www.sorsunk.net

SERDÜLT BENKE ÉVA

Vejnemöjnen muzsikája

                                                                                          Nagy Kálmán (1939-1971.)

A legszebb gondolatot a Kalevaláról Kosztolányi, a Nyugat költője írta: „Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz –az egyetlen az egész világon - melynek szemlélete művészközpontú, irodalomközpontú. Ha hódolni akarunk Suominak, testvéreink országának, mondhatjuk ezt: Dalból született.”

A Kalevala ma már a világirodalom része, mely az idő és tér korlátain túl is hat.

Miért fordítják még ma is a világ számtalan nyelvére ennek a kicsiny népnek a kincsét? S miért szeretjük mi, magyarok? A választ talán a Kalevala összegyűjtésének korában, a XIX. században kell keresnünk. A romantika kora ez. Az európai nemzetek a múltjuk, a gyökereik felé fordulnak, önismeretüket segíti a már homályba vesző történelmi múlt feltárása. Az elfeledett mítoszokat még őrzi a népi emlékezet, ezeket gyűjtik össze szorgos kutatók.

Mi, magyarok ekkor a nyelvünk eredetét kutatjuk. Reguly Antal, a nyelvész korábbi kutatásaiból már sejti a finnugor eredetet, érdeklődéssel fordul a finn nép nyelve, kultúrája felé. Éppen, amikor északi rokonaink földjére indulna kutatni, 1835. február 28-án jelenik meg az első Kalevala (Régi Kalevala a finn címe), Elias Lönnrot gyűjtésének eredményeként. Később, 1849-ben megjelenik az Új Kalevala, ez már 50 éneket tartalmazott, 22795 verssort. Talán nem véletlen ez az egybeesés! Mi a nyelvrokonságot kutatjuk, és még nem sejtjük, hogy milyen messzire vezetnek a szálak, az Uralon túlra, Szibériába, a chantik, manysik földjére…A finnek népük eredetét keresik, az ősfinn valóságot, melyet a Balti-tenger vidékén kétezer éve őriz a népi emlékezet. A mi emlékezetünk csak keveset őrzött meg az ősi múltból, ezt a keveset költi egybe Arany János Rege a csodaszarvasról című műve, illetve a Keveháza. Ezt a hiányt pótolja Vörösmarty honfoglalás tárgyú eposza, a Zalán futása, ezt álmodja eposztrilógiába Arany a Csaba királyfiban.

         Reguly Antal rögtön le is fordít néhány éneket a Kalevalából 1839-40-ben. 1850-ben Hunfalvy Pál nyelvész, aki személyesen ismeri Lönnrot doktort, szintén lefordít néhány részt. Az első teljes magyar nyelvű fordítás 1871-ben jelenik meg, a műnek nincs nagy visszhangja, a fordítás nem túl sikeres, a fordítóról, Barna Ferdinándról hamar elfeledkezik az irodalom világa. Az első igazán sikeres fordítás a Vikár Béláé, 1908-ban. Nagyon sok kiadást ért meg, a Kalevala neki köszönhetően iskolai tananyaggá vált. A legutolsó magyar fordítás Szente Imre munkája, ez 1987-ben jelent meg Münchenben. Előtte Rácz István fordította le 1976-ban Helsinkiben. Ma több mint ötven nyelvre fordították le a Kalevalát, a fordítások zöme eredeti finn szövegből készült, de a nagy világnyelveken megjelent fordítások sok más munka alapjául szolgálnak. Az elmúlt években az udmurt fordítás készült, érdekes, hogy ehhez a már meglévő magyar fordításokat használják.

Sorrendben a harmadik magyar fordító az erdélyi születésű Nagy Kálmán (Felsősófalva,1939. május 5.- Kolozsvár, 1971.október 9.). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos középiskolai tanári oklevelet az ötvenes évek végén. Nagybányán kezdte tanári pályafutását, ekkor kezdte fordítani a Kalevalát. Finnül az egyetemen tanult, mint bölcsészhallgató két szemesztert ismerkedett a finn nyelvvel. Ám érdeklődése a rokon nyelv iránt egyre nőtt, szótárakból, könyvekből tanult, s a hatvanas évek végén már jól beszélte a nyelvet. Lefordította Martti Larni A szép disznópásztorlány című regényét puszta nyelvgyakorlásból, meg is jelent 1967-ben a Kriteron Kiadónál, közben dolgozott egy magyar nyelvtankönyvön a 7. osztályosok számára és  előkészítette a Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire nyelvművelő könyvét (Kriterion Könyvkiadó 1970.) Miközben végtelen szorgalommal, türelemmel sok-sok jegyzetet készítve, a már meglévő sorokat csiszolgatva a maga kidolgozta elveinek megfelelően újrafordítja a Kalevalát. Egy nyilatkozatában ezt írta a műről :„A Kalevala szemléletes képei sokszor emlékeztetnek a mi népdalainkra, hangutánzó és hangfestő szavai, szokatlan szóképzései talán inkább a népmesék nyelvezetére. Egyszerűsége, drámaisága meg gyakran a népballadákat juttatja eszünkbe. Azt szeretném, hogy a mai olvasó könnyebben megértse, átérezze, jobban a mélyére tudjon hatolni a Kalevalának.”

Nagy Kálmán Kalevala fordítását erdélyi Kalevalának nevezi az irodalomtudomány. A fordító nyelvi tudatában ott voltak az erdélyi folklórkincs gyöngyszemei, protestáns őseinek szép veretes nyelvezetét örökségként hozta magával, ritmusában az ószékely és csángó népköltészetet érezhetjük, sűrítettségében pedig az erdélyi népballadák sajátosságait. Fordításából az énekmondás öröme sugárzik. A fordítás őrzi a finn gondolatritmus hagyományait, az egymással szemben ülő két énekes kezüket összekulcsolva énekelve adják elő az ősi szöveget, az első énekes elénekelt sorának utolsó szavába kapcsolódik be a másik, megismételve az utolsó szót, ringó, lassú testmozgással kísérve az előadást, mindez a szöveg ritmusán is érzékelhető. Nagy Kálmán rövidre szabott életéből több mint tíz évet áldozott erre a munkára, de művének megjelenését már nem érhette meg. Nagybányáról Kolozsvárra költözött családjával 1971-ben, az Utunk című irodalmi lap szerkesztője lett. 1971. október 9-én alig 32 évesen halt meg.

A Kalevala középpontjában álló szampó, csodálatos malom, minden bőség, gazdagság, boldogság forrása, maga a világot tartó oszlop, a csillagos ég, az élet titkainak megismerése a fordító számára immár elérhetetlen maradt.

A Kalevala darabjai, a runák a nép ajkán éltek ezer éven át, szinte változatlanul, az öreg emberek több ezer sort őriztek belőle, megtartva az ősgermán szavak ősi hangalakját is. Nagy Kálmán ezeket a runákat tíz év munkájával ültette át a legszebb magyar nyelvre, aztán elment megkeresni Vejnemöjnent és társait a csillagos égen túlra.

Kalevalája 1972-ben Bukarestben jelent meg Nagy Máriának, a fordító özvegyének jegyzeteivel. A kiadó előszavában ezt olvassuk: „Egy fiatal akaratnak jó tíz esztendős gyümölcsét kapja tehát itt az olvasó. Úgy véljük: a vállalkozás nagyságában, gondosságában és nemességében is az elődökhöz méltó munkát végzett a műfordító.”

         Ki volt Nagy Kálmán? A pályatársa, Szilágyi Júlia, kolozsvári irodalomkritikus ezt írja róla: „A látszat ellenére Nagy Kálmánt a győztesek közé sorolnám. A legnehezebb párviadalban, magányos, rejtett küzdelemben, kegyetlen és igazságtalan feltételek között küzdött. Páratlanul bátor volt, ragyogó tehetség, maga az értelem, becsület, lovagiasság. Olyan erények eleven ötvözete, hogy maga is, mint a Kalevala nagyszerű tolmácsolója leginkább az eposzok hőseire emlékeztetett. Nem ő az első hős, aki nem érte meg a győzelmét. Csak azt reméljük, hogy a kegyelem perceiben azért tudta…”

Annak az embernek, aki finn nyelvtudását ilyen magas szintre emelte, aki a magyar irodalomnak az egyik legszebb Kalevala fordítást adta, soha nem adatott meg, hogy eljusson oda, ahol művének hajdani hősei éltek, Finnországba. Egyetlen meghívásnak sem tudott eleget tenni, mert nem adtak neki útlevelet. Finn kapcsolataiért zaklatták, még nyelvtudása is gyanús volt egy beteg, gyanakvó rendszer szemében. Pályatársait, Páll Lajos festőt, Páskándi Géza költőt, Dávid Gyula fiatal tanársegédet és másokat, a mindenkit gyanakodva figyelő diktatúra évekre kiiktatta a társadalomból, államellenes cselekvések gyanújával száműzte az 1956-os események után mintegy büntetésként a magyar forradalommal való együttérzésért. A világ végén működő kényszermunka táborokban morzsolták napjaikat. Ceausescu Romániájában a Nagy Kálmánoknak pusztulniuk kellett.

Tragikusan hamar vesztette életét a Kalevalát illusztráló kiemelkedően tehetséges grafikus, Baász Imre is Sepsiszentgyörgyön, sokak szerint ő is szálka volt a letűnt rendszer szemében. A kolozsvári képzőművészeti egyetemen végezte tanulmányait, diplomamunkája volt egy illusztráció sorozat volt a Kalevala eposzhoz, a Nagy Kálmán könyvéhez, amely a következő évben, 1972-ben jelent meg. Az illusztráció sorozat elindította alkotóját a siker útján, még abban az évben elnyerte a bukaresti Országos Könyvesszalon II. díját. Majd Helsinkiben is díjat kapott, de ezt csak 1988-ban vehette át a román hatóság hozzájárulásával, és részesülhetett egy alkotói ösztöndíjban, Finnországban. Korai halála nagy vesztesége volt az erdélyi képzőművészetnek.  

         2003.január 22-én, a magyar kultúra napján e sorok írója Pakson megemlékezést szervezett Nagy Kálmán életútjáról, és legismertebb munkájáról, a Kalevaláról. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a budapesti finn nagykövetség kulturális attaséja, Kirsi Rantala asszony. Díszvendég volt Nagy Mária Kolozsvárról, valamint Nagy Kata és Nagy Péter, Nagy Kálmán gyermekei. A Kalevala irodalmi értékeiről Varga Piroska Ildikó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem fiatal tanársegéde tartott előadást. E sorok írója felolvasta Viljo Trevonen, finn irodalomtudós levelét, melyben köszönti a résztvevőket, és megemlékezik Nagy Kálmánról. Ezt írta többek között: „Most már meg vagyok győződve arról, hogy nem veszik feledésbe az ő Kalevalája. Remélem, még a jövő nemzedékek is kézbe veszik ezt a Baász Imre illusztrálta remekművet. A finn nép nagy hálával tartozik Nagy Kálmánnak szívós munkájáért, mely révén a finn lelket közelebb hozta a magyar olvasóhoz.”

Emlékezzünk Nagy Kálmánra a fordító szívéhez oly közel álló bölcs Vejnemöjnen búcsúszavaival: „Maradj meg fiaid mellett,

                                               gyermekeid gyámolítsad,

                                               legyél vigyázójuk éjjel,

                                               legyél nappal őrizőjük,

                                               haragos nap meg ne süsse,

                                               haragos hold meg ne bántsa,

                                               haragos szél meg ne fújja,

                                               haragos eső ne verje,

                                               kemény fagy meg ne fagyassza,

                                               esős idő el ne verje!

