Balabás István

ÚGY ZENGETT, MINT CSÖPP GYEREKKEL A BÖLCSŐ

Az Úrnak 2022. évében, augusztus havában, ahogyan régen mondották, a Kenyér vagy Kisasszony havában, 7-én, vasárnap délután öt leányka: Frida, Kitty, Szabina, Kata, Szilvia, és két legényke: Márk és Róbert, utóbbi az én unokám, Nagykárolyba indultak citera-táborba. Haraszi Öcsi fuvarozta el őket, fiam, István felügyelete mellett.

A táborban még részt vettek Szatmárnémetiből Petra, Ilka, Fiona, Amália, egy nagykárolyi leányka, Biborka, Borsról Borbála, és még egy leányka, de Robi a nevét elfelejtette. Tíz szép leányka, csajozhattak a fiuk.

A tábort az Ady Endre társaság Szatmárnémetiből, a Megyei tanács segítségével szervezte. Tíz napot tanultak a gyerekek Gáspár Attila tanár úr vezetésével, és a kedves felesége Katalin felügyelete alatt. Naponta hat és fél órát gyakoroltak, délellőt három és fél, délután három órát. A tanításba besegített Méhes Kata színésznő a Szatmárnémeti színháztól.

Az első előadásuk augusztus 15-én a nagykárolyi Kalatanczi Szent József katolikus templomban volt, közel telt házzal. A gyerekek vallásos énekeket adtak elő:

,,Ó áldott szűzanya, mennyei szép boldog mennyországnak drága gyöngyvirága, bűnösöknek édes szolgája…

Vagy a következő énekeket: Magyarok fénye ország reménye, Angyaloknak nagyságos asszonya, Boldog asszony anyánk, Boldog asszony édes, Áldott szent István Istennek szolgája.

A templomba nagyon sok katolikus hívő ember gyűlt össze, de nem csak a hét órai előadásra. Második előadásuk szerdán este 17-én 17 öt órakor a nagykárolyi színház parkjában Ruha István szobra mellett volt, akinek tiszteletére rendezték az előadásokat.

A következő dalokat adták elő: Megfogtam egy szúnyogot, Tavaszi szél vizet áraszt, Esik az eső, Gyere be rózsám, Elvesztettem zsebkendőmet, Hajlik a meggyfa, Debrecenbe kéne menni, Szervusz kedves barátom, Magyarok fénye ország reménye.

Méhes Kata énekszóval, Gáspár Attila citerán, Dezső Bácsi hegedűn előadták Petőfi Sándor néhány megzenésített versét, mint: Fa leszek, ha fának vagy virága, Befordultam a konyhába.

Megható volt látni, hallani a gyerekek citera-hegedű játékát. A tizenkét gyerek - leányka és kis legény hangszerén zengett a dal, mint barackfán a méhek, és sírt, mint a csöpp gyerekkel a bölcső.

Milyen jó, hogy még vannak zenetanárok a régiekből, mint Attila bácsi, aki újból tanítja a fiatalokat nagy odaadással, a rég elfeledett, de újból megtalált ősi hangszer szeretetére. Több mint harminc évnek kellett eltelnie az úgynevezett rendszerváltás után, hogy az ifjúság újból felfedezze a citerát, ezt az ősi hangszert.

Befejezésül szeretnék Fehér Ferenc egyik verséből pár sort idézni, mert úgy érzem, ide illik.

Vele hallgat a ház, a nóta

Olykor, ha szél sír a tető felett

Jó húrjai még föl-föl zengenek,

S én hallgatom, mint mesét a gyerek,

Hallgatom, mint őszi partot a víz

Nem tudok elszakadni tőle

Így némán is vissza-vissza hív

Zilah. 2022.08.18.

Zilah, 2022 júliusában

AZ ESTI FÉNYBE BORULÓ VÁROS

– avagy sztrigojok évadja

Ismét tollat veszek a kezembe, írogatok pár szót, igyekszem, nem tudom, mennyi van még hátra, túl vagyok a tűnő férfikor végén.

Ma reggel is forrón derengett fel a nap. A hűvös hajnaloknak nyoma veszett itt Zilahon, csendes városunkban a lassan kiapadó Köszörű patak is halkabbra fogja a szót.

