B.OSVÁT ÁGNES: Gondolatok_az_irodalom_fontossagarol.docx
* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *
NYUGAT – 1923. 5.szám. - Figyelő.
A magyar ritmus problémájához.
Osvát Kálmán: Levelek a fiamhoz. Főúr!
Hatíves, igénytelen füzet. Erdélyben nyomták, Marosvásárhelyt. A cím maga, ahogyan szerző ezt a két külön ajánlást párosította, idegenül hat. Valami groteszk, szánt szándékkal sebekben vájkálás már az első lapon. A gyerekévek játékaiba, így együtt, szinte belesikolt a pohár hangos megzörgetése nyomán járó jutott elszámolás a főúrral. Az ember élete a kávéházba. Egyik napról a másikra.
Maga az ember: Osvát, Kálmán, túl a nyomtatott lapokon, komoly, harcos természet. Nyugtalan előre lendülés az igazság útjait taposó örök ember felé. - Saját magához is így közeledik egyre. - Több mint két évtized őrlő és őrlődő körorvoskodásban. Igazságot keresés mindig és mindenütt. De már egyre fáradtabban...Háború. A háború utolsó véres feljajdulása. Még mellettük áll. Orvos. Életbe segíti őket. De maga is lehullott közben és hangosabban kiált minden szenvedőnél.
A vándor körorvosi tábla megfordul a házon. De a másik oldala még üres. Osvát Kálmán elindul és ráírja az életét. Közben tanít, lelkesít, új utakat mutat. Bátor, okos, hívó szavára a "Zord idő"-ben Erdély legkomolyabb írói köré csoportosulnak. Áprily Lajos, Berde Mária, Molter Károly, Nyirő József, Nagy Emma, Tompa László. De a lap nem tetszik Erdélynek. Pedig a magyarság ügyéért harcolt. Csak a maga eszközeivel. Nem állott be zászlóvivőnek. És mégis éppen az ő szavai nyomán született valami megmozdulás az erdélyi magyarság kultúrájában. Vita támadt. Élet kezdődött.
Osvát Kálmán újra magára maradt. Kíméletlen igazságot akarása másodszor és századszor is megbukott.
Ekkor hirdette először önálló konferáló estjét a marosvásárhelyi kultúrpalota ragyogó termében. Még mindig voltak barátai és elmaradhatatlanul nagyszámba - ellenségei. A barátok lassanként elmaradoztak, de a haragosai új, hívő ellenségeket toboroztak a nemsokára állandó előadó esték számára.
Szinte hihetetlenül hangzik, de Osváth Kálmán azért nem tudott egy erdélyi városkától elszakadni, mert itt a maga eszközeivel harcolhatott a gyűlölet ellen. Konferál. Kemény szavai mögött a szeretet mindent megbocsátó, simogató mozdulatait takargatja...
Ezek az írások, melyek ebben a könyvben megjelentek, egytől-egyik elmondott szavak lejegyzései. Belekezdünk az olvasásába és egyszerre valaki hangosan mondogatja a mondatokat. Az élő szó erős, sokszor szinte monumentális megjelenítő erőt visz a képekbe. Életet.
A hang keserű és vidám. Őszinte, de nem enged maga mögé nézni. Féljenek tőle inkább, vagy gyűlöljék. A szeretet bizonytalanná és bizalmatlanná teszi önmagához. De ő szeret. A gyűlölködő álarc mögül két mindenkit átölelő szeme kiles a világba. Ez az ő ereje.
Állig érő kemény gallérban jár. Titokzatosan sétál az emberek között. Kis elvekért nagy párviadalokban hősieskedik. Az utolsó ura a harcnak és az írásnak. Lovagkorból itt maradt alak.
Különös írások ezek. Osvát Kálmán a fián keresztül a felnőttekhez beszél és amikor a főúrnak a régi élet eltűnt szépségeiről magyaráz, a gyermeknek mond mesét. Annak a gyermeknek, aki a mai ütött életben nő, keseredik emberré.
Vannak írások, melyek nem elég élesek az ember portréja nélkül. Osvát Kálmánnak ez a könyve is ilyen. Kell, hogy ismerjük, mielőtt ráfigyelünk. De ha már egyszer így hallottuk beszélni, felé fordulunk. A mese elkezdődött bennünk.
