2022. Október 20.
Új világ
Sietek, mert egyre kevesebben
vagyunk, akik már éltünk Mussolini, Franco, Tito, Sztálin, Mao, Csau, Gadhaffi,
II. Lipot, Szaddam, Kim, az apa idején (a névsor nem teljes), és még mindig
élünk. És ezekhez - így vagy úgy (szerencsére inkább csak úgy) - közöm volt.
Mégis, mi közöm? Ja, hogy legkevesebb negyven évet az
életemből, így vagy úgy, egyenesben vagy közvetve, de elloptak, szegényebbé
tettek. Örömhírt kerestem ma reggel, s valahogy ez jött össze: túléltük…
Fricska az orrukra, túléltük mindegyiket, és most tanúja vagyok egy
világszenzációnak. Végre nem politikai,
hanem valami egészen más, nem is tudom, minek nevezzem …
Nem kell többet tolmács, nem kell nyelveket tanulni, két ember szembeáll
egymással és egész egyszerűen feltesz a homlokára egy vékony kis acélcsíkot.
Persze a számítógép is ott van, de ma már elég egy kis telefon a kézben.
Két ifjú zseni megalkotta azt a
programot, amivel egymás gondolatait el tudjuk olvasni, pontosabban nem is csak
olvasni.. Arról van szó, hogy miután minden egyes szó, fogalom, érzelem (és teljesen mindegy, hogy milyen anyanyelvű
a gondolkodó vagy beszélni/ beszélgetni vágyó) ugyanazt a milli- milli- és még
millibb részecskét ingerli az agyban. Elég, ha egymással szemben állnak és elgondolják,
hogy mit is akarnak mondani, és a másik már érti és válaszol is, szavak nélkül,
a gondolatok síkján. Óriási.
Na, most képzeljük el, hogy
találkozunk egy kínaival, és persze nem arra gondolunk, hogy né, milyen sárga,
mert akkor vége is a beszélgetésnek, hanem… na, mire is? Valami fontosra, most
hirtelen annyi jut eszembe, hogy nem tudom mire, fojtogat a bőség zavara, de ha
felteszem majd a csíkot a fejemre, tudni fogom, de ezt inkább az olvasóra
bízhatom.
Persze, ne két hölgy kezdje, mert
abból, bármilyen felvilágosultak is, csak baj lesz, mert ha az egyik- mielőtt
még meglenne a téma - rálát (vagy csak feltételezi, hogy látja), hogy a másik
miket gondol róla össze- vissza, akkor…de ugyanez van, ha a másik kezdi, mert
az acélpánt nem változtat, csak közvetít.
És két hadban álló fél sem kezdheti
a béketárgyalást pánttal a fején, hisz a hadban állók be vannak oltva és
gondolatmentesek. A pánt meg olyan, hogy a gyűlölettől kiizzik és felrobban. és
akkor, ha jól meggondolom, üljenek le vagy tőlem álljanak is egymás mellett, és
hamarosan meglesz a béke.
Most éppen tárgyalások folynak a
feltalálók és egy hatalmas amerikai cég között, hogy mennyiért hajlandóak
átadni a találmányt, de sajnos elkövették azt a hibát, hogy még az alkudozások
előtt feltették a pántokat, és most teljes patthelyzet van. „Hát annyiért nem”-
ennyit olvas mindkét fejben a pánt, és ezt olyan hevességgel és annyira
többszörösen, hogy már beleégett és nincs kiút. Vesszen az új világ, jöjjön egy
tolmács, és beszéljék meg, hogy mikor fognak újra összeülni. Megvan: „majd ha
fagy s hó lesz nagy” , és a Szaharába összegyűjtik mind a nyolcmilliárd embert,
kiosztják a pántokat, és megtartják a Sivatagi Beszédet: „Emberek mégis érdemes
élni. A pántokat kérném széthajigálni,
és menjen ki merre lát, a földrészek üresek. És aki bírja marja, nyomás, üsd,
vágd, nem apád, de ha az is lenne, mit számít! Nyomás Magyarországra. S ott
majd meglátjuk, merre tovább.