Nagy a meleg a szobában is, üti a harminc fokot, nem tudom, mit tegyek, hogy bírjam valamelyest. A párom elfoglalta a hűvös szobát, nekem csak a tévé-nézés marad. Nézem az itteni hírcsatornákat, és látok jó pár szoknyás- és nadrágos némbert. Habzik a szájuk a beszédtől, azt hittem, hogy boszorkányok, vagy ahogyan a Meszesen túl mondják, sztrigojok.

Elnézést kérek e szavakért a jó Könyves Kálmántól, néhai magyar királyunktól (1095- 1116), aki ugye kimondotta, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Könyves Kálmánt nagybátyja, Szent László király papnak szánta, s ennek megfelelően komoly egyházi képzést kapott. Egy lengyel forrás a magyar tudóskirálynak nevezte, második Orbán pápa Kálmánt szíves örömest támogatta: ,,Nem kis örömmel örvendezünk halva hogy Nagyságod a mindenható Isten rendeltetéséből Magyarország kormányzására emelkedett...”

De térjünk vissza a boszorkányokhoz, mert úgy látszik, időközben valakik feltámasztották őket mifelénk. Hiszen szombat este a TV-ben ordítoztak, hogy a szájuk habzott, egymás szavába vágtak, nyöszörögtek, vijjogtak is, még most is a fülembe ordít a sztrigoj félelmetes üvöltése. Mindenkivel bajuk van, ha erősen süt a nap az a baj, ha jön az eső az is baj, ha a szomszédban dúl a háború, az még nagyobb baj, szépen mindent kimagyaráznak, a végén senki nem ért semmit.

A jámbor nézők összedugják a fejüket: vajon mit tudnának tenni ebben a helyzetben? Leginkább persze ezekkel, hogy eltűnjenek a világból - mondják halkan a családban, de inkább az idősek, akiknek már úgy is mindegy. Hiszen ezek képesek elvenni a tehenek tejét, szárazságot hoznak a fejünkre, de a lányok ártatlanságát is elvennék, mivel ő nekik mindent szabad.

Talán szentelt vízzel kellene meglocsolni a helyet, hogy eltűnjenek, ámbár ezeknek nincs hitük. És aztán valakik mindig visszaimádkozzák őket, lám, van belőlük elég itt a TV-ben. Követ sem lehet hajítani feléjük, akkor sem ijednének el, védi őket a törvény, mivel azt is ők csinálják. Végül röhögve húz el a sok szoknyás boszorkány és a nadrágos sztrigoj, fejük felett glória. És minél jobban szeretnénk elfelejteni őket, a hangjukat, a mondanivalójukat, annál jobban halljuk, amit ők nagyon jól tudnak, azért csinálják.

Mondom a páromnak, mit hallottam. A válasza: úgy kel neked, miért nézed.

Hát ez a pár sor csak úgy kijött belőlem, kénytelen voltam leírni. És mondom a nadrágos sztrigojoknak és szoknyás boszorkányoknak, hagyjanak nekünk békét, van nekünk bajunk elég.

Sok minden megtörténik mifelénk itt Erdélyben, amiről már a kutya sem vakkant, a politikusoknak meg nincs idejük a dolgainkkal foglalkozni, vagy nem is akarnak. Mindenkinek első a maga baja, ugyebár.

A vírus is jön felénk ismét nagyiramban, de az is magánügy, aki megkapja, arra azt mondják, pechje volt. Még a halálnak is elvész az értéke mostanság, mint a rossz pénznek, van belőle elég.

Ma már nem csak a vírussal jön a halál, hanem az inflációval is, de ez csak az aljanépet éri, a diplomatákat, politikusokat elkerüli, pedig ők irányítják a nemzetek sorsát, és oly bölcsen és szépen intézik, hogy beledöglik a szegény ember.

Mire befejezem e sorokat, egyedül ülök bent a szobában. Ragadós kovászként, konokul dagad bennem a harag mindannak nyomán, amit a tévében láttam. Súlyosan megbántottnak érzem magam, kinézvén az esti fénybe boruló városba.

A JELENÜNK KERESÉSE A MÚLTBAN ITT ZILAHON.

Az egyik: a város fölött, a katlan mélyedésében kósza fények pislákolnak, az este lopakodva közeledik a Meszes felől, keleti irányból. Nyugaton viszont a Kukmál és a Kerek erdő fölött halovány, vörös pír ömlik szét az indigó-kék égen, mostani, baljós, háborús világunkban.

