Reményi Tibor  blogja

Reményi Tibor                                                                                                     

A kockakő    

   Szülővárosomban hozzánk legközelebb a Szent Imre herceg útnak volt ilyen burkolata. Hosszú, egyenes út volt, kicsit lejtett, imádtam rajta lefelé gurulni a biciklin. Amikor délután szakkörre vagy önképző körre mentem vissza a gimibe, mindig erre karikáztam. Igaz, „megrázóbb” volt a gurulás, mint az aszfalton, mégis szerettem.

   Amikor még a vidéket jobbára földutak szelték keresztül-kasul, és még a városokban is csak a rangos fő utaknak jutott pormentes burkolat, nagy becsülete volt a köves útnak. Mindenütt szerettem ezeket a nagy kockaköveket. Volt valami üzenet-többletük a makadámhoz vagy a terített aszfalthoz képest. Talán az egykori kőfaragók keze munkája, ki tudja. Hiszen évszázadokkal ezelőtt jobbára fegyencek dolga volt, azután is az iskolázatlan, ám erős vándormunkásoké, mígnem a modern vágó és csiszoló gépek készítették. Barikádnak való alapanyag is volt. Azután, ha leverték a forradalmat, visszakerültek a talpunk és a lánckerekek alá. Manapság sok helyütt nyakon öntik ócska aszfalttal vagy bitumennel, mert foghíjaik már veszélyeztetik az autók csapágyait.  Szépen, gondosan, megalapozottan visszarakni már sehol sem láttam őket. Pedig a ma száz éves burkolatok némelyike még gyerekkoromban is elég sima és gördülékeny volt. És hogy szikráztak rajta a lovak patkószögei! Persze, ma már lovaskocsik sem járják a várost. 

Gondolt-e valaki arra, hogy a kockakövek között-alatt lélegzik a föld, a beton és aszfalt alatt megfullad? A kőben még ott volt az élet halk üzenete, a kő még őrizte ősidők hangjait.

Az aszfalt amorf, alaktalan, néma (mű)anyag, sima szőnyegként borítja be modern életünk hepehupáit.  Ki emlékszik már a köves utakra?! Kerékpáromat is, amelyen oly élvezettel gurultam a Szent Imre herceg út kockáin, megette már a rozsda.                                                                        

                                   Talány

                         Magadra hagyva

                                       segíthetnék-e

                              Hallgatva hosszan

                                       többet mondanék-e

                              Távoli csúccsá kövülve

                                       közelebb lennék-e

                              Magamból kilépve

                                       rád találnék-e

                              Megsemmisítve

Reményi Tibor

             Fejezetek a hazugságról és az átverésről                                              

Olyan jó lenne igaz világban élni! Talán már nem is tudjuk, hogy az milyen. Milyen is az a világ, ahol az „igen” igen, a „nem” nem, ahol harsány színek vannak és nem maszatolt homályok. A tiszta színeknek világos üzenete van, és ezek természetes kombinációja csodálatos árnyalatokat képez. Az igaz világban a szavakat kimondjuk, a hamisban sejtelmesen suttogunk és összekacsintunk. Egy igaz világban a törvény és a jog kézen fogva jár az erkölccsel, és az erkölcs nem álszent szabályok foglalata, hanem arra épül, hogy „... amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.”

Rossz állampolgári közérzetemnek nagyon sok összetevője van, ezek közül az egyik legerősebb, legmeghatározóbb az igaztalanság érzése. Az érzés, hogy nem igaz, vagy nem teljesen és nem úgy igaz mindaz, ami körülvesz az utcán, a munkahelyen, ami szól a rádióból és látható a tévében, amit ír a nyomtatott és internetes újság, amit vetít a mozi. 

Több mint hat évtizednyi felnőtt életem során mégsem alakult ki bennem olyan erős gyanakvás, hogy eleve elutasítsak minden hírt, minden eszmét, minden jelszót, minden programot. Szerettem volna, és talán makacsul még most is szeretnék hinni az igazmondás erejében és igényében. Amikor aztán alaposan átvernek, mindannyiszor meginog a hitem, és kopik, egyre kopik. Ilyenkor igazolódik a gyanakvás, és eluralkodik bennem az érdektelenség.

Voltak (vannak?) az országos, össznépi méretű hazugságok és átverések, és vannak a személyes, egyedi élményként megtapasztalt átverések. Az átverés az a hazugság, amire nem jövünk rá, legalábbis az átverés pillanatában nem. Vannak olyanok, amelyekre sohasem, vagy csak hosszú évek után derül fény. Talán a legrosszabb az, amikor egy állítás, egy hír igaz is lehet, meg hamis is. Amikor az átverés olyan, hogy közvetlenül nem bizonyítható az állítás hamis volta. Az ilyen átverés legfeljebb gyanút és bizalmatlanságot szül, de a tagadásig nem mer elmenni, akit átvertek. A tömegek politikai manipulációja, az intézményesített demagógia fittyet hány a hihetőség és a valószínűség törvényeinek, teheti ezt azért, mert félelmet keltő erőszakszervezet áll mögötte.

A legjobb családban is akadnak titkolt szégyenfoltok, tilalmas események. Van úgy, hogy nemzedékeken át jótékony homály fedi valamelyik nagynéni szerelmi kalandjait, esetleg egyik-másik szülő börtönéveit. Ezeket csak akkor vesszük zokon és érezzük átverésnek, ha a titkolózás saját sorsunkat rontóan szól bele.

A második világháború negyedik évének elején születtem, amikor Magyarország a német Harmadik Birodalomba vetette minden bizodalmát. Nem telt bele három év, és keservesen tapasztalhattuk, kár volt. Magára a harcok magyarországi eseményeire és Budapest ostromára, amit a Sashegy alatti kis budai utca bérházában éltem át, persze nem emlékszem. Amit erről az időszakról tudok (a hivatalos történetíráson, az ismert írott dokumentumokon és képeken kívül), azt édesanyám és nagyapám mondta el, kicsit később, amikor már megértettem a súlyos szavak jelentését.  Minél nyilvánvalóbbá lett, hogy a tengelyhatalmak nem nyerhetik meg a háborút, annál eszeveszettebb lett a végső győzelmet vizionáló háborús propaganda. A rádió, a mozi és minden sajtótermék elképesztően hamis tájékoztatást adott mind a keleti, mind a nyugati hadszíntér eseményeiről. Mindig erősen foglalkoztatott, hogy milyen világban éltek szüleim, nagyszüleim akkor, amikor én születtem, és kicsi gyerek voltam. Meg akartam személyesen győződni arról a világképről, amit a korabeli sajtó mutatott. Nem az utólagos politikai és történészi értékelés érdekelt, hanem az akkori napi hírek és elemző cikkek eredetije. Az 1990‒es években szabadságom egy részét minden nyáron Cegléden töltöttem édesanyámék kertes családi házában. Ekkor tudtam találkozni gyerekkori barátaimmal, gimnáziumi osztálytársaimmal is. Anyámék halála után csupán 1‒1 napot töltöttem „otthon”. Az utazás nem volt nehézkes és hosszú, az IC-k  47 perc  alatt értek Budapestről Ceglédre, és óránként, sőt délután 30 percenként jártak a vonatok. Eszembe jutott, hogy az elég nagy városi könyvtárban biztosan találok érdekes eredeti iratanyagot a háborús évekből. Cegléd akkor is a nagyobb magyar középvárosok közé tartozott, 40 ezer lakójával és csaknem 60 ezer holdnyi külterületével. Megyei város, járási majd kistérségi székhely volt. Ma újra a Ceglédi Járás és a Dél-Pest megyei régió központja.

Kikértem a ceglédi sajtó archív példányait. 1925 és 1945 között három közéleti hetilap jelent meg a városban, ezek szinte mindegyike hozzáférhető jól olvasható mikrofilmeken, és a bekötött évfolyamokat is ki lehet kérni olvasótermi használatra. Megengedték a fényképezést is, így sok lapoldalról készítettem digitális fotókat. Az 1939-1943 közötti évfolyamokat böngésztem végig, az 1944-es számokból sok hiányzott.  A helyi sajtóban is megdöbbentő terjedelemben és erővel, sokszor talán még harsányabban, mint az országos hangvétel, megjelenik az államilag irányított, cenzúrázott, „nemzetmentő”, önvédő harcra buzdító propaganda. A német harci szellem, a német technika és haderő végletesen elfogult magasztalása mellet mindig ott vannak a magyar igazság győzelmébe vetett hitről szóló cikkek. A bécsi döntések után, és a szovjet bolsevizmustól való páni félelem érzelmi állapotában valóban ilyen volt, ilyen lehetett az általános magyar közhangulat. Ezt talán meg is lehet érteni mindaddig, amíg nem vált világossá a német birodalmi politika világhódító szándéka. Anglia bombázása, Moszkva ostroma és a sztálingrádi vereség után a németbarát érzelmű értelmiség köreinek, sőt a politikai osztály tagjainak gondolkodásában is lehullt a lepel a háború igazi céljáról, és komoly kétségek merültek fel a háború „jogosságát” és értelmét illetően. Az elején még úgy-ahogy elfogadtatható élettér-elmélet 1941 nyarától hiteltelenné vált. A gondolatok mélyén megbúvó kétségek azonban a sajtóban és rádióban nem kaptak hangot. 1939‒1941 között a független és az ellenzéki lapokban még csak akadt egy-egy háborúellenes és a német agressziót elítélő cikk, pl. amely a megtámadott Lengyelországgal való szolidaritást fejezte ki, de utána ez a hang elnémult. 

Ami pedig a zsidósággal történt, az ténylegesen megosztotta Európát és Magyarországot is. Döbbenetes volt olvasni a Ceglédi Hírlap 1943-as számaiban a betiltott zsidó szerzők könyveinek hosszú listáit, köztük a világirodalom remekeit, a zsidó földbirtokok elkobzását és „vitézi telkekké” nyilvánítását, a zsidó kiskereskedők bojkottálására való felszólítást. Nagyon tanulságos volt így „egy az egyben” tanulmányozni a helyi sajtó tudósításait.

Jól tudom, hogy családunknak semmi baja nem volt a zsidókkal, a család barátai között is volt több zsidó. Mindazt, ami a zsidósággal történt, egyértelműen embertelen kegyetlenségnek tartották szüleim és nagyszüleim is, tehetetlen felháborodással és együttérzéssel nézték ismerőseik, barátaik összeterelését és bezárását a gettónak kijelölt körbezárt kerületbe. (Ugyancsak édesanyám mesélte, hogy milyen trükkökkel próbáltak a gettó kerítésén át valamicske élelmet becsempészni a szerencsétlen páriáknak.) Ugyanilyen aggodalommal és szorongással vették tudomásul a bevagonírozást, pedig még 1944 nyarán sem gondolták, hogy szinte senki nem tér majd vissza a munkatáborokból. A zsidók ügyét homály fedte, az emberek nem haláltáboroknak gondolták a munkatáborokat. Az enyhe és lappangó „kulturált” antiszemitizmus – amely kétségkívül létezett Magyarországon is ‒ nem ítélte el a zsidók „munkára fogását”, de kínzásukat és kiirtásukat senki nem akarta. Európai méretű tragikus átverés volt az „Arbeit macht frei”  kapufelirat, aminek sokmilliónyian be is dőltek.

Az eszelős sajtó és rádiós propaganda még akkor is kábítani próbálta a lakosságot, amikor már a kapu alatt lehetett hallani az orosz ágyúk dörgését. 1944 utolsó napjaiban az átverés már értelmetlen és felesleges volt, helyébe lépett a brutális, ostoba napiparancs: fővesztés terhe mellett kötelező volt hinni a Führer és a Nemzetvezető vérgőzös eszméinek győzelmében.

Apám életéből három évet vett el a szovjet-orosz hadifogság, és amikor hazajött, már csak két évet élt, annak felét is súlyos betegen.  Az ötvenes évekre már jól emlékszem, a háborús élmények és apám korai halála miatt valahogy gondolkodásom is gyorsabban fejlődött, sok mindent megértettem már a világból. Szemem előtt zajlott le kereskedő anyai nagybátyám tönkretétele, szép divat- és rövidáru üzletének államosítása.

Jól emlékszem a léleknyomorító folyamatra, ahogyan a rendszer „proletárokat” akart faragni a polgárivá emelkedett családunk tagjaiból. Ami a nyomort és megaláztatást illeti, ez nagyjából sikerült is, de gondolkodásmódunk mégsem változott marxistává, pláne bolsevikká. Ebben a korban nem körmönfont átveréssel uralkodott rajtunk a politikai hatalom, hanem nyílt és büszkén vállalt terrorral. Rettegjenek a „dolgozó nép ellenségei”, nem is tagadjuk, hogy ki akarjuk irtani őket. Aki viszont élteti és szolgálja az MDP-t (Magyar Dolgozók Pártja=kommunista párt), és főleg annak csalhatatlan vezérét, annak nem kell félnie, sőt valamelyest osztozhat a viszonylagos jólétben is. Egyszerű képlet, vagy mégsem? Ugyanis hogy kik a jó elvtársak és kik a rosszak, azt persze mindig csak ők tudhatták, ezért senki ne bízza el magát.

Az átverés az a hazugság, amire nem jövünk rá. De itt mindenki tudta, hogy megszállás alatt, diktatúrában élünk. Családunk nagyobb baj nélkül túlélte az ötvenes éveket, elviseltük a szegénységet, átláttunk az ostoba jelszavakon. Tudtuk, hogy az újság és a rádió valótlan, de legalábbis erősen átideologizált híreket közöl. Tudtuk, hogy a sztahanovista munkás és a beszolgáltatást 120 %-ra teljesítő gazda a rendszer „torzszülötte”. Senki nem hitte el, hogy az amerikai nép nyomorog az imperialisták elnyomása alatt, vagy, hogy Angliában a munkanélküliek ezrei koldulnak az utcán, valamint azt sem, hogy a tudomány és technika minden áldását orosz tudósok találták fel. A Sztálint és Rákosit istenítő kultusztól hányingerünk volt, szerencsénkre nem voltunk soha olyan nagygyűlésen, ahol ütemesen kellett volna tapsolni.

Esténként titokban hallgattuk Amerika hangját vagy a BBC-t, mert a Szabad Európa sokszor elvetette a sulykot, túldramatizálta a magyar valóságot, és nem egyszer valótlan rémségekről, soha meg nem történt eseményekről számolt be, tényleg felelőtlenül uszított. Lényegében tisztában voltunk helyzetünkkel, elviseltük a szegénységet, meghúztuk magunkat, mosolyogtunk vagy dühöngtünk a sok ostobaságon, de örültünk, hogy csak hideg háború van, mert még túl közel volt a valódi, a lángoló háború. Ilyen csöndes beletörődéssel nyilván csak azok tudták elviselni ezt az időszakot, akiket közvetlenül nem nyomorított meg az ÁVO/ÁVH üldözése, az internálás vagy a kitelepítés.

A hatvanas évektől sikeresen működött az össznépi átverés. A pártállami terror kétségtelenül enyhült, cizelláltabb lett a „munkáshatalom” napi gyakorlata. Kiépült (vagy megmaradt?) viszont az élet minden területét behálózó besúgó rendszer, amelynek létéről és főleg méreteiről, valljuk be, keveset tudtunk. Éppen ez volt a lényege, és „sikerének” titka. Igazán csak 1990 után, akkor is csak részletekben, és talán máig sem teljesen került napvilágra, hogy mekkora volt a hálózat. Annak idején, a beavatott elvtársakon kívül csak az tapasztalta a rendszer nagyon valóságos működését, akit „jóindulatúan figyelmeztettek”, megfenyegettek vagy letartóztattak.  Így szembesültem én is a kijózanító valósággal, amikor 1967-ben letartóztatták B. Dénes főorvost, apám egykori barátját, és K. Bálint református lelkészt. Dénes bácsit apám halála után atyai barátomnak tudhattam, anyagilag is segített bennünket. Egyetemistaként kerültem be abba a kis ifjúsági bibliakörbe, amelyik a Zuglói Református Egyházközség keretében működött. A helyi lelkész mellett Dénes bácsi vezette a jó hangulatú, színes beszélgetéseket. A gyülekezet missziós munkatervébe illő, az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) tudtával működő, nyitott közösség volt, amely szerdánként este tartotta összejövetelét. Jól éreztem magam a kis közösségben, mert az evangéliumi alaphang mellett mindenről lehetett beszélgetni, véleményt cserélni, vitatkozni. Ártatlan önképzőkör volt egyházi keretben. Még csak véletlenül sem esett szó a fennálló rendszer bírálatáról, inkább arról, hogy ki-ki a maga helyén hittel és becsülettel tanuljon, dolgozzon, mutasson példát erkölcsiségével. Dénes bácsi letartóztatása után a csoport tagjait sorra hívták be a nyomozóhatóság rettegett Fő utcai központjába, és arról faggatták, mikor, hogyan, milyen eszközökkel akarták megdönteni a demokratikus államrendet. Mindenki elképedt ezen a feltételezésen, ha nem féltek volna a beidézettek, legszívesebben szemébe röhögtek volna a vallató tisztnek. Végül tényleg nem tudtak semmibe belekötni, semmit bizonyítani, és másfél év vizsgálati fogság után Dénes bácsiékat is kiengedték, nekünk sem lett semmi bajunk. Persze a csoport feloszlott, megszűntek az összejövetelek.

2010-ben a Hornyánszky utcai Jezsuita Székházban volt egy kiállítás a kommunista egyházüldözésről, ahol két nagy tabló is foglakozott a Batiz-féle „összeesküvéssel”. A rend éber őrei feltárták a szocialista államberendezkedést fenyegető „hálózatot”, csodálatos találékonysággal fedezték fel a családi, baráti összejövetelek, évfolyamtalálkozók, közös nyaralások és kirándulások helyében és időpontjaiban a konspirációs szándékot. Féltek a régi SDG (Soli Deo Gloria) és KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület) mozgalomtól, amelynek egykor kétségtelenül tagjai voltak a gyanúsítottak? Döbbenten olvastam nevemet az egyik összeesküvő sejt tagjaként. Minden mozdulatunkat, minden szavunkat figyelték, és regisztrálták. Valóban óriási munka lehetett! Ma sem tudom, nem is sejtem, ki volt közöttünk vagy az egyházközségben a tégla. Talán éppen az otthont adó gyülekezet idős lelkipásztora?  Nem tudom, társaim közül rájött-e legalább utólag valaki is, ki volt, aki mindent jelentett. Tökéletes átverés volt. 

Az 1970-es évektől többször utaztam külföldre, szolgálati útlevéllel, munkámmal összefüggő tanulmányutakra. Nem voltam annyira naiv, hogy ne tudjam, figyelik viselkedésemet, amikor Nyugat-Európába utazom.  Egyszer Zürich felé repülve, szinte biztosan éreztem, hogy a mögöttem lévő ülésen foglal helyet a „kísérő elvtárs”.  Bevallom, nem sokat törődtem ezzel a megtisztelő kísérettel, sem akkor, sem a későbbi útjaimon. Lehet, hogy nem is volt mindig nyomomban valaki, talán egy idő múlva rájöttek, hogy felesleges, nem én vagyok az ő emberük.  Mindenesetre arra pontosan emlékszem, hogy egy nyugati útról hazajövet jó ideig lehallgatták lakásunk telefonját. Olyan nyilvánvaló volt a kattanó hang, amely a lehallgató készülék rákapcsolását jelezte, hogy a gyanútlan fél-siket is észrevette volna. Akkor ilyen technikára futotta a titkosszolgálatnak. Amikor nem egyedül utaztam, akkor nyílt titok volt, hogy az éppen illetékes külkereskedelmi vállalat velünk utazó képviselője egyben a felelős elvtárs vagy elvtársnő, aki jelent.

Minden külföldi útról kimerítő úti-jelentést kellett írni, amelynek egyik példányát a személyzeti osztály kapta. Egy idő után figyelemre méltó gyakorlatra tettem szert az illetékes szerv számára tökéletesen semmitmondó, 4-5 oldalas úti-jelentések írásában. Rájöttem, hogy az a legjobb, ha a jelentést úgy fogom fel, mint a magam számára is hasznos, kizárólag műszaki tartalmú feljegyzést. A jelentésekben nem volt más, mint technológiai leírások, gépek, műszerek, mérések leírása, tervek, mérnöki szakirodalom ismertetése, lehetőleg a személyzetisek és párttitkárok számára érthetetlen szakkifejezésekkel teletűzdelve. A jelentést mindig elfogadták, néha azért bekérettek „elbeszélgetésre”, ahol arról faggattak, hány templomban voltam, milyen múzeumokat látogattam, mi a véleményem a francia vasúti közlekedésről, milyennek láttam a párizsi polgár közhangulatát, észrevettem-e a sok hajléktalant a madridi aluljárókban, stb. Lehet, hogy felmerült bennük a gyanú, hogy most én verem át őket?

