Sütő András - családi szemmel
A vásárhelyi konyhakredenc oldalán találtam ezt a fecnit. Annyira tetszett, hogy bekereteztem, őrzöm ma is a könyvespolcon: Kedd: szemét! Ne felejtsük
elfelejteni!
Írta: Sütő András. Hát igen. Ez az úgynevezett csendes derű. Felejtéssel a felejtés ellen, elmúlással az elmúlás ellen. Mert persze, ők is feledékenyebbek lettek. Bár ez így pontatlan.
András (apósom) igazából nem is lett feledékeny, őt inkább csak lekötötte a „létvégi hajrá". Még megcsinálni ezt, még megírni azt, s végigjárni a kezelések kálváriáját. Szóval másra kellett koncentrálni.
Éva (anyósom) klasszikusan lett feledékeny, és ma már azt is tudom, volt ebben valami ösztönös menekülésféle is, mert volt mit felejteni: azt, ahogyan a férjét megverték, fél szemére megvakították, ahogy küzdenie kellett a megállíthatatlan betegségével, ahogyan egy idő óta állandóan jönni-menni kellett, csomagolni, utazni, csomagolni, utazni. Mindig keresünk valamit - mondta apósom. De mi még legalább tudjuk, hogy mit. Örök zsémbelődés, szemrehányó pillantások, égbe szökkenő vérnyomások forrása ez az idős házaspároknál.
De lám, nem minden esetben. Amilyen féltő szeretettel és odaadó megértéssel viszonyult András a memória fokozódó gyarlóságait rendre felvillantó Évához, azzal meg lehetne tölteni az évszázad romantikus sorozatfilmjét. Hát így tartották egymásban a lelket. Ha Sütő Andrásról, a magánemberről beszélünk, akkor Éváról is beszélnünk kell, mert ők ketten elválaszthatatlanok: Andris és Éva. ÉVA ÖRÖK - írta egy jegyzetfüzete borítójára András.
Ma - legalábbis én úgy értelmeztem - nem kell beszélnünk Sütő András írói teljesítményéről. Számomra az, amit annyi művével, drámáival, esszéivel, akár ifjúkori, szösszenetnyi elbeszéléseivel teremtett, megvétózhatatlan érték, jelentős fejezet az erdélyi- és az összmagyar irodalomban. Aki szereti, szeresse, aki nem szereti, ne szeresse. Az idő mindent a helyére ráz. És én úgy látom: az idő Sütő Andrásnak dolgozik. Ha itt-ott a Kárpát-medencében valamelyik drámájához nyúlnak, az felszikrázik. Ha valaki kézbe veszi az Anyám könnyű álmot ígér-t, nem tudja letenni.
Én családtagjaként állíthatom: hihetetlen őszinteséggel írt, szenvedéllyel, hittel, elkötelezettséggel. Mindig korán reggel. Megfőzte a kávéját és odaült az írógéphez. Nem az úgynevezett dolgozószobájában. Azt nem szerette. Csak a konyhában. Mire a család elékászálódott, ő nagyjából már meg is volt a napi penzummal. Na de ebben nincs is semmi különös.
A különös a kimeríthetetlen segítőkészsége volt. Évtizedeken át voltam tanúja, hogy hány meg hány embernek igyekezett jogsérelmeit, búját-baját orvosolni. Ne beszéljünk most a nagy ügyekről. Azt mindannyian tudjuk. De eszembe jut az a cigány, aki végtelen nyomorában, hogy pár lejjel beljebb legyen, piros pettyeket festett valami vézna tucathalak hátára, hogy pisztrángként adhassa el a piacon. A turpisság persze nyomban kiderült. Már vitték volna a szegény embert a dutyiba, ha András nem lép közbe. Az Egy csupor zsír szerzőjét annyira megfogta a szegény ember esendősége és a nyomor-szülte leleményessége!
Segítőkészségének egyik jele a fáradhatatlansága volt, ha valamelyikünk autója elromlott. Ilyenkor a kamarási gépész-apja bújt elő belőle, aki ebből-abból, bádogokból s lendkerékből összeeszkabált magának egy cséplőgépet, hogy aztán kikiáltsák kuláknak, s kiköltöztessék a saját házából a saját csűrjébe... Szóval mi már kidőltünk volna szocialista autóroncsaink mellől, de ő még nem adta fel. Izgatta a feladat. Még ezt vedd le, még azt nézd meg, most próbáld beindítani... És többnyire neki volt igaza. Vérbeli gépész volt, szenvedélyes autószerelő. Valahogy a drámáin is éreztem ezt: pontosan tudta, hol kell egy kicsit megszorítani, megereszteni, megkopogtatni, hogy aztán feldübörögjön.
Még két tulajdonsága jut hirtelenjében eszembe. A bátorsága és a kíváncsisága. Ez a termetre inkább kicsinek mondható ember nem félt semmitől. Csak zárójelben említem meg, hogy diákkorában szerette a műugrást, toronyugrást. Van fénykép is róla. Jó is volt benne, de azért talán nagyobb hasznunkra vált, hogy az írást választotta. Amikor a hírhedt patikabotrány volt, az a bizonyos szoftos preludiuma Marosvásárhely legsötétebb napjainak, én is ott voltam, mint televíziós tudósító. Akkor majdnem agyonvertek, de aztán valahogy megúsztam. Film is lett belőle. Sütő András pedig a konyhában kellett meghallja a marosvásárhelyi rádió adásából, hogy tudomásuk szerint súlyosan bántalmazták a Magyar Televízió forgatócsoportjának tagjait. Mintha parázsra ült volna, úgy pattant fel szegény apósom, s már rohant is engem, minket felkutatni. Pedig nagyon jól tudta, hogy ha valahová, akkor pont oda neki nem lenne szabad mennie. Aznap még ő is megúszta. Mi is néhány kakassal a fejünkön, egy szétrúgott kamerával, az operatőr meg a törött csuklójával. Éjjel már zúgott a város, a jókedvű városlátogatók azt kántálták, hogy akasszuk fel Sütőt és Bolyait. Meg Kincsest. Könyörögtem, hogy jöjjenek el velünk Pestre. Reggel már ott leszünk. Nem-nem. Nem. Nem lehet. Nekem itt a helyem. NEM FÉLT. A folytatást ismerik.