                                               Vasból sövényt veressél,

                                               kemény kővárat rakassál

                                               jószágomnak védelmére,

                                               két felől népem körébe,

                                               földtől felérjen az égig,

                                               égtől leérjen a földig,

                                               legyen oltalmam, lakásom,

                                               bizodalmam, bátorságom,

                                               irigy ártani ne tudjon,

                                               rontó rabolni ne tudjon,

                                               amíg a világon élünk,

                                               amíg arany hold világít!

                                                                           Serdült Benke Éva, 2003.

Függelék

A majdnem húsz évvel ezelőtt született fenti írás nem tér ki a finn nyelvrokonság kérdésére, mely kiinduló pontja lehetett Nagy Kálmán Kalevala iránti érdeklődésének. Ma már tudjuk, hogy a nyelvrokonság egyben nem jelenti az egyes nyelvcsaládokba tartozó nyelveket beszélő népcsoportok genetikai rokonságát is. És azt is tudjuk, hogy a honfoglalás-kori és a jelenkori magyar népességnek jelentős rokoni kapcsolatai vannak a genetikai összehasonlítás alapján egyes ázsiai populációkkal. De miután a kutatások, vizsgálatok értékét meghatározza a minták kis száma, csak azt fogadhatjuk el, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de úgy véljük, a finn néppel nem állunk genetikai rokonságban. Nagy Kálmán a finnekben bizonyára rokonnépet is keresett, testvérnemzetet, a magyarságot számában és országában megcsonkító európai nagyhatalmak között, nyelvét, kultúráját megismerve ősi múltját is feltárta a Kalevala fordítással. Ám a hatalom vizsla szemekkel őrködött, nehogy barátokra is találjon köztük.

            Az 1990-es évek végén e sorok írója és magyar- és történelem tanár kollégái meglátogatták Erdély híres iskoláit, könyvtárait. Kolozsváron a Házsongrádi temetőben kis koszorút helyeztek el Nagy Kálmán kopjafájánál. Ám nem voltak egyedül a kegyeletükkel. Egy kis finn csoport állta körül a kopjafát, különös dallam és nyelv hangzott fel, ők énekeltek a Kalevalából a fordító Nagy Kálmán emlékére. Pár lépésre onnan volt látható a Szilágyi család síremléke, Hervay Gizella költő, Szilágyi Domokos költő, és egyetlen gyermekük, (aki a bukaresti földrengésben vesztette életét,) a tizenöt éves Szilágyi Attila sírhelye. E sorok írója csak magában idézte fel a tragikus sorsú Hervay Gizella Siratófal című versének sorait: „Szabédi László / Nagy Kálmán / Szőcs Kálmán / Szilágyi Domokos / Szilágyi Attila / Dankanits Ádám / Dankanits László / Bretter György / Nagy Pál / Kemény Zsuzsa / Varga Katalin / Tánczos Gábor…” És akinek a neve csak később kerül fel a láthatatlan siratófalra, maga Hervay Gizella. Mindnyájan az erdélyi magyar kultúra veszteségei, egy minden múltat eltörölni akaró diktatúra áldozatai.

A Kalevalából választott szövegrészlet a 2003-ban írt megemlékezésben mára hihetetlenül fontos aktualitást nyert „Vasból sövényt veressél, / kemény kővárat rakassál / jószágomnak védelmére, / kétfelől népem körébe…”

Vejnemőjnen népe honnan tudta ezelőtt ezer évvel, hogy barbár idők jönnek, védeni kell kis, megmaradt hazánkat, gyermekeinket, földünket, ha meg akarunk maradni?

Szabó István (Sarkad)

BAKANCSLISTA

Mottó: „A katona akkor jó katona, ha van jó bakancs, jó fegyver és jó parancsnok. Ja, meg ha teli a has.” (Nagyapám)

1.      A véres

1944 zaklatott ősze volt. A visszavonuló magyar hadsereg kötözőhelyet, afféle tábori ispotályt rendezett be szülőfalum iskolájában. Nyomában a felszabadító, dicsőséges Vörös Hadsereg szintén erre a belátásra jutott. Ősi orosz szokás szerint a falu zömét málenykij robotra vezényelték, így ismerkedett meg Mihály bácsi az iskola padlásfeljárójának alsó grádicsa alatt rejtőzködő honvédbakancsokkal. Majdnem vadonatúj pár volt, az egyikbe már beleszáradt a kifolyt vér. Embervér, magyar vér. Kétsége se volt, hogy a bakancs őt illeti. Az ő vére is folyt a tizennégyi háborúban a hazáért, ezé az ismeretlen bakáé meg most. Punktum. Nincs tötye-totya, meg kell szerezni a lábbelit. Az oroszok állandóan körülöttük somfordáltak, még az eldobott, rongyos honvéd zubbonyok, köpenyek zsebeit is kikotorászták, hátha valami  zabrálandó akad.

Alig aludt egész éjjel. Törte a fejét, hogyan juttathatná ki a bakancsokat, mert a felszabadítók jövetkor, menetkor megmotozták őket, igaz, főleg az asszonyokat. Aztán nemcsak a reggel jött el, hanem a megvilágosodás is. Másnap feltarisznyázott két negyedes "dinamitos" eperpálinkát. Hitler nem tudta, mivel győzze le a muszkát, de én majd mögmutatom - kacsintott a feleségére. Aznap legrosszabb papucsában ment a málenykijre. Úgyis eldobja. Türelmesen várta a pillanatot, melynek el kell jönnie. Tudta, hogy így lesz. A két Iván a megfelelő helyen és időben - külön-külön!- megkapta a piszok erős itókát. Hálából még Mihály bácsit is megkínálták. A sajátjából. Ez lönne hát a koménizmus? Azután kidőltek. Hát ezök gyönge gyerökök - gondolta az öreg - most köll lépni, mikor még lötyög bennük a pálinka. Gyorsan fölhúzta a bakancsokat, leöntötte őket vízzel, port szórt rájuk, minél rosszabb, annál jobb. Pont a lábára illettek. És aztán hazagyalogolt bennük, vigyázva, nehogy fölébressze az oroszokat, járdára, betonra nem lépett, mert a papucsszögek és a patkó igencsak csattogott. Amúgy katonásan!

Úgy bánt velük, mint valami házibálvánnyal. Szinte családtagnak, édösgyerökömnek számítottak. Gondozta, óvta a kincstári hagyatékot s büszke volt, hogy neki van a legfaszább bakancsa a faluban. Jó húsz év múlva, mikor átadni készült lelkét a Teremtőnek, utolsó, nyomatékos kívánsága  volt, hogy a „véres” katonabakancsban temessék el. S így lőn....

2.      Az ejtőernyős

Gál Bandi bácsi kifogástalanul játszott vagy öt hangszeren, így hát a Magyar Királyi Honvédség ez okból is igényt tartott rá. Meg, mert éppen zajlott a II. világháború. A  királyi román hadsereg is igényt tartott rá valamikor. Még a bécsi döntés előtt Besszarábiában mint kubikos és disznógondozó erődített Sztálin ellen. Ott csak egyfajta hangszer volt, de az nagyon. A regáti őrmester harsány orgánuma, melyen elképesztően színes káromkodásait adta elő. Bandi bácsi ezt a hangszert is tökéletesen megismerte.

- Addig-addig vonultunk vissza, hogy egyszer csak Bajorországban lukadtunk ki - mesélte. Itt a főhadnagyunk valami amerikai alakulatot keresett, hogy valahogy megadjuk magunkat, mert már harmadik napja koplaltunk. Engem is magával vitt, mert mint konzervatóriumot végzett karpaszományos, vartyogtam valamit angolul. Nem mondom, hogy örömmel fogadtak, inkább unottan. Megkérdezték, mihez értek? Mihez? A zenéhez. Rögtön ki is próbáltak. Aztán megtapsoltak. Egy pesti fiúval, aki valami ördöngősen  dobolt és jól szájharmónikázott, bekerültünk az alakulat zenekarába. (Türelem, lépegetünk a bakancs felé...) Itt mesésen jó dolgunk lett. Mindenféle divatos amerikai darabokat játszottunk, improvizáltunk, megdzsesszesítettük a Röpülj madár, röpülj, Menaságra röpülj-,t és azt is, hogy Zavaros a Nyárád. Bombasiker lett. Aztán egyszer csak beállított a tábornok, egy valahonnan nagyon ismerős, szőke, gyönyörű lábú nővel. A nő elénekelte a Hol vannak a katonákat és uramatyám, a Lili Marleent. Én a zongoránál ügyködtem.

A buli végén megpuszilt és megsimogatta az arcomat. Én a lábát szerettem volna nagyon megsimogatni. Ez a nő Marlene Dietrich volt, a tábornok Jumping Jim, vagyis James Gavin, a jenki ejtőernyősök parancsnoka. Ettől kezdve miénk volt a világ. A legvagányabb ejtőernyős cuccokba öltöztünk, csak a hetyke Bocskay sapkát tartottuk meg, miheztartás végett. 1946-ban közölték, hogy vége a vendégségnek, jöhetünk haza vagy mehetünk Amerikába. Én hazavágytam Erdélybe, az én székely földemre. Kiválasztottam egy vadonatúj, fűzős ejtőernyős  bakancsot is a felkínált holmikból. Az amcsik figyelmeztettek, hogy a szovjet zónában zabrálás várható. Mi lesz az extra bakancsokkal?!  Szarban, bajban a magyar esze gyorsan vág. Pesti dobos kollégámmal kitaláltuk, hogy fél pár bakancsot cserélünk. Így nekem két jobblábas, neki két ballábas lesz. Ráadásul az enyém egy számmal nagyobb volt. Ráadásul ő  három vagonnal elébb ment. Nincs az a Sztálin-díjas orosz, aki rájöjjön a stiklire. Így is lett. Az „én” Ivánom joppojmátyozott, aztán röhögött, de azért a hátizsákomból mindent „kisajátított”" Sebaj. A pesti haverral visszacseréltük a bakancsokat. De mi lesz a magyar-román határvonalon? Szereztem jó erős zsákvarrótűt, cérnát és pár ócska bőrdarabot. Mire Pestről Biharpüspökibe eldöcögött a vonat, vagy hat, csúnya, csak úgy odarittyentett folt éktelenkedett a mesés cipőkön, mintha  odaokádták volna. Jól összemocskoltam őket, de rájuk hugyozni már nem volt lelkem. Úgy néztem ki, mint egy alulról fölfelé épülő madárijesztő, aki bokán felül abbahagyta a madárijesztést.

Az egyenruhás frátyék döbbenten tekintgettek lábaim irányába, pedig ők olyasmiket  hordtak, mintha azelőtt elefántok masíroztak volna bennük. Aztán legyintettek és egy szívből jövő "boángyen kretinnel" istenhozzádot mondva, elbocsátottak. Az álfoltokat csak otthon szedtem le a bakancsokról. Biztos, ami biztos...

