Reményi
Tibor
Fejezetek a hazugságról és az
átverésről
Olyan jó lenne igaz
világban élni! Talán már nem is tudjuk, hogy az milyen. Milyen is az a világ,
ahol az „igen” igen, a „nem” nem, ahol harsány színek vannak és nem maszatolt
homályok. A tiszta színeknek világos üzenete van, és ezek természetes kombinációja
csodálatos árnyalatokat képez. Az igaz világban a szavakat kimondjuk, a
hamisban sejtelmesen suttogunk és összekacsintunk. Egy igaz világban a törvény
és a jog kézen fogva jár az erkölccsel, és az erkölcs nem álszent szabályok
foglalata, hanem arra épül, hogy „...
amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.”
Rossz állampolgári
közérzetemnek nagyon sok összetevője van, ezek közül az egyik legerősebb,
legmeghatározóbb az igaztalanság érzése. Az érzés, hogy nem igaz, vagy nem
teljesen és nem úgy igaz mindaz, ami körülvesz az utcán, a munkahelyen, ami
szól a rádióból és látható a tévében, amit ír a nyomtatott és internetes újság,
amit vetít a mozi.
Több mint hat évtizednyi
felnőtt életem során mégsem alakult ki bennem olyan erős gyanakvás, hogy eleve
elutasítsak minden hírt, minden eszmét, minden jelszót, minden programot.
Szerettem volna, és talán makacsul még most is szeretnék hinni az igazmondás
erejében és igényében. Amikor aztán alaposan átvernek, mindannyiszor meginog a
hitem, és kopik, egyre kopik. Ilyenkor igazolódik a gyanakvás, és eluralkodik
bennem az érdektelenség.
Voltak (vannak?) az
országos, össznépi méretű hazugságok és átverések, és vannak a személyes,
egyedi élményként megtapasztalt átverések. Az átverés az a hazugság, amire nem
jövünk rá, legalábbis az átverés pillanatában nem. Vannak olyanok, amelyekre
sohasem, vagy csak hosszú évek után derül fény. Talán a legrosszabb az, amikor
egy állítás, egy hír igaz is lehet, meg hamis is. Amikor az átverés olyan, hogy
közvetlenül nem bizonyítható az állítás hamis volta. Az ilyen átverés
legfeljebb gyanút és bizalmatlanságot szül, de a tagadásig nem mer elmenni,
akit átvertek. A tömegek politikai manipulációja, az intézményesített demagógia
fittyet hány a hihetőség és a valószínűség törvényeinek, teheti ezt azért, mert
félelmet keltő erőszakszervezet áll mögötte.
A legjobb családban is
akadnak titkolt szégyenfoltok, tilalmas események. Van úgy, hogy nemzedékeken
át jótékony homály fedi valamelyik nagynéni szerelmi kalandjait, esetleg
egyik-másik szülő börtönéveit. Ezeket csak akkor vesszük zokon és érezzük
átverésnek, ha a titkolózás saját sorsunkat rontóan szól bele.