Ádám
Hogyan lett az
ember? Még mindig kételyek gyötörnek, és amíg nem kerül elő a Missing Link
(hiányzó láncszem – a szerk.), addig nem tudom, mit higgyek.
Darwin útján: egyszer
egy majom nem ment fel a fára a kókuszdió után, hanem megvárta, míg lejött a
másik, egy doronggal fejbe verte, és máris az övé lett a dió. Ennyi,
megszületett az ember. (A hordatagok pedig úgy kezdtek ránézni, mint aki „ÁD ÁM
neked”, ha nem engedelmeskedsz…)
És tessék, itt
van Ádám. Mindig alulról nézve a fára mászókat észrevette, hogy nem mind
egyformák. Volt olyan, aki csak kisebb diókat tudott lehozni, de valahogy olyan
furcsán riszálta magát lejövet, és nem lehetett rá haragudni. Szóval
megérkezett Éva is a Missing Link-ből.
Ádám természetesen
észrevette, hogy ha mindeniket agyonüti, lassan nem lesz, ki felmásszon
helyette, ezért csupán kényszerítette rá őket. Megszületett a munkaadó- és munkavállaló társadalom.
Ezután mind tökéletesebb lett minden. Ádámnak volt ideje gondolkodni, míg a
többi dolgozott, így aztán ő már jeleket vésett a sziklafalba, hogy az utódai
tudják, mi merre, hova. És ha elunta, akkor csak úgy, céltalanul tette, és íme,
megszületett a művészember.
Sok-sok ezer
éven át az utód mindig okosabb lett. Aztán, nem tudni mitől, de néhány évtizede
a fiuk elkezdtek mind kevesebbet tudni, mint apáik. Megkezdődött az elhülyülés,
a meredek út a végcél felé.
Vagy nekünk azért
kell kevesebbet és gyermekeinknek még kevesebbet tanulnunk, mert az okos
segédeszközök átveszik a számolás, észben tartás nehéz és sok időt igénylő
feladatait? Hogy mi pár másodperccel később válaszoljuk meg a kérdést, de
sokkal pontosabban, az rossz? Talán nem, de ha mindent ráhagyunk a gépre, az
nem tudja majd önmagát az újjal bővíteni. Vagy igen? Sőt még ki is jelzi, csak
oda kell figyelni, egy katt, és kész einsteinok vagyunk.
S akkor? Hol a baj? Mert, hogy baj van, az biztos. Hisz
tanár és diák utcára megy, az egyik a tanítás ellen, a másik a tanulást véli
feleslegesnek. A tanár nem érti, hogy ha több pénzt akarok kapni, akkor többet
nyújtok, és nem megtagadom a munkát! És ha nem ezt tanítja, akkor mit lehet
elvárni a diákjától?
De nem csak ennyi.
Én például mit találjak fel, ha a nagyokosok mindent feltaláltak már, amit még
meg lehet érteni, sőt, még a nevét sem tudom kimondani annak az új valaminek,
amiért Nobel-díjat osztanak, s azt sem, hogy az mire jó.
De azért nem
vagyunk mi olyan buta fiuk, még hoztunk egy- s mást. Itt van, nyugodtan leírom,
mert a Trade Mark már megvan hozzá, most csak társbefektetőt keresek. Óriási
üzlet! Ilyen még nem volt, és egyből a világpiacra léphetünk fel, és ezt
különben sem lehet kis sarki szatócsboltban kínálni. Cukor ízű sót és só ízű
cukrot dobunk be a világpiacra! Új-új-új-új, még sosem volt, és kezdetben olyan
áron adjuk, amennyibe most kerül a cukor meg a só (na jó, azért egy nagyon
kicsit drágábban, az a pár száz forint senkit sem bánt), de ahogy beindul, a
só/cukor árát az égig lehet emelni, és a cukor/só is közvetlen alatta van. A
patent/licenc megvan, és az eljárás, pont azért, mert rém egyszerű, meg fogja
hódítani a mindig valami újra, valami másra vágyó közönséget. Felvásárlom a
piacon levő teljes cukor- és teljes só-készletet, csak át kell címkézni, és
kész. Ennyi.
