Nagyvarjasi Szabó István - Blogja

- 1949. 03. 07. Nagyvarjas, Arad megye.

- Oskolák: a szülőfalumban, a szomszédos Tornyán, középiskola Pécskán, utána a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Fokozatosan elvtárssá fajultam. Előbb az egyetemen, majd 1972-től egyetemen kívül is így szólítottak. Tanár elvtárs.  Izé elvtárs. Szabó elvtárs. Idefigyeljen elvtárs! Mondja maga elvtárs! Voltam ezenkívül irredenta - horthysta - revizionista befolyásoltság alatt álló elvtárs is. (Így!) Úgy ám.

A székely Szentegyházán tanárkodtam bő 16 évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség - filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80-100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég  két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. - és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.

Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek és hagytam magam. A sarkadi középiskolából vonultam nyugállományba.

Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

Mottó: A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem azért, hogy senki se szúrhasson (Fekete István)

„457 hadnagyot avattak fel 1943 augusztusában, közülük öten voltunk osztályelsők a Ludovikán. Az egyik a Tatárhágónál esett el, a másik Tordánál, a harmadik a Hortobágyon, a negyedik pedig Budapesten - az öt osztályelső bajtárs közül 23 éves koromra egyedül maradtam, mind a négyen hősi halált haltak.” (Török Pál Miklós)

   Életrajz? Korrajz? Történelem!

Ritkán gondolunk arra, hogy minden ősünk bennünk van. Tetszik, nem tetszik, belőlük vagyunk. Más szóval, bennünk élnek bizonyos genetikai fokon vagy akár molekula-adagban legtávolabbi anyáink és apáink is. Ha egy is másvalaki lett volna közülük, már nem te  lennél te, nem én lennék én - hanem valaki más. Mennyire más? Költői kérdés. Nem tudjuk, kik voltak ők, mik voltak fájdalmaik, örömeik, hányszor találkoztak az igazsággal, a halállal, és hogy tudták azt elviselni.

1716: Savoyai Jenő, Habsburg császári hadvezér csapatai, közöttük jelentős számú magyar katonával,  visszafoglalják az 1552 óta török uralom alatt álló Temesvárt és Bánságot.

A muszlim hitű török lakosság a kiűzött oszmán hadsereggel tartott. De nem mindenki. Akik itt születtek, akiknek magyar kötődésük volt, azok közül néhányan itt maradtak, felvették a keresztény hitet és magyarrá váltak. Így történt ez egy bizonyos Ali Benbasi Szulejmán nevű törökkel is, aki a magyarok között, mi más, mint Török nevű lett. A család mindenesetre a Marostól  északra telepedett le, Arad környékén, Gájban és Tornyán. Miért „mindenesetre”? Mert az iszlám törvény (sharya) a hitehagyott muzulmánokat csak egy módon büntette: halállal. Bármelyik muszlim megölhette őket, bárhol, akár ingyen, szórakozásból is, és cserébe számíthatott  Allah paradicsomára. Ezek nem lacafacáztak. Ezt Ali Szulejmán binbasi is jól tudta.

Az ezerhétszázas évek első felétől ez a különleges tekintélyű Török család adta, ritka kivételtől eltekintve,  Tornya község, majd mezőváros bíróit. De miért írtam másodszorra kisbetűvel, hogy binbasi. Mert csak így van jelentése török nyelven: ezredes. A családi hagyományban benbasi szerepel, ilyen török szó nincs. Jellemző még, hogy a tornyai Török családban Savoyai Jenő herceg emléke Savoyai kagán néven élt, él tovább mindmáig. A kagán ótörök eredetű szó, jelentése: alárendeltségben lévő törzsi vezér, fejedelem. A család úgy tudja, hogy Ali Szulejmán anatóliai, tehát tősgyökeres "török" török volt, nem valami eltörökösödött balkáni szerzet.

Tehát Ali Szulejmán ezredes - ugorjunk jó kétszázötven évet és íme: Török Pál  Miklós honvédezredes. Róla bővebben, később. A kör bezárult, ezredestől ezredesig  értünk, vagy, ahogy a hajdani misztikusok ábrázolták, a sárkány a saját farkába harapott, az Időspirál fordult egyet, a végtelen Idő visszatért önmagába.

A népes Török család az 1800-as évek vége felé új istenáldásával gyarapodott, megszületett a legutolsó,  Mihály, a tizennegyedik (!) gyermek. Tehetséges, jó zenei érzékű, szülei felsőbb iskolákra szánták. Trianon után  Kétegyházán lett kántortanító. Itt újra, életre szólóan találkozik a nagybetűs Történelemmel, mely a távoli Skóciából sodródott a család különös sorsába.

Kezdjük  valahol a közepén. Károlyi József gróf egyszer azzal dicsekedett, hogy ő akkora főúr, hogy még a család angol nevelőnője is arisztokrata származású.  A ladyt úgy hívták, hogy Esther Hay.

Most kezdjük az elején. 980 körül egy viking portyázó horda rajtaütött a kelet-skóciai partokon. Egy skót ember hay-hay - jelentése : széna, de lehet indulatszó is - kiáltásokkal riadóztatta a környéket s elűzték a skót magántulajdon kisajátítását szorgalmazó, rettegett kalóz társaságot. Az emberre ráragadt a Hay név, híres lett, családi címere ezüst pajzson három kis vörös pajzs, ami őt és két fiát jelenti. Jelképeik között szerepel még a fagyöngy és a sólyom is. Jelmondatuk: Per ardua ad alta - magyarul annyi, mint küzdéssel a magasságokba. A Hay család ma is egyike Skócia 169 klánjának, olyanok mellett, mint a McDonald, Campbell, Cameron, McIntosh, McMillan, Graham, Grant, Sinclair, Ferguson, satöbbi. Az egyik Hay  épp William Wallace oldalán harcol életre-halálra a hódító I. Edward angol király ellen, akit nekünk Arany János mutatott be, A walesi bárdok-ban.  Később a család a szép, okos, de nem eléggé ravasz Stuart Mária skót királynő oldalára áll, akit viszont Friedrich Schiller és Stefan Zweig művei tettek halhatatlanná. Halottá viszont unokatestvére, I. Erzsébet  angol királynő  tette, 1587-ben, amikor lefejeztette.

A Hay klán ezután háttérbe szorul. De a XX. század közepén megint  csillag kél az égen, George Campbell Hay, a költő, akinek Skócia négy sarka c. verséből pár sor az edinburghi skót parlament Canongate utcai homlokzatára van vésve, ősi skót, azaz gael nyelven. A Hay klán mai főnöke egyébként Merlin Sereld Vidor Gilbert Moncreifee, a 24. Earl of Erroll. Ősi fészkük a komor, vadregényes Slains kastély, ami arról  is híres, hogy Bram Stokerre itt talált rá a morbid ihlet, hogy megírja a Drakulát.  A regény igencsak vakmerő meseszövése alapján erős a gyanú, hogy a hely ütős skót whiskyjéről is nevezetes.

Most vissza Török Mihályhoz. Kétegyházán találkozik a Gavalik Miklós és Esther Hay házasságából született Gavalik Alojsiával, akit feleségül vesz. Házasságukból két gyermek születik, Valéria  és Török Pál Miklós, utóbbi 1922-ben. A gyermekkor első évei Kétegyházán telnek, majd a család Szegedre költözik, ahol az édesapa a felsővárosi templom kántora lesz. Amint Török Pál Miklós  A hazáért mindhalálig című emlékező kötetében elmondja, mindig katona akart lenni. A gimnázium után a békéscsabai 19. honvéd gyalogezredhez rukkol be (1940-41), mint karpaszományos. A kiképzés kemény, de mint un. "örömkatona" (azaz aki szeret katona lenni), mindent meggyőződésből végigcsinál, a kőkemény jutasi őrmesterek, öreg katonák "szívatásait" összeszorított fogakkal tűri, mint szükséges rosszat. Minden jó és rossz tapasztalatból építkezik. Egyrészt úgy veszi, mint edzést a nehéz időkre, másrészt megfogadja, hogy ő sosem bánik majd így az alárendeltjeivel.  A későbbi években hálával emlékezik egykori feletteseire, mert testét-lelkét hozzászoktatták a kemény kihívásokhoz. Szellemileg - erkölcsileg készen áll a Ludovika Akadémiára. A felvételije kitűnően sikerül. Egy székely fiú is felvételizik. Kötelező az úszni tudás. Az úszóvizsgán a székely beugrik a mélyvízbe, de közben elkiáltja magát: Nem tudok úszni! Azonnal ugranak kimenteni. A Ludovika parancsnoka szokatlan döntést hoz. Fel kell venni, mert bátor gyerek, ebből jó tiszt lesz. Ez a fiatal tiszt 1944-ben hősi halált halt a Kárpátokban.

Török Pál végig jeles akadémista, a gyalogsághoz beosztott aknavetőssé képezik ki. Az Akadémia persze nem csupa zord arkangyalból áll - diákok ők is. A kerítésen átugorva kiszöknek a budapesti éjszakába, majd ugyanúgy be. Ha elkapják őket, súlyos büntetés, végső esetben kicsapás jár érte. Egyik bajtársuk eléggé kótyagosan lépne át a kerítésen, bemenet, de sehogy se sikerül. Egy arra járó öregurat megkér, hogy tartson neki tolvajlétrát. Az szívesen megteszi, a tisztjelölt hálálkodik, bemutatkozik és megkérdi jótevője nevét. Dobay tábornok vagyok, örvendek az ismeretségnek, kedves fiam. Látva a fiú megdöbbenését, a veterán tábornok közli, hogy akadémista korában ő is épp itt ugrált ki-be. Isten áldjon fiam! 

A tanári kar kitűnő, az elvárások maximálisak. A "szaktantárgyak" mellett elvárt a szépirodalom, általános műveltség, könnyed társasági modor, kifogástalan öltözet, tánctudás, lovaglás, vívás, és persze legalább egy világnyelv meg valamelyik szomszéd ország nyelvének ismerete. S közben sport, mozgás, megint sport és gyakori, izomszaggató terepgyakorlatok. Nem csoda, hogy a "ludovikás" márkajel volt. Az eladó úrilányok álma az arany kardbojtos ludovikás tiszt, a lányos anyák álma úgyszintén.  Különösen a huszártisztek és a repülősök igen "keresettek." Mivel a huszárság túl volt terhelve (hagyományosan) arisztokrata tisztekkel, Török Pál csak protekcióval juthatott volna közéjük, annak ellenére, hogy anyai ágon lengyel, cseh-morva és skót-angol nemesi ősökkel dicsekedhetett - volna. Az akadémista jelölt elutasította a protekciót, saját erejéből akart lenni valaki.

