www.sorsunk.net
G Y Á R F Á S   A N R Á S

1943. október 11-én születtem Marosvásárhelyen, véres-nedvesen, éhesen, háborúban. Aztán hamarosan jött a felszabadulás, a világ proletárjai egyesületek, és az állapotom súlyosbodott.
Elemi tanulmányaimat a Szentgyörgy téren, a Lavotta-tetői cigány muzsikusok és a Kisállomás melletti kisiparosok gyermekeivel mint osztálytársakkal, a 7-es iskolában végeztem ki. Albert Sándor tanító bácsitól tanultam meg mindent, amit a ZÉLETBEN fel is tudtam használni.
A Bolyai Farkas Líceumban és a két egyetemen töltött éveim heves ellenállásban teltek el az általános, kötelező agymosás ellen.
Ezzel a két diplomával (tanár és mérnök) szabadalmat kaptam, hogy bárhol, hazámon kívül, bárki is legyek.

Gyárfás András  2024 februárjában 2.

            Madách Imre

És elhangzott a harmadik csengő, a közönség elcsendesedett, a fények kialudtak, méltóságteljesen emelkedett a függöny. A a színpad üresnek tűnt, de valami túlvilági fény világított, a távolban egy hegycsúcs vagy trónus inkább, és idős, nagyon idős, de nem fáradt, hanem mindent tudó, tapasztalt hang töltötte be a  színt és nézőteret. AZ ÚR:  Be van fejezve a nagy mű, igen./ A gép forog, az alkotó pihen./ Év-milliókig eljár tengelyén/ Míg egy kerékfogát ujítni kell.

És jött Ádám és Éva, és Lucifer és Gábriel arkangyal, és rohantunk a Paradicsomkertből Egyiptomon át az Északi sarkig, és évezredek suhantak, örök bölcsességek, de nekem zakatolt a vonat az agyamban: „Év-milliókig eljár tengelyén/ Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

És kat-kat, tik és tak, és tik-tak és tik-tok…. András, az Év-milliók elszálltak, Lucifer átvette a Birodalmat, a szavatossági időnek vége, „sok lett az ember és kevés a fóka”.

A Birodalom nyíltan támad, szétzülleszti a nemzetállamokat, elárasztva őket migránsokkal, kik a magukkal hozott kultúrát honosítják meg boszorkányos gyorsasággal. Nincs faj, ne legyen nem sem, a zöldpolitika bebizonyítja, hogy a gyermek káros a környezetre, a legnagyobb ellenség a mezőgazdaság, el kell szakítani az embert a földtől, a természettől, hatalmas területeket kell kisajátítani, hol óriásgépek vegyszerekkel termesztik és ontják a műgabonát, műhúst, műéletet..

Lucifer dörzsöli a markát és a PÉNZT, és mi öljük egymást halomra.

Lassan legördül a függöny, és mintha a távolból még hallatszana: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” 

De a ruhatárnál hallom embertársam: „Oh Lucifer! Vezess…/.Csatázzam újra és boldog leszek!”

Jöjjön az az átkozott taxi…..

                        Házasság

Egy pillanatra felejtsük el a közérdeklődést lázban tartó botrányokat, és szenteljünk pár sort a Házasság hetének.

Valamikor régen, nagyon régen, amikor nemzetközi bridzs-versenyekre jártam, a szünetekben mi másról is beszélgess a görög, francia, olasz stb. játékosokkal, mint:  - A feleséged hogyan viseli, hogy te két-három napra csak úgy eltűnsz otthonról?

A bölcsebbek megemlítik, hogy a görög mitológiában Baukisz és Philémón, miután kedvesen vendégül látták házukban Zeuszt, hosszú házasságuk végén jutalomként egymás mellett hársfává és tölgyfává válhattak, mint az örök szerelem példaképei. A legendát mégis csak jobban ismerő görögök szerint Zeusz ezt nem ajándéknak, hanem figyelmeztetésnek szánta, hogy a hosszas házasságba bele lehet fásulni, ezért tehát jól jön a bridzsverseny szünete. Az olaszok az elfásulás ellen a Bunga-Bunga partikat (l. Berlusconi) ajánlották, a francia nők meg a fiatalabb férjeket (Macron). Nekem viszont valami egészen más jutott eszembe.

Marosvásárhelytől Segesvár fele az út átszeli Székelyvaját, de olyan furcsa módon, hogy előtte felvisz egy dombra, majd dupla S-kanyarral a faluba. A falu végén egy óriási tábla hirdette két nyelven is, hogy vigyázat, mert az út síkos és ferde is, és itt a múlt évben már kilencvenhárom baleset is történt. Ráadásul pont a tábla mellett volt két egymásba csavarodott akácfa, úgy fejmagasságig, kígyózva, összefonódva majd szétválva, és újra együtt, tökéletes szív-alakot formázva  az ég felé. Hát itt aztán mindenki inkább a fákat nézte, semmint a táblát. A bátyám valami nagyon kényes, anyagbeszerzési úton el kellett kísérje a sofőrt, aki arra kérte, hogy itt kegyen olyan kedves a főnök úr a táblákat figyelni, mert ő a Nyárád állandó, áldásos ködében nem tud az útra is, meg táblákra is nézni. A bátyám még talán idejében szólt, hogy né, itt az áll…. és jött az irdatlanul hosszú szöveg, és a felénél tartott, amikor bumm, a sofőr elütötte a cöveket. A rendőrök azonnal ott termettek, hiszen ott volt az őrház is, és kérdezték: - Mi történt? Van valami baj? - Nincs semmi komoly, csak a kilencvenhármat át kell javítani kilencvennégyre - mondta a bátyám.

Visszatérve a bridzsre. Valaki azt ajánlotta, hogy a feleségekkel alkossunk párokat, és akkor meg van oldva a probléma. Csakhogy a bridzs- lexikonban (így igaz!) szerepel egy Las Vegas-i világverseny, ahol a feleség agresszív módon belelicitálta a férjét egy nagyon nehéz partiba, a férj ki kellett kiterítse a lapjait, a feleségnek meg teljesítenie a vállalt szlemmet. A férj kivette a pisztolyát és letette az asztalra a kártyák mellé, majd abban a pillanatban, amikor a felség elbukta a vállalt ütéseket, lőtt.

Még aznap este összeült az esküdtszék, és felmentették a férjet, a következő indoklással: „Aki ilyen rosszul licitál, és utána még rosszul is játssza le a partit, azt megengedett lelőni…

               Meghívó

Valamikor, réges-régen, az őseink árut cseréltek árura, de amikor egyiknek sem kellett a másik kínálta valami, hát megegyeztek, hogy színes kavicsokkal rendezik az árucserét. Lassacskán a kavicsból arany lett, az aranyból meg pénz. Sok-sok évszázad multán, ahogy az ügyesebbek többet halmoztak fel belőle, a pénz hatalommá, majd birodalommá vált, és uralkodik vizek, földek és társadalmak felett.

