Reményi Tibor
A rádió varázsa
Az első rádió, amire emlékszem, az a barna bakelitdobozos kis néprádió volt, amit a háborús években hozott ki a hazai rádióipar. Olcsó volt, keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára Budapest 1-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, hogy a régebbi szép nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, aztán sosem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová is ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg, nem derült ki sohasem. A kis néprádió a konyhában volt, az egyik szekrény tetején, éppen olyan magasságban, hogy kényelmesen el lehetett érni kapcsológombjait. Még arra is emlékszem, hogy a doboz tetején középen a koronás címer dombornyomása volt látható, azaz csak sejthető, mert nagyapám próbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején ettől joggal lehetett tartani. Megúsztuk, nem zaklatott a hatóság. Pedig esténként a háromszáz-valahány méteres középhullámon rendszeresen hallgattuk Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a jellegzetes, lendületes dallamú szignál, és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…”- amit persze akkor, nyolc vagy tíz évesen nem értettem. A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kisérték, de azért jobbára követni tudtuk a nyugati világ híreit.
A rövidhullámon vehető Szabad Európát később a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg ezekből a hírekből? Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett az esti órák békés csöndjében. Ilyenkor az egész család körülülte a kis rádiót, és fél óráig mindnyájunk képzelete elrepült országokon és óceánokon túlra, gondolatunk felidézte az elmúlt évek szörnyűségeit, de még inkább a negyvenes éveket megelőző rövid békés, majdnem boldog időszak élményeit… Nagybátyám jelentőségteljesen csettintett, ha a hírekben olyan részletet hallott a politikusok tárgyalásairól, amit a magyar újságok nem írtak meg. Innen értesült először arról is, hogy a tervezett államosítás most már kiterjed a magánszektor legkisebb üzemeire és üzleteire is. Álmatlan éjszakákon töprengett a jövőn, és szorongva, rejtett dühvel várta, mikor kerül rá a sor, mikor veszik el a belvárosban lévő piciny rövidáru üzletét. Nem kellett sokáig várnia.
A rádiózás varázsa, izgalma és szépsége a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg nálunk a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt, és amely lehetővé tette a budapesti műsor vételét az egész ország területén. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. A műsorok valódi kultúrát közvetítettek még akkor is, ha az aktuális politikai kurzus is fenntartotta magának a közvélemény formálásának jogát és lehetőségét.
Akkor még más ritmusa volt a napoknak. A hétköznapoknak, a vasárnapoknak és az ünnepnapoknak is, mindegyiknek saját ritmusa volt. Ez a programszerűség mégsem volt unalmas, ahogy nem unalmas, hogy nyárra ősz jön, vagy, hogy az éjszakát mindig a napkelte követi…. A történések üteme lassúbb volt, s talán ettől volt emberibb, szerethetőbb. Az idő mindegyik darabkájában a külső látszatra ugyanolyan történéseknek - szinte már rítusoknak - más-más volt a színe és hangulata.
A rádióhallgatásnak is megvolt a maga menetrendje, mondhatnám órarendje. A déli hírek éppoly fontosak voltak, mint az este tízkor elmondott napzáró hírek. Délben a harangszó békítő áhítata kissé megnyugtatta a délelőtti piacon vagy az idegesítő hivatalban felzaklatott kedélyeket. A boltok és közhivatalok 12-kor bezártak. Még a bankok is. Délután háromig szünetelt az üzletelés, a család együtt ebédelhetett, legkésőbb kettőig az iskolás gyerekek is hazajöttek. Azután délután 3-tól este 6-ig folytatódott a városi élet színjátékának második felvonása, kinyitottak az üzletek, hivatalok, bankok.
Ennek a kornak reményteljes és aggodalmas békéjét csak egyetlen hang zavarta meg, amely démoni harsogásával egyre többször felhangzott Európa rádióállomásainak hullámhosszain. Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta szét a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang.…A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: «Kuss« „ (Márai S.: A hang)
Ennek a hangnak is volt varázsa, de az nem a rádióé volt, hanem azé az emberé, aki a technika minden csodáját képes volt átok-szerszámmá tenni. Cipolla gonosz varázsa volt, és nem Tesláé vagy Marconié.