3.      A „jármű"

Lelkesen eleget téve hazafias kötelességemnek és a hadkiegészítő igen határozott óhajára berukkoltam a mária-radnai tartalékos tiszti iskolába. Március volt és 1976. Mindenféle korú, foglalkozású  társaság gyűlt ott össze, egyetem, főiskola után. Akkoriban tértek át az egyetem előtti kilenc hónapos rendszerre, a román hadsereg behajtotta  utolsó „kintlévőségeit”, minket.

Egyik kamerádunk a nagyszebeni Soimii rögbicsapatától érkező  Emil M. lett. Százkilencven centi fölötti, élősúlyban közel a mázsához és elképesztő nagy lábakkal.

Azzal dicsekedett, hogy nagyobb a lába, mint Günter Netzernek. A  híres focistának „csak” 47-es tappancsai voltak, neki legalább 48-as!

Kissé feszélyezte, hogy az egész helyőrségben nem találtak számára bakancsot. Napok teltek el. Aztán a feljebbvalókat is feszélyezni kezdte ez. Emilünknek minden szembe jövő tisztnek  jelentenie kellett, hogy miért jár strandpapucsban vagy a saját sportcipőjében, olykor teljes fegyverzetben, rohamsisakkal. A jelentések leginkább Rátonyi Róbert Bóni grófjára emlékeztettek. Peckesen kidüllesztett fenék, mély meghajlás, mert a tisztek legalább egy fejjel alacsonyabbak voltak. Ilyenkor, mikor így lefelé jelentett „fölfelé”, a feljebbvalók ráordítottak: dréépc!!! Ám gyorsan megfeledkezett magáról, megint tisztelettel meghajolt, mint egy főpincér és gesztikulált, magyarázott. Igen. Ő nem jelentett. Ő magyarázott!  Pár napos katonák voltunk... Most már Vanek úrra, az antikatonára emlékeztetett, Rejtő Jenő Tizennégy karátos autójából. Végül, valami kiselejtezett roncsbakancsok között bukkantak a megoldásra. Találtak egy bal lábas, régi típusú bőrtalpút és egy jobbos újabb divatú gumitalpút. A bőrtalpú cipellőre elvileg akkora talpat lehetett bütykölni, amennyi bőr akadt raktáron. A gumitalpas maradt, mindössze beáztatták, sámfára húzták, hogy kicsit még nyúljon. Emil M. tisztjelölt eljárt a próbákra, a katonacipészek hümmögtek, méricskélték, mint valami primadonnát a varrónője. Végül elkészült a Mű. A maga nemében páratlan és mégis páros. Több bonyodalom is akadt.

a. Vigyázállásnál ugye, a sarkunkat illesztjük össze. De a bajtárs egyik lábbelije 48-as volt, a másik legalább 49-esre, de inkább 50-esre sikeredett. Így, vigyázzban úgy nézett ki, mintha enyhe pihenjben, hanyagul ácsorogna ott, mert a bőrtalpú orra kissé megelőzte a másikat. Ebből megint ordítozás és magyarázkodás lett, később már csak ordítozás.

b. Kezdtük jól érezni magunkat katonáéknál, a ritka, eladdig elképzelhetetlen járóalkalmatosságoknak hála. Élveztük ezt a két árva, immár hadtörténeti szerephez jutott valamiféle valamit. Hogy például zseniálisan alkalmas az ellenséges felderítők nyomolvasóinak megtévesztésére. A nyomolvasók majd azt hiszik, hogy két egylábú jetit is besoroztak a vitéz román hadseregbe, akik  egymás másik lábával járnak. Hátborzongató! És a külföldi agresszorok megijednek. Ki győzhetné le azt a hadat, melyben ilyen szuperlények szolgálnak ?

c. Díszmenetben a kétféle talpú bakancs különleges hangzatokkal örvendeztetett meg minket. Csatt - puff, csatt-puff, csatt-puff és ebbe vegyült Romcea zászlóaljparancsnok halálordítása, mikor ezt észrevette. Emil bajtársunk tiszteletére legyen mondva, már-már a Wehrmachtot is lepipáló lendülettel vágta a díszlépést. Részint, hogy mielőbb szétverje ezeket a felemás izéket, részint népszerűséghajhászásból.

Már majdnem mindenki jármű (vehicol) vagy közlekedési eszköz (mijloc de transport) néven emlegette a bizarr remekeket. Alig három hétig tartottak a mézeshetek.

Vadonatúj, 48-as bakancsok érkeztek, egyenesen a gyárból....állítólag.

4.      A gyilkos

Valamikor a nyolcvanas évek közepén egy mellbevágó könyv jelent meg Kolozsvárott. Címe: Az ismert katona. Írta Tar Károly. Az apa siratja fiát igazi férfifájdalommal. Minden szó egy-egy rejtett könnycsepp. Az ismert katona sorai egyetlen, embertelenül súlyos fekete márványtömbbé állnak össze.

A fiú a házsongárdi temetőben alussza örök álmát, láttam a sírhelyét, a tombe-ját, rajta az írás: Tar Koppány Zsolt, akit megölt egy katonabakancs. Lippai katonáskodása alatt érte a halál. Lábát feltörte a bakancs, elfertőződött, vérmérgezést kapott, későn diagnosztizálták. Aki el szeretné képzelni, milyen állapotok uralkodtak Ceausescu hadseregében, ajánlom Vida Gábor könyvéből (Egy dadogás története) az ide vágó részleteket. Nem öröm fölidézni, de el kell olvasni. Pótolhatatlan.

1986-ban  kománkkal  utaztunk Aradról a Székelyföldre. Radnán felszáll a vonatra - uram atyám  - egykori katonaorvosunk, egyenesen a mi fülkénkbe. Nevére nem emlékszem. Üdvözöltük, bemutatkoztunk. Annak idején jó humorú, rendes gyereknek ismertük meg. Mikor hallotta, hogy magyarul beszélünk, ő hozta fel Tar Koppány Zsolt tragédiáját! Ez meglepett. Nem mentegetőzött, nem magyarázkodott. Csak a tekintete párásodott és borult el, de lehet, hogy ez a konyaktól volt, ami kisebbik lányom keresztelőjéről maradt és megkínáltuk. Még mindig katonaorvos volt.  A Tar ügyet lezárták, de ő nem zárta le, sose fogja lezárni. Nem tettem, nem tehettem meg mindent s nem is volt mivel - ennyit mondott. Ő is áldozat, őt is megölte egy kicsit a katonabakancs?

Reményi Tibor

Ki is az áruló?

Az ezredforduló első éveiben belekeveredtem egy szerencsétlen irodalomtörténeti vitába Herczeg Ferenc személyéről, művészeti és irodalompolitikai, sőt közvetlen politikai szerepéről, befolyásáról, állásfoglalásainak szellemi hatásáról. A vitázó személyeket és irodalmi műhelyeket szándékosan nem akarom megnevezni, elkerülendő az esetleges rosszízű, sértő és értelmetlen összeakaszkodások újra éledését.

Ez a dolgozat a vitában képviselt véleményem szerkesztett szövege, amelyet még sehol nem publikáltam.

Nem voltam és nem vagyok elfogulatlan, hiszen kisgimnazista korom legüdítőbb olvasmányai között tartom számon az Új Idők heti számait. Mármint azokat, amelyek az 1930-as évektől (attól kezdve járatta a család) a megszűnésig megjelentek, és hozzáférhetőek voltak. A nyári szünetben faltam Fekete István regényrészleteit, Márai izgalmas novelláit, sőt még Kárpáti Aurél színikritikáit is, nem beszélve a tudományos rovatokról, a legújabb technikai találmányok ismertetéséről... Rengeteget tanultam ezekből az írásokból.

Érdekes benyomásom alakult ki az egyik, Herczeg „árulását” bizonygató tanulmány olvasása közben: mintha a szerző maga is megijedne a címben az „árulóvá minősítés” sommás állításától, merthogy a szövegközben számos helyen elismerő, dicsérő jelzőkkel, néhol teljes bekezdésekkel értékeli az "írófejedelem" munkáit, sőt magatartását.

Ki is hát az áruló, és miért minősítjük annak? Jakab apostol írja az Újszövetségben: „aki jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak”. Hogyan lehet ezt a mércét ma értelmezni?  És hogyan kellett értelmezni a 20. század első felében Magyarországon?  Továbbá, hogyan kell és lehet ítéletet mondani az 1950-1985 közötti idők hazai művészeinek, tudósainak és egyéb írástudóinak magatartása láttán?  Vagy még tovább: milyen vallomást szólaltat meg legeslegújabb korunk európai és magyar művészvilágának, írástudóinak derékhada?

Óvatosan hát azzal az ítélettel! Megkockáztatom: bárcsak Herczeg Ferenc-féle „árulóink” lettek volna e hazában!  És nem rosszabbak: nem sunyibbak, nem álszentebbek, nem rosszakaratúbbak, nem műveletlenebbek, nem gyávábbak, nem hitehagyottabbak, nem kapzsibbak és nem... ki tudja még milyenebbek!

Az utóbbi 50-70 évben aligha szorult rá jobban a hazai társadalom – az írástudóké is! – arra a személyes, befelé forduló lelkiismeret-vizsgálatra, amiről Herczeg művei túlnyomórészt szólnak. Hiszen a cikk szerzője maga is sokszor kiemeli, mint kétségtelen erényt, hogy a Bizánc-ban, a Híd-ban stb. olyan bukásokat ábrázol Herczeg Ferenc, amelyekben részesként is felelősséget érez az áldozat. Olyanok ezek a kataklizmák, hogy az "Isten is sír", hogy az eredendő jóságra rakódik a kor és környezet piszkos sara, hogy elnehezül, aminek szárnyalni kellene... Tehát nem olyan egyszerű!  S vajon eldöntött-e a vita manapság, hogy egyén és közösség, törzsfőnök és törzs, elnök és a nemzet hogyan osztozik a történelmi felelősségben?! Ki tehet több kárt a lelkekben: a gonosz király, vagy az „istenadta nép”, amely „minden rendnek malmán húzni fog” (csak kapjon elég kenyeret és cirkuszt).  Megválaszolták-e ezt a kérdést végleges érvénnyel a korszerű demokráciák?  Mármint a „létezők”. 

Herczeg Ferenc nem volt gonosz szándékú, és nem volt körmönfontan „sikerhajhász” sem. Művei nyomán tízezrek kaphattak erkölcsi táplálékot. Fogyasztható, emészthető normákat, ideákat. Tisztító vágyak bölcsője volt a rengeteg írás, a remekbe szabott színmű, novella, esszé és regény.

Hogy nem volt „osztályharcos” baloldali? Hát nem! Talán: szerencsére nem. Egyáltalán, nem az osztályharcban elfoglalt társadalmi szerepvállalást tartotta döntőnek egy ember életművében és viselkedés-kultúrájában, hanem valami mélyebbet, individuálisabbat, örök értékűbbet (?)   