Ezekben a vallomás szerű írásokban az ember útja egyenes vonalban követi a könyv mondanivalóit és az író munkája visszavilágít az ember életére.
És mégis, különösen a fiának mondott leveleiben, egységes, az egész emberiséget átfogó művészi látásának eredményeivel is magával ragad. Pedig nem hivalkodik. A gyermek szemét nem lehet megcsalni.
"Csak nagyon okos felnőttek tudják természettől valónak látni, hogy szántson-vessen valaki és, csupa szeszélyből, aratni mást engedjen, csak ők hiszik, hogy napi hatórás munkájukkal nemcsak kenyeret szereztek, hanem jogot is: ítélkezni lelküktől idegen társaik felett. Velük sohasem vitázom. De neked, fiam - kukucs! - lyukat vágtam a függönyön."
És amikor boldogítani akaró jóságával fölfedi életét, minden vergődő lélek vezekel, megtisztul, magára ismer benne. Mert ő mindenkiben megnyilatkozik.
Talán csak naplójegyzetek ezek valami nagy, művészi formába érett munkához. Egy ember küszködésein keresztül, lobogva, mindig új harcokra készen megy az ember élete felé. És ha majd valóban elérkezik, túl az első alkotáson, ennek a kis füzetnek a jelentősége is megnövekszik. Nem, mivel egy önmaga előtt is igazolt művész napló jegyzeteivé lesznek, de mert olyanok ezek a vallomások, hogy mindent ígérnek és előre igazolnak is mindent.
"Ezért találsz mindig ülve fiam. Ezért van a szobámban sok dohányfüst, sok félig felvágott könyv és egy öreg ember, aki ma sem tudja, holnap mibe kezd..."
Igaz, háború volt és közben külön is megszenvedte mindenki a maga életét. És aki túl sokat látott, nehezebben szólal meg. Csak mesél. A fiának vagy a főúrnak. Az embernek.
B. Osvát Ágnes
GONDOLATOK AZ IRODALOM FONTOSSÁGÁRÓL
Gyermekkorában, ha az ember folyton azt hallotta a felnőttektől, hogy Amerika maga a Kánaán, a bármit megvalósítható lehetőségek országa, nem csoda, ha gyermeki lelkünk képzelete vágyakozva tekintett a nagy vizek, az Óceánok felé, aminek túlsó oldalán lakozik mindaz, ami Európában lehetetlenségnek tűnhet, és ahová csak a nagyon bátrak juthatnak el. Persze, mindez azokban az időkben tisztára olyan érzés volt, mintha a Holdra akarnék eljutni. Ám az irodalom, az írás segítségével nyilván mindenki oda jut el, ahová szeretne. Amikor jóval később kezembe került Oriana Fallaci könyve, a Ha meghal a nap, már az ajánlás elolvastakor döbbent felismerés rángott végig rajtam. „Apámnak, aki nem akar a Holdra menni, mert a Holdon nincsenek virágok, se halak, se madarak.” Ettől beindult a fantáziám, majd szép lassacskán, folyamatosan rájöttem, hogy a minden lehetőségek hazája attól lett olyan sikeres, mert ott születtek a legnagyobb találmányok, minden, amivel helyettesíteni vélték a természet alkotta gyönyörűségeket, még gyönyörűségesebbekre alkotni azokat. Éppen csak azt feledték el, hogy a műgyeptől, legyen az bármilyen üde zöldnek álcázva, soha nem fog orrunkba csapni a mezők üdén dús életaromája. Hiába szeretnénk letépni egy fűszálat és elmorzsolni az ujjaink között, hogy érezzük a fű nyers szagát, a műgyepet sem letépni, sem szétmorzsolni nem lehet. Olyan ez, mint amikor nagyon éhesen megjelenik előttünk egy hatalmas hamburger, ami annyira valóságosnak tűnik, hogy már-már utánakapnánk, de kezünk kemény síkú hirdetőtáblába ütközik, ahol nincsenek ízek, illatok, a reklám csalóka illúziója csapta be az érzékeinket. És akkor, abban a pillanatban az jutott eszembe, hogy Anglia mitől működik