Először Babits, Heltai, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért, akkor még a szép emberi szó és a zene ünnepélyét, felmagasztalását látták, pontosabban, hallották ki a rádiók hangszórójából. Különösen Móricz, aki ilyeneket ír: „Ha a zene nemesít, akkor a rádió az egész emberiség javára szolgál. - A rádió mindent felülmúl, amit az ember valaha kitalált arra, hogy gondolatot közöljön - De mi az, amit feltétlenül terjeszteni kell? - Csak azt, ami nekem magamnak is nagy és szent, és valóban megmondani-valónak tűnik. Ha megszólalok, mindig van bennem valami felelősségérzet. Ha a rádióban megszólalok, ez a felelősségérzés a legmagasabbra fokozódik: mi az, amit az egész magyarságnak el kell mondanom. – A rádió új lelket termel. Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot. Fölvilágosodott és bölcs nemzedéket hoz.”
Sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lehet és lesz a huszadik század legnagyobb találmánya (is) a diktatúrák eszköze, és a demagógia leghatékonyabb közvetítője, miközben nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki egyszerűen nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól, ami persze némiképp álságos félelem volt, hiszen bármikor ki lehettet kapcsolni, ha mégis zavarta őket. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! –mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután arról ír - félreismerhetetlen szarkazmusával -, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.
Kosztolányira vall sokat sejtető szellemes mondása: „Ne feledjétek leföldelni antennáitokat. Ne feledjétek elföldelni a múlt hazugságait.”
Diákkoromban, meleg nyári estéken, amikor a hőség már elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon, a házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja, sőt olykor a földszinti szobák ablakain át láttam a varázsszem zöld foltját és a világító skálák elmosódott képét. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján kezdődtek a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” Aztán a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.” Az emberek akkor is ragaszkodtak a rádióhallgatáshoz, ha tudták, hogy a hírek és tudósítások az adott politikai hatalom szájíze szerint hangzanak. Legfeljebb magukban átszerkesztették a hallottakat, kivonták a nyilvánvaló hazugságot, és hozzáadták az elhallgatottat, már amennyit tudtak más forrásokból. Általában ragaszkodtak az emberek a rádióhoz, a magányosak kiváltképp. Emberi hang szólt hozzájuk, még ha géphang is, de hozzá képzelték az embert, a hang tulajdonosát. A rádió volt a barátjuk, a társaságuk. Életközelből tudom ezt, hiszen édesanyám hosszú évekig élt egyedül egy nagy családi házban, és ahányszor meglátogattam, mindig szólt a konyhában a rádió. Minden riporter, bemondó és színész hangját ismerte.
A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. A legtermészetesebb volt, hogy felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, és a telefonhálózattól távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat is rádió-összeköttetés kapcsolta a városokhoz, így a rádió a segélyhívásnak és az életmentésnek is a leghatékonyabb eszköze lett.
A hatvanas években láttam egy megrendítően szép filmet, aminek az volt a címe „Ha világon mindenki ilyen volna”, később a regényt is elolvastam, aminek alapján készült. A Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben betegszik meg a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem eszik a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, el tudja mondani a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni, aki kínnal-keservvel, valahogy le tudja adni a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül sikerül eljutni addig a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép repíti a hajóhoz, miközben át kell repülnie a NATO légterén, miután az összes nyugat-európai lokátor-állomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép…A mese szép, állítólag valami valóságalapja is volt.
Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és már mindenhová beférkőzhetett. Megszűnt megbecsült, féltve őrzött bútordarab lenni. Már nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen melléülhet a hallgató, vagy ahonnan az egész család jól hallja, és még gyönyörködhet is a színes skálában, rajta az adóállomások nevei melletti apró négyszögekkel, és a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság pedig már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, sőt a bőr alá beplántálva, még az agytekervények közé beoperálva is lehet rádiót elhelyezni és működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is…
Ahogy csökkent a méret, úgy csökkent a műsorok minősége is, pedig ez nem lett volna törvényszerű. Egyre kevésbé lett a kultúra közvetítője, művészi élmények átadásának eszköze, és egyre inkább az üzlet, a politika, az abszurd divatok szószólója, a pénz uralmának eszköze és kiszolgálója. Mint annyi minden más is az életünkben. Hiszen a pénz áldozata lett a napok ritmusa, az ünnepek áhítata is. A rádió is parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze lett a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató-masinától kezdve a távirányítású robbanószerkezetekig és célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma lett a valaha csodaszámba menő rádió. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban. Vajon azért, mert abban a korban születtem, amikor még nagy szó volt, ha volt a családnak világvevő rádiója, és sok faluban még a kristálydetektoros készülék jelentette a rádiót? Vajon azért, mert én még méretes elektroncsövekből raktam össze tizenévesen az első „szólós rádiót”, ahogy a szomszéd kisfiú nevezte?
A rádiózás technikájának csodálata és szeretete sokáig fennmaradt, és abban a régi megjelenésében még ma is él, sőt reneszánsza van az elektroncsöves – ahogy akkor mondták: lámpás – készülékek restaurálásának és építésének.
Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés folyamatának átélése? Az egész dolog átláthatósága? Lehet, hogy ez az utolsó a legfontosabb, hiszen minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét az egész működésében, tudom, hogy mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak és nincsenek parányi tokba bepréselve, nem hozzáférhetetlenek, nem egy robotizált gyárban rakták össze az egészet, tőlem mérhetetlenül idegen és általam követhetetlen technológiákkal.
Az én rádióm emberléptékű. Igaz, hogy súlya nagyobb, mint a félvezetős műanyag társaié, kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokra is be tudom őket állítani, amelyeket a Média-Marktban kaphatókkal nem lehet fogni.
Az 1990-es évektől kezdi visszafoglalni elvesztett rangját az elektroncső, a rádiólámpa. Rájöttek, hogy a természethű hangvisszaadást félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikro-áramkörökkel nem lehet igazából megvalósítani. Régi-új iparágként jelent meg az úgynevezett audiofil technika, amelyben elektroncsöveket használnak, mégpedig majdnem pontosan olyanokat, amelyek 1938-1942 között képviselték a csúcstechnikát. Egy-egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél és egy millió forint között van.
A rádióhullámok titkát, amely számomra ma sem veszített varázsából, közelről szemlélem, amikor lassú vörös izzással felfénylenek az elektroncsövek – rádiólámpák – katódjai, és megszólal a fejhallgatóban vagy a hangszóróban a jellegzetes fütty és halk zizegés, majd a zene vagy a beszéd tiszta hangjai. Játék? Hobbi? Unaloműzés? Visszafejlődtem volna tizennyolc éves diákká, vagy őrzök valamit az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén-barangolás örökké új kalandvágyából? Mert az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, lemérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, hallhatóvá tételükhöz a gerjesztett anyag különleges állapota kell. Számomra a mindenség titkának darabkáját hordozzák.
Reményi Tibor
Vigyázz rám!
Bennem győzz, ne rajtam, ‒
úgy, mint hangszerben a dallam.
Vigyázz, ha úgy futok Feléd,
mint aki visszaérkezett ‒
vigyázz, ha Rád bízom,
hogy mennyire szeress.
Őrizz, ne birtokolj!
Lényem talányára
lényeddel válaszolj!
„S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!”
(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)
Hol vagy?
A túlsó parton
tér és idő fölött
egy másik világban élsz.
Te átvitted a szerelmet,
annak tüzét érzem
álmomban, ébren.
mint a Nap sugarát
a forró júliusi égen.
„Élsz és uralkodol”...
Bennem nem haltál meg!
a halottak nem tudnak szeretni.
Ha csak emlék lennél
agyam még láthatná
megőrzött képedet,
de szívemben nem élnél
ilyen eleven hévvel,
a valóság örök hitével.