Keszeg Tibor

Susztermunka

A cserepes háztetőn galambok ültek a nyári napfényben. A hímek egyike - másika teljes pompában, turbékolva, könnyedén jobbra- balra forogva táncot lejtett a szerényen tollászkodó, látszólag nem nagy érdeklődést mutató nőstények körül.  

A ház egyik szobájában, Jancsi, a suszter, akinek az évek folyamán a kicsinyítő képző lemaradt a nevéről, emlékezetéből pedig sok kellemetlen, ifjúkori kaland. Túl volt már a hatvanon. Évtizedek  óta végezte javító munkáját nap mint nap, ütemesen kalapálva a talpakat és  cipősarkokat,  de jártak bizony olyan idők is, amikor rendelésre  készítette a kliensek lábbelijét, nemegyszer gyönyörű női csizmákat, amire nagyon büszke is volt. Jogosan. Elismert és tekintélynek örvendő mesterember hírében állt. Aztán az utóbbi jó pár évben, de mondhatni, hogy a rendszerváltás óta, teljesen megszűntek az ilyen rendelések, és csak javításra hoztak gyerek, női és férficipőt egyaránt, mert, akármilyen gyártmányú volt is, csak-csak kopott az a cipő, hála istennek, de némelyiket érdemes volt javítani. Ezekért a munkákért szerényebben fizettek, de sok kicsi sokra megy alapon szépen meglett a havi keresete, néha több, néha kevesebb, de nem volt elégedetlen, sőt, gyakran dalra fakadt, néha hamisan is, a mellette állandóan ott szóló régi, szovjetgyártmányú rádiójával együtt. Nagyon szerette a cigányzenét, és egy-egy nótánál, amikor a prímás hegedűje megszólalt, még a kalapácsot is letette a kezéből. Feleségével nem egyeztek, és a három egymás után érkező és cseperedő gyermekük ellenére, elváltak. Legnagyobb a lányka volt, és egy ideig az anyjánál nevelkedett, aztán visszakerült az apjához, aki élettársával a fiúk gondját viselte.

Mi tagadás, Jancsi suszternek is voltak hibái, zsugori volt, sajnos az ég sem áldotta meg Adonis-alkattal, inkább chaplini figura volt, nyúlszáját kis bajusszal takarta, de selypítő beszédével nem sokat foglalkozott. A gyerekek eléggé zűrős családi légkörben nevelkedtek, és teltek az évek, élettársak jöttek, aztán mentek, végül a gyerekek is kirepültek. Nem dicsekedhet velük, de mi tagadás, ők sem az apjukkal. A hosszú évek alatt akarva, akaratlanul Jancsinak be kellett ismernie, legalább is magának, és ez volt a legfontosabb, de a legfájóbb is, hogy élettársai, kivétel nélkül, csakis érdekből álltak össze vele. Szerelmet inaskorában érzett – mesterének lánya iránt - először és utoljára, talán, még az elején a felesége pendített benne ilyen húrokat, de a többi kapcsolata szürke kompromisszum volt. Érdek. A háza és a kitartó munkával összekalapált pénze volt az igazi vonzereje. Mostani élettársa is, Böbe, aki jó tíz évvel fiatalabb nála, csakis a viszonylagos kényelem, a kevéske házimunka, és egy kis pénzecske miatt él itt vele, habár mostanában gyanús férfiismerősök megjelenését észlelte körülötte Jancsi, pontosabban csak következtetett beszédéből, de feltűnt neki, hogy Böbe mostanában mintha jobban csinosítja magát. A kórház konyháján dolgozik, jó húsban van, mostanában kissé el is hízott. Nagy a jövés-menés a kórházban, és nem minden férfi beteg, aki a kórház konyháján étkezik, a derék mentősök, gépkocsivezetők, fiatal és jókötésű betegszállítók, a tüdőbetegekről pedig azt hallotta, hogy azok mindig kanosak.

Jó lesz Böbére figyelni! Figyelni? - kérdezte fennhangon önmagától. A fene fog utána leskelődni! Nem fogja ő ezzel tölteni drága idejét, inkább szakít vele, és elküldi a fenébe, hiszen úgysem működik már szinte semmi közöttük, mert a hancúrozásokban sincs már semmi élvezet, csak megizzad és felmegy a vérnyomása. Ha legalább volna értelme, de nincs. Nincs, mert Böbe már az előjátszmának vagy mi a fenének nevezett izé, játék alatt, egyre jobban kezdi megmakacsolni magát, és igen, igen az utóbbi időben egyre passzívabbá vált, és egyre kevésbé akarja legalább kézbe venni a dolgokat, és néminemű serkentő közreműködést vállalni. Hát így persze, hogy nem megy, hiába elégedetlenkedik ő is! De neki így is jó, hiszen a kórházban…?, és ezzel a nagy kérdőjellel a fejében Jancsi letette a kalapácsot, és egy vastagabb bőrdarabért nyúlt a polc felé, amikor meghallotta, hogy a fürdőszobában csapot nyitottak, és a méretes, régi öntöttvas kádba elkezdett csobogni a víz.

-  Nocsak, nocsak! – tűnődött el pár pillanatig, aztán hamiskás mosollyal az arcán, odanyúlt az alsó polcra a suszterkellékek közé, ahonnan kiemelt egy 46-os méretű kaptafát. Finoman végigsimította, megforgatta, megkopogtatta, nézegette az öreg, sima kaptafát, és miután kettőt koppintott vele a padlón, maga mellé tette a linóleummal fedett padlóra, majd fütyörészve folytatta munkáját.

   Böbe csukott szemmel, halkan dudorászva, adta át testét a meleg víz kellemes lazításának. De nem sokáig, mert halkan kinyílt a fürdőszoba ajtaja, amelyet nem lehetett zárni, hogy egy esetleges rosszullét esetén ne kelljen ajtót törni, és ott állt a susztermester a maga teljes 160 centiméteres magasságával, kezében a 46-os kaptafát lóbálva.

-         A kórház felé készülsz, cicuszkám? – kérdezte Jancsi.

-         Nem, Jancsi, nem készülök, hanem onnan jöttem.

-         Ja, vagy úgy, szóval már túl vagy rajta, ész jó volt?

-         Nem vagyok elragadtatva, de csinálni kell, és mindig van új ember is! – válaszolta lazán Böbe, és arrább fújt egy nagyobbacska szappanhabot.

-         Az anyját!, ész itthon aztán lemoszod a ragacsot, ami rád kerül.

-         Milyen ragacsot? Miről beszélsz?- kérdezte Böbe gyanútlanul.

-         Ne tedd magad, tudod te jól! Az, ami csinálászkor rád kenődik – válaszolta ingerültebben Jancsi, és minél idegesebb lett, annál jobban selypített.  Ész nem fogsz te engem, itt ártatlan képpel hülyíteni! – kiáltotta.

-         Nem tudom, miről beszélsz!

-         Nem?, de csinálni azt tudod? – lépett a kádhoz vörösödő fejjel Jancsi

-         ….

-         Te Böbe, hányszor kértelek már, hogy szedd a dolgaidat, ész menj szépen haza!

-         Jancsi, te engem nem dobhatsz csak úgy ki a házból!

-         De Böbe, neked szemmi közöd ehhez a házhoz.

-         Hogyhogy nincs? Legtöbbször én főzöm neked a tokányt, gondoskodom a párizsiról és az aludttejről, mosom inged, gatyád. Hát ez mi? – erősödött fel Böbe hangja.

-         Ennek nincs köze a házhoz, ész az isz zavar, hogy míg én dolgozom, fogadod azt a trógert, aki a múlt héten isz únzsenír idetolta a képét, aztán itt etyepetyéltetek a kapuban, mert ő már jó iszmeröszöd, mert apádat, aki gyakran issza le magát a kocsmában, mindig ő támogatja haza, ahol aztán a te hónyod alá isz benyúl. Böbe, ez az ügy már kezd büdöszödni.