Azoknak a nagy, nemzeti méretű hazugságoknak és átveréseknek, amelyek egy részére csak 1990 után derült fény, mindnyájan áldozatai voltunk. Sok mindent nem tudott a nagy nyilvánosság a Rákosi kor kegyetlen parasztüldözéseinek méreteiről és részleteiről, nem tudtunk a papok, szerzetesek, apácák és egyéb egyházi emberek kínzásairól, agyonveréséről és internálásáról. Még a család, a legközelebbi barátok is mindössze azt észlelték, hogy az illető „eltűnt”. Csak sejtettük, hogy az értelmiséget hogyan tizedelte meg, vagy milyen végzetes megfélemlítéssel tartotta sakkban a hatalom. Nem hittük, vagy nem akartuk elhinni, hogy 1956 után olyan kíméletlen volt a megtorlás, amilyen valójában volt. Nem hittük el, hogy éjszakánként fiatalok ezreit vagonírozzák be az ország félreeső teherpályaudvarain, és szállítják ki a Szovjetunióba. Az egykori Köztársaság tér alatti pincebörtönökről máig nem derült ki az igazság. A kilencvenes években indult egy feltárás, de pénz híján abbamaradt, betemették az addig kiásott alagutakat.

A hazugság számtalan arcot öltött: a kétszínűség, az elhallgatás, a mellébeszélés, a harsány propaganda, a megejtő demagógia, a nagyítás és bagatellizálás, a történelemhamisítás, a művészi meggyőzés, a „hiteles visszaemlékezés”, a félrevezető általánosítás, a kínzókamrában kikényszeríttet vallomás és még ki tudja hányféle hamisság arcát. Az átverés az a hazugság, amire akkor nem jövünk rá. Nem jöttünk rá mindig, és bele is fáradtunk az igazság kutatásába.

Az össznépi eladósodottságunkba eleve belekódolt összeomlás réme szinte senki előtt nem jelent meg, még a nyolcvanas évek elején sem. Azt pedig végképp senki nem sejtette, hogy még 1983-ban maga Kádár János egyezett meg az IMF (Nemzetközi Valutaalap) vezetőivel, hogy miután nyilvánvalóvá lett a szocialista tervgazdálkodás csődje és Magyarország fizetésképtelenné vált, akkor, ám legyen kapitalizmus, az átmenetet majd a Párt levezényli. A szocialista rendszer nevében és formálisan fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel, de a gazdasági-pénzügyi utasításokat most már nem Moszkvából, hanem Washingtonból fogja kapni. 1990-től azután megszűnt a „szovjet birodalmi keret” is, a függés nyilvánvalóvá lett, csak 180 fokot fordult. Az erre vonatkozó dokumentumok az utóbbi években kerültek/kerülnek elő. Vajon hány titkos paktum vár még leleplezésre? És mit eredményez bármilyen leleplezés is?

A 21. század elején úgy érzem magamat, mint akit minden eddiginél jobban beterít a hazugságok hálója. Durván hazug és finoman álságos, átlátszóan rászedő és alig sejthetően félrevezető közegben élek. Most nem a direkt pártállami diktatúrától kell félnem, nem a fizikai erőszak rémálma kínoz, ennél kifinomultabb, csábítóbb átverések hálójában vergődöm.   A média reklámhazugságait és politikai porhintését már átlátom, meg sem nézem, meg sem hallgatom. A könyvkiadást is áthatja a gátlástalan szenzációkeresés, irodalomnak nem mondható kötetek ezrei kínálják a hazugság és átverés történeteit. A világháló szövevénye a legrafináltabb és legészrevehetetlenebb átverések ködét vonja körém. Folyik a hülyítés a pénzügyi világban, a makrogazdaság változtathatatlan „ortodox törvényszerűségeinek” elhitetésével, a gyógyászatban csodaszerek és csoda gyógymódok piacra dobásával, az étkezési kultúrában étrend-kiegészítők istenítésével, a mezőgazdaságban a géntechnológia üdvözítő voltának meghirdetésével, a technika világában megvalósíthatatlan műszaki eljárások és szerkezetek feltalálásával, még az egzakt tudományokban is hol a szélsőségesen elutasító, hol a meggondolatlanul támogató, irányított akadémikus magatartással.

A rám zúduló információözönben nem, vagy alig különböztethető meg az igaz és a hamis, a megfogható és a látszólagos. Az eligazodást a világháló ambivalens kínálata teszi nehézzé. A kétségtelenül sok értékes szöveg és adat mellett, szó szerint a sorok közé beágyazva, ott van a sok sületlenség, a tudatos vagy gyanútlan átverés.

Naponta kapok olyan e-maileket, amelyeknek fele biztosra vehetően hazugságot ír le, vagy hamisított képet, videót tartalmaz De melyik fele? A hazugság és az átverés legtöbbször a pénzszerzés és a hatalomhoz jutás ősi eszköze. Ahol a pénz és hatalomkoncentráció megjelenik, ott bizonyosan átvernek bennünket.

Az átverés általában szándékos becsapás, tudatos félrevezetés. Újabban azonban egyre több olyan átverésnek lehetünk tanúi és áldozatai, ahol nem érhető tetten a szándékosság. Mire gondolok? Az irracionális elméletekben való vakhitre, a digitális gépi világ által „vezérelt” eseményterek globális káoszára, a világméretű értékzavarból fakadó csalódásokra és megcsalatásokra. Az úgynevezett fejlett világ olyan növekedési dogmák bűvöletében él, amelyek nem feltétlenül a szándékos népbutítás és a hatalmi stratégiák eszközei, hanem amelyeket jó szándékú (?) kitalálói maguk is elhisznek. A legújabb kori „tudományos” hiszékenység áldozatai saját magukat is átverik. Így történik ez napjainkban is, amikor az MI (Mesterséges Intelligencia) előtt hódol, és bene bízik szinte az egész nyugati (keleti?) kultúra. Számomra riasztó lenne egy olyan világ, ahol az ember beérné a „virtuális valóság” kínálatával, ahol szinte kikövetelné a mindennapi átverés kábító adagját…

Merő naivitás azt hinnem, hogy lehetne igazabb és őszintébb a világ, amelyben élek?  Mégis lenne olyan erő (lelkiismeret, igazságérzet, szeretet?), ami képessé tesz a jóra?   Az emberi természetben vajon gyógyíthatatlanul benne van a mások átverésének ösztönös kényszere? Mindig lesznek Jákóbok, akik csalással csikarják ki az atyai áldást? Egyáltalán lehet áldást nyerni hazugság árán? Kollektív megoldás nincs, mindenki csak saját magát „válthatja meg”, ha van hite, ereje és bátorsága hozzá.

Miért nem nyugtat meg, ha elhatározom, hogy ennyi átverés után többé semminek és senkinek nem hiszek? Miért viszolygok attól, hogy minden hihető információt is kétkedéssel fogadjak, és sziszifuszi nyomozásba kezdjek a valóság kikutatásáért? Kizárólag saját hús-vér tapasztalatomban bízzak? Azonnal be kell látnom, hogy ily módon fullasztóan szűkre zsugorodik körülöttem a világ. A folytonos gyanakvás megmérgezi képzeletemet, nem akarom minden új eszmébe, közösségépítő gondolatba az átverés ördögét beleképzelni. Hit és bizalom nélkül nem tudok élni. De ki határozza meg a bizalmam határát? Rendelkezem-e megbízható szellemi „szimattal”, amellyel megérzem az igazság „jó illatát”? Lehet, hogy ehhez ugyanaz a képesség kell, ami bátorrá tesz arra, hogy a szeretet igazát, és az igazság szeretetét éljem és képviseljem?

„Mi az igazság?”- kérdezett vissza a kiábrándult Pilátus Jézustól. Talán ő is remélte, hogy végre választ kap, ahogyan azóta sokan reméljük ugyanezt mindenféle értelemben. 

                                       Budapest, 2024 szeptembere                  

Az áltudományok igazsága                                                

                 Ha egy köztiszteletnek örvendő, öreg tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, akkor minden bizonnyal igaza van. Ha azt állítja, hogy valami lehetetlen, akkor nagy valószínűséggel téved. (Arthur Clark)         

Arthur Clark (1917‒2008) mérnök, kutató és író az 1980-as években írta le a fenti idézetet. Egyebek mellett ő a 2001. Űrodisszeia szerzője.

Az akadémiai értelmező szótár szerint: A tudomány az igazolható, illetve bizonyítottnak tekintett ismeretek rendszere. Mikor tekinthető bizonyítottnak egy ismeret? Talán a matematikától eltekintve a bizonyítottság erősen függ a bizonyítást végzők személyes érdekeitől, a latba vetett tekintélyek társadalmi súlyától, a megfigyelési vagy mérési eredmények elhallgatásától vagy éppen túlhangsúlyozásától, a rivális akadémiai fórumok álláspontjától. 

Eleve baj van magával a bizonyítási igénypontokkal!  Mostani nyugati gondolkodásunkat ugyanis a bal agyféltekés dominancia jellemzi, amely jószerivel mindig csak az arisztotelészi logika szerint ítél és dönt. Idegen tőle a keleti látásmód, a holisztikus szemlélet. A keleti gondolkodást erősen befolyásolja az elengedés és az együttérzés készsége és szükségessége. A nyugati logika eredendően analitikusan és digitálisan gondolkodik, és nehezen kezeli a nem algoritmizálható folyamatokat.

     Ebben a bal féltekés, digitálisan vezérelt gondolkodásban nincs helye az intuíciónak, az amorf leképezéseknek és a transzcendenciának.  Emiatt ennek a tudományosságnak a vizsgálati köréből számos biológiai, pszichikai, tanatológiai, szociológiai, etológiai, asztrofizikai, űrtechnológiai, energetikai, parapszichológiai jelenség, megfigyelés, valós tapasztalat stb. kimarad. Ami új és ismeretlen, arra legelső válaszunk a kételkedés.  

Pedig a felsoroltak korántsem áltudományok. Ez a szemlélet nem foglalkozik a telekinézissel, a teleportációval, a távérzékeléssel, a telepátiával, a tisztánlátással, a morfogenezissel, a tér-idő anomáliákkal, a reinkarnációval, a halálközeli élményekkel, az agy és a szív újonnan felfedezett elképesztő információs kapcsolatrendszerével. Elutasítja a már egyetemeken tanított homeopátiát is.  Márpedig ezek valósága nem kérdőjelezhető meg. Ilyenkor fordul elő az, hogy nem látjuk (nem akarjuk látni?) a tényektől a valóságot.

A szótár az áltudományt így határozza meg: „1. A tudományosság mezében a tényeket meghamisító, hamis következtetéseken alapuló gondolatrendszer. 2. Kiagyalt problémákat tudományos mezben tárgyaló eszmefuttatás.”

Az előző bekezdésben felsorolt  (részben) „ezoterikus” jelenségek és tapasztalatok egyikére sem mondható, hogy hamis állítás, „kiagyalt” történet  vagy meghamisított gondolatrendszer.

A mai akadémikus tudomány gazdasági-politikai függősége csak erősíti ezt a bal féltekés uralmat, hiszen a profit logikájának ez felel meg. A számítógépek elképesztően hatalmas rendszere, és az ezekre épülő világháló, legújabban az MI (Mesterséges Intelligencia) ugyancsak bebetonozza, sőt a korszerűség diszkrét bájával is felruházza ezt a megkérdőjelezhetetlenül tudományos világot. Ez a diktatórikus tudományosság ítél mindenekfelett. Amit nem ismer el, az nincs is.  Amit nem szentesít, az eleve hülyeség, alaptalan képzelgés, legfeljebb áltudomány. Nem ismeri a tévedés jogát és szabadságát. Butaságnak, hiszékenységnek, sarlatánságnak minősít minden, általa nem ismert, nem tapasztalt, nem értett, vagy fölfoghatatlan tényt. Nem kíváncsi, ám magabiztos. Ennek a szemléletnek és (hitnek!?) a képviselői csúnyán megszégyenülnek, amikor vitathatatlanul kiderül, hogy az ő állításaik voltak tévesek, azoknak éppen az ellenkezője az igaz!

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a ma elismert és hivatalos tudományos tételek és a hétköznapokban használt csúcstechnológiák közül valaha csaknem mindet áltudománynak, lehetetlen fantáziálásnak és megvalósíthatatlan elgondolásnak tartottak; avagy éppen fordítva: szentül hitték, hogy tévedéseikben rejlik az igazság... Gondoljunk csak a csillagászat elmúlt 1000 évére, a régészet és történetírás téveszméire (vagy egyszerű hazugságaira), az atom oszthatatlanságára, Darwin evolúciós elméletére, a repülés történetére, a pszichológia és a pszichiátria fejlődésére, a kibernetikára és kvantumtudományok inherens titokzatosságára és „ellentmondásaira”. Ami tegnapelőtt áltudománynak minősült, az holnapután csúcstechnológia lehet!

A bűvészetet és a hipnózist nem sorolják az áltudományok közé, ősi múltja, illetve az érzékcsalódásokkal és a ritka fizikai erőkkel történő megmagyarázhatósága okán, másrészt a (regresszív) hipnózisban átéltek bizonyíthatósága miatt.

Az áltudománnyá nyilvánításnak lehetséges és logikus formái pl. a következők:

·      Magát a szóban forgó eseményt, jelenséget, lényt, anyagot és megfigyelést tartja lehetetlennek, azaz a dolog létezését tagadja. Szemfényvesztésnek, szándékos csalásnak, üzleti fogásnak, hiszékenységnek, őrült agyszüleménynek stb. minősíti, ‒és természetesen eleve kizárja a tudományos vizsgálatok köréből.

·     Az elutasításnak másik formája az, amikor magát a különleges, addig nem ismert jelenség megtörténtét elismeri, a megfigyelések valódiságát nem tagadja, de a esemény értelmezését, vagy az anyag vizsgálatát  és a belőle levont következtetéseket tartja hibásnak és hamisnak.

·     Számtalan, a mai tudomány szintjén megmagyarázhatatlan és rejtélyes dolog létezik, amelyek megosztják a tudós társadalmat.  A természettudományok minden ágában felmerültek és felmerülnek vitatott kérdések, amelyekre az egyik tudományos kutató műhely ad egyfajta választ vagy munkahipotézist, a másik (egy vagy több) tudóscsoport viszont ezt a választ nem fogadja el. Valójában ez a vita (is) élteti a tudomány egészének fejlődését. Szélső esetekben azonban a nem érzelemmentes vita odáig fajul, hogy valamelyik csoport áltudománynak kiáltja ki a másik feltételezéseit és állításait. A bizonyítási kísérletek rengeteg pénzt emésztenek fel, és olykor az egész vitatott kérdéskör nem ér annyit, amennyit erre a "hadakozásra” költenek.

       Feltehető a kérdés: a valóság a fontos, vagy az akadémiai és egyetemi „hivatalos” állásfoglalás? Az igazságot kereső, kíváncsi kutató tudósnak az előbbi, a címeire, esetleg rangjának befolyására kényes, netán intellektuális hatalmát féltő tudós számára a második. Hogy valaki miért jelenti ki valamiről, hogy az áltudomány, annak több közvetlen anyagi, ideológiai és érzelmi oka lehet. Néhányat megnevezek:

·      az állítást cáfoló hiteles megfigyelések és mérések, ellenőrizhető kísérletek (ez az egyetlen számomra elfogadható ok!);

·      státuszféltés, a „Hivatal” tekintélyének védése és fenntartása;

·      tudományos gőg, akadémikusi nagyképűség;

·      üzleti érdek, a konkurencia lejáratása;

·      félelem az (addig tagadott) igazság kiderülésétől;

·      politikai, államhatalmi érdekek, korlátozások és tiltások;

·      hadiipari és hadviselési titkok elfedése;

·      világnézeti és/vagy vallási elfogultság;

·      a becsületes kutatás tisztánlátásának és alázatának hiánya;

·      tájékozatlanság, tudatlanság.

       Az igazság megismerésére törekvő tudományban egészségesen ötvöződik a józan ész kritikája, az erkölcsi tisztaság és a művészi szépség előtti hódolat. Az ilyen tudomány egyaránt tartalmaz intuitív, tapasztalati és tanult ismereteket. Ez a tudomány fel-és elismeri, hogy valami titokzatos bölcsesség és szeretet  tartja össze a világegyetemet, és helyezte bele az embert, mint a „Föld felelős gazdáját, megmunkálóját, őrzőjét és védőjét”.  Az igazán nagy tudósok alázatában épp ez a szelíd szeretet érződik.

       Az ismeretlen dolgok, a rejtélyes jelenségek, a megmagyarázatlan események kutatása, okainak keresése, munka-hipotézisek felállítása, meglepő kísérletek végzése nem áltudomány! Csak azok nevezik annak, akiknek valamiért nem tetszik a kutatás, a keresés és a tévedés szabadsága. Pl. egy ismeretlen üstökös rövid ideig tartó észlelésének bejelentése galaxisunk peremén senkit nem jogosít fel arra, hogy kijelentse, ilyen égitest pedig nem létezik, az egész állítás csak megfigyelési pontatlanság vagy hiba, esetleg optikai csalódás, netán egy kettős csillag fényjátéka, „véletlen” anomália stb. A lényeg, hogy semmissé tegye a felfedezést (esetleg azért, hogy lejárassa nem kedvelt kollégáját), ‒ arra nem gondolva, hogy a szóban forgó üstökös 50 ezer évenként rendszeresen megfigyelhető (lenne) az adott tartományban.

       Néhány kérdés, amellyel ellenőrizhetjük, hogy a megfigyelés vagy az élmény valóságos tapasztalat, megtörtént esemény vagy képzelgés volt-e:

·      Mások is észlelték ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy?

·       Bekövetkezik-e egyszerű változás az adott fizikai térben (pl. tárgyak leestek, összetörtek, megállt az óra, megcsörrent a telefon, kigyulladt a villanykörte, bekapcsolódott a rádió vagy a számítógép stb.)?

·      Mérhető-e valamilyen műszerrel az élmény, vagy annak kísérő jelensége? Pl. elektromágneses, vagy gravitációs térerő változása, bioenergia-sűrűsödés, aura fotó stb.).

·      Hitelesíti-e távolból jövő üzenet az élményt? Pl. valaki felhív telefonon, e-mail-t, vagy sms-t küld, amiben arról tudósít, amit én itt átéltem; vagy az un. krizis- jelenségek: távoli személyek halálának megérzése, vagy a haldokló hirtelen „látása”, amiknek időpontját azután többen hitelesítenek. 

·      Belső, meggyőző igenlés, mélyről jövő, kétséget kizáró „igazolás”, ami ugyan szubjektív, de páratlan intenzitása és tartós hatása miatt valószínűleg igazi tapasztalás (pl. nagyon erős, kristálytiszta és értelmezhető álom).

·      Keletkezik-e  informatív jelentés az élmény nyomán, azaz elmond-e, leír-e az átélő olyan adatokat, eseményeket, amelyekről másképp nem szerezhetett tudomást (halálközeli élmények).

      Összefoglalva: ha észleletünknek az agyunkon kívüli külső világban is van jele vagy lenyomata, akkor az hitelesíti az észlelés valós megalapozottságát, beleértve a másik ember tudatában vagy tudatalattijában létrejövő jelzést, változást.

       Ha mindent, amit nem értünk, de használunk ‒tudatosan vagy tudattalanul‒, kizárnánk a tudományos tények és a további vizsgálódás területéről, földi életünk létalapjait kérdőjeleznénk meg.

       Dr. Kiszely Istvánról az MTA kijelentette, hogy „szakmai tevékenysége ellentmondásos és megalapozatlan, a magyarok őstörténetéről írt agyszüleményei pedig áltudományosak és ezoterikusak”.

