www.sorsunk.net

Keszeg Tibor                                                             Törés

(történet régebbi időkből)

      Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretség révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián.  A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen, számára érthetetlenül, a legkisebb segítőszándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül. Most éjjeliőr egy városszéli fatelepen, ahol a bíróság által kiszabott, ötévnyi munkahelyi büntetését tölti.

Minden második este, mielőtt otthonról a fatelepre indul, régi bőrtáskájába egy kevés uzsonnát tesz, néha újságot is, és a bibliát mindig. Ki tudja, hányadszor olvasta már el az egészet elejétől végéig, és keresett benne menedéket, lelki megnyugvást, segítséget és reményt, de esendő emberi mivoltában, az idő múlásával egyre jobban úgy érzi, hogy reménytelenül. Pedig most is erőt kellene merítenie belőle, megnyugodni és bízni, mint ahogy azt annyiszor hirdette a szószékről, hiszen erre készült, ez a hivatása: református lelkész.

Itt ül egy kopott, újsággal borított faasztalnál, csendben, az egészen hidegre forduló éjszaka közepén. Hol van még a hajnal? -, és agyában peregnek a képek. Csak néha rezzen meg őrzőtársa, az okos német juhász ugatására, s tenyerét szeméhez emelve kémlel ki a kis ablakon az udvarra, a sötétlő farakások felé. De nem történik semmi.

Az ítélet meghozatala előtt az ügyvédje sem tudott semmi biztatót mondani, megígérte ugyan, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Tudta, hogy ebben a rendszerben teológusként semmilyen megértésre vagy méltányosságra nem számíthat. Az ügyvédtől is, mint ahogy az orvostól, mindig azt várják, hogy mindent megtegyen - amit különben mindig meg is ígérnek -, aztán ha mégis meghal a beteg, hát Istenem! Mennyire szánalmasak, kicsik, kiszolgáltatottak, védtelenek vagyunk, de gyarló emberekként erre szinte csak ilyen nehéz és végtelen szomorúsággal telt helyzetekben gondolunk, amikor már nincs barát, nincs remény, amikor lehajtott fejjel, védtelenül várjuk a sors döntését. 

Találomra nyitja ki a bibliát, és olvasni kezdi: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” Aztán szinte észrevétlenül csukja össze a fekete fedelű szentkönyvet, mialatt régi képek, saját élete kezd pörögni előtte.  

       Angol szakra jelentkezett, de nem vették fel másodjára sem, pedig nagyon szerette volna. S ismét csak nagyon kevés hiányzott. Nézte a sikeresek nevét az egyetem folyosóján kitűzött névsorban, és belülről valami makacsul szorította a torkát. - Furcsa, de határozottan most is ugyanazt a fojtó, tompa fájdalmat érzem, mint akkor - gondolta -, amely valahonnan bentről, egészen mélyről kúszik elő.

Már katonaság után volt. Az első sikertelen felvételi után azonnal behívták katonának. Nehéz hónapokat, évet tudott maga mögött. Nézte a listát és nem lázongott, csak fájt, akár a katonaságban, ahol sok alantas munkát végzett, vécét pucolt, zöldséget hámozott és sokszor sebezte hólyagosra tenyerét a nehéz lapát, amikor heteken át vasúti töltéseken, csatornák, katonai repülő- és autópályák építésénél követ hordott, lapátolt. Piszokul nehéz munka volt egy alig akkor érettségizett fiatalnak, mondhatni gyermeknek. Apja szívósságát örökölte, lassú volt és nem eléggé találékony, távolról sem robbanékony.

Már gyermekkorában is adódtak ebből kellemetlenségei. Lassúsága miatt a kegyetlenül igaz, kendőzetlen gyermeki szókimondás gyakran csattant rajta, gúnyolták is néha. Szórakoztak is azon, hogy „ahogy esik, úgy puffan” módjára akkorákat tudott esni télen a jeges utcán, hogy csak úgy porzott a hó körülötte. De egy ideig mindez nem igazán zavarta, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy nem. És nem kapta el a fejét sem időben, nem ugrott el gyermeki gyorsasággal, amikor indult feléje - legtöbbször az anyja részéről - az akkoriban még nevelő szándékúnak vélt pofon, és bizony a nagy nyaklevesektől néha az orra vére is elindult. Agyából a jó ötletek, a megoldások is mindig egy pillanattal később pattantak ki, vagy vánszorogtak elő, mint amikor kellett volna, amikor a maximális hatást érték volna el.

Csak később ébredt rá, mennyire mély nyomot hagytak benne ezek a gyerekkori lelki horzsolások, és ezt egyre jobban érezte az évek múlásával, de azt is, hogy bármihez kezd, valahogy mindig, ha csak egy parányi mellbedobással is, de megelőzik, és ő mindig később ér célba.

Az első nagy sikertelenség akkor érte, amikor nem vették fel a híres magyar gimnáziumba. Az őszi pótfelvételen a helyi román gimnáziumban próbált szerencsét. Oda felvették.

Átcsöppenni magyar osztályból egy teljesen más környezetbe nem volt könnyű. Kínlódott is eleget, váltakozó sikerrel. Ellenben kitartó volt, és szívós.

Amikor tornaórán a tornapályán futott harmadik kör után a diákok nagy része már kapkodta a levegőt és nyilallások, szúrások fékezték az iramot, ő jó, ritmusos tempóban, akár tízszer annyit is le tudott volna futni. „Talán ez eredményes lesz hosszútávon!" - gondolta ilyenkor.

Érettségije közepesre sikerült, de egyetemi felvételije nem.

A katonaságnál szívóssága előnyt jelentett. Eléggé bírta a fizikai fájdalmat is. Gyakran feszültek izmai és órákon át folyt az izzadság a hátán. Ilyenkor az apjára gondolt, és akkor kezdte megérteni, hogy milyen lehetett rabként dolgozni, és várni a következő napot, s a következőt, heteket, hónapokat, éveket, és remélni, hogy egyszer majd azt mondják: elég, vége a büntetésének, hazamehet.

Apját az ötvenhatos magyarországi események után másfél évvel valaki besúgta, amikor munkahelyén egy vacak intézkedés miatt, ennyit mondott: - Ezeket is fel kéne akasztani! Ennyit. Két nap múlva este, sötétben megállt házuk előtt egy autó. A meseautó.

Ő akkoriban nyolcadik évét töltötte, másodikos elemista volt, és határozottan emlékezett arra az estére, habár nem értette, hogy mi történik, de érezte, hogy valami nagy baj van. Éppen vacsoraidő volt, amikor két bőrkabátos civil, rövid kopogás után, belépett a konyhába. Nem sokat teketóriáztak, közölték, hogy az apjának velük kell mennie. Néhány dolgot magával vihet. Apja nem kérdezett semmit, sápadtan, szótlanul, mint aki már mindent ért, vette elő kopott táskáját, és tette bele borotvakészletét és pizsamáját, pedig biztosan tudta, hogy ezeket sem használhatja sokáig, a börtönben nincsenek ilyen örömök sem.  A keze remegett.

Anyja dermedten állt a vaskályha előtt, kezében a rántottás serpenyővel, és síri hangon kérdezte: - Hová viszik a férjemet? - Majd értesíteni fogják, asszonyom! - válaszolta az egyik egészen udvariasan.

Másnap délelőtt az anyja a rendőrségre ment, délután is, érdeklődött felőle, de nem engedték találkozni vele. Harmadnap el is vitték a városból. A rögtönítélő bíróság - nevéhez híven - azonnal és zárt ajtók mögött hozta meg az ítéletet. Három évig nem is tudták hol van, csak sejtették.

Rövid ideig egy hírhedt erdélyi börtönben volt. A politikai elítélteknek szánt cellába zárták, aztán egy másik börtönbe helyezték át, végül a Duna-deltába került. Sást, nádat vágott, és sok alantas rabmunkát végzett.

Amikor hazaengedték, olyan volt, mint egy hajszolt vad, minden kis zajra, zörejre megrándult. Sokáig éjjeleken át felriadt álmából, hirtelen felült, körbenézett, mint aki nem tudja, hogy hol van, aztán visszafeküdt, és órákig nézte sötétben a mennyezetet. Ügyes szakember volt. Nem ment vissza régi munkahelyére, hanem egy másik, kisebb vállalatnál alkalmazták. Onnan ment nyugdíjba.

A történteket az anyjától tudta meg az évek folyamán, és ahogy cseperedett, egyre többet és többet. Az apja erről nem mesélt, és ő sem kérdezősködött.

A második sikertelen egyetemi felvételije után a filológiától a teológia felé fordult. Ez kezdte érdekelni, de magának sem tudta pontosan megmagyarázni, hogy miért. Megint keményen tanulni kezdett, és gyakran, hosszasan töprengett és merengett el az új gondolatokon, amelyek szinte váratlanul törtek lelkébe és agyába, új világot sejtetve előtte. A magyar irodalmat is be kellett pótolnia, amit a román gimnáziumban természetesen nem tanult.

Felvették, és elvégezte a kolozsvári Református teológiai egyetemet. Lelkész lett. A Barcaságba, fenyőkkel teleszórt kis, hegyi városkába került. Oda követte felesége - akivel utolsó éves egyetemista korában kötött házasságot -, aki otthagyta szülővárosában a tisztviselői állást, és tiszteletes asszonyként, eleinte a még a nem létező kántor helyét is betöltötte. Egy év múlva házasságukat az Úr leánygyermekkel áldotta meg, újabb év múlva pedig egy kisfiúval.

Csendes volt a kisváros, túl csendes. A gyülekezetben csak néhány idős és középkorú hívő hangja segítette magasba szállni a zsoltárok szárnyát.

Őt év múlva a hetvenezer lakosú szülővárosuk közelébe, egy kis faluba sikerült áthelyezkedniük. A parókia barátságos volt, a papi lak ott állt a templom mellett, nagy kerttel, de a gyülekezet itt is olyan volt, mint egy gyenge méhcsalád. Nem szívesen jártak templomba, pontosabban csak kevesen. A többit hol ilyen, hol olyan munka kötötte le, tartotta távol a vasárnapi istentisztelettől.

Kevés volt a gyermek is, ellenben felesége megkapta a nyugdíjba vonuló magyar tanítónő állását a falu egy négyosztályos iskolájában. Itt tanulták meg gyermekei is a betűvetést. Minden második vasárnap délután egy öt-hat kilométerre lévő faluba is átjárt istentiszteletet tartani. Így telt el néhány év.

