Tán csodállak, ámde...
Azt, hogy nem szeretlek, ilyen kategorikus petőfisen nem mondhatom, de ez a szeretet inkább a tisztelet és némi félelem keveréke. Szeretem az erdőt, de tartok tőle.
Ötévesen találkoztam először az erdővel. Akkoriban költöztünk a Budakeszi úti Sztéló-villa egyik hátsó szárnyába. (Sztéló Gábor ev. lelkész hatalmas gyermekmentő szolgálatot végzett 1944-1948 között; az ő nevéhez fűződik a Gaudiopolisz gyermekköztársaság és a PAX nevű gyermekotthon.) Édesapám itt kapott műszaki gondnoki, amolyan mindenesi állást.
Önfeledten elkezdtem futni a villa parkjában lefelé az erdős lejtőn, és nem tudtam megállni, amíg az egyik kikerülhetetlen fenyőfának neki nem rohantam. Alföldi gyerek lévén, mit tudtam én, hogy a meredek lejtőn másképp működik a gravitáció és a lendület erőjátéka. Egyszerre volt megrázó találkozásom heggyel és erdővel.
Persze későbbi gyerekkoromban azért az Alföldön is tettem erdei kirándulásokat, már amennyire erdőnek lehetett nevezni a mesterséges telepítésű akácosokat és mezei tölgyeseket. Monor és Pilis között, meg Mikebuda környékén szép darab erdők voltak, ezek már kezdtek hasonlítani a valódi erdőségekhez. El lehetett bújni bennük olyan mélyre, ahova már nem hallatszott be az autók zaja. Az ősi tölgyeseknek már csak foltjait lehetett feltalálni, a zsombékosabb lapos részeken sok volt a nyárfa és fűzfa. De ezek legfeljebb ligeteket képeztek, zárt erdőt nem alkottak.
„Pannonia nemorosa est” (=Pannónia erdős vidék.) - ez volt az első példamondatok egyike a gimnáziumi latinkönyvemben. Gondoltam, annak okán került ez a könyvbe, mert a provincián átutazó vagy itt időző római krónikásokat is magával ragadták a Bakony bükkösei és a Vértes gyertyánosai-tölgyesei, amelyekkel én is csak felnőtt koromban ismerkedtem meg. Soha nem laktam erdőben vagy erdő közelében, de titkuk annál jobban izgatott. Talán épp azért, mert a síkság szülötte voltam.
Egyik tanulmányutam alkalmával valami okból nem tudtak a szervezők a kijelölt indulási napra repülőjegyet szerezni, így az utolsó nap kissé restelkedve közölték, hogy vonattal kell Moszkváig utaznom. 2,5 óra helyett 39 óra az utazási idő (ha nem késik a vonat). No, szép! Amikor este a Nyugati pályaudvaron bevackolódtam a hálókocsiba, még nem sejtettem, hogy mekkora ajándékot kapok ezzel az úttal. Hajnalban értünk Kárpátaljára. Csapnál még egy mozdonyt kapcsoltak szerelvényünk elé, így kétszer 4000 lóerővel rugaszkodott neki vonatunk a Vereckei hágónak. Az augusztusi nap korongját még takarták a hósapkás csúcsok, mikor már sűrű fenyvesek között kapaszkodott a két mozdony a hágó nyerge felé. Percről percre teljesen átalakult a világ. Először a levegő változásán ámultam el. Soha addig nem éreztem még a levegőt ilyen valóságosnak. Semmi nem volt igaz abból, amit a fizikaórán tanultunk. Még hogy a levegő színtelen, szagtalan, éghetetlen gáz! A fenyvesekből áradó hűvös levegő pillanatok alatt átöblítette a kocsikat. Kimosta belőlük a poros földek, a kopár mezők, a városok, a pályaudvarok és az sokféle ember megszokott szagát. Szinte fájt a légáramlat tisztasága. Az erdei levegőnek íze, súlya, égető ölelése volt. Óvatosan kellett az orromon át aprókat lélegezni, mert a nagyobb adagok éles pengeként hatoltak tüdőmbe. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire meg lehet szokni a koszos levegőt, és eszembe jutott amit a tüdőgyógyászoktól hallottam, miszerint a városi ember tüdeje csaknem fekete, és a hólyagocskák falán kilónyi salak halmozódik fel. Másodjára a színek ereje ejtett ámulatba. Csupa kék és zöld. A fenyvesek tömör sötétzöldje felett az nyárvégi ég azúrkékje. Semmi más! Semmi szürkeség és semmi rikító keverékszín. A három alapszínből kettő együtt. Majdnem tökéletes harmónia.
