Nagyvarjasi Szabó István - Blogja

- 1949. 03. 07. Nagyvarjas, Arad megye.

- Oskolák: a szülőfalumban, a szomszédos Tornyán, középiskola Pécskán, utána a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Fokozatosan elvtárssá fajultam. Előbb az egyetemen, majd 1972-től egyetemen kívül is így szólítottak. Tanár elvtárs.  Izé elvtárs. Szabó elvtárs. Idefigyeljen elvtárs! Mondja maga elvtárs! Voltam ezenkívül irredenta - horthysta - revizionista befolyásoltság alatt álló elvtárs is. (Így!) Úgy ám.

A székely Szentegyházán tanárkodtam bő 16 évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség - filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80-100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég  két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. - és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.

Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek és hagytam magam. A sarkadi középiskolából vonultam nyugállományba.

Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

     Egy sorsformáló vers és népek sorsa

          Ha valaki figyelemmel elolvassa a nagy költő versét, akár ne is fárassza magát a szövegemmel. Mindent megérthet a híres költeményből. Az orosz-ukrán testvérharcot különösen. Olvassuk türelmesen, akár többször is. Minden benne van. Múlt, jelen, jövő. Sértett büszkeség, hazafiság, dac, nagyorosz megalománia, pánszlávizmus, a tudatalatti és a fény, a szív és ész, lélek és szellem. Továbbá Nyugat ellenesség, kihívás, fájó kisebbrendűségi érzés, prófécia? Talán mindezek együtt, egy zseniális alkotó szintetizáló látomásában.

(A ma is - és mindig - aktuális sorokat kiemeltük.)

Alekszandr Szergejevics Puskin:

Oroszország rágalmazóihoz

Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?

Miért szórtok átkot vadul orosz honunkra?

Mi háborgat vajon? A litván lázadás?

Ugyan! A szlávoké a pör, csak a szláv akarja.

Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra,

Mi döntjük el magunk, helyettünk senki más.

Évszázadok teltek, mióta

E törzsek testvérharca dúl,

Ahogy a hadszerencse hozta,

Hol ez, hol az maradt alul.

Ki lesz a győztese e harcnak?

Hiú polyák vagy hű orosz?

A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartnak,

Vagy elapadnak, kiszáradnak.

Elég ! Ti nem lapozgatátok

Sosem a véres krónikákat,

Nem értitek, percig se fáj

Nektek ez ősi belviszály

És mit se mond se a Kreml, se Praga

Csábít a józan ész helyett

A küzdelem vitézi vágya -

S fűt ellenünk a gyűlölet.

Vajon miért? - feleljetek: azért-e.

Mert Moszkva romjai és üszkei felett

Mi elzavartuk, gőgjét sértve,

Kitől úgy reszkettetek ?

S mert győztünk, és ledőlt a bálvány,

Ki zsarnok, elnyomó volt fél világ felett,

S jussotok a vérünk árán,

Törvény, szabadság és béke lett?

A szátok mennydörög - de lassabban a testtel!

Vagy vélitek: az agg vitéz felkelni restell,

S nem tűzne fel újra törökverő szuronyt?

Avagy a cár szava immáron oly erőtlen?

Először vívnánk Európa ellen?

Karunk tusától elszokott?

Kevés e nép? Vagy Permtől messzi Tauriáig

Finnföld szikláitól Kolhisz tüzes honáig,

A Kremltől, mely meg nem törik,

Addig, falát hol Kína rakta,

Acél sörtéjét csillogtatva,

Oroszhon talpra nem szökik?

Hát küldjétek, becsmérlőink,

A vérre szomjas ifjakat:

Jut hely nekik honuk mezőin,

Hol fiaink is porlanak.

          E különös verset 1831-ben írta Puskin. Akkor, mikor Európában és főleg Párizsban  az egekig csaptak az oroszellenes szónoklatok - az újabb lengyel szabadságharcot (lesznek még!) legázoló moszkovita brutalitás ellen.

          Nyugaton egyre hangosabb és érzelmesebb beszédek, Lengyelhonban  vér, vas  és a néma könnyek. Pont ahogy Camus írta a magyar '56-ról.

          De miért is rágalmazó a Nyugat? Mert beavatkozik az ősi szláv  családi viszályba, melyet nem ért. Ez igaz. Ma sem, mi  sem értjük. Legyen ez az ő dolguk, ha csak ennyi eszük van - mondhatnánk. Akkor és most (is) "hű orosz" (kihez, mihez hű?) a "hiú polyákkal" vitázik, csatázik. (Jelenleg a "fasiszta, neonáci ukránokkal".) A költő ajkán még a litvánok is szlávokká minősülnek. Mindegy, akkor is keleti szláv belügy ez, testvérháború. Európának kuss! A költő újabb élet-halál viadalra hívja ki a rágalmazókat, Napóleon oroszországi vereségére célozgatva. Persze, a Nyugat megmarad a szavaknál, a házipapucsba bújtatott háryjánoskodásnál. Akkor is.  Aztán hallgat. De Oroszországra sikerrel alkalmazza az "észak barbárja" vagy a "Dzsingisz kán unokái" becéző jelzőket. Akár Shakespearet is idézhetnénk: Szavak, szavak és semmi más... vagy: Sok hűhó semmiért...vagy: Színház az egész világ...

          A vers az orosz hazafias líra zászlaja lett. Oroszország minden későbbi háborújában, súlyosabb időkben idézte a sajtó, szavalták lelkes honfiak. A II. világháború idején reneszánszát élte, aztán különös éllel idézték Andrej Zsdanov és a hidegháború korszakában, Sztálin elvtárs ösztönzésére. Zsdanov a nagyorosz sovinizmust kombinálta össze a marxizmus - leninizmus - sztálinizmus ideológiájával. Így megy a kör négyszögesítése... És persze, írja Puskin Európának - "jussotok a vérünk árán törvény, szabadság, béke lett".

          Ez valahogy nagyon ismerős. Egészen 1964-ig úgy tanították, sulykolták belénk , Romániában is, hogy boldog, szabad életünket a Vörös Hadseregnek köszönhetjük. Örök hála a dicsőséges, fölszabadító hős szovjet katonáknak!  Aztán kiderült, hogy  dehogy! A Vörös Hadsereg, mintegy véletlenül, éppen akkor járt errefelé, mikor a nem kevésbé dicső román hadsereg felszabadította Romániát, Észak- Erdélyt, Magyarországot és Budapestet is a náci-horthysta járom alól. Így tanította ezt nekünk Stoica elvtárs a kolozsvári egyetemen és Patilea őrnagy elvtárs, politikai tiszt a radnai tartalékos tiszti iskolában. Kolozsvárott még megdöbbentünk, Radnán már nem is csodálkoztunk.

          Figyelem!   Most Szergej Lavrov orosz külügyér idéz hosszasan Puskin poémájából, sőt, Putyin is. Európa, a Nyugat ma sem érti az oroszokat. Ismét idéznénk Metternichet: Oroszország sohasem olyan gyenge és sohasem olyan erős, mint amilyennek látszik. Sosem olyan időszerű Tyutcsev, hajdani diplomata és költő, mint ma. Idézzük megint elhíresült négysorosát:

Oroszországot, ész, el nem éred,                                                         

méter, sing sose méri fel:

Külön úton jár ott az élet,

Oroszországban hinni kell!" (Szabó Lőrinc fordítása)

          Ki vállalkozna arra, ki oly merész, hogy a rejtelmes, misztikus orosz lelket megfejtse? Én biztosan nem. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Pilnyak, Csadajev, Jerofejev, de Custine márki, a dúsan fizetett kremlinológusok, valamint satöbbi, satöbbi, satöbbi is megpróbálkoztak vele és itt tartunk, ahol tartunk. Köszönjük szépen. Tényleg nagyon különös az orosz lélek. Kénytelen vagyok egy szülőfalum határában történt esetre emlékezni.

          1944 őszén vagyunk. Tanyavilág. Az egyik tanyára bemegy öt "orosz" katona. A fiatalasszony, annak anyja és három kis gyermek fogadja őket, a férj a fronton van valahol. Az "oroszok" piát és pi...át akarnak. A gyerekek sírnak. És ekkor az egyik "orosz" elővesz egy gyűrött fényképet és mutatja, az ő gyerekei. És sír. Aztán mindenki sír. Az "oroszok" kockacukrot osztogatnak a gyerekeknek és könnyezve el.  A másik tanyán egy gyermektelen, 50-55 év körüli házaspárt találnak. Nincs kegyelem! A férjet lefogják és végignézi, hogyan teszik boldoggá feleségét.  (Erről már írtam egyszer.) A két tanyát meglátogató "oroszok" ugyanaz a falka volt - mint évek múlva, szende pirulások közepette, kiderült. (Az egyiknek mély sebhely volt az arcán, egy másiknak hiányzott a bal gyűrűsujja.)

          Miért kerültek idézőjelbe az oroszok? Azért, mert az emberek a szovjet hadsereget megátalkodottan oroszoknak  nevezték. Pedig Sztálin Vörös Hadseregének alig fele volt született orosz, a többi ukrán, belorusz, kaukázusi és ázsiai anyag. Hát, ilyen (is) a különös, egyedi "orosz" psziché. No comment!  Egyébként is számos, de inkább számtalan efféle "haditettet" hajtott végre a "felszabadító" Vörös hadsereg szerte Európában.

          Meddig háborúzik Oroszország? Ameddig Ukrajna bírja.

          Egy kis geopolitika - ne maradjunk már le erről a bűvös, rejtelmes geoizéről, ha már a csapból is az folyik.

          A jelenlegi  ukrán határtól alig 500. km Moszkva. Ez probléma? Budapesttől  32. kilométerre húzódik az országhatár, Bukaresttől hetvenre, hogy Jeruzsálemről ne is beszéljünk. Hát istenkém, valahogy túléltük... De nem ez a bizarr, hanem a 40. hosszúsági kör. Ez a 40. hosszúsági kör metszi Ukrajna vitatott keleti határát, viszont Moszkvától majdnem 200 kilométerre keletebbre húzódik. Tehát az orosz főváros Ukrajna mögött van! Vagyis Ukrajna keletebbre, bennebb van, mint a szent Moszkva. Nézzünk a térképre!