Aztán úgy adódott, hogy egyszer-kétszer szülővárosában helyettesítette az ottani „nagy” papot, és jól megértették egymást. Egyre bővebben akadt munkája a városi parókián is.

A nevesebb parókiák szinte kivétel nélkül, csak akkor cseréltek gazdát, amikor a nyugdíjazással üresen maradt szószékre más gyülekezettől jött el a lelkész, ami akaratlanul is kisebb-nagyobb láncreakciót indított el. Olyan volt ez a mozgás, akár az elektronoké az atomban: minél nagyobb az energiájuk, annál magasabb szintre kerülnek. Két év múlva, a püspökség beleegyezésével ő lett a kisegítő, városi pap. Beköltözött családjával a városba, megkapták a református parókia vendéglakását, amelyet nem igen használtak a vendégek, mert eléggé messze volt a templomtól és a város központjától. Gyermekeinek sem kellett ingázniuk az iskolába, és nagy segítséget jelentettek a nagyszülők is. Csak a felesége járt ki autóbusszal továbbra is falura tanítani.

Minden rendeződni látszott. Már nem remegett a lába sem, amikor talárral a vállán megindult felfelé a szószék lépcsőjén. Hangja nyugodtan, szépen csengett a hófehér boltíves teremben. Az idősek, a rokonok, akik gyermekkora óta ismerték mint csendes kisfiút, egymásnak súgták, vagy csak magukban állapították meg elismerően, hogy lám-lám milyen jó pap lett, és talán még  feljebb is viheti. Egyre többen kedvelték.

Az apja is, ünnepekkor, fenn a karzaton, a kórusban, szép basszusán, lelkesen és egy árnyalattal erősebben énekelte Isten dicséretét. Anyja majd minden vasárnap saját kertjükből szedett halvány-rózsaszín bazsarózsával lépett be a templom ajtaján, amit a szószék előtti fehér abrosszal terített kerek asztalra tett. Talán ez jelentette számára a legnagyobb örömet.

És akkor jött az 1989-es forradalom, amely hatalmas lyukat vágott az állambiztonsági szervek, a szecuritate mindent bekerítő hálóján. Megszűnt a diktatúra, és a politikai erők újrarendeződéséig a társadalom nagyot szippantott az évtizedek óta hiányzó és most sokszínűen betóduló szabadságból. Láncok és bilincsek pattantak szét.

Leginkább talán a magyar egyházakat minimálisra szabott mozgástérbe kényszerítő démoni vasmarok szorítása enyhült. Botorság lett volna azt hinni, hogy teljesen megszűnt, de az egyházi élet fellélegezhetett. Mégis, ekkortájt kezdte úgy érezni, hogy a parókián furcsa módon változnak a dolgok, és a hangulat is. A nagypap kisebbik fia váratlanul apja nyomdokaiba lépett. Sikertelen próbálkozása után letett a gépészmérnöki pályáról, és talán apja tanácsára - ki tudja? - a lelkészi hivatást választotta, és már a második egyetemi évet kezdte.

Ekkor érezte először, hogy valami megroppant a nagypappal való kapcsolatában, akinek lépései olyanok lettek, mint a játékosoké a sakkban: óvatosak, kiszámítottak, bekerítők, célratörők, mattolók. Elmozdultak a bábuk, és más érdekek kezdték húzni a szálakat, mint az elején. Aztán ahogy teltek a hónapok egyre jobban érezte, hogy a pálya szélére akarják szorítani. Fékezni próbálják, kimozdítani egyensúlyi helyzetéből. A nagypap hangja fakóbb lett, és már csak a hivatali papírmunkát osztogatta rá. Egyre ritkábban került a szószékre. Ezt mások is észrevették. Amikor aztán a holland lelkész-delegáció látogatásakor angol tudásával elismerő sikert aratott és hamarosan meghívót küldtek - nem névre szólót, de nyilvánvaló volt, hogy neki szánták -, és felajánlottak egy féléves hollandiai ösztöndíjas tanulmányutat, a nagypap viselkedése nyíltan ellenségessé vált, és vitára került sor közöttük. Érezte, hogy zsákutcába került. Nehezen, de úgy döntött, hogy más parókiát keres, és ott fog tovább szolgálni.

Egyik barátja, volt évfolyamtársa, akivel azóta is tartja a kapcsolatot, segíteni tudott. Egy Nyárád menti magyar falu megvált nyugdíjba vonuló lelkészétől, barátja parókiájának szomszédságában. Ezt a parókiát pályázta meg. A püspökség meglepő gyorsasággal - amin eléggé csodálkozott - jóváhagyta kérvényét. Azonnal elkezdte a parókia átvételével járó adminisztrációs munkát. Jött, ment, telefonált, utazott. Gyakran a parókia kocsijával hajtott haza, hatvan kilométerre, a családjához.

Így történt akkor is. Március közepe volt. Nem járt későre az idő, de gyorsan sötétedett. Eléggé fáradt volt, de még fia lefekvése előtt akart hazaérni, meg akarta nyugtatni. Attila már hetek óta nyaggatta azzal a kerékpár-vásárlással.  A falu határában járt, rendesen nyomta a gázt. Éppen a szemüvegét igazította, amikor egy szembejövő kocsi felvetődő fényszórója teljesen megvakította. Azonnal levette lábát a gázról, de a következő pillanatban az úttest szélén emberi körvonalat látott, és akkor hirtelen fékezett. Már késő volt. Az ütközés tompa hangja és a motorháztetőre zuhanó test látványa megdermesztette. Alig tudott kimozdulni a volán mögül. Amikor kilépett és meglátta néhány méterre a felborult gyermekkocsit, reszkető térde megroggyant, és érezte, hogy vége a világnak. A motorháztetőn nyöszörögve megmozdult az anya, de ő a kikövezett árokba rohant, ahol egy félév körüli csecsemő feküdt. Fölkapta a kis testet, de az már nem élt. Szörnyű volt, érezte, hogy összedől benne a világ. Ordítani szeretett volna, de nem jött hang a torkán. Megölt egy gyermeket. - Istenem, mit tettem? – rebegte. – Én, aki szolgád vagyok, és akaratodból már annyi csecsemőt kereszteltem és áldottam meg! Miért büntettél így meg, Uram?

Mindennek vége. Összetört minden, amit eddig felépített. E szörnyű pillanat tragédiája dominóként döntötte halomba hosszú évek kemény munkáját. Amit nem lehet elölről kezdeni, úgy, mint egy elrontott játékot.

Az anya combcsonttörést szenvedett. Nagyon megsiratta a csöppséget, harmadik gyermekét. A falu is felbolydult, megoszlottak a vélemények. Támadták és védték, de a parókiát már nem vehette át. Szörnyen érezte volna magát, és egyszerűen nem tudott volna az emberek szemébe nézni.

Azóta is mázsás súly nyomja lelkét, és most sem érti, hogy mit keresett az anya a gyerekkocsival a sötétben az út szélén, amikor mindkét oldalon járda is volt. A lelke élő seb, hiába egyezkednek az ügyvédek.

Közeledik a karácsony. Milyen lesz a szenteste? Milyen más lesz! Annyira sajnálja családját, gyermekeit. Mintha egy kicsit őket is megölte volna. Itt fog ülni megint, mint oly sok estén és éjjelen át, olvasni fogja a szentírást, mint most, igen, és mintha csak most venné észre kezében a bibliát, remegő kézzel nyitja ki, de alig látja a betűket, a sorok feloldódnak a szemébe gyűlő könnyekben és alig hallhatóan suttogja:  - Eli eli lama sabaktani...   
Baritz Lajos 

Az ékezet

Megszületett Székely doktor úrnak elsőszülött gyereke. Akkor még nem tudhatta, hogy egyszülött lesz, mert több nem jön össze. S ha már fiú lett, illő, hogy a hagyománynak megfelelően, a saját nevét örökölje, miként visszamenőleg öt nemzedéken át mindig volt egy András a Székely családban.

Csak most valami közbejött és nem András, hanem Andrei névre állították ki a születési bizonyítványt. Ez pedig nem tetszett a doktor úrnak, nem is vette át az igazolást, mert az ő fia András és nem Andrei. Három nap múlva kész lett az igazolás. Örömmel ment, hogy átvegye. Rendszer ide, rendszer oda, románosítási törekvés ide vagy oda, de az ő gyereke magyar gyerek. Tudtával ő az apja a gyereknek, és úgy íratja be, ahogy akarja, nem úgy, ahogy mások akarják.

És amikor átadták az új igazolást, megdöbbenve állapította meg, hogy ismét elírták, igaz, csak egy ékezet hiányzott, de az most mind a vezeték- mind a keresztnevéből, vagyis: Szekely Andras. Most már harmadszor írta rá egy tiszta lapra a gyerek nevét: Székely András. És azt is kijelentette, hogy addig nem hagyja el a hivatalt, amíg erre a névre ki nem állítják az igazolást.

Lett is nagy lótás-futás, a tisztviselő néhány ajtón beszaladt, majd ki, amíg végül az igazgatóhoz került az ügy. Az pedig, amikor megtudta, hogy más másodszor se sikerült jó igazolást kiállítani, beleegyezett, hogy adjanak olyan igazolást, amilyet kér az édesapa.

Volt is öröm a családban, hisz a következő nemzedék is viselheti az András
nevet. Igaz, csak egy ékezet, de a magyar nyelv gazdagságához hozzátartozik. Mindenkinek elmondta sikerélményét, és arra bátorított mindenkit, hogy hasonló helyzetben kövessék a példáját, és járjanak utána, ha gyerekük nevét nem akarják helyesen anyakönyvezni. Még pezsgőbontás is lett belőle, hogy nyomatékosítsa a tett fontosságát.

                                                                                                 *

Huszonkét év telt el a nagyszerű pezsgőzéstől, amikor Székely doktor úr barátaival, munkatársaival ismét pezsgőt bontott. Az alkalmat az adta, hogy a fia szerencsésen disszidált és megérkezett Ausztráliába. Nem is szándékszik onnan hazajönni, hiszen elege volt a kommunista diktatúrából, a nélkülözésből, és az elrománosító törekvésekből. Ott legalább szabadon élhet, és megvallhatja magyarságát. Nem kényszerítik, hogy beolvadjon. S hogy könnyebb legyen az érvényesülése, ne jelentsen nehézséget a társadalomnak, a nevét is lefordíttatta, hisz olyan nehéz, szerinte, az ausztráloknak kimondani a Székely András nevet. Sokkal egyszerűbb lesz a Secler Andrew névvel boldogulni. Különben is a magyarság az ő szívében, a tudatában van – gondolta.