-         Jancsi, te meg vagy kergülve!

-         Böbe, ne járjon a szád, mert így volt. Mondtam már neked, hogy vedd a szátorfádat, ész menjél!

-         Hát mit gondolsz te, hogy csak így kidobhatsz?  - kiáltotta az asszony, és felült a kádban, miközben ökölnyi szappanhab csúszott a vízbecsüngő mellei közé. Jancsi egy pillanatig mereven nézte, aztán folytatta:

-         Befejeztük, Böbe, szedd a ruhádat, ész menj!

-         Azért sem megyek!

-         Ész tudd meg, azt isz tudom, hogy csak a pénzemért vagy itt – keményedett a suszter hangja.

-         Nem megyek, és szégyelld magad!

-         Nem mész? Na, várj csak, mert megmutatom én neked, hogy ki itt az úr a háznál! – kiáltotta Jancsi, és akkorát ütött a kaptafával Böbére, aki hirtelen a víz alá csúszott, hogy a szétfröccsenő víz még a szájába is jutott. Az asszony újból próbált felülni, de nem sikerült, mert nem volt kapaszkodó sem, és a lába állandóan megcsúszott a szappanos vízben, mialatt a suszter kettőt, hármat is ütött a hátára.

-         Nesze az édesz, jó anyádat! – kiáltotta Jancsi, és megint lesújtott.

-         Ne üss, Jancsi, ne üss! – sikoltotta az asszony, és mivel nem tudott felállni, hasra fordult a kádban, ezzel még nagyobb felületet fedve fel testéből. A suszter mintha megvadult volna, véletlenül sem értelmezte úgy ezt a pózt, mint a megadás jelét, hiszen a kutyák is ilyenkor a hátukra fordulnak, de ez a Böbe mostanában már mindent másképp csinál. Kihasználva az asszony tehetetlenségét, és ezt az ideális helyzetelőnyét, amely nélkül a „szárazföldön” távolról sem lett volna ennyire bátor és eredményes, mert jól sejtette, hogy Böbe egyetlen ütése felérhet, ha nem is egy zabos mén, de egy szelídebb csikó váratlan rúgásával, amely bizonyára leverné fájó lábáról, ezért aztán gyorsan rávert még párat az asszony hátára és termetes hátsójára. Amikor az asszony megint sikítani kezdett, még egyszer ütésre emelte karját, de végül mégsem ütött, hanem remegve földre dobta a kaptafát.

-Moszt pedig haza mész, mert legközelebb szétverem a fejedet! – mondta fakó hangon, aztán megfordult, és kiment a fürdőszobából.                                                                   Este le sem ment a hálószobába, ott aludt a cipők közé tett matracon. Másnap a lakásban Böbének hűlt helyét találta, aki ruháival együtt eltűnt, de előtte az előszoba tükrére rúzzsal ( ezt egy filmben látta), a következőt írta:  MAJD A FASZEGEJIDET  VERD BE TE HÜJE SUSZTER! Jancsi egyhangúan vette tudomásul az üzenetet, de a műhelye felé menet, fennhangon mondta: - Milyen hálátlan ez a Böbe isz, pedig vaszárnap eszte ki akartam szétálni vele a nyári kertbe, ahol a hideg ször mellett, megehettünk volna néhány miccset, ész még táncolhattunk volna isz egyet, mert Csecsi Péternek mindig szépen szól a hegedűje.

          Eltelt egy hét, kettő, aztán a harmadik végén, amikor lehangoltan, a sámliján ülve a pár napos lucskos káposztáját kanalazta, egyszer csak hirtelen letette a kanalat, a telefonhoz sietett, figyelmesen tárcsázott, és pár pillanat múlva beleszólt a kagylóba:

-         Halló, halló, te vagy az Böbe?

-         ….

-         Jó,jó…, akkor gyere, mert nagyon várlak...                      

     A sarkig kitárt ablakon át a háztetőről erőteljes, udvarló galambturbékolás töltötte be a műhelyszobát. 

Keszeg Tibor                                          

A zöld gyík

A falu szélén, az első ház közelében, ahol egy mezei útféle fordult a Maros felé, Laci megállította az apjától kölcsönzött kocsit. Kiszállt, kezében egy szál fehér rózsával, és elindult a folyó irányába. Csendes, napos, nyár eleji délelőtt volt. Vasárnap. Senkit sem látott a környéken. Furcsa érzés kerítette hatalmába, és ahogy közeledett a folyóhoz, egyre izgatottabb lett, annak ellenére, hogy már régóta, és többször elképzelte ezt az utat. Egyedül akart jönni, egyedül akart lenni. A rózsát hol egyik, hol másik kezében tartotta. Így ért a folyóhoz. Megállt a magas parton, és mozdulatlanul nézte a békésnek tűnő, csendes vizet. Hányszor, de hányszor próbálta átélni a húsz évvel korábban történtet!                              

  *

  A peronon András a hátáról levéve a lábához csúsztatta hátizsákját. Felesége, Kata megkönnyebbülve követte példáját, noha az ő csomagja sokkal könnyebb volt. Ez mindig így történt. A ruhákat és az élelmet Kata csomagolta, de András cipelte.

A férfi felpillantott a peron nagy órájára - amelyen egy galamb tollászkodott –, és nyugtalanul látta, hogy már csak tíz percük van a vonat érkezéséig. István és Marika meg sehol. Biztosan Marika miatt késnek, mert az anyának a gyermeke a legfontosabb. Az alig egyéves kisfiúkat, az egynapos kirándulás idejére, István anyjára bízták, akivel egy házban laktak.

Szombat kora délután a peronon sokan nyüzsögtek, főleg ingázók, akik haza igyekeztek. Sok fiatal család volt látható, akik a város munkásnegyedeinek beton háztömbjéből hétvégére falura utaztak a szülőkhöz, anyóshoz, apóshoz. Hogy aztán vasárnap, késő délután, sülttel, süteménnyel, borral megrakott szatyrokkal tegyék meg az utat vissza, legalább kétszer havonta.

A hangszóró bemondta a személyvonat érkezését. András a fejek fölé emelkedve továbbra is fürkészte a peron végét.

- Ez a vonat nélkülünk fog továbbmenni – mondta végül a feleségének. – De még semmi sincs veszve, félóra múlva jön a brassói!

Késő délutántól már ritkultak a vonatjáratok, ami nehezítette az utazást. Nyári időben egy-egy nemzetközi járat javított ugyan a szűkös helyzeten, de azok nem álltak meg csak a nagyobb állomásokon.  A horgászkirándulásra, amelyre indultak, olyan megállóban kellett leszállniuk, amit jóindulattal sem lehetett állomásnak nevezni. Ott egy árva bakterház unatkozott a töltés mentén, még működő sorompóval. Innen ösvény vezetett a közeli Maroshoz.

A beérkező vonatot megrohamozta a tömeg. A leszálló utasok alig tudták átfúrni magukat rajtuk, az állomás felé igyekezve. Percek alatt mindenki elérte elsődleges célját. Andrásék egykedvűen nézték az oszló tömeget, lábuk közt a hátizsákkal.

A gyérülő tömegben felbukkant István és Marika.

- Busz és nők után nem futunk, és, újabban vonat után sem, mert jön másik – mondta mentegetőzve István. Elnézést a késésért, de ez akár egy előjel is lehet, hogy ne menjünk ma sehova! Marikát nem tudtam jobban noszogatni, őt Lacikától nem könnyű elszakítani.

- Még két-három év, és ő is jöhet velünk. Ígérem, akkor nem fogunk elkésni – tette hozzá zavartan Marika.

