Reményi Tibor  blogja

Reményi Tibor

                                           A döntés

Már hetek óta nyugtalan volt a hangulat a városban. A páncélos laktanyában a megszokott rendben folyt az élet, de a kimenőkön érezték, hogy valami van a levegőben. A rádió a környező országokban folyó átalakulásokról beszélt, de a hírek szűkszavúak voltak. Az események valódi arculatára csak következtetni lehetett. Az utóbbi napokban már a laktanyán belül is megváltozott a légkör. A tisztek kimértebbek, mogorvábbak lettek, megszűnt az a leereszkedő bratyizás is, ami nem volt ritka az idősebb katonákkal, tisztesekkel szemben, különösen némi alkohol benyelése után. Többször rendeltek el próbariadót, komolyabban vették a harceszközök karbantartását, sőt pár nappal ezelőtt a harckocsikat is „feltöltötték” a bevetési készültségnek megfelelő adagú ágyú- és géppuska-lövedékkel.  Ez utóbbi önmagában még nem számított rendkívülinek, hiszen a gépesített „menetgyakorlatok” (amikor a tanknak teljes felszereléssel kellett robogni a terepen), vagy az éles lőgyakorlatok alkalmával ugyanígy történt.

Az ünnepekre szeretett volna szabadságot kapni, de ebben a helyzetben nem volt rá sok remény. Sokat gondolt a családra. Az otthon innen több száz kilométerre volt, ennél kisebb városban, és ha hazament, annak csak úgy volt értelme, ha legalább négy-öt nap szabadságot kap, hiszen maga az oda- meg visszaút majdnem két napot vett igénybe. Pedig nagyon szeretett hazamenni, otthon tölteni pár napot. Amióta bevonult, sok mindent másképp látott, másképp érzékelt a világból. Most vette észre, hogy a hazai színek élénkebbek, az otthoni ízek milyen erősek és finomak, a beszédnek dallama van, a mozdulatok lehetnek tétovák, lassúak vagy szenvedélyesek, a táj nem terep, a ház nem objektum, az emberek nem parancsra jönnek-mennek… Katonaként, a seregből hazalátogatni annyira más volt, mint régebben az osztálykirándulásokról vagy hosszabb rokonlátogatásokról visszatérni. A felnőttség érzete-öntudata tette ezt, vagy az alakulatból való ideiglenes kiszabadulás öröme, maga sem tudta igazán.

Bátyja a biztonságiaknál szolgált, bennmaradt az állományban, tetszett neki ez a „munka”, ő ritkábban járt haza, pedig tehette volna, mert már százados volt, és több szabadsággal rendelkezett. Fájlalta, hogy sohasem voltak igazán közel egymáshoz. Négy évvel volt idősebb nála, és kezdettől fogva lekezelte, sokszor meg is szégyenítette, amiért nagyon haragudott. Azt hitte, mindez csak kamaszos vetélkedés, erőfitogtatás, és majd később elmúlik. De nem múlt el. Ahogy felnőttek, egyre nagyobb lett közöttük a távolság. A tényleges szolgálat alatt bátyja egyre fennhéjázóbban viselkedett, amikor hazajött, ő körülötte forgott a család, anyja ellágyultan hallgatta katonafia történeteit. Nagyon jól értesültnek látszott, amikor elragadtatott hévvel magyarázta a nemzetközi erőviszonyok alakulását és a szövetségi rendszer stratégiai előnyeit. A vacsorák közben rögtönzött politikai előadásaitól szinte libabőrös lett, ilyenkor arra gondolt, hogy mi lett és mi lesz az ő testvéréből, aki ilyen komolyan képes venni ezeket a maszlagokat.  Szívből sajnálta, hogy testvére idegen lett számára.

Amikorra aztán őt, a kisebbik fiút is, besorozták, már kifejezett utálatot érzett a fegyveres szolgálat iránt. Az érzelmi elutasítás és a gyűlölettel vegyes félelem teljesen eluralkodott benne. Megfordult a fejében, hogy el kellene kerülni a katonáskodást, de nem talált járható utat. Egészséges volt, az orvosi felmentés szóba sem jöhetett. Meghamisított orvosi véleményre nem számíthatott. Más törvényes mód viszont nem volt a bevonulás elkerülésére, vagy akár szolgálathalasztásra.  Igen, ha elmegy az országból, ha disszidál, akkor talán… Ám ez veszélyes volt, sokakat visszahoztak a határról, vagy akit nem tudtak megállítani, azt egyszerűen lelőtték. Keveseknek sikerült. Bevallotta magának, hogy fél, nem mer nekivágni, ugyanakkor azt is érezte, hogy gyávaság vagy inkább gyengeség lenne mindenáron kibújni a „hazafias kötelesség” teljesítése alól, amiben egyébként egyáltalán nem hitt. Sem abban, hogy a gyilkolás kitanulása kötelessége lenne egy normális és értelmes embernek, abban meg végképp nem, hogy a dolog „hazafias”.

Egyáltalán a hazafisággal is bajban volt, és erre csak rátett az a sok politikai előadás, amit a katonáéknál végig kellett hallgatnia.  A városát, a környező hegyeket és erdőket nagyon szerette, homályosan azt is érezte, hogy ha ezt a tájat erőszakkal el akarnák venni tőle, akkor ez ellen valamiképp tiltakozna, sőt küzdene, de fegyverrel ismeretlen embereket meggyilkolni, erre talán soha nem lenne képes. A történelem nagy háborúival csak annyit foglalkozott, amennyit az iskolában meg kellett tanulni.  Egy ideig bizonytalan volt a jövőjét illetően is: vonzotta a tanítás, meg a műszaki tudományok is. Tanár legyen vagy mérnök? Kétszer sikertelenül felvételizett a műszaki egyetemre, most akart nekifutni harmadszor, és egyben utoljára. Ha ez sem sikerül, letesz a nappali továbbtanulásról, elmegy a technikusképzőbe, vagy kitanulja az elektronikai műszerész szakmát. Még mielőtt minderre sor kerülhetett volna, megjött a behívó, amivel már az utolsó nyáron számolt is.

A technikai jellegű kiképzést bírta a legjobban.  A műszaki kérdések érdekelték, ha tehette, a híradósoknak segített, velük igyekezett barátkozni. Szívesen dolgozott a műhelyekben, javította és tisztította a gépeket, a fegyvereket, a járműveket.

Az alapkiképzés után a páncélosokhoz osztották be. A nagy hadgyakorlatokat valahogy átvészelte, tudta, hogy nincs kibúvó, azokon részt kell venni, és csak magának árt, ha felesleges és értelmetlen dühvel terheli meg lelkét. Már háromszor voltak ilyen nagy gyakorlaton, két alkalommal az éles lövészet is része volt annak. Amikor a tankágyúból közvetlenül lőttek a 200 méterre lévő célra, mindig pontosan találtak, de amikor az 5 kilométerre lévő láthatatlan célra kellett az elektronikus lőelemképzővel irányozni, akkor elfogta a szorongás, biztos-e, hogy ott sem tesz kárt senkiben és semmiben, csak a célként felállított deszkaépületben? Jó eredményeket ért el a gyakorlatokon, megtanulta finoman kezelni az 50 tonnás acélmonstrumot.  A technikát, a műszaki teljesítményt látta benne, nem gondolt az elsődleges célra, a rombolás és gyilkolás parancsára. 

Harckocsi-parancsnok lett, nem nagy rang, de izgalmas beosztás. Négyen vannak egy korszerű tankban: a harci jármű vezetője, az irányzó-lövész, a rádiós és a parancsnok, de a kiképzés és az elrendezés olyan, hogy szükség szerint át tudják venni egymás feladatát. 