Otthon pedig az édesapa tele volt örömmel, mint amikor kiharcolta az ékezetet, mert a fia célba ért. Az ismerősök pedig osztoztak az apa örömében.

Úgy eszembe jut áldott nagyapám, aki nem ítélkezett senki felett, de most minden bizonnyal gondolná magában: Nem engedjük, hogy kiforgassanak magyarságunkból, de ha a helyzet úgy kívánja, mi önként mondunk le róla, mert forog a kerék. Megpödörné bajuszát és csendesen még hozzátenné: „Nahát! Hogy mik vannak!”

            Álmodott anyám


Egy szebb, jobb világról álmodott anyám,
mikor kínok között világra hozott,
meg is valósul majd az álom talán,
nem lesz sorsunk mindig ilyen átkozott.
Anyám álmát most én viszem tovább,
melynek egy része valóra is vált,
hisz nem lett az élet sokkal mostohább
lelki életemben, gondolom, kivált.
Azt a szép világot tovább álmodom,
mindenik napomba újra áthozom;
a nap elején teljesülni látom,
közben rájövök, az egész csak álom,
és minden bizonnyal álom is marad,
mert közben az élet gyorsan elszalad.

                                  2022. február 1.

SERDÜLT BENKE ÉVA

Vejnemöjnen muzsikája

                                                                                                                        Nagy Kálmán (1939-1971.)

A legszebb gondolatot a Kalevaláról Kosztolányi, a Nyugat költője írta: „Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz –az egyetlen az egész világon - melynek szemlélete művészközpontú, irodalomközpontú. Ha hódolni akarunk Suominak, testvéreink országának, mondhatjuk ezt: Dalból született.”

A Kalevala ma már a világirodalom része, mely az idő és tér korlátain túl is hat.

Miért fordítják még ma is a világ számtalan nyelvére ennek a kicsiny népnek a kincsét? S miért szeretjük mi, magyarok? A választ talán a Kalevala összegyűjtésének korában, a XIX. században kell keresnünk. A romantika kora ez. Az európai nemzetek a múltjuk, a gyökereik felé fordulnak, önismeretüket segíti a már homályba vesző történelmi múlt feltárása. Az elfeledett mítoszokat még őrzi a népi emlékezet, ezeket gyűjtik össze szorgos kutatók.

Mi, magyarok ekkor a nyelvünk eredetét kutatjuk. Reguly Antal, a nyelvész korábbi kutatásaiból már sejti a finnugor eredetet, érdeklődéssel fordul a finn nép nyelve, kultúrája felé. Éppen, amikor északi rokonaink földjére indulna kutatni, 1835. február 28-án jelenik meg az első Kalevala (Régi Kalevala a finn címe), Elias Lönnrot gyűjtésének eredményeként. Később, 1849-ben megjelenik az Új Kalevala, ez már 50 éneket tartalmazott, 22795 verssort. Talán nem véletlen ez az egybeesés! Mi a nyelvrokonságot kutatjuk, és még nem sejtjük, hogy milyen messzire vezetnek a szálak, az Uralon túlra, Szibériába, a chantik, manysik földjére…A finnek népük eredetét keresik, az ősfinn valóságot, melyet a Balti-tenger vidékén kétezer éve őriz a népi emlékezet. A mi emlékezetünk csak keveset őrzött meg az ősi múltból, ezt a keveset költi egybe Arany János Rege a csodaszarvasról című műve, illetve a Keveháza. Ezt a hiányt pótolja Vörösmarty honfoglalás tárgyú eposza, a Zalán futása, ezt álmodja eposztrilógiába Arany a Csaba királyfiban.

         Reguly Antal rögtön le is fordít néhány éneket a Kalevalából 1839-40-ben. 1850-ben Hunfalvy Pál nyelvész, aki személyesen ismeri Lönnrot doktort, szintén lefordít néhány részt. Az első teljes magyar nyelvű fordítás 1871-ben jelenik meg, a műnek nincs nagy visszhangja, a fordítás nem túl sikeres, a fordítóról, Barna Ferdinándról hamar elfeledkezik az irodalom világa. Az első igazán sikeres fordítás a Vikár Béláé, 1908-ban. Nagyon sok kiadást ért meg, a Kalevala neki köszönhetően iskolai tananyaggá vált. A legutolsó magyar fordítás Szente Imre munkája, ez 1987-ben jelent meg Münchenben. Előtte Rácz István fordította le 1976-ban Helsinkiben. Ma több mint ötven nyelvre fordították le a Kalevalát, a fordítások zöme eredeti finn szövegből készült, de a nagy világnyelveken megjelent fordítások sok más munka alapjául szolgálnak. Az elmúlt években az udmurt fordítás készült, érdekes, hogy ehhez a már meglévő magyar fordításokat használják.

Sorrendben a harmadik magyar fordító az erdélyi születésű Nagy Kálmán (Felsősófalva,1939. május 5.- Kolozsvár, 1971.október 9.). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos középiskolai tanári oklevelet az ötvenes évek végén. Nagybányán kezdte tanári pályafutását, ekkor kezdte fordítani a Kalevalát. Finnül az egyetemen tanult, mint bölcsészhallgató két szemesztert ismerkedett a finn nyelvvel. Ám érdeklődése a rokon nyelv iránt egyre nőtt, szótárakból, könyvekből tanult, s a hatvanas évek végén már jól beszélte a nyelvet. Lefordította Martti Larni A szép disznópásztorlány című regényét puszta nyelvgyakorlásból, meg is jelent 1967-ben a Kriteron Kiadónál, közben dolgozott egy magyar nyelvtankönyvön a 7. osztályosok számára és  előkészítette a Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire nyelvművelő könyvét (Kriterion Könyvkiadó 1970.) Miközben végtelen szorgalommal, türelemmel sok-sok jegyzetet készítve, a már meglévő sorokat csiszolgatva a maga kidolgozta elveinek megfelelően újrafordítja a Kalevalát. Egy nyilatkozatában ezt írta a műről :„A Kalevala szemléletes képei sokszor emlékeztetnek a mi népdalainkra, hangutánzó és hangfestő szavai, szokatlan szóképzései talán inkább a népmesék nyelvezetére. Egyszerűsége, drámaisága meg gyakran a népballadákat juttatja eszünkbe. Azt szeretném, hogy a mai olvasó könnyebben megértse, átérezze, jobban a mélyére tudjon hatolni a Kalevalának.”

Nagy Kálmán Kalevala fordítását erdélyi Kalevalának nevezi az irodalomtudomány. A fordító nyelvi tudatában ott voltak az erdélyi folklórkincs gyöngyszemei, protestáns őseinek szép veretes nyelvezetét örökségként hozta magával, ritmusában az ószékely és csángó népköltészetet érezhetjük, sűrítettségében pedig az erdélyi népballadák sajátosságait. Fordításából az énekmondás öröme sugárzik. A fordítás őrzi a finn gondolatritmus hagyományait, az egymással szemben ülő két énekes kezüket összekulcsolva énekelve adják elő az ősi szöveget, az első énekes elénekelt sorának utolsó szavába kapcsolódik be a másik, megismételve az utolsó szót, ringó, lassú testmozgással kísérve az előadást, mindez a szöveg ritmusán is érzékelhető. Nagy Kálmán rövidre szabott életéből több mint tíz évet áldozott erre a munkára, de művének megjelenését már nem érhette meg. Nagybányáról Kolozsvárra költözött családjával 1971-ben, az Utunk című irodalmi lap szerkesztője lett. 1971. október 9-én alig 32 évesen halt meg.

A Kalevala középpontjában álló szampó, csodálatos malom, minden bőség, gazdagság, boldogság forrása, maga a világot tartó oszlop, a csillagos ég, az élet titkainak megismerése a fordító számára immár elérhetetlen maradt.

A Kalevala darabjai, a runák a nép ajkán éltek ezer éven át, szinte változatlanul, az öreg emberek több ezer sort őriztek belőle, megtartva az ősgermán szavak ősi hangalakját is. Nagy Kálmán ezeket a runákat tíz év munkájával ültette át a legszebb magyar nyelvre, aztán elment megkeresni Vejnemöjnent és társait a csillagos égen túlra.

Kalevalája 1972-ben Bukarestben jelent meg Nagy Máriának, a fordító özvegyének jegyzeteivel. A kiadó előszavában ezt olvassuk: „Egy fiatal akaratnak jó tíz esztendős gyümölcsét kapja tehát itt az olvasó. Úgy véljük: a vállalkozás nagyságában, gondosságában és nemességében is az elődökhöz méltó munkát végzett a műfordító.”

         Ki volt Nagy Kálmán? A pályatársa, Szilágyi Júlia, kolozsvári irodalomkritikus ezt írja róla: „A látszat ellenére Nagy Kálmánt a győztesek közé sorolnám. A legnehezebb párviadalban, magányos, rejtett küzdelemben, kegyetlen és igazságtalan feltételek között küzdött. Páratlanul bátor volt, ragyogó tehetség, maga az értelem, becsület, lovagiasság. Olyan erények eleven ötvözete, hogy maga is, mint a Kalevala nagyszerű tolmácsolója leginkább az eposzok hőseire emlékeztetett. Nem ő az első hős, aki nem érte meg a győzelmét. Csak azt reméljük, hogy a kegyelem perceiben azért tudta…”

Annak az embernek, aki finn nyelvtudását ilyen magas szintre emelte, aki a magyar irodalomnak az egyik legszebb Kalevala fordítást adta, soha nem adatott meg, hogy eljusson oda, ahol művének hajdani hősei éltek, Finnországba. Egyetlen meghívásnak sem tudott eleget tenni, mert nem adtak neki útlevelet. Finn kapcsolataiért zaklatták, még nyelvtudása is gyanús volt egy beteg, gyanakvó rendszer szemében. Pályatársait, Páll Lajos festőt, Páskándi Géza költőt, Dávid Gyula fiatal tanársegédet és másokat, a mindenkit gyanakodva figyelő diktatúra évekre kiiktatta a társadalomból, államellenes cselekvések gyanújával száműzte az 1956-os események után mintegy büntetésként a magyar forradalommal való együttérzésért. A világ végén működő kényszermunka táborokban morzsolták napjaikat. Ceausescu Romániájában a Nagy Kálmánoknak pusztulniuk kellett.