Mi? Hogy ezt ön
is meg tudná csinálni? Hahaha, elkésett kisapám. Kap egy ezüstérmet.
De lehet ezt tovább
is fejleszteni. Az ecet ízű bort tessék elfelejteni, az már megvan, de a
melltartó nélküli melleket vagy a mell nélküli melltartókat talán mégis, na
mindegy, ott, a divatvilágban lehet még valamit kezdeni… Nekem elég a só és
cukor.
Ja, majdnem
elfelejtem, Ádámról és Éváról van egy sokkal egyszerűbb és érthetőbb legenda is
a Bibliában. Talán mégis az lenne az igaz?
Pá
Búcsút veszek írásaimban/gondolataimban
a múlttól, a jelennel nem érdemes foglalkozni, hisz abban a pillanatban, ahogy
leírtam, az már a múlt, marad a minél távolabbi jövő, talán azon még lehet
valamit csiszolni, finomítani.
A múltból talán a Shakespeare meg Pythagoras festette képet vinném magammal. Az egyikük
azt mondja, „színház az egész világ”, a másik közel ezer évvel előtte, hogy „színpad
az, ahol sokan játszanak szerepet, a szemlélők, a bölcs”. Továbbá idézem a
közelmúltból egy hozzánk telepedett holland baptista pap-asszony mondatát: „a vallásunk alapja a három H (a Hitet, Hűséget
rögtön rávágtam, de hogy mi a harmadik, arra várnom kellett, majd jött): Hit, Hűség és Humor”.
Nem csak nálunk, de szerte a
nagyvilágban is kötelezővé kellene tenni a baptista vallást, mert mind a három
„H” kiveszőben. A Hit mint olyan az elhitettet emberek (írhatnám eltévedt, vagy
még rosszabb, megtévesztett emberek)
ideológiája. A Hűség valami idejét vesztett, „divatból” kiment fogalom,
akármely szinten (család, társ, haza.) .A Humor, hát azt már valahol leírtam,
és nem akarok ugyanabba a hibába esni és untatni…
Magam, ha volna olyan, az egy ”J” vallást venném fel
a legszívesebben. Egy „J”: a Józan ész
hite. Mert pl. ki nem látta még be, hogy
egyetlen gömb a Föld, és minden darabja szerves része ennek az egyetlen
valóságnak, ezért nem lehet egy országot kiközösíteni, azaz függetlenné válni
tőle. Mert valahol ez visszaüt. Próbáljuk meg például függetleníteni kezeinket
az agyunktól, aztán meg fogunk lepődni, amikor - ha nem is azonnal, de ahogy
észreveszi, hogy független - orrba vág, vagy kikaparja a szemeinket, hogy ébredjünk.
Valamikor az első világháború idején
gázbombákat gyártottak, mint titkos és nagyhatású fegyvereket, aztán a fronton
a szél megfordult és a saját lövészárkainkba fújta a gyilkos füstöt. Na, akkor az
illetékresek hajlandóak voltak leülni és betiltani azokat. Ma valamelyik idióta
állam/hatalom vírusokat gyárt, és milyen furcsa, az is visszaüt, de mi még úgy
teszünk, hogy nem tudjuk, honnan jöttek, tehát nincs kivel tárgyalni, és
különben is, amíg a gyógyszergyárak milliárdokat kereshetnek és politikusok
vagy nejeik zsebeit tömik, hát minek is?
