www.sorsunk.net

Kinek szurkolok?

Nézem a foci EB egyes meccseit, és őszintén meg kell állapítanom, hogy többek között  azért nem lehetnék bíró, azaz játékvezető, mert mindig jobban szimpatizálok az egyik csapattal, mint a másikkal. No, ebben aztán nincs semmi különös, így van ezzel mindenki, szót sem érdemel a dolog, intézhetném el a halkan motoszkáló érzést, ami mégsem hagy nyugodni. Nem vagyok egyik csapatnak sem felesküdött drukkere, nem fogadok rájuk, a nagy rangadókat is csak elvétve nézem, amióta a magyar foci azon a színvonalon van, amin van.  Mégis kialakul bennem egyfajta részrehajlás, amit nehezen tudok megmagyarázni. Így van ez olyan csapatok esetében is, akiket egyáltalán nem ismerek, az országhoz sincs vajmi sok közöm, amelyiknek a mezét viselik, mégis, valami belső minősítés ide húz, vagy oda húz. A túl egyszerű okokat persze kizárom, pl. ha az egyik együttes feltűnően durva, vagy csak örökké védekezik és lesre játszik, netán bundagyanús a mérkőzés - mindez egyszerű ok lenne arra, hogy ellenérzésem támadjon velük szemben.

De nemcsak erről van szó. Van valami mélyebb, hátsó motiváció, ami előbb-utóbb befolyásolja óhajomat, jobb szeretném, ha a piros mezes csapat győzne, és nem a kék. Miért? Nem játszanak jobban a pirosak, sőt néha úgy látszik, ők az ügyetlenebbek. A kékeknek meg nyilvánvalóan nincsen szerencséjük, már három kapufát rúgtak (de jó, hogy nem ment be!), és a bíró is igazságtalanul ítélt ellenük tizenegyest. Mégis azt szeretném, hogy a pirosak győzzenek, bármi áron. Megalapozatlan szimpátiám egyre csak nő, ahogy telnek a percek. Ha még a sportban sem tudok pártatlan lenni, akkor hogyan tudnék a mindennapi élet játszmáiban?! 

Személyes életsorsomban, sőt felmenőim életsorsában sem volt semmi olyan esemény, sérelem vagy előny, ami egyik vagy másik európai nemzet fiával vagy lányával ellentétbe hozott volna. Nem voltak sem barátaim, sem ellenségeim a nemzetiségek között, anyai nagyapám ága ugyan kétszáz éves messzeségben tót ősökre megy vissza, apai részről meg osztrák elődökkel büszkélkedhetem, de ezek a szálak és hatások már olyan gyengék, az asszimilálódás olyan erős és egyértelmű volt, hogy kár keresni bármilyen idegen beütést. Felnőttként nem voltam háborús zónában, nem harcoltam, nem estem foglyul, nem zártak lágerbe, nem bántottak, nem üldöztek. Mindezt csak azért mondom, mert sem genetikailag, sem szociológiailag nincs okom rá, hogy kedvesebb vagy ellenszenvesebb legyen számomra bármelyik szomszéd nép, vagy akár távolabbi nemzet tagja.  Voltak persze jó és rossz élményeim ilyen–olyan nációból való emberekkel, de ebből a kevés benyomásból nem mernék komoly véleményt formálni a nép jellemére, ha egyáltalán van ilyen. Olyan hosszú ideig nem éltem egyetlen idegen országban sem, hogy megkockáztassak bármilyen általánosítást.

Hamvas Béla nemzeti karakterológiáról írt tanulmánya jut eszembe, amit annak idején, amikor olvastam, éppen annyira meghökkentően igaznak, mint amennyire megalapozatlannak tartottam. Azért van benne valami. Mégsem lehet egy mérlegen mérni a németeket meg a görögöket, sem az oroszokat és a spanyolokat. Nem lehet? Vajon miért? Valóban bennük van az eltérés, és másmilyen minőség, vagy énbennem torz az ítélet (és Hamvasban is). Létezik-e objektív mérce, amelyen nemzeteket, embercsoportokat, korosztályokat, nemzedékeket meg lehet mérni? Hol kezdődik az az általánosító folyamat, amely két-három vagy akár egy tucat francia viselkedéséből odáig jut el, hogy „ilyenek a franciák”?  Mi kell ahhoz, hogy mindenféle népben „csak" az egyetemesen emberit lássam és értékeljem?

A neveltetés, a családi környezet, az iskolai oktatás, a politikai rendszerekről szerzett személyes tapasztalat, a hiteles vagy hamis történelmi ismeretek, a helyismeret és a nyelvtudás összesített hatása alakítja ki bennem a tagadhatatlan elfogultságot valamely nemzet iránt. És még valami: saját lelki alkatom, esetemben például a gyengébbel, a szegényebbel, az elesettebbel való ösztönös együttérzés belső késztetése. Ezért szurkolok a papírforma szerint gyengébb csapatnak a pályán, ezért húz a szívem a szegényebb ország versenyzőjéhez… Mondhatnánk, hogy ez sem több mint jól ismert közönséges pszichikai reakció, nemcsak más népekhez viszonyulunk ily módon, minden érzelmi kapcsolatunkat hasonlóképpen alakítjuk ki. Azonban úgy érzem itt másról is szó van. A személyes jellemvonások elsődleges fontossága mellett mégis csak ott van az adott nemzethez vagy népcsoporthoz tartozás motiváló, színező ereje, sőt sokszor ez a döntő a magatartás és jellem megítélésekor.

