Árva
Egy okos ló története
I. A cirkusz
Jani
és Palkó kitűnő bizonyítványt hozott haza a gimnáziumból. Jutalmul atyjuk
elvitte a szomszéd városba, hová pár hétre cirkusz telepedett. A fiúk nem
győztek gyönyörködni a sok ügyes mutatványban. Volt ott akrobata, kötéltáncos,
lovarnő, betanított elefánt, kutyaelőadás, bohóc – egyik bámulatosabb a
másiknál. De legjobban tetszett nekik a számolóművész ló. Azaz – bámulatos
tudománya dacára nem is a ló – hanem gyönyörű 4 hetes csikója; a kis állat
tiszta fekete bársony szőre, fényes okos szeme, kecses mozdulatai – teljesen
megbabonázták a gyermekeket. Mikor aztán szünetben édesatyjuk elkísérte őket az
istállóba, és a csikó simogatásukra kezükhöz dörgölte puha orrát, – sőt egész a
kijáratig követte őket, elragadtatásuk nem ismert határt.
Rohy úr, – a fiúk atyja – már otthon elhatározta, hogy a városkában hál fiaival. Tudta, hogy későre végződik az előadás, különben is nővérei ott laktak, – így a 15 kilométeres utat nem tették meg éjnek idején, hanem másnap délutánra tervezték a hazakocsizást.
Rézi és Tinka nénik nagyon szerették fivérük gyermekeit, tehát örömmel vették a tervet. A jó vizsgákért 10-10 pengővel meg is ajándékozták a fiúkat, és minden jóval megvendégelték.
Palkó örömmel fedezte fel, hogy fagylalt is lesz! Tehát vígan készültek ebédhez!
Azonban, mikor asztalhoz ültek, hirtelen elsötétedett a szoba, súlyos felhők tornyosultak, és a rekkenőség szinte kiállhatatlanná vált, dacára a légvonatnak, mellyel a hőséget elviselhetővé igyekeztek tenni.–
A nénik hegyoldalon fekvő villában laktak, melynek ablakaiból át lehetett tekinteni az egész völgyet. Tinka néni, felállt és kinézett az ablakon.
„Valami egész különösen nagy idő készül” jelentette ki aggodalmasan. „Jertek, nézzétek meg!”
Valóban kísérteties alkony borította a láthatárt. Az ég alja oly sötéten kéklett, hogy szinte feketének volt mondható. Ezt a bakacsin hátteret szünet nélkül szelték a villámok, míg állandó morajlás hangzott. Az egész természet fáradtan pihegett, virágok fejei, fák lombjai kókadtan szenvedtek. Madarak elültek, – még verébcsipogás sem hallatszott. Fáradt kutya lihegve kereste az árnyékot.
Egyszerre a távol völgyben porfelleg emelkedett. Pillanatok alatt a városba érkezett a szélvész, nyögve hajlongtak a fák és ropogva hullott le a takaros villa kéménye. A két öreg hölgy cselédjük és öccseik segítségével csak alig-alig tudott ajtót-ablakot becsukni. A vihar kikapta Jani kezéből az egyik ablakszárnyat, melynek üvege csörömpölve zúzódott szerte az udvaron.
És amilyen hirtelen jött a vész, oly gyorsan el is járt. Tíz perces zápor követte a tornádót – aztán kisütött a nap, mosolyogva, tisztán, – mintha mi sem történt volna! Nem tudom, miért mosolygott? A pusztítás, melyet megvilágított, keserves látványt nyújtott! A villanegyed öreg fáinak jó része kifacsarva vagy derékban kettétörve torlaszolta el az utakat. Háztetőkről lehullott cserepek, betört ablakok, megtépázott virágok, bokrok rémes képet mutattak, és a felhőszakadás szennyes vize patakokban ömlött az utcákon lefelé.
Ahogy ki lehetett merészkedni, megérkezett Rohy úr is, aki a városban társasebéden vett részt. Nagy aggodalmak közt sietett nővéreihez, gyermekeihez.
„Hála Istennek, hogy legalább nálatok minden komolyabb baj! A városban, sajnos, rengeteg baleset történt! Még emberéletben esett kárról is hallottam, – remélem, túlzásból erednek ezek a hírek. Úgy beszélik, szegény cirkuszosoknak van legnagyobb káruk; a szélvész belékapott a vászonfedélbe, a ponyva a gerendázatot magával rántotta, és az egész cirkusz összeomlott!”
„Jaj, a kis fekete csikó!” Kiáltották egyhangon a fiúk, és a kis Palkó hangja gyanúsan reszketett.
„Félóra múlva megyek a postára és telefonálok Mamátoknak, hogy nem ért mindet baj, de csak későn érhetünk haza, – soká eltart, amíg az utakról eltakarítják a kitört fákat, törmelékeket. Oda közel van a cirkusz, eljöhettek velem, és megnézzük, nem érte-e baj kedvenceteket!”
Jancsi és Palkó elbúcsúztak a jó néniktől, és örömmel vegyes aggodalommal indultak a cirkusz felé. Szomorú látvány tárult elibök. A magas ponyvaépület magábahullva hevert a földön; szekerek feldőlve, ketrecek a szabad ég alatt, – ezekből a felizgatott vadállatok bőgése és üvöltése már messzire elhallszott. Lovak toporzékoltak, kutyák vonítottak, – és ez a zűrzavar felett a kitisztult égből vígan lemosolygott a nap!
Artisták jajveszékelnek, vagy csöndes megadás kétségbeesésével szemlélik kimondhatatlan veszteségüket. Ember és állatorvosok sürgölődnek a sebesültek körül. Emberéletben, szerencsére, nem esett kár, – a sebesülések is csak könnyű természetűek voltak, úgy, hogy a helyszínen bekötözhették, De az állatok közt sok áldozat van, melyek összelapított ketreceikből nem tudtak menekülni. A cirkusz fedélzetét tartó gerendákat az istállók kelet felé eső részére zuhant; ott agyonnyomta a lámát, a tevét, és két lovat: a nagy szürkét, melyen a lovarnők szokták mutatványaikat végezni, és jaj! a tudós lovat is, – kis fekete csikónk édesanyját! Gazdája, Schallini Péter, ki erre az állatra építette megélhetését, halványan állott mellette, és némán nézte az állatorvos hiábavaló fáradozását.
„Ezt a szép állatot bizony agyonütötte a gerenda”, sajnálkozott a doktor. „Pedig milyen gyönyörű fajló volt!”
Éppen akkor értek oda a fiúk. Palkónak kibuggyantak könnyei, – Jani már 13 éves volt, így persze nem sírt, de az ő hangja is gyanúsan reszketett, mikor Schallinitől kérdezte:
„A kis csikóval mi történt?”
Schallini felsóhajtott:
„Bár az pusztult volna el anyja helyett! Most még ez a gond is a nyakamon! Agyonütni sajnálom, – de hogy neveljem fel anyatej nélkül ezt a 4 hetes állatkát! Magam sem tudom, mit eszem holnap, miből vehetnék tejet neki! Szerződésemnek sem tudok eleget tenni most már, – az igazgató nem tarthat meg, – szép tőle, hogy nem követel kárpótlást! Kereset nélkül, az utcán állok! Ha volna bár még 80 pengőm, hazautaznám Hamburgba családomhoz. Ott, a szomszédos Stellingenben van Hagenbeck világhírű állatkertje. Ő ígért nekem bármikorra munkát. De feleségem súlyos betegsége minden megtakarított pénzünket felemésztette, szerzeményem minden utolsó garasát elküldtem neki. Nem futja útiköltségre, – szegény artistának meg ki merne ily nagy összeget kölcsönözni!”
Bánatában el is felejtette szegény ember, hogy gyermekeknek panaszkodik. Talán nem is látta, kikkel beszél?
Ám a fiúk összenéztek. Mindegyiknek volt a takarékban 20-20 pengője, 20-at adtak ma a nénik, apa biztosan kölcsönöz nekik még 20-at, – és így szegény Schallini úr elutazhatnék, nem kellene éhen halnia. Kisomfordáltak a cirkusz romjai körül, és apjuk elé indultak. Már messziről megpillantották, futva igyekeztek feléje, hogy mielőbb elmondhassák tervüket, késésüket. Rohy úr csendesen meghallgatta jószívű gyermekeit, de nem egyezett azonnal tervükbe.
„Először az igazgatótól kell megtudjam, nem akarjátok-e érdemtelenre pazarolni adományotokat; ha Schallini tényleg oly szegény és sem nem iszákos, sem kártyás, úgy nem ellenzem jótékonyságtokat. De számoljatok azzal, hogy, hogy a kölcsönt sohasem kapjátok vissza.”
Erre a fiuk nem is gondoltak; hogy az a szegény ember még visszafizesse a pénzt? Ők ajándéknak szánták.
Ezután felkeresték a cirkusz igazgatóját, ki maga is súlyosan károsodott a tornádó által. Komoly, becsületes arcú ember volt, Szívesen szolgált felvilágosítással. Ezek teljesen fedték Schallini bemondását.
Rohy úr megköszönte az igazgató szavait, és elindult fiaival szegény artista felkeresésére. Szóba elegyedett vele, és józan, okos beszédéből megértette, hogy a gyermekek nem méltatlant akarnak megsegíteni. Amint Schallini megtudta, Jani és Palkó mit gondoltak ki, előbuggyantak könnyei. Magához ölelte őket, és csak annyit mondott:
„Isten fizesse meg!”