       Ha így gondolják, akkor miért nem engedélyezik mindmáig Hrúz Mária csontjainak DNS vizsgálatát? Mitől tartanak? Mitől félnek?... Hogy kiderül az igazság, és Petőfi öregen tényleg Barguzinban halt meg?…

       Személyes élményem is van az MTA és BME (Budapesti Műszaki Egyetem) magatartásáról. Jó pár éve részt vettem 4-5 fiatal fizikus barátom kutakodásaiban, ami néhány rejtelmes fizikai jelenség gyakorlati vizsgálatát jelentette.  Nem taglalva a részleteket, arra jutottak, hogy nagyfeszültség segítségével egy bizonyos elrendezésben különböző tárgyak súlya jelentősen csökken. Pl. egy 5 kg-os tégladarabot több ellenőrző mérleg is kb. 3 kg-nak mutatott. Persze először nem hittek a szemüknek és keresték az elméleti és gyakorlati hibákat, ami a jelenséget okozza. Nyilvánvalónak látszott, hogy a nagyon erős elektromos tér és a gravitációs állandó (hullámok, mező, anomáliák) valamiféle kölcsönhatásáról van szó, de akárhogyan vizsgálódtak, irodalmakat rágtak át, nem találtak olyan ismert matematikai-fizikai összefüggést, ami létrehozhatja a súly (tömeg) csökkenését. Ekkor kerültem a képbe, amikor, mint gyakorló és akkor már a szakmai körökben, cikkeimből és előadásaimból ismert villamosmérnököt meghívtak, hogy segítsek a hibakeresésben. Egy délutánt töltöttünk a berendezés mellett, de én sem voltam okosabb egyiküknél sem, mert semmi „szabálytalanságot” vagy számítási hibát nem találtam a kísérletben. Ezek után mertük kérelmünket az MTA Fizikai Intézetének és a BME Villamosmérnöki Karának benyújtani, kérvén, hogy mondjanak véleményt kísérletünkről, mutassanak rá a hibakeresés további lehetséges útjaira-módjaira, vagy esetleg a jelenség ismert, de eltitkolt magyarázatára (ami lehet akár hadititok!). Nem részletezem a levelezést és a személyes konzultációkat, de a válasz lényege az volt: „Ne foglalkozzanak marhaságokkal, és gyorsan szedjék szét a veszélyes szerkezetet…! ”   

       Ennek ellenére más kísérleteink is voltak, amelyekben pl. 130-150 %-os hatásfokot értünk el bizonyos különleges tekercselésű kisfeszültségű transzformátorokkal, vagy érthetetlen mechanikai energianövekményt egy szokatlanul összerakott, forgó gyűrűkből, tárcsákból és golyókból álló meglehetősen bonyolult szerkezettel→az un. „nullponti energia megcsapolása”) Ezek érdemi vizsgálatát is visszautasították a tudományos intézetek.

       Azután, minden hasznos eredmény nélkül, vége lett a kísérletezésnek, fáradozásnak, közös gondolkodásnak. Senkit nem érdekelt kutatásunk, mi is belefáradtunk, némelyikünk felesége pedig válással fenyegetett, ha kevés időnket további kísérletekkel töltjük, és nem a családdal. 

       Ugyancsak első kézből való, saját történet a következő.  Egyszer volt, hol nem volt, a 20. és 21. század fordulóján élt Szegeden egy különlegesen okos ember, aki magát gépészmérnökként mutatta be, és országszerte árulta szenzációs találmányát. A dolog lényege az volt, hogy hosszas tudományos kutatás után felfedezte, hogy az erős mágneses tér befolyásolja a különféle csővezetékekben szállított földgáz térfogat-áramát.   Az ipari és háztartási vízmelegítő kazánok gázcsatlakozó csövére szerelt mágnesgyűrű akár 15-20%-kal csökkenti a felhasználó mért gázfogyasztását, ami igen csábító ígéret. Egy átlagos, 30 kW-nál nem nagyobb háztartási kazánra mindössze 30 ezer forintért szerelték fel a csodamágnest. Igen sokan meg is rendelték ezt a kis átalakítást. Ravasz módon a kazán lángképének finom állítgatásával elérhető, hogy úgy tűnjék, ugyanannyi hőmennyiség leadásához kevesebb gáz is elegendő. Ez egy felületes, hamis bizonyítási módszer.  Közben befektető is akadt, aki vállalta a rendszer teljes marketingjét, sőt energetikai korszerűsítés címén pénzt is tudott szerezni, vissza nem térítendő támogatásként a Magyar Energiahivataltól. Ennek egy feltétele volt, hogy pártatlan hivatalos szakvélemény készüljön a találmány tényleges fizikai-kémiai és gáztechnikai hatásáról, valamint az összehasonlító mérések eredményeiről és a megtakarítás várható mértékéről. A szakvélemény elkészítésére engem kértek fel, szerény szakértői díj ellenében.  Nem részletezve a teljes rendszerre kiterjedő ellenőrző mérés összeállítását és a mérési sorozatok lefolytatását, 2 napi üzemszerű működtetés alapján, a végeredmény az volt, hogy semmilyen megtakarítás nem érhető el a mágnesgyűrűvel, ugyanis a gáz áramlását és fűtőértékét a mágnes nem befolyásolta.

      Felajánlottunk még további méréseket nagyobb kazánokon, és más összetételű földgázzal, de erre már nem tartottak igényt, ...ezzel szemben a feltaláló „felszívódott”, és azóta sem tudok róla.  Ötletének sokan bedőltek. Egy ideig biztosan szép haszonra tett szert. Hogy azután valaki feljelentette-e és mi lett vele és a pénzekkel, arról nem tudok, és nem is érdekel. Az Energiahivatal nekem kifizette a szakértői díjat.

Hát ilyen egy tényleg áltudományos „karrier”!

       Az u. n. UFO-kutatás most ért ahhoz a határhoz, ahol kezd szakadozni a tudományos és kormányzati (politikai) titkolózás-szövete. Kezd eloszlani a nyilvánosságtól való félelem.  A NASA tekintélyes tudósai, a Pentagon űrtechnológiai szakértői, űrhajósok és sokat tapasztalt vadászpilóták stb. kezdik „áttörni a hallgatás falát”, és abbahagyni a tagadást. Egyre több nyilvános előadást, élménybeszámolót tartanak tapasztalataikról, számos tévé-csatorna iktatja be műsorrendjébe az Azonosítatlan Repülő Tárgyakról (=UFO-król) és a földönkívüli intelligenciákról való tudósításokat, hiteles tudományos bizonyítékokat, elismert űrkutatók véleményét és vitáit.

        Már nagyon sokan nem tekintik őrült agyszüleménynek és áltudományos képzelgésnek, esetleg tömegpszichózisnak az ezerszámra bejelentett, lefényképezett, lefilmezett UFO-megfigyeléseket vagy egyéb szokatlan égi-földi-tengeri eseményeket, tárgyakat és élőlényeket. 

       Az 1947-től kb.60 évig tartó makacs tagadást és titkolózást persze nehéz jóvátenni.

Sok hazugságot, szándékos félrevezetést és fenyegetést kell a tudományos világnak, a kormányoknak, a katonai vezetőknek és a hírközlő szervezeteknek visszavonni, bátran kimondva és hangsúlyozva, hogy az UFO-kutatás nem áltudomány.

      Külön kategóriát alkotnak az egyértelműen vallási gyökerű „csodák”, mint pl. a Mária-jelenések, a csodálatos gyógyulások, más dimenzióba („lélek-szintre”) történő elragadtatások, ókori ereklyék keresése. Ezeket ártatlan, gyakran hasznos, áldásos jelenségeknek lehet minősíteni.

       De nem lehet elhallgatni a különféle okkult társaságok beavatási rituáléit, a sátánista szekták, varázslók és a boszorkányok stb. bizarr mutatványait, amelyek sokszor őrült tömeghisztériába csapnak át, és nem egyszer tömeges öngyilkosságokhoz vezetnek...

       Mindezekről nincsenek kellő ismereteim; másrészt itt a tudományos megközelítés nagyon nehéz vagy egyszerűen lehetetlen. A források általában a kívülállók számára hozzáférhetetlenek (ilyenek pl. a Vatikáni Könyvtár, a tibeti buddhista kolostorok és a destruktív titkos társaságok adatbázisai). A média e tárgyú műsorai és a napi sajtó közleményei pedig kulturális és tudományos szempontból többnyire silány értékűek.

       Már az is óriási előrehaladás lenne, ha a tekintélyes, világszerte ismert kutatóintézetek és tudományos műhelyek ki tudnák mondani, „elismerjük, hogy a különleges jelenség és/vagy anyag létezik, valóságos, megtapasztalható, de okának és működésének magyarázatát nem tudjuk”. Ilyen őszinte nyilatkozatokat nem szoktunk hallani sem az akadémiáktól, sem a világhírű egyetemek, sem a kormányok és a nagy katonai szervezetek képviselőitől.

2024. július                                                                                               REMÉNYI  TIBOR

Tán csodállak, ámde...

Azt, hogy nem szeretlek, ilyen kategorikus petőfisen nem mondhatom, de ez a szeretet inkább a tisztelet és némi félelem keveréke. Szeretem az erdőt, de tartok tőle.

Ötévesen találkoztam először az erdővel. Akkoriban költöztünk a Budakeszi úti Sztéló-villa egyik hátsó szárnyába. (Sztéló Gábor ev. lelkész hatalmas gyermekmentő szolgálatot végzett 1944-1948 között; az ő nevéhez fűződik a Gaudiopolisz gyermekköztársaság és a PAX nevű gyermekotthon.) Édesapám itt kapott műszaki gondnoki, amolyan mindenesi állást.

Önfeledten elkezdtem futni a villa parkjában lefelé az erdős lejtőn, és nem tudtam megállni, amíg az egyik kikerülhetetlen fenyőfának neki nem rohantam. Alföldi gyerek lévén, mit tudtam én, hogy a meredek lejtőn másképp működik a gravitáció és a lendület erőjátéka. Egyszerre volt megrázó találkozásom heggyel és erdővel.

Persze későbbi gyerekkoromban azért az Alföldön is tettem erdei kirándulásokat, már amennyire erdőnek lehetett nevezni a mesterséges telepítésű akácosokat és mezei tölgyeseket. Monor és Pilis között, meg Mikebuda környékén szép darab erdők voltak, ezek már kezdtek hasonlítani a valódi erdőségekhez. El lehetett bújni bennük olyan mélyre, ahova már nem hallatszott be az autók zaja. Az ősi tölgyeseknek már csak foltjait lehetett feltalálni, a zsombékosabb lapos részeken sok volt a nyárfa és fűzfa. De ezek legfeljebb ligeteket képeztek, zárt erdőt nem alkottak.

„Pannonia nemorosa est” (=Pannónia erdős vidék.) - ez volt az első példamondatok egyike a gimnáziumi latinkönyvemben. Gondoltam, annak okán került ez a könyvbe, mert a provincián átutazó vagy itt időző római krónikásokat is magával ragadták a Bakony  bükkösei és a Vértes gyertyánosai-tölgyesei, amelyekkel én is csak felnőtt koromban ismerkedtem meg. Soha nem laktam erdőben vagy erdő közelében, de titkuk annál jobban izgatott. Talán épp azért, mert a síkság szülötte voltam.

Egyik tanulmányutam alkalmával valami okból nem tudtak a szervezők a kijelölt indulási napra repülőjegyet szerezni, így az utolsó nap kissé restelkedve közölték, hogy vonattal kell Moszkváig utaznom. 2,5 óra helyett 39 óra az utazási idő (ha nem késik a vonat). No, szép! Amikor este a Nyugati pályaudvaron bevackolódtam a hálókocsiba, még nem sejtettem, hogy mekkora ajándékot kapok ezzel az úttal. Hajnalban értünk Kárpátaljára. Csapnál még egy mozdonyt kapcsoltak szerelvényünk elé, így kétszer 4000 lóerővel rugaszkodott neki vonatunk a Vereckei hágónak.  Az augusztusi nap korongját még takarták a hósapkás csúcsok, mikor már sűrű fenyvesek között kapaszkodott a két mozdony a hágó nyerge felé. Percről percre teljesen átalakult a világ. Először a levegő változásán ámultam el. Soha addig nem éreztem még a levegőt ilyen valóságosnak. Semmi nem volt igaz abból, amit a fizikaórán tanultunk. Még hogy a levegő színtelen, szagtalan, éghetetlen gáz! A fenyvesekből áradó hűvös levegő pillanatok alatt átöblítette a kocsikat. Kimosta belőlük a poros földek, a kopár mezők, a városok, a pályaudvarok és az sokféle ember megszokott szagát. Szinte fájt a légáramlat tisztasága. Az erdei levegőnek íze, súlya, égető ölelése volt. Óvatosan kellett az orromon át aprókat lélegezni, mert a nagyobb adagok éles pengeként hatoltak tüdőmbe. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire meg lehet szokni a koszos levegőt, és eszembe jutott amit a tüdőgyógyászoktól hallottam, miszerint a városi ember tüdeje csaknem fekete, és a hólyagocskák falán kilónyi salak halmozódik fel.  Másodjára a színek ereje ejtett ámulatba. Csupa kék és zöld. A fenyvesek tömör sötétzöldje felett az nyárvégi ég azúrkékje. Semmi más! Semmi szürkeség és semmi rikító keverékszín. A három alapszínből kettő együtt. Majdnem tökéletes harmónia.

A lvovi (lembergi) pályaudvaron lekapcsolják az egyik mozdonyt, innen már lankás sztyeppéken és folyók szabdalta síkságon rohan az expressz. Aztán vagy 20 óra száguldás után, már közeledőben a végállomáshoz, beértünk a brjanszki erdőbe. Több mint két óra hosszat robogott a vonat, úgy 140-150 km-es sebességgel a nyírfák között. 300 km-nyi nyírfaerdő egy tagban, csupa fehér törzsű szálegyenes óriás szegélyezte a pályát. A vasútüzemhez szükséges transzformátor-telepeken kívül nem volt egyetlen állomás sem ezen a szakaszon, nem volt város, nem volt falu, még csak elszórt tanyákat sem láttam a vonatból. Félelmetesen gyönyörű volt.  Ha most összezárulnának a fasorok, ha úgy akarná az erdő, pillanat alatt benyelhetne bennünket mozdonyostól, vonatostól, emberestől...  De az erdő fenséges és egyben szelíd is volt; nagylelkűen megengedte, hogy baj nélkül végigszáguldjunk rajta. A robogó vonattal még az Necronomiconból* kilépő erdőlakó gonosz szellemek, gyilkos démonok sem mernek kikezdeni. A szó szoros értelmében átfutó vendége voltam a brjanszki erdőnek, de így „futtában is” lenyűgözött hatalmas lelke.

A végén már káprázott a szemem, még órákig cikáztak előttem csukott szemmel is a sudár fehér törzsek. Álmomban olykor újra látom őket.

Városi emberként mindig csak vendégségbe mentem az erdőkbe, ám az ilyen kirándulások túl tudatosak, túlságosan szervezettek voltak ahhoz, hogy találkozhassak az erdő szellemével. A kitaposott és eldobált hulladékokkal szegélyezett ösvényeken nem lehetett találkozni sem dzsinnekkel, sem démonokkal. De félni sem kellett semmitől. Mert az erdőjárás és a félelem valamiképp mindig együtt jártak gondolataim mélyén.

Valószínűleg egy gyerekkoromba visszanyúló nagyon rossz emlékem miatt. Úgy 10-11 éves lehettem, amikor egyik osztálytársamnál, a tanyájukon töltöttem pár hetet. Szülei gazdálkodók voltak, és elég szép nagy tanyájuk volt a várostól 9-10 km-re. A tanya körül nagydarab, egybefüggő gabonatáblák, kukoricások, lucernások voltak, meg végtelen határú legelők. Élveztem a tanyasi életet, nagyon sokat tanultam barátom apjától, aki megmutatta a mezőgazdasági gépek működését, megengedte, hogy a cséplés idején éjszaka fenn maradjunk és ott sündörögjünk a cséplőgép körül. Cseréltem az almot a lovak alatt, egyedül hajthattam a gumis kocsit, és nagyon büszke voltam rá, hogy nekem is engedelmeskednek a lovak, nemcsak gazdájuknak. Szóval minden szép lett volna, ha egyik délután barátomnak nem jut eszébe, hogy gonosz tréfát űzzön velem. Elcsalt jó messzire a tanyától, és bevezetett egy hatalmas tábla kukoricás közepébe, azután elfutott és elbújt. Ő nyilván jól ismerte a terepet, de én még életemben nem voltam ennyi kukorica között ilyen egyedül. Augusztus végén jártunk, már jóval magasabbak voltak nálam a nagy, lelógó levelekkel teli szárak, már látszottak rajtuk a zsenge kis csövek. Tízezer egyforma kukoricaszár minden rengeteg erdőnél félelmetesebben vett körül, és iszonyú rémület fogott el. Nem láttam, nem láthattam mást, mint a zöld tengert körülöttem. Hol a kiút? Mi van, ha barátom (barát az ilyen?) tényleg otthagy? Mi lesz, ha leszáll az este? Elkezdtem kiabálni, majd sírva ordítani... Jó ideig hagyta komisz barátom, hogy így kínlódjak, azután végre visszakiáltott, a hang után rátaláltam, és persze együtt percek alatt kijutottunk a félelmetes táblából. Nekem remegett a lábam, ő meg kiröhögött. Azóta se bocsátottam meg neki ezt a tréfát. Azt hiszem, ez az a páni félelem, amit az erdőben eltévedt ember érezhet. Elveszti a látható, tudható vonatkoztatási pont adta biztonságérzetet. És ezzel felborul minden viszonyulás, az arányok összezavarodnak; az irány- és időérzék megbolondul, a józanság elpárolog, rémek alakját öltik az árnyékok. Eltévedtem, végem van. Talán ez az élmény “alapozta meg” mindmáig tartó szorongásomat és távolságtartásomat az erdőtől.

A vonat 14 perc (!) késéssel futott be Moszkvában a Kijevi pályaudvarra. Nem rossz teljesítmény 1600 km-en…! Azután taxit fogtam, és jelentkeztem a Követség Kereskedelmi Kirendeltségén, majd megkezdődött az egyhónapos tanulmányút, ami nagyon érdekes volt, sok újdonságot és fejlett technológiákat láttam.

De térjek vissza az erdőkhöz és az erdei vonatokhoz. Megtanultam, hogy az erdőknek sok titka és nagy hatalma van. Bámulom, tisztelem és féltem is őket. Tudom, hogy szükségem van az oxigénre, amit adnak nekem (is), tudom, hogy pótolhatatlan ökológiai egységet őriznek. Testvéreim a teremtésben, de nem igen tartjuk a rokonságot. Igazából félek tőlük.

Svájc és Olaszország határán fut egy varázslatos keskeny nyomtávú, egyvágányú villamos kisvasút. Erdők és folyócskák között, 800-1000 m magasan, közel 40 km hosszan, Locarnotól  Domodossoláig (ez már Olaszország területén van) vezet a vonal. Itt ugyan nem érintetlen az erdő, de az illat és színpompa, ami behatol a kisvasút kocsijainak ablakain az utazóhoz, olyan, mintha az erdő istenei és tündérei öntenék ölünkbe ajándékaikat. Jó, hogy a vonat lassan megy, így van idő átvenni az ajándékokat. Szinte tapintható a csönd és tisztaság. Csak a villanymozdony halk zümmögése hallik. A kisvasút gyönyörű példája annak, hogyan lehet modern eszközökkel is úgy bemutatni a természet pompáját, hogy ne bántsunk egyetlen fát és egyetlen madarat sem. De ez is csak vendégség az erdőben, és most már tudom, nekem nem is való más. Elég az utazás, az átutazás vendégsége. Ez nem félelmetes, sőt talán nyomorultul, szégyellni valóan biztonságos.  A nemzetközi expresszvonat, és az erdei kisvasút nem téved el. 

Néha azért kisétálok a János hegy vagy a Hárshegy oldalába, oda merészkedem egy-egy öregebb tölgyhöz vagy platánhoz, majd, amikor senki sem látja, pár percig átölelem vastag törzsüket és ügyetlen fohászban kérem segítségüket.

                                                                                              REMÉNYI TIBOR

Reményi Tibor

A gyűlöleten innen és túl                             

Gyűlölettől sistergő világban élünk. Magunk „termeltük ki" az ellenszenv, a harag és gyűlölet ezernyi fajtáját. Mintha megállíthatatlanul virágozna és terebélyesedne a gonoszság fája.

Ezúttal nem a társadalmak csoportjaiban kialakult pillanatnyi (vagy időleges) világnézeti, ideológiai, gazdasági és szociális gyökerű politikai gyűlöletről írom ezt a rövid esszét, hanem arról a folyamatról, ami az emberi szívben teremti meg a gyűlölet leküzdhetetlen és sokszor élethosszig tartó érzését. A pszichológiai, filozófiai és teológiai szakirodalom éppúgy tele van a gyűlölet témáival, mint a szépirodalom és a képzőművészet (kivált a festészet!). Bennünk és közöttünk terem meg a gyűlölet, hisz többnyire tárgyiasult dologra van szüksége, akit/amit gyűlölhessen. Itt most tekintsük "tárgyiasult" dolognak a testtel-lélekkel bíró élőlényt, elsősorban az embert, feltételezve, hogy a gyűlölet egy állatra vagy állatfajra is kiterjedhet. Lehet persze a gyűlölet érzését tovább kitágítva „légiesíteni", amikor egy viselkedésmódot, egy jelenséget, egy természeti állapotot vagy történést gyűlölünk, ‒de ennek tárgyalása nagyon messze vezetne, és az idegélettan, a pszichológia, az etológia és különféle misztikus "tudományok" rengeteget foglalkoznak velük.

Mi szüli az ember ember elleni gyűlöletét? Először megpróbálom címszavakban összegyűjteni a leggyakoribb gyűlölet-forrásokat, jól tudva, hogy a lista sokkal hosszabb, és kimeríthetetlen. Mégis érdemes kiemelni néhány okot, amelyeket továbbgondolva kitárul a gyűlölködés hatalmas csarnoka...