Amikor befutott a következő vonat, még ülőhely is akadt benne.

* 

A bakterháztól háromszáz méterre állt a vashíd, amely a Maros két partját köti össze. Rajta autósút és járda vezetett át. Ezen mentek át a folyó túlsó partjára, ahol balra kanyarodva rátaláltak a mezei ösvényre, amely a folyó vonalát követte a szárba szökkent kukoricás mentén. A víz, a fűzfák és a dús, folyó menti bokrok jellegzetes illatkeveréke már messziről érezhető volt.  A nyárfák vattaszerű csomói hópehelyként szálltak a folyó sárgás-zöld vizére.

Negyedórai gyaloglás után értek arra a helyre, ahol András már járt korábban. Csendes folyású, ponty-, és harcsafogásra alkalmas szakasznak tűnt, ahol a füves parton, a víztől nem messze, két sátrat is fel lehetett állítani. Szerencséjük volt: a közelben nem láttak senkit. Andrást ez a jellegzetes, vízi környezet ismét elvarázsolta, kellemes izgalomba hozta, akár egy élvezetes szerencsejáték, amely minden lehetőséget magában hordoz. A jó kapás, a jó fogás, és nem ritkán ezek elmaradása ott rejlett a következő órákban, ami gyermekes izgalommal, bizsergéssel töltötte el. Mintha a legmélyebbről, ösztönszerűen tört volna fel benne ez a szenvedély, amit nem örökölt. Sem az apja, sem nagyapái nem horgásztak. Már kis korában, amikor az nyári vasárnapokon a családdal kimentek a városszéli a folyóhoz fürdeni, megfogta őt a botja mellett üldögélő horgászok látványa, és képes volt hosszú percekig kuksolni, figyelni, leginkábba  mozdulatlanul „fenekező horgászok” látványára.

Miután lerakták a csomagokat, a férfiak felverték a sátrakat, majd lementek a vízhez és bevetették a horgokat. A nők csacsogva csomagoltak ki, és jóízűen nevetgéltek hozzá, aztán elindultak körbenézni a környéken. A sátraktól lefelé a folyó mentén a partot dús, helyenként szúrós bozót nőtte be, vadszőlő ölelte át a bokrok derekát és futott föl az öreg fűzfák, fehér nyárfák törzsére. Néhány szeder- és mogyoróbokor is gazdagította a parti növényzetet, amely annyira összefonódott, olyan sűrűvé vált, hogy csak ágakat széthajtva látszott a folyó csendes felszíne. A vízhez lemenni innen nem lehetett. Járhatatlan volt a part, félszáz méteren keresztül. Utána nagyot kanyarodott a folyó, négy-öt méteres meredek falat vájva keskenyedő, de mélyülő és erősödő sodrásával a fekete, helyenként sárgás-agyagos partba. Ezen a közel kilencven fokos kanyarulatú partszakaszon mintha letarolták volna a növényzetet. Se bokor, se fa nem nőtt, mintha ösztönösen érezték volna az omladozó, évről évre növekvő vájat bizonytalanságát. A kanyar elején, ahol még nem volt meredek a part, a folyóhoz patakszerű kis árok futott, amelyben csörgedező víz vágott magának utat a mezőn át a fél kilométer távolságra meghúzódó kis falutól. Az árok mentén már le lehetett jutni egészen a folyóig.

- Holnap reggel itt lemehetünk a vízig, és nem zavarjuk a horgászást sem – állapította meg Kata.

- Igen, és olyan kellemes itt bóklászni, mint egy lakatlan szigeten, távol a zajos nagyvilágtól – mondta élvezettel Marika, és lassan visszasétáltak a sátrakhoz.

  - Most a fiúkat egy darabig nem lehet semmivel idecsalogatni – mondta hangosan Marika, úgy, hogy ők is meghallják.                                                                                            

- Horgásszanak csak, mert ha megéheznek, úgyis ide merészkednek. Néhány szendvicsre gondoltam, mert úgysem vesztegetnék az időt tűzgyújtással,

- Az evéssel úgy vagyok egy ideje, hogy nem tudom, kevesebbet vagy többet egyek, mert mostanában úgy rámjön egy szédülés-féle, hogy szinte egyensúlyt vesztek. Nem tart sokáig, de nem tudom, mi az oka? - nézett kérdően Katára Marika.  

- Mikor észlelted ezt?

- Utoljára pár napja délután a varrógépnél ültem, megcsörrent a telefon, hirtelen felálltam, és annyira elszédültem, hogy a szekrénynek dőltem, ami, ha nincs ott, talán el is esek – vallotta be Marika.

- Nálunk a szülészeten is történnek néha hasonló esetek, leginkább vérveszteség miatt. A vérnyomásesés, az agy oxigénhiánya oka a szédülésnek, de lehet vérszegénység is. Ezt azért ki kéne vizsgálni, Marika, mert veszélyes is lehet egy ilyen egyensúlyvesztés. Leesel és összetöröd magad – mondta Kata

- Tudom, de mind halogatom, és félek is, nehogy valami súlyosabb legyen.

- Volt menzeszed?- érdeklődött mosolyogva Kata.

- Ebben a hónapban még nem, de jönnie kell. Csak nem gondolod, hogy megint….?  - kérdezte csodálkozva Marika. - Hát erre nem is gondoltam.

- Gyere el hozzánk a nőgyógyászatra! Mindenesetre mindig figyelj arra, hogy ülésből, fekvésből soha ne állj fel hirtelen!

- Jó, jó, de most készítsük el azokat a szendvicseket. Hoztam egy kis házikolbászt és szalonnát is – tért át kellemesebb témára Marika.

- Akkor álljunk neki, csak felveszem a melegítőmet, kezd hűvös lenni.

Elkészítették a szendvicseket, és a fiúkat sem kellett kétszer hívni. Az igaz, hogy miután bekapták a finomságokat és megdicsérték a lányokat, siettek is vissza a horgászbotokhoz, hogy kihasználják az időt a teljes sötétedésig.. Csobbant a part közelében a víz, fröccsent odébb is, mozgott a hal, de nem igazán evett, és gyorsan leszállt az este. Már a csillagok sziporkáztak, amikor abbahagyták a horgászást.

- Mára ennyi volt – mondta András -, holnap reggel folytatom. Megyek és alszom egy nagyot.

- Igazad van, én is feladom. Jobb lesz a sátorban. Próbáljuk meg utolérni a lányok álmait ezen az éjszakán- válaszolta halkan István., és ő is elkezdte feltekerni a dobóorsóra a horgászzsinórt.

  - De szépen mondtad, te István! Látom, hat rád a hely romantikája – vélte András.

  Aztán csendben felmentek a sátrakhoz.

Marika álmában hatalmas napraforgótáblában találta magát, mintegy sárgálló tengerben, és annyira hatása alá került, hogy ő is valamilyen sárga szirmú virágot tűzött volna a hajába. Hangosan, mint az óvodában a gyermekekkel, énekelni kezdte:

  Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna;

Cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna.

Akkor mögötte, vele együtt egy másik hang is folytatta, hogy:

  Pénz volna karika, forduljon ki Marika,

Marikának lánca!

  Hirtelen megfordult.

- Marika drága! - lépett feléje ölelésre tárt karokkal volt osztálytársnője, akivel az óvónőképző elvégzése óta nem találkozott, pedig jóban voltak, barátnők és hálótársak is a híres iskola internátusában.

- Te vagy az, Eszter?  Istenem, hogy kerülsz te ide? - kérdezte Marika.