Tragikusan hamar vesztette életét a Kalevalát illusztráló kiemelkedően tehetséges grafikus, Baász Imre is Sepsiszentgyörgyön, sokak szerint ő is szálka volt a letűnt rendszer szemében. A kolozsvári képzőművészeti egyetemen végezte tanulmányait, diplomamunkája volt egy illusztráció sorozat volt a Kalevala eposzhoz, a Nagy Kálmán könyvéhez, amely a következő évben, 1972-ben jelent meg. Az illusztráció sorozat elindította alkotóját a siker útján, még abban az évben elnyerte a bukaresti Országos Könyvesszalon II. díját. Majd Helsinkiben is díjat kapott, de ezt csak 1988-ban vehette át a román hatóság hozzájárulásával, és részesülhetett egy alkotói ösztöndíjban, Finnországban. Korai halála nagy vesztesége volt az erdélyi képzőművészetnek.  

         2003.január 22-én, a magyar kultúra napján e sorok írója Pakson megemlékezést szervezett Nagy Kálmán életútjáról, és legismertebb munkájáról, a Kalevaláról. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a budapesti finn nagykövetség kulturális attaséja, Kirsi Rantala asszony. Díszvendég volt Nagy Mária Kolozsvárról, valamint Nagy Kata és Nagy Péter, Nagy Kálmán gyermekei. A Kalevala irodalmi értékeiről Varga Piroska Ildikó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem fiatal tanársegéde tartott előadást. E sorok írója felolvasta Viljo Trevonen, finn irodalomtudós levelét, melyben köszönti a résztvevőket, és megemlékezik Nagy Kálmánról. Ezt írta többek között: „Most már meg vagyok győződve arról, hogy nem veszik feledésbe az ő Kalevalája. Remélem, még a jövő nemzedékek is kézbe veszik ezt a Baász Imre illusztrálta remekművet. A finn nép nagy hálával tartozik Nagy Kálmánnak szívós munkájáért, mely révén a finn lelket közelebb hozta a magyar olvasóhoz.”

Emlékezzünk Nagy Kálmánra a fordító szívéhez oly közel álló bölcs Vejnemöjnen búcsúszavaival: „Maradj meg fiaid mellett,

                                               gyermekeid gyámolítsad,

                                               legyél vigyázójuk éjjel,

                                               legyél nappal őrizőjük,

                                               haragos nap meg ne süsse,

                                               haragos hold meg ne bántsa,

                                               haragos szél meg ne fújja,

                                               haragos eső ne verje,

                                               kemény fagy meg ne fagyassza,

                                               esős idő el ne verje!

                                               Vasból sövényt veressél,

                                               kemény kővárat rakassál

                                               jószágomnak védelmére,

                                               két felől népem körébe,

                                               földtől felérjen az égig,

                                               égtől leérjen a földig,

                                               legyen oltalmam, lakásom,

                                               bizodalmam, bátorságom,

                                               irigy ártani ne tudjon,

                                               rontó rabolni ne tudjon,

                                               amíg a világon élünk,

                                               amíg arany hold világít!

                                                                           Serdült Benke Éva, 2003.

Függelék

A majdnem húsz évvel ezelőtt született fenti írás nem tér ki a finn nyelvrokonság kérdésére, mely kiinduló pontja lehetett Nagy Kálmán Kalevala iránti érdeklődésének. Ma már tudjuk, hogy a nyelvrokonság egyben nem jelenti az egyes nyelvcsaládokba tartozó nyelveket beszélő népcsoportok genetikai rokonságát is. És azt is tudjuk, hogy a honfoglalás-kori és a jelenkori magyar népességnek jelentős rokoni kapcsolatai vannak a genetikai összehasonlítás alapján egyes ázsiai populációkkal. De miután a kutatások, vizsgálatok értékét meghatározza a minták kis száma, csak azt fogadhatjuk el, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de úgy véljük, a finn néppel nem állunk genetikai rokonságban. Nagy Kálmán a finnekben bizonyára rokonnépet is keresett, testvérnemzetet, a magyarságot számában és országában megcsonkító európai nagyhatalmak között, nyelvét, kultúráját megismerve ősi múltját is feltárta a Kalevala fordítással. Ám a hatalom vizsla szemekkel őrködött, nehogy barátokra is találjon köztük.

            Az 1990-es évek végén e sorok írója és magyar- és történelem tanár kollégái meglátogatták Erdély híres iskoláit, könyvtárait. Kolozsváron a Házsongrádi temetőben kis koszorút helyeztek el Nagy Kálmán kopjafájánál. Ám nem voltak egyedül a kegyeletükkel. Egy kis finn csoport állta körül a kopjafát, különös dallam és nyelv hangzott fel, ők énekeltek a Kalevalából a fordító Nagy Kálmán emlékére. Pár lépésre onnan volt látható a Szilágyi család síremléke, Hervay Gizella költő, Szilágyi Domokos költő, és egyetlen gyermekük, (aki a bukaresti földrengésben vesztette életét,) a tizenöt éves Szilágyi Attila sírhelye. E sorok írója csak magában idézte fel a tragikus sorsú Hervay Gizella Siratófal című versének sorait: „Szabédi László / Nagy Kálmán / Szőcs Kálmán / Szilágyi Domokos / Szilágyi Attila / Dankanits Ádám / Dankanits László / Bretter György / Nagy Pál / Kemény Zsuzsa / Varga Katalin / Tánczos Gábor…” És akinek a neve csak később kerül fel a láthatatlan siratófalra, maga Hervay Gizella. Mindnyájan az erdélyi magyar kultúra veszteségei, egy minden múltat eltörölni akaró diktatúra áldozatai.

A Kalevalából választott szövegrészlet a 2003-ban írt megemlékezésben mára hihetetlenül fontos aktualitást nyert „Vasból sövényt veressél, / kemény kővárat rakassál / jószágomnak védelmére, / kétfelől népem körébe…”

Vejnemőjnen népe honnan tudta ezelőtt ezer évvel, hogy barbár idők jönnek, védeni kell kis, megmaradt hazánkat, gyermekeinket, földünket, ha meg akarunk maradni?

KESZEG TIBOR

A FAJDKAKAS

M.-nek nagyon tiszta, egyben furcsa, álma volt: a fenyőerdő öreg menedékházának emeleti ablakából nézte a távoli, ködös hegyhátat, és a nyitott ablakon át simogatónak érezte arcán a völgyből áramló friss, gyantaillatú párás levegőt. Nedves tobozokat díszként aggatott magára az ablaktól pár méterre magasodó fenyő, és csend honolt mindenütt, az erdő nyugtató csendje.

Egy közeli fa ágán valahonnan hirtelen egy nagytestű, szép fajdkakas jelent meg, hevesen forgolódni kezdett, majd, mintha észrevett volna valamit lejjebb a lombok között, azt kezdte figyelni. M. mozdulatlanul nézte a fajdkakast, tollainak színét, aki nem vette észre őt pár méterről sem. M-et furcsa érzés kerítette hatalmába. Azt érezte, hogy egy másik ablakból valaki, aki nem látta őt, vadászpuskával céloz a kakasra, és pillanatokon belül lőni fog. M. feszülten figyelt, de nem tett semmit az elkövetkező esemény ellen. Pedig rohannia kellett volna ama másik ablakhoz, félrelökni a puskát, vagy füttyel elijeszteni a madarat. Csak állt, tehetetlenül, és nézte a lefelé figyelő hímet. Gyönyörű volt és kiszolgáltatott. Esélytelen.

És eldördült a fegyver. A madárnak nem volt ideje fölnézni, tekintete félmagasságban megállt. A lövés a fejét és nyakát érte, a sörétek nyomán a tollak szétnyíltak, az alsó pelyhek világosabb színe villant fel egy pillanatra, amint erejének teljében felborzolta magát. A kakas még leheletnyit megemelte fejét, mintha fel, rájuk akarna nézni, de aranyszínű szemében már nem volt élet, csőre szegletében előbuggyant egy sötétvörös vérgyöngy, feje hátracsuklott, és lassan hátra bukva zuhant le a fenyőágak között.

M. lerohant a lépcsőn, ki a menedékházból, lefelé a mohás sziklák között, de a fenyőfa furcsa módon mintha egyre messzebb került volna. Hosszúnak tűnő idő után csapzottan és kifulladva ért a fához. Nagy meglepetésére a fa tövénél az élettelen madár mellett egy idős ember állt, aki mintha várta volna őt. Tétován, lassan gyűrött zsebkendőt húzott elő farzsebéből, és reszkető kézzel törölte meg borostás állát. Amikor felnézett, mélyen ülő világos-kék, de inkább szürke szeméből könnycsepp gördült le sovány arcán, amit gyorsan letörölt. Mélyet lélegzett, állt némán, mozdulatlanul, és az élettelen fajdkakast nézte.

- Miért, miért? – rebegte végül szinte hangtalanul.

                                                           *

M. reggel fáradtan, meggyötörten ébredt. Az október végi szürke reggelen esni is akart, meg nem is, de az utcák nedvesek voltak a hajnali, szemerkélő esőtől, ami elállt, csak gyenge szél maradt utána, ami meg-meglódult a kanyargó, hosszú főutcán. Az épületek komoran sorakoztak, maguk elé meredve, mint mozdulatlan, fáradt öregek. Fölöttük egyszínű, sötétszürke volt az ég. A házak ablakaiból kialudtak a fények. A munkába járók jóval korábban indultak el otthonról, sőt a tanulóknak is már az iskolában kellett lenniük.

Fél kilencet mutatott az óra. Alig volt járókelő az utcán. A két kocsiból álló sárga villamos előbukkant a kanyarból, és lassítva érkezett a megállóba néhány utassal. M. a második kocsiba szállt fel, és baloldalt az ablak mellé ült. Tőle kissé előbbre, jobboldalt feltűrt galléros, kopottas lódenkabátos férfi foglalt helyet. Arca szabályos volt és borostás, nagyon fáradtnak látszott. Olyan ötven körüli lehetett, de nehéz volt ezt pontosabban megállapítani. M.-nek úgy tűnt, hogy már látta valahol ezt az arcot. Közben a villamos egyenletesen haladt a főtér felé, csak időnként döccent kattogva a váltóknál. A lódenkabátos mozdulatlanul nézett ki az ablakon, aztán lassan egy kis papírcsomagot húzott elő kabátja zsebéből, amit lassan, nagyon lassan bontogatni kezdett, majd kivett belőle valamit és gyorsan a szájához vitte. M. nem látta, hogy mit, ezért még jobban figyelt, amikor az idegen megismételte a műveletet. Felvágott volt a csomagban, néhány szelet párizsi, amit sebtében egyenként falt föl. Nagyon éhes lehetett.