A gimnazisták nagyon feszélyezve érezték magukat. Ők segíteni akartak, de sohasem képzelték, hogy felnőtt férfiak sírni tudjanak. Nem csak Schallini könnyei lepték meg, de még inkább bámulták azt, hogy apa szemei is árúló módon csillogtak.
„Írjon nekünk Schallini úr, hogyan találta feleségét”, törte meg félszegen Jani a csendet.
„És hogy kapott-e munkát” pironkodott Palkó.
„Hogyne írnék, ti jószívű gyermekek! És most, fordult Rohay úrhoz, – tetézzék jóságukat azzal, engedje meg fiainak, hogy a kis csikót tőlem ajándékként elfogadják. A fiatal urak viselkedéséből látom, hozzá vannak szokva állatokhoz, – talán nem jelent túl nagy terhet a családnak ez a kis állat?”
„Hogy a kis fekete mienk legyen? Az a drága kis bársonyszőrű lovacska?” örvendeztek a gyermekek. „Ó, köszönjük, köszönjük!”
Amíg Rohay úr Schallininek nem csak fiai ajándékát adta át, de maga részéről derekasan meg is toldta az összeget, Jani és Palkó a kis csikót édesgették magukhoz. Ügyes kis nyakszíjánál fogva vezették a városba. Útközben egy gyógyszertárban vettek cuclit, üveget, – tejcsarnokban langyos tejet. Az éhes állatka hamar megértette, mire való ez! Örömmel szopta ki a jó tejecskét.
Időközben Rohy úr kocsijával megérkezett a tejcsarnok elé. Apa maga szokott hajtani; rendesen nagy versengés folyt azért, ki üljön a bakon? Ma azonban, mikor meghallották, hogy a gyenge állatkát kocsin szállítják haza, mindkét fiú vágya az volt, ülhessen hátul a kocsissal, és ügyelhessen kis kedvencére. Jó testvérek voltak, tehát szépen megegyeztek abban, hogy fele útig Janinak, azután meg Palkónak jusson ez az öröm.
Nem volt könnyű dolog az eleven kis jószágot feltenni a kocsira, de aztán hamar megcsendesedett, sőt a fiúk által leteregetett pokrócokra feküdt, és jó ebédjét emésztve, hamar el is aludt.
Mekkora volt az öröm, mikor Rohára érkeztek, és a testvérkék megpillantották az eleven játékszert! A Mama kissé csodálkozott, de amikor megtudta, mily jó szívről tettek tanúságot fiai, ő maga örült legjobban. Szeretettel fogadták mindnyájan a kis árvát körükbe. –
Rohán nem tett kárt a szélvész, mindössze erős zápor üdítette a levegőt. Nagy részvéttel hallották a szerencsétlenség hírét, mely oly közelükben történt. Rohayné azonnal összecsomagolt nehány kenyeret, lisztet, szalonnát, – levágatott egy juhot, sajtot, túrót tétetett a szekérre és még azon délután beküldte ispánjuk által a városba, hogy a legínségesebbeken könnyítsen, – mert régi igazság az a közmondás, hogy kétszeresen segít, aki gyorsan ad!–
II. Árva gyermekkora
A gyermekek elhatározták, hogy nevet kell adni a kis csikónak. Mindegyiknek emlékezetében volt legkisebb testvérkéjük, a féléves Eszti keresztelője, és vasárnapra nagyban tervezték ennek hű másolatát. De a mama beléelegyedett:
„Nem, gyermekeim; egy keresztelő szent szertartás, melyből nem szabad játékot csinálni. Találjatok ki egy igen szép nevet lovacskátoknak, aztán nagy ozsonna keretében ünnepélyesen kihirdetitek, – ozsonnához kaptok lisztet, tojást, cukrot, csokoládét, mandulát, – mindent, amit akartok. Ma délután eljön egy hétre Magdus barátnőtök, lesz jó mulatság a főzéssel is!”
Nagyon örültek a gyerekek kilátásba helyezett jó mulatságuknak. Egész délelőtt azzal telt el, hogy a nagy vendéglátás étrendjét kigondolták.
Délután új öröm volt a szép szőkehajú göndör Magdus megérkezése. Szüleinek egyetlen gyermeke volt, kik nagyon féltették, sőt el is kényeztették testileg. Ezért cingár, gyenge kis jószág volt, ki nagyon elütött az öt egészségtől duzzadó edzett Rohay gyerektől. Ennek dacára mindig nagyon örültek Magdusnak, mert víg, tréfás leányka volt, ki örömmel ment minden játékba, tréfába.
Édesanyja, Rohayné nővére, – egyben Esztike keresztanyja, míg apja, a Rohay úr osztálytársa és legjobb barátja volt. A két család sűrűn járt össze. Eszter néni mindig örült, ha vékonydongájú leánykája Rohán volt; ő szívesen engedte ugrálni, tornászni, fákra mászni. De férje, Szikláry úr, kétségbe esett, ha egyetlenét kerítés tetején vagy csacsiháton meglátta. Szegény Magdus öltözete is rendesen a szükségesnél melegebb volt. Míg Janiék télen is szabad nyakkal, könnyű szerrel sportoltak, neki, szegénykének, alig engedték júliusban egy-egy kivágott ruha viselését. Két nevelőnő is szaladt állandóan utána kendő vagy kabátkával. A gyermek nagyon szenvedett a sok elkényeztetés miatt, és kétszeresen élvezte pusztai látogatásait, hová kisasszonyok nem követték, és ahol sem idő, sem alkalom nem volt kényeskedésre.
„Van egy ici-pici csikónk, holnap lesz a keresztelő-ozsonna!” - evvel üdvözölték egyhangúan a testvérek vendégüket. „És fekete” – „és anyját agyonütötte egy gerenda” – „és üvegből iszik tejet” és – és –” oly szaporán újságolták a csikó élettörténetét, hogy Magdus alig tudott a felnőtteknek köszönni.
„Hol van a kis csikó?” - kérdezte, ahogy üdvözléseit befejezte. Le sem vetette kalapját, kabátját már szaladt is pajtásaival az udvarra, hol a lovacska egy Fickó nevű puli-kutyával kergetődzött.
A gyermekek mind egyszerre kiabáltak most is: „Jani Bogárnak akarja nevezni, mert az ajkán levő fehér folt bogáralakú!” „Palkó Sátánnak, mert olyan fekete!” „Annus Kedvesnek, mert oly kicsi!” „Lili Tündérnek, mert oly szép!” „Nem tudunk megegyezni!” - magyarázták össze-vissza.
Azután elmesélték az állatka szomorú történetét. Magdus könnyes szemekkel ölelte magához a finom fekete fejecskét.
„Árva vagy! Szegény-szegény kicsi árva!”- szipogta.
„Árva! Árva! legyen a neve Árva! - kiáltották egyhangúlag a testvérek.
A felnőtteknek is tetszett a találó név, így el lett határozva, hogy a holnapi ozsonna után szigorúan tilos lesz „pici lovat” „kis feketét” „csikót” mondani. „Árvának” hívja azontúl mindenki.
Egész vasárnap főzéssel telt el. Még a gimnazisták is szívesen segédkeztek. Készült krém, tészták, mazsolás-cukros-diós-mézes édesség, csokoládés csók, – el sem lehet számolni, mi minden! Lili és Annus összes apró tálacskája megtelt, sőt a mama megengedte, hogy a feketekávés csészék aljait is elővegyék. A mokkás csészékben meg mindenféle édes kocsonyát tálaltak. Meglepetésül a szakácsné málnafagylaltot készített, így kimondhatatlanul gazdag ünnepi ozsonna várta 4 órára a vendégeket!
Jani, Palkó, cifra meghívókat festettek és írtak, mert, persze, a felnőttek is hivatalosak voltak. Ebéd után megterítették a fenyők alatt a nagy kerti asztalt. Lili virágdíszről gondoskodott, a nap hősének nyakára is szép fűzért font pipacsból, búzavirágból. Annus és Magda a tálakat díszítették, lett vagy 30 fogás, – nem is számítva a fagylaltot.
Végre elérkezett a várva-várt 4 óra. Az asztalfőn Lili ült, mint legidősebb háziasszony. Tőle jobbra-balra a Mama, ölében a kis Esztivel és Eszter néni. Még a papa és Ödön bácsi is részt vettek a „keresztelőn”. Jani mint háziúr az asztal végén.
Mikor mindenki letelepedett, Jani felállt.
„Mielőtt hozzáfognánk az ünnepélyes ozsonnához, Magdus mint keresztanya, Palkó mint keresztapa, vezessétek elő az ünnepeltet.
A két gyermek felugrott, és rövid idő múlva megjelent, a felvirágzott csikóval.
„Ezennel elnevezlek „Árvának; éljen Árva!” kiáltott Jani.
„Éljen Árva!” rivallták kicsik és nagyok.
„És most, folytatta Jani, eresszük szabadon Árvát, – hadd élvezze tejes zabdaráját kénye- kedve szerint. Mi meg együk meg az ő egészségére ezt a remek ozsonnát!”
„Helyes! helyes!”
Rohay úr megjegyezte nevetve:
„Lehet, hogy árva egészségére esszük meg, – csak a mi egészségtelenségünkre ne váljék!”
Nem ártott meg senkinek sem. Mindent feltakarítottak, – még Eszti is kapott a jó krémből, és egy piskótát nyomtak kis kezébe, mellyel egész ozsonna alatt csendesen szórakozott, míg mamája karjai közt el nem aludt.
