Nagyvarjasi Szabó István - Blogja

- 1949. 03. 07. Nagyvarjas, Arad megye.

- Oskolák: a szülőfalumban, a szomszédos Tornyán, középiskola Pécskán, utána a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Fokozatosan elvtárssá fajultam. Előbb az egyetemen, majd 1972-től egyetemen kívül is így szólítottak. Tanár elvtárs.  Izé elvtárs. Szabó elvtárs. Idefigyeljen elvtárs! Mondja maga elvtárs! Voltam ezenkívül irredenta - horthysta - revizionista befolyásoltság alatt álló elvtárs is. (Így!) Úgy ám.

A székely Szentegyházán tanárkodtam bő 16 évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség - filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80-100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég  két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. - és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.

Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek és hagytam magam. A sarkadi középiskolából vonultam nyugállományba.

Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

„ A nap heve nem vész el. Hiába

A langy eső sem ömlik a tájra:

Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt

A nemzet és haza összeomolt

S nem lesz hon - csak világ - a magyarnak

Lesz hazája, mert Kossuthja volt!...

       (Ady Endre: Kossuth halálának évfordulóján)

Kossuth

Ki volt Ő? Rengeteg a kérdőjel, felkiáltójel. Olykor egy-egy higgadt tőmondat, és pont.

Ki volt Ő? Forradalmár népszónok,  a dicsőség megszállottja, a nemzet prófétája, a magyarok Mózese, vagy nagy színész? Szabadságharcos? Honvédő? Politikus? Államférfiú? A kérdéseket hajnalig  sorolhatnánk. S aztán újabb hajnalok jönnének... Ha azt vesszük, amit Churchill mondott: a politikus mindig a következő választásra gondol, az államférfi mindig a következő nemzedékre - akkor államférfiú volt, a négyzeten!

A történelem őt igazolta. Gondoljunk a  sokat emlegetett Cassandra levélre, vagy a pánszláv veszélyre. (Mindkettő ránk zúdult, az Orosz Birodalom - ebben nem csak oroszok éltek, népességének fele nem orosz volt, hanem ukrán, belorusz, kaukázusi, ázsiai - ötven éven belül háromszor is.) A dicsőség, ezt ismételgette is a szabadságharc alatt és után,  a nemzeté, a magyar népé. Ezt is elhihetjük neki, de csak neki. Nem tartotta forradalmárnak magát. Csak a Szabadság és Igazság harcosa volt, szenvedélyesen és okosan. És törvényesen.

1848/49-ben forradalmárnak nálunk, azt tartották, aki az országgyűlés és a király által elfogadott törvények ellen fordul. Ez pedig nem Magyarország és Kossuth volt, hanem a bécsi udvar. Arany János meggyőző cikket írt erről a Népbarátban. Kipipálva.

A dicsőség, hiúság. Ki nem örül, ha nevét dicsőség ragyogja be? Tisztánlátását, józan ítélőképességét a legfényesebb vagy a legsötétebb pillanatokban is megőrizte. Legfeljebb túlzott optimizmusán csodálkozhatunk. Haláláig hitt a magyar nemzet nagyra hivatottságában, bátorságában, igazságérzetében.

Az ő magyar népe egy szeretni, csodálni való erő - akit nem győzhet le senki, csak saját emberi gyengeségei. Hát, magasra tette a lécet... Elutasította az un. forradalmi terror bevezetését. Itt egy kicsit elidőzünk. A radikálisok (a piros tollasok, a flamingók) követelték a „békepárt” (béke keresése Béccsel)  megszüntetését. Nem lehet, mondta Kossuth, a szabadság nevében nem lehetünk zsarnokok. Gondoljunk arra, hogy a „nagy” francia forradalom idején Robespierre és társai épp a "szabadság zsarnokságát" hirdették... és gyakorolták. Nyaktiló.

Adjunk szót kortársainak, egykori honvédjeinek. Vajda János, a költő, 1848-ban önként honvédnak állt:

-„Hadsereg állott elő, fegyvertelen, ruházatlan, tanulatlan, mely megindult és elvette a századok óta iskolázott, fegyelmezett és nagyobb számú ellenségtől a fegyvert és azzal leverte azt. Nem így volt-e? A honvédek leverték a tíz oldalról előtörő ellenséges hadakat. Igen, a honvédek! De ki teremtette a honvédet? Az Istennek ama különösebb kedvezménye, hogy a nemzet géniuszát oly mérvben összpontosítá egyetlen emberben, mint még soha az emberiség történetében. Valóban bírt ama csodálatos varázzsal, hogy szellemét egész népébe tudta belelehelni s ihlete, lelkesedettsége villanyát átrezegtetni az egész országon. Az emberi nagyság tüneményei között, melyeket az emberi történelem felmutat, lehettek, voltak mások, melyek nagyobb félelem vagy csodálat tárgyai voltak. De szeretve népétől úgy, mint ő, nem volt soha senki.”

