Reményi Tibor  blogja

Reményi Tibor

A rádió varázsa

Az első rádió, amire emlékszem, az a barna bakelitdobozos kis néprádió volt, amit a háborús években hozott ki a hazai rádióipar. Olcsó volt, keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára Budapest 1-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, hogy a régebbi szép nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, aztán sosem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová is ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg, nem derült ki sohasem. A kis néprádió a konyhában volt, az egyik szekrény tetején, éppen olyan magasságban, hogy kényelmesen el lehetett érni kapcsológombjait. Még arra is emlékszem, hogy a doboz tetején középen a koronás címer dombornyomása volt látható, azaz csak sejthető, mert nagyapám próbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején ettől joggal lehetett tartani. Megúsztuk, nem zaklatott a hatóság. Pedig esténként a háromszáz-valahány méteres középhullámon rendszeresen hallgattuk Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a jellegzetes, lendületes dallamú szignál, és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…”- amit persze akkor, nyolc vagy tíz évesen nem értettem. A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kisérték, de azért jobbára követni tudtuk a nyugati világ híreit.

A rövidhullámon vehető Szabad Európát később a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg ezekből a hírekből?  Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett az esti órák békés csöndjében. Ilyenkor az egész család körülülte a kis rádiót, és fél óráig mindnyájunk képzelete elrepült országokon és óceánokon túlra, gondolatunk felidézte az elmúlt évek szörnyűségeit, de még inkább a negyvenes éveket megelőző rövid békés, majdnem boldog időszak élményeit… Nagybátyám jelentőségteljesen csettintett, ha a hírekben olyan részletet hallott a politikusok tárgyalásairól, amit a magyar újságok nem írtak meg. Innen értesült először arról is, hogy a tervezett államosítás most már kiterjed a magánszektor legkisebb üzemeire és üzleteire is. Álmatlan éjszakákon töprengett a jövőn, és szorongva, rejtett dühvel várta, mikor kerül rá a sor, mikor veszik el a belvárosban lévő piciny rövidáru üzletét. Nem kellett sokáig várnia. 

A rádiózás varázsa, izgalma és szépsége a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg nálunk a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt, és amely lehetővé tette a budapesti műsor vételét az egész ország területén. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. A műsorok valódi kultúrát közvetítettek még akkor is, ha az aktuális politikai kurzus is fenntartotta magának a közvélemény formálásának jogát és lehetőségét.

Akkor még más ritmusa volt a napoknak. A hétköznapoknak, a vasárnapoknak és az ünnepnapoknak is, mindegyiknek saját ritmusa volt. Ez a programszerűség mégsem volt unalmas, ahogy nem unalmas, hogy nyárra ősz jön, vagy, hogy az éjszakát mindig a napkelte követi…. A történések üteme lassúbb volt, s talán ettől volt emberibb, szerethetőbb.  Az idő mindegyik darabkájában a külső látszatra ugyanolyan történéseknek - szinte már rítusoknak - más-más volt a színe és hangulata.

A rádióhallgatásnak is megvolt a maga menetrendje, mondhatnám órarendje. A déli hírek éppoly fontosak voltak, mint az este tízkor elmondott napzáró hírek.  Délben a harangszó békítő áhítata kissé megnyugtatta a délelőtti piacon vagy az idegesítő hivatalban felzaklatott kedélyeket.  A boltok és közhivatalok 12-kor bezártak. Még a bankok is. Délután háromig szünetelt az üzletelés, a család együtt ebédelhetett, legkésőbb kettőig az iskolás gyerekek is hazajöttek. Azután délután 3-tól este 6-ig folytatódott a városi élet színjátékának második felvonása, kinyitottak az üzletek, hivatalok, bankok. 

Ennek a kornak reményteljes és aggodalmas békéjét csak egyetlen hang zavarta meg, amely démoni harsogásával egyre többször felhangzott Európa rádióállomásainak hullámhosszain.  Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta szét a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang.…A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: «Kuss« „  (Márai S.: A hang)

Ennek a hangnak is volt varázsa, de az nem a rádióé volt, hanem azé az emberé, aki a technika minden csodáját képes volt átok-szerszámmá tenni. Cipolla gonosz varázsa volt, és nem Tesláé vagy Marconié.  

Először Babits, Heltai, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért, akkor még a szép emberi szó és a zene ünnepélyét, felmagasztalását látták, pontosabban, hallották ki a rádiók hangszórójából. Különösen Móricz, aki ilyeneket ír: „Ha a zene nemesít, akkor a rádió az egész emberiség javára szolgál. - A rádió mindent felülmúl, amit az ember valaha kitalált arra, hogy gondolatot közöljön - De mi az, amit feltétlenül terjeszteni kell? - Csak azt, ami nekem magamnak is nagy és szent, és valóban megmondani-valónak tűnik. Ha megszólalok, mindig van bennem valami felelősségérzet. Ha a rádióban megszólalok, ez a felelősségérzés a legmagasabbra fokozódik: mi az, amit az egész magyarságnak el kell mondanom. – A rádió új lelket termel. Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot. Fölvilágosodott és bölcs nemzedéket hoz.”

Sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lehet és lesz a huszadik század legnagyobb találmánya (is) a diktatúrák eszköze, és a demagógia leghatékonyabb közvetítője, miközben nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki egyszerűen nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól, ami persze némiképp álságos félelem volt, hiszen bármikor ki lehettet kapcsolni, ha mégis zavarta őket. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! –mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután arról ír - félreismerhetetlen szarkazmusával -, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.

Kosztolányira vall sokat sejtető szellemes mondása: „Ne feledjétek leföldelni antennáitokat. Ne feledjétek elföldelni a múlt hazugságait.”         

Diákkoromban, meleg nyári estéken, amikor a hőség már elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon, a házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja, sőt olykor a földszinti szobák ablakain át láttam a varázsszem zöld foltját és a világító skálák elmosódott képét. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján kezdődtek a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” Aztán a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.” Az emberek akkor is ragaszkodtak a rádióhallgatáshoz, ha tudták, hogy a hírek és tudósítások az adott politikai hatalom szájíze szerint hangzanak. Legfeljebb magukban átszerkesztették a hallottakat, kivonták a nyilvánvaló hazugságot, és hozzáadták az elhallgatottat, már amennyit tudtak más forrásokból. Általában ragaszkodtak az emberek a rádióhoz, a magányosak kiváltképp. Emberi hang szólt hozzájuk, még ha géphang is, de hozzá képzelték az embert, a hang tulajdonosát. A rádió volt a barátjuk, a társaságuk. Életközelből tudom ezt, hiszen édesanyám hosszú évekig élt egyedül egy nagy családi házban, és ahányszor meglátogattam, mindig szólt a konyhában a rádió. Minden riporter, bemondó és színész hangját ismerte.

A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. A legtermészetesebb volt, hogy felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, és a telefonhálózattól távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat is rádió-összeköttetés kapcsolta a városokhoz, így a rádió a segélyhívásnak és az életmentésnek is a leghatékonyabb eszköze lett.  

A hatvanas években láttam egy megrendítően szép filmet, aminek az volt a címe „Ha világon mindenki ilyen volna”, később a regényt is elolvastam, aminek alapján készült. A Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben betegszik meg a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem eszik a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, el tudja mondani a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni, aki kínnal-keservvel, valahogy le tudja adni a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül sikerül eljutni addig a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép repíti a hajóhoz, miközben át kell repülnie a NATO légterén, miután az összes nyugat-európai lokátor-állomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép…A mese szép, állítólag valami valóságalapja is volt.  

Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és már mindenhová beférkőzhetett. Megszűnt megbecsült, féltve őrzött bútordarab lenni. Már nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen melléülhet a hallgató, vagy ahonnan az egész család jól hallja, és még gyönyörködhet is a színes skálában, rajta az adóállomások nevei melletti apró négyszögekkel, és a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság pedig már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, sőt a bőr alá beplántálva, még az agytekervények közé beoperálva is lehet rádiót elhelyezni és működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is…

Ahogy csökkent a méret, úgy csökkent a műsorok minősége is, pedig ez nem lett volna törvényszerű. Egyre kevésbé lett a kultúra közvetítője, művészi élmények átadásának eszköze, és egyre inkább az üzlet, a politika, az abszurd divatok szószólója, a pénz uralmának eszköze és kiszolgálója.  Mint annyi minden más is az életünkben. Hiszen a pénz áldozata lett a napok ritmusa, az ünnepek áhítata is. A rádió is parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze lett a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató-masinától kezdve a távirányítású robbanószerkezetekig és célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma lett a valaha csodaszámba menő rádió. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban. Vajon azért, mert abban a korban születtem, amikor még nagy szó volt, ha volt a családnak világvevő rádiója, és sok faluban még a kristálydetektoros készülék jelentette a rádiót? Vajon azért, mert én még méretes elektroncsövekből raktam össze tizenévesen az első „szólós rádiót”, ahogy a szomszéd kisfiú nevezte? 

A rádiózás technikájának csodálata és szeretete sokáig fennmaradt, és abban a régi megjelenésében még ma is él, sőt reneszánsza van az elektroncsöves – ahogy akkor mondták: lámpás – készülékek restaurálásának és építésének.

Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés folyamatának átélése? Az egész dolog átláthatósága? Lehet, hogy ez az utolsó a legfontosabb, hiszen minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét az egész működésében, tudom, hogy mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak és nincsenek parányi tokba bepréselve, nem hozzáférhetetlenek, nem egy robotizált gyárban rakták össze az egészet, tőlem mérhetetlenül idegen és általam követhetetlen technológiákkal.

Az én rádióm emberléptékű. Igaz, hogy súlya nagyobb, mint a félvezetős műanyag társaié, kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokra is be tudom őket állítani, amelyeket a Média-Marktban kaphatókkal nem lehet fogni.

Az 1990-es évektől kezdi visszafoglalni elvesztett rangját az elektroncső, a rádiólámpa. Rájöttek, hogy a természethű hangvisszaadást félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikro-áramkörökkel nem lehet igazából megvalósítani. Régi-új iparágként jelent meg az úgynevezett audiofil technika, amelyben elektroncsöveket használnak, mégpedig majdnem pontosan olyanokat, amelyek 1938-1942 között képviselték a csúcstechnikát. Egy-egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél és egy millió forint között van.

A rádióhullámok titkát, amely számomra ma sem veszített varázsából, közelről szemlélem, amikor lassú vörös izzással felfénylenek az elektroncsövek – rádiólámpák – katódjai, és megszólal a fejhallgatóban vagy a hangszóróban a jellegzetes fütty és halk zizegés, majd a zene vagy a beszéd tiszta hangjai. Játék? Hobbi? Unaloműzés?  Visszafejlődtem volna tizennyolc éves diákká, vagy őrzök valamit az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén-barangolás örökké új kalandvágyából? Mert az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, lemérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, hallhatóvá tételükhöz a gerjesztett anyag különleges állapota kell. Számomra a mindenség titkának darabkáját hordozzák. 

Reményi Tibor

                      Vigyázz rám!

                 Bennem győzz, ne rajtam, ‒

                   úgy, mint hangszerben a dallam.

                   Vigyázz, ha úgy futok Feléd,

                   mint aki visszaérkezett ‒

                   vigyázz, ha Rád bízom,

                   hogy mennyire szeress.

                   Őrizz, ne birtokolj!

                   Lényem talányára

                   lényeddel válaszolj!

„S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!”

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

                Hol vagy?

           A túlsó parton

          tér és idő fölött

          egy másik világban élsz.

          Te átvitted a szerelmet,

          annak tüzét érzem

          álmomban, ébren.

          mint a Nap sugarát

          a forró júliusi égen.

          „Élsz és uralkodol”...

          Bennem nem haltál meg!

                             a halottak nem tudnak szeretni.

                              Ha csak emlék lennél

                              agyam még láthatná

                              megőrzött képedet,

                              de szívemben nem élnél

                              ilyen eleven hévvel,

                              a valóság örök hitével.

Mesél a Kis-Duna

A ráckevei parton sétálok, és szóra szeretném bírni az álló folyót. Nem is kell nagyon faggatni, megszólal magától is, és mondja történetét, benne nagyszüleim és kislány- anyám életregényének a felejtés elől kimentett fejezeteit.

Szemben a Senki‒sziget, balra feljebb az Angyali‒sziget, kettő között a több mint százéves (többször újjáépített) szép ívű egynyílású híd, szemben a városka üdülőövezete, szép modern szállodával, színesen pompázó kertekkel, nyaralókkal, azon túl pedig a Kiskunság végtelenbe vesző horizontja. Itt többnyire nem folyik a „folyó”, zsilipek állják útját, olyan, mint egy nyúlánk tó. Csak akkor mozog a víz, ha megnyitják a zsilipeket, hogy szabályozzák a vízhozamot, és ezzel a vízállás magasságát. Vízi paradicsom, ahogy emlegetni szokták, gazdag halállománnyal, vízi madarak háborítatlan őstelepeivel, káprázatos növényvilággal, köztük néhány ritka, védett fajtával.

A Kis-Duna egyébként itt nem is olyan kicsi, szélessége akkora, mint Szolnoknál a Tiszáé. A zsilipelésnek köszönhetően hajózható, bár manapság nincs rajta számottevő hajóforgalom.  Kétszáz évvel ezelőtt nem is igen különböztették meg a Duna két ágát, a pest-budai és a ráckevei ág majdnem egyforma volt, „tengernyi” árterekkel, zátonyos és iszapos partszakaszokkal. Mindkettő állandó árvízveszélyt jelentett a főváros déli részeire, a 60 km hosszú Csepel sziget falvaira, és főként a közvetlenül a parton fekvő Ráckevére.

A 19. században pusztító félelmetes árvizekről bőségesen tudósítanak a korabeli krónikák. Az 1870-es években határozták el a mederrendezést és a vízszabályozást. Először csak a baloldali, a soroksári-ráckevei ágat szűkítették le a Gubacsi-hídnál, de a túl nagy szűkítés miatt a vízhozam kritikus érték alá csökkent, és ez tönkretette a folyó élővilágát, állandó feliszaposodást okozott, és lehetetlenné tette a hajózást. 1904-ben született törvény a ráckevei Duna-ág átfogó rendezéséről, amikor is elhatároztatott, hogy két korszerű torkolati művel, nevezetesen a Kvassay és a tassi zsilippel „szabályozott üzemi vízszintű, csatornázott folyószakaszt” kell létrehozni. A Soroksár alatti Kvassay‒hajózsilip 1914-re, a vízbeeresztő, hozamszabályozó zsilip 1926-ra, Tassnál a hajózsilip és vízleeresztő zsiliprendszer 1929-re készült el. Amíg nem volt meg a tassi zsilip, addig nagy vizek idején a visszaáramlás miatt évente elöntötte a Duna a szigetet. A zsilipek mellett hatalmas szivattyútelepek és villamos erőművek is épültek, utóbbiak ma már nem működnek.

Nagyszüleim az 1910-es években költöztek Ráckevére, itt nyitottak jó forgalmú, jövedelmező „Rőfös, rövidáru és fehérnemű üzlet”-et, elsősorban nagyanyám szakértelmére alapozva, aki „Diplomás varró-és csipkeverő” képesítéssel rendelkezett. Az üzlet mögötti lakásban kis varroda működött, ahol a nagyanyám tervezte fehérneműk és csipkék készültek. Itt született anyám 1913-ban, és itt járta ki iskoláit.  A nagy háború éveit, legalábbis anyagilag, viszonylag jól átvészelték, ugyanis kincstári rendelésre rengeteg meleg inget, meleg alsót és posztókabátot szállítottak a hadseregnek. A tizenkilences kommün „dicsőséges” 133 napját végigrettegték, de élve megúszták, sőt az üzlet készleteit sem vitték el teljesen a vissza‒visszatérő Lenin-fiúk.

Amíg nem készültek el a zsilipek, addig bizony minden tavasszal kétségbeesve nézték a Duna vízállását, de abból sem lett nagyobb baj, ha kiöntött a folyó, megállt a víz az utca túloldalán, mivel a terep kissé lejtett a folyó felé. Teljes biztonságot csak az adott, amikor a teljes védmű-rendszer és a Nagy-Duna magas gátja is megépült.

Ki nem fogy a családmesékből a Kis-Duna. A két kis sziget közül a Senki-sziget volt közelebb, majdnem átellenben nagyanyámék házával. Valóban lakatlan volt, és tudomásom szerint ma is az ez a meder bal partjához közelebb álló, 6600 m² területű, növényzettel sűrűn benőtt sziget. Hevenyészett horgászkunyhók, parti stégek, összeeszkábált kalyibák voltak ugyan a szigeten, de állandó lakó nem. Csak úszva vagy ladikkal lehetett odajutni. Valaha kiváló betyártanya lehetett, ha nem is hosszú távú, de pár napi elrejtőzésre alkalmas búvóhely. Az újabb időkben romantikus kalandok színhelye, indiánosat játszó suhancok harcmezeje, zord apáktól rettegő beszekundázott diákok rejtekhelye…

Nagyanyám kedvenc macskájának, Cirminek mesebeli története is ide vezet. Történt, hogy egyszer nagyon megharagudott az amúgy kedvelt cicára, mert egy fél kilós vajcsomagot akkor csent el a konyhaasztalról, amikor éppen az ünnepi kalács készítéséhez fogott volna. A jószág bejáratos volt a konyhába, és addig tisztességesen is viselkedett, beérte a neki szánt, eléje dobott maradék belsőséggel, no meg a tálkájába kiöntött tejjel. Nagyanyám megbocsáthatatlan bűnnek tartotta a vajlopást, és látni sem akarta többet a Cirmit. Azt nem engedte, hogy nagyapám agyonüsse vagy lelője, de mindenképp meg akart szabadulni tőle. Odaadták hát egyik szőlőszomszédjuknak, akinek jó messze a község határában, túl a Pokolhegyen volt a tanyája. A cica két hét múlva megjelent a konyha küszöbén, megilletődött miákolással jelentkezett gazdasszonyánál. De túl hamar jött, és úgy látszik, nem volt őszinte a bűnbánat bajszos pofáján, mert nagyanyámat nem hatotta meg az állati hűség eme tagadhatatlan bizonysága, és kikergette az udvar végébe. Másnap még messzebb, a szomszéd faluba, Makádra vitette el az egyik fuvarossal, mondván, hogy tegye ki, ahol akarja, de minél messzebb. Onnan is visszajött, de nem nyert befogadást ekkor sem. Az az ötlete támadt, valakinek a családban, hogy át kell vinni Cirmit a Senki‒szigetre, ott aztán vagy megél, vagy sem. Nagyon nem kell félteni, nem fog éhen pusztulni, mert van ott mindenféle apró rágcsáló, bogár, bogyó, vadszőlő, és az oda vetődők is biztosan dobnak neki ezt-azt. Így aztán, felettébb megelégedve a bölcs és kíméletes száműzetés ötletével, egy nyár végi estén áteveztek vele a Senki-szigetre, és ott kitették. Végre nem volt útban, nagyanyám dühe is elapadt. A megoldást talán a mai állatvédők sem kifogásolhatnák. Teltek a hetek és hónapok, kezdett feledésbe menni a tolvaj macska története. Elmúlt karácsony, beköszöntött az újesztendő, hópaplan borította be a vidéket, a meredek Dunaparton napestig szánkóztak anyámék – ilyenkor a polgárista lányokhoz a fiúk is csatlakozhattak, a téli szünet örömei (bizonyos határig!) koedukáltak voltak.