Jó tréfa volt az elmosogatás és elrendezés is. Eszti dadája is segített, úgy, hogy félóra alatt nyoma sem maradt a lakomának.
***
Árva szépen fejlődött. Már vederből ivott, és rájött, míly pompás csemege a friss lucerna. Néhány hét múlva úgy legelészett, mint el nem árvult kortársai.
Igen boldog volt a kis Árva. Egész nap a gyermekekkel játszott vagy mellettük pihent. Jani, Palkó kiélvezték szünidejüket. Tornásztak, labdáztak, lovagoltak. Ilyenkor Árva mindig utánuk futott. De legjobban élvezte, ha kirándultak a gyermekek. Éppen úgy szaladt nyomukban, mint barátja, a fekete Fickó.
Esős napokon a család fedett tornácán tartózkodott. Árva oda is feljött a lépcsőn, – világért sem maradt volna el kis gazdái mellől. Jani nagy idomító tehetségnek bizonyult. Megtanította Árvát, hogy az eldobott labdát visszahozza; zsebben rejtett kockacukrot megkeresse; parancsszóra letérdeljen, vagy lefeküdjék. Ezek a leckék éppen oly mulatságára szolgáltak Janinak, mint Árvának.
Oly okos volt, hogy a gyermekek megesküdtek arra, érti a beszédet! Ezért, ha olyasmit mondtak, mit Árvának nem volt szabad megtudnia, idegen nyelvre fordították a szót. A felnőttek ezt igen nevették. De egyhangúlag belátta mindenki, hogy Árva nem mindennapi tehetség.
Elkövetkezett a szeptember, és ezzel a fiúk iskolaéve is. Könnyek közt ölelték meg Árvát is. Jani Annusra bízta kedvencét, Palkó Jankára, mindkettő mamára, apára.
„Aztán minden levélben írjatok Árváról!” - kérték.
Ahogy elindult a kocsi, mely Janit és Palkót az állomásra vitte, nem lehetett Árvával bírni. Kiszabadította magát a kis leányok kezéből, és teljes erejéből száguldott a távozó bricska után. Végre az állomásnál utólérte, és nem győzte kis gazdái kezeit, ruháit nyaldosni. A fiúk nagyon örültek neki, de Apa, ki fiait elkísérte hamarjában vett kötőféket, és bizony, Árvát a kocsihoz kötözve vezették haza, – különben, talán, a vonat után is elindul!
Teltek a hónapok. Árva a zord idők miatt mind többet-többet tartózkodott az istállóban. Sétára azonban naponta elkísérte a leánykákat.
Végre elkövetkezett a karácsonyi szünidő. A fiúk hazatértek, és első dolguk volt Árvát kis ródliszánjukba fogni. Eleinte furcsállotta a csepp kis csikó, hogy valami csúszik mögötte. De, amikor kis gazdái örömét látta, belement a tréfába, és bárhová elhúzta azt kis barátai után. – Elkísérte őket korcsolya, sí vagy ródlipályára is. Száguldott a jég szélén, vagy gyors iramban a ródli után, mint egy hű kutya. Sajnos, gyorsan eltelt az idő, és a gimnazistáknak ismét be kellett vonulniok iskolájukba!
A kirándulás
Elmúlt két év. Jani már mint ötödikes tért haza. A gyermekek megnőttek, és Árva velük fejlődött. Harmadik évében járt már, gyönyörű, erős állat volt. Gazdáit változatlan ragaszkodással bálványozta. Főleg Janival értették meg teljesen egymást.
Árva bátran felléphetett volna bármely cirkuszban. Ha a cingár Magdus vagy Esztike reá akartak ülni, letérdelt, hogy a leánykák könnyen felkapaszkodhassanak. Ha kérdezték: „hogyan menti meg arabs ló gazdáját?”, a földön fekvő kis Esztit övénél fogva felemelte, és letette a kerti asztalra, amit a kicsike kiválóan élvezett. – Még sok mindent tanítottak neki kézen-közön a gyermekek, ő pedig, mintha eszes uszkár lenne, mindent megértett és szívesen megtett.
***Egy napon Rohay úr ebéd alatt titokzatosan mosolygott. A gyermekek ismerték arcának ezt a kifejezését, mely mindig nagy öröm és meglepetés előhírnöke volt. De azt is tudták, nem szabad ilyenkor kérdezősködni, így csak várakozásteljesen figyeltek. És tényleg! Gyümölcs után megszólalt a papa:
„Kinek volna kedve a havasba kirándulni?”
„Nekem! Nekem!” - kiabáltak kórusban.
A mama, Sziklay bácsi és Eszter néni, úgy látszik, tudtak a tervről: ezt bizonyította a sok elkészített pokróc, ponyva, élelmiszer, edény, ami az egyik vendégszobában fel volt halmozva. Örömrivalgás közt értesültek a gyermekek arról, hogy kocsin és szekeren teszik meg az utat, és hogy szüleik hat hétre béreltek egy erdészlakot, onnét járják majd be a vidéket.
„Árva is velünk jön?” - kérdezte Palkó.
„Nem bánom, magunkkal vihetjük”, mosolygott a papa, „úgy sem lenne örömötök tökéletes nélküle!”
Korán reggel indultak. A nagy bricskára még egy padot szereltek, így elfértek azon mama, Eszter néni, Eszti, a dada, Magda és Annus. A társszekérre felrakták a poggyászt, és felkapaszkodott rá Janka, a fiúk és a szakácsné. Lóháton jöttek az urak. Árva előre-hátra rohangált a karaván körül.
Gyönyörű vidékre értek mielőbb. A lomberdők fenyvesekké változtak, a levegő frissebb lett, és amikor délben rohanó patak mellett tábort ütöttek, egyik sem érzett fáradságot az ózondús havasban. Turistaházban háltak, és csak másnap délután érték el céljukat, az iglándi erdészlakot.
Milyen meghitten, kedvesen telt az idő! Naponta kivitték valamerre az ebédet, hol gyönyörű szilákon szedték a gyopárt, hol zuhogó vízesés alatt fürödtek. Egészen indián életmódot folytatott a család, és Árva mindenütt velük volt. El nem maradt volna mellőlük. Két puttonyszerű kosarat elemózsiával, pokróccal, hátára kötöttek, így vonultak ki; amikor nem esett nagyon távolra a kirándulás, Esztikét is magukkal vitték, ott trónolt büszkén a két kosár közt. Ilyenkor Árva még a légy után sem rúgott, úgy ügyelt a reá bízott csöppségre. Ha messzebb tervezték a tanyázást, a baba az erdészlakban maradt a jó öreg dadával, aki még a mamát is nevelte, és azóta az összes gyermeket.
Esős időben az erdészház széles tornácán ültek; Árva oda is feljött, szerényen a fal mellé húzódott, és órákig elállt mozdulatlanul.
Egy napon Rohay úr, Ödön bácsi és a két fiú hátizsákkal vágott a rengetegnek. Havasi lovak vitték az élelmet és sátorlapokat. Ki-ki saját kabátját és váltócipőjét hátizsákban cipelte. Asszonyok, leányok otthon maradtak.
Már jó messzire haladt a kis csapat, midőn egyszerre lódobogás hallszik mögöttük.
„Árva! utánunk jött Árva!” - kiáltották örömmel Jani és Palkó.
Apa és Ödön bácsi bosszankodtak; hogy tud majd lépést tartani velök az a tolakodó csikó! Úttalan utakon hogy lép az edzett hegyi lovacskák nyomába? De már túl messzire haladtak ahhoz, hogy Árva miatt visszatérjenek, a gyermekek meg vállalták a felelősséget érte.
És igazán, a hűséges állat nem jelentett alkalmatlanságot. Bárhová követte gazdáit, elleste a hegyi lovak szokásait, megtanulta, hogyan kell sziklákon, görgő köveken egyensúlyozni, és éppen oly elővigyázatosan rakta finom lábait a szakadékok szélén, mint tapasztalt társai.
Milyen nagyon távol jártak már! Kecskeösvényeken, szabadban hálva, széllel, esővel dacolva közelítették meg végre a magas Bábakövet. Innét, a kísérő urokányok magyarázata szerint, belátni a besszarábiai országútig.
Árva kitágult orrlyukakkal, magasra emelt fejjel, lobogó sörénnyel állt a szikla tetején és szemlélte a tájat, mintha örökre emlékébe akarna vésni minden bokrot, ösvényt, minden patakot.
Az erdészlakba visszatérve büszkén dicsekedtek el a fiúk kedvencük életrevalóságával, ügyességével.
Sajnos, egyszer minden jónak vége kell szakadnia. Letelt a hat hét, sajnálkozva vettek búcsút az erdész családjától, a meghitt háztól, erdőtől, havastól, szabad élettől. A fiúk szemében nehezen rejtett könnyek csillogtak, míg a leánykák álszégyen nélkül keservesen sírtak.
Azonban, alig indultak el a szekerek, felszáradtak a könnyek és víg hangulat lett ismét urrá a társaságon.
„Ejnye, nem vittünk haza gombát télire, pedig mennyit gyűjthettünk volna!” - sajnálkozott Juli szakácsné.
„Találunk eleget útközben is, minden pihenőnél szedhetünk!” - vigasztalta a kocsis.
Tényleg volt is rókagomba, hiribe, csiperke bőven. A gyerekek és urak gyűjtötték, Mama, Eszter néni felfűzték, felaggatták a szekerekre a koszorúkat, hol a nagy meleg és széltől pár óra alatt kiszáradtak.