A második világháború
negyedik évének elején születtem, amikor Magyarország a német Harmadik
Birodalomba vetette minden bizodalmát. Nem telt bele három év, és keservesen
tapasztalhattuk, kár volt. Magára a harcok magyarországi eseményeire és
Budapest ostromára, amit a Sashegy alatti kis budai utca bérházában éltem át,
persze nem emlékszem. Amit erről az időszakról tudok (a hivatalos
történetíráson, az ismert írott dokumentumokon és képeken kívül), azt édesanyám
és nagyapám mondta el, kicsit később, amikor már megértettem a súlyos szavak
jelentését. Minél nyilvánvalóbbá lett,
hogy a tengelyhatalmak nem nyerhetik meg a háborút, annál eszeveszettebb lett a
végső győzelmet vizionáló háborús propaganda. A rádió, a mozi és minden
sajtótermék elképesztően hamis tájékoztatást adott mind a keleti, mind a
nyugati hadszíntér eseményeiről. Mindig erősen foglalkoztatott, hogy milyen
világban éltek szüleim, nagyszüleim akkor, amikor én születtem, és kicsi gyerek
voltam. Meg akartam személyesen győződni arról a világképről, amit a korabeli
sajtó mutatott. Nem az utólagos politikai és történészi értékelés érdekelt,
hanem az akkori napi hírek és elemző cikkek eredetije. Az 1990‒es években szabadságom egy részét minden nyáron Cegléden
töltöttem édesanyámék kertes családi házában. Ekkor tudtam találkozni
gyerekkori barátaimmal, gimnáziumi osztálytársaimmal is. Anyámék halála után
csupán 1‒1 napot töltöttem „otthon”. Az utazás nem volt
nehézkes és hosszú, az IC-k 47 perc alatt értek Budapestről Ceglédre, és
óránként, sőt délután 30 percenként jártak a vonatok. Eszembe jutott, hogy az
elég nagy városi könyvtárban biztosan találok érdekes eredeti iratanyagot a
háborús évekből. Cegléd akkor is a nagyobb magyar középvárosok közé tartozott,
40 ezer lakójával és csaknem 60 ezer holdnyi külterületével. Megyei város,
járási majd kistérségi székhely volt. Ma újra a Ceglédi Járás és a Dél-Pest
megyei régió központja.
Kikértem a ceglédi sajtó
archív példányait. 1925 és 1945 között három közéleti hetilap jelent meg a
városban, ezek szinte mindegyike hozzáférhető jól olvasható mikrofilmeken, és a
bekötött évfolyamokat is ki lehet kérni olvasótermi használatra. Megengedték a
fényképezést is, így sok lapoldalról készítettem digitális fotókat. Az
1939-1943 közötti évfolyamokat böngésztem végig, az 1944-es számokból sok
hiányzott. A helyi sajtóban is
megdöbbentő terjedelemben és erővel, sokszor talán még harsányabban, mint az
országos hangvétel, megjelenik az államilag irányított, cenzúrázott,
„nemzetmentő”, önvédő harcra buzdító propaganda. A német harci szellem, a német
technika és haderő végletesen elfogult magasztalása mellet mindig ott vannak a
magyar igazság győzelmébe vetett hitről szóló cikkek. A bécsi döntések után, és
a szovjet bolsevizmustól való páni félelem érzelmi állapotában valóban ilyen
volt, ilyen lehetett az általános magyar közhangulat. Ezt talán meg is lehet
érteni mindaddig, amíg nem vált világossá a német birodalmi politika
világhódító szándéka. Anglia bombázása, Moszkva ostroma és a sztálingrádi
vereség után a németbarát érzelmű értelmiség köreinek, sőt a politikai osztály
tagjainak gondolkodásában is lehullt a lepel a háború igazi céljáról, és komoly
kétségek merültek fel a háború „jogosságát” és értelmét illetően. Az elején még
úgy-ahogy elfogadtatható élettér-elmélet 1941 nyarától hiteltelenné vált. A
gondolatok mélyén megbúvó kétségek azonban a sajtóban és rádióban nem kaptak
hangot. 1939‒1941 között a független és az ellenzéki lapokban még
csak akadt egy-egy háborúellenes és a német agressziót elítélő cikk, pl. amely
a megtámadott Lengyelországgal való szolidaritást fejezte ki, de utána ez a
hang elnémult.
Ami pedig a zsidósággal
történt, az ténylegesen megosztotta Európát és Magyarországot is. Döbbenetes
volt olvasni a Ceglédi Hírlap 1943-as számaiban a betiltott zsidó szerzők
könyveinek hosszú listáit, köztük a világirodalom remekeit, a zsidó földbirtokok
elkobzását és „vitézi telkekké” nyilvánítását, a zsidó kiskereskedők
bojkottálására való felszólítást. Nagyon tanulságos volt így „egy az egyben”
tanulmányozni a helyi sajtó tudósításait.