Már február elején járt a naptár, amikor a késő délutáni szürkületben valami lassan vánszorgó négylábúra lett figyelmes nagyapám. A jószág a kertajtó felé lépkedett, és amikor odaért, erőtlenül felágaskodva kaparni kezdte a léceket. Kóbor kutya lenne? Kié? Mit keres itt? Bizony nem kutya volt az, hanem Cirmi, az elűzött cica. Hazajött. Visszajött a Duna jegén. Nagyanyám ölébe véve simogatta a piszkos, girhes, vacogó jószágot, és soha többé nem szidta meg, még ha ravaszul beszökvén, megdézsmálta is az éléskamra egy-egy polcát. Inkább „lelkére beszélt”, és mintha az állat ezután ezt meg is értette volna. Megsiratta Cirmit, amikor az a nagy visszatérés után jó pár évvel kimúlt.

Más családmeséket is őriznek a Senki‒sziget öreg fái és vízkoptatta kövei. Anyám hat évvel idősebb testvérbátyja sok svihákságot elkövetett tizenéves siheder korában, ezek közül a legemlékezetesebb, amikor barátaival elhatározták, hogy áteveznek a Senki-szigetre nyúlra vadászni. A baj abból származott, hogy a puskákat a csendőr-laktanyából csenték el, ami azért nem volt kivitelezhetetlen ötlet, mert nagybátyám legjobb barátja a községi csendőrparancsnok fia volt, ő pedig tudta, hol tartják a fegyverszekrény kulcsát. Nagy rémület lett az ügyből, mikor kiderült, hogy a fiúk felfegyverkezve átkeltek a szigetre… Még egyetlen nyulat sem sikerült puskavégre kapniuk, mikor értük jöttek, és szerencsére egyiküknek sem esett baja. A példás fegyelmezésre, amit azután kaptak, életük végéig emlékeztek.

Jóanyám sem volt példás magaviseletű kisleány. Még harminc év múltán is emlegette hősies vízreszállásukat hasonszőrűen csibész osztálytársnőjével, amikor az iskolai március 15-i ünnepély után, csónakázni támadt kedvük a Dunán. A két tizenkét éves lány még soha nem evezett egy métert sem, de úgy gondolták, nem olyan nagy kunszt az, és a stég végében álló csónakot elkötötték, azután beleugrottak, és azonmód felborultak. A víz még fagyos volt, a hófehér ünneplő ruhás lányok kétségbeesve kapálództak, és mire odaértek a segítségükre siető járókelők, már a maguk erejéből kimásztak a nem túl mély vízből. A csupa kosz és lucsok ünneplőruha rájuk dermedt, mire hazakísérték őket, és csak a forró tea meg az aszpirin mentette meg őket a tüdőgyulladástól. Anyám jutalma az volt, hogy egy évig, az iskolán kívül nem találkozhat kedvenc barátnőjével, ami nagyobb büntetés volt, mintha kikapott volna.

Az Angyali‒sziget sokkal nagyobb, mint a Senki‒sziget, és nem lakatlan. Parcellázott kertek, nem is akármilyen lakóházak, és sok-sok hétvégi fa- vagy kőház van rajta. Kőbüfé is működik, ahol meleg egytálételt is kapni.  Ma már a gyalogos vagy a kerékpáros látogatók számára sem megközelíthetetlen, félóránként-óránként két rozzant motorcsónak bonyolítja le a forgalmat a part és a sziget között. Igaz, hogy a révészeket nem egyszerű megtalálni, de a járatok üzemelnek, ha nem is menetrend szerint. A szigetiek saját ladikjaikkal közlekednek, viszik a friss zöldséget, gyümölcsöt, baromfit a piacra, visszafelé meg hozzák a bolti árut, ami kell a háztartáshoz. Évszázadok óta csónakos piacnak hívják ezt a félig vízi, félig szárazföldi, színes, szagos, mozgalmas piacot, amely mostanra korszerű árukínálattal bővült, megtalálható itt minden „alapvető szükségleti cikk”, a LED-glóriás szentképtől a távirányítós, farkcsóváló és ugató kínai kutyáig.

A sziget neve a tatárjárás idejéből való. A települések menekülő lakosságából sokan itt találtak oltalmat a kán csapatainak dúlása elől, és ugyanígy a sziget adott menedéket később a török elől is. Valami csoda folytán ide nem jött át az ellenség, és a megmenekült népek ezt angyali segítségnek vélték.  Ma már feltételes HÉV megállója is van a szigetnek, ezzel a névvel. Tucatnyi történet van még a Kis-Duna vizében és jegében „archiválva”, akik figyelmes csendben sétálnak a parton, talán meg is hallják némelyiket. A mesék velünk történtek, de a Duna őrizte meg, és hozta vissza őket.

A víz most is áll a széles mederben, és ahogy a mesék képeiben felvillan és kimerevül a régi valóság, pár percre megáll az idő folyama is. Vajon milyen a folyók emlékezete?  Emlékszik-e a Kis-Duna évtizedekkel vagy századokkal előbbi önmagára? Mikor térnek ugyanide vissza az egykor elfolyt vízcseppek, miután megjárták a Fekete-tenger és a levegőég felhőinek végtelen körútját? És amikor visszatérnek, mennyi „élménnyel” gazdagabbak? Elfelejtenek-e bármit is? A folyók emlékeznek és üzennek, mert vízből vannak. Velünk együtt végtelen múlt örökösei, és végtelen jövő várományosai. Az ókor régi bölcs azt mondta: „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.”  Vagy mégis?

                                                                                                                                                       REMÉNYI  TIBOR

Reményi Tibor

    Éjszakai  műszak

13 éves korom óta mindig vállaltam valami kis munkát a nyári szünetekben. Akkoriban híre sem volt a szervezett diákmunkának, úgy kellett magunknak megkeresni a helyet, ahol néhány hétre, esetleg egy egész hónapra alkalmaztak. Leginkább a szőlőkben vagy a földeken lehetett napszámba elszegődni. Volt egy nagy kísérleti állami gazdaság is a városban, ott paradicsom-, paprika- vagy más gyümölcsszedés adódott, amiért filléreket fizettek, de sokszor nem is a pénzért mentünk el dolgozni, hanem a bandázás kedvéért. Így a nyár egy részében együtt maradt a csapat, akik együtt tanultunk, fociztunk, strandra jártunk, csavarogtunk. Az már nagyon jó munkának számított, ha egy-egy szőlősgazda, akiknek meghagyta 1-2 hold szőlejét a téesz, felfogadott bennünket kapálni, horolni, gyümölcsöt válogatni, szekeret pakolni, a cefrét szűrni, a bódítóan illatozó erjedt szilva vagy eperlevet elszállítani a szeszfőzdébe. Jó napszámnak számított a 40-50 forint, ezért egész nap kellett dolgozni, délidőben járt egy-két óra ebédszünet megtoldva némi hűsöléssel a körtefák alatt. Ezt a napszámosságot 1-2 hétnél tovább nem igen bírtuk, vagy ha bírtuk is volna, nem vállaltuk.

1958 nyarán azután csodálatos munkalehetőség csillant fel számomra, egyik osztálytársam apja főkönyvelő volt a még működő legnagyobb malomban, és felvetette, hogy miután betöltöttük a 16. évet, a malom egy egész hónapra tudna alkalmazni bennünket, betanított segédmunkára, magyarul zsáktöltésre és zsákrakodásra. Elég jól fizetnének: 5, 50 –es órabért, de ezért vállalni kell a három műszakot, 06-14, 14-22 és 22-06 órás heti váltásban. Jóanyám kissé féltett ugyan, de nem ellenezte, hogy belevágjak. Ha végigdolgozom a hónapot, valóra válthatom vágyamat, megvehetem az áhított kerékpárt, méghozzá újat! Már sok fiúnak volt saját biciklije, de én nem számíthattam rá, hogy anyám keresetéből valaha is megvehessünk egy új kerékpárt. Augusztus elsején beálltam hát segédmunkásnak a malomba, a munkaköröm pontos neve „leakasztó” volt. A kissé morbid malomipari szakzsargon azt a műveletsort jelentette, amely abból állt, hogy a kb. 30 cm átmérőjű kiperemezett csövön folyamatosan ömlő korpát zsákba kellett ereszteni, mégpedig pontosan 55 kg-ot, azután a tele zsákok száját szakszerűen be kellett kötni, majd a zsákokat egymásra „stószolni”, azaz kettesével keresztbe, oszlopba felrakni. Zsákcsere alatt a csövet egy súberrel (fémlap tolózárral) lehetett elzárni. Az üres zsákot békazáras hevederrel – gyorsszorítóval – kellett a kiömlő csőre illeszteni, majd, amikor megtelt, a hevedert kioldani, és a zsákot „leakasztani”, a következőt pedig feltenni. Az üzemmenettől függően 2-3 perc alatt telt meg egy zsák, ez diktálta az ütemet. Minél gyorsabban el tudom végezni a zsákváltást, annál több időm marad vécére menni, esetleg pár percig friss levegőt szippantani az udvaron vagy a nyitott ablaknál. Baj esetén lehet kérni az ügyeletes molnárt, hogy lassítsa, vagy állítsa le a szállítószalagot, de határozottan „tanácsolták”, hogy ilyen ne forduljon elő.  Első látásra ijesztő munka volt, de büszkeségem nem engedte, hogy visszakozzak. A munkaművelet bemutatása és rövid, hevenyészett munkavédelmi oktatás után indult a három műszak. Kezdés előtt fél órával ott kellett lenni, hogy zökkenőmentesen át lehessen venni a munkát, az elevátorok szünet nélkül, fáradhatatlanul szállították az őrleményt a töltőcsőbe, ha két ürítési (leakasztási) ciklus kimaradt, már üzemzavart jelzett a szállítási lánc, esetleg leálltak az elevátorok, ami nagy galibát okozott volna.

A malom június elejétől szeptember közepéig egyhuzamban dolgozott. Ez alatt egyetlen órára sem álltak le a gépek, hacsak valami üzemzavar nem volt. Valaha hét nagy gőzmalom volt a városban, ekkor már csak három működött, a többit lebombázták, leégett vagy lebontották. De ez a három egész nyáron őrölt.

Ahova kerültem, az volt legtávolabb lakásunktól, kis híján három kilométert gyalogoltam oda is, vissza is naponta. Az első napok nagyon nehezek voltak, persze sem anyámnak, sem osztálytársamnak nem vallottam be szorongásomat és félelmemet. Tisztában voltam a nehéz fizikai munka súlyával, de még nem dolgoztam komoly munkakörben, és főleg soha nem tettem még próbára fizikai és lelki állóképességemet. Nagyon tartottam az éjszakai műszakoktól. Nappal, főleg a délelőtti műszakban gyorsan telt az idő, mert óriási volt a nyüzsgés a malomban és környékén.  Amerre a szem ellátott, gabonás zsákokkal megrakott szekerek, teherautók és traktoros vontatók álltak sorban a malom előtti főúton, csak este 8 óra tájt fogyott el a sor. Másnap hajnalban újra érkeztek a szállító járművek, és órákon belül megint ott kígyózott a végeláthatatlan sor. A malom meg fáradhatatlanul nyelte, őrölte, szelektálta, szitálta, zsákolta a kenyérnek és takarmánynak valót. Már nem gőzgép hajtotta a malmot, az egykori gépházban most két hatalmas villanymotor zümmögött.  Az egyik az alsó üzemi szinten lévő hengerszékeket hajtotta, a másik a malom többi gépezetét. Az épülethossznyi tengelyeken forgó rengeteg szíjtárcsa és fogaskerék adta át az erőt a szelektoroknak, szitáknak, elevátoroknak és minden egyéb kisegítő szerkezetnek.

A délutáni műszak is elég gyorsan eltelt, este tíz után kellemessé enyhült a nappali hőség, a második héten már vidáman ballagtam haza, nagyon meg voltam magammal elégedve. Már flottul ment a munka, megtanultam a zsákok bekötését is, a híres molnárfogást és a zsineg gyors körbetekerését, megcsomózását.

Az első éjszakai műszak alatt döbbentem rá, hogy mindössze négyen vagyunk a hatalmas épületben, a három segédmunkás és az ügyeletes molnár, aki kis irodájába elvonulva jobbára végigszunyókálta az éjszakát. Az első emeleten egyedül voltam, szólni sem volt kihez. Kínos lassúsággal vánszorgott az idő, a gépek egyenletes zúgása egyre álmosítóbban, mégis ijesztően borult rám, újra elfogott a torokszorító félelem, ezt én nem tudom végigcsinálni… Éjjel egy óra körül megállt az idő. A kihívó magabiztossággal működő hatalmas üzemben, a négyszögletes facsövek zegzugos erdejében kétségbeejtően kicsinek és elhagyottnak éreztem magam. A nagy vasrácsos ablakokon át a mélykék éjszaka néhány csillaga látszott, az utcai lámpák halványan pislogó pontjait alig lehetett kivenni, szinte elvesztek a nagyüzem belső világításának fényözönében. Nem volt mitől félni, mégis ijesztő gondolatok gyötörtek. Mi lesz, ha elrontok valamit? Mi lesz, ha rosszul leszek, ha baleset ér, ha visszaesik rám egy zsák és agyonnyom, meg se hallja senki kiáltásomat?  Csak már hajnalodna! Mennyit kell még várni hajnalig? Augusztusban csak 5 óra körül kel fel a nap, addig még kibírhatatlanul sok idő van. A virradatot eddig mindig átaludtam, ahogyan a gyerekek és diákok többsége. Néhány decemberi disznóölésre emlékszem ugyan, még sötétben mentünk át anyámmal nagyapám házához, ahol leszúrták a hízót. Félálomban baktattam a sötét, fagyos utcákon, akkor kezdett szürkülni, amikor már kicsurgott a vér a jószág nyakából, és vitték az asszonyok megsütni a reggelihez. 

Azután egyszerre csak eltűntek a nyomasztó érzések, elhallgattak a gyerekes félelem belső hangjai, csak a gépek vidám surrogását, a súlyos őrlőhengerek tekintélyes búgását hallottam. Álmosságom is elszállt, legyőztem az éjszakát. Kívül még sűrű sötét volt, de bennem már hajnalodott. Gyönyörködni kezdtem az éjszaka ablaknyi darabjaiban, a csillagok fényének vibrálásában, és azokra gondoltam, akik ugyanígy virrasztanak a városban, ahogyan én. A kórházban az orvosokra és nővérekre, néhány szenvedő betegre (szegények, megérik-e a reggelt?) a mentőállomás és a rendőrség ügyeleteseire, a pályaudvar vasutasaira, akik most rendezik a hajnali tehervonatokat, és felnőttes büszkeség fogott el, én is éppúgy helytállok, mint ők. Ránéztem a falon függő, barnás fehér porral borított nagy órára, még csak 2 múlt, de semmi baj, közeleg a hajnal. 

Ahogy teltek a napok, egyre könnyebb volt az éjszakai műszak, kezdtem otthonosan érezni magamat a malomban. Imponáló gyorsasággal töltöttem és cseréltem a zsákokat, egyre több szabad időt loptam magamnak két „leakasztás” között.  A hajnalok mindig késtek egy kicsit, a hónap végén, mire megvirradt, vége is lett a műszaknak. A félelem teljesen elmúlt, felnőttem az éjszakai műszakhoz. 4 órától azzal szórakoztam, hogy figyeltem az ébredő város hangjait, az első buszok zaját, a gyárak kürtjeit, a szekerek és teherautók érkezését.

Még egy kis szakmai „hőstettet” is véghezvittem az egyik éjszaka. Épp egy szusszanásnyi szünetre indultam lefelé a lépcsőn, amikor megláttam, hogy a falon lévő műszertáblán az egyik ampermérő mutatója 300 A körül ingadozik, a skálának abban a piros sávjában, amely a veszélyes túláramot jelzi. Azonnal szóltam az ügyeletes molnárnak, aki elismerően bólintott, és szaladt le a gépházba. Az egyik hengerszék gépeibe valami szennyezés került, le ugyan nem állt, de túlterhelést okozott az egyik hajtómotorban. Ha ez sokáig fennáll, nagyobb baj is lehetett volna a dologból. Rövid leállás, gyors tisztítás, és máris helyreállt az áramfelvétel. Másnap leplezetlen büszkeséggel zsebeltem be a főmolnár dicsérő szavait.

A hónap végén felvettem az 1100 forint fizetést, amiből éppen kitelt egy Csepel Túra típusú kerékpár ára, beleértve a lámpákat és dinamót is. A biciklit húgom és én negyven évig használtuk. 

Az évek óta üres és kihalt malomépületet tavaly robbantották fel. Hipermarket épül a helyén.

REMÉNYI TIBOR

A verseny árnyékában

Húszéves koromig rendszeresen, aztán alkalomszerűen sportoltam. Fociztam és atlétikai számokban indultam: megismertem a versenyzés izgalmát és örömét, megtanultam a nemes vetélkedés szabályait, köztük a legnehezebbet: a vesztés elviselését. Átéltem a második és harmadik helyezett ambivalens érzéseit, amikor csak kéttized másodperccel maradtam le, vagy csak egyetlen nyavalyás góllal kaptunk ki a sokfordulós bajnokságban. Akkor még nem utáltam a versenyt: játék volt, amelyben persze kipróbáltuk magunkat, bemértük helyünket az erőviszonyok rangsorában, de mindez még nem keltett viszolygást bennem.