Már csak félnapi járásnyira voltak a Rohipusztától, mikor bekövetkezett egy esemény, mely a két boldog család nyugalmát hónapokra feldúlta.
Hol van Magdi?
Már az országúthoz értek, és ennek mentén szép tisztásra találtak. Ez lesz utolsó ebédjük az erdőben! A kocsisok tüzet raktak, Juli melegítette a konzervlevest, sütötte a rablópecsenyét, Mama, Eszter néni terítettek, kenyeret szeltek, Apa, Ödön bácsi lóról szállva lepihentek, Eszti a dada ölében elaludt, az öt nagy gyermek meg engedélyt kért arra, hogy az erdőben még egy utolsó fűzérre való gombát gyűjthessen.
„Csak messzire ne menjetek, maradjatok hangtávolban!” - mondták a mamák.
Vígan énekelve szaladgáltak a tölgyfák közé, ki-ki kosárral, hálóval, tarisznyával. Gomba volt elég, de nemes hiribit nem találtak. Pedig ezt lehet legjobban eltenni, – így mondta Juli.
Ki jobbra, ki balra szaladt. Állandóan kiabáltak: Találtam csiperkét! Én rókagombát! Én csak kékhátút! Jaj, de szép virág! Így ment ez folyton, a szülők nagy megnyugvására, kik állandóan hallották a gyermekhangokat.
„Kész az ebéd, gyülekezzetek, gyermekek!” kiáltották a tűz mellől.
Szaladva érkeztek minden irányból a táborhoz.
„Siess Magdi! Hol maradsz?” - hangzott fel a hívás, midőn a kis lányt nem látták a gyermekek közt.
„Csak az imént volt mellettem” - mondta Annus, „de megláttam ezt a szép margarétát és visszafelé futottam érte. Magdi hiribit talált, bal felé ment érte!”
Hiába hívták, kiáltottak, nem felelt a leányka. Nemcsak az urak, de a mamák és kocsisok is elindultak érte. Nyomát sem látták. Kétségbeesve tapasztalták, mint telik az idő. Még négy órányira voltak otthonukhoz, így az apák előre küldték a bricskát gyermekeikkel és feleségeikkel.
„Az első csendőrörsön tegyetek jelentést” – szólt apa. „Mi maradunk, remélem, mielőbb utánatok jöhetünk társszekérrel, lovakkal és a kis szökevénnyel!”
Nyugodtnak látszott Rohay úr, de belsőleg nagyon aggódott. Magdi mamája is ott akart maradni, de megértette, hogy segítség helyett csak hátráltatná a nyomozást, így könnyek közt felült a hazatérő kocsira.
Lássuk, Magdival mi történt, mialatt övéi oly kétségbeesetten keresték.
Amint Annus értesítéséből tudjuk, szép hiribi gombákat pillantott meg, melyekért el is indult. Négy remek példányt szedett már kosarába, mikor meglátott egy banyaszerű cigánynét, ki suttogva szólítgatta:
„Drága szép kisasszony, miért hajladozik ezért a kevés gombáért, mikor néhány lépésnyire egy helyből megtöltheti kosárkáját?”
„Hol? hol?” - lelkendezett Magda.
A cigányné ajkára illesztette mutatóujját.
„Csönd” – suttogta, megfogva a leányka kezét; egy tisztás felé mutatott, melyen tényleg egész gombatelep látszott. Magdi örült, mint fogja telt kosarával pajtásait letromfolni, és halkan követte a banyát. Azonban alig hajlott a hiribik felé, mikor hirtelen sötét kendő borult fejére. Kiáltani akart, de valami édeskés fojtó szag elvágta szavát, elbágyadt, és semmit sem tudott többé magáról.
A cigányné, miután meggyőződött arról, hogy a kloroform (altatószer) megtette hatását és szegény Magdi mélyen elaludt, felnyalábolta az alélt leánykát és a bozót közé vergődött. Lapos kőhöz ért. Ezen megnyomott egy alig látható fekete pontot, mire a nehéz kőlap megfordult, és a banya tehetetlen terhével együtt alája bújhatott. Ismét megnyomott egy jelzett pontot, mire a kő visszatért eredeti helyére, és szegény Magdit a szó szoros értelmében elnyelte a föld. – Ezután a boszorkány köténye alól elővett egy gyertyát, azt meggyújtva elindult egy hosszú földalatti folyosón, amíg kerek, pinceféle üregbe nem ért. Ott Magdit lefektette egy rongyvacakra, betakarta piszkos pokróccal, és kotyvasztáshoz fogott. A kerek pince be volt rendezve mindenféle edénnyel, pokróccal, – sőt élelmiszerkészlet is volt benne: kosárban egy kanta tej, kenyér, egy megölt de még kopasztatlan tyúk, satöbbi. A banya kis csészébe tejet töltött, ebbe pár csepp barna folyadékot csepegtetett, és leült Magdi mellé, lesve ennek ébredését. A kis lány nyugtalanul forgolódott, fel-felnyögött, kezeivel hadonászott. Erre a cigányné ölébe fektette az aranyszőke fejecskét és a tejet szájába eresztette. Kloroformtól az elaltatott mindig igen szomjas lesz, így szegény kis Magdi mohón nyelte a kínált italt. Erre megcsendesedett és ismét mély álomba merült.
„Na, ez elég lesz neked 24 órára”, dünnyögte elégedetten a boszorkány, eloltotta gyertyáját és maga is lefeküdt egy másik rongycsomóra.
Kocogásra ébredt.
„Na, vén Fira, sikerült?”- hangzott egy durva férfihang.
„Amit vállalok, az sikerül” – felelte a szipirtyó, miközben az alvó Magda szép kis ruháit utálatos rongyokkal cserélte fel.
A férfi durván nevetett: „Indulhatunk is! A csendőröket és többi keresőket tévútra vezettem; a gyerek kosarát, hajszalagját ellenkező irányban szórtam szét, ezen a nyomon eredtek el. Amíg azt alaposan végigjárják, mi már a szomszéd megyében leszünk!”
Ezzel a tehetetlen gyermeket pokrócba csavarva vállára vetette, és követte Firát, ki gyertyával világította a keskeny folyosót előtte. Nyirkos, utálatos hely volt. Valószínűtlenül vastag varangyos békák ültek a falak mentén, százlábúak, kígyók riadoztak a gyertya fényétől, de sem Fira, sem Tuta – így hívták a férfit – ezt nem bánták. Legfeljebb félrerúgták az útból az undok férgeket.
Egy óra hosszat haladtak már, midőn egyszerre derengeni kezdett, és megérkeztek egy elhagyatott bánya szádájához, mely gerendákkal volt eltorlaszolva. Fira, mintha maga is utálatos varangy lenne, keresztülkúszott a torlaszon, átvette az élettelen Magdát, és megvárta, hogy Tuta is kikússzék és eltűntessen minden áruló nyomot.
Ez az egérút a cigányok régi menedéke volt. Emberöltők óta szállt titka apáról fiúra. Túlsó része régi klastrom pincéje volt, melybe szerzetesnek öltözött rablók, úgynevezett vörös barátok prédájukat rejtették.
Hogy ez már akkori időben összeköttetésben volt-e a kitermelt bányával, vagy későbbi cigánygenerációk ásták össze a klastrom folyosóival, azzal nem törődtek a kolompárok. Használták, és ezáltal a csendőröket kibogozhatatlan rejtélyek elé állították.
Ahogy a szabadba értek, Tuta kuvikhangot utánzott. Harkály felelt, és pár perc múlva nehéz zörgés hallatszott. Megjelent a közeli úton egy cigányszekér. Erre rádobták Magdit, Fira, Tuta felültek és rövid kocogás után utolértek egy nagyobb karavánt, mely csendesen haladt előre.
Délben megállott a szekérsor, tábort vertek egy folyó menti ártéren. Ebéd után a vajda megkongatott egy rézüstöt, mire a szekerek mellől rendre előjöttek az emberek. Purdék, asszonyok tyúkot, edényt, fehérneműt, ételfélét szolgáltattak be, a férfiak egy-egy általvetőnyi gabonát vagy malacot. A vajda bólintott, de nem nagy érdeklődést mutatott.
„Ihol van Fira?” kérdezte mogorván.
Előbújt a banya fiával, Tutával.
„Ismét semmit sem végeztetek?” förmedt reájuk.
„Dehogy is nem, fogtunk egy aranyhajú madarat, mellyel nem vallasz szégyent az odessai artistavásáron” felelte Fira.
„Hol van?”
„Még holnap reggelig alszik” vigyorgott gonoszul a csúf vénség.
„Lássam!”
Ezzel felállt a vajda. Nagy ezüst folyógombjai csillogtak a napfényben, ahogy az utolsó szekér felé tartott. Büszkén emelte fel Fira a pokrócot, mely alatt – bájosan mint földre szállt angyal – Magdus mélyen aludt. Szőke fürtjei hullámosan övezték rózsás kis arcát, finom tagjai ernyedtségükben is elárulták ügyes, kecses mozdulatait. Dacára ennek, a vajda arca mérgében lilaszínűvé borult:
„Hülyék! Hogyan hozhattatok egy ilyen nagy gyereket! Ez már okos, mindent tud, megszökik, elárul, reánk zúdítja a csendőröket!”
