www.sorsunk.net

Nagyvarjasi Szabó István - Blogja

- 1949. 03. 07. Nagyvarjas, Arad megye.

- Oskolák: a szülőfalumban, a szomszédos Tornyán, középiskola Pécskán, utána a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Fokozatosan elvtárssá fajultam. Előbb az egyetemen, majd 1972-től egyetemen kívül is így szólítottak. Tanár elvtárs.  Izé elvtárs. Szabó elvtárs. Idefigyeljen elvtárs! Mondja maga elvtárs! Voltam ezenkívül irredenta - horthysta - revizionista befolyásoltság alatt álló elvtárs is. (Így!) Úgy ám.

A székely Szentegyházán tanárkodtam bő 16 évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség - filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80-100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég  két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. - és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.

Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek és hagytam magam. A sarkadi középiskolából vonultam nyugállományba.

Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

Szellem és erőszak   -Puskintól  Sztálinig és 1956-

A szerencsétlen és persze zseniális Puskin abban az elképesztő kegyben részesült, hogy I. Miklós cár személyesen vállalta a költő műveinek cenzúrázását. Ne feledjük, a francia forradalom és Napóleon után vagyunk. Valahogy meg kell akadályozni a felforgató, romboló eszmék terjedését és a gondolkodó elmék tévelygéseit.

Mellbevágó az a korlátlan önbizalom, ahogy a Varsótól Kamcsatkáig terjedő hatalmas eurázsiai birodalom önkényura időt szakít egy különös csinovnyikkal bíbelődni. Mit bizonyít ez? Kettőt mindenképpen: Puskin nagyságát és I. Miklós ijesztő kicsinyességét. A  Cár Atyuska magához öleli tékozló fiát, de ez az ölelés fojtogató. Aranyketrec. Mifelénk ezt úgy mondták hajdanán, hogy törököt fogtam, de nem akar elengedni. Lehet, Puskinnak még hízelgett is, hogy neki van a legmagasabb test- és szellemőre az egész világon. Nem ám akárkit figyelnek így...

Ő is fénylő tekintetű, idealista Ikaroszként indult. Haladás, kultúra, szabadság, vigyázó szemetek Párizsra vessétek, satöbbi.  Aztán száműzetés, no nem éppen Szibériába és nem a lengyelek miatt, hanem mert eljátszogatott az ateizmussal. Akkoriban az európaiság, a humanizmus egyik próbaköve a térképről letörölt, hazátlanságba taszított lengyelek iránt érzett és gyakorolt bajtársiasság volt. Ha szereted a szabadságot, igazságot, bátorságot, akkor szereted a lengyeleket is. Jókai, Mikszáth is ír a magyar köznemesi kúriákba, vagy éppen főúri kastélyokba befogadott "házi lengyelekről". Akinek nem volt lengyelje, azt még fumigálták is: svarcgelb, muszkabérenc, gyáva.

Na, az orosz poéta összebarátkozott a nála alig fél évvel idősebb, de sokat megélt lengyel (vagy litván?) Adam  Mickiewiczel. Ez utóbbit éppen  szentpétervári kényszerlakhellyel tisztelte meg a cári titkosrendőrség, az Ohrana, még az 1830-31-es lengyel felkelés előtt, amit helyesebb, ha szabadságháborúnak nevezünk. Tudjuk, Osztrolenka véres csillaga....

A lengyel bárd veszedelmesen romantikus. Írásai a méz, a nektár, a vér, vas és könny  különös, kábító és ébresztő egyvelege. Az Ősök, a Pan Tadeusz vagy A lengyel nép és a lengyel zarándokság könyvei - ott vannak minden olvasni tudó lengyel polcán vagy épp szalmazsákjába rejtve. A lengyel irodalom ugyanúgy történelemalakító erő, mint a magyar. Egy külön fegyvernem, majdnem csodafegyver. Elég, ha elolvassuk Mickiewicz A lengyel anyához című költeményét és Reményiktől az Ahogy lehet-et és a Templom és iskolát. Vagy Dsidától a Psalmus Hungaricust. Mindjárt értjük, miről van szóVörösmarty  Szózatát, a nemzethalál vízióját nem annyira Herder kéretlen próféciája ihlette, hanem inkább a magyar sors és a lengyelek hiábavalónak tűnő tragikus hősiessége. Mi is, a lengyelek is a gesztusok, szimbólumok népe vagyunk.

