Sorsunk - Nagyvarjasi Szabó István

Nagyvarjasi Szabó István - Blogja

- 1949. 03. 07. Nagyvarjas, Arad megye.

- Oskolák: a szülőfalumban, a szomszédos Tornyán, középiskola Pécskán, utána a Babes-Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán.

Fokozatosan elvtárssá fajultam. Előbb az egyetemen, majd 1972-től egyetemen kívül is így szólítottak. Tanár elvtárs. Izé elvtárs. Szabó elvtárs. Idefigyeljen elvtárs! Mondja maga elvtárs! Voltam ezenkívül irredenta - horthysta - revizionista befolyásoltság alatt álló elvtárs is. (Így!) Úgy ám.

A székely Szentegyházán tanárkodtam bő 16 évet 1988-ig, majd családommal hazaköltöztünk Aradra. Onnan 1990 legelején tényleg haza (mert Haza) költöztem Magyarországra. Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség - filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80-100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég két dátum, amelyik 56-al végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. - és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.

Három könyvnek vagyok társszerzője, 2020-ban jelentem meg önálló kötetben, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Mit csináljak, rábeszéltek és hagytam magam. A sarkadi középiskolából vonultam nyugállományba.

Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt, Sarkad a lehetőséget.

Nagyvarjai Szabó István

2026. április 12. - avagy egy önjelölt influenszer rágódásai

"Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet,

naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!

Az ember, úgy látszik, avégre termett,

hogy amit elért: keresse újra s újra..."

(Fodor Ákos: Vakvágta c. verséből)

Alábbi elmeakció nem az, aminek látszik. Az se, aminek nem látszik. Belebotlottunk a történelembe vagy belénk botlott a történelem? Stefan Zweig után szabadon: újabb epizód a magyarság csillagórái c. sorozatból.

Most vagyon orroknak lógatása, bűnbakoknak levadászása, fogadkozások és legyintések. Meg sóhajtozások, káromkodások. És dacos „csakazértis”. Itt. Amott már-már orgazmusba torkolló győzelmi mámor, új világ andalító zenéje, napkelte a Tisza (mint folyó és politikai termék) fölött,és a minden jó lesz. - jobb lesz!

A vereség a győzelem anyja - így a nagy Mao.

A vereségekből kell megtanulni győzni - ekképpen Simon Bolivar, dél-Amerika szabadsághőse.

A vert seregek jól tanulnak - mondta Lenin elvtárs.

Napóleon úgy tanította, hogy: Az a hadvezér veszíti el a csatát, amelyik először hibázik.

Ha már a rögeszmésen aforisztikusan fogalmazó franciáknál tartunk, illő, hogy a merész, nagy gallt, De Gaullet is idézzük: Elveszítettünk egy csatát, de nem vesztettük el a háborút. És a kutyafáját, a végén mindannyian győztek! Becsületszavamra.

Nem Orbán Viktor szenvedett vereséget. Hanem a hízelgők, konjunktúralovagok, önelégültek és bunkók. Vannak jó páran. Csak egyetlen szentségtörő kérdés: miért ilyenek vették körül? De: inkább kevesebb oroszlán, mint sok Mekk Elek. Meggyőződésem, hogy Orbán győzelemre van ítélve. Persze, ősi szokás szerint, a balhét is a (volt) miniszterelnök viszi el. Kibírja. Van benne erő.

Valahogy az 1960-as Kennedy -Nixon vita is eszembe jutott. Ott állt a fess, jóképű, intelligens J.F.K és frissen, könnyedén állta a kissé már megereszkedett alelnök Nixon nyomós, száraz érveit. Állítólag éppen egy esedékes zugkettyintésből tért be a tévévitába, majdnem lekésve azt, de ezt akkor nagyon kevesen tudták. És a sajtó tartotta a száját. Óh, régi szép idők...

És nyert. Megint csak állítólag, a zömben rá szavazó nők juttatták a Fehér Házba. Mi már Jókai Mór óta tudjuk, hogy minden nagy győzelem vagy katasztrófa mögött ott áll a nő. Ebből ennyit.

Különbséget kell tennünk komorság és komolyság között. A komorság a rossz termést, az érszűkületet juttatja eszünkbe, a komolyság a munkát, az újrakezdést.

Aztán egy ultra-groteszk tény: Magyar Péter a Fideszből jött. Se ő, se a Fidesz - szintén ultra-groteszk módon - ezzel nem dicsekszik. Mit mondhatnának? Hűha, milyen erős a Fidesz, csakis ő képes saját magát leváltani? Itt a törzskönyvezett angol bulldog, sir Winston Churchill megjegyzése jut eszembe a lemondott VIII. Edward királyról (szintén nőügy, de nem csak): Jobb, ha a mi sátrunkban van és kifelé hugyozik, mint ha kint lenne és befelé hugyozna. Ide még annyit, hogy Orbán szellemében, jellemében, intelligenciában, harcosságban és egyebekben is hasonlít a néhai nagy angolra. Never give up!

Ezt a választást nem a Tisza nyerte meg, hanem a Fidesz veszítette el. Eszement állítás ez, de én tartom magam hozzá. Tizenhat év nagy idő. Kivétel nélkül minden párt, minden kormány bedohosodik, megkukacosodik ezen a bolygón. És megunják. Ilyen is van. Orbán Viktor hosszú kormányzása alatt valahogy mindig első benyomást tudott kelteni. Ezért nem lehetett unni. Csak az EU-val zajló "csatái", összecsapásai tűntek kicsit soknak, néha sokknak.

Egyetlen demokratikusan választott miniszterelnök sem regnált egyfolytában tizenhat esztendeig. Tisza Kálmán tizenöt évig miniszterelnökösködött, Lázár György ( az MSZMP és Moszkva jóvoltából ) tizenkét évig, s Bethlen István, a nagy konszolidátor is "csak" tíz évet. Tizenhat év nagy idő. Bőven elég a hübrisz kialakulásához. Minden merész álmodót, hatalmi bajnokot, küldetéses embert, sikeres akárkit megkísért ez a történelmi nyavalya. Kit így, kit úgy. Ez olyan biztos, mint a kétszerkettő. Hübrisz, röviden: kevélység, elbizakodottság, a "mi azt jobban tudjuk." És pont a 16 év folyamatos (plusz még négy év) Orbán-kormányzás bizonyítja, hogy névadóját jó adag immunitással áldotta meg a történelem istene. Azon kevesek közé tartozik, aki mindig tudta, mennyi a hány. A környezete, a haszonlesők szűrték meg a híreket, kozmetikázták a tényeket. De nehogy előadjuk már a "király jó, csak a tanácsadói rosszak" című népmesét!

Vissza Kennedyhez: A győzelemnek száz apja van, a vereség apátlan árva.

II. Rákóczi Ferencnek tulajdonítják a következőt: Egy vereség vereség - tíz vereség győzelem. Sokáig nem értettem, de aztán jött Kim Stanley Robinson amerikai író így: "A történelem ilyen: vereség, vereség, vereség, vereség, vereség, vereség - győzelem!"

Türelem. Már csak két idézet.