Bár ez nincs a könyvben, a Don kanyar után (1943) a német főparancsnokság bizalmas körlevélben elismerően ír a magyar tisztek önfeláldozásáról, helytállásáról és képzettségéről.  Egyetlen kifogás merült fel: felkészültségük  túlságosan elméleti, túlzottan formai.  Igen, a Ludovikán lovagokat képeztek, akiktől nem csak a gránát-tépte csatamezőn, hanem a táncparketten vagy a szellemi és - nem hivatalosan! - a szerelmi  csatákban is elvárták az extra teljesítményt. Legfelsőbb erkölcsi  parancsolat: a személyes példaadás, és hogy csak azt várhatom el az alárendeltjeimtől, amit én magam is megteszek vagy meg tudok tenni!

1943. augusztus 20. Tisztavatás és egyelőre szürke és kevésbé szürke hátországi napok. Török hadnagy közelében egyszerre felrobban 49 kézigránát. Elképesztő szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hadnagy "csak" az egyik szemére vakul meg. Próbálják a kor legmodernebb eszközeivel eltávolítani szeméből az apró fémszilánkot - nem megy! Vége a tiszti pályának? Már unja a kötést a szemén, leveszi és belenéz az apró betűs Bibliába. Kitűnően látja a betűket. Egyik csoda, "vak véletlen"? - a sok közül, ami végigkíséri a csatákon, életen és halálon át.  1944 nyarán a várpalotai lőtérre kerül. Megint egy újabb ómen! A 201-es elit tanzászlóalj parancsnoka az erdélyi születésű Böszörményi Géza ezredes, a honvédség egyik legkitűnőbb katonája. Búcsúestet tart, mert Nagyváradra vezényelték, hogy vegye át az ottani 25. gyaloghadosztály egyik ezredének parancsnokságát. És a koccintásra emelt pezsgőspohár minden ok nélkül szó szerint szétdurran a kezében. Halálos csönd, mindenkit elnémít e megmagyarázhatatlan jelenség, de az ezredes mosolyogva felkap egy másik poharat és a szép életre, szép halálra üríti. Földöntúli, transzcendentális erővel vezeti a láthatatlan kéz Böszörményi ezredest a"legszebb katonahalál" felé. 1944 szeptemberében, Tordánál, a magyar királyi honvédség legdicsőbb és leghevesebb csatájában hal klasszikus hősi halált, katonái élén, a tordai temetőben, alig pár lépésnyire édesapja sírjától. Miután visszaverte az ellenséget. Jussanak eszünkbe a Nobel díjas John Steinbeck szavai: "A katona a legszentebb lény minden ember között, mert neki kell elszenvednie a legnagyobb megpróbáltatást, a legnagyobbat, ami csak létezik."

Török Pál hadnagy a dél-Alföldön esik át a tűzkeresztségen. Egyik legényének fejét kötözi be és hátra küldi, mikor két robbanást hall. A sebesültnél ott maradt két kézigránát és azokat vágja be egy kukoricaszár-kúpba, ahonnan egy álcázott szovjet mesterlövész épp a hadnagyát venné célba. 1944 októberében, Makótól északra Török hadnagy az aknavetők tüzét vezeti, egy kupac mögött hasalva, mikor egy gépkocsi fékez, vezérkari tiszt ugrik ki belőle és kérdi: Hol az első vonal? Pont, ahol én- feleli a hadnagy. A vezérkari nagykutya fehér zászlót tűzet a kocsira és elrobog előre. Ő volt Utassy Lóránt ezredes, Horthy megbízottja, hogy a fegyverszünetről egyeztessen Malinovszkij marsallal. A többit tudjuk. A németek közbelépnek, Magyarország kormányzóját őrizetbe veszik. Jön Szálasi, a nemzetvesztő nemzetvezető és a nyilasuralom. Török Pál és alakulata megtagadja a hűségesküt az új Hadúrra, ők Horthy Miklósra esküdtek föl. Szerencséjük van, "odafönt" most nem épp ezzel törődnek. Török Pál, mint a magyar katonák és tisztek  zöme, folytatja a kilátástalan harcot, két okból:

1. Nem akar szovjet fogságba esni.

2. Esküjéhez híven, nem hagyja magára a rábízott legénységet. Jóban, rosszban együtt, egymásért! Katonái érzik, hogy mellette biztonságban vannak, mentik a hadnagyot, amikor kell és az is menti őket, mikor teheti. Honvédjei szinte babonás hittel ragaszkodnak hozzá, úgy hiszik, "nem fogja a golyó", ő az élő kabala, de megsebesül. Most katonái mentik őt. Felépül, vissza a frontra. A Dunántúlon, egy csendesebb napon, mínusz 20 fokos hidegben  60 km-t lovagol (30 oda, 30 vissza)!, hogy találkozzon  szerelmével, Edittel. Lehet, hogy háborúban hallgatnak a múzsák, de Cupido annál inkább dörömböl odabent.

1945 májusában  Ausztriában szovjet fogságba esnek. A háborúnak napok óta vége. Megint a megdöbbentő magyar naivitás vagy jóhiszeműség - nevezzük, ahogy akarjuk. Önként jelentkeznek a szovjeteknél, hisz a háború már befejeződött, haza akarnak jönni. Eleinte  elég lazán őrzik őket. Reménykednek. Az egyik fogoly baka szülőfaluján jönnek át. A  katona elkérezkedik a szovjet parancsnoktól, hogy hozza a "dokumentyeket". Elengedik, őr nélkül. A magyar boldogan jön vissza a papírokkal. Az orosz csodálkozik, de nem hatódik meg. Bevágják a foglyok közé, irány Szibéria. Három év múlva kerül haza... 

Fogolyvonat. Kürtös - Arad - Brassó - Focsani  (Foksány). Brassót elhagyva, az ezeréves határnál elénekelik a magyar himnuszt. Búcsú a hazától. A himnusz még néhányszor "megáldja" őket, sőt a sorsukat adott esetben jobb irányba fordítja. De ez már bent, Oroszországban. Néhány  meghökkentő történet a fogságból:

Egy szovjet civil főiskolás kislány az írnokuk. Előtte könyv. Kérdi Török Pál, a fogoly főhadnagy, hogy mit olvas? - A világirodalom legszebb könyvét

- jön a válasz. Melyik az?   - Az ember tragédiája, Emerik Mádácstól. S a lány könyv nélkül felmondja a római jelenetet. A főhadnaggyal fordul egyet a világ, mert ott és akkor  olyasmit kap, amit soha nem felejt el. Miközben a sztálinizálódó Magyarországon nem szívesen látja a hatalom az Ember tragédiáját, mert úgymond túl pesszimista, Sztálin Szovjetuniójában  kötelező egyetemi anyag. Hiába, Magyarországon némelyek gyakorta pápábbak a pápánál...

A verekedésre, vérre menő ellenségesség az oroszok, ukránok, grúzok és más kaukázusiak között szinte mindennapos. Grúz tábori őrök összeverik az oroszokat, mert azok meg akarják verni a magyar foglyokat egy szovjet háborús film hatására. Így mindenki boldog, kivéve az oroszokat, de aztán ők is boldogok lesznek, mert jól berúghatnak.

A kakastollas csendőr itt is bizonyít. Trükkösen leplezi le a foglyok kenyerét elzabráló táborőrt. Erre ráfizet Török Pál és a csendőr is. Szigorított kényszermunkára viszik őket, mert "szovjet katona nem lehet tolvaj"! (Ha-ha! Churchilltől tudjuk, hogy Sztálin két nagy hibát követett el: megmutatta a Vörös Hadseregnek Európát és megmutatta a Vörös Hadsereget Európának). Azzal, hogy kiderítették, hogy mégis, a Szovjetuniót, a Vörös Hadsereget gyalázták.

Ide kívánkozik egy lélekbe markoló történet egy Szeged környéki, leányanyától született magyar katonáról. Az un. törvénytelen gyereket az anyja is elhagyta. Kegyetlen a világ. Katona lett, kitűnő katona, kitüntették. Csendőr akart lenni. De mint zabigyereket nem vették fel. Nem kellett se a szülőanyjának, se a szülőhazának. Újból jelentkezett a frontra, a vége fogság. És ez a fiú inkább kint maradt a Szovjetunióban, orosz nőt vett el - azt mondta Török Pálnak, ő mindent megtett, de az anyja is, a hazája is eltaszította. A szovjeteknek, különösen a férfiak nélkül maradt nőknek meg nagyon is kellett. Számos hadiözvegy vagy férfihoz nem jutó orosz nő állt össze hadifoglyokkal. Ha a szovjet hatóságok tudomására jutott, szigorúan büntették, de ha szovjet állampolgárságért folyamodott a fogoly, akkor megúszhatta. Kellett a fiatal munkaerő, az életerős férfi.

Érdekes a különböző nemzetiségű hadifoglyok viselkedése. A japánok kőkemények a náluk szokásos fegyelemben, csakis saját tisztjeik parancsnoksága alatt. Ha kellett, napokig éheztek, tűrtek, de ha a japán tiszt kicsikart valami engedményt az oroszoktól, vakon engedelmeskedtek és keményen dolgoztak. És egy nem akármilyen csepp érzelgősség: a japánok egyik kedvenc verse Petőfi Sándortól a Szeptember végén.  A japán iskolákban a vers kötelező  volt, majd minden japán ismerte. A Felkelő Nap fiai úgy tekintettek a magyarokra, mint harcias, rokon népre : ”Ázsia arany lándzsahegye Európa szívében".

A németek, mint a németek. Szervezettség, összetartás, fegyelem és rengeteg  ésszerűség, szaktudás. Eléggé fenn hordták az orrukat, a többi fogollyal korrektek, de távolságtartók voltak. Csak a fajtájuk érdeke számított. Képesek voltak olyan mű-betegségeket produkálni, hogy a szovjet orvosok semmit se gyanítottak. Egy idő után ugyan feltűnt, hogy kitűnően képzett, nagy tudású emberek a súlyos betegek. Ezeket, mint gyógyíthatatlanokat hazaküldték. A legszebb az egészben, hogy a többi német tudta, mire megy ki a játék és hallgattak: a Haza, a lerombolt Vaterland újjépítéséhez kellettek a jó szakemberek. Le a kalappal! Egy elvesztett háború után így kell megnyerni a békét és a jövőt!