Na de nem fejezhetem ezzel be. Legyen a vége a kíváncsiság. Sütő bátorságánál talán csak a kíváncsisága volt erősebb. Ez minden helyzetre, történésre, embertársaira és... leginkább... műszaki vonatkozásokra volt érvényes. Itt kell ülnie a teremben legkedvesebb sógoromnak (nincs is más), az író orvos fiának, Dr. Sütő Andrásnak, aki tanúja volt az alábbi történetnek.
Kapott apósom ugyanis a kórháztól (vagy a sógoromtól?) egy készüléket. Valami Holter-félét, ami vagy a vérnyomását, vagy a szívritmusát, vagy mindkettőt volt hivatott rögzíteni, talán nem is egy napig, hanem huzamosabb ideig. A sógor ügyesen installálta a micsodát, összes végződését szépen felszerelte apósomra, s komoly kiképzésben részesítette: ha befejezted, így vedd le, ezt nyomd meg, ezt kapcsold ki. De ehhez... ehhez a narancssárga gombhoz ne nyúlj! Ezt az egyet nem szabad megnyomni.
Mit gondolnak, mit történt? Megnyomta.
- Öcsikém! Megnyomtam a narancsszínű gombot. Most mitévő legyek?
- De miért nyomtad meg,Tatikám? Mondtam, hogy azt az egyet nem szabad megnyomni.
- Mert annyira kiváncsi voltam, hogy akkor mi lesz..."
Cselényi László (Dr. Sütő András küldeménye.)
(Selmeczi György Cselényi Lászlót búcsúztató nekrológját l. az In memoriam rovatunkban)
Reményi Tibor
Fürdőruhában
Az otthoni strandon történt, amit most elmesélek. Mondhattam volna úgy is, hogy a ceglédi strandon, de ez olyan tárgyszerű, és nem sokat mond annak, aki sose járt ott. De az otthon más! Az mindenkinek jelent valamit, abba behelyettesíthetőek a földrajzi helyek-nevek, és máris megtelik élettel, mindenkinek a sajátjáéval.
A gimnázium épületével átellenben volt a „Városi uszoda és Strandfürdő”, csak az úttesten kellett átmenni. Így aztán a szeptemberi és májusi tornaórákat ott tartottuk. Szögletes modorú, de páratlan humorú tornatanárunk elvárta, hogy mindenki tudjon úszni (úgy tartotta, hogy aki 14 éves korára nem tanult meg úszni, az egy „semmirekellő jánkó – ahogy ő nevezte a nyámnyila fiúkat). Általában minden fiú „jánkó” volt, Újváry tanár úr nem vesződött a nevek megtanulásával, amikor valakit kiszólított, csak úgy mondta „az a colos jánkó” vagy „a rövid jánkó a sor végén”, stb.
Versenyt úsztunk, pólóztunk, és nagyon élveztük ezeket a tornaórákat. Rendesen az 50 méteres nagy medencében lubickolhattunk, ott, ahol az NB I-es vízilabda‒meccseket szokták tartani. Irigyelt is bennünket a többi középiskola, amelyik messzebb volt a strandtól, és nem járt nekik ez a kiváltság. Az már a dolog velejárója volt, hogy amikor latin óra következett a torna után, valahogy mindig nehezebben kászálódtunk ki a medencéből, nehézkesen öltöztünk és lassabban száradt meg a hajunk, ezzel is sikerült a feleltetésből ellopni legalább 5-6 percet. Cicerónak vagy Sallustiusnak úgyis mindegy, latin tanárunk meg cinkos mosollyal tudomásul vette.
Nem emlékszem, mikor tanultam meg úszni, talán valamikor 10-11 éves koromban. Édesanyám testvérbátyja vitt ki néhányszor a strandra, és ő tanított meg. Édesanyám és ő nagy úszók voltak, hiszen a Duna mellett, Ráckevén gyerekeskedtek, és már pici koruktól magabiztosan mozogtak a mély vízben, megtanulták azt is, hogyan kell hullám ellen vagy sodrásban úszni. Édesanyám nagy ritkán jött ki velem a strandra, de amikor kijött, nagyon büszke voltam rá. Akkoriban alig múlt 40 éves, és nagyon csinos testalkatú volt. Kuncogtam, amikor láttam az utána forduló férfiarcokat. Sajnos apám akkor már 8 éve nem élt, de édesanyámnak eszében sem volt bárki udvarlását is fogadni. Anyám remekül úszott, én még a medence felénél sem jártam, amikor ő már fordult. Karcsú, 55 kg-os nyúlánk alakjával, szinte repült a vízen. Én erőből úsztam, és hanyatt fekve lebegni a víz színén nem tudtam. Sűrű kötésű, nagy fajsúlyú kölyök voltam, nem is elég magas ahhoz, hogy nagy felületen oszoljon el testtömegem. Arkhimédész kérlelhetetlen törvénye folytán, engem csak könnyített a víz, de fenntartani nem tudott. Ennek ellenére megtanultam a mellúszáson kívül a gyorsat és a hátúszást is; ám egyhuzamban 200 méternél többet nem igen bírtam, nem is erőltettem. Amikor pólóztunk, gyakran ráfeküdtem a labdára pihenni, hogy aztán bírjam a taposást vagy a sprintet.
Nyári szünidőben rengeteget voltunk naphosszat a strandon. A belépő olcsó volt, és a fürdésen túl nagyszerűen lehetett focizni vagy fejelni a nagy platánok alatti fövenyen vagy homokon. 4-5 fiú tartozott a brancsba, többnyire azok, akikkel amúgy is barátkoztam, és közel is laktunk egymáshoz, de a strandtól jó messze. Fél órát kellet gyalogolni a strandig, akkor még biciklink sem volt, busz meg nem járt azon az útvonalon. A várost két helyiérdekű kisvasút szelte át, és hétköznapokon elég gyakran is járt (az volt a helyi „villamos”), de mindkettő elég messze onnan, ahol mi laktunk.