- Hozzád jöttem, és szeretettel meghívlak hozzánk. Visszakerültem szülőfalumba, a székelységbe. Ott élek családommal a fenyvesek közelében. Emlékezz mennyit beszélgettünk erről a földről, a székelyekről!  Gyere, és körbejárjuk a környéket. Elmegyünk a Gyilkos tóhoz is! - válaszolta mosolyogva Eszter, de nem várta meg Marika válaszát, hanem úgy ahogy érkezett, hirtelen eltűnt. Marikának ámulni sem maradt ideje, mert pár lépés után azt érezte, hogy a lába nem éri a földet, és egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, ahonnan már egyetlen sárga napraforgó-koronát sem lát, mert a fejek mind a föld felé fordultak.

A nap egyre erősebben égette csukott szemét, és felébredt. Pár pillanatig nem tudta hol van, de megnyugodott, amikor meghallotta a mellette alvó István békés lélegzését.                                                                                                                

  Amikor Marika a másik oldalára fordult, Kata, korán kelő lévén, kibújt a sátorból, és az ösvényen lesétált a meredek partszakaszig. Ott könnyen leért a vízhez, átúszott 15-20 métert a folyó közepén húzódó kis szigetszerű zátonyhoz, és kifeküdt a finom, melegedő homokra. A júniusi égbolt bárányfelhőit fürkészve kisfiára gondolt, és arra, ha most maga mellett érezné, simogatná, finoman babusgatná. Ezekkel a gondolatokkal, és a folyó csobbanásai által ringatva, lassacskán, mosolyogva elbóbiskolt.          

Röpke óra elteltével, Marika zöld fürdőruhában szintén lesétált a kis vizes árok mentén a folyóhoz.

- Hahó!- kiáltotta, amikor meglátta Katát – Van még ott hely?

- Gyere, gyere, nagyon finom itt a homok – szólt vissza Kata.

- Áá, csobbannék én, de a gyatra úszásommal nem merek, a Küküllőn talán még átevickélnék.

- Akkor maradj! Ott is jól lehet napozni - kiáltotta Kata. - De meginnék most egy bögre finom kávét!

- Én sem ittam, pedig még meleg a termoszban – bánkódott Marika. Aztán leterítette törölközőjét és leült, hátát nekivetve a meredek partnak. 

  Kis idő után András is megjelent nagyokat nyújtózkodva fent a parton, s mintha várfalon állna, lenézett végig a nagy folyón, és arra gondolt, hogy ezen a szakaszon is érdemes lenne bevetni a horgot, mert a nagy márnák szeretik a mély, gyorsuló vizet. Belátta, hogy ez alkalommal már nem lesz erre idő. Majd legközelebb.

- Lányok, még legfeljebb egy órát maradunk, aztán pakolás és megyünk haza – kiáltotta András. - Ma nem nagyon adakozó a folyó – mormolta magában, és visszaindult a kukoricás mellett a horgászhelyre. Amikor visszaért, István éppen egy alkarnyi hosszúságú harcsát emelt ki a vízből. Egyik kezében a horgászbotot, a másikban a merítő szákot tartotta, amelyben a harcsa U-alakban hajlott meg.

- Ügyes vagy! – csettintett elismerően András -, de jobban örülnénk az apjának, és az egyik dobozból kivett egy piócát, felcsalizott, majd könnyed dobással bevetette a zsinórt a partról benyúló méretes facsonk közelébe.  Néhány perc elteltével megfeszült a zsinór, és finoman megrezdült a horgászbot hegye.  András lassan a bot nyeléhez nyúlt bevágásra készen.

Az egyre melegebb napsugarak és a csend szinte álomba ringatta Marikát, de meg-megébredt. Így történt akkor is, amikor száraz levélzörgésre kinyitotta szemét, és alig egy méterre tőle egy araszos, világoszöld gyík figyelte őt. Annyira meglepődött és megijedt, hogy rövid sikollyal felugrott, de látása elmosódott és elszédülve elvesztette egyensúlyát. Lépett egyet, de nem érzékelte merre, és fejjel előrezuhant a vízbe.

Kata a sikolyra és a csobbanásra kapta fel a fejét, azonnal vízbe vetette magát és a part felé úszott segíteni, de Marika eltűnt a vízben. Akkor kiáltott a fiúk felé: -  Segítség, segítség! Gyertek, gyertek…!!

István és András egyszerre ugrottak föl a botok mellől, és teljes erőből rohanni kezdtek. A sátorozó helytől a kanyarig a kukoricás melletti gyengén kitaposott ösvényen helyenként térdig érő gazban loholtak, és szinte bukdácsolva értek a magas parthoz. Kata feje akkor bukkant fel a víz alól, de Marika nem volt sehol….

            -Ott, ott, arra! – kiáltotta kétségbeesetten Kata.

István a partról elrugaszkodva, nagyot csobbanva ért a vízbe. András tovább rohant és a partról pásztázta a vizet. Pár percig tartó, kapkodó, egyre kétségbeesett és végül reményvesztett keresés után nyilvánvalóvá vált, hogy mindennek vége. Őrjítő, gyilkos csend lapult a folyóra.

           - Marika, Marika! Nem lehet! – kiáltotta az ég felé teljes erejéből István, majd ismét a víz alá merült.

Kata egy gyökérbe kapaszkodva húzta fel magát a partra, szótlanul jött András felé, és egész testében reszketett.

- Nem láttam semmit, csak egy sikoly-félét elnyomó csobbanásra néztem oda. Csak két-három csapkodás történt, és végleg elmerült - mondta zokogva. - Esélyem se volt a mentésére. Jaj, istenem!

István jóval lejjebb ért partot, lehajtott fővel jött

- Nem lehet, nem lehet, nem lehet! - rebegte, és leroskadt a földre.

András tehetetlenségében, szinte gépiesen a falu felé indult, ő sem tudta, hogy miért, de csak ment, csak ment... Talán egy óra is eltelt, mire visszatért.

- A rendőrségen azt mondták, hogy ők nem tudnak segíteni, be kell mennünk a megyeszékhelyre, és megkeresni a tűzoltó egységet. Ők jöhetnek segíteni a keresésben emberekkel, csónakkal, csáklyákkal – mondta remegő hangon.

- Kata drága, te menj haza, egy óra múlva a tövisi személlyel, és mondd el, hogy mi történt – kérte a feleségétől András. - Borzasztó, borzasztó - csuklott el a hangja.

Áthordták a hazaindulásra már összepakolt csomagokat a meredek partra, oda, ahonnan Marika lement a folyóhoz. Néhány méterre a szélétől, szótlanul fölhúzták az egyik sátrat, hogy itt töltsék az éjszakát. István leült a sátor elé, két tenyerét az arcához szorította és halkan sírni kezdett. Válla meg-megrándult.

András mozdulatlanul állt és szótlanul nézte a folyót. Békésnek, de félelmetesnek látta, mint egy lecsendesedett szörnyet, aki elvitte áldozatát, és utána megpihent. Ajka remegett, hideg futkorászott a hátán, de nem bírt megszólalni, pedig ordítani tudott volna, és agyát marcangoló gondolatok gyötörték: egyéves gyermek várja otthon az anyját, akit elvett tőle a folyó, aki már soha nem fog hazatérni. Árva maradt, de ő ezt még nem tudja, nem érti. Szegény Lacika! És Marika szülei, Istenem, hogyan fogadják ezt a borzasztó csapást?

Csend volt, csak az ismerős tücsökciripelés hallatszott a rét felől. Sötétedett. A júniusi égbolt első csillagai megjelentek az égen.

De mi vonzotta a vízbe? Hiszen alig tudott úszni – nyöszörögte István. Szegénykém, biztos belecsúszhatott.

  András elfordult a folyótól és a falu felé nézett, ahol már néhány sárga fényű lámpa égett, és úgy rémlett, mintha emberi alakot látna a mezei ösvényen, aki feléjük tart. Vagy csak képzelődött? De nem, valóban közeledett valaki lassú léptekkel.