És milyenek a magyarok? Mint a magyarok. Három magyar négy vélemény! - mondja Török Pál rezignáltan.  De mindent felülír a sajátos magyar humor, ami néha fölér egy gyógykúrával. Az élc, a tréfa "szabaddá teszi a rabot".  Embereink leginkább egyénileg - önállóan! - próbálnak boldogulni vagy kisebb csoportokban. Oly ismerős ma is, nem? A magyar észjárás néha groteszkbe csap át. A foglyok között sok a spicli (szégyen!), akik egy kanálnyi plusz kásáért, egy darab fekete kenyérért jelentgetik társaikat. A szovjet így jutalmazza - na nem az információ  értékét-, hanem a besúgást.

Néhány pihent agyú magyar erre fölfigyel. Összebeszélnek, hogy ma én jelentelek föl téged, aztán te engem, hogy te is lakjál jól. A följelentések igen magvasak: Oroszországban sokkal rosszabb az időjárás, mint odahaza. Vagy: Az orosz nők többet dolgoznak, mint a férfiak. Ebbe még a legvadabb komisszár sem tud belekötni, annyira nyilvánvaló. Hisz a Pravda is megírta.

Találékonyságban, ötletekben, improvizáló képességben a magyar verhetetlen volt.  Lelőtt repülőgépek roncsaiból kifogástalan minőségű, tetszetős eszközöket bütykölnek össze, rézből aranygyűrűket készítenek, acélból késeket, egyebeket. A piacon elcserélik valami élelmiszerre vagy a bikásabbak szexre. És még egy dolog, amit e sorok írója sok más volt hadifogolytól is hallott: az átlag orosz sem élt jobban, mint ők. Persze, az oroszok lelkiállapota más volt, véget ért a háború, ők lettek a győztesek, de ettől nem lett tele a has s szinte minden család gyászolt.

1947, a magyar hadifoglyok egy része szabadul. Amikor az ezeréves határra érnek, a Gyimesekben egy székely fiatalasszony és a kislánya virágokkal kedveskedik nekik. Bánffyhunyad táján megrendítő élmény köszönti őket. Amikor a mezőn dolgozó emberek megpillantják a vonatra tűzött piros-fehér-zöld és vörös zászlót, térdre esnek, keresztet vetnek és imádkoznak. Megint költői kérdés, vajon melyik lobogónak szólt a tiszteletadás?

A három év oroszországi "üdülés" után új élet kezdődik. A "fényes szelek" elfútták a volt ludovikások lába alól a talajt. Török Pál honvédfőhadnagy számára maradt a gyógyszerészeti szak. B-listára kerül, de Bruckner professzor kiáll mellettük, meg kell menteni ezt az értékes szürkeállományt, kellenek az újjáépítéshez, a jövő számára.

1956 újabb fordulópont. Török gyógyszerész urat, akarata ellenére, beválasztják a munkástanácsba. Nem véletlenül.

Azokban a lángoló októberi napokban a szegedi Nemzeti Színházban G.B. Shaw Szent Johannáját játsszák. Az angolul író ír szerző darabja "passzol" a Magyarországon végigdübörgő viharhoz.  Az utcáról betódulnak a tüntetők, elözönlik a színpadot és a Himnuszt kezdik énekelni. (Úgy látszik, ez egy magyar szabadalom forradalomkor, emlékezzünk csak, mi történt 1848. március 15-én este a pesti Nemzeti Színházban.) Ekkor süvít át a nézőtéren Török Pál hangja: Aki magyar, álljon fel!  Az addigi tétovázók is felpattannak és feszes tartásban, némán vagy énekelve, tisztelegnek a magyar szabadságvágy és hősiesség előtt. Néhányan kioldalognak. Pár nap múlva ők fogadják majd lelkesen a testvéri segítséget hozó szovjet tankokat.  A himnuszügy az egyik fő vádpont Török Pál ellen, mikor 1957 tavaszán letartóztatják. Rengeteg kihallgatás, lelki terror, alvásmegvonás után internálótábor.  A néhai ludovikás tisztből most is előbújik az akadémiai  nevelés. Óvni a sors által rábízottakat, most már a családját. Egyik haza írt levelében így fogalmaz: "Ne sokat gondoljatok rám, mert nehezebben telik akkor az idő."

Kint is, bent is? Harmincöt éves ekkor. A katonai pálya már a múlté, de az "örök magyar katona" szelleme tovább él. Török Pál Miklós 2017-ben halt meg. A sok megpróbáltatás, szenvedés, plusz tiszta lelkiismeret - mondják - a hosszú élet titka. Kossuth Lajos 92, Görgey Artúr 98, Horthy Miklós 89, Kéry Kálmán vezérezredes 93 évig élt.

Befejezésül a romantikus, vakmerő és önfeláldozó Saint - Exupéry szavai: "Soha nem ismeritek meg annak a virágnak az érzéseit, amelyik kirázza minden magját,  jóllehet soha többé nem kapja vissza őket. Soha nem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket. Soha nem tudjátok meg, milyen ragyogó örömöt érez az az ember, aki örökre megválik művétől. Soha nem tudjátok meg, mit érez a táncosnő, amikor táncát lejti előttetek, amelyet sohasem adhattok vissza neki. Ugyanígy van a katona is, aki életét adja oda."

A hazáért mindhalálig címet viselő emlékezés Zetényi-Csukás Ferenc  és Török Pál beszélgetéseiből  született. Zetényi-Csukás  Ferenc annak a Csukás Kálmán repülőezredesnek az unokaöccse, aki a doni  2. magyar hadsereg repülődandárának volt a parancsnoka. Az ilovszkojei reptéren halt hősi halált, közelharcban, miután maradék repülőgépeit és pilótáit kimenekítette. Köszönet és tisztelet illeti Dr. Hanyeczné Török Ágnest, Török Pál leányát, aki rendelkezésemre bocsátotta a fentebb említett  kötetet és egyéb tudnivalókkal is megajándékozott e nem mindennapi család életéről.

               Nagyvarjasi Szabó István

Szellem és erőszak   -Puskintól  Sztálinig és 1956-

A szerencsétlen és persze zseniális Puskin abban az elképesztő kegyben részesült, hogy I. Miklós cár személyesen vállalta a költő műveinek cenzúrázását. Ne feledjük, a francia forradalom és Napóleon után vagyunk. Valahogy meg kell akadályozni a felforgató, romboló eszmék terjedését és a gondolkodó elmék tévelygéseit.

Mellbevágó az a korlátlan önbizalom, ahogy a Varsótól Kamcsatkáig terjedő hatalmas eurázsiai birodalom önkényura időt szakít egy különös csinovnyikkal bíbelődni. Mit bizonyít ez? Kettőt mindenképpen: Puskin nagyságát és I. Miklós ijesztő kicsinyességét. A  Cár Atyuska magához öleli tékozló fiát, de ez az ölelés fojtogató. Aranyketrec. Mifelénk ezt úgy mondták hajdanán, hogy törököt fogtam, de nem akar elengedni. Lehet, Puskinnak még hízelgett is, hogy neki van a legmagasabb test- és szellemőre az egész világon. Nem ám akárkit figyelnek így...

Ő is fénylő tekintetű, idealista Ikaroszként indult. Haladás, kultúra, szabadság, vigyázó szemetek Párizsra vessétek, satöbbi.  Aztán száműzetés, no nem éppen Szibériába és nem a lengyelek miatt, hanem mert eljátszogatott az ateizmussal. Akkoriban az európaiság, a humanizmus egyik próbaköve a térképről letörölt, hazátlanságba taszított lengyelek iránt érzett és gyakorolt bajtársiasság volt. Ha szereted a szabadságot, igazságot, bátorságot, akkor szereted a lengyeleket is. Jókai, Mikszáth is ír a magyar köznemesi kúriákba, vagy éppen főúri kastélyokba befogadott "házi lengyelekről". Akinek nem volt lengyelje, azt még fumigálták is: svarcgelb, muszkabérenc, gyáva.

Na, az orosz poéta összebarátkozott a nála alig fél évvel idősebb, de sokat megélt lengyel (vagy litván?) Adam  Mickiewiczel. Ez utóbbit éppen  szentpétervári kényszerlakhellyel tisztelte meg a cári titkosrendőrség, az Ohrana, még az 1830-31-es lengyel felkelés előtt, amit helyesebb, ha szabadságháborúnak nevezünk. Tudjuk, Osztrolenka véres csillaga....

A lengyel bárd veszedelmesen romantikus. Írásai a méz, a nektár, a vér, vas és könny  különös, kábító és ébresztő egyvelege. Az Ősök, a Pan Tadeusz vagy A lengyel nép és a lengyel zarándokság könyvei - ott vannak minden olvasni tudó lengyel polcán vagy épp szalmazsákjába rejtve. A lengyel irodalom ugyanúgy történelemalakító erő, mint a magyar. Egy külön fegyvernem, majdnem csodafegyver. Elég, ha elolvassuk Mickiewicz A lengyel anyához című költeményét és Reményiktől az Ahogy lehet-et és a Templom és iskolát. Vagy Dsidától a Psalmus Hungaricust. Mindjárt értjük, miről van szó.  Vörösmarty  Szózatát, a nemzethalál vízióját nem annyira Herder kéretlen próféciája ihlette, hanem inkább a magyar sors és a lengyelek hiábavalónak tűnő tragikus hősiessége. Mi is, a lengyelek is a gesztusok, szimbólumok népe vagyunk.

Zárójel nyit: figyeljük meg alább, mikor Kutuzov bevonul Vilniusba. Mond valamit a letiport, megalázott lengyeleknek-litvánoknak. Ekkora sértés, ekkora otrombaság!? Dehogy. Orosz gesztus. Lesz még ilyen. Mikor Sztálin a lengyeleknek "ajándékozza"  Rokosszovszkijt, a rámenős, tehetséges szovjet marsallt. Ő lett Lengyelország hadügyminisztere. Gyakorlatilag Moszkva varsói helytartója, és elsősorban a vörös cárnak, Moszkvába jelent. Eredeti neve Konstanty Ksaverowicz Rokossowski. Élete alkonyán bevallotta, hogy a lengyelek orosznak, az oroszok lengyelnek tartják, bár ő maga mindig lengyelnek vallotta magát, de 1956-ban mégis elzavarták Varsóból. Aki a korpa közé keveredik...