A mai sport, különösen a csapatjátékok, nem nemes vetélkedők, hanem gusztustalan árversenyek. Ki ad többet Ronaldóért vagy Lewandowskiért? Úgy adják-veszik őket, mint régen a marhákat az országos állatvásárokon…

Évek óta ingerelnek az ilyesféle üres kijelentések, hogy „mindig a verseny vitte előbbre a világot”, hogy „a fejlődés hajtómotorja a verseny”, az utóbbi években pedig kifejezetten undorodom a mindenünnen rám zúduló versenykényszertől. Versenyre kényszerít a reklám (ha nem ezt veszed, nevetségesen korszerűtlen leszel), versenyre a munkaerőpiac (a fejvadászok egyre gépiesebb paraméterekkel mérik és választják ki "áldozataikat" az emberpiacról); és mindenekfelett a legagresszívebb audiovizuális technikákkal versenyez figyelmemért, pénzemért és gondolataimért (!) a média. Nincs menekvés? Nem lehet emberhez méltóan élni itt és most, csak ha beszállok a globális versenybe, vagy épp ellenkezőleg: csak akkor lehet emberi módon élni, ha kiszállok ebből a versenyből?

Hogy tévútnak gondolom a versenyt, abban szerepet játszik egyfajta „velem született” viszolygás a másik ember legyőzésének, hátratételének mindenfajta módjától. Az a sok megismert, átélt, látott történés, amellyel a „megvalósult szocializmus” és a megvalósuló „antiszociális piacgazdaság” embertelen működtetésében találkoztam…

Jómagam tűrhetően álltam a versenyt: pályámon sikeres voltam, gyerekkoromban elegendő szeretet vett körül, jól tanultam, (klerikális és konzervatív nézeteim ellenére!) egyből felvettek az egyetemre. A 70-es évektől többször mehettem nyugatra, hivatalos szakmai kapcsolatot tarthattam világhírű amerikai és angol cégekkel, megjelentek tanulmányaim, előadásokat tartottam tudományos konferenciákon, kitüntetéseket kaptam, műszaki-tudományos körökben ismerik nevemet.  Némiképp a szépirodalomban is sikereket értem el.

Nem arról van tehát szó, hogy „savanyú a rókának a szőlő”! A versenyt az evolúció kulcsmotívumává tettük - merengek magamban -, és ettől az oksági gondolatmenettől 200 éve (?) nem tudunk szabadulni... Behódoltunk neki. A vonakodó kisebbség önmagában keresi a hibát, amiért nincs kedve versenyezni. A verseny eluralta életünket, versenyek tárgyává lettek a vallások, világnézetek, ideológiák, vezéreszmék, pártprogramok... Van lóverseny, agárverseny, táncverseny, szépségverseny, tanulmányi verseny; versenyszféra és versenyhelyzet, versenyfilozófia és piaci verseny, versenytárgyalás, árverseny, túlélési verseny... Elég! A "versenyképesség fokozását" szajkózzák legújabb kormányaink - és tudjuk, ennek az a jelentése, hogy néhány tucat milliárdos "hazánkfia" (leginkább külországi hitelezőinkkel együtt!) jól járjon, és a nyertesek között legyen.

Ez a verseny nem old meg semmit. Még az anyagi javak - mit: javak! -, az elemi létfeltételek tűrhető elosztását sem! A verseny nem teremt jólétet, sem igazságot, sem békességet; a verseny kizsákmányoláshoz és háborúkhoz vezet. Történelmi távlatokat tekintve ezt a tételt sokkal erősebben igazolta és igazolja az élet, mint a klasszikus kapitalizmus "megváltó elméletét" a szabad versenyes piacgazdaságról, hogy szép egyensúlyban tartja a keresletet‒kínálatot, miközben egyenletesen növekvő anyagi jólétet és kulturális felemelkedést biztosít az egész emberiségnek... Az Adam Smith által feltételezett „láthatatlan kéz” nem működik. (Vagy nincs is?)  Kizsákmányoljuk a másik embert, a természetet, mindent - önmagunkat is. Háborúkat indítunk más népek, vallások, eszmék és szokások ellen, felborítjuk az idő ritmusát, felülírjuk az élet genetikai kódját, és azt hisszük, ha e Földön nem, akkor az univerzum valamely mesterséges planétáján büntetlenül folytathatjuk a fogyasztás és komfort határtalan élvezetét. Tiszta őrület, nem? Vagy leegyszerűsítés? Legyen, de ismerjük el, mondjuk ki legalább ezt: ennek a versenynek kevés nyertese és irdatlanul sok vesztese van.

Tudom, a versenyhívők tábora nagy, és hangjuk erős, mert a „győzteseké” a média, a tudomány és lassan már a művészet irányítása is. Vannak körmönfont érvrendszereik, amelyekbe mindenféle naiv mentőötlet és eszelős fantazmagória belefér, s lehet bizonygatni, hogy a piaci verseny tökéletes szabályozó mechanizmus, csak persze a peremfeltételeket kell megváltoztatni, meg a versenyetikán kell kicsit javítani, vagy időben külső hatásokkal kell „visszaszabályozni” a rossz irányba hajló spontán folyamatokat stb.  És hivatkoznak a modern játékelmélet modellkísérleteire, melyekből kihozható, hogy létezhet a piacgazdaságnak egyensúlyi állapota, ami a valóságos társadalmakra is átültethető. Ehhez „mindössze csak" a közgazdászoknak, a politikusoknak, a pszichológusoknak, a szociológusoknak, a gazdaságpszichológusoknak, a mérnököknek, az informatikusoknak, a pedagógusoknak kellene összefogniuk és egyetérteniük, s máris előállna az a világ, amelyben „senki sem tudja a saját hasznát egyoldalúan, a többiek rovására növelni". Sokan kaptak Nobel-díjat is ilyen és hasonló elméletekért. Ehhez csak egyetlen megjegyzést: ezeket az elméleteket ‒ többek mellett ‒ Kornai János akadémikus közgazdászunk szedte ízekre, és summásan szólva, kimutatta, hogy "valóságtartalmuk közel a nullával egyenlő".

Természeti törvények bizonyítják, hogy az életet és az egészséges fejlődést sokkal inkább szolgálja az együttműködés, mint a versengés. A legmeggyőzőbb példa erre a Föld növény- és állatvilága, és a kozmosz hihetetlen összehangoltsága.

A versenyalapú „fejlődés” fenntarthatatlanságáról ugyancsak sok mindent elmondtak és leírtak már az utóbbi 40-50 évben. Mindössze két idézetet illesztek ide. Wolfgang Sasch (1946 ‒, kortárs német közgazdász), azt írja, hogy „a versenyközpontú szemlélet… a társadalmat nagyvállalatszámba veszi: azokat a politikai szabályozókat, melyeknek célja nem a hatékonyság, értelmetlennek vagy egyenesen visszásnak tekinti”. Victor András már 1993-ban a „szociális piacgazdaság” antagonizmusát fogalmazta meg: „ami piaci, az a versenyre és a kiszorításra épül, ami szociális, az viszont a szolidaritásra és befogadásra; a piac az egyénről és az énről szól, a szociális a miről és a közösségről. In ultima analisi: a piac a birtoklás és az önzés világa, a szociális pedig a megosztásé és a szereteté”.

Miért nem versenyzünk a biológiai és az épített környezet óvásában, az energiafogyasztás és a zaj csökkentésében, a levegő és a vizek tisztán tartásában, anyagi és komfort-igényeink visszafogásában, a betegellátás és a gyógyítás eredményességében, az életritmus lelassításában, a segítőkészségben, udvariasságban...? Miért nem láttam még soha olyan vállalati vagy nemzetgazdasági tervet, amelyben jövőre x %-kal kisebb profitot kell realizálni (ami nem jelentené az alkalmazottak jövedelmének csökkenését!), vagy ki kell zárni a vállalkozás köréből a bioszférát károsító üzemek megépítését. No, hát ez a verseny lenne az a verseny, ami nekem akár tetszene is!

Mácz István (1934‒, kortárs katolikus teológus, tanár és író) Kísértés a jóra című könyvecskéje olyan valódi történeteket mesél el, amelyekben valaki ellenállhatatlanul engedelmeskedett a benne felébredő „eredendő jóságnak”, és segített, lemondott, ajándékozott, áldozatot hozott. Pedig nem könnyű engedelmeskedni a jóra indító kísértéseknek. Nemcsak az önzetlenség és osztozni tudás erényét kell megtanulni, hanem sokszor a bátor kiállás és kimondás kockázatát is. A szelíd ellentmondást ott, ahol mindenki terjeszkedni, gazdagodni, uralkodni akar. Nem könnyű, de nem lehetetlen.

Érvényes-e ma Vörösmarty?

"Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell."

(Vörösmarty Mihály: Szózat)

Mikor is írta a Szózatot Vörösmarty? 1836-ban, a reformkor derekán. Éppen végéhez ért a 1832-1836-os reformországgyűlés. A reformer arisztokrácia és a középnemesség jogos reményeket táplált a nemzeti önállóság és fejlődés tekintetében. Élt még Kölcsey, a kor szellemi vezetője, és legtehetségesebb, legtermékenyebb politikus költője-írója, akitől legjobban tartott Metternich herceg, a Habsburg Birodalom kancellárja, az európai geopolitika meghatározó alakja. Kölcsey volt az országgyűlések progresszív vezérszónoka, aki magával ragadta a forradalmi töltésű ifjúságot, az egyetemi hallgatókat, még a gazdag "úrfiakat" is… Kossuth ámulattal és hatalmas lelkesedéssel hallgatta, jegyzetelte, publikálta beszédeit. A kancellár így jellemezte a hatalmi politika jogi helyzetét az uralkodónak és a kamarillának írt jelentéseiben, vagy a titkos tanácskozásokon: „csak mihamarabb el tudnánk tüntetni a porondról azt az átkozottul veszélyes Kölcseyt, aki jogtudományi jártasságával és elképesztő műveltségével, fél szemével, egymagában zsebre teszi Európa összes ügyészét és ügyvédjét… Lehengerlő logikája és érvelése még engem is megingat ősi meggyőződésemben!” Ezekben az években vajúdott az ország, hogy végre nemzetet szüljön. A költő a Szózatot ennek a vajúdó-gyötrődő népnek írta, eszmélésre, öntudatra, bátorságra, kitartásra és hűségre buzdító „kiáltványként”. Hitet akart önteni a kétkedő, önzéstől és kisebbségi érzéstől megbénított nemesség lelkébe, reményt az elnyomott köznép szívébe. Hazának nevezte a földet, amelyen élnünk adatott, és amely „ezredévnyi szenvedésével” kiérdemelte a „népek hazájának, a nagyvilágnak” figyelmét és megbecsülését.

A Kárpát-medence magyar nemzetiségű un. „jogi népessége” 1838-ban, a fennmaradt összeírási adatok szerint 12 millió lehetett, de ennek a néptömegnek (néptestnek) még nem volt igazi hazája, amelyben európai emberhez méltó jogai és életkörülményei lehettek volna. A remény halvány fényeit eltakarta a lehetséges nemzethalál víziója, a már eltúlzott keserűség lemondása, amely, ha kell, inkább választja a halál süllyesztőjét, mint a megalázott, jogfosztott, kivéreztetett alattvalói létet. Értékítéletet nem lehet, és nem is merek mondani a Szózat sorairól. Ismerjük történelmünk további menetét, 1848-49-et, a Bach-korszakot, a kiegyezést és a dualizmust, a „boldog békeidőket”, majd a szörnyű csonkulásokat és pusztulásokat.

Valóban léteznek örök értékek, de ezek minden században más alakot, más ruhát öltenek. És nem csak időben, hanem térben is nagyon különböznek. Nem lehet egy mércével mérni a 19. századi  Angliát, mint az ugyanakkori Orosz Birodalmat! (Hamvas Béla ezeket a „nemzet-karaktereket” remekül kifejtette.)

A véres harcok alatt a harsogó szózat elnémult. Vörösmarty megúszta a szabadságharc utáni megtorlás éveit; igaz, a beteges, visszahúzódó, hallgatag, és kételkedő hazafi, aki semmilyen szervezkedésben és/vagy fegyveres ellenállásban nem vett részt, még Haynau szemében sem volt súlyosan büntetendő. 1850-ben kegyelmet is kapott. Vajon ezek után megírta volna-e a Szózatot, és ha igen, hogyan szóltak volna a zárómondatok? Megmaradt volna-e a túlfűtött lelkesedés és buzdítás a csatákban elesett sok tízezer honvéd tömegsírjait látva, a bitófák és kivégző osztagok vérfagyasztó légkörében, várbörtönök halálszagú pincéitől való rettegés közepette? Ha a haza államrendjét vállalhatatlan eszmék, őrült diktátorok és kegyetlen uralkodók szabják meg, akkor igenis kérdésessé válik „a rendületlen hűség” követelménye.           1910-ben, 1942-ben, 1946-ban, sőt még 1986-ban is hittel és lelkesedéssel énekeltük a Szózatot (ha egyáltalán énekeltük). Pedig a század első harmadában voltak szörnyűségesen nyomorúságos éveink, amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Mindegyik korszakban más volt a hit és más a lelkesedés, de a haza, az otthon, a nemzetség és család fogalma még nagyjából ugyanazt jelentette. Ugyanazt az értéket, amelyet nem vagyunk hajlandóak elveszíteni, és...elhagyni is csak akkor, ha a fizikai megsemmisülés, az éhhalál vagy örült politikai rendszerek üldözése fenyegette a kivándorlókat.

Saját hazájuk uralkodó rendszere kényszerítette őket Vörösmarty magasztos (és emberfeletti?) erkölcsi „parancsának” megszegésére. Ki ítélhetné el őket, mert nem voltak hajlandóak itthon meghalni!?

Ha a haza államrendjét vállalhatatlan eszmék és őrült diktátorok szabják meg, akkor igenis kérdésessé válik a „rendületlen hűség” követelménye. Azután 1989 nyarától jött néhány boldog, örömteli év (vagy csak hónap?), amikor megnyíltak a határok, amikor kiment az orosz haderő, amikor szabad lett a gondolat és a sajtó, amikor naivan és balgán azt hittük, hogy a Nyugat nem lesz féltékeny és mérhetetlenül önző, amikor befogadhat minket a „szabad világ” körébe. Amikor azt hittük, hogy a kommunizmus maradványa nem lesz olyan erős, hogy minden reményünket sárba tiporja, eszmei és erkölcsi megtisztulásunkat lehetetlenné tegye. De így lett, kívülről és belülről is újra elrabolták valódi szabadságunkat! Ahogy Márai mondta 1948-ban, valóban „..jött a bankok hatalma a tankok hatalma helyébe...”. A rendszerváltoztatás egyik nagyon súlyos hibája volt, hogy hirtelen ránk eresztették a vadkapitalizmus hiénáit, a nyugati bankokat és multinacionális cégeket, a globális pénzvilág „torvényesen rabló” pénzembereit és csoportjait. A gepárd és a pulikutya versenyfutása volt ez a mások által elejtett zsákmány maradékáért. Nem volt kétséges, hogy a puli maradt éhen…

Sokkal határozottabban kellett volna az ország új (régi?) vezetőinek tudatosítani a társadalommal, hogy nem lesz nálunk sem azonnal, sem 10 év múlva nyugati életszínvonal, a sajtónak és a médiának a lassú, küzdelmes anyagi gyarapodás lehetőségét kellett volna támogatni. A kormányok és a parlament tagjainak személyes példát kellett volna mutatni a szerénységből, mértékletességből; továbbá, akár törvényi eszközökkel korlátozni a „spontán privatizációt”.

De nem akarok elkanyarodni a nagypolitika zavaros múltja irányába, inkább a személyes erkölcsi kérdésekre térek vissza. Ötvenes éveiben járó gépészmérnök barátom a minap így foglalta össze napjaink közgondolkodását: „A 19-20. század ifjúsága cél-és feladat-orientált volt, a 21. századé élvezet-orientált...” Igazat adtam neki akkor is, ha a jellemzés ebben a formában túl summás és leegyszerűsített, de így is rámutat a lényegre, azaz az emberi szellem, a tiszta ész és érzelem hanyatlására, szemben a valós vagy „virtuális anyag” triumfálásával.

A mérleg bal oldali tányérjában ott van a jólét, a sokmilliós bankbetét, a kényelemszeretet, az önzés, a szerzés és gyűjtés vágya, a versenyszellem, a törtetés, az előkelősködés, esetleg még a kemény erőszak is, ha saját vagyonom növeléséért kell harcolni, avagy hasznomat kell megvédeni. A jobb oldali serpenyőben mértékletes, de kellő önszeretet, belátás, együttérzés, (okos szerénység), megelégedés, osztozni tudás, műveltség és békességre törekvés, kemény helytállás, a közjóért való áldozatkészség, de a közjó elszánt védelmének ereje is, és még sok anyagi-szellemi érték van. A valóságos kép persze nem ilyen egyszerű, a bal és jobb oldal tételei keveredhetnek, de az egyensúlyt valamiképp meg kell közelíteni, ha testem egészségét és lelkem békéjét nem akarom elveszíteni.

Ha az igények messze felülmúlják a szükségleteket, akkor a mérleg erősen kibillen egyensúlyából. Az igényeknek nincs felső határa, a szükségleteké pedig nagyon szubjektív.

Van az ismerőseim között egy 30 év körüli csinos leányzó, aki az egyetem elvégzése után, már 9 éve keresi helyét a világban, és nem találja… Kiválóan beszél angolul és spanyolul. Dolgozott már Angliában, utána átment Portugáliába, majd Olaszországban élt másfél évig, Németországot egy hónap alatt megunta, Svédországban fázott…, és most ötödször jött haza. Azt mondja, szeretne itthon munkát és férjet szerezni, de neki tetszőt még nem talált. Igényei határtalanok, kötelességérzete és állhatatossága nagyon kicsi… Csak remélni lehet, hogy végre megváltozik az életről, a munkáról és a lehetőségekről való felfogása. 4 évvel fiatalabb húga építészmérnök lett, és jó kedvvel, jó fizetésért dolgozik egy neves budapesti tervezőirodában. Ő is bejárta Európát, de ebben az országban érzi jól magát, és a hétvégékre szinte mindig hazajön édesanyjához és barátnőihez.