Vörös fénnyel pirosodik a Kövicses domb alja. Vajon elénekelhetjük, mint régen: ,,Vörösödik már az ég alja…”, hogy remény költözzön a szívünkbe? A nap lemenőbe van, ferde, rőt sugarait félig eltakarta a Református templom tornya a távolban, árnyéka rávetül az erkélyemre.

A Király utcáról nagyon szépen látszik az Őrhegy elvadult dombja. Régen a háborús időkben ott volt az őrhely, ahonnét belátták jól, a Cigányi felől jövő Kraszna utcát, a Meszesről lekanyarodó Nagy utcát és a Király utcát. A sok zilahi polgár évszázadokon keresztül itt élt és halt, Lehet, még mosolyogtak is, amikor eljött értük a halál. Sokszor kegyes és gyors volt, hamarább jött a vártnál, megnyugvást és örök csendet hozott ott, ahol elhelyezték őket, fenn a Deák dombon.

A hátra maradó zilahiak új reményben éltek tovább. Nap, mint nap újra kezdtek mindent, mert soha sem késő, vagy itt, ahol születtünk, vagy valahol a messzi tájakon, ahol sokan új hazát kerestek a jobb megélhetés reményében. Mindnyájan, mindig csak magunkra számíthatunk, senki másra.

Milyen békés itt minden körülöttem vasárnap délután, az élők kis, apró pontoknak látszanak, hát még az eltávozottak...

Ismét vasárnap. Délelőtt konfirmáláson vettem részt, a belvárosi református közösségek nyolc leánykája és tizenkét legénykéje tette le az esküt több száz éves templomunkban, amit megőrzött magának a magyar református közösség. Nem úgy, mint a Kelet-Római egyház, mely nem tudta megtartani magának a Hagia Sopia székesegyházat, a régi világ legpompásabb templomát.

Ott őriztek egy hatalmas rostélyt, amelyben a hagyományok szerint Szent Lőrincet megsütötték. Ott volt még egy hatalmas, kivájt kő, amelyből a keresztények hite szerint Ábrahám az angyaloknak osztott ételt, mielőtt Szadoma és Gomora megbüntetésére és elpusztítására indultak volna.

Igen, a mi életünkben is a Teremtő útjai igen bonyodalmason és kifürkészhetetlenül keresztezik egymást. Láthatjuk, amint az igaz szívű, határozott, népét szerető vezetők népe megtáltosodik és megerősödik, sokak bosszúságára. De ha a népet nem saját fajtája vezeti, hanem silány, megromlott erkölcsű idegenek, akik csak a hasznot lesik, és szemrebbenés nélkül húznak az idegen hatalmakhoz, hát ennek súlyos terhét mi is itt a bőrünkön érezzük.

A sok, megbántott ember szívében csúf vízhang verdes, a JAJ, és az út nem vezet csak az ismeretlenbe.

         Csillagok sírnak, ha itt kong bús szívemben,

          Daru szárnyon verdes, keresi honát.

          De nem leli, JAJ, nem hallja többé

          A süvítő szélben..

Most, nyáron nem fázunk, de ki tudja, mi lesz majd a télen? Ki tudja, a mi szívünkben milyen tűz pislákol majd?  De már most is szívünk a sok rossz hír hallatán sajog irtózatosan.

Befejezném írásomat, ami ismét szomorúra sikerült, de valami különös fényt és játékot látok magam körül. Az égbolton a felhők mögül felragyog a nap, ami újból új reményt hoz felénk, ami nem más, mint a jövőbe vezető hit.

Reményik Sándor pár sorával fejezném be írásomat, kissé szomorú, de nekem nagyon tetszik:

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Zilah, 2022 februárjában

SZÉP VÁROS A MESZES ALJÁN

  Amikor régen a Meszes fáinak lombkoronáját szüret táján megcsípte a dér - nem volt ez ritka akkortájt -, vörös koszorú övezte e szép, kálvinista várost. A református templom mögött a Deák-domb naplementekor úgy ragyogott, mint egy csillogó ékszer.

E szép tájat Ady, a zilahi ember, szépen meg is énekelte:

  ,,Zilah fölött felhőzik most

  Ifjúságom kicsalt vére,

  Vörös -fényes a Deák-domb,

  Vér hullott a Terbetére

  Régi ember régi vére..”