A lvovi (lembergi) pályaudvaron lekapcsolják az egyik mozdonyt, innen már lankás sztyeppéken és folyók szabdalta síkságon rohan az expressz. Aztán vagy 20 óra száguldás után, már közeledőben a végállomáshoz, beértünk a brjanszki erdőbe. Több mint két óra hosszat robogott a vonat, úgy 140-150 km-es sebességgel a nyírfák között. 300 km-nyi nyírfaerdő egy tagban, csupa fehér törzsű szálegyenes óriás szegélyezte a pályát. A vasútüzemhez szükséges transzformátor-telepeken kívül nem volt egyetlen állomás sem ezen a szakaszon, nem volt város, nem volt falu, még csak elszórt tanyákat sem láttam a vonatból. Félelmetesen gyönyörű volt. Ha most összezárulnának a fasorok, ha úgy akarná az erdő, pillanat alatt benyelhetne bennünket mozdonyostól, vonatostól, emberestől... De az erdő fenséges és egyben szelíd is volt; nagylelkűen megengedte, hogy baj nélkül végigszáguldjunk rajta. A robogó vonattal még az Necronomiconból* kilépő erdőlakó gonosz szellemek, gyilkos démonok sem mernek kikezdeni. A szó szoros értelmében átfutó vendége voltam a brjanszki erdőnek, de így „futtában is” lenyűgözött hatalmas lelke.
A végén már káprázott a szemem, még órákig cikáztak előttem csukott szemmel is a sudár fehér törzsek. Álmomban olykor újra látom őket.
Városi emberként mindig csak vendégségbe mentem az erdőkbe, ám az ilyen kirándulások túl tudatosak, túlságosan szervezettek voltak ahhoz, hogy találkozhassak az erdő szellemével. A kitaposott és eldobált hulladékokkal szegélyezett ösvényeken nem lehetett találkozni sem dzsinnekkel, sem démonokkal. De félni sem kellett semmitől. Mert az erdőjárás és a félelem valamiképp mindig együtt jártak gondolataim mélyén.
Valószínűleg egy gyerekkoromba visszanyúló nagyon rossz emlékem miatt. Úgy 10-11 éves lehettem, amikor egyik osztálytársamnál, a tanyájukon töltöttem pár hetet. Szülei gazdálkodók voltak, és elég szép nagy tanyájuk volt a várostól 9-10 km-re. A tanya körül nagydarab, egybefüggő gabonatáblák, kukoricások, lucernások voltak, meg végtelen határú legelők. Élveztem a tanyasi életet, nagyon sokat tanultam barátom apjától, aki megmutatta a mezőgazdasági gépek működését, megengedte, hogy a cséplés idején éjszaka fenn maradjunk és ott sündörögjünk a cséplőgép körül. Cseréltem az almot a lovak alatt, egyedül hajthattam a gumis kocsit, és nagyon büszke voltam rá, hogy nekem is engedelmeskednek a lovak, nemcsak gazdájuknak. Szóval minden szép lett volna, ha egyik délután barátomnak nem jut eszébe, hogy gonosz tréfát űzzön velem. Elcsalt jó messzire a tanyától, és bevezetett egy hatalmas tábla kukoricás közepébe, azután elfutott és elbújt. Ő nyilván jól ismerte a terepet, de én még életemben nem voltam ennyi kukorica között ilyen egyedül. Augusztus végén jártunk, már jóval magasabbak voltak nálam a nagy, lelógó levelekkel teli szárak, már látszottak rajtuk a zsenge kis csövek. Tízezer egyforma kukoricaszár minden rengeteg erdőnél félelmetesebben vett körül, és iszonyú rémület fogott el. Nem láttam, nem láthattam mást, mint a zöld tengert körülöttem. Hol