Ezzel a mellette álló Tutát úgy fejbe vágta, hogy menten elterült, Firának meg oldalába ütötte öklét. Tuta lassan tápászkodott fel, míg a banya, dühtől tajtékozva ordította:
„Gazember! Miért bántasz? Nem látod, hogy ez a gyermek négy éves sincs! Talán van elég esze az öreg Firának, hogy ne hozzon árulót a sátoraljába!”
Magda tényleg elkényeztetett nevelése folytán növésben elmaradt vékony dongájú leányka volt. De a vajda gyakorlott szemét nem tévesztette meg! Jól tudta Fira is, hogy rég eltelt négy esztendős, de elhozta, mert a vajda azt ígérte, ha ismét üres kézzel áll elő, pozdorjává töri csontjait!
Legparázsabb veszekedésük közben lódobogás hallszott, és tajtékzó csikón vágtában a táborba robogott a vajda tizenöt éves süvölvény purdéja, Prikó. Kedvtelve nézte apja az ügyes legénykét, ki elővezetve a minden porcikájában reszkető állatot, szólt:
„Amíg a gyerek keresésére eltávoztak azok az urak és cselédjeik, ezt elkötöttem. Szép és győzős!”
A vajda tarisznyájába nyúlt, és elővett egy pálinkás butykost: „Nesze!”
A kölyök nagyot húzott ebből, és örömtől sugárzott arca. Tudta, hogy csak nagyon jó kedvében engedi apja bárkinek saját tízéves pálinkájából kóstolni! Meg van elégedve vele, – ez kárpótolja éhségért, fáradságért, veszélyért!
Az öreg szemügyre vette a csikót: „Jó állat. Szép állat. Ezért többet kapok, mint azért a girhes leánykáért! Csak kár, hogy fekete, nem lehet átfesteni!”
Szegény csikó fáradtan feküdt le, és meg sem moccant. Teljesen ki volt merülve.
Éjjel sem a leányka, sem a csikó nem mozdultak. Reggel azonban mindkettő felébredt. A kis fekete, – azt hiszem, már kitaláltátok, hogy Árva volt a lopott ló – fel akart állani. De hiába próbálkozott, a gaz Prikó béklyóba kötötte. Keservesen nyerített, nyögött. Ekkor hozzálépett egy feltűnően tiszta leányka, és feloldozta kötelékeit, folyton zsörtölődve:
„Még ilyet! fektében lebéklyózni szegény párát!” Alig, hogy szabadon érezte magát, Árva felugrott, megrázkódott, és egyenesen besétált a patakba. Előbb jót ivott, aztán beléállott, hogy finom lábait a gúzs okozta nyomástól felfrissítse.
Magdi is felébredt. Kábultan nézett maga köré. A mákony még éreztette hatását. Bágyadt szemmel, nehéz fejjel pillantott jobbra, balra.
„Hol vagyok? Jaj, hol vagyok? Mama, apa, hol maradtok? El akarok innét menni!” Zokogására a ponyva alá kíváncsiskodtak a purdék, kik még jobban megijesztették szegénykét. Fira is előkerült:
„Na, mi a baj, galambom? A mamácskát, apácskát hívjuk? Éppen őket keressük mi is, hogy visszaadhassuk drága kis leányukat. Előre mentek szép aranyos hintóban. Holnap vagy holnapután utólérjük. Azt izenték, maradjon szép csendesen, és fogadjon szót a jó öreg Firának!”
De Magdi nem hitte el a mézes-mázos hazugságot. Eleinte kérte, majd toporzékolva követelte, mondják meg, merre vannak szülei. A banya kezdetben csitítgatta, majd, felmérgelődve és villanó szemekkel megfenyegette, hogy megtanítja befogni a száját! Magdus, ki otthon soha egy durva szót sem hallott, rettenetesen megijedt, és zokogva kullogott egy bokor mögé. Tudta már, hogy elrabolták, és elhatározta, azonnal megszökik. El is indult menten az erdő felé. De alig tett pár lépést, nyolc purdé utána iramodott, lökdösték, püfölték, visszavonszolták a táborba, hol szegényke csendesen sírdogálva leült a víz partjára. Egyszerre fekete, meleg fej simult vállára. Felnéz, – és ujjongva öleli meg a kedves állatot:
„Árva! Árva! Hát téged is elloptak? Oh, most, hogy itt vagy, nem érzem magam már oly elhagyatottnak!”
Együtt maradtak estig, senki sem törődött velük, csak a cigányleányka, ki Árvát béklyóiból kiszabadította reggel, ólálkodott körülöttük. Ő volt az, ki, mikor a cigányok az üst köré gyűltek, odahívta Magdit.
„Ne búslakodjál, kislány, jere, egyél valamit!”
Kézen fogta, úgy kísérte a tűz felé. Kissé távolabb a zsivajgó tömegtől telepítette le Magdit, majd két füstölgő tányérral, új fakanállal és egy-egy darab kenyérrel tért vissza melléje:
„Engem Pilinek hívnak. Ha bármi kell, csak nekem szóljál!”
„Köszönöm, köszönöm!” - hálálkodott Magdi az első jó szóért, amit hallott. Közben jóízűen ette a durva gulyást, – hiszen a mákonyos tej óta egy falat sem csúszott le torkán, ennek pedig már két napja volt. Pili örömmel nézte jó étvágyát, és miután elvégezték vacsorájukat, zsebéből szép piros almát nyújtott kis társnőjének.
„Miért vagy ilyen jó hozzám?” - kérdezte Magdi.
„Jó? Nem vagyok én jó. Csak sajnállak, hogy oly bánatos vagy, és segíteni akarok rajtad!”
„Segítesz, hogy haza szökhessem?” remény villant szegény Magda kisírt szemeibe.
„Majd később. De most arra kérlek, légy minél csendesebb. Jer, feküdjél pokrócom alá. Holnap elmesélem, miért vagyok én az egyedüli, ki nagy keservedet megérti!”
A leánykák lefeküdtek a jó puha szénára, és Magdi, midőn esti imára kulcsolta kezeit, csodálkozva látta, hogy Pili ugyanazt tette.
„Te is szoktál imádkozni? Azt hittem, a cigányok nem keresztények.”
„De én az vagyok, holnap elmondok mindent neked, most aludjunk!”
Mindkét gyermek azonnal elszenderült. Magda a sok sírástól és a mákony utóhatásától addig pihent, míg a nap szemébe nem sütött. A tábor reggeli zsivaja már elült, mire felébredt; a cigányok szerteszéledtek a vidéken. Csak néhány asszony és gyermek maradt a szekerek és lovak mellett. Pili a patakban állott és ruhákat mosott. Miután ezeket a fűzfabokrokra kiteregette, az egyik szekérből előhozta tarisznyáját. Ebből elővett egy darab vásznat, tűt, cérnát, ollót, gyűszűt kotort ki belőle, és hozzáfogott egy ing varrásához.
Mikor Magdi felébredt, egy darab száraz kenyeret adott kezébe:
„Ez a reggelid” mondta. „Mikor megetted, fürödjél meg a patakban, itt sekély a víz. Azután kifésülöm és befonom göndör hajadat. Cigányéknál célszerűtlen és tisztátalan a nyitott haj.”
Magdi nagy bajban volt; hogyan lehet megmosdani szivacs, szappan nélkül? De Pili megtanította, hogy spongya helyett jó az ember tenyere, a szappant meg pótolja a szép tiszta homok; törülköző szerepét a nap kell betöltse. A jéghideg víz pirosra csípte Magdi kényes bőrét, de oly frissnek érezte magát utána, hogy még bánata is enyhült a pompás közérzülettől.
„Jaj, csak ne ráznának meg ma, és ne ütnének meg!”- mondta, és az imént még oly rózsás arcocskája elsápadt.
„Attól már ne féljél! A vajda jól leszidta Firát gorombaságáért, és reám bízott. Én felelek rólad. Azért kérlek is, egyelőre ne gondoljál szökésre. Nem is lenne, hová menjél. Kereken a rengeteg, a falvakban pedig egy szót sem tudnak magyarul. Ahogy meg lesz a lehetőség szabadulásodra, én magam segítelek meg. És most, amíg összekuszált hajadat rendbehozom, hadd mondjam el neked eddigi életemet!”–
Pili története
Sátorban születtem, anyám a vajda testvére volt. Négy éves koromig úgy éltem, mint ezek a kis purdék, kiket itt látsz. Minden második évben a beszarábiai cigánykirálynál kell jelentkezzék az összes kolompár vajda, sátoraljával. Egy ilyen útról már hazatérőben voltunk, de útközben embereink leütöttek egy parasztot, kinek disznóját akarták elvenni. Erre a csendőrség üldözőbe vett, és szekereink vad iramban menekültek a határ felé, melyet a Dnyeszter képez. A jegen jöttünk volt át, és úgy terveztük, hogy a nagy hídon kerülünk vissza Oroszországból Romániába, mert az időjárás közben kimelegedett. Azonban minden út el volt állva csendőrök által, így a mi 24 szekerünk kénytelen volt a földeken át menekülni, és végül nekivágnia a folyónak, melyen még állott a jég. Én unokatestvéreimmel a vajda szekerén ültem, mely legelől száguldott. A jég rettenetesen ropogott alattunk, és a vajda aggódva szállott ki ponyvája alól a biztos parton, ahová a csendőrség – lévén az a határon túl, – nem követhetett.