Érettségi előtt már igencsak lestük a formás lányokat, de engem igazán csak egy valaki érdekelt: Kati volt az első és nagy szerelem. Osztálytársak voltunk 10 éves korunk óta. Világosszőke haját két hosszú copfban hordta, még a gimnáziumban is. Talán 16 éves volt, amikor rövidre vágatta. Úgy esett, hogy a mi általános iskolai osztályunk csaknem teljes egészében együtt maradt a gimiben is; a 8. c-ből egyszerűen 1. c lett, úgy érezhettük, mintha nyolc osztályos gimnáziumba járnánk, és most lennénk ötödikesek. Így aztán Kati is nyolc évig volt osztálytársam.
Már nyolcadikban elkezdtünk levelezni. Micsoda levelek voltak! Az első szerelmes levelek, amit persze nem vallottunk be sem magunknak sem egymásnak, mert ragaszkodtunk a barátsághoz. Úgy fejezte be leveleit, hogy „Baráti szeretettel: K.”’, és én sem írtam forró szavakat, de felejthetetlen az a boldogság, amit akkor éreztem, amikor az utolsó szünetben vagy az utolsó óra után lopva kezembe vagy zsebembe csúsztatta az apróra összehajtott vonalas papírt. A levelekből tudtam meg, hogy vallásos katolikus családban él, négy nővére van, ő a legkisebb, és az édesapja mozdonyvezető. Gyönyörű semmiségeket és „világnézeti hitvallásokat” írtunk egymásnak, sokszor az evangéliumokból vagy a világirodalomból vett példákkal, hasonlatokkal színesítve a sorokat. Minden szavunk tömény vallomás volt, de ártatlan beszámolókba rejtettük.
Nehezen tudtam Katit rávenni, hogy az érettségi-tételek tanulása közben adjunk magunknak annyi szabadságot, hogy kimenjünk a strandra. Május vége volt, és már ragyogott a nyár. Végre kijött egyik nővérével, ami egy kis csalódást okozott, mert úgy szerettem volna, hogy én megyek érte, és együtt jövünk, hiszen naponta együtt tanultunk. Akkor már volt kerékpárom, és minden délelőtt repültem a Táncsics Mihály utcába, hogy mielőbb együtt legyünk. És tényleg tanultunk, bár egyedül voltunk a kert végi házban, szorosan ültünk egymás mellett a díványon vagy az asztalnál, de még csak nem is csókolóztunk… Bennem lángolt a szerelem, őbenne még csak parázslott és pislogott... Bizonyára mafla voltam, de 20 év múlva azt mondta, éppen olyannak szeretett, amilyen voltam. Gyúrtuk a tételeket, főleg a fizikát, mert attól nagyon félt.
De most végre kijött a strandra! Ott volt, és én először láthattam –fürdőruhában! Világoskék egyrészes fürdődressz volt rajta, és pont olyan gyönyörű volt, mint amilyennek képzeltem. Mert bizony sóvárgó álmaimban gyakran levettem róla az iskolaköpenyt meg a pulóvert… Megigézve néztem teltkarcsú szép testét, világos bőrét (talán túlontúl is világos volt a többi csoki-barna lányhoz képest, akik sportot csináltak a napozásból, még senki sem félt a bőrráktól.) Pontosan tudom a helyet a nagy medence peremén, ahol óvatosan hasra feküdt a maga alá terített törölközőre. Azonnal odaúsztam – gyorsban!‒ hozzá, és igazából szerettem volna berántani a vízbe, pillanatra magamhoz ölelve, de nem mertem. Aztán együtt úsztunk néhány hosszat, ő sem volt jó úszó, de nagyon igyekezett.
Nem maradtak sokáig. Mi még játszottunk egy kicsit a fiúkkal, aztán hazamentünk. Tényleg kellett tanulni. Másnap még szerelmesebb szívvel karikáztam végig a városon, hogy folytassuk az elektromosságtan tételek rettenetes rejtelmeinek megfejtését…
***
Egykor volt gyönyörű teste majd 30 éve nyugszik súlyos kőlapok alatt a ceglédi Kálvária temetőben.
Álmomban kimondom
Súlyos kőlapok nyomják
valaha volt
hófehér testedet
Nem felejthetem
félelmekben fuldokló
titkolt szerelmedet…
Milyen volt szőkeséged
jól tudom még!
Látom két aranyló copfodat
szívemet szólító
angyal-mosolyodat
Az első voltál
és múlhatatlan
most már örökkön örökké
halhatatlan
Köszönöm álomkép arcodat
szűzies finomságodat
megtépázott hitedet
Szerető barátoddá fogadtál
szerelmi álmaim asszonya voltál
Sokszor álmodom Veled
forró pillanatokká
sűríti az éveket
az öntudatlan emlékezet
Álmomban bátrabb vagyok
nem bújok költők
kölcsönkért sorai mögé,
kimondom kékes szürkén fénylő
ijedt szemedbe nézve
mit nem mertem
egykor ott a kapualjban
több mint ötven éve:
„…mennyire szeretlek!”
Reményi Tibor
Hűtlen vidék
Szerelmes hazavágyással jöttem vissza. De mi történt a tájjal? Mintha fázna a szívem. Az otthon ízét kerestem, a szent helyét, amelynek varázsa hosszú évekig lelkemben lakott, s most szökni készül?!
Miért? Ki vétkezett? Ki ment el? Ki némult meg? Ki lopta el a csillagsátoros udvarról a kristályzengésű dallamot? Miért nem vall a táj, mint régen, a délutáni kóborlásokon? A házak se’ szólnak vissza. Nem óvja futásom az utcakő. A halogén fényözön semmivel sem biztatóbb, mint az imbolygó lámpafény a gesztenyés soron. Miért nem segít a táj?
Valódinak hittem az emlékek aranyporát? Miért nem adsz nyugtot, gyógyulást, hazám homokja? Szőke futóhomok-tündérem, hol lebegsz? Hát ennyire beteg lett a szív? Csodát teremteni ennyire képtelen?