úgy, ahogyan működik, mitől zöldebb a gyep, mint másutt. A válasz: mert minden a hagyományokra épült. Elgondolkodtató, hogy az ember miért kapva kap a helyettesítő dolgok lehetőségén, mitől lesz sikeres egy-egy olyan találmány, ami külsőre utánozza ugyan a természet alkotta szépségeket, de mindez csak messziről nézve élvezhető. Mihelyt tapintani, ízlelni, szagolni szeretné valaki, azonnal rájön, hogy az utánzatoknak se ízük, se illatuk. A természetet nem lehet megcsalni, becsapni. Csak tönkretenni lehet, olyannyira, hogy a jövő nemzedék már ne is tudjon róla, milyen a rózsa illata, mert minek a vázában olyan virágot tartani, melyet folyton cserélgetni kell. Minek olyan gyep a kertjébe, amit nyírni kell. Azt hiszik, a műszépség pont olyan esztétikai élvezetet nyújt, mint a valódi, csak nincs annyi baj vele, nem kell megdolgozniuk érte. Elég egyszer megvenni, sokáig kitart. Ez a nemzedék soha nem fogja megtudni azt az alapigazságot, hogy a szépség csak akkor ér valamit, ha azt mi teremtjük meg magunknak, magunk köré. És ez a nemzedék soha nem fogja tudni, igazából milyen is a valódi természet semmihez nem hasonlítható illata, amibe persze beletartozik a madarak korareggeli csivitelése kertünkben, eső után a nedves földből előbújó giliszták tekergőzése, a levelekre tapadó csigák különös, saját házukba zárt kasztélete, a bokrok levelén vagy fűszálakon lengedező katicabogarak meséket idéző piros-fekete lebegése. Mert a műgyep fölött soha nem fognak méhecskék döngicsélni, nem fogják katicabogarak kitárni hétpettyes szárnyacskájukat. A madarak is messze el fogják kerülni. Lehet utánozni, külsőre akár túlszárnyalni is lehet, de helyettesíteni soha. A természet isteni csodái úgy kellene rögzüljenek minden ember sejtjében, ahogy gyermekkorunkban a kaleidoszkópnak minden forgatásra más színeket és formákat mutató kavalkádja, de ahol mindenik kockának külön élete van, ami elvarázsol. Akár elmosódott fények, akár fűszeres, eső utáni illatok formájában.
Valahogy így van ez az irodalommal is. A mai nemzedék azt kérdi, minek kell azzal fárasztania magát, hogy oldalakat elolvasson, amikor minden információt készen kap az internetről. Miért kéne szépen, választékosan kifejeznie magát, ha zanzásított szavakkal is meg tudja értetni magát kortársaival. Mindezzel időt nyer, teret nyer magának, csak az a kérdés, hogy mire használja ezt a többlet-időt. Olvasás? Olvasási szokások? Az agy és lélek elrévült fantáziája az olvasott sorok nyomán? Hol van manapság mindaz a sok gyönyörűség, amikor az ember lánya az olvasottak alapján bekalandozhatta az egész földet, a mindenségbe juthatott el, ha csak a képzelet szárnyain is, de az irodalom segítségével mindenki azzá válhatott, ami szeretett volna lenni. Bár valljuk be, van az úgy is, hogy azért mondunk le a boldogságról, mert az túl szépnek tűnik ahhoz, hogy beteljesülhessen.
Engem nagyon sok könyv és folyóirat vett körül már egészen kiskoromtól fogva, így az olvasás az álmaimat életté, az életemet álommá változtatta, és megnyitotta az irodalom egyetemes világmindenségét az előtt a kislány előtt, aki voltam. Azóta az írás nekem annyit jelent, mint olyan párhuzamot teremteni az életemben, amely menedéket nyújt viszontagságaink elől, amely a természeteset rendkívülivé varázsolja és a rendkívülit természetessé. Örökkévalóvá teszi a pillanatot és múlandó színjátékká bűvöli a halált.