Nagy költő kellett, hogy ezt megfogalmazza. Nagy költő kellett, hogy ezt észrevegye és tudja, mit vesz észre. A magyar történelem nagyjai közül Szent Lászlót, Mátyás királyt, II. Rákóczi Ferencet emelte meséibe, legendáiba, dalaiba. imáiba és reményeibe a magyar nép, a falvak, a puszták árva népe, és akinek csöpp szíve volt. Mint a székelyek Csaba királyfit. A magyar már akkor elsiratta Kossuth Lajost, mikor még élt és akkor is visszavárta, mikor már meghalt.

Degré Alajos, a márciusi ifjak egyik legkiválóbbika:

- „Nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesítő szavakat. Megfoghatlan (így!), hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék, honnan az erő és hatalom a kifejezésekben. Mintha nem is emberi ajkról hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna az eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhítatra indító volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnította arcukon végigperegtek a könyűk. Az ilyet nem lehet csinálni, előkészíteni s jelenetezni. Nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzések kitörését ennyire hamisítatlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.”

Bűsbach Péter, 1848-as honvédszázados:

- „Kossuth nélkül e nemzet sohasem emelkedett volna öntudatának, őserejének azon magaslatára, mely megadta neki a bátorságot szembeszállni azon őt környezett ezer veszéllyel, sohasem fejtette volna ki azon bámulatos erélyt, szívós kitartást, melynek tanúi voltunk és sohasem emelkedett volna a lelkesülés, az áldozatkészség és a hazaszeretetnek azon - az antik Róma legszebb napjaira emlékeztető - magasságára, melyre mindég büszke tudattal fog a magyar visszatekinteni.”

Ágai Adolf újságíró, író, orvos az agg Kossuthról, Torino:

-„ Fölismerem, bár hajdan rugalmas testét meggörnyesztette az esztendők járása s megszegte szép feje lombját az idő s ami belőle maradt, azt megeste az idők hava. De amivel nem bírt sem idő, sem szenvedés: szavainak fokozódó hevéből felénk csapott a minden teremtett lelket magával sodró tűz. Mert szellemének ebből a zamatos óborából adott ám innunk!”

Végül szóljon Móricz Zsigmond , aki sosem találkozott Kossuthal, de Kossuth Lajos mindég vele maradt:

-„ Nem hiszem, hogy az ezeréves haza történetében lett volna még egy ilyen mindent elvarázsoló államférfiúi jelenség, aki az egész tömeget oly hosszú időn keresztül annyira egy síkon és egy feszültségben tartotta volna. Ez a varázslat különös volt. Anyám sírt, ha Kossuthot bántották és én vele sírtam. Mindig elragadtatás, lelkesültség tört ki rajtam a Kossuth nevére. Ez nem volt az én sajátom, ez tömeghatás volt: magyar láng.”

Ki volt Ő? Erre a kérdésre egyik késői válasz. T.G. Masaryk, a volt csehszlovák állam kitalálója és alapítója azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Amerikában mindenütt Kossuth emlékével kellett megküzdenie, az I. világháború idején tett propaganda-körútja alatt.  Kossuth 1851-52-ben tartózkodott az Egyesült Államokban. Az akkor 32-33 milliós USA  több mint félmillió polgára hallgatta beszédeit, ékes, patinás angol nyelven, mert a budai börtönben egy német-angol szótár segítségével megtanulta Shakespeare nyelvét. Abraham Lincoln, a „nagy felszabadító” hűen idézte Kossuth szavait a demokráciáról híres gettysburgi beszédében: a demokrácia a nép hatalma, a nép által, a népért. Véletlen-é, hogy az USA kongresszusának épületében, a Capitoliumon csak három külországi kapott szobrot: La Fayette, Kossuth és Churchill?

Egy jeles német földrajztudós, aki meghallgatta egyik beszédét, így szólt: „Egy hangot sem értettem a beszédjéből, de én hiszek neki: így csak az igazság beszél.”

Minél tovább búvárkodunk Kossuth varázsában, rendkívüliségében, annál rejtélyesebbé, titokzatosabbá válik. Álljunk meg itt. Nyugodjunk bele a csodába. Minél távolabb van időben, annál közelebb van hozzánk? A véges és a végtelen, a valóság és örökkévalóság közötti híd?

Minden idők politikusai, közszereplői tanulhatnának tőle, ha meg lehetne tanulni a szeretetet. De nem lehet. Ez nem egy szakma. Vagy van, vagy nincs. Ő fel tudta ébreszteni a minden magyarban ott szunnyadó kis Kossuth Lajosokat.  A hortobágyi pásztortól a székely favágóig, a diákoktól az arisztokratákig. Meg a szerb Damjanichtól az amerikai Abraham Lincolnig. Mert szerette népét, magánál is jobban. Szerette az Igazságot és a Szabadságot.

Idén március huszadikán 130 esztendeje, hogy Kossuth Lajos megtért az örökkévalóságba.