- A vereség a bátraké. Csak ők képesek méltósággal veszíteni és örömmel győzni. (Paulo Coelho) Ugye, értjük, kedves barátaim?

S végül szólaljon meg egy focista, edző, hátha jobban odafigyelnek. Dárdai Pál: Nem a győzelem erősíti a jellemet, hanem a vereség.

Most meg hirtelen eszembe jut az 1945-ös magyar választás. A kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Mindenki rájuk szavazott, aki nem bízott a kommunistákban és elege volt a Vörös Hadseregből. Mi lett a kisgazdákkal? Most a Tisza 53%-ot szerzett. Mindenki rájuk szavazott, aki nem bízott Orbán Viktorban és elege lett a NER-ből. A hasonlóság csak ennyi. De mi lesz a Fidesszel?

Jó lenne megváltoztatni a párt nevét is. Mondjuk, legyen Nemzeti Munkapárt - Fidesz. Tisza Istvánnál egyszer már bevált. Azt és Tisza Istvánt az I. világháborús összeomlás temette maga alá. Itt még nem tartunk.

Még egy kis türelem.

Egyetemista koromban, egy szikrázó, csontzenétől zengő magyar-román futball összecsapás után román kollégám megjegyzé: Ti, magyarok ki- és beszámíthatatlan népség vagytok! Erre mondanom kellett valamit: Tudod mit, igazad van. Nem egyszer kiszámíthatatlanok és beszámíthatatlanok vagyunk. Ez nálunk létkérdés. A szabadságunk biztosítéka. Az ellenség így nem tudja kiszámítani, mit akarunk. Talán néha még mi sem.

Köszönet türelmükért. Nyugodalmas jó éjszakát!

Ja, és soha ne becsüld le ellenfeleidet.

Nv. Szabó István, 2026. április 28-án.

CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27. Borsi – 1735. április 8. Rodostó (Tekirdag), Törökország

Merész újító, látnok, netán korán jött nemzeti forradalmár? Tehetséges, vakmerő katona, jövőbe látó, de realista, a múltakból sarjadó államférfi, született diplomata, hat nyelven beszélő polihisztor, fizikus, matematikus, közgazdász.

Semmiből hadsereget teremtő zseni, szerzetes lovag, remete? S mint a bibliai Jákob - angyallal birkózó, vívódó spiritualista s végül önmagával a legkegyetlenebbül szembenéző hívő és kételkedő egyszerre? Egyetlen személybe sűrített magyar történelem és sors, fókusz - és mindösszesen II. Rákóczi Ferenc. E névről a tárogató összetéveszthetetlen hangjaira gondolunk, már aki gondol. Nagyszerű ökölvívó, kardvívó, biliárdjátékos, vadász és lovas,és ha akarja, ellenállhatatlan nőcsábász.

Szerette az életet, az élet nem szerette őt. Szerette a magyarokat, a népét, s a magyar nép szerette őt, mint keveseket, a mai napig. A rádió minden hajnalban a Rákóczi indulóval hívja az égre a napot, s még a bankjegyről is ő tekint reánk. Ha a róla elnevezett utcák hosszát összeadnánk, talán a Kárpátoktól Budapestig érne.

A néplélek négy óriását emelte a halhatatlanságba: I. Szent László királyt, Mátyást, az Igazságost, II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Egyéniségével elbűvölte mind barátait, mind ellenfeleit. Néha még ellenségeit is. A Napkirály, XIV. Lajos, aki önmagán kívül nemigen szeretett senkit, őszintén kedvelte őt.

Már életében elterjedt Rákócziról, hogy ő (mások szerint az ő fia?) a híres Saint-Germain gróf, a csodatévő csoda, az örökéletű. Aki szó szerint is halhatatlan - tartották róla a XVIII. század Franciaországában és később is. Az 1848-as időkben az alföldi magyar parasztok közül sokan azt hitték, hogy Rákóczi visszatért, de most épp Kossuth Lajosnak nevezik. Hisz megígérte, hogy visszajő, és ő sosem hagyta cserben a népét.

Romániai katonakoromban volt egy társunk és Rákóczinak szólították, de Racotinak írták. Máramaros-vidéki volt, egy szót sem tudott magyarul. Elmondta, hogy őse Rákóczi Ferenc vitéz katonája volt, nemesi rangot is kapott tőle, s azóta, hálából viselik a fejedelem nevét.

A fejedelem akkora magyar volt, hogy másoknak is jutott belőle. Rákóczi, Báthory, Majláth, Frangepán, Zrínyi vér folyt benne. Négy egyenes ági őse, Zsigmond, I. és II. György, és I. Ferenc - mind Erdély fejedelme. Nem csak tekintélyük volt nagy, de igazságérzetük, bátorságuk is. Nagyapja, II. Rákóczi György a szászfenesi csatában, a töröktől kapott halálos sebet. Ükapja Szerencsen őrzött koponyáján ma is látszanak a csatákban szerzett súlyos sérülések. Zrínyi Pétert, a másik nagyapát Bécsújhelyen fejeztette le a Habsburg önkény. Öregbátyja volt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Pár hónapos, amikor édesapja is meghalt. Hét esztendős, mikor mostohaapja, Thököly Imre táborában, a Bécs alól menekülő török és tatár lovasok éjjel majdnem agyontapossák a reá dőlt sátorban. Együtt nélkülöz, szenved 1683-84 telén a katonákkal, s csudák csudája, egészsége állja. Közben ott is, úgy is oktatják, tanítják - nem csak vitézi életre, hanem számtanra, történelemre, latinra, ami jön.

1685 ősze és 1688 januárja között az ostromlott Munkács várában, édesanyja mellett áll az ágyútűzben. A végén még a gyertyatartókat, szobakulcsokat, ónedényeket is beolvasztják golyónak. A várvédők "kisúrnak" szólítják. Gyakran dörgő fegyverek közepette - itt is lelkiismeretesen tanul. A név kötelez. A becsület kötelez. Magyarsága kötelez.

Nem Rákóczi-életrajzot szándékozunk írni. Sokkal avatottabban, kerekebben megírta ezt már Márki Sándor, Thaly Kálmán - újabban Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes. Csak néhány "genetikai mintát" villantunk fel, amiből következtethetünk az Egészre.

Tizenkét éves, amikor a bécsi hatalmasságok elszakítják édesanyjától. Zrínyi Ilona soha többé nem látta fiát. Még levelezésüket is megtiltották. 1906 óta egymás mellett nyugosznak a kassai Szent Erzsébet székesegyház altemplomában. Fölöttük a történelem viharai tombolnak, vibrálnak, hisz Jupiter villámának is nevezték.

Szigorú, igényes jezsuita kollégiumba kerül. Jeles növendék. Melchior Guttwirt atya, az intézmény igazgatója így köszönti, tanulmányai végeztével: „Megvan benned egy kimagasló és fejedelmi lélekhez méltó összes ékesség, elméd fenséges dolgok követésére áll készen. Ugyanúgy gyűlölöd a dologtalanságot és henyélést, mint amilyen szorgalmas iparkodással szereted az irodalmat és amilyen égő lelkesedéssel vágyódsz a tudományokra.. .éles lángészt kaptál adományul, a tanulásban fáradhatatlan vagy."