19, 20, 21, 22, 23 - számolt a vajda. Átjött mind, csak a 24-ik volt még a folyó közepén. A jég recsegett, ropogott, végre elhasadt, a jégtáblák magasra tornyosultak, a hullámok összecsaptak, és sem a szekeret, sem embert sem lovat soha többé nem láttuk. Szüleim köztük voltak, így teljesen árván maradtam. A vajda és felesége vettek szekerükbe, velük róttam az országutat nyolc éves koromig. Koldultam, cigánykereket vetettem, és bizony a falvakban én is loptam zöldséget a kertekből, csirkét az udvarokból!
Egyszer éppen Székelyföldön vándoroltunk, mikor messziről autóbúgást hallottunk. Nekünk, purdéknak, az volt mulatságunk, hogy a gépkocsik előtt átszáguldoztunk. Hiába dudált, mi csak annál inkább cikáztunk előtte. Ezúttal a gép alig pár méternyire volt tőlem, éppen át akartam ugrani a túlsó oldalra, amikor egy nagy kőben megbotlottam és elestem.
Kórházi ágyon tértem magamhoz. Össze-vissza voltam pólyálva. Ott tudtam meg, hogy az autó tulajdonosa, ki maga vezetett és igazán hibáján kívül gázolt el, azonnal felvett gépére és a legközelebbi kórházba vitt, hol elég súlyos műtét után megmentettek az életnek. Csodálatos módon semmi utóbajom nem maradt.
Igen jó dolgom volt betegségem alatt. A kedves nővérek nem győztek kényeztetni, és ágyszomszédom egy kedves székely asszony volt, kit nagyon megszerettem. Anikó néni műtét után hat hétig feküdt mellettem. Többször meglátogatta őt a falujabeli tanítónő, ki velem is sokat beszélgetett. Én előbb gyógyultam meg, mint Anikó néni. A kórházban és kertjében járkáltam, jöttem mentem, segítettem, amit tudtam. Hol a lépcsőt mostam fel, hol a kertésszel gyomláltam a gyönyörű virágokat. Egyszer ismét eljött a jó tanító néni:
„Mi lesz ezentúl Pilivel? A kórházban akarják tartani?” - kérdezte.
„Bizony éppen ez a mi nagy gondunk”, válaszolt a főápolónő. „Sátorosok gyermeke, nem visz rá a lélek, hogy visszazüllesszük; különben is ki tudja, hol kóborolnak rokonai, szülei már nem élnek. Viszont itt sem tarthatjuk. Igazán nem tudom, mit határoznak az urak sorsáról!”
„Magamhoz veszem örökbe”- szólt a jó öreg tanító néni, –, úgyis oly egyedül vagyok. Megyek is a főorvos úrhoz és megbeszélem vele!”
Így kerültem a Csík x falusi tanítónőhöz. Istenem, de boldog voltam nála! Nemcsak ruházott a jó Mili néni, de foglalkozott is velem. Legelőször megkereszteltetett; Pólika nevet választotta, és ezentúl Pólinak szólított, míg a falusiak megtartották számomra az Anikó nénitől hallott Pili nevet. Megtanultam a jó Jézuska történetét, és azóta nem mertem sem lopni, sem hazudni, mert azt mondta Mili néni, hogy a Jézuska mindent lát, és búsul, ha nem vagyok jó. Iskolába is jártam, de Mili néni otthon is tanított, úgy, hogy kortársaimat hamar utólértem. Megtanított varrni, főzni, mosni, – én pedig igyekeztem szeretett Mili nénim jóságát megérdemelni és meghálálni. Soha, soha sem képzeltem, hogy ily boldogság létezzék a földön!
De aztán hirtelen mindennek vége szakadt. Most tavasszal spanyolnáthát kapott drága nevelőanyám, és egy hét alatt itt hagyott engem árván. Temetése után künn maradtam sírjánál. Estefelé kullogtam csak haza. De az iskolában levő lakásunkat lepecsételve találtam, nem volt hová lefeküdjem. Az udvaron kedves eperfáink alatt asztalunk mellett, melyen nyáron étkezni szoktunk, ült borozgatva a kurátor egy idegen férfivel, kit „tanító úr”-nak szólított.
„Nem volt semmi vagyona szegény Mili kisasszonynak, és rokonai sem maradtak. Elárverezzük bútorait, és a befolyt összegből kiegyenlítjük a temetkezési költségeket. Jövő héten eljöhet a tanító úr családja, addig lakhatik a tiszteletes úrnál – így beszélte meg a tanács ma délelőtt.”
Kővé meredten álltam meg. Hát velem mi lesz? Kérdést nem mertem tenni, de anélkül is felelt nekem a kurátor:
„Te meg, szegény pára, igyekezzél valahová beállani, ha ugyan befogad valaki! Részemről tudom, hogy purdét nem tűrnék meg házamban!”- nevetett borközi állapotban. „Ma éjjel még itt hálhatsz, aztán szedd a sátorfádat, mert 8 órára hirdettük az árverést!”
Utoljára feküdtem kedves kis díványomon, de álom nem jött szememre. Purdé voltam, senkinek sem kellettem. Istenem, Istenem! miért nem engeded, hogy drága Mili nénim mellé a temetőben feküdjem!
Alig pitymallott, összeszedtem holmicskámat, beléhelyeztem abba az általvetőbe, amelyben az emberek búzánkat szokták a malomba vinni. Nem felejtettem ott könyveimet, varrószereimet sem, és Mili néni öreg bibliáját, melyből minden este olvastunk.
Elkerültem a falut, féltem, a purdét mindenki elkergeti, pedig, amíg Mili néni élt, csak „drága Pilikének” szólítottak az emberek.
Hányszor megbántam azóta gyávaságomat! Hisz mily gyakran hallottam „ha nem lenne oly koromfekete a szeme és a haja, senki sem mondaná, hogy nem úrilány ez a Pilike!”
Sajnos, akkori lelkiállapotom, bánatom, és a kurátor kegyetlen szavai arra ösztökéltek, hogy kivert kutyaként elbujdossam, messze, messze a falutól! Elindultam az országúton, mentem világgá. Alig haladtam egy órányira régi szeretett otthonomtól, utólért egy kolompár karaván az országúton. Megismertem nagybátyámat, a vajdát. Prikót, Firát, Tutát, – mind, mind! Árva lelkemben felébredt a hozzájuk tartozás érzése. Megkérdeztem, maradhatok-e velük? És azóta itt vagyok.
Most már tudod, Magdika, miért sajnállak oly nagyon! Hisz én is oly keservesen nélkülözöm a csendes, rendes otthont!
Magdi a sátorosoknál
Amíg Pili beszélt, saját fésűjével szépen kibontotta Magdi göndör haját, mely szörnyen össze volt kócolva. Aztán jó szorosan befonta és megkötötte piros madzaggal.
Árva a leánykák mellé telepedett. „Furcsa, hogy oly szelíd veled ez a csikó, szólt Pili. A fiúk és férfiak nem bírnak vele, rúg, harap. Engem is csak félig-meddig tűr. De veled olyan, mint a kezes bárány!”
„Nem csoda,” felelt Magdi. „Unokatestvéreimé, és én is szoktam rajta lovagolni. Nálunk sohasem rúgott, sőt oly jámbor, hogy pici unokanővérem is úgy játszik vele, mint a kutyával. Jere Árva! Drága kis Árva!”
A ló fejét a kis leány vállára tette, és halkan nyerített.
***
Már három hete élt Magdi a cigányok közt. Pili nélkűl talán meg is halt volna. De a jó lány megkönnyítette keserves sorsát. Gondozta, babusgatta, vad társaival szemben megvédte.
A vajda maga is azon volt, hogy sem Magdát, sem Árvát bántódás ne érje. A leányka, ki már kezdte érteni a cigány nyelvet, maga hallotta, hogyan intette le a purdékat:
„Hagyjatok békét neki, a sírástól elcsúful arca! Odessáig úgy bánjatok vele, mint hímes tojással! Tízszeres árat fizetnek egy ilyen szépségért. A feketét is hagyjátok nyugton! Sem rántani nem szabad, sem gúzsba kötni! Vékony lábain, bársony hátán hiba ne essék! Ilyen leányért, lóért, vagyont kapunk!”
Azóta félve kerülgették őket, jól tudták, hogy a vajda szava parancs, keserűen megbánja, ki csak próbálni is mer ellene véteni!
Egy éjjel lódobogásra, hangos beszédre ébredt Magdi. Tuta, ki egy hete indult el egyedül, száguldva került vissza a táborba. A vajda éppen a tűz mellett pipázgatott. Gyors beszédükből azt vették ki a leánykák, hogy a csendőrök az egész vadonban minden karavánt lefognak, átkutatják szekereiket, végignézik lovaikat. A fekete csikóról és Magdiról is beszélgettek, és sűrűn emlegették a „vén Kricsát”.
Pili megölelte Magdit: „Rólad van szó! Ahogy Tuta megpihent, váltott lóval felkísér téged és Árvát a havasba, a vén Kricsához. Úgy látszik, az egész határon portyáznak a csendőrök miattad. Azt mondják, ezúttal nem csempészhetnek át, de három holdtölte után ismét megkísérlik. A vén Kricsa nagyapám nagyanyja, van százéves is. Ott lakik a legvadabb havasban, ahová csendőr sohasem téved. Úttalan út visz kunyhójához. Oda menekítik a cigányok emberemlékezet óta kényesebb rablott tárgyaikat, amikor már nagyon szorítják őket.