M. sajnálni kezdte.  Ki tudja, milyen élete van ennek az éhesnek? A villamos még kanyarodott egyet, mielőtt a főtérre ért, ahol mindketten leszálltak. A teret övező épületek közül a kiemelkedően elegáns, felújított évszázados épület ablakainak szemöldökpárkányára felborzolt tollú galambok húzódtak a hideg őszi eső elöl. Helyenként elhullott vörös rózsa sziromlevelek tapadtak a vizes járdára.  A lódenkabátos megigazította gallérját, és a reggeli csendbe burkolózott kis parkon át a túloldali kávézó felé indult. M. a megállóból figyelte, majd pár perc múlva ő is bement a kávézóba.

A talponálló kerek asztalainál alig volt vendég. M., miután megkapta kávéját, a pulttól a lódenkabátos asztalához indult. - Szabad? – kérdezte. - Tessék – jött a válasz a lódenkabátostól, aki gyufásdobozán babrált, szálat vett ki belőle, és csak azután pillantott M.- re.  Mélyen ülő világoskék, de inkább szürke szeme volt. Olyan arc volt, mint az öregé a lelőtt fajdkakas mellett.

-Hetente kétszer-háromszor fordulok meg itt, de magát még nem láttam. Ritkán jár erre?- kérdezte M. - Elég ritkán, csak ha dolgom akad a közelben. Most behörpintem ezt a kávét, aztán rohanok a kórházba, bár csak ne kéne! – sóhajtotta, és mélyet szívott a cigarettából. De miért is mondom ezeket magának? – nézett kérdően M.- re. - Csak nem beteg? – kérdezte M. - Lelkileg bizonyára, de erről talán máskor. Most édesanyámhoz megyek a kórházba. A viszontlátásra.

Pár nap múlva megint összefutottak a kávéházban. - Bevallom, céltudatosan jöttem, és reméltem, hogy itt találom, és elbeszélgethetünk – mondta a lódenkabátos M. asztalához lépve.  Többször eszembe jutott az elmúlt héten, és meg is kérdezném: maga pszichológus? - Miért gondolja? - tért ki mosolyogva a válasz elől M. - Mert olyan jól tud hallgatni! De a viccet félretéve, nem történt magával, hogy egy idegennel, néhány mondat után már hamarább szót értett, mint a rokonával vagy az ismerősével? Hogy őszintébben tudott beszélgetni? Maga rokonszenves, de azon töprengek, hogy miként csalogatja ki a szót a másikból? - Nem, nem vagyok pszichológus, de sok embert és még több szerepet láttam életemben – válaszolta M. - Önt is érdekesnek tartom, és akkor keltette fel érdeklődésem, amikor pár napja a villamoson sebtében eszegette a pár szelet párizsit, amit a zsebéből kotort elő. Akkor jöttem ide asztalához. - Ezt nem gondoltam volna! – csodálkozott el a lódenkabátos. Pirulok a párizsi miatt, de, hogyan értsem, hogy sok embert és sok szerepet látott életében? - Úgy, hogy a városi színház fővilágosítója vagyok! – nevette el magát M. - Akkor minden világos - mosolyodott el a lódenkabátos -, ámbár a színpad az életnek csak kis szelete, és a színpadnak is az élet adja az anyagot. Mindenki életébe belépnek a szereplők, akik befolyásolják életünket. Felnőtt korunk szerelme és élettársunk lesz az egyik főszereplő, és ettől bonyolultabb lesz az élet. Egyetértünk?

-Nem is lehetne másképp – mondta M.- Csak nem mindegy, hogy kinek milyen szerep jut, és ezért még a rendezőt sem lehet hibáztatni, mert az nem más, mint az élet.

-A mi házasságunk is szépen ívelt, míg a szerelem irányította – vette át a szót a lódenkabátos -, és megszületett a kisfiúnk is. Aztán három év után a kapcsolatunk megkopott és folyton vitatkoztunk. Születésnapján megajándékoztam a nejemet Szendi Gábor A nő felemelkedése és tündöklése című könyvével. Hogy hiba volt-e, nem tudom, de emelkedni kezdett a drága, s csak később derült ki, hogy ezt, hóna alá nyúlva, egyik munkatársa is lelkesen segítette, aki egyre nagyobb lendületet adott neki, időnként mást is! Elváltunk, a gyermek nála maradt, négy éves volt, és szegénykém persze, hogy nem értette, mi történt, és amikor találkoztunk, eleinte gyakran kérdezte tőlem, hogy apa, miért nem jössz haza, mert van elég hely? - Kisfiam, már nem lehet, mondtam, és a sírás környékezett, de anya majd elmondja neked. De miért nem jössz haza? - ismételgette síró hangon, ott van az ágyad is. Ez fájt a legjobban, nem fogom soha elfelejteni értetlen kis arcocskáját. 

Az anyámhoz költöztem, azóta is ott lakom. Ő gyakran korholt, hogy ilyenek vagytok ti fiatalok, nincs egy csepp türelmetek, mindent azonnal akartok. És képtelenek vagytok megérteni, megbocsátani. És istenem, a nők is? Azt hiszik, hogy nekik minden jár, de azonnal, mert ők megérdemlik, és ha nem viszed már az első randin elegáns vendéglőbe vacsorázni, akkor…, és hogy milyen közönségesen, ocsmányul beszélnek már a kamasz lányok is! Hová jutunk?! Én is nő vagyok, voltam, és apáddal… de hagyjuk! Szegény hamar elment. Különben anyámmal jól megvoltunk, de eltelt az idő, és egyre több gond van vele, az Alzheimer-kor jelei miatt. A múlt héten egyik éjjel a hálószobájában elesett és két bordája törött el, azért van most a kórházban.

A fiam erdőmérnök lett, de valahogy még nem találta meg a helyét, és már egy éve Ausztriában dolgozik, persze nem a szakmájában. Aztán, mint aki mindent elmondott, hirtelen elhallgatott, és szótlanul nézte üres kávéscsészéjét, majd folytatta: - Elnézést, maga még nem beszélt a családjáról – nézett fel M.-re, rágyújtva egy cigarettára.

-Már nincs családom, anyámat régen eltemettem, és sajnos öt évvel ezelőtt feleségem a lányunkat hozta haza az egyetemi felvételi vizsgáról, amikor egy nehéz teherautó szabálytalanul áttérve sávjukra, frontálisan ütközött velük. A feleségem a helyszínen vesztette életét, a lányom pár óra múlva a kórházban. Azóta a színtársulat a családom, a színház az otthonom. Garzonlakásomba szinte csak aludni járok, és tusakodni emlékeimmel. Ilyenkor az idő pörgése gyakran annyira lelassul, hogy az éjszaka szinte nem akar véget érni, mialatt régi képek és hangok nyomasztanak órákon át.  Délutántól a színházban vagyok, ahol minden este pár órára a színpad varázsa feledteti tragédiámat. Hát ennyi, de most már mennem kell! – mondta M., és érezte, hogy valami nagyon szorítja torkát, de egy halk köszönést még rebegett, aztán sietve távozott, és a rózsapark felé indult. A lódenkabátos végig döbbenten, kővé meredten hallgatta, majd hosszan nézett M. után, világoskék, de inkább szürke szeme meg sem rebbent, és alig hallhatóan kérdezte: - Miért, miért?

A parkban kézen fogva, kigombolt kabáttal, vidáman, fiatal pár sétált. A fiú lágyan

átkarolta a lányt, majd pár lépés után egymás felé fordulva megálltak. A lány üde, csilingelő hangon felnevetett, majd továbbmentek. -Talán nekik sikerül! – mondta mosolyogva M., és hosszan nézett utánuk.

Megkondulva, a város öreg tornyának harangja is utánuk küldte békésen bongó hangját.

*******************************************************

Reményi Tibor

Ki is az áruló?

Az ezredforduló első éveiben belekeveredtem egy szerencsétlen irodalomtörténeti vitába Herczeg Ferenc személyéről, művészeti és irodalompolitikai, sőt közvetlen politikai szerepéről, befolyásáról, állásfoglalásainak szellemi hatásáról. A vitázó személyeket és irodalmi műhelyeket szándékosan nem akarom megnevezni, elkerülendő az esetleges rosszízű, sértő és értelmetlen összeakaszkodások újra éledését.

Ez a dolgozat a vitában képviselt véleményem szerkesztett szövege, amelyet még sehol nem publikáltam.

Nem voltam és nem vagyok elfogulatlan, hiszen kisgimnazista korom legüdítőbb olvasmányai között tartom számon az Új Idők heti számait. Mármint azokat, amelyek az 1930-as évektől (attól kezdve járatta a család) a megszűnésig megjelentek, és hozzáférhetőek voltak. A nyári szünetben faltam Fekete István regényrészleteit, Márai izgalmas novelláit, sőt még Kárpáti Aurél színikritikáit is, nem beszélve a tudományos rovatokról, a legújabb technikai találmányok ismertetéséről... Rengeteget tanultam ezekből az írásokból.

Érdekes benyomásom alakult ki az egyik, Herczeg „árulását” bizonygató tanulmány olvasása közben: mintha a szerző maga is megijedne a címben az „árulóvá minősítés” sommás állításától, merthogy a szövegközben számos helyen elismerő, dicsérő jelzőkkel, néhol teljes bekezdésekkel értékeli az "írófejedelem" munkáit, sőt magatartását.

Ki is hát az áruló, és miért minősítjük annak? Jakab apostol írja az Újszövetségben: „aki jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak”. Hogyan lehet ezt a mércét ma értelmezni?  És hogyan kellett értelmezni a 20. század első felében Magyarországon?  Továbbá, hogyan kell és lehet ítéletet mondani az 1950-1985 közötti idők hazai művészeinek, tudósainak és egyéb írástudóinak magatartása láttán?  Vagy még tovább: milyen vallomást szólaltat meg legeslegújabb korunk európai és magyar művészvilágának, írástudóinak derékhada?