Csak éppen kis híján elfelejti anyanyelvét. Odaadó császárhűségűvé akarták tenyészteni. Nem sikerült. Újratanulja a magyar nyelvet, mesteri fokon.

Kevesen tudhatják, hogy nyelvújító is. Az ő találmánya a közteher, közteherviselés, mint szó és gyakorlat. Ő még így írja, ejti: köztereh, mint később Széchenyi vagy Arany János. Ö vezette be a magyar történelemben először az egyetemes adózást, a közteherviselést: ne csak a jobbágy, hanem a nemes, egyházak, arisztokraták is adózzanak a szabadságharc, a haza javára. Élen Rákóczival. Mint az ország leggazdagabb birtokosa, összes jövedelmeit az országra, az ügyre fordítja. Jól ismeri a magyart: nem a szavak, hanem a tettek beszédét érti igazán. Példaadás, bátorság, tudás az ő doppingszerei.

A francia Des Alleurs, Pierre Puchot márki, altábornagy, diplomata jelenti királyának, XIV. Lajosnak: "Merem biztosítani felségedet, hogy Rákóczi herceg megérdemli azt az elismerést, amelyet a féltékeny, mindig széthúzó és a közös érdekért megszeghetetlen egységet nem tartó nemzet előtt szerzett. Hogy a hatalomnak ahhoz a fokához eljusson, ahová eljutott, az kellett, hogy mindenki bátornak, ébernek, munkásnak, szigorúnak, takarékosnak és önzetlennek ismerje el."

Akkoriban Franciaország, Európa félistene háborúban áll a Habsburgokkal és a fél kontinenssel. Szüksége van Rákóczira és a magyarokra.

Nézzük, mit ír Coulona bajor megbízott: „Rákóczi herceg magas, jó alakú, fenséges tartású, szép arcú - szelídség és tanulékonyság szellemének fő tulajdonságai, melyhez sok jóakarat és állandó szorgalom társul. Bár sötétségben nevelkedett (?!), azt mondhatom, hogy sok dolgot tud és azokat jól tudja. Hat nyelven beszél és ír: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem, nagyon pontosan gyakorolja a vallást. Érdemeihez semmit se lehet hozzátenni, úgy látszik, nincsenek meg benne kora szenvedélyei."

Hát mit is mondjunk? Érdemeihez semmit se lehet hozzátenni? - de elvenni sem! Nincsenek meg benne kora szenvedélyei? De mennyire hogy megvannak. Csak szinte emberfeletti az önfegyelme, diszkréciója, kötelességtudata. Az ember csak úgy parancsolhat másoknak, ha tud saját magának parancsolni. A szeretetet, igazságot adni kell és nem elvárni. Abban a korban már széles szakadék tátongott erkölcs és politika között. A politika prostituálta, maga alá teperte az erkölcsöt. Győzött a "raison de état", az államérdek, a hatalmi öncélúság, a „sacro egoismo”, a szent önzés és „a siker mindent igazol” szemlélet. A fejedelem jól tudta, mennyi az annyi, kitűnően tárgyalt, érvelt. De a végén, mikor szövetségesek nélkül, magára maradt a túlerő ellen, egy igazi magyar gesztust tett, immár az utókornak, a végtelen Időnek: egy páratlan felkiáltójelet! Nem fogadja el a császár kegyelmét, mert elárulná a nyolc évig tartó, kitartó szabadságharc eszméjét. Lemond mesés birtokairól és száműzetésbe, bizonytalanságba megy. Nem kell az a szabadság, kényelem - mert nem szabadság az! - amit mások kegyelméből, alamizsnaként kapna. A szabadság, becsület nem perzsavásár. Marad örökmécsesnek, magányos fáklyának. Hányan tették meg ezt az emberiség történetében?

Nagyvarjasi Szabó István

A Magyar Kultúra Napjára - 2026

Sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem szabad

Talán nincs a világnak egy alkotása sem, melynek énekléséért, vagy akár szavalásáért annyi üldözést, kínzást, sőt halált szenvedtek el, mint a Magyar Himnuszért.

De semmiféle gyűlölet, fenyegetés nem ártott e megszentelt zenének s abban a sok-sok emberben, akik szenvedtek érte, keményebbé, tisztábbá vált a magyar érzés, a dac, a "csakazértis". Voltunk, vagyunk, leszünk!

S nem csak a trianoni békeparancs utáni, elcsatolt területeken vált üldözötté a Himnusz és népe. Rákosi Mátyás idejében (ki emlékszik erre?) meg akarták szüntetni Kölcsey Ferenc - Erkel Ferenc Himnuszát. A magyar szellem két óriását, Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát "tüntették ki" az új, szocialista, haladó mű megkomponálásával. Révai József, az akkori kultúrpápa, (ki emlékszik erre?) előbb Kodályt környékezte meg, hízelegve-zsarolva. A világhírű zeneszerző, zenetudós rezzenéstelen arccal végighallgatta az új himnusz iránti igényt, majd tömören, szárazon csak ennyit mondott: Minek? Jó a régi.

Illyés Gyula megkísértése szintén dugába dőlt: Így jó, ahogy van. Sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem szabad. Mondták Ők ketten ezt akkor, mikor a börtönök tele voltak az ÁVH által picit is gyanúsított politikai foglyokkal . A proletárdiktatúra terrorja nem ismert könyörületet. Bátran mondhatjuk: annak ellenére, hogy Kodály és Illyés nem is csinált új himnuszt, megmentette a régit. S ez igazi, felülmúlhatatlan érdemük. Az 1960-as évek elejéig a Himnuszt nyilvánosan nem volt tanácsos énekelni, viszont a szovjet himnuszt és az Internacionálét énekelni muszáj volt. Ekkoriban hirdette és gyakorolta az állampárt azt a szocialista hazafiságot, melynek lényege: csak aki a Szovjetuniót szereti, lehet igazi magyar hazafi. Minél jobban szereted a dicsőséges felszabadító szovjet népet, annál jobb magyar vagy. (Ebből ennyi elég is.)

A Himnusz szövegét 1823. január 22-én tisztázta le Kölcsey, habár nem szánta nemzeti jelképnek. Ő csak megírta ezt a történelemből kisarjadzott és magában is történelemmé vált fohászt, ahogy lelke-szelleme sugallotta.

A magyaroknak voltak un. néphimnuszaik azelőtt is, vallási felekezetek szerint. A XVII. század végétől és a Rákóczi - szabadságharc alatt a katolikusok a Boldogasszony Anyánkkal kérték az égiek segítségét, a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű 90. zsoltárral. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György csapatai ezt énekelve vonultak a felszabadító csatákba.

A reformkorban,1844-ben hirdették meg a zenei pályázatot Kölcsey költeményére. Tizenhárom pályázó indult. Erkelből, mondhatjuk, trükkösen kikényszerítették a részvételt. Gárdonyi Géza Aranymorzsák c. könyvében tárja elénk a dallam születését. Bartay Endre, a kor egyik szellemi alakja először szép szóval próbálkozott. Idézzük: "Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza és ez lesz a dalok dala, az örökkévaló, szerzőjével együtt." A zeneszerző még mindig nem áll kötélnek. Túl nagy az elvárás és ő versengeni sem akar. Ekkor Bartay bezárja egy szobába, egy öreg zongora társaságában: Addig nem jössz ki, míg nincs Himnusz!

