www.sorsunk.net

Székely Ferenc

Látogatóban magyar íróknál

2022. október végén, november elején három magyarországi írót kerestem fel otthonában, akikkel korábban megegyeztem látogatásom szándékáról. A három íróember: Köntös-Szabó Zoltán (1940), Kenéz Ferenc (1944) és Véghelyi Balázs (1983). Mindhármukat régebbről ismertem, azaz az első kettővel 2014-ben, illetve 2015-ben születésnapi interjút készítettem. Véghelyi Balázs még „túl” fiatal erre, ő a Százhalombattán működő Halom TV munkatársa, költő, az Üveghegy könyvkiadó vezetője. Az ő meghívására utaztam le, fiammal, a Duna partján fekvő, szépen kiépült Százhalombattára, azzal a céllal, hogy  kamera előtt számoljak be a 2012-2021 között évente kiadott tíz interjúkötet-sorozat fogadtatásáról,  eszmei céljáról és  további terveimről.

Köntös-Szabó Zoltán a XV. kerületi Bogáncs utca 28 sz. alatt fogadott, családi házában, ahol ‒ szűk félórai beszélgetés után ‒ megkértem, hogy dedikálja a hajdan Romániában kiadott és megvásárolt Kár volt sírni Jeruzsálemben  (Kriterion, 1980) c.  kötetet. Az ajánlás így szól: Földimnek Székely Ferencnek megbecsüléssel, barátsággal  Köntös-Szabó Zoltán   2022. Budapest. október 31-én. Elmondta, hogy 1981-es kitelepedésük előtt  egy évvel adta ki a kötetet, de ez nem ment  simán, mert korábban a cenzúra a kiszedett szöveget bezúzatta, nem engedte, hogy megjelenjen. Szerencsére, akadt egy jóakaratú nagyváradi nyomdász (ott nyomták), aki egy példányt megmentett és átadta neki.  1980-ban, amikor változott a politikai szélkakas állása,  a Kriterion ‒ élén Domokos Géza igazgatóval ‒ újból kiadta, azaz, most már hivatalosan is az olvasók kezébe kerülhetett.

Rá két napra, november 2-án szintén Budapesten találkoztam Kenéz Ferenc költővel, akinek az itthon kiadott és  megvásárolt  Vigyázzállásból fejállásba (1978) c. verskötetét adtam a kezébe, hogy írjon belé. A dedikáció szövege nem éppen szokványos, így hangzik: Na de hogy most éppen melyikben vagyok, nem tudom. Szeretettel Székely Ferinek.

                               Kenéz Ferenc  2022. nov. 2. Budapest.

Véghelyi Balázs költő, aki 2013-ban járt Erdőszentgyörgyön a Bodor Péter Művelődési Egyesület vendégeként, egy válogatott verseskötettel ajándékozott meg, amelynek címe: Üzenet érkezett.

Kézjegye fölött a következő eligazító szöveg olvasható:

                  Székely Ferencnek üzenete érkezett…

                  Sok szeretettel ‒ a feladó: Véghelyi Balázs

Jó volt, ha csak néhány napig is, ott lenni, járni-kelni a magyar nemzet fővárosában, és leheletnyi közelségből érezni Pannónia széljárásának arcunkat simogató, bátorító fuvallatát!

Keszeg Tibor  Az_ora.docx
J.A.   Christian

Szeretetmozaik

Majd’ tíz esztendővel ezelőtt egy barátomnál múlattam az időt. A középkorú, ereje teljében lévő férfi kőkemény materialista, az üzlet világának hírhedt cápája volt; a többdimenziós látásmódomat évtizedeken át hanyag legyintéssel, és egy „Végül is jó ember vagy!” mondattal minősítette.

Ketten ültünk a hatalmas nappaliban, a családja még nem érkezett haza. Jól ismertem kedves, csinos feleségét és nyolc éves gyermekét; a kisfiú értelmi fogyatékos volt, s noha a maga módján tudott kommunikálni, állandó gondoskodásra szorult.

Ott voltam a kórház folyosóján, amikor a barátom megtudta, hogy a fia milyen betegségben szenved. Egyetlen arcizma sem rándult: míg az érzelmeket csak a kémia átverésének, kimutatásukat a kémia által átvert ostobák gyengeségének tartotta – a lelke köré úgy fonódott az akarata fala, akár egy görcsbe merevedett ököl.