          Szóval meddig háborúznak az oroszok? Míg bírják a pocsékolást. Mert tőlünk keletre a pocsékolás, tékozlás nemzeti sport.  Nem számít, hogy anyagról, emberről van szó. Már Sztálin is megmondta az észak-koreaiaknak, hogy csak nyugodtan háborúzzanak, mert "csak embereket veszítenek" s azokat könnyen lehet pótolni. (És fölöttébb kellemesen.) A hadianyagot pótolni kissé nehezebb. "Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika! " - jegyezte meg szintén a Generalisszimusz. Most egy kis baj van. Mert az utóbbi évtizedekben Oroszországban, Ukrajnában is vészesen csökkent a születések száma. Akár csak nálunk. Viszont virágzik az alkoholizmus? Mikor nem virágzott. De ezt hagyjuk. Most 140 millió orosz  35 - 40 millió ukrán ellen.

          Folyik a vita, kinek, minek az őse, ősanyja a Kijevi Rusz? A Kijevi Rusz orosz vagy ukrán állam volt ? 1241-ig állott fenn, akkor Batu kán hordái elpusztították.

          A Kijevi Rusz se nem orosz, se nem ukrán, hanem viking állam. A Dnyeper a vikingek (oroszul varégok, varjagok) fő útvonala volt a Fekete-tenger felé.  A skandináv harcosok szláv rabszolgákkal megrakottan érkeztek Konstantinápolyba, visszafelé vitték az aranyat, selymet s megint megrakodtak szláv rabszolgákkal, akik evezősként mozgatták a kecses viking hajókat, vissza, az őshazába. Ezek az állam nélküli szláv népcsoportok igen szaporák voltak. Erdőikben, vagy a folyók menti termékeny földeken éltek és elégedettek voltak, mert igénytelenek is. Nemigen háborgattak senkit, csak egymást és sokasodtak. A vikingek szervezték őket államba, akik hamar elszlávosodtak.

          A kijevi állam megszervezése tökéletesen beleillett Hitler germán felsőbbrendűségről és szláv alsóbbrendűségről szőtt elméletébe.

          Mégis meddig tart a háború?Mindkét fél elszámította magát. A "különleges hadműveletet" három napra tervezték, lassan három év lesz belőle. De Moszkvában, Pétervárott nincsenek béketüntetések. Pedig a nyugati "szakértők" szerint, kellene legyenek.

          A gazdasági szankciók annyit sem érnek, mint a papír, amire nyomtatták őket. Az idő is az oroszoknak dolgozik. Újjászervezték és mozgósították hatalmas hadiiparukat. Türelem, pontosabban: tűrés és elszántság, az van a háborúhoz.

          1914 - től Oroszország háborúban állt, 1917-re német és osztrák-magyar hadsereg legyőzte. Jött Lenin és jött a polgárháború, külföldi intervenció, szovjet-lengyel háború, 1921-ig. Ez szinte nyolc véráztatta esztendő.

          A testvérharcban többen haltak meg, mint a világháborúban. De az Orosz Birodalom népei végigcsinálták. És megalakult a Szovjetunió. Élt 69 évet.  A Nyugat vezetői nem vették észre, micsoda lehetősége nyílt meg  Kelet és Nyugat egymásra találásának. Ha felismerték volna, hogy micsoda  CSODA, hogy egy szuperhatalom, sok ezer atomfegyverrel - világháború nélkül megszűnik - akkor ma nem itt tartanánk. Az a gyanúm, Isten talán utoljára szólt bele ily nyilvánvalóan a történelembe és Gorbacsov volt az ő küldötte. És mi, túl okos, modern, elkényelmesedett halandók, kizártuk Istent a bizniszből. Minek osztozni, nem igaz?  Jelcin Oroszországát a globális pénzhatalom szabad prédának tekintette, egy óriási tárgynak, amiből óriási profitot lehet kiszedni. Az oroszok úgy érezték, ehhez nekik is van valami közük és azt mondták: nyet!

          Milyenek az oroszok? Milyen az orosz katona?  Márai Sándor írja 1944-45-ös Naplójában, személyes tapasztalatból: "Gyermekesek voltak, néha vadak, néha idegesek és szomorúak, s mindig kiszámíthatatlanok."

     Másutt: " Az orosz mindig jó katona volt, különösen honvédő háborúban és a Szovjetunió katonai nevelése ismerte és kihasználta az orosz katonák bátorságát, helytálló természetét. Harc közben - ezt többször láttam közvetlen közelről - komoran, bátran, férfiasan megállták a helyüket. És ha életveszély fenyegette őket, szótlan közönnyel viselték el a veszedelmet."

          (S mint már tudjuk, ezek az "oroszok" nem csak oroszok voltak....)

          Minden háborúban beköszön a pillanat, mikortól a halottak vezényelik az élőket. Innentől minden engedmény, békehajlam az elesett hősök elárulása. Hiába halt meg annyi emberünk?! Putyin kijelentette, ha Oroszország elveszítené ezt a háborút, hazája beveti az atomfegyvert. Mert ha veszítene, nincs értelme tovább élni...  akkor pusztuljon  az egész világ .Mi ez? Jó-  jó, tudjuk. hogy Putyin egy  halk szavú fanatikus. Megszállott. Az orosz történelem tele az önpusztító és mást pusztító példákkal. Napóleon hadjárata alatt (1812) felperzselték a franciák útvonalába eső falvakat, megmérgezték a kutakat. Mikor a Grande Armée elérte Moszkvát, Rosztopcsin gróf, a kormányzó, felgyújtatta a "szent várost." A franciák próbálták eloltani a tüzet, igaz, közben legalább melegedhettek. Az 1918 - 1921 közötti polgárháborúban sok vidéket többször is elpusztítottak, attól függően, éppen ki lett az úr. Az 1930 - 1933 közötti erőszakos kolhozosítási kampányban (lényegében terrorhadjárat a parasztság ellen) 7 millió ukrán halt éhen (holodomor) és további 3 millió orosz és egyéb. A II. világháború mindennek a koronája volt. Sztálin elrendelte, hogy a Moszkvába vezető útvonalak mentén, minden települést pusztítsanak el. Német egyenruhába bújtatott szovjet belügyi egységek mészárolták a lakosságot, hogy minél nagyobb gyűlöletet keltsenek a németek ellen. Sikerült.  A visszavonuló Vörös Hadsereg mindent megsemmisített, ami érték vagy értékelhető lehetett az ellenség szemében. Nincs még a történelemben egy hatalom, amely úgy pocsékolta volna az emberéleteket, mint Sztálin és hadvezérei. A végén győztek. Berlin, Budapest, Bécs felett sarló - kalapácsos vörös zászló lengett. Hiteles feljegyzés: Budapest ostrománál, egy magyar honvéd, látván, hogy mennyi szovjet katonát öltek már a Dunába és mégis, újra és újra ugyanúgy támadnak, megszólalt: Főhadnagy úr, ha ezek így bánnak a sajátjaikkal, hogy bánhatnak az ellenségeikkel?

Most mások az oroszok? Vagy az ukránok? Vissza a jó öreg Puskin verséhez...                                              Nagyvarjasi Szabó István

A Nemzeti Összetartozás Napja 2024

    Mi a magyar?

Amikor e címen a könyv megjelent, az 1939. esztendőt írtuk. Már túl vagyunk a Felvidék magyarlakta vidékeinek és Kárpátaljának visszaszerzésén, és küszöbön az újabb világháború.  Az ország a feltámadás, a remények lázában ég.  A könyv a higgadt, de magabízó nemzeti önismeretre int. Értelmezéséhez idézhetnénk akár az ősi kínai tanítást: Ismerd meg önmagadat, ismerd meg ellenségeidet és legyőzhetetlen leszel. A  kötet szerkesztője és egyik szerzője Szekfű Gyula, a XX. század  legnagyobb hatású történelemtudósainak egyike. Tőle emeltük ki az alábbi, összefüggő részt, mely a magyar jellemet és annak történelemalakító, országépítő szerepét taglalja. A kötet alkotói a magyar szellem nagyjai: Babits Mihály, Kodály Zoltán, Ravasz László református püspök, Bartucz Lajos tudós - hogy csak az ismertebbeket említsük.

"A nomád eurázsiai lovasnépek politikai hagyománya abban állott, hogy a hatalmi körükbe lépett más, kisebb, gyöngébb népeket és néptöredékeket nem nyomták el, hanem békében és háborúban társaikká tették. Bizonyára ez a hagyomány is érvényesült Szent István azon rendelkezéseiben, melyekkel idegen lovagokat, papokat, iparos mesterembereket hozott be az országba és kinek-kinek meghagyta a saját szokásai szerint, saját nyelvében való életet. A beköltöző idegenek kezelésének e szentistváni szelíd gyakorlatából fejlődött ki a középkori magyar államnak, mai szóval mondva, nemzetiségi vagy kisebbségi politikája, mely az utóbb beköltözött nem-magyar népeknek: bessenyőknek, erdélyi szászoknak, szepesi és más német, olasz városoknak, oláh kerületeknek, rutén, vlach és tót hegylakók telepeinek, a síkság kun és jász lakóinak területi, személyi és kulturális autonómiát adott és őket ezen önadta jogaikban évszázadokon át megtartotta. Igaz, hogy a középkorban az államterület szétforgácsolódása különböző területi autonómiákra másutt is szokásban volt, de a szentistváni államberendezés két alapvető vonásával eltért az akkori európai gyakorlattól.

Az egyik az volt, hogy Szent István és utódai csak idegen néptöredékeknek adtak ily autonóm jogokat, magyar egyházi vagy világi fejedelemségek területi autonómiával soha nem alakulhattak ki magyar földön. Másrészt a beköltözött idegeneket privilégiumaikban (kiváltságaikban, jogaikban) meg is tartották, minek következtében olyan nemzetiségi harc, véres jelenetek sorozatával, mint például a német-szláv népek érintkezési vonalán, nálunk nem ütött ki soha, amíg ez a régi rendszer életben volt s amíg új idegenek tömege be nem költözött a török háborúk alatt és után (délszlávok, románok.) A magyar rendszer biztosította a belső békét és az idegenek megelégedését, s így bízvást tekinthetjük a magyar politikai tehetség, közelebbről: józan realizmus bizonyítékának. Hogy benne határozott nemzeti politika és szabadságszeretet működött, azt világossá teszi az a körülmény, hogy a területi különállással visszaélő s a magyarság veszedelmévé válható idegeneket, mint II. András a német lovagrendet, eltávolították az országból, s a XV, század eleje óta mind nagyobb tömegekben ide menekülő rácoknak sem adtak ily privilégiumokat, mert tudták róluk, hogy alkalom adtán szívesen cimborálnak a pogány törökkel.