Néhány nappal ezelőtt délután 4 óra felé leterített egy hirtelen szívroham. A mentők fél órán belül jöttek, és bevittek a SOTE Sürgősségi Ambulanciájára. Amikor a mentőautó begurult a kapun, siralmas látvány tárult elém, kb. 20-25 ember feküdt, ült a váróban, vizsgálatra, vagy beavatkozásra várva. Az én részletes orvosi vizsgálatomra másfél óra múlva került sor (addig is többször rám néztek, kikérdeztek a szakápolók) Fiatal szimpatikus, kedves doktornőhöz kerültem. Az alapos vizsgálatok után kiderült, hogy nem volt infarktusom, csak valamiféle koszorúér görcs, ami addigra teljesen meg is szűnt. Az indokoltan kétszeres vérvizsgálat miatt kellett több órát ott töltenem. Éjfélre lett kész minden eredmény és papír, akkor jött értem fiam, aki hazahozott. Nem igen hiszem, hogy egy frankfurti sürgősségi ambulancián jobb ellátást kaptam volna, legfeljebb gyorsabban történtek volna meg a vizsgálatok. Nem tudom, hogy a doktornőnek és kollégáinak mennyi a fizetése, de a pótlékokkal együtt valószínűleg nem kevesebb, mint 900 ezer-1,2 millió HUF., amiből azért szépen, igényesen meg lehet élni Magyarországon. Igen, ez kb. negyede a frankfurti orvosénak. Azt sem tudom, készül-e kimenni Nyugat-Európába ezért a pénzért. „Sajnos kevesen vagyunk, nem tudjuk a betegeket gyorsabban ellátni...” mondta az egyik szakápoló, aki ügyesen szúrta be karomba a kanült.

Az egész gárdát egyszerre sajnáltam, és mi tagadás... megszerettem. Bárcsak itthon maradnának!

Tamási Áron mondata jut eszembe. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”Számomra ez az „örök igazságok” kategóriájába tartozik, hazám pedig az „örök értékekébe”.

Az „örök értékeket” többnyire nem lehet büntetlenül megtagadni! Akinek ilyen érték a haza, a szülőföld és az anyanyelv, az megszenvedi az elvándorlást, és lehet, hogy az idegenben gazdagabb lesz, de vagy előbb-utóbb visszajön, vagy egész életében küzd egy kínzó hiányérzettel… Kovács Kati ravasz álnoksággal megírt dala a disszidált „dolgozó nép” érzelmeire akart hatni, olcsó, ríkató szöveggel: „Szívet cseréljen, aki hazát cserél...” és fülbemászó dallammal. De ne tagadjuk, akármikor halljuk, érezzük, hogy van ebben a dalban valami mély igazság.

Érvényes-e hát ma is Vörösmarty Szózatának utolsó két sora? Lehet-e, kell-e „kategorikus imperativusként” értelmezni, felfogni, esetleg tanítani és megkövetelni? Az hiszem, nem. Arra érvényes, aki önként vállalja, akinek a hazaszeretet még ma is őszinte szívbéli szükséglet, akit ez az „ilyen-olyan”, lenézett kis ország, a (mások szemében) szegényes szülőföld is mágnesként tart fogva. Talán ő maga sem tudja, milyen erősek a tudatalattijába kapaszkodó ősi gyökerek. Egyszerűen nem tud, nem képes elmenni és más országban élni. Nem azért, mert ostoba, nem azért, mert nem tud számolni, nem is azért, mert betegesen önsorsrontó, hanem, mert olyan kimondhatatlan belső erők tartják itthon, amelyek mindenképpen a jobbra billentik azt a bizonyos mérleget. Fontos, hogy mindent megtesz azért, hogy hazánkban is jobbak legyenek mind az anyagi, mind az erkölcsi életfeltételek, és jusson több a bal oldali serpenyőbe is. Természetesen nem az üldözöttekre, a megszállott mártírokra és az éhezés szélén tántorgó szerencsétlen magyarjainkra gondolok. Nehéz ellentmondani Tamási Áronnak; de minden szabad ember maga választja meg élete börtönét.

                           2023. július                                                                                       REMÉNYI TIBOR

Reményi Tibor

A víz titkai

A táj és a víz kölcsönösen meghatározzák egymást, és együtt formálják az embert. A hegyi ember patakok, zúgók vagy dörgő zuhatagok, tengerszemek, hófödte gerincek, gleccser vájta völgyek között él. Ő a víz mindig jelenlévő pazar sokszínűségét látja. A víz minden halmazállapota körülveszi életét, hajnalban fátyolos párák ülik meg a völgyet, őszi alkonyatkor sűrű ködök takarnak mindent, alig látni pár lépésnyit. A hegyi ember barátságban van a víz mindegyik arcával.

A folyó parti ember elsősorban tiszteli a vizet, és tart tőle, tudja, hogy az őselem élet és halál ura. A folyó adja munkája áldását, és a folyótól retteg, mert tudja milyen, amikor „zúgva, bőgve törte át a gátat”. Ő a víz hatalmának állandó tudatában él.

A síkvidéki ember, legalábbis a mi síkságainkon, alig lát vizet, kutat kell ásnia, sokszor nagyon mély kutat, hogy élő vize legyen. Ő dolgozik legtöbbet a vízért, sokszor messziről hordja, csatornákban vezeti a földjére, és takarékoskodik vele. Az egyenletes hótakaró, a csöndes májusi esők és a nyári záporok felüdítő frissessége jelenti számára az égi áldást és a földi boldogulást.  Neki a víz kincs és ajándék, réme az aszály, a kiszáradó földek, az elapadó kutak.

Az utóbbi időben felborulni látszik az évszázadok alatt kialakult harmonikus rendszer, az esztelen iparosítással, energiafogyasztással, szennyezéssel, erdőirtással, az árterületek mohó beépítésével, autópálya-töltések emelésével szembeszállt az ember a víz természetével és hatalmával, és most kárát látja. Sárlavinák, földcsuszamlások, belvizekkel elöntött települések és szántóföldek, legelhetetlen, mocsaras mezők – ez lett az eredménye „természet átalakító” megszállottságunknak. Az ijesztően növekvő klímaváltozás megemeli az óceánok szintjét. Egyik óceániai szigetről való klímakutató mondta a közel múltban: „Az óceán, amely valaha táplált minket, most azzal fenyeget, hogy elnyel.”

Az Alföldön születtem és ott éltem majdnem húsz évig. Gyerekkoromban az utcai nyomós artézi kútról hordtuk a vizet, ceglédi kannákban és vödrökben. Körülbelül 150–200 méterenként volt egy-egy ilyen kút a kertvárosban és a külvárosi utcákban. Ezekbe és a belvárosi vízvezeték-hálózatba is mélyfúrású artézi kutak adták a vizet. Jellegzetes, kissé vas ízű, egészséges víz volt. Nagy fagyokban vastag szalmakabátot kaptak a nyomós kutak, egészen a nyakukig, csak a rugófeszítő nyomókar állt ki a burkolatból. Voltak persze házilag ásott vagy fúrt kutak is, de ezek vizét nem volt tanácsos meginni. Akadt, aki főzéshez használta, úgy kevésbé ártott, de megérzett a leves ízén, hogy nem artézi vízből készült.  Ezzel a vízzel csak öntöztünk, esetleg durvább dolgokat mostunk. Messze kinn a homokvidéken, ahol nagyapám szőleje volt, akadt iható vizű fúrt kút, de ez már majdnem artézi víz volt, mert húsz-huszonöt méterre kellett érte lefúrni. Voltak tanyák, ahová több kilométerről hozták az ivóvizet.

Többször töltöttem a nyarat egyik osztálytársam szüleinek tanyáján, amit ötven hold jól termő gabonaföld beadásának fejében meghagyott nekik a téesz. Ők az ivó- és főzővizet eléggé távoli tanyáról szállították. Egyszer Pali bácsi, pajtásom édesapja megengedte, hogy én hozzam el, lovas kocsival. Azt mondta, ne izguljak, a lovak tudják az utat, csak engedjem lazára a gyeplőt, amikor be akarnak fordulni. Feltettük a kocsiderékra a kétszáz literes tartályt, és elindultam. Hogyne izgultam volna!? Hogyan találunk oda meg vissza? De a lovak tényleg vezettek, nem tévedtünk el, sőt, a legrövidebb szakaszon tettük meg a másfél kilométeres utat, többször fordulva jobb-balra. Óriási élmény volt rábízni magamat az állatokra, de máig sem tudom, honnan tudták, mikor merre tartunk, talán jelzés volt nekik, hogy feltettük a tartályt a kocsira?

    Tudjuk-e, hogy a víz az egyetlen vegyület, amely a természetben folyadék? Tudjuk-e, hogy a víz szervetlen anyag, de a szerves élet számára nélkülözhetetlen?  Hogy igen nagy a hőstabilitása, s csak 2000 °C (!) felett bomlik elemeire? (a forró vízgőzben nem bomlik fel a H2O molekula!) Hogy a jég könnyebb, mint a víz, és +4 °C-on a legsűrűbb? (a folyadékok, a vizet kivéve, az emelkedő hőmérséklet hatására egyenletesen tágulnak, ritkulnak, azaz sűrűségük csökken; a víz csak +4°C fölött viselkedik így, fagyáspont és +4 fok között ellenkezőleg; a folyók, tavak így „felülről” fagynak be, a víz felületén képződik jég, és a jég alatt helyezkedik el a sűrűbb és melegebb víz; ráadásul a jég rossz hővezető, a jégréteg lassan vastagodik, fenékig szinte sohasem fagy be egy folyó vagy egy nagyobb tó. Ez teszi lehetővé, hogy a vízi élőlények rendszerint károsodás nélkül túlélik a telet).

A víz rendkívüli hőelnyelő képessége (hőkapacitása) kivételes szerepet játszik a klímaváltozások elsimításában, meggátolva ezzel az ökorendszerek pusztulását. Radiátorainkból a meleg víz keringetése következtében árad szét a kellemes meleg.   A nagy párolgáshő az élő szervezetek hőháztartásában kap döntő szerepet. Kiváló oldóképessége a tápanyagok szállításában játszik fontos szerepet mindenféle biológiai folyamatban.

Régóta kutatják a víz rendhagyó molekuláris és elektronfizikai viselkedését. Már Röntgen azt állította, hogy a vízmolekulák nemcsak egyféleképpen állhatnak össze, hanem két lényegesen különböző módon, vagyis nem csupán egy oxigénatomhoz kapcsolódó két hidrogénatom együttese alkotja a vízmolekulák sokaságát, hanem az egyes molekulák egymással „összetapadva”, mintegy térhálós csoportos alakzatot vesznek fel. Akkor sok tudós kételkedett, azután a tudomány is elfogadta a kettős alakzatot: az úgynevezett hidrogénhíddal egymáshoz kötött szabályos tetraéderes „óriásmolekulák” és a közöttük szabadon mozgó, de sűrűbb közeget alkotó „magányos” H2O molekulák együttes jelenlétét. A folyékony víz térbeli hálózatos szerkezete, és az ezeken belül ható molekuláris erők és hőmozgások magyarázzák a víz különleges viselkedését. Az utóbbi tíz évben svéd, angol és amerikai kutatók különféle röntgenvizsgálatokkal és egyéb bonyolult anyagszerkezet-vizsgálati módszerrel egyre több és meggyőzőbb bizonyítékát adták a víz kettős szerkezetének, sőt, azt is megbecsülték, hogy mekkorák lehetnek a rendezett (tetraéderes) csoportok. A kutatások legérdekesebb eredménye, hogy a két molekula-módosulat rendkívül gyorsan változik; a rendezett és rendezetlen csoportok szinte állandóan átalakulnak egymásba, mondhatnánk, fáradhatatlanul „járják fergeteges táncukat”. Mérések szerint a másodperc ezermilliomod része alatt helyet cserélnek a hidrogénatomok az egyik és másik szerkezet között. Nem minden tudós osztja az imént leírt magyarázatot, főleg az amerikaiak között sok a szkeptikus, azt állítva, hogy nincs szükség a kettős szerkezet feltételezésére ahhoz, hogy a folyékony víz fizikai anomáliáit megmagyarázzuk. Bonyolult érvek és nyakatekert ellenérvek ütköznek. A tudományos vita mindenesetre rámutat tudásunk korlátaira és bizonytalanságára. A még oly egyszerű és közönséges anyagot sem ismerjük igazán. Azaz ismerni ismerjük valamennyire, hiszen sok mindent tudunk róla, amit használatáról tudni kell, csak nem értjük. A tényeket, az adatokat, a viselkedési módokat ismerjük, a miérteket kevésbé. A sokirányú kutatásnak érdekes elágazásai vannak, például néhányan úgy vélik, a víz felfogja és egy ideig tárolja a környezetéből jövő érzelmi és gondolati energiát. Azt állítják, „érzi” az ember spirituális kisugárzását.           

Dr. Masaru Emoto japán bölcsész-természetgyógyász gazdag fényképanyagot tett közzé a lefagyasztott vízkristályokról, amelyek állítólag arról tanúskodnak, hogy a vízkristály alakjában meglátszik a pozitív vagy negatív érzelmi hatás. A negatív érzelmi energiáknak (pl. disszonáns hangzatok, szenny, a gonoszság képei) kitett víz kristályai szabálytalanok, amorfak, zavarosak; a pozitív energiákkal (harmonikus zene, megnyugtató képek) „besugárzott” kristályok pedig a hókristályhoz hasonló, szabályos, változatos, szép alakzatokat vesznek fel. Emoto a vizet dinamikus információhordozó anyagnak tartja, ahogyan ezt vallják a homeopátia művelői is. A hivatalos tudomány az első meghökkenés után kemény kritikával fogadta Emoto kutatásait. Ellenérvként hozzák fel, hogy Emotónak nincs megfelelő természettudományos képzettsége, az állami egyetemen a bölcsészkart végezte el, doktorátusát pedig természetgyógyászatból szerezte. Azzal is gyanúsítják, hogy a bemutatott fotók manipuláltak, valójában a hókristályok másolatai. Szemére vetik, hogy nem kellően steril körülmények között tárolja és vizsgálja a vizet, elfogultan válogatja ki a képeket stb.

A világ számos tudományos műhelyében kutatják jelenleg is a víz titkait, és ahol felfedezik egy eddig rejtett vagy észre nem vett tulajdonságát, ott azonnal megjelenik a szkepticizmus és a lejáratás. Ismerős hozzáállás, amely az egészséges és szükséges kétkedést túlhajtva „csípőből elutasít”. A hivatalos tudomány mindig jobban szereti tagadni, amit nem ért, és nem tudomást venni arról, amit nem ismer. Pedig Arthur Clarknak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta a múlt század hatvanas éveiben: „A kultúra és a tudomány története bizonyítja, hogy az a tudós, aki valamire azt mondta, lehetetlen, sokkal többet tévedett, mint aki azt mondta, nem értem, de akár így is lehet”. Nem tudom, hogy Emoto doktor úr csal-e vagy sem. A bemutatott fotók lenyűgözőek, a pozitívan „besugárzottak” tényleg mint a legszebb hókristályok, a negatív információval „átitatottak” meg mint a pacák vagy a szálkás festékfoltok.

Nem tudom, milyen érdekek fűződnek kutatásaihoz és a fotók bemutatásához. Lehet, hogy a bombasztikus ötlettel emberek tömegeit használja ki, akik fizetnek könyveiért, előadásaiért.  Igaz, azt sem tudom, hogy a Nobel-díjasokat adó világhírű tudományos intézetek miféle anyagi-erkölcsi összefonódásban vannak a Wall-Street-el vagy Pekinggel. Miért van az, hogy ha hülyeségnek tartom Emoto kísérleteit és hipotézisét, valami mégsem hagy nyugodni?  A heves tagadás éppoly gyanús, mint a vakhit. A tudomány állításait is hitek szövik át. A tudósok vitája nem szilárd tények ütköztetéséből áll, hanem hipotézisekre és következtetésekre épülő, eltérő, olykor egymásnak ellentmondó vélemények felsorakoztatásából.  És az üzenet, az egész végső kicsengése nekem tetszik, ahogyan nagyon tetszik a hókristály is, pedig fogalmam sincs, ki formálta olyan gyönyörűre. Szóval humbug az egész? Csak meghökkentésre való, feltűnési vágyból és a tudományos körök bosszantására tették közzé? Az ide vonatkozó irodalmi hivatkozások áltudományos ponyvák? De akik elutasították a kísérletek hitelességét és a következtetések levonását, azok is sok figyelmet szántak a témának, a dolog mindenkit izgatott és izgat most is. A szkeptikusok is próbálnak olyan álláspontra helyezkedni, hogy ne maradjanak szégyenben, ha mégis a másik oldalnak lesz igaza. Lehet, hogy a ma mellőzött vagy letagadott értékes megfigyelések, becsületesen rögzített eredmények és intuitív meglátások egykor perdöntő bizonyítékként térnek vissza?  Volt már erre példa a tudománytörténetben.

      A kettős szerkezetű vízben létrejövő elképesztően gyors belső átalakulások és számos más tényező is arra utalnak, hogy a víz képes lehet kölcsönhatásba lépni a kívülről jövő, nagyon finom és gyenge energiákkal, akár az élőlények érzelmi kisugárzásával is. Találkoztam olyan megfogalmazással, hogy a víz elsősorban információhordozó, másodsorban a rezgések ruhája, harmadsorban szomjoltó, éltető folyadék.

Ha igaz, hogy az érzelmek és a gondolatok gyógyítják vagy megbetegítik a testet – márpedig ezt az orvosok többsége tudja és vallja –, akkor ennek a hatásmechanizmusnak kell legyen valami fizikai csatornája, amin keresztül bejutnak a fiziológiai testbe a szellemi erők. Miután tudjuk, hogy testünk 50–80%-a víz (kortól függően), nem elvetendő a feltételezés, hogy a víz az a transzformációs anyag, amely felveszi és valamiképp továbbítja a gondolatok és érzelmek hullámait a sejtek és szövetek szintjére. A szén, a nitrogén, a kalcium, az ammónia, a szilícium, a vas, a nátrium és még számos egyéb anyagi alkatrész mellett a víz a legfontosabb üzenethordozó. Az is figyelemre méltó, hogy a csecsemő- és kisgyermek-korban, amikor testünk 75-80 %-a víz, érzékenyebbek vagyunk a ránk ható érzelmekre, a szeretet, a gondoskodás vagy a harag és elutasítás megnyilvánulásaira. A hatások részben tudatos döntésekként, részben tudatalatti parancsokként életre szólóak. Mintha olyan folyamat tanúi és részesei lennénk, amelyben a világ esztétikai és tudományos megismerésének útjai találkoznak, vagy legalábbis nagyon közelednek egymáshoz. A hexagonális kristályalakzatok kimeríthetetlenül változatos, gazdag szépsége és a rezgések információhordozó képessége rokonságban vannak. Vajon titok marad, hogy az anyag atomi szerkezetének dinamikusan stabil mintázatai miért szépek? Honnan ered a szabályos geometriai formákból sugárzó harmónia érzete? Miért szép az aranymetszés?