Nagyvarjasi Szabó István                     

Nagyvarjasi Szabó István

Amikor miénk volt a Főtér!

Valamikor, az ötvenes évek elején, a nagyvarjasi legények sorozásra mentek. Voltak vagy tizenöten-húszan. Mivel mind megfeleltek, efölötti örömükben ősi szokás szerint berúgtak. ( "Áptok" löttünk - mesélte Bandi unokabátyám, akitől az alábbiakat hallottam. ) ( „Apt”- megfelelő. A szerk.)

Nem lett volna baj, ha egy aradi naccsága rájuk nem rivall, hogy buta parasztok, és, igen! - kolhozjampecok! Ettől a rivallástól az egyik legény megragadta a naccsága , őőőő... fölöttébb dús kebleit, és nem akarta elengedni. A keblek tulajdonosa visítozni kezdett. Pár aradi lovag rögtön a hölgy védelmére kelt, ami  tomboló pofozkodásba torkollott.

De még mindig lett volna remény a tűzszünetre, ha egy Aradra szakadt, honvágytól gyötört falunkfia, aki épp arra járt, el nem ordítja magát: Ne hagyjátok magatokat, varnyasiak! Mutassátok mög! Ez az ősi, mágikus csatakiáltás úgy hatott, mint a muszlimoknál a dzsihádra hívás.  Mindez a Főtéren zajlott. Így vergődött, adott és kapott pofonok közepette e kicsiny had a Gabonapiac felé, ahol a varjasi lovaskocsik várták őket. (Ha tehetjük, történelmi segédanyagként nézzük át az ókori Xenophóntól az Anabázist.)

Busz még nem volt, se metró, se más, amivel hazamehettek volna.

Igen ám, de közben riasztották a népi milíciát. Röndözzük le ezöket is - rikkantotta  egyik vitézünk - mosmán úgyis mindegy! Csak úgy visszakézből, leröndözték azt a tucatnyi közeget is.

A belügy masszív erősítéseket kért. A beérkezett teherautónyi karhatalom beszorította a bajtársakat az egyik utcába, az utcát mindkét végén lezárták, és... ereszd el a bikát! És persze a csököt is.

Betört orr, monokli és szakadt kabát nélkül nem maradt senki. Páran otthagyták a fogukat is. Az otthagyott fogakat az utcaseprők takarították el, valamikor. A lenyugvó nap vérvörösbe borulva tekintett a tájra, mondaná a költő. A túlerő felülkerekedett, a foglyokat tömlöcbe zárták.

Másnap válságtanácskozásra gyűltek össze a nagyvarjasi édesanyák és a most kevésbé édes, inkább dühöngő atyák. Hamar megszületett a határozat, mely kurtaságában méltán vetekszik a történelemben elhíresült spártai tömörséggel, imígyen: - Valamit csinálni köll, a zannyuk betyár istenit! Tudni köll, hun köll kopogtatni. Mög mivel! - mondta a falu bölcse, az öreg Mérög Miska bá. És elindult a tömött kacsák, hízott libák, kopasztott kakasok, köpült vaj és tojások  áradata Aradra, mert ezek akkoriban mindenható valutának számítottak.

Ezek voltak a kopogtatók. Valaki ismert egy, a reakciós, tőkés-földesúri és - mint tudjuk, népnyúzó - rendszerből visszamaradt, minden hájjal megkent ősz szakállú ügyvédet.  A pátriárka szőrzetű  jogtudor ismert valakit, akinek a valakije jól ismert valakit, aki jóban volt a hadkiegészítő parancsnokságról (Comisariat Militar) szintén valakivel. És minő csoda, ez a hadi valaki imádta a kacsapecsenyét, libamájat, kakaslevest és így tovább. Röndbe vagyunk.  A baromfiak tömegmészárlása fokozódott Nagyvarjason. Elég a hozzá, hogy az aradi hadügy átszólt a belügybe. Szava volt, mert éppen folyt a koreai háború, és Tito, a láncos kutya is ott acsarkodott, Aradtól alig ötven kilométernyire. Katonákra nagy szükség van! És ez lett az ütőkártya. Még az emlőiben és emberi méltóságában megsértett asszonyság is mentőtanúnak jelentkezett. Hah, a kövér kacsával és hatalmas füstölt sonkával  felajzott titokzatos női lélek rejtelmei...! Ezek a fiúk igen harcias, kitűnő katonaanyag, és most kerüljenek börtönbe?! Népi demokráciánk hadserege majd jól megneveli őket, bízzák csak rájuk.

Négy vagy öt  nap múlva a nagyvarjasi szekerek nem üresen mentek haza. Harcedzett fiaink addig fát vágtak, mosogattak, udvart takarítottak, klozettet pucoltak, gyakorta káromkodtak és hazagondoltak a kietlen fogságból.

Pihenőidejük volt a legfárasztóbb, mert olyankor a népi milícia lelkiismeretes dolgozói újra s újra elverték őket.