Benn a laktanyában nem tudta, nem tudhatta, hogy már forrong az ország. A helyi rádió csak szakszervezeti felvonulásokról, elszigetelt bérkövetelésekről, és az önkormányzatok jogainak bővítéséről beszélt. A valódi helyzetről fogalma sem volt. Ha hallgathatták volna a szomszéd ország azonos nyelven beszélő rádióadását, akkor elég pontosan értesülhettek volna az állapotokról, de erre nem volt lehetőségük. Ilyen szempontból a laktanya hermetikus éterzárlat alatt volt, egyetlen kis rádiókészülék sem lehetett a legénység birtokában, csak a központi rádió hangszóróiból bömbölt a zene, vagy valamilyen szöveg. Lassan azért beszivárogtak a hírek, zavargásokról lehetett hallani, a politikai foglyok elengedésének követeléséről, kormányellenes jelszavak röppentek fel, sőt valami csoda folytán bejutott a laktanyába egy olyan röpcédula is, amely az államvédelmi biztonsági szolgálat és az ehhez szorosan tartozó karhatalmi ezredek feloszlatását sürgette.

Mindezek ellenére a laktanyában látszólagos nyugalom volt, a kimenőket ugyan megvonták, de esténként működött a mozi, a tornateremben lehetett focizni vagy röplabdázni, a kantinban továbbra is mérték az alkoholmentes sört, a könyvtár sem zárt be.  

Amikor a békés reformmozgalom élén álló papot el akarták hurcolni a parókiáról, akkor lobbant be a láng az indulatok addig parázsló gyúanyagából. Az emberek addig bíztak a békés fordulat kivitelezhetőségében, valami csodaszerű demokratikus átmenetben. De amikor a papot megfenyegették és kísérletet tettek a parókia feltörésére, akkor majdnem egységesen megmozdult a város lakossága. Családról családra vitték a friss híreket, és először egy több tízezres tiltakozó tüntetést szerveztek a prefektúra épülete elé, a következő napon pedig megszervezték, hogy ugyancsak ezrekből álló embergyűrűvel vegyék körül éjjel-nappal a templomot és a mellette álló parókiát.

Megkapták a parancsot, hogy vonuljanak ki tíz harckocsival a város különböző pontjaira. Neki a főposta előtti tér jutott. Ekkor kerítette először hatalmába a rémület. Miért? Ki ellen kell felvonulni? Mire ez az egész? Csak nem kell külföldi beavatkozástól tartani? A parancs csupán annyi volt: kivonulni a főposta épülete elé, ott állást foglalni a bejárat előtt. Végig a páncéltorony felnyitott ajtajában állt, nézte az utcákat. Mindenütt nyugalom volt, a szokásos hétköznapi jövés-menés, a mellékutcákon gyér autóforgalom, egy-egy villamos csörömpölése a párhuzamos főúton. A békés utcakép láttán ő is kezdett kissé megnyugodni, csak erődemonstráció ez az egész, biztosan hamar le is fújják. Nyilván senki nem akarja elfoglalni a postát, a telefonközpontot, a távírdát és az épületben üzemelő mikrohullámú állomást.  A térre érve azonban hatalmas tömeget vett észre, az egyik széles betorkolló utca közelében gyülekeztek az emberek, és jöttek mindenfelől egyre sűrűbben. Diákok, fiatal munkások, fiúk és lányok, középkorúak és idősek, a legkülönfélébb öltözékben, készülve és készületlenül, céltudatosan és hirtelen elhatározásból, ünnepélyes arckifejezéssel és unott bámészkodással. Pillanatok alatt óriási színes embersokaság töltötte meg a teret, láthatóan várva valamire, talán valami jelre vagy felhívásra, amely irányt ad a tömegtüntetésnek. Mint később kiderült, itt volt a gyülekezője annak a menetnek, amely a pap lakása felé indult és ott élő fallal vette körül a templomot és a parókiát.

De arra semmi jel nem mutatott, hogy valaki is meg akarná támadni, és el akarná foglalni a posta épületét. Alighogy beállt a harckocsi a főbejárat elé, a magasból sorozatlövő fegyverek éles, fülsüketítő kelepelése csattant fel, és a sorozatok véres árkokat vágtak a téren szorongó tömegben. Halottak és sebesültek zuhantak a földre. A pánik, mint a villámlás, úgy csapott le a térre, az emberek egymást rángatva, taszigálva rohantak volna ki a térről, de olyan sokan voltak, hogy csak összepréselődni tudtak, egymást is fellökve, eltaposva szorították a széleken állókat a házak falaihoz és a mellékutcákba. A gyilkos golyózápor ördögi pontossággal követte őket, csak azok voltak biztonságban, akik a postaépület mögé tudtak bejutni. 

Megkövülten nézte a mészárlást, talán percekig is bénultan állt a tankban. Aztán parancsot adott, hogy az épület bejárata elől menjen előre a tank a tér túloldalára. A géppuskák folyvást kattogtak, a holttestek és sebesültek között alig tudtak áthaladni a téren. Amikor kiértek a tér közepére, egy pillanatra elhallgattak a fegyverek, de amint továbbmentek, újra felugattak. A tömegből, aki csak tudott, már berohant valamelyik kapun vagy üzletbe, a tűzvédett árkádok, kapualjak alatt százak szorongtak.

Ahogy megfordította a lövegtornyot, a döntés visszavonhatatlanná vált. Tudta, hogy a döntés rossz, de azt is tudta, hogy nincs jobb. Már nem hallotta a külső zajt, csak a fejében hallott valami pokoli dübörgést, és a mellkasában egy iszonyú nyomást. Szinte üvöltve adta ki a parancsot: Ágyút tölts! Irány 10 óra, cél a géppuskaállások a tetőn… Tűz!  És kiadta még egyszer: Irányzék mínusz 2 fok! Tűz!

Két rettenetes rázkódás vonaglott végig a nehéz harckocsin. A 120 mm-es ágyú csöve könnyű füstöt eresztett a levegőbe. A posta tetején elhallgattak géppuskák. Most már végleg. 

Azután minden megváltozott. Megváltozott az országban, és megváltozott benne is. Nem tudta eldönteni, hogy ez a változás jó-e. Egyben soha nem kételkedett, ott, akkor nem tehetett másképp. 

Nagyon megkönnyebbült, amikor a forradalmi napok és a hatalomátvétel után, először találkozott otthon bátyjával. Most hallgatag volt a testvér, de a köztük való jeges viszony nem enyhült. Úgy tudta, hogy miután a régi karhatalmi alakulatokat felszámolták, beállt valamilyen újonnan alakult nagy cég őrző-védő szervezetébe. Egyre ritkábban találkoztak, és soha nem tudta meg, hogy ő hol volt, és mit csinált a forradalom napjaiban.

A fenntarthatóság lehetetlensége

      Mai világunk fenntarthatóságával kapcsolatos mindennapos vitáimban első és talán egyetlen fő kérdésem az, hogy „Mit akarunk fenntartani?”

      A fenntarthatóság komplex, mindenre kiterjedő értelmezése szerintem helytelen és káros. Fenntartani (jó állapotban) életünket és egészségünket kell(ene), és nem életkörülményeinket.

      A kettőt igenis szét lehet értelmesen választani, megengedve, hogy a természeti és az együttélési körülmények nyilván befolyásolják életünket. Ami nyugodtan leválasztható, az a számtalan mesterséges kényelmi, szórakozási, élvezeti, urbanizációs és globális technikai, stb. „alkotás”, amit Szókratész biztosan nem vásárolt volna meg a világpiacon, … mert hogy nincs rá szüksége.

      A mindenre kiterjedő innováció, digitalizáció és robotizálás egybemossa, összegyúrja a valódi szükségleteket, bizonyos igények (jogos vagy jogtalan?) növekedését, a kifejezetten romboló életkörülmények (környezeti állapot, természetrombolás, határtalan igények, önzés, birtoklás, kizsákmányolás, pénzéhség, hatalomvágy, ellenségeskedés stb.) kiterjesztésével illetve fokozásával.