De ahhoz, hogy az irodalom élhessen, előbb a társadalomnak kellene felnőnie ahhoz a kultúrához, ami valamikor létezett ugyan, de a háborúk utáni „izmusok” világa ugyancsak megosztotta az emberi lelkeket. Csakhogy egyáltalán hol beszélhetünk manapság már társadalomról? Pedig az írás, akárcsak az olvasás öröme is, az élet hiányosságai ellen való tiltakozás. Egy történetet tulajdonképpen azért találunk ki, hogy valamilyen formában több életet élhessünk annak a hátsó gondolatnak a tudatos árnyékában, ami az egy-életet adta nekünk. Persze, az író mindig azt sugallja, hogy a világ hibásan van megteremtve, és a képzeletbeli élet sokkal változatosabb, igazságosabb, tündöklőbb, mint a földi hétköznapok. A képzelet elsöpri útjából a nyelvi korlátokat, ideológiákat, előtérbe kerülnek az emberi elme azon értékteremtő lehetőségei, melyeket a tudatlan fanatizmus és ostobaság általában olyannyira háttérbe szorít, hogy többnyire észre sem vesszük őket. És bár mindezzel kissé megtévesztő képet lehet festeni a való életről, mégis, ha okosan, értőn olvasunk, külön tudjuk választani a dolgokat, de legalább részben kárpótol a valóság előidézte csalódásokért. És gátlástalanul kiírhatja magából az ember az olyan dolgokhoz való viszonyát, melyeket egyébként nem szívesen vállalna be. Ilyen pl. a transzcendencia fogalma, a történelem sokszínű értelmetlensége, jó esetben értelmessége is, a lélek mélységeiből és magasságaiból fakadó, egyébként soha be nem vallható furcsaságok.
Elmondható, fényév távolságra van egymástól az igazi író és a kényszeredett grafomán. Ez azonban már egy másik téma. Fájdalmas felismerés az, hogy az új, internetes nemzedéknek hiába próbálnánk megmagyarázni, mit jelent az az intellektuális gyakorlat, ami kifinomítja az emberi érzékenységet és összehasonlítási alapot teremt, eligazodni segít ebben a nagyon bonyolult, Életnek nevezett káoszban.
Az irodalom olyan varázslat, ami azzal kecsegtet, hogy a miénk az, ami már nincs, vagy nem is volt soha, hogy azok vagyunk, akik valójában soha nem lehetünk. Jó lenne pedig tovább álmodni, írni, olvasni, mert szerintem ennél hatékonyabb módszert még nem találtak fel az emberi sors múlandóságán érzett fájdalom enyhítésére.
Reményi Tibor
A Szőlőből jövet
14 éves lehettem, amikor egy alkalommal gyalog baktattam hazafelé nagyapám ugyeri* szőlejéből. A kis két holdas szőlő az ugyer végében volt, ott ahol az Örkényi út megszűnt makadám lenni, és földútban folytatódott Mikebuda felé. Alig valamivel a hatos kilométerkő után. Többnyire kerékpárral jártam ki és vissza a szőlőbe, de azon a napon nagyapa valamiért ott fogta a biciklit, és én gyalog tettem meg az utat a városi házig, ahol laktunk. Az út jobb oldalán kitaposott homokos ösvényen haladtam, meglehetősen jó tempóban, és az útkaparó háznál utolértem egy szép szál öregurat, aki komótosan lépkedett előttem. Alig nehézkedett a jobb kezében lévő botra, inkább csak ütemesen koppantotta vele az utat, vállán könnyű tarisznya lógott. Ráköszöntem, ez akkoriban így volt illő. Ő viszont, és megkérdezte:
-Nagyon sietsz, fiam?
-Annyira nem, én is lassíthatok...
-Honnan jössz?
-Nagyapámtól, a 20. dűlőből
-No, az elég nagy út, én csak innen a 12.-ből
Lassan megindult közöttünk a beszélgetés. Az öreg úgy nézett ki, mint egy tekintélyes cigányvajda. Hófehér, dús haja volt, ruhája kopottas, de szava és arca fénye különös hatást tett rám. 70-75 éves lehetett. Kérdeztem, gyakran jár-e ki a szőlejébe, van-e családja, merre lakik a városban. Úgy éreztem, szívesen mesél, és ez megtisztelt, felnőttnek éreztem magam. Aztán egyszer csak hosszabb szünetet tartott, némán ballagtunk egymás mellett, majd így szólt:
-Tudod fiam, ez semmi ahhoz képest, amikor hazajöttem a háborúból... Érdekel?