De lássuk a sokat ígérő jövőt. Olyan
előrejelzéseket hallok, hogy még pár év, és a születendő gyerek alig jön világra, már kap egy kis bélyeget valahová, talán a popsi egyik oldalába (de az nem jó,
mert lehet, hogy az új világban az sokkal nagyobb szerepet kap majd), vagy a dereka köré (bízzuk az orvosokra, bár lehet,
ők sem tudjál majd eldönteni), és abban hetedízig visszamenően benne lesz
minden, amit magával hoz. Nem kell többé személyi meg még sok más minden, és ha
utazunk, a határon például odatartjuk a fenekünket (vagy ahol van a pecsét), és
szabad az út. Kerítéseken sajnos nem lehet átmászni vele. Veszély egyébként csak akkor van, ha Lmbtq-s
a határőr.
Na
Felháborító, hogy
mi (a nép) állandóan hangoztatjuk, hogy így a demokrácia meg úgy a cia, de mi (a
nép) semmit nem teszünk, na jó, egyesek elmennek szavazni s azzal kész, de egy
valamire használható javaslatot nem
hallani.
Egészen kicsi
dolgok is sokat jelentenének, például itt a fogpaszta (mi, a nép) mindegyike (na
jó, nem éppen mindegyike) vesszük és használjuk, van, aki minden reggel, aztán
van olyan is, aki minden este is (még ha otthon is marad, akkor is), és van
olyan (hülye), aki minden étkezés után.
Na de nem ez a
lényeg, hanem a fogpaszta. Ez ugye mégis csak egy tömegcikk, tehát egy apró
javítás is már óriási eredményhez vezethet.
Na, most azok, akik akár csak egyszer is, de használják, észre kellett
vegyék, hogy a pasztát a tubusból nem lehet teljesen kinyomni. Csináld ahogy
akarod, göngyöld fel, lépj rá, üsd kalapáccsal, - egy kicsi vagy több benne
marad. Nem lehetne-e, hogy a gyártó azzal a kicsivel, amennyi benne marad,
kevesebbet tegyen bele, és akkor máris olcsóbb lesz, és sok fillér sokra megy…???
Na, ez csak egy
példa, de hát ezt ki lehet terjeszteni a rengeteg tubusos élelmiszerre is és így
tovább, de mi (a nép) tehetünk közel világrengető javaslatot is. Vegyük a
választási kampányokat, melyek a világon mindenütt dollármilliókat, forint-milliárdokat
emésztenek fel. Mennyivel egyszerűbb lenne ugye egy levelet küldeni minden
polgárnak, benne minden párttal és
programjával, mellékelve a most regnáló kormány hovatartozását is, és a polgár,
miután mindent elolvasott és összeveti az ő avagy mi (a nép) mostani
helyzetével, a szavazócédulán beikszeli amit akar. Ennek meglenne az az előnye
is, hogy csak az írni/olvasni és dönteni tudók szólnának bele, hova-merre…
Na persze ez
csak egy ábránd, mert az a sok csápolni akaró politikus, aki csak négyévente
egyszer jut a hordó tetejére, eleve megfojtana egy ilyen ötletet. Hagyjuk is. Valami
mást.
Itt az
egészségügy, arra mindig ráfér valami újítás. Mi lenne, ha a TAJ kártyával együtt
kapnánk egy plakátot is, amit fel lehet ragasztani a fürdőszobában, és rajta
kis nyilak mutatnák, hogy ha valami fáj, az mit jelenthet. A használati utasítás azt kéri, hogy a
mutatóujjunkkal itt meg ott nyomjuk, és ha több mint egy helyen fáj, akkor
gyanús, hogy a mutatóujjunkkal van baj, és azzal ne bosszantsuk a Doktor Urat,
hanem borogassuk. És különben is, egyszer már ki kellene jelentse az orvostársadalom,
hogy harmincnyolc fok láz alatt nincs láz, és száznyolcvanas vérnyomás az nem
baj, és még sok más minden sem, amivel naponta zavarják az igazi egészségügyi
ellátást. Tessék tűrni, az idő majd meggyógyít, és ha nem, akkor az orvos sem
tudott volna segíteni, és különben is, egyszer s mindenkorra szüntessék be azt
a tévhitet, hogy orvosokkal körülvéve, ágyban s párnák közt könnyebb meghalni,
mint otthon, a nyugodt, megszokott környezetben. Na.