Amikor a családja hazaért, a gyerkőc odarohant hozzám, majd a maga sajátságos, artikulátlan nyelvén köszönt. Megölelt. Ajkán torz mosoly, szemében szikrázó melegség honolt.

Hamarosan magunkra hagytak minket: hallottam, ahogy az emeleten megengedték a fürdővizet. A barátom meg sem rezdült. Csak ültünk. Némán. Beesteledett, de nem kapcsoltuk fel a lámpát…

– Tudod – szólt hirtelen –, a múlt héten kint voltunk a majálison. A ligetben. A szokásos sör-virsli ünnepély volt, az aktuálpolitika heveny szélkakasa. Hallgattam.

– És… és ahogy ott lökdösődtünk a tömegben, arra gondoltam, mit keresek én itt a sok proli között. Üvöltöztek, lökdösődtek, az izzadt testükkel hozzám dörgölőztek; tudom, hogy hangzik, de az az igazság, hogy még a szaguk is undorított. Próbáltam hazaterelni a családot, de akkor meghallottuk a zenét. A klasszikus kocsmazenekar játszott: tehetségtelen, alkoholista zenészek tolták a lakodalmas rockot, az „úri” közönség pedig tapsolt, ha épp letették a műanyag poharas sört és a zsírtól fröcsögő kolbászt.

Hallgattam.

– De tudtam, hogy oda kell mennünk. Mert a fiam… a fiam imádja a zenét. Ő… nos, hát nincs mit magyaráznom. Ádám különleges gyerek. Gyakran bezárkózik a saját világába, de a zene mindig előcsalogatja a csigaházából. S amikor odaértünk a tákolt színpad elé, a fiam elkezdett táncolni. Persze nem tud táncolni… – Még a sötétben is láttam, ahogy sebtében letörölte a szeme sarkából alágördülő könnycseppet. – Csak görcsösen rázta magát. És… egyszer csak észrevettem, hogy egyre messzebb állok tőle. Hogy távolodom. Hogy szégyellem a saját fiamat.

Hallgattam. Nem tehettem mást.

– S ekkor a zenészek letették a lantot, majd csatlakoztak a zabáló tömeghez. A fiam pedig eltűnt, majd hirtelen megjelent a színpadon, és elkezdte püfölni a dobokat. Ütemtelenül persze, csak úgy verte őket, de olyan földöntúli mosoly ragyogott az arcán… és… – már meg sem próbálta titkolni a könnyeit – és mindenki rá figyelt. Mindenki látta, hogy ő más… s akkor a zenészek egy emberként emelkedtek fel, odamentek a hangszereik mellé, és elkezdtek játszani… a fiammal… az én fiammal.

Hallgattam. Nem tehettem mást.

– És amikor befejezték, az emberek elkezdtek tapsolni… sokan állva tapsoltak… – már a tenyerébe temette az arcát, miközben zokogva dadogott – én… én próbálok jó apa lenni.

Akarok jó apa lenni. De ott, látva a fiam ragyogó arcát, megértettem, hogy azok az idegenek, azok a tanulatlan, nincstelen idegenek, akiket lenéztem és semmibe vettem, többet adtak neki, mit én valaha adhatok. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy a szeretet az Isten… hogy ott van a szívünkben… és csak arra vár, hogy előtörhessen… hogy a miénk lehessen.

Hallgattam. Vele sírtam én is. Nem tehettem mást.                                                           (A neten olvasható írás)

 * * * * * * * * *

                     Kis magyaróra

Koncert helyett hangverseny volt, fotó helyett fénykép.

idegenszók áradata idegem nem tépték !

Lárva helyett álcát mondtunk, alga helyett moszatot.

Nem vettünk át más nyelvekből fölösleges kacatot.

Szélsőséges, rendkívüli volt, ami ma extrém,

a tanfolyam ma csak kurzus. Mi ez, ha nem agyrém !

Földrész volt a kontinens és ki tudja azt vajon még,

hogy a híres kompromisszum egyszerűen egyezség ?