Erkel így emlékezik: „És ott a szoba csendességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Egy órán belül megvolt a Himnusz. A szerző emlékezett öreg mestere szavaira: Fiam, ha valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe!” A Nemzeti Színház közönsége hatalmas, szűnni nem akaró tapssal, éljenzéssel jutalmazta a művet. A választás ezzel el is dőlt.

A nép előtt először 1844. augusztus 10-én, az óbudai hajógyári szigeten hangzott el Himnusz, a Széchenyi gőzös vízre bocsátásakor. Rövid időn belül fölcsendült Pozsonyban, Szegeden, Kolozsvárott, Nagyváradon, Aradon is.

E nemzeti zene-emlékművünkről azóta is morfondírozunk, néha vitatkozunk, de mindig valami összehasonlíthatatlan emelkedettség, megrendültség és meghatottság lesz úrrá rajtunk hallatán. Más, mint a világ többi himnuszai: nem örömdal, nem öndicsőítő, nem is búskomor és nem népfrontos. Inkább komor, férfias szembenézés, elszámolás önmagunkkal és sorsunkkal. Egy fohász, egy vezeklés, emelkedés Istenhez- kérve őt, hogy erényeinkért, szenvedéseinkért, lelkünkért- önmagunkért! - bocsásson áldást is reánk. Hisz: Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt. Bizonyosan erre a két sorra is gondolt Babits Mihály, mikor leírta: a Magyar Himnusz a szabadság dala, nem énekelhető szolgalélekkel. Mert fölszabadult vagy, szabad vagy, magyar, lelkileg, szellemedben, szándékaidban, hisz megbűnhődted nem csak ami elmúlt, azt is ami jövendő. Ezzel az ÍDŐ fölé emelkedtél, az Örökkévalóságba. Mi ez, ha nem a legtömörebben, legtisztábban megfogalmazott szabadság? Megjegyezzük, hogy nemzeti imánk eredetileg dinamikusabb, gyorsabb ütemű volt. Trianon után, hangsúlyozni akarván a keserűséget és gyászt, lassúbb, gyászindulósabb tempóra vették. Dohnányi Ernő felvidéki származású, világhírű zeneszerzőnk "nyúlt bele" a zenéjébe, kivéve onnan a harangkondulásokat is, ami Erkel eredetijében szigorúan benne volt.

A szovjet uralom alá került népek közül csak a magyar és a lengyel őrizte meg első és mindmáig egyetlen himnuszát.

A Himnusz minden sorsában, balsorsában szinte személy szerint elkísért minden magyart. Tudunk egy erdélyi öreg parasztemberről, aki azt kérte, temetésén a Magyar Himnusszal búcsúztassák, ott volt honvédeinkkel, mikor átlépték a Kárpátok ezeréves határát (Gellért Sándor költő) és énekelték, amikor fogságból jövet, a vonat a Kárpátokba ért. (Török Miklós Pál honvédtiszt). Örömkönnyeket fakasztott bajnokaink szeméből és a mi szemünkből is valamennyi Olimpián. A székelyek kétszer ünnepelik az újesztendőt. Először, ottani idő szerint a Székely Himnuszt énekelik, egy óra múlva, itteni idő szerint, a Magyar Himnuszt. Ki ne emlékeznék, mikor egy-két szomszédos országban fülrepesztő füttyorkán fogadta nemzeti fohászunkat, holott egy szó, nemhogy gyalázó szó sincs róluk a Himnuszban - ezért nem írjuk ki nevüket itt sem. Ez itt nem díszlépcső, melyen a mű magasságába emelkedhetnek.

De vannak még magyar eredetű himnuszok, dél-Amerikában. Uruguay és Paraguay nemzeti himnuszának zenéjét egyaránt az erdélyi születésű Debály Ferencz József (1791-1859) szerezte, ottani nyelven írva, Francisco José Debali. A világhírű olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi barátja és bajtársa volt.

És még egy híres zenész kellett, hogy január 22., a Himnusz születésnapja - a Magyar Kultúra Napjává váljék. 1985-ben, a Hazafias Népfront kongresszusán az orosházi születésű Fasang Árpád zongoraművész javasolta, hogy így legyen: Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy ezeréves örökségből meríthetünk és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa és a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad.

1989-től ünnepeljük a Magyar kultúra Napját. Isten, áldd meg a magyart...

Nagyvarjasi Szabó István

Uroszborosz – avagy Dante bugyraihoz közel

          Egy ősi, mitikus jelkép, látomás. A sárkány vagy kígyó saját farkába harap és zabálja fel önmagát. Az örök körforgás, a megújulás és pusztulás, élet és halál, az újjászületés és átváltozás szimbóluma.

      Mindenki odafigyelt, tán a Jóisten is, de a népi milícia dolgozói mindenképpen. A sűrű dohányfüstből, mint villámok és dörgések a nehéz fellegekből, törtek elő az államilag szigorúan tiltott dalok és szövegek, és bevilágítottak a tudatba, éppen úgy, mint a tudattalanba. Kizökkent az idő, óh, kárhozat... vagy egy pillanatra helyrezökkent? Ó, antikárhozat.
      Hely: a Bodega nevet viselő korcsma, teremnyi pinceszerűség, a Hargita lábánál. Ha valaki olvasott a Zenélő Patkányról, a Föl, Vidám Orgyilkosok nevű csapszékekről, Kvörensről, Korn Atyáról, akkor fogalmat alkothat ezen italmérés mikéntjéről, bár itt gigantikus méretű pofonok csak nagyritkán eszközöltettek. Ital még akadt annyi, hogy tompítsa a hús- és reményhiányt.
Idő: mintegy az első dák állam megalapításának (Burebista) 2050. évfordulója körül, körülbelül.

Személyek: vagy negyven fő, plusz a Doki és a Kapitányőrnagyalezredeselvtárs.