És mi (a nép), na,
szóval elég lett volna egyszer is, hogy „na”, most kiment a fejemből, hogy mit
is akartam írni. Na.
Ez-az
Mielőtt még arról
írnék, amire készültem, egy most
olvasott rövid hírt kell elemeznem. „Drágább
lesz hamarosan a WC papír”. Hát szóval, ha ti így, akkor mi sem maradunk
tétlen, kedves WC- papírt gyártok, aztán magatokra vessetek. Abban a
pillanatban, ahogy megemelkedik az ár, mi a papír mindkét oldalát használni
fogjuk, és a bejöveteleitek KWCPGY (kedves WC papír gyártok), alaposan
megcsappan. Úgy hogy…
Hamlet híres
mondása: „valami bűzlik Dániában” - adott témát a múlt héten jobb- és baloldali
újságoknak, TV csatornáknak itthon. Sztrájkoltak a kukások, és az utak széle
megtelt ilyen-olyan színű és tartalmú szeméttárolókkal. Büdös a város - írták, mondták.
Na ez az ami engem írásra bosszant.
Először is,
Budapest a sztrájk előtt is bűzlött. Tessenek benyitni a belváros polgári
palotáiba, és a kapu mögött már hanyatt lehet esni a vastag, kézzel fogható
illattól. Most legalább kikerültek a járdára, és éri a szellő. Nem mondom, hogy
szép, de szembe jut egy erdélyi sebész-főorvos, akivel késő éjszakába nyúló
bridzs-partikat játszottunk, és egy-egy kényesebb partner ki akarta nyitni az
ablakot, hogy úgymond jöjjön be friss levegő. – Fiam, jegyezd meg, hogy a
büdösségtől még nem lett soha senki beteg, de a friss levegő már többeket
megölt, mint egy kisebb háború.
Hát bizony
engem most óriási csalódás ért. Hogyan tudtak a kukások lesüllyedni a tanárok
nívójára, és sztrájkolnak?
Na de valami
biztatót is. Állandó félelemben tartanak, hogy olyan tél lesz, hogy megfagyunk,
és aki nem fagy meg, az éhen hal. Hát kéremalásan (ahogy a Nagyváradi püspök úr
szokta mondani), vegyük számításba, hogy Brüsszelben az a számtalan LÁNGész
politikus, ha naponta összeül, akkor az a marha nagy gyűlésterem Európa kandallója
lesz, ami fűti majd a kontinenst. Időnként nyissák ki az ajtókat, és
gyűlésezzenek szorgalmasan.
Aztán az éhség.
Most mondják ezt, amikor a napokban tették le az alapkövét Franciaországban
annak a fehérjegyárnak, amelyik millió meg millió kg vagy tonna izét fog
csinálni évente! Kissé zavar, hogy a fehérjekonzerv alapanyaga nyüvekből áll
majd. Na de ne legyünk kényesek, hamarosan áldás lesz egy bőséges sáskajárás,
és nem átok. Változnak az ízlések, ne legyünk maradiak, szereltessük le a
drágán feltett finom dróthálókat az ablakokról és engedjük be a poloskákat, jó
lesz a hosszú téli estéken a TV előtt ropogtatni őket. Hogy kicsit büdös? Na ne,
hát tegyük a kezünket a szívünkre vagy valahova máshova, mennyi jó dolog volt
büdös az életünkben!
Visszatérve a
kukákra. Mi lenne, ha csak a szemetes autó jönne magára, és mi, lakók tennénk
fel rá a kukákat! Azonnal megoldódna az anyagi része a dolognak, a kukások
elmehetnek tanítani. Csak azt mutassák meg nekünk, hogyan lehet olyan őrületes
lármát csapni hajnalonként? A többi menni fog.
És hogy kik fogják
felrakni? Hát csak természetes, hogy a nyugdíjasok! Mégis, mit csinálnak egész
nap, és csak kapják azt a rengeteg pénzt meg juttatást meg prémiumot meg
tizenharmadikat meg.. meg, össze sem tudom számolni mi mindent.