A főérdek a magyar nép és állam sérthetetlensége volt, de azokat az idegeneket, aki beilleszkedtek a magyar állam kereteibe, szívesen fogadták és támogatták. Az emberséges magyar kisebbségi politika és annak türelme az ősi, nomádkori politikai hagyományban gyökerezett, de az új viszonyok között új, életerős hajtásokat növelt. (...) Figyeljük meg: királyaink az országhatárt lassú, szívós telepítési munkával lépésről lépésre tolták kifelé a Kárpátok rengetegeiben, s amikor végre elérték a hegylánc élein a vízválasztókat, a természetes határokat, megálltak és nem gondoltak a gyepűvonal továbbhelyezésére. A "természetes határokat" felismerték és respektálták, ez a tény magában is mutatja politikai zsenialitásukat, mellyel sok-sok más népet felülmúltak és egyszersmind azt is, hogy a magyar uralom Kelet- és Közép-Európa határain békés állandóság és a józan nyugalom uralma volt.

A magyar királyok nem a "birodalom növelői" - Mehrer des Reiches - őket a koronázási eskü a terület megtartására és visszaszerzésére kötelezi."

Amit Szekfű Gyula és más elmék másutt és másképpen mondtak, itt csak összegezzük:  A magyar turulmadár három kakukktojást költött ki.  Az ezeréves Magyarország fészkében, magyar uralom alatt három nemzet született: a román, a szlovák és a ruszin. (A román történészek és politikusok Erdélyt ma is következetesen a "román nép bölcsőjének" nevezik.) Hát akkor hol is az az ezeréves  magyar elnyomás, az ázsiai vad horda kegyetlenkedése, az erőszakos magyarosítás ? - melyet immár több, mint száz esztendeje mantráznak, sulykolnak a világ és saját népük, de a magyarok képébe is. Ha van egyetlen állam Európában, mely nemzetek keltetője volt, mint az a régi Magyarország, lássuk, ki az?  

Szabó István                                

Egy sorsformáló vers és népek sorsa

1. Ha valaki figyelemmel elolvassa a nagy költő versét, akár ne is fárassza magát a szövegemmel. Mindent megérthet a híres költeményből. Az orosz-ukrán testvérharcot különösen. Olvassuk türelmesen, akár többször is. Minden benne van. Múlt, jelen, jövő. Sértett büszkeség, hazafiság, dac, nagyorosz megalománia, pánszlávizmus, a tudatalatti és a fény, a szív és ész, lélek és szellem. Továbbá Nyugat ellenesség, kihívás, fájó kisebbrendűségi érzés, prófécia? Talán mindezek együtt, egy zseniális alkotó szintetizáló látomásában.

(A ma is -és mindig aktuális - sorokat kiemeltük.)

Alekszandr Szergejevics Puskin:

Oroszország rágalmazóihoz

Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?

Miért szórtok átkot vadul orosz honunkra?

Mi háborgat vajon? A litván lázadás?

Ugyan! A szlávoké a pör, csak a szláv akarja.

Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra,

Mi döntjük el magunk, helyettünk senki más.

Évszázadok teltek, mióta

E törzsek testvérharca dúl,

Ahogy a hadszerencse hozta,

Hol ez, hol az maradt alul.

Ki lesz a győztese e harcnak?

Hiú polyák vagy hű orosz?

A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartnak,

Vagy elapadnak, kiszáradnak.

Elég ! Ti nem lapozgatátok

Sosem a véres krónikákat,

Nem értitek, percig se fáj

Nektek ez ősi belviszály

És mit se mond se a Kreml, se Praga

Csábít a józan ész helyett

A küzdelem vitézi vágya -

S fűt ellenünk a gyűlölet.

Vajon miért? - feleljetek: azért-e.

Mert Moszkva romjai és üszkei felett

Mi elzavartuk, gőgjét sértve,

Kitől úgy reszkettetek ?

S mert győztünk, és ledőlt a bálvány,

Ki zsarnok, elnyomó volt fél világ felett,

S jussotok a vérünk árán,

Törvény, szabadság és béke lett?

A szátok mennydörög - de lassabban a testtel!

Vagy vélitek: az agg vitéz felkelni restell,

S nem tűzne fel újra törökverő szuronyt?

Avagy a cár szava immáron oly erőtlen?

Először vívnánk Európa ellen?

Karunk tusától elszokott?

Kevés e nép? Vagy Permtől messzi Tauriáig

Finnföld szikláitól Kolhisz tüzes honáig,

A Kremltől, mely meg nem törik,

Addig, falát hol Kína rakta,

Acél sörtéjét csillogtatva,

Oroszhon talpra nem szökik?

Hát küldjétek, becsmérlőink,

A vérre szomjas ifjakat:

Jut hely nekik honuk mezőin,

Hol fiaink is porlanak.

E különös verset 1831-ben írta Puskin. Akkor, mikor Európában és főleg Párizsban  az egekig csaptak az oroszellenes szónoklatok - az újabb lengyel

szabadságharcot (lesznek még!) legázoló moszkovita brutalitás ellen.

Nyugaton egyre hangosabb és érzelmesebb beszédek, Lengyelhonban  vér, vas  és a néma könnyek. Pont ahogy Camus írta a magyar '56-ról.

De miért is rágalmazó a Nyugat? Mert beavatkozik az ősi szláv  családi viszályba, melyet nem ért. Ez igaz. Ma sem, mi  sem értjük. Legyen ez az ő dolguk, ha csak ennyi eszük van - mondhatnánk. Akkor és most (is) "hű orosz" (kihez, mihez hű?) a "hiú polyákkal" vitázik, csatázik. (Jelenleg a "fasiszta, neonáci ukránokkal".) A költő ajkán még a litvánok is szlávokká minősülnek. Mindegy, akkor is keleti szláv belügy ez, testvérháború. Európának kuss! A költő újabb élet-halál viadalra hívja ki a rágalmazókat, Napóleon oroszországi vereségére célozgatva. Persze, a Nyugat megmarad a szavaknál, a házipapucsba bújtatott háryjánoskodásnál. Akkor is.  Aztán hallgat. De Oroszországra sikerrel alkalmazza az "észak barbárja" vagy a "Dzsingisz kán unokái" becéző jelzőket. Akár Shakespearet is idézhetnénk: Szavak, szavak és semmi más... vagy: Sok hűhó semmiért...vagy: Színház az egész világ...

A vers az orosz hazafias líra zászlaja lett. Oroszország minden későbbi háborújában, súlyosabb időkben idézte a sajtó, szavalták lelkes honfiak. A II. világháború idején reneszánszát élte, aztán különös éllel idézték Andrej Zsdanov és a hidegháború korszakában, Sztálin elvtárs ösztönzésére. Zsdanov a nagyorosz sovinizmust kombinálta össze a marxizmus - leninizmus - sztálinizmus ideológiájával. Így megy a kör négyszögesítése...

És persze, írja Puskin Európának - "jussotok a vérünk árán törvény, szabadság, béke lett".

Ez valahogy nagyon ismerős. Egészen 1964-ig úgy tanították, sulykolták belénk , Romániában is, hogy boldog, szabad életünket a Vörös Hadseregnek köszönhetjük. Örök hála a dicsőséges, fölszabadító hős szovjet katonáknak!  Aztán kiderült, hogy  dehogy! A Vörös Hadsereg, mintegy véletlenül, éppen akkor járt errefelé, mikor a nem kevésbé dicső román hadsereg felszabadította Romániát, Észak- Erdélyt, Magyarországot és Budapestet is a náci-horthysta járom alól. Így tanította ezt nekünk Stoica elvtárs a kolozsvári egyetemen és Patilea őrnagy elvtárs, politikai tiszt a radnai tartalékos tiszti iskolában. Kolozsvárott még megdöbbentünk, Radnán már nem is csodálkoztunk.

Figyelem!   Most Szergej Lavrov orosz külügyér idéz hosszasan Puskin poémájából, sőt, Putyin is. Európa, a Nyugat ma sem érti az oroszokat. Ismét idéznénk Metternichet: Oroszország sohasem olyan gyenge és sohasem olyan erős, mint amilyennek látszik. Sosem olyan időszerű Tyutcsev, hajdani diplomata és költő, mint ma. Idézzük megint

elhíresült négysorosát:

Oroszországot, ész, el nem éred,                                                         

méter, sing sose méri fel:

Külön úton jár ott az élet,

Oroszországban hinni kell!" (Szabó Lőrinc fordítása)

Ki vállalkozna arra, ki oly merész, hogy a rejtelmes, misztikus orosz lelket megfejtse? Én biztosan nem. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Pilnyak, Csadajev, Jerofejev, de Custine márki, a dúsan fizetett kremlinológusok, valamint satöbbi, satöbbi, satöbbi is megpróbálkoztak vele és itt tartunk, ahol tartunk. Köszönjük szépen. Tényleg nagyon különös az orosz lélek. Kénytelen vagyok egy szülőfalum határában történt esetre emlékezni.

1944 őszén vagyunk. Tanyavilág. Az egyik tanyára bemegy öt "orosz" katona.

A fiatalasszony, annak anyja és három kis gyermek fogadja őket, a férj a fronton van valahol. Az "oroszok" piát és pi...át akarnak. A gyerekek sírnak. És ekkor az egyik "orosz" elővesz egy gyűrött fényképet és mutatja, az ő gyerekei. És sír. Aztán mindenki sír. Az "oroszok" kockacukrot osztogatnak a gyerekeknek és könnyezve el.  A másik tanyán egy gyermektelen, 50-55 év körüli házaspárt találnak. Nincs kegyelem! A férjet lefogják és végignézi, hogyan teszik boldoggá feleségét.  (Erről már írtam egyszer.) A két tanyát meglátogató "oroszok" ugyanaz a falka volt - mint évek múlva, szende pirulások közepette, kiderült. (Az egyiknek mély sebhely volt az arcán, egy másiknak hiányzott a bal gyűrűsujja.)

Miért kerültek idézőjelbe az oroszok? Azért, mert az emberek a szovjet hadsereget megátalkodottan oroszoknak  nevezték. Pedig Sztálin Vörös Hadseregének alig fele volt született orosz, a többi ukrán, belorusz, kaukázusi és ázsiai anyag. Hát, ilyen (is) a különös, egyedi "orosz" psziché. No comment!  Egyébként is számos, de inkább számtalan efféle "haditettet" hajtott végre a "felszabadító" Vörös hadsereg szerte Európában.

Meddig háborúzik Oroszország? Ameddig Ukrajna bírja.

Egy kis geopolitika - ne maradjunk már le erről a bűvös, rejtelmes geoizéről, ha már a csapból is az folyik.