Vagy gondoljunk a mi Gróza Péterünkre. Minden szava, gesztusa és gusztusa balzsamként hatott, sőt néhány naiv rajongója úgy tett, hogy Kossuth apánk óta nem szóltak ilyen  ékes, szép magyar nyelven a magyarhoz. O, sancta simplicitas!  Ellenállhatatlan a szirének éneke...zárójel vége.

Az orosz szellemóriás szellemesen, mélyen szántó és egekbe szárnyaló stílusban levelezgetett is, nemcsak Tatjána levelén rágódott. Alekszandr Szergejevics mindazt érezte, tudatosította és elszenvedte, vagy tán élvezte, ami egy igazi, tehát értelmes értelmiségit foglalkoztathatott. Nézzük, miket írt a lengyelekről. Fölmerül a gyanú, de csak gyanú, hogy meghasonlott  Oroszországgal, meghasonlott a lengyelekkel, de leginkább önmagával. Súlyos, frusztrált nagyorosz hazafisága megdöbbentő. Elég, ha az Oroszország rágalmazóihoz című, 1831-ben papírra vetett lírai alkotását olvassuk. Csak egy szakasznyi ebből s máris, hipp-hopp, itt vagyunk a mában. „Miért zajongtok úgy, világszónoki szájak?/ Miért sújtja átkotok folyton orosz hazámat?/ Litván felkelés - talán az háborít?/ Csitt, mondom: itt maguk közt vitáznak a szlávok / Házi vita, sorskérdés ez, s tirátok/ A megoldás soha, sehogy sem tartozik./ A hű orosz, a kérkedő-víg/ Polyák állja-e a sarat?/ A sok szláv folyó az orosz tengerbe ömlik ?/ Ez a kérdés-vagy elapad!"  Kommentár nyet. Vajon olvasták ezt az ukránok? Vagy mások? Közel kétszáz év óta minden orosz nemzedék - vigyázat, szándékos képzavar! - Puskin emlőin cseperedett.

Most a levelek.

J. M. Hitrovónak 1830 dec. 9-én:

„A lengyelországi felkelés híre egészen feldúlt!  Régi ellenségeinket elpusztítják hát, s így Sándor művéből semmi sem marad fenn, mert semmi sem Oroszország igazi érdekein alapult, minden csak az egyéni hiúság szempontjain, színpadi effektusokon stb. nyugszik.... Ismeri édesapja, a marsall kegyetlen mondását?  Mikor bevonult Vilnába, a lengyelek elébe siettek és leborultak előtte. 'Álljatok fel - mondta nekik - ne felejtsétek el, hogy oroszok vagytok!' Csak sajnálhatjuk a lengyeleket. Hatalmasabbak vagyunk mi annál, semhogy gyűlölhetnénk őket, a kitörő háború irtóhadjárat lesz, vagy legalább is annak kéne lennie. A lengyel lélekben a hazaszeretet mindig gyászos érzés volt. Nézze meg a költőjüket, Mickiewiczet! Nagyon elszomorít engem ez az egész. Oroszországnak pihennie kellene."

J. M. Hitrovónak 1831 január 21-én:

A lengyel kérdés könnyen megoldódik. Lengyelországot csak a csoda mentheti meg, csodák pedig nincsenek. Üdvössége a kétségbeesésben van, una salus nullam sperare salutem, ami képtelenség. Csak valami általános  görcsös, szertelen feszültség nyújthat némi esélyt a lengyeleknek. A fiataloknak igazuk van hát, de a mérsékeltek fognak felülkerekedni és nekünk lesz egy Varsói Kormányzóságunk, aminek már harminchárom éve meg kellene lennie. Az összes lengyel közül engem csak  Mickiewicz érdekel. A felkelés kitörésekor Rómában volt, félek, Varsóba ment, hogy részt vegyen hazája  utolsó lázrohamaiban. Nem szeretem a hivatalos cikkeinket. Ironikus a hangjuk, s illetlen dolog, hogy az erő gúnyolódjék. Ami jó, vagyis az őszinteség, az az uralkodótól származik, ami rossz, vagyis a hetvenkedés, az erőfitogtatás, az a titkárától. Az oroszokat nem kell feltüzelni Lengyelország ellen. Már tizennyolc évvel ezelőtt kimondtuk a véleményünket."

      Majd P.A. Vjazmenszkij hercegnek és irodalmárnak 1831. június 1-én a május 14-i osztrolenkai csatáról:

"Krzyniecki (helyesen Skrzyniecki, a fővezér - a szerk.) is ott volt az ütközetben.  A mi tisztjeink látták, amint odavágtatott fehér lován, átült egy pejre és vezényelni kezdett. - látták, hogy megsebesült a vállán, elejtette a pallost és leesett a lóról, s hogy egész kísérete odarohant hozzá és visszaültették a lóra. Akkor rázendített a Jeszcze Polska nie zginelára (a lengyel himnusz kezdő sora - a szerk.) és a kísérete is énekelni kezdett vele, de abban a pillanatban egy másik golyó megölt mellettük a sokadalomban egy lengyel őrnagyot és félbeszakadt az éneklés. A költészet szempontjából ez nagyon szép. De mégis meg kell fojtani őket, és ez a mi lassúságunk gyötrelmes. Nálunk a lengyelek lázongása örökletes, ősi családi visszavonás. Mi nem ítélhetjük meg az európaiak szemszögéből, bármilyen is egyébként a gondolkodásmódunk."

      Egy kis eligazítás. J. M. Hitrovó nem más, mint a híres  Kutuzov marsall lánya, Jelizaveta Mihajlovna, a költő közeli barátnője és még ki tudja... Szuvorov és Kutuzov verte le 1794-ben a Koszciusko vezette lengyel szabadságharcot. Később az oroszok legyőzhetetlen szövetségesével, „Tél tábornokkal"  együtt Napóleont is kiüti,  a franciákhoz fűzött lengyel reményekkel együtt. A  polonofóbia Oroszországban  nemzeti  rögeszme.  Mindent túlélő atavizmus.  A lengyelek örökké elégedetlenek, lázadók, összeférhetetlenek - szajkózza a jól értesült átlag orosz. (Akár csak rólunk annak idején Bécs és azóta is némely szomszédjaink.)  Fanatikus katolikusok, tehát eretnekek, vissza kell őket téríteni az igaz útra - zsolozsmázza kenetteljesen a pravoszláv (ortodox) klérus.  A lengyelek nem értik meg a nagy, páratlan orosz lelket és Moszkva, a Harmadik Róma világtörténelmi  küldetését (Messiás - komplexus). A szent  nagyszláv eszme árulói - mondja az értelmiségi orosz. (Mi  magyarok csak egy rákos daganat vagyunk a nagy pánszláv  álom kellős közepében, az északi és déli szlávok között.) Hetvenkedő, úrhatnám, gőgös polyák - hetvenkedő, úrhatnám gőgös magyar. Úgy kell nekik!

A lengyel életérzés az oroszok irányában több is, kevesebb is, mint fóbia. Több, mert szinte vallás. Fehéren izzó elszántság. Néha valóságos kamikaze bevetés, majd tudatosan vállalt mártíromság. De sohasem gerinctörés.  A megsemmisített lengyel állam helyett  sokmillió  mini- Lengyelország keletkezett.

Minden lengyel családban, minden templomban, a bezárt iskolákon, egyetemeken kívül , vagy a szibériai rabságban - világított a hazaszeretet, szabadságvágy, igazság és önfeláldozás örök mécsese. Emlékezés, remény, becsület, bátorság! Mintha a híres, négyszögletes lengyel katonasapka (a konfederatka) is ezt jelképezné.

       És most lássuk Sztálint, a világ népeinek lánglelkű vezérét, a legyőzhetetlen generalisszimuszt, felszabadítónkat. Beszélgetőpartnere Milovan Gyilasz, aki akkor a jugoszláv kommunista párt második embere. Később Tito ellen fordul, a több demokrácia és világosság nevében. Bebörtönzik. Szabadulása után Párizsban összebarátkozik Fejtő Ferenccel, aki  megírja, mit  közölt  Moszkvában Sztálin Gyilaszszal, 1947-ben.

„Tudod, Milovan - mondta (Sztálin) - Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van. Milovan bevallotta nekem: Természetesen arra gondoltam, hogy hízelegni akar, ezért Szerbiát fogja megnevezni.

-Melyik az a két nemzet? - kérdezte Gyilasz.

-Hát a lengyel és a magyar. Gyilasz meglepődött.

- Miért pont ők? Sztálin, aki büszke volt arra, milyen jól ismeri az igájába hajtott országok történelmét, tudálékos képpel a következőket mondta:

-Mert ebben a két országban igen népes volt az arisztokrácia és a nemesség. Ez az arisztokrácia és ez a nemesség pedig konokul ragaszkodott az előjogaihoz a saját királyával és az idegen uralkodókkal szemben és ezt a minden központi hatalommal szemben támasztott függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is.

Majd Sztálin mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét!

Pont ez a két nép állt ellen legelszántabban Sztálin térfoglalásának. - zárja Gyilasz. Mit mondjunk? Telitalálat.

        Befejezésül  egy aranyköpéssel koronázzuk meg  az eddig írottakat: „Az orosz katonát nem elég megölni, meg is kell lökni, hogy elessen!" Egyesek szerint Napóleon mondta Borogyino után, mások szerint Bismarck mondta pár korsó sör után. Az orosz katona kitartása, állóképessége és hátborzongató, tompa fatalizmusa évszázadok óta közismert. És az oroszok nagyon szeretik a hazájukat. Az a baj, hogy a másokét is.

Most az ukránokét.

Változások őrei - II. Erzsébet és Mihail Gorbacsov

Valahogy Dali lecsüngő, palacsintaszerű óráját látom, Lear királyt és III. Richárdot,  Repin kozákjait, amint vodkavedelés közben levelet írnak a török szultánnak. Vagy levélírás közben vodkát nyakalnak, nem mindegy?

Majd a lágyabb Csehov, a borzongató Dosztojevszkij, a poklokat leltározó Szolzsenyicin és az örökzöld Diana hercegnő, Orwell és Aldous Huxley szép, új világa, a Beatles - csupa képzettársítás Gorbacsov és II. Erzsébet kapcsán.