Zárójel nyit: figyeljük meg alább, mikor Kutuzov bevonul Vilniusba. Mond valamit a letiport, megalázott lengyeleknek-litvánoknak. Ekkora sértés, ekkora otrombaság!? Dehogy. Orosz gesztus. Lesz még ilyen. Mikor Sztálin a lengyeleknek "ajándékozza"  Rokosszovszkijt, a rámenős, tehetséges szovjet marsallt. Ő lett Lengyelország hadügyminisztere. Gyakorlatilag Moszkva varsói helytartója, és elsősorban a vörös cárnak, Moszkvába jelent. Eredeti neve Konstanty Ksaverowicz Rokossowski. Élete alkonyán bevallotta, hogy a lengyelek orosznak, az oroszok lengyelnek tartják, bár ő maga mindig lengyelnek vallotta magát, de 1956-ban mégis elzavarták Varsóból. Aki a korpa közé keveredik...

Vagy gondoljunk a mi Gróza Péterünkre. Minden szava, gesztusa és gusztusa balzsamként hatott, sőt néhány naiv rajongója úgy tett, hogy Kossuth apánk óta nem szóltak ilyen  ékes, szép magyar nyelven a magyarhoz. O, sancta simplicitas!  Ellenállhatatlan a szirének éneke...zárójel vége.

Az orosz szellemóriás szellemesen, mélyen szántó és egekbe szárnyaló stílusban levelezgetett is, nemcsak Tatjána levelén rágódott. Alekszandr Szergejevics mindazt érezte, tudatosította és elszenvedte, vagy tán élvezte, ami egy igazi, tehát értelmes értelmiségit foglalkoztathatott. Nézzük, miket írt a lengyelekről. Fölmerül a gyanú, de csak gyanú, hogy meghasonlott  Oroszországgal, meghasonlott a lengyelekkel, de leginkább önmagával. Súlyos, frusztrált nagyorosz hazafisága megdöbbentő. Elég, ha az Oroszország rágalmazóihoz című, 1831-ben papírra vetett lírai alkotását olvassuk. Csak egy szakasznyi ebből s máris, hipp-hopp, itt vagyunk a mában. „Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak?/ Miért sújtja átkotok folyton orosz hazámat?/ Litván felkelés - talán az háborít?/ Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok / Házi vita, sorskérdés ez, s tirátok/ A megoldás soha, sehogy sem tartozik./ A hű orosz, a kérkedő-víg/ Polyák állja-e a sarat?/ A sok szláv folyó az orosz tengerbe ömlik ?/ Ez a kérdés-vagy elapad!"  Kommentár nyet. Vajon olvasták ezt az ukránok? Vagy mások? Közel kétszáz év óta minden orosz nemzedék - vigyázat, szándékos képzavar! - Puskin emlőin cseperedett.

Most a levelek.

J. M. Hitrovónak 1830 dec. 9-én:

„A lengyelországi felkelés híre egészen feldúlt!  Régi ellenségeinket elpusztítják hát, s így Sándor művéből semmi sem marad fenn, mert semmi sem Oroszország igazi érdekein alapult, minden csak az egyéni hiúság szempontjain, színpadi effektusokon stb. nyugszik.... Ismeri édesapja, a marsall kegyetlen mondását?  Mikor bevonult Vilnába, a lengyelek elébe siettek és leborultak előtte. 'Álljatok fel - mondta nekik - ne felejtsétek el, hogy oroszok vagytok!' Csak sajnálhatjuk a lengyeleket. Hatalmasabbak vagyunk mi annál, semhogy gyűlölhetnénk őket, a kitörő háború irtóhadjárat lesz, vagy legalább is annak kéne lennie. A lengyel lélekben a hazaszeretet mindig gyászos érzés volt. Nézze meg a költőjüket, Mickiewiczet! Nagyon elszomorít engem ez az egész. Oroszországnak pihennie kellene."

J. M. Hitrovónak 1831 január 21-én:

A lengyel kérdés könnyen megoldódik. Lengyelországot csak a csoda mentheti meg, csodák pedig nincsenek. Üdvössége a kétségbeesésben van, una salus nullam sperare salutem, ami képtelenség. Csak valami általános  görcsös, szertelen feszültség nyújthat némi esélyt a lengyeleknek. A fiataloknak igazuk van hát, de a mérsékeltek fognak felülkerekedni és nekünk lesz egy Varsói Kormányzóságunk, aminek már harminchárom éve meg kellene lennie. Az összes lengyel közül engem csak  Mickiewicz érdekel. A felkelés kitörésekor Rómában volt, félek, Varsóba ment, hogy részt vegyen hazája  utolsó lázrohamaiban. Nem szeretem a hivatalos cikkeinket. Ironikus a hangjuk, s illetlen dolog, hogy az erő gúnyolódjék. Ami jó, vagyis az őszinteség, az az uralkodótól származik, ami rossz, vagyis a hetvenkedés, az erőfitogtatás, az a titkárától. Az oroszokat nem kell feltüzelni Lengyelország ellen. Már tizennyolc évvel ezelőtt kimondtuk a véleményünket."