Aki ismeri az Új idők számait 1910-től 1943-ig, azt nem kell nagyon győzködni Herczeg érdemeiről. Aki helyet adott Márainak, Fekete Istvánnak, Kárpáti Aurélnak, Krúdy Gyulának, Tömörkény Istvánnak, Heltai Jenőnek, Benedek Marcellnek, Fodor Józsefnek (!), Mándy Ivánnak, Károlyi Amynak és még sokaknak másoknak, az csupán ezzel „jóvátette” esetleges „árulását”, ami abban állt, hogy nem „döntötte a tőkét” „attilásan”, vagy nem tiltakozott  Fürst Sándor és Sallai Imre halálos ítélete ellen a bíróságon, mint vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre... Emezek kétségtelenül bátrabbak (is) voltak, de nem feltétlenül erkölcsösebbek, hogy a nála jóval fiatalabb „Móricz Zsiga bácsi” nehezen  védhető  „méltatását” idézzük.  Micsoda tudatlanság és megvetés van a mögött, ha valaki „született erkölcstelennek” nevez egy másik embert!  A kijelentés értelmezhetetlen és oktalan ─ Móricz mégis leírja naplójában, meggondolatlanul, és talán gyűlölettől (is) fűtve ezt a gyalázatos jellemzést. Hiába magyaráz utána bármit is az „immoralitásról”...

Nézzünk még egy kicsit körül!  A "poeta doctus", azaz Babits tanár úr nem volt áruló? Csak majdnem „cinkos a vétkesek között”  Azután később, mint a Baumgarten-díj alapítvány fő kurátora?  Vagy Márai Sándor?

Ó, de nagyon kényes az ügy! Ám én fénylő tisztességnek tartom azt a magatartást, amellyel a nyílt színen - micsoda intelligenciával és eleganciával! - vitatkozik Zsilinszky Endrével a politikai kiállás és harcosság személyes határairól, a nemzetnevelés aktuális feladatairól és az írástudók példaadásáról. Nem értenek egyet, de egy ország nyilvánossága bámulta-tanulta, hogyan lehet és kell tisztelettel, sőt izzó szenvedélyben próbált szeretettel vitatkozni. 

Melyik géniusz csillaga világít messzebbre, a radikális  Zsilinszkyé vagy a polgár Máraié? Rossz kérdés! Mindkettőé máig fénylik, és remélem, még sokáig fog fényleni az idők távolában is. Miért? Mert a jellem izzószálát mindkettőben transzcendens energiaáramok táplálták, és így voltak képesek érvényes üzeneteket közvetíteni az emberi lélek számára.

Hogy hagyta magát tömjénezni?  És Jókai?  És Kossuth?  Azután 1948-tól el egészen 1989-ig (?) hány, kétes érdemű és tehetségű  hazánkfia-lánya fogadta el boldog odaadással a Kossuth, József Attila és Rózsa Ferenc díjakat!? Herczegről viszont azt lehet elmondani, hogy aki sokat ad sokaknak, az inkább méltó az ünneplésre, mint aki sokaktól sokat elvett és elvesz. Ilyen alapon Goethe-ről is mondhatjuk, hogy bizony erkölcstelenebb és önteltebb volt, mint Schiller, vagy Kossuth Lajos dicsvágyóbb és önzőbb volt, mint Damjanich János...

Áruló-e mind, aki téved és rossz hitet választ, de önmagához hű és a maga módján mégiscsak az ember jobbításáért dolgozik egy életen át, vagy aki az életben maradás mártíriumát vállalta mások életéért? Áruló-e mind, aki nem vakmerő és nem forradalmár?  Klasszikus kérdés: áruló volt-e Görgey?  Több mint 50 éven át szenvedte a bélyeget (csak Gyulai Pál és talán az öreg Vajda János "értette meg", és fogadta be baráti körébe, tartva benne a lelket). Lehet-e könnyen az áruló bélyegét rásütni arra a fővezérre, aki élete alkonyán azt tudta mondani egy őt csúfoló kisfiú anyjának: „... hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzte le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme...”

Ki hát az áruló? Herczeg főúr volt (lett). Elfogadta ezt az elegáns szerepet. Visszaélt vele a nemzet kárára? Jóra használta-e rangját, befolyását, vagyonát, vagy inkább rosszra? Nagyon is hitt az írástudók felelősségében. Nem mentette fel az „uralkodóházat” sem az erkölcsi felelősség, sem a példamutató életpálya „kötelező” terhétől.  Hitelesen ábrázolta műveiben a belső vívódás iszonyú szenvedéseit. Nem csak Cecil asszony rejtelmes érzelemvilága háborgásának letompított hangjait tudta „meghallatni” velünk, hanem az Auróra testvérpárjának halálos politikai-egzisztenciális összeütközését is olyan megrendítő erővel ábrázolta, hogy Dosztojevszkij jut eszünkbe róla. 

De hát felesleges az óriási életmű részeinek bármilyen méltatása. A tanulmány írója is sok nagyszerű művet és eseményt emel ki az írófejedelem munkásságából. Öröm ezeket olvasni. Csak az árulás igazolásául nem igen lehet felhasználni.

De mit és kit árult el?  Mert az olyan tételek, hogy a „fél országot”, meg, hogy „a munkásosztályt” vagy „a szocialista eszmeiséget” stb. – ezúttal nagyon sántítanak!  Ezek a „szocialista realizmus”-tól eltanult olcsó és hazug dogmák. Mert sem az emberi lélek ősi-isteni küldetését, sem a szív jogait, sem az együttérzés szentségét, sem a tanítás értelmiségi küldetését nem árulta el.

Rettentő előítéletek mérgeit csepegtette bele elménkbe és zsigereinkbe a népi demokrácia 40 éve. Például olyasféléket is, hogy az arisztokrata bizonyára eleve erkölcstelenebb, mint a kisparaszt, vagy, hogy a papok nyilván képmutatóbbak, mint a gyári munkások, meg, hogy az írástudók úgy általában, egy kalap alatt, feltehetően ravaszabbak és haszonlesőbbek, mint a proletárok...

Nehéz nekünk, iszonyúan nehéz kimosni magunkból Révai és Aczél „elvtársak” belénk csempészett mérgeit. Ez a mérgezés sokszor nagyon közvetetten történt, például legjobbnak hitt művelt tanáraink, elöljáróink szavain és véleményalkotásán keresztül. Ezért is nehéz fölfedezni és bevallani.

Ha ma kimondom Herczeg Ferencről, hogy áruló volt, akkor holnap már megkérdőjelezem Kosztolányi életpályáját, kikezdhetem Tóth Árpád líráját alkatának beteges visszahúzódása miatt, megvádolhatom Móra Ferencet, hogy csak egyszer írta meg az Ének a búzamezőkről-t, és inkább mesélt gyereknek és tápéi kubikosnak, ahelyett, hogy a földmunkás szakszervezetbe szervezte volna be őket, és így tovább. Ítélkezni kényes és nem veszélytelen dolog. Én csak akkor tenném, ha egyértelműen megmentek vele sokakat. Ha olyan világossá tudom tenni általa az igazságot, hogy az mások számára is eltéveszthetetlenné lesz.

Vitatható-e annak igazsága, hogy megtisztulni és megjobbulni csak belülről lehet, akár az egyénről, akár a családról, akár a városról, a nemzetről, fajokról vagy az emberiségről van szó?  A külső erők hatása majdnem mindig áttételes: megszólítja, majd mozgósítja az emberlélek belső energiáit, így válik vággyá, késztetéssé, szándékká, akarattá, szóvá és tetté – kifelé. A jó kormányzó és a jó (polgár) mester meg tudja szólítani az emberlélek jobbik „féltekéjét”, mert nem csak az agykéregben van ilyen. A megszólítottságból akarat és jótett születhet. Inkább, mint a parancsból, ám, ha végképp meddő marad minden szelíd megszólítás, akkor még mindig üdvösebb a „jóra vezérlő törvény” szigora, mint a szótlan, cinkos elnézés és felelőtlen „szabadjára” engedés.

Herczeg Ferenc ebben a belső lelki erőben, a személyes inspiráció helyzeti és mozgási energiáiban hitt, és nem az anyagi érdekeltség és bosszú mozgatta, minden régit elsöprő tömegek forradalmában. Mai szemmel nézve ez nemhogy nem árulás, de még csak tévedésnek is részben mondható!

Való igaz: az éhezőnek nem szabad tele hassal magas szószékről a böjtről prédikálni, de azt elhitetni is bűn, hogy a jóllakottság és a „bolsevik öntudat” felemeli a „dolgozó népet”. Nem elég gyűlölni és elkommunizálni a tőkét ahhoz, hogy harmónia és alkotó kedv teremjen a munkásosztály fejében és lelkében.

Nem volt képes Herczeg Ferenc tisztán látni a háborús hatalmi viszályok dúlta Európa és Nagy-Magyarország agóniájának pokolian zavaros viszonyai között? Meglehet. Nem voltak olyan sokan, akik viszont kristálytisztán és történelmileg is bölcsen láttak (lásd az összes nyugati nagyhatalmat!)

Igen, utólag lehet okosnak és kritikusnak, és egyúttal igazságtalannak is lenni. Valóban, bizonyára jobb lett volna, ha hamarabb szakít Tisza István erőltetett, sok vért kívánó nemzetpolitikájával. De mint írástudó tette a dolgát, ahogyan ez az ő saját talentumából nagyon is bőségesen tellett. Tette olyan stílusban, hangnemben és szenvedéllyel, ahogyan őneki adatott érteni és gyógyítani a vívódó, talaját vesztett embert és országot.

Nem akarom sem példaképpé, sem irodalmi géniusszá „újraszentelni”,- de árulóvá alázni még kevésbé!

Végül pedig el nem hallgathatom, hogy ha már árulókat akarunk megnevezni, hát találunk bőven. A dicstelen listához csak nagyon szerény adalékként felrémlik gondolataimban Fodor József, Benjámin László, Darvas József, Boldizsár Iván, Gellért Oszkár, Goda Gábor, Illés Endre, Garai Gábor és bizony-bizony Devecseri Gábor és Vass István... neve. Bár némelyikre nem illik az áruló, mert eredetileg sem képviseltek valami nemes ügyet. A még élők közül „nem akar” senki eszembe jutni. Lehet, hogy ők persze kivételek: talán nem is voltak igazán írástudók?!

Jó szellemünk őrizzen mindnyájunkat, hogy nehogy bárki is ránk mondhassa ezt a súlyos jelzőt, mert végső szellemi értelemben mindig és mindnyájan árulókká leszünk, amikor szavainkban és tetteinkben az „ethosz” ellen vétünk.

Felüdülésként és szellemi tisztulásért többször fogom levenni polcomról az Új Idők bekötött számait: gyönyörködni versekben és novellákban, az esszék mély gondolatiságában, a nagyvilágra kitekintő tudósításokban, a csodálatos fényképekben, színházi és film-kritikákban, olvasói-szerkesztői levelekben, műszaki-tudományos rovatokban.

Lesz-e vajon még egyszer hasonló folyóiratunk? 

************************************************************************************************************* 

Kegyelem, zenés irodalmi műsor

                            A R S   S A C R A

Kelemen Márta

                                                 Hogyan lettem zsidó?

Úgy is kérdezhetném: mikor lettem zsidó? A válasz egyszerű: többször is. De most csak két történetet szeretnék elbeszélni.