Mert nem a táj a hibás. Lám, most is éppoly szomorú, mint az utas. Fáznak a fák a köd alatt, csillogón könnyezik a sáros gyalogút. Hazavár az alkony, látom az ég szemöldökén. És az otthoni csillagoknak még mindig nincs vetélytársa. Szőkeség lakik azokban még ma is, a Te szőkeséged. Első egymásra ámulásunk, a régi-régi szemek forró párbeszéde mozdul onnan ma is. A Te sugaraid jönnek vissza onnan, a mérhetetlenül távoli augusztusi csillagokról. A legszebb hír az űrből.
Tabu hát mégis az alföldi otthon. Aligha van ott hatalma mai szerelmeknek. A mostani „neked” sem. Rá kellett volna jönnöm az első pillanatban. Óv mindentől a féltékeny, szerelmesen bőkezű város, ami nem az övé, amit nem ő adott nekem valaha. Ifjúságom pajzsával vesz körül, így őriz meg. Nekem és magának is. S ahogy fölragyog ez a sosem múlt varázserő, megszelídül a táj. Megint véd, elvakít, megbabonáz az otthon fénye. Visszahúz, és újra meg újra megajándékoz. Hitet, rászed, de valamiképp örökre szeret.
Amikor közelít...
Amikor közelít a halál
megváltoznak az arányok
Ijesztő közelbe kerülnek
irdatlan távolok,
hallhatatlan neszek
dübörgéssé nőnek,
pislogó fények
reflektorként égnek.
A bomló test még küzd
mielőtt megadja magát,
jeges vízet, hideg tejet kíván;
egy-egy kiszakadt szó
halkan jajdulva életért kiált,
majd a kín gyötrelmében
sürgetve hívja a véget -
még itt van s egyszersmind odaát.
Sűrű fátyol hull
a távozó és maradó közé,
mindkét oldalról húznánk,
tépnénk, szakítanánk -
megfoghatatlan, elhúzhatatlan,
minden akaratnak ellenáll.
Nincs már áthallás,
nincs már szembeszéd,
üres tapintássá
hidegül az érintés...
itt is, ott is őrt áll
a süket szenvedés.
A ziháló mellkasból
hörgő hangok
reszkető szívemre hullnak.
Azután csönd lesz,
mély, hideg, végleges...
Élet, hit, remény elveszett,-
de meddig és hol
marad meg, hol él tovább
a szeretet?
2016 június
Reményi Tibor
AZ ÉN KUTYÁM
A Gellért térnél kezdődött, reggel. Egyetemista voltam, évfolyamtársaimmal igyekeztünk késés nélkül beérni az első előadásra. Talán a Budafoki úti bejáratnál tűnt fel, hogy egy szép, fiatal kutya jön mögöttünk, pontosabban mögöttem, pár (ember)lépésre lemaradva. A Fizikai Intézet lépcsőházába is követett, jött mögöttem a lépcsőn, aztán be az előadóterembe, és csendben leült a jobb oldali padsorok végénél. Meghallgatta velünk együtt a termodinamika-előadást. A professzor valószínűleg észre sem vette, ahogyan azt sem, hogy többen suttogtunk: „eredj kifelé!”, így-úgy próbáltuk kiterelni, eredménytelenül.
A történet akkor már nemcsak mulatságos, inkább izgalmas volt. Mit akar ez a kutya? És kitől akar valamit? Mit érez? Mibe kapaszkodik ösztöne ilyen kitartóan? (Mert ugye, csak az lehet neki...) Miért énhozzám sündörög mindig? A kutya - mi így mondtuk, persze szakszerűtlenül - afféle farkaskutya volt. Ápolt, tiszta, rövid szőrű, karcsú testű, világosbarna, inkább csau színű. Arányos termet, se nagy, se kicsi. Nyakában örv maradványa, rajta kopott biléta fityegett.
A menzánk Pesten volt, az Egyetem utcában (ma Károlyi Mihály utca). Kutyánk jött hát velünk oda is, tántoríthatatlanul. Általában gyalog mentünk a Gellért térről a Szabadság-hídon és a Szerb utcán át a menzára. Nem volt érdemes a zsúfolt villamosra várni. A jószág hűségesen mellettünk kocogott, fel egészen az emeleti étteremig. Ott aztán valahogy rávettük, hogy az asztalok közé ne jöjjön be, talán valami nadrágszíjjal vagy zsineggel ki is kötöttük az ajtórácshoz. Miután megebédeltünk, kértünk neki maradékot a konyháról. Evett. Hálásan, szelíden viselkedett. Egyetlen pillanatra sem volt agresszív vagy félelmet keltő. Ebéd után a Szerb utcai tanterembe kísért bennünket, ahol késő- délutánig gyakorlati óráink voltak. Csöndben megült a padom mellett. Már a fél évfolyam tudott furcsa útitársunkról, legtöbben azt hitték, valamelyikünk vette vagy kapta a jóképű ebet, csak még nem tudta hazavinni.
Késő délután a 60-as villamossal utaztunk haza a várbeli kollégiumba. A Dimitrov (ma Vámház) téren szálltunk fel az egykocsis 60-asra, a híres „stukára”, amely akkor a Madách tértől a Csörsz utcáig járt.
A stuka a világ egyik legjobb városi közforgalmú villamosa volt. 1934-ben fejlesztették ki a Ganz Művek mérnökei, a maga idejében szenzációs rejtett forgózsámolyos futóművekkel. A csendes járású, fordulékony, remekül gyorsuló, kényelmes jármű Budapesten talán 1980-ig volt forgalomban.
Kutyám itt alakított először nagyot. A villamos zsúfoltan érkezett a megállóba, mi azért fel akartunk nyomakodni. Titkon reméltük, hogy itt meg is szabadulunk hívatlan kísérőnktől. Felpréseltük magunkat a kocsiba, persze a kutya nélkül, s amikor ő is fel akart kapaszkodni, az utasok visszalökték, mi meg próbáltunk minél beljebb tolakodni. Kutyánkat szem elől vesztettük. Már csukódtak a tolóajtók, szorongott a tömeg, de a villamos nem indult. Aztán meghallottuk a vezető kiabálását:- Kié ez az átkozott kutya? Miért hagyja szabadon a gazdája?