Irigység

Félelem

Féltékenység

Undor

A versengés kényszere

Sikertelenség

Mellőzöttség

Alávetettség, szolgasors

Kitaszítottság

Megalázás

Kizsákmányolás és elnyomás

El nem felejthető fizikai vagy lelki bántás

A meg nem értett "másság"

A térhódítási és leigázási vágy - földrajzi, gazdasági, politikai, szellemi értelemben

----

Ezek már a kialakult, megfogalmazható és állandóan kísértő érzelmi állapotok, amelyek beférkőznek személyiségünkbe, és akár egyetlen szóval jellemezhetik magatartásunkat  (pl. ez egy irigy, féltékeny, sikertelen, kiszolgáltatott, törtető, „lúzer”  stb. pasi..)

A Biblia szerint miből is fakad az első emberölés? Nem nehéz rá a válasz: irigységből, féltékenységből, és képzelt megaláztatásból. Ábelt elfogadja az Isten, Káint mellőzi. Ezért Káin gyűlölete testvére iránt túlcsordul a tűréshatáron, és ő lesz az első gyilkos. Nem képes a gyűlöletén úrrá lenni, nem képes a gyűlöleten „innen” maradni, túllép az élet-halál választóvonalán, kioltja testvére életét. Összefoglalva a fő ok: az elfogadás és a szeretet hiánya. 

De hogyan fogan meg a gyűlölet csírája?  Lehet, hogy kezdetben csak idegenkedésben, távolságtartásban, elzárkózásban, enyhe ellenszenvben nyilvánul meg, aminek talán okát sem tudnánk megnevezni. Azután megjelenik az ellenszenv egy jelentéktelen összekülönbözés miatt, ami elkezd mélyülni, és nagyon hamar haraggá válik. Ekkor már kerülöm a találkozást, nem óhajtok beszélgetni a másikkal. Látni se bírom! ‒ ahogy a szólás mondja. Ha a találkozások és összeütközések ritkán következnek be, akkor, lehet, hogy a megvetés és az utálat szintjén állandósul a „nem szeretem”‒ érzés. Olykor, jó esetben, feledésbe is merül. 

Ha viszont elkerülhetetlen a gyakori, különböző szintű összeütközés, akkor egy idő után gyűlöletté súlyosbodik az utálat és a harag. Innen ritkán van visszaút, a folyamat inkább önmagát gerjeszti tovább. Hamis képzetek, örült fantáziálások keresnek alkalmat az egyre izzóbb gyűlölet jogosságára és kinyilvánítására. Itt még talán segíthetne egy higgadt barát, egy szülő, gyermek vagy testvér, megkísérelve elérni a gyűlölködő személy önmagába nézését, az ellenségeskedés relativizálását, nyugodt, szeretetteljes hangon, esetleg megértő szavakkal való csillapítását.

A gyűlölet indulatán túl  kezdődik a tevőlegesen ártó cselekvés. A kizsákmányolás, kiéheztetés, a megnyomorítás, az agresszív kényszerítés, a verés, a bezárás, a megkötözés, a kínzás, az elkábítás, a mikrobákkal vagy radioaktív sugárzással való megfertőzés, a megsebesítés, a megcsonkítás és végül... a gyilkolás, amelynek módjait nem kívánom számba venni és részletezni.

Súlyos esetben a pusztítási késztetés önjáróvá és/vagy csoportossá válik. Ilyen a lincselés, az ókori megkövezés, a gyújtogatásba torkolló tömeghisztéria, törzsi háborúskodások stb.

A modern, és általában átláthatatlan háborúkat azért nem sorolom ide, mert azokban egyrészt gépekkel ölik egymást a jobbára láthatatlan felek, másrészt a besorozott és harcra kényszerített katonákban eredetileg nincs gyűlölet az ellenség iránt, többsége önként nem akar(na) gyilkolni.  A hadseregek mentális átnevelése, a katonák különféle, leggyalázatosabb módszerekkel történő ölésre „programozása” a mai háborúra felkészítés mindennapos eszköze.  A felelősség ez esetben a legmagasabb rangú vallási, politikai, katonai és világgazdasági vezetőket terheli. Ők azok, akik már túl vannak minden nemű gyűlöleten, önmaguk gyűlöletén is, amit megháborodott elméjük fel sem tud fogni. Mentális és fizikai gyilkológéppé „fejlődtek”...

Igen: arra az alig több, mint 200 (?) világuralmi státuszt képviselő személyre és szűk családjukra gondolok. Őket nem érdeklik a hidrogén-és neutronbombák elképzelhetetlen pusztításai?! Meg fogja őket védeni az 50 m mélyre épített, minden biológiai és fizikai életfeltétellel, valamint az összes létező védelmi technikával, továbbá elképesztő kényelemmel ellátott bunkerük?  Avagy hányóknak van elővételben beszerzett jegyük valamelyik, már régen létező titkos űrállomásra, esetleg egy lakhatóvá „varázsolt” bolygóra, ahová földönkívüli entitások a legközelebbi féreglyukon át szállítják el őket ?

Az ő hatalmukat, uralmukat és akaratukat  KI  KORLÁTOZHATJA ???

Nemrég hallottam valamelyik tévés vitaműsorban, hogy az „igazi megoldás” 6,5 milliárd ember kiirtása lenne, mert a maradék 1,5 milliárdnak maradna elég terület, élelem, energia, stb.

Nem akartam hinni a fülemnek, pedig elhangzott ez az ötlet. Nem is kellene hozzá felhasználni a világ jelenlegi összes nukleáris fegyverkészletét. Arról nem tett említést az ötletgazda, hogy a több milliárdnyi embertömeg, valamint a teljes földi élővilág nagy részének elégése, elolvadása, elgőzölgése, elrohadása...a föld felszínének felperzselése után milyen életfeltételek maradnának a maradék 1,5 milliárdnak???  Persze tudom, hogy az emberirtásnak lehetnek irányított vegyi, biológiai (bakteorológiai, virológiai, genetikai) módszerei is, amelyek hasonlóan hatékonyak, mint az atombombák. Hogy ehhez van-e jelenleg elég készlet, azt nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy ha a hatalmasok akarják, akkor lesz. Azt sem tudom, milyen „mellékhatásai” lehetnek ezeknek a „csendes gyilkosoknak”, de félek, hogy szörnyűek lennének a maradék élőlényekre és a Föld egészére nézve is...

Van, aki eleve gyűlölettel teli szívvel születik?  Például ez lenne karmikus sorsa?  Ilyenek lehettek a Gracchusok (?), Néró, Rettegett Iván, Lenin, Sztálin, Kun Béla, Szamuely Tibor, Hitler, Himmler,  Nicolae Ceausecku, Szlobodan Milosevics, Kim Ir Szen, Pol Pot, Kim Dzsongil  stb. Miféle „tervet” teljesítenek be ezek a közöttünk élt (élő) gyűlölettel átitatott emberek?  A JÓ és GONOSZ szembeötlően és szükségszerűen(?) zajló  kozmikus harcának kiragadott és kiemelkedő szereplői;  akárcsak a JÓ oldalon küzdő világvallások hívői és vezető képviselői, avagy a vallástalan „tudós szentek” lelkei?  Bevallom, nem teljesen értem a JÓ és GONOSZ (öröktől fogva folyó?) univerzális hadakozásának szükségszerűségét, de bízom Istenben, aki remélhetőleg érti és tudja célját. Mi más reményem lehetne? 

Talán jellemhiba, hogy nem tudok gyűlölni?  Vagy csak én gondolom így magamról, és valójában az érzéseim között megbúvó gyakori ellenszenv már a gyűlölet egy fajtája? Ki vizsgálhatja a szívek indulatát?  Egyedül a felfoghatatlan Isten, Akinek én is része vagyok.

Él bennem egy olyan hit, hogy az „utolsó időkben” a gyűlölet felfalja önmagát.

A szeretet pedig megmarad örökké.  Talán ez az Univerzum legnagyobb titka és csodája.

Alkalmatlan magyarok    

          Tamási Áron  Tulipános téli sapka  című novellájának utolsó sorai a következőek:

      „– Mért nem akarád, hogy magyar legyen? – kérdezte Sükei a fiától. .... Dónát egyenesebb ülést vett a széken, aztán ránézett az apjára, és így szólt: - Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas."

A rövid párbeszéd közvetlen előzménye az, hogy Sükei, Dónát apja, Dónát maga és Kuvik, Dónát barátja, hármasban együtt ebédelnek a vendégfogadóban, miközben egy rongyos-koszos kisfiú is „bébátorkodik" a vendéglőbe. Kezében egy szelet kenyér, azt majszolja, és kétségbeesve keresi az apját. Kuvik nagy jókedvében hosszú karjával kiüti a 6-7 éves fiúcska kezéből a kenyeret, aki keservesen sírva fakad... Aztán  Kuvik, némiképp megszelídülve, visszatér a nemrég vásárolt sapkák díszítésére, jelesül a tulipánra,  és  azt mondja Dónátnak, ő is szeretne magyar lenni, mert hát ő valójában "dalmata".  Erre Dónát azt válaszolja, én azt nem szeretném, hogy te magyar legyél. Ezután Kuvik dühödten kirohan a vendéglőből.

A hitvány ember eleve alkalmas, vagy könnyen tehető azzá gonosz tervek és tettek kivitelezésére. A rosszra, az embertelenségre és más gonoszságokra való alkalmasságnak félelmetesen széles skálája van: a hétköznapi összeférhetetlen

kötözködéstől kezdve, az „ártatlan” csaláson, a betöréses rabláson stb. keresztül a tömeggyilkosságig.  

Az értékes életre, azaz a jóra alkalmas ember felfogja a természet harmóniáját, megérti az ember feladatát a világban, belátja, hogy az emberi közösségeket csak a szeretet képes békében és jól-létben fenntartani. Tevékenységével a közjót gyarapítja, tiszteli az emberi és állati életet, segíti a gyengéket, a rendet és a szabadságot egyképpen fontosnak tartja.

A jóra való alkalmasság felső foka a tiszta erkölcsben, a rátermettségben, a tehetségben és az intuitív látásmódban nyilvánul meg a legszembetűnőbben. Ebben az írásban az igaz magyarság jóra való alkalmasságának kimagasló jellemzőire és példáira szeretnék rámutatni. 

Mi magyarok mintha valóban valamiféle különleges alkalmassággal bírnánk az élet minden területén. Magyarnak lenni valami többletet igényel: világlátásban, gondolkodásban, erkölcsben, viselkedésben, tárgyszerűségben, kitartásban, igényességben, célszerűségben, összetartásban, művészetben, alkotó erőben, érzelmi mélységekben... Lélekszámban parányiak vagyunk, de elménkben és lelkünkben nagyok. Nem előkelőségben, gazdagságban, hatalomban, hanem szellemi kincsek tekintetében. Hazánk lelkiségben és erkölcsileg van (volt?) a magasban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja ‒lelkünkre utalva:  Mi  ott fészkel, égbemenekszik.

És ez sohasem volt ürügy a mások feletti uralkodásra, a gyarmatosításra, avagy országunk belső társadalmi rendszerének igazságtalan és jogtalan megosztására. Kimondhatjuk, hogy, amennyire a nagyhatalmak megengedték, következetesen őriztük a Kárpát-medence békéjét és munkáltuk fejlődését. (Ha és amikor ez a rend megbomlott, annak rendszerint idegen hatalmak beavatkozása, uszítása, területéhsége, természeti kincseink elrablásának vágya volt az alapvető oka !)

Néhány külföldi vélekedés a magyarokról:

‒ „Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az Önök országából fog elindulni. „ (TANPAI RINPOCE, a nepáli Fehér Király kolostor vezető lámája mondta 2007-ben.)

     ‒ GRIM JAKOB (1785-1863), az első német tudományos nyelvtan megalkotója: „A magyar nyelv logikus és tökéletes, felépítése felülmúl minden más nyelvet." 

    ‒ Sir BOWRING JOHN (1792-1872):  „A magyar nyelv messze magasan áll, magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke... A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét..."

  ‒  GEORGE BERNARD SHAW (1856-1950) angol író: „Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal... Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna."

‒ ISAAC  ASIMOV (1920-1992) scifi író: „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

*

Különlegességünknek genetikai, környezeti, történelmi és transzcendens okai egyaránt lehetnek, és vannak is. A magyar észjárást nyelvünk mutatja meg legjobban. A magyar filozófia maga a nyelv. A hagyományos magyar észjárás idegen az indogermán (angolszász és német) gondolkodási modelltől; a német szájbarágás és az amerikai-angol nyelvi logika egyaránt távol áll a magyar nyelv gondolkodásmódjától, éppúgy, mint a globálisnak nevezett követelményrendszer egységesítő formalizmusától. 

Az 1930-as években Karácsony Sándor (1891‒1952) egyetemi tanár, a pedagógia professzora, író, filozófus adott eredeti leírást a magyar észjárás és nyelvi kultúra egyedülálló jellemzőiről és értékeiről. A magyar gondolkodás és beszéd az egészből, a nagyobból kiindulva jut el a részletekig, eltérően az elemezve építkező gondolkodástól. Gondoljunk csak számolásunkra: 11, 12, 18 - ez a latinban, németben, angolban, de még az oroszban is fordítva van!  A magyar észjárás tárgyszerű, képileg működik. Nehezen vonatkoztat el és általánosít, a kézzelfogható szemléletből indul ki, munkája során megmarad a tárgyi világban.

Okoskodása mellérendelő, mindig viszonyításokkal jelöl, szemben az indogermán alárendelő szemlélettel. Az életet természetes teljességében látja, az összefüggéseket és egymásrautaltságot ösztönösen érzi. Nem szereti a mesterséges rendszereket; amit elveszít alaposságban, azt visszanyeri alkotóképességben és teremtő erőben. Elveszik a megfoghatatlan filozófiai elmélkedések sűrűjében. A nyugati megítélés ezt az észjárást bizonyos mértékig primitívnek látja, pedig az „ural-altáji nyelv valóban tud új látásmódot felmutatni az indoeurópai filozófia számára” (Nietzsche.) Karácsony úgy látta, hogy ezek a jellemzők már az 1930-as években sem érvényesültek a magyar értelmiség nyelvezetében. Elfedte őket a nyugat-európai, főleg német hatás, a majmolás divatja. Csak a népi köznyelvben és legkiválóbb íróink, költőink nyelvében mutatkoztak meg.

Tudjuk, látjuk, hogy az elmúlt 70-80 év alatt hogyan pusztult tovább anyanyelvünk. De képes-e ennyi idő gyökeresen megváltoztatni azt, ami 1500 év vagy még hosszabb idő alatt alakult ki? Nem lelhetőek-e föl mégis észjárásunk legmélyén az ősi értékek? Nincs-e bennünk ösztönös hiányérzet a szép magyar beszéd kiveszése miatt? Tagadhatatlanul érezzük azt a gondolkodásbeli távolságot vagy talán szakadékot is, amely az un. EU-konform mérnöki és hivatali felfogás, valamint a magyar „műszaki ész” között mélyül. A különbözőség részben származástani, részben szellemtörténeti és társadalmi eredetű. Mi másképp fogalmazzuk meg a kérdéseket, másképp közelítjük meg a feladatok megoldását, máshová helyezzük a hangsúlyokat, mást és másképpen tartunk szükségesnek leírni vagy szabályozni, mint a brit, az amerikai vagy német kollégáink.

A 20. század első felének technikatörténete ugyanakkor bizonyítja, hogy a magyar észjárással nem kevésbé zseniális és kiváló alkotásokat lehetett létrehozni, mint Nyugat-Európában vagy az USA-ban (Karácsony Sándor szóhasználatával: Euramerikában). A műszaki és gazdasági globalizáció (=világgyarmatosítás?) kényszere ma más feltételek közé szorít bennünket, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni (de nem teljesen behódolni!) a nyugati és távol-keleti birodalmak mintáihoz és szabályrendszereihez. E tekintetben számunkra az EU is „nyugati birodalom”. Az egészséges kapcsolódást Karácsony Sándor így fogalmazza meg: „Amit a magyar kifejezni próbál, az Európa - de ahogyan, az Ázsia”, és „… addig dolga van, míg Ázsia és Európa egyek nem lettek.” 

A nyugati kultúra értékeit a magyar észjárás nyelvén értjük meg igazán, és csak ezáltal tudjuk beépíteni saját műveltségünkbe. Ez roppant nehéz feladvány, ha nem is megoldhatatlan! Vitatkozhatunk Karácsony Sándorral, ahogyan tették ezt sokan a 20. század folyamán, sőt ma is, de még a vitatkozók is elismerték megfigyeléseinek helyességét és következtetéseinek időszerűségét. Főleg azt, hogy a közösség élete a nyelvében nyilvánul meg, a nyelv betegségei a közösség gyengülését jelzik, és megbetegszik a közösség, ha nyelvében sorvad. A mércét olyan magasra tette, hogy ma talán már meg sem próbálhatjuk azt elérni, de legalább tudjunk róla.

Nem szeretnék az ősi időkig visszamenve belebonyolódni a magyarság szerepének taglalásába az emberi faj, a kultúrák kezdete és a „homo sapiens" kifejlődése során. Gyökereink szálai nagyon messze és nagyon mélyre nyúlnak vissza a történelem őserdejében. Némely tudós közösség, néprajzi, régészeti, kultúrtörténeti és genetikai kutató csoport egészen addig elmerészkedik, hogy az  embervilág az ősmagyaroktól eredeztethető, és túlvilági, földön túli, isteni lények közvetlen leszármazottai (vagy küldöttei?!) vagyunk. Nem tudom, hogy másságunk, kivételes tulajdonságaink, képességeink, észjárásunk, gondolatvilágunk és nyelvünk sajátos szerkezete ezért tűnik-e ki minden más faj és nemzet kultúrája közül.

Tény viszont, hogy a magyar nyelv különleges, egyedülálló mivolta 10 ezer éves gyökerekre  nyúlik vissza. A vándorlások során történő faji keveredés, az ősi törzsi szövetségek, a kétségtelenül sok hadakozás mind-mind hozzáadott valamicskét egységes nyelvünk létrejöttéhez, gazdagodásához, kifejezőkészségének gyarapodásához. Mindig mindenkitől tanultunk valamit, leginkább azt, ami hasznunkra volt, és életvitelünkben, olykor túlélésünkben segített bennünket. Nagyon sok tárgyi tudást, hétköznapi ismeretet szereztünk a mezopotámiai, a közel‒ és távol‒keleti, a kis‒ázsiai és a belső ázsiai népektől. Kultúránk egészébe, kivált nyelvünk „testébe" számtalan sumer, akkád, kínai, mongol, török stb. szó, szókapcsolat és kifejezés, valamint feltűnő nyelvi hasonlóság épült be. Ennek szükségszerűségét és bizonyítását Badinyi Joós Ferenc (1909-2007) történész kutatásai és egész munkássága imponáló részletességgel és logikával tárja elénk. Tanulmányait a római Institutum Pontificum Biblicum Akadémián folytatta, itt kapott képesítést a sumerológia hivatásos művelésére. 1946-ban Argentínába emigrált, ahol a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetemen tanított, amelynek 1966-ban rektora lett.

Téziseit és következtetéseit a tudományos körök egy része áltudománynak tartja, ugyanakkor más, szintén tekintélyes, kül-és belföldi tudományos fórumok részben vagy egészében elismerik.  A vita egyáltalán nem dőlt el. Elméletével igen sok magyar tudós is egyetért, kivált a sumer-magyar rokonság tekintetében. Lehetnek és vannak is tévedései, de, amit összegyűjtött, az páratlan értékű kulturantropológiai és nyelvtörténeti tudástár. Magyar nyelvű könyveit a Püski Könyvesház árusította/árusítja.

Ide kívánkoznak Kiszely István (1932‒ 2012) világhírű antropológus professzor genetikai kutatásainak ‒ jelenleg is vitatott(!) ‒ eredményei is. DNS-tesztjei, valamint az örökítő sejtek mitokondriális tulajdonságainak modern eszközökkel, a legújabb műszerekkel és technológiával való vizsgálata perdöntően mutatta ki ural-altáji és belső ázsiai származásunkat. Ez az elmélet nem tagadja a finn-ugor leágazást, mint a rokonság egyik összetevőjét, de ez a hasonlóság messze nem olyan mély és erős, mint az ázsiai. 

Munkássága és személye megosztja tudományos világot.

Jelenleg az MTA és egyéb tudományos fórumok egy része kutatásait és publikált eredményeit áltudományos állításoknak tartja. Miután halála előtt nem sokkal, 2012 áprilisában bevallotta kiterjedt ügynöki tevékenységét a Kádár-kormány szolgálatában, tekintélye hatalmasat zuhant, és sokakat ez vezetett tudományos eredményeinek megkérdőjelezéséhez is.

E sorok írója személyesen ismerte, hallgatta előadásait és olvasta könyveit, ezért most "kutyaszorítóban" érzi magát, mert hajlik Kiszely igazára, és kétli a hivatalos, egyedül tudományosnak felkent intézmények kirekesztő, kigúnyoló, lesújtó álláspontjának tévedhetetlenségét. Mivel azonban a tárgyban nem vagyok szakember, kivált nem szaktekintély, ezért a művelt olvasóra bízom az „ítéletet"...