Valamikor, ugyancsak nagyon régen, Mózes lehozott két kőtáblát a hegyről, rajta a tízparancsolattal. Ám a völgyben bálványimádókkal találkozott, és dühében összetörte az első sajtóterméket. Amikor sikerült megteremteni az új tan ideológiai alapját, újra felment a hegyre, és most már örökérvényűen elindította a médiát diadalmas útjára. És láss csodát, pár évtizede a média megszabadult a kötött/írott (papír) és kimondott (rádió) ellenőrzése/béklyói alól. Most már szabadon bárki bármit büntetlenül és felelősség nélkül közölhet, valós és valótlan híreket egyaránt, és aki a kezében tartja a médiát, a pénz birodalmát is mag alá gyűrheti.

Nagy gondot jelentett, hogy a valamikori média - a barlangok falán megmaradt karcolások és Mózes kőtáblái -  a valóságot idézték, örökítették meg. Ettől a legnagyobb féktől szabadult meg és őrjöng ma az álhíreket gyártó-ontó nagyüzem, az erre éhes és csak ezt igénylők hada számára.

Sokan vannak ők, mert az álhír sokkal érdekesebb, mint a valóság, és megengedi, hogy az, aki néhány éve beléjük lőtt és lovasrendőrökkel taposta el békés tüntetésüket, ma mint az igazság bajnoka büntetlenül toborozhatja a benne még nem feltétlenül, de az álhíreknek feltétel nélkül hívők tömegét.

Teljesen mindegy, hogy a szépfiút, aki felvételekkel bizonyíthatóan és önmaga mondta el, hogy igen, a rendőröket füstgránáttal dobáltam, most óriási ovációval emelnek pajzsra, mint a hazug rendszer ellen vívott harc bajnokát. A rajongó befogja fülét és lecsukja a szemét, és süketen/vakon tüntet…

Mi van itt? És még fenyegetőbb, ijesztőbb a kérdés: mi lesz itt?

Jöjjön Március 15., Kossuth meg Csaba királyfi és Csaba testvér seregéhez kapcsolódva menjünk mi is a térre. Nem kellenek táblák és üvöltözések, még szónoklatok sem, de legyünk annyian, hogy reményt adjunk egymásnak, és talán ébresztőt az eltévedetteknek...

                   Tüntetés

Most már az én ingerküszöbömet is átlépte a botrány és tüntetés keltette undor és tanácstalanság. Az Euronews ifjú tudósítója, Tanács Gábor (ki ez, ismeri őt valaki?) mondta a mikrofonba és a TV-képbe, hogy: „Itt vagyunk a Hősök terén több ezren, telve undorral a kormány ellen, és tanácstalanul”.  Mondja ezt Tanács Gábor. (Ismeri őt valaki?)

Ha jól meggondolom, én is ezt érzem, undort, és látok egy tanácstalan fiatal társaságot, hisz a nagy többség nem tudja, miért is vannak itt. Az influenszer mondta, és ők jöttek.

Úgy van ez, mint amikor a hölgyek nagy többsége inkább hallgat a buzi divatdiktátora (influenszerre), mintsem a férjére. Hisz nagy többségük az esküvő után, amikor kéz a kézben, hatalmas szerelemben együtt mennek el új függönyöket vásárolni, és az új asszonyka a zöld alapú fehér pettyeseket választotta, az akkor még merész férj meg mert szólalni, hogy neki a fehér alapú zöld pettyes tetszik. Mire megszólalt az asszonyka: - Te hallgass, mert neked nincs ízlésed!

És itt jött a baj, mert ahelyett, hogy - ahogy illik - hallgatott volna a férj, megszólalt: - Igen, igazad van, a barátaim is ezt mondták, amikor az esküvőnkön bemutattalak nekik… Bumm, és ezzel vissza a térre…

Türelmes ember vagyok vagy lusta, mert lusta vagyok felállni és otthagyni őket, így aztán megtudtam, miért is gyűltek össze.

A végén a forradalmárok erős magja elment a Fidesz-székházig, és ott, a kötelező ocsmány szavak kíséretében kimondták, hogy megvédik a gyermekeket, és, ha ezt valaki nem értette volna, egyikük, a legbátrabb, hátát a falnak feszítve széttárta karjait, mintha a kereszten függene, és a dél-amerikai bőgő majmokat túlszárnyalva üvöltött, ahogy a torkából kifért. Szöveg nem volt, csak kép és hang, és amikor észrevette, hogy valamelyik TV-csatorna közelképet csinál róla, még rátett egy lapáttal, majd röhögve (mert nem látta, hogy még mindig képben van) fordult a haverjeihez: - Na, milyen voltam?

Hát milyen? Undorító és tanácstalan.

Ha már a botrányt is említettem, hát tényleg, most, hogy lehozzák az újságok (?), hogy a pedofil ügy szálai Erdélybe vezetnek, hát kérdem én, ehhez miért kellett ennyi idő, hisz ott van a dévai pedofil király, aki állítólag több ezer szegény gyermeket mentett meg, nevelt és iskoláztatott, munkába helyezte őket, sőt már azok gyermekeit is figyelemmel kíséri. És ez az izé a köztársasági elnök asszonnyal és az ugyancsak velejéig romlott Püspökkel nagyon jó viszonyban volt… Hát ne is keressék tovább, megvan, és különben is Erdéllyel már torkig vagyunk, ami pénzt oda kidobál ez a kormány, hát…

Talán csak azok az összegek (ezt is sikerült most kideríteni), amibe az elnök asszony ruhái és utazásai kerültek, lehettek nagyobb pénzpocsékolások. Hát minek kellett annak a bűnös asszonynak minden nap más és más ruhákban találkoznia a kormány/országfőkkel? Nem minket képvisel, és miért nem képes látni, hogyan öltözik a Blaha Lujza téren a pirosnál vagy csak úgy a dugóban álló autók között üres konzervdobozzal fel- alá járkáló nő? Felháborító!

Igen az, sőt tovább megyek, aljas és undorító, ami itt a médiában, utcán és tereken történik.

De végre jött a miniszterelnöki beszámoló. Ő nem csak beszámolt, hanem leszámolt a hazug, álnok baloldallal.

                  Titok

Na, ezt is kipróbáltam. Házassági évfordulónk hete van mögöttünk, és miután ötvenkilenc évnyi (59x52, azaz 3068 hét (a szökőéveket nem is számoltam) házasság van mögöttem egy asszony (többel, azt hiszem, nehezebb lett volna), gondolom, joggal szólok hozzá. De először halljuk, mit mond erről a Mesterséges Intelligencia:

„Az örök boldogság, a hosszú házasság titka már évezredek óta foglalkoztatja az embereket. A nyugatias társadalmakban átlagosan minden harmadik házasság válással végződik, így talán érdemes lehet megvizsgálni, mi az, ami segít a boldog és hosszú házasságban.

Az egyik legfontosabb tényező a kölcsönös tisztelet és megértés. A hosszú évek alatt együtt töltött idő során fontos megtanulni elfogadni a másikat olyannak, amilyen, hibáival és erényeivel egyaránt. Az egymás iránti tisztelet és megértés alapja lehet a tartós kapcsolatnak.

Az humor is nagyon fontos szerepet játszhat egy hosszú házasságban. A közös nevetés, a vicces helyzetek átélésének képessége segíthet átlendülni a nehéz időszakokon és könnyedén elmorzsoltja a feszültséget.