Jól tudom, hogy
családunknak semmi baja nem volt a zsidókkal, a család barátai között is volt
több zsidó. Mindazt, ami a zsidósággal történt, egyértelműen embertelen
kegyetlenségnek tartották szüleim és nagyszüleim is, tehetetlen felháborodással
és együttérzéssel nézték ismerőseik, barátaik összeterelését és bezárását a gettónak
kijelölt körbezárt kerületbe. (Ugyancsak édesanyám mesélte, hogy milyen
trükkökkel próbáltak a gettó kerítésén át valamicske élelmet becsempészni a
szerencsétlen páriáknak.) Ugyanilyen aggodalommal és szorongással vették
tudomásul a bevagonírozást, pedig még 1944 nyarán sem gondolták, hogy szinte
senki nem tér majd vissza a munkatáborokból. A zsidók ügyét homály fedte, az
emberek nem haláltáboroknak gondolták a munkatáborokat. Az enyhe és lappangó
„kulturált” antiszemitizmus – amely kétségkívül létezett Magyarországon is ‒ nem ítélte el a zsidók „munkára fogását”, de
kínzásukat és kiirtásukat senki nem akarta. Európai méretű tragikus átverés
volt az „Arbeit macht frei” kapufelirat,
aminek sokmilliónyian be is dőltek.
Az eszelős sajtó és rádiós
propaganda még akkor is kábítani próbálta a lakosságot, amikor már a kapu alatt
lehetett hallani az orosz ágyúk dörgését. 1944 utolsó napjaiban az átverés már
értelmetlen és felesleges volt, helyébe lépett a brutális, ostoba napiparancs:
fővesztés terhe mellett kötelező volt hinni a Führer és a Nemzetvezető vérgőzös
eszméinek győzelmében.
Apám életéből három évet
vett el a szovjet-orosz hadifogság, és amikor hazajött, már csak két évet élt,
annak felét is súlyos betegen. Az
ötvenes évekre már jól emlékszem, a háborús élmények és apám korai halála miatt
valahogy gondolkodásom is gyorsabban fejlődött, sok mindent megértettem már a
világból. Szemem előtt zajlott le kereskedő anyai nagybátyám tönkretétele, szép
divat- és rövidáru üzletének államosítása.
Jól emlékszem a
léleknyomorító folyamatra, ahogyan a rendszer „proletárokat” akart faragni a
polgárivá emelkedett családunk tagjaiból. Ami a nyomort és megaláztatást
illeti, ez nagyjából sikerült is, de gondolkodásmódunk mégsem változott
marxistává, pláne bolsevikká. Ebben a korban nem körmönfont átveréssel
uralkodott rajtunk a politikai hatalom, hanem nyílt és büszkén vállalt
terrorral. Rettegjenek a „dolgozó nép ellenségei”, nem is tagadjuk, hogy ki
akarjuk irtani őket. Aki viszont élteti és szolgálja az MDP-t (Magyar Dolgozók
Pártja=kommunista párt), és főleg annak csalhatatlan vezérét, annak nem kell
félnie, sőt valamelyest osztozhat a viszonylagos jólétben is. Egyszerű képlet,
vagy mégsem? Ugyanis hogy kik a jó elvtársak és kik a rosszak, azt persze
mindig csak ők tudhatták, ezért senki ne bízza el magát.
Az átverés az a hazugság,
amire nem jövünk rá. De itt mindenki tudta, hogy megszállás alatt, diktatúrában
élünk. Családunk nagyobb baj nélkül túlélte az ötvenes éveket, elviseltük a
szegénységet, átláttunk az ostoba jelszavakon. Tudtuk, hogy az újság és a rádió
valótlan, de legalábbis erősen átideologizált híreket közöl. Tudtuk, hogy a
sztahanovista munkás és a beszolgáltatást 120 %-ra teljesítő gazda a rendszer
„torzszülötte”. Senki nem hitte el, hogy az amerikai nép nyomorog az
imperialisták elnyomása alatt, vagy, hogy Angliában a munkanélküliek ezrei
koldulnak az utcán, valamint azt sem, hogy a tudomány és technika minden
áldását orosz tudósok találták fel. A Sztálint és Rákosit istenítő kultusztól
hányingerünk volt, szerencsénkre nem voltunk soha olyan nagygyűlésen, ahol
ütemesen kellett volna tapsolni.