A jelenlegi  ukrán határtól alig 500. km Moszkva. Ez probléma? Budapesttől  32. kilométerre húzódik az országhatár, Bukaresttől hetvenre, hogy Jeruzsálemről ne is beszéljünk. Hát istenkém, valahogy túléltük... De nem ez a bizarr, hanem a 40. hosszúsági kör. Ez a 40. hosszúsági kör metszi Ukrajna vitatott keleti határát, viszont Moszkvától majdnem 200 kilométerre keletebbre húzódik. Tehát az orosz főváros Ukrajna mögött van! Vagyis Ukrajna keletebbre, bennebb van, mint a szent Moszkva. Nézzünk a térképre!

Szóval meddig háborúznak az oroszok?

Míg bírják a pocsékolást. Mert tőlünk keletre a pocsékolás, tékozlás nemzeti sport.  Nem számít, hogy anyagról, emberről van szó. Már Sztálin is megmondta az észak-koreaiaknak, hogy csak nyugodtan háborúzzanak, mert "csak embereket veszítenek" s azokat könnyen lehet pótolni. (És fölöttébb kellemesen.) A hadianyagot pótolni kissé nehezebb. "Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika! " - jegyezte meg szintén a Generalisszimusz. Most egy kis baj van. Mert az utóbbi évtizedekben Oroszországban, Ukrajnában is vészesen csökkent a születések száma. Akár csak nálunk. Viszont virágzik az alkoholizmus? Mikor nem virágzott. De ezt hagyjuk. Most 140 millió orosz  35 - 40 millió ukrán ellen.

Folyik a vita, kinek, minek az őse, ősanyja a Kijevi Rusz? A Kijevi Rusz orosz vagy ukrán állam volt ? 1241-ig állott fenn, akkor Batu kán hordái elpusztították.

A Kijevi Rusz se nem orosz, se nem ukrán, hanem viking állam. A Dnyeper a vikingek (oroszul varégok, varjagok) fő útvonala volt a Fekete-tenger felé.  A skandináv harcosok szláv rabszolgákkal megrakottan érkeztek Konstantinápolyba, visszafelé vitték az aranyat, selymet s megint megrakodtak szláv rabszolgákkal, akik evezősként mozgatták a kecses viking hajókat, vissza, az őshazába. Ezek az állam nélküli szláv népcsoportok igen szaporák voltak. Erdőikben, vagy a folyók menti termékeny földeken éltek és elégedettek voltak, mert igénytelenek is. Nemigen háborgattak senkit, csak egymást és sokasodtak. A vikingek szervezték őket államba, akik hamar elszlávosodtak.

A kijevi állam megszervezése tökéletesen beleillett Hitler germán felsőbbrendűségről és szláv alsóbbrendűségről szőtt elméletébe.

Mégis meddig tart a háború?

Mindkét fél elszámította magát. A "különleges hadműveletet" három napra tervezték, lassan három év lesz belőle. De Moszkvában, Pétervárott nincsenek béketüntetések. Pedig a nyugati "szakértők" szerint, kellene legyenek.

A gazdasági szankciók annyit sem érnek, mint a papír, amire nyomtatták őket.

Az idő is az oroszoknak dolgozik. Újjászervezték és mozgósították hatalmas hadiiparukat. Türelem, pontosabban: tűrés és elszántság, az van a háborúhoz.

1914 - től Oroszország háborúban állt, 1917-re német és osztrák-magyar hadsereg legyőzte. Jött Lenin és jött a polgárháború, külföldi intervenció, szovjet-lengyel háború, 1921-ig. Ez szinte nyolc véráztatta esztendő.

A testvérharcban többen haltak meg, mint a világháborúban. De az Orosz Birodalom népei végigcsinálták. És megalakult a Szovjetunió. Élt 69 évet.  A Nyugat vezetői nem vették észre, micsoda lehetősége nyílt meg  Kelet és Nyugat egymásra találásának. Ha felismerték volna, hogy micsoda  CSODA, hogy egy szuperhatalom, sok ezer atomfegyverrel - világháború nélkül megszűnik - akkor ma nem itt tartanánk. Az a gyanúm, Isten talán utoljára szólt bele ily nyilvánvalóan a történelembe és Gorbacsov volt az ő küldötte. És mi, túl okos, modern, elkényelmesedett halandók, kizártuk Istent a bizniszből. Minek osztozni, nem igaz?  Jelcin Oroszországát a globális pénzhatalom szabad prédának tekintette, egy óriási tárgynak, amiből óriási profitot lehet kiszedni. Az oroszok úgy érezték, ehhez nekik is van valami közük és azt mondták: nyet!

Milyenek az oroszok? Milyen az orosz katona?  Márai Sándor írja 1944-45-ös Naplójában, személyes tapasztalatból:

"Gyermekesek voltak, néha vadak, néha idegesek és szomorúak, s mindig kiszámíthatatlanok."

Másutt:

" Az orosz mindig jó katona volt, különösen honvédő háborúban és a Szovjetunió katonai nevelése ismerte és kihasználta az orosz katonák bátorságát, helytálló természetét. Harc közben - ezt többször láttam közvetlen közelről - komoran, bátran, férfiasan megállták a helyüket. És ha életveszély fenyegette őket, szótlan közönnyel viselték el a veszedelmet."

(S mint már tudjuk, ezek az "oroszok" nem csak oroszok voltak....)

Minden háborúban beköszön a pillanat, mikortól a halottak vezényelik az élőket. Innentől minden engedmény, békehajlam az elesett hősök elárulása. Hiába halt meg annyi emberünk?! Putyin kijelentette, ha Oroszország elveszítené ezt a háborút, hazája beveti az atomfegyvert. Mert ha veszítene, nincs értelme tovább élni...  akkor pusztuljon  az egész világ.Mi ez? Jó-  jó, tudjuk. hogy Putyin egy  halk szavú fanatikus. Megszállott. Az orosz történelem tele az önpusztító és mástpusztító példákkal. Napóleon hadjárata alatt (1812) felperzselték a franciák útvonalába eső falvakat, megmérgezték a kutakat. Mikor a Grande Armée elérte Moszkvát, Rosztopcsin gróf, a kormányzó, felgyújtatta a "szent várost." A franciák próbálták eloltani a tüzet, igaz, közben legalább melegedhettek. Az 1918 - 1921 közötti polgárháborúban sok vidéket többször is elpusztítottak, attól függően, éppen ki lett az úr. Az 1930 - 1933 közötti erőszakos kolhozosítási kampányban (lényegében terrorhadjárat a parasztság ellen) 7 millió ukrán halt éhen (holodomor) és további 3 millió orosz és egyéb. A II. világháború mindennek a koronája volt. Sztálin elrendelte, hogy a Moszkvába vezető útvonalak mentén, minden települést pusztítsanak el. Német egyenruhába bújtatott szovjet belügyi egységek mészárolták a lakosságot, hogy minél nagyobb gyűlöletet keltsenek a németek ellen. Sikerült.  A visszavonuló Vörös Hadsereg mindent megsemmisített, ami érték vagy értékelhető lehetett az ellenség szemében. Nincs még a történelemben egy hatalom, amely úgy pocsékolta volna az emberéleteket, mint Sztálin és hadvezérei. A végén győztek. Berlin, Budapest, Bécs felett sarló - kalapácsos vörös zászló lengett. Hiteles feljegyzés: Budapest ostrománál, egy magyar honvéd, látván, hogy mennyi szovjet katonát öltek már a Dunába és mégis, újra és újra ugyanúgy támadnak, megszólalt: Főhadnagy úr, ha ezek így bánnak a sajátjaikkal, hogy bánhatnak az ellenségeikkel?

Most mások az oroszok? Vagy az ukránok? Vissza a jó öreg Puskin verséhez...

Egy sorsformáló vers és népek sorsa

    Ha valaki figyelemmel elolvassa a nagy költő versét, akár ne is fárassza magát a szövegemmel. Mindent megérthet a híres költeményből. Az orosz-ukrán testvérharcot különösen. Olvassuk türelmesen, akár többször is. Minden benne van. Múlt, jelen, jövő. Sértett büszkeség, hazafiság, dac, nagyorosz megalománia, pánszlávizmus, a tudatalatti és a fény, a szív és ész, lélek és szellem. Továbbá Nyugat ellenesség, kihívás, fájó kisebbrendűségi érzés, prófécia? Talán mindezek együtt, egy zseniális alkotó szintetizáló látomásában.

(A ma is -és mindig aktuális - sorokat kiemeltük.)

Alekszandr Szergejevics Puskin:

Oroszország rágalmazóihoz

Ti hitvány szónokok, miért zajongtok újra?

Miért szórtok átkot vadul orosz honunkra?

Mi háborgat vajon? A litván lázadás?

Ugyan! A szlávoké a pör, csak a szláv akarja.

Ez ősi belviszályt, mit sors vetett a latra,

Mi döntjük el magunk, helyettünk senki más.

Évszázadok teltek, mióta

E törzsek testvérharca dúl,

Ahogy a hadszerencse hozta,

Hol ez, hol az maradt alul.

Ki lesz a győztese e harcnak?

Hiú polyák vagy hű orosz?

A tét: a szláv folyók orosz tengerbe tartnak,

Vagy elapadnak, kiszáradnak.

Elég ! Ti nem lapozgatátok

Sosem a véres krónikákat,

Nem értitek, percig se fáj

Nektek ez ősi belviszály

És mit se mond se a Kreml, se Praga

Csábít a józan ész helyett

A küzdelem vitézi vágya -

S fűt ellenünk a gyűlölet.

Vajon miért? - feleljetek: azért-e.

Mert Moszkva romjai és üszkei felett

Mi elzavartuk, gőgjét sértve,

Kitől úgy reszkettetek ?

S mert győztünk, és ledőlt a bálvány,

Ki zsarnok, elnyomó volt fél világ felett,

S jussotok a vérünk árán,

Törvény, szabadság és béke lett?

A szátok mennydörög - de lassabban a testtel!

Vagy vélitek: az agg vitéz felkelni restell,

S nem tűzne fel újra törökverő szuronyt?

Avagy a cár szava immáron oly erőtlen?

Először vívnánk Európa ellen?

Karunk tusától elszokott?

Kevés e nép? Vagy Permtől messzi Tauriáig

Finnföld szikláitól Kolhisz tüzes honáig,

A Kremltől, mely meg nem törik,

Addig, falát hol Kína rakta,

Acél sörtéjét csillogtatva,

Oroszhon talpra nem szökik?

Hát küldjétek, becsmérlőink,

A vérre szomjas ifjakat:

Jut hely nekik honuk mezőin,

Hol fiaink is porlanak.

E különös verset 1831-ben írta Puskin. Akkor, mikor Európában és főleg Párizsban  az egekig csaptak az oroszellenes szónoklatok - az újabb lengyel szabadságharcot (lesznek még!) legázoló moszkovita brutalitás ellen.