Két nagy csődgondnok és kötéltáncos. Szatócs szemmel nézve mindenesetre azok voltak, de legyünk emelkedettebbek, ők voltak a változások őrei. Így valahogy szebben, tisztábban, talán meggyőzőbben hangzik, de erre a végén még visszatérünk.  Tíz nap különbséggel tértek meg őseikhez. Furcsa, szinte feszélyező, hogy halálukról nem az elmúlás, az örök sötétség, hanem a Remény, a Bátorság és a Rendíthetetlenség jut eszembe. És még egyszer a Remény.  A remény soha nem tűnik el. Csak belepi a rozsda - mondják egy filmben. Az a gyanúm, mi vagyunk a rozsda, a konzumidióták, a mindenféle -izmusok álapostolai, önsajnálattal elegyített földszintes Dugovics Tituszok, szeretet nélküli szenvelgők és még mik is?

II. Erzsébet akkor született, amikor a Brit Birodalom a delelőre érkezett. Ám érzékeny megfigyelők már érezték a csömört, ami csakis angolul hangzik oly igazán csömörösen: spleen. (Gondoljunk a Csengetett Mylord? - című filmre.) A birodalmi elit a fáradtság, életuntság jeleit mutatta. Már hová is nagyobbodnának, övéké volt a világ egynegyede és a világ óceánjai. Aztán Nagy Britannia még megnyerte a II. világháborút, de elveszítette birodalmát, tehát a műtét jól sikerült, csak a beteg belepusztult. 1952- ben már nem volt India, Pakisztán - hát osztán? Ott volt a trónra lépő Erzsébet, akinek szépsége, fiatalsága  gyógyította, tompította a történelem csúnyaságát és a British Empire haláltusáját.  A hetvenes évek végéig mást se hallottunk, mint hogy itt is levonták a brit lobogót, ott is, amott is. Erzsébet rezzenéstelen arccal asszisztált, mosolygott, és sok sikert kívánt az öntudatos függetleneknek. Ezt kellett tennie, kedvesen jó képet vágni. A király nem politizálhat - léte túl van a napi politikán, bár nélküle nincs politika. A brit uralkodónak nincs szavazati joga, hisz aki választó, az választható is. Most képzeljük el, mi lenne, ha a király lenne a saját maga miniszterelnöke, mert megválasztatná magát. Ilyen még a Monty Pytonban sincs. Nem az a fontos, mit mond (semmit se mondhat, ami politika!), hanem amit nem mond. Inkább tudjon hallgatni, mint beszélni! De néma se lehet.

Mi a megoldás? A kör négyszögesítése, oly módon, hogy fából vaskarika, és ha kell, vasból fakarika, de miért ne lehetne akár vasból is vaskarika? Ahogy éppen hasznos. Ehhez ott, Londonban nagyon értenek. II. Erzsébet egész életében résen volt, riadókészültségben, a vártán. Nem látszott rajta, hogy fáradna. Tette, amit tennie kellett. Személyes érzéseit hátraparancsolta, első a kötelesség! A modern Európa legrégebbi, legklasszikusabb, legirigyeltebb  demokráciájában ő volt a legkevésbé szabad. Aranykalitka! A britek sérült lelkivilágát és hiúságát pátyolgatni kellett, gyöngéden, de határozottan  egykori világhatalmuk, dicsőségük füstté válása után - és lám, a Királynő akkorra éppen a viruló anyakorba ért. Erre jó a monarchia, az ízléssel adagolt pompa, a hagyományok, a rituálék és az angol hidegvér. Most matematika: a monarchia a közös nevező. A szimbólum. A Jel!  Ami jelez is. A Brexit-népszavazáskor a Királynő kék,  sárga mintás ruhában mutatkozott. Egy szót sem szólt, de jelzett. Néha egy icipicit rövidebbre állított mosoly, egy leheletnyit késleltetett mozdulat, egy eredeti kalap vagy a corgi ebek csaholása többet mond, mint egy dörgedelmes nyilatkozat: ez vagyok! A király uralkodik, de nem kormányoz. A nyilvánosság, a média könyökig kotorászhat  a királyi család magánéletében - de a koronás fő nem mondhat véleményt egyetlen alattvalójáról sem. Legalább is nyilvánosan. Nem alacsonyodhat le odáig.

A hajdani brit birodalmat a kalmárszellem és merész vállalkozók hozták létre. Mindegy, hogy ezeket kalózoknak, felfedezőknek vagy kereskedőknek nevezzük.  A lényeg  a profit és az "Uralkodjál Britannia". Itt is egy terület, amott is egy terület, még egy terület - s egyszer csak a földgömb jó része rózsaszínné vált. (Állítólag Viktória királynő kedvenc színe volt, így hát a térképészek puszta alattvalói lojalitásból így jelölték a brit területeket.) A birodalom úgy működött, mint egy giga-mega óriásvállalat. Amikor kezdett ráfizetésessé válni, a londoni City és a brit lobogó kivonult. Anglia a hagyományain áll vagy bukik - tartja egy mondás. A lényeg a hagyománytisztelet. És ebben mások hagyományainak  tisztelete is benne van. Rómában úgy mint a rómaiak, Mekkában mint egy sejk, és Madridban mint egy bikaviador. Ez is egy angoloknak tulajdonított humorbonbon. Meg az is, hogy Nagy Britanniának nincsenek barátai - Nagy Britanniának érdekei vannak. Anglia tiszteli minden ország hagyományait, amíg azok nem veszélyeztetik alapvető érdekeit.

Mik a britek alapvető érdekei? Hát a hagyományok és minden, amivel jó politikai és gazdasági üzleteket lehet csinálni. Azaz hagyomány és alkalmazkodás, változatlanság és változás egyszerre. Milyen sejtelmesen mondta ezt Hegel, vagy utána Marx: megőrizve meghaladni! A királynő igazi konzervatív volt, nem azt nézte, ami elmúlt, hanem ami örök.

Sokak, sokunk számára ő volt "a Királynő!" Szemünk láttára vált viruló fiatalasszonyból négygyermekes édesanyává, anyóssá, majd nagymamává, sőt, dédnagyivá.

Olyan volt Ő, mint a Hold. Ha csendes éjszakán az ember magányosan kiáll a csillagos ég alá, azon kapja magát, hogy úgy érzi (bár tudja, hogy nem így van), mintha személyesen neki ragyogna a holdvilág. Valahogy ilyen hatása volt a Királynőnek is. A történelemtől és a képzelettől kapott fényét szórta ránk. Látott és látszott. Mi, egyszerű halandók csak a Hold innenső oldalát  csodálhattuk. A  láthatatlan oldala volt az érző, küszködő asszonyember.

És 1/16-od részben magyar volt, erdélyi. Ükanyja Rhédey Klaudia Zsuzsanna grófkisasszony, kinek családja Aba Sámuel királyunktól származtatta magát, és Aba király felesége Szent István király egyik húga volt. Egyik oldalági őse, Rhédey Ferenc, Erdély fejedelme.  De nem csak ezen a vonalon kerültek az Árpád-ház génjei a dinasztiába, utána lehet nézni a hatalmas családfán.

Ha már itt tartunk, Gorbacsov édesanyja ukrán volt. Felesége, Raisza édesapja, Tyitarenko vasúti mérnök szintén ukrán származású. És idén február 24-én az ég meghasadt és megnyíltak a poklok kapui ... Ha még mindig itt tartunk - kettejük által százszázalékosan igazult az aranymondás: Minden sikeres férfi mögött egy nő áll.

Két óriásbirodalom  megszemélyesítői, ikonjai: Erzsébet és Gorbacsov.

Az egyik birodalom létrejötte majd megszűnése  racionális-pragmatikus okokkal magyarázható. Profithajsza, a „fehér ember küldetése", szabadverseny, nagyravágyás. És egyszer csak a lekvár visszanyalt. A másik birodalom a terror, a hazugság és a a tunya, nyomorgató bürokrácia szinonimája. De mindkettőtől megtanulhattuk a képmutatás, szerepjátszás magas művészetét és gyakorlatát is.

A Szovjetunió akkor bukott el, amikor két lábát, a hazugságot és a terrort a glasznoszty (átláthatóság, nyíltság) és a peresztrojka (átépítés, átalakítás), a gerontokráciát pedig Gorbacsov váltotta fel. Olyan volt ez, mintha kolbászból akarnánk disznót csinálni. Ráadásul a kolbász  is hiánycikk volt.

A moszkovita szuperhatalom népei haraggal, keserűséggel váltak meg az akoltól, a brit impérium népei leginkább nehezteléssel és csipetnyi nosztalgiával. Hajdan az angolok mentek hozzájuk, most ők mennek az angolokhoz. Visszavágó?

A Szovjetunió eltűnését képtelenség csupán ésszerű, logikus okokkal magyarázni. (Próbáltam, nem ment. Próbálja meg más is, hátha sikerül.) Mintha a Végzet, vagy ha úgy tetszik, Isten keze lenne a dologban. Ha Gorbacsov eszköz volt, akkor csak a Mindenható eszköze lehetett. Kiválasztott, küldetéses. Hisz ő is földre szórt szalmán született, egy viskóban, és homlokán ott volt a lecsöppent vérre emlékeztető naevus flammeus, a tűzfolt, az angyalcsók vagy hívják gólyacsípésnek is. (Szülőfalumban vérvirágnak nevezték.) Valóságos Rorschach-teszt. Eleve megjelöltetett? Erről a keleti bölcseletek, a misztika és a hiedelmek rengeteget regélhetnének.

1996-ban egy felszólalásakor a tajtékzó, vérszagot kapott banda gyalázta és életveszélyesen megfenyegette. Gorbacsov odakiáltott nekik: Mire vártok? Gyertek fel a színpadra és feszítsetek keresztre! Elszólás? Nem mertek hozzányúlni. A koros, Alzheimer-kórban szenvedő Thatcher asszony, a Vaslady saját családjára már nem emlékezett, de Gorbacsovra még igen. Az ENSZ főtitkárát idézzük: „Mihail Gorbacsov egyedülálló államférfi volt, aki megváltoztatta a történelem menetét."  

Az európai vezetők közül egyedül a  magyar miniszterelnök rótta le kegyeletét moszkvai ravatalánál. Újra el kell mondani: Remény, Bátorság és Rendíthetetlenség. És még egyszer, Remény.

(UI. A cím majdnem (?) plágium. Egy betű híján Moldova György egyik regényének címe. A történet 1956-hoz vezet, melyet Moldova írói munkássága kezdetétől következetesen felkelésnek nevezett, sosem ellenforradalomnak. A bátorsággal mondott tiszta és igaz szó így válik Igévé. Az író 2022. június 4-én halt meg.)