      Állítom, hogy a digitalizáció az ember lelki egészségére sokkal inkább káros, mint amennyire hasznos lehet anyagi/testi kívánságainak, kényelmének és megszokásainak bővítése szempontjából. „Csupán” lelkiismeret, okosság és akarat kérdése, hogy a digitalizáció és a géntechnológiák fejlesztését csupán az egészségvédelem, az orvostechnika, a diagnosztika és a gyógyító módszerek, beavatkozások területére korlátozzuk. Kérdéses, hogy ezek a módszerek a világ élelmiszer-termelésében mennyire szükségesek, hiszen meggyőző számítások támasztják alá, hogy a 20. század végén már bőven rendelkezésre álló korszerű mezőgazdasági és állattartási módszerek és technikák kb.12 milliárd ember eltartását tudnák biztosítani. Ehhez persze szükség lenne a mértékletesség erényének vállalására, az igazságos(abb) elosztásra, és a félautomata technológiák megtanítására a 3. világ embertömegeinek stb.

      Ezeket a lélektani, erkölcsi, viselkedési és kulturális feltételeket a digitalizáció és a nanotechnológia semmilyen mai formája nem tudja megteremteni (most felejtsük el a mesterséges intelligencia által az agyunkba plántált „jóság”-chipeket, vagy a tápanyagokkal dúsított mesterséges esőt, amiket a műholdak küldenek hetente kétszer Afrika fölé..!)

      A termelés, a pénzforgalom, a kommunikáció, a média, a játékok, az utazás, a sport és a szórakozás stb. területén tartsuk féken a digitalizációt, adjuk vissza a manualitás és a közvetlen emberi munkavégzés becsületét. Ne törjük össze meglévő számítógépeinket, de hagyjuk abba az értelmetlen készülék-, szoftver- és hálózatfejlesztést. Legalább a mai szinten álljunk meg, bár jobb lenne, ha visszamennénk pl. az 1990-2000-es szintre.

      Kb. 1938-ra az emberiség legkulturáltabb hányada (jórészt a fejlett nyugati világ) technikailag elérte mindazt, amire az embernek valójában szüksége van (vagy igénye lehet). Sőt többet is! Volt kiépített közlekedési hálózat, 130-150 km/h-val száguldó villanyvonatok, és ugyanilyen gyors személyautók, az új repülőgépek tízezreket szállítottak 500-600 km/h sebességgel a Föld bármely csücskére; volt telefonhálózat, volt rádió, televízió, sőt rádiótelefon, az amerikai, dán és holland farmergazdaságok szinte teljesen gépesítettek voltak (kombájnnal arattak és csépeltek stb.); már működtek az első elektronmikroszkópok, a rákot kobalt-ágyúk radioaktív besugárzásával próbálták gyógyítani, kész volt a penicillin, csak a tömeggyártást kellett megszervezni… De jött a szörnyű háború 6 éve, ami a  60-80 millió emberáldozaton kívül szinte a teljes infrastruktúrát és a technika rengeteg hasznos vívmányát megsemmisítette (de megtartott számtalan korszerű fegyvert és hadigépezetet!)

      Fenntartani és jobbítani (fejleszteni?) azt kell, amire valóban szüksége van az emberi lénynek és ennek az élő bolygónak, és le kell(ene) állítani a felesleges és káros  eredményekre vezető kutatásokat. Amint már előbb említettem: az esztelen digitalizációt, a géntechnológia szörnyszülötteinek és robot-katonáinak előállítását; az erdők és a teljes növényvilág kiirtását, az óceánok mérhetetlenül gazdag állatvilágának pusztítását, vizeink és légkörünk szennyezését; az évmilliók alatt képződött legértékesebb ásványkincseink, pl. a nemesfémek érceinek versenyszerű kibányászását, nem gondolva arra, hogy meglepően hamar ki fognak merülni a mostani érctelérek;...és várhatunk újabb 20 vagy50 millió évig.

      A 2. világháború után sem tudta visszafogni magát az ember a látványos (és a veszélyeket mindig magukban hordozó!) kutatásoktól,  és a káros találmányok világpiaci és hadászati alkalmazásától. Sokan hitték és feltételezték, meg szerződésekbe foglalták, hogy „soha többé” nem fegyverkezünk, és nem törünk egymás fajára, országára és embermilliók életére.

      Gyorsan elillant az 1940-45-ös évek rettegése, fogadkozása, gyásza és együttérzése…

Vajon, miért nem tudott megállni az utolsó békeévként említett 1938-ban elért szinten a technika, a komfortigény, az elegendően kényelmes, emberhez méltó életszínvonal?

Az erkölcsi gátlásokat hamar elsöpörte a birtoklás, gazdagodás és a hatalomszerzés ördögi vágya. A háború után miért nem láttuk be, hogy a további tudományos kutatásokat, különösen a mikroelektronikai, anyagtudományi és biotechnológiai területeken csak az egészségmegőrzés, és a gyógyítás érdekében szabad engedélyezni?!  Miért nem bíztunk abban, hogy embernek képesnek kell arra lenni, hogy szétválassza a láthatóan káros, veszélyes és/vagy kontraproduktív kísérleteket, hogy lemondjon a természetrombolást „igénylő” ötletek kipróbálásáról,  hogy a kutatások során természetszerűleg előálló elágazási csomópontoknál a jobbik irányt válassza, és az erkölcstelen utakat határozottan lezárja?! Például egy fejlettségi szinten megállítsa, vagy legalább korlátozza a további digitalizációt, a nanotechnológiák alkalmazását, és NEMET TUDJON mondani az innováció és a gazdasági versenyképesség folytonos szajkózásának?!

      A hiba, a „gyökér-ok”, ahogy szokás nevezni, magában az emberi lélekben és a romboló érzelmek túltengésében van.  Híján vagyunk transzcendens erőknek, és értéktelen anyagi javakkal próbáljuk kitölteni a „bennünk lévő Isten-formájú űrt.” (Idézet C.G. Jungtól.)

      Azt hiszem, 1938-ban ugyanazon ‒ az ember szellemi lényében lakozó ‒ erkölcsi okoknál fogva nem tudtunk irányt váltani, mint amiért ma, 2022-ben sem tudunk.

Amink van, azt sem tudjuk kihasználni, vagy kifejezetten káros és gonosz célokra használjuk. Hogy ne így legyen, ehhez is a fent már említett erkölcsi megtisztulás és önkorlátozás szükségeltetik, mind egyéni, mind társadalmi, mind nemzeti és globális vonatkozásban.

      A legtöbben azt mondják: mindez irreális és/vagy irracionális utópia, történelmietlen képzelgés, szubjektív álmodozás....Meglehet. Mégis!  Biztos, hogy nem tehetünk érte semmit?

       Szeretném, ha olvasóim nem egy „jámbor lelkű naiv polgár” prédikációjának tartanák az előzőekben leírtakat.  Saját életem eddig eltelt 55-60 aktív évével állok jó, azért, amit mondtam. Tudtam szerényen, sőt olykor szegényen élni, és nem bántam meg! Nem gyűjtöttem vagyont, nincsenek tőzsdei részvényeim, nem nyerészkedtem vagy kereskedtem mások kárára. Tudásom és munkám révén szép szakmai és némi irodalmi sikereket is elértem. Alig-alig fizettek érte... Munkámból adódóan sokat utazhattam, tanulhattam külföldön is. Egyetlen ingatlantulajdonom egy kicsi, de nekem elég, célszerűen berendezett pesti lakás. Mindez szerintem nem különös érdem, hanem erkölcsi minimum.

      Nem ítélem el a gazdagokat, ha saját lelkiismeretük nem vádolja őket, és vagyonukat nem csalással, kizsákmányolással szerezték, és most is igyekeznek jó célra használni gazdagságukat, befolyásukat, netán tényleges hatalmukat..