Nem volt mit tenni - no meg kíváncsiak is voltunk, mi okozza a villamoson az ingerültséget, sőt, érezhető felháborodást -, lassan kikászálódtunk a kocsi belsejéből, és kérdőn néztünk a vezetőre meg a kalauzra. Intettek, hogy menjünk előre. Kutyánk előkelő, nyugodt pózban ült a villamos előtt a sínek középvonalában, kétséget sem hagyva, mi a szándéka. Amikor a vezető és néhány feldühödött, elszánt utas a közelébe ment, vészjósló morgással fejezte ki nemtetszését. Muszáj volt valahogy megoldani a helyzetet. Társaimmal odamentünk a jószághoz, ránk nem morgott, de csak nekem engedte meg, hogy nyakörvének maradék szalagját megfogjam, és elvezessem a sínekről. A vezető és a kalauz már nem is volt dühös, még azt is megengedték, hogy visszaszálljunk a járműre, azzal a feltétellel, hogy a kutyát szorosan magam mellett tartom, és garantálom, hogy szájkosár nélkül sem fog megtámadni senkit. Így lett. Szépen robogott a villamos végig a Gellért-rakparton, majd az egykori Tabán alatt, tovább a Krisztina-körúton. Nekünk a Mikó utcánál kellett leszállni. A kutya ott szinte kitépte magát kezemből, és vad-vidáman elrohant a Vérmező felé. Jókora séta volt a várbeli kollégiumig, amit naponta megtettünk, néha kétszer is. A Logodi utcától a Gránit lépcső vezetett fel a Bástya (Tóth Árpád) sétányra, és onnan már csak kb. 150 m volt a kollégium hatalmas épülete. Az egykori pénzügyminisztérium egyik oldala a Szentháromság térre, másik oldala a Hess András térre nézett. Ezen az útvonalon jártunk legtöbbször, bár olykor a másik irányt választottuk, a Halászbástyán és a Ponty utcán át a 9-es villamoshoz. Bármelyik úton mentünk, sietősen is legalább 12-15 perc volt; a Gránit lépcső 200 foka biztosította számunkra a napi testedzést. Húszévesen ez meg se kottyant.
A kutya tehát eltűnt. Végre, mondtuk, bár nekem kissé hízelgett a ragaszkodása. Visszazökkentünk a szokott napi menetrendbe. Némi kis bevásárlás a közeli közértben, azután fel a harmadik emeletre, kollégiumi szobánkba. A hajdan volt minisztériumi épületen még lepusztult állapotában is látszott a kormányhivatalhoz illő, nyomasztó pompa, a tekintélyt parancsoló méretek és díszítések. Persze a lift nem működött, romokkal volt tele a liftakna. Gyalog róttuk hát a lépcsőket nap mint nap. Már az esti tanulnivaló meg a másnapi zárthelyik jártak fejünkben, én ráadásul aznap este is vártam szerelmem, a szőke medika telefonját. Hanem ahogy a szobánk elé értünk, elképedve láttuk, hogy az ajtó előtt ül kutyánk – egy pillanat alatt a magaménak éreztem. Előrefutott, és várt a szobám ajtaja előtt. Nem tűnt el, ellenkezőleg: erőnek erejével be akart lépni életterembe. Amint az ajtóhoz értem, hozzám dörgölőzött, megnyalta kezemet, és könyörögve nézett rám. „Te ember, most már nem zavarhatsz el, látod, megtaláltam, hol laksz... engedd, hogy melletted maradhassak!” - ezt mondta a szeme, orrának remegése, a lihegése, farkának játéka, egész állati lénye. Percek alatt odasereglett az emelet fele. Diáktársaink is alig hitték, amit elmeséltünk a nap történéseiről. Azután befogadtuk. Beengedtük szobánkba. Szobatársaim nem tiltakoztak. Az ágyam az ajtó mellett volt, így még végig se kellett vezetni a szobán, amikor kivittem. Csöndben, boldogan leült, szorosan az ágyam mellé. Adtunk neki vacsorát, kivittük a mosdóba, dolgát elvégzendő, és a biztonság kedvéért kerítettünk valami rossz lábast „éjjeli edénynek”. Ott aludt a kedves állat mellettem. Nem zavart senkit, nem piszkolta össze a szobát. Furcsa, soha nem tapasztalt érzés volt. Ez a lény engem megszeretett.
De tud-e egy kutya szeretni? Választása, ragaszkodása nem csupán ösztönös önzés-e, hiszen nem bántottuk, és enni is kapott tőlünk. Hogy a csudába talált rá lakhelyemre, amikor legalább fél kilométerre innen elrohant?! Milyen útvonalon jutott föl a Várhegy tetejére? Ilyen jó a szaglása? Vajon csak a szag után ment? Nincs-e nekem magamnak is valami különös kisugárzásom, lelki vagy biofizikai nyomjelzésem, amit követett? És miért épp engem? Mit tud rólam ez a gyönyörű jószág?
Soha nem volt saját tulajdonú ebem. A vidéki, kertvárosi ház udvarán élt ugyan házőrző kutya, de soha nem dédelgettem vagy játszottam vele. Természetes „családtag” volt, az ezzel járó kutyasorssal, jó kis deszka kutyaházzal a hátsó udvarban, benne meleg pokróccal télire.
Kié lehetett újdonsült kutya-barátom (mert
már azzá fogadtam)? Nemes állat volt, az látszott, noha valami „állati” félelem
nyomait is érzékeltem. 
Három napig maradt velünk kutyám. Már az
egész évfolyam az én kutyámnak tartotta, de én tudtam, hogy kénytelen vagyok megszabadulnom
tőle. Végül valamelyik évfolyamtársam rokonságában találtunk valakit, aki
Kistarcsán lakott kertes házban, és hajlandó volt átvenni a talált állatot.