      Majd P.A. Vjazmenszkij hercegnek és irodalmárnak 1831. június 1-én a május 14-i osztrolenkai csatáról:

"Krzyniecki (helyesen Skrzyniecki, a fővezér - a szerk.) is ott volt az ütközetben.  A mi tisztjeink látták, amint odavágtatott fehér lován, átült egy pejre és vezényelni kezdett. - látták, hogy megsebesült a vállán, elejtette a pallost és leesett a lóról, s hogy egész kísérete odarohant hozzá és visszaültették a lóra. Akkor rázendített a Jeszcze Polska nie zginelára (a lengyel himnusz kezdő sora - a szerk.) és a kísérete is énekelni kezdett vele, de abban a pillanatban egy másik golyó megölt mellettük a sokadalomban egy lengyel őrnagyot és félbeszakadt az éneklés. A költészet szempontjából ez nagyon szép. De mégis meg kell fojtani őket, és ez a mi lassúságunk gyötrelmes. Nálunk a lengyelek lázongása örökletes, ősi családi visszavonás. Mi nem ítélhetjük meg az európaiak szemszögéből, bármilyen is egyébként a gondolkodásmódunk."

      Egy kis eligazítás. J. M. Hitrovó nem más, mint a híres  Kutuzov marsall lánya, Jelizaveta Mihajlovna, a költő közeli barátnője és még ki tudja... Szuvorov és Kutuzov verte le 1794-ben a Koszciusko vezette lengyel szabadságharcot. Később az oroszok legyőzhetetlen szövetségesével, „Tél tábornokkal"  együtt Napóleont is kiüti,  a franciákhoz fűzött lengyel reményekkel együtt. A  polonofóbia Oroszországban  nemzeti  rögeszme.  Mindent túlélő atavizmus.  A lengyelek örökké elégedetlenek, lázadók, összeférhetetlenek - szajkózza a jól értesült átlag orosz. (Akár csak rólunk annak idején Bécs és azóta is némely szomszédjaink.)  Fanatikus katolikusok, tehát eretnekek, vissza kell őket téríteni az igaz útra - zsolozsmázza kenetteljesen a pravoszláv (ortodox) klérus.  A lengyelek nem értik meg a nagy, páratlan orosz lelket és Moszkva, a Harmadik Róma világtörténelmi  küldetését (Messiás - komplexus). A szent  nagyszláv eszme árulói - mondja az értelmiségi orosz. (Mi  magyarok csak egy rákos daganat vagyunk a nagy pánszláv  álom kellős közepében, az északi és déli szlávok között.) Hetvenkedő, úrhatnám, gőgös polyák - hetvenkedő, úrhatnám gőgös magyar. Úgy kell nekik!

A lengyel életérzés az oroszok irányában több is, kevesebb is, mint fóbia. Több, mert szinte vallás. Fehéren izzó elszántság. Néha valóságos kamikaze bevetés, majd tudatosan vállalt mártíromság. De sohasem gerinctörés.  A megsemmisített lengyel állam helyett  sokmillió  mini- Lengyelország keletkezett.

Minden lengyel családban, minden templomban, a bezárt iskolákon, egyetemeken kívül , vagy a szibériai rabságban - világított a hazaszeretet, szabadságvágy, igazság és önfeláldozás örök mécsese. Emlékezés, remény, becsület, bátorság! Mintha a híres, négyszögletes lengyel katonasapka (a konfederatka) is ezt jelképezné.

       És most lássuk Sztálint, a világ népeinek lánglelkű vezérét, a legyőzhetetlen generalisszimuszt, felszabadítónkat. Beszélgetőpartnere Milovan Gyilasz, aki akkor a jugoszláv kommunista párt második embere. Később Tito ellen fordul, a több demokrácia és világosság nevében. Bebörtönzik. Szabadulása után Párizsban összebarátkozik Fejtő Ferenccel, aki  megírja, mit  közölt  Moszkvában Sztálin Gyilaszszal, 1947-ben.

„Tudod, Milovan - mondta (Sztálin) - Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van. Milovan bevallotta nekem: Természetesen arra gondoltam, hogy hízelegni akar, ezért Szerbiát fogja megnevezni.