- Hallottuk, mi történt. Jöjjenek be hozzánk, töltsék nálunk az éjszakát, nem jó ilyenkor a vízparton maradni – mondta csöndesen az ember, amikor melléjük ért. Szótlanul álltak. Istvánék hirtelen meg sem tudtak szólalni, mozdulatlanul néztek a meredek partról a meg-megcsobbanó vízre, mintha onnan várnának választ.

  – Jöjjenek velem, holnap majd visszajövünk ide – noszogatta őket csöndesen az ember.

- Köszönjük – rebegte végül remegő hangon István, aztán Andrással összefogták a sátrat, és elindultak a falu felé.

A borzalmas éjszakát félálomban mocorogva töltötték egy nyári konyha heverőjén. István nyöszörgött és fel-felcsuklott fájdalmában. Másnap autóbusszal utaztak be a megyeszékhelyre a tűzoltó-egységhez, ahonnan négy tűzoltóval autón, csónakkal és csáklyákkal felszerelve tértek vissza a tragédia helyére. Fél óra keresés után megtalálták a holttestet néhány száz méterrel lejjebb az arasznyi mélységű veszélytelen, ártatlannak tűnő kavicsos vízben, ahová a folyó kivetette. A nyaka baloldalán nagy lilás folt húzódott a mellkas irányába. Talán az ijedésből adódó infarktus jele, ami azonnal megölte.

Katonai hordágyra fektetve a teherautón bevitték a holttestet az idős román ember udvarára, ahol takaróval leborítva árnyékba helyezték. Egyik fiatal tűzoltó keresztet vetve, frissen tépett mezei virágot tett a takaróra.

Aztán megérkezett a halottkém, aki szótlanul nézte az élettelen testet, és azt sem kérdezte, hogy történt. Bizonyára itt, a folyó környékén neki nem volt ritka látvány.

Egy koporsót is hoztak, mert a hír gyorsan terjedt. Asszonyok, lányok jöttek, egyik-másik kezében pár szál kerti virággal.

- Szegény asszonyka, milyen vékony, és meg kellett halnia, mert a férfiak annyit ittak, hogy részegen aludtak a sátorban – suttogta az egyik falusi asszony a másiknak.

- Ezt honnan tudod? - kérdezte az csodálkozva

- Nem tudom, de lehet, mert a horgászok is sokat isznak, ha kell, ha nem...  

Késő este egy falubeli kopottas terepjáró érkezett, amelyre feltették a koporsót, kétoldalt István és András ült. Szótlanul, megsemmisülve szállították haza Marikát a néptelen országúton. Haza, utolsó otthoni éjszakájára, oda, ahol alig egy éves kisfia csöndesen aludt. Az egyik falu végén egy kutya felugatott, aztán vonítani kezdett, és sötét volt, mint a sírban.

 *

Laci a rózsát hol egyik, hol másik izzadt tenyerében tartotta. Megigézve, mozdulatlanul nézte a békésnek tűnő, csendes vizet, melynek barátságos felszíne alatt bizonyára most is ott gomolygott az a végzetes, gyilkos áramlat, amely megölte anyját, és az ő életét megváltoztatta.

          - Gyűlöllek, te gyilkos! Az édesanyámat vetted el tőlem! Miért kellet neked? Hiszen azonnal megölted őt! - kiáltotta elhaló hangon könnyeivel küszködve, majd a vízbe dobta a rózsaszálat.

A folyó túlsó partja felől, a szomorú füzek felett távoli harangszó hallatszott.                 

Székely Ferenc

Látogatóban magyar íróknál

2022. október végén, november elején három magyarországi írót kerestem fel otthonában, akikkel korábban megegyeztem látogatásom szándékáról. A három íróember: Köntös-Szabó Zoltán (1940), Kenéz Ferenc (1944) és Véghelyi Balázs (1983). Mindhármukat régebbről ismertem, azaz az első kettővel 2014-ben, illetve 2015-ben születésnapi interjút készítettem. Véghelyi Balázs még „túl” fiatal erre, ő a Százhalombattán működő Halom TV munkatársa, költő, az Üveghegy könyvkiadó vezetője. Az ő meghívására utaztam le, fiammal, a Duna partján fekvő, szépen kiépült Százhalombattára, azzal a céllal, hogy  kamera előtt számoljak be a 2012-2021 között évente kiadott tíz interjúkötet-sorozat fogadtatásáról,  eszmei céljáról és  további terveimről.

Köntös-Szabó Zoltán a XV. kerületi Bogáncs utca 28 sz. alatt fogadott, családi házában, ahol ‒ szűk félórai beszélgetés után ‒ megkértem, hogy dedikálja a hajdan Romániában kiadott és megvásárolt Kár volt sírni Jeruzsálemben  (Kriterion, 1980) c.  kötetet. Az ajánlás így szól: Földimnek Székely Ferencnek megbecsüléssel, barátsággal  Köntös-Szabó Zoltán   2022. Budapest. október 31-én. Elmondta, hogy 1981-es kitelepedésük előtt  egy évvel adta ki a kötetet, de ez nem ment  simán, mert korábban a cenzúra a kiszedett szöveget bezúzatta, nem engedte, hogy megjelenjen. Szerencsére, akadt egy jóakaratú nagyváradi nyomdász (ott nyomták), aki egy példányt megmentett és átadta neki.  1980-ban, amikor változott a politikai szélkakas állása,  a Kriterion ‒ élén Domokos Géza igazgatóval ‒ újból kiadta, azaz, most már hivatalosan is az olvasók kezébe kerülhetett.

Rá két napra, november 2-án szintén Budapesten találkoztam Kenéz Ferenc költővel, akinek az itthon kiadott és  megvásárolt  Vigyázzállásból fejállásba (1978) c. verskötetét adtam a kezébe, hogy írjon belé. A dedikáció szövege nem éppen szokványos, így hangzik: Na de hogy most éppen melyikben vagyok, nem tudom. Szeretettel Székely Ferinek.

                               Kenéz Ferenc  2022. nov. 2. Budapest.

Véghelyi Balázs költő, aki 2013-ban járt Erdőszentgyörgyön a Bodor Péter Művelődési Egyesület vendégeként, egy válogatott verseskötettel ajándékozott meg, amelynek címe: Üzenet érkezett.

Kézjegye fölött a következő eligazító szöveg olvasható:

                  Székely Ferencnek üzenete érkezett…

                  Sok szeretettel ‒ a feladó: Véghelyi Balázs

Jó volt, ha csak néhány napig is, ott lenni, járni-kelni a magyar nemzet fővárosában, és leheletnyi közelségből érezni Pannónia széljárásának arcunkat simogató, bátorító fuvallatát!

Szeretetmozaik

Majd’ tíz esztendővel ezelőtt egy barátomnál múlattam az időt. A középkorú, ereje teljében lévő férfi kőkemény materialista, az üzlet világának hírhedt cápája volt; a többdimenziós látásmódomat évtizedeken át hanyag legyintéssel, és egy „Végül is jó ember vagy!” mondattal minősítette.

Ketten ültünk a hatalmas nappaliban, a családja még nem érkezett haza. Jól ismertem kedves, csinos feleségét és nyolc éves gyermekét; a kisfiú értelmi fogyatékos volt, s noha a maga módján tudott kommunikálni, állandó gondoskodásra szorult.

Ott voltam a kórház folyosóján, amikor a barátom megtudta, hogy a fia milyen betegségben szenved. Egyetlen arcizma sem rándult: míg az érzelmeket csak a kémia átverésének, kimutatásukat a kémia által átvert ostobák gyengeségének tartotta – a lelke köré úgy fonódott az akarata fala, akár egy görcsbe merevedett ököl.