      Jól tudom, hogy a valamire való tudományosságot igénylő cikkhez egy jó hosszú hivatkozás- és irodalomjegyzéket illik mellékelni. Ettől most eltekintek, mert ebben az írásban saját gyarló „hitemről” próbáltam röviden számot adni, remélve, hogy másoknak is épülésére, hasznára válik.

      Egyelőre két mai szerzőre hivatkozom, kiknek mondanivalóját nagyon fontosnak tartom. Mégpedig egyrészt Dr. Gelencsér András vegyész‒légkörkutató, akadémikus, a veszprémi Pannon Egyetem Rektorára, aki főleg a 2015-től tartott előadásaiban és tanulmányaiban alapos elemzéseket tett közzé a globális fenntarthatóság ellentmondásairól, és folytatásának lehetetlenségéről. Az utóbbi hónapokban több interjú is megjelent vele, amelyek a YouTube-on megtalálhatóak. Hipotézisei, bizonyított állításai, számszerű adatai, következtetései lenyűgözően meggyőzőek, és meglehetősen felkavarták a tudományos világ szereplőinek nézeteit és kedélyét.

      Másrészt hivatkozom Bezegh András Körforgásos gazdaság A fenntarthatóság nélkülözhetetlen eszköze” c. cikkére, amely a Kémikusok Lapjának különszámában jelent meg 2020-ban.  Dr. Bezegh András vegyészmérnök, gyógyszerkutató, a SOTE egyetemi doktora, MTA kandidátus. Kutatási területei, egyebek között, az ipari ökológia, hulladékgazdálkodás, vizek és földtani közegek védelme stb. Bezegh András nevezett cikkében az állapotfelmérés és helyzetelemzés lényegében hasonló Gelencsér Andráséhoz, rengeteg példával és adattal alátámasztva. A cikk mégis derűlátóbb, mert számos megvalósítható ötletet, tervet és próbálkozást is értékel, amelyeknek lényege az alapanyagok visszanyerése és az újbóli felhasználással a körforgásba illesztése. Már működő példákat is említ.

Alkudozás a révésszel       

    A Styxen nem lehet átúszni, saját csónakkal sem lehet átkelni, csak Kharon vihet át. De Kharonnal lehet alkudni, Kharont meg lehet vesztegetni. Kharon kicsinyes és hiú, olyan, mintha közülünk való lenne, csak többletjogosítványa van az istenektől.

    Miért a víz a választóvonal? Miért a víz a határmezsgye a két világ között? Talán azt az ősi érzést–sejtést fejezi ki, hogy a víz az összekötő anyag jelképe a két dimenzió között, hiszen a folyó mindkét parttal érintkezik, mindkét partot mossa, mindkét partból „ellop” egy kis hordalékot, amit benyel önmagába, és medrében a két világ „talajának” valósága elválaszthatatlanul összekeveredik.

    A vizet, mint anyagot már elég jól ismerjük, és éppen ennek az ismeretnek a birtokában kezdünk ráébredni, hogy több mint puszta anyag, több mint hidrogén- és oxigénmolekulák összetapadása. Olyan jelenségeket produkál, és olyan hatásokat jelez, amelyek a klasszikus értelemben vett anyagon túlmutatnak. Rezgésminták, információk, üzenetek hordozója is egyben. A víz az élet feltétele és hordozója.  Ha a halált úgy értelmezzük, mint a mitológiai folyón való átkelést, ennek lehet olyan rejtett jelentése is, hogy mégsem egészen idegen és ismeretlen az a tartomány, amely a túlparton van, hiszen a folyóvíz köti össze az itteni világgal.

    Mindazonáltal az átkelés megrázó esemény. Akár Kharonnal, akár nélküle. Az egyiptomi bátorságpróbában az ifjú papjelöltnek egy vízzel telt medencerendszer kőlabirintusában, mélyen a víz alatt kellett megtalálni a felszínre kivezető utat. Izrael népének két nagy vízen is át kellett kelnie a szabadulás és az otthonra találás felé vezető úton: először a Vörös tengeren, azután a Jordánon.  

    Az evangéliumokban lejegyzett vízen járás története döbbenetes szimbólumot fejez ki. Jézusnak nem kellett sem révész, sem csónak, sem mentőöv, egyszerűen járt a vízen, sőt Pétert is hívta, akinek szintén sikerült a lehetetlen, mindaddig, amíg Jézusra nézett. Számomra ez valami olyasmit jelent, hogy Jézussal egy merőben új világlátás válhat lehetségessé. Olyan látásmód, amely nem tesz akkora különbséget a két part között, a két tartomány között, mint amekkorát mechanisztikus anyagelvű szemléletünk, és – tegyük hozzá – mindennapi tapasztalatunk alapján eddig gondoltunk. A két világ átnyúlik egymásba, és, ha emitt tudtunk járni, miért ne tudnánk amott is, és miért ne kelhetnénk át ugyanúgy, ahogyan egy hídon szoktunk. Csakhogy a híd a hit. Az érthetetlen és sokszor értelmetlen dolgokról való meggyőződés. Biztos tudás, a ráció mankója nélkül.

   Hogyan történhet, és hogyan történik majd az átkelés? Kharon ladikján vagy Jézus „antigravitációs” erőterében?  Ha lehet, én Jézust választom, inkább, mint Kharont, a léthatár szenvtelen, megvesztegethető őrét.

   Hol az a Styx? Az én sorsom Styxe? Lehet, hogy nincs is? Lehet, hogy nincs is túlpart? Ha a lét vége a semmi, akkor azt miért kell határfolyóval elválasztani, és főleg, miért kell őrizni a határt? Ám a mitológiák sohasem értelmetlenek. Az ősi hitek mélyén valószínűleg transzcendens sejtések vannak. Sejtések vagy akár emlékek, amelyek lesüllyedtek a kollektív tudatalattiba, de a mítoszok őrzik magvukat.

   Ha átéltem valaha is a halálfélelmet, akkor az az élmény is a vízben, folyóvízben történt. A szentendrei Duna-ágban, a Tahinál lévő híd közelében. Egyetemista voltam, Dunabogdány alatt nyaraltunk, és az egyik forró nyáron barátaimmal kitaláltuk, hogy átússzuk a Kisdunát. Négyen neki is indultunk, és már jócskán távolodtunk a parttól, amikor észrevettük, hogy milyen erős a sodrás. Hiába igyekeztünk erős karcsapásokkal a merőleges irányt tartani, az áramlat egyre vadabbul vitt a folyás irányába, kérlelhetetlenül lefelé, délnek. Közeledett a híd, és elfogott bennünket a rémület, hiszen már láttuk, hogy a pillérek közelében milyen hatalmas az örvénylés, amely ha beszippantja valamelyikünket, akkor az odaveszik. Lepergett előttünk huszonéves életünk minden mozzanata, elképesztően éles volt a film. Az életünkért úsztunk, megsokszorozott erővel, méghozzá úgy, hogy nem a túlpart felé, hanem vissza, mivel úgy láttuk, még közelebb van a jobb part. Együtt maradtunk, és egymást biztattuk. Rájöttünk, hogy ha kissé engedünk a sodrásnak, és úgy igyekszünk kifelé, akkor van esélyünk, hogy nem a pillérek közé, hanem a jobb oldali hídfőhöz visz a víz, ahonnan már ki tudunk jönni. Sikerült, de minden testi és lelki erő kiszállt belőlünk. Ahogy kiértünk a partra, és elterültünk a homokon, sokáig némán néztük egymást, és hangtalanul adtunk hálát mindannyian az életünkért…. Szüleinknek el sem mertük mondani a kalandot. 