-Melyik az a két nemzet? - kérdezte Gyilasz.

-Hát a lengyel és a magyar. Gyilasz meglepődött.

- Miért pont ők? Sztálin, aki büszke volt arra, milyen jól ismeri az igájába hajtott országok történelmét, tudálékos képpel a következőket mondta:

-Mert ebben a két országban igen népes volt az arisztokrácia és a nemesség. Ez az arisztokrácia és ez a nemesség pedig konokul ragaszkodott az előjogaihoz a saját királyával és az idegen uralkodókkal szemben és ezt a minden központi hatalommal szemben támasztott függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is.

Majd Sztálin mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét!

Pont ez a két nép állt ellen legelszántabban Sztálin térfoglalásának. - zárja Gyilasz. Mit mondjunk? Telitalálat.

        Befejezésül  egy aranyköpéssel koronázzuk meg  az eddig írottakat: „Az orosz katonát nem elég megölni, meg is kell lökni, hogy elessen!" Egyesek szerint Napóleon mondta Borogyino után, mások szerint Bismarck mondta pár korsó sör után. Az orosz katona kitartása, állóképessége és hátborzongató, tompa fatalizmusa évszázadok óta közismert. És az oroszok nagyon szeretik a hazájukat. Az a baj, hogy a másokét is.

Most az ukránokét.

****************************************************************************************

Építő pálinka

Ilyen az, amikor összekeveredik a lehetséges és a lehetetlen, amikor már majdnem mindegy, hogy párbajban vérezni vagy vérbajban pározni....  Kerüljük a  durva vagy-vagyot!  A korlátlan lehetetlenségek és a korlátlanul korlátozott lehetőségek  hajdani aranykorszakában semmi sem az volt, aminek látszott. Vagy aminek látszani akart.    

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy székely kisváros, sokoldalúan fejlett szocialista társadalommal és egy vasgyárral. Mint említettük, éppen aranykorszak. Káprázatos fejlődés, mindent és mindenkit éjjel-nappal fejlesztett pártunk és kormányunk, csak éppen a szaklíceumot nem eléggé. Az igazgató, Pál István, kineveztetett tengernagy rengeteg tengerésszel, éppen csak hajó és tenger nélkül. Mert nem volt saját iskolaépület, tanműhelyek, bentlakás, semmi, ami kell.

Az általános iskola délelőtt működött, a líceum délután, este, ugyanott. Olyan lázas nyüzsgés volt, mintha minden nap Nicolae Ceausescu elvtárs születésnapja lenne. Az igazgató született diplomata, kitűnő emberismerő és csiszolt gondolkodású elvtárs. (Csak azért elvtárs, mert ez kötelező volt.) Dédapja feldmarsall-lájdinánd - magyarul altábornagy - volt, még a bécsi keringő kitörésének hajnalán, ez fontos, mert sok mindent le lehet ebből vezetni, ha nem, akkor rávarrni.

Pál egyszerre volt a közvetett műveletek (stratégia) és közvetlen műveletek (taktika) nagymestere, nem hiába volt jó sakkozó. Egyszerre látta a fát és az erdőt.  Ahogy mondogatták,  sötétben is észrevette a bolha tökén a pattanást, de ha úgy adódott, a csillagok végtelenjébe feledkezett, mert amúgy meg fizikaszakos volt. Az építkezést be kellett indítani. Ígéretekből, határidőkből már tele volt a padlás, de a dolog valahol mindig lesántult. Lépni kellett.

Gondolkozott, figyelt, szimatolt itt-ott, újra gondolkozott, leszűrte a tapasztalatokat, megint gondolkozott - aztán nekivágott Bukarestnek, amit a helybéliek nemes egyszerűséggel csak Nagyoláhfalunak hívtak. Pontosabban, dehogy hívták! - legföljebb telefonon, ha muszáj volt. Sűrűn muszáj volt. Na. Akkoriban. Is.

Iskolát  mihamarabb!  A vasgyár igazgatójáról azt beszélték, hogy eléggé bennfentes „odalent” a fővárosban, a gyára pedig, állítólag, a Kárpátok Géniuszának egyik kedvence, mert kitűnő vasdolgokat exportál.  A vasgyáros súgta meg, ismét csak állítólag, az iskolaigazgatónak, mely ajtókon kell kopogtatni s miként.

Pál tudott figyelni, elemezni, következtetéseket levonni, és öt-hat lépéssel előre látni. Tudjuk, kitűnően sakkozott. Értette, mi a látszat és mi a valóság - abban az időben legtöbben összezagyválták a kettőt.