De a böcsület mög lött möntve!

Nagyvarjasi Szabó István

Október 6-ra emlékezünk

Tisztelt emlékezők! Kedves sarkadi honfitársaim!

Valamikor régen egy történetíró (Vargha Ottó) azt írta, hogy Világoson halt meg a magyar szabadság, Sarkadon terítették ki és Aradon temették. Miért?

A világosi fegyverletétel után az oroszok a magyar hadifoglyoktól elkülönítették a tisztikart és őket Sarkadra kísérték. 1849. augusztus 17.  és augusztus 23.  között 2262 honvédtisztet őriztek itt, közöttük öt későbbi aradi vértanút. Emléküket márványtábla őrzi az Almásy kastély és a református paplak falán. 1989-től ismét együtt van az aradi tizenhárom, itt, egy kősziklán, ahol most összegyűltünk.

Úgy is mondhatjuk, a honvédség agyát és szívét fogadhatta gyászos  vendégségben Sarkad. E szomorú megtiszteltetés, nevezzük tetemre hívásnak, kötelez!

Mártírnak azokat nevezhetjük, akik meggyőződéssel éltek és haltak. És példát mutattak. Vértanú az, aki másokért hal meg. Szomorú annak a nemzetnek a sorsa, melynek vértanúkra van szüksége - tartja egy mondás. De még szomorúbb a sorsa, ha nem akadnak  életüket is áldozó fiai - tehetjük hozzá.

A magyar történelem mindig nagy hős-igényű volt és - legalább is eddig - mindig termett elegendő bátorság e hazában.  

1849 vértanúi két hatalmas örökséget hagytak ránk. Az egyik a példamutatás, a másik a bajtársiasság.

Damjanich Jánost, aki mindig előre hajszolta csapatait, mégsem Előre tábornoknak nevezték honvédei, hanem Utánam tábornoknak, mert mindig az élre állt. Nem kímélte sem az ellenség - de a maga életét sem. Jól tudta, hogy a magyar tűzön-vízen át követi azt, aki személyes példát mutat. Tudomásunk szerint 44 csatában vett részt  és mind a 44-et megnyerte. Élcei, humorérzéke,  közismertek voltak. Egy-egy jól eltalált gesztussal, találó megjegyzéssel megfordította a csaták sorsát, oldotta a halálfélelem gyötrő feszültségét. A bitófához lépve  azon bosszankodott, hogy kedvenc szivarját nem tudta végigszívni.

Gróf Vécsey Károly egyáltalán nem a humoráról volt híres. Precíz, szinte túlzottan pedáns, megbízható főtiszt volt. Módszeres, körültekintő taktikával ő vette be Arad várát. Följegyezték, hogy a heves ellenséges tűzben is kifogástalan egyenruhában, fehér glasszékesztyűben intézkedett. Testvérei közül négy az osztrák császári hadseregben szolgált, apja az egyik legkonokabb Habsburg-hívő volt. Ez az atya - mert édesapának aligha nevezhetjük - azt kérte, hogy ezt a "lázadó" fiát a lehető legkegyetlenebbül végezzék ki. Kérését a császári ítéletvégrehajtók kéjes örömmel teljesítették, legvégül akasztják fel, hogy végigszenvedje társai halálát is. Ez sem tudta megtörni. A  hagyomány szerint akasztása előtt odalépett a pár perce halott Damjanich bitófájához és megcsókolta bajtársa kezét. Valamikor, a szabadságharc során ugyanis hevesen összevesztek.

A bátorság és bajtársiasság példaképe gróf Leiningen-Westerburg Károly. Ősi német  arisztokrata családból származott. Egyik ősapja a Lél és Bulcsú vezette magyarok ellen harcolt a híres Lech-mezei csatában. Őt a szerelem, a becsület és az igazságérzet hozta Magyarországra. Nem tudott magyarul. Damjanich, a szerb, így vigasztalta németül: Először is tanulj meg jól káromkodni magyarul, és biztosan elboldogulsz!  Úgy is lett. Mint Viktória angol királynő rokonát, megpróbálták menteni. Erre komoly esély volt. Állítólag azt válaszolta: Nem hagyom ott a zászlót, mert eltörött a rúdja! Maradt a bajtársaival. Egyedüli volt, akit honvéd tábornoki egyenruhában akasztottak fel. Kedvezmény, protekció? - nem tudjuk.

Sose feledkezhetünk meg gróf Batthyány Lajosról. Aradnak tizenhárom vértanúja volt, de október hatodikának tizennégy. Vele Pesten végzett a bosszú. Ma is érthetetlen, miért a halálos ítélet, hiszen egy évvel korábban kiszállt a politikából, lemondott miniszterelnöki tisztségéről. Ártatlansága tudatában önként adta magát az osztrákok kezére. Először három évre, majd halálra ítélték.  Börtöncellájában egy becsempészett tőrrel felvágta ereit, így próbált öngyilkos lenni, hogy elkerülje a megalázó akasztást. Így hát nem kötelet kapott, hanem golyót. A vérveszteségtől legyengült ember térdenállva nézett szembe a puskacsövekkel. Két kívánsága volt: hogy ne kössék be a szemét, és hogy maga vezényelje magára a tüzet. Rajta, vadászok! Éljen a haza! - kiáltotta. Ezek voltak utolsó szavai.