Autentikus, hiteles volt, a horizont: láthatár.

És ki vette át a sztrókot?! Üldözte tán száz tatár?

A gyógymód ma terápia! A viszály ma konfliktus.

Vetálytárs volt a rivális, sértés volt – s nem inzultus...

Orvos ma nem megállapít, hanem diagnosztizál.

A kétkedő szkeptikus ma, tétovázó: hezitál...

Már a nemzedék sem ízlik, csak a generáció!

És a minősítő verseny ma csak kvalifikáció...

A döntős ma finalista, s a döntő a finálé...

Számlát ezért olaszoknak a miniszter kínál-é?

Ifjúsági, junior lett, új játékos debütál,

és a bőrápoló szerben a formula hidratál...

Fizikailag jön rendbe a sportoló mára már.

Hogy testileg jobb szó lenne, eltitkoljuk ugyebár...

Fizikailag ? Kis csacsi !

– Csak azt tudnám, hogy hol élsz? –

Fizikálisnak”  mondják ma, ezt hallod, merre csak mész...!

Ibolyántúli sugárzás? Ma csak azt mondják: úvé...

Országot ma nyelvőrzőkért senki sem tesz már tűvé!

Tömegvonzás ma már nincs, csak gravitáció !

S a tüntetést fölfalta a demonstráció...

Sztráda lett az autópálya, s ilyet ki hihet?

Tünetet  mondtunk vidáman, a szimptóma helyett !

Opció helyett, ha igaz nem is olyan rég,

bátran mertük azt mondani, hogy lehetőség...

Zűrzavaros ? Paraszti szó! Jöjjön a kaotikus!

És az ősi túl rövid. S így „menőbb”, hogy archaikus...

Régen, aki rögtönzött, ma csak improvizál,

s aki régen elmélkedett: ma teoretizál !

Hagyományos ? Micsoda szó! Említeni kár is,

hisz jóval előkelőbb a tradícionális !

Magánosítás? Mily rémes! Kiszáradna a Sió?

Ha nem mondod azonnal, hogy privatizáció?

Régi bombára találtak. A lélegzetem is eláll:

a rendőrség nem kiürít, embereket evakuál!!

Ugyanakkor a környéket elővigyázatosan

lezárták, de – Uram fia! mindjárt hermetikusan!

Levegő most se ki, se be, s most már az is halottá vált,

kit a rendőrség előtte hullává nem evakuált...

Régen, egykor volt az anno, vagy más szóval hajdanán.

Melyik szó szebb ? Nyelvész gárda kapjon ezen hajba tán...

Visszapillantás – de szép szó! Ám a kor szelleme megró,

ha a múltakon merengek és nem úgy mondom, hogy retro...

És a szervátültetés ma csupán transzplantáció

(mely muskátli esetében ugyanaz a büszke szó...)

Új divatszók sereglenek: regnál, ráta, dominál...

S aki régen beszélgetett, ma már csak kommunikál!

S a virágpor – kérdem én, hogy mit vétett a magyarnak –,

mit a bárgyú pollen szóval kiirtani akarnak?

A szerves ma organikus, ünnepély ma fesztivál...

Összpontosít? Régen kihalt. Ma mindenki koncentrál

Ám a rosszra mégrosszabb jön, s a koncentrál messze száll:

újmagyarban a „legkúlabb” szorgalmasan fókuszál!

Emblematikust mondanak; a jelképes mért nem jó?

Sírjában forog szerintem, mindegyik nyelvújító...

Ki inspirál, ihlet, sugall, avagy akár ösztönöz.

Ki az aki magyar szókat elűz és bebörtönöz?!

Identitás? Azonosság! Mért jobb itt az idegen?

Petíció? Folyamodvány! Kit hagy mindez hidegen?

Kemikáliának mondják, ami régen vegyszer volt!

Poloska pusztul e szótól és a csótány szörnyetholt...

Akartok még botránkozni? A helyzet nem elég „tré”?

Mit keres a magyar nyelvben egy ilyen szó, mint a spré

Vajon ezt melyik más élő nyelven lehetne így elmesélni?

  Falu végén kurta kocsma:

Telepszegleten szeszelde

csermely mellett elhelyezve,
benne kedve tetszelegne,
teszem fel, nem esteledne.