      Cselekmény: átlagos fizetésnap, itteni, szent+bányai nevén Hősök Napja. Egyszer csak teljesen váratlanul felcsendül a Székely Himnusz, erőteljes, tiszta hangokon. A dolgok logikájából adódóan ez átvált a Magyar Himnuszba. Ilyen époszi magasságokból csak a Hargita tető észlelhető és ennek tiszteletére zúgni kezdett az a négy folyó, ott, igen éppen ott, ahol szenvedni jó. Csak azért is!
Éppen annál a sornál, hogy aszongya, honvéd áll a Hargitán – már az ajtón belül állt Kapitányőrnagyalezredeselvtárs. Egyben ejtettük, határozottan, de csak magunk között. (Egyébként Bagolyapuka nyelvi leleménye.) A félhomályban úgy nézett ki a milícia főnöke, mint a halál, de tőről metszett renegát volt. Most pénzt kaszálni és rendet teremteni jött, kezét lazán a pisztolytáska környékén tartva.
      A Doki, amúgy a megye egyik legjobb diagnosztája szólalt meg először:
– Tisztelettel köszöntjük, parancsnok elvtárs. Mi járatban errefelé? A Kapitányőrnagyalezredes (ezentúl KŐA) ettől kissé meghökkent. De érezte, a mundér kötelez:
   – Maguk itt irredenta, fasiszta, horthysta államellenes dalokat énekelnek. Ezért súlyos büntetés jár! A KŐA még a galád bécsi döntés utáni időkből ismerte e zenei alkotásokat, mikor még magyar volt, és zsenge levente.
      A Doki valami elképesztő hidegvérrel, mintha csak a nagy Talleyrand-al társalogna egy előkelő párizsi szalonban, folytatta:
     – Melyik nótára tetszett gondolni, alezredes elvtárs?
    – Tudják azt maguk jól!
    – Hát éppenséggel olyan jól nem tudjuk, de azért igyekszünk, igyekszünk – válaszolta szerényen a Doki –, de térjünk a lényegre, mennyibe kerül arra maguk felé egy Székely Himnusz?
    A KŐA elvtárs felkészülten jött: – Ha helyben fizetik, ezerötszáz lej, ha nem, négy ezer lej. (A teremben csend, a légy zümmögését is hallani lehetett volna.)
   – És mennyit taksál magánál a Magyar Himnusz?
    – Háromezer helyben, később hétezer ötszáz. (A légy gondolkodását is hallani lehetett volna.)
    – És azokat a zúgó folyókat, honvéddal a Hargitán, mennyiért kótyavetyélik?
    – Kétezer-ötszáz lej lej itt, ha nem, ötezer. (A légyszar gondolkodását is hallani lehetett volna.)
      Akkoriban a jó közepes átlagbér havi kétezer-ötszáz körül mozgott. A Doki az állát simogatta, töprengett, majd elővette dagadó bukszáját, mert éppen tetemes mennyiségű tűzifáért indult, de a fatelepes nem volt ott.
    – Nézze, parancsnok elvtárs, maga úriember. (Nem zárható ki, hogy egyszer-kétszer szórakozottságból az volt.) Itt a hétezer lej. Eddig kvittek vagyunk. De mivel nálam most tizenháromezer lej van, mi még elénekeljük egyszer a Székely Himnuszt, egyszer azt, hogy Ott, ahol zúg az a négy folyó és a fél Magyar Himnuszt, onnan, hogy Balsors, akit régen tép. Ezt bőven futja a maradék hatezer. Ha akarja, végighallgathatja, alezredes elvtárs, ha nem, legyen szíves és hagyjon minket békén! Kérem a nyugtát!
     A KŐA elvtárs úgy állt ott, mint egy borjúcsorda, ha beidomították, hogyan kell viselkedni az új kapu előtt. Ilyen még nem volt. Kicsit toporgott, valamit motyogott és elment.
    Ismételjük, ilyen még nem volt. És a kontinuitás (Fekete-tenger – Kárpát–Duna-térség!) 2050. évfordulója alkalmából egeket repesztve harsogott, amint Erdély szent bércére visszaszállt, zúgva szállt a tilos turul madár. Mert a góbé gyönyörűen énekel, ha szívből jön neki. S ráadásul ingyen ereszthették, ahogy a torkukon kifért, mert a Doki nem tűrte a perselyezést. Ez az ő beruházása volt. És hab a tortán, hogy mindezek után a milícia, sőt a szeku sem zaklatott senkit. Csoda!
      És most jön a legnehezebb: értelmezni, értelmeztetni, hogy mi is volt ez? Metaforákat, jelzős szerkezeteket, hasonlatokat keresgélni, mint például sóbálvánnyá váltunk, mint a bibliai Lótné, magától megrepedt a tükör, egy ufó lebegett fölöttünk? A Riska tehén kétfejű borjat ellett, elhasadt a szentélyek szentélyének kárpitja, szimbolikus tér, sőt téridő visszafoglalása, esetleg Bolyai Farkas már megint kölcsönadta koporsóját egy rászorulónak?
      Vagy a győztes hatalmak belátták tévedésüket a békekonferencián, és Puskásék megnyerték a svájci világbajnoki döntőt? Semmi ilyesmi nem történt.
Mi volt ez? Spontán katarzis vagy mazochista antikatarzis? Nem tudjuk, csak emlékezünk, mert ez nagy erő. Ja, és még jól megjegyzendő: „Több dolgok vannak földön és égen Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

                                                         (Irodalmi Jelen, a szerző küldeménye.)

Három kézfogásra Damjanichtól

"Én az elárvult szegény hazáért, e szabadságért vívó nemzetért tűrni, tenni, és ha kell, meghalni tudok."

(Damjanich Kossuthoz írott leveléből.)

Minden valamire való magyar tudja, hogy 1848-49 egy vegytiszta, jogos önvédelmi háború volt, Európa két nagyhatalma ellen. Nem mellékesen, mások ellen is. A világosi fegyverletétel után, 1849 szeptemberében-októberében zajlott történelmünk első vérbeli koncepciós pere. (Kirakatper volt, melyhez hasonlókat pont 100 évvel később üzemeltek be Magyarországon (is), teljes gőzzel a moszkvai elvtársak.) A halálra ítéltek mind ártatlanok voltak, akik a Habsburg-királynak (aki egyben osztrák császár is) tett esküjükhöz híven cselekedtek, hogy hazájukat, a haza törvényeit életük árán is megvédik. Ezért nevezték bel-és külföldön „törvényes forradalomnak” a történéseket. Egy emberségesebb osztrák katona meg is jegyezte Damjanichnak: Tábornok úr, ön ártatlanul hal meg. A hadvezér visszakérdezett: Na és? Jól van ez így. Vagy jobban szeretnéd, ha mint bűnös halnék meg?

A délvidéki szerbek kezdték - Bécs uszítására - a lázadást a törvényes magyar kormány ellen, még 1848 júniusában. Önálló hazát akartak - tőlünk. A Bánságot és Bácskát. Kegyetlen polgárháború tört ki. Ekkor lép a színre Damjanich. Pont egy szerb a szerbek ellen. A „ráczok ostor”...

Két megörökített eset azokból az időkből.

Egy szerb felkelő a huszárokra lőtt. Elfogták. - Egyedül akarod kiirtani a magyarokat?- kérdezte Damjanich. - Nem, a testvéreimmel együtt - volt a válasz. - Agyonlövetlek! - Megteheted - mondta az orvlövész. Megtette.

A másik. Egyik honvéd kirabolt egy szerb templomot. A tábornok irtózatos haragra gerjedt: - Én a szabadságért harcoló magyar hadsereg vezére vagyok, nem egy rablóbandáé! Ezt is agyonlövette.