Példa és bajtársiasság! E kettő, ami mindannyiukban közös. A bajtárs ma alig használt, alig értett szó. Tartalma, lelke szinte ismeretlen.  A mindent túlharsogó önmegvalósítás, a bálványozott ÉN, a „csak a jelen a fontos” nárcisztikus világában nincs helye. Valamikor a magyar katona, a huszár példája volt a bajtársi tartásnak. Ezernyi emlékezés, történet igazolja ezt.

S végül, beszéljünk egy sarkadi áldozatról, ha úgy tetszik, az önként vállalt vértanúságról. Veress Ferenc tiszteletest, Veress Sándor és ifjabb Veress Ferenc édesapját annyira megrendítette a világosi katasztrófa, hogy belepusztult. Ő, az erős idegzetű, intelligens, áldozatkész hazafi  teljesen azonosult Kossuth és 1848 eszméivel és  nem akart tovább élni. Ha a szabadság és a haza elveszett, ő is megy utánuk. Állítólag méhesében vált meg az élettől, pont azon a helyen, ahol régebben a Kossuth szobor állott.

Valamennyiükre emlékezzünk Damjanich szavaival: Nem féltünk a haláltól, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Hőseink, mártírjaink ma is vívják örök csatájukat a feledés, közöny és a lelki tunyaság ellen.  Október 6. nem csak a nemzeti gyász, hanem a helytállás, példamutatás napja is.

                                                                                 (Elhangzott Sarkadon, a 2023. Október 6-i ünnepi megemlékezésen.)

Nagyvarjasi Szabó István

A zárókő

Latinul lapisque. Benne sűrűsödik össze a legnagyobb feszültség. Magányos gránitdarab a boltívek csúcsán, mely nyugalommá változtat két  egymás ellen ható irdatlan energiát. A gravitációt a gravitációval semlegesíti. Filozófiai megfelelője a tézis - antitézis - szintézis.

A legendák szerint a zárókő  annyira lényegi, misztikus valami, amit csak beavatott mesterek készíthettek el eszményi pontossággal és csak ők helyezhették el. Azt tartották, ha a kő gyenge vagy elmozdul, az egész építmény összedől. A zárókő az építmény Akhilleusz -sarka, a fogantatás pillanata, alfa és ómega eggyé válása.

Kós Károly építész, építőművész, művész és tudós - polihisztor. Értette, érezte a kő, a fa, a forma és arányok erejét, üzenetét. És értette, élvezte a szó erejét, súlyát az írásban, a politikában, a történelemben. Úgy válogatta, illesztette a szavakat egymás mellé, fölé, alá - mint az égbe törő  gótikus katedrálisok mesterei a köveket. Az arányok, formák élnek és mozdulatlanul is mozgatnak, mint az Isten. A mérték érték.

....997-ben vagyunk, kegyetlen csata után. Koppány életével fizette meg a Vajk-István elleni lázadást. Feje a győztesek lábai előtt. Magyar ölt magyart. Előttünk a szakadék, a megsemmisülés vagy az élet? Zuhanunk vagy emelkedünk? Születünk vagy meghalunk? A feszültség fókuszában vagyunk, a hurrikán magjában, ahol minden szürreális. Múlt és jövő, a régi Isten és az új Isten csatája ez. Rend és Szabadság örök birkózása. Rendet a Szabadságban, Szabadságot a Rendben! Szabadsággal a Rendért, vagy Renddel a Szabadságért? Ez itt a kérdés. A zárókő. „Kizökkent az idő, ó, mily kárhozat / Hogy én születtem helyretolni azt.” (Hamlet)

Mi, a kizökkent idő árvái, ízleljük meg, leljük meg a mindent átható történelmi katarzis varázslatát  Kós Károly: Az országépítő című  alkotásából. Győzelem, gyász, teremtés és temetés egyetlen pillanatba sűrítve. Csak az képes így írni a katarzisról, aki embermilliók és évszázadok helyett is átélte.