Ma olyan Európában élünk, amely az EU eredeti szándékát és célját kiforgatva egyetlen masszává akarja összegyúrni a nemzetállamokat. Az eurokraták fel sem fogják, vagy semmibe veszik az önkéntes összefogás, a szabad egyesülés erejét.  Nem értik vagy nem akarják érteni, hogy az önálló, szabad nemzetek „saját értékének"  összege  mennyivel nagyobb, mint, ha lefaragva minden egyéni adottságot és hozzáadott értéket, a sokszínű műveltséget és a változatos gazdasági erőt, kínkeserves erőszakkal összeöntjük az egyedileg értékes „anyagokat", aminek eredményeképpen nem kapunk mást, mint egy jellegtelen, használhatatlan kotyvalékot. Ha sikerül megvásárolni vagy megfélemlíteni Európa nemzetállamait, aztán egy csordába terelve központilag irányítani, és életidegen, alkalmatlan jogszabályok közé szorítani az emberek puszta létét, akkor győzött a hitványság, mert ezt a rombolást véghezvinni csak hitvány emberek alkalmasak. Közöttük vajon hány a magyar, akár Brüsszelben, akár Budapesten? Hányan nem használják ki vagy tagadják meg jóra való alkalmasságukat, ha anyagi és hatalmi érdekei úgy kívánják?! 

Úgy áll a dolog, hogy hitványnak lenni sokkal kifizetődőbb, mint a jót cselekedni. Ekkor ránk szakad a globalizáció minden „áldása", a nyitott társadalom áhított szabadsága, a fajok és nemek összekeverésének megállíthatatlan járványa, a Föld minden természeti értékének felélése, ... új háborúk leírhatatlan pusztítása, esetleg néhány óriási aszteroida becsapódása, az emberiség 70-80 %-ának  megsemmisülése.

De ne vetítsünk előre rémképeket! Hátha megmenekülünk, és még magyarságunknak is örülhetünk.  Adja az Isten, és magunk is tegyünk meg érte mindent.

A ma élő (talán 12-13 millió?) magyar testvérünkből hányan alkalmasak a magyar névre?  Az alkalmasak is hányszor botlottak meg, és váltak hitvánnyá, ha csak egy napra is?!

Akármilyen nehéz is, akármilyen ára is van vagy lesz, fogadjuk el és kövessük Tamási Áron intő szavait:

"... bármerre megyünk is a világban, úgy éljünk, dolgozzunk, hogy mindenkor azt mondhassák: »látszik, hogy magyar«, azaz a minőség a magyarság védjegye legyen, mert magyarnak lenni büszke kötelesség.                                       

2024. június                                                    Reményi Tibor

            VIZIÓ

Rámtörtem álmomat

Rémült utas dörömbölt

                    kívülről

Rossz sejtés szűkölt

                    belül

Eljöttem magamért

de zárva voltam –

Ajtómat túlfelől

hiába ostromoltam

Ki mondja meg most már:

A zörgető

          az álmodó

vagy

maga az ajtó voltam?

Honnan jöttünk, hová megyünk?

A megrögzött szkeptikusoknak, az eleve hitetleneknek, a minden hírben kételkedőknek, az erős bizonyítékokat is tagadóknak, az új gondolatokat és felfedezéseket, az értelmes és logikus tudományos hipotéziseket is elutasítóknak nem ajánlom ennek a tanulmánynak az elolvasását.

Folytatása itt >>> Honnan_jottunk.docx

Reményi Tibor

Csak egy érintés

2018. március végén elviselhetetlenné fokozódott derekamban a fájdalom. A harmincas éveimtől sokszor kínlódtam lumbágós és egyéb degeneratív gerincpanaszokkal, de általában pár nap, esetleg pár hét alatt, a sokféle ambuláns kezelés hatására (vagy "magától"?) elmúltak a fájdalmak. De ez most más volt.

A vérkép a gyulladásos paraméterek sokszoros megemelkedését mutatta (CRP és vérsüllyedés). A rendelőintézeti reumatológus nem tudott velem mit kezdeni, az volt a véleménye, hogy a lumbágó nem jár gyulladással és ilyen erős fájdalmakkal. Mivel nem érti a tünetek összefüggését, nem vállalja a kezelésemet, ami úgysem állna másból, mint fájdalomcsillapító injekciók adásából, ami nyilván nem megoldás. Menjek valamelyik kórház reumatológiai osztályára, alaposabb kivizsgálásra. Beutalót nem tud adni, de az ambuláns lapra ráírta, hogy "járóbetegként nem vagyok kezelhető", azaz be kell feküdnöm valahová. 

Részben baráti közbenjárással öt budapesti kórházat jártam meg, de egyikben sem tudtak segíteni. Rögeszmésen mindenütt a mozgásszervi reumatikus kórképhez ragaszkodtak, és ennek megfelelően állították fel a terápiát, azaz a protokoll szerinti infúziót, fizikoterápiát, masszázst és gyógytornát írtak elő. Ezektől még rosszabbul lettem,  a fájdalmak erősödtek, már éjjel is csak erős altatóval tudtam aludni néhány órát. Az ultrahang és röntgen vizsgálatok sem mutattak ki sehol gyulladást a belső szervekben. De a vérkép hetek múlva is rossz volt. Maradt a fekvés és a fájdalomcsillapítás. Enni alig tudtam, rohamosan fogytam, és ment el a fizikai erőm. Ópiát tapaszokkal is próbálták enyhíteni fájdalmaimat. Ettől egy kicsit „meghülyültem”, később fiam elmondták, hogy összevissza beszéltem oda nem illő marhaságokról...     

Közben kértek egy MRI vizsgálatot, amire 52 nap múlva kaptam időpontot. 

Amikor megjött az MRI eredménye, a Péterfy kórház belgyógyászatán napokig tanulmányozták az orvosok. Velem csak annyit közöltek, hogy „szakértők bevonásával” elemzik a felvételeket, és úgy sejtik, hogy a gyulladás helyét is sikerült megtalálni. Az egyik orvos agyában végre kigyulladt az irányadó fény: átküldenek a Fiumei úti idegsebészeti osztályra, ők mondjanak szakvéleményt.

Most már augusztus lett, és én egyre rosszabbul voltam. Ekkor már járni sem tudtam, gerincágyas mentővel vittek át a nem túl távoli épületben lévő idegsebészetre. Itt G. doktor kezei közé kerültem, aki vissza sem engedett, hanem még aznap este felvett az osztályára. Az MRI és a többször ismételt röntgen és CT vizsgálatok képei alapján arra jutott, hogy egy nagyon csúnya porckorong-gyulladásom van az LII/ LIII csigolyák között.

G. doktortól megkaptam a nagyon várt felvilágosítást: ‒ Ez egy bakteriális fertőzés, csak az a rejtély, hogyan jutott oda a baktérium, hiszen természetes úton ez anatómiailag lehetetlen. Csak a gerincbe történt valamilyen mesterséges behatolás útján juthatott oda, pl. epidurálás injekció során (amit néhány hónappal ezelőtt valóban kapott, ahogy az anamnézisben láttam).  Az ideggyógyászati és sebészeti gyakorlatban rendkívül ritka, hogy valakinek spondylodiscitise legyen, merthogy ez a szakneve ennek a gyulladásnak. A gyógyulás nagyon hosszadalmas és kétséges. Egyedül az erős és több hónapos antibiotikum-kúra jöhet szóba, amellyel el lehet pusztítani a baktériumokat, feltéve, ha a gyógyszer be tud hatolni a meglehetősen körülzárt porcok és csigolyák közé. Nagy türelemre van szükség. A kezelés 3-4 hónapig tarthat, a felépülés akár fél évet vagy többet is igénybe vehet. Amíg gyulladás van, a műtét kizárt, és utána is nagyon kockázatos az újabb átfertőződések miatt. Feltétlenül el akarjuk kerülni a műtétet, reméljük, e nélkül sem fog lebénulni.

Meglepő részletességgel, őszintén és együttérzően mondták mindezt a G. doktorral együtt vizitelő orvosok.

Amikor a vizitelő csapat tovább ment, G. doktor visszajött,  és az ágyam szélére ült. ‒ Tibor, kegyetlenül őszinte leszek: amilyen állapotban most van, az nem sok jót ígér. Ebbe a fertőzésbe, ha még tovább húzódik, a betegek bele szoktak halni... A műtétet biztosan nem bírná ki, hisz akár az első bemetszéssel már szétspriccelnének a baktériumok, és utána nem sok esélye lenne az életben maradásra. De mindent megteszek, hogy megtaláljuk a hatásos antibiotikumot. Magát nem hagyom meghalni, próbáljon erősen hinni a gyógyulásban, és ne féljen!  Megszorította karomat, felállt az ágy széléről, és kiment a kórteremből.

A nővérek bekötötték az antibiotikum-infúziót. Amikor az lement, fájdalomcsillapítót tartalmazó flakont tettek a helyére. Hanyatt feküdtem csaknem mozdulatlanul, a legkisebb oldalra fordulás, vagy netán a felülés kínkeserves volt. Enni csak falatokat tudtam, még tovább fogytam.

A következő viziten közölték az orvosok, hogy pár napnál tovább nem tudnak bent tartani, mert csak a műtétesek maradhatnak hosszabb ideig az osztályon. Mivel a kezelés csupán a napi antibiotikum-adag beviteléből áll, ezt otthon is el tudom végezni, kapszulákban fogom kapni a gyógyszert, szájon át kell bevenni. A fájdalomcsillapítókat szükség szerint szedjem. – Úgy tudjuk, egyedül lakik, és a családban sincs senki, aki rendszeresen el tudná látni. Sem járni, sem ülni nem tud, ki fog segíteni magának? ‒ tette hozzá a főnővér. –???

A főorvos és G. doktor szinte egyszerre szólalt meg: – Megpróbálunk szerezni  valamelyik kórházban egy olyan helyet, ahol legalább két hétig ellátják, amíg a család vagy a háziorvos megszervezi az otthoni gondozást, és ez alatt talán csökkennek a fájdalmai is. De készüljön fel, hogy nem lesz könnyű, és sokáig fog tartani.

Pár óra múlva G. doktor visszajött és közölte, hogy egy budai kórház főorvosával beszélt, akik befogadnak. Ha beleegyezem, máris hívják a mentőket, hogy átszállítsanak. Ismét próbált reményt önteni belém, ne keseredjek el, higgyünk a javulásban; volt már rá példa, hogy valaki szinte teljesen felépült a spondylodiscitisből…

A nővérek közül kitűnt számomra egy 50-es éveiben járó, vékony termetű, sima, kerek és kissé szomorú arcú nő, akinek szorosan be volt kötve a feje, homloktól tarkóig, úgy, ahogy a kemoterápiával kezelt betegek takarják el lekopaszodott fejüket. Ez a nővér más volt, mint a többi. Keveset beszélt, de készséges, pontos, gyors és ügyes volt. Ha éjjel 2-kor kértem a fájdalomcsillapítót, akkor is öt percen belül zokszó nélkül hozta.

Kaptam egy rám szabott corsetet (gerincmerevítő mellényt), ha felülök vagy felkelek, ezt feltétlenül csatoljam magamra.

Még 5 napig feküdtem a Fiumei úti Idegsebészeten, majd a budai rehabilitációs osztályon folytatták az antibiotikum adását. Semmit nem javult az állapotom, amikor két hét múltán hazaküldtek.

Több, mint  6 hétig szedtem a nagy adag antibiotikumokat, megtapasztalva azok minden kínos mellékhatását. Augusztus végén került sor a következő kontrollra G. doktornál. Fiam vitt be autón, és  segített fel a bejáratnál a guruló hordágyra, mert még a corsettel és a bottal sem mertem vállalni a nagy épületen belüli sok „sétát”.

A doktor úr rövid vizsgálat után megállapította, hogy mozgásom ugyan valamit javult, de látta, hogy a fájdalmak kevéssé csökkentek. Azután, mintha csak magával beszélné meg, vagy félhangosan töprengene, ezt vettük ki halk szavaiból: – Sürgősen friss vérképre és egy rétegröntgenre lenne szükség, hogy lássuk a gyulladásparamétereket, a porcok állapotát és a csigolyák helyzetét. Szabály szerint mindkét vizsgálatra időpontot kellene kérni, és legalább kétszer újra be kellene jönnie… De ezt nem tehetem, ehhez maga nagyon gyenge, csak fájdalmait szaporítanánk vele…talán ki sem bírná.

Fiam és én is feszülten, megilletődötten hallgattunk. Azután felvette a telefont:

–  G. doktor vagyok az ambulanciáról, szükségem van  egy betegünk azonnali vérképére, különös tekintettel a CRP-re. R.T. úrról van szó, aki az osztályunkon feküdt néhány hete. Fia felkíséri, mindjárt felérnek, kérem, vegyék le a vért, és vigyék soron kívül a laborba. 1 órán belül várom az eredményeket, köszönöm!

Azután még egy telefont lebonyolít G. doktor, a Radiológiával beszél, és kéri, amint odaérünk, készítsenek frontális és kétoldali gerincfelvételt R.T. úrról. „Sürgős lenne”, teszi hozzá, és megköszöni.

Folyosók és liftek labirintusán át pár perc múlva felérünk a 7. emeletre, az Idegsebészeti osztályra. A főnővér maliciózusan megjegyezte: „De szorgalmas ma ez a G. doktor!...  Valaki szúrja meg az urat!”. Négy nővér kerülgeti egymást a recepciós pult és a nővérszoba között. Felismerem a bekötött fejű szikár nővért (feje most is szorosan be van kötve), aki elindul hozzám, pillanatok alatt megtalálja bal karomon a jó vénát, megtölti a két kémcsövet, leragasztja a szúrás helyét, hozzátéve, hogy szorítsam le még pár percig. Indul a laborba, a vérmintával, azután visszalép egészen közel a hordágyhoz, és megsimogatja alkaromat a szúrás helye alatt. Csak egy finom érintés volt, valószínűleg senki nem vette észre. Távolodóban visszanézett, akkor találkozott tekintetünk egy rövid másodpercig...

Nem tudtam, hogy ez a mozdulat, amely régen az apácanővérek körében megszokott volt, ma is  él némelyekben. Hogy kinek-minek szólt? A főnővér gúnyolódását akarta ellensúlyozni? Egyszerű együttérzést fejezett ki? Fájdalmaimat próbálta csillapítani? Mindegy is… Tétova szeretet volt benne.

A röntgenesek már vártak; tíz perc múlva készen voltak a felvételek.

G. doktor 50 perc múlva behívott, és mutatta az eredményeket, amelyek sorra jelentek meg a számítógép monitorán. Az öféle antibiotikummal majd 2 hónapig folytatott kúra ellenére a gyulladás paraméterek most is rosszak voltak. A röntgenképek nem mutattak lényeges változást a csontokban.

– Hát R. úr, az eddigi antibiotikumokra fittyet hánynak a bacik, a fertőzés erős, és mélyen a csigolyák között van.  Tény, hogy klinikailag valamivel jobban van, látom, hogy önállóan le tud szállni az ágyról, tud pár lépést tenni. Pillanatnyilag nem tudom, hogyan kellene folytatni a kezelést, de várjanak odakint pár percig, konzultálok egy infektológus kollégával.

– Sikerült beszélni a kollégával, rendelés után összeülünk az infektológusokkal, és kielemezzük az ön esetét. Megpróbálunk találni másik gyógyszert, valószínűleg szintén antibiotikumot, amire nem rezisztensek a baktériumok. Remélem sikerül. Holnap reggel felhívom, elmondom, mire jutottunk. Tudom, hogy a némi javulás ellenére vannak fájdalmai, szedje a bevált fájdalomcsillapítókat, a gyomorvédővel együtt.

Kifelé jövet fiammal egymásra néztünk, mindketten arra gondoltunk: hát így is lehet?! Ilyen együttérzően? Ilyen őszintén? Ilyen gyorsan? Ilyen egyszerűen és célszerűen?  Azt éreztük, kivételes „csoda történt” velünk, pedig még nem is volt vége a történetnek.

Másnap reggel 8 óra után pár perccel felhívott G. doktor, és hallható örömmel közölte, hogy találtak olyan szert, nevezetesen az Ospamaxot, ami bízvást megszünteti a gyulladást, és ezzel együtt a nagy fájdalmakat is. – Még ma délelőtt megírom a receptet, ott lesz a recepción, a nővérpulton. A fia biztosan be tud jönni érte.  Gyors javulást kívánok, és ne felejtse, két hét múlva újabb labor!

Őt nap múlva éreztem, hogy jelentősen csökkennek fájdalmaim. Kapaszkodás nélkül fel tudtam kelni az ágyról, végig tudtam menni a szobán, bot és a corset nélkül. Nagy izgalommal, tele szorongással vártam a labor-leletet.  Alig hittem a szememnek: a CRP huszadrészére csökkent, és már a normális értékhatáron belül volt. Készült még egy MRI kép, amit úgy értékelt G. doktor, hogy szinte „már meg van gyógyulva”, a gyulladás eltűnt, és megkezdődött az összecsontosodási folyamat.

– Ez a legjobb, ami ilyenkor történhet. A műtétet végleg elfelejthetjük. Még két hétig szedje az Ospamax-ot, azután a corsetet is elhagyhatja. Hamarosan ajánlatos újabb vérképet csináltatni. Az ambuláns lap alapján a háziorvos el fogja látni.

Azóta egyre jobban vagyok, már pár száz métert tudok gyalogolni. Nyugalomban vagy óvatos mozgás és járás közben nincsenek fájdalmaim. Remélem teljes fizikai erőm is mihamarabb visszatér.

Történetem (is) bizonyítja, hogy csodák pedig vannak, ‒ Magyarországon is!

Reményi Tibor

A rádió varázsa

Az első rádió, amire emlékszem, az a barna bakelitdobozos kis néprádió volt, amit a háborús években hozott ki a hazai rádióipar. Olcsó volt, keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára Budapest 1-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, hogy a régebbi szép nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, aztán sosem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová is ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg, nem derült ki sohasem. A kis néprádió a konyhában volt, az egyik szekrény tetején, éppen olyan magasságban, hogy kényelmesen el lehetett érni kapcsológombjait. Még arra is emlékszem, hogy a doboz tetején középen a koronás címer dombornyomása volt látható, azaz csak sejthető, mert nagyapám próbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején ettől joggal lehetett tartani. Megúsztuk, nem zaklatott a hatóság. Pedig esténként a háromszáz-valahány méteres középhullámon rendszeresen hallgattuk Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a jellegzetes, lendületes dallamú szignál, és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…”- amit persze akkor, nyolc vagy tíz évesen nem értettem. A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kisérték, de azért jobbára követni tudtuk a nyugati világ híreit.

A rövidhullámon vehető Szabad Európát később a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg ezekből a hírekből?  Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett az esti órák békés csöndjében. Ilyenkor az egész család körülülte a kis rádiót, és fél óráig mindnyájunk képzelete elrepült országokon és óceánokon túlra, gondolatunk felidézte az elmúlt évek szörnyűségeit, de még inkább a negyvenes éveket megelőző rövid békés, majdnem boldog időszak élményeit… Nagybátyám jelentőségteljesen csettintett, ha a hírekben olyan részletet hallott a politikusok tárgyalásairól, amit a magyar újságok nem írtak meg. Innen értesült először arról is, hogy a tervezett államosítás most már kiterjed a magánszektor legkisebb üzemeire és üzleteire is. Álmatlan éjszakákon töprengett a jövőn, és szorongva, rejtett dühvel várta, mikor kerül rá a sor, mikor veszik el a belvárosban lévő piciny rövidáru üzletét. Nem kellett sokáig várnia. 

A rádiózás varázsa, izgalma és szépsége a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg nálunk a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt, és amely lehetővé tette a budapesti műsor vételét az egész ország területén. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. A műsorok valódi kultúrát közvetítettek még akkor is, ha az aktuális politikai kurzus is fenntartotta magának a közvélemény formálásának jogát és lehetőségét.

Akkor még más ritmusa volt a napoknak. A hétköznapoknak, a vasárnapoknak és az ünnepnapoknak is, mindegyiknek saját ritmusa volt. Ez a programszerűség mégsem volt unalmas, ahogy nem unalmas, hogy nyárra ősz jön, vagy, hogy az éjszakát mindig a napkelte követi…. A történések üteme lassúbb volt, s talán ettől volt emberibb, szerethetőbb.  Az idő mindegyik darabkájában a külső látszatra ugyanolyan történéseknek - szinte már rítusoknak - más-más volt a színe és hangulata.