Semmi sem az, aminek látszik - avagy a szankciók fölöttébb üdvös voltáról

Diogenész ókori - mondjuk úgy, szabadgondolkodó - már hosszabb ideje idegesítette Pireusz polgárait, mígnem egy hivatalos közeg közölte vele: A város polgárai arra ítélnek téged, hogy hagyd el a várost! Mire a cinikus bölcs így válaszolt: Én pedig arra ítélem őket, hogy helyben maradjanak!

Ez volt az egyik első szankció, amiről írásos emlék maradt. Zseniális szankció volt. Diogenész  emelt fővel  kigurította lakását, vagyis a hordót a városból, a helybéliek dafke is helyben maradtak, végeredmény 1:1!

Közelítünk....

1806-ban Napóleon kihirdette az Anglia elleni  szárazföldi zárlatot. Onnan semmiféle áru nem jöhet be Európába, innen semmi se mehet oda.

Az  álnok Albion ettől majd megsül a saját zsírjában. Közben persze háború volt, a konok britek nem akartak olyan békét kötni, amilyen a francia titánnak tetszett volna.  Ezért a kontinentális zárlat, ha úgy tetszik, a szankció. Murmanszktól, át a norvég fjordokon,  az Ibériai félszigetet megkerülve, a Földközi - tengeren kelet felé a zegzugos dalmát szigetvilágig - sok ezer kilométer. De Napóleon bízott erejében. Ekkoriban kezdték szellemes emberek azt mondogatni, hogy e nagy ember már nem tudja megkülönböztetni a lehetségest a lehetetlentől. A nem szellemes emberek - ők voltak többen - egyszerűen kijelentették, hogy a császár meghülyült. Lett ugyan nagy és sűrű fejvakarászat Londonban, de a  csökönyös angol bulldog túlélte a gallok nyilait. Ellenben Európában vészesen megritkult a nádcukor, kávé, kakaó, tea, dohány, rum, fűszerek, angol textil - de viszont-kényszer - divatba jött a francia selyem, a bordói vörösbor, a konyak, a csipkék, a cukorrépa és a szegedi fűszerpaprika. Jórészt a zárlatnak hála, a Habsburg Birodalom 1811-ben államcsődöt jelentett. Bajba került az orosz külkereskedelem is.

Előbb azt írtuk, hogy a kontinensen vészesen megritkult ez-az, viszont semmi se tűnt el, csak méregdrága lett.  A csempészek, vakmerő batyuzók jártak jól és egy csomó francia csendőr, parti őr, akiket a City pénzén  megvesztegettek. A megkísértettek-megvesztegetettek több - kevesebb (inkább több) sikerrel megvesztegették elöljáróikat, és azok szemet hunytak. Az Európába irányuló angol export a gyarmatáruk mellett tehát még egy nagy tétellel bővült, a korrupcióval. Párizs e vétek ellen különleges nyomozóosztályt létesített, de ezeket is megvesztegették, mire egy újabb nyomozócsoport a különleges nyomozóosztályt kezdte figyelni, az pedig a csendőrséget, akik egymást is figyelték, meg a lakosságot is, és... ilyen a gordiuszi csomó. Volt ugyan néhány nagy fogás, példastatuálás, de lényegében semmi se változott, csak az árak emelkedtek.

Mikor Napóleon lehordta ördögien ravasz rendőrminiszterét, Fouchét, az széttárta karjait: Felség! Képzelje el, hogy egy sötét éjszaka odalép egy csendőrünkhöz valaki és azt mondja, itt van egy zacskó arany, ha ekkor és ekkor elkerülöd ezt és ezt a partszakaszt. És Felség, ennek a csendőrnek van egy eladó lánya, akinek hozomány kell, van két fia, akikkel valamit kezdeni kell, és van egy hárpia felesége, aki örökké zakatol, hogy nincs pénz a háznál. Ja, és ez a csendőr kénytelen drága szeretőt tartani, hogy valamivel vigasztalódjon a szóbő hitves után.

A vég akkor kezdett testet ölteni, mikor Louis Bonaparte, akit bátyja, a császár tett Németalföld királyává, megnyitotta kikötőit a brit áruk előtt. A császár dühöngött. Az öcs-király  azt válaszolta, hogy neki elsősorban saját népével szemben vannak kötelességei. Micsoda pofátlanság! Minő hálátlanság! Ekkor mondta Napóleon, hogy az ember a barátait megválogathatja, de a rokonait, sajnos, nem.

A többit tudjuk. Waterloo, továbbá nálunk, a Bánságban és az Alföldön megjelennek a dohányültetvények és elterjed a cukorrépa-termesztés. Az orosz tél, Bernadotte árulása és a korrupció tett tönkre - mondta Szent Ilonán a száműzetésben senyvedő császár. Bernadotte Napóleon marsallja volt, akit a svéd trónra segített, akárcsak saját fivéreit más trónokra. Ha éppen nem akadt üres trón, Napóleon azt is csinált nekik. Mi volt ez, ha nem korrupció, csak "odafentről"? Íme, lord Acton örök igazsága: A hatalom korrumpál. A  korlátlan hatalom korlátlanul korrumpál.  

Hasonlóságok, párhuzamok - eredmények?!

A múlt század harmincas éveinek közepén Mussolini, Olaszország  vezére úgy döntött, hogy megvalósítja dédelgetett álmát, az új Római  Impériumot. Mivel az egész földgolyó foglalt volt - telt ház! - maradt Abesszínia (Etiópia), Afrika egyetlen független állama. A kiszemelt célpont állapotáról, vonzerejéről fogalmat alkothatunk az etióp viccekből. A félelmetes olasz hadsereg támadott: Avanti! De közbeszólt a genfi Népszövetség (Mi is az a Népszövetség? Ha annyit tudunk, hogy ma ilyen az ENSZ, mindent tudunk.): Olaszország álljon le, vonuljon ki Abesszíniából - különben megdádázzák, büntetések jönnek, mondta Nagy Britannia és Franciaország, meg még sokan. Magyarország nem szavazta meg a szankciókat. Súlyos döntés volt, de mint később kiderült, ez volt a kisebbik rossz.  Amerika nem avatkozott bele, tagja se volt a genfi sóhivatalnak, különben is jött az 1936-os elnökválasztás, és Roosevelt nem akarta elveszíteni a több millió amerikai olasz szavazatait. (Ugyanezt mondja bizalmasan Sztálinnak  1943-ban, a teheráni konferencián: most nem ismerheti el  a Moszkva által követelt lengyel-szovjet határt, mert jönnek az 1944-es elnökválasztások, mi lesz, ha a sok millió amerikai lengyel nem rá szavaz? Jaltában már minden simán ment.) 

De vissza a Ducehoz!  Jenki cégek is csillapították az olaszok kőolaj- és nyersanyagéhségét. Mussolini nem állt le, a szankciók hátborzongató lármával jöttek, az olasz hajók meg csendben jöttek-mentek a brit ellenőrzés alatt álló szuezi csatornán! Olaszország nem halt éhen, nem didergett, és gazdasága sem ment csődbe. Bő fél év múlva, 1936 tavaszán véget ért a háború, Mussolini ünnepelt, az olaszok vele ünnepeltek - ki muszájból, ki önként - és a szankciókat megszüntették. Mussolini ha sempre ragione! (Mussolininek mindig igaza van!) Evviva! Eredmény? Mussolini Hitler karjaiba vetette magát, mert az kiállt mellette és szenet is szállított neki.

És most következik a szerző szempontjából kockázatos összehasonlítás az akkori Olaszország és a mai Oroszország között. Mert a tényeket mindig színezi, másképp láttatja, csúsztatja a propaganda, az agymosottság, a vágyak és bosszúvágyak. És persze, a kőkemény érdekek. Vagy ami rosszabb, a kificamodott vélt érdekek.

Tény: Olaszország nyersanyagokban, energiahordozókban a világ egyik legszegényebb országa. Termőföldje szűkösen elegendő a lakosság élelmiszerellátásához.

Tény: Oroszország nyersanyagokban, energiahordozókban a világ leggazdagabb országa.  A kommunizmus éveiben a Szovjetunió sok millió tonna gabonát importált, most Oroszország sok millió tonnát exportál. Oroszország ma a világ egyetlen állama, mely semmiben sem szenved hiányt, csak olykor szeszmentes észben. Ha a világ összes országa szigorúan bojkottálná, kiközösítené, akkor is túlélné. Mindene megvan, beleértve a vodkát is. Valahogy majd csak kiheveri a Coca-Cola, a MacDonalds és a hollywoodi szappanoperák hiányát, állítólag csak valami nyugati chipek hiányoznak.  Kína, India, Pakisztán sóvárogva várja az oroszok  gázát, kőolaját. E három ország három milliárd ember.  Az USA  atomerőművei jelentős arányban orosz uránnal üzemelnek, erről valahogy kevés szó esik. Az üzlet az üzlet, az érdek az érdek. Mi történik, emberek?  Időszerű lett Lloyd George brit miniszterelnök 1919/20-ban tett megjegyzése: A világ őrültek házára hasonlít, amelyet bolondok irányítanak.

Hogyan tovább? Mi a teendő? Csto gyéláty?

Fjodor Tyutcsev (1803-1873) orosz író, költő, diplomata és titkosügynök elhíresült négysorosával kondítjuk meg a harangot.

" Oroszországot, ész, meg nem érted, / méter, sing sosem méri fel: / Külön úton jár ott az élet / Oroszországban hinni kell!"

Ettől sem lettünk okosabbak, csak tétovábbak. Tyutcsev sorait ugyanolyan átéléssel mondhatja a szeretetet, türelmet  hirdető és gyakorló Lev Tolsztoj, mint a titkosrendőrségi provokátor Gapon pópa, mint Sztálin  a Kremlben vagy Szolzsenyicin a Gulágon. Esetleg Raszputyin két orgia között vagy közben. Oroszország sosem az, aminek látszik. Ott a látszat is látszat, a valóság is látszat? A látszat keveredik a valósággal?  Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy nemtudásunk Oroszországról mindig több volt, mint a tudásunk.

De Tolsztojt, Csajkovszkijt, Sosztakovicsot, Dosztojevszkijt, Szolzsenyicint, Csehovot, Bergyajevet betiltani...óh, Nyugat ! Óh, Európa! És Putyin, a szfinx csak vár és kivár...