a kiút? Mi van, ha barátom (barát az ilyen?) tényleg otthagy? Mi lesz, ha leszáll az este? Elkezdtem kiabálni, majd sírva ordítani... Jó ideig hagyta komisz barátom, hogy így kínlódjak, azután végre visszakiáltott, a hang után rátaláltam, és persze együtt percek alatt kijutottunk a félelmetes táblából. Nekem remegett a lábam, ő meg kiröhögött. Azóta se bocsátottam meg neki ezt a tréfát. Azt hiszem, ez az a páni félelem, amit az erdőben eltévedt ember érezhet. Elveszti a látható, tudható vonatkoztatási pont adta biztonságérzetet. És ezzel felborul minden viszonyulás, az arányok összezavarodnak; az irány- és időérzék megbolondul, a józanság elpárolog, rémek alakját öltik az árnyékok. Eltévedtem, végem van. Talán ez az élmény “alapozta meg” mindmáig tartó szorongásomat és távolságtartásomat az erdőtől.
A vonat 14 perc (!) késéssel futott be Moszkvában a Kijevi pályaudvarra. Nem rossz teljesítmény 1600 km-en…! Azután taxit fogtam, és jelentkeztem a Követség Kereskedelmi Kirendeltségén, majd megkezdődött az egyhónapos tanulmányút, ami nagyon érdekes volt, sok újdonságot és fejlett technológiákat láttam.
De térjek vissza az erdőkhöz és az erdei vonatokhoz. Megtanultam, hogy az erdőknek sok titka és nagy hatalma van. Bámulom, tisztelem és féltem is őket. Tudom, hogy szükségem van az oxigénre, amit adnak nekem (is), tudom, hogy pótolhatatlan ökológiai egységet őriznek. Testvéreim a teremtésben, de nem igen tartjuk a rokonságot. Igazából félek tőlük.
Svájc és Olaszország határán fut egy varázslatos keskeny nyomtávú, egyvágányú villamos kisvasút. Erdők és folyócskák között, 800-1000 m magasan, közel 40 km hosszan, Locarnotól Domodossoláig (ez már Olaszország területén van) vezet a vonal. Itt ugyan nem érintetlen az erdő, de az illat és színpompa, ami behatol a kisvasút kocsijainak ablakain az utazóhoz, olyan, mintha az erdő istenei és tündérei öntenék ölünkbe ajándékaikat. Jó, hogy a vonat lassan megy, így van idő átvenni az ajándékokat. Szinte tapintható a csönd és tisztaság. Csak a villanymozdony halk zümmögése hallik. A kisvasút gyönyörű példája annak, hogyan lehet modern eszközökkel is úgy bemutatni a természet pompáját, hogy ne bántsunk egyetlen fát és egyetlen madarat sem. De ez is csak vendégség az erdőben, és most már tudom, nekem nem is való más. Elég az utazás, az átutazás vendégsége. Ez nem félelmetes, sőt talán nyomorultul, szégyellni valóan biztonságos. A nemzetközi expresszvonat, és az erdei kisvasút nem téved el.
Néha azért kisétálok a János hegy vagy a Hárshegy oldalába, oda merészkedem egy-egy öregebb tölgyhöz vagy platánhoz, majd, amikor senki sem látja, pár percig átölelem vastag törzsüket és ügyetlen fohászban kérem segítségüket.
REMÉNYI TIBOR
* Necronomicon = Egy könyv alakú írásmű, amelyet Abdul Alhazred alkotott, aki a jemeni Sanaában élő őrült költő volt, i. sz. 700 körül. Állítólag járt Arábia nagy déli sivatagában, ahol ártó gonosz szellemek, egy elfeledett ősi világ rituáléi, istenei és lényei kelnek újra életre. A könyv ezek leírásának gyűjteménye.