„Az elemi részecskék szimmetriákat testesítenek meg; ők a szimmetriák legegyszerűbb reprezentánsai, ugyanakkor következményei is a szimmetriának” – írja Heisenberg.

    Az áldás és a hálaadás ősi rítusának kell legyen valami mély oka és értelme. Vagy csak a hit placebo-hatása működött a kultikus szertartások közben? Meglehet, de a placebo nem azt jelenti-e, hogy vannak mérhető pszichikai és fiziológiai hatások anélkül, hogy valamilyen kémiailag ható anyagot juttatnánk a szervezetbe? Tehát a hit, az akarat és a képzelet immateriális erői végeznek el valami materiálisan kimutatható változást. Benedetti olasz kutató szerint a gyógyszerek egy része is csak a placebo-hatást erősíti fel; pl. ha tudja a beteg, milyen gyógyszert kapott, az sokkal jobban hat, és ha nem tud róla, akár el is maradhat a hatás.  A tudomány nyilván nem tagadhatja, de máig megmagyarázni sem tudja a placebo jelenségét. Miért ne lehetne éppen a víz az a közvetítő energia-anyag-energia entitás, amely információ-transzformátorként működik? 

Még az is lehet, hogy Pali bácsi lovai értettek a víz nyelvén? 

Reményi Tibor                                              Abláció

A kis mitugrász kinézetű háziorvos mintha süket lett volna, alig figyelt rá.

–  A vérnyomása 150/80, de a pulzusa kicsit magas, 160.

Kicsit? Erre már majdnem leszédült a székről, és térdei reszketni kezdtek.

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok, küldjön át a kardiológiára, hiszen itt van az épületben, szóljon oda, vagy adjon beutalót.

–  Nem szükséges. A ritmuszavar nem kellemes dolog, de ne ijedjen meg, nem fog meghalni. Szépen ballagjon el a Péterfy Sándor utcai kórház kardiológiájára, ott majd megnézik… Csak sétáljon szépen. Viszontlátásra.

A nővér kezébe nyomta a szokásos recepteket. Először taxit akart hív, azután mégis elindult gyalog. Ha nem is a kórházig, de hazáig – az közelebb van, mint a kórház –, megpróbál visszavánszorogni. Lesz, ami lesz. Mindig a ráktól félt, és most a szíve fogja elvinni? Az utca nem néptelen, ha összeesik, majd csak észreveszik. Közérzete az ájulás határán billegett, de végre elért a házukig.

Egyszer kiszámította, milyen magasan van a második emelet. Megmérte egy lépcsőfok magasságát, megszámolta lépcsőket, és beszorozta… Mennyi is jött ki? Oda kell feljutni.

Erőtlenül lépkedett felfelé, miközben külső-belső érzékei hirtelen élesre állítódtak.  Váratlanul vált érzékennyé a körülötte lévő élet minden formájára. Megbabonázták az udvaron magasodó gesztenyefa kipattanó rügyei. A gang vaskorlátján egyensúlyozó macskát szerette volna megszólítani. Hé, te cica, milyen cicának lenni? Te is észrevettél engem? Mondd, szeretsz élni, elnyúlni a napon, ha már úgy jóllaktál a kitett maradékokból, hogy az egerek sem érdekelnek? El akarta neki mondani, hogy embernek lenni jó. Főleg egészségesen!

Ahogy felért a lakásba, azonnal lefeküdt, várta, hátha visszaáll a rendes ritmus. De fekve is 150-160 között mozgott, rosszulléte egyre ijesztőbb lett. Páni félelem fogta el. Egyedül volt, párja az unokáknál tartott ügyeletet. Most már nem mer elindulni a kórházba, inkább hívja a mentőket. 

– Magát ezzel a pulzussal elküldte a háziorvos?- kérdezte elképedve a mentőtiszt. Feltették az EKG elektródákat, a gép mutatta az abnormálisan gyors és torz szívritmust. Carotis compressio, szívmasszázs, egy injekció, majd bekötötték a magnézium-oldatos infúziót. A mentőorvos mondta, hogy ez magnézium, erősíti a szívizmot. Nem változott semmi, nem sikerült lejjebb vinni a szívverést. – Hozza az igazolványait, TAJ kártyát stb., bevisszük a kórházba. Le tud jönni a lépcsőn?

Párja épp akkor érkezett haza, amikor már indulni készültek. Velük tartott ő is, egyelőre alig fogta föl, mi történt. A mentőápoló szorosan ment mellette, vállmagasságban tartva az infúziós flakont.

Az ügyeletes orvosnő bevezette egy patyolat-tiszta kórterembe, ahol egymástól elfüggönyözve álltak az ágyak. Nem látta, hány ágy van és melyeken fekszenek, csupán halk szuszogást és köhécselést hallott az egyik függöny mögül, férfihangnak tűnt. – Vegye le a cipőjét, tegye szabaddá a mellkasát és feküdjön le ide. Ne izguljon, rendben lesz minden, mindjárt helyrehozzuk a ritmust…

Az ágy fejénél rengeteg műszer, digitális kijelzőkkel, kapcsolókkal, skálákkal; mindenféle kábelek és csövek lógtak ki belőlük. Mellkasára nyomták a tappancsokat, nézték a műszereket. – Ez bizony egy tipikus SVPT – hallotta, amint az orvosnő a nővérekkel közölte a diagnózist. – Mióta ilyen szapora a pulzusa? Más fájdalmat nem érez? – Körülbelül három órája, 5 óra lehetett, amikor kezdődött, erős nyomást érzek a mellemben.

Az ágya mellé tolták az infúziós állványt, rajta két flakon átlátszó folyadékkal. Bal karjába beszúrták a kanült, gondosan rögzítették.– Most egy pillanatra le fogjuk állítani a szívét, majd újraindítjuk. Ne rémüljön meg, feküdjön nyugodtan.

Még annyit látott, hogy egy ampullából felszívnak valamit és a kanűlön keresztül belenyomják… azután vaksötét lett. Amikor visszatért, könnyűnek, mégis rettenetesen fáradtnak érezte magát. Párja ott ült mellette, rémületét enyhe mosollyal próbálta leplezni, de szeme félelemről árulkodott.

- Ugye, most már jobb? Nem szorít a mellkasa? Rendben, a pulzus visszaállt 80-ra. Most nyelje le ezt a tablettát, és lélegezzen nagyokat, egyenletesen. 1-2 óráig figyelni fogjuk, azután még ma hazamehet.

– Mi az a SVPT? – A szívritmus zavarának egyik fajtája. Most csak pihenjen, nemsokára visszajövök, ezzel a gombbal csengessen, ha valami baj lenne...

A függöny mögötti hangok elcsitultak, valószínűleg elaludt a másik beteg. Már késő este volt, mély csönd feküdt a kórteremben. Jó óra múlva visszajött a doktornő, megnézte a műszerek értékeit, mosolyogva bólintott, és közölte, felöltözhet és hazamehetnek. – Most 75 a pulzusa, a vérnyomás is jó. Felírtam egy gyógyszert, ezt váltsák ki. Reggel egy tablettát kell bevenni. Otthon is pihenjen sokat, ha bármi panasz van, jöjjenek nyugodtan vissza, ezzel az ambuláns lappal keressenek engem. Ezt a fajta ritmuszavart nem lehet kiszámítani, előfordulhat, hogy 1-2 héten belül újra jelentkezik, de az is lehet, hogy csak fél év múlva, esetleg soha többé. Egy hónap múlva mindenképpen jelentkezzen kontrollra.

Taxit hívtak, és boldogan indultak haza.

Utánanézett a neten a SVPT-nak, mindig szerette a rövidítéseket, betűszavakat szó szerint megfejteni. Ha később el is felejti, de egyszer legalább megtudta az értelmét. A SVPT = Supraventricularis paroxysmalis tachycardia, szóval a szívkamrák feletti részekből eredő, abnormálisan gyors szívverés. No, ettől sokkal okosabb nem lett.

Várta a holnapot és a holnaputánt, tervek születtek agyában a hajnali órákban. Apró dolgok tervei, de hihetetlenül fontosak. Kulcsot kellene másoltatni a kisszobához, már hónapok óta gondolt rá, de elmulasztotta. Elkészíti a polcokat a kamrában az üres üvegeknek. Párja örülni fog neki. Ott szépen sorba lehet rakni őket, könnyű lesz áttekinteni és megszámolni, ha majd nyáron baracklekvárt főznek. Most legalább 15-20 üveggel el kellene tenni, mert januárra mindig elfogyott. Meg fogja írni a visszaemlékezéseit, amit fiai már régen kérnek tőle. Megírja a novellákat, melyeknek alapötlete itt van a fejében. Megírja esszéjét a vallás válságáról és az új spiritualitásról. Talán még tanítani is fog, biztosan meghívják még a továbbképző intézetbe előadni, hiszen a szakmában a legjobbak között van, és még nem szenilis. Nagy szó!

Közben azonban nem volt panaszmentes. Esténként újra jelentkezett a gyors pulzus, igaz, olykor magától el is múlt 2-3 perc alatt, máskor csak kitartó jógalégzéssel (amit ajánlottak neki) sikerült visszaállítani.

1 hónap múlva a kedves doktornő megkérdezte, nem vállalná-e a katéteres elektrofiziológiai vizsgálatot, és ennek eredményétől függően az úgynevezett ablációt, azaz egy olyan beavatkozást, amely nagy valószínűséggel megszüntetné a SVPT-hajlamot. Vállalta, és a doktornő meg is írta a beutalót az Országos Kardiológiai Intézetbe. Még hozzátette, az a múltkori eset nem volt ám játék, sokkal nagyobb baj is lehetett volna belőle; örülök, hogy vállalja a beavatkozást.

Mi tagadás, eszébe jutott, hogy egy kollégája az egyszerűnek ígért katéteres vizsgálat során halt meg, örökre megállt a szíve ott a műtőasztalon. Igaz, ez még az 1980-as évek végén volt. Nem, nem erre kell gondolnia!

Addig soha nem hallotta ezt a szót. A felvételt intéző orvos részletesen elmagyarázta, mit jelent.  A dolog abban áll, hogy a szapora ritmust kiváltó „fals vezérlést” okozó szívizomrészt nagyfrekvenciás elektromos égetéssel elroncsolják, így az kiiktatódik a vezérlési láncból, nem okoz többé spontán frekvencia-megfutást. Két napos kórházi tartózkodást igényel.

Egy hónap múlva kapott időpontot az abláció elvégzésére. Az első nap elvégezték a vizsgálatot is, a beavatkozást is. A műtő inkább hasonlított egy fizikai kutatólaboratóriumhoz, mint egy kórházi vizsgálóhoz. A műveletet két orvos, egy fizikus és három asszisztens végezte, illetve segítette. Az egész másfél óráig tartott, amiből majdnem egy órát vett igénybe a tucatnyi szenzor, kábel és monitor felhelyezése, a katéter és elektromos szondák felvezetése a szívhez. Közben teljesen ébren volt, nem érzett fájdalmat, de egész testében reszketett. Az égetést végző szondát a lágyéki artérián át vezették fel, a másik katétert a nyaki vénán keresztül. Csak akkor érzett égető-szúró fájdalmat, amikor pár másodpercre rákapcsolták a nagyfrekvenciás impulzust. 4-5 ilyen fájdalmas szúrást érzett, de ez kibírható volt. A képernyőn látta a szondák mozgását és helyzetét, behatolását a szív izomszövetébe.  Félelmetesen érdekes volt.

– Na, meg is lennénk, sikerült 80%-ban blokkolni a bajt okozó területet. Menjünk-e tovább? Mert már nagyon közel vagyunk a bal kamra falához, félő, hogy megsértjük a „főkábelt”. 

Ezt tőle kérdi a főorvos? Pedig semmi kétség, tőle kérdezte, hiszen néven szólította. Képtelenség! Hogyan dönthetné el ő, hogy mi az „elég”, és mi meddig veszélyes!? Így nézne ki a gyakorlatban a „defenzív orvoslás”?

Igen, hagyjuk itt abba, ne kockáztassunk. Mit jelent pontosabban a 80%?

– Azt, hogy ekkora az esélye annak, hogy nem lesz újabb ritmuszavara. Ha lesz is, csak nagyon rövid ideig tart, és sokkal ritkábban jön elő, ha egyáltalán előjön. 20 a 80-hoz, de lehet, hogy nulla, ugye, érti?

Megértette, és kérte, fejezzék be a műveletet. Párja kint várta a műtő előtt, ment a kocsi után, amin visszatolták a betegszobába. Nagyot sóhajtott, amikor látta, hogy bár csupa vér a teste, de jól van és mosolyog.  Miután a nővér lemosta és felsegítette pizsamakabátját, egészen emberi kinézetet öltött. Párja arcán is kisimultak a vonások. Neki nagyon hosszú volt odakint a másfél óra.

Másnap délelőtt csináltak még egy EKG-t, két órát vártak a zárójelentésre, azután mehettek haza. Az abláció sikeres volt.

Azóta eltelt két év, és újabb SVPT nem fordult elő. Bejött a 80%, vagy még több. Felszerelte a polcokat, párja valóban örült neki, mindjárt elkezdte szortírozni a befőttesüvegeket. Megírt két hosszabb családi „emlékiratot”, egy rövid esszét, amit közöltek is. Új anyagot gyűjtött a következő tanfolyamok előadásaihoz. Kitakarította számítógépét; megtervezett néhány újabb műszert, amit szemléltető eszközként fog használni az előadásain. Igaz, a vallásfilozófiai esszének még csak a vázlatai vannak meg, de arra is sor fog kerülni.

Még egy szép zempléni nyaralást is beiktattak párjával, nem volt semmi baj azután sem, hogy fellépcsőztek a sárospataki Rákóczi-vár Vörös tornyának tetejére.

                     Haladékot kapott, amit ki kell használni.

Mese a béke esélyéről 

    Oroszország és Ukrajna mindennemű távközlési eszközén, az összes állami, kereskedelmi és magán tv-csatornán, valamint az éppen akkor vetítő mozik filmvásznán este 8-kor a következő szöveges közlemény jelent meg, amit egy, az emberihez nagyon hasonló, jól érthető hang kísért, a szöveggel szinkronban, elég lassan és tagoltan. A műsorvevő és minden egyéb rádiókészülékből ugyanez a hang volt hallható.

          Mint egykor az Éden kertjét a lángpallosú angyalok, 24 órán belül körülzárunk benneteket egy számotokra láthatatlan, de áthatolhatatlan fallal, úgy is nevezhetjük, hogy „pajzzsal". Olyan energiafallal, amelyet ti most csak a kvantum-eleketrodinamika erős kölcsönhatásának és a gravitációs hullámoknak az összefonódásával tudnátok feltételezni, de ezek a ti mai fogalmaitok (amelyeket még nem is ismertek igazán!), és amelyekkel sem leírni, sem megmagyarázni nem lehettek képesek azt, ami most veletek történik. De segítünk. Ez a fal Oroszországot és Ukrajnát zárja körül az ionoszférától (helyenként a plazmaszférától!) a tengerek fenekéig, a mostani hivatalos állami határaitok vonalát pontosan követve.  Nem fog hasonlítani sem az egykori „vasfüggönyhöz”, sem a Berlini Falhoz, azoknál sokkal keményebb, erősebb és zártabb lesz.

        A fal az ember és az ember alkotta eszközök számára mindkét oldalról áthatolhatatlan lesz, csak a természetes vizek, s folyók és tengermozgások, az égi madarak és a vizek élőlényei számára lehetséges átjárás. Amennyiben az állatokra bármilyen ember alkotta tárgy vagy üzenet lenne felerősítve vagy szervezetébe kódolva, akkor az sem tud átjutni a falon. Az intergalaktikus kapcsolataitokat is blokkoljuk. A föld alatti mesterséges mozgásokat és „közlekedést” 12 000 m mélységig ugyancsak megbénítjuk.

  Éghajlatotok lassan némiképp meg fog változni, de az óriási terület és annak földrajzi változatossága biztosítja, hogy a változás nem lesz elviselhetetlen. Ha az évszakok rendjében, vagy a kontinentális és mediterrán jelleg arányos egyensúlyában valamilyen durva eltérés lépne fel, akkor az energiafal módosításával ezt korrigálni fogjuk. Nem kell félnetek sem egy új jégkorszaktól, sem a föld és a légkör felforrósodásától. Amúgy is megtapasztaltátok már, hogy milyen hatásai vannak/lehetnek a klímaváltozásnak.

Számításaink szerint a Föld mágneses terét nem zavarja meg érezhető módon az aránylag "vékony", és a természetes mágneses erővonalakat csak "kis keresztmetszetben" metsző energiamező (?)

  Tehát be lesztek zárva saját eddigi világotokba, amelybe mi  ezek után nem avatkoztunk bele. Magatokra hagyunk. Magatokra maradtok saját hazátokban. Mindent úgy csinálhattok, mint eddig, vagy ahogy kedvetek tartja, de ezen a "kerítésen" kívül nincs semmi hatásotok, és rátok sem hathat semmi és senki. Olyanok lesztek, mintha egy megközelíthetetlen új kontinens született volna a Föld nevű bolygón.

  A mi rendszerünkben "hivatalos" nevetek Exoterra lesz, de a rövidség érdekében egyszerűen csak "zónának" fogunk hívni benneteket. Mi mindent tudni fogunk rólatok, látunk, hallunk, "érzünk" benneteket, de ti csak az általunk meghatározott időkapukon keresztül tudtok velünk bármit közölni vagy tőlünk kérdezni . Az időkapuk nyitvatartási idejét naponta azonos időben fogjuk tudatni veletek.