Szülőfalumban mindenki ismerte a nevét. Nem mindenki tudta felsorolni az aradi tizenhármat, de biztos, hogy az övével kezdte, aztán jutott, ameddig jutott. Az annyira damjanichos történetet id. Katkó Antal, az öreg borbély szájából hallottam, valamikor 1965 körül, őneki még kamaszkorában mesélte az agg Kajári Vendel, aki a tábornok katonája volt. Mivel Damjanich kezet fogott Kajárival, Kajári kezet fogott Antal bácsival, Antal bácsi kezet fogott velem, így kerültem három kézfogásra a hősök hősétől. De három kézfogásra került szinte az egész falu, mert az öregborbély kedélyes viszonyt ápolt mindenkivel.

A történet. Tudtuk, hogy a tábornok urunknak jó bora van, mert nemegyszer megkínált bennünket. Hát Isaszegnél nagyon mögszorított minket az osztrák. Nem bírunk, nem bírunk velük. Damjanich úgy odacövekelt a fütyörésző golyók közt, mint a fakereszt, nem mozdult az onnan, csak szivarozott. Hát mikor kéri már a a kulacsát a puccerjától? Mert már kifigyeltük, hogy amikor biztos volt a győzelemben, egy nagyot, egy jó áldomást húzott kövér kulacsából. Oszt attul mink is erőre kaptunk. Mert láttuk. Vót, ahogy vót. Lössz, ahogy lössz. Hát egyszer oszt inti a kulacsot, de az osztrák alig kétszáz lépésre. Na de a tábornok úr csak jobban tudja, mint mink a paraszteszünkkel. Rajta, rajta, szuronyt szegezz, előre fiaim, b...sszatok oda nekik, csapjátok szét őket, mint a libafost!

Mert ez a Damjanich még káromkodni is különbül tudott, mint mink, pedig ebbe se találni a Kossuth-honvéd párját. Na vége lött, a miénk lött Isaszög. Ők ketten, a Jóisten meg Damjanich mögsegítöttek.

Megpihentünk. A tábornok úr most is odagyütt hozzánk, jókat nevetett velünk, oszt a puccer hozta mán a bort. Erre ez a Balogh Jóska, aki egy nagy betyár lókötő volt, azt mondja: Alázatos tisztelettel tábornok úr, de én abból a győzedelmes kulacsból ihatnék. Damjanich nagyot nézett, aztán nagyot nevetett, oszt azt mondja, fiam, tiéd az egész, ha megfogadod, hogy máma mást nem iszol. Hát persze, hogy megfogadta. A tábornok úr kulacsairól tudni köll, hogy olyan jó nagy hasasok voltak, nagy gyomrú nagy embörhöz valók. Balogh elkapta a kulacsot, oszt eresszed. Hej, de szerettünk volna mi is abból a hírös borból nyakalni. Egy pillanat múlva Balogh úgy nézett, mint béka a szenteltvíz tartóból. Hát abban a hírös kulacsban tiszta víz volt...

Azt mondja a mi vezérünk: Tudom ám, hogy jól tudjátok, ti istenátkák, hogy Damjanich csak akkor kortyolgat, ha biztos a győzelem. De most vizet ittam, hogy ti meg bornak lássátok. Bennetek bíztam, de a győzelemben még nem egészen. Erre azt mondja ez a Balogh: A tábornok úr minékünk bort ivott, saját magának mög vizet ivott?! Hogy löhet ez? Hát idefigyelj, fiam! Én furfangos lehetek az ellenséggel, veletek meg kell is, de saját magammal nem lehetek. Mások mondhatnak, amit akarnak, de a legfontosabb, hogy Damjanich ne mondhassa Damjanichnak, hogy azért buktál, mert ittas voltál!

Hát így volt, mikor Damjanich bort prédikált és vizet ivott. A váci csatában, mikor már szuronyra möntünk, a tábornok úr elővette a hírös kulacsot, magasra tartotta, úgy csurgatott a mennyei, vérvörös ménesi borból a porba, hogy mindenki lássa, aztán egy jót húzott belőle...

Erről az öreg Kajárirul tudni köll - folytatta Antal bácsi, a mesélő - hogy ameddig csak lábbal bírta, minden esztendő október hatodikáján elkutyagolt innen Nagyvarjasról igenyöst Mácsára. Egyszer valakik kilesték, hogy mi a jó isten csudáját csinál az ott. Hát úgy mondják, körösztöt vetött, imádkozott Damjanich mög Lahner sírjánál. Oszt utána elővett egy nagy flaska vérvörös ménesi bort, löttyintett a sírra, aztán iszogatott. Szép lassan, egy korty Damjanichnak, egy korty Lahnernak, egy korty mög magának Kajárinak.

A honvédtábornok az élc nagymestere volt. Szinte pengeként vágódott ki belőle a nagyon finom vagy nagyon vaskos humor. Minél közelebb volt a halál, annál inkább.

Herold Alajos, a zsigmondházi sváb molnár, akit hat társával együtt, mint civil tanút rendelt a hatalom az eseményhez, közelről nézhette végig az akasztásokat. Őt a mártírok rendíthetetlensége, hidegvére ragadta meg. Mintha nem is őket pusztították volna el. Utolsó, legkegyetlenebb csatájukat a megalázónak szánt halál ellen jelesen megnyerték. Jelképes, lélektani győzelem volt ez, mert tudták, hogy pillanatokon belül az égi Hadúr előtt állnak. Nem győzték le őket, csak megsemmisítették. Érdekeseket mesélt a molnár. A halálra ítéltek a hagyományos köszöntéssel búcsúztak egymástól: Boldog életet, bajtársak! Damjanich rögtön helyeselt: Igen, igen! Hisz mi még öt percig élünk!

Gróf Vécsey Károly, akit apja kérésére, hogy a legnagyobb rettenetet szenvedje el, legutolsónak akasztott a hóhér! - kilépett a sorból és alig három méternyi közelségből nézte végig minden bajtársa kínhalálát. Hagyták, ő pedig rezzenéstelenül kibírta, mialatt osztrák katonák ájultan buktak ki a sorból. Az öreg Vécsey, a szívmentes atya, aki határtalanul Habsburg-hű maradt, így akarta engedetlen fiát büntetni. Ez már felfoghatatlan, nem evilági, a magyarázat valahol a végtelen mélység és a végtelen magasság, menny és pokol között lebeg.

Annyi anekdota, jellemző adoma egyikükről sem maradt fenn, mint Damjanichról. A csatamezőkön tündökölt - 44 csatát vezényelt és mindet megnyerte.( A krónikák úgy írják, egyedül Kinizsi Pál volt képes minden ütközetében győzni.)

A humorban, iróniában, szellemességben is verhetetlen volt. Jakov Ignatjevics, Szentendrén élt szerb író veti papírra: „Damjanich a testvérei ellen harcolt. Ebben a harcban vált híressé. Valójában gyászos jelenség. Mégis, Damjanich a maga meggyőződéséért, a szabadságért harcoló hős marad s hősiessége olyan reflex, amely a szerb vitézségre jellemző. A hős szerb bölcsőből támadt és nevét a magyaroknál úgy emlegetik, mint a szerb férfi vitézségét, aki a haza szabadságáért harcolt és esett el. A szerbek előtt gyűlölt volt a neve. Én nem tartom árulónak. (...)Damjanichban a magyarok is a szerb hősiességet és kitartást látták. Náluk Damjanich ezeknek az erényeknek a képviselője.”