A közös érdeklődési körök és tevékenységek is összekovácsolhatnak egy párkapcsolatot. Az együtt eltöltött idő és a közös élmények segíthetik erősíteni a kapcsolatot, és még jobban kötődést érezni egymáshoz.

A hosszú házasságban fontos lehet az is, hogy időnként külön is legyen időtöltésünk, hiszen a különleges pillanatok után még értékesebb lehet az együtt töltött idő.

Az egymás iránti szeretet, odafigyelés és törődés is elengedhetetlen a hosszú és boldog házassághoz. A kis figyelmességek, kedves szavak mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a másik érezze, mennyire fontos és különleges számunkra.

Összességében tehát a kölcsönös tisztelet, megértés, a humor, a közös érdeklődési körök és tevékenységek, valamint az egymás iránti szeretet és odafigyelés mind fontos szerepet játszhatnak egy hosszú, boldog és sikeres házasságban. Ahogy mondani szokás: „Két ember akkor boldog együtt, ha mindketten megengedik a másiknak, hogy önmaga lehessen.””

Hát ez biztosan így is van, de én annak a fiatal asszonykának adok igazat, aki így fogalmazott: - Megegyeztünk a férjemmel, hogy mi mindent először megbeszélünk, és azután csináljuk azt, amit én akarok.

Na, ez az, és azt a képet is látni kellett volna, ahogy az ifjú férj bambán bólogatott mindehhez.

Hát kérem, így lehet hosszan (hogy boldogan, azt nem tudom) és mindenképpen nyugodtan (és mi más kell őszintén a boldogsághoz!) megélni a hosszú házasságot.

Gyárfás András, 2024 februárjában 1.

                            Demokrácia

„Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, –
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.”

(Karinthy Frigyes: Halott)

… Én pedig tudom, hogy a társadalom akkor marad életben, ha törvényeit ismerik, tisztelik és betartják. Ezért most rám tör a viszolygás, mert ha van valami, amit szívből utálok az a KÖZHELY, és előbbi mondatom az volt. Csakhogy kártyás lévén (nem szégyellem, a bridzstől a pókerig, és pénzben vagy csak úgy, hosszú éveken át hódoltam a játéknak) megtanultam, hogy négy ember (néha több vagy kevesebb) ha leül játszani, megegyeznek a szabályokban, és nincs olyan a földön, amiért ezeket felrúgnák. Nem, azt nem lehet, hiszen akkor nem komoly a játék, és játszani, igazán játszani csak véresen, halálosan komolyan lehet és érdemes. Akkor hát kérem szépen, élni lehet-e másképpen egy országban, és egyáltalán, a világon bárhol?

Ha megegyeztünk, hogy a makk hetes üti a tök ászt, akkor az törvény volt, még ha földrengés (ilyet is átéltem) is zavarta meg a partit. Volt veszekedés, vita, hogyne lett volna, hisz vérre, azaz még súlyosabb, pénzre ment a játék.

Emlékszem, Tompa Miki bácsi rendezőként Sepsin járt, és gyorsan össze kellett hívni egy prefi-partit. A sebész főorvos, a fogorvos meg én mindig harcra készek voltunk, és osztottunk, és minden jól ment, mígnem egy biztos bukó játékot a fogorvos megéltetett az amúgy is nyerőben lévő (ugye ősellenség a nyerő) valakivel szemben. És következett a „Te marha….” Ez volt a legszelídebb szó, mert jöttek a szitkok, és az ötödik ősöktől visszafelé anyai ágon, és olyan jelzőkkel, melyeket a papír nem bír el. Ekkor megszólalt Miki bácsi: - Fiuk, most kártyázunk vagy beszélgetünk?! És helyreállt a demokrácia, és osztott a soros.

Nem neveztük át a demokráciát sem szocialistának, sem polgárinak, hanem maradt a megbeszélt kártyaszabály. És lehetett játszani, lehetett élni…

Devla

Kissé korán, viszont nagy erővel jött a tavaszi (?) szél, és az összeboglyázott faleveleket szétszórta útra, járdára, kapu- és ajtóküszöbökre. Még novemberben óriási mennyiségben lepték el a járdákat a levelek, aztán jött az eső, nem lehetett hozzányúlni. A hó áldásként takarta el a most már mocskot az olyan kötekedő emberek szemei elől, mint amilyen én vagyok.

Közben volt nagytakarítás is, egy kora reggel megjelent olyan tíz- tizenkettő férfi-nő, jól felszerelkezve, és hosszas tanakodás után közülük kettő nekilátott a sepregetésnek, gereblyézésnek. Kis idő múlva közös reggeli, pihenő, előkerültek újságpapírba csomagolt üvegek (feltételezhetően hogy ne lehessen látni, laktózmentes-e, vagy 2,5%-os a tej), majd ugyanaz a kettő dolgozott tovább. A többi rágyújtott meg telefonált, két nap alatt végeztek, ottmaradtak az óriás halmok máig.  A választási kampány melegében újra jön majd a brigád.

Hetven évvel ezelőtt Marosvásárhelyen utcaseprők járták a város minden részét, hosszú, több méteres eszközökkel, egyik végükön kanálispucoló szerszám, a másikon közel egyméteres gallyakból összesodort seprű. Végighaladtak az utcán, majd jött egy vén cigány még vénebb gebéjével, és a magasra felpockolt szekéroldalakkal. Megrázta a csengettyűjét, hogy az udvarokról is hozzák ki a szemetet, és elkezdte megrakni a saroglyát. Amikor púposan állt és már nem érte fel a villával, csak úgy feldobta. Ha a túlsó felén leesett az útra, türelemmel átment és most újra onnan ide, innen oda.

Cigányt írok, mert akkoriban a városban még nem voltak romák, sőt az egyik szomszéd zsidó bácsi említette a régi szép időket, amikor reggel hat előtt be sem jöhettek a városba és este nyolc előtt el kellett tűnniük. (A bácsi néhány évvel előbb jött vissza valamilyen táborból - így tudtuk mi gyermekek.)

A cselédek vitték ki a csengettyűszóra a kapun belül és a ház körül gondosan összesepert (mert minden ház felelős volt a járdáért is) szemetet.

Cselédet írok, és nem lebecsülő hangsúllyal, mert a világháború után a falvakból a tizenéves lányokat a városba menekítettek a szülei vagy kergette a nyomor az éhhalál elől. Valami kevés fizetség mellett ott volt a lakás (egy szétnyitható ágy a konyhában) és élelem, na meg itt tanultak meg viselkedni, sokan főzni, írni, olvasni, s egy jobb családból hazatérve nagyobb volt a kellettük, mint az otthon maradottaknak. Idővel a városi úri (?) házakban tudták, hogy melyik faluból kell hozatni az akkor már háztartási alkalmazottat, és egy-egy lövétei lányért licitálni kellett.

Furcsa, hogy Budapestről Marosvásárhely jut eszembe, sőt össze is merem hasonlítani őket. Nyugodt szívvel állítom, hogy az egy főre eső kultúra azonos szinten, azaz inkább kissé magasabban állott, nem Budapestet leszólva, hanem Marosvásárhelyt dicsérve, és ezt Erdély bármelyik magyar városára érvényesítve.