Nyugaton egyre hangosabb és érzelmesebb beszédek, Lengyelhonban  vér, vas  és a néma könnyek. Pont ahogy Camus írta a magyar '56-ról.

De miért is rágalmazó a Nyugat? Mert beavatkozik az ősi szláv  családi viszályba, melyet nem ért. Ez igaz. Ma sem, mi  sem értjük. Legyen ez az ő dolguk, ha csak ennyi eszük van - mondhatnánk. Akkor és most (is) "hű orosz" (kihez, mihez hű?) a "hiú polyákkal" vitázik, csatázik. (Jelenleg a "fasiszta, neonáci ukránokkal".) A költő ajkán még a litvánok is szlávokká minősülnek. Mindegy, akkor is keleti szláv belügy ez, testvérháború. Európának kuss! A költő újabb élet-halál viadalra hívja ki a rágalmazókat, Napóleon oroszországi vereségére célozgatva. Persze, a Nyugat megmarad a szavaknál, a házipapucsba bújtatott háryjánoskodásnál. Akkor is.  Aztán hallgat. De Oroszországra sikerrel alkalmazza az "észak barbárja" vagy a "Dzsingisz kán unokái" becéző jelzőket. Akár Shakespearet is idézhetnénk: Szavak, szavak és semmi más... vagy: Sok hűhó semmiért...vagy: Színház az egész világ...

A vers az orosz hazafias líra zászlaja lett. Oroszország minden későbbi háborújában, súlyosabb időkben idézte a sajtó, szavalták lelkes honfiak. A II. világháború idején reneszánszát élte, aztán különös éllel idézték Andrej Zsdanov és a hidegháború korszakában, Sztálin elvtárs ösztönzésére. Zsdanov a nagyorosz sovinizmust kombinálta össze a marxizmus - leninizmus - sztálinizmus ideológiájával. Így megy a kör négyszögesítése...

És persze, írja Puskin Európának - "jussotok a vérünk árán törvény, szabadság, béke lett".

Ez valahogy nagyon ismerős. Egészen 1964-ig úgy tanították, sulykolták belénk , Romániában is, hogy boldog, szabad életünket a Vörös Hadseregnek köszönhetjük. Örök hála a dicsőséges, fölszabadító hős szovjet katonáknak!  Aztán kiderült, hogy  dehogy! A Vörös Hadsereg, mintegy véletlenül, éppen akkor járt errefelé, mikor a nem kevésbé dicső román hadsereg felszabadította Romániát, Észak- Erdélyt, Magyarországot és Budapestet is a náci-horthysta járom alól. Így tanította ezt nekünk Stoica elvtárs a kolozsvári egyetemen és Patilea őrnagy elvtárs, politikai tiszt a radnai tartalékos tiszti iskolában. Kolozsvárott még megdöbbentünk, Radnán már nem is csodálkoztunk.

Figyelem!   Most Szergej Lavrov orosz külügyér idéz hosszasan Puskin poémájából, sőt, Putyin is. Európa, a Nyugat ma sem érti az oroszokat. Ismét idéznénk Metternichet: Oroszország sohasem olyan gyenge és sohasem olyan erős, mint amilyennek látszik. Sosem olyan időszerű Tyutcsev, hajdani diplomata és költő, mint ma. Idézzük megint elhíresült négysorosát:

Oroszországot, ész, el nem éred,                                                         

méter, sing sose méri fel:

Külön úton jár ott az élet,

Oroszországban hinni kell!" (Szabó Lőrinc fordítása)

Ki vállalkozna arra, ki oly merész, hogy a rejtelmes, misztikus orosz lelket megfejtse? Én biztosan nem. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Pilnyak, Csadajev, Jerofejev, de Custine márki, a dúsan fizetett kremlinológusok, valamint satöbbi, satöbbi, satöbbi is megpróbálkoztak vele és itt tartunk, ahol tartunk. Köszönjük szépen. Tényleg nagyon különös az orosz lélek. Kénytelen vagyok egy szülőfalum határában történt esetre emlékezni.

1944 őszén vagyunk. Tanyavilág. Az egyik tanyára bemegy öt "orosz" katona.

A fiatalasszony, annak anyja és három kis gyermek fogadja őket, a férj a fronton van valahol. Az "oroszok" piát és pi...át akarnak. A gyerekek sírnak. És ekkor az egyik "orosz" elővesz egy gyűrött fényképet és mutatja, az ő gyerekei. És sír. Aztán mindenki sír. Az "oroszok" kockacukrot osztogatnak a gyerekeknek és könnyezve el.  A másik tanyán egy gyermektelen, 50-55 év körüli házaspárt találnak. Nincs kegyelem! A férjet lefogják és végignézi, hogyan teszik boldoggá feleségét.  (Erről már írtam egyszer.) A két tanyát meglátogató "oroszok" ugyanaz a falka volt - mint évek múlva, szende pirulások közepette, kiderült. (Az egyiknek mély sebhely volt az arcán, egy másiknak hiányzott a bal gyűrűsujja.)

Miért kerültek idézőjelbe az oroszok? Azért, mert az emberek a szovjet hadsereget megátalkodottan oroszoknak  nevezték. Pedig Sztálin Vörös Hadseregének alig fele volt született orosz, a többi ukrán, belorusz, kaukázusi és ázsiai anyag. Hát, ilyen (is) a különös, egyedi "orosz" psziché. No comment!  Egyébként is számos, de inkább számtalan efféle "haditettet" hajtott végre a "felszabadító" Vörös hadsereg szerte Európában.

Meddig háborúzik Oroszország? Ameddig Ukrajna bírja.

Egy kis geopolitika - ne maradjunk már le erről a bűvös, rejtelmes geoizéről, ha már a csapból is az folyik.

A jelenlegi  ukrán határtól alig 500. km Moszkva. Ez probléma? Budapesttől  32. kilométerre húzódik az országhatár, Bukaresttől hetvenre, hogy Jeruzsálemről ne is beszéljünk. Hát istenkém, valahogy túléltük... De nem ez a bizarr, hanem a 40. hosszúsági kör. Ez a 40. hosszúsági kör metszi Ukrajna vitatott keleti határát, viszont Moszkvától majdnem 200 kilométerre keletebbre húzódik. Tehát az orosz főváros Ukrajna mögött van! Vagyis Ukrajna keletebbre, bennebb van, mint a szent Moszkva. Nézzünk a térképre!

Szóval meddig háborúznak az oroszok?

Míg bírják a pocsékolást. Mert tőlünk keletre a pocsékolás, tékozlás nemzeti sport.  Nem számít, hogy anyagról, emberről van szó. Már Sztálin is megmondta az észak-koreaiaknak, hogy csak nyugodtan háborúzzanak, mert "csak embereket veszítenek" s azokat könnyen lehet pótolni. (És fölöttébb kellemesen.) A hadianyagot pótolni kissé nehezebb. "Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika! " - jegyezte meg szintén a Generalisszimusz. Most egy kis baj van. Mert az utóbbi évtizedekben Oroszországban, Ukrajnában is vészesen csökkent a születések száma. Akár csak nálunk. Viszont virágzik az alkoholizmus? Mikor nem virágzott. De ezt hagyjuk. Most 140 millió orosz  35 - 40 millió ukrán ellen.

Folyik a vita, kinek, minek az őse, ősanyja a Kijevi Rusz? A Kijevi Rusz orosz vagy ukrán állam volt ? 1241-ig állott fenn, akkor Batu kán hordái elpusztították.

A Kijevi Rusz se nem orosz, se nem ukrán, hanem viking állam. A Dnyeper a vikingek (oroszul varégok, varjagok) fő útvonala volt a Fekete-tenger felé.  A skandináv harcosok szláv rabszolgákkal megrakottan érkeztek Konstantinápolyba, visszafelé vitték az aranyat, selymet s megint megrakodtak szláv rabszolgákkal, akik evezősként mozgatták a kecses viking hajókat, vissza, az őshazába. Ezek az állam nélküli szláv népcsoportok igen szaporák voltak. Erdőikben, vagy a folyók menti termékeny földeken éltek és elégedettek voltak, mert igénytelenek is. Nemigen háborgattak senkit, csak egymást és sokasodtak. A vikingek szervezték őket államba, akik hamar elszlávosodtak.

A kijevi állam megszervezése tökéletesen beleillett Hitler germán felsőbbrendűségről és szláv alsóbbrendűségről szőtt elméletébe.

Mégis meddig tart a háború?

Mindkét fél elszámította magát. A "különleges hadműveletet" három napra tervezték, lassan három év lesz belőle. De Moszkvában, Pétervárott nincsenek béketüntetések. Pedig a nyugati "szakértők" szerint, kellene legyenek.

A gazdasági szankciók annyit sem érnek, mint a papír, amire nyomtatták őket.

Az idő is az oroszoknak dolgozik. Újjászervezték és mozgósították hatalmas hadiiparukat. Türelem, pontosabban: tűrés és elszántság, az van a háborúhoz.

1914 - től Oroszország háborúban állt, 1917-re német és osztrák-magyar hadsereg legyőzte. Jött Lenin és jött a polgárháború, külföldi intervenció, szovjet-lengyel háború, 1921-ig. Ez szinte nyolc véráztatta esztendő.

A testvérharcban többen haltak meg, mint a világháborúban. De az Orosz Birodalom népei végigcsinálták. És megalakult a Szovjetunió. Élt 69 évet.  A Nyugat vezetői nem vették észre, micsoda lehetősége nyílt meg  Kelet és Nyugat egymásra találásának. Ha felismerték volna, hogy micsoda  CSODA, hogy egy szuperhatalom, sok ezer atomfegyverrel - világháború nélkül megszűnik - akkor ma nem itt tartanánk. Az a gyanúm, Isten talán utoljára szólt bele ily nyilvánvalóan a történelembe és Gorbacsov volt az ő küldötte. És mi, túl okos, modern, elkényelmesedett halandók, kizártuk Istent a bizniszből. Minek osztozni, nem igaz?  Jelcin Oroszországát a globális pénzhatalom szabad prédának tekintette, egy óriási tárgynak, amiből óriási profitot lehet kiszedni. Az oroszok úgy érezték, ehhez nekik is van valami közük és azt mondták: nyet!

Milyenek az oroszok? Milyen az orosz katona?  Márai Sándor írja 1944-45-ös Naplójában, személyes tapasztalatból:

"Gyermekesek voltak, néha vadak, néha idegesek és szomorúak, s mindig kiszámíthatatlanok."