  Nem akarjuk családjaitokat végképp szétszakítani, ezért a zónán kívül maradt rokonokkal való mobil érintkezés céljára időnként, külön kóddal védett rövid, személyre szabott  időkapukat nyitunk meg. Ezt külön kell majd kérni, ha már működik a rendszer. A közölt tartalmakat figyelni fogjuk, és azonnal bezárjuk az időkaput, ha katonai információk továbbítását észleljük.

  A rajtatok kívüli világgal most nem közlünk semmit, és biztosítjuk, hogy ők se tudjanak hozzáférni a tőlünk származó semmilyen információhoz vagy energiához, így ehhez a közleményhez sem.

  Szándékunk és célunk az, hogy egyszer s mindenkorra vessetek véget az egymás közötti háborúnak. Szüntessétek be az öldöklést és rombolást. Valójában nem is értjük, miért háborúztok, hiszen hosszú ideig éltetek szinte testvéri barátságban, békességben. De a békét nem erőltetjük rátok. Sorsotokat magatoknak kell alakítani.

  Nem állítjuk, hogy gondolkodásotokat és lelki működéseteket már mindenben olyan jól megismertük és megértettük, mint technológiáitokat és ipari teljesítményeiteket. Az utóbbiakban messze előttetek járunk, és millió évek óta már nem is azon a fejlődési útvonalon haladunk, mint ti, de az élet értékét és értelmét mi is ismerjük, mert a minket is létrehozó és részben kormányzó UNIVERZÁLIS JÓINDULATÚ ERŐ ugyanolyan vagy hasonló jegyekkel látta el az ÉLET egyedülálló, de sokszínű valóságát és jelenségét.

  Földi méretekben számolva zónátok területe óriási, és minden megtalálható rajta, ami az egészséges emberi élethez szükséges. Vannak nagyon jó és hatalmas termőterületeitek, ahol mindenféle gabona megterem. Vannak óriási erdőitek, gazdag növény- és állatvilágotok. Több ezer kilométer hosszan kanyarognak széles, bővizű folyóitok, azokban is sokféle hal és egyéb élőlény lakik. A föld alatt és égre törő hegységeitekben a világ minden fajta ásványkincse megtalálható. Nagy hozamú olaj- és gázkutaitok vannak. Erőműveitek és gyáraitok előállítják a szükséges energiát és minden olyan terméket, használati és élvezeti cikket, amelyek a világ többi tájain is könnyebbé, kényelmesebbé teszik az emberi életet. Sok ezer kiváló tudós, kutató, orvos, mérnök stb. él veletek és közöttetek, akik a világ élvonalába tartoznak. Nem szorultok rá a zónán kívüli világra.

           Egyszóval 200 milliónál is több embert tudnátok jól tartani ezen a csodálatos földrészen. Most mégis pusztítjátok egymást és környezeteteket! Miért? Ha folytatjátok a háborút, és még pusztítóbb fegyvereket fogtok bevetni, előbb-utóbb a galaxist is megfertőzhetitek. Ezt nem akarjuk, és ‒hacsak módunk van rá  ‒ nem engedjük meg.

     Rajtatok áll, hogy ezután mit cselekedtek. Bevalljuk, a tervezéskor mi is találgattuk, hogyan figyelmeztessünk benneteket a globális veszélyekre, amelyek felé haladtok. A döntés meghozatala után pedig azt találgatjuk, hogyan fogtok reagálni. Éppen gondolkodásunk és "szívünk" eltérő milyensége okán nem tudhatjuk biztosan, mit fogtok tenni. Most, úgy tűnik, nem "hat meg benneteket" a BÉKE szó, sőt még a fegyverszünet sem. Számtalan lehetőségetek van vitás ügyeitek rendezésére. Nem a mi dolgunk, hogy "béketervet" készítsünk nektek, de megemlítünk néhány lehetőséget.

      Némi gazdasági és politikai zűrzavar után, hamar be fogjátok látni, hogy valójában nincs szükségetek semmire és senkire, aki a zónán kívül van. Egymásra viszont minden vonatkozásban szükségetek lesz. Meg kell osztanotok helyi természeti kincseitek hozadékait. Meg kell osztanotok mezőgazdasági és ipari termékeiteket. Ésszerű gazdálkodással, kereskedelemmel és árucserével teljes lakosságotokat el tudjátok látni a szükséges javakkal.

       Ehhez sok mindenen drasztikusan változtatnotok kell, de leginkább "szívetek észjárásán". Több együttműködésre, több együttérzésre, több tudásra, több belátásra, több szeretetre van szükségetek. Ez túlélésetek alapfeltétele!

  A társadalmi és politikai berendezkedésetek többféle lehet. Elképzelhető egy olyan föderációs rendszer, amely a teljes zónát egyetlen birodalommá fogja össze, közösen elfogadott alaptörvénnyel, de megadva minden tartománynak az önrendelkezés jogát. Ismeritek is ennek megalkotási módszereit. Béke, szabadság és testvériség kell, hogy vezérelje gondolkodásotokat.

  Alkothattok egy államközösséget (hasonlóan Svájchoz vagy az USA-hoz), amelyben nyilván az orosz lesz a legnagyobb állam. Mellette a többi tagállamnak is azonos jogokkal és életfeltételekkel, saját hivatalos nyelvvel, akár többel is (!), értékes történelmi hagyományokkal stb. kell rendelkezniük. Legokosabb lenne a nyugati határotokon egy legalább 50 km széles demilitarizált sávot létrehozni, ami elválasztana benneteket a NATO-tól (ha még lesz olyan a jövőben), amit az egész világ tiszteletben tart.

  A rendeződési folyamatnak szigorúan a zónán belül kell végbemennie, önállóan, magatoknak kell azt alakítani és szabályozni. Semmilyen külföldi állam, gazdasági, politikai vagy ideológiai hatalmasság nem szólhat bele, minthogy az energiafüggöny miatt nem is lenne képes rá, semmilyen fizikai vagy szellemi eszközzel.

  Amennyiben a további háborúskodás útját választjátok, sőt kiterjesztitek annak határait és újabbnál-újabb  fegyvereket akartok használni, akkor rengeteg szenvedés, még nagyobb pusztulás, és végül akár népeitek fizikai megsemmisülése következik be. Az atom- és neutronbombák esetleges bevetése olyan forgatókönyvet vetít elénk, amiről most nem kívánunk részletesen szólni, csupán annyit, hogy galaxisunkat ezek gyilkos hatásaitól is meg tudjuk óvni, de a Föld nevű bolygó sorsa és állapota több millió évvel ezelőttire fog visszazuhanni. Talán ezt ti sem akarjátok.

           Az is izgalmas, hogyan válaszol minderre a zónán kívüli világ, azaz a Föld népességének a többsége. Egyáltalán, mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Mivel a zónába irányuló katonai hírszerzés sem fog működni, sem a forró drótok, sem az internet, sem a rövidhullámú rádiókapcsolatok, elég nehéz elképzelni, mit lép erre pl. az USA,  Kína, vagy a szerencsétlen EU és a NATO. Mekkora pánik fog kitörni Európában, Amerikában, Kínában, Dél-Ázsiában és Afrikában?  Először valószínűleg azt fogják hinni, hogy végre Putyin elővette szupertitkos lézer- és kvantumfizikai fegyvereit, amivel megbénította a kommunikációt. A nagyobb meglepetés az lesz, amikor a tankok nekiütköznek a láthatatlan falnak, és irányíthatatlanul ott ragadnak.  A következő valószínű döbbenet akkor fogja el őket, ha repülőgépeik és rakétáik visszapattannak a "pajzsról".  Végül csak akkor adják fel a rémült és logikátlan kutatást, amikor rájönnek, hogy műholdjaikkal nem tudnak sem fizikailag, sem rádiókommunikációval bejutni a zóna fölé. Feltehető, hogy ekkor a Hubble- és egyéb hatalmas rádióteleszkópok adataihoz próbálnak fordulni, és észreveszik, hogy azok működnek, és akadálytalanul rá tudnak nézni az univerzum távoli csillagaira, és egy jó darabig észre sem veszik, hogy egy közeli galaxisról viszont valami furcsa jelek verődnek vissza, melyek elég gyengék, értelmezhetetlenek, és nem tudják megfejteni őket.  Szinte zéró a valószínűsége, hogy azonosítani tudnának bennünket; de, ha mégis, semmilyen módon és eszközzel nem tudnak ránk hatni.

         Ti mindezzel most ne törődjetek!  Csak a saját ügyeitekkel foglalkozzatok. A felétek irányuló hírzárlaton és fizikai elzáráson kívül, a zónátokon túli világrészek életébe nem avatkozunk bele. Ők is azt teszik, amit jónak látnak, ahogyan nektek is mondtuk. Az ő világukban minden úgy marad(hat), ahogyan eddig mentek a dolgok. Persze, ez nem lesz így, de mi az ő belső rendszerüket nem fogjuk befolyásolni. A jövő még sok titkot rejteget.

  Ha rokonaitokkal beszéltek az időkapukon keresztül, abból sem fognak sokat megtudni, mert ezek fokozottan védett csatornák lesznek, amint már említettük. Annyit mondhattok, hogy, ha más nem is, de érvénybe lépett a fegyverszünet, ha ez igaz lesz. Nyugtassátok meg őket, hogy semmilyen külső veszély nem fenyeget benneteket.

          Még 10 órányi idő van a pajzs leeresztéséig és aktiválásáig. Higgyetek nekünk, és ne essetek pánikba. Használjátok ki a legjobban ezt a 10 órát is.

  Hogy a pajzsként körülölelő fal meddig választ el benneteket a külső másik világtól, azt most nem érdemes találgatnotok. Elsősorban minden a cselekedeteitektől függ, de a zónán kívüli uralkodók politikájától és a nemzetek közötti viszonyoktól is.

         Galaktikus üdvözlet az Exoterra Zónának!

                                                                                                               2023. április 30. Megálmodta és lejegyezte: REMÉNYI TIBOR

Milyenek is voltak azok a '30-as évek?

Biztosan mindenkinek vannak az idő folyamából kiemelkedő különleges évtizedei vagy évszázada, ami erősebben foglalkoztatja képzeletét, mint a régmúlt más időszakai. Ki tudja, mi ennek a titka? Sok mindent feltételezhetünk; lehet, hogy az adott korról olvastunk a legtöbbet, lehet, hogy a nagyapák, nagyanyák élénk elbeszélései ragadták meg lelkünket, lehet, hogy érzelmi világunk olyan, amely abban a korban találja meg leginkább otthonát.

Régóta a születésem előtti 10-12 év foglalkoztatja fantáziámat. 1942 elején születtem, azaz a 20. század 3. évtizede az, amiről minél többet szeretnék tudni, visszaidézni és megérteni. A képzelet persze nagyon is valóságos, nagyon is konkrét eseményekre, képekre és tárgyakra támaszkodhat, amelyek jó részét anyám és családom elbeszéléseiből ismertem meg, másik részüket pedig már átéltem, és 1945-től emlékszem is rájuk.

Miért gondolok annyit az 1930-as évekre? Miért vonzanak az akkori képek, filmek, könyvek, tárgyak? Miért érzem azt, hogy szerettem volna akkor élni? Néha még azt is gondolom, lehet, hogy valóban éltem már egyszer a 20. század első évtizedeiben(?), és előző életem emlékei törnek rám ekkora erővel?

A rövid békeidő második fele volt ez az évtized. Talán ennek a békének, reménykedésnek, a jövőt építő terveknek, a rohamos műszaki haladásnak, a pezsgő kulturális életnek, a felemelkedés első éveinek öröme, derűje, amely kétségtelenül ott volt szüleink lelkében, ez a lelki-szellemi örökség is hozzájárul érdeklődésemhez. Milyen szép lett volna, ha nem 6 éves háborúba torkollik az évtized, hanem 1941 elején az 1920-asnál igazságosabb békekötéssel ér véget!  

A folytonosság okán az elbeszélések egy része szükségszerűen átnyúlik a '40-es évek elejére. Lehet, hogy a gyerekkor varázsa is közrejátszik az 1930-as évek kiszínezésében, egyfajta retrospektív látásmódjában, hiszen még az 1950-es években is a '30-as évek rekvizitumai vettek körül. Természetes volt, hogy amit a háború nem pusztított el, azt használtuk, azzal éltünk. Az épületek, tárgyak, gépek, könyvek (már amiket nem koboztak el és nem zúztak be) a '30-as évek termékei voltak, és hozzájuk ennek az évtizednek a hangulata tapadt. A „szocialista ipar" is sokáig jórészt a 15-20 évvel korábbi műszaki tervek szerint dolgozott, azokat a gyártmányokat másolták, sokszor rosszul, jóval gyengébb minőségben. A vonatok, villamosok, autóbuszok, teher-és személyautók, rádiók, villanyvasalók, villanyrezsók, hősugárzók és hajszárítók, a 110 V-os villanyhálózat, a vidéki városok háztetőin futó rengeteg telefondrót, a CB 36-os formatervezett telefonkészülék...  mind-mind a háború előtt vagy alatt készültek. A főváros utcáin,  jó néhány vonalon a híres, nagyon korszerű, gyors és kényelmes, tetszetős, áramvonalas formájú, rejtett forgózsámolyú, 1934-óta gyártott  "Stuka" villamosok suhantak és „sivítottak" a gyors fékezéskor. Az újjáépítés során, majd legalább 1955-ig a Horthy-rendszer épségben maradt infrastruktúráját használta az ország. Még utaztam a gyönyörű Hargita gyors motorvonaton, amelyekből valami szerencse folytán több üzemképes példány megmaradt. A győri vonalon még évekig Kandó-mozdonyok húzták a gyorsvonati szerelvényeket. Az 1936-os MÁV menetrend szerint naponta két pár Árpád típusú dízelmotoros sínautóbusz közlekedett Budapest‒Cegléd és Cegléd ‒ Szeged között. A menetidő, Bp. Nyugati pu.‒Cegléd (csak itt volt és van két sínpár!) között 61 perc volt, ma az IC-k ugyanezt a távot hivatalosan 54, a valóságban átlagosan 60-65 perc alatt teszik meg. Ahol a pálya megengedte, 130 km/h-val haladhatott a Pullmann‒rendszerű, 22 m hosszú, áramvonalas, forgóvázas, általában meggyvörös színűre festett Árpád motorvonat. A motorkocsi dízelmotorja és hajtott forgóváza innovatív megoldásaival 1937-ben elnyerte a Közép-európai Vasútegylet nagydíját. A motorvonatok kategóriájában világelső volt!Mindezek a gépek és eszközök a '30-as években (vagy még korábban) készültek, és egy jó darabig, éltek velünk tovább.  

Szülővárosom képe, az utcák, a házak, a néhány romba dőlt épület, a lovaskocsik és gőzmozdonyok, a nagy malmok kéményei, a kihunyt neonbetűk, a lemeszelt reklámok, a tetőkön, homlokzatokon maradt háború előtti cégtáblák, a rosszul átfestett hirdetések – ezek a képek még hosszú évekig kísértek bennünket.  A nagy pályaudvar többszöri amerikai szőnyegbombázásán kívül a várost nem rombolta le a háború.  A vasútállomás környéki üzemek és néhány közeli utca vált csak romhalmazzá.  Másutt nem voltak sem bombázások, sem utcai harcok, a belváros és a kertvárosi kerületek házai is épen maradtak.

A 90-es évek közepén alkalmam volt ellátogatni Skóciában a Glasgow-i Közlekedési Múzeumba, ahol a világ legnagyobb járműgyűjteménye és közlekedéssel kapcsolatos tárgyi emlékei láthatók. A rengeteg személy- és teherautó, mozdony, villamos, hajó és repülőgép között van egy egyedülálló kiállítás: egy glasgow-i belvárosi utca korhű mása, 1938. október 14-én, pénteki napon. Nem fényképek, hanem egy teljes megépített utca mintegy 80 méteres szakasza, kockakő burkolattal, lakóházakkal, boltokkal, autókkal, viaszbábu-emberekkel, hivatalba siető férfiakkal, bevásárló háziasszonyokkal, iskolás gyerekekkel, a kirakatokban eredeti árucikkekkel, az utca végén metró-megállóval, amint éppen nyílik a kocsi ajtaja, a kalauzzal, aki tessékeli befelé az utasokat... Fantasztikus kiállítás! Ott éreztem magamat a 60 év előtti békés, nyüzsgő, modern világban. 

Apám sorsa jól jellemzi az évtizedet. Iskolái elvégzése és a kötelező gyakorlati idő után máris beütött a nagy gazdasági világválság. Ez alatt apám alkalmi munkákból tartotta fenn magát egészen 1936-ig. Tanult szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Bármilyen munkát elfogadott volna, hogy el tudja tartani magát.  Végül valamiféle műszaki segédmunkát tudott neki ajánlani a Református Egyház, amit boldogan elfogadott. A Teológiai Akadémia területén kellett villanyszerelői és egyéb, villamosipari- karbantartási- javítási munkákat végeznie az Intézmény Gondnokságának alkalmazottjaként. Középiskolai tanulmányai és elektroműszerész szakképzettsége birtokában könnyűszerrel ellátta munkakörét.  A Református Teológia Ráday utcai épületének szolgálati szobáján Sinka Istvánnal osztoztak meg. Dedikált verseskötetek tanúskodnak barátságukról. Sinkának is ott adtak valami kétkezi munkát, aminek fejében szállásként kapott egy ágyat apám szobájában. Megismerték a nagyvárosi szegénység bugyrait, közben melegen összebarátkoztak. .Egyebek mellett a KIE mozgalom adott nekik lelki erőt, és olykor anyagi segítséget is, hogy a válság éveit átvészeljék.

Az évtized második felében javult a helyzet, apám is kapott képzettségéhez illő munkát, tisztességes fizetéssel, betegbiztosítással, hitelszövetkezeti vásárlási kedvezménnyel, üdülési joggal stb. 1937-tő egy évig a Ganz Villamossági Művek Rt-nél dolgozott, majd 1938-tól 1944 végéig a Juhász-féle Gamma Finommechanikai és Optikai Művek Rt állományába került. A Gamma Művek nagyon gyorsan nőtt és fejlődött. A Gyár már 1939-ben a teljes magyar ipari export 10 %-át adta. Apám szaktudását és igényességét hamar felismerték. Precíziós műszerek összeszerelési és tesztelési feladataival bízták meg. Rövid időn belül a tanoncok (inasok) szakoktatója lett. Heti alapfizetése 60 pengő fix volt.