Esténként titokban
hallgattuk Amerika hangját vagy a BBC-t, mert a Szabad Európa sokszor elvetette
a sulykot, túldramatizálta a magyar valóságot, és nem egyszer valótlan
rémségekről, soha meg nem történt eseményekről számolt be, tényleg felelőtlenül
uszított. Lényegében tisztában voltunk helyzetünkkel, elviseltük a
szegénységet, meghúztuk magunkat, mosolyogtunk vagy dühöngtünk a sok
ostobaságon, de örültünk, hogy csak hideg háború van, mert még túl közel volt a
valódi, a lángoló háború. Ilyen csöndes beletörődéssel nyilván csak azok tudták
elviselni ezt az időszakot, akiket közvetlenül nem nyomorított meg az ÁVO/ÁVH
üldözése, az internálás vagy a kitelepítés.
A hatvanas évektől
sikeresen működött az össznépi átverés. A pártállami terror kétségtelenül
enyhült, cizelláltabb lett a „munkáshatalom” napi gyakorlata. Kiépült (vagy
megmaradt?) viszont az élet minden területét behálózó besúgó rendszer, amelynek
létéről és főleg méreteiről, valljuk be, keveset tudtunk. Éppen ez volt a
lényege, és „sikerének” titka. Igazán csak 1990 után, akkor is csak
részletekben, és talán máig sem teljesen került napvilágra, hogy mekkora volt a
hálózat. Annak idején, a beavatott elvtársakon kívül csak az tapasztalta a
rendszer nagyon valóságos működését, akit „jóindulatúan figyelmeztettek”,
megfenyegettek vagy letartóztattak. Így
szembesültem én is a kijózanító valósággal, amikor 1967-ben letartóztatták B.
Dénes főorvost, apám egykori barátját, és K. Bálint református lelkészt. Dénes
bácsit apám halála után atyai barátomnak tudhattam, anyagilag is segített
bennünket. Egyetemistaként kerültem be abba a kis ifjúsági bibliakörbe, amelyik
a Zuglói Református Egyházközség keretében működött. A helyi lelkész mellett
Dénes bácsi vezette a jó hangulatú, színes beszélgetéseket. A gyülekezet
missziós munkatervébe illő, az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) tudtával működő,
nyitott közösség volt, amely szerdánként este tartotta összejövetelét. Jól
éreztem magam a kis közösségben, mert az evangéliumi alaphang mellett mindenről
lehetett beszélgetni, véleményt cserélni, vitatkozni. Ártatlan önképzőkör volt
egyházi keretben. Még csak véletlenül sem esett szó a fennálló rendszer
bírálatáról, inkább arról, hogy ki-ki a maga helyén hittel és becsülettel
tanuljon, dolgozzon, mutasson példát erkölcsiségével. Dénes bácsi
letartóztatása után a csoport tagjait sorra hívták be a nyomozóhatóság
rettegett Fő utcai központjába, és arról faggatták, mikor, hogyan, milyen eszközökkel
akarták megdönteni a demokratikus államrendet. Mindenki elképedt ezen a
feltételezésen, ha nem féltek volna a beidézettek, legszívesebben szemébe
röhögtek volna a vallató tisztnek. Végül tényleg nem tudtak semmibe belekötni,
semmit bizonyítani, és másfél év vizsgálati fogság után Dénes bácsiékat is
kiengedték, nekünk sem lett semmi bajunk. Persze a csoport feloszlott,
megszűntek az összejövetelek.