Káros lenne arról vitát nyitni, hogy a tábornok szerb volt-e vagy magyar. Hogy mennyire volt szerb és mennyire magyar? Örök rejtély marad. A héroszok lelke önteremtő s öntörvényű és nem tudni, hol fordul termőre. Ő megtalálta helyét és igazi önmagát. Sohasem tagadta, sőt hangoztatta szerb mivoltát. De a magyar önmagára ismert Damjanichban és Damjanich önmagára ismert a magyarokban. Példakép, kedvenc lett. Ameddig lesznek hősök és lesz hazaszeretet, Damjanich is lesz.

Nnagyvarjasi Szabó István

Kapcsolódó tudósítás.

2025. szeptember 15-én került sor Aradon az immár 24 esztendős Irodalmi Jelen díjkiosztó gálaestjére, amelyet harmadik alkalommal rendeztek meg, és a tavalyi évhez hasonlóan, idén is az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatának keretében zajlott.( https://www.nyugatijelen.com/kultura/a-muzsak-kegyeltjei). Az esemény első mozzanataként Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen alapító-főszerkesztője átadta a 2024-es év Irodalmi Jelen-díjait, felváltva olvasva fel Varga Melinda költővel a díjazottak laudációját. A költészeti nagydíjat Vass Tibor költő, prózaíró és esszéíró kapta, aki nem kedvelvén, hogy beskatulyázzák műveit, szabadon mozog a különböző műfajok között. Lajtos Nóra költészeti díjat vehetett át. Irodalmi munkássága szerteágazó. Mestere a lírának, prózának, gyermekirodalomnak. Esszéírói és irodalmi kritikusi minőségében is elismert alkotó. Lírai alkotásaiban felfedezhető a hagyományokra építkezés, a mitológiai motívumok és a személyes emlékekből való táplálkozás. Az aradi kötődésű Vajda Anna Noémi írói munkáját prózadíjjal ismerte el az Irodalmi Jelen. Az író szerkesztőként is bizonyított, több mint két évig alakította főszerkesztőként a Szövétnek aradi kulturális szemle arculatát. Tömör, feszes szövegei hatalmas empátiáról, érzékenységről árulkodnak, ezzel nyerve meg az olvasókat. Rónai Balázs Zoltán szintén prózadíjat kapott. Az író 15 éve szerzője az Irodalmi Jelennek, lírai és prózai műveket egyaránt alkot. Írásait a száraz, cinikus és bő humorú stílus jellemzi, történetei tele vannak abszurd fordulatokkal, humorosan fanyar kiszólásokkal. Nagyvarjasi Szabó István esszéíró laudációját Nagy István írta és olvasta fel, kiemelve az esszéíró széleskörű történelmi tudását és megragadó stílusát.

Lapunk tisztelettel és szeretettel gratulál munkatársunknak. (A szerk.)

Nagyvarjasi Szabó István

Régen volt

Konstantinápoly eleste

A XV. századra a Bizánci Birodalom a végelgyengülés tüneteit mutatta, lassacskán a főváros környékére zsugorodott. De a hatalmas falakkal körülvett, félmilliós Konstantinápoly még mindig büszkén, öntudatosan állott és harc nélkül nem akarta megadni magát a töröknek. Kereskedelmi, pénzügyi nagyhatalom maradt - és korrupcióban, romlottságban is nagy. Ráadásul a keresztény hit ősi szimbóluma. A görögkeleti (ortodox) egyház központjaként régi, nagy hírébe burkolózott - és remegve várt. Leginkább pénzében, kapcsolataiban, diplomáciájában bízott - és a csodában. Mint tudjuk, a csoda sohasem akkor jön, amikor várjuk. A Keleten pislákoló fény kialudt...

Orbán mester ágyúja

Az 1450-es évek elején feltűnt Konstantinápolyban egy Erdélyből, talán Háromszékből származó ágyúöntő ezermester, bizonyos Magyari Orbán (a törökök adták neki a Madzsar Orbán nevet s ma is tisztelik!). Brassóban leshette el az ágyúöntés fortélyait. Felajánlotta, hogy akkora ágyúkat készít, amiket még nem látott a világ. Ha jól megfizetik. XI. Konsztantinosz, bizánci császár megvetően elutasította e jöttment ajánlkozását, sőt, állítólag tömlöcbe vettette, mint kémet. Nem volt kém. Amikor II. Mehmed szultán hallott a dologról (a városban hemzsegtek az oszmán hírszerzők), kiszabadította és elámult ágyús tervein. Rögtön tudta, hogy ez az ő embere. Annyi pénzt, embert, anyagot bocsátott Orbán rendelkezésére, amennyit az csak kért, egy ígérettel megtetézve: ha időre és megfelelő nagyságban nem készül el a löveg, a mestert lefejezteti. Ennyi pénznek és ekkora ígéretnek ki tud ellenállni? Egyébként az akkori török tüzérség kezelői zömében olasz, német, francia, görög zsoldosokból álltak, akik jó pénzért áruba bocsátották tudásukat. Jézus hite nem fizetett olyan jól, mint az oszmán uralkodó.

1453 elejére kész a szuperágyú. Hossza 9 méter, a cső átmérője 1 méter és kb. 550 kilogrammos lövedékeket lőtt ki majdnem ezer méter távolságra. Hatvan ökör vontatta Konstantinápoly falaihoz, napi átlag 4 km-es csúcslassúsággal, mert több mint 100 tonnát mozgatni csaknem akkora mutatvány, mint formába önteni.

A székely-magyar ihletettségű ágyú - neve Bazilika - 1453 április 6-án szólalt meg először. Hatása elképesztő volt. Hatalmas rést ütött Konstantinápoly 8-10 méter vastag falán, a hagyomány szerint a dörejtől itt-ott megkondultak a város harangjai. Alig pár lövést adtak le vele, mert a csodafegyver felrobbant és vele együtt Orbán mester is. Magyarázat: a keresztény Isten avatkozott be, de pusmogtak Hunyadi "kommandósairól" is. Már akkor is voltak "szakértők"...

Az óriáságyú jól példázza, mire volt képes az oszmán állam. És a gazdátlan magyar tehetség. A kor világszerte legerősebb, legjobban szervezett hadseregéről beszélünk. A törökök logisztikai teljesítménye

páratlan. Több, mint 50 ezres állandó, jól felszerelt, elsőrangúan begyakorolt, reguláris hadsereg s közel ennyi önkéntes martalóc, akindzsi - akikek dolga a rablás, fosztogatás, öldöklés és a pánikkeltés. E két haderő-féleség tökéletesen kiegészítette egymást. És ezeket tartóztatta fel a kétszer-háromszor kisebb magyar hadsereg, először 1526-ig, majd a végvárakban és mezei csatákban a török hódoltság végéig. Ez volt a 300 éves török-magyar háború. S nem beszéltünk még az iszlámhítűek példátlan fanatizmusáról. Elég, ha napjaink öngyilkos muszlim merénylőire gondolunk. Az Oszmán Birodalom nem egy állam, aminek hadserege van, hanem egy hadsereg, aminek állama van. A XV. század közepére területe nagyjából 1 millió km2, alattvalóinak száma 10 millió fölött. Magyarországnak bő háromszorosa.