     Másutt:

" Az orosz mindig jó katona volt, különösen honvédő háborúban és a Szovjetunió katonai nevelése ismerte és kihasználta az orosz katonák bátorságát, helytálló természetét. Harc közben - ezt többször láttam közvetlen közelről - komoran, bátran, férfiasan megállták a helyüket. És ha életveszély fenyegette őket, szótlan közönnyel viselték el a veszedelmet."

(S mint már tudjuk, ezek az "oroszok" nem csak oroszok voltak....)

Minden háborúban beköszön a pillanat, mikortól a halottak vezényelik az élőket. Innentől minden engedmény, békehajlam az elesett hősök elárulása. Hiába halt meg annyi emberünk?! Putyin kijelentette, ha Oroszország elveszítené ezt a háborút, hazája beveti az atomfegyvert. Mert ha veszítene, nincs értelme tovább élni...  akkor pusztuljon  az egész világ.Mi ez? Jó-  jó, tudjuk. hogy Putyin egy  halk szavú fanatikus. Megszállott. Az orosz történelem tele az önpusztító és mástpusztító példákkal. Napóleon hadjárata alatt (1812) felperzselték a franciák útvonalába eső falvakat, megmérgezték a kutakat. Mikor a Grande Armée elérte Moszkvát, Rosztopcsin gróf, a kormányzó, felgyújtatta a "szent várost." A franciák próbálták eloltani a tüzet, igaz, közben legalább melegedhettek. Az 1918 - 1921 közötti polgárháborúban sok vidéket többször is elpusztítottak, attól függően, éppen ki lett az úr. Az 1930 - 1933 közötti erőszakos kolhozosítási kampányban (lényegében terrorhadjárat a parasztság ellen) 7 millió ukrán halt éhen (holodomor) és további 3 millió orosz és egyéb. A II. világháború mindennek a koronája volt. Sztálin elrendelte, hogy a Moszkvába vezető útvonalak mentén, minden települést pusztítsanak el. Német egyenruhába bújtatott szovjet belügyi egységek mészárolták a lakosságot, hogy minél nagyobb gyűlöletet keltsenek a németek ellen. Sikerült.  A visszavonuló Vörös Hadsereg mindent megsemmisített, ami érték vagy értékelhető lehetett az ellenség szemében. Nincs még a történelemben egy hatalom, amely úgy pocsékolta volna az emberéleteket, mint Sztálin és hadvezérei. A végén győztek. Berlin, Budapest, Bécs felett sarló - kalapácsos vörös zászló lengett. Hiteles feljegyzés: Budapest ostrománál, egy magyar honvéd, látván, hogy mennyi szovjet katonát öltek már a Dunába és mégis, újra és újra ugyanúgy támadnak, megszólalt: Főhadnagy úr, ha ezek így bánnak a sajátjaikkal, hogy bánhatnak az ellenségeikkel?

Most mások az oroszok? Vagy az ukránok? Vissza a jó öreg Puskin verséhez...

Nagyvarjasi Szabó István

Amikor miénk volt a Főtér!

Valamikor, az ötvenes évek elején, a nagyvarjasi legények sorozásra mentek. Voltak vagy tizenöten-húszan. Mivel mind megfeleltek, efölötti örömükben ősi szokás szerint berúgtak. ( "Áptok" löttünk - mesélte Bandi unokabátyám, akitől az alábbiakat hallottam. ) ( „Apt”- megfelelő. A szerk.)

Nem lett volna baj, ha egy aradi naccsága rájuk nem rivall, hogy buta parasztok, és, igen! - kolhozjampecok! Ettől a rivallástól az egyik legény megragadta a naccsága , őőőő... fölöttébb dús kebleit, és nem akarta elengedni. A keblek tulajdonosa visítozni kezdett. Pár aradi lovag rögtön a hölgy védelmére kelt, ami  tomboló pofozkodásba torkollott.

De még mindig lett volna remény a tűzszünetre, ha egy Aradra szakadt, honvágytól gyötört falunkfia, aki épp arra járt, el nem ordítja magát: Ne hagyjátok magatokat, varnyasiak! Mutassátok mög! Ez az ősi, mágikus csatakiáltás úgy hatott, mint a muszlimoknál a dzsihádra hívás.  Mindez a Főtéren zajlott. Így vergődött, adott és kapott pofonok közepette e kicsiny had a Gabonapiac felé, ahol a varjasi lovaskocsik várták őket. (Ha tehetjük, történelmi segédanyagként nézzük át az ókori Xenophóntól az Anabázist.)

Busz még nem volt, se metró, se más, amivel hazamehettek volna.

Igen ám, de közben riasztották a népi milíciát. Röndözzük le ezöket is - rikkantotta  egyik vitézünk - mosmán úgyis mindegy! Csak úgy visszakézből, leröndözték azt a tucatnyi közeget is.

A belügy masszív erősítéseket kért. A beérkezett teherautónyi karhatalom beszorította a bajtársakat az egyik utcába, az utcát mindkét végén lezárták, és... ereszd el a bikát! És persze a csököt is.

Betört orr, monokli és szakadt kabát nélkül nem maradt senki. Páran otthagyták a fogukat is. Az otthagyott fogakat az utcaseprők takarították el, valamikor. A lenyugvó nap vérvörösbe borulva tekintett a tájra, mondaná a költő. A túlerő felülkerekedett, a foglyokat tömlöcbe zárták.

Másnap válságtanácskozásra gyűltek össze a nagyvarjasi édesanyák és a most kevésbé édes, inkább dühöngő atyák. Hamar megszületett a határozat, mely kurtaságában méltán vetekszik a történelemben elhíresült spártai tömörséggel, imígyen: - Valamit csinálni köll, a zannyuk betyár istenit! Tudni köll, hun köll kopogtatni. Mög mivel! - mondta a falu bölcse, az öreg Mérög Miska bá. És elindult a tömött kacsák, hízott libák, kopasztott kakasok, köpült vaj és tojások  áradata Aradra, mert ezek akkoriban mindenható valutának számítottak.

Ezek voltak a kopogtatók. Valaki ismert egy, a reakciós, tőkés-földesúri és - mint tudjuk, népnyúzó - rendszerből visszamaradt, minden hájjal megkent ősz szakállú ügyvédet.  A pátriárka szőrzetű  jogtudor ismert valakit, akinek a valakije jól ismert valakit, aki jóban volt a hadkiegészítő parancsnokságról (Comisariat Militar) szintén valakivel. És minő csoda, ez a hadi valaki imádta a kacsapecsenyét, libamájat, kakaslevest és így tovább. Röndbe vagyunk.  A baromfiak tömegmészárlása fokozódott Nagyvarjason. Elég a hozzá, hogy az aradi hadügy átszólt a belügybe. Szava volt, mert éppen folyt a koreai háború, és Tito, a láncos kutya is ott acsarkodott, Aradtól alig ötven kilométernyire. Katonákra nagy szükség van! És ez lett az ütőkártya. Még az emlőiben és emberi méltóságában megsértett asszonyság is mentőtanúnak jelentkezett. Hah, a kövér kacsával és hatalmas füstölt sonkával  felajzott titokzatos női lélek rejtelmei...! Ezek a fiúk igen harcias, kitűnő katonaanyag, és most kerüljenek börtönbe?! Népi demokráciánk hadserege majd jól megneveli őket, bízzák csak rájuk.

Négy vagy öt  nap múlva a nagyvarjasi szekerek nem üresen mentek haza. Harcedzett fiaink addig fát vágtak, mosogattak, udvart takarítottak, klozettet pucoltak, gyakorta káromkodtak és hazagondoltak a kietlen fogságból.

Pihenőidejük volt a legfárasztóbb, mert olyankor a népi milícia lelkiismeretes dolgozói újra s újra elverték őket.

De a böcsület mög lött möntve!

Nagyvarjasi Szabó István

Október 6-ra emlékezünk

Tisztelt emlékezők! Kedves sarkadi honfitársaim!

Valamikor régen egy történetíró (Vargha Ottó) azt írta, hogy Világoson halt meg a magyar szabadság, Sarkadon terítették ki és Aradon temették. Miért?

A világosi fegyverletétel után az oroszok a magyar hadifoglyoktól elkülönítették a tisztikart és őket Sarkadra kísérték. 1849. augusztus 17.  és augusztus 23.  között 2262 honvédtisztet őriztek itt, közöttük öt későbbi aradi vértanút. Emléküket márványtábla őrzi az Almásy kastély és a református paplak falán. 1989-től ismét együtt van az aradi tizenhárom, itt, egy kősziklán, ahol most összegyűltünk.

Úgy is mondhatjuk, a honvédség agyát és szívét fogadhatta gyászos  vendégségben Sarkad. E szomorú megtiszteltetés, nevezzük tetemre hívásnak, kötelez!

Mártírnak azokat nevezhetjük, akik meggyőződéssel éltek és haltak. És példát mutattak. Vértanú az, aki másokért hal meg. Szomorú annak a nemzetnek a sorsa, melynek vértanúkra van szüksége - tartja egy mondás. De még szomorúbb a sorsa, ha nem akadnak  életüket is áldozó fiai - tehetjük hozzá.

A magyar történelem mindig nagy hős-igényű volt és - legalább is eddig - mindig termett elegendő bátorság e hazában.  

1849 vértanúi két hatalmas örökséget hagytak ránk. Az egyik a példamutatás, a másik a bajtársiasság.

Damjanich Jánost, aki mindig előre hajszolta csapatait, mégsem Előre tábornoknak nevezték honvédei, hanem Utánam tábornoknak, mert mindig az élre állt. Nem kímélte sem az ellenség - de a maga életét sem. Jól tudta, hogy a magyar tűzön-vízen át követi azt, aki személyes példát mutat. Tudomásunk szerint 44 csatában vett részt  és mind a 44-et megnyerte. Élcei, humorérzéke,  közismertek voltak. Egy-egy jól eltalált gesztussal, találó megjegyzéssel megfordította a csaták sorsát, oldotta a halálfélelem gyötrő feszültségét. A bitófához lépve  azon bosszankodott, hogy kedvenc szivarját nem tudta végigszívni.