Amikor a családja hazaért, a gyerkőc odarohant hozzám, majd a maga sajátságos, artikulátlan nyelvén köszönt. Megölelt. Ajkán torz mosoly, szemében szikrázó melegség honolt.

Hamarosan magunkra hagytak minket: hallottam, ahogy az emeleten megengedték a fürdővizet. A barátom meg sem rezdült. Csak ültünk. Némán. Beesteledett, de nem kapcsoltuk fel a lámpát…

– Tudod – szólt hirtelen –, a múlt héten kint voltunk a majálison. A ligetben. A szokásos sör-virsli ünnepély volt, az aktuálpolitika heveny szélkakasa. Hallgattam.

– És… és ahogy ott lökdösődtünk a tömegben, arra gondoltam, mit keresek én itt a sok proli között. Üvöltöztek, lökdösődtek, az izzadt testükkel hozzám dörgölőztek; tudom, hogy hangzik, de az az igazság, hogy még a szaguk is undorított. Próbáltam hazaterelni a családot, de akkor meghallottuk a zenét. A klasszikus kocsmazenekar játszott: tehetségtelen, alkoholista zenészek tolták a lakodalmas rockot, az „úri” közönség pedig tapsolt, ha épp letették a műanyag poharas sört és a zsírtól fröcsögő kolbászt.

Hallgattam.

– De tudtam, hogy oda kell mennünk. Mert a fiam… a fiam imádja a zenét. Ő… nos, hát nincs mit magyaráznom. Ádám különleges gyerek. Gyakran bezárkózik a saját világába, de a zene mindig előcsalogatja a csigaházából. S amikor odaértünk a tákolt színpad elé, a fiam elkezdett táncolni. Persze nem tud táncolni… – Még a sötétben is láttam, ahogy sebtében letörölte a szeme sarkából alágördülő könnycseppet. – Csak görcsösen rázta magát. És… egyszer csak észrevettem, hogy egyre messzebb állok tőle. Hogy távolodom. Hogy szégyellem a saját fiamat.

Hallgattam. Nem tehettem mást.

– S ekkor a zenészek letették a lantot, majd csatlakoztak a zabáló tömeghez. A fiam pedig eltűnt, majd hirtelen megjelent a színpadon, és elkezdte püfölni a dobokat. Ütemtelenül persze, csak úgy verte őket, de olyan földöntúli mosoly ragyogott az arcán… és… – már meg sem próbálta titkolni a könnyeit – és mindenki rá figyelt. Mindenki látta, hogy ő más… s akkor a zenészek egy emberként emelkedtek fel, odamentek a hangszereik mellé, és elkezdtek játszani… a fiammal… az én fiammal.

Hallgattam. Nem tehettem mást.

– És amikor befejezték, az emberek elkezdtek tapsolni… sokan állva tapsoltak… – már a tenyerébe temette az arcát, miközben zokogva dadogott – én… én próbálok jó apa lenni.

Akarok jó apa lenni. De ott, látva a fiam ragyogó arcát, megértettem, hogy azok az idegenek, azok a tanulatlan, nincstelen idegenek, akiket lenéztem és semmibe vettem, többet adtak neki, mit én valaha adhatok. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy a szeretet az Isten… hogy ott van a szívünkben… és csak arra vár, hogy előtörhessen… hogy a miénk lehessen.

Hallgattam. Vele sírtam én is. Nem tehettem mást.                                                           (A neten olvasható írás)

 * * * * * * * * *

                     Kis magyaróra

Koncert helyett hangverseny volt, fotó helyett fénykép.

idegenszók áradata idegem nem tépték !

Lárva helyett álcát mondtunk, alga helyett moszatot.

Nem vettünk át más nyelvekből fölösleges kacatot.

Szélsőséges, rendkívüli volt, ami ma extrém,

a tanfolyam ma csak kurzus. Mi ez, ha nem agyrém !

Földrész volt a kontinens és ki tudja azt vajon még,

hogy a híres kompromisszum egyszerűen egyezség ?

Autentikus, hiteles volt, a horizont: láthatár.

És ki vette át a sztrókot?! Üldözte tán száz tatár?

A gyógymód ma terápia! A viszály ma konfliktus.

Vetálytárs volt a rivális, sértés volt – s nem inzultus...

Orvos ma nem megállapít, hanem diagnosztizál.

A kétkedő szkeptikus ma, tétovázó: hezitál...

Már a nemzedék sem ízlik, csak a generáció!

És a minősítő verseny ma csak kvalifikáció...

A döntős ma finalista, s a döntő a finálé...

Számlát ezért olaszoknak a miniszter kínál-é?

Ifjúsági, junior lett, új játékos debütál,

és a bőrápoló szerben a formula hidratál...

Fizikailag jön rendbe a sportoló mára már.

Hogy testileg jobb szó lenne, eltitkoljuk ugyebár...

Fizikailag ? Kis csacsi !

– Csak azt tudnám, hogy hol élsz? –

„Fizikálisnak”  mondják ma, ezt hallod, merre csak mész...!

Ibolyántúli sugárzás? Ma csak azt mondják: úvé...

Országot ma nyelvőrzőkért senki sem tesz már tűvé!

Tömegvonzás ma már nincs, csak gravitáció !

S a tüntetést fölfalta a demonstráció...

Sztráda lett az autópálya, s ilyet ki hihet?

Tünetet  mondtunk vidáman, a szimptóma helyett !

Opció helyett, ha igaz nem is olyan rég,

bátran mertük azt mondani, hogy lehetőség...

Zűrzavaros ? Paraszti szó! Jöjjön a kaotikus!

És az ősi túl rövid. S így „menőbb”, hogy archaikus...

Régen, aki rögtönzött, ma csak improvizál,

s aki régen elmélkedett: ma teoretizál !

Hagyományos ? Micsoda szó! Említeni kár is,

hisz jóval előkelőbb a tradícionális !

Magánosítás? Mily rémes! Kiszáradna a Sió?

Ha nem mondod azonnal, hogy privatizáció?

Régi bombára találtak. A lélegzetem is eláll:

a rendőrség nem kiürít, embereket evakuál!!

Ugyanakkor a környéket elővigyázatosan

lezárták, de – Uram fia! mindjárt hermetikusan!

Levegő most se ki, se be, s most már az is halottá vált,

kit a rendőrség előtte hullává nem evakuált...

Régen, egykor volt az anno, vagy más szóval hajdanán.

Melyik szó szebb ? Nyelvész gárda kapjon ezen hajba tán...

Visszapillantás – de szép szó! Ám a kor szelleme megró,

ha a múltakon merengek és nem úgy mondom, hogy retro...

És a szervátültetés ma csupán transzplantáció

(mely muskátli esetében ugyanaz a büszke szó...)

Új divatszók sereglenek: regnál, ráta, dominál...

S aki régen beszélgetett, ma már csak kommunikál!

S a virágpor – kérdem én, hogy mit vétett a magyarnak –,

mit a bárgyú pollen szóval kiirtani akarnak?

A szerves ma organikus, ünnepély ma fesztivál...

Összpontosít? Régen kihalt. Ma mindenki koncentrál

Ám a rosszra mégrosszabb jön, s a koncentrál messze száll:

újmagyarban a „legkúlabb” szorgalmasan fókuszál!

Emblematikust mondanak; a jelképes mért nem jó?

Sírjában forog szerintem, mindegyik nyelvújító...

Ki inspirál, ihlet, sugall, avagy akár ösztönöz.

Ki az aki magyar szókat elűz és bebörtönöz?!

Identitás? Azonosság! Mért jobb itt az idegen?

Petíció? Folyamodvány! Kit hagy mindez hidegen?

Kemikáliának mondják, ami régen vegyszer volt!