A rádióhallgatásnak is megvolt a maga menetrendje, mondhatnám órarendje. A déli hírek éppoly fontosak voltak, mint az este tízkor elmondott napzáró hírek.  Délben a harangszó békítő áhítata kissé megnyugtatta a délelőtti piacon vagy az idegesítő hivatalban felzaklatott kedélyeket.  A boltok és közhivatalok 12-kor bezártak. Még a bankok is. Délután háromig szünetelt az üzletelés, a család együtt ebédelhetett, legkésőbb kettőig az iskolás gyerekek is hazajöttek. Azután délután 3-tól este 6-ig folytatódott a városi élet színjátékának második felvonása, kinyitottak az üzletek, hivatalok, bankok. 

Ennek a kornak reményteljes és aggodalmas békéjét csak egyetlen hang zavarta meg, amely démoni harsogásával egyre többször felhangzott Európa rádióállomásainak hullámhosszain.  Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta szét a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang.…A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: «Kuss« „  (Márai S.: A hang)

Ennek a hangnak is volt varázsa, de az nem a rádióé volt, hanem azé az emberé, aki a technika minden csodáját képes volt átok-szerszámmá tenni. Cipolla gonosz varázsa volt, és nem Tesláé vagy Marconié.  

Először Babits, Heltai, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért, akkor még a szép emberi szó és a zene ünnepélyét, felmagasztalását látták, pontosabban, hallották ki a rádiók hangszórójából. Különösen Móricz, aki ilyeneket ír: „Ha a zene nemesít, akkor a rádió az egész emberiség javára szolgál. - A rádió mindent felülmúl, amit az ember valaha kitalált arra, hogy gondolatot közöljön - De mi az, amit feltétlenül terjeszteni kell? - Csak azt, ami nekem magamnak is nagy és szent, és valóban megmondani-valónak tűnik. Ha megszólalok, mindig van bennem valami felelősségérzet. Ha a rádióban megszólalok, ez a felelősségérzés a legmagasabbra fokozódik: mi az, amit az egész magyarságnak el kell mondanom. – A rádió új lelket termel. Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot. Fölvilágosodott és bölcs nemzedéket hoz.”

Sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lehet és lesz a huszadik század legnagyobb találmánya (is) a diktatúrák eszköze, és a demagógia leghatékonyabb közvetítője, miközben nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki egyszerűen nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól, ami persze némiképp álságos félelem volt, hiszen bármikor ki lehettet kapcsolni, ha mégis zavarta őket. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! –mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután arról ír - félreismerhetetlen szarkazmusával -, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.

Kosztolányira vall sokat sejtető szellemes mondása: „Ne feledjétek leföldelni antennáitokat. Ne feledjétek elföldelni a múlt hazugságait.”         

Diákkoromban, meleg nyári estéken, amikor a hőség már elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon, a házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja, sőt olykor a földszinti szobák ablakain át láttam a varázsszem zöld foltját és a világító skálák elmosódott képét. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján kezdődtek a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” Aztán a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.” Az emberek akkor is ragaszkodtak a rádióhallgatáshoz, ha tudták, hogy a hírek és tudósítások az adott politikai hatalom szájíze szerint hangzanak. Legfeljebb magukban átszerkesztették a hallottakat, kivonták a nyilvánvaló hazugságot, és hozzáadták az elhallgatottat, már amennyit tudtak más forrásokból. Általában ragaszkodtak az emberek a rádióhoz, a magányosak kiváltképp. Emberi hang szólt hozzájuk, még ha géphang is, de hozzá képzelték az embert, a hang tulajdonosát. A rádió volt a barátjuk, a társaságuk. Életközelből tudom ezt, hiszen édesanyám hosszú évekig élt egyedül egy nagy családi házban, és ahányszor meglátogattam, mindig szólt a konyhában a rádió. Minden riporter, bemondó és színész hangját ismerte.

A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. A legtermészetesebb volt, hogy felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, és a telefonhálózattól távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat is rádió-összeköttetés kapcsolta a városokhoz, így a rádió a segélyhívásnak és az életmentésnek is a leghatékonyabb eszköze lett.  

A hatvanas években láttam egy megrendítően szép filmet, aminek az volt a címe „Ha világon mindenki ilyen volna”, később a regényt is elolvastam, aminek alapján készült. A Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben betegszik meg a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem eszik a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, el tudja mondani a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni, aki kínnal-keservvel, valahogy le tudja adni a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül sikerül eljutni addig a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép repíti a hajóhoz, miközben át kell repülnie a NATO légterén, miután az összes nyugat-európai lokátor-állomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép…A mese szép, állítólag valami valóságalapja is volt.  

Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és már mindenhová beférkőzhetett. Megszűnt megbecsült, féltve őrzött bútordarab lenni. Már nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen melléülhet a hallgató, vagy ahonnan az egész család jól hallja, és még gyönyörködhet is a színes skálában, rajta az adóállomások nevei melletti apró négyszögekkel, és a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság pedig már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, sőt a bőr alá beplántálva, még az agytekervények közé beoperálva is lehet rádiót elhelyezni és működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is…

Ahogy csökkent a méret, úgy csökkent a műsorok minősége is, pedig ez nem lett volna törvényszerű. Egyre kevésbé lett a kultúra közvetítője, művészi élmények átadásának eszköze, és egyre inkább az üzlet, a politika, az abszurd divatok szószólója, a pénz uralmának eszköze és kiszolgálója.  Mint annyi minden más is az életünkben. Hiszen a pénz áldozata lett a napok ritmusa, az ünnepek áhítata is. A rádió is parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze lett a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató-masinától kezdve a távirányítású robbanószerkezetekig és célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma lett a valaha csodaszámba menő rádió. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban. Vajon azért, mert abban a korban születtem, amikor még nagy szó volt, ha volt a családnak világvevő rádiója, és sok faluban még a kristálydetektoros készülék jelentette a rádiót? Vajon azért, mert én még méretes elektroncsövekből raktam össze tizenévesen az első „szólós rádiót”, ahogy a szomszéd kisfiú nevezte? 

A rádiózás technikájának csodálata és szeretete sokáig fennmaradt, és abban a régi megjelenésében még ma is él, sőt reneszánsza van az elektroncsöves – ahogy akkor mondták: lámpás – készülékek restaurálásának és építésének.

Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés folyamatának átélése? Az egész dolog átláthatósága? Lehet, hogy ez az utolsó a legfontosabb, hiszen minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét az egész működésében, tudom, hogy mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak és nincsenek parányi tokba bepréselve, nem hozzáférhetetlenek, nem egy robotizált gyárban rakták össze az egészet, tőlem mérhetetlenül idegen és általam követhetetlen technológiákkal.

Az én rádióm emberléptékű. Igaz, hogy súlya nagyobb, mint a félvezetős műanyag társaié, kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokra is be tudom őket állítani, amelyeket a Média-Marktban kaphatókkal nem lehet fogni.

Az 1990-es évektől kezdi visszafoglalni elvesztett rangját az elektroncső, a rádiólámpa. Rájöttek, hogy a természethű hangvisszaadást félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikro-áramkörökkel nem lehet igazából megvalósítani. Régi-új iparágként jelent meg az úgynevezett audiofil technika, amelyben elektroncsöveket használnak, mégpedig majdnem pontosan olyanokat, amelyek 1938-1942 között képviselték a csúcstechnikát. Egy-egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél és egy millió forint között van.

A rádióhullámok titkát, amely számomra ma sem veszített varázsából, közelről szemlélem, amikor lassú vörös izzással felfénylenek az elektroncsövek – rádiólámpák – katódjai, és megszólal a fejhallgatóban vagy a hangszóróban a jellegzetes fütty és halk zizegés, majd a zene vagy a beszéd tiszta hangjai. Játék? Hobbi? Unaloműzés?  Visszafejlődtem volna tizennyolc éves diákká, vagy őrzök valamit az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén-barangolás örökké új kalandvágyából? Mert az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, lemérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, hallhatóvá tételükhöz a gerjesztett anyag különleges állapota kell. Számomra a mindenség titkának darabkáját hordozzák. 

Reményi Tibor

                      Vigyázz rám!

                 Bennem győzz, ne rajtam, ‒

                   úgy, mint hangszerben a dallam.

                   Vigyázz, ha úgy futok Feléd,

                   mint aki visszaérkezett ‒

                   vigyázz, ha Rád bízom,

                   hogy mennyire szeress.

                   Őrizz, ne birtokolj!

                   Lényem talányára

                   lényeddel válaszolj!

„S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!”

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

                Hol vagy?

           A túlsó parton

          tér és idő fölött

          egy másik világban élsz.

          Te átvitted a szerelmet,

          annak tüzét érzem

          álmomban, ébren.

          mint a Nap sugarát

          a forró júliusi égen.

          „Élsz és uralkodol”...

          Bennem nem haltál meg!

                             a halottak nem tudnak szeretni.

                              Ha csak emlék lennél

                              agyam még láthatná

                              megőrzött képedet,

                              de szívemben nem élnél

                              ilyen eleven hévvel,

                              a valóság örök hitével.

Mesél a Kis-Duna

A ráckevei parton sétálok, és szóra szeretném bírni az álló folyót. Nem is kell nagyon faggatni, megszólal magától is, és mondja történetét, benne nagyszüleim és kislány- anyám életregényének a felejtés elől kimentett fejezeteit.

Szemben a Senki‒sziget, balra feljebb az Angyali‒sziget, kettő között a több mint százéves (többször újjáépített) szép ívű egynyílású híd, szemben a városka üdülőövezete, szép modern szállodával, színesen pompázó kertekkel, nyaralókkal, azon túl pedig a Kiskunság végtelenbe vesző horizontja. Itt többnyire nem folyik a „folyó”, zsilipek állják útját, olyan, mint egy nyúlánk tó. Csak akkor mozog a víz, ha megnyitják a zsilipeket, hogy szabályozzák a vízhozamot, és ezzel a vízállás magasságát. Vízi paradicsom, ahogy emlegetni szokták, gazdag halállománnyal, vízi madarak háborítatlan őstelepeivel, káprázatos növényvilággal, köztük néhány ritka, védett fajtával.

A Kis-Duna egyébként itt nem is olyan kicsi, szélessége akkora, mint Szolnoknál a Tiszáé. A zsilipelésnek köszönhetően hajózható, bár manapság nincs rajta számottevő hajóforgalom.  Kétszáz évvel ezelőtt nem is igen különböztették meg a Duna két ágát, a pest-budai és a ráckevei ág majdnem egyforma volt, „tengernyi” árterekkel, zátonyos és iszapos partszakaszokkal. Mindkettő állandó árvízveszélyt jelentett a főváros déli részeire, a 60 km hosszú Csepel sziget falvaira, és főként a közvetlenül a parton fekvő Ráckevére.

A 19. században pusztító félelmetes árvizekről bőségesen tudósítanak a korabeli krónikák. Az 1870-es években határozták el a mederrendezést és a vízszabályozást. Először csak a baloldali, a soroksári-ráckevei ágat szűkítették le a Gubacsi-hídnál, de a túl nagy szűkítés miatt a vízhozam kritikus érték alá csökkent, és ez tönkretette a folyó élővilágát, állandó feliszaposodást okozott, és lehetetlenné tette a hajózást. 1904-ben született törvény a ráckevei Duna-ág átfogó rendezéséről, amikor is elhatároztatott, hogy két korszerű torkolati művel, nevezetesen a Kvassay és a tassi zsilippel „szabályozott üzemi vízszintű, csatornázott folyószakaszt” kell létrehozni. A Soroksár alatti Kvassay‒hajózsilip 1914-re, a vízbeeresztő, hozamszabályozó zsilip 1926-ra, Tassnál a hajózsilip és vízleeresztő zsiliprendszer 1929-re készült el. Amíg nem volt meg a tassi zsilip, addig nagy vizek idején a visszaáramlás miatt évente elöntötte a Duna a szigetet. A zsilipek mellett hatalmas szivattyútelepek és villamos erőművek is épültek, utóbbiak ma már nem működnek.

Nagyszüleim az 1910-es években költöztek Ráckevére, itt nyitottak jó forgalmú, jövedelmező „Rőfös, rövidáru és fehérnemű üzlet”-et, elsősorban nagyanyám szakértelmére alapozva, aki „Diplomás varró-és csipkeverő” képesítéssel rendelkezett. Az üzlet mögötti lakásban kis varroda működött, ahol a nagyanyám tervezte fehérneműk és csipkék készültek. Itt született anyám 1913-ban, és itt járta ki iskoláit.  A nagy háború éveit, legalábbis anyagilag, viszonylag jól átvészelték, ugyanis kincstári rendelésre rengeteg meleg inget, meleg alsót és posztókabátot szállítottak a hadseregnek. A tizenkilences kommün „dicsőséges” 133 napját végigrettegték, de élve megúszták, sőt az üzlet készleteit sem vitték el teljesen a vissza‒visszatérő Lenin-fiúk.

Amíg nem készültek el a zsilipek, addig bizony minden tavasszal kétségbeesve nézték a Duna vízállását, de abból sem lett nagyobb baj, ha kiöntött a folyó, megállt a víz az utca túloldalán, mivel a terep kissé lejtett a folyó felé. Teljes biztonságot csak az adott, amikor a teljes védmű-rendszer és a Nagy-Duna magas gátja is megépült.

Ki nem fogy a családmesékből a Kis-Duna. A két kis sziget közül a Senki-sziget volt közelebb, majdnem átellenben nagyanyámék házával. Valóban lakatlan volt, és tudomásom szerint ma is az ez a meder bal partjához közelebb álló, 6600 m² területű, növényzettel sűrűn benőtt sziget. Hevenyészett horgászkunyhók, parti stégek, összeeszkábált kalyibák voltak ugyan a szigeten, de állandó lakó nem. Csak úszva vagy ladikkal lehetett odajutni. Valaha kiváló betyártanya lehetett, ha nem is hosszú távú, de pár napi elrejtőzésre alkalmas búvóhely. Az újabb időkben romantikus kalandok színhelye, indiánosat játszó suhancok harcmezeje, zord apáktól rettegő beszekundázott diákok rejtekhelye…

Nagyanyám kedvenc macskájának, Cirminek mesebeli története is ide vezet. Történt, hogy egyszer nagyon megharagudott az amúgy kedvelt cicára, mert egy fél kilós vajcsomagot akkor csent el a konyhaasztalról, amikor éppen az ünnepi kalács készítéséhez fogott volna. A jószág bejáratos volt a konyhába, és addig tisztességesen is viselkedett, beérte a neki szánt, eléje dobott maradék belsőséggel, no meg a tálkájába kiöntött tejjel. Nagyanyám megbocsáthatatlan bűnnek tartotta a vajlopást, és látni sem akarta többet a Cirmit. Azt nem engedte, hogy nagyapám agyonüsse vagy lelője, de mindenképp meg akart szabadulni tőle. Odaadták hát egyik szőlőszomszédjuknak, akinek jó messze a község határában, túl a Pokolhegyen volt a tanyája. A cica két hét múlva megjelent a konyha küszöbén, megilletődött miákolással jelentkezett gazdasszonyánál. De túl hamar jött, és úgy látszik, nem volt őszinte a bűnbánat bajszos pofáján, mert nagyanyámat nem hatotta meg az állati hűség eme tagadhatatlan bizonysága, és kikergette az udvar végébe. Másnap még messzebb, a szomszéd faluba, Makádra vitette el az egyik fuvarossal, mondván, hogy tegye ki, ahol akarja, de minél messzebb. Onnan is visszajött, de nem nyert befogadást ekkor sem. Az az ötlete támadt, valakinek a családban, hogy át kell vinni Cirmit a Senki‒szigetre, ott aztán vagy megél, vagy sem. Nagyon nem kell félteni, nem fog éhen pusztulni, mert van ott mindenféle apró rágcsáló, bogár, bogyó, vadszőlő, és az oda vetődők is biztosan dobnak neki ezt-azt. Így aztán, felettébb megelégedve a bölcs és kíméletes száműzetés ötletével, egy nyár végi estén áteveztek vele a Senki-szigetre, és ott kitették. Végre nem volt útban, nagyanyám dühe is elapadt. A megoldást talán a mai állatvédők sem kifogásolhatnák. Teltek a hetek és hónapok, kezdett feledésbe menni a tolvaj macska története. Elmúlt karácsony, beköszöntött az újesztendő, hópaplan borította be a vidéket, a meredek Dunaparton napestig szánkóztak anyámék – ilyenkor a polgárista lányokhoz a fiúk is csatlakozhattak, a téli szünet örömei (bizonyos határig!) koedukáltak voltak.

Már február elején járt a naptár, amikor a késő délutáni szürkületben valami lassan vánszorgó négylábúra lett figyelmes nagyapám. A jószág a kertajtó felé lépkedett, és amikor odaért, erőtlenül felágaskodva kaparni kezdte a léceket. Kóbor kutya lenne? Kié? Mit keres itt? Bizony nem kutya volt az, hanem Cirmi, az elűzött cica. Hazajött. Visszajött a Duna jegén. Nagyanyám ölébe véve simogatta a piszkos, girhes, vacogó jószágot, és soha többé nem szidta meg, még ha ravaszul beszökvén, megdézsmálta is az éléskamra egy-egy polcát. Inkább „lelkére beszélt”, és mintha az állat ezután ezt meg is értette volna. Megsiratta Cirmit, amikor az a nagy visszatérés után jó pár évvel kimúlt.

Más családmeséket is őriznek a Senki‒sziget öreg fái és vízkoptatta kövei. Anyám hat évvel idősebb testvérbátyja sok svihákságot elkövetett tizenéves siheder korában, ezek közül a legemlékezetesebb, amikor barátaival elhatározták, hogy áteveznek a Senki-szigetre nyúlra vadászni. A baj abból származott, hogy a puskákat a csendőr-laktanyából csenték el, ami azért nem volt kivitelezhetetlen ötlet, mert nagybátyám legjobb barátja a községi csendőrparancsnok fia volt, ő pedig tudta, hol tartják a fegyverszekrény kulcsát. Nagy rémület lett az ügyből, mikor kiderült, hogy a fiúk felfegyverkezve átkeltek a szigetre… Még egyetlen nyulat sem sikerült puskavégre kapniuk, mikor értük jöttek, és szerencsére egyiküknek sem esett baja. A példás fegyelmezésre, amit azután kaptak, életük végéig emlékeztek.

Jóanyám sem volt példás magaviseletű kisleány. Még harminc év múltán is emlegette hősies vízreszállásukat hasonszőrűen csibész osztálytársnőjével, amikor az iskolai március 15-i ünnepély után, csónakázni támadt kedvük a Dunán. A két tizenkét éves lány még soha nem evezett egy métert sem, de úgy gondolták, nem olyan nagy kunszt az, és a stég végében álló csónakot elkötötték, azután beleugrottak, és azonmód felborultak. A víz még fagyos volt, a hófehér ünneplő ruhás lányok kétségbeesve kapálództak, és mire odaértek a segítségükre siető járókelők, már a maguk erejéből kimásztak a nem túl mély vízből. A csupa kosz és lucsok ünneplőruha rájuk dermedt, mire hazakísérték őket, és csak a forró tea meg az aszpirin mentette meg őket a tüdőgyulladástól. Anyám jutalma az volt, hogy egy évig, az iskolán kívül nem találkozhat kedvenc barátnőjével, ami nagyobb büntetés volt, mintha kikapott volna.

Az Angyali‒sziget sokkal nagyobb, mint a Senki‒sziget, és nem lakatlan. Parcellázott kertek, nem is akármilyen lakóházak, és sok-sok hétvégi fa- vagy kőház van rajta. Kőbüfé is működik, ahol meleg egytálételt is kapni.  Ma már a gyalogos vagy a kerékpáros látogatók számára sem megközelíthetetlen, félóránként-óránként két rozzant motorcsónak bonyolítja le a forgalmat a part és a sziget között. Igaz, hogy a révészeket nem egyszerű megtalálni, de a járatok üzemelnek, ha nem is menetrend szerint. A szigetiek saját ladikjaikkal közlekednek, viszik a friss zöldséget, gyümölcsöt, baromfit a piacra, visszafelé meg hozzák a bolti árut, ami kell a háztartáshoz. Évszázadok óta csónakos piacnak hívják ezt a félig vízi, félig szárazföldi, színes, szagos, mozgalmas piacot, amely mostanra korszerű árukínálattal bővült, megtalálható itt minden „alapvető szükségleti cikk”, a LED-glóriás szentképtől a távirányítós, farkcsóváló és ugató kínai kutyáig.

A sziget neve a tatárjárás idejéből való. A települések menekülő lakosságából sokan itt találtak oltalmat a kán csapatainak dúlása elől, és ugyanígy a sziget adott menedéket később a török elől is. Valami csoda folytán ide nem jött át az ellenség, és a megmenekült népek ezt angyali segítségnek vélték.  Ma már feltételes HÉV megállója is van a szigetnek, ezzel a névvel. Tucatnyi történet van még a Kis-Duna vizében és jegében „archiválva”, akik figyelmes csendben sétálnak a parton, talán meg is hallják némelyiket. A mesék velünk történtek, de a Duna őrizte meg, és hozta vissza őket.