2010-ben a Hornyánszky
utcai Jezsuita Székházban volt egy kiállítás a kommunista egyházüldözésről, ahol
két nagy tabló is foglakozott a Batiz-féle „összeesküvéssel”. A rend éber őrei
feltárták a szocialista államberendezkedést fenyegető „hálózatot”, csodálatos
találékonysággal fedezték fel a családi, baráti összejövetelek,
évfolyamtalálkozók, közös nyaralások és kirándulások helyében és időpontjaiban
a konspirációs szándékot. Féltek a régi SDG (Soli Deo Gloria) és KIE
(Keresztény Ifjúsági Egyesület) mozgalomtól, amelynek egykor kétségtelenül
tagjai voltak a gyanúsítottak? Döbbenten olvastam nevemet az egyik
összeesküvő sejt tagjaként. Minden mozdulatunkat, minden szavunkat figyelték,
és regisztrálták. Valóban óriási munka lehetett! Ma sem tudom, nem is sejtem,
ki volt közöttünk vagy az egyházközségben a tégla. Talán éppen az otthont adó
gyülekezet idős lelkipásztora? Nem
tudom, társaim közül rájött-e legalább utólag valaki is, ki volt, aki mindent
jelentett. Tökéletes átverés volt.
Az 1970-es évektől többször
utaztam külföldre, szolgálati útlevéllel, munkámmal összefüggő tanulmányutakra.
Nem voltam annyira naiv, hogy ne tudjam, figyelik viselkedésemet, amikor
Nyugat-Európába utazom. Egyszer Zürich
felé repülve, szinte biztosan éreztem, hogy a mögöttem lévő ülésen foglal
helyet a „kísérő elvtárs”. Bevallom, nem
sokat törődtem ezzel a megtisztelő kísérettel, sem akkor, sem a későbbi
útjaimon. Lehet, hogy nem is volt mindig nyomomban valaki, talán egy idő múlva
rájöttek, hogy felesleges, nem én vagyok az ő emberük. Mindenesetre arra pontosan emlékszem, hogy
egy nyugati útról hazajövet jó ideig lehallgatták lakásunk telefonját. Olyan
nyilvánvaló volt a kattanó hang, amely a lehallgató készülék rákapcsolását
jelezte, hogy a gyanútlan fél-siket is észrevette volna. Akkor ilyen technikára
futotta a titkosszolgálatnak. Amikor nem egyedül utaztam, akkor nyílt titok
volt, hogy az éppen illetékes külkereskedelmi vállalat velünk utazó képviselője
egyben a felelős elvtárs vagy elvtársnő, aki jelent.
Minden külföldi útról
kimerítő úti-jelentést kellett írni, amelynek egyik példányát a személyzeti
osztály kapta. Egy idő után figyelemre méltó gyakorlatra tettem szert az
illetékes szerv számára tökéletesen semmitmondó, 4-5 oldalas úti-jelentések
írásában. Rájöttem, hogy az a legjobb, ha a jelentést úgy fogom fel, mint a
magam számára is hasznos, kizárólag műszaki tartalmú feljegyzést. A
jelentésekben nem volt más, mint technológiai leírások, gépek, műszerek,
mérések leírása, tervek, mérnöki szakirodalom ismertetése, lehetőleg a
személyzetisek és párttitkárok számára érthetetlen szakkifejezésekkel
teletűzdelve. A jelentést mindig elfogadták, néha azért bekérettek
„elbeszélgetésre”, ahol arról faggattak, hány templomban voltam, milyen
múzeumokat látogattam, mi a véleményem a francia vasúti közlekedésről,
milyennek láttam a párizsi polgár közhangulatát, észrevettem-e a sok
hajléktalant a madridi aluljárókban, stb. Lehet, hogy felmerült bennük a gyanú,
hogy most én verem át őket?
