www.sorsunk.net

"Nem mindig lehet megtenni, amit kell,
de mindig meg kell tenni,  amit lehet!"


Dr. Kövedy Pál (2021 áprilisában)

Sors és Sorstalanság

            Habent sua fata libelli (a könyveknek megvan a maguk sorsa) - írta jó 2080 évvel ezelőtt Terentius. Ma pedig azzal szembesülünk, hogy a címeknek is megvan a maguk sorsa, legfőképpen ha az maga a Sorsunk. Kövessük hát röviden, és érdekes lesz látni, hova jutunk el.

            Egyszerű, jól hangzó címként merült fel, de rövidesen kiderült, baj van ezzel a „sorsunkkal”. „Etikátlan és jogszerűtlen” egy 8 évig létezett, 72 éve jogutód nélkül megszűnt lap címének véletlen megismétlése – hozták tudomásunkra éber szemek. Köszönettel vettük, hiszen ennek nyomán megszületett a magyarázó kiegészítés: „Sorsunkat nem csak a megváltoztathatatlan múlt határozza meg, de jelenünk és jövőnk is, melyért dolgozni kell.” Így lett a cím: Sorsunkért, három betű (…ért) hozzáadásával. Ezzel teljesen új értelmezési és cselekvési távlatok nyílnak meg a töprengő elme előtt. Az alábbiakban e töprengés néhány foszlányát igyekszem megfogalmazni.

            Előbb viszont engedtessék meg egy kis kitérő, ami témánkhoz (első látásra) csak lazán kapcsolódik, de jó ideje rágja alulírott „begyét”. A Krisztust és hű szolgálólányát gyalázó, a Népszavában megjelentetett ocsmányságról, főleg pedig annak bírói megítéléséről van szó.

           Köztudottan az emberi civilizáció egyik jelentős vívmánya a „független”, külső ítélkezés elvének és gyakorlatának kialakítása, ami kétségkívül hatalmas lépést jelentett az ösztönök, az ököljog világából való fölülemelkedésben. Nos, ezt köpte most szembe a bírónő, aki az ember legszentebb érzéseinek meggyalázásában nem látott semmi törvénytelent, csupán egy szellemes és mulattató rajzocskát. A felszólítás egyértelmű: térjen vissza a bunkóhoz, aki igazsága érvényesítésére törekszik. Megengedheti ezt magának egy egészséges társadalom? Feleslegesnek látom a téma közéleti, politikai taglalását (nem is az én kenyerem), hiszen a legfőbb bíró, Krisztus urunk kétezer éve már kimondta az ítéletet a megbotránkoztatóról: „Aki csak egynek is a botlását okozza e kisgyermekek közül, akik hisznek, annak jobb lenne, ha a nyakába kötnének egy nagy malomkövet, és belevetnék a tengerbe” (Márk 9:42). (Egy minapi, széles körben nem közzétett írásom részlete. K.P.) De térjünk inkább vissza a kiindulási pontunkhoz.

            Ha már sorsunk, akkor - a dichotómia, a fogalmi kettősség mentén - rögtön a sorstalanság ugrik elő. A Sorsunkkal szemben a Sorstalanság.  Kertész Imre Nobel-díjas könyvcíme. Az olvasó feltételezhetően ismeri a történetet, a főhős fiú sorsát. Miért is tehát a Sorstalanság? A válasz maga a kérdés: hogyan lehet élni, létezni oly korban, amikor az ember teljesen kiszolgáltatott a hatalomnak? (Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, / nemcsak parancsra... Radnóti Miklós).

        Konkrétan: Auschwitzban a marhavagonból leszállítva az emberek hosszú sorban lassan lépegetnek előre, ahol az „orvos” áll, és szempillantás alatt dönt: jobbra vagy balra… A gázkamra, avagy a munkatábor… Kilépés nincs, döntési lehetőség nincs, egyéni akarat nincs, egyáltalán, az egyéniség és a gondolkodás kikapcsolva. Amikor sorsunkért már nem tehetünk semmit, és megszületik a sorstalanság.

        Borzalmas a kép, az ember elszörnyed, és reszketve mondja: de jó, hogy nem vagyok ott. Nem voltam ott. És remélem, nem is leszek ott soha. De megállja-e vajon ma a helyét e kijelentés? Az egyénre vonatkozóan, hazánkra, és kontinensünkre vonatkozóan?

Gázkamra, munkatábor valóban nincs, de egyénileg bármikor belefuthatunk egy fent említett „hivatásos”, de akár önjelölt bíróba. Amikor a meghallgatás, a szólás joga és lehetősége elvétetik, és a közösség részéről ez szó nélkül tudomásul vétetik. (Itt egy ugyancsak széles zárójelet lehetne nyitni, de ez már személyes vizekre vezetne.)