Elsősorban atomerős szilvapálinkát és utánozhatatlanul finom székely házi áfonyalikőrt szerzett, vagy öt-hat literrel. Az áfonyalikőr/áfonyapálinka ősi székely csodafegyver. A visszamaradó, szesszel telített áfonya kockázatos, akár az atomtemető. Pár kanállal belőle s az ember máris leette magát a sárgaföldig. Régi szabály, hogy nagy útra sose indulj el egyféle ajándékkal. A vasgyár méltán neves termékei között gyakori volt a bronzból vagy alumíniumból öntött, művészi érzékkel  formázott kőszáli turul, mesés agancsú szarvas vagy vadászkutya, szájában nyúllal, meg a medvébe visszahajtható dugóhúzó, melyen a medve szája lett a sörnyitó. Hogy az art deco, szürrealista és egyéb stílusú hamutálcákról már ne is beszéljünk. Mind valóságos ötvösremekek, tényleg. A székelyek nem csak a fafaragás és emberré faragás mesterei, hanem a fémfaragásé is.

Az említett állatsereglet egyáltalán nem szerepelt a világra szóló ötéves tervekben, olyannyira nem, hogy leginkább vesztegetésre termelték. Leánykori nevén: „Ajándékok a pasának” - jelenkori nevén o mikö áténcie. Apró figyelmesség...

Pál tehát nekivágott. Vele ment egy markos segéderő, aki az apró figyelmességektől súlyos bőröndöt cipelte. A legelső lépés, a nyitás, mindig fontos, néha döntő, mint a szerelem első látásra.

Az iskolazarándok mindent előkészített. A szeszes nyalámságok  félliteres és literes, gonddal kiválasztott hajdani „úri” üvegekben, elsőrangú parafadugóval és viaszpecséttel lezárva, háziszőttesből készült, csakis fekete és vörös színben kivarrott székely mintás tarisznyákba kerültek. És mindegyikhez a medvepofájú dugóhúzó. Íme - ízlés, tartalom és forma, valamint  cél és eszközök tökéletes harmóniája. Az állatokat nem csomagolták. Műértően polírozott, lakkozott fatalapzatra rögzítették őket.

Első a minisztérium portása. Ezek, ugye, lefelé sz@rnak, fölfelé nyalnak. A  kétfős expedíció távolabbról diszkréten szemügyre vette. Eléggé borvirágos orrú, püffedt képű, karikás szemű-é? A portás megfelelt az elvárásoknak. Pál kellő szerénységgel, de határozottan, öntudatosan bemutatkozott, majd:

- Kis segítségre lenne szükségem, amit csak ön tudna megoldani - közölte, és közben kitett egy népművészetbe burkolt félliteres szilvapálinkát. (Alapszabály: elsőre ne adj sokat, mert hülyének néznek és még többet várnak, de adj választékosan, könnyedén. Figyelemfölkeltés!)  A portás szeme rátapadt a csomagra. Mi lehet benne - lehet, hogy neki hozta ez a jól öltözött, románul szépen beszélő figura? És a kapu éber őrén rajtaütés-szerűen elhatalmasodott az az érzés, hogy csakis őneki jár ez a kis cucc, tehát valamit valamiért. Eligazította a kérelmezőt, mire az valami főúri grandezzával átnyújtotta a mikö áténciét s hozzátette:  vigyázat, nagyon erős. A portás ennek hallatára megtáltosodott  és azonnal fölhívta belső vonalon a minisztérium egyik osztályát, pár percig csevegett és az igazgató máris indulhatott. Első akadály kipipálva.

Az osztályon a titkárnő már némi kíváncsisággal várta az ismeretlenből felbukkanó ügyfelet.  Pál itt is bemutatkozott, optimálisan adagolt hódolattal kezet csókolt, s megkérte az osztály fejedelemasszonyát, hogy behozhassa utazótáskáját, mert ugye messziről jött. Megköszönte a gyors, kedves fogadtatást és hozzátette, hogy mifelénk egy ősi népszokás, íratlan szabály, hogy jótett helyébe jót várj! Úgyhogy ő most néhány pici figyelmességgel ezt kifejezésre is juttatná. Löszác, löszác - szabadkozott a hölgy, miközben egyik szeme a táskát, a másik a vidéki jövevény ízléssel választott, nagyvilági nyakkendőjét nézte. A kukoánö jól ápolt, de már éltes volt. (Elhúzódó másodvirágzás - állapította meg magában a Mikulás szerepébe bújt jövevény.)  S nyílott a Szezám, előkerült egy palack elsőrangú, jó harmincöt fokos áfonyalikőr, némi kristálytiszta havasi mézzel édesítve, még egy  szilvapálinka, valamint egy bronzkutya, bronznyúllal a szájában és egy alumínium sas, hogy a hölgy választhasson. Oszd meg a figyelmét és uralkodj! Ha a nagysága az összest választja - nyert ügy. Úgy is lett. Eleinte ugyan szabódott, hogy ő nem is tudja, melyik legyen, mindegyik fántásztik, szpléndid. Legyen mind a kettő - mondta az ajándékozó jó kedvvel, hisz bejött a számítása!  Így kell feloldani mások dilemmáit. Kettős áldozat egy minisztériumi  nagyasszonyért nem nagy ár.