Poloska pusztul e szótól és a csótány szörnyetholt...

Akartok még botránkozni? A helyzet nem elég „tré”?

Mit keres a magyar nyelvben egy ilyen szó, mint a spré

Vajon ezt melyik más élő nyelven lehetne így elmesélni?

SERDÜLT BENKE ÉVA

Vejnemöjnen muzsikája

                                                                                                                        Nagy Kálmán (1939-1971.)

A legszebb gondolatot a Kalevaláról Kosztolányi, a Nyugat költője írta: „Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz –az egyetlen az egész világon - melynek szemlélete művészközpontú, irodalomközpontú. Ha hódolni akarunk Suominak, testvéreink országának, mondhatjuk ezt: Dalból született.”

A Kalevala ma már a világirodalom része, mely az idő és tér korlátain túl is hat.

Miért fordítják még ma is a világ számtalan nyelvére ennek a kicsiny népnek a kincsét? S miért szeretjük mi, magyarok? A választ talán a Kalevala összegyűjtésének korában, a XIX. században kell keresnünk. A romantika kora ez. Az európai nemzetek a múltjuk, a gyökereik felé fordulnak, önismeretüket segíti a már homályba vesző történelmi múlt feltárása. Az elfeledett mítoszokat még őrzi a népi emlékezet, ezeket gyűjtik össze szorgos kutatók.

Mi, magyarok ekkor a nyelvünk eredetét kutatjuk. Reguly Antal, a nyelvész korábbi kutatásaiból már sejti a finnugor eredetet, érdeklődéssel fordul a finn nép nyelve, kultúrája felé. Éppen, amikor északi rokonaink földjére indulna kutatni, 1835. február 28-án jelenik meg az első Kalevala (Régi Kalevala a finn címe), Elias Lönnrot gyűjtésének eredményeként. Később, 1849-ben megjelenik az Új Kalevala, ez már 50 éneket tartalmazott, 22795 verssort. Talán nem véletlen ez az egybeesés! Mi a nyelvrokonságot kutatjuk, és még nem sejtjük, hogy milyen messzire vezetnek a szálak, az Uralon túlra, Szibériába, a chantik, manysik földjére…A finnek népük eredetét keresik, az ősfinn valóságot, melyet a Balti-tenger vidékén kétezer éve őriz a népi emlékezet. A mi emlékezetünk csak keveset őrzött meg az ősi múltból, ezt a keveset költi egybe Arany János Rege a csodaszarvasról című műve, illetve a Keveháza. Ezt a hiányt pótolja Vörösmarty honfoglalás tárgyú eposza, a Zalán futása, ezt álmodja eposztrilógiába Arany a Csaba királyfiban.

         Reguly Antal rögtön le is fordít néhány éneket a Kalevalából 1839-40-ben. 1850-ben Hunfalvy Pál nyelvész, aki személyesen ismeri Lönnrot doktort, szintén lefordít néhány részt. Az első teljes magyar nyelvű fordítás 1871-ben jelenik meg, a műnek nincs nagy visszhangja, a fordítás nem túl sikeres, a fordítóról, Barna Ferdinándról hamar elfeledkezik az irodalom világa. Az első igazán sikeres fordítás a Vikár Béláé, 1908-ban. Nagyon sok kiadást ért meg, a Kalevala neki köszönhetően iskolai tananyaggá vált. A legutolsó magyar fordítás Szente Imre munkája, ez 1987-ben jelent meg Münchenben. Előtte Rácz István fordította le 1976-ban Helsinkiben. Ma több mint ötven nyelvre fordították le a Kalevalát, a fordítások zöme eredeti finn szövegből készült, de a nagy világnyelveken megjelent fordítások sok más munka alapjául szolgálnak. Az elmúlt években az udmurt fordítás készült, érdekes, hogy ehhez a már meglévő magyar fordításokat használják.

Sorrendben a harmadik magyar fordító az erdélyi születésű Nagy Kálmán (Felsősófalva,1939. május 5.- Kolozsvár, 1971.október 9.). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos középiskolai tanári oklevelet az ötvenes évek végén. Nagybányán kezdte tanári pályafutását, ekkor kezdte fordítani a Kalevalát. Finnül az egyetemen tanult, mint bölcsészhallgató két szemesztert ismerkedett a finn nyelvvel. Ám érdeklődése a rokon nyelv iránt egyre nőtt, szótárakból, könyvekből tanult, s a hatvanas évek végén már jól beszélte a nyelvet. Lefordította Martti Larni A szép disznópásztorlány című regényét puszta nyelvgyakorlásból, meg is jelent 1967-ben a Kriteron Kiadónál, közben dolgozott egy magyar nyelvtankönyvön a 7. osztályosok számára és  előkészítette a Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire nyelvművelő könyvét (Kriterion Könyvkiadó 1970.) Miközben végtelen szorgalommal, türelemmel sok-sok jegyzetet készítve, a már meglévő sorokat csiszolgatva a maga kidolgozta elveinek megfelelően újrafordítja a Kalevalát. Egy nyilatkozatában ezt írta a műről :„A Kalevala szemléletes képei sokszor emlékeztetnek a mi népdalainkra, hangutánzó és hangfestő szavai, szokatlan szóképzései talán inkább a népmesék nyelvezetére. Egyszerűsége, drámaisága meg gyakran a népballadákat juttatja eszünkbe. Azt szeretném, hogy a mai olvasó könnyebben megértse, átérezze, jobban a mélyére tudjon hatolni a Kalevalának.”

Nagy Kálmán Kalevala fordítását erdélyi Kalevalának nevezi az irodalomtudomány. A fordító nyelvi tudatában ott voltak az erdélyi folklórkincs gyöngyszemei, protestáns őseinek szép veretes nyelvezetét örökségként hozta magával, ritmusában az ószékely és csángó népköltészetet érezhetjük, sűrítettségében pedig az erdélyi népballadák sajátosságait. Fordításából az énekmondás öröme sugárzik. A fordítás őrzi a finn gondolatritmus hagyományait, az egymással szemben ülő két énekes kezüket összekulcsolva énekelve adják elő az ősi szöveget, az első énekes elénekelt sorának utolsó szavába kapcsolódik be a másik, megismételve az utolsó szót, ringó, lassú testmozgással kísérve az előadást, mindez a szöveg ritmusán is érzékelhető. Nagy Kálmán rövidre szabott életéből több mint tíz évet áldozott erre a munkára, de művének megjelenését már nem érhette meg. Nagybányáról Kolozsvárra költözött családjával 1971-ben, az Utunk című irodalmi lap szerkesztője lett. 1971. október 9-én alig 32 évesen halt meg.

A Kalevala középpontjában álló szampó, csodálatos malom, minden bőség, gazdagság, boldogság forrása, maga a világot tartó oszlop, a csillagos ég, az élet titkainak megismerése a fordító számára immár elérhetetlen maradt.

A Kalevala darabjai, a runák a nép ajkán éltek ezer éven át, szinte változatlanul, az öreg emberek több ezer sort őriztek belőle, megtartva az ősgermán szavak ősi hangalakját is. Nagy Kálmán ezeket a runákat tíz év munkájával ültette át a legszebb magyar nyelvre, aztán elment megkeresni Vejnemöjnent és társait a csillagos égen túlra.

Kalevalája 1972-ben Bukarestben jelent meg Nagy Máriának, a fordító özvegyének jegyzeteivel. A kiadó előszavában ezt olvassuk: „Egy fiatal akaratnak jó tíz esztendős gyümölcsét kapja tehát itt az olvasó. Úgy véljük: a vállalkozás nagyságában, gondosságában és nemességében is az elődökhöz méltó munkát végzett a műfordító.”