Gróf Vécsey Károly egyáltalán nem a humoráról volt híres. Precíz, szinte túlzottan pedáns, megbízható főtiszt volt. Módszeres, körültekintő taktikával ő vette be Arad várát. Följegyezték, hogy a heves ellenséges tűzben is kifogástalan egyenruhában, fehér glasszékesztyűben intézkedett. Testvérei közül négy az osztrák császári hadseregben szolgált, apja az egyik legkonokabb Habsburg-hívő volt. Ez az atya - mert édesapának aligha nevezhetjük - azt kérte, hogy ezt a "lázadó" fiát a lehető legkegyetlenebbül végezzék ki. Kérését a császári ítéletvégrehajtók kéjes örömmel teljesítették, legvégül akasztják fel, hogy végigszenvedje társai halálát is. Ez sem tudta megtörni. A  hagyomány szerint akasztása előtt odalépett a pár perce halott Damjanich bitófájához és megcsókolta bajtársa kezét. Valamikor, a szabadságharc során ugyanis hevesen összevesztek.

A bátorság és bajtársiasság példaképe gróf Leiningen-Westerburg Károly. Ősi német  arisztokrata családból származott. Egyik ősapja a Lél és Bulcsú vezette magyarok ellen harcolt a híres Lech-mezei csatában. Őt a szerelem, a becsület és az igazságérzet hozta Magyarországra. Nem tudott magyarul. Damjanich, a szerb, így vigasztalta németül: Először is tanulj meg jól káromkodni magyarul, és biztosan elboldogulsz!  Úgy is lett. Mint Viktória angol királynő rokonát, megpróbálták menteni. Erre komoly esély volt. Állítólag azt válaszolta: Nem hagyom ott a zászlót, mert eltörött a rúdja! Maradt a bajtársaival. Egyedüli volt, akit honvéd tábornoki egyenruhában akasztottak fel. Kedvezmény, protekció? - nem tudjuk.

Sose feledkezhetünk meg gróf Batthyány Lajosról. Aradnak tizenhárom vértanúja volt, de október hatodikának tizennégy. Vele Pesten végzett a bosszú. Ma is érthetetlen, miért a halálos ítélet, hiszen egy évvel korábban kiszállt a politikából, lemondott miniszterelnöki tisztségéről. Ártatlansága tudatában önként adta magát az osztrákok kezére. Először három évre, majd halálra ítélték.  Börtöncellájában egy becsempészett tőrrel felvágta ereit, így próbált öngyilkos lenni, hogy elkerülje a megalázó akasztást. Így hát nem kötelet kapott, hanem golyót. A vérveszteségtől legyengült ember térdenállva nézett szembe a puskacsövekkel. Két kívánsága volt: hogy ne kössék be a szemét, és hogy maga vezényelje magára a tüzet. Rajta, vadászok! Éljen a haza! - kiáltotta. Ezek voltak utolsó szavai.

Példa és bajtársiasság! E kettő, ami mindannyiukban közös. A bajtárs ma alig használt, alig értett szó. Tartalma, lelke szinte ismeretlen.  A mindent túlharsogó önmegvalósítás, a bálványozott ÉN, a „csak a jelen a fontos” nárcisztikus világában nincs helye. Valamikor a magyar katona, a huszár példája volt a bajtársi tartásnak. Ezernyi emlékezés, történet igazolja ezt.

S végül, beszéljünk egy sarkadi áldozatról, ha úgy tetszik, az önként vállalt vértanúságról. Veress Ferenc tiszteletest, Veress Sándor és ifjabb Veress Ferenc édesapját annyira megrendítette a világosi katasztrófa, hogy belepusztult. Ő, az erős idegzetű, intelligens, áldozatkész hazafi  teljesen azonosult Kossuth és 1848 eszméivel és  nem akart tovább élni. Ha a szabadság és a haza elveszett, ő is megy utánuk. Állítólag méhesében vált meg az élettől, pont azon a helyen, ahol régebben a Kossuth szobor állott.

Valamennyiükre emlékezzünk Damjanich szavaival: Nem féltünk a haláltól, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Hőseink, mártírjaink ma is vívják örök csatájukat a feledés, közöny és a lelki tunyaság ellen.  Október 6. nem csak a nemzeti gyász, hanem a helytállás, példamutatás napja is.

                                                                                 (Elhangzott Sarkadon, a 2023. Október 6-i ünnepi megemlékezésen.)

Nagyvarjasi Szabó István

A zárókő

Latinul lapisque. Benne sűrűsödik össze a legnagyobb feszültség. Magányos gránitdarab a boltívek csúcsán, mely nyugalommá változtat két  egymás ellen ható irdatlan energiát. A gravitációt a gravitációval semlegesíti. Filozófiai megfelelője a tézis - antitézis - szintézis.

A legendák szerint a zárókő  annyira lényegi, misztikus valami, amit csak beavatott mesterek készíthettek el eszményi pontossággal és csak ők helyezhették el. Azt tartották, ha a kő gyenge vagy elmozdul, az egész építmény összedől. A zárókő az építmény Akhilleusz -sarka, a fogantatás pillanata, alfa és ómega eggyé válása.

Kós Károly építész, építőművész, művész és tudós - polihisztor. Értette, érezte a kő, a fa, a forma és arányok erejét, üzenetét. És értette, élvezte a szó erejét, súlyát az írásban, a politikában, a történelemben. Úgy válogatta, illesztette a szavakat egymás mellé, fölé, alá - mint az égbe törő  gótikus katedrálisok mesterei a köveket. Az arányok, formák élnek és mozdulatlanul is mozgatnak, mint az Isten. A mérték érték.

....997-ben vagyunk, kegyetlen csata után. Koppány életével fizette meg a Vajk-István elleni lázadást. Feje a győztesek lábai előtt. Magyar ölt magyart. Előttünk a szakadék, a megsemmisülés vagy az élet? Zuhanunk vagy emelkedünk? Születünk vagy meghalunk? A feszültség fókuszában vagyunk, a hurrikán magjában, ahol minden szürreális. Múlt és jövő, a régi Isten és az új Isten csatája ez. Rend és Szabadság örök birkózása. Rendet a Szabadságban, Szabadságot a Rendben! Szabadsággal a Rendért, vagy Renddel a Szabadságért? Ez itt a kérdés. A zárókő. „Kizökkent az idő, ó, mily kárhozat / Hogy én születtem helyretolni azt.” (Hamlet)

Mi, a kizökkent idő árvái, ízleljük meg, leljük meg a mindent átható történelmi katarzis varázslatát  Kós Károly: Az országépítő című  alkotásából. Győzelem, gyász, teremtés és temetés egyetlen pillanatba sűrítve. Csak az képes így írni a katarzisról, aki embermilliók és évszázadok helyett is átélte.

"S akkor a tornác könyöklőjén kihajolt Thüringiából való Wolfer comes, és reáköpött  Koppány fejére. S látták ezt mind az urak, és látták a katonák, és a vári népek sokasága mind látta ezt. Nagy, kegyetlen csend támadt, és sok embernek megsápadt az orcája. S nem volt egy moccanás sem sehol, és egyetlen hang sem hallatszott, még csak egy sóhajtás sem. De akkor az urak közül bekötött fejű ember lépett elé, és a bekötött fejű ember Dobokafia Csanád úr volt. Wolfer comes elébe lépett, és dongott a csizmája alatt a tornác deszkapallója. Megállt előtte és nézte egy szempillantásig a thüringiait, aki szembefordult véle. Azután azt mondta: - Akinek fejére reáköptél, német, az Vérbulcsú horkának a maradéka, és maradéka Árpádfia Tarhosnak. És nekem atyámfia ez ember, és atyjafia István úrnak. Ezért eb vagy Te, Wolfer.

És csizmájával hasbarúgta a thüringiait, hogy az átesett a tornáckönyöklőn, és elnyúlt a piac földjén, Koppány úr odagurult feje mellett éppen. És látta ezt a sokaság, látták a rabok és vári népek és a katonák is, és látták mind az urak és látta István úr maga is. És mindenki meghallotta a szókat, amiket Csanád mondott. Mert csend volt és nem volt egy moccanás sem. (...) Azután (István) a rettentő nagy csendet hallgatta, mert hangja van a csendnek, ha ilyen rémítő nagy."

(Katarzis: lelki megtisztulás, felszabadulás, fájdalom és gyönyör együttes jelenléte, mikor a végletek, szélsőségek találkoznak és feloldódnak egymásban.)

A végtelen Matrjosa baba

- avagy ontológiai kísérlet arra, hogy mitől olyanok az oroszok, amilyenek

„Az optimisták szerint világunk a létező világok legjobbika. A pesszimisták tartanak attól, hogy ez így is van.’ (Robert Oppenheimer)

„Minden rendű és rangú orosz meg van győződve róla, hogy nagy és nemes világtörténeti hivatás vár nemzetére. A hivatás mibenlétét illetőleg eltérők lehetnek a vélemények, hanem magában a hivatásban egy orosz sem kételkedik". Így kezdi Az orosz messzianizmus című tanulmányát Bonkáló Sándor, a Nyugatban, 1925.

E messianizmus nélkül értelmezhetetlen az orosz történelem. A baj az, hogy maga e misztikus, meghatározhatatlan halmazállapotú küldetéstudat is értelmezhetetlen. Nem az a nagyobbik baj, hogy mi nem értjük az oroszokat, hanem az, hogy ők se értik saját magukat. De azt képzelik, hogy értik.

Oroszország már keletkezésétől az egyik legnehezebben kezelhető jelenség volt mind a külföld, mint a saját maga számára. Ámen.

             Hogyan jutottunk idáig?

Aki leginkább közel került a talányos orosz lélek és mentalitás eredetének megértéséhez, az egy Oroszországban született  német származású orosz író - a tragikus sorsú Borisz Pilnyak  (eredeti neve Vogau). Meztelen év - (Golüj god) című regényében írja: „Hogyan alakult ki a mi muszka államunk? A mi történetünk a kijevi fejedelemség bukásával (1241) veszi kezdetét - a pecsenyegek (besenyők), a tatárok, az elnyomás és a fejedelmi testvérháborúk (!) elől a nép az erdőkbe, a finn-csúd törzsek közé menekült - az állami hatalomtól való félelem szülte meg a mi államunkat - az állami rend elől úgy menekült az orosz, mint a pestis elől. Ez az igazság. Amikor aztán megerősödött Moszkvában a hatalom, a nép lázadozni kezdett, szektákra szakadt, a Donhoz, Ukrániába és a Jajkhoz (az Urál folyó régi neve) menekült. Vajon nem azért viselte-e Muszkaország a tatárigát, azután a német igát, mert nem volt szüksége az államhatalomra, az állami rend elől menekülő tömegnek nem kellett hatalom. (...) A pravoszláv kereszténységet a cárizmussal, az idegen hatalommal egyidejűleg hozták be, a nép azonban a szektariánizmushoz, a jósokhoz, meg Isten tudja, kikhez menekült előle, a hatalom elől pedig a Donhoz, a Jajkhoz futott.”