  Lehet, sokan megszólnak most, miket ír össze ez az ember a régi Zilahról. Lehet, hogy az én idős hangom olyan szárazon reccsen, mint egy korhadt faág, de a szívem mélyén ott van a szülővárosom iránti szeretet. A sírig tartó szerelem, ami belém fészkelte magát, amit drága anyám plántált belém.

A mellékelt képen Adyt láthatjuk, ahogy egy barátjával cigarettára gyújt úgy az 1895- ös években Zilahon.

  Zilah akkoriban jókötésű kis Erdély város volt, itt van a megyeháza, a kaszárnya, itt vannak az orgonaillatok és a templomok. Szabad királyi város volt,  itt éltek a kálvinista tímárok, cserzik a bőrt, fazekasok, zömök tatár-kun kinézésű magyarok, akik járják szorgalmason a szőlőhegyek pincéit és isszák szaporán a borát, minden alkalomkor elénekelve a zilahiak himnuszát ,,Szép város a Meszes alján…”

  Bölöni, Ady jó barátja írta: ,,Zilah iparos polgársága még ebből az időből alakul ki, és a város így őrizte meg civis jellegét”. Bölöni arról is ír, hogy a kisváros Zilahon szép számú hívekkel katolikus plébánia is volt, és bár egy zsinagóga is állt a városban, kevés volt a zsidó, a románságról nem is beszélve. De már a város felett a Meszesen, a Csucsáig nyúló hegyen és körös-körül mindenfelé román a lakosság.

  Ahogyan Ady írta: ,,Zilah, melyet tessék Zilajnak mondani, ősi városka, régibb mint ő maga hiszi, Tuhutum vezér korában is régi lehetett már, szláv, sőt magyar is, mert bizony a magyarok nem a magyarok bejövetelekor jöttek ebbe az országba. Nagyszerű múltú, büszke fészek az egyesített Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, a mai Szilágy vármegye székhelye.

  Az ősi református Kollégiumban a diákok két kasztba tartoztak, osztályok szerint. A VII- VIII. osztályosok diák urak voltak, néminemű hivatalosan elismert jogokkal és kötelezetséggekkel is bírtak. A VI. osztályosokat bagolydiákoknak, a V. osztályosokat pedig bagolytojásoknak hívták.

  A „diák uraknak”  szemmel látható és a kisebbek által irigyelt joguk volt a sétapálcával való járás, a nyilvános helyeken való dohányzás, és járt nekik a Úr titulus. Kiváltságaik közzé tartozott az ülve felelés is - emlékezett egyszer Szunyoghy Farkas egykori zilahi diák.

  Akkori kollégiumi tanárai, Petri Mór magyar tanár, költő, 1894 -ig A Szilágyság című helyi lap felelős szerkesztője, később Szilágy megye monográfiájának szerkesztője. Hatodiktól dr. Both István volt Ady magyartanára, majd nyolcadikban osztályfönőke. Német tanár Kerekes Ernő. Kincs Gyula, akihez Ady a legjobban kötődött, latint és görögöt tanított, 1897-től a Kollégium igazgatója. A zilahi központi református temetőben alussza az igazak álmát.

  Adyt a többi tanára is kedvelte és becsülte, mint tehetséges és tisztelettudó ifjút, aki eminens tanuló volt, minden tekintetben pártolták és támogatták. Az iskolában mintaszerűen viselkedett, szinte templomnak tekintette. De részt vett ő is a diákok meglehetősen szabados életében, kimaradozott, kocsmázott, udvarolt. A tanári kar egy része tudott is Ady életmódjáról, de jó előmenetele és példás iskolai magaviselete miatt megbocsátotta neki, nem vett róla tudomást, sőt minden tekintetben pártolta őt. Igaz hogy botrányosan sohasem viselkedett. Később Ady is hálásan emlékezik tanáraira, a zilahi évekre, azt vallva, hogy a lelke is itt született meg. Öregdiákként is hálás szeretettel gondolt egykori iskolájára, amit az Üzenet egykori iskolámba c. verse is igazol. Utolsó két versszaká, ballagáskor éneklik még most is:

  S én, vén diák, szívem fölemelem

  S így üdvözlöm a mindig újakat:

  Föl, föl, fiuk, csak semmi félelem.

  Bár zord a harc, megéri a világ,

  Ha az ember az marad, ami volt:

  Nemes, küzdő, szabad lelkű diák.