Magyarország századokon át rossz helyen létezett, fal voltunk két ellenséges erő, hatalom között, vagy fal voltunk a kontinenst elnyelni szándékozó erők előtt. Ugyancsak be voltunk tehát állva/állítva a sorba, ahonnan kilépnünk nem lehetett. Cselekednünk viszont lehetett, mert kellett. Sorsunkért. Volt tehát sorsunk, és van, és lesz is. Nem voltunk és nem leszünk sorstalanok. Ezt meggyőződéssel állíthatjuk, egész lét-tapasztalatunk alapján. Míg csak lesz létünk. Mert ezek vagyunk mi. Már akik valóban „mi” vagyunk.

Na de mi a helyzet a kontinentális, sőt az egész, nyugatinak mondott világunkkal? Bizony azt látjuk, hogy abból a bizonyos sorból kilépni jószerint sehol nem lehet, aki mégis megpróbálkozik, azt ott helyben „elintézik”, nem golyóval vagy gázzal, de élete, életműve ellehetetlenítésével. (Telve vagyunk mindennapjaink példáival…) És mind kevésbé és mind kevesebben akarnak egyáltalán kilépni a sorból, mert a meg nem nevezhető, de jól ismert hatalom gondoskodik róla, hogy mind kevesebb legyen a kultúrát, a szabadságot vérében hordozó egyén. Kiölik belőlük a gyökereket, a tudást, a józan észt, elkábítják őket, ezért kivész belőlük az akarat, és megalkusznak a helyzettel, részeseivé válnak a pusztításnak és áldozatai a pusztulásnak.

Hálát adunk a Fennvalónak, hogy itt, e kicsiny magyar szigeten nem - még nem - tartunk ott. Pedig iszonyatos erők húznak le az örvénybe, kintről és bentről, egy tőből fakadóan, egyazon parancsra. Hogy váljunk mi is sorstalanná. A magyarság sorsa pedig ismét a sorstalanság, az egész kontinens sorstalansága elleni küzdelem lett!

            Kiváló elmék elemzik naponta közéletünket, annak szereplőit, eseményeit, folyamatait, sorolják a magyarázatokat, a háttérfolyamatokat. A végső okok megnevezése viszont többnyire elmarad, nem kerül kimondásra. (Egy minapi példa: Gyurcsányról folyt a vita a TV-ben, egyedülálló „tehetségét”, pusztító erejét, veszélyességét emlegették, de nem szóltak lényének lényegéről.) Pedig élesen ott áll előttünk: a jó és a rossz, a teremtő és a pusztító erők közötti ellentétről és harcról van szó. Arról a kettősségről, ami az emberi lélek teremtésének pillanatában megszületett, a szimmetria törvényének megfelelően, és amiről már szóltam előző írásaimban. Az eredendő jó mellett ott van bennünk az eredendő rossz is, ami az ember „privilégiuma”, hiszen az ember alá rendelt természetben nem lelhető fel. És ami bármikor készen áll arra, hogy kirántsa az ember alól a sorsát, hogy sorstalanná tegye őt.  Gyurcsány pedig maga a gonosz e világi megtestesülése. Ennek megfelelően tehetséges, már-már zseniális a maga nemében, ezért oly veszélyes. A védekezés első és alapvető eszköze pedig nem más, mint ennek kimondása, és a felszólítás: apage satanas!

A kettő közötti választás lehetősége adott, ám legyen világos: a következményeket vállalni kell. Akkor is, ha észindokok, önigazolások mentén netán eltávolodunk az igazságtól. De tudnunk kell: mindig adott a segítség is, ami nem máshol, de bennünk létezik, amit a teremtőtől kaptunk, és ami szilárd támpontot jelent a sorstalanság elleni küzdelmünkben. Menedéket, levegőt. Senki más nem fogalmazta meg ezt egyértelműbben, mint József Attila:

                Az én vezérem bensőmből vezérel!

                Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! ... (Levegőt.)  

S O R S U N K É R T

100 éves sorsunk. A rendkívüli évben minden gondolatunk, mondanivalónk valahol ennek jegyében született. Nem tudhattuk, hogy a régit, kedves gyermekünket –az Átalvetőt - elragadják. Az életben minden mulandó, az elválás is elkerülhetetlen, de méltatlan az, ha nem természetesen következik be. Fel is út, le is út.