Így volt ez. Hogy ma mi van, és mi lesz? Hát azt csak a Devla tudja megmondani.

            Pillanatfelvétel

Kint voltunk az életben, és a véletlen egy előkelő vendéglőbe terelt be ebédre. Akarva- nem akarva fültanúja lehettem a szomszéd asztalnál beszélgető ifjú üzleti titánok társalgásának.

-Te, bzdmeg (így kezdődött minden mondat), óriási tippem van. Sohasem álmodtál még olyan profitról, amit ez nekünk hoz. Tudod bzdmeg, én 99%-ban mindig őszinte voltam veled… (Na, itt én már felálltam volna és otthagyom bzdmegéket, mert ha valaki 1%-ban hazudik, az 100%-ban hazug, de számukra ez nem volt akadály.)  Szóval, bzdmg, valahol az Őrségben… - Há az meg máá hol van bzdmeg?  - Nézd meg a handidon, de ez nem érdekes, na, ott van egy óriási üres telek, most még lakik rajta valaki, de azt gondolom, nem lesz nehéz rábírni, hogy eladja, és te meg a csapatod tudod, hehehehehe… Na szóval bmeg, azt megvesszük, és kicsi befektetéssel egy olyan gyárat húzunk fel, hogy Amerika is tőlünk importál. Mit-mit bmg, hát füvet te lökött, az kell most az egész világnak. Németországban is legális már, s egy év alatt annyi terem, hogy csak győzzük learatni.

- Mégis mennyiről van szó?

- Indításnak olyan hét milliárd elég is lesz, tudod bzm, anyagokra, építés, munka, titoktartás, nyersanyag, gépek… Ennyit ez nagyjából fedne, de van még elég kemény gyerek, aki beszáll, ha te…

-  Nem-nem, szó sincs róla, akár ma is, csak egy kicsit sok van most idegen kézen, de napok kérdése és behajtjuk, számíthatsz rám. Kezet rá.

Hát kérem, ennél egy akku-gyár sokkal nehezebben épül fel. Úgy vélem,  be kellene vonják a Momentumot is, hiszen az új főnökasszony kijelentette, hogy ő nem fél, és most már tenni is kell valamit, mondta,  hát akkor itt a lehetőség…

.

                Kultúra

Szidom magam kegyetlenül. Hát mit érdemel az olyan ember, aki úton-útfélen ócsárolja a a szent TV-csatornákat, felhánytorgatva, hogy hol vannak a mosolygó, boldog arcok, miért mindig a szorongás és félelem az, amit gerjesztenek. Mind ezt teszik, mert éppen a lényeget, amiért működnek a TV-adók szerte a világon, a fiatalságot zárják ki, amikor folyamatosan kiírják/mondják, hogy a következő műsor a „tizenvalahány év alattiaknak” tilos vagy nem ajánlott.

Valamiért - na jó, sürgős folyó ügyekért - magára hagytam a készüléket, s mire visszajövök, csupa mosolygó, elégedett, boldog arc sugárzik. Én marha, hát itt van, amit hiányoltál… És látom, hogy viszket vagy fáj valami, majd egy pillanat töredéke alatt, ahogy lenyelt egy bogyót vagy rákent a sárga krémből  valamit, egyből sugárzik a boldogság. Hát nem ez kell? Kell ennél több? Mindannyiunknak viszket vagy fáj valahol, és tessék… De azért csak játszik az ördög velem, mert azt mondja: „Na, és a feltűnési viszketegségre van gyógyszer? És a becsapott lélek fájdalma?”

Hagyjon engem békén, inkább sugározza tovább a boldogságot. Mert közben megmutatják, hogy Cilike meg Jani újra megpróbálják, pedig Zsuzsi már elárulta, hogy Jani nem is Jani, hanem Rozsi, de Cilike hallgat arról, hogy ő meg Cézár lett, úgyhogy Zsuzsi fogja be a száját, mert ha megkérdeznék Bibit, ő aztán tudna egy és mást mondani Kareszről is, aki éppen most … Nem tudtam tovább követni, átkapcsoltam, hát ott aztán meg azzal jönnek, hogy ez meg az mit tett az asztalra, és elfelejtik, hogy a világot már rég nem azok az emberek irányítják, akik valamit letettek az asztalra, vagy a zongorára, a billentyűkre, úgy hogy hagyjanak engem békében, és ide azzal a bogyóval-krémmel.

Ilyenkor örvendek, hogy több száz TV-csatorna van, és valamelyiken tényleg azt adják, amire várok, és amire igény van. A hidegrázós kultúrát meg, ha sem otthon, sem az iskolában, színházban, sem a parlamentben (hühű-hahaha, parlament!) nem tanítják, akkor a TV-t igazán ne terheljék vele, maradjon a rádióban, hogy az autóban, ha ránk tülkölnek, a hallottak nyomán megtaláljuk az illő válaszszavakat…

                    Ima

Lapozok a friss Schweizer Revue-ben, és nini, újra népszavazás lesz, és el is küldték a szavazócédulákat a szokásos kísérő szövegekkel. Egy civil társaság nyújtotta be a következőt: -Vezessék be Svájcban is a tizenharmadik havi nyugdíjat!

Na már most ott (azaz Svájcban), mielőtt népszavazást írnának ki, a Nemzetgyűlés (Parlament) jóvá kell azt hagyja (nem föltétlenül többséggel.)  A Nemzetgyűlés és a Kormány ellenzi, vagy legalábbis felsorakoztatják az ellene szóló érveket. Kiderül, hogy a mostani nyugdíjak biztosítása is hatalmas erőfeszítésébe kerül az államnak, és ha belemennének a tizenharmadikba, a következő generációkra is hatalmas terhet raknának. A kezdeményezők felvázolják, hogy a ma nyugdíjasai nem tudnak lépést tartani az árak növekedésével. Kell a tizenharmadik… Az állam részéről elhangzott, hogy mi lenne, ha csak azok kapnák meg a tizenharmadikat, akik tényleg rászorulnak, stb., de ezeket lehurrogták, mondván, nem lehet sértő megkülönböztetést tenni, és ha valaki háromezret kap és a másik tízet, hát kapjon tizenharmadiknak is hármat vagy tízet, mert az igényeinek megfelelően él, és kész… Tessék megszavazni, vagy legalább kiírni a népszavazást!

Tulajdonképpen nem is a fentiek foglalkoztatnak, hanem ezek nyomán olyas valami, amitől nem tudok szabadulni.

Olyan országban (Románia) születtem és nőttem fel, ahol kötelező volt az államot becsapni, meglopni, ahol csak lehet. Hiszen az államot nem érdekelte, hogy mi fáj a népének, csak sújtotta újabb és újabb megszorító intézkedésekkel. Aztán, amikor felnőttként kikerültem Svájcba, nem értettem, hogy ott mi is van. Aztán megértettem, és most itt vagyok Zuglóban, és megint csak nem értem, hogy itt nem vették még észre, hogy az állam végre társ szeretne lenni!