Azoknak a nagy, nemzeti
méretű hazugságoknak és átveréseknek, amelyek egy részére csak 1990 után derült
fény, mindnyájan áldozatai voltunk. Sok mindent nem tudott a nagy nyilvánosság
a Rákosi kor kegyetlen parasztüldözéseinek méreteiről és részleteiről, nem
tudtunk a papok, szerzetesek, apácák és egyéb egyházi emberek kínzásairól,
agyonveréséről és internálásáról. Még a család, a legközelebbi barátok is
mindössze azt észlelték, hogy az illető „eltűnt”. Csak sejtettük, hogy az
értelmiséget hogyan tizedelte meg, vagy milyen végzetes megfélemlítéssel
tartotta sakkban a hatalom. Nem hittük, vagy nem akartuk elhinni, hogy 1956
után olyan kíméletlen volt a megtorlás, amilyen valójában volt. Nem hittük el,
hogy éjszakánként fiatalok ezreit vagonírozzák be az ország félreeső
teherpályaudvarain, és szállítják ki a Szovjetunióba. Az egykori Köztársaság
tér alatti pincebörtönökről máig nem derült ki az igazság. A kilencvenes
években indult egy feltárás, de pénz híján abbamaradt, betemették az addig
kiásott alagutakat.
A hazugság számtalan arcot
öltött: a kétszínűség, az elhallgatás, a mellébeszélés, a harsány propaganda, a
megejtő demagógia, a nagyítás és bagatellizálás, a történelemhamisítás, a
művészi meggyőzés, a „hiteles visszaemlékezés”, a félrevezető általánosítás, a
kínzókamrában kikényszeríttet vallomás és még ki tudja hányféle hamisság arcát.
Az átverés az a hazugság, amire akkor nem jövünk rá. Nem jöttünk rá mindig, és
bele is fáradtunk az igazság kutatásába.
Az össznépi
eladósodottságunkba eleve belekódolt összeomlás réme szinte senki előtt nem
jelent meg, még a nyolcvanas évek elején sem. Azt pedig végképp senki nem
sejtette, hogy még 1983-ban maga Kádár János egyezett meg az IMF (Nemzetközi
Valutaalap) vezetőivel, hogy miután nyilvánvalóvá lett a szocialista
tervgazdálkodás csődje és Magyarország fizetésképtelenné vált, akkor, ám legyen
kapitalizmus, az átmenetet majd a Párt levezényli. A szocialista rendszer
nevében és formálisan fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel,
de a gazdasági-pénzügyi utasításokat most már nem Moszkvából, hanem
Washingtonból fogja kapni. 1990-től azután megszűnt a „szovjet birodalmi keret”
is, a függés nyilvánvalóvá lett, csak 180 fokot fordult. Az erre vonatkozó
dokumentumok az utóbbi években kerültek/kerülnek elő. Vajon hány titkos paktum
vár még leleplezésre? És mit eredményez bármilyen leleplezés is?
A 21. század elején úgy
érzem magamat, mint akit minden eddiginél jobban beterít a hazugságok hálója.
Durván hazug és finoman álságos, átlátszóan rászedő és alig sejthetően
félrevezető közegben élek. Most nem a direkt pártállami diktatúrától kell
félnem, nem a fizikai erőszak rémálma kínoz, ennél kifinomultabb, csábítóbb
átverések hálójában vergődöm. A média
reklámhazugságait és politikai porhintését már átlátom, meg sem nézem, meg sem
hallgatom. A könyvkiadást is áthatja a gátlástalan szenzációkeresés,
irodalomnak nem mondható kötetek ezrei kínálják a hazugság és átverés
történeteit. A világháló szövevénye a legrafináltabb és legészrevehetetlenebb
átverések ködét vonja körém. Folyik a hülyítés a pénzügyi világban, a
makrogazdaság változtathatatlan „ortodox törvényszerűségeinek” elhitetésével, a
gyógyászatban csodaszerek és csoda gyógymódok piacra dobásával, az étkezési
kultúrában étrend-kiegészítők istenítésével, a mezőgazdaságban a géntechnológia
üdvözítő voltának meghirdetésével, a technika világában megvalósíthatatlan
műszaki eljárások és szerkezetek feltalálásával, még az egzakt tudományokban is
hol a szélsőségesen elutasító, hol a meggondolatlanul támogató, irányított
akadémikus magatartással.