Zsörtölődő vénasszony Kricsa, de nem rossz. Ha hozzákerülsz, légy szót fogadó, és ne sírjál soha. Remélem, mielőbb sikerül nekem szüleiddel értekezni. Címűket mellényembe varrva gondosan őrzöm. És most, – áldjon meg az Isten!”
Nehéz szívvel ölelte meg Magdi hűséges barátnőjét, és szelíden követte Tutát.
„Hívd elő azt a fekete devlát!” - parancsolta a leánykának, Árvára mutatva, melyet csak Magdi tudott megfogni. Árva azonnal engedett a hívásnak, és szokása szerint a leányka vállára tette fejét. Tuta pokrócot, fanyerget tett hátára és tetejébe dobta Magdit. Ő maga másik lóra ült, és Árva kötőfékét félkézen tartva csendes ügetéssel a rengeteg felé tartott. Egész éjjel haladtak. Jó, hogy Magdi nem láthatta, milyen szakadékok széle mellett mentek el; belészédült volna! Végre megálltak egy tisztáson. Tuta leoldozta a nyergeket, a lovakat egy-egy fához kötötte és mogorván nyújtott Magdinak egy darab kenyeret és hagymát. A kislány szó nélkül megette, aztán pokrócába burkolózva elmondta imádságát és elaludt. Magasan állott a nap, mikor ismét útra keltek. Estére végre elérték a vén Kricsa hurubáját.
„Baj van megint?” - dohogta a banya, mikor Tutát megpillantotta.
„Ezeket hoztam neked,” felelt a fiú Magdira és Árvára mutatva.
Kricsa rá sem nézett a gyermekre, de annál inkább szemügyre vette a lovat:
„Derék állat! Szép állat! Aztán hová készítitek?”
„A leánnyal együtt Odessába. Megrendelés. Októberben kell szállítsuk.”
„Maradhatnak!”
Ilyen röviden beszélt mindig a végség. Közben kecsketejet és sajtot meg valami lepényfélét rakott az asztalra. Farkasétvággyal estek az utasok a jó bőséges eledelnek. Ezután Tuta lóra ült, és csendesen visszafelé ballagott.
Kricsa Árvát be akarta kötni a fészerbe. De a lovacska oly vihogást, rúgást, száguldozást rendezett, hogy a banya hurubájába menekült. Magdi kiszaladt, és szelíd hangjával édesgette: „Árva, Árvácskám! Jere hozzám!” A csikó azonnal lecsendesedett, és szelíd nyerítéssel kis barátnőjéhez simult. Magdi megölelte, és fülébe súgta:
„Ne hagyjál el te is, hisz nélküled egyes-egyedül maradok!”
Megkötötte, és csendesen visszatért Kricsához.
„Nézzelek meg napvilágnál, te híres!” dörmögte a vénség. „Tudsz kalapot fonni?”
„Nem tudok” felelt a gyermek.
„Azt pedig meg kell tanuljad!”
Előhozott a kuckóból csomó szép szalmát, kis tekenőbe vízbe áztatta, majd megmutatta Magdinak, hogyan kezdje, fonja, formálja.
„Ezt magadnak csinálod, hogy meg ne fogja a havasi hév-napunk fehér bőrödet! Még elrútulnál, és nem kapna a vajda annyi pénzt érted, mintha tejfehér arccal visz a vásárba!”
Szegény kis Magdi irtózva gondolt arra, hogy őt mint tehenet vagy bikát eladják! Csak merne szökni! De a havasban hová menjen? Sem út, sem falu, sem tanya! Csak szikla és rengeteg! Mint mindig, mikor bajban volt, a jó Istenhez szállt forró imája; megnyugodott, mert érezte, nem hiába fohászkodik, meghallgatja az Egek Ura.
Másnap kipihenve ébredt Magdi. Elfutott a patakhoz mosakodni; tisztán, rendesen került vissza a hurubába.
„Jó reggelt, néni!” - üdvözölte Kricsát. Ez furcsán nézett az ildomos gyermekre, de úgy látszott, tetszett neki ennek friss kinézése, finom hangocskája.
Napjai azzal teltek, hogy hol kalapot font, hol Árvát itatta, legeltette.
Egy hét múlva így szólt a banya: „A huruba körül mindent lelegeltek kecskéim és lovad. Nesze egy darab kenyér, és egy gomolya sajt. Megmutatom, hol a legközelebbi tisztás, oda hajtod az állatokat. És vigyél szalmát, fonjál kalapot őrzés közben. Legyen mit vigyenek a vásárba, amikor ismét eljön Tuta. A kecskék nem mennek el mellőled. Este csak füttyentsél nekik, és kiáltsad: haza! prrr! Ismerik az utat, szívesen jönnek haza óljukba. A lóra azonban ügyeljél! Sok a farkas és medve, ezek nagyon szeretik a lovak és kislányok húsát! Azért ne merészkedjél el a legelőről. Érted?”
„Értem, néni”, felelt Magdi, ki jól látta, hogy csak azért ijesztette a boszorkány farkasok és medvék meséjével, hogya szökés kísérletétől is elvegye kedvét.
Magdi ügyes kezeivel hamar megtanult kalapot, kosarat, szatyrot fonni szalmából és sásból. Árvájával együtt gyorsan és aránylag kellemesen telt ideje. Dúdolgatva indult napi munkájához.
Néhány nap múlva a kis rétet is lelegelték az állatok. Kricsa ellenkező irányban mutatott most egy újabb tisztást. Amikor ehhez értek, Árva, füleit hegyezve, magasra emelte fejét, tágult orrlyukakkal szippantotta az ózondús levegőt, és vígan vágtázta kereken az illatos rétecskét. Magdi azonnal észrevette, hogy egész különös oka kell legyen a jókedvre négylábú pajtásának. De, amíg Kricsa vissza nem indult, feltűnés nélkül telepedett szalmafonása mellé. Ahogy azonban egyedül maradtak, Árva boldog nyerítéssel melléje került, és, mint otthon, midőn Esztikét vagy őt hátára akarta venni, első lábait maga alá húzva, letérdelt előtte. Magdi megértette kívánságát, és hátára ült. Erre Árva, teljes céltudatossággal egy vadcsapáson az erdőbe ügetett. Nem tudhatta Magdi, hogy hűséges okos lova megismerte a Bábakő sziklát, melyre néhány hét előtt Janit és Palkót követte. De a ló oly biztosan tartotta irányát a vadcsapások útvesztőjében, hogy a leányka nem is gondolt arra, hogy abból eltérítse.
Sima helyeken vágtázott Árva, hasadékok szélén, kőtörmelékek közt oly elővigyázatosan rakta finom lábait, ahogy azt mokány pajtásaitól tanulta.
Délben megállott egy havasi legelőn. Ivott a patakból és elkezdett legelészni. Magdi is lefeküdt a selymes fűre, evett tarisznyájából kenyeret, sajtot, és ivott hozzá jó forrásvizet. Pihenés után Árva ismét melléje térdelt és felvette hátára. Estére a turistamenhelyhez értek, hol hetek előtt Janiék éjszakáztak. Ki írja le Magdi örömét, mikor az egyik padba vésve meglátta Rohy, Jani és Palkó nevét! Sírt, nevetett örömében, a deszkát csókjaival borította. Most már tudta, hogy közeleg a boldog viszontlátás órája!
Árva körülbelül betartotta a pontos napi beosztást, melyet júniusban a nagy kiránduláskor követtek. Amikor a kedves erdészlakhoz értek, melyben oly boldog heteket töltött a két család, Magdi nem bírt kitörő örömével.
Az erdészné udvarán éppen csirkéit etette, mikor Árva porosan, izzadtan berobogott. A csirkék riadtan szerteszéledtek, és az erdészné meghőkölt, mikor a piszkos lóról egy szintén poros, rongyokba öltözött leányka leugrott, és nyakába borulva elsírta elkínzott lelkének minden fájó keservét. A tiszta asszony kissé utálkozva nyomta el magától a poros gyermeket, de egyszerre megismerte, és maga is sírva, nevetve szorította szívéhez az elveszettnek hitt leánykát:
„Magdikám, drága kicsim, hát hol volt?”
Közben előkerült az erdész is, és Árvát szolgájára bízta. Ez szeretettel csutakolta le a hűséges okos állatot.
Mikor Magdi elmondta szomorú kalandjait, és Árva viselkedését is elbeszélte, azt sem tudták, a leánykát vagy a lovat kényeztessék-e inkább!
Az erdészné megfürösztötte, megfésülte Magdit, talált saját, intézetben levő leánya kinőtt ruhái között Magdinak megfelelőt, ezt készítgette elő a holnapi útra, hiszen egy percig sem szabad a szükségesnél tovább várakoztatni azokat a szegény szülőket!
Milyen édesen aludt szegény gyermek oly sok hét után ismét tiszta, vetett ágyban! Árva sem győzte élvezni a mély szalmaalmot, rendes istállót, jó takarítást!
Bőséges reggeli után kelt útra az erdész a leánykával. Rohára készültek. Mikor elhaladtak a végzetes emlékű delelőhely mellett, Magdi szorosabban simult az erdész bácsihoz. Árva is közelebb húzódott a szekérhez.
Végre meglátták a rohai kert öreg fáit. A kisleány alig bírt örömétől veszteg ülni. A Rohay család éppen ozsonnánál ült, mikor a kocsi az udvarba fordult.