A lelkes Pál ezután pár szóban bemutatta a pálinkák rendkívüli képességeit, hangulatteremtő és egészségóvó csodatéteményeit. Még egy kis hivatalos társalgás meleg baráti, elvtársi légkörben, majd telefon, és ez a kedves, elbűvölő ember máris mehetett a miniszterhelyettes titkárságára. A tetőtől talpig  apró figyelmességekkel borított hölgy sajnálattal közölte, hogy se a miniszter, se a miniszterhelyettes nincs bent, az egyik külföldön van, a másik éppen beteg. Sebaj. Oldottabb lesz a légkör, kapcsolatépítéshez a legjobb. Második próbatétel kipipálva. Közben útba ejtették a budit, ahol  a markos segéderő bőröndjéből, aki addig a folyosón gubbasztott, utántöltötték a főnök táskáját.

Ezután, hogy úgy mondjuk, paradigmaváltás történt. A nagyságos mininiszterhelyettes titkára egy férfi volt, tehát a  külső, a kissé bonviváni jelleg, a nyakkendő itt nem első vonalbeli nyerő. Leginkább az akarat, az alkalom és a felkészültség számított. Meg a cigaretta. És persze, a hamutálca. Mert a góbé küldöttség fejének orra rögtön szagmintát vett, önkéntelenül. Szétnézett. Itt ipari méretekben dohányoznak! Tucatáru kerámia- és üveg hamuzó alkalmatosságok. Az ő mindenható csomagjában viszont bevetésre készen, „beélesítve” várt három bronz efféleség, különböző formában. És eszébe jutott egy D. Kiss gyártmányú csíkszeredai csasztuska is, miszerint: A világ, ha akar, halad / Konyak és Kent együtt marad! A hímnemű titoknok jól irányzott kérdéseivel, ravaszul elejtett közbevetéseivel, jellegzetes balkáni  észjárásával alaposan megpörgette a kérelmezőt, de az kitűnően állta a sarat, emlékezőtehetsége, felkészültsége, érvei  és jól időzített, románul előadott székely viccei kivívták a rangos elvtárs elismerését, úgyhogy az cigarettával is megkínálta. Pál azt mondta, örömmel elfogadja, de csak úgy, ha ő is megkínálhatja a továrösult egy hamutálcával. A nagykutya vette a lapot. Mindhárom hamutál előkerült.

A  titkok kezelője igazi fanarióta egyértelmű kétértelműséggel jelezte igényét: Még két cigarettával szívesen megkínálnám önt...  Minek részletezni? Egy nagy butykos pálinka és két üveg áfonyalikőr már játszva célba talált, ahogy a csasztuska jövendölte.  A titkár jelezte, hogy az ő unokahúga éppen a nagyfőnök, vagyis a miniszter elvtárs titkárnője. Sajnos, a miniszter magával vitte. Aztán, mintegy félvállról, könnyedén megjegyezte, hogy unokahúgának nagyon tetszene valahonnan egy fekete-bordó kockás székely cserge, mert az jól menne az áfonyalikőr színéhez. Ezt garantálja s majd ő segítene eljuttatni hölgynek, elkerülendő a fölösleges bonyodalmakat. Ebben megegyeztek. Miniszterhelyettesi fokozat kipipálva.

Történt mindez alig három óra leforgása alatt. Út feltárva, a jelzés zöld, kapuk nyitva. Így kell ezt. Mint Rommel  Észak-Afrikán, úgy száguldott Pál a minisztériumon át.  A semmiből az ismertségbe, sőt az elismertségbe. Per aspera ad astra!  Mehettek is haza. Távozáskor a portás, aki álcázott szekus volt, rájuk vigyorgott: Na, üres a bőrönd? Nem egészen - mondta az elégedett vidéki és még egy áfonyapálinkát adott a strázsának, aki ettől földig hajolt. Ámen!