Amikor a Mikó utcai megállóból kiindult a 63-as villamos, utolsó kocsijának
hátsó peronjáról egy ismeretlen ismerős, kedves kutya nézett rám. Nyüszítve
kaparta a kocsi oldalát, felágaskodott az ablakig, és azt hiszem, sírt.
fotó: Tücsök. KIss J. Botond küldeménye
Töprengő gondolatok Az én kutyámhoz
„Több dolgok vannak égen és földön, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” - ötlött fel bennem Hamlet klasszikussá vált mondata, amikor megkaptam Reményi Tibor legújabb kis remekét, azzal a kéréssel, hogy írjak hozzá néhány utógondolatot. A feladatot hatalmasnak éreztem, rágódtam is rajta alaposan, végül az alábbiakat sikerült kiötlenem. Ha valaki túlzott okoskodásnak véli, elnézését kérem.
Az elmondott történet néhány epizódja a földi logika mentén haladva a közember számára megoldhatatlan marad, értsd: a csodák birodalmába sorolandó. Létünk alapvető, örök titkába botlunk itt bele, a múlandóság vagy öröklét megoldhatatlannak tűnő dilemmájába. És ami ezzel jár: a remény és a félelem egymástól elválaszthatatlan kettősségébe, ami végigkíséri földi létünket.
A magyar irodalomban talán senki nem öntötte még szavakba az embernek mélységek és magasságok közti hányódását olyan művészi szinten, mint Kányádi Sándor a Valaki jár a fák hegyén c. versében. Kövessük őt!
VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN
valaki jár a fák
hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még
reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák
hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is
egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
Mit lehet ezek után mondani? A magam részéről egy régi meggyőződésemet ismétlem: elmével nem, csupán szívvel közelíthetünk e kérdéshez, valamiféle titkos, de biztosnak érzett kapcsolódással a téren és időn túli világhoz, annak urához.
No, de a kutya! Hiszen minden eddigi gondolatunk az emberhez, szelleméhez, ill. annak kizárólagosnak mondott-tudott Én-tudatához kötött. A lélekhez. De van-e, lehet-e lelke a kutyának? Az állatoknak, a növényeknek, az egész teremtett világnak? Ha valamilyen igenlő választ adnánk, ezzel az emberi lélek egyediségét, a teremtés koronájának mondott minősítését kérdőjeleznénk meg, a tagadó válasz pedig az élő világot zárná ki a teremtés folytonosságából. Ismét Hamlet megállapításához jutottunk, bölcselmünk határaihoz.
A határ, ami Shakespeare számára átléphetetlen volt, az jórészt ma is titok, de a kvantumfizika nem elhanyagolható lépéseket tett ez irányban. Tőkés Béla professzor lebilincselő tanulmánya került most kezembe (A titok, Átalvető, 2023. június), melyből kiragadnék néhány alapvető gondolatot.
Az elemi részecskék egyszerre viselkednek részecskeként és hullámként, ezek hordozzák az őserőt, az energiát, mely betölti egész világunkat. A részecskék rezgése kapcsolatban áll egymással. Amennyiben a rezgésszámok egyezőek, azaz rezonálnak, akkor vonzás lép fel köztük – ki merem mondani: szeretet, öröm), ha eltérőek, akkor disszonancia, azaz taszítás keletkezik. Szeretet, az ezzel járó öröm a lényege az isteni, teremtő erőnek, a disszonancia ezzel szemben a sátán sajátja, gyűlöletet, pusztítást eredményez. (Lám, napjaink világa!) (A kettő viszonyára itt nem térek ki, írtam erről régebben.)
Az isteni, teremtő erő legérezhetőbben a művészetben, leginkább talán a zenéből sugárzik ránk (mert az közvetlenül rezgésekből áll.) Mozart írta, hogy ő készen kapja a zenét valahonnan, az ő - a művész - feladata csupán ennek lejegyzése, közvetítése számunkra. Ehhez persze készen kell állni a kapcsolatra, mintegy kiprovokálni azt. Tőkés Béla szerint: „ha valami tartósan befészkeli magát az agyadba, az Univerzum azonnal veszi az üzenetet… mágneses erővel visszasugározza neked az adott frekvenciát…” Persze ez azért válik lehetségessé (magyarázgatom, szintén T. B szavaival) mert „mi magunk is energetikai lények vagyunk, saját frekvenciánk (rezgésszámunk) van.” Íme az ember-Isten kapcsolatának háttere! Amit hihetetlen mélységgel fejeznek ki az Örömóda szavai: Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium… Nem idézem Schiller sorait Rónay György fordításában, ott elvészni látom a lényeget, inkább csak így, szószerint: Öröm, te szép isteni szikra, elyzium (öröklét, paradicsom.) lánya. Melyet Beethoven emelt aztán a „csoda birodalmába.”
De térjünk vissza témánkhoz. „Kutya” - vonatkozásokat a zenében hirtelenében nem találok, az irodalomban viszont igen, egy csodálatos választ a feltett kérdésre. József Attila A kutya c. versének záró sorait idézem:
Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.
De vajon mit tekintett a költő Istendarabkáknak? A válasz egyértelmű: ami az ismeretlen-ismerős kutya szeméből kisugárzott: a szeretetet. A teremtés megoldást nyújtó lényegét.
Kövesdy Pál
(Az érdeklődők figyelmébe ajánlom a neves biológus, Kiss J. Botond könyvét: Suttog a természet - Erdélyi Nimród 2003.)
Egy fiatal zseni: Ifj. Reményi Tibor (1966-1986)
19 évesen eredetiben olvasta Dosztojevszkijt, Csehovot, Turgenyevet; Németh László, Nagy László és Pilinszky kötetei tele voltak hol margóra, hol külön füzetbe írt "kritikai" jegyzetekkel. Hamvas Béláról elképesztő értekezést írt... Tekintélyes irodalmi és zenei személyiségek, pl. a Vigilia folyiratirat szerkesztői, Ungár István (Ungár Imre fia), Fischer Annie, Király István, Czigány György, a Zorán testvérek stb. “szenvedő zseninek" tartották, sokszor találkoztak és végtelenül szerették. Írásainak nagy rész eltűnt vagy ő semmisítette meg, vagy valahol, valakiknél elrejtette; csupán néhány verse, töredéke és esszéje maradt ránk.
Alábbi verseibe
mélyedve azt érezzük: e földi létbe beszorítva élt, hogy aztán húsz évesen
kirobbantsa magát belőle. (Ennek művészi megfogalmazását l. alább: Levél
fiamnak.)