         Ki volt Nagy Kálmán? A pályatársa, Szilágyi Júlia, kolozsvári irodalomkritikus ezt írja róla: „A látszat ellenére Nagy Kálmánt a győztesek közé sorolnám. A legnehezebb párviadalban, magányos, rejtett küzdelemben, kegyetlen és igazságtalan feltételek között küzdött. Páratlanul bátor volt, ragyogó tehetség, maga az értelem, becsület, lovagiasság. Olyan erények eleven ötvözete, hogy maga is, mint a Kalevala nagyszerű tolmácsolója leginkább az eposzok hőseire emlékeztetett. Nem ő az első hős, aki nem érte meg a győzelmét. Csak azt reméljük, hogy a kegyelem perceiben azért tudta…”

Annak az embernek, aki finn nyelvtudását ilyen magas szintre emelte, aki a magyar irodalomnak az egyik legszebb Kalevala fordítást adta, soha nem adatott meg, hogy eljusson oda, ahol művének hajdani hősei éltek, Finnországba. Egyetlen meghívásnak sem tudott eleget tenni, mert nem adtak neki útlevelet. Finn kapcsolataiért zaklatták, még nyelvtudása is gyanús volt egy beteg, gyanakvó rendszer szemében. Pályatársait, Páll Lajos festőt, Páskándi Géza költőt, Dávid Gyula fiatal tanársegédet és másokat, a mindenkit gyanakodva figyelő diktatúra évekre kiiktatta a társadalomból, államellenes cselekvések gyanújával száműzte az 1956-os események után mintegy büntetésként a magyar forradalommal való együttérzésért. A világ végén működő kényszermunka táborokban morzsolták napjaikat. Ceausescu Romániájában a Nagy Kálmánoknak pusztulniuk kellett.

Tragikusan hamar vesztette életét a Kalevalát illusztráló kiemelkedően tehetséges grafikus, Baász Imre is Sepsiszentgyörgyön, sokak szerint ő is szálka volt a letűnt rendszer szemében. A kolozsvári képzőművészeti egyetemen végezte tanulmányait, diplomamunkája volt egy illusztráció sorozat volt a Kalevala eposzhoz, a Nagy Kálmán könyvéhez, amely a következő évben, 1972-ben jelent meg. Az illusztráció sorozat elindította alkotóját a siker útján, még abban az évben elnyerte a bukaresti Országos Könyvesszalon II. díját. Majd Helsinkiben is díjat kapott, de ezt csak 1988-ban vehette át a román hatóság hozzájárulásával, és részesülhetett egy alkotói ösztöndíjban, Finnországban. Korai halála nagy vesztesége volt az erdélyi képzőművészetnek.  

         2003.január 22-én, a magyar kultúra napján e sorok írója Pakson megemlékezést szervezett Nagy Kálmán életútjáról, és legismertebb munkájáról, a Kalevaláról. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a budapesti finn nagykövetség kulturális attaséja, Kirsi Rantala asszony. Díszvendég volt Nagy Mária Kolozsvárról, valamint Nagy Kata és Nagy Péter, Nagy Kálmán gyermekei. A Kalevala irodalmi értékeiről Varga Piroska Ildikó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem fiatal tanársegéde tartott előadást. E sorok írója felolvasta Viljo Trevonen, finn irodalomtudós levelét, melyben köszönti a résztvevőket, és megemlékezik Nagy Kálmánról. Ezt írta többek között: „Most már meg vagyok győződve arról, hogy nem veszik feledésbe az ő Kalevalája. Remélem, még a jövő nemzedékek is kézbe veszik ezt a Baász Imre illusztrálta remekművet. A finn nép nagy hálával tartozik Nagy Kálmánnak szívós munkájáért, mely révén a finn lelket közelebb hozta a magyar olvasóhoz.”

Emlékezzünk Nagy Kálmánra a fordító szívéhez oly közel álló bölcs Vejnemöjnen búcsúszavaival: „Maradj meg fiaid mellett,

                                               gyermekeid gyámolítsad,

                                               legyél vigyázójuk éjjel,

                                               legyél nappal őrizőjük,

                                               haragos nap meg ne süsse,

                                               haragos hold meg ne bántsa,

                                               haragos szél meg ne fújja,

                                               haragos eső ne verje,

                                               kemény fagy meg ne fagyassza,

                                               esős idő el ne verje!

                                               Vasból sövényt veressél,

                                               kemény kővárat rakassál

                                               jószágomnak védelmére,

                                               két felől népem körébe,

                                               földtől felérjen az égig,

                                               égtől leérjen a földig,

                                               legyen oltalmam, lakásom,

                                               bizodalmam, bátorságom,

                                               irigy ártani ne tudjon,

                                               rontó rabolni ne tudjon,

                                               amíg a világon élünk,

                                               amíg arany hold világít!

                                                                           Serdült Benke Éva, 2003.

Függelék

A majdnem húsz évvel ezelőtt született fenti írás nem tér ki a finn nyelvrokonság kérdésére, mely kiinduló pontja lehetett Nagy Kálmán Kalevala iránti érdeklődésének. Ma már tudjuk, hogy a nyelvrokonság egyben nem jelenti az egyes nyelvcsaládokba tartozó nyelveket beszélő népcsoportok genetikai rokonságát is. És azt is tudjuk, hogy a honfoglalás-kori és a jelenkori magyar népességnek jelentős rokoni kapcsolatai vannak a genetikai összehasonlítás alapján egyes ázsiai populációkkal. De miután a kutatások, vizsgálatok értékét meghatározza a minták kis száma, csak azt fogadhatjuk el, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de úgy véljük, a finn néppel nem állunk genetikai rokonságban. Nagy Kálmán a finnekben bizonyára rokonnépet is keresett, testvérnemzetet, a magyarságot számában és országában megcsonkító európai nagyhatalmak között, nyelvét, kultúráját megismerve ősi múltját is feltárta a Kalevala fordítással. Ám a hatalom vizsla szemekkel őrködött, nehogy barátokra is találjon köztük.

            Az 1990-es évek végén e sorok írója és magyar- és történelem tanár kollégái meglátogatták Erdély híres iskoláit, könyvtárait. Kolozsváron a Házsongrádi temetőben kis koszorút helyeztek el Nagy Kálmán kopjafájánál. Ám nem voltak egyedül a kegyeletükkel. Egy kis finn csoport állta körül a kopjafát, különös dallam és nyelv hangzott fel, ők énekeltek a Kalevalából a fordító Nagy Kálmán emlékére. Pár lépésre onnan volt látható a Szilágyi család síremléke, Hervay Gizella költő, Szilágyi Domokos költő, és egyetlen gyermekük, (aki a bukaresti földrengésben vesztette életét,) a tizenöt éves Szilágyi Attila sírhelye. E sorok írója csak magában idézte fel a tragikus sorsú Hervay Gizella Siratófal című versének sorait: „Szabédi László / Nagy Kálmán / Szőcs Kálmán / Szilágyi Domokos / Szilágyi Attila / Dankanits Ádám / Dankanits László / Bretter György / Nagy Pál / Kemény Zsuzsa / Varga Katalin / Tánczos Gábor…” És akinek a neve csak később kerül fel a láthatatlan siratófalra, maga Hervay Gizella. Mindnyájan az erdélyi magyar kultúra veszteségei, egy minden múltat eltörölni akaró diktatúra áldozatai.

A Kalevalából választott szövegrészlet a 2003-ban írt megemlékezésben mára hihetetlenül fontos aktualitást nyert „Vasból sövényt veressél, / kemény kővárat rakassál / jószágomnak védelmére, / kétfelől népem körébe…”

Vejnemőjnen népe honnan tudta ezelőtt ezer évvel, hogy barbár idők jönnek, védeni kell kis, megmaradt hazánkat, gyermekeinket, földünket, ha meg akarunk maradni?