Otthon felkereste a gyárigazgatót, hogy a legmagasabb pártvonalon is jó lenne lendületet adni a dolgoknak. A másik igazgató egyetértett. Neki is érdeke volt a jó szakképzés és egyebek. Kéz kezet mos. Lám, a kettős átkarolás elve és gyakorlata, ahogy Hannibál tette Cannaenál. Nem részletezzük tovább. Egyszer csak  minden idők legnagyobb államférfia, a Szkornyicsesti Tölgy is átszólt a minisztériumba, hogy mi van?  A Tölgyet nem pálinkával vesztegették, hanem elhitették vele, amit mohón el akart hinni: hogy a székelyek mennyire szeretik és milyen hálásak neki a rengeteg iparért és a tökéletes egyenjogúságért. És gondtalan, boldog életükért.

Ettől kezdve az események csúcssebességre kapcsoltak. Persze, addig még sok pálinkaféleség lefolyt illetékes torkokon, a cserge is megizzadt, miegymás. Még kellett  ilyen-olyan apró figyelmességekkel olajozgatni a gépezetet, de igazgatónk helyzete megszilárdult, tárt karokkal fogadták és vállát veregették. Dá, dá, domnu öla din székuíme...

Az iskola fölépült és a kor követelményeit is meghaladóan berendeztetett. A legcsodálatosabb egy minikohó volt, mely által az öntőtanoncok mélyültek el mesterségükben. Egyszerre bő mázsa elsőrangú vasat lehetett csapolni belőle, de egyéb fémeket is készségesen megolvasztott. Ettől kezdve a soha ki nem hűlő kis huta ontotta a különbnél különb csemegéket. Nem csak csodaszarvasokat, ebeket, turulmadarakat, satöbbi, hanem különböző méretű és rendeltetésű vaslábasokat, serpenyőket, bográcsokat is. Már a szeku sem kötött bele, hogy hogy is van ez, elvtársak, részint, mert a szekusnak is jutott a mutyi mütyürökből - részint, mert ezek az alkotások mint a diákok gyakorló darabjai, vizsgamunkái híresültek el. Nők Napján minden iskolai alkalmazott elvtársnő lábasokkal, egyebekkel térhetett haza, a maradék italféleségek felhasználásáról, ott rögvest, az önfeláldozó férfiak gondoskodtak.

Ha egyszer egy üzlet beindul... az oroszok is a vodka nevű üzemanyaggal jutottak el 1945-ben Berlinig. Igaz, hogy onnan meg haza. Na. Hogy a korrupció enyhíti a diktatúrát? Persze. De ki merné eldönteni, hogy melyik erősebb: a diktatúra korrupciója vagy a korrupció diktatúrája?

Ismerd meg a rajtad hatalmaskodók életmódját, szokásait, erkölcseit. Ellenfeled gyengéi a te erősséged. Tudj titkot tartani. Sose hazudj, de sose mondd meg a teljes igazat. Csak akkor, ha a másik is megteszi, de a Jóistenen kívül ki biztos ebben?  Reméld a legjobbat, készülj a legrosszabbra. De ilyesmiket mintha már a jó öreg Szun-ce is írogatott volna időszámításunk előtt... Éljen a góbé furfang!

**************************************************************************************

A pestis Sarkadon 1738-39-ben

"Sok pestis és sok háború volt a világon. De a pestis és a háború mindig készületlenül éri az embert." (Albert Camus: A pestis)

A járványok jönnek-mennek, a szerencsésebb és egészségesebb emberek maradnak. Nem is tudjuk, mitől tartunk inkább - a betegségtől vagy a lélegeztető-géptől. Van, aki fatalista és a lovak közé dobja a gyeplőt: lesz, ahogy lesz. A másik betegesen retteg a betegségtől, és van, aki az élvezethajhászásba menekül: egyszer élünk, ki tudja, lesz-e holnap? És van, aki imádkozik, mert csak az Isten segíthet. Akárhogy is legyen, nem az ember birtokolja a reményt, hanem a remény birtokolja az embert. Az élet élni akar. Még a vírusok, bacilusok is. Ezért mutálódnak.

A régi korok legrettegettebb csapása volt a pestis, de még ma is felbukkan itt-ott  Afrikában. Mivel kórokozója nem vírus, hanem bacilus (baktérium), a XX. század második felétől antibiotikumokkal eredményesen gyógyítható. Nevei: döghalál, dögvész, fekete halál, mirigy, csuma, (= csomó), Sarkadon guga, másutt gumó.