Édesapja, állandó szerzőnk (Blog), lelkének mélyéből lépett ki, amikor megosztotta velünk mindezt.(K.P.)
Ifj. Reményí Tibor
Elő nem hívható
Csend van
Csend szaga
Csend illata
Néma iszonyat
Mert megnémíttatott
Mert megfeszíttetett
Saját gyermekszemünk
Saját pupillánkba
Verjük a szögeket
Visszhanggá váltunk
Életre nem kelthető
Soha meg nem váltott
Fotónegatívok
------
Gumilabda a föld
Kisgyermekek hát játsszatok!
Emlékeink élő erejében
megbújjatok!
Eksztatikus fényetekkel
öntudatlan gyengédséggel
nevessetek
minden földi renden
és aki majd verni mer
csak irigyel
és ha bánt is, el nem ér.
Az idő
a cammogó-száguldó
idegen elem sebet nem ejt
végtelen filmen
------
Idegen vagy, aki itt rekedt
Csak félig-meddig érted a híreket
Eszed, amit az agyad meghagyott
Nem gondolkozol, tehát nem vagy ott
Értelmed kettős értelem
A civilizáció túltesz az életen
A test röpül, a lélek hálni jár
A halál az állam szolgálatában áll
---------
Mutassátok hát fel a
napot
vak seregeknek,
égi tányérjáról ők is
egyként esznek
... csillogás
lakik szemetekben
Hisz mily igát tűrne a nap?
Így ragyogjatok!
Mosolyra fakasszatok!
Egyszerűen, békésen,
ahogy csak csodák élnek
Parafrázis Gabinak
Megnyugszunk majd az ősi szelídségben
háborítatlan, nem kell szólnunk végre,
amit összerakni akartam: annak leszünk része
A világ az értelem ketrecében zihál,
az agy odáig enged hozzád,
mint kutyaháztól kutyát a lánc.
Ingyen forrás minden tudomány
végén mosolygó gyermekarc áll
Meg nem született, érthetetlen rendbe
anyaméhként
visszavár a halál
Sirály – ЧАЙКА
Ki van találva
Engedelmesen megmutatom
Azt hittem, visszatartom
De nem bírom
Gyertek, ki van találva
Megmutatom engedelmesen
Lepottyant és csobbant
Azt hittem, visszatartom
Most már szánom-bánom
Nem tudok kitörni, Trepljov, miért?
A szobámból, a városból,
az énvajúdta bénaságból,
a saját erőszakosságomból
a saját szeretetemből,- kocsmámból
Igen, ki van találva
Nincs hova kitörnöm
megkaparintott az összes törvény
Megkaparintott a szabadságom
Itt és most, kit szögeltek, minket
Az álom korlátai a korlátok
A valóság micsoda csobbanás
Milyen irgalom kötött magamhoz?
-----------
1983.November 19. Csütörtök
Végül is el kell felejtenem élni,
váltások, a színészi képességek
külső-belső képtelensége nem szabad,
hogy izgasson. Mindegy mit gondolok,
gondolataimat nem látja senki, de milyen
nehéz rosszra gondolni, és jót vagy
legalább elviselhetőt mutatni kívülre.
Érzelmeimet letagadni, megerőszakolni.
Így süllyedünk.
--------
Mindent meg tudok
fogalmazni tökéletesen.
kellőképpen értelmesen
határozottan és szélsebesen
és semmit nem tudok
semmiről.
Reményi Tibor
Levél fiamnak
„Megnyugszunk majd
az ősi szelídségben -
háborítatlan, nem kell
szólnunk végre...” *
Túl lennél az ötvenen
de túl vagy már ez életen-
nevezhetetlen szférák
lakója vagy.
Álmok partján ködalak.
Szólsz belőlem, írod versemet,
nekem is félelmek tépik lelkemet.
Szakadt gitárhúr
a fáradt képzelet,
lopódzó harmóniák tapintják
húsz éves emlékképedet.
Hol az „ősi szelídség“?
Meggyógyult-e a szó,
amely cserben hagyott
s te kitagadtad?
Vágytál a „nem kell szólnunk“ világba,
és rám hagytad a kimondhatatlant.
Pokol tüzét vitted égbe
dühös szerelmekért cserébe.
Dadogó dallam maradtál,
de szívünkbe égett
amit kimondtál…
2018.
A *-al jelölt idézet van sírkövére vésve
Székely Ferenc
Látogatóban magyar íróknál
2022. október végén, november elején három magyarországi írót kerestem fel otthonában, akikkel korábban megegyeztem látogatásom szándékáról. A három íróember: Köntös-Szabó Zoltán (1940), Kenéz Ferenc (1944) és Véghelyi Balázs (1983). Mindhármukat régebbről ismertem, azaz az első kettővel 2014-ben, illetve 2015-ben születésnapi interjút készítettem. Véghelyi Balázs még „túl” fiatal erre, ő a Százhalombattán működő Halom TV munkatársa, költő, az Üveghegy könyvkiadó vezetője. Az ő meghívására utaztam le, fiammal, a Duna partján fekvő, szépen kiépült Százhalombattára, azzal a céllal, hogy kamera előtt számoljak be a 2012-2021 között évente kiadott tíz interjúkötet-sorozat fogadtatásáról, eszmei céljáról és további terveimről.
Köntös-Szabó Zoltán a XV. kerületi Bogáncs utca 28 sz. alatt fogadott, családi házában, ahol ‒ szűk félórai beszélgetés után ‒ megkértem, hogy dedikálja a hajdan Romániában kiadott és megvásárolt Kár volt sírni Jeruzsálemben (Kriterion, 1980) c. kötetet. Az ajánlás így szól: Földimnek Székely Ferencnek megbecsüléssel, barátsággal Köntös-Szabó Zoltán 2022. Budapest. október 31-én. Elmondta, hogy 1981-es kitelepedésük előtt egy évvel adta ki a kötetet, de ez nem ment simán, mert korábban a cenzúra a kiszedett szöveget bezúzatta, nem engedte, hogy megjelenjen. Szerencsére, akadt egy jóakaratú nagyváradi nyomdász (ott nyomták), aki egy példányt megmentett és átadta neki. 1980-ban, amikor változott a politikai szélkakas állása, a Kriterion ‒ élén Domokos Géza igazgatóval ‒ újból kiadta, azaz, most már hivatalosan is az olvasók kezébe kerülhetett.