Óvatosan hát azzal az ítélettel! Megkockáztatom: bárcsak Herczeg Ferenc-féle „árulóink” lettek volna e hazában!  És nem rosszabbak: nem sunyibbak, nem álszentebbek, nem rosszakaratúbbak, nem műveletlenebbek, nem gyávábbak, nem hitehagyottabbak, nem kapzsibbak és nem... ki tudja még milyenebbek!

Az utóbbi 50-70 évben aligha szorult rá jobban a hazai társadalom – az írástudóké is! – arra a személyes, befelé forduló lelkiismeret-vizsgálatra, amiről Herczeg művei túlnyomórészt szólnak. Hiszen a cikk szerzője maga is sokszor kiemeli, mint kétségtelen erényt, hogy a Bizánc-ban, a Híd-ban stb. olyan bukásokat ábrázol Herczeg Ferenc, amelyekben részesként is felelősséget érez az áldozat. Olyanok ezek a kataklizmák, hogy az "Isten is sír", hogy az eredendő jóságra rakódik a kor és környezet piszkos sara, hogy elnehezül, aminek szárnyalni kellene... Tehát nem olyan egyszerű!  S vajon eldöntött-e a vita manapság, hogy egyén és közösség, törzsfőnök és törzs, elnök és a nemzet hogyan osztozik a történelmi felelősségben?! Ki tehet több kárt a lelkekben: a gonosz király, vagy az „istenadta nép”, amely „minden rendnek malmán húzni fog” (csak kapjon elég kenyeret és cirkuszt).  Megválaszolták-e ezt a kérdést végleges érvénnyel a korszerű demokráciák?  Mármint a „létezők”. 

Herczeg Ferenc nem volt gonosz szándékú, és nem volt körmönfontan „sikerhajhász” sem. Művei nyomán tízezrek kaphattak erkölcsi táplálékot. Fogyasztható, emészthető normákat, ideákat. Tisztító vágyak bölcsője volt a rengeteg írás, a remekbe szabott színmű, novella, esszé és regény.

Hogy nem volt „osztályharcos” baloldali? Hát nem! Talán: szerencsére nem. Egyáltalán, nem az osztályharcban elfoglalt társadalmi szerepvállalást tartotta döntőnek egy ember életművében és viselkedés-kultúrájában, hanem valami mélyebbet, individuálisabbat, örök értékűbbet (?)   

Aki ismeri az Új idők számait 1910-től 1943-ig, azt nem kell nagyon győzködni Herczeg érdemeiről. Aki helyet adott Márainak, Fekete Istvánnak, Kárpáti Aurélnak, Krúdy Gyulának, Tömörkény Istvánnak, Heltai Jenőnek, Benedek Marcellnek, Fodor Józsefnek (!), Mándy Ivánnak, Károlyi Amynak és még sokaknak másoknak, az csupán ezzel „jóvátette” esetleges „árulását”, ami abban állt, hogy nem „döntötte a tőkét” „attilásan”, vagy nem tiltakozott  Fürst Sándor és Sallai Imre halálos ítélete ellen a bíróságon, mint vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre... Emezek kétségtelenül bátrabbak (is) voltak, de nem feltétlenül erkölcsösebbek, hogy a nála jóval fiatalabb „Móricz Zsiga bácsi” nehezen  védhető  „méltatását” idézzük.  Micsoda tudatlanság és megvetés van a mögött, ha valaki „született erkölcstelennek” nevez egy másik embert!  A kijelentés értelmezhetetlen és oktalan ─ Móricz mégis leírja naplójában, meggondolatlanul, és talán gyűlölettől (is) fűtve ezt a gyalázatos jellemzést. Hiába magyaráz utána bármit is az „immoralitásról”...

Nézzünk még egy kicsit körül!  A "poeta doctus", azaz Babits tanár úr nem volt áruló? Csak majdnem „cinkos a vétkesek között”  Azután később, mint a Baumgarten-díj alapítvány fő kurátora?  Vagy Márai Sándor?

Ó, de nagyon kényes az ügy! Ám én fénylő tisztességnek tartom azt a magatartást, amellyel a nyílt színen - micsoda intelligenciával és eleganciával! - vitatkozik Zsilinszky Endrével a politikai kiállás és harcosság személyes határairól, a nemzetnevelés aktuális feladatairól és az írástudók példaadásáról. Nem értenek egyet, de egy ország nyilvánossága bámulta-tanulta, hogyan lehet és kell tisztelettel, sőt izzó szenvedélyben próbált szeretettel vitatkozni. 

Melyik géniusz csillaga világít messzebbre, a radikális  Zsilinszkyé vagy a polgár Máraié? Rossz kérdés! Mindkettőé máig fénylik, és remélem, még sokáig fog fényleni az idők távolában is. Miért? Mert a jellem izzószálát mindkettőben transzcendens energiaáramok táplálták, és így voltak képesek érvényes üzeneteket közvetíteni az emberi lélek számára.

Hogy hagyta magát tömjénezni?  És Jókai?  És Kossuth?  Azután 1948-tól el egészen 1989-ig (?) hány, kétes érdemű és tehetségű  hazánkfia-lánya fogadta el boldog odaadással a Kossuth, József Attila és Rózsa Ferenc díjakat!? Herczegről viszont azt lehet elmondani, hogy aki sokat ad sokaknak, az inkább méltó az ünneplésre, mint aki sokaktól sokat elvett és elvesz. Ilyen alapon Goethe-ről is mondhatjuk, hogy bizony erkölcstelenebb és önteltebb volt, mint Schiller, vagy Kossuth Lajos dicsvágyóbb és önzőbb volt, mint Damjanich János...

Áruló-e mind, aki téved és rossz hitet választ, de önmagához hű és a maga módján mégiscsak az ember jobbításáért dolgozik egy életen át, vagy aki az életben maradás mártíriumát vállalta mások életéért? Áruló-e mind, aki nem vakmerő és nem forradalmár?  Klasszikus kérdés: áruló volt-e Görgey?  Több mint 50 éven át szenvedte a bélyeget (csak Gyulai Pál és talán az öreg Vajda János "értette meg", és fogadta be baráti körébe, tartva benne a lelket). Lehet-e könnyen az áruló bélyegét rásütni arra a fővezérre, aki élete alkonyán azt tudta mondani egy őt csúfoló kisfiú anyjának: „... hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzte le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme...”

Ki hát az áruló? Herczeg főúr volt (lett). Elfogadta ezt az elegáns szerepet. Visszaélt vele a nemzet kárára? Jóra használta-e rangját, befolyását, vagyonát, vagy inkább rosszra? Nagyon is hitt az írástudók felelősségében. Nem mentette fel az „uralkodóházat” sem az erkölcsi felelősség, sem a példamutató életpálya „kötelező” terhétől.  Hitelesen ábrázolta műveiben a belső vívódás iszonyú szenvedéseit. Nem csak Cecil asszony rejtelmes érzelemvilága háborgásának letompított hangjait tudta „meghallatni” velünk, hanem az Auróra testvérpárjának halálos politikai-egzisztenciális összeütközését is olyan megrendítő erővel ábrázolta, hogy Dosztojevszkij jut eszünkbe róla. 

De hát felesleges az óriási életmű részeinek bármilyen méltatása. A tanulmány írója is sok nagyszerű művet és eseményt emel ki az írófejedelem munkásságából. Öröm ezeket olvasni. Csak az árulás igazolásául nem igen lehet felhasználni.

De mit és kit árult el?  Mert az olyan tételek, hogy a „fél országot”, meg, hogy „a munkásosztályt” vagy „a szocialista eszmeiséget” stb. – ezúttal nagyon sántítanak!  Ezek a „szocialista realizmus”-tól eltanult olcsó és hazug dogmák. Mert sem az emberi lélek ősi-isteni küldetését, sem a szív jogait, sem az együttérzés szentségét, sem a tanítás értelmiségi küldetését nem árulta el.

Rettentő előítéletek mérgeit csepegtette bele elménkbe és zsigereinkbe a népi demokrácia 40 éve. Például olyasféléket is, hogy az arisztokrata bizonyára eleve erkölcstelenebb, mint a kisparaszt, vagy, hogy a papok nyilván képmutatóbbak, mint a gyári munkások, meg, hogy az írástudók úgy általában, egy kalap alatt, feltehetően ravaszabbak és haszonlesőbbek, mint a proletárok...

Nehéz nekünk, iszonyúan nehéz kimosni magunkból Révai és Aczél „elvtársak” belénk csempészett mérgeit. Ez a mérgezés sokszor nagyon közvetetten történt, például legjobbnak hitt művelt tanáraink, elöljáróink szavain és véleményalkotásán keresztül. Ezért is nehéz fölfedezni és bevallani.

Ha ma kimondom Herczeg Ferencről, hogy áruló volt, akkor holnap már megkérdőjelezem Kosztolányi életpályáját, kikezdhetem Tóth Árpád líráját alkatának beteges visszahúzódása miatt, megvádolhatom Móra Ferencet, hogy csak egyszer írta meg az Ének a búzamezőkről-t, és inkább mesélt gyereknek és tápéi kubikosnak, ahelyett, hogy a földmunkás szakszervezetbe szervezte volna be őket, és így tovább. Ítélkezni kényes és nem veszélytelen dolog. Én csak akkor tenném, ha egyértelműen megmentek vele sokakat. Ha olyan világossá tudom tenni általa az igazságot, hogy az mások számára is eltéveszthetetlenné lesz.

Vitatható-e annak igazsága, hogy megtisztulni és megjobbulni csak belülről lehet, akár az egyénről, akár a családról, akár a városról, a nemzetről, fajokról vagy az emberiségről van szó?  A külső erők hatása majdnem mindig áttételes: megszólítja, majd mozgósítja az emberlélek belső energiáit, így válik vággyá, késztetéssé, szándékká, akarattá, szóvá és tetté – kifelé. A jó kormányzó és a jó (polgár) mester meg tudja szólítani az emberlélek jobbik „féltekéjét”, mert nem csak az agykéregben van ilyen. A megszólítottságból akarat és jótett születhet. Inkább, mint a parancsból, ám, ha végképp meddő marad minden szelíd megszólítás, akkor még mindig üdvösebb a „jóra vezérlő törvény” szigora, mint a szótlan, cinkos elnézés és felelőtlen „szabadjára” engedés.