   Talán ezután is voltam már a halál(om) közelében, de ez a félelemérzet nem jött vissza. Később, idősödő fejjel-szívvel már sokkal tudatosabban „spekuláltam” az elmúlásról. Rosszullétek, súlyos betegségek közben elképzeltem az átkelést, de ehhez inkább valami mélységes szomorúság társult inkább, mint félelem. Fiam és anyám halálakor pedig a lelki fájdalom kimondhatatlan súlya, vagy inkább tehetetlenségi nyomatéka.

   Persze, hogy szeretnék alkudni a révésszel, akárki légyen is az. Miről? Arról, hogy ne kelljen sokáig várnom az innenső parton, ha már a veszteségek, a betegség, az elhülyülés vagy egyéb kínok úgy elgyötörtek, hogy ezt a felvonást be szeretném fejezni? Avagy arról, hogy az átkelés ne legyen túl hosszú, ha már beszálltunk a ladikba, jussunk át hamar?  Esetleg arról, hogy biztosan jó helyen kössünk ki a túlparton?  De mi van, ha a révész szóba sem áll velem?  Ha az egész átkelés nem úgy történik, ahogy eddig bárki is elképzelte?

Reményi Tibor

A lélek kész, de a test erőtelen

Rabja vagyok testemnek. Sokkal inkább függök tőle, mint szeretném. Persze, be kell látnom, hogy ezt a függést számomra elsősorban a betegségektől, rosszullétektől, fájdalmaktól való félelem megjelenése és elő-előtörése jelenti. Lehet, hogy az élsportoló számára mást jelent. Ő inkább úgy éli át, mint a teljesítőképesség korlátját, az izmokban rejlő erő állandóan kitolható határát, vagy idegek századmásodpercekkel versengő reflexidejét. Az elaggott, de egyébként egészséges ember - ha nem szenilis - tudatában van lassulásának, aluszékonyságának, teherbírása csökkenésének. A kisgyermek a legfüggetlenebb testének korlátaitól. Legalábbis nem igen hajlandó tudomásul venni. Futkározik kilométereket, mígnem fürdés és evés nélkül lerogyik anyja ölébe, és menten elalszik. Kipróbál elképesztő mutatványokat, mígnem leesik a fáról, vagy elhasal a betonon. Lassan tanulja meg, jobbára saját kárán, hogy nem tud mindent elérni, megmozdítani és lehagyni, amit képzelete és akarata megcélzott.

Tudjuk a történetből, hogy Jézus figyelmeztetése az együttérzés, az együtt-szenvedés képességének korlátaira vonatkozik. Amíg ő véres verejtékben gyötrődik az Olajfák hegyén, a legkedvesebb tanítványai még virrasztani sem képesek. Azután jön az árulás, tagadás, megfutamodás. Menteni a testet, a testi életet.   

Mindig mély megrendüléssel és iszonnyal néztem filmeken a különféle szabadsághősök, forradalmárok és hitvallók kínzásáról szóló részeket. Bámulattal adóztam a félájult, összetépett húsú foglyoknak, akik mindhalálig megőrizték titkukat vagy kitartottak veszélyes hitük mellett. Vajon én mire lennék képes? Meddig bírnám az ütéseket, a „villanykezelést”, a „tüzes trónt”, az érzéstelenítés nélküli foghúzást vagy a körmök letépését...? Nekem végül is békés élet adatott, ha kínzó nélkülözéseket át is kellet élnem.   Mire felcseperedtem, már vége lett a háborúnak. Nem jutottam haláltáborba, nem telepítettek ki, nem voltam politikai tényező, nem éltem át kolerajárványt, elkerült a tüdővész is. Kórházban is keveset voltam.

Amióta megjelent bennem a rák, sokkal jobban félek.  Csodálatos orvosok, nagyszerű technikákkal és gyógyszerekkel kezeltek. Jól vagyok, majdnem teljes életet élhetek. Tudok alkotni, gondolkodni, örülni családomnak, unokáimnak, sikereimnek, a természeti világ szépségeinek és csodáinak. De árgus szemmel vagy inkább gondolattal figyelem a legkisebb elváltozást testemen. Meg tudok ijedni minden apró fájdalomtól, sőt alig érezhető kellemetlenségektől. Hol a hasam fáj, hol a derekam, hol a hátam, hol a térdem, fejem, fülem, torkom...  Joggal kinevetnek emiatt környezetemben. És minden orvosi leletet szorongva várok: milyen lett a vérkép, mit mutatott a mellkas- röntgen, az ultrahang, a CT, az MRI... mennyi a PSA, mennyi a vércukor, a koleszterin, a kreatinin stb. Azt tapasztalom, hogy ezek a kóbor fájdalmak legtöbbször napok, néha órák alatt elmúlnak (bocsánat: „zsidó fájások”.)  Ha volt is komolyabb hólyaghurutom vagy torokgyulladásom az elmúlt két évben, gyorsan és teljesen kikezelték, kigyógyultam belőlük. Igen, tudom a tételt: minden a fejben, a gondolatban dől el. Vagy mégsem? Vagy nem egészen? Vagy nem tudunk róla, hogy ott dőlt el, mielőtt még manifesztálódott volna a prosztatadaganat, a tüdőrák vagy az infarktus?

Van hitem, de gyenge. A végső dolgokat illetően erős a hitem. Hiszem az örök életet (nem az egyházi dogmatika szerint!), hiszem a jó végső győzelmét, hiszem, hogy az Isten = Szeretet... De félek a foghúzástól, a hasműtéttől, az ájulásig fokozódó fizikai fájdalomtól, a testi kiszolgáltatottság   stádiumaitól, a magamra hagyatottságtól...Mégis a hit keskeny csatornája az, amin keresztül békesség érkezhet a túlnani világból lelkembe („Az Isten békessége, amely minden értelmet felül halad”), és ugyancsak a hit „vehiculuma” szállítja a testbe is a gyógyító, sorsfordító energiákat, - ha engedjük azokat áramlani. Igen, talán azért erőtelen (beteg, fájó) a test, mert  megszakadt ez az áramlás. Hogy miért szakad meg? Hát ez a rejtély magva, a rejtélyé, amely lehet, hogy csak racionális agyunk számára rejtély, de, mivel nem szabadulhatunk az örökké kérdező értelem jótékony zsarnokságától, ezért titokként, homályként, rejtélyként éljük át. Persze okoskodhatunk, sőt figyelhetünk az értelmen túli belső válaszokra, apró jelzésekre is. Miért is szakad meg olyan sokszor a hitünk szállítószalagján érkező gyógyító-nyugtató energia? Néhány, tapasztalatból fakadó választ magam is találtam. A hazugság és csalás elzárja a pozitív energiák folyamát. A helyzet akkor a legsúlyosabb, ha a saját érdekemben úgy hazudok, hogy az egyenesen és egyértelműen károsítja - lélekben vagy anyagiakban - a másik embert. A nyílt szembeszállás nem betegít annyira, mint a hazugság, az álnokság, a képmutatás.  Lehet ellenvetésünk: igen, ez többnyire így van, de azért ez egy erősen erkölcsi, mondhatni valláserkölcsi megközelítés.

De a modern pszichológia nem ugyanezt mondja-e? Nem több-e a hazugság által okozott kár, mint a Tízparancsolat betűinek megszegése?! És mi van azokkal, akik fényes sikereket, hatalmas gazdagságot érnek el hazugságaik árán? Mert van ilyen, nem is kevés. Valószínűleg a dolog nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért nem, mert nagyon könnyen megtörténhet, hogy az ilyen ember még itt, e földi életében megbűnhődik, de legalábbis megcsömörlik a csalás útján szerzett gazdagságától. Rájön, hogy lelkének békéje nem a tőzsde-árfolyamoktól függ. Azután, a halál után következőkben ‒ itt, vagy egy másik világban – valószínűleg meg kell fizetnie hazugságainak árát. Így hisszük (gondoljuk?), és ezt a hitünket már átélt események és regisztrált tények is alátámasztják.