A víz most is áll a széles mederben, és ahogy a mesék képeiben felvillan és kimerevül a régi valóság, pár percre megáll az idő folyama is. Vajon milyen a folyók emlékezete?  Emlékszik-e a Kis-Duna évtizedekkel vagy századokkal előbbi önmagára? Mikor térnek ugyanide vissza az egykor elfolyt vízcseppek, miután megjárták a Fekete-tenger és a levegőég felhőinek végtelen körútját? És amikor visszatérnek, mennyi „élménnyel” gazdagabbak? Elfelejtenek-e bármit is? A folyók emlékeznek és üzennek, mert vízből vannak. Velünk együtt végtelen múlt örökösei, és végtelen jövő várományosai. Az ókor régi bölcs azt mondta: „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.”  Vagy mégis?

                                                                                                                                                       REMÉNYI  TIBOR

Reményi Tibor

    Éjszakai  műszak

13 éves korom óta mindig vállaltam valami kis munkát a nyári szünetekben. Akkoriban híre sem volt a szervezett diákmunkának, úgy kellett magunknak megkeresni a helyet, ahol néhány hétre, esetleg egy egész hónapra alkalmaztak. Leginkább a szőlőkben vagy a földeken lehetett napszámba elszegődni. Volt egy nagy kísérleti állami gazdaság is a városban, ott paradicsom-, paprika- vagy más gyümölcsszedés adódott, amiért filléreket fizettek, de sokszor nem is a pénzért mentünk el dolgozni, hanem a bandázás kedvéért. Így a nyár egy részében együtt maradt a csapat, akik együtt tanultunk, fociztunk, strandra jártunk, csavarogtunk. Az már nagyon jó munkának számított, ha egy-egy szőlősgazda, akiknek meghagyta 1-2 hold szőlejét a téesz, felfogadott bennünket kapálni, horolni, gyümölcsöt válogatni, szekeret pakolni, a cefrét szűrni, a bódítóan illatozó erjedt szilva vagy eperlevet elszállítani a szeszfőzdébe. Jó napszámnak számított a 40-50 forint, ezért egész nap kellett dolgozni, délidőben járt egy-két óra ebédszünet megtoldva némi hűsöléssel a körtefák alatt. Ezt a napszámosságot 1-2 hétnél tovább nem igen bírtuk, vagy ha bírtuk is volna, nem vállaltuk.

1958 nyarán azután csodálatos munkalehetőség csillant fel számomra, egyik osztálytársam apja főkönyvelő volt a még működő legnagyobb malomban, és felvetette, hogy miután betöltöttük a 16. évet, a malom egy egész hónapra tudna alkalmazni bennünket, betanított segédmunkára, magyarul zsáktöltésre és zsákrakodásra. Elég jól fizetnének: 5, 50 –es órabért, de ezért vállalni kell a három műszakot, 06-14, 14-22 és 22-06 órás heti váltásban. Jóanyám kissé féltett ugyan, de nem ellenezte, hogy belevágjak. Ha végigdolgozom a hónapot, valóra válthatom vágyamat, megvehetem az áhított kerékpárt, méghozzá újat! Már sok fiúnak volt saját biciklije, de én nem számíthattam rá, hogy anyám keresetéből valaha is megvehessünk egy új kerékpárt. Augusztus elsején beálltam hát segédmunkásnak a malomba, a munkaköröm pontos neve „leakasztó” volt. A kissé morbid malomipari szakzsargon azt a műveletsort jelentette, amely abból állt, hogy a kb. 30 cm átmérőjű kiperemezett csövön folyamatosan ömlő korpát zsákba kellett ereszteni, mégpedig pontosan 55 kg-ot, azután a tele zsákok száját szakszerűen be kellett kötni, majd a zsákokat egymásra „stószolni”, azaz kettesével keresztbe, oszlopba felrakni. Zsákcsere alatt a csövet egy súberrel (fémlap tolózárral) lehetett elzárni. Az üres zsákot békazáras hevederrel – gyorsszorítóval – kellett a kiömlő csőre illeszteni, majd, amikor megtelt, a hevedert kioldani, és a zsákot „leakasztani”, a következőt pedig feltenni. Az üzemmenettől függően 2-3 perc alatt telt meg egy zsák, ez diktálta az ütemet. Minél gyorsabban el tudom végezni a zsákváltást, annál több időm marad vécére menni, esetleg pár percig friss levegőt szippantani az udvaron vagy a nyitott ablaknál. Baj esetén lehet kérni az ügyeletes molnárt, hogy lassítsa, vagy állítsa le a szállítószalagot, de határozottan „tanácsolták”, hogy ilyen ne forduljon elő.  Első látásra ijesztő munka volt, de büszkeségem nem engedte, hogy visszakozzak. A munkaművelet bemutatása és rövid, hevenyészett munkavédelmi oktatás után indult a három műszak. Kezdés előtt fél órával ott kellett lenni, hogy zökkenőmentesen át lehessen venni a munkát, az elevátorok szünet nélkül, fáradhatatlanul szállították az őrleményt a töltőcsőbe, ha két ürítési (leakasztási) ciklus kimaradt, már üzemzavart jelzett a szállítási lánc, esetleg leálltak az elevátorok, ami nagy galibát okozott volna.

A malom június elejétől szeptember közepéig egyhuzamban dolgozott. Ez alatt egyetlen órára sem álltak le a gépek, hacsak valami üzemzavar nem volt. Valaha hét nagy gőzmalom volt a városban, ekkor már csak három működött, a többit lebombázták, leégett vagy lebontották. De ez a három egész nyáron őrölt.

Ahova kerültem, az volt legtávolabb lakásunktól, kis híján három kilométert gyalogoltam oda is, vissza is naponta. Az első napok nagyon nehezek voltak, persze sem anyámnak, sem osztálytársamnak nem vallottam be szorongásomat és félelmemet. Tisztában voltam a nehéz fizikai munka súlyával, de még nem dolgoztam komoly munkakörben, és főleg soha nem tettem még próbára fizikai és lelki állóképességemet. Nagyon tartottam az éjszakai műszakoktól. Nappal, főleg a délelőtti műszakban gyorsan telt az idő, mert óriási volt a nyüzsgés a malomban és környékén.  Amerre a szem ellátott, gabonás zsákokkal megrakott szekerek, teherautók és traktoros vontatók álltak sorban a malom előtti főúton, csak este 8 óra tájt fogyott el a sor. Másnap hajnalban újra érkeztek a szállító járművek, és órákon belül megint ott kígyózott a végeláthatatlan sor. A malom meg fáradhatatlanul nyelte, őrölte, szelektálta, szitálta, zsákolta a kenyérnek és takarmánynak valót. Már nem gőzgép hajtotta a malmot, az egykori gépházban most két hatalmas villanymotor zümmögött.  Az egyik az alsó üzemi szinten lévő hengerszékeket hajtotta, a másik a malom többi gépezetét. Az épülethossznyi tengelyeken forgó rengeteg szíjtárcsa és fogaskerék adta át az erőt a szelektoroknak, szitáknak, elevátoroknak és minden egyéb kisegítő szerkezetnek.

A délutáni műszak is elég gyorsan eltelt, este tíz után kellemessé enyhült a nappali hőség, a második héten már vidáman ballagtam haza, nagyon meg voltam magammal elégedve. Már flottul ment a munka, megtanultam a zsákok bekötését is, a híres molnárfogást és a zsineg gyors körbetekerését, megcsomózását.

Az első éjszakai műszak alatt döbbentem rá, hogy mindössze négyen vagyunk a hatalmas épületben, a három segédmunkás és az ügyeletes molnár, aki kis irodájába elvonulva jobbára végigszunyókálta az éjszakát. Az első emeleten egyedül voltam, szólni sem volt kihez. Kínos lassúsággal vánszorgott az idő, a gépek egyenletes zúgása egyre álmosítóbban, mégis ijesztően borult rám, újra elfogott a torokszorító félelem, ezt én nem tudom végigcsinálni… Éjjel egy óra körül megállt az idő. A kihívó magabiztossággal működő hatalmas üzemben, a négyszögletes facsövek zegzugos erdejében kétségbeejtően kicsinek és elhagyottnak éreztem magam. A nagy vasrácsos ablakokon át a mélykék éjszaka néhány csillaga látszott, az utcai lámpák halványan pislogó pontjait alig lehetett kivenni, szinte elvesztek a nagyüzem belső világításának fényözönében. Nem volt mitől félni, mégis ijesztő gondolatok gyötörtek. Mi lesz, ha elrontok valamit? Mi lesz, ha rosszul leszek, ha baleset ér, ha visszaesik rám egy zsák és agyonnyom, meg se hallja senki kiáltásomat?  Csak már hajnalodna! Mennyit kell még várni hajnalig? Augusztusban csak 5 óra körül kel fel a nap, addig még kibírhatatlanul sok idő van. A virradatot eddig mindig átaludtam, ahogyan a gyerekek és diákok többsége. Néhány decemberi disznóölésre emlékszem ugyan, még sötétben mentünk át anyámmal nagyapám házához, ahol leszúrták a hízót. Félálomban baktattam a sötét, fagyos utcákon, akkor kezdett szürkülni, amikor már kicsurgott a vér a jószág nyakából, és vitték az asszonyok megsütni a reggelihez. 

Azután egyszerre csak eltűntek a nyomasztó érzések, elhallgattak a gyerekes félelem belső hangjai, csak a gépek vidám surrogását, a súlyos őrlőhengerek tekintélyes búgását hallottam. Álmosságom is elszállt, legyőztem az éjszakát. Kívül még sűrű sötét volt, de bennem már hajnalodott. Gyönyörködni kezdtem az éjszaka ablaknyi darabjaiban, a csillagok fényének vibrálásában, és azokra gondoltam, akik ugyanígy virrasztanak a városban, ahogyan én. A kórházban az orvosokra és nővérekre, néhány szenvedő betegre (szegények, megérik-e a reggelt?) a mentőállomás és a rendőrség ügyeleteseire, a pályaudvar vasutasaira, akik most rendezik a hajnali tehervonatokat, és felnőttes büszkeség fogott el, én is éppúgy helytállok, mint ők. Ránéztem a falon függő, barnás fehér porral borított nagy órára, még csak 2 múlt, de semmi baj, közeleg a hajnal. 

Ahogy teltek a napok, egyre könnyebb volt az éjszakai műszak, kezdtem otthonosan érezni magamat a malomban. Imponáló gyorsasággal töltöttem és cseréltem a zsákokat, egyre több szabad időt loptam magamnak két „leakasztás” között.  A hajnalok mindig késtek egy kicsit, a hónap végén, mire megvirradt, vége is lett a műszaknak. A félelem teljesen elmúlt, felnőttem az éjszakai műszakhoz. 4 órától azzal szórakoztam, hogy figyeltem az ébredő város hangjait, az első buszok zaját, a gyárak kürtjeit, a szekerek és teherautók érkezését.

Még egy kis szakmai „hőstettet” is véghezvittem az egyik éjszaka. Épp egy szusszanásnyi szünetre indultam lefelé a lépcsőn, amikor megláttam, hogy a falon lévő műszertáblán az egyik ampermérő mutatója 300 A körül ingadozik, a skálának abban a piros sávjában, amely a veszélyes túláramot jelzi. Azonnal szóltam az ügyeletes molnárnak, aki elismerően bólintott, és szaladt le a gépházba. Az egyik hengerszék gépeibe valami szennyezés került, le ugyan nem állt, de túlterhelést okozott az egyik hajtómotorban. Ha ez sokáig fennáll, nagyobb baj is lehetett volna a dologból. Rövid leállás, gyors tisztítás, és máris helyreállt az áramfelvétel. Másnap leplezetlen büszkeséggel zsebeltem be a főmolnár dicsérő szavait.

A hónap végén felvettem az 1100 forint fizetést, amiből éppen kitelt egy Csepel Túra típusú kerékpár ára, beleértve a lámpákat és dinamót is. A biciklit húgom és én negyven évig használtuk. 

Az évek óta üres és kihalt malomépületet tavaly robbantották fel. Hipermarket épül a helyén.

Reményi Tibor

A víz titkai

A táj és a víz kölcsönösen meghatározzák egymást, és együtt formálják az embert. A hegyi ember patakok, zúgók vagy dörgő zuhatagok, tengerszemek, hófödte gerincek, gleccser vájta völgyek között él. Ő a víz mindig jelenlévő pazar sokszínűségét látja. A víz minden halmazállapota körülveszi életét, hajnalban fátyolos párák ülik meg a völgyet, őszi alkonyatkor sűrű ködök takarnak mindent, alig látni pár lépésnyit. A hegyi ember barátságban van a víz mindegyik arcával.

A folyó parti ember elsősorban tiszteli a vizet, és tart tőle, tudja, hogy az őselem élet és halál ura. A folyó adja munkája áldását, és a folyótól retteg, mert tudja milyen, amikor „zúgva, bőgve törte át a gátat”. Ő a víz hatalmának állandó tudatában él.

A síkvidéki ember, legalábbis a mi síkságainkon, alig lát vizet, kutat kell ásnia, sokszor nagyon mély kutat, hogy élő vize legyen. Ő dolgozik legtöbbet a vízért, sokszor messziről hordja, csatornákban vezeti a földjére, és takarékoskodik vele. Az egyenletes hótakaró, a csöndes májusi esők és a nyári záporok felüdítő frissessége jelenti számára az égi áldást és a földi boldogulást.  Neki a víz kincs és ajándék, réme az aszály, a kiszáradó földek, az elapadó kutak.

Az utóbbi időben felborulni látszik az évszázadok alatt kialakult harmonikus rendszer, az esztelen iparosítással, energiafogyasztással, szennyezéssel, erdőirtással, az árterületek mohó beépítésével, autópálya-töltések emelésével szembeszállt az ember a víz természetével és hatalmával, és most kárát látja. Sárlavinák, földcsuszamlások, belvizekkel elöntött települések és szántóföldek, legelhetetlen, mocsaras mezők – ez lett az eredménye „természet átalakító” megszállottságunknak. Az ijesztően növekvő klímaváltozás megemeli az óceánok szintjét. Egyik óceániai szigetről való klímakutató mondta a közel múltban: „Az óceán, amely valaha táplált minket, most azzal fenyeget, hogy elnyel.”

Az Alföldön születtem és ott éltem majdnem húsz évig. Gyerekkoromban az utcai nyomós artézi kútról hordtuk a vizet, ceglédi kannákban és vödrökben. Körülbelül 150–200 méterenként volt egy-egy ilyen kút a kertvárosban és a külvárosi utcákban. Ezekbe és a belvárosi vízvezeték-hálózatba is mélyfúrású artézi kutak adták a vizet. Jellegzetes, kissé vas ízű, egészséges víz volt. Nagy fagyokban vastag szalmakabátot kaptak a nyomós kutak, egészen a nyakukig, csak a rugófeszítő nyomókar állt ki a burkolatból. Voltak persze házilag ásott vagy fúrt kutak is, de ezek vizét nem volt tanácsos meginni. Akadt, aki főzéshez használta, úgy kevésbé ártott, de megérzett a leves ízén, hogy nem artézi vízből készült.  Ezzel a vízzel csak öntöztünk, esetleg durvább dolgokat mostunk. Messze kinn a homokvidéken, ahol nagyapám szőleje volt, akadt iható vizű fúrt kút, de ez már majdnem artézi víz volt, mert húsz-huszonöt méterre kellett érte lefúrni. Voltak tanyák, ahová több kilométerről hozták az ivóvizet.

Többször töltöttem a nyarat egyik osztálytársam szüleinek tanyáján, amit ötven hold jól termő gabonaföld beadásának fejében meghagyott nekik a téesz. Ők az ivó- és főzővizet eléggé távoli tanyáról szállították. Egyszer Pali bácsi, pajtásom édesapja megengedte, hogy én hozzam el, lovas kocsival. Azt mondta, ne izguljak, a lovak tudják az utat, csak engedjem lazára a gyeplőt, amikor be akarnak fordulni. Feltettük a kocsiderékra a kétszáz literes tartályt, és elindultam. Hogyne izgultam volna!? Hogyan találunk oda meg vissza? De a lovak tényleg vezettek, nem tévedtünk el, sőt, a legrövidebb szakaszon tettük meg a másfél kilométeres utat, többször fordulva jobb-balra. Óriási élmény volt rábízni magamat az állatokra, de máig sem tudom, honnan tudták, mikor merre tartunk, talán jelzés volt nekik, hogy feltettük a tartályt a kocsira?

    Tudjuk-e, hogy a víz az egyetlen vegyület, amely a természetben folyadék? Tudjuk-e, hogy a víz szervetlen anyag, de a szerves élet számára nélkülözhetetlen?  Hogy igen nagy a hőstabilitása, s csak 2000 °C (!) felett bomlik elemeire? (a forró vízgőzben nem bomlik fel a H2O molekula!) Hogy a jég könnyebb, mint a víz, és +4 °C-on a legsűrűbb? (a folyadékok, a vizet kivéve, az emelkedő hőmérséklet hatására egyenletesen tágulnak, ritkulnak, azaz sűrűségük csökken; a víz csak +4°C fölött viselkedik így, fagyáspont és +4 fok között ellenkezőleg; a folyók, tavak így „felülről” fagynak be, a víz felületén képződik jég, és a jég alatt helyezkedik el a sűrűbb és melegebb víz; ráadásul a jég rossz hővezető, a jégréteg lassan vastagodik, fenékig szinte sohasem fagy be egy folyó vagy egy nagyobb tó. Ez teszi lehetővé, hogy a vízi élőlények rendszerint károsodás nélkül túlélik a telet).

A víz rendkívüli hőelnyelő képessége (hőkapacitása) kivételes szerepet játszik a klímaváltozások elsimításában, meggátolva ezzel az ökorendszerek pusztulását. Radiátorainkból a meleg víz keringetése következtében árad szét a kellemes meleg.   A nagy párolgáshő az élő szervezetek hőháztartásában kap döntő szerepet. Kiváló oldóképessége a tápanyagok szállításában játszik fontos szerepet mindenféle biológiai folyamatban.

Régóta kutatják a víz rendhagyó molekuláris és elektronfizikai viselkedését. Már Röntgen azt állította, hogy a vízmolekulák nemcsak egyféleképpen állhatnak össze, hanem két lényegesen különböző módon, vagyis nem csupán egy oxigénatomhoz kapcsolódó két hidrogénatom együttese alkotja a vízmolekulák sokaságát, hanem az egyes molekulák egymással „összetapadva”, mintegy térhálós csoportos alakzatot vesznek fel. Akkor sok tudós kételkedett, azután a tudomány is elfogadta a kettős alakzatot: az úgynevezett hidrogénhíddal egymáshoz kötött szabályos tetraéderes „óriásmolekulák” és a közöttük szabadon mozgó, de sűrűbb közeget alkotó „magányos” H2O molekulák együttes jelenlétét. A folyékony víz térbeli hálózatos szerkezete, és az ezeken belül ható molekuláris erők és hőmozgások magyarázzák a víz különleges viselkedését. Az utóbbi tíz évben svéd, angol és amerikai kutatók különféle röntgenvizsgálatokkal és egyéb bonyolult anyagszerkezet-vizsgálati módszerrel egyre több és meggyőzőbb bizonyítékát adták a víz kettős szerkezetének, sőt, azt is megbecsülték, hogy mekkorák lehetnek a rendezett (tetraéderes) csoportok. A kutatások legérdekesebb eredménye, hogy a két molekula-módosulat rendkívül gyorsan változik; a rendezett és rendezetlen csoportok szinte állandóan átalakulnak egymásba, mondhatnánk, fáradhatatlanul „járják fergeteges táncukat”. Mérések szerint a másodperc ezermilliomod része alatt helyet cserélnek a hidrogénatomok az egyik és másik szerkezet között. Nem minden tudós osztja az imént leírt magyarázatot, főleg az amerikaiak között sok a szkeptikus, azt állítva, hogy nincs szükség a kettős szerkezet feltételezésére ahhoz, hogy a folyékony víz fizikai anomáliáit megmagyarázzuk. Bonyolult érvek és nyakatekert ellenérvek ütköznek. A tudományos vita mindenesetre rámutat tudásunk korlátaira és bizonytalanságára. A még oly egyszerű és közönséges anyagot sem ismerjük igazán. Azaz ismerni ismerjük valamennyire, hiszen sok mindent tudunk róla, amit használatáról tudni kell, csak nem értjük. A tényeket, az adatokat, a viselkedési módokat ismerjük, a miérteket kevésbé. A sokirányú kutatásnak érdekes elágazásai vannak, például néhányan úgy vélik, a víz felfogja és egy ideig tárolja a környezetéből jövő érzelmi és gondolati energiát. Azt állítják, „érzi” az ember spirituális kisugárzását.           