Herczeg Ferenc ebben a belső lelki erőben, a személyes inspiráció helyzeti és mozgási energiáiban hitt, és nem az anyagi érdekeltség és bosszú mozgatta, minden régit elsöprő tömegek forradalmában. Mai szemmel nézve ez nemhogy nem árulás, de még csak tévedésnek is részben mondható!

Való igaz: az éhezőnek nem szabad tele hassal magas szószékről a böjtről prédikálni, de azt elhitetni is bűn, hogy a jóllakottság és a „bolsevik öntudat” felemeli a „dolgozó népet”. Nem elég gyűlölni és elkommunizálni a tőkét ahhoz, hogy harmónia és alkotó kedv teremjen a munkásosztály fejében és lelkében.

Nem volt képes Herczeg Ferenc tisztán látni a háborús hatalmi viszályok dúlta Európa és Nagy-Magyarország agóniájának pokolian zavaros viszonyai között? Meglehet. Nem voltak olyan sokan, akik viszont kristálytisztán és történelmileg is bölcsen láttak (lásd az összes nyugati nagyhatalmat!)

Igen, utólag lehet okosnak és kritikusnak, és egyúttal igazságtalannak is lenni. Valóban, bizonyára jobb lett volna, ha hamarabb szakít Tisza István erőltetett, sok vért kívánó nemzetpolitikájával. De mint írástudó tette a dolgát, ahogyan ez az ő saját talentumából nagyon is bőségesen tellett. Tette olyan stílusban, hangnemben és szenvedéllyel, ahogyan őneki adatott érteni és gyógyítani a vívódó, talaját vesztett embert és országot.

Nem akarom sem példaképpé, sem irodalmi géniusszá „újraszentelni”,- de árulóvá alázni még kevésbé!

Végül pedig el nem hallgathatom, hogy ha már árulókat akarunk megnevezni, hát találunk bőven. A dicstelen listához csak nagyon szerény adalékként felrémlik gondolataimban Fodor József, Benjámin László, Darvas József, Boldizsár Iván, Gellért Oszkár, Goda Gábor, Illés Endre, Garai Gábor és bizony-bizony Devecseri Gábor és Vass István... neve. Bár némelyikre nem illik az áruló, mert eredetileg sem képviseltek valami nemes ügyet. A még élők közül „nem akar” senki eszembe jutni. Lehet, hogy ők persze kivételek: talán nem is voltak igazán írástudók?!

Jó szellemünk őrizzen mindnyájunkat, hogy nehogy bárki is ránk mondhassa ezt a súlyos jelzőt, mert végső szellemi értelemben mindig és mindnyájan árulókká leszünk, amikor szavainkban és tetteinkben az „ethosz” ellen vétünk.

Felüdülésként és szellemi tisztulásért többször fogom levenni polcomról az Új Idők bekötött számait: gyönyörködni versekben és novellákban, az esszék mély gondolatiságában, a nagyvilágra kitekintő tudósításokban, a csodálatos fényképekben, színházi és film-kritikákban, olvasói-szerkesztői levelekben, műszaki-tudományos rovatokban.

Lesz-e vajon még egyszer hasonló folyóiratunk? 

***************************************************

Kelemen Márta

                                                 Hogyan lettem zsidó?

Úgy is kérdezhetném: mikor lettem zsidó? A válasz egyszerű: többször is. De most csak két történetet szeretnék elbeszélni.

         Az egyik 1963-ban történt. Nagyváradon éltünk. A román turisztikai hivatal kirándulást hirdetett fiatalok számára – akkoriban ehhez a korosztályhoz tartoztunk – a híres szovjet fekete-tengeri üdülőbe, Szocsiba. Az ár megfizethető volt, s a kíváncsiság is űzött, látni valamit a híres nagy birodalomból. Hát jelentkeztünk, és készültünk az útra. Előhalásztuk régi orosz tankönyveinket, hogy jónak a legjobb indulattal sem mondható nyelvtudásunkat kissé gyarapítsuk. Férjem, aki a váradi színház dramaturgja volt, az egyik nap eldicsekedett az előttünk álló úttal Róth úrnak, aki zsidó ember volt, mint sokan mások abban az időben Váradon, s a színház egyik közönségszervezője. Róth úr igen meglepődött, s szinte hitetlenkedve rákérdezett: - Jól értettem, Szocsiba készülnek? Miután a férjem megerősítette, pár pillanatnyi hallgatás után bizalmas hangon folytatta: - Figyeljen ide, Kelemen úr, van nekem egy testvérem, aki ott él Szocsiban. Már évek óta nem tudok róla semmit, de van egy címem, ha megtalálnák s beszélnének vele, az nekem igen nagy dolog volna.

         A férjem természetesen megígérte, hogy megtesszük a tőlünk telhetőt. A kijelölt időpontban el is indultunk, hogy megérkezzünk utunk első állomására, Moszkvába. A Vörös tér és a Lenin mauzóleum nem maradhatott ki akkortájt egyetlen szovjet turistaútból sem. Mi is részesültünk tehát az élményben, majd két nap múlva elindultunk Szocsiba, ahol – program szerint – tíz napot tölthettünk. Ez a valóban kellemes üdülőhely a Fekete tenger északkeleti felén terül el, hosszan a part mentén. A mi szálláshelyünk az üdülőn kívül volt, egy több épületből álló, magas kerítéssel körülvett tengerparti térségen. A vaskapu fölött hatalmas betűk jelezték, hogy ez a Mezsdunarodnoj Lager Molodjozsi – nemzetközi ifjúsági tábor. S valóban az is volt, lengyel, bolgár, magyar s más fiatalokkal, s persze románok is. A napi program laza volt, egy-két kötelező rendezvényt leszámítva. Volt lehetőség arra is, hogy beutazzunk a városba, már ha volt mivel, mert gyalogosan elég messze volt. De nekivágtunk a címmel a zsebünkben, hogy megtaláljuk „tovariscs Rotot.” Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, idegenek, oroszok, de ki lehet helybeli, ki tudna útbaigazítani? Már nem emlékszem, mennyi időt töltöttünk el a kereséssel, de végül ráakadtunk az utcára s a házra is. A tárt, vagy inkább bedőlt kapun át sivár, kövezetlen udvarra értünk, melyre több földszinti lakás ajtaja nyílt. Az udvaron gyerekek játszottak, s amint észrevettek, közelebb jöttek. Megkérdeztük, lakik-e itt Róth nevű család. Egymás szavába vágva mutogattak az egyik jobb oldali lakásra. El is indultunk a jelzett irányba, de alig tettünk néhány lépést, a lakás ajtajában megjelent, majd sietős léptekkel elibénk jött egy alacsony termetű, sovány testalkatú, kopaszodó férfi, akinek korát nehéz lett volna megállapítani. Miután kiderült, hogy ő a keresett Róth elvtárs és mi Váradról jöttünk, legnagyobb meglepetésünkre ideges, szinte udvariatlan hangnemben, de hibátlan magyarsággal utasított, hogy menjünk ki a ház közelében lévő parkra, s várjuk meg ott egy padon. Mi, mint a tetten értek, iszkoltunk kifelé, s utasítása szerint levágtuk magunkat egy padra. Enyhén szólva furcsállottuk a fogadtatást. Naivan akkor még nem tudtuk azt, amit Ceasusescu Romániájában később jócskán mi is megtapasztaltunk, hogy idegenekkel érintkezni nem tanácsos, s ha mégis elkerülhetetlen, minden körülményről értesíteni kell az államvédelmi szerveket. Szóval, ezt mi még nem tudtuk, de Róth elvtárs nagyon is tudta. Ennek ellenére nemsokára jött, mintha csak sétálna, majd leült mellénk a padra. A férjem szép sorban előadta ittlétünk okát, elmondott mindent, amit a váradi Róth elmondott, s amire még új ismerősünk kíváncsi volt. Szép lassan oldódott a feszültség, nőtt a bizalom és a közlési vágy. Így aztán hamarosan megtudtuk, hogy közel 30 éve érkezett a szabadság földjének hitt sztálini birodalomba Róth barátunk, de körül sem nézhetett, mert mint gyanús egyént, kémet, vagy hasonlót –maga sem tudta, miért – Szibériába irányították. – Könnyen ment ez akkoriban, a sztálini paradicsomban. Tiltakozásnak, védekezésnek, fellebbezésnek helye nem volt, az ember örülhetett, hogy nem állították azonnal falhoz, mert az sem volt ritka.

         Mi akkor még nem ismertük Szolzsenyicin dokumentumregényét, az Ivan Gyenyiszovicsot, de nemsokára, amikor kezünkbe került, már nem lepődtünk meg, mert a szibériai 25 év alatt, amit ottani táborokban töltött, Róth elvtárs is megtapasztalta. Mint feltárt forrásból a víz, jöttek elő a keserű emlékek. Sztálin halála után, a hruscsovi időkben, minden magyarázat nélkül engedélyt kapott a távozásra. Meg kellett jelöljön egy helységet, ahol letelepedni szándékozik. Egyetlen vágya volt, odamenni, ahol majd nem fog fázni. Így került Szocsiba.

         Észrevétlenül telt az idő, s mi búcsúzni készültünk, de csak azután sikerült, miután megígértük, hogy újra eljövünk. El is mentünk a megbeszélt időpontban. Róth már ott ült az ismerős padon. A múltról a jelenre terelődött a szó, a családra, a sokféle hiányra, az állandó bizonytalanságra, gondokra, bajokra. Aztán Várad került szóba, a színház, a Köröspart. Róth úr hallgatott, s hol ránk, hol a fák között megcsillanó tengerre tekintett. Aztán egy hírtelen mozdulattal felénk fordult, s határozottan azt kérdezte: - Most mondják meg, kettőjük közül melyik a zsidó? Meglepődni sem volt időm, a férjem ugyanilyen határozottsággal felelt: Én. - Igen? – kérdezte Rót úr kissé meglepődve – pedig én azt hittem, hogy a kedves felesége.  – Hát benne is van bőven - hagyta rá a párom. – Akkor jól van – nevetett, - s mert úgy tűnt, kifogytunk a szóból, felálltunk és elindultunk. Róth úr is jött velünk egy darabon, aztán őszinte kézszorítás, baráti ölelés után elváltunk egymástól. Néhány lépés után, meg a meglepetés hatása alatt, megkérdeztem a férjemtől: - Miért mondtad neki, hogy zsidók vagyunk?  - Azért. hogy ne okozzunk neki csalódást, ellenkezőleg talán aggódott volna, hogy visszaélünk az őszinteségével.