A rám zúduló információözönben nem, vagy alig
különböztethető meg az igaz és a hamis, a megfogható és a látszólagos. Az
eligazodást a világháló ambivalens kínálata teszi nehézzé. A kétségtelenül sok
értékes szöveg és adat mellett, szó szerint a sorok közé beágyazva, ott van a
sok sületlenség, a tudatos vagy gyanútlan átverés.
Naponta kapok olyan
e-maileket, amelyeknek fele biztosra vehetően hazugságot ír le, vagy hamisított
képet, videót tartalmaz De melyik fele? A hazugság és az átverés legtöbbször a
pénzszerzés és a hatalomhoz jutás ősi eszköze. Ahol a pénz és
hatalomkoncentráció megjelenik, ott bizonyosan átvernek bennünket.
Az átverés általában
szándékos becsapás, tudatos félrevezetés. Újabban azonban egyre több olyan
átverésnek lehetünk tanúi és áldozatai, ahol nem érhető tetten a szándékosság.
Mire gondolok? Az irracionális elméletekben való vakhitre, a digitális gépi
világ által „vezérelt” eseményterek globális káoszára, a világméretű
értékzavarból fakadó csalódásokra és megcsalatásokra. Az úgynevezett fejlett
világ olyan növekedési dogmák bűvöletében él, amelyek nem feltétlenül a
szándékos népbutítás és a hatalmi stratégiák eszközei, hanem amelyeket jó
szándékú (?) kitalálói maguk is elhisznek. A legújabb kori „tudományos”
hiszékenység áldozatai saját magukat is átverik. Így történik ez napjainkban
is, amikor az MI (Mesterséges Intelligencia) előtt hódol, és bene bízik szinte
az egész nyugati (keleti?) kultúra. Számomra riasztó lenne egy olyan világ,
ahol az ember beérné a „virtuális valóság” kínálatával, ahol szinte kikövetelné
a mindennapi átverés kábító adagját…
Merő naivitás azt hinnem,
hogy lehetne igazabb és őszintébb a világ, amelyben élek? Mégis lenne olyan erő (lelkiismeret,
igazságérzet, szeretet?), ami képessé tesz a jóra? Az emberi természetben vajon
gyógyíthatatlanul benne van a mások átverésének ösztönös kényszere? Mindig
lesznek Jákóbok, akik csalással csikarják ki az atyai áldást? Egyáltalán lehet
áldást nyerni hazugság árán? Kollektív megoldás nincs, mindenki csak saját
magát „válthatja meg”, ha van hite, ereje és bátorsága hozzá.
Miért nem nyugtat meg, ha
elhatározom, hogy ennyi átverés után többé semminek és senkinek nem hiszek?
Miért viszolygok attól, hogy minden hihető információt is kétkedéssel fogadjak,
és sziszifuszi nyomozásba kezdjek a valóság kikutatásáért? Kizárólag saját
hús-vér tapasztalatomban bízzak? Azonnal be kell látnom, hogy ily módon
fullasztóan szűkre zsugorodik körülöttem a világ. A folytonos gyanakvás
megmérgezi képzeletemet, nem akarom minden új eszmébe, közösségépítő gondolatba
az átverés ördögét beleképzelni. Hit és bizalom nélkül nem tudok élni. De ki
határozza meg a bizalmam határát? Rendelkezem-e megbízható szellemi
„szimattal”, amellyel megérzem az igazság „jó illatát”? Lehet, hogy ehhez ugyanaz
a képesség kell, ami bátorrá tesz arra, hogy a szeretet igazát, és az igazság
szeretetét éljem és képviseljem?
„Mi az igazság?”- kérdezett vissza a kiábrándult Pilátus Jézustól.
Talán ő is remélte, hogy végre választ kap, ahogyan azóta sokan reméljük ugyanezt
mindenféle értelemben.
Budapest,
2024 szeptembere