Dr. Masaru Emoto japán bölcsész-természetgyógyász gazdag fényképanyagot tett közzé a lefagyasztott vízkristályokról, amelyek állítólag arról tanúskodnak, hogy a vízkristály alakjában meglátszik a pozitív vagy negatív érzelmi hatás. A negatív érzelmi energiáknak (pl. disszonáns hangzatok, szenny, a gonoszság képei) kitett víz kristályai szabálytalanok, amorfak, zavarosak; a pozitív energiákkal (harmonikus zene, megnyugtató képek) „besugárzott” kristályok pedig a hókristályhoz hasonló, szabályos, változatos, szép alakzatokat vesznek fel. Emoto a vizet dinamikus információhordozó anyagnak tartja, ahogyan ezt vallják a homeopátia művelői is. A hivatalos tudomány az első meghökkenés után kemény kritikával fogadta Emoto kutatásait. Ellenérvként hozzák fel, hogy Emotónak nincs megfelelő természettudományos képzettsége, az állami egyetemen a bölcsészkart végezte el, doktorátusát pedig természetgyógyászatból szerezte. Azzal is gyanúsítják, hogy a bemutatott fotók manipuláltak, valójában a hókristályok másolatai. Szemére vetik, hogy nem kellően steril körülmények között tárolja és vizsgálja a vizet, elfogultan válogatja ki a képeket stb.

A világ számos tudományos műhelyében kutatják jelenleg is a víz titkait, és ahol felfedezik egy eddig rejtett vagy észre nem vett tulajdonságát, ott azonnal megjelenik a szkepticizmus és a lejáratás. Ismerős hozzáállás, amely az egészséges és szükséges kétkedést túlhajtva „csípőből elutasít”. A hivatalos tudomány mindig jobban szereti tagadni, amit nem ért, és nem tudomást venni arról, amit nem ismer. Pedig Arthur Clarknak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta a múlt század hatvanas éveiben: „A kultúra és a tudomány története bizonyítja, hogy az a tudós, aki valamire azt mondta, lehetetlen, sokkal többet tévedett, mint aki azt mondta, nem értem, de akár így is lehet”. Nem tudom, hogy Emoto doktor úr csal-e vagy sem. A bemutatott fotók lenyűgözőek, a pozitívan „besugárzottak” tényleg mint a legszebb hókristályok, a negatív információval „átitatottak” meg mint a pacák vagy a szálkás festékfoltok.

Nem tudom, milyen érdekek fűződnek kutatásaihoz és a fotók bemutatásához. Lehet, hogy a bombasztikus ötlettel emberek tömegeit használja ki, akik fizetnek könyveiért, előadásaiért.  Igaz, azt sem tudom, hogy a Nobel-díjasokat adó világhírű tudományos intézetek miféle anyagi-erkölcsi összefonódásban vannak a Wall-Street-el vagy Pekinggel. Miért van az, hogy ha hülyeségnek tartom Emoto kísérleteit és hipotézisét, valami mégsem hagy nyugodni?  A heves tagadás éppoly gyanús, mint a vakhit. A tudomány állításait is hitek szövik át. A tudósok vitája nem szilárd tények ütköztetéséből áll, hanem hipotézisekre és következtetésekre épülő, eltérő, olykor egymásnak ellentmondó vélemények felsorakoztatásából.  És az üzenet, az egész végső kicsengése nekem tetszik, ahogyan nagyon tetszik a hókristály is, pedig fogalmam sincs, ki formálta olyan gyönyörűre. Szóval humbug az egész? Csak meghökkentésre való, feltűnési vágyból és a tudományos körök bosszantására tették közzé? Az ide vonatkozó irodalmi hivatkozások áltudományos ponyvák? De akik elutasították a kísérletek hitelességét és a következtetések levonását, azok is sok figyelmet szántak a témának, a dolog mindenkit izgatott és izgat most is. A szkeptikusok is próbálnak olyan álláspontra helyezkedni, hogy ne maradjanak szégyenben, ha mégis a másik oldalnak lesz igaza. Lehet, hogy a ma mellőzött vagy letagadott értékes megfigyelések, becsületesen rögzített eredmények és intuitív meglátások egykor perdöntő bizonyítékként térnek vissza?  Volt már erre példa a tudománytörténetben.

      A kettős szerkezetű vízben létrejövő elképesztően gyors belső átalakulások és számos más tényező is arra utalnak, hogy a víz képes lehet kölcsönhatásba lépni a kívülről jövő, nagyon finom és gyenge energiákkal, akár az élőlények érzelmi kisugárzásával is. Találkoztam olyan megfogalmazással, hogy a víz elsősorban információhordozó, másodsorban a rezgések ruhája, harmadsorban szomjoltó, éltető folyadék.

Ha igaz, hogy az érzelmek és a gondolatok gyógyítják vagy megbetegítik a testet – márpedig ezt az orvosok többsége tudja és vallja –, akkor ennek a hatásmechanizmusnak kell legyen valami fizikai csatornája, amin keresztül bejutnak a fiziológiai testbe a szellemi erők. Miután tudjuk, hogy testünk 50–80%-a víz (kortól függően), nem elvetendő a feltételezés, hogy a víz az a transzformációs anyag, amely felveszi és valamiképp továbbítja a gondolatok és érzelmek hullámait a sejtek és szövetek szintjére. A szén, a nitrogén, a kalcium, az ammónia, a szilícium, a vas, a nátrium és még számos egyéb anyagi alkatrész mellett a víz a legfontosabb üzenethordozó. Az is figyelemre méltó, hogy a csecsemő- és kisgyermek-korban, amikor testünk 75-80 %-a víz, érzékenyebbek vagyunk a ránk ható érzelmekre, a szeretet, a gondoskodás vagy a harag és elutasítás megnyilvánulásaira. A hatások részben tudatos döntésekként, részben tudatalatti parancsokként életre szólóak. Mintha olyan folyamat tanúi és részesei lennénk, amelyben a világ esztétikai és tudományos megismerésének útjai találkoznak, vagy legalábbis nagyon közelednek egymáshoz. A hexagonális kristályalakzatok kimeríthetetlenül változatos, gazdag szépsége és a rezgések információhordozó képessége rokonságban vannak. Vajon titok marad, hogy az anyag atomi szerkezetének dinamikusan stabil mintázatai miért szépek? Honnan ered a szabályos geometriai formákból sugárzó harmónia érzete? Miért szép az aranymetszés?

„Az elemi részecskék szimmetriákat testesítenek meg; ők a szimmetriák legegyszerűbb reprezentánsai, ugyanakkor következményei is a szimmetriának” – írja Heisenberg.

    Az áldás és a hálaadás ősi rítusának kell legyen valami mély oka és értelme. Vagy csak a hit placebo-hatása működött a kultikus szertartások közben? Meglehet, de a placebo nem azt jelenti-e, hogy vannak mérhető pszichikai és fiziológiai hatások anélkül, hogy valamilyen kémiailag ható anyagot juttatnánk a szervezetbe? Tehát a hit, az akarat és a képzelet immateriális erői végeznek el valami materiálisan kimutatható változást. Benedetti olasz kutató szerint a gyógyszerek egy része is csak a placebo-hatást erősíti fel; pl. ha tudja a beteg, milyen gyógyszert kapott, az sokkal jobban hat, és ha nem tud róla, akár el is maradhat a hatás.  A tudomány nyilván nem tagadhatja, de máig megmagyarázni sem tudja a placebo jelenségét. Miért ne lehetne éppen a víz az a közvetítő energia-anyag-energia entitás, amely információ-transzformátorként működik? 

Még az is lehet, hogy Pali bácsi lovai értettek a víz nyelvén? 

Mese a béke esélyéről 

    Oroszország és Ukrajna mindennemű távközlési eszközén, az összes állami, kereskedelmi és magán tv-csatornán, valamint az éppen akkor vetítő mozik filmvásznán este 8-kor a következő szöveges közlemény jelent meg, amit egy, az emberihez nagyon hasonló, jól érthető hang kísért, a szöveggel szinkronban, elég lassan és tagoltan. A műsorvevő és minden egyéb rádiókészülékből ugyanez a hang volt hallható.

          Mint egykor az Éden kertjét a lángpallosú angyalok, 24 órán belül körülzárunk benneteket egy számotokra láthatatlan, de áthatolhatatlan fallal, úgy is nevezhetjük, hogy „pajzzsal". Olyan energiafallal, amelyet ti most csak a kvantum-eleketrodinamika erős kölcsönhatásának és a gravitációs hullámoknak az összefonódásával tudnátok feltételezni, de ezek a ti mai fogalmaitok (amelyeket még nem is ismertek igazán!), és amelyekkel sem leírni, sem megmagyarázni nem lehettek képesek azt, ami most veletek történik. De segítünk. Ez a fal Oroszországot és Ukrajnát zárja körül az ionoszférától (helyenként a plazmaszférától!) a tengerek fenekéig, a mostani hivatalos állami határaitok vonalát pontosan követve.  Nem fog hasonlítani sem az egykori „vasfüggönyhöz”, sem a Berlini Falhoz, azoknál sokkal keményebb, erősebb és zártabb lesz.

        A fal az ember és az ember alkotta eszközök számára mindkét oldalról áthatolhatatlan lesz, csak a természetes vizek, s folyók és tengermozgások, az égi madarak és a vizek élőlényei számára lehetséges átjárás. Amennyiben az állatokra bármilyen ember alkotta tárgy vagy üzenet lenne felerősítve vagy szervezetébe kódolva, akkor az sem tud átjutni a falon. Az intergalaktikus kapcsolataitokat is blokkoljuk. A föld alatti mesterséges mozgásokat és „közlekedést” 12 000 m mélységig ugyancsak megbénítjuk.

  Éghajlatotok lassan némiképp meg fog változni, de az óriási terület és annak földrajzi változatossága biztosítja, hogy a változás nem lesz elviselhetetlen. Ha az évszakok rendjében, vagy a kontinentális és mediterrán jelleg arányos egyensúlyában valamilyen durva eltérés lépne fel, akkor az energiafal módosításával ezt korrigálni fogjuk. Nem kell félnetek sem egy új jégkorszaktól, sem a föld és a légkör felforrósodásától. Amúgy is megtapasztaltátok már, hogy milyen hatásai vannak/lehetnek a klímaváltozásnak.

Számításaink szerint a Föld mágneses terét nem zavarja meg érezhető módon az aránylag "vékony", és a természetes mágneses erővonalakat csak "kis keresztmetszetben" metsző energiamező (?)

  Tehát be lesztek zárva saját eddigi világotokba, amelybe mi  ezek után nem avatkoztunk bele. Magatokra hagyunk. Magatokra maradtok saját hazátokban. Mindent úgy csinálhattok, mint eddig, vagy ahogy kedvetek tartja, de ezen a "kerítésen" kívül nincs semmi hatásotok, és rátok sem hathat semmi és senki. Olyanok lesztek, mintha egy megközelíthetetlen új kontinens született volna a Föld nevű bolygón.

  A mi rendszerünkben "hivatalos" nevetek Exoterra lesz, de a rövidség érdekében egyszerűen csak "zónának" fogunk hívni benneteket. Mi mindent tudni fogunk rólatok, látunk, hallunk, "érzünk" benneteket, de ti csak az általunk meghatározott időkapukon keresztül tudtok velünk bármit közölni vagy tőlünk kérdezni . Az időkapuk nyitvatartási idejét naponta azonos időben fogjuk tudatni veletek.

  Nem akarjuk családjaitokat végképp szétszakítani, ezért a zónán kívül maradt rokonokkal való mobil érintkezés céljára időnként, külön kóddal védett rövid, személyre szabott  időkapukat nyitunk meg. Ezt külön kell majd kérni, ha már működik a rendszer. A közölt tartalmakat figyelni fogjuk, és azonnal bezárjuk az időkaput, ha katonai információk továbbítását észleljük.

  A rajtatok kívüli világgal most nem közlünk semmit, és biztosítjuk, hogy ők se tudjanak hozzáférni a tőlünk származó semmilyen információhoz vagy energiához, így ehhez a közleményhez sem.

  Szándékunk és célunk az, hogy egyszer s mindenkorra vessetek véget az egymás közötti háborúnak. Szüntessétek be az öldöklést és rombolást. Valójában nem is értjük, miért háborúztok, hiszen hosszú ideig éltetek szinte testvéri barátságban, békességben. De a békét nem erőltetjük rátok. Sorsotokat magatoknak kell alakítani.

  Nem állítjuk, hogy gondolkodásotokat és lelki működéseteket már mindenben olyan jól megismertük és megértettük, mint technológiáitokat és ipari teljesítményeiteket. Az utóbbiakban messze előttetek járunk, és millió évek óta már nem is azon a fejlődési útvonalon haladunk, mint ti, de az élet értékét és értelmét mi is ismerjük, mert a minket is létrehozó és részben kormányzó UNIVERZÁLIS JÓINDULATÚ ERŐ ugyanolyan vagy hasonló jegyekkel látta el az ÉLET egyedülálló, de sokszínű valóságát és jelenségét.

  Földi méretekben számolva zónátok területe óriási, és minden megtalálható rajta, ami az egészséges emberi élethez szükséges. Vannak nagyon jó és hatalmas termőterületeitek, ahol mindenféle gabona megterem. Vannak óriási erdőitek, gazdag növény- és állatvilágotok. Több ezer kilométer hosszan kanyarognak széles, bővizű folyóitok, azokban is sokféle hal és egyéb élőlény lakik. A föld alatt és égre törő hegységeitekben a világ minden fajta ásványkincse megtalálható. Nagy hozamú olaj- és gázkutaitok vannak. Erőműveitek és gyáraitok előállítják a szükséges energiát és minden olyan terméket, használati és élvezeti cikket, amelyek a világ többi tájain is könnyebbé, kényelmesebbé teszik az emberi életet. Sok ezer kiváló tudós, kutató, orvos, mérnök stb. él veletek és közöttetek, akik a világ élvonalába tartoznak. Nem szorultok rá a zónán kívüli világra.

           Egyszóval 200 milliónál is több embert tudnátok jól tartani ezen a csodálatos földrészen. Most mégis pusztítjátok egymást és környezeteteket! Miért? Ha folytatjátok a háborút, és még pusztítóbb fegyvereket fogtok bevetni, előbb-utóbb a galaxist is megfertőzhetitek. Ezt nem akarjuk, és ‒hacsak módunk van rá  ‒ nem engedjük meg.

     Rajtatok áll, hogy ezután mit cselekedtek. Bevalljuk, a tervezéskor mi is találgattuk, hogyan figyelmeztessünk benneteket a globális veszélyekre, amelyek felé haladtok. A döntés meghozatala után pedig azt találgatjuk, hogyan fogtok reagálni. Éppen gondolkodásunk és "szívünk" eltérő milyensége okán nem tudhatjuk biztosan, mit fogtok tenni. Most, úgy tűnik, nem "hat meg benneteket" a BÉKE szó, sőt még a fegyverszünet sem. Számtalan lehetőségetek van vitás ügyeitek rendezésére. Nem a mi dolgunk, hogy "béketervet" készítsünk nektek, de megemlítünk néhány lehetőséget.

      Némi gazdasági és politikai zűrzavar után, hamar be fogjátok látni, hogy valójában nincs szükségetek semmire és senkire, aki a zónán kívül van. Egymásra viszont minden vonatkozásban szükségetek lesz. Meg kell osztanotok helyi természeti kincseitek hozadékait. Meg kell osztanotok mezőgazdasági és ipari termékeiteket. Ésszerű gazdálkodással, kereskedelemmel és árucserével teljes lakosságotokat el tudjátok látni a szükséges javakkal.

       Ehhez sok mindenen drasztikusan változtatnotok kell, de leginkább "szívetek észjárásán". Több együttműködésre, több együttérzésre, több tudásra, több belátásra, több szeretetre van szükségetek. Ez túlélésetek alapfeltétele!

  A társadalmi és politikai berendezkedésetek többféle lehet. Elképzelhető egy olyan föderációs rendszer, amely a teljes zónát egyetlen birodalommá fogja össze, közösen elfogadott alaptörvénnyel, de megadva minden tartománynak az önrendelkezés jogát. Ismeritek is ennek megalkotási módszereit. Béke, szabadság és testvériség kell, hogy vezérelje gondolkodásotokat.

  Alkothattok egy államközösséget (hasonlóan Svájchoz vagy az USA-hoz), amelyben nyilván az orosz lesz a legnagyobb állam. Mellette a többi tagállamnak is azonos jogokkal és életfeltételekkel, saját hivatalos nyelvvel, akár többel is (!), értékes történelmi hagyományokkal stb. kell rendelkezniük. Legokosabb lenne a nyugati határotokon egy legalább 50 km széles demilitarizált sávot létrehozni, ami elválasztana benneteket a NATO-tól (ha még lesz olyan a jövőben), amit az egész világ tiszteletben tart.

  A rendeződési folyamatnak szigorúan a zónán belül kell végbemennie, önállóan, magatoknak kell azt alakítani és szabályozni. Semmilyen külföldi állam, gazdasági, politikai vagy ideológiai hatalmasság nem szólhat bele, minthogy az energiafüggöny miatt nem is lenne képes rá, semmilyen fizikai vagy szellemi eszközzel.

  Amennyiben a további háborúskodás útját választjátok, sőt kiterjesztitek annak határait és újabbnál-újabb  fegyvereket akartok használni, akkor rengeteg szenvedés, még nagyobb pusztulás, és végül akár népeitek fizikai megsemmisülése következik be. Az atom- és neutronbombák esetleges bevetése olyan forgatókönyvet vetít elénk, amiről most nem kívánunk részletesen szólni, csupán annyit, hogy galaxisunkat ezek gyilkos hatásaitól is meg tudjuk óvni, de a Föld nevű bolygó sorsa és állapota több millió évvel ezelőttire fog visszazuhanni. Talán ezt ti sem akarjátok.

           Az is izgalmas, hogyan válaszol minderre a zónán kívüli világ, azaz a Föld népességének a többsége. Egyáltalán, mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Mivel a zónába irányuló katonai hírszerzés sem fog működni, sem a forró drótok, sem az internet, sem a rövidhullámú rádiókapcsolatok, elég nehéz elképzelni, mit lép erre pl. az USA,  Kína, vagy a szerencsétlen EU és a NATO. Mekkora pánik fog kitörni Európában, Amerikában, Kínában, Dél-Ázsiában és Afrikában?  Először valószínűleg azt fogják hinni, hogy végre Putyin elővette szupertitkos lézer- és kvantumfizikai fegyvereit, amivel megbénította a kommunikációt. A nagyobb meglepetés az lesz, amikor a tankok nekiütköznek a láthatatlan falnak, és irányíthatatlanul ott ragadnak.  A következő valószínű döbbenet akkor fogja el őket, ha repülőgépeik és rakétáik visszapattannak a "pajzsról".  Végül csak akkor adják fel a rémült és logikátlan kutatást, amikor rájönnek, hogy műholdjaikkal nem tudnak sem fizikailag, sem rádiókommunikációval bejutni a zóna fölé. Feltehető, hogy ekkor a Hubble- és egyéb hatalmas rádióteleszkópok adataihoz próbálnak fordulni, és észreveszik, hogy azok működnek, és akadálytalanul rá tudnak nézni az univerzum távoli csillagaira, és egy jó darabig észre sem veszik, hogy egy közeli galaxisról viszont valami furcsa jelek verődnek vissza, melyek elég gyengék, értelmezhetetlenek, és nem tudják megfejteni őket.  Szinte zéró a valószínűsége, hogy azonosítani tudnának bennünket; de, ha mégis, semmilyen módon és eszközzel nem tudnak ránk hatni.

         Ti mindezzel most ne törődjetek!  Csak a saját ügyeitekkel foglalkozzatok. A felétek irányuló hírzárlaton és fizikai elzáráson kívül, a zónátokon túli világrészek életébe nem avatkozunk bele. Ők is azt teszik, amit jónak látnak, ahogyan nektek is mondtuk. Az ő világukban minden úgy marad(hat), ahogyan eddig mentek a dolgok. Persze, ez nem lesz így, de mi az ő belső rendszerüket nem fogjuk befolyásolni. A jövő még sok titkot rejteget.

  Ha rokonaitokkal beszéltek az időkapukon keresztül, abból sem fognak sokat megtudni, mert ezek fokozottan védett csatornák lesznek, amint már említettük. Annyit mondhattok, hogy, ha más nem is, de érvénybe lépett a fegyverszünet, ha ez igaz lesz. Nyugtassátok meg őket, hogy semmilyen külső veszély nem fenyeget benneteket.

          Még 10 órányi idő van a pajzs leeresztéséig és aktiválásáig. Higgyetek nekünk, és ne essetek pánikba. Használjátok ki a legjobban ezt a 10 órát is.

  Hogy a pajzsként körülölelő fal meddig választ el benneteket a külső másik világtól, azt most nem érdemes találgatnotok. Elsősorban minden a cselekedeteitektől függ, de a zónán kívüli uralkodók politikájától és a nemzetek közötti viszonyoktól is.

         Galaktikus üdvözlet az Exoterra Zónának!

                                                                                                               2023. április 30. Megálmodta és lejegyezte: REMÉNYI TIBOR