Hogy Magdit szét nem szedték, ezer csoda! Mária néni örömkönnyeket ontott, a leánykák egyszerre nevettek is, sírtak is. János bácsi el sem hitte, hogy ez a nagy, edzett piros-pozsgás leány tényleg az ő vékony vérszegény hugocskája. Az erdész mosolyogva állt mellettük, közben ő is törülgette szemeit. Egyszerre kérdezett mindenki, Magdi szóhoz sem jutott.
„De most ne legyünk önzők, telefonáljunk azonnal Eszteréknek!”- szólt Rohay úr.
Együtt mentek a telefonhoz. Mária néni félt, nehogy megártson az öröm sokat szenvedett nővérének.
Mikor Szikláry úr visszacsengetett, csak annyit mondtak: „Jó hír, Ödön!”
„Magdusról? Él?” - hangzott az izgatott kérdés.
„Csillapodjál barátom,” - felelt Rohay úr, „él, egészséges, sőt, itt van nálunk!”
Szikláry úr nem is kérdezett egyebet, fürgén mint egy diák futott feleségéhez.
Szegény megtört asszony csendesen kézimunkált szobájában. A futó lépések neszére felpillantott, férjére nézett, ki a boldog izgalomtól szólni sem tudott. Ragyogó arcát látva, szegény anya elkezdett reszketni, és alig hallhatóan kérdezte: „Él?”
„Igen, igen, és egészséges, – egy óra múlva indulunk érte!”
Szikláryné hinni sem mert füleinek. Fél önkívületben csomagolt, öltözött úti ruhába, nem beszélt, nem kérdezte hová mennek, csak halkan súgta maga elé: „Magdim, kis lányom!”
Jóval vonatérkezés előtt már az állomáson voltak. Csak akkor eszmélt arra, hogy Rohára indulnak. Férje, ki távbeszélőn ismét felhívta volt sógorát, bejelentette érkezésüket, egyben megtudta, hogy és mint került meg a gyermek, hol töltötte a keserves két hónapot. Szegény apa elsápadva értesült féltett leánykája viszontagságairól, és ezeket útközben feleségével kíméletesen tudatta.
Nem is kísérlem leírni a boldog viszontlátást. Magdi szülei közt ült, kik kezeit tartották. Nem tudtak betelni nézésével, elbeszélése meghallgatásával. Végre lementek Árvához az istállóba, és meghatottan simogatták a hűséges állatot, mely nélkül talán sohasem látták volna viszont kedvencüket.
Pár nap múlva hazautaztak mindhárman. Magdi könnyezve búcsúzott fekete pajtásától, Árva pedig vállára tette fejét, ahogyan azt a cigánytáborban megszokta.
Otthon
Otthon Magdi mindenkit és mindent kitörő örömmel üdvözölt. Minden bútort, minden fát, minden bokrot újra felfedezett, mintha éveket töltött volna távol hazulról. Teljesen megváltozott pár heti cigány élete alatt. Öntudatos, nagyos lett, és annyira edzett, hogy alig bírta a szobák zárt levegőjét. „Purdé”-nak hívták szülei, és apja sem térhetett vissza féltő, ellágyító nevelési elveihez. Csodálkozva örült erős izmainak, viruló egészségének, és abba sem szólt belé, hogy a gyermek nyitott ablaknál hált, és a sok kabátot és sált sutba dobta.
Két hónapja volt otthon, amikor levél érkezett. Találgatták, ki küldhette a szép, de gyakorlatlan írással címzett borítékot. Határtalan volt Magdi öröme, midőn hosszú levelet talált ebben, Pili aláírással. A levél így szólt:
Kedves Magdi! Remélem, szerencsésen hazakerült, nagyon mérges volt a vajda, amikor meghallotta, hogy az öreg Kricsától megszökött. És még Árvát is magával vitte! De nem sok ideje maradt mérgelődésre, mert jöttek mindenfelől a hírnökök azzal, hogy a csendőrök minden határátjárót elzártak. Aztán meg folyton zavarták a karavánokat, minden szekeret végigkutattak, minden gyereket megfürösztöttek, nem-e fehér a bőre barna festék alatt? A sok zaklatást megunta a vajda, gyalog, egyedül kelt át a határon. A szekerek szerteszéledtek, én Prikóval és anyjával Székelyföldre kerültem. Itt elbúcsúztam tőlük, és elindultam gyalog Csík x falvára. Az emberek útbaigazítottak, és rövid idő múlva megérkeztem. Egyenesen Anikó nénihez mentem. Tudja, ahhoz az asszonyhoz, akiről meséltem, hogy a kórházban mellettem feküdt. Mindjárt megismert, és sírva ölelt meg:
„Hogy is mentél el úgy, hogy híredet sem hallottuk?”
Elmondtam neki a vén kurátor szavait, melyek a faluból kiűztek.
„Eleget is szidtuk Dani bát, de búsult ő maga is ezért! Bántotta erősen a lelkiismeret. Na, de most itt vagy, itt maradsz, amíg akarod!”
Igazán oly jó hozzám mindenki! De én restelem terhükre lenni. Jól látom, hogy nem engednek úgy dolgozni, ahogy azt saját leányaiktól megkövetelik. Még mindig a tanító kisasszonykát látják bennem. Ezért szeretnék beállani valahová, legszívesebben magához, kedves Magdi. Hátha akad abban a nagy udvarban hely részemre? Dolgozni jól tudok, és megbecsülöm magamat. Válaszoljon mindjárt, Magdikám! Csókolja Pili.
Persze, hogy mindjárt válaszoltak! Elhozatták a hű kis barátnőt, odavették magukhoz, Magdival tanult és segített ahol lehetett a háztartásban, udvarban és kertben. Néhány év múlva elvette a fiatal ispán, és olyan ügyes, tűzről pattant ispánné vált Piliből, amilyennél megfelelőbbet elképzelni sem lehet.
Befejezés
Évek teltek, Magdiból nagy leány lett. Rohipuszta gyermekei is felnőttek. Jani hadnagyi ranggal került ki a Ludovikából, Pali átvette a gazdaságot, a leányok már báloztak. Csak a kis Eszti nyomta még az iskolapadot. Árva gyönyörűen kifejlődött, őt vitte Jani magával ezredéhez, most is a régi testi-lelki jóbarátok voltak.
És elkövetkeztek a komoly idők. Végre felszabadult a Délvidék, és Jani százada élén lovagolt Árván az egyik bácskai faluba. Már sötét volt, mire beértek a falu piacára. Ekkor puskaropogás hallatszott, a galád csetnikek orozva, háztetőkről lődöztek bátor honvédeinkre. A fiatal tiszt lefordult lováról. Emberei nem látták, mi történt vele. Megrohamozták a házat, melyről a golyózápor zúdult feléjök, hogy az orgyilkosokat ártalmatlanná tegyék. Janit agyontaposták volna a legénység száguldó lovai, ha árva övénél fogva fel nem emeli és biztonságba nem helyezi.
Miután a honvédek befejezték a rablófészek kifüstölését, észrevették, hogy nincs velük hadnagyuk. Villanylámpákkal keresték. Végre Árva nyerítésére lettek figyelmessé, és megtalálták egy kerítés mellett, aléltan a vérveszteségtől. Hű lova őrt állt mellette. Csakhamar egy hordágyon elvitték a kötözőhelyre. Árva nyomában maradt. Reggel a vereskeresztes autó csendes iramban elszállította a legközelebbi, front mögötti kórházba. Eleinte nem tűnt föl senkinek, hogy az autót egy remek ló követi. De amikor a kórházhoz értek, csodálkozva látták, hogy oda is eljött Árva.
„Ne bántsátok, a hadnagy úr lova ez, szólt Jani tisztilegénye, – olyan okos, mint egy táltos!” Nem is bántották. Az egészségügyi katonák és ápolónők kedvence lett a szelíd, okos állat. Volt egy fészer az udvaron, abból rögtönöztek istállót számára. Ott maradt, amíg gazdája fel nem épült. Egész nap az udvaron állt Jani betegszobájának ablakánál. Amikor a kertbe hozták a lábadozót, melléje feküdt, mint valami óriás kutya, és le nem vette szemét gazdájáról.
Végre hazaengedték Janit. Árva vele együtt tette meg az utat hazafelé, most már vonaton.
Rohán Magdi is várta unokatestvérét, hiszen gyermekkora óta örömöt-bánatot megosztott velük.
Mikor megérkeztek a hadnagy és lova, Magdi megölelte a hű lovat:
„Most már kettőnk életét mentetted meg, te hű Árva!”- szólt könnyezve.
Néhány hónap múlva Árvát kocsiba fogták három szép társával. Ő volt az ostorhegyes abban a négyesben, mely Jani és Magda esküvőjekor a fiatal párt templomba vitte.
Büszkén emelte fejét és rázta sörényét, mintha csak tudta volna, hogy nélküle a fiatal pár nem lenne életben, Magdi, ki tudja, hol hallódott volna el, Jani felett pedig a bácskai hant zöldülne.
De
nemcsak ő tudta ezt, hanem megtudta az egész lakodalmas vendégsereg is, melynek
Palkó, mint első vőfély, ügyes pohárköszöntőben mondta el a nemes állat
hőstetteit: 
„És, fejezte be mondókáját, két ünnepeltünk élete megmentőjére ürítem poharamat:
Éljen Árva!”
(id. gróf Bethlen Balázsné báró Josika Beata Mesék unokáimnak – Árokalja c. kötetéből. Az unoka, Atzél Ferenc küldeménye.)