Meggyőződésem, hogy a mi nemzedékünknek ki kell halni, mint a brontoszauruszoknak egy hirtelen katasztrófában. Csupán az a hit éltet, hogy az utánunk jövő, teljesen eltévedt generációnak szüksége lenne a mi tapasztalatainkra. Hallgassanak meg, könyörgöm, s utána repülök..

                                                    Gyárfás András, 2024 januárjába merülten


                                                    2024.

Előttem a nagy kérdés: bűn lenne az újévet ott folytatni, ahol az átkos háborús civakodással 2023 végén abbahagytuk?

Csak hát abbahagyni nem lehet, sem az ukrán/orosz, sem az Izrael/Hámász különleges hadműveletekkel való foglalkozást, és beleavatkozni sem tanácsos. Körbenézve azt látjuk, hogy mindkét oldalon az erősebb fél arra törekszik, mint amire közismereten az erősebb kutya... És, ahogy a székely mondaná, „átdobják a sz-rt a kerítésen”. Egyik a neki küldött fegyverekkel a nyugati bandákat látja el, a másik meg szétspricceli az alagutakból a terroristákat Európába. Nem lesz ez így jó, azaz így sem volt jó, úgy sem volt jó, sehogyan sem volt az jó, hogy otthon maradjak az idézetekkel.

Remekül lehet félelemben, szorongásban tartani a híreket olvasó-hallgató embereket, s ha ez sem elég, hát mindig akad egy napkitörés, egy óriás meteorit, egy szunnyadni látszó vulkán kitörése, közeledő gigászi árhullám, vihar, hóesés, ragály és és és… Ha egyebet nem is érnek el vele, de sikerül kiszorítani a lélek és test egyetlen és egyetemes örök örömét, a MOSOLYT, és lehet ontani a mérget pirulában, cseppekben, oltásokban.

A szórakoztató műsorokban kiválóan elszórakoztatják egymást a szereplők, harsány kacagással (inkább röhögéssel), és ha még marad idő, fényezik önmagukat, egymást. Nincs fellépő, aki ne lenne legenda vagy ikon, sorra mindegyik minden idők leg-leg-legje, mindez ugyanabban a műsorban, pár perc leforgása alatt. Csak úgy kapkodok levegő után, hogy most már mégis melyik a leg-leg-legebb, aki most van, vagy aki volt, vagy aki következik? Fizikai fájdalmat érzek, amikor bejelentik, hogy egy olyan humoros valami következik, amilyen még soha de soha, és megismételhetetlen, és aki bejelenti, nem is tudja végigmondani, mert a nevetéstől görcsöt kap. És akkor jön egy izzadtság- vagy lábszagú, kizárólag az altestre vonatkozó valami, és félreérthetetlen mozdulatokkal próbálják csiklandozni az erre érdemest… Ennél azért, ha tömegében nem is, de egyenként okosabbak/igényesebbek vagyunk.

Megpróbálhatnánk kicsit viccesebben felfogni a választási kampányt, vagy akár a háborút. Csak hogy most már késő, a szabályokon demokráciában már nem lehet változtatni. Ám de lássuk Németországot. Traktorokkal, most, hogy úgy sem lehet a mezőkön dolgozni , meg lehet bénítani egy egész országot. És ha nem tetszik a TV, hát egy pár kigyúrt legény bemegy reggel korán és lezárja az irodákat, kihajigálja az eddigieket (lásd Lengyelország). És akkor mi van? Az EU egyebekkel van elfoglalva. Hiszen felvetődött, hogy egy esetleges helyzetben, akarva, nem akarva, Orbán Viktor lesz az elnök, még ha csak egy pár hónapra is, és ez már pánikot keltett. Most nincs idő, erő, ész mással foglalkozni, mert mi lesz, mi lesz… S.O.S!

A humort, mint a társadalmi feszültségeket feloldó biztonsági szelepet tönkretettük, hát akkor marháskodjunk. Legyen pl. újra külön Buda meg külön Pest, és hídpénzt kelljen fizetni, ha innen oda vagy onnan ide akarunk jönni-menni. Még mindig sokkal olcsóbb lenne az élet, csupán két polgármestert, azok csapatát és rokonságát kellene eltartani, elszenvedni.

De van még más is. Miután már a legapróbb atomjáig, bacillusáig, hormonjáig, DNS-ig stb. tudjuk, hogy miből áll az ember (hagyjon nekem békén a FSZK úr a lélekkel, azt majd a politika bele leheli), meg lehetne bízni egy társaságot (budapesti, magánrendelőkben dolgozó pénzbehajtó gyógászok ne legyenek köztük, ők még karbantartani sem tudják a készen kapottat), hogy teremtse meg az új világ új emberét. Ennek ne legyen neme, mert akkor vagy férfi, vagy nő, és mi embert akarunk, embert, aki nem gondolkodik. Tudom, ez így egy kissé bonyolult, de hát a szivárványszínű zászlók alatt vonulók erre hajlanak.

Darwin bácsi, ha felébredne, elcsodálkozna, mert ő fejlődést képzelt el (ha hullámokkal is, de egy irányba), és ha valami eltért, akkor nagy baj volt - lásd a dinókat -, és most valahogy a világ dobbantott, és átugrott valami másba, és hamarosan mint ürücombok a mészárszékben fogunk lebegni az égi szegeken/kampókon, mesterséges intelligenciával körülvéve.

Na de addig is kellene valamit csinálni! De mit?

         Mélabú

Száz évvel ezelőtt a rádiót, telefont, mozit mint egy új világ születését ünnepelték, és merészen képzelődtek, hogy valamikor még olyan is lesz, hogy látjuk is egymást valamilyen, még fel nem talált készüléken, bár az óceán két túlpartjáról keressük a kapcsolatot. És hogy órákon belül átrepüljük a tengereket, és-és-és…

Ma reggel végigélvezek egy teniszpárbajt Ausztráliában, majd átkapcsolok az Osztrák Alpokba, és bámulom, ahogy repülnek a lécen, majd délben meghallgatom, hogy hány bomba és drón hullott itt-ott, lassan bárhol a világon. És amikor ebből elegem van, utazok egy angol úriemberrel, aki színes zakójában, kezében egy ugyancsak százéves útikalauzzal járja a világ csodáit. (Furcsállom, hogy mindezt csomagok nélkül, és úgy eszik-iszik a legjobb vendéglőkben, hogy sehol sem fizet…) A TV némely csatornáján  a kínai adót tökéletesen értve (balett) mérgelődöm, hogy a magyar adón nem értem, mit mondanak, és hogy miért mondják. Miért kell elhinnem, hogy most szörnyű rossz nekem, de majd ha ő, aki egyszer már tönkretett, újra hatalomhoz jutva… hát akkor aztán…. De vissza a vízilabdához majd kézilabdához, és szorítani, és ujjongani: győztünk! És szörnyülködni a képeken, ahol a vérbeli szurkolók vérbe gyulladt szemekkel rázzák az öklüket a másik tábor felé. Ott nem meccs, hanem háború folyik, a gyűlölet diadala a józan ész felett. És órákon át ki sem kell tennem a lábam a kapun, házhoz hozzák az ételt, italt, gyógyszert, mindent, ami kell. Hát nem gyönyörű ez az új világ?