         Az egyik 1963-ban történt. Nagyváradon éltünk. A román turisztikai hivatal kirándulást hirdetett fiatalok számára – akkoriban ehhez a korosztályhoz tartoztunk – a híres szovjet fekete-tengeri üdülőbe, Szocsiba. Az ár megfizethető volt, s a kíváncsiság is űzött, látni valamit a híres nagy birodalomból. Hát jelentkeztünk, és készültünk az útra. Előhalásztuk régi orosz tankönyveinket, hogy jónak a legjobb indulattal sem mondható nyelvtudásunkat kissé gyarapítsuk. Férjem, aki a váradi színház dramaturgja volt, az egyik nap eldicsekedett az előttünk álló úttal Róth úrnak, aki zsidó ember volt, mint sokan mások abban az időben Váradon, s a színház egyik közönségszervezője. Róth úr igen meglepődött, s szinte hitetlenkedve rákérdezett: - Jól értettem, Szocsiba készülnek? Miután a férjem megerősítette, pár pillanatnyi hallgatás után bizalmas hangon folytatta: - Figyeljen ide, Kelemen úr, van nekem egy testvérem, aki ott él Szocsiban. Már évek óta nem tudok róla semmit, de van egy címem, ha megtalálnák s beszélnének vele, az nekem igen nagy dolog volna.

         A férjem természetesen megígérte, hogy megtesszük a tőlünk telhetőt. A kijelölt időpontban el is indultunk, hogy megérkezzünk utunk első állomására, Moszkvába. A Vörös tér és a Lenin mauzóleum nem maradhatott ki akkortájt egyetlen szovjet turistaútból sem. Mi is részesültünk tehát az élményben, majd két nap múlva elindultunk Szocsiba, ahol – program szerint – tíz napot tölthettünk. Ez a valóban kellemes üdülőhely a Fekete tenger északkeleti felén terül el, hosszan a part mentén. A mi szálláshelyünk az üdülőn kívül volt, egy több épületből álló, magas kerítéssel körülvett tengerparti térségen. A vaskapu fölött hatalmas betűk jelezték, hogy ez a Mezsdunarodnoj Lager Molodjozsi – nemzetközi ifjúsági tábor. S valóban az is volt, lengyel, bolgár, magyar s más fiatalokkal, s persze románok is. A napi program laza volt, egy-két kötelező rendezvényt leszámítva. Volt lehetőség arra is, hogy beutazzunk a városba, már ha volt mivel, mert gyalogosan elég messze volt. De nekivágtunk a címmel a zsebünkben, hogy megtaláljuk „tovariscs Rotot.” Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, idegenek, oroszok, de ki lehet helybeli, ki tudna útbaigazítani? Már nem emlékszem, mennyi időt töltöttünk el a kereséssel, de végül ráakadtunk az utcára s a házra is. A tárt, vagy inkább bedőlt kapun át sivár, kövezetlen udvarra értünk, melyre több földszinti lakás ajtaja nyílt. Az udvaron gyerekek játszottak, s amint észrevettek, közelebb jöttek. Megkérdeztük, lakik-e itt Róth nevű család. Egymás szavába vágva mutogattak az egyik jobb oldali lakásra. El is indultunk a jelzett irányba, de alig tettünk néhány lépést, a lakás ajtajában megjelent, majd sietős léptekkel elibénk jött egy alacsony termetű, sovány testalkatú, kopaszodó férfi, akinek korát nehéz lett volna megállapítani. Miután kiderült, hogy ő a keresett Róth elvtárs és mi Váradról jöttünk, legnagyobb meglepetésünkre ideges, szinte udvariatlan hangnemben, de hibátlan magyarsággal utasított, hogy menjünk ki a ház közelében lévő parkra, s várjuk meg ott egy padon. Mi, mint a tetten értek, iszkoltunk kifelé, s utasítása szerint levágtuk magunkat egy padra. Enyhén szólva furcsállottuk a fogadtatást. Naivan akkor még nem tudtuk azt, amit Ceasusescu Romániájában később jócskán mi is megtapasztaltunk, hogy idegenekkel érintkezni nem tanácsos, s ha mégis elkerülhetetlen, minden körülményről értesíteni kell az államvédelmi szerveket. Szóval, ezt mi még nem tudtuk, de Róth elvtárs nagyon is tudta. Ennek ellenére nemsokára jött, mintha csak sétálna, majd leült mellénk a padra. A férjem szép sorban előadta ittlétünk okát, elmondott mindent, amit a váradi Róth elmondott, s amire még új ismerősünk kíváncsi volt. Szép lassan oldódott a feszültség, nőtt a bizalom és a közlési vágy. Így aztán hamarosan megtudtuk, hogy közel 30 éve érkezett a szabadság földjének hitt sztálini birodalomba Róth barátunk, de körül sem nézhetett, mert mint gyanús egyént, kémet, vagy hasonlót –maga sem tudta, miért – Szibériába irányították. – Könnyen ment ez akkoriban, a sztálini paradicsomban. Tiltakozásnak, védekezésnek, fellebbezésnek helye nem volt, az ember örülhetett, hogy nem állították azonnal falhoz, mert az sem volt ritka.

         Mi akkor még nem ismertük Szolzsenyicin dokumentumregényét, az Ivan Gyenyiszovicsot, de nemsokára, amikor kezünkbe került, már nem lepődtünk meg, mert a szibériai 25 év alatt, amit ottani táborokban töltött, Róth elvtárs is megtapasztalta. Mint feltárt forrásból a víz, jöttek elő a keserű emlékek. Sztálin halála után, a hruscsovi időkben, minden magyarázat nélkül engedélyt kapott a távozásra. Meg kellett jelöljön egy helységet, ahol letelepedni szándékozik. Egyetlen vágya volt, odamenni, ahol majd nem fog fázni. Így került Szocsiba.

         Észrevétlenül telt az idő, s mi búcsúzni készültünk, de csak azután sikerült, miután megígértük, hogy újra eljövünk. El is mentünk a megbeszélt időpontban. Róth már ott ült az ismerős padon. A múltról a jelenre terelődött a szó, a családra, a sokféle hiányra, az állandó bizonytalanságra, gondokra, bajokra. Aztán Várad került szóba, a színház, a Köröspart. Róth úr hallgatott, s hol ránk, hol a fák között megcsillanó tengerre tekintett. Aztán egy hírtelen mozdulattal felénk fordult, s határozottan azt kérdezte: - Most mondják meg, kettőjük közül melyik a zsidó? Meglepődni sem volt időm, a férjem ugyanilyen határozottsággal felelt: Én. - Igen? – kérdezte Rót úr kissé meglepődve – pedig én azt hittem, hogy a kedves felesége.  – Hát benne is van bőven - hagyta rá a párom. – Akkor jól van – nevetett, - s mert úgy tűnt, kifogytunk a szóból, felálltunk és elindultunk. Róth úr is jött velünk egy darabon, aztán őszinte kézszorítás, baráti ölelés után elváltunk egymástól. Néhány lépés után, meg a meglepetés hatása alatt, megkérdeztem a férjemtől: - Miért mondtad neki, hogy zsidók vagyunk?  - Azért. hogy ne okozzunk neki csalódást, ellenkezőleg talán aggódott volna, hogy visszaélünk az őszinteségével.

         Meglepett ez a szempont, s talán kissé szégyenkeztem is, hogy nekem nem jutott az eszembe.

         A másik történet néhány évvel későbbről való. Egy kora tavaszi este férjemet kísértem ki a bukareti vonathoz. Miután felszállt, álldogáltam a peronon, a vonat indulára és a szokásos integetésre várakozva. Egyszer csak hangos, fájdalmas zokogásra lettem figyelmes. Míg a gyéren világított pályaudvaron a hang irányába figyeltem, egy nő szólt a közelemben: - Izraelbe megy, a szüleitől búcsúzik. S ekkor észrevettem a síró nőt. A már mozgó vonat lépcsőjén állt, fél kézzel kapaszkodott, a másik kezét előre nyújtva hangosan sírt. Integetni is elfelejtettem, csak néztem a nőt a távolódó vonaton, és a két, egymásba kapaszkodó öreget a néptelenedő állomáson. Nem volt benne semmi rendkívüli. Akkoriban egyre-másra vándoroltak ki Románából és Varadról is a zsidók. Egy kedves zsidó házaspár barátunk – akiktől nászajándékba Mécs László összes verseinek számozott példányát kaptuk – mondta egyszer keserűen:  - Ezek a románok eladnak minket, mint a disznókat. (Izrael valutával fizetett a román államnak a kiengedett zsidókért.) Nemsokára ők is elmentek.

         Amint mondtam, nem volt benne semmi különös, mégis ez a látvány szinte letaglózott. Daccal védekeztem ellene: - Miért megy el, ha ennyire fáj, nem kényszeríti senki, hogy elmenjen. Mi is itt maradunk, pedig nekünk sem könnyű.

         Nem gondoltam többé rá. De a kép – mint egy kimerevített filmkocka – bennem maradt. Látom most is, hallom a hangok összevisszaságából felcsapó sírást, a szőke hajú nőt kigombolt hosszú kabátban, és a két öreget...

         Tizenöt év múltán ugyanez ismétlődött meg velem, velünk. Akkor is tavasz volt, csak reggel, és a mi vonatunk nyugatnak tartott. Ott álltam a vonat lépécsőjén, anyám és apám a peronon egymást támogatta. Nem sírtam, kifelé nem. Mosolyogni próbáltam, de torz vigyor lett belőle. Úgy tűnt, megállt az idő. Már mindenki felszállt, mindenki elment, csak a szüleim álltak ott lent, én a lépcsőn... Aztán elindult a vonat. Becsuktam az ajtót. S akkor kiszakadt belőlem a sírás: miért megyek el, ha ennyire fáj?!

         Már elmaradozott Várad a robogó vonat mögött. Férjem kijött a fülkéből, szeliden megfogta a karomat s bekísért a helymre.  – Ne félj, meglátod, majd minden jóra fordul. Koszos ablakon át néztük a kopár tájat.

       


***************************************************************************************************

Kelemen Márta

Tükörcserepek

(In memoriam K.I.)

          Azon a bizonyos éjszakán, amikor családtagjaink is megünnepelték házasságkötésünket, mindenki jobban szórakozott, mint mi. Így adódott, hogy azt egyik csendesebb pillanatban – szinte kettőnkben egyszerre – fogalmazódott meg a gondolat: el kellene szökni. Hogy esett a választásunk éppen Borszékre, erről a hegyeiről, fenyőiről, borvizéről híres üdülőhelyre, már nem emlékszem. Az utolsó ösztöndíjunk és a nászajándékba kapott 400 lej (összesen 800) lapult a zsebünkben. Elég lesz, döntöttük el hamarjában, s attól kezdve vártuk a reggelt, vagy még inkább a vasárnap délelőttöt, amikor felszállhattunk a Marosvásárhely felé közlekedő buszra, hogy onnan vonattal, majd Maroshévízről ismét busszal megérkezzünk Borszékre. Mire ez megtörtént, közel másfél nap telt el. Elgyötörve, fáradtan, álmosan foglaltuk el a falu egyik szélső kis házában azt a zöld, magas dunnákkal vetett ágyat, mely abban a pillanatban semmi, nászutasoknak való célt nem szolgált.

Tíz napra volt elegendő a pénzünk. Krumplipaprikáson éltünk – amit magunk főztünk a háziasszonyunk kamrájában -, és málnán meg áfonyán, amit ugyancsak magunk szedtünk. Suta, esett kamaszok módjára figyeltük egymást, mintha nem is szerelmesek, hanem cinkosok lettünk volna.

A sors úgy hozta, hogy az első munkahelyünk a Borszék szomszédságában levő Csíkszeredán volt, de sem az ott töltött év alatt, sem később nem mentünk vissza Borszékre.