Építő pálinka

Ilyen az, amikor összekeveredik a lehetséges és a lehetetlen, amikor már majdnem mindegy, hogy párbajban vérezni vagy vérbajban pározni....  Kerüljük a  durva vagy-vagyot!  A korlátlan lehetetlenségek és a korlátlanul korlátozott lehetőségek  hajdani aranykorszakában semmi sem az volt, aminek látszott. Vagy aminek látszani akart.    

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy székely kisváros, sokoldalúan fejlett szocialista társadalommal és egy vasgyárral. Mint említettük, éppen aranykorszak. Káprázatos fejlődés, mindent és mindenkit éjjel-nappal fejlesztett pártunk és kormányunk, csak éppen a szaklíceumot nem eléggé. Az igazgató, Pál István, kineveztetett tengernagy rengeteg tengerésszel, éppen csak hajó és tenger nélkül. Mert nem volt saját iskolaépület, tanműhelyek, bentlakás, semmi, ami kell.

Az általános iskola délelőtt működött, a líceum délután, este, ugyanott. Olyan lázas nyüzsgés volt, mintha minden nap Nicolae Ceausescu elvtárs születésnapja lenne. Az igazgató született diplomata, kitűnő emberismerő és csiszolt gondolkodású elvtárs. (Csak azért elvtárs, mert ez kötelező volt.) Dédapja feldmarsall-lájdinánd - magyarul altábornagy - volt, még a bécsi keringő kitörésének hajnalán, ez fontos, mert sok mindent le lehet ebből vezetni, ha nem, akkor rávarrni.

Pál egyszerre volt a közvetett műveletek (stratégia) és közvetlen műveletek (taktika) nagymestere, nem hiába volt jó sakkozó. Egyszerre látta a fát és az erdőt.  Ahogy mondogatták,  sötétben is észrevette a bolha tökén a pattanást, de ha úgy adódott, a csillagok végtelenjébe feledkezett, mert amúgy meg fizikaszakos volt. Az építkezést be kellett indítani. Ígéretekből, határidőkből már tele volt a padlás, de a dolog valahol mindig lesántult. Lépni kellett.

Gondolkozott, figyelt, szimatolt itt-ott, újra gondolkozott, leszűrte a tapasztalatokat, megint gondolkozott - aztán nekivágott Bukarestnek, amit a helybéliek nemes egyszerűséggel csak Nagyoláhfalunak hívtak. Pontosabban, dehogy hívták! - legföljebb telefonon, ha muszáj volt. Sűrűn muszáj volt. Na. Akkoriban. Is.

Iskolát  mihamarabb!  A vasgyár igazgatójáról azt beszélték, hogy eléggé bennfentes „odalent” a fővárosban, a gyára pedig, állítólag, a Kárpátok Géniuszának egyik kedvence, mert kitűnő vasdolgokat exportál.  A vasgyáros súgta meg, ismét csak állítólag, az iskolaigazgatónak, mely ajtókon kell kopogtatni s miként.

Pál tudott figyelni, elemezni, következtetéseket levonni, és öt-hat lépéssel előre látni. Tudjuk, kitűnően sakkozott. Értette, mi a látszat és mi a valóság - abban az időben legtöbben összezagyválták a kettőt.

Elsősorban atomerős szilvapálinkát és utánozhatatlanul finom székely házi áfonyalikőrt szerzett, vagy öt-hat literrel. Az áfonyalikőr/áfonyapálinka ősi székely csodafegyver. A visszamaradó, szesszel telített áfonya kockázatos, akár az atomtemető. Pár kanállal belőle s az ember máris leette magát a sárgaföldig. Régi szabály, hogy nagy útra sose indulj el egyféle ajándékkal. A vasgyár méltán neves termékei között gyakori volt a bronzból vagy alumíniumból öntött, művészi érzékkel  formázott kőszáli turul, mesés agancsú szarvas vagy vadászkutya, szájában nyúllal, meg a medvébe visszahajtható dugóhúzó, melyen a medve szája lett a sörnyitó. Hogy az art deco, szürrealista és egyéb stílusú hamutálcákról már ne is beszéljünk. Mind valóságos ötvösremekek, tényleg. A székelyek nem csak a fafaragás és emberré faragás mesterei, hanem a fémfaragásé is.

Az említett állatsereglet egyáltalán nem szerepelt a világra szóló ötéves tervekben, olyannyira nem, hogy leginkább vesztegetésre termelték. Leánykori nevén: „Ajándékok a pasának” - jelenkori nevén o mikö áténcie. Apró figyelmesség...

Pál tehát nekivágott. Vele ment egy markos segéderő, aki az apró figyelmességektől súlyos bőröndöt cipelte. A legelső lépés, a nyitás, mindig fontos, néha döntő, mint a szerelem első látásra.

Az iskolazarándok mindent előkészített. A szeszes nyalámságok  félliteres és literes, gonddal kiválasztott hajdani „úri” üvegekben, elsőrangú parafadugóval és viaszpecséttel lezárva, háziszőttesből készült, csakis fekete és vörös színben kivarrott székely mintás tarisznyákba kerültek. És mindegyikhez a medvepofájú dugóhúzó. Íme - ízlés, tartalom és forma, valamint  cél és eszközök tökéletes harmóniája. Az állatokat nem csomagolták. Műértően polírozott, lakkozott fatalapzatra rögzítették őket.

Első a minisztérium portása. Ezek, ugye, lefelé sz@rnak, fölfelé nyalnak. A  kétfős expedíció távolabbról diszkréten szemügyre vette. Eléggé borvirágos orrú, püffedt képű, karikás szemű-é? A portás megfelelt az elvárásoknak. Pál kellő szerénységgel, de határozottan, öntudatosan bemutatkozott, majd:

- Kis segítségre lenne szükségem, amit csak ön tudna megoldani - közölte, és közben kitett egy népművészetbe burkolt félliteres szilvapálinkát. (Alapszabály: elsőre ne adj sokat, mert hülyének néznek és még többet várnak, de adj választékosan, könnyedén. Figyelemfölkeltés!)  A portás szeme rátapadt a csomagra. Mi lehet benne - lehet, hogy neki hozta ez a jól öltözött, románul szépen beszélő figura? És a kapu éber őrén rajtaütés-szerűen elhatalmasodott az az érzés, hogy csakis őneki jár ez a kis cucc, tehát valamit valamiért. Eligazította a kérelmezőt, mire az valami főúri grandezzával átnyújtotta a mikö áténciét s hozzátette:  vigyázat, nagyon erős. A portás ennek hallatára megtáltosodott  és azonnal fölhívta belső vonalon a minisztérium egyik osztályát, pár percig csevegett és az igazgató máris indulhatott. Első akadály kipipálva.

Az osztályon a titkárnő már némi kíváncsisággal várta az ismeretlenből felbukkanó ügyfelet.  Pál itt is bemutatkozott, optimálisan adagolt hódolattal kezet csókolt, s megkérte az osztály fejedelemasszonyát, hogy behozhassa utazótáskáját, mert ugye messziről jött. Megköszönte a gyors, kedves fogadtatást és hozzátette, hogy mifelénk egy ősi népszokás, íratlan szabály, hogy jótett helyébe jót várj! Úgyhogy ő most néhány pici figyelmességgel ezt kifejezésre is juttatná. Löszác, löszác - szabadkozott a hölgy, miközben egyik szeme a táskát, a másik a vidéki jövevény ízléssel választott, nagyvilági nyakkendőjét nézte. A kukoánö jól ápolt, de már éltes volt. (Elhúzódó másodvirágzás - állapította meg magában a Mikulás szerepébe bújt jövevény.)  S nyílott a Szezám, előkerült egy palack elsőrangú, jó harmincöt fokos áfonyalikőr, némi kristálytiszta havasi mézzel édesítve, még egy  szilvapálinka, valamint egy bronzkutya, bronznyúllal a szájában és egy alumínium sas, hogy a hölgy választhasson. Oszd meg a figyelmét és uralkodj! Ha a nagysága az összest választja - nyert ügy. Úgy is lett. Eleinte ugyan szabódott, hogy ő nem is tudja, melyik legyen, mindegyik fántásztik, szpléndid. Legyen mind a kettő - mondta az ajándékozó jó kedvvel, hisz bejött a számítása!  Így kell feloldani mások dilemmáit. Kettős áldozat egy minisztériumi  nagyasszonyért nem nagy ár.

A lelkes Pál ezután pár szóban bemutatta a pálinkák rendkívüli képességeit, hangulatteremtő és egészségóvó csodatéteményeit. Még egy kis hivatalos társalgás meleg baráti, elvtársi légkörben, majd telefon, és ez a kedves, elbűvölő ember máris mehetett a miniszterhelyettes titkárságára. A tetőtől talpig  apró figyelmességekkel borított hölgy sajnálattal közölte, hogy se a miniszter, se a miniszterhelyettes nincs bent, az egyik külföldön van, a másik éppen beteg. Sebaj. Oldottabb lesz a légkör, kapcsolatépítéshez a legjobb. Második próbatétel kipipálva. Közben útba ejtették a budit, ahol  a markos segéderő bőröndjéből, aki addig a folyosón gubbasztott, utántöltötték a főnök táskáját.

Ezután, hogy úgy mondjuk, paradigmaváltás történt. A nagyságos mininiszterhelyettes titkára egy férfi volt, tehát a  külső, a kissé bonviváni jelleg, a nyakkendő itt nem első vonalbeli nyerő. Leginkább az akarat, az alkalom és a felkészültség számított. Meg a cigaretta. És persze, a hamutálca. Mert a góbé küldöttség fejének orra rögtön szagmintát vett, önkéntelenül. Szétnézett. Itt ipari méretekben dohányoznak! Tucatáru kerámia- és üveg hamuzó alkalmatosságok. Az ő mindenható csomagjában viszont bevetésre készen, „beélesítve” várt három bronz efféleség, különböző formában. És eszébe jutott egy D. Kiss gyártmányú csíkszeredai csasztuska is, miszerint: A világ, ha akar, halad / Konyak és Kent együtt marad! A hímnemű titoknok jól irányzott kérdéseivel, ravaszul elejtett közbevetéseivel, jellegzetes balkáni  észjárásával alaposan megpörgette a kérelmezőt, de az kitűnően állta a sarat, emlékezőtehetsége, felkészültsége, érvei  és jól időzített, románul előadott székely viccei kivívták a rangos elvtárs elismerését, úgyhogy az cigarettával is megkínálta. Pál azt mondta, örömmel elfogadja, de csak úgy, ha ő is megkínálhatja a továrösult egy hamutálcával. A nagykutya vette a lapot. Mindhárom hamutál előkerült.