Kicsit megzavart a tegnap este, hogy a folyosón szokatlan lárma volt. Előtte mintha mentőautó szirénáját hallottam volna, de akkor éppen hétméterest dobtak ellenünk, és nem figyeltem a külső zajokra. És csak ma reggel olvasom a lakótelep facebookján, hogy az öreg Mari néni a szomszédból már napok óta halott, de ez csak most tűnt fel az unokájának, aki elvállalta, hogy naponként benéz, és estére oda teszi a pohár vizet a néni ágya mellé, hogy a létszükséglethez felírt tablettákat be tudja venni, de pár napig nem tudott jönni, mert olyan izgalmas TV-adások voltak, hogy nem tudta kihagyni, és elmaradt a pohár víz, és ennyi.  Egy pohár víz - egy élet…

Az új világban nem születési bizonyítványt kell majd kitölteni, hanem a halálos ítéletet, üresen hagyva a végrehajtás dátumát.

                                               Davos

         -Megvan, megvan, megcsináltuk! - hallatszott Davos gyűléstermében az örömkiáltás. A nagy szálló melléktermeiben a válogatott világnagyságok, a hatalmasok, a pénz birtokosai, a gyűlések közti szünetekben - nem zavartatva a többi, kötelezően ott levő résztvevőtől - rájöttek, hogyan lehet fából vaskarikát csinálni. Már készen álltak, hogy ezt világgá kürtöljék, de a nem kívánt résztvevők között valahogy - mert mindig van valahogy - már elterjedt a hír, és a liberális zöld oldal máris feltette a kérdést: - Jó-jó, de hogy csinálunk vasból fakarikát, mert ők addig nem fogják megszavazni a fából vaskarika-csinálást, amíg fordítva nem megy, nem hagyjuk a természet adta egyensúlyt felborítani, és addig a receptet titkosítani kell, akár a cola gyártását ,és világgá is kürtölték, hogy Davos az idén is meghozta, amit tőle várt a világ, és ami az egésznek a mottója volt: Bizalom!

Igen, bízhatunk, ahogy évtizedek óta tesszük, és majd meglátjuk. Vagy nem.

Valaki úgy mellékesen felvetette, hogy ha már így együtt vannak (na jó, Oroszország nincs itt, sakkor….) nem kellene a békét összehozni?

Elsőnek Ukrajna mondta ki a vétót, utána az EU nevében aki ott volt, de az USA erősködött, hogy legalább tűzszünetet, de aztán figyelmeztették, hogy ez az Orbán ötlete, na már nehogy, izé, és megint elölről… Ezzel levették a napirendről ezt a témát, és bevezették Koszovóban az Eurót…. A legtöbb képviselőből kitört a sportolóktól átvett tarzani örömüvöltés: igen, ez az, megcsináltuk…

Gyerekkoromban Johny Weissmüllert látni sorban álltunk Marosvásárhelyen a Progresul mozi pénztára előtt, és az újságok heteken át vitatták az üvöltés titkát. Voltak, akik oroszlán-, orangután- vagy szamárbőgésre szavaztak, de Hollywood mélyen hallgatott. Azóta közel száz év telt el, és Davos sziklaszilárdan áll a meggyőződése mellett, hogy ott tényleg sorsdöntő kérdések hangzanak el. A sok diplomata meg politikus mellékszereplőként ott van, de csak tapsra jogosultak.

Bízhatunk abban, hogy a nemzetek évekkel ezelőtt elhatározott legyilkolása és a mindenféle katyvaszok születésének küszöbén állunk, és foglaljuk le- vagy be a bizakodók száját, szemét, fülét, és azok csak bizakodjanak.

Hát kérem, nem lesz mit meglátni, mert a ma már munkába lépett mesterséges intelligencia kiszámította, hogy nyolcvanezer ember el tudja igazítani a több millió robot munkáját, ami ellát majd nyolcmilliárd embert minden földi jóval, és a következő lépésben azt a nyolcvanezret is helyettesíteni lehet hetvennel, és a végén marad a PÉNZ, és uralkodik egeken, vizeken és a földön.

Ó szép világ, ó szép jövő. Davos gyönyörű.

    Micsurin

Megkérem (nem felszólítom, csupán kérem) azokat, akik soraimat olvassák, hogy igazolják vissza: elmúltak hatvanévesek, és két halott rokonuk is írja alá a vallomást, mert élő ember az igazságot nem ismeri, csak a maga igazát, és az annyiféle, ahány ember van.

De ez az”annyiféle” mégis mennyiféle? A végtelenben hiszünk, azaz elfogadjuk vagy felfogjuk, de egészen nem értjük. Mindegy, van, mert hogy is lehetne másképp! Na de ha van, akkor létezik vagy létezett is, vagy mindkettő egyszerre. Talán vannak képek, esetleg filmek, feljegyzések arról az emberről, aki pont olyan életet él vagy élt, mint én. És ha igen, mi lett vele, hogy végezte?

Hogy mire lenne ez jó? Sejtelmem sincs, de hát annyi értelmetlen dolgot csinálunk, miért pont ennek keresném az értelmét? Kíváncsi vagyok, s kész!

Na, itt álljunk meg, Mert nincs új a nap alatt. Emlékszem, és nem irattárolókból meg történelmi tanulmányokból idézek. Ez már volt, igaz, kissé más formában, de tartalmában ugyanaz.

A negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét már értő fejjel éltem, és csak most tűnik fel, hogy hisz akkor a szovjethatalom meghirdette az új emberfaj/típus fogalmát. Az ember, aki a békét igazán szereti, ha másként nem megy, atombombával is képes elpusztítani a világ másik felét. Romániára pedig rákényszerített egy Magyar Autonóm Tartományt, amelyik kétszer akkora volt, mint amiről ma csak álmodunk. Hadd legyen, de az új embert neveljék benne! Hát nem ezt akarják ma is?  Igen, lehet akár magyar is, de az legyen LMBTQ!

Micsurin fogalom volt az utcánkban. Egy középkorú, iskolázott ember elfoglalt a Rákóczi útnak a román temetővel határos, teljesen elhanyagolt oldalán egy kis részt (ma ezreket fizetnek egy sírhelyért ott). Minket, gyermekeket veréssel fenyegetett ha oda merünk menni, és éjt nappallá téve elkezdett nagy titoktartás mellett zöldségeket termeszteni, keresztezett mindent, uborkát paradicsommal és krumplit murokkal, és elhagyta a munkahelyét, és azon a meredek domboldalon kunyhót csinált és figyelt, de egyszer, amikor valamilyen befolyásos szülők gyerekét felpofozta, mert az elárulta, hogy látta, amikor a bácsi görögdinnyét keresztezett sütőtökkel, hát jött egy mentőautó, és két ápoló kíméletesen beültette „Micsurint” - így hívtuk őt – , aki végleg eltűnt.

Na, valahogy így képzelhető el ma is az új, polkorrekt embertípus. De mikor jön már az az autó, hogy elvigye…?

Leírni sem merem, mert biztos vagyok benne, hogy engem vinne el…

Gyárfás András, 2024 januárjában

                  BÚÉK

Kifutok az időből, hisz alig pár hét, és vége a kétezer huszonháromnak, és illene leltárt, naplót, beszámolót, visszaemlékezést írni.