Aztán 16 év múltán a politikai okokból ellenünk eljáró hatóság –szabadságunk idejére – felfüggesztette a velünk való foglalkozást. Akkor is egyet gondoltunk: menekülni valahová. Borszéket választottuk.

Felpakoltuk gyerekeinket, akik ekkora 13 és 8 évesek lettek, s elindultunk. Egy székely családnál béreltünk két, egymásba nyíló szobát, s a közös tűzhelyen naponta főztünk friss vacsorát. Soha annyiféleképpen nem készítettem gombát, mint akkor. Otthonról hoztunk magunkkal valamennyi élelmet, de a cukrot elfelejtettük. Az üzletben pedig nem lehetett kapni. Ekkor történt az első csoda, 10 deka, hegyes papírstanicliba csomagolt cukor formájában. Kenyérvásárlás közben P. a maga szerény módján elmondta a boltosnak, nincs a teába, kávéba egy szemernyi cukrunk sem, s mi még csak hagyján, de a gyerekek… A boltos nem szólt, de attól kezdve minden reggel odacsempészett a kenyér mellé 5-10 deka kristálycukrot. még azt is hozzátette: amíg itt tetszenek tartózkodni…

Hát, így kezdődött a reggel. Aztán folytatódott az erdővel. Nem a közismert kirándulóhelyek felé mentünk, ahol csak az őzek, nyulak, szitakötők járnak, s a gombák, áfonya- és málnabokrok rejtőznek. A patak vize hol dalolva, hol csak halkan mondikálva igyekszik célja felé, melyet ő éppen úgy nem ismer, mint mi, a teremtés koronái. A hegynek tartva követtük útját, s ha a forrásig nem is jutottunk el, a közelében biztonságban éreztük magunkat. Csak egy-egy kacérkodó rókagomba vagy szemérmesebb csiperketérített el hol jobbra, hol balra. Telt a kosarunk gombával, s tüdőnk jó levegővel. Aztán egyhelyütt a fák kétoldalt hátrább húzódtak, a hegy abbahagyta néhány méteren az emelkedést. A patak megállt néhány pillanatra, szétszórta maga köré a kavicsokat, s elbóbiskolt. elbóbiskolt. Mi is megálltunk néhány pillanatra. Letettük a csomagokat, a gyermekek lerúgták cipőiket, beletapicskoltak a vízbe, de hidegnek találták, aztán új ötleteik támadtak: lepkét fogni, kavicsból gátat építeni. Míg ők belefeledkeztek – a városi sivárság után – a természet ismeretlen örömeibe, mi a patak bal oldalán a hegynek tartó sűrű málnást vettük szemügyre. Pillanatok alatt teli marokkal tértünk vissza. A gyermekek elé tettük, s újabb zsákmányért kosárral, edénnyel indultunk, ügyelve arra, hogy egymás közelében maradjunk; ilyen helyen helyt könnyen megeshet, hogy medvével találkozik az ember. Figyeltünk hát a neszekre s egymás egymás gyerekes lelkendezésére egy-egy különlegesen megrakott inda láttán. A bokrok vállig betakartak, felettünk az ég végtelen kékje, s benne méltóságteljesen vitorlázó ölyv vagy szirti sas.

Így gyűjtögetve közelítettünk a hegygerinchez.

-Hahó, itt vagyunk!

Kiáltásunkra a gyerekek legújabb felfedezésükkel válaszoltak. Visszamenni, nehogy megijedjenek valamitől – éreztük mindketten, de jobban vonzott a tető. Már hagytuk a dúsan vöröslő málnaszemeket, gyorsítottuk lépteinket. a bokrok hírtelen elmaradtak, s a tisztáson utunkat állta egy óriási fenyő. Égbe vesző magasságát nem kutattuk, csak a törzsét néztük s alsó ágait, melyek körös-körül földig hajoltak. Utat törtünk magunknak, s a következő pillanatban egy csodálatos sátorban álltunk. Körben, mint óriás zöld szoknya öleltek körül az ágak. A sűrű tűlevelek közt csak egy kandi napsugár tolakodott be. Lábunk puha szőnyegbe süppedt. A rozsdavörös, apró levelek mintha az idő kezdete óta halmozódnának selymessé szelídülve, akár egy kerek takaró. És akkor egyszerre megállt az idő. Mintha az egész, ami valaha volt, csak ezt az egy pillanatot érlelte volna. Mintha ezért tanultunk volna meg járni, szólni, hogy megsejtsük – lét és nemlét határán – az örökkévalóságot…

-Hahó! Hol vagytok? Gyertek vissza! – hallottuk a gyerekek hangját, s elindultunk lefelé.

Egy év múlva – akkor is nyár volt – a debreceni klinika intenzív osztályának folyosóján fehér árnyalakok vesznek körül.

Hogy kerülök ide? Hol van P…?

-Asszonyom, hall engem? Hall engem? Ezt most nyelje le szépen, ettől megnyugszik. Higgye el, nem tehettünk semmit, már nem tehettünk…

Hallom a hangokat… Nem tudom felfogni, nem értem, nem érthetem, hol a határ a lét és a nemlét között.

                                                                               * - *

Fenti írás a Magyar Nők Lapja (mert ilyen is volt!) oldalain jelent meg, szerzője akkor a Váradi Margit írói álnevet használta. Most web-lapunkat tisztelte meg vele, engedélyével közöljük.

A mögöttes, kapcsolódó anyagot az olvasó a Sorsok menüpontban találja (Emlékezés Kelemen Istvánra.)

                                  *******************************************************************************************






Máté Pál - Márton Áron   >>>  Marton_Aron-MatePal.docx



Márton Áron szobra Csíkszereda központjában    >>>

125 éve született Márton Áron

*******************************************************************************************************************************

Dancs Rózsa

Erdély salátástálon

     A sokoldalúan fejlett szocializmus tombolt. Már évek óta annyira, hogy majd szétvetette önnön kereteit. Hangosan, eszeveszetten, őrjöngve. Felhangjaiba olykor és egyre gyakrabban csuhajogtatott bele a dögkeselyűk kórusa, amely a végsőkig éheztetett tömegek émelyítő gyomorkorgását tompította.

     A nép éhes volt. Éhesek voltak a gyermekek, akik játék helyett verekedtek, mert az iskolában valaki heccből elkiáltotta magát, hogy tojásrántotta. Éhesek voltak a szülők, akik dolgoztak, nem tudván, hogy miért, mert a mindennapi egyre ritkább vendég volt az asztalukon. A sokoldalúan fejlett szocializmus az ésszerű táplálkozás szabályaival akart belovagolni a kommunizmus kapuján, ahol már minden fűszálon ízes kolbász terem. Ez olyan ígéret volt, mint a bibliai mennyország, ahová csak megérdemelten kerülhet be földi vándor. És ahova még élő nem jutott el, csak iparkodott – térdre bukva, hason csúszva, keservesen. Hogy a nagyszülők is éhesek lettek volna? De hiszen ők ettek már eleget az életben, és egyébként is: ők a csontot is szerették, amit az unoka tejfoga nem bírt megőrölni. Ráadásul még az embernek a saját árnyéka is besúgó volt, nemcsak a szomszédja, az élettársa, az édesfia vagy a gyóntató papja.

     Egy nap a hétéves fiam falfehéren rontott be a konyhába és a szemembe vágta: „Édesanyám, te nem tudsz nekem vajaskenyeret csomagolni, de nézd meg, Bezzeg-Palkó ma is a Morzsának dobta a tízóraiját. Nézd meg, hogy mit! Látod? Látod, édesanya, ez vajaskenyér, és neki már nem is kell, mert mindig azt eszik. S még banánt is!” A gyermekem szemében vészjósló láz lobogott. Mintha gyűlölet parazsa lett volna, és ez borzasztóan fájt és ijesztett.

     Az a vajaskenyér poros volt, egy-egy helyen sáros is, mert a Morzsa kutyánk nyála rajta volt már, és a fiam reszkető orrcimpákkal rázta előttem. Látszott rajta, hogy küzd magával, szívesebben lett volna Morzsa, hogy beleharaphasson, nem kisfiú, akinek a kezébe soha nem ad az anyja vajaskenyeret. Hatalmas felháborodása egy évvel fiatalabb húgát is megdöbbentette. A bátyja eddig mindig az engedelmesebb, szelídebb fajtához tartozott. Legalábbis a testvéri háborúk végén majdnem mindig ő nyújtotta a békejobbot a húgának, úgyis mindegy alapon, „hiszen csak leányka, nem érdemes vele kikezdeni”. Most, mielőtt valamilyen suta magyarázattal kirukkoltam volna, a még óvodás kislányom a következő „vigasztalással” mellépenderedett: „Látod, Tamáska, nekünk ilyen szülők kellenek! Mindent elspórolnak tőlünk, azt mondják, hogy nem lehet kapni, de biztos vagyok abban, hogy ők megeszik előlünk. Mi csak ilyen szülőket érdemlünk, Tamáska, de ne búsulj, én szeretlek.”

     Nos, ezek után az ember sutba vágja minden emberi méltóságát, és megpróbálja a leglehetetlenebb lehetetlenséget is, hogy reszkető bélű fiókáinak valamit előteremtsen. Azonkívül is, megkértem a tanító nénit, szólna a Bezzeg-anyukáknak, hogy az iskolába próbáljanak valami olyasmit csomagolni uzsonnára, ami nem ingerli a kevésbé szerencsés szülőkkel megátkozott gyerekeket. Narancs, csoki, banán, vajaskenyér helyett találjanak ki valami szerényebbet. Esetleg vegyenek igénybe tanácsadást, ha tapasztalatlanok lennének, mert minden bizonnyal „odafent” is tudják, hogy milyen korlátok közé esünk mi, lentiek. „A férgek”, ahogy az uralkodó nemzet nagyasszonya, az ország „anyukája” nevezte a havi porciójukért sorban állókat. Kérésemet a legelső szülői értekezleten nyíltan vitára bocsátottam, és mindenki helyénvalónak találta. Talán a leghangosabban a Bezzegek helyeselték. Hogy aztán menjen továbbra is ugyanúgy minden – vajaskenyér, banán, csoki, narancs. A kiválasztottság fitogtatása is megérhet valamit. Főleg kiéheztetett kisiskolások előtt.

     Mert a sokoldalúan fejlett szocializmus becsülete hótiszta maradt. Még akkor is, ha közben tudta a nép, hogy a pártkantinok hétvégeken minden elvtársnak névre szóló csomagot állítottak össze. Nem is volt az már titok, igazán, miért lett volna, hogy azokban a gondosan kimért csomagokban nem csupán kétkilónyi színhús feszengett, nemcsak a ropogós házikenyér és friss vaj simult egymás mellé, hanem két liter bor is. Meglehet, ez utóbbit csak a magasabb beosztású elvtársak kapták, de miért ne? Elvégre az egész sokoldalúság az ő vállukra nehezedett, ők voltak a kieszelői, fenntartói, konzerválói. Csak nem várhatta el senki tőlük, hogy még nélkülözzenek is! Így edződik az acél, elvtársak!, mondták cinikus vigyorral a „fentiek”, akik között hemzsegtek az árvaházakból kiválasztott és übermenschi gőggel táplált-nevelt állambiztonságiak.