A  titkok kezelője igazi fanarióta egyértelmű kétértelműséggel jelezte igényét: Még két cigarettával szívesen megkínálnám önt...  Minek részletezni? Egy nagy butykos pálinka és két üveg áfonyalikőr már játszva célba talált, ahogy a csasztuska jövendölte.  A titkár jelezte, hogy az ő unokahúga éppen a nagyfőnök, vagyis a miniszter elvtárs titkárnője. Sajnos, a miniszter magával vitte. Aztán, mintegy félvállról, könnyedén megjegyezte, hogy unokahúgának nagyon tetszene valahonnan egy fekete-bordó kockás székely cserge, mert az jól menne az áfonyalikőr színéhez. Ezt garantálja s majd ő segítene eljuttatni hölgynek, elkerülendő a fölösleges bonyodalmakat. Ebben megegyeztek. Miniszterhelyettesi fokozat kipipálva.

Történt mindez alig három óra leforgása alatt. Út feltárva, a jelzés zöld, kapuk nyitva. Így kell ezt. Mint Rommel  Észak-Afrikán, úgy száguldott Pál a minisztériumon át.  A semmiből az ismertségbe, sőt az elismertségbe. Per aspera ad astra!  Mehettek is haza. Távozáskor a portás, aki álcázott szekus volt, rájuk vigyorgott: Na, üres a bőrönd? Nem egészen - mondta az elégedett vidéki és még egy áfonyapálinkát adott a strázsának, aki ettől földig hajolt. Ámen!

Otthon felkereste a gyárigazgatót, hogy a legmagasabb pártvonalon is jó lenne lendületet adni a dolgoknak. A másik igazgató egyetértett. Neki is érdeke volt a jó szakképzés és egyebek. Kéz kezet mos. Lám, a kettős átkarolás elve és gyakorlata, ahogy Hannibál tette Cannaenál. Nem részletezzük tovább. Egyszer csak  minden idők legnagyobb államférfia, a Szkornyicsesti Tölgy is átszólt a minisztériumba, hogy mi van?  A Tölgyet nem pálinkával vesztegették, hanem elhitették vele, amit mohón el akart hinni: hogy a székelyek mennyire szeretik és milyen hálásak neki a rengeteg iparért és a tökéletes egyenjogúságért. És gondtalan, boldog életükért.

Ettől kezdve az események csúcssebességre kapcsoltak. Persze, addig még sok pálinkaféleség lefolyt illetékes torkokon, a cserge is megizzadt, miegymás. Még kellett  ilyen-olyan apró figyelmességekkel olajozgatni a gépezetet, de igazgatónk helyzete megszilárdult, tárt karokkal fogadták és vállát veregették. Dá, dá, domnu öla din székuíme...

Az iskola fölépült és a kor követelményeit is meghaladóan berendeztetett. A legcsodálatosabb egy minikohó volt, mely által az öntőtanoncok mélyültek el mesterségükben. Egyszerre bő mázsa elsőrangú vasat lehetett csapolni belőle, de egyéb fémeket is készségesen megolvasztott. Ettől kezdve a soha ki nem hűlő kis huta ontotta a különbnél különb csemegéket. Nem csak csodaszarvasokat, ebeket, turulmadarakat, satöbbi, hanem különböző méretű és rendeltetésű vaslábasokat, serpenyőket, bográcsokat is. Már a szeku sem kötött bele, hogy hogy is van ez, elvtársak, részint, mert a szekusnak is jutott a mutyi mütyürökből - részint, mert ezek az alkotások mint a diákok gyakorló darabjai, vizsgamunkái híresültek el. Nők Napján minden iskolai alkalmazott elvtársnő lábasokkal, egyebekkel térhetett haza, a maradék italféleségek felhasználásáról, ott rögvest, az önfeláldozó férfiak gondoskodtak.

Ha egyszer egy üzlet beindul... az oroszok is a vodka nevű üzemanyaggal jutottak el 1945-ben Berlinig. Igaz, hogy onnan meg haza. Na. Hogy a korrupció enyhíti a diktatúrát? Persze. De ki merné eldönteni, hogy melyik erősebb: a diktatúra korrupciója vagy a korrupció diktatúrája?

Ismerd meg a rajtad hatalmaskodók életmódját, szokásait, erkölcseit. Ellenfeled gyengéi a te erősséged. Tudj titkot tartani. Sose hazudj, de sose mondd meg a teljes igazat. Csak akkor, ha a másik is megteszi, de a Jóistenen kívül ki biztos ebben?  Reméld a legjobbat, készülj a legrosszabbra. De ilyesmiket mintha már a jó öreg Szun-ce is írogatott volna időszámításunk előtt... Éljen a góbé furfang!

**************************************************************************************

A pestis Sarkadon 1738-39-ben

"Sok pestis és sok háború volt a világon. De a pestis és a háború mindig készületlenül éri az embert." (Albert Camus: A pestis)

A járványok jönnek-mennek, a szerencsésebb és egészségesebb emberek maradnak. Nem is tudjuk, mitől tartunk inkább - a betegségtől vagy a lélegeztető-géptől. Van, aki fatalista és a lovak közé dobja a gyeplőt: lesz, ahogy lesz. A másik betegesen retteg a betegségtől, és van, aki az élvezethajhászásba menekül: egyszer élünk, ki tudja, lesz-e holnap? És van, aki imádkozik, mert csak az Isten segíthet. Akárhogy is legyen, nem az ember birtokolja a reményt, hanem a remény birtokolja az embert. Az élet élni akar. Még a vírusok, bacilusok is. Ezért mutálódnak.

A régi korok legrettegettebb csapása volt a pestis, de még ma is felbukkan itt-ott  Afrikában. Mivel kórokozója nem vírus, hanem bacilus (baktérium), a XX. század második felétől antibiotikumokkal eredményesen gyógyítható. Nevei: döghalál, dögvész, fekete halál, mirigy, csuma, (= csomó), Sarkadon guga, másutt gumó.

Az 1738-as pestis Nagyszebenben jelentkezett először, onnan a tavasz és nyár a Maros völgyén elhozta Arad, Zaránd és Csongrád megyébe. Arad megye értesíti a kormányt és Bihar megye illetékeseit a bajról. A kormányzat gróf Károlyi Sándorra, II. Rákóczi Ferenc egykori nevezetes tábornokára bízza a járvány megfékezését. A Fekete-Körös mentén szigorú őrséget állítanak, átjönni csak un. passzussal (engedéllyel) lehet. A bejövőket megfigyelik, elkülönítik, sóval, ecettel, mésszel, füstöléssel, némely helyeken szenteltvízzel is fertőtlenítik (?) - mindhiába. A hatóságok kiderítették, hogy bizonyos kóbor, csavargó, fertőzött csoportok és vándorkereskedők titokban átszivárogtak a folyón, így (szándéktalanul is) katasztrófába lökve a bihariakat. A vész úgy csapott le, mint a fergeteg. Rögtön előkerült a népszerű csodafegyver, a fokhagyma és vöröshagyma. Az akkori luxusétkezés négyfogásos: fokhagyma, hagyma fokhagymával, majd  fokhagyma hagymával és végül hagyma. Erdély egyes vidékein a jámbor halandók bedörzsölték testüket, küszöbüket és amit csak bírtak fokhagymával, mintha vámpírok rontottak volna rájuk.  A megye első  fertőzött települései Sarkad, Kötegyán és Nagyszalonta. Történt ez 1738 szeptember végén, október elején.

Az első hullám 1739 végéig 79 helységre csapott le és 22.436 emberéletet követelt. A második hullám, 1743-ig 12.464 áldozatot szedett - mindösszesen tehát 34.900  a Bihar megyei halálozások száma. Országos csúcs! - tegyük hozzá.

Sarkadon

Az első áldozat Csök István, három kiskorú gyermekével. Meghalt Szabó Sándorné, született Szűts Erzsébet, Sarkad vára híres kuruckapitányának özvegye és fia, ifjabb Szabó Sándor. A halál fiai lettek a Rákóczi szabadságharc egykori hősei, Leel-Őssy János, Fekete János, Illyés János, Pribék István, Szilágyi Mihály, Újvárosi Benedek, Deák János és Pósi János. Az áldozatok között vannak a ma is honos Puskás, Képíró, Baktai, Sajti, Kesztyűs, Kis, Komlósi, Toboj (Tobai?), Szathmáry, Szűts, Dobi, Debreczeni, Csete, Sárosi, Erdős, Baranyai, Ungor, Mózes és más családok tagjai.  A nyolcvanat taposó  Berke János sarkadi főbíró és a 78 éves Nyerges Mihály a legidősebb elhalálozottak.

Néhány figyelemre méltó jelenség:

a. A halottak több mint 80%-a húsz év alatti!

b. A pestis inkább a férfiakat "kedvelte". Sarkadon összesen 449 embert temettek, ebből 245 férfi és 204 nő.

c. Az akkori ország területére vetítve, Erdéllyel együtt, az emberek 5% -át - 250 ezer fő - ragadta el a fekete halál. Sarkadon majdnem 15% -át! (1738-ban a község lakossága nem lehetett több négyezer léleknél.)

d. A  járvány második hullámának Sarkadon egyetlen áldozata sem volt! Annyira biztonságos, „tiszta” lett a község, hogy Bihar vármegye főszolgabírája, Beliczay László ide húzódott és innen intézkedett. Nyájimmunitás? Gondoljunk Nietzsche szavaira: Ami nem pusztít el, az erősebbé tesz.

e. Jó lenne utánanézni levéltárakban, bárhol, vajon e tragédia után lett Sarkad ragadványneve  „fokhagymás”? Fényes Elek, a magyar statisztika megteremtője nevezi így Magyarország Történeti Geographiája c. (1850) művében.  Talán az emberek megtapasztalván e feledhetetlenül szagló növény fölöttébb jótékony hatását, rákaptak és termelni kezdték?

Nem tudjuk, a pusztító járványok  mennyire alakították országok, népek, családok sorsát -  és mennyire a politika, a háborúk és a pénz. Csak annyi bizonyos, hogy ma nem mi lennénk a mi, más - talán jobb, talán rosszabb magyarok élnének helyettünk.

( Az előbbi emlékeztető-vigasztaló írás adatainak jó része Seres István történész, turkológus kitűnő munkájában:  A pestis Kötegyánban és Sarkadon 1738-ban - található.)