Ha önmagunknak hazudunk, az éppúgy betegít és silányít, mint ha másoknak hazudunk. Az öntetszelgésbe és önáltatásba beleszokott ember már maga körül is egy irracionális világot, sőt rosszabb esetben mindenben és mindenkiben ellenséget lát. Az igazság szabaddá tesz, és szabaddá teszi lelkünk-testünk csatornáit a tisztító, gyógyító erők áramlása számára.

A legdöbbenetesebb az a másik lehetőség, amikor mások átka zárja el az élet energiáinak folyamát. Nem szívesen hiszek az átkozódások megfoganásában, de be kell látnom, hogy van hatásuk, következményük. Egyszer a kórházi betegszobában ismerkedtem össze egy 70 év körüli férfival, aki majdnem vak volt. Már évtizedek óta folyamatosan romlott a látása, és a szemészek nem igen tudtak mást mondani, mint, hogy a látóidegek rejtélyes sorvadását nem tudják gyógyítani. A férfi elmondta, hogy katona korában - talán 20-22 éves volt-elátkozta egy lány, akivel járt, és aki szerelmesen számított rá, hogy feleségül veszi. De időközben neki megtetszett egy másik lány, így elhanyagolta az elsőt, s talán írt is neki egy suta búcsúlevelet. A lány válaszul visszaküldte a fiú fényképét, amelyen át voltak szúrva valami vastag ceruzával a szemek... Lehet-e, és hogyan hatástalanítani az átkot? Meg lehet-e gyógyítani az átkozódó lelkét? Hány és hányféle átok kering láthatatlanul a szellemvilág éterében?

A test persze akkor is lehet nagyon erőtlen, ha jó ügyért tudatosan vállalt szenvedések gyötrik. Jézus sem volt mentes a fizikai fájdalmaktól. Talán ekkor azért a lélek többet tud segíteni. Talán ez ad erőt a tiszta életű vagy megigazult mártíroknak a bitófa alatt vagy a kivégző osztag előtt. Talán ez tesz képessé a kínzások elviselésére is.

Úgy hiszem, nem szabad szégyellni a test erőtlenségét. Jézus is szeretettel feddte meg elalvó tanítványait. Könnyű mások gyengesége felett ítélkeznünk, amíg nekünk nincs bajunk. Olcsó dolog hipochondriával vádolni társunkat, amíg mi nem éltük át a pánik poklát. Talán az is igaz, hogy az őszinte életű emberek fájdalmát valóban el kell hinni, akkor is, ha a testi funkciók mérhető adatai nem mutatnak betegséget. Aki őszintén tud örülni és kacagni, annak sírása és nyögése is hitelesebb. Nyilván van a szenvedésnek olyan fajtája és foka, ami nem válogat az emberek jelleme szerint. A keresztre feszített rablógyilkos halálordítása nem igen különbözik az igaztalanul elítélt néptanító nyögésétől... Vagy mégis? Ha Jézus és a latrok példáját tekintjük, akkor igen.

Sok félelmünk abból fakad, hogy nem ismerjük (jól) lelkünket. Azt sem tudjuk, honnan és mi minden van benne. Testi mivoltunkra fókuszálunk. Nem foglalkozunk lelkünkkel. Legfeljebb a pszichológia szintjén, de úgy is csak felületesen. „Gnothi szeauton!” (Ismerd meg magad!) - olvashatták a görögök a delphoi templom homlokzatán. Azóta mennyit haladtunk?

Azután számtalanszor csak úgy „véletlenül” törnek ránk a bajok, a nem várt kudarc, a hirtelen rosszullét, egy lappangó betegség elhatalmasodása, keserves veszteség stb. El szoktam játszani a „véletlenek” megfejtésével. Például így:

Beteg lettem, azért mert

·        megfáztam... (tudom is, mikor)

·        agyonhajszoltam magamat

·        hazugság, amiben élek, tűzként mardossa csontjaimat

·        folyton a betegség gondolatával foglalkozom

·        emészt a harag és a gyűlölet

·        nem nekem való terhet cipelek

·        régóta pusztítom szervezetemet

·        lenyelek minden bántást és megalázást

·        nem tudok megbocsátani sem másnak, sem magamnak

·        valaki megátkozott

·        kényelmesebb betegnek lenni, mint dolgozni

·        a bűntudat és önvád elhatalmasodott rajtam 

Beteg lettem azért, hogy

·         legyen időm a lelkemmel törődni

·         pihenésre kényszerüljön testem

·         megtanuljam értékelni az egészséget

·         megtanuljak hinni a gyógyulásban (is)

·         őszintén számot vessek eddigi életutammal

·         ráébredjek tetteim és gondolataim következményére

·         megszeressem saját testemet

·         gondolataim megtisztuljanak

·         merjek megváltozni

·         régi eszményeket feladjak, és újaknak örüljek

·         sorsomat az örökkévalóság távlatába helyezzem

Egyszerre több okot és több célt is belegondolhatok helyzetembe, cserélgethetem és kombinálhatom őket. Eljátszadozhatok velük, és előfordul, hogy a játék komollyá válik. Ám a gondolati játék kevés. Nem felesleges, de kevés. A léleknek, a tudat mélyebb rétegeinek kell(ene) megbarátkozni a „mindennek oka vagy célja van” igazsággal.  Igazsággal? Biztos, hogy minden mozzanatnak ki lehet, és ki kell kutatni a „mögöttesét”?  Mivel annyi a rejtett ok és a ködbe vesző cél, hogy sokszor jobb belenyugodnunk abba, ami „csak úgy megtörtént”. Vagy megértem egyszer a miértjét vagy nem...

Lényem rétegei közül fizikai testem van legkívül, ez érintkezik az általában látható külvilággal. Mintegy burok, megvéd sok mindentől, de át is ereszti a rezgések bizonyos tartományait, amelyek képesek behatolni lényem belső kamráiba, sőt ide-oda visszaverődni, összefonódva és szétválva, rejtelmes utakon kifejteni hatásukat...

Hát ezért nehéz megküzdeni a címmondat igazságával!

REMÉNYI TIBOR

Magyar (választási) közöny

    Jó pár évvel ezelőtt volt egy plakátkiállítás Budapesten az egykori felvonulási téren – most 56-osok tere- ott láttam a mellékelt képen bemutatott óriásplakátot. A betűjáték kétségtelen szellemességén túl megkapó volt számomra az „elírás” kifejező ereje. A közöny persze egyetemes emberi érzés és magatartásforma, nyilván erőltetett lenne „nemzeti közönyöket” tételezni, de hát a plakát itt volt, és különben is söpörjünk csak a magunk háza előtt...

    A közöny általában érdektelenséget, nemtörődömséget, közömbösséget, érzéketlenséget jelent, de olykor a szívtelenséget, a kegyetlenséget is ezzel a szóval jelöljük, finomítandó a szóban forgó cselekvés kirívó gonoszságát. Tudom jól, hogy a „magyar közöny” ennél többet is, meg kevesebbet is kifejez, a plakátalkotó gondolhatott itt a politika iránti közömbösségre, egyes személyeknek vagy lakóközösségeknek a   közbiztonság, a köztisztaság, a közlekedés, a takarékosság, a természetpusztítás, a szelektív hulladékgyűjtés, a vásárlási kultúra és életvitelünk még számos egyéb területét érintő közömbösségre. Ezeknek a vonatkozásoknak az érvényességét meghagyva, engem most mégis az a közöny izgat és keserít el, ami a közeledő országgyűlési választások érvényességét és kedvező eredményességét fenyegeti.

    Számomra kedvező az, ha a mostani keresztény nemzeti konzervatív kormányzás marad, méghozzá elég nagy többségi szavazat eredményeként. A konzervativizmus az „örök értékekre” legyen igaz, és engedjen meg minden egészséges haladást, széles körű személyi és alkotási szabadságot.