Keresem, mitől van ez. Attól, hogy a nemzetség és nemzet eleve gyűjtőfogalom, és ha más nem is, de a közös nyelv és fogalomrendszer mégiscsak valamiképp egységesít? Az azonos nyelven beszélők bizonyos mértékig szükségszerűen hasonlóan is gondolkodnak, észjárásuk több egyezőséget mutat egymással, mint más népekével. Ez is evidencia.

Szeretném, hogy ne legyek „en bloc” elfogult és pártos.  Szeretném, ha nem a hovatartozás, hanem csak a személyes magatartás számítson szememben, függetlenül attól, hogy ki melyik családhoz, nemzetiséghez, népfajhoz, rasszhoz tartozik. Csak magát az egyes embert nézni és megítélni, ha már megítélek bárkit is. Mindez csak szándék és akarat kérdése? Látnom kell, hogy nem emelkedhetem felül érzelmi működésem törvényszerűségein, ahogy nem tud ezen felülemelkedni más nép fia sem. Látjuk, hogy minket, magyarokat is milyen sommásan, felületesen és igaztalanul ítéltek meg más európai népek az elmúlt kétszáz évben, no meg ma is. A rossz példa fertőzően terjed, könnyebb a rosszat első szóra elhinni, mint utána kutatni, vajon igaz-e. A rágalom és hitelrontás nagyon hatékony fegyver.  Ha száz jó és három rossz dolog történik egy időben, akkor csak azt a hármat kell világgá kürtölni, és lesz belőle százszor, ezerszer nagyobb kár, mint amennyi haszon és elismerés lenne a száz jó hír terjesztéséből. Ilyenek vagyunk. Ilyen az ember?  Ilyen mindenütt kerek e világon?  Mindeddig azt igazolja a történelem, hogy igen. De vajon, ennek így is kell folytatódnia?

Eszembe jut a felelősség, az én személyes felelősségem azért, hogy történetesen magyar vagyok. Úgy kell viselkednem, hogy magatartásomat látva és ebből általánosítva a magyarokról jót gondoljon az idegen, akivel dolgom akad (amikor külföldön tanultam és dolgoztam, vigyáztam is erre). Tudom, hogy lehetek én akármilyen szimpatikus egy svédnek vagy spanyolnak, ha az országomban piszkot, rendetlenséget, udvariatlanságot, esztelenséget, netán erőszakos viselkedést tapasztal. Ám ez nem csökkenti felelősségemet, sőt! 

Holnaptól igyekszem más szemmel nézni a foci EB-t. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy melyik nemzeti válogatott játszik, hanem a játék szépségét, ötletességét, sportszerűségét, a bíró igazságosságát, a játékosok őszinte igyekezetét, emberi arcjátékát és testbeszédét figyelni, elhinni, hogy nem csak pénzért játszanak, hanem örömből is… Nem drukkolok egyik félnek sem, csak a szép játéknak, akárki játssza. Élvezni fogom, akármi lesz a végeredmény. Hiú igyekezet? Mégis megpróbálom. Az sem érdekel, ki nyeri az EB-t, - de remélem, nem a németek!

                                                                                                  REMÉNYI TIBOR

(Szerk. megjegyzés: az írás az előző EB-hez kapcsoltan született. Vagy talán a jelenlegihez?)

Ilonka az égi piacon

Átmenve a Baross-téren, felnéztem az égre.

Különösen tiszta és kék volt, vakítóan kék.

A buszmegállóba érve, felnéztem újra,

és az idő pillanatnyi résén beláttam az égbe;

Őt kerestem mindenütt, alant és felül,

zsúfolt városi utcákon, álombéli tájakon,

az ég kékje végtelenjében és a

csillagok apró fénykörében. 

Itt szoktam várni Rá, hogy átvegyem tőle

a nehéz, teli kosarat, amit a piacról hozott.

Most nem hoz semmit, önmagát se,

áprilisban ment el örökre; öt éve már...

Nyár van, forróság, az égető napsugár

lelkem tükrében bevilágított az égbe,

ahol elvakult szememmel Őt láttam újra,

élőn, vidáman jött a piacról, kosárral kezében.

Az égben is van piac?  És hol az az ég,

hol a kékség túloldala?

Ég mindenütt van

a végtelen univerzumban…

Itt kék, ott ezüst, amott sárga, mint a Nap,

másutt bíborszínben küldik szét

spirálködök és üstökösök

a kozmikus sugarat.

Hol az a piac,

és mit „árulnak” ott?

Nem piac az, csak én láttam úgy,

mindegy is neve, ha ott van

a mindenség kínálata.

Istenek, angyalok, démonok,

tündérek és koboldok,

a Rend tervezői, szolgálói és őrei

„adnak-vesznek”

időt és teret, mozgást és energiát,

életet ─ halált, „holt lelkeket”

és születendő gyermeket,

teremtést és pusztulást,

fényt hajlító gravitációt,

új világokat, ismeretlen lényeket,

bűnöket és erényeket,

észt és érzelmeket…

Mígnem Isten lesz

minden mindenekben.

A látomás erős volt és

lehetetlenül valós;

Ő volt ott, és válogatott

az égi piac „árui” közt.


Régi piac - Égi piac
BLU201205-7807-1810