-Már hogyne érdekelne, ha elmondja.
-Régen volt, nagyon régen. Ha jól emlékszem kilencszázhúszban. Gyalog jöttem haza Tibet határától ide Ceglédig. Hat hónapig tartott. No az nagy út volt, sok stációval.
‒ Mondjon róla többet!
-Hát az úgy volt, hogy Orenburg alatt fogságba estünk, aztán hol a vörösök, hol a fehérek ütöttek rajtunk, cipeltek összevissza, sivatagon, hegyeken át a világ végére...Nem hittem, hogy valaha kiszabadulok onnan. Már ki akart végezni valamelyik banda, és éjszakára becsuktak egy pajtába, hogy majd reggel agyonlőnek, ha a komisszár is jóváhagyja. Hajnalban kirgiz hegyi pásztorok szabadítottak ki, adtak enni, meg elvittek valami jártabb útra, és szélnek eresztettek.
-De a java még aztán jött, most már haza akartam jutni, bármi áron, ha már nem öltek meg. No, ez tartott fél évig: szekéren, lóháton, vonaton, de leginkább gyalog, csak mindig nyugatra. Sikerült, aztán most itt vagyok. A térdem néha hasogat, ha jön az őszi eső, másként megvagyok.
Olyan természetességgel mondta el mindezt az öreg, hogy fel se merült bennem, hogy nem igazat beszél. Egyszerre nagyot fordult velem a világ, és közben összezsugorodott. Úristen! Belső Ázsiától Ceglédig, mennyi is lehet? Nyolc vagy kilenc ezer km, elképzelni sem tudtam. Némán ballagtunk még egy rövid szakaszon, aztán az öreg elköszönt:
‒ No, Isten áldjon, én itt lefordulok az ONCSA** házak felé, ott lakik a lányom...Tiszteltetem az öregapádat.
Azzal lekanyarodott a gyepen kanyargó vékony ösvényre, én meg félálomban lépkedtem tovább. Elhagytam a Gerje patak hídját, a belváros templomtornyai és a malomkémények már egyre magasabbra nőttek a szemhatár peremén.
Tele lett a levegő az augusztus végi alkonyat fény és illatcsodáival. Zörgő szekerek és pöfögő traktorok haladtak el mellettem, nagy porfelhőt kavarva. Szénaillatú tündérek kapták vállukra a hosszú nyár végi nap fáradtságát és gondjait; engem pedig elröpítettek valami valószínűtlen messzeségbe, egy véresen valóságos mesevilágba. Észre sem vettem, amikor már kapunk előtt álltam. Az egész hazaút egy percnyinek tűnt.
* ugyer = mezőgazdasági jellegű (készenléti, szolgálati) lakótelep, illetve lakóhely, tanyák, présházak rendezett sora.
Magyarországon Cegléd délnyugati külterületének, dűlőkkel tagolt, jobbára homoki szőlőskertekkel beültetett településrésze.
** = ONCSA = Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, rövidítve ONCSA 1940-1944 között a nagycsaládos falusi nincstelenek támogatására, a születések számának emelésére és gyermekvédelmi célokból alapított állami szociális szervezet volt, melyet az 1940/23. törvénycikkel hoztak létre.
1941-1943 között a terv keretében kb. 12 ezer típuslakást építettek telepszerűen a rászoruló családoknak, 30 éves kamatmentes kölcsön alapján.
Több ezer család jutott földhöz, és kapott a gazdálkodáshoz szükséges állatállományt.