Az elsőt választottuk. Felfele tekintve, a szülők az igazságost, Salamon királyt ugyan hiába keresik, de ott áll Bethlen Gábor. Csoda, hogy megszületett, hogy ott áll, ott, ahol Isten és ember nevében a helye van. Köszönjük, Marosvásárhely! Grafikája már foglalt, de szavai, melyekhez közel három évtizedig igazodtunk, érintetlenek:

"Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet!" 

És a 21. században már jól benne lábalva mi egyebet lehet tenni, mint felszállni a felhőbe, az internetesbe.  Szörnyű az ár, oda kell hagyni a kézzel foghatót, az oly drágát, és mindazokat, kiknek csak ez a létező, de az ítélet végleges. Elvétetett.  Akkor hát meg kell tenni, amit lehet! Ez lett a sorsunk, hát akkor legyen egy új SORSUNKÉRT !

A forma tehát változik, de változatlan a gondolati-lelki tartalom: az odahagyott erdélyi magyar nemzetközösség irányába a törődés, féltés üzenetét közvetíteni, a magyarságtudatot, a magyar gyökereket fenntartani, erősíteni, kiegyensúlyozottan, józanul, de elkötelezetten és határozottan, megalkuvás nélkül. (Utóbbi megjegyzés pedig érvényes lett most magára az elválásra is.) És miként a 29 év során: tenni mindezt az egységes magyarság eszményének, valamint nemzeti, keresztény kultúránk éltetésének jegyében. Ami napjaink világrengető, pusztulással fenyegető eseményeinek, folyamatainak sötét árnyékában hovatovább piciny, pislákoló fénypontként mégis valamiképpen fontossá válik. Az ilyen apró, pisla fények tömege lehet csak képes elűzni a sötétséget…

Utóbbi néhány sor tehát nem friss keletű. Az Átalvető hitvallásaként születtek, lélekből a lelkekhez, de nagyon is a fizikai valóság talajából fakadóan. Súlyuk az évek alatt hihetetlen mértékűvé, a veszély egész környező világunkat, keresztény kultúránkat, immár fizikai valónkat is elnyelni kész rémséggé növekedett. Közben úgy alakult, hogy piciny, magyarnak maradó nemzetünk vált e veszélyeztetett világ távolról sem a legerősebb, de talán legelszántabb őrzőjévé. Így aztán minden szó, mely e nemzetért elhangzik, világméretű jelentőségűvé válik, cseppjeként egy remélt óceánnak.  Pisla fényként igyekeztünk világítani az Átalvetővel, onnan kiszorítva próbálkozunk továbbra is ezt tenni, az új lehetőségek révén pedig távolabbra is eljutunk. Tesszük mindezt mindig csak Önökre gondolva, remélt, tisztelt és szeretett befogadók. Közös SORSUNKért jegyében.

                Szekszárd, 2020. december 16.                   Kövesdy Pál


Utólag tudtuk meg, hogy Sorsunk cím alatt 1941-1948 között létezett már egy havilap, pécsi székhellyel, Várkonyi Nándor szerkesztésében. A két lapcím hasonlósága tehát véletlen, a szerzői/tulajdoni jog egyébként 70 év után lejár. A névazonosság elkerülése végett módosítunk lapunk elnevezésén, az új cím: Sorsunkért

*********************************************************




Szétszakítottság

Tóth Dávid - Trianon emlékmű


Életfánk

Többezer éves gyökereinkkel


Csizmadia Attila

Wass Albert, faragott oszlop


     Wass Albert

 Intelem 

Percre se feledd, hogy testvéred 
minden magyar, bárhol is éljen. 
Összetartásban rejlik csak erő. 
Más ember földjén nincs számodra hely. 

Félvilágot is befuthatod, 
más ember földjén testvértelen leszel, 
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, 
ha nemzetedről megfeledkezel! 

Te bús magyar, kit száműzött hazád, 
s idegen zsarnok lakja otthonod: 
bús sorsodért ne vádold nemzeted, 
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott. 

A látszat csal. Isten ma is a régi. 
Te hagytad őt el, te s a többiek, 
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá, 
s a múlt hibáit le nem törlitek: 

magyar földön nem lesz új 
Magyarország, 
Gaz és szemét nem terem nemzetet! 
S a gyűlöletet nem mossa le semmi, 
csak az összetartó igaz szeretet!

*


**************************************************************************************************

Ady Endre

          Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserű álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szívünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Megjegyzésünk: 

Lelkünkből/lelkülnkről szól e vers, ám annak utolsó két sorának feloldása összmagyar feladat.



Ady Endre második szobra Zilahon

"Jó helye lett Ady Endrének, az általa is nagyrabecsült Wesselényi Miklós szomszédságában.

Panoráma Világklubb ajándéka:

Megmaradásunkért

BLU201205-7807-1810