"S akkor a tornác könyöklőjén kihajolt Thüringiából való Wolfer comes, és reáköpött  Koppány fejére. S látták ezt mind az urak, és látták a katonák, és a vári népek sokasága mind látta ezt. Nagy, kegyetlen csend támadt, és sok embernek megsápadt az orcája. S nem volt egy moccanás sem sehol, és egyetlen hang sem hallatszott, még csak egy sóhajtás sem. De akkor az urak közül bekötött fejű ember lépett elé, és a bekötött fejű ember Dobokafia Csanád úr volt. Wolfer comes elébe lépett, és dongott a csizmája alatt a tornác deszkapallója. Megállt előtte és nézte egy szempillantásig a thüringiait, aki szembefordult véle. Azután azt mondta: - Akinek fejére reáköptél, német, az Vérbulcsú horkának a maradéka, és maradéka Árpádfia Tarhosnak. És nekem atyámfia ez ember, és atyjafia István úrnak. Ezért eb vagy Te, Wolfer.

És csizmájával hasbarúgta a thüringiait, hogy az átesett a tornáckönyöklőn, és elnyúlt a piac földjén, Koppány úr odagurult feje mellett éppen. És látta ezt a sokaság, látták a rabok és vári népek és a katonák is, és látták mind az urak és látta István úr maga is. És mindenki meghallotta a szókat, amiket Csanád mondott. Mert csend volt és nem volt egy moccanás sem. (...) Azután (István) a rettentő nagy csendet hallgatta, mert hangja van a csendnek, ha ilyen rémítő nagy."

(Katarzis: lelki megtisztulás, felszabadulás, fájdalom és gyönyör együttes jelenléte, mikor a végletek, szélsőségek találkoznak és feloldódnak egymásban.)

A végtelen Matrjosa baba

- avagy ontológiai kísérlet arra, hogy mitől olyanok az oroszok, amilyenek

„Az optimisták szerint világunk a létező világok legjobbika. A pesszimisták tartanak attól, hogy ez így is van.’ (Robert Oppenheimer)

„Minden rendű és rangú orosz meg van győződve róla, hogy nagy és nemes világtörténeti hivatás vár nemzetére. A hivatás mibenlétét illetőleg eltérők lehetnek a vélemények, hanem magában a hivatásban egy orosz sem kételkedik". Így kezdi Az orosz messzianizmus című tanulmányát Bonkáló Sándor, a Nyugatban, 1925.

E messianizmus nélkül értelmezhetetlen az orosz történelem. A baj az, hogy maga e misztikus, meghatározhatatlan halmazállapotú küldetéstudat is értelmezhetetlen. Nem az a nagyobbik baj, hogy mi nem értjük az oroszokat, hanem az, hogy ők se értik saját magukat. De azt képzelik, hogy értik.

Oroszország már keletkezésétől az egyik legnehezebben kezelhető jelenség volt mind a külföld, mint a saját maga számára. Ámen.

             Hogyan jutottunk idáig?

Aki leginkább közel került a talányos orosz lélek és mentalitás eredetének megértéséhez, az egy Oroszországban született  német származású orosz író - a tragikus sorsú Borisz Pilnyak  (eredeti neve Vogau). Meztelen év - (Golüj god) című regényében írja: „Hogyan alakult ki a mi muszka államunk? A mi történetünk a kijevi fejedelemség bukásával (1241) veszi kezdetét - a pecsenyegek (besenyők), a tatárok, az elnyomás és a fejedelmi testvérháborúk (!) elől a nép az erdőkbe, a finn-csúd törzsek közé menekült - az állami hatalomtól való félelem szülte meg a mi államunkat - az állami rend elől úgy menekült az orosz, mint a pestis elől. Ez az igazság. Amikor aztán megerősödött Moszkvában a hatalom, a nép lázadozni kezdett, szektákra szakadt, a Donhoz, Ukrániába és a Jajkhoz (az Urál folyó régi neve) menekült. Vajon nem azért viselte-e Muszkaország a tatárigát, azután a német igát, mert nem volt szüksége az államhatalomra, az állami rend elől menekülő tömegnek nem kellett hatalom. (...) A pravoszláv kereszténységet a cárizmussal, az idegen hatalommal egyidejűleg hozták be, a nép azonban a szektariánizmushoz, a jósokhoz, meg Isten tudja, kikhez menekült előle, a hatalom elől pedig a Donhoz, a Jajkhoz futott.”

Úgy tűnik, Pilnyak nemcsak a Meztelen év-et írta meg, hanem a meztelen igazságot is. Ebben a pár sorban benne van az orosz, az ukrán, belorusz történelem lényege. Múlt, jelen és jövő. Ha az olvasó már is unja, hasonlítsa össze a Vaszilij Blazsennij székesegyházat a Westminster Apátsággal vagy a kölni Dómmal. Ne töprengjen, hagyja, hogy az első érzés, hangulat magával ragadja, és érteni, érezni fogja, mi a különbség Oroszország és a Nyugat között.