Hát, hogy is kezdjem…? Kinézve az ablakon látom, hogy hó/hideg van. De hát így volt az év elején is, és ezzel talán már végeztem is a világ dolgaival, mert az a sok valami, ami közben történt, ha igazat adok az írott és beolvasott híreknek, az mind nem történt meg, mert minden és mindennek az ellenkezője is le lett írva, el lett mondva és meg is lett magyarázva. és akkor….

Foglalkoznék magammal, de ehhez oda kell állnom egy nagy tükör elé, és vissza kell emlékeznem, hogy milyen voltam egy éve, és látnom kellene, milyen vagyok most. Csak hát a nagy tükör a hálószoba nagy szekrényének az ide-oda csúsztatható (tolható) ajtaján van, és ha odamegyek, nem tudok pötyögtetni a számítógépen, és az mégsem megy, hogy állandóan oda-vissza rohangáljak, és különben is ezzel a csúszó ajtóval haragban vagyok. Úgy találta ki, aki azt kitalálta, hogy az egyik ajtót rá kell lökdösni a másikra, és az nem megy, mint a régi otthoninál, melynél ki tudtam nyitni mind a két ajtót ha kerestem valamit, és láss csodát, valahol csak ott volt. Nem, ez itt nem megy, mérget vehetek rá, hogy ha a bal ajtót rálököm a jobbra, a keresett ruha azon az oldalon van, amit mindkét csúszómászó eltakar, és már olyan is volt, hogy miután előre tudtam, hogy egész biztos a másik oldalon lesz, hát egyből azt toltam el, és persze nem ott volt. Szóval magamról ennyit.

Persze voltunk színházban is, sőt kétszer is. Az első darabnak a felvonás szünetében búcsút mondtunk, mert túl sok volt, a második darabnál ugyanígy, de ott azért, mert elég volt. Kultúrának itt a TV, és még nézni sem kell, és mi ezt két készüléken tesszük, és csak úgy ömlik ránk a kultúra. Igazán kár, hogy a szövegek nagy részét kisípolják, na meg állandóan szégyenkeznünk kell, hogy a bejelentett legendát vagy ikont sohasem láttuk, és hogy időközben eltűntek a művészek, és helyükbe celebek léptek. Némileg zavar mindez, de hát nem kötelező nézni. Marad a sport, ott viszont a kosárlabda-közvetítő ”gól”-ról ordítozik, meg „gólpasszról”, na meg hogy a labda a homályba ment. Az atlétika-VB viszont csodás szivárványként visszaadta a hitet. Igen, ez az, ami több ezer éve létezik.

Persze utaztunk is, de nem külföldre, mint ahogy itt kötelező, hanem a Szülőföldünkre, Erdélybe, meg a szerető mostohaapánkhoz, Svájcba, és ezek, bár határon kívül vannak, nekünk valahogy „Otthonunk”.

Jaj, mielőtt elfelejtem, hisz ezzel kellett volna kezdenem: az újévi fogadalmak! Na, ezekkel nagyon jól állok: miután semmit sem fogadtam, mindent teljesítettem. Ezt tessék utánam csinálni!

És még valami, mert az idén is, mint már évek óta, nagyon hiányzik, és most már, ha törik, ha szakad, de az új évben megszerzem. Kellene egy kalucsni!

Boldog Ünnepeket, és még boldogabb ÚJ ÉVET!

                                                  Jövő

Az idő szűkénél kegyetlenebb korbács nincs egy feladat megoldásakor. De hát vannak olyan kérdések, melyeket, akárhogy is akarom, nem lehet megválaszolni bizonyos események bekövetkezte előtt. Be kellett várnom például a női téli sportok beindulását, hogy tisztán lássam az utóbbi  nem is tudom hány ezer év újítását. Végre megvan, amire mi férfiak és nők is ugyanúgy vágytunk… Végre olyan ruhákban (?) léphetnek fel táncdalénekesnők meg sportoló nők is, melyek többet mutatnak, mint takarnak. Nem a ruha idomul a testhez, hanem a ruha idomítja a testet. Ja, hogy emellett még énekelnek is vagy síznek, korcsolyáznak, vagy mit tudom én mit csinálnak a nők? Hát az kit érdekel, a lényeg, hogy izé, na, szóval ez meg van oldva, és kész…

Volt valami, amit most már magam mögött tudhatok. A TV (mi más) felhívást közölt, hogy tessék végrendeletet írni, mert szörnyű, mi minden történhet, ha nem tesszük meg. Megírtam, és úgy ahogy illik, lenyálaztam-ragasztottam egy borítékban, és ráírtam: VÉGRENDELET, kisbetükkel meg (für alle felle) odaírtam mellé, hogy halálom esetén felbontandó. És azt is, hogy csak halálom esetén, ha esetleg nem halok meg, ne tessék kinyitni. A mai világban nem lehet eléggé elővigyázatos a zember.

De miket is irkálok itt össze-vissza! Miért nem inkább arról írok, ami nyolc milliárd ember gondja? A MAGÁNY. Ezt állítja az ennél még több pszichológus (persze nem ingyen). És nem csak az öregek gondja ez, mondják, hanem egyre több fiatal szenved ebben. Persze, hiszen nincs még elég pénzük (mint az öregeknek, igazságtalanul), hogy kifizessék a terápiákat, hanem mert sehol senki a közelben, akinek úgy igazán elmondhatnák, hogy nem is tudják, hogy mit, hisz itt a baj. Fáj, de nem tudják, hogy mi, és miért, és meddig, mert egyedül vannak a szüleik, akiket hagyni kell, hogy dolgozzanak, mert ha nem, hát ki fizeti ezt a nagy magányt? Szóval, nagy a baj!

De addig is ne azzal gyomrozzuk egymást, hogy Ukrajna tagja lesz-e az EU-nak, hanem győzzük meg Oroszországot az amúgy is az Európában levő fővárosával, Moszkvával együtt, hogy lépjen be az EU-ba, vagy inkább kösse magához a pirinyó Európát, és akkor, na akkor…

De hát ez a jövő zenéje és a kérdés most az: van-e JÖVŐ?

A marosvásárhelyi református vártemplom Főlépcsője

Ugyancsak meglepett az igencsak megtisztelő felszólítás, hogy írnék a Vértelen Vértanukról. Az öröm félelemmel párosult, hisz ez mély lelki, sőt filozófiai méretű téma, ami igencsak ellentmond a született jellemvonásaimnak, melyek inkább a „szemtelen szemtanuk”-hoz állnak közelebb. Meg kellett várnom a második levelet, ami már konkrétebb, szobrokról, emlékművekről kér írást, és ez talán menni fog. Mert itt van a vártemplom Főlépcsője. Azaz már csak volt, mert lebontották. De mit is jelentett ez tulajdonképpen a városnak?