Egek rendre estelednek,
erek, berkek csendesednek.
Dereglye sem megy keresztbe,
hever e fekete csendbe.

Szeszelde bezzeg nem csendes,
zeng-peng benne zene rendes.
Szesz ereje szerteterjed,
embereknek kedve gerjed.

Hej, menyecske, kedves lelkem,
erjedt hegylevet kell nyelnem!
Legyen hetven esztendeje,
de meg heves szesz ereje!

Zenemester, sebesebben!
Kerekedett fene kedvem.
Keresetem szerteverem,
lelkemet meg eltemetem.

Megjelennek rendelettel:
csendesebben kedvetekkel!
Telep feje heveredne,
esetleg elszenderedne!

Legyen vele beste lelke,
te meg eredj fene helyre!
Zene zengjen, szedte-vedte,
pendelyemnek lehet veszte!

Esmeg mennek, reteszt vernek:
Legyenek csendesek kendtek!
Szentek lelke legyen velek,
kedves egyetlenem beteg.

Feleletet egy meg nem tett,
berekesztnek szesznyeletet.
Zene menten befejezve,
s szertemennek csendesedve

"Vitán felül áll, a magyar nyelv egy csoda!"

SERDÜLT BENKE ÉVA

Vejnemöjnen muzsikája

                                                                                                                        Nagy Kálmán (1939-1971.)

A legszebb gondolatot a Kalevaláról Kosztolányi, a Nyugat költője írta: „Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz –az egyetlen az egész világon - melynek szemlélete művészközpontú, irodalomközpontú. Ha hódolni akarunk Suominak, testvéreink országának, mondhatjuk ezt: Dalból született.”

A Kalevala ma már a világirodalom része, mely az idő és tér korlátain túl is hat.

Miért fordítják még ma is a világ számtalan nyelvére ennek a kicsiny népnek a kincsét? S miért szeretjük mi, magyarok? A választ talán a Kalevala összegyűjtésének korában, a XIX. században kell keresnünk. A romantika kora ez. Az európai nemzetek a múltjuk, a gyökereik felé fordulnak, önismeretüket segíti a már homályba vesző történelmi múlt feltárása. Az elfeledett mítoszokat még őrzi a népi emlékezet, ezeket gyűjtik össze szorgos kutatók.

Mi, magyarok ekkor a nyelvünk eredetét kutatjuk. Reguly Antal, a nyelvész korábbi kutatásaiból már sejti a finnugor eredetet, érdeklődéssel fordul a finn nép nyelve, kultúrája felé. Éppen, amikor északi rokonaink földjére indulna kutatni, 1835. február 28-án jelenik meg az első Kalevala (Régi Kalevala a finn címe), Elias Lönnrot gyűjtésének eredményeként. Később, 1849-ben megjelenik az Új Kalevala, ez már 50 éneket tartalmazott, 22795 verssort. Talán nem véletlen ez az egybeesés! Mi a nyelvrokonságot kutatjuk, és még nem sejtjük, hogy milyen messzire vezetnek a szálak, az Uralon túlra, Szibériába, a chantik, manysik földjére…A finnek népük eredetét keresik, az ősfinn valóságot, melyet a Balti-tenger vidékén kétezer éve őriz a népi emlékezet. A mi emlékezetünk csak keveset őrzött meg az ősi múltból, ezt a keveset költi egybe Arany János Rege a csodaszarvasról című műve, illetve a Keveháza. Ezt a hiányt pótolja Vörösmarty honfoglalás tárgyú eposza, a Zalán futása, ezt álmodja eposztrilógiába Arany a Csaba királyfiban.

         Reguly Antal rögtön le is fordít néhány éneket a Kalevalából 1839-40-ben. 1850-ben Hunfalvy Pál nyelvész, aki személyesen ismeri Lönnrot doktort, szintén lefordít néhány részt. Az első teljes magyar nyelvű fordítás 1871-ben jelenik meg, a műnek nincs nagy visszhangja, a fordítás nem túl sikeres, a fordítóról, Barna Ferdinándról hamar elfeledkezik az irodalom világa. Az első igazán sikeres fordítás a Vikár Béláé, 1908-ban. Nagyon sok kiadást ért meg, a Kalevala neki köszönhetően iskolai tananyaggá vált. A legutolsó magyar fordítás Szente Imre munkája, ez 1987-ben jelent meg Münchenben. Előtte Rácz István fordította le 1976-ban Helsinkiben. Ma több mint ötven nyelvre fordították le a Kalevalát, a fordítások zöme eredeti finn szövegből készült, de a nagy világnyelveken megjelent fordítások sok más munka alapjául szolgálnak. Az elmúlt években az udmurt fordítás készült, érdekes, hogy ehhez a már meglévő magyar fordításokat használják.

Sorrendben a harmadik magyar fordító az erdélyi születésű Nagy Kálmán (Felsősófalva,1939. május 5.- Kolozsvár, 1971.október 9.). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos középiskolai tanári oklevelet az ötvenes évek végén. Nagybányán kezdte tanári pályafutását, ekkor kezdte fordítani a Kalevalát. Finnül az egyetemen tanult, mint bölcsészhallgató két szemesztert ismerkedett a finn nyelvvel. Ám érdeklődése a rokon nyelv iránt egyre nőtt, szótárakból, könyvekből tanult, s a hatvanas évek végén már jól beszélte a nyelvet. Lefordította Martti Larni A szép disznópásztorlány című regényét puszta nyelvgyakorlásból, meg is jelent 1967-ben a Kriteron Kiadónál, közben dolgozott egy magyar nyelvtankönyvön a 7. osztályosok számára és  előkészítette a Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire nyelvművelő könyvét (Kriterion Könyvkiadó 1970.) Miközben végtelen szorgalommal, türelemmel sok-sok jegyzetet készítve, a már meglévő sorokat csiszolgatva a maga kidolgozta elveinek megfelelően újrafordítja a Kalevalát. Egy nyilatkozatában ezt írta a műről :„A Kalevala szemléletes képei sokszor emlékeztetnek a mi népdalainkra, hangutánzó és hangfestő szavai, szokatlan szóképzései talán inkább a népmesék nyelvezetére. Egyszerűsége, drámaisága meg gyakran a népballadákat juttatja eszünkbe. Azt szeretném, hogy a mai olvasó könnyebben megértse, átérezze, jobban a mélyére tudjon hatolni a Kalevalának.”

Nagy Kálmán Kalevala fordítását erdélyi Kalevalának nevezi az irodalomtudomány. A fordító nyelvi tudatában ott voltak az erdélyi folklórkincs gyöngyszemei, protestáns őseinek szép veretes nyelvezetét örökségként hozta magával, ritmusában az ószékely és csángó népköltészetet érezhetjük, sűrítettségében pedig az erdélyi népballadák sajátosságait. Fordításából az énekmondás öröme sugárzik. A fordítás őrzi a finn gondolatritmus hagyományait, az egymással szemben ülő két énekes kezüket összekulcsolva énekelve adják elő az ősi szöveget, az első énekes elénekelt sorának utolsó szavába kapcsolódik be a másik, megismételve az utolsó szót, ringó, lassú testmozgással kísérve az előadást, mindez a szöveg ritmusán is érzékelhető. Nagy Kálmán rövidre szabott életéből több mint tíz évet áldozott erre a munkára, de művének megjelenését már nem érhette meg. Nagybányáról Kolozsvárra költözött családjával 1971-ben, az Utunk című irodalmi lap szerkesztője lett. 1971. október 9-én alig 32 évesen halt meg.

A Kalevala középpontjában álló szampó, csodálatos malom, minden bőség, gazdagság, boldogság forrása, maga a világot tartó oszlop, a csillagos ég, az élet titkainak megismerése a fordító számára immár elérhetetlen maradt.

A Kalevala darabjai, a runák a nép ajkán éltek ezer éven át, szinte változatlanul, az öreg emberek több ezer sort őriztek belőle, megtartva az ősgermán szavak ősi hangalakját is. Nagy Kálmán ezeket a runákat tíz év munkájával ültette át a legszebb magyar nyelvre, aztán elment megkeresni Vejnemöjnent és társait a csillagos égen túlra.

Kalevalája 1972-ben Bukarestben jelent meg Nagy Máriának, a fordító özvegyének jegyzeteivel. A kiadó előszavában ezt olvassuk: „Egy fiatal akaratnak jó tíz esztendős gyümölcsét kapja tehát itt az olvasó. Úgy véljük: a vállalkozás nagyságában, gondosságában és nemességében is az elődökhöz méltó munkát végzett a műfordító.”

         Ki volt Nagy Kálmán? A pályatársa, Szilágyi Júlia, kolozsvári irodalomkritikus ezt írja róla: „A látszat ellenére Nagy Kálmánt a győztesek közé sorolnám. A legnehezebb párviadalban, magányos, rejtett küzdelemben, kegyetlen és igazságtalan feltételek között küzdött. Páratlanul bátor volt, ragyogó tehetség, maga az értelem, becsület, lovagiasság. Olyan erények eleven ötvözete, hogy maga is, mint a Kalevala nagyszerű tolmácsolója leginkább az eposzok hőseire emlékeztetett. Nem ő az első hős, aki nem érte meg a győzelmét. Csak azt reméljük, hogy a kegyelem perceiben azért tudta…”

Annak az embernek, aki finn nyelvtudását ilyen magas szintre emelte, aki a magyar irodalomnak az egyik legszebb Kalevala fordítást adta, soha nem adatott meg, hogy eljusson oda, ahol művének hajdani hősei éltek, Finnországba. Egyetlen meghívásnak sem tudott eleget tenni, mert nem adtak neki útlevelet. Finn kapcsolataiért zaklatták, még nyelvtudása is gyanús volt egy beteg, gyanakvó rendszer szemében. Pályatársait, Páll Lajos festőt, Páskándi Géza költőt, Dávid Gyula fiatal tanársegédet és másokat, a mindenkit gyanakodva figyelő diktatúra évekre kiiktatta a társadalomból, államellenes cselekvések gyanújával száműzte az 1956-os események után mintegy büntetésként a magyar forradalommal való együttérzésért. A világ végén működő kényszermunka táborokban morzsolták napjaikat. Ceausescu Romániájában a Nagy Kálmánoknak pusztulniuk kellett.

Tragikusan hamar vesztette életét a Kalevalát illusztráló kiemelkedően tehetséges grafikus, Baász Imre is Sepsiszentgyörgyön, sokak szerint ő is szálka volt a letűnt rendszer szemében. A kolozsvári képzőművészeti egyetemen végezte tanulmányait, diplomamunkája volt egy illusztráció sorozat volt a Kalevala eposzhoz, a Nagy Kálmán könyvéhez, amely a következő évben, 1972-ben jelent meg. Az illusztráció sorozat elindította alkotóját a siker útján, még abban az évben elnyerte a bukaresti Országos Könyvesszalon II. díját. Majd Helsinkiben is díjat kapott, de ezt csak 1988-ban vehette át a román hatóság hozzájárulásával, és részesülhetett egy alkotói ösztöndíjban, Finnországban. Korai halála nagy vesztesége volt az erdélyi képzőművészetnek.  

         2003.január 22-én, a magyar kultúra napján e sorok írója Pakson megemlékezést szervezett Nagy Kálmán életútjáról, és legismertebb munkájáról, a Kalevaláról. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a budapesti finn nagykövetség kulturális attaséja, Kirsi Rantala asszony. Díszvendég volt Nagy Mária Kolozsvárról, valamint Nagy Kata és Nagy Péter, Nagy Kálmán gyermekei. A Kalevala irodalmi értékeiről Varga Piroska Ildikó, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem fiatal tanársegéde tartott előadást. E sorok írója felolvasta Viljo Trevonen, finn irodalomtudós levelét, melyben köszönti a résztvevőket, és megemlékezik Nagy Kálmánról. Ezt írta többek között: „Most már meg vagyok győződve arról, hogy nem veszik feledésbe az ő Kalevalája. Remélem, még a jövő nemzedékek is kézbe veszik ezt a Baász Imre illusztrálta remekművet. A finn nép nagy hálával tartozik Nagy Kálmánnak szívós munkájáért, mely révén a finn lelket közelebb hozta a magyar olvasóhoz.”

Emlékezzünk Nagy Kálmánra a fordító szívéhez oly közel álló bölcs Vejnemöjnen búcsúszavaival: „Maradj meg fiaid mellett,

                                               gyermekeid gyámolítsad,

                                               legyél vigyázójuk éjjel,

                                               legyél nappal őrizőjük,

                                               haragos nap meg ne süsse,

                                               haragos hold meg ne bántsa,

                                               haragos szél meg ne fújja,

                                               haragos eső ne verje,

                                               kemény fagy meg ne fagyassza,

                                               esős idő el ne verje!

                                               Vasból sövényt veressél,

                                               kemény kővárat rakassál

                                               jószágomnak védelmére,

                                               két felől népem körébe,

                                               földtől felérjen az égig,

                                               égtől leérjen a földig,

                                               legyen oltalmam, lakásom,

                                               bizodalmam, bátorságom,

                                               irigy ártani ne tudjon,

                                               rontó rabolni ne tudjon,

                                               amíg a világon élünk,

                                               amíg arany hold világít!

                                                                           Serdült Benke Éva, 2003.

Függelék

A majdnem húsz évvel ezelőtt született fenti írás nem tér ki a finn nyelvrokonság kérdésére, mely kiinduló pontja lehetett Nagy Kálmán Kalevala iránti érdeklődésének. Ma már tudjuk, hogy a nyelvrokonság egyben nem jelenti az egyes nyelvcsaládokba tartozó nyelveket beszélő népcsoportok genetikai rokonságát is. És azt is tudjuk, hogy a honfoglalás-kori és a jelenkori magyar népességnek jelentős rokoni kapcsolatai vannak a genetikai összehasonlítás alapján egyes ázsiai populációkkal. De miután a kutatások, vizsgálatok értékét meghatározza a minták kis száma, csak azt fogadhatjuk el, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de úgy véljük, a finn néppel nem állunk genetikai rokonságban. Nagy Kálmán a finnekben bizonyára rokonnépet is keresett, testvérnemzetet, a magyarságot számában és országában megcsonkító európai nagyhatalmak között, nyelvét, kultúráját megismerve ősi múltját is feltárta a Kalevala fordítással. Ám a hatalom vizsla szemekkel őrködött, nehogy barátokra is találjon köztük.

            Az 1990-es évek végén e sorok írója és magyar- és történelem tanár kollégái meglátogatták Erdély híres iskoláit, könyvtárait. Kolozsváron a Házsongrádi temetőben kis koszorút helyeztek el Nagy Kálmán kopjafájánál. Ám nem voltak egyedül a kegyeletükkel. Egy kis finn csoport állta körül a kopjafát, különös dallam és nyelv hangzott fel, ők énekeltek a Kalevalából a fordító Nagy Kálmán emlékére. Pár lépésre onnan volt látható a Szilágyi család síremléke, Hervay Gizella költő, Szilágyi Domokos költő, és egyetlen gyermekük, (aki a bukaresti földrengésben vesztette életét,) a tizenöt éves Szilágyi Attila sírhelye. E sorok írója csak magában idézte fel a tragikus sorsú Hervay Gizella Siratófal című versének sorait: „Szabédi László / Nagy Kálmán / Szőcs Kálmán / Szilágyi Domokos / Szilágyi Attila / Dankanits Ádám / Dankanits László / Bretter György / Nagy Pál / Kemény Zsuzsa / Varga Katalin / Tánczos Gábor…” És akinek a neve csak később kerül fel a láthatatlan siratófalra, maga Hervay Gizella. Mindnyájan az erdélyi magyar kultúra veszteségei, egy minden múltat eltörölni akaró diktatúra áldozatai.

A Kalevalából választott szövegrészlet a 2003-ban írt megemlékezésben mára hihetetlenül fontos aktualitást nyert „Vasból sövényt veressél, / kemény kővárat rakassál / jószágomnak védelmére, / kétfelől népem körébe…”

Vejnemőjnen népe honnan tudta ezelőtt ezer évvel, hogy barbár idők jönnek, védeni kell kis, megmaradt hazánkat, gyermekeinket, földünket, ha meg akarunk maradni?

BLU201205-7807-1810