     Éhesek voltak az állatok is abban a fényes fenekű szocializmusban, abban a sokoldalúan fejlettben. A gazdák már nem bírták hallgatni a bőgésüket, inkább agyonütötték őket. Vagy kizavarták az istállókból, farkasok harmincadjára hagyva a borjakat, teheneket. Megenni csak a farkasok ehették meg a pusztulásra ítélt jószágot. Az éhség kínjában a láncra tekeredett öngyilkos állatok tragédiája nem volt elég, be kellett jelenteni a néptanácsnál is a kárt.

     Saját kiszolgáltatottságát megszokta az ember, összeszorított foggal viselte sorsát, de a gyermekei sápadt arca, riadtra kerekedett tekintete szinte kinyitotta a bicskát a zsebében. Igen, szinte…, de lapult azért. Hogy mentse az életet maga körül. Az élet pedig a gyermekek voltak. Akiket megszült, nevelt és tanított.

     A tanítványaimat mindig egy kicsit saját gyermekeimnek is tekintettem. Amikor középiskolára érett osztályom tanulói közül – igazgatói felszólításra – javasolnom kellett volna a besúgásra alkalmasakat – no, nem ilyen nyíltan, nem, csak mint hangadó, okos és vezetésre termett legjobbakat, szabályszerűen megbuktam. Mert nem tudtam egyetlen egynek sem bediktálni a nevét. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy az apparátus már az iskolákba is beköltözött. – Hát már ennyire süllyedtünk?, kérdeztem a kollégámat, aki megsúgta nekem, hogy mire megy ki az egész színjáték. Az iskolánkért felelős szekuritátés ott várt a nevekre, s közben megfigyelhette az osztályfőnököket is. Illetőleg rögzíthette mindegyikünk válaszát. Én tehát megbuktam előttük, de nem tehettem másként. Sem emberként, sem tanárként nem. De aztán történt, hogy véresen vörös aligazgatónőm, Margit a fejemhez vágta: „Tudjuk ám, hogy maga nem mondta ki irodalomórán Ady Endre iskolájának a román nevét, kolléganő!” Máskor pedig szó nélkül berontott az irodalmi múzeumnak berendezett terembe, és letépte a falról Kós Károly, no meg Csoóri Sándor és Illyés Gyula arcképét, akiket „ott felejtettem” betiltásuk után. Honnan tudhatta? Vagy ki riadóztatta a szekusokat, hogy a tanulók eladták Erdélyt a francia salátából, amelyet Románia alakjában raktak a tálcára egy konyhaművészeti kiállítás alkalmával? Saláta és a hazafias nevelés!

    Ezt a bődületességet csak Erdély kiárusítása tetézte. Hogy ki magyarázta bele a hazaárulást a salátás tálba? Biztosan nem a korgó gyomrú sorban állók…

     Az osztályom végzett már… Büszke voltam rájuk, harmincnégy leány és két fiú hagyta el az iskolát. A katonaköteles fiúk – valamely szokatlan szerencse folytán! – a városban lévő két katonai alakulathoz kerültek – egyik, a székely kisváros szülötte L. szakács lett, a másik meg, a falusi, dolgos, székely család fia, L., beszerző a konyhán. Nem éheztek tehát. Gyakran integettek nekem vidáman, ha elrobogtak mellettem az utcán. Egy diadalmas pillanatában adta meg véresen vörös aligazgatónőm szakmai büszkeségemnek a kegyelemdöfést: „Tudja, hogy kik voltak a beépített tanulók az osztályában? A két fiú, L. és L…” Azóta hányszor „árusították ki” salátás tálakról Erdélyt, Istenem!

**********************************************************************************
Dancs Rózsa

APÁM EMLÉKEZETE

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.”    (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Halló, édes fiam...

Még most is a fülemben ül sírásba csukló hangja. A hang, amelyet azóta túlságosan gyorsan szaporodó halottaim hangjával együtt emlékeim közé helyeztem. Érzelmesség nélkül próbálom megidézni némelyiket, csakhogy megbizonyosodjam, nem fakult-e el a színük. Még nem, még mindig nem, de most már egyre élesebben fáj a melléjük hívatlanul is odatolakodó kép egy-egy helyzetről, arcról, mozdulatról...

Január 19-én volt halálának évfordulója. „Halló, édes fiam...” Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindünktől. Tudhattam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből?

Szűk három hét múlva már temették is... Búcsúztatóján a lelkész azt mondta, hogy „édes volt a szava”. Én azt mondom: Apám volt, nem biológiai értelemben. A köznyelv mostohaapának nevezte, én nevelőapámnak hívtam, ha kellett tisztáznom hivatalosan a dolgot, soha nem mostohának. Mert ő édes volt, alaptermészetéből fakadóan az.

Azt hiszem, édesapám halála pillanatáig hitte, hogy valamilyen nagy félreértés van a világon. Nem tudta elfogadni például, hogy 1étezik olyan játszma a láthatatlan kártyaasztalok körül, amelyik éltáblára, kitüntetésre juttatja a semmirekellőket, a szakmai analfabétákat, akik még a szerszámot megfogni sem tudják, nemhogy dolgozzanak, ne adj Isten, esetleg termeljenek is vele. Minden évben türelmesen végigmosolyogta az alkalmi gyűléseket a bútorgyári étkezdében, ahol ő szakmai öregnek számított. Majdnem mindenkit tanított a mesterségre, akik aztán csoportvezetők, al- és főigazgatók lettek, hatalmasságok a semmittevésben, amolyan sef-desemmiségek. Titokban pedig mindig reménykedett, hogy hátha eszébe jut valamelyik újsütetű élmunkás elvtársnak, hogy megköszönje neki, János bácsinak, hogy megtanította gyalulni, fűrészelni, enyvezni, fényezni. De ilyen csoda soha nem következett be. Bö1csen vette tudomásul a komédiázást, bár a fejét csóválta, és nemlétező bajusza alatt mintegy magának sziszegte hitetlenkedve: „Azt a huncut mindenségit neki!”, és csupán nekünk, otthon, ebédnél mondta el, hogy most is, és megint csak a butaságot tüntették ki.

Nem volt párttag, tehát nem volt beavatva a nagy hazugságok finom árnyalataiba. Pedig megélt két világháborút. Ezért aztán mindig intett: – Fiaim, soha ne tanuljátok meg az ilyenfajta politikát. Csúf dolog az, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik. Mi meghallgattuk, de nem nagyon adtunk arra, hogy mi is ment végbe azokon a díjkiosztásos gyűléseken, hiszen édesapánk ezt is humorba csomagolva adta elő, mert mint mindig, ilyenkor is ügyelt arra, hogy körülötte a kacagás, a jókedv ne fogyjon ki. Munkáján kívül számára a jófajta életérzés volt a legfontosabb, ezért állandóan énekelt. Ő csak nótázva tudott dolgozni, és kiapadhatatlan volt a vicckészlete. Hogyan is sejthettük volna mi, virgonc fiatalok, hogy fájt neki, nagyon is fájt ez a szervezett igazságtalanság. Csak édesanya ment mindig ilyenkor utána egy tálka kompóttal a kis otthoni műhelybe, ahol intarziás dobozkáit fényezte gyönyörűre. Nyilván ez egyfajta búfeledtető kedveskedés volt anyánk részéről, gesztus, aminek a jelentését csak ők ketten értették.

És mert ilyen volt, sokan betértek hozzánk mindennap, bár csak éppen azért –mondták –, mert arra jártak, nem akarták elkerülni a házunkat. A legvadabb porciós világban is jutott minden vendégnek legalább egy tányér leves aztán. Vacsora után mindig a sötét konyhában szundikált egy ideig a sezlonyon. Egy este, amikor édesanyám is átlépett a szomszédba, Győző bátyám pedig valamelyik alkalmi menyasszonyával randevúzott, apánk szokatlan szöszmötölésre ébredt. Valaki csámcsogott mellette, a Győző számára kikészített vacsorát falta. Egy idegen férfi. Édesapámtól karnyújtásnyira volt a villanykapcsoló, felgyújtotta hát. A „vendég” zavartalanul majszolt, zabált tovább, dézsmálta a szalonnát, juhtúrót, paradicsomot, kenyeret. Apám szótlanul odabólintott a behemót forma, piszkosan sötét betolakodóra, aki rá se látszott hederíteni a házigazdára. Hetek óta lézengtek a székely kisvárosban ezek a moldvai vendégmunkások, mindenki látta már őket. Hogy mi mehetett végbe bennük külön-külön, ki tudja. Sejthetően a magyarul nem beszélő komában sok gondolat nem villoghatott, mert, mint egy vályúhoz szabadult vad, habzsolt. Gondolom, azért támadásra készen... Apám pedig megvárta türelmesen, fektéből fel sem emelkedve, hogy körülbelül jól lakjék a jámbor. Csak akkor szólította meg, próbaképpen először magyarul, amire nem kapott feleletet: – Maga mit keres itt? – ismételte meg a kérdést románul. – Eszem – volt a válasz. – De nem a maga vacsoráját – próbált világosságot gyújtani édesapa a szegény ember agyában, aki viszont kijelentette, hogy ő onnan nem megy el, mert attól kezdve ő ott lakik, a ház az övé. Merthogy ugye, ő az „ősök”, az uralkodó nemzet gyermeke. Édesapám még megkockáztatta: – Maga mit szólna ahhoz, ha én ülnék így be a maga házába ott, Botoşani-ban? – Megölném – hangzott egyszerűen és a legtermészetesebb hangon a replika. A „kedves” epizód végére aztán a rendőrök tettek pontot, akiket hazaérkező édesanyám hívott ki. (Még akkor nem kaptak utasítást az ilyen jellegű honfoglalás támogatására.) A gumibot néhány jól irányított ütésére volt hajlandó elmenni a legény, kiabálván közben, hogy ami a „bangyiné”, az jogosan az övé is, hiszen az ősei...

 *

Az intarziás berakás az asztalosmesterség művészetét jelentette. Apró fúrnírdarabkákból mintákat illeszteni bele a nagy egészbe nem volt kis dolog. Csak a legjobbak tudtak szinte csipkeszerű megoldásokat produkálni, ezért nagyon magas volt az ára egy intarziás ebédlőnek, hálónak, irodai berendezésnek. A pártházak, a különböző megyék első titkárai rendeltek a háromszéki kisváros asztalosüzemében Mozaik bútort – hadd adjuk ezt a nevet neki! –, más álmodni sem mert volna róla. Édesapám otthon miniatűr dobozkákon, tálcákon gyakorolta, próbálgatta a gyárban nagyban folyó lehetőségeket. Fiatal munkatársainak segített túlórában elkészíteni saját maguk csodabútorát, ugyanis az ott dolgozók ezt jutányos ár ellenében megtehették. A Mobila Bútorgyár vezetősége engedélyezte, hogy az üzem berendezéseit használva ki-ki munkaidő után dolgozzék rajta. De még így is kevésnek volt módja arra, hogy kihasználja a kedvezményt. Az én apámnak sem. Mert egyetemen vannak a lányai, a fia is tanul még. Egészen nyugdíjaztatása előttig. Ekkor azonban leültek édesanyámmal, és hosszas tárgyalás után elhatározták, hogy nekik is lesz Mozaik ebédlőjük. Őnmaga fogja elkészíteni. Lassan megy, mondta, de amíg leköszön, meglesz vele. Én közben már végeztem, így az ára is könnyebben összejön.