35 évesen mentességet kapott a katonai szolgálat alól, hiszen a világhírű Gamma, sok más neves gyárral együtt, hadiüzemnek minősült. 1944 októberéig a Gyár úgy-ahogy tudott működni, bár a bombázások miatt egyes részlegeit a budafoki pincékbe kellett áttelepíteni. 1944 decemberében közvetlenül a frontvonalba került, gépeinek, berendezéseinek nagy részét a nyilasok hurcolták el, vagy a harcok következtében helyben megsemmisültek. Minden dolgozót frontszolgálatra küldtek.  Apám „védelmi fegyverként" egy kerékpárt kapott, és munkaszolgálatos századával együtt Leányfalunál egyetlen puskalövés nélkül belemasíroztak, belebicikliztek a szembe jövő valamelyik szovjet gárdahadsereg menetoszlopába...  Ezek után 3 év hadifogság következett, ahonnan 1947 szeptemberében ugyan hazatért, de igazán felépülni nem tudott, két év múlva, a kivételesen gondos és szakszerű orvosi kezelés ellenére, aortagyulladásban a Fiumei-úti Kórházban meghalt. 41 éves volt, én pedig pár hónap híján 8. 

Szerencsére apám hagyatékában sértetlenül megmaradtak a minden évben kiadott Gamma évkönyvek, méghozzá nagyon szép, igényes nyomdai kivitelben, fényes műnyomó papíron, remekül szerkesztett szövegekkel, és művészi fényképekkel illusztrálva, a Gyár életét. A „dolgozó népet kizsákmányoló és megalázó kapitalista tulajdonosok és vezetők" annyira „nem törődte” alkalmazottaik gyáron kívüli sorsával, magánéletével, hogy az 1942-es évkönyvben benne van szüleim esküvői fényképe személyi adataikkal együtt; az 1943-as könyvben pedig az én 1 éves kori fényképem, „ifj. Reményi Tibor néven, „a Gamma család " legújabb tagjai között. Szüleim hivatalosak voltak a vállalati jubileumok vagy egyéb ünnepek alkalmával a cégvezetés által rendezett díszvacsorákra. A vállalat 1942-ben 5000 embert foglalkoztatott.

1976 nyarán egy KGST delegáció tagjaként kikeveredtem Romániába. Öten voltunk mérnökök a hazai műszeripar különböző ágazataiból + 1 fő kötelező kísérő a Chemocomplex-től, aki egyben betöltötte az elmaradhatatlan 3/3-as megfigyelő tisztét is.  Az egyik, kellemesen langyos estén bukaresti szállodánk teraszán söröztünk. A szakmából mindnyájan ismertük egymást. Beszélgetés közben szóba került egyikünk-másikunk életének egy-egy érdekes vagy izgalmas eseménye. Ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, afféle történetmesélésekkel élénkítettük a sörözést. Amikor megemlítettem, hogy édesapám az 1940-es évek elején a Gamma Műveknél dolgozott, egyik, nálam olyan 10-12 évvel idősebb, szintén villamosmérnök asztaltársam felkapta a fejét; megkérdezte apám pontos nevét, meg azt, hogyan nézett ki, és mi volt a beosztása 1942-ben. „A mindenit! Hiszen akkor apád volt a mesterem! Keze alatt tanultam meg a műszerész szakma alapjait. Kedves, de szigorú ember volt. Jól emlékszem rá. Igazi, nagy tudású mester, örültem, hogy mellé osztottak be.’ Mindkettőnk szemébe könny szökött, és egy pillanatra önkéntelenül megöleltük egymást.

1948-tól az iskolákban mást se oltottak belénk, mint a fasiszta Horthy-rendszer „gonoszságait”. Feudális, elmaradott, úrhatnám, elnyomó csendőrállam – ezt akarta velünk elhitetni a hivatalos oktatás, az összes történelemkönyv és egyéb kultúrtermék. Félig-meddig sikerült is. A „népi demokrácia" haszonélvezői körében, az új munkásosztályban és a párthűségük jutalmaként vezetőkké lett értelmiség köreiben ez az ámítás elég jól sikerült, míg mások, remélhetőleg az ország nagyobbik része, nem vette be ezt a gyűlölettől fröcsögő hazug maszlagot.

Az iskolai „átnevelés" nélkül is tudtam, tudom a korszak sötét oldalát is. Közel sem volt mindenki elégedett és derűs a Horthy-korszakban, de a lakosság többsége nem érezte diktatúrának és elnyomásnak a szigorú törvényes rendet, az érvényes társadalmi szerződést. Valóban élt az országban legalább 1-1,5 millió szegényparaszt és városi „proletár".

Az évtized közepétől a Kormányzatban és az államvezetésben megvolt a szándék a legszegényebb rétegek felemelésére. Igaz, a nagybirtokos arisztokrata felsőházi urak állandóan akadályt gördítettek a hathatós mértékű földosztás elé, de Darányi Kálmán kormánya mégis jelentős szociálpolitikai intézkedéseket tudott megvalósítani.

Az 1937. évi XXI. tc. fontos kérdések egész sorát rendezte és többnyire a munkásságra kedvező módon. Kimondták, hogy ha valamely területen a munkabérek indokolatlanul alacsonyak, akkor a minimálbért hivatalosan kell megállapítani. Ily módon jelentős bérrendezésekre került sor, amelyek - 1938 végéig - a munkásság kb. 60%-át érintették. Előírták, hogy a munkások munkaideje heti 48, a tisztviselőké heti 44 óránál hosszabb nem lehet. Bizonyos feltételek megléte esetén pedig minimálisan évi hat nap fizetett szabadságot kell a munkavállalók részére biztosítani. 1937-ben ez közvetlenül 69 ezer embert érintett. 1938-ban pedig végre sor került (XII. tc.) a mezőgazdasági munkásság kötelező öregségi biztosítására, amely az 1920-as évek vége óta szinte minden kormány programjában szerepelt. [http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/kormanyok/daranyi/36_38.html]

A korszak gazdasági, politikai, társadalmi és szellemi életét‒egyéb kiváló történeti munkák mellett‒ remekül jellemzi Romsics Ignác előadása [https://youtu.be/XqxWCqK8aG8]                     

Az évtized végéről, és az 1930/1940-es fordulójáról remek regényt írt Rónay György Az alkony éve címmel. [Magvető Kiadó, Bp.,981]

A személyes "virtuális" nosztalgia (hiszen a '30-as években még nem éltem) mellett egyfajta utólagos "igazságtevés" vágya, no meg a lassan feledésbe merülő, vagy szándékoltan eltorzított tények és valós történések továbbadásának ösztönös késztetése az, amiért nyomtatott szavakba öntöttem egy mozgalmas, izgalmas és reményteljes korról szóló ismereteimet és elképzeléseimet.

Ha mindez találkozik mások hasonló élményeivel vagy benyomásaival, akkor máris sikerült egy parányit erősítenem nemzeti összetartozásunk érzetét.

Reményi Tibor,   2023. február 19.                       

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak”

(Jakab apostol levele 4,17.)

Magyar közöny

Pár évvel ezelőtt volt egy plakátkiállítás Budapesten az egykori felvonulási téren – most 56-osok tere - ott láttam a mellékelt képen bemutatott óriásplakátot. A betűjáték kétségtelen szellemességén túl megkapó volt számomra az „elírás” kifejező ereje. A közöny persze egyetemes emberi érzés és magatartásforma, nyilván erőltetett lenne „nemzeti közönyöket” tételezni, de hát a plakát itt volt, és különben is söpörjünk csak a magunk háza előtt...

Akkor még nem gondoltam, hogy nemsokára keservesen fájó valóság lesz „ez a közöny”, sok ezer magyar család és magányos nyugdíjas számára.  Tudom jól, hogy a „magyar közöny” ennél többet is, meg kevesebbet is kifejez, a plakátalkotó gondolhatott itt politikai közönyre, a különböző lakóközösségek érdektelenségére, akár a közbiztonság, a köztisztaság, a közlekedés, a takarékosság, a szelektív hulladékgyűjtés, a vásárlási kultúra, és életvitelünk számos egyéb területét illetően.

Reményi Tibor

Nemzeti morfondír

Nem hagyott alább az "Átnevezési vehemencia", bár már alig maradt valami fontosabb ügy vagy dolog, amit még át lehetne nevezni.

A "trafik-buli" óta háborog a józan eszem, amikor meglátom a "Nemzeti dohánybolt"-ok homályba burkolt portáljait. Lehet, hogy megkésett a reakcióm, de a „jobb későn, mint soha" mondást megfogadva, mégis csak leírom idevágó morgolódásomat.

Az értelmező szótár szerint a „nemzeti” szó jelentése: „Az egész nemzethez tartozó, vele kapcsolatos, reá jellemző, őt megillető.”

Magának a nemzetnek pedig a következő lényeges ismérvei vannak:

             közös nyelv,   közös történelem,  közös terület,  közös gazdaság és közös lelki sajátosságok.

Nemzetalkotó elemnek tekinthető még a közösen elfogadott együttélési szabályrendszer és az önrendelkezés.

Amennyiben ezek a jellemzők arányosak és kiegyenlítettek, akkor megvan az esélye a nemzet békés életének és tartós fennmaradásának. Ha bármelyik sérül, elégedetlenség, ellenszenv, ellenségeskedés támad a nemzet-részekben vagy az egész népességben, és végső helyzetekben ezekből lesznek a háborúk (a polgárháborúk is).

A nemzettel rokon fogalmak a haza, az otthon, az ország, a szülőföld, az állam.

Az egészséges nemzettudatban van valami emelkedett, fennkölt, szinte ünnepélyes motívum, ami az összetartozás, a testvériség, az egymásra utaltság, a „nagy család”, a vele járó védettség és biztonság mély érzéseiben gyökeredzik.

Történelmi példák mutatják, hogy nagy létszámú vadidegen nemzetségek élhettek békében és viszonylagos szabadságban birodalmi keretek között is.

Az állam feladata ‒ számos egyéb mellett ‒ az alapellátás biztosítása, a közrend és közbiztonság fenntartása, a közigazgatás megszervezése, a közjó törvényes védelme, az egyéni (alanyi) szabadságjogok szavatolása

Kevés olyan fogalom és szó van, amellyel jobban vissza lehet élni, mint a „nemzet"-tel és a „nemzeti"-vel. Alkalmas a hazai értékek túlhangsúlyozására, önámítása, öndicsőítésre, önsajnálatra, tömegek félrevezetésére, más nemzetek (vagy nemzetiségek) kirekesztésére, megalázására, háborús uszításra, hisztériakeltésre, genetikai felsőbbrendűség jelzésére, üres szólamok kiszínezésére, égbekiáltó hazugságok elfedésére, és még sorolhatnám az oldal aljáig – de hisz maga a történelmünk mutatja a határtalan visszaélések megszámlálhatatlan példáját.

Most nem akarok kitérni a „trafik-mutyi”-t övező csalásokra, igazságtalanságra és jogtalanságokra, a felesleges átépítésekre stb., hisz annak idején sokan sokfélét mondtak és írtak a témáról. Aztán szokás szerint elült a felháborodás. Az ilyen ügyletekre azóta is egyképpen jellemző, hogy a magánérdek érvényesítése sokkalta fontosabb, mint a közjó, netán a nemzeti érdek szolgálata.

Csak hogy sohase feledjük, idézzünk fel a nem túl távoli múltból néhány személyt, eseményt és programot, amit mind nemzetinek címkéztek, és mindegyik iszonyatos károkat és szenvedést okozott a Nemzetnek.

1921-től 1944-ig számos párt, egyesület és intézmény használta a nemzeti jelzőt. Ez részben érthető volt a trianoni országcsonkítás után, részben az irredenta szélsőjobb használta elfogadtatható fedőnévnek.

A 2. világháborút nagy részben a német nemzeti szocializmusnak „köszönhetjük”. Szálasi Ferenc, mint Nemzetvezető, és az általa létrehozott Nemzeti Számonkérő Szék a 20. század legszörnyűbb hónapjait idézi, mikor tombolt a „hungarista” téboly és terror...

Rákosiék az átnevezések tekintetben legalább nyersen őszinték voltak, az utcákon, tereken, közintézményeken, iskolákon  kívül a legnagyobb magyar iparvállalatokat is a kommunista vezérekről, vagy a szocialista mozgalom, és a Szovjetunió történetének jeles dátumairól nevezték el, nyilvánvalónak tartván, hogy ami jó a világkommunizmus rendszerében, annak jónak kell lenni az egyes nemzetek életében is. Így aztán lett nálunk Diósgyőrben Lenin Kohászati Művek, Győrben Klement Gottwald Gépgyár, Csepelen Rákosi Mátyás Művek, Inotán a November 7. Hőerőmű, a fővárosban a Budafoki úton az Április 4. Gépgyár, másutt a Május 1. Ruhagyár, no meg Sztálinváros, Leninváros,  stb.

Az 1948-tól meginduló erőszakos államosítás a birtokba vett kisebb-nagyobb magáncégeket egyszerűen Nemzeti Vállalatnak nevezte el. Emlékszem a sok teherautóra, amelyek mindegyikén valamilyen ….NV felírat volt. 

A 19. század a modern és természetes polgári nemzeti öntudat megszületésének és megerősödésének kora volt, amely átnyúlt a 20. század elejére is. A nemzeti függetlenségért folyt a többé-kevésbé sikeres küzdelem. Ekkor jött létre a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Kaszinó, a Nemzeti Színház, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Bank. Ezek nevében helyén van a „nemzeti” jelző. Az egységes magyar nemzeti nyelv hivatalos használatát 1844-től törvény biztosította és védte. Amikor Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Arany és Petőfi, Eötvös József és Jedlik Ányos, Deák Ferenc sőt Rákosi Jenő(!) vagy Andrássy Gyula, majd később Ady, Babits, Bajcsy-Zsilinszky, Karácsony Sándor, Radnóti Miklós, Illyés Gyula és a hozzájuk hasonló sok „tiszta ember” (akik korántsem voltak hibátlanok és tévedhetetlenek!) vette szájára vagy tollára a „nemzeti” szót, akkor az hitelesen hangzott, annak „szent jelentése”, drámai súlya, szinte forradalmi ereje volt.

A Pethő Sándor-féle Magyar Nemzet valóban igyekezett a legnehezebb időkben is „középen maradni”, igazat írni, és a magyar közjót szolgálni (pl. 1938-tól  kb. 2000-ig)

A legszentebb fogalom és szó is elkopik, ha túl gyakran mondjuk ki. A legnemesebb, legmélyebb érzés is elsekélyesedik, ha lépten-nyomon hangoztatjuk; illetve beszennyeződik, ha gonosz tettek palástolására használják. Először kiüresedik, azután szitokszóvá is válhat.

A nemzeti érzés úgy szövi át lelkemet, mint testemet az erek. Természetes és éltető. Nem csacsogok róla, nem hivatkozom rá, nem használom fegyverül, de védem, ha támadják.

Eddigi életem során egyetlen eset történt, amikor magyar mivoltom miatt megbántottak, megaláztak. Akkor éreztem, hogy a nemzethez tartozás más emberek haragját, gyűlöletét válthatja ki. Svájcban töltöttem elég hosszú időt, egy amerikai műszergyártó világcég vendégeként, tanulmányúton és szakmai továbbképzésen. A csoportban más országbéliek is voltak, pl. norvégok, írek, németek, olaszok, spanyolok, törökök, sőt Afrikából is néhányan, általában olyan országokból, ahol ennek a cégnek működtek beépített gyártmányai, mérőrendszerei. Az egyik német (bajor) fiatal mérnök felkereste a cég kereskedelmi irodáját, és panaszt tett amiatt, hogy Herr Reményi ugyanannyi napidíjat kap, mint ő, pedig kevesebb járna neki, hiszen ő „csak magyar". Még mindig „übermensch”-nek érezte magát, velem szemben, akit „untermensch”-nek gondolt… Ráadásul ez a német fickó volt a csoport legkorlátoltabb tagja, szakmailag is nagyon hiányos tudással. Panaszát elutasították.

Szerencsére átéltem a másik szélső helyzetet is, az elismerés örömét. Angliában töltöttem néhány napot egy gyógyszervegyészeti berendezéseket előállító gyárban. Itthon is gyártottunk hasonló gépeket, és egy nemzetközi vásár alkalmával meghívást kaptam a dél-angliai céghez. A látogatásnak nem kereskedelmi célja volt, inkább a szakmai-tudományos. Hazatérésem után pár nappal kaptam egy telexet, amiben (egyebek mellett) az állt, hogy nagyon mély benyomást tett rájuk műveltségem és szakmai tudásom. Úgy éreztem, ez a „magyar mérnöknek is” szól, nem csupán személyemnek. Büszke voltam rá. Itthon is volt többször hasonló élményem, de az messze nem számított annyit, mint az angolok véleménye. Nem igen mutogattam senkinek, a telex-központ kezelője és kollégáim többsége úgysem értette volna az angol szöveget...

Először akkor éreztem magamat valamelyest európainak, amikor Bécsben a Schwehat-i repülőtéren a kék világútlevelet felmutatva, az osztrák határőr kedvesen köszönt, és intett, hogy menjek tovább a zöld folyosón, el sem kérte az útlevelet, bele sem nézett.

A trafikok nem méltóak a „nemzeti” névre, ahogyan a papírboltokat, vas-edény üzleteket és húsáruházakat stb. is bántóan nevetséges lenne ezzel a jelzővel ellátni.

A trafikok óta mindmáig szaporodnak a „nemzeti” cégek és termékek.  Lett Nemzeti Közművek Zrt,  Nemzeti Népegészségügy Központ , a tévében Nemzeti Sporthíradó stb.

A Népsport újságból lett Nemzeti Sport, holott a Sportújság név bőven elég és kifejező lenne.  A sport területe azért is különösen mókás, mert a majd száz éve meglévő Nemzeti Bajnokságok (NB I,-II,-III) rendszerében, az egyes csapatok tagjainak fele, néhol akár kétharmada nem is magyar.

Igen jól fest, amikor valamelyik városunk NB I-es vagy II-es focicsapata kivonul a pályára, és a 11 emberből 5 néger, 2 perui 1 pedig jamaicai… Ezzel sincs semmi baj, csak ne nevezzük nemzetinek.  Legyen pl. Bérsportolók Ideiglenes Egyesületének Bajnoksága.  Ha jól fociznának, a játékot még élvezhetné is a közönség, a randalírozók pedig, a meccsek után,  ugyanúgy szétverhetnék a stadionokat meg metrókocsikat, mint a mai NB I-es találkozók után....

Ám, ha az őrületet fokozni akarjuk, van még pár ötletem a „nemzetivé” átnevezésre. Nincs még Nemzeti Vizelde- és Árnyékszék Kht-nk, hiányzik még a Nemzeti Joghézag-tágító Nonprofit Társaság, ugyancsak indokolt lenne a Nemzeti Eltulajdonító Zrt létrehozása, a Nemzeti Tébolydáról nem is beszélve…

Ki tudja, nem valósul-e meg némelyik?!

A fenntarthatóság lehetetlensége

      Mai világunk fenntarthatóságával kapcsolatos mindennapos vitáimban első és talán egyetlen fő kérdésem az, hogy „Mit akarunk fenntartani?”

      A fenntarthatóság komplex, mindenre kiterjedő értelmezése szerintem helytelen és káros. Fenntartani (jó állapotban) életünket és egészségünket kell(ene), és nem életkörülményeinket.

      A kettőt igenis szét lehet értelmesen választani, megengedve, hogy a természeti és az együttélési körülmények nyilván befolyásolják életünket. Ami nyugodtan leválasztható, az a számtalan mesterséges kényelmi, szórakozási, élvezeti, urbanizációs és globális technikai, stb. „alkotás”, amit Szókratész biztosan nem vásárolt volna meg a világpiacon, … mert hogy nincs rá szüksége.

      A mindenre kiterjedő innováció, digitalizáció és robotizálás egybemossa, összegyúrja a valódi szükségleteket, bizonyos igények (jogos vagy jogtalan?) növekedését, a kifejezetten romboló életkörülmények (környezeti állapot, természetrombolás, határtalan igények, önzés, birtoklás, kizsákmányolás, pénzéhség, hatalomvágy, ellenségeskedés stb.) kiterjesztésével illetve fokozásával.

      Állítom, hogy a digitalizáció az ember lelki egészségére sokkal inkább káros, mint amennyire hasznos lehet anyagi/testi kívánságainak, kényelmének és megszokásainak bővítése szempontjából. „Csupán” lelkiismeret, okosság és akarat kérdése, hogy a digitalizáció és a géntechnológiák fejlesztését csupán az egészségvédelem, az orvostechnika, a diagnosztika és a gyógyító módszerek, beavatkozások területére korlátozzuk. Kérdéses, hogy ezek a módszerek a világ élelmiszer-termelésében mennyire szükségesek, hiszen meggyőző számítások támasztják alá, hogy a 20. század végén már bőven rendelkezésre álló korszerű mezőgazdasági és állattartási módszerek és technikák kb.12 milliárd ember eltartását tudnák biztosítani. Ehhez persze szükség lenne a mértékletesség erényének vállalására, az igazságos(abb) elosztásra, és a félautomata technológiák megtanítására a 3. világ embertömegeinek stb.

      Ezeket a lélektani, erkölcsi, viselkedési és kulturális feltételeket a digitalizáció és a nanotechnológia semmilyen mai formája nem tudja megteremteni (most felejtsük el a mesterséges intelligencia által az agyunkba plántált „jóság”-chipeket, vagy a tápanyagokkal dúsított mesterséges esőt, amiket a műholdak küldenek hetente kétszer Afrika fölé..!)

      A termelés, a pénzforgalom, a kommunikáció, a média, a játékok, az utazás, a sport és a szórakozás stb. területén tartsuk féken a digitalizációt, adjuk vissza a manualitás és a közvetlen emberi munkavégzés becsületét. Ne törjük össze meglévő számítógépeinket, de hagyjuk abba az értelmetlen készülék-, szoftver- és hálózatfejlesztést. Legalább a mai szinten álljunk meg, bár jobb lenne, ha visszamennénk pl. az 1990-2000-es szintre.

      Kb. 1938-ra az emberiség legkulturáltabb hányada (jórészt a fejlett nyugati világ) technikailag elérte mindazt, amire az embernek valójában szüksége van (vagy igénye lehet). Sőt többet is! Volt kiépített közlekedési hálózat, 130-150 km/h-val száguldó villanyvonatok, és ugyanilyen gyors személyautók, az új repülőgépek tízezreket szállítottak 500-600 km/h sebességgel a Föld bármely csücskére; volt telefonhálózat, volt rádió, televízió, sőt rádiótelefon, az amerikai, dán és holland farmergazdaságok szinte teljesen gépesítettek voltak (kombájnnal arattak és csépeltek stb.); már működtek az első elektronmikroszkópok, a rákot kobalt-ágyúk radioaktív besugárzásával próbálták gyógyítani, kész volt a penicillin, csak a tömeggyártást kellett megszervezni… De jött a szörnyű háború 6 éve, ami a  60-80 millió emberáldozaton kívül szinte a teljes infrastruktúrát és a technika rengeteg hasznos vívmányát megsemmisítette (de megtartott számtalan korszerű fegyvert és hadigépezetet!)

      Fenntartani és jobbítani (fejleszteni?) azt kell, amire valóban szüksége van az emberi lénynek és ennek az élő bolygónak, és le kell(ene) állítani a felesleges és káros  eredményekre vezető kutatásokat. Amint már előbb említettem: az esztelen digitalizációt, a géntechnológia szörnyszülötteinek és robot-katonáinak előállítását; az erdők és a teljes növényvilág kiirtását, az óceánok mérhetetlenül gazdag állatvilágának pusztítását, vizeink és légkörünk szennyezését; az évmilliók alatt képződött legértékesebb ásványkincseink, pl. a nemesfémek érceinek versenyszerű kibányászását, nem gondolva arra, hogy meglepően hamar ki fognak merülni a mostani érctelérek;...és várhatunk újabb 20 vagy50 millió évig.

      A 2. világháború után sem tudta visszafogni magát az ember a látványos (és a veszélyeket mindig magukban hordozó!) kutatásoktól,  és a káros találmányok világpiaci és hadászati alkalmazásától. Sokan hitték és feltételezték, meg szerződésekbe foglalták, hogy „soha többé” nem fegyverkezünk, és nem törünk egymás fajára, országára és embermilliók életére.

      Gyorsan elillant az 1940-45-ös évek rettegése, fogadkozása, gyásza és együttérzése…

Vajon, miért nem tudott megállni az utolsó békeévként említett 1938-ban elért szinten a technika, a komfortigény, az elegendően kényelmes, emberhez méltó életszínvonal?

Az erkölcsi gátlásokat hamar elsöpörte a birtoklás, gazdagodás és a hatalomszerzés ördögi vágya. A háború után miért nem láttuk be, hogy a további tudományos kutatásokat, különösen a mikroelektronikai, anyagtudományi és biotechnológiai területeken csak az egészségmegőrzés, és a gyógyítás érdekében szabad engedélyezni?!  Miért nem bíztunk abban, hogy embernek képesnek kell arra lenni, hogy szétválassza a láthatóan káros, veszélyes és/vagy kontraproduktív kísérleteket, hogy lemondjon a természetrombolást „igénylő” ötletek kipróbálásáról,  hogy a kutatások során természetszerűleg előálló elágazási csomópontoknál a jobbik irányt válassza, és az erkölcstelen utakat határozottan lezárja?! Például egy fejlettségi szinten megállítsa, vagy legalább korlátozza a további digitalizációt, a nanotechnológiák alkalmazását, és NEMET TUDJON mondani az innováció és a gazdasági versenyképesség folytonos szajkózásának?!

      A hiba, a „gyökér-ok”, ahogy szokás nevezni, magában az emberi lélekben és a romboló érzelmek túltengésében van.  Híján vagyunk transzcendens erőknek, és értéktelen anyagi javakkal próbáljuk kitölteni a „bennünk lévő Isten-formájú űrt.” (Idézet C.G. Jungtól.)

      Azt hiszem, 1938-ban ugyanazon ‒ az ember szellemi lényében lakozó ‒ erkölcsi okoknál fogva nem tudtunk irányt váltani, mint amiért ma, 2022-ben sem tudunk.

Amink van, azt sem tudjuk kihasználni, vagy kifejezetten káros és gonosz célokra használjuk. Hogy ne így legyen, ehhez is a fent már említett erkölcsi megtisztulás és önkorlátozás szükségeltetik, mind egyéni, mind társadalmi, mind nemzeti és globális vonatkozásban.

      A legtöbben azt mondják: mindez irreális és/vagy irracionális utópia, történelmietlen képzelgés, szubjektív álmodozás....Meglehet. Mégis!  Biztos, hogy nem tehetünk érte semmit?

       Szeretném, ha olvasóim nem egy „jámbor lelkű naiv polgár” prédikációjának tartanák az előzőekben leírtakat.  Saját életem eddig eltelt 55-60 aktív évével állok jó, azért, amit mondtam. Tudtam szerényen, sőt olykor szegényen élni, és nem bántam meg! Nem gyűjtöttem vagyont, nincsenek tőzsdei részvényeim, nem nyerészkedtem vagy kereskedtem mások kárára. Tudásom és munkám révén szép szakmai és némi irodalmi sikereket is elértem. Alig-alig fizettek érte... Munkámból adódóan sokat utazhattam, tanulhattam külföldön is. Egyetlen ingatlantulajdonom egy kicsi, de nekem elég, célszerűen berendezett pesti lakás. Mindez szerintem nem különös érdem, hanem erkölcsi minimum.

      Nem ítélem el a gazdagokat, ha saját lelkiismeretük nem vádolja őket, és vagyonukat nem csalással, kizsákmányolással szerezték, és most is igyekeznek jó célra használni gazdagságukat, befolyásukat, netán tényleges hatalmukat..

      Jól tudom, hogy a valamire való tudományosságot igénylő cikkhez egy jó hosszú hivatkozás- és irodalomjegyzéket illik mellékelni. Ettől most eltekintek, mert ebben az írásban saját gyarló „hitemről” próbáltam röviden számot adni, remélve, hogy másoknak is épülésére, hasznára válik.

      Egyelőre két mai szerzőre hivatkozom, kiknek mondanivalóját nagyon fontosnak tartom. Mégpedig egyrészt Dr. Gelencsér András vegyész‒légkörkutató, akadémikus, a veszprémi Pannon Egyetem Rektorára, aki főleg a 2015-től tartott előadásaiban és tanulmányaiban alapos elemzéseket tett közzé a globális fenntarthatóság ellentmondásairól, és folytatásának lehetetlenségéről. Az utóbbi hónapokban több interjú is megjelent vele, amelyek a YouTube-on megtalálhatóak. Hipotézisei, bizonyított állításai, számszerű adatai, következtetései lenyűgözően meggyőzőek, és meglehetősen felkavarták a tudományos világ szereplőinek nézeteit és kedélyét.

      Másrészt hivatkozom Bezegh András Körforgásos gazdaság A fenntarthatóság nélkülözhetetlen eszköze” c. cikkére, amely a Kémikusok Lapjának különszámában jelent meg 2020-ban.  Dr. Bezegh András vegyészmérnök, gyógyszerkutató, a SOTE egyetemi doktora, MTA kandidátus. Kutatási területei, egyebek között, az ipari ökológia, hulladékgazdálkodás, vizek és földtani közegek védelme stb. Bezegh András nevezett cikkében az állapotfelmérés és helyzetelemzés lényegében hasonló Gelencsér Andráséhoz, rengeteg példával és adattal alátámasztva. A cikk mégis derűlátóbb, mert számos megvalósítható ötletet, tervet és próbálkozást is értékel, amelyeknek lényege az alapanyagok visszanyerése és az újbóli felhasználással a körforgásba illesztése. Már működő példákat is említ.

Alkudozás a révésszel       

    A Styxen nem lehet átúszni, saját csónakkal sem lehet átkelni, csak Kharon vihet át. De Kharonnal lehet alkudni, Kharont meg lehet vesztegetni. Kharon kicsinyes és hiú, olyan, mintha közülünk való lenne, csak többletjogosítványa van az istenektől.

    Miért a víz a választóvonal? Miért a víz a határmezsgye a két világ között? Talán azt az ősi érzést–sejtést fejezi ki, hogy a víz az összekötő anyag jelképe a két dimenzió között, hiszen a folyó mindkét parttal érintkezik, mindkét partot mossa, mindkét partból „ellop” egy kis hordalékot, amit benyel önmagába, és medrében a két világ „talajának” valósága elválaszthatatlanul összekeveredik.

    A vizet, mint anyagot már elég jól ismerjük, és éppen ennek az ismeretnek a birtokában kezdünk ráébredni, hogy több mint puszta anyag, több mint hidrogén- és oxigénmolekulák összetapadása. Olyan jelenségeket produkál, és olyan hatásokat jelez, amelyek a klasszikus értelemben vett anyagon túlmutatnak. Rezgésminták, információk, üzenetek hordozója is egyben. A víz az élet feltétele és hordozója.  Ha a halált úgy értelmezzük, mint a mitológiai folyón való átkelést, ennek lehet olyan rejtett jelentése is, hogy mégsem egészen idegen és ismeretlen az a tartomány, amely a túlparton van, hiszen a folyóvíz köti össze az itteni világgal.

    Mindazonáltal az átkelés megrázó esemény. Akár Kharonnal, akár nélküle. Az egyiptomi bátorságpróbában az ifjú papjelöltnek egy vízzel telt medencerendszer kőlabirintusában, mélyen a víz alatt kellett megtalálni a felszínre kivezető utat. Izrael népének két nagy vízen is át kellett kelnie a szabadulás és az otthonra találás felé vezető úton: először a Vörös tengeren, azután a Jordánon.  

    Az evangéliumokban lejegyzett vízen járás története döbbenetes szimbólumot fejez ki. Jézusnak nem kellett sem révész, sem csónak, sem mentőöv, egyszerűen járt a vízen, sőt Pétert is hívta, akinek szintén sikerült a lehetetlen, mindaddig, amíg Jézusra nézett. Számomra ez valami olyasmit jelent, hogy Jézussal egy merőben új világlátás válhat lehetségessé. Olyan látásmód, amely nem tesz akkora különbséget a két part között, a két tartomány között, mint amekkorát mechanisztikus anyagelvű szemléletünk, és – tegyük hozzá – mindennapi tapasztalatunk alapján eddig gondoltunk. A két világ átnyúlik egymásba, és, ha emitt tudtunk járni, miért ne tudnánk amott is, és miért ne kelhetnénk át ugyanúgy, ahogyan egy hídon szoktunk. Csakhogy a híd a hit. Az érthetetlen és sokszor értelmetlen dolgokról való meggyőződés. Biztos tudás, a ráció mankója nélkül.

   Hogyan történhet, és hogyan történik majd az átkelés? Kharon ladikján vagy Jézus „antigravitációs” erőterében?  Ha lehet, én Jézust választom, inkább, mint Kharont, a léthatár szenvtelen, megvesztegethető őrét.

   Hol az a Styx? Az én sorsom Styxe? Lehet, hogy nincs is? Lehet, hogy nincs is túlpart? Ha a lét vége a semmi, akkor azt miért kell határfolyóval elválasztani, és főleg, miért kell őrizni a határt? Ám a mitológiák sohasem értelmetlenek. Az ősi hitek mélyén valószínűleg transzcendens sejtések vannak. Sejtések vagy akár emlékek, amelyek lesüllyedtek a kollektív tudatalattiba, de a mítoszok őrzik magvukat.

   Ha átéltem valaha is a halálfélelmet, akkor az az élmény is a vízben, folyóvízben történt. A szentendrei Duna-ágban, a Tahinál lévő híd közelében. Egyetemista voltam, Dunabogdány alatt nyaraltunk, és az egyik forró nyáron barátaimmal kitaláltuk, hogy átússzuk a Kisdunát. Négyen neki is indultunk, és már jócskán távolodtunk a parttól, amikor észrevettük, hogy milyen erős a sodrás. Hiába igyekeztünk erős karcsapásokkal a merőleges irányt tartani, az áramlat egyre vadabbul vitt a folyás irányába, kérlelhetetlenül lefelé, délnek. Közeledett a híd, és elfogott bennünket a rémület, hiszen már láttuk, hogy a pillérek közelében milyen hatalmas az örvénylés, amely ha beszippantja valamelyikünket, akkor az odaveszik. Lepergett előttünk huszonéves életünk minden mozzanata, elképesztően éles volt a film. Az életünkért úsztunk, megsokszorozott erővel, méghozzá úgy, hogy nem a túlpart felé, hanem vissza, mivel úgy láttuk, még közelebb van a jobb part. Együtt maradtunk, és egymást biztattuk. Rájöttünk, hogy ha kissé engedünk a sodrásnak, és úgy igyekszünk kifelé, akkor van esélyünk, hogy nem a pillérek közé, hanem a jobb oldali hídfőhöz visz a víz, ahonnan már ki tudunk jönni. Sikerült, de minden testi és lelki erő kiszállt belőlünk. Ahogy kiértünk a partra, és elterültünk a homokon, sokáig némán néztük egymást, és hangtalanul adtunk hálát mindannyian az életünkért…. Szüleinknek el sem mertük mondani a kalandot. 

   Talán ezután is voltam már a halál(om) közelében, de ez a félelemérzet nem jött vissza. Később, idősödő fejjel-szívvel már sokkal tudatosabban „spekuláltam” az elmúlásról. Rosszullétek, súlyos betegségek közben elképzeltem az átkelést, de ehhez inkább valami mélységes szomorúság társult inkább, mint félelem. Fiam és anyám halálakor pedig a lelki fájdalom kimondhatatlan súlya, vagy inkább tehetetlenségi nyomatéka.

   Persze, hogy szeretnék alkudni a révésszel, akárki légyen is az. Miről? Arról, hogy ne kelljen sokáig várnom az innenső parton, ha már a veszteségek, a betegség, az elhülyülés vagy egyéb kínok úgy elgyötörtek, hogy ezt a felvonást be szeretném fejezni? Avagy arról, hogy az átkelés ne legyen túl hosszú, ha már beszálltunk a ladikba, jussunk át hamar?  Esetleg arról, hogy biztosan jó helyen kössünk ki a túlparton?  De mi van, ha a révész szóba sem áll velem?  Ha az egész átkelés nem úgy történik, ahogy eddig bárki is elképzelte?