    Mivel elég idős vagyok, bennem még kitörölhetetlenül az a klasszikus és normális felfogás él, hogy egy ország (nemzet, államberendezkedés, kormányzat) akkor képes jól, vagy egyáltalán önállóan működni, ha a nemzeti függetlenség mellett létezik ill. működik

•        érvényes társadalmi szerződés;

•        egyetértés a közjó fogalmában és gyakorlatában;

•        egyetértés a közrend megőrzésében;

•        átlátható és egyértelmű jogrend, jogbiztonság;

•        elegendő anyagi-szellemi erőforrásokon alapuló, a földrajzi és éghajlati adottságokhoz illeszkedő értékteremtő és rentábilis gazdálkodás;

•        független Nemzeti Bank és kellő aranytartalék;

•        a közellátás megszervezése és folyamatos biztosítása, szociális biztonság;

•        a közhatalom gyakorlásának szükséges és elégséges határok között tartása, amit a társadalom többsége elfogad, és választott képviselői ellenőriznek

Fentieknek természetesen vannak egyéb közjogi megfogalmazásai és szakkifejezései, továbbá al- és feltételrendszerei, de nem lévén jog-és alkotmány-tudományi szakember, beérem ennyivel, és úgy gondolom, hogy a felsoroltak minden lényeges elméleti, erkölcsi és anyagi követelményt magukban foglalnak. Akár nemzeti minimumnak, országlási fundamentumnak is tekinthetjük mindezeket.

Ilyen társadalmi berendezkedés és politikai vezetés ma talán sehol nincs a világon (!?)

A társadalmi szerződés egyre inkább erodálódó fogalom. Eredetileg azt jelentette, hogy a dolgozó népközösség eltartja az államot (a közhatalom megtestesítőit), amelynek fejében utóbbiak biztosítják az állampolgárok lét-és munkafeltételeit, valamint megvédelmezik őket.

         Más megfogalmazásban olyan társadalmi akaratot kifejező szerződés, amelynek alapján a társadalom tagjai kötelezik magukat a törvények és intézmények iránti engedelmességre, azon előnyök fejében, amelyek az így létrehozott társadalomból fakadnak, és amelyeket a közhatalmi intézmények biztosítanak számukra. Az egyének természetes jogait és politikai szabadságát a szerződés nem csorbítja. Ilyen értelemben a magyar történelemben társadalmi szerződésnek tekinthető a honfoglaló magyar törzsek vérszerződése, „Szent István király intelmei Imre herceghez”, az 1222-es Aranybulla II. András királysága alatt, az 1848-as áprilisi törvények, az 1867-es Kiegyezés, és az 1920-1922-es konszolidációs törvénycsomagok (…)

         Manapság leginkább a nemzeti alaptörvények (és sarkalatos törvények), más szóval az alkotmányok volnának hívatva a társadalmi szerződés megfogalmazására. 

         Eredeti értelemben a politikának - mint eszköznek - az a dolga, hogy kidolgozza és érvényesítse az irányokat, módozatokat, eljárásrendeket, szabályzatokat, amelyek a mindennapi ügyek rendezett intézéséhez szükségesek, és segítenek a polgároknak a tisztességes életvitel folytatásában. Tudom, hogy ez sem korszerű politikatudományi (politológiai) meghatározás, és közelebb van Periklész (i. e. 495-429) gondolkodásmódjához, és Arisztotelész (i. e. 540-468) államelméletéhez, mint az EU jelenlegi vezető intézményeinek jogállami kívánalmaihoz, - de vállalom.

         A politika szó a görög „polisz”→„politeia”-ból vezethető le, amelynek  jelentése (az eszményi) ókori görög városállam berendezkedése. Jelentheti még a különféle államformákat rendszerező, és az elképzelt eszményi államot taglaló ókori írások típusát ([Platón [428-348] ilyen című műve után). Arisztotelész hozzáteszi, hogy a „politeia” olyan államforma, amely egyesíti magában a királyság, az arisztokrácia és a demokrácia pozitív vonásait.

         A mai értelmező és szakszótárak sokféle módon határozzák meg a politika jelentését. A sok felfogás és elnevezés közül mára a politika egyetlen lényeges iránya a hatalomszerzés és megtartás. A politikának nem az a célja és értelme, hogy helyettesítse az előzőekben felsorolt alapfeltételeket és követelményeket, hanem, hogy megvalósulásukat segítse.

         Az utóbbi 100 (?) évben a napi politika messze túllépte eredetileg kijelölt és megengedett határait. Most már a főleg nyugatról áramló káros balliberális politika „korrekt” és erőszakos nyomulása nemzetünk és személyes életünk lelki-testi alapszerkezetét, életképességét veszélyezteti. Valamilyen rejtőzködő háttérhatalom (?) az értékromboló médiumokon és a világhálón keresztül, valamint a politikai pártok, illetve az egyéni képviselők és az un. „civil szervezetek” "missziója" útján, óriási pénzek mozgatásával folytatja ezt a pusztító tevékenységet.

A teljhatalomra, a nyitott társadalmakra, az erkölcs eltörlésére, a nemiség biológiai meghatározottságának tagadására, a gyűlölet és anarchia szítására, a szeretet mellőzésére (tagadására?) törekvő ultra-liberális politika a legújabb digitális és nanotechnológiákat szolgálatukba állítva iszonyú rombolást képes elérni a Föld élő és élettelen világában. Az ember a saját maga teremtette képtelen és aljas eszmék, valamint az anyagok szubatomi szintű átalakításának áldozata lesz...

A nemzet létalapja: az érvényes társadalmi szerződés, a közjóban való egyetértés, a közrend védelme, a jogbiztonság és a közhatalom gyakorlásának szükséges és elégséges mértéke -  jóformán teljesen hiányzik a globálisnak mondott, hódító balliberális eszme-kotyvalékból.

ÉLETÜNK  LÉNYEGÉRŐL VAN TEHÁT SZÓ, nem (csupán) egyes pártok választási esélyeiről, és hatalomhoz juttatásáról!

Kívánom és szeretném, hogy április 3-án egyetlen magyar ember se legyen rest a szavazásra! Ne higgyük és mondjuk, hogy „mindegy ki lesz kormányon, nekem úgysem lesz jobb”. Vagy: „Én túl kis ember vagyok ahhoz, hogy bármit is számítson a véleményem”. Igenis, minden szavazat számít! A tévedések és hibák ellenében, vegyük észre a gazdasági fejlődést, a kormányzati jóakaratot, a nemzet érdekében tett erőfeszítéseket…!

Ne bénítson meg bennünket a „magyar közöny”, és lássuk világosan, hogy melyik politikai oldalra bízhatjuk saját gyerekeink és unokáink jövőjét. Ki akarja a nemzet javát, és ki bizonyította, hogy ezt a jót meg is tudja valósítani és védeni. 

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Kinek szurkolok?

Nézem a foci EB egyes meccseit, és őszintén meg kell állapítanom, hogy többek között  azért nem lehetnék bíró, azaz játékvezető, mert mindig jobban szimpatizálok az egyik csapattal, mint a másikkal. No, ebben aztán nincs semmi különös, így van ezzel mindenki, szót sem érdemel a dolog, intézhetném el a halkan motoszkáló érzést, ami mégsem hagy nyugodni. Nem vagyok egyik csapatnak sem felesküdött drukkere, nem fogadok rájuk, a nagy rangadókat is csak elvétve nézem, amióta a magyar foci azon a színvonalon van, amin van.  Mégis kialakul bennem egyfajta részrehajlás, amit nehezen tudok megmagyarázni. Így van ez olyan csapatok esetében is, akiket egyáltalán nem ismerek, az országhoz sincs vajmi sok közöm, amelyiknek a mezét viselik, mégis, valami belső minősítés ide húz, vagy oda húz. A túl egyszerű okokat persze kizárom, pl. ha az egyik együttes feltűnően durva, vagy csak örökké védekezik és lesre játszik, netán bundagyanús a mérkőzés - mindez egyszerű ok lenne arra, hogy ellenérzésem támadjon velük szemben.