Úgy tűnik, Pilnyak nemcsak a Meztelen év-et írta meg, hanem a meztelen igazságot is. Ebben a pár sorban benne van az orosz, az ukrán, belorusz történelem lényege. Múlt, jelen és jövő. Ha az olvasó már is unja, hasonlítsa össze a Vaszilij Blazsennij székesegyházat a Westminster Apátsággal vagy a kölni Dómmal. Ne töprengjen, hagyja, hogy az első érzés, hangulat magával ragadja, és érteni, érezni fogja, mi a különbség Oroszország és a Nyugat között.

Ezután jött a hab a tortára. Bizonyos Filofej nevű szerzetes, a XV. században,  cellai magányában, mennyei ihletésre (nyilván!) egyszercsak megvilágosodott. A megvilágosodás alapján Moszkva a „harmadik Róma”! Kettő már elbukott, az itáliai Róma és Konstantinápoly. Isten büntetése volt ez, mert meghamisították, elárulták az igaz kereszténységet, de az orosz ortodoxia, azaz pravoszláv hit tiszta és romlatlan. Több Róma nem lesz! Ebből következik, hogy a Mennyei Atya az oroszokra bízta a világ megváltásának befejezését. Minden szenvedés, nyomor, megaláztatás, igazságtalanság, amit az orosz ember elszenved, hasonló, sőt azonos Jézus kálváriájával, tulajdonképpen szent áldozat. A pravoszláv orosz nép tulajdonképpen Krisztus földi teste, az igazi választott nép.

Aki tudta követni az eddigieket, túl van a nehezén. Most már csak el kellett hitetni III. Iván moszkvai uralkodóval, hogy ez így is van. S lássunk csodát, az uralkodó szívesen elhitte, s elhitték a pópák és elhitették nyájukkal is. Nagyon praktikus volt. A pópák tekintélye növekedett, a cároké úgyszintén, a muzsik meg jámboran, de büszkén tűrt és hitt és masírozott a csataterekre, az egyetlen igaz pravoszláv hitért, a Szent Oroszországért és Isten fölkentjéért,  a Cár Atyuskáért . Ez ment évszázadokon át. A harmadik Róma című sci-fi mindent megmagyarázott, mindent a helyére tett. Filofej, mint egy ős- Fukuyama, a történelem végét vizionálja. Milyen lesz a megváltás? Mintha az Apokalipszis, a világvége sejlene föl. És a sok-sok Iván bírta a nyomort, zsarnokságot, hódító háborúkat, a vodkavedelést - mert hiszen a legtisztább hitet terjeszti, amihez mártírok kellenek. Az orosz háborúk tehát mindig igazságos háborúk. Ez Isten rendelése.

A bolsevik forradalom (1917) tovább homályosította tudásunkat, képzelmeinket Oroszországról. A nyugati racionális entellektüelek, a "szakértők" döbbenten konstatálták, hogy a mélységesen vallásos orosz nép lelkesen rombolja a templomokat és meglincseli a pópákat. Kevesen figyeltek a "művelt Nyugaton" azokra, akik  megmondták, a bolsevizmus, ateizmus és materializmus épp úgy működik, épp annyira vallás, mint amit tagad. Megvannak a prófétái, Marx és Engels, a Keresztelő Jánosa Lenin, a Megváltó pedig Sztálin. Vagy: Lenin az Atya, Sztálin a Fiú és a bolsevik ideológia a Szentlélek. A kommunista párt pedig a szerzetesek és a papság. Mivel Isten nincs, túlvilág sincs, ergo a mennyországot, a teljes egyenlőséget, igazságosságot, testvériséget, boldogságot itt a földön meg lehet és meg is kell valósítani. (Lásd az ősi Kityezs  szindrómát.) A  bolsevikok, a szovjet nép világtörténelmi küldetése, hogy felszabadítsa az elnyomott népeket. A Vörös Hadsereg háborúi tehát mindig igazságos háborúk. Rémlik, hogy Filofej óta semmi sem változott, csak az istenek és szentek cserélődtek - az algoritmus maradt.

Aztán jött Gorbacsov és jött 1991. A Szovjetunió szétesett, és Oroszország nagyjából újra az oroszok országa lett, Ukrajna pedig nagyjából az ukránok országa. Ésatöbbi.

Oroszországon és Ukrajnán úrrá lett a szmuta (káosz, zavaros időszak, anarchia, és korrupció, oligarchák), immár harmadszor Rettegett Iván óta. Rettegett Sztálin kultusza újjáéledt. Putyin óta már csak pozitívumokat ajánlatos mondani róla nyilvánosan. Mérhetetlen országhoz mérhetetlen korrupció illik. Ukrajna ugyan nem mérhetetlen, de a korrupciójára büszke lehet. Na! És akkor az ukrán vezetés elkövette a szentségtörést: kéri fölvételét a NATO-ba. Moszkva riadót fújt.  Hannibal ante portas, már a spájzban vannak a nyugatiak!

A Nyekrics-Heller féle Orosz történelem-ben van egy fejezet. Szelíd, szinte andalító a címe: Védekező imperializmus. Lényege: csak minél távolabb a határokat a szent Moszkvától! Oroszországot mindenki el akarja pusztítani. Mindenki az oroszok ellensége. Minden, ami idegen - gyanús és veszélyes. Ez ment Ivan Kalitától Rettegett Ivánon át  I. Miklós cárig és Sztálinig. A Generalisszimusz jól fejlett paranoiája erre még rátett: a Szovjetunió - ostromlott erőd. Éberség! Leplezzük le a kémeket, az állam ellenségeit. Amúgy is ősi orosz hagyomány az idegenek megfigyelése, besúgása és a xenofóbia. Erre jött még a pánszlávizmus. Már vagy kétszáz éve.  A Nyugat rossz, hamis, dekadens. Nincs igazi lelki élete, mint a szlávoknak. És önző, pénzsóvár, kultúrája kiüresedett. Bezzeg a különös, végtelen, romlatlan orosz lélek... Oroszország, a többi szlávval együtt  kell felszabadítsa a Nyugatot, Isten és az igazi kereszténység nagyobb dicsőségére - ha kell ez azoknak, ha nem. Eszembe jut a székely adoma. Az orvos nyugtatja a pácienst: Én kigyógyítom magát, ha beledöglik is!

A magyaroknak nincs létjogosultságuk, mert se nem szlávok, se nem ortodoxok, Magyarország egy "felpuffadt varangy" (Danyilevszkij).  A lengyelek a szlávok árulói, bűnhődniük kell. Ezek a gondolatok, persze, régen keletkeztek, most éppen pihennek, mert pillanatnyilag nincs mit kezdeni velük.

                    Végül két fogalom.

                    Testvérháború

Immár másfél éve. Oroszok, ukránok. Különös, hátborzongató, bár tudjuk, hogy csak családban lehet igazi jókat veszekedni, szívből utálkozni. Itt már a családfa gyökerére mennek a fejszecsapások. Testvérgyilkosság, Káin és Ábel, Romulus és Remus, Buda és Attila, vagy Rettegett Iván cár, aki dühében agyonütötte fiát és Nagy Péter cár, aki hideg számítással megölette a fiát. És Sztálin, aki százezer-számra küldte a halálba bolsevik "testvéreit", elvtársait, legközelebbi rokonait. A hatalom, a hatalomvágy mindenen túltesz? Buta kérdés.

Mikor lesz vége a háborúnak? Néhai Antall József halálos ágyán azt mondta: az orosz medve  újra fölébred, vigyázzunk. Fölébredt.

Világbirodalomnak lenni jó. A  szomszédok rettegése bizsergető, kéjes érzésekkel töltötte el a Kreml urait. Kijev jelenlegi urai a Nyugat védelmezője szerepében (is) tetszelegnek.

Megint egy II. világháborús vicc. Az Úristen, megsokallva a sok vért, megkérdezi a három "nagyot", mi a kívánságuk, hogy legyen már vége. A válaszok: Sztálin: Németország pusztuljon el, Hitler dögöljön meg! Hitler: Oroszország pusztuljon el, Sztálin dögöljön meg! Churchill: Hát ha ennek a kettőnek a kívánsága teljesül, nekem már nincs kívánságom.

Ez viszont nem vicc:  B. L. Montgomery marsallt megkérdezték 1945 után, mik a világháború tanulságai? Csak ennyit mondott: Sose támadd meg Oroszországot és sose támadd meg Kínát.

                                 Maszkirovka

Jellegzetesen orosz, mesterfokon űzött foglalatosság. Jelentése: álcázás, rejtés, félrevezetés - tágabb értelemben dezinformáció, hazugságdömping, kozmikus méretű Matrjosa baba. Minden belefér és annak az ellenkezője is. A cél szentesíti az eszközöket. Tényleg meghalt Prigozsin? És hogyan?  Az üldözött, de még nem emigráns Szolzsenyicin azt írta (1969) a pártfőtitkár Brezsnyevnek: „Jelenleg országunkban az élet legkínzóbb vonása, hogy állandóan hazugságokkal etetnek minket. Ez szörnyűbb, mint az anyagi nyomor, még a polgári jogok hiányánál is szörnyűbb."

Kevés nép van a történelemben, melynek annyit hazudtak, mint a Kreml alattvalóinak. Az abszurdum valóság lett, a valót eltorzították. Iskolás koromban kötelező volt a fülbemászó szovjet dal, aminek két sora örökké emlékezetes maradt: Nincs a földön boldogabb e tájnál/ Itt minden ember érzi, hogy szabad./

A volt II. világháborús magyar hadifoglyok körében nemcsak az vált szállóigévé, hogy: annyian vannak, mint az oroszok, hanem az is: úgy hazudnak, mint az oroszok. Szicsász! Nyicsevo!  Maszkirovka... A keleti szláv történelem végtelenített Matrjosa babának tűnik, és felváltva hol Dr. Jekyll, hol Mr. Hyde kerül elő belőle.

És most? Rimánkodom, hasonlítsuk össze azt a Vaszilij Blazsennij székesegyházat legalább a kolozsvári Szent Mihály templommal!

Mikor lesz vége a háborúnak? Az orosz katona nem gyáva, az ukrán hős.  Jó, ha odafigyelünk Robert C. Castelre. Azon ritka gondolkodók, elemzők egyike, aki nem úgy szkeptikus, hogy semmit sem hisz el, hanem inkább úgy, hogy mindent lehetségesnek tart. Egyszerre látja a dolgok színét és fonákját. Pontosan tudja, hogy mit nem tud - ezért hiteles, amit mond. Nem próféta, nem jósol, nem pózol, hanem jelez.

2023 augusztusában                     nagyvarjasi Szabó István