A Marosvásárhelyi Polgárok (nem összetévesztendő Márai Kassai polgáraival) nem valami osztályfölötti, felsőbbrendű közösség volt, hanem a munkájukat legjobb tudással végző - némelyikük országos hírnévre is szert tevő - szakemberek: szobafestők, szabók, kelmefestők, asztalosok, bádogosok, és… és igen, orvosok, tanárok, színészek, zenészek…

A mai modern, új időkben kellett rájönnöm, hogy lehet ez másképpen is. Az ablakpárkányokat újrafesteni hívtunk ki valakit (internet hirdetés), és ripsz-ropsz, jó drágán kész is volt, de az ecset itt-ott rácsúszott az ablaküvegre, és amikor kérdően néztem (stenments, hogy szóljak) a mesterre, a válasz így hangzott: - Gyárfás úr, maga minőségi munkát akart? Hát azt úgy kell megrendelni…

Na de vissza a Főlépcsőre. A városnak két színhelye volt akkoriban (negyvenes évek vége, ötvenes, hatvanas évek eleje), ahol a Polgárok méltósággal, némán  felmérhették, megmutathatták, hogy igen, vagyunk, és nekünk gyerekeknek mint valós gyökereket (igaz, léggyökerek, de kemények, szívósak) adhattak át a polgári viselkedést-tartást. Az egyik a Színház volt, a másik a vasárnapi istentisztelet utáni levonulási terep, a Főlépcső.

A Színház, miután elzavarták onnan a báró művészeti titkárt (br. Kemény János - a szerk.) mégis megmaradt a művelődés központjának, és végezte is feladatát hosszú évtizedeken át, de mint a történelemben, ott is az aranykor után jött az ezüst, és mára több is küzd a bronzért…Így lett számomra Emlékmű a Főlépcső.

De hadd írjak a „névtelen vértanúkról”, arról a több százezernyi nagyszülőről, akik átéltek a két világégést, és a polgárok közösségévé neveltek minket, unokákat.

Csíkszentsimoni Veress Donát kántor, tanító, igazgató, anyai nagytatámék (Apó) a negyvenes évek végén hozzánk költöztek, miután kényszerlakhelyek sorát kellett végigjárniuk (Csíkszentsimon, Székelyudvarhely). Apó magával hozta a hatalmas Golgota, az Aradi vértanúk képeit, a vaskos, félméteres, három kilós Petőfi kötetet, és ami számomra akkor a legfontosabb és legizgalmasabb volt: a satupadot.

Na, emellé állított, és kalapáccsal a kezében oktatott, hogyan kell szeget beverni és élni. –Panci (ez volt a kölyöknevem), bemérjük, de nem egyszer, hanem hétszer is, hogy hova akarjuk a szeget ütni (az életben is határozd el, mi akarsz lenni), aztán minden szükségeset a kezünk ügyébe teszünk (tehát tanulunk, iskolákba járunk), a bal kéz hüvelyk- és mutatóujja közé vesszük a szeget és a kijelölt pontra helyezzük. Aztán - nagyon fontos - három apró koppintással rögzítjük, majd mély levegőt veszünk, magasba emeljük a kalapácsot, és HEHHH és Pufff, a szeg már el is süllyedt. Na tessék, Panci, te jössz.

Kimértem, szeg a kézbe, három kis koppintás, és PUFFF a hüvelykujjamra, a szeg elferdülve félig a fába. - Na látod, nem figyeltél, a HEHHH nagyon fontos, mert levegőt veszünk, és….

Isten nyugosztalja! Azóta mindent inkább ragasztok. Úgy is néz ki.

Zárómondatként valami, ami végigkísérte egész életemet. Mélyen fájlaljuk, hogy nincs Erdélyország, és nem vesszük észre, hogy közben megszületett Erdély, a Világváros. Sokan, több barátom, meg jómagam is, akik körbejártuk a golyóbist északtól délig, kelettől nyugatig, mindenütt találkoztunk ennek a Világvárosnak a polgáraival. Az egyik legmaradandóbb, anekdotaszerű élménye egy karmester-barátomnak volt. Kanadai útján egy kisvárosban a koncert után vacsorára hívta őt egy ott már rég gyökeret eresztett erdélyi vállalkozó. Az autójuk mellé egyszer csak beállt a helyi seriff kocsija, kiszállt egy fekete rendőr, és már írja is a büntetést.  - Baj van - szólt a házigazdának. Mire az kinyitott az ablakot és kikiáltott: - Józsi te, ne marháskodj, erdélyi vendégeim vannak! - Ja?! Bocs. Jó mulatást. Jött magyarul, a fekete rendőrtől!

                                                   Tanügy

Szóval kérem szépen (mondja a pedagógus Főfőfő), lássunk tisztán. Hogy a Kormány most megemelte a fizetéseket (távolról sem annyival, amit mi el ne tudnánk költeni) az egy, de a Tanügy, mint olyan, továbbra is szenved, tehát alapjaiban, kérem szépen, alapjaiban kell lényegesen változtatni.

Ahogy az egészségügyben sem oldódtak meg a beteg és orvos állandó nehézségei. Mert kérem szépen, az, hogy duplájára-triplájára emelték az orvosok fizetését, az egy, de kérem szépen, a dolgoknak vannak lelki, igen, lelki, mert a lélek és a test az egy egész, tehát, kérem szépen, van lelki oldala is. Gondoljunk bele, elvették a hálapénzt, ezzel súlyosan megsértették a beteg és az orvos kapcsolatát, mert amikor a hálás beteg átnyújthatta azt az izét és áldó szavakat rebesgetett, az orvos láthatta munkájának gyümölcsét, sőt kézbe, azaz zsebre is tehette. Nahát, ettől most megfosztották mindkettőt, de ott legalább megteremtették a magánrendelés lehetőségét (mint a gomba tavasszal, úgy szaporodnak a magánrendelők), és az orvos a kórházból oda szaladhat, sőt van, aki három-négy rendelőt is tart társaival... Szóval megoldották.

A tanügyet is alapjaiban kell átszervezni és magán-rendszerbe besorolni, ez minőségi ugrást jelentene tanításban és fizetésben is.

Tegyük fel, hogy valaki kimagaslóan jól tanítja az összeadás-kivonást. Akkor hát minek őt arra kényszeríteni, hogy a gyökvonást is tanítsa. Ő lesz az „összeadás/kivonás” tanára a főváros magániskoláiban, ahova azok a gyermekek járnak, akik kimagaslóan magas képzettségre akarnak szert tenni. Aztán a többi tantárgyat is szakosítani kell, lesz, aki a nagy betűket, más a kérdő- meg felkiáltó jeleket nem középiskolás fokon fogja tanítani, taní-tani…

A Főfőfő arra buzdít, hogy addig is sztrájk, sztrájk és sztrájk, és minél gyorsabban ki kell nevelni ama ifjúságot, mely trágár beszédével világossá teszi, hogy mi is kell az új világ új nemzedékének.

És tessék már végre abbahagyni azt az ostobaságot, hogy a tanári pálya az elhivatottság. Az új világban ilyen már nincs, a művész az a celeb, aki, ha letolja a gatyáját/bugyiját, nagyobb sikert arat, mint Latinovits vagy Ruttkai az átkosban. És folytathatnám azzal, hogy sok szónak…na mije is van…? Hirtelen nem jut eszembe, inkább hagyjuk…

BLU201205-7807-1810