De nemcsak erről van szó. Van valami mélyebb, hátsó motiváció, ami előbb-utóbb befolyásolja óhajomat, jobb szeretném, ha a piros mezes csapat győzne, és nem a kék. Miért? Nem játszanak jobban a pirosak, sőt néha úgy látszik, ők az ügyetlenebbek. A kékeknek meg nyilvánvalóan nincsen szerencséjük, már három kapufát rúgtak (de jó, hogy nem ment be!), és a bíró is igazságtalanul ítélt ellenük tizenegyest. Mégis azt szeretném, hogy a pirosak győzzenek, bármi áron. Megalapozatlan szimpátiám egyre csak nő, ahogy telnek a percek. Ha még a sportban sem tudok pártatlan lenni, akkor hogyan tudnék a mindennapi élet játszmáiban?! 

Személyes életsorsomban, sőt felmenőim életsorsában sem volt semmi olyan esemény, sérelem vagy előny, ami egyik vagy másik európai nemzet fiával vagy lányával ellentétbe hozott volna. Nem voltak sem barátaim, sem ellenségeim a nemzetiségek között, anyai nagyapám ága ugyan kétszáz éves messzeségben tót ősökre megy vissza, apai részről meg osztrák elődökkel büszkélkedhetem, de ezek a szálak és hatások már olyan gyengék, az asszimilálódás olyan erős és egyértelmű volt, hogy kár keresni bármilyen idegen beütést. Felnőttként nem voltam háborús zónában, nem harcoltam, nem estem foglyul, nem zártak lágerbe, nem bántottak, nem üldöztek. Mindezt csak azért mondom, mert sem genetikailag, sem szociológiailag nincs okom rá, hogy kedvesebb vagy ellenszenvesebb legyen számomra bármelyik szomszéd nép, vagy akár távolabbi nemzet tagja.  Voltak persze jó és rossz élményeim ilyen–olyan nációból való emberekkel, de ebből a kevés benyomásból nem mernék komoly véleményt formálni a nép jellemére, ha egyáltalán van ilyen. Olyan hosszú ideig nem éltem egyetlen idegen országban sem, hogy megkockáztassak bármilyen általánosítást.

Hamvas Béla nemzeti karakterológiáról írt tanulmánya jut eszembe, amit annak idején, amikor olvastam, éppen annyira meghökkentően igaznak, mint amennyire megalapozatlannak tartottam. Azért van benne valami. Mégsem lehet egy mérlegen mérni a németeket meg a görögöket, sem az oroszokat és a spanyolokat. Nem lehet? Vajon miért? Valóban bennük van az eltérés, és másmilyen minőség, vagy énbennem torz az ítélet (és Hamvasban is). Létezik-e objektív mérce, amelyen nemzeteket, embercsoportokat, korosztályokat, nemzedékeket meg lehet mérni? Hol kezdődik az az általánosító folyamat, amely két-három vagy akár egy tucat francia viselkedéséből odáig jut el, hogy „ilyenek a franciák”?  Mi kell ahhoz, hogy mindenféle népben „csak" az egyetemesen emberit lássam és értékeljem?

A neveltetés, a családi környezet, az iskolai oktatás, a politikai rendszerekről szerzett személyes tapasztalat, a hiteles vagy hamis történelmi ismeretek, a helyismeret és a nyelvtudás összesített hatása alakítja ki bennem a tagadhatatlan elfogultságot valamely nemzet iránt. És még valami: saját lelki alkatom, esetemben például a gyengébbel, a szegényebbel, az elesettebbel való ösztönös együttérzés belső késztetése. Ezért szurkolok a papírforma szerint gyengébb csapatnak a pályán, ezért húz a szívem a szegényebb ország versenyzőjéhez… Mondhatnánk, hogy ez sem több mint jól ismert közönséges pszichikai reakció, nemcsak más népekhez viszonyulunk ily módon, minden érzelmi kapcsolatunkat hasonlóképpen alakítjuk ki. Azonban úgy érzem itt másról is szó van. A személyes jellemvonások elsődleges fontossága mellett mégis csak ott van az adott nemzethez vagy népcsoporthoz tartozás motiváló, színező ereje, sőt sokszor ez a döntő a magatartás és jellem megítélésekor.

Keresem, mitől van ez. Attól, hogy a nemzetség és nemzet eleve gyűjtőfogalom, és ha más nem is, de a közös nyelv és fogalomrendszer mégiscsak valamiképp egységesít? Az azonos nyelven beszélők bizonyos mértékig szükségszerűen hasonlóan is gondolkodnak, észjárásuk több egyezőséget mutat egymással, mint más népekével. Ez is evidencia.

Szeretném, hogy ne legyek „en bloc” elfogult és pártos.  Szeretném, ha nem a hovatartozás, hanem csak a személyes magatartás számítson szememben, függetlenül attól, hogy ki melyik családhoz, nemzetiséghez, népfajhoz, rasszhoz tartozik. Csak magát az egyes embert nézni és megítélni, ha már megítélek bárkit is. Mindez csak szándék és akarat kérdése? Látnom kell, hogy nem emelkedhetem felül érzelmi működésem törvényszerűségein, ahogy nem tud ezen felülemelkedni más nép fia sem. Látjuk, hogy minket, magyarokat is milyen sommásan, felületesen és igaztalanul ítéltek meg más európai népek az elmúlt kétszáz évben, no meg ma is. A rossz példa fertőzően terjed, könnyebb a rosszat első szóra elhinni, mint utána kutatni, vajon igaz-e. A rágalom és hitelrontás nagyon hatékony fegyver.  Ha száz jó és három rossz dolog történik egy időben, akkor csak azt a hármat kell világgá kürtölni, és lesz belőle százszor, ezerszer nagyobb kár, mint amennyi haszon és elismerés lenne a száz jó hír terjesztéséből. Ilyenek vagyunk. Ilyen az ember?  Ilyen mindenütt kerek e világon?  Mindeddig azt igazolja a történelem, hogy igen. De vajon, ennek így is kell folytatódnia?

Eszembe jut a felelősség, az én személyes felelősségem azért, hogy történetesen magyar vagyok. Úgy kell viselkednem, hogy magatartásomat látva és ebből általánosítva a magyarokról jót gondoljon az idegen, akivel dolgom akad (amikor külföldön tanultam és dolgoztam, vigyáztam is erre). Tudom, hogy lehetek én akármilyen szimpatikus egy svédnek vagy spanyolnak, ha az országomban piszkot, rendetlenséget, udvariatlanságot, esztelenséget, netán erőszakos viselkedést tapasztal. Ám ez nem csökkenti felelősségemet, sőt! 

Holnaptól igyekszem más szemmel nézni a foci EB-t. Megpróbálok nem arra gondolni, hogy melyik nemzeti válogatott játszik, hanem a játék szépségét, ötletességét, sportszerűségét, a bíró igazságosságát, a játékosok őszinte igyekezetét, emberi arcjátékát és testbeszédét figyelni, elhinni, hogy nem csak pénzért játszanak, hanem örömből is… Nem drukkolok egyik félnek sem, csak a szép játéknak, akárki játssza. Élvezni fogom, akármi lesz a végeredmény. Hiú igyekezet? Mégis megpróbálom. Az sem érdekel, ki nyeri az EB-t, - de remélem, nem a németek!

                                                                                                  REMÉNYI TIBOR

(Szerk. megjegyzés: az írás az előző EB-hez kapcsoltan született. Vagy talán a jelenlegihez?)