Ezután jött a hab a tortára. Bizonyos Filofej nevű szerzetes, a XV. században,  cellai magányában, mennyei ihletésre (nyilván!) egyszercsak megvilágosodott. A megvilágosodás alapján Moszkva a „harmadik Róma”! Kettő már elbukott, az itáliai Róma és Konstantinápoly. Isten büntetése volt ez, mert meghamisították, elárulták az igaz kereszténységet, de az orosz ortodoxia, azaz pravoszláv hit tiszta és romlatlan. Több Róma nem lesz! Ebből következik, hogy a Mennyei Atya az oroszokra bízta a világ megváltásának befejezését. Minden szenvedés, nyomor, megaláztatás, igazságtalanság, amit az orosz ember elszenved, hasonló, sőt azonos Jézus kálváriájával, tulajdonképpen szent áldozat. A pravoszláv orosz nép tulajdonképpen Krisztus földi teste, az igazi választott nép.

Aki tudta követni az eddigieket, túl van a nehezén. Most már csak el kellett hitetni III. Iván moszkvai uralkodóval, hogy ez így is van. S lássunk csodát, az uralkodó szívesen elhitte, s elhitték a pópák és elhitették nyájukkal is. Nagyon praktikus volt. A pópák tekintélye növekedett, a cároké úgyszintén, a muzsik meg jámboran, de büszkén tűrt és hitt és masírozott a csataterekre, az egyetlen igaz pravoszláv hitért, a Szent Oroszországért és Isten fölkentjéért,  a Cár Atyuskáért . Ez ment évszázadokon át. A harmadik Róma című sci-fi mindent megmagyarázott, mindent a helyére tett. Filofej, mint egy ős- Fukuyama, a történelem végét vizionálja. Milyen lesz a megváltás? Mintha az Apokalipszis, a világvége sejlene föl. És a sok-sok Iván bírta a nyomort, zsarnokságot, hódító háborúkat, a vodkavedelést - mert hiszen a legtisztább hitet terjeszti, amihez mártírok kellenek. Az orosz háborúk tehát mindig igazságos háborúk. Ez Isten rendelése.

A bolsevik forradalom (1917) tovább homályosította tudásunkat, képzelmeinket Oroszországról. A nyugati racionális entellektüelek, a "szakértők" döbbenten konstatálták, hogy a mélységesen vallásos orosz nép lelkesen rombolja a templomokat és meglincseli a pópákat. Kevesen figyeltek a "művelt Nyugaton" azokra, akik  megmondták, a bolsevizmus, ateizmus és materializmus épp úgy működik, épp annyira vallás, mint amit tagad. Megvannak a prófétái, Marx és Engels, a Keresztelő Jánosa Lenin, a Megváltó pedig Sztálin. Vagy: Lenin az Atya, Sztálin a Fiú és a bolsevik ideológia a Szentlélek. A kommunista párt pedig a szerzetesek és a papság. Mivel Isten nincs, túlvilág sincs, ergo a mennyországot, a teljes egyenlőséget, igazságosságot, testvériséget, boldogságot itt a földön meg lehet és meg is kell valósítani. (Lásd az ősi Kityezs  szindrómát.) A  bolsevikok, a szovjet nép világtörténelmi küldetése, hogy felszabadítsa az elnyomott népeket. A Vörös Hadsereg háborúi tehát mindig igazságos háborúk. Rémlik, hogy Filofej óta semmi sem változott, csak az istenek és szentek cserélődtek - az algoritmus maradt.

Aztán jött Gorbacsov és jött 1991. A Szovjetunió szétesett, és Oroszország nagyjából újra az oroszok országa lett, Ukrajna pedig nagyjából az ukránok országa. Ésatöbbi.

Oroszországon és Ukrajnán úrrá lett a szmuta (káosz, zavaros időszak, anarchia, és korrupció, oligarchák), immár harmadszor Rettegett Iván óta. Rettegett Sztálin kultusza újjáéledt. Putyin óta már csak pozitívumokat ajánlatos mondani róla nyilvánosan. Mérhetetlen országhoz mérhetetlen korrupció illik. Ukrajna ugyan nem mérhetetlen, de a korrupciójára büszke lehet. Na! És akkor az ukrán vezetés elkövette a szentségtörést: kéri fölvételét a NATO-ba. Moszkva riadót fújt.  Hannibal ante portas, már a spájzban vannak a nyugatiak!

A Nyekrics-Heller féle Orosz történelem-ben van egy fejezet. Szelíd, szinte andalító a címe: Védekező imperializmus. Lényege: csak minél távolabb a határokat a szent Moszkvától! Oroszországot mindenki el akarja pusztítani. Mindenki az oroszok ellensége. Minden, ami idegen - gyanús és veszélyes. Ez ment Ivan Kalitától Rettegett Ivánon át  I. Miklós cárig és Sztálinig. A Generalisszimusz jól fejlett paranoiája erre még rátett: a Szovjetunió - ostromlott erőd. Éberség! Leplezzük le a kémeket, az állam ellenségeit. Amúgy is ősi orosz hagyomány az idegenek megfigyelése, besúgása és a xenofóbia. Erre jött még a pánszlávizmus. Már vagy kétszáz éve.  A Nyugat rossz, hamis, dekadens. Nincs igazi lelki élete, mint a szlávoknak. És önző, pénzsóvár, kultúrája kiüresedett. Bezzeg a különös, végtelen, romlatlan orosz lélek... Oroszország, a többi szlávval együtt  kell felszabadítsa a Nyugatot, Isten és az igazi kereszténység nagyobb dicsőségére - ha kell ez azoknak, ha nem. Eszembe jut a székely adoma. Az orvos nyugtatja a pácienst: Én kigyógyítom magát, ha beledöglik is!

A magyaroknak nincs létjogosultságuk, mert se nem szlávok, se nem ortodoxok, Magyarország egy "felpuffadt varangy" (Danyilevszkij).  A lengyelek a szlávok árulói, bűnhődniük kell. Ezek a gondolatok, persze, régen keletkeztek, most éppen pihennek, mert pillanatnyilag nincs mit kezdeni velük.

                    Végül két fogalom.

                    Testvérháború

Immár másfél éve. Oroszok, ukránok. Különös, hátborzongató, bár tudjuk, hogy csak családban lehet igazi jókat veszekedni, szívből utálkozni. Itt már a családfa gyökerére mennek a fejszecsapások. Testvérgyilkosság, Káin és Ábel, Romulus és Remus, Buda és Attila, vagy Rettegett Iván cár, aki dühében agyonütötte fiát és Nagy Péter cár, aki hideg számítással megölette a fiát. És Sztálin, aki százezer-számra küldte a halálba bolsevik "testvéreit", elvtársait, legközelebbi rokonait. A hatalom, a hatalomvágy mindenen túltesz? Buta kérdés.

Mikor lesz vége a háborúnak? Néhai Antall József halálos ágyán azt mondta: az orosz medve  újra fölébred, vigyázzunk. Fölébredt.

Világbirodalomnak lenni jó. A  szomszédok rettegése bizsergető, kéjes érzésekkel töltötte el a Kreml urait. Kijev jelenlegi urai a Nyugat védelmezője szerepében (is) tetszelegnek.

Megint egy II. világháborús vicc. Az Úristen, megsokallva a sok vért, megkérdezi a három "nagyot", mi a kívánságuk, hogy legyen már vége. A válaszok: Sztálin: Németország pusztuljon el, Hitler dögöljön meg! Hitler: Oroszország pusztuljon el, Sztálin dögöljön meg! Churchill: Hát ha ennek a kettőnek a kívánsága teljesül, nekem már nincs kívánságom.

Ez viszont nem vicc:  B. L. Montgomery marsallt megkérdezték 1945 után, mik a világháború tanulságai? Csak ennyit mondott: Sose támadd meg Oroszországot és sose támadd meg Kínát.

                                 Maszkirovka

Jellegzetesen orosz, mesterfokon űzött foglalatosság. Jelentése: álcázás, rejtés, félrevezetés - tágabb értelemben dezinformáció, hazugságdömping, kozmikus méretű Matrjosa baba. Minden belefér és annak az ellenkezője is. A cél szentesíti az eszközöket. Tényleg meghalt Prigozsin? És hogyan?  Az üldözött, de még nem emigráns Szolzsenyicin azt írta (1969) a pártfőtitkár Brezsnyevnek: „Jelenleg országunkban az élet legkínzóbb vonása, hogy állandóan hazugságokkal etetnek minket. Ez szörnyűbb, mint az anyagi nyomor, még a polgári jogok hiányánál is szörnyűbb."

Kevés nép van a történelemben, melynek annyit hazudtak, mint a Kreml alattvalóinak. Az abszurdum valóság lett, a valót eltorzították. Iskolás koromban kötelező volt a fülbemászó szovjet dal, aminek két sora örökké emlékezetes maradt: Nincs a földön boldogabb e tájnál/ Itt minden ember érzi, hogy szabad./

A volt II. világháborús magyar hadifoglyok körében nemcsak az vált szállóigévé, hogy: annyian vannak, mint az oroszok, hanem az is: úgy hazudnak, mint az oroszok. Szicsász! Nyicsevo!  Maszkirovka... A keleti szláv történelem végtelenített Matrjosa babának tűnik, és felváltva hol Dr. Jekyll, hol Mr. Hyde kerül elő belőle.

És most? Rimánkodom, hasonlítsuk össze azt a Vaszilij Blazsennij székesegyházat legalább a kolozsvári Szent Mihály templommal!

Mikor lesz vége a háborúnak? Az orosz katona nem gyáva, az ukrán hős.  Jó, ha odafigyelünk Robert C. Castelre. Azon ritka gondolkodók, elemzők egyike, aki nem úgy szkeptikus, hogy semmit sem hisz el, hanem inkább úgy, hogy mindent lehetségesnek tart. Egyszerre látja a dolgok színét és fonákját. Pontosan tudja, hogy mit nem tud - ezért hiteles, amit mond. Nem próféta, nem jósol, nem pózol, hanem jelez.

2023 augusztusában                     nagyvarjasi Szabó István