         Meglepett ez a szempont, s talán kissé szégyenkeztem is, hogy nekem nem jutott az eszembe.

         A másik történet néhány évvel későbbről való. Egy kora tavaszi este férjemet kísértem ki a bukareti vonathoz. Miután felszállt, álldogáltam a peronon, a vonat indulára és a szokásos integetésre várakozva. Egyszer csak hangos, fájdalmas zokogásra lettem figyelmes. Míg a gyéren világított pályaudvaron a hang irányába figyeltem, egy nő szólt a közelemben: - Izraelbe megy, a szüleitől búcsúzik. S ekkor észrevettem a síró nőt. A már mozgó vonat lépcsőjén állt, fél kézzel kapaszkodott, a másik kezét előre nyújtva hangosan sírt. Integetni is elfelejtettem, csak néztem a nőt a távolódó vonaton, és a két, egymásba kapaszkodó öreget a néptelenedő állomáson. Nem volt benne semmi rendkívüli. Akkoriban egyre-másra vándoroltak ki Románából és Varadról is a zsidók. Egy kedves zsidó házaspár barátunk – akiktől nászajándékba Mécs László összes verseinek számozott példányát kaptuk – mondta egyszer keserűen:  - Ezek a románok eladnak minket, mint a disznókat. (Izrael valutával fizetett a román államnak a kiengedett zsidókért.) Nemsokára ők is elmentek.

         Amint mondtam, nem volt benne semmi különös, mégis ez a látvány szinte letaglózott. Daccal védekeztem ellene: - Miért megy el, ha ennyire fáj, nem kényszeríti senki, hogy elmenjen. Mi is itt maradunk, pedig nekünk sem könnyű.

         Nem gondoltam többé rá. De a kép – mint egy kimerevített filmkocka – bennem maradt. Látom most is, hallom a hangok összevisszaságából felcsapó sírást, a szőke hajú nőt kigombolt hosszú kabátban, és a két öreget...

         Tizenöt év múltán ugyanez ismétlődött meg velem, velünk. Akkor is tavasz volt, csak reggel, és a mi vonatunk nyugatnak tartott. Ott álltam a vonat lépécsőjén, anyám és apám a peronon egymást támogatta. Nem sírtam, kifelé nem. Mosolyogni próbáltam, de torz vigyor lett belőle. Úgy tűnt, megállt az idő. Már mindenki felszállt, mindenki elment, csak a szüleim álltak ott lent, én a lépcsőn... Aztán elindult a vonat. Becsuktam az ajtót. S akkor kiszakadt belőlem a sírás: miért megyek el, ha ennyire fáj?!

         Már elmaradozott Várad a robogó vonat mögött. Férjem kijött a fülkéből, szeliden megfogta a karomat s bekísért a helymre.  – Ne félj, meglátod, majd minden jóra fordul. Koszos ablakon át néztük a kopár tájat.

       


Kelemen Márta

Tükörcserepek

(In memoriam K.I.)

          Azon a bizonyos éjszakán, amikor családtagjaink is megünnepelték házasságkötésünket, mindenki jobban szórakozott, mint mi. Így adódott, hogy azt egyik csendesebb pillanatban – szinte kettőnkben egyszerre – fogalmazódott meg a gondolat: el kellene szökni. Hogy esett a választásunk éppen Borszékre, erről a hegyeiről, fenyőiről, borvizéről híres üdülőhelyre, már nem emlékszem. Az utolsó ösztöndíjunk és a nászajándékba kapott 400 lej (összesen 800) lapult a zsebünkben. Elég lesz, döntöttük el hamarjában, s attól kezdve vártuk a reggelt, vagy még inkább a vasárnap délelőttöt, amikor felszállhattunk a Marosvásárhely felé közlekedő buszra, hogy onnan vonattal, majd Maroshévízről ismét busszal megérkezzünk Borszékre. Mire ez megtörtént, közel másfél nap telt el. Elgyötörve, fáradtan, álmosan foglaltuk el a falu egyik szélső kis házában azt a zöld, magas dunnákkal vetett ágyat, mely abban a pillanatban semmi, nászutasoknak való célt nem szolgált.

Tíz napra volt elegendő a pénzünk. Krumplipaprikáson éltünk – amit magunk főztünk a háziasszonyunk kamrájában -, és málnán meg áfonyán, amit ugyancsak magunk szedtünk. Suta, esett kamaszok módjára figyeltük egymást, mintha nem is szerelmesek, hanem cinkosok lettünk volna.

A sors úgy hozta, hogy az első munkahelyünk a Borszék szomszédságában levő Csíkszeredán volt, de sem az ott töltött év alatt, sem később nem mentünk vissza Borszékre.

Aztán 16 év múltán a politikai okokból ellenünk eljáró hatóság –szabadságunk idejére – felfüggesztette a velünk való foglalkozást. Akkor is egyet gondoltunk: menekülni valahová. Borszéket választottuk.

Felpakoltuk gyerekeinket, akik ekkora 13 és 8 évesek lettek, s elindultunk. Egy székely családnál béreltünk két, egymásba nyíló szobát, s a közös tűzhelyen naponta főztünk friss vacsorát. Soha annyiféleképpen nem készítettem gombát, mint akkor. Otthonról hoztunk magunkkal valamennyi élelmet, de a cukrot elfelejtettük. Az üzletben pedig nem lehetett kapni. Ekkor történt az első csoda, 10 deka, hegyes papírstanicliba csomagolt cukor formájában. Kenyérvásárlás közben P. a maga szerény módján elmondta a boltosnak, nincs a teába, kávéba egy szemernyi cukrunk sem, s mi még csak hagyján, de a gyerekek… A boltos nem szólt, de attól kezdve minden reggel odacsempészett a kenyér mellé 5-10 deka kristálycukrot. még azt is hozzátette: amíg itt tetszenek tartózkodni…

Hát, így kezdődött a reggel. Aztán folytatódott az erdővel. Nem a közismert kirándulóhelyek felé mentünk, ahol csak az őzek, nyulak, szitakötők járnak, s a gombák, áfonya- és málnabokrok rejtőznek. A patak vize hol dalolva, hol csak halkan mondikálva igyekszik célja felé, melyet ő éppen úgy nem ismer, mint mi, a teremtés koronái. A hegynek tartva követtük útját, s ha a forrásig nem is jutottunk el, a közelében biztonságban éreztük magunkat. Csak egy-egy kacérkodó rókagomba vagy szemérmesebb csiperketérített el hol jobbra, hol balra. Telt a kosarunk gombával, s tüdőnk jó levegővel. Aztán egyhelyütt a fák kétoldalt hátrább húzódtak, a hegy abbahagyta néhány méteren az emelkedést. A patak megállt néhány pillanatra, szétszórta maga köré a kavicsokat, s elbóbiskolt. elbóbiskolt. Mi is megálltunk néhány pillanatra. Letettük a csomagokat, a gyermekek lerúgták cipőiket, beletapicskoltak a vízbe, de hidegnek találták, aztán új ötleteik támadtak: lepkét fogni, kavicsból gátat építeni. Míg ők belefeledkeztek – a városi sivárság után – a természet ismeretlen örömeibe, mi a patak bal oldalán a hegynek tartó sűrű málnást vettük szemügyre. Pillanatok alatt teli marokkal tértünk vissza. A gyermekek elé tettük, s újabb zsákmányért kosárral, edénnyel indultunk, ügyelve arra, hogy egymás közelében maradjunk; ilyen helyen helyt könnyen megeshet, hogy medvével találkozik az ember. Figyeltünk hát a neszekre s egymás egymás gyerekes lelkendezésére egy-egy különlegesen megrakott inda láttán. A bokrok vállig betakartak, felettünk az ég végtelen kékje, s benne méltóságteljesen vitorlázó ölyv vagy szirti sas.

Így gyűjtögetve közelítettünk a hegygerinchez.

-Hahó, itt vagyunk!

Kiáltásunkra a gyerekek legújabb felfedezésükkel válaszoltak. Visszamenni, nehogy megijedjenek valamitől – éreztük mindketten, de jobban vonzott a tető. Már hagytuk a dúsan vöröslő málnaszemeket, gyorsítottuk lépteinket. a bokrok hírtelen elmaradtak, s a tisztáson utunkat állta egy óriási fenyő. Égbe vesző magasságát nem kutattuk, csak a törzsét néztük s alsó ágait, melyek körös-körül földig hajoltak. Utat törtünk magunknak, s a következő pillanatban egy csodálatos sátorban álltunk. Körben, mint óriás zöld szoknya öleltek körül az ágak. A sűrű tűlevelek közt csak egy kandi napsugár tolakodott be. Lábunk puha szőnyegbe süppedt. A rozsdavörös, apró levelek mintha az idő kezdete óta halmozódnának selymessé szelídülve, akár egy kerek takaró. És akkor egyszerre megállt az idő. Mintha az egész, ami valaha volt, csak ezt az egy pillanatot érlelte volna. Mintha ezért tanultunk volna meg járni, szólni, hogy megsejtsük – lét és nemlét határán – az örökkévalóságot…

-Hahó! Hol vagytok? Gyertek vissza! – hallottuk a gyerekek hangját, s elindultunk lefelé.

Egy év múlva – akkor is nyár volt – a debreceni klinika intenzív osztályának folyosóján fehér árnyalakok vesznek körül.

Hogy kerülök ide? Hol van P…?

-Asszonyom, hall engem? Hall engem? Ezt most nyelje le szépen, ettől megnyugszik. Higgye el, nem tehettünk semmit, már nem tehettünk…

Hallom a hangokat… Nem tudom felfogni, nem értem, nem érthetem, hol a határ a lét és a nemlét között.

                                                                                            * - *

Fenti írás a Magyar Nők Lapja (mert ilyen is volt!) oldalain jelent meg, szerzője akkor a Váradi Margit írói álnevet használta. Most web-lapunkat tisztelte meg vele, engedélyével közöljük.

A mögöttes, kapcsolódó anyagot az olvasó a Sorsok menüpontban találja (Emlékezés Kelemen Istvánra)

****************************************************


Máté Pál - Márton Áron   >>>

 Marton_Aron-MatePal.docx

 

BLU201205-7807-1810