Hujrá, hujrá magyari ! Nándorfehérvár, 1456 - július 4 - július 21-22-23.

E világra szóló győzelem, Konstantinápoly bevételének hírére egész Európa megremegett. II. Mehmed szultán kijelentette: Nándorfehérváron reggelizik, Budán ebédel és Bécsben vacsorázik. A magyarok vagy melléállnak, vagy elpusztítja az országot, hogy elintézhesse Európát is. Már apja, II. Murád megmondta: Aki ura Magyarországnak, ura az egész világnak. A fiatal szultán mást is mondott: Ahogy az egy igaz isten, Allah uralkodik az égben, csak egy szultán uralkodhat a földön is.

Egy legyőzhetetlenség tudatától izzó, fanatikus, 70-80 ezres hadsereg érkezett Nándorfehérvár alá, olyan ostromágyúkkal, melyek egy részét még a renegát Orbán öntötte, bár kisebbek voltak, mint a Bazilika. Befutott a nagy török hajóhad is, és keresztben elzárta a Dunát, hogy sem segítség, sem hír ne juthasson be.

A magyar haderő három részre oszlott.

1. A várban, Szilágyi Mihály vezetése alatt 5-7 ezer ember. Az erőd területe, a külső várral együtt mintegy 10 hektár.

2. A főerő, Hunyadi János parancsnoksága alatt Zimonynál, a folyó északi partján gyülekezett. 10-12 ezer elsőrangú nehéz- és könnyűlovas. A nehézlovasság 2-3 ezer páncélos vitézt számlált, a többi székely és jászkún, íjjal, dárdával, fokossal és karddal harcoló legény.

3. A legfurcsább alakulat a Kapisztrán János ferences szerzetes által összeszedett, főleg délvidéki magyar jobbágyokból álló, úgy 15 ezer főnyi társaság. E lelkes gyülekezet fegyelmét a szerzetes karizmatikus személyisége garantálta. Más fegyverük nem volt, csak rozsdás kaszák, öreg fejszék, vasvillák és imáik, a hitük. Krisztus meghalt érettünk a kereszten, most mi is haljunk meg érette - hirdette a "csillagszemű barát".

Napóleon egyszer azt mondta, az a hadvezér veszít, aki először hibázik. A törökök háromszor hibáztak.

Először, amikor azt hitték, hatalmas flottájuk, amelyikkel elzárták a Dunát - legyőzhetetlen. Hát nem volt az. A kisebb magyar hajók - sajkák - melyek egy része robbantó és gyújtóhajó, szétzilálta az oszmán flottát. A magyar hajókat a lefelé folyó Duna, legénység nélkül, rávitte a lánccal összekötött ellenségre és a többit el lehet képzelni. Majd következett a kézitusa, hajó hajó ellen, ember ember ellen. A török flotta roncsai elmenekültek. Hunyadi és a segítség bejutott a várba.

Második hibájuk, hogy nem őrizték eléggé saját tüzérségüket. És itt lép be a történelembe Kapisztrán János toprongyos szent serege, mint 500 év múlva a "pesti srácok." A vértanúságra is kész, keresztény harcosok átkeltek a sekély Száván és élükön, a kezében durván ácsolt keresztet magasra tartó baráttal, megtámadták a török tüzérséget. Káosz! Az ellenség megdöbbent. Ez volt a harmadik hiba.

Azt is mondta Napóleon, hogy a jó hadvezér azonnal észreveszi az ellenfél hibáját és rögvest kihasználja. Hunyadi rögtön lecsapott, szokása szerint fedetlen fővel, hogy lássák és lásson. A példakép, aki a halállal komázik most is, a harcosai élén. Több ezer páncélos vitézzel és huszárral kidübörgött a várból és mészárolni kezdte az oszmánt. II. Mehmed megsebesült és szégyenében a halált kereste, majd öngyilkos akart lenni, testőrei cibálták ki a pusztulásból. Zsákmányul ejtett tüzérségét az „átkozott Jankó", a „rettenetes Jankó", a „hadak villáma" (ezek mind Hunyadi török becenevei!) ellene fordította.

A világ legjobb, legkevélyebb hadserege szinte megsemmisült. Az egész Nyugat Hunyadi és magyarjai nevétől visszhangzott, a templomokból, otthonokból hálaadó imák szálltak az ég felé... és azóta is a déli harangszó.

Egy szinte elfeledett nagy győzelem: Nándorfehérvár, 1440 április – október. Ekkor volt a vár első, szultáni ostroma. II. Murád 35-45 ezres sereggel érkezett. A vár kapitánya a raguzai (ma Dubrovnik), dalmát-horvát születésű Thallóczy János (Jovan Talovac) és amúgy magyar nemes 3-5 ezer magyar, részben horvát, szerb védővel. Fél évig tartotta a várat, külső segítség nélkül, mivel Magyarországot trónviszály, pártharcok, bizonytalanság szaggatta. Murád jól kalkulált. Thallóczy közben sok, mindenféle ágyúval, puskaporral és un. szakállas puskákkal ("kézi ágyú"), jól ellátta az erődöt. Akkor, amikor Európában még alig ismerték ezt a haditechnikát. (Lényegében dr. Diószegi Szabó Pál hatalmas kutatómunkájának hála, korabeli magyar, lengyel, bizánci, török forrásokból tudjuk, micsoda élet-halál harc tombolt hónapokig.) Végül Murád úgy döntött, aláaknázza Nándorfehérvárt. Hosszú, tágas alagutat vájatott, mely már-már barlangszerűvé terebélyesedett. Thallóczy kémei jelentették a munkálatokat, ő pedig ellenaknát ásatott s a törökökre robbantotta, iszonyatos pusztítást okozva. Több írás is megerősíti, hogy 17-20 ezer muszlim harcos jutott Mohamed próféta mennyországába. Hunyadi János még országos főkapitány korában is felállt és átadta székét az öreg Thallóczynak, ha találkoztak. Így tisztelgett az ifjabb oroszlán a vén oroszlán előtt.

Ma már nem értjük Hunyadi harcosainak lelkületét. Talán a genetika részben eligazítja a ma emberét. Az óriási eurázsiai pusztán 2500-3000 éve kialakult magyar nép állandó életveszélyben, bizonytalanságban élt - és halt. Csak azok élhették túl, akik állandó készenlétben, életre-halálra szántan védték családjukat, otthonukat. Fürgén, vakmerően, találékonyan, ésszel és erővel. Ez volt a sorsuk, életmódjuk - cserében a végtelen térség adta szabadságérzetért, ritka nyugalomért. Mindenki magyarrá vált, aki ezt a végzetes sorsot vállalta.

Fölöttem a csillagos ég, alattam az édes anyaföld és benne őseim pora. A magam gazdája vagyok, azt csinálok, amit jónak látok és amit lehet. Nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet! - mondta Bethlen Gábor. Aki eddig nem értette, vegye elő Petőfitől a Farkasok dalát és a Kutyák dalát és majd megérti.