B. Osvát Ágnes
AZ „IRODALMI EGYHÁZ” MEGSZENTSÉGTELENÍTÉSÉNEK VÉDELMÉBEN
Idézettel kezdem: „Magános vándor az író,nincs hierarchiája, az útja végtelen, s nem szegélyezik derűs plebániák. De pap.Megszállott éjszakák reggelén a felkelő nap ont rá miseruhát s a hangja száll négy világtáj felé. (…) Hívő, boldog kultuszban, így múltunkkal együttélve, hívőkké tesszük őket is, kik ma hitetlenek, de holnap már rajongva emelik szemeiket az új csodára: égig érő fehér falaira az Irodalmi Egyháznak.” (dr. Osvát Kálmán).
Hát nem csodálatos hitvallás ez? Nem sokkal szebb megvilágosodás, mint az a meghirdetett, ami csak úgy, egy fügefa alatt ülve jött elő a Buddha fejéból, hogy végül több millió követővel, világvallássá váljon? Végül is, mint a többi, pl az iszlám, ami szintén egy bizonyos Mohamed fejéből pattant elő?
Márai Sándor Naplójából idézek: „Hova is vezethető vissza minden vallási dogma, pl.a vakbuzgó katolicizmus? Azt hiszem, a hívek különösképpen kívánják az érthetetlent, azt, hogy a pap tömjénfüstben állva értelmetlen nyelven morogja el a szent igéket. Erre mondta Retz kardinális, hogy az emberek semmit nem hisznek el olyan készségesen, mint amit nem értenek.
Így van ez mindennel. Általában abban hisz legjobban az emberiség, amit egyáltalán nem ért, de van valami misztikus, hátborzongató háttere az egésznek, amit bizonyos isteni felsőbbrendűségnek képzelnek. Így lehetett elbolondítani a zsidóirtással nagyon sok embert, akik aztán buzgón jelentgették fel embertársaikat, mert azt hitték, valamiféle szent ügyet szolgálnak.
Az irodalomnak többféle értelme van: hiradás, ember és a természetfölötti, ember és a környező valóság összefüggéseiről. Ez mind lehet „értelme” és tartalma az irodalomnak. Az irodalom a fotoszintézis mintájára megváltoztathatja az ember és a világ viszonyát. Ahogy a fény érintésére az elkorhadt anyag szerves lesz, úgy az irodalom érintésére, a szellemi energia hatására mindaz, ami merev és élettelen a tudatban, megelevenedik. A szavak, mint a fény, sarjadzást idéznek fel, fogalmakat alkotnak, a fogalmakból elhatározások és cselekedetek következnek.”
Sok-sok véres összecsapás, háború, tömegek halálát előidéző esemény történt a történelem folyamán, a különböző hiedelmekből kiindulva, amiket egy összefoglaló szóval vallásnak nevezünk, de valójában különböző népcsoportok alakították ki, s mindenik valami más ideológiát képviselve, különböző elképzelt személyt imád. Mert mindenik megnevezett, konkrét személyt talált ki magának, akit isteníteni lehet, mert az ember csak akkor érzi valakinek magát, ha hisz abban, hogy egy felsőbb hatalom vigyázza és jóváhagyja a tetteit, akinek a nevében lehet gyilkolni is akár, mert az a lény, aki – hitük szerint – vigyáz rájuk, mindig megvédi az igazukat, sőt segít neki, ha bajban vannak. Ez alól a keresztény hit sem kivétel, de, mivel magam is keresztény vagyok, nem szeretném önmagam megtagadásával támadni a saját hitemet, még akkor sem, ha sok mindenben nem értek egyet azzal, amit a vallástudósok magyarázatai, évszázadok óta megpróbálnak a maguk javára fordítani. Végül is, egyetlen vallást sem akarok támadni, erre semmi jogosultságot nem érzek magamban, mint ahogy nincs is, csak azt szeretném tudatosítani, hogy ilyen alapon miért ne lehetne, maga az irodalom is egyfajta egyház? Valami humánusabb, valami olyan, amiben valóban érdemes hinni. Csakhogy, mint már említettem, minden – emberek által – kitalált vallásnak megvan a maga – akár létező, akár kitalált – konkrét megtestesítője, ám az Irodalomnak ilyen nincs. És ezért nem lehet őt ilyen alapon megvédeni. Az emberi természet pedig már csak olyan, hogy ha nincs előtte egy név, amibe kapaszkodni lehet, akkor képtelen hitté, akár mítosszá alakítani azt az elképzelést, ami éppen megtetszik neki.