Rá két napra, november 2-án szintén Budapesten találkoztam Kenéz Ferenc költővel, akinek az itthon kiadott és megvásárolt Vigyázzállásból fejállásba (1978) c. verskötetét adtam a kezébe, hogy írjon belé. A dedikáció szövege nem éppen szokványos, így hangzik: Na de hogy most éppen melyikben vagyok, nem tudom. Szeretettel Székely Ferinek.
Kenéz Ferenc 2022. nov. 2. Budapest.
Véghelyi Balázs költő, aki 2013-ban járt Erdőszentgyörgyön a Bodor Péter Művelődési Egyesület vendégeként, egy válogatott verseskötettel ajándékozott meg, amelynek címe: Üzenet érkezett.
Kézjegye fölött a következő eligazító szöveg olvasható:
Székely Ferencnek üzenete érkezett…
Sok szeretettel ‒ a feladó: Véghelyi Balázs
Jó volt, ha csak néhány napig is, ott lenni, járni-kelni a magyar nemzet fővárosában, és leheletnyi közelségből érezni Pannónia széljárásának arcunkat simogató, bátorító fuvallatát!
Kis magyaróra
Koncert helyett hangverseny volt, fotó helyett fénykép.
idegenszók áradata idegem nem tépték !
Lárva helyett álcát mondtunk, alga helyett moszatot.
Nem vettünk át más nyelvekből fölösleges kacatot.
Szélsőséges, rendkívüli volt, ami ma extrém,
a tanfolyam ma csak kurzus. Mi ez, ha nem agyrém !
Földrész volt a kontinens és ki tudja azt vajon még,
hogy a híres kompromisszum egyszerűen egyezség ?
Autentikus, hiteles volt, a horizont: láthatár.
És ki vette át a sztrókot?! Üldözte tán száz tatár?
A gyógymód ma terápia! A viszály ma konfliktus.
Vetálytárs volt a rivális, sértés volt – s nem inzultus...
Orvos ma nem megállapít, hanem diagnosztizál.
A kétkedő szkeptikus ma, tétovázó: hezitál...
Már a nemzedék sem ízlik, csak a generáció!
És a minősítő verseny ma csak kvalifikáció...
A döntős ma finalista, s a döntő a finálé...
Számlát ezért olaszoknak a miniszter kínál-é?
Ifjúsági, junior lett, új játékos debütál,
és a bőrápoló szerben a formula hidratál...
Fizikailag jön rendbe a sportoló mára már.
Hogy testileg jobb szó lenne, eltitkoljuk ugyebár...
Fizikailag ? Kis csacsi !
– Csak azt tudnám, hogy hol élsz? –
„Fizikálisnak” mondják ma, ezt hallod, merre csak mész...!
Ibolyántúli sugárzás? Ma csak azt mondják: úvé...
Országot ma nyelvőrzőkért senki sem tesz már tűvé!
Tömegvonzás ma már nincs, csak gravitáció !
S a tüntetést fölfalta a demonstráció...
Sztráda lett az autópálya, s ilyet ki hihet?
Tünetet mondtunk vidáman, a szimptóma helyett !
Opció helyett, ha igaz nem is olyan rég,
bátran mertük azt mondani, hogy lehetőség...
Zűrzavaros ? Paraszti szó! Jöjjön a kaotikus!
És az ősi túl rövid. S így „menőbb”, hogy archaikus...
Régen, aki rögtönzött, ma csak improvizál,
s aki régen elmélkedett: ma teoretizál !
Hagyományos ? Micsoda szó! Említeni kár is,
hisz jóval előkelőbb a tradícionális !
Magánosítás? Mily rémes! Kiszáradna a Sió?
Ha nem mondod azonnal, hogy privatizáció?
Régi bombára találtak. A lélegzetem is eláll:
a rendőrség nem kiürít, embereket evakuál!!
Ugyanakkor a környéket elővigyázatosan
lezárták, de – Uram fia! mindjárt hermetikusan!
Levegő most se ki, se be, s most már az is halottá vált,
kit a rendőrség előtte hullává nem evakuált...
Régen, egykor volt az anno, vagy más szóval hajdanán.
Melyik szó szebb ? Nyelvész gárda kapjon ezen hajba tán...
Visszapillantás – de szép szó! Ám a kor szelleme megró,
ha a múltakon merengek és nem úgy mondom, hogy retro...
És a szervátültetés ma csupán transzplantáció
(mely muskátli esetében ugyanaz a büszke szó...)
Új divatszók sereglenek: regnál, ráta, dominál...
S aki régen beszélgetett, ma már csak kommunikál!
S a virágpor – kérdem én, hogy mit vétett a magyarnak –,
mit a bárgyú pollen szóval kiirtani akarnak?
A szerves ma organikus, ünnepély ma fesztivál...
Összpontosít? Régen kihalt. Ma mindenki koncentrál
Ám a rosszra mégrosszabb jön, s a koncentrál messze száll:
újmagyarban a „legkúlabb” szorgalmasan fókuszál!
Emblematikust mondanak; a jelképes mért nem jó?
Sírjában forog szerintem, mindegyik nyelvújító...
Ki inspirál, ihlet, sugall, avagy akár ösztönöz.
Ki az aki magyar szókat elűz és bebörtönöz?!
Identitás? Azonosság! Mért jobb itt az idegen?
Petíció? Folyamodvány! Kit hagy mindez hidegen?
Kemikáliának mondják, ami régen vegyszer volt!
Poloska pusztul e szótól és a csótány szörnyetholt...
Akartok még botránkozni? A helyzet nem elég „tré”?
Mit keres a magyar nyelvben egy ilyen szó, mint a spré
Vajon ezt melyik más élő nyelven lehetne így elmesélni?
|
Falu végén kurta kocsma: Telepszegleten szeszelde csermely mellett elhelyezve, "Vitán felül áll, a magyar nyelv egy csoda!" |