Igaza van az
unokámnak, ez nincs jól. - Tata, most kellene nekünk adni azt a sok pénzt, mi
tudjuk, hogy mit csináljunk vele, s nem öregkorunkban, amikor már…
Késői, de nem
elkésett
„A pedagógus neveléssel és tanítással
foglalkozó személy. Maga a szó a görög paidagogoszból származik, jelentése:
gyermekvezető. (Wikipédia)
És most a tények ma és itt: a tanárok (nálunk pedagógusoknak
is nevezik magukat) utcára viszik a diákjaikat és sztrájkolni tanítják… Aztán az
iskolában idegbeteg késsel támad diáktársára és majdnem halálra sebzi..
Más idők voltak, más erkölcsök, más követelmények
ezelőtt hatvan/hatvanöt évvel Marosvásárhelyen, én erre emlékszem vissza.
Igen, megtanultunk, azaz megtanítottak nekünk sok
olyat, amit igen kevesen hasznosítottak életükben (gyökvonás, versek az akkori
munkás- költőktől), de a Bolyai Farkas
gimnáziumnak volt egy közös lelke: NEVELNI.
A matematikát, ha el is felejtettük, de az analízis-szintézis
elve, amit ugyanattól a tanártól tanultunk, beolvadt mindennapjainkba . A magyartanárnő, amellett, hogy megtanította
a magyar kultúra örök kincseit, megtanított szépen beszélni. És folytathatnám a
sort, de ezt majd a következő (hatvanöt éves) érettségi találkozóra fogalmazom
meg.
A múltból örököltük Dr. Kiss Géza bácsit, és a modern
idők (akkori) igazgatói, mint pl. Kozma Béla, mindig kitaláltak valami
címet/beosztást, hogy mint „lelkipásztor” ügyelhessen ránk, oktasson. Pedellusa
volt az internátusnak, de ez a szolgai cím szent szolgálattá vált általa. Még
most is előttem van zömök, szemüveges, kopasz, mindig mosolygó alakja, a jóság
örök modellje. Ő volt az, aki feledtette
velünk a bal karunkon kötelezőek hordott
karszám megalázó voltát, ő akadályozta meg - ami ma a legnagyobb fenyegetés a gyerekeink
számára - , hogy számokká váljunk. Ma már nem lesznek nők, férfiak, hanem első
és második szülők, meg a többi gender-őrület…
Ha valamelyik
osztályba egy idegbeteg gyerek került, akkor, ismerve a kölykök „gonoszságát”,még
mielőtt az állandó céltáblájává vált volna a kötelező heccnek, összehívott
bennünket akár a bentlakás kis szobájába vagy nagyszüneten az osztályba, és
elmagyarázta, melyek azok a komikus mozdulatok vagy hangok, melyeket egy ilyen
gyerek öntudatlanul produkál, és hogy mi orvosai lehetünk vagy gyilkosai, attól
függően, hogyan viszonyulunk hozzá. És ez a gyereke kedvenccé vált, örömmel
jött az iskolába.
Mi annak idején
több napot töltöttünk a marosszentgyörgyi téglagyárban, dobáltuk kézből kézbe
az agyagdarabokat, segítettünk a vikkend-telepi faház építésénél, a főtéren
simítottuk az útburkolatot, a közeli kollektív gazdaságban sarlóval arattuk a
köményt, és … örültünk, hogy nem kell iskolába menni. A minden évi somostetői iskola-kirándulásokon
a tanárokkal fociztunk, kötelet húztunk, és barátokká/társakká játszottuk
magunkat.
Ma azért mennek
ki az utcára, mert a tanárnak kevés vagy sok a fizetése (mióta világ a világ, a
tanár, tanító sajnos alul volt fizetve, de élt a mesterség, mert az hivatás
volt, nem napi robot). Az ösztönös
gyerek-naivitást meglovagolni baloldali politikusoknak meg baloldali érzelmű
szülőknek – aljasság, gyermekellenes merénylet.