Ettől kezdve mindennap a Mozaik volt a téma otthon. Mint a kisbabát, úgy vártuk. Minden mozzanatot tudtunk, ami vele és érte történt. Szépen fejlődött, mert a fiatal munkások mind akartak segíteni jeltelen mesterüknek. Azt is tudtuk, hogy ilyen szeretettel, ilyen tökéletesre bútort nem készített a csoport még soha, mert a tanítványok azt akarták, hogy szép emléket, a legszebbet vigye magával a nyugdíjba vonuló „Jánoska bácsi”.

Mit tesz a szeretet? Lelkessé, boldoggá, szinte feldobottá varázsolta édesapát, aki pedig az élet minden dolgát mérsékelten élte meg. Természetéből fakadó óvatossággal próbálta magát így megkímélni a felesleges csalódásoktól. De most lelkes volt. Türelmetlen. Ezt sem tapasztaltuk még nála, a türelmetlenséget. A szobafestést anyánk nem szervezte meg idejében, nyughatatlankodott, pedig az ebédlő most már befejezés előtt áll. – Nyolcadik hónapban van már a baba – tréfálkoztunk vele. – Jól van, majd meglátom, mit szóltok, amikor beteszünk mindent a helyére. Gyárfás fogja a szállítást megoldani. Csak éppen meg ne karcolják a csomagoláskor! – Remélem, lesz tükör is benne, legalább a vitrinben – mondta a testvérem, aki azóta is szereti a tükröket maga körül. – Minek a tükör abba? – heccelte apánk. – Olyan fényes, hogy tükör nélkül is visszanevet rád a kis majom.

Így vártuk a bútort. Még csak egy hét, még két nap csupán – nos, holnap megérkezik.

– Jönnek az emberek, segítenek, talán jó lenne valamivel megkínálni őket – aggodalmaskodott fölöslegesen, hiszen tudhatta, hogy édesanya már mindennel elkészült. Sütött, főzött, köményes pálinkát is vegyített... Reggel úgy mentem Kőröspatakra tanítani, hogy már este az új bútor vár az utcai szobában. Egész nap elképzeltem szüleim boldogságát, amint körbeállják, mustrálgatják a gyönyörű szekrényt, megsimogatják egyenként az asztalt, a székeket, a tálast. Mert hát mit is valósítottak meg dolgos életükben? Konkrétan felmutathatót? Három gyereket – sok-sok betegséggel, iskoláztatással és mindazzal, ami ezenkívül még velejárója az utódnevelésnek –, a házat és most ezt, az intarziás ebédlőt. De ez most már az utolsó, azért más... Amikor beléptem az ajtón, valami súlyos nyugalom vágott az arcomba. A szüleim a konyhában üldögéltek csendesen, a testvéreim nem voltak otthon.

– Nos, itt van? – kérdeztem, de tudtam, hogy igen a válasz. – Nincs itt. Predeálon van. Azt hittem, hogy újabb viccet talált ki az ugratásomra. Nemsokára azonban megtudtam, hogy igazat szólt. Amikor csomagolni kezdték a fényes bútordarabokat, megjelentek a predeáli román „megrendelők.” Kacagva, hogy „Hohó, ezt most mi szállítjuk!” A műhely döbbent csendbe némult. Levegő után kapkodó édesapám vállát jól táplált, finom öltönyt viselő, nyakkendős elvtárs úr veregette meg barátságosan:

– Moşule, ez szép munka volt. A következő rendre is igényt tartok... Na, itt van egy kis csiubuk, ne búsuljon –, és heherészve pénzt nyomott az enyves nadrág zsebébe. Mindenki őket nézte. Apám lassan kezébe vette a 100 lejest, megforgatta, majd akkurátusan a zavartan pislogó vállalati igazgató zakójának a gomblyukába húzta.

 Ez magát illeti meg, Igazgató elvtárs – és ugyanúgy, mint az imént neki, „barátságosan” megveregette ő is a hirtelen nagyon kicsire zsugorodott igazgató lekonyuló, szervilis vállát...

Apám volt, az édesapánk. „Nem volt nagy és kiváló, / csak szív, a mi szívünkhöz közel álló”, akinek utolsó szava még most is itt sír a fülemben:

– Halló, édes fiam...

Kanadai testvérlapunk a Kalejdoszkóp – Magyar-angol folyóirat

                                                                              főszerkesztő Dancs Rózsa 

TELCHNÉ DANCS RÓZSA RÉSZLETES SZAKMAI ÉLETÚTJA

Érmihályfalván született, szülőföldjének azonban a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekinti, ahol gyermekkorát töltötte. Magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárként dolgozott Sepsiszentgyörgyön 1987-ig, mielőtt két kisgyermekével, Katinkával és Tamással elhagyta Erdélyt. Az ausztriai menekülttáborban eltöltött közel egy esztendő után gyermekeivel kivándorolt Kanadába.

1988-ban érkeztek oda. Egy új, az emberi méltóságnak megfelelő egzisztencia megteremtése közepette a Torontói Egyetemen – U of T - elfogadtatta diplomáját mesteri fokon és kibővítette tanulmányai sorát még könyvtár-szakkal és számítógép-ismeretekkel a Torontói Egyetemen, majd állást vállalt köz- és iskolai könyvtárakban. A torontói Upper Canada College-ban, a Szent Erzsébet-egyházközség által fenntartott hétvégi magyar iskolában, a Magyar Házban működő Arany János Iskolában és a Helikon Középiskolában szülőföldjüktől elszakadt kiskorú honfitársainak mutatta meg a magyar nyelv és irodalom minden szépségét. „Nyelvklubnak” becézett magániskolát alapított, hogy angol, skót, spanyol, olasz, német anyanyelvű felnőtteket is eljuttasson legalább az alapfokú magyar nyelvvizsgáig. És mindeközben boldog volt, mert a magyar nyelvet ott, az idegenben újra „szabadon használhatta, megélhette, gazdagságával dicsekedhetett”.

Dancs Rózsa második férjével, Telch Györggyel Sigma, illetőleg Kaleidoscope Publishing néven megalapították könyvkiadói vállalkozásukat, hogy lehetőséget adjanak a közlésre azoknak a honfitársaknak, akik nem tudnak gondolataikkal, érzéseikkel a kereskedelmi kiadókhoz betörni, de kiadványaikkal a történelmi ismereteinket képesek gazdagítani.

Ezzel egyidőben, 1998-ban Rózsa útjára indította a kanadai magyar diaszpóra egyetlen, Kalejdoszkóp - Kaleidoscope című, kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot is, amely azóta – rövid megszakítással – minden második hónapban megjelenik. A folyóirat kiadó főszerkesztőjeként 2010-ben elnyerte a Budapesten székelő Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját.

Legújabb, immár két éves vállalkozása a Bobó Bóbitája c., Észak-Amerika egyedüli gyermeklapjának a megjelentetése. Több mint ötven könyvet szerkesztett, saját magyar és angol nyelvű írásai több antológiában megjelentek, némelyik esszéjéért díjazták mind az Egyesült Államokban, mind otthon. Önálló gyűjteményes kötete, a Vaddisznók törték a törökbúzát második kiadása a Kairosz Kiadó gondozásában óriási könyvsiker volt 2010 őszén, amikor Rózsa 15 alkalommal találkozott az olvasókkal Ausztria és Magyarország különböző városaiban, 2011-ben pedig szűkebb pátriájában, Székelyföldön. Szerzői estjein Dancs Rózsa természetesen az általa kiadott-szerkesztett, Márai gondolataival büszkélkedő Kalejdoszkóp folyóiratot - miszerint Nincs más haza, csak az anyanyelv” – és általában azt a széles körű tevékenységet is bemutatta, amelyet délvidéki születésű férjével együtt az észak-amerikai magyar diaszpórában a magyar nyelv és kultúra megőrzéséért végez. A Jakab Antal Keresztény Kör által szervezett 2010-es könyvbemutató-sorozat fővédnöke, Balogh Zoltán akkori államtitkár a következő szavakkal értékelte nem kis áldozatot vállaló helytállásukat: – „Köszönet és megbecsülés illeti Önöket, mert nem szűntek meg magyarnak lenni, mert »tűzvigyázókként « őrzik a hazaszeretet lángját és új tüzeket szítanak áldozatos munkájukkal”   

Ahogy Miska János írja bevezetőjében, kötetével Dancs Rózsa „Sepsimagyarósnak adózik az olykor szürrealista színekben ecsetelt, vallomásszerű elbeszéléseiben, amilyen a kötet címadó, feledhetetlen írása. Lírai hangú visszaemlékezése az ’56-os szabadságharcról egyedülálló, a kisebbségi sorsba kényszerítettek lelkében visszhangra talált nemzeti küzdelem megrázó dokumentuma.” Ezt a kötetet - lapszerkesztő mumkájával együtt - az Amerikai Egyesült Államokban működő Cleveland-i Magyar Kongresszus az Árpád-Arany-éremmel jutalmazta.

E gazdag magyar nyelvre való utalás kötetében is többször vissza-visszatér, egy helyütt így jut el hozzá a töprengésben: „Megérte felhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá? Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni Gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló, megtartó erő.”

2012-ben jelent meg A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938 – 2011. című könyve a Kaleidoscope Publishing gondozásában, amely hiteles, dokumentum értékű összefoglaló munka, különös tekintettel a magyar diaszpóra valamikori legnagyobb magyar házának a történetére.

2014 őszén jelent meg Pokoljárás című, Sorsok az egykori romániai abortusztörvény idején alcímmel ellátott könyve a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában, amelyet hatalmas sikerrel mutatott be több mint tizenegy magyarországi és vajdasági városban novemberi és decemberi körútján. „Ez az irodalmi igénnyel megírt, roppant olvasmányos mű … a reményt villantja fel, mi több, a meggyőződést, hogy nincs olyan kilátástalannak tűnő helyzet, amelyből ne volna kiút - feltéve, hogy ehhez az emberben van elég akarat, elszántság és hit… a kis Jézus megszületésének ünnepére készülünk, de látjuk a család napjainkban jellemző válságát és a globális világból a szétzúzására irányuló, intézményesített törekvéseket. Innen máris eljutunk  népességfogyásunk problematikájához. Ebben a gondolkodásban csodálatos példát ad korunknak Dancs Rózsa, hiszen megmutatja nekünk, milyen az, amikor semmi sem számít, semmilyen problémahalmaz, egy számít csak: hogy a fiatalasszony eljusson hivatása legtündöklőbb pontjához: az anyaság megéléséhez. A könyv megjelenésének időzítése sem elhanyagolható. A temesvári események 25. évfordulójának küszöbén vagyunk, amikor különösen hangsúlyosan irányítjuk figyelmünket arra a korra, amit Tőkés László kulcsszerepe folytán Románia maga mögött hagyott. Ez a korszak időben még túl közel van hozzánk, sok mindent tudunk már róla, de sok mindent még nem. Dancs Rózsa egy olyan kérdést jár körül és tár fel a diktatúra évtizedeiből, amelyet mindez ideig - ilyen részletekbe menően, ilyen komplex módon legalábbis - még nem járt körül és nem tárt fel senki.” (Varga Gabriella)

Dancs Rózsa tagja a Magyar Írószövetségnek, a Kanadai Magyar Diaszpóra Tanácsnak, a Kanadai Magyar Nők Szervezetének, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az Cleveland-i Árpád Akadémiának, a Magyarország Barátai Alapítványnak.

*************************************************************************************

BLU201205-7807-1810