Európa napra

Tíz éve is annak, hogy Zilahon az egykori Református Kollégium megmaradt, majd’ négyszáz éves könyvtárában magyar dokumentumok után kutattam. A román prefektúráról küldtek valakit, aki beengedett, ott üldögélt, várta, hogy megtaláljam, amit keresek. Segíteni nem tudott, hiszen a gyűjteményt sem ismerte és a nyelv is idegen volt neki. Egy közeli panzióban volt a szállásom, azért választottam, mert ott magyar volt a tulajdonos. Nagyon örültek nekem, esténként jókat beszélgettünk, mígnem új vendég érkezett, egyenesen Bukarestből. Rögtön ránk szólt, hogy Romániában vagyunk, beszéljünk románul! „Erdély román föld” – adta ki a verdiktet.

Ez a vidék amúgy nem Erdély, ezek itt a szilágysági dombok, a Partium, etnikailag a 16. századig egységesen magyar terület, de a sok hadakozásban megfogyatkozott a magyarság és helyükre románok érkeztek, akik a 19. század közepére már mindenütt többségbe kerültek. A szülőföldjükön maradt magyarok jogai Trianon óta korlátozottak, az országos és a helyi politika változásainak függvényében alakulnak, de kielégítő, emberhez méltó sosem volt.

A történet azért jutott eszembe, mert pár hete Kolozsvárott román futballszurkolók kamasz fiúkat bántalmaztak, egyiküket bottal verték fejbe, a másiknak a térdét ütlegelték. A fiatalok egyetlen bűne az volt, hogy Erdély fővárosában magyarul beszéltek. Ugyanez történt Pozsonyban (háromszáz évig a Magyar Királyság koronázó fővárosa), ahol szlovák férfi támadt egy huszonévesekből álló társaságra. Magyarok vagyunk, ezért beszélünk magyarul, válaszolta egyikük, mire a férfi kést kapott elő és megvágta a fiú nyakát.

Nem az első és nem is az utolsó ilyen eset ez. A romániai elnökválasztáson egy Nagy-Románia álmokat kergető, szélsőségesen nacionalista párt jelöltje a befutó. Egy nyíltan magyarellenes pártnak a vezetője, akinek útjában állnak az őshonos erdélyi magyarok. „Kifele a magyarokkal az országból” – skandálják az AUR hívei. A szlovák nacionalisták jelmondatai között szalonképesnek számít a „Magyarokat a Duna túlpartjára”, és fogalmuk sincs, hogy a Duna mindkét oldalán homogén magyar népesség élt ezer éven át és él a Csallóközben még mindig. Csak hát a cseheknek 1919-ben szükségük volt a területre, és a Fekete-tengerig hajózható közlekedési útvonalra, a Dunára. (Amit persze a magyarok építettek.) Ezért húzták meg itt a trianoni határt. Húzták volna ők még lejjebb is, sőt a Nyugat-Dunántúlt a déli és északi szláv népeket (szerbek, horvátok, szlovákok, csehek) összekötő folyosóként akarták maguknak bekebelezni. De ez az erőszakosság már az Antantnak is sok volt.

A Kárpátalján élő őshonos magyarok jogait hol a cseh, hol a szovjet, hol az ukrán állam taposta, a szülőföldhöz való jogukat most épp az ukránok kérdőjelezik meg, korlátozzák kulturális-nyelvi-vallási közösségi létezésüket. „Késhegyre a magyarokkal!” – üvöltik az ukrán nacionalisták Ungváron, Munkácson ledöntik a vár fokán álló ősi magyar jelképet, a turulszobrot. Mindezt nem hallja és nem látja a világ.

A hungarofóbia száz év után is elevenen él az Osztrák-Magyar Monarchia időközben szétesett utódállamaiban. Ezeréves magyar nemzeti jelképeink nekik száz év után is szélsőséges jelképeknek minősülnek. A Felvidék szó használata irredentizmusnak számít Szlovákiában, és nem veszik észre, hogy tiltása magyarellenes sovinizmus állami jóváhagyással.

Lehetne sorolni a magyar sérelmeket, az első világháborús úzvölgyi katonatemető meggyalázását, a nyelvhasználat korlátozását, a fizikai bántalmazásokat, a magyarokat ellehetetlenítő választási törvényeket, a Szlovákiában még mindig hatályban lévő Benes-dekrétumokat, a magyar műemlékek átnevezését román, szlovák, ukrán, szerb etc. ősi műemlékekre. Elviselni a szülőföldön való hazátlanságot, a magyarokra ragasztott „bozgor” gúnynevet. És várni, hogy az Európai Unió majd megoldja az évszázados konfliktusokat. Nem oldja meg.

Az Európai Bizottság ejtette a kezdeményezést, és az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét nemzetállami hatáskörbe utalta. Azokhoz fordulhatnak védelemért, akik éppenséggel jogaikat korlátozzák. Tőlük kell várniuk megoldást a kisebbségi létből fakadó gondjaikra.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1950. május 9-én Robert Schuman híres beszédével lefektette a mai Európai Unió alapjait. Azóta május 9. az Európa-nap, az európai béke, egység és szolidaritás ünnepe. Ebből ma a legkevesebb látszik Európában, messze vagyunk Schuman Európa-ideáljától. Az unió béke helyett háborúba sodorja a kontinenst, egység régen nincs már, csak az Egyesült Európa felé haladó erőszakos projekt. Szűk érdekcsoport diktál, és a nemzetállamoknak nem sok szerepet szánnak. A szolidaritás kiüresedett jelszó, politikai érdekek vannak, amit a globális tőke, nevezzük háttérhatalomnak, irányít.

Ebben a közegben ki törődik például az őshonos kisebbségek sorsával? Ebben az új világban nemcsak az őshonos kisebbségek léte, hanem a nemzeti szuverenitás is veszélyben forog.