Az 1738-as pestis Nagyszebenben jelentkezett először, onnan a tavasz és nyár a Maros völgyén elhozta Arad, Zaránd és Csongrád megyébe. Arad megye értesíti a kormányt és Bihar megye illetékeseit a bajról. A kormányzat gróf Károlyi Sándorra, II. Rákóczi Ferenc egykori nevezetes tábornokára bízza a járvány megfékezését. A Fekete-Körös mentén szigorú őrséget állítanak, átjönni csak un. passzussal (engedéllyel) lehet. A bejövőket megfigyelik, elkülönítik, sóval, ecettel, mésszel, füstöléssel, némely helyeken szenteltvízzel is fertőtlenítik (?) - mindhiába. A hatóságok kiderítették, hogy bizonyos kóbor, csavargó, fertőzött csoportok és vándorkereskedők titokban átszivárogtak a folyón, így (szándéktalanul is) katasztrófába lökve a bihariakat. A vész úgy csapott le, mint a fergeteg. Rögtön előkerült a népszerű csodafegyver, a fokhagyma és vöröshagyma. Az akkori luxusétkezés négyfogásos: fokhagyma, hagyma fokhagymával, majd  fokhagyma hagymával és végül hagyma. Erdély egyes vidékein a jámbor halandók bedörzsölték testüket, küszöbüket és amit csak bírtak fokhagymával, mintha vámpírok rontottak volna rájuk.  A megye első  fertőzött települései Sarkad, Kötegyán és Nagyszalonta. Történt ez 1738 szeptember végén, október elején.

Az első hullám 1739 végéig 79 helységre csapott le és 22.436 emberéletet követelt. A második hullám, 1743-ig 12.464 áldozatot szedett - mindösszesen tehát 34.900  a Bihar megyei halálozások száma. Országos csúcs! - tegyük hozzá.

Sarkadon

Az első áldozat Csök István, három kiskorú gyermekével. Meghalt Szabó Sándorné, született Szűts Erzsébet, Sarkad vára híres kuruckapitányának özvegye és fia, ifjabb Szabó Sándor. A halál fiai lettek a Rákóczi szabadságharc egykori hősei, Leel-Őssy János, Fekete János, Illyés János, Pribék István, Szilágyi Mihály, Újvárosi Benedek, Deák János és Pósi János. Az áldozatok között vannak a ma is honos Puskás, Képíró, Baktai, Sajti, Kesztyűs, Kis, Komlósi, Toboj (Tobai?), Szathmáry, Szűts, Dobi, Debreczeni, Csete, Sárosi, Erdős, Baranyai, Ungor, Mózes és más családok tagjai.  A nyolcvanat taposó  Berke János sarkadi főbíró és a 78 éves Nyerges Mihály a legidősebb elhalálozottak.

Néhány figyelemre méltó jelenség:

a. A halottak több mint 80%-a húsz év alatti!

b. A pestis inkább a férfiakat "kedvelte". Sarkadon összesen 449 embert temettek, ebből 245 férfi és 204 nő.

c. Az akkori ország területére vetítve, Erdéllyel együtt, az emberek 5% -át - 250 ezer fő - ragadta el a fekete halál. Sarkadon majdnem 15% -át! (1738-ban a község lakossága nem lehetett több négyezer léleknél.)

d. A  járvány második hullámának Sarkadon egyetlen áldozata sem volt! Annyira biztonságos, „tiszta” lett a község, hogy Bihar vármegye főszolgabírája, Beliczay László ide húzódott és innen intézkedett. Nyájimmunitás? Gondoljunk Nietzsche szavaira: Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz.

e. Jó lenne utánanézni levéltárakban, bárhol, vajon e tragédia után lett Sarkad ragadványneve  „fokhagymás”? Fényes Elek, a magyar statisztika megteremtője nevezi így Magyarország Történeti Geographiája c. (1850) művében.  Talán az emberek megtapasztalván e feledhetetlenül szagló növény fölöttébb jótékony hatását, rákaptak és termelni kezdték?

Nem tudjuk, a pusztító járványok  mennyire alakították országok, népek, családok sorsát -  és mennyire a politika, a háborúk és a pénz. Csak annyi bizonyos, hogy ma nem mi lennénk a mi, más - talán jobb, talán rosszabb magyarok élnének helyettünk.

( Az előbbi emlékeztető-vigasztaló írás adatainak jó része Seres István történész, turkológus kitűnő munkájában:  A pestis Kötegyánban és Sarkadon 1738-ban - található.)

BLU201205-7807-1810