Köztudottan az emberi civilizáció egyik jelentős vívmánya a „független”, külső ítélkezés elvének és gyakorlatának kialakítása, ami kétségkívül hatalmas lépést jelentett az ösztönök, az ököljog világából való fölülemelkedésben. Nos, ezt köpte most szembe a bírónő, aki az ember legszentebb érzéseinek meggyalázásában nem látott semmi törvénytelent, csupán egy szellemes és mulattató rajzocskát. A felszólítás egyértelmű: térjen vissza a bunkóhoz, aki igazsága érvényesítésére törekszik. Megengedheti ezt magának egy egészséges társadalom? Feleslegesnek látom a téma közéleti, politikai taglalását (nem is az én kenyerem), hiszen a legfőbb bíró, Krisztus urunk kétezer éve már kimondta az ítéletet a megbotránkoztatóról: „Aki csak egynek is a botlását okozza e kisgyermekek közül, akik hisznek, annak jobb lenne, ha a nyakába kötnének egy nagy malomkövet, és belevetnék a tengerbe” (Márk 9:42). (Egy minapi, széles körben nem közzétett írásom részlete. K.P.) De térjünk inkább vissza a kiindulási pontunkhoz.

            Ha már sorsunk, akkor - a dichotómia, a fogalmi kettősség mentén - rögtön a sorstalanság ugrik elő. A Sorsunkkal szemben a Sorstalanság.  Kertész Imre Nobel-díjas könyvcíme. Az olvasó feltételezhetően ismeri a történetet, a főhős fiú sorsát. Miért is tehát a Sorstalanság? A válasz maga a kérdés: hogyan lehet élni, létezni oly korban, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott a hatalomnak? (Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, / nemcsak parancsra... Radnóti Miklós)./      megj: -no és most mit tesznek a világunk nagyurai?!/

        Konkrétan: Auschwitzban a marhavagonból leszállítva az emberek hosszú sorban lassan lépegetnek előre, ahol az „orvos” áll, és szempillantás alatt dönt: jobbra vagy balra… A gázkamra, avagy a munkatábor… Kilépés nincs, döntési lehetőség nincs, egyéni akarat nincs, egyáltalán, az egyéniség és a gondolkodás kikapcsolva. Amikor sorsunkért már nem tehetünk semmit, és megszületik a sorstalanság.

        Borzalmas a kép, az ember elszörnyed, és reszketve mondja: de jó, hogy nem vagyok ott. Nem voltam ott. És remélem, nem is leszek ott soha. De megállja-e vajon ma a helyét e kijelentés? Az egyénre vonatkozóan, hazánkra, és kontinensünkre vonatkozóan?

Gázkamra, munkatábor valóban nincs, de egyénileg bármikor belefuthatunk egy fent említett „hivatásos”, de akár önjelölt bíróba. Amikor a meghallgatás, a szólás joga és lehetősége elvétetik, és a közösség részéről ez szó nélkül tudomásul vétetik. (Itt egy ugyancsak széles zárójelet lehetne nyitni, de ez már személyes vizekre vezetne.)

Magyarország századokon át rossz helyen létezett, fal voltunk két ellenséges erő, hatalom között, vagy fal voltunk a kontinenst elnyelni szándékozó erők előtt. Ugyancsak be voltunk tehát állva/állítva a sorba, ahonnan kilépnünk nem lehetett. Cselekednünk viszont lehetett, mert kellett. Sorsunkért. Volt tehát sorsunk, és van, és lesz is. Nem voltunk és nem leszünk sorstalanok. Ezt meggyőződéssel állíthatjuk, egész lét-tapasztalatunk alapján. Míg csak lesz létünk. Mert ezek vagyunk mi. Már akik valóban „mi” vagyunk.

Na de mi a helyzet a kontinentális, sőt az egész, nyugatinak mondott világunkkal? Bizony azt látjuk, hogy abból a bizonyos sorból kilépni jószerint sehol nem lehet, aki mégis megpróbálkozik, azt ott helyben „elintézik”, nem golyóval vagy gázzal, de élete, életműve ellehetetlenítésével. (Telve vagyunk mindennapjaink példáival…) És mind kevésbé és mind kevesebben akarnak egyáltalán kilépni a sorból, mert a meg nem nevezhető, de jól ismert hatalom gondoskodik róla, hogy mind kevesebb legyen a kultúrát, a szabadságot vérében hordozó egyén. Kiölik belőlük a gyökereket, a tudást, a józan észt, elkábítják őket, ezért kivész belőlük az akarat, és megalkusznak a helyzettel, részeseivé válnak a pusztításnak és áldozatai a pusztulásnak.

Hálát adunk a Fennvalónak, hogy itt, e kicsiny magyar szigeten nem - még nem - tartunk ott. Pedig iszonyatos erők húznak le az örvénybe, kintről és bentről, egy tőből fakadóan, egyazon parancsra. Hogy váljunk mi is sorstalanná. A magyarság sorsa pedig ismét a sorstalanság, az egész kontinens sorstalansága elleni küzdelem lett!

            Kiváló elmék elemzik naponta közéletünket, annak szereplőit, eseményeit, folyamatait, sorolják a magyarázatokat, a háttérfolyamatokat. A végső okok megnevezése viszont többnyire elmarad, nem kerül kimondásra. (Egy minapi példa: Gyurcsányról folyt a vita a TV-ben, egyedülálló „tehetségét”, pusztító erejét, veszélyességét emlegették, de nem szóltak lényének lényegéről.) Pedig élesen ott áll előttünk: a jó és a rossz, a teremtő és a pusztító erők közötti ellentétről és harcról van szó. Arról a kettősségről, ami az emberi lélek teremtésének pillanatában megszületett, a szimmetria törvényének megfelelően, és amiről már szóltam előző írásaimban. Az eredendő jó mellett ott van bennünk az eredendő rossz is, ami az ember „privilégiuma”, hiszen az ember alá rendelt természetben nem lelhető fel. És ami bármikor készen áll arra, hogy kirántsa az ember alól a sorsát, hogy sorstalanná tegye őt.  Gyurcsány pedig maga a gonosz e világi megtestesülése. Ennek megfelelően tehetséges, már-már zseniális a maga nemében, ezért oly veszélyes. A védekezés első és alapvető eszköze pedig nem más, mint ennek kimondása, és a felszólítás: apage satanas!

A kettő közötti választás lehetősége adott, ám legyen világos: a következményeket vállalni kell. Akkor is, ha észindokok, önigazolások mentén netán eltávolodunk az igazságtól. De tudnunk kell: mindig adott a segítség is, ami nem máshol, de bennünk létezik, amit a teremtőtől kaptunk, és ami szilárd támpontot jelent a sorstalanság elleni küzdelmünkben. Menedéket, levegőt. Senki más nem fogalmazta meg ezt egyértelműbben, mint József Attila:

                Az én vezérem bensőmből vezérel!

                Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! ... (Levegőt.)