Ezért magános vándor az író. Ezért nincs olyan hatalmas tömegformáló ereje, mint a többi ismert vallásnak, melyek végül is történelemformálóvá váltak az idők folyamán.
Végezetül, leszögezném, hogy nem vagyok ateista. Egyáltalán nem. Hiszek a Teremtőben, hiszem, hogy bármikor kérhetek segítséget Tőle, ha bajban vagyok. És Őt bárhol megtalálom, akár egy virágzó réten, akár a nagyváros tumultusában, ha szükségem van Rá. A különböző vallásokban, amit viszont az emberek hoztak létre, nem hihetek, mert Teremtő csak egy lehet a Világegyetemben és ő soha nem biztathat arra, hogy meg kell ölni azt, aki egy másik hitvallást vall magáénak.
És most, egy újabb, súlyos gondokkal terhelt év kezdetén, ennyi idősen, végre nyugodt szívvel elmondhassam azt is, hogy minden nap forduljunk hálaimával az Úrhoz, aki ezt a csodálatos földet jelölte ki részünkre – hazánkul. És ebbe beleértek minden anyaországról leszakított területet is. Természetesen, az ima a mindennapi kenyerünkről is szól, hiszen őseink is azt vallották, hogy a kenyér az élet. Az utolsó vacsorán, Jézus, saját testeként kínálta tanítványainak a kenyeret: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely értetek megtöretik a bűnök bocsánatára.” Nekünk, keresztényeknek egyáltalán nem véletlen, hogy Szent István és Szűz Mária országában minden keresztény magyar augusztus 20-án együtt ünnepli az államalapítás és az új kenyér ünnepét. Az e napon sütött kenyérből, aki eszik ebből a kenyérből, - legyen az Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken vagy Délvidéken,- annak testét és lelkét átjárja az összetartozás érzete és felébred bennünk a remény, amikor majd minden magyar egy országban élve, együtt kiálthatja majd augusztus 20-án, hogy boldog születésnapot Hazánk, Magyarország. Az a Magyarország, ami nem idegenek vagy idegen érzelmű magyarok kezére van bízva, hanem kizárólagosan azokra, akik minden körülmények között megvédik a hitüket és az emberségüket.
Engedtessék meg hát nekem is, hogy az írásom elején leírtakat bármikor magaménak vallhassam anélkül, hogy bárki rám támadhatna ezért. Shakespeare gyönyörű soraival fejezem be, annak bizonyítékául, hogy tk. mit is jelent az én nézetemben az Irodalmi Egyház fogalma:
Álmodj magadnak szép napot,
Ha már a nyár úgy itt hagyott.
Álmodj magadnak színeket,
Ha benned minden szürke lett.
Álmodj nyíló virágokat,
Andalító illatokat,
S mire elér újra a tél,
Mesédben minden dalra kél!
Reményi Tibor
Padok krónikája
Jellegzetes alakú öntött betonkonzol, földbe ágyazva, rajta két piros deszkalap, az ülőke és a háttámla. Ez a kültéri típuspad, amiből a legtöbb van - volt? - a parkokban, ligetekben, sétatereken, rakpartokon, és mindenfelé, ahol az útépítők, várostervezők vagy városszépítők úgy gondolták, az erre járó szívesen megpihenne. Szerettem ezeket a típuspadokat, talán azért, mert gyerekkoromban szinte csak ilyeneket láttam szülővárosom terein. Van persze másféle is, cifrább, mívesebb és szürrealistán egyszerű, vagy ultramodernül ronda.
A beltéri padok kissé mások. Átmenetet képeznek az építmények és a bútorok között. Attól függően, hogy mi az épület funkciója, amelyben állnak, sokféle alakúak, méretűek és színűek lehetnek. A pályaudvarok várótermeiben a MÁV szabvány szerinti hosszú vasvázas padjai voltak, sötétbarnára pácolt faülőkével és háttámlával, ívelt karfákkal. Ezek a tulajdonképpen egészen kényelmes padok már kivesző félben vannak, hiszen vasúti váