Tokaj-hegyaljai mozaikok

Dombok hullámzó kontúrjai tűnnek fel a messzeségből. A száguldó kocsi zaja sem zavar, mert a látvány erősíti az emlékeket. A táj jellege hasonlít szülőföldemhez, a hepehupás Szilágysághoz.

Gyermekkori emlékek sejlenek fel, s Tokaj-Hegyaljához közeledve lenyűgöz a jellegzetes, jól ismert kúpszerű csúcs. Megpihentünk a két folyó partján, ahol a Bodrog, smaragdzöld hullámaival, elvegyül a lomha Tisza szürkéskék vizében. Hullámzó, V alakú sort húz a Bodrog vize, fontoskodva, mintha megszólalna: „ én is itt vagyok!”

Mád szépséges kisvárosába értünk, mely szőlődombok közé ékelődve szülővárosomra, a régi Zilah látványára emlékeztetett. A református templomot megpillantva már derengtek első emlékeim, amikor Édesanyámmal látogatóba jöttünk nagymamámhoz, 1955-ben. Akkoriban Valéria keresztanyámat is meglátogattuk. Talán a sors keze hozta, hogy szállásunkat is a Valéria házhoz rendelje. A fincsi sütemények jutottak eszembe, amiket édesszájú gyerekként faltam fel. Még a tokaji bor emléke is előkerült, mivel akkoriban- bár lopva- de megkóstoltam. Emlékszem, miközben a hölgyek sokat beszélgettek, és kóstolgatták az édes borocskát, a sok süti után én is szomjas lettem, így kisgyerekként lecsentem az asztalról egy pohárkával, s mind megittam. Meg is volt az eredménye, hamarosan elaludtam a fotel mellett. Gyakran hallottam a vicces megjegyzéseket: „ te borkóstoló nebuló, leittad magad!” Lehet, hogy itt rögződött belém a tokaji bor azóta is tartó kedvelése.

Estefelé felsétáltunk az ismerős templom utcáján a szőlődombokra. Innen belátni délkelet felé a vidék gyönyörű hegyaljai részét, távolabb pedig a Tokaji-hegy 360m-es csúcsát. Egyenes sorokba rendezett magas kordonos szőlők, aranyló fürtökkel terhelt tövein sorakozott a szüretre váró bő termés. A szép panorámát videóval és fotókkal örökítettem meg, s ezek lettek a mostani régi-új emlékeim. Itt a lakosság többségében szőlészetből és borászatból él, s nem is rosszul, mert nagyon felkapott lett az ezen a vidéken termő szőlőből készült minőségi, jellegzetes ízű bor. Persze másfajta kincs is nagy mennyiségben fordul itt elő, a dolomit és a kaolin, melyek bányatelepei jó megélhetést biztosítanak egyeseknek. Kár, hogy a hegyek, dombok oldalain a kitermelés okozta sebek éktelenkednek.

Este még húgomékkal egy meghívásos borkóstolón is részt vettünk, fönt a domboldali utcában. Rendkívül barátságos borászt ismertünk meg, bemutatta a pincéjét, ahol szépen, két sorban sorakoztak az egyforma hordók. A kóstolás iránya befelé haladva történt, egyre finomabb, öregebb borocskákat ízlelgettünk meg. A leghátul megkóstolt 4 éves 5 puttonyos tokaji valami fenséges volt. Sokat beszélgettünk a régmúlt emlékeiről, s a tősgyökeres mádi borász megígérte, hogy idős szomszédaitól megérdeklődi, tudnak-e valamit az ötvenes évekből nagyanyámról, keresztanyámról. István bátyóval a jó barátság hamar kialakult, s másnap estére meghívott a szőlőjébe, nézzünk szét. Nem akartunk innen üres kézzel távozni, vettünk is pár liter tokaji óbort hazavitelre.

Szállásunk kellemes volt, több férőhelyes épület, szép kis udvar, hátsó kerti kiülőkkel, sok virággal, kis patakkal a kerítés mögött.

Még hosszasan beszélgettünk hugimmal a gyerekkori emlékekről, amihez a segédanyag Édesanyám levelezéseiből származott. Ő már jóval utazásunk előtt elolvasta a sok levelet, amelyeket mádi nagymamánk írt, még a 2. világháború után, egészen a hatvanas évekig. Nagyon nehéz életek, emberi sorsok derültek ki családunk anyai ági múltjáról. Majd jó lenne ezt is feldolgozni, ugyanis több száz oldalnyi levelezés maradt fenn, néhány fotóval kiegészítve.

Másnap tovább autókáztunk az északibb tájak felé. A 39-es úton, Tálya felé menet sorban tűntek fel az alacsony, de szép hegyek: a Nyerges, a Dorgó-tető, majd a hatalmas kőbánya telep, a Kopasz-hegy tövében. Pár kilométer után Abaújalpár gótikus temploma tűnik fel, s felbukkan a távolban Boldogkő vára is. Boldogkőváralja szép kis falucska a Zempléni Tájvédelmi Körzet peremén. Szépen meg lehetett közelíteni a várat, fönt a parkoló ingyenes volt. Innen szép kilátás nyílik a Zempléni-hegységre, a Magoskára (734m), s még jó pár kisebb csúcs látható keletre és nyugatra.

Megszámlálhatatlan a vár tulajdonosainak, gazdáinak sora az 1282-as évet követően, amikor először történik okleveles említése. Végigtekintve ezeken, elénk tárul Magyarország századokon átnyúló hányatott történelme.

A várból, s a felső bástyából nagyon jó fotókat tudtunk készíteni. Itt mindent szépen rendbe tettek, az újjáépítés eredményeként, a termekben középkori berendezéseket láthattunk. Legjobban a magaslati kifutó tetszett, mely egy külső bástyához átvezető sziklagerincre volt ráépítve. Boldogkő várát a falai mentén körbe is jártuk, bármerre néztünk, a szépséges táj látványa bűvölt el.

Visszamenet, jól megéhezve, hétfő lévén, hiába keresgéltünk étkezőt, panziót, mindenütt szünnap volt.

Végül egy mádi boltban vásároltunk kajának valót, s azt ízletesen a szállásunkon ettük meg. Még sötétedés előtt el kellett indulnunk a borászhoz, hogy még világosban kivihessen a szőlőbirtokára. Jó pár kilométert kocsikáztunk a terepjárójával, egy hosszú betonlapokkal takart keskeny, de nagyon szép dombra menő úton. Mindenütt a szépséges, rendezett szőlészet borította a tájat, szüretre várva, fürtöktől roskadozó tőkékkel. Borász barátunk még arra is gondolt, hogy a pincéjénél egy fa alatti padon tokaji hárslevelű borral kínáljon.

Életemben először tapasztaltam meg a csodás érzést, amikor az érett, aranyló mézédes fürtöket kóstolgatva, azt a pont itt termett szőlő borával öblitgettük le. Nos ettől hamar be is lehet csiccsenteni, tehát a mohóságot félretéve, csak óvatosan borozgattunk. A lemenő nap fényében csillogott poharainkban az aranyló aszú, s a napfény szétterült a pohárban, fokozva a bor varázsát.

Ezek azok a percek, melyeket nem szabad elfeledni, sőt, talán még a maradék életünk végéig is elkísér.

Olyan percek ezek, melyeket nem lehet elfeledni, melyek talán maradék életünk végéig is elkísérnek.

                                                     2023 szeptember végén                                       Pintye Tamás

Ma van a környezetvédelmi világnap. Ehhez kapcsoltan írtam az alábbiakat.

PAPUNDENKLI VILÁG

Egyre kiábrándultabban figyeljük a „civilizáció”-nak nevezett földi berendezkedést. Melyben, már nem is leplezve, a nevesincs, rejtőzködő, nem látható hatalmasok mozgatják a tehetetlen megfelelési kényszerbe élő vezetőket, kik a káoszt támogatva irányítják a társadalmakat.

Egyre gyakrabban jut eszembe (bútorasztalos székely) nagyapám mondása: „eljön majd a papundekli világ, és minden tönkremegy!” Felcseperedő gyerekként nem is sejthettem, de később sem, serdülő koromban, mit is akart mondani. Egyre jobban értem az öreg,. tapasztalt, egyszerű embert. Emlékeimből feltörnek öregapám mérgelődései, amikor tartós dolgokat akart készíteni, de az akkori, szocialista világban nem talált minőségi anyagokat. Még az enyvet is neki kellett előállítania, hosszadalmas „kotyvasztással”, hogy a ragasztott bútorok tartósak legyenek.

Tisztázzuk a fogalmat. A Wikipédia ezt írja róla:

A papundekli a német Pappendeckel  (‘kéregpapír’) átvétele. A Pappe  (‘csiriz, kása’)  és Deckel  (‘fedél, borító’) arra utal, hogy a könyvkötők régebben csirizzel összeragasztott papírlapokból készítették a könyvek kötéstábláihoz való kartont. A Pappe a magyar papi német megfelelője, a Deckel pedig a decken (‘fed’) igéből való.

Ha jobban megfigyeljük világunkat, azt vesszük észre, hogy a tömeggyártás nem ad minőséget, sőt mi több, az összes berendezésekbe, készülékekbe egyenesen beépítik az előre betervezett elévülést. Ez pedig egyenes út a környezetszennyezés, a szemétfelhalmozás irányába.

Az anyagok, a komponensek sem időtállóak, amit minőségileg szavatolnak, azok sem tartósak. Mondogatni szoktam: őseink piramisokat építettek, mi pedig szeméthegy-piramisokat, sőt, óceánba úszó szemét-szigeteket.

Eltelt egy újabb emberöltő, és csak azt mondhatom: egy exponenciálisan fejlődő civilizációnak nincs hosszú távú jövője, mert gyorsan feléli bolygója tartalékait, s közben annyira elszennyezi, hogy az élhetetlen lesz.

                                                                                                                                                Pintye Tamás, 2023. június 5.

               VASKOR

A Vaskor utolsó előtti esztendejében vagyunk, az ókori szentiratok erről a következőt írják le. A Vaskor minden korok legalantasabbika, legborzalmasabbika. Nem hogy szó sincs ilyen magasrendű létmódról mint az Aranykorban, az ősi szentiratok a következőt mondják:

A Vaskori ember hazug, önző, erkölcstelen, kapzsi, kegyetlen, civilizációja alantas. Csak a pénzre, csak a testiségre épül.

A vaskori ember, az istenekben nem hisz, a fényre nem vágyik, kizárólag földi gyönyörszerzésben akarja megtalálni a boldogságát.

Az indiai szentirat, a Vishnu Purána katartikus erővel írja le, hogy milyen lesz a Vaskor: szó szerint így írja:

„ Az Istenek oltárain a tűz kialszik, többé senki sem gondozza őket, az ember önmagát kiáltja ki Istennek és a Világ közepének, s azt mondja, nem kell Isten, nem létezik.

Ezen kívül, ugyanez a szentirat a következőt mondja:

Az ember fájni kezd a Földnek és a Föld betegségévé válik. Végletesen elszaporodik, úgyhogy alig fér el a Földön, közben pusztítja a Bolygót, gyilkolja önmagát.

A következőt írja még a Vishnu Purána: A vaskori ember hazug, nem ismeri az Igazságot, becsapja önmagát és másokat is.

A vaskori ember nincs tekintettel embertársára, csak önmaga boldogulása érdekli, a vaskorban a jóslatok szerint megszűnnek a közösségek.

Az embereket végtelen bizalmatlanság keríti hatalmába, mindenki félni fog az embertársától, mindenki gyilkost fog sejteni a vele szembe jövőtől, az ember elfelejt bízni, elfelejt szeretni.

Az összes jóslat szerint: A vaskori ember – pontosan ezek miatt - végtelenül boldogtalan és beteg. A Vishnu Purána azt mondja: A vaskori ember állatokat gyilkol, hogy megszerezvén testüket, saját testét elégítse ki, ezzel azonban nem életet, hanem halált szív magába. A vaskori ember a saját szennyét a folyókba önti és a tengert mérgezi vele.

Pedig nem tudhatták a Vishnu Purána korában, kr. e. 3200 környékén, amikor keletkezik a szöveg, hogy egyszer majd valóban a tengerekbe fogják önteni a gyárak a különböző bomlástermékeiket. Erről nem tudhattak az Ókorban, akkor nem volt ilyen.

Vishnu Puránából idézek: A vaskori ember ki fogja vágni a fákat, - honnan tudhattak az őserdő irtásról? - , a vaskori ember elképesztően rövid életű lesz, nem maradhat sokáig a Földön, csak 60-70 esztendeig, ami az ókori ember életidejéhez képest nevetségesen rövid, még a hanyatló idejében is, az óbirodalmi Egyiptomban, durván 110-120 évig éltek. Ez volt a természetes, tehát nagyjából a duplája a mostaninak.

A vaskori ember kegyetlen országokban, igazságtalan és zsarnok vezetők uralma alatt fog élni. A vaskornak igazából egy maharadzsa lesz, egy császár, a pénz. Honnan tudhatták mindezt? Hogyan diagnosztizálhatták a kapitalizmus válságát, ilyen gyönyörűen, ilyen precízen az ókori szentiratok? Az Aranykorban nem volt pénz, nem volt magántulajdon. Nem volt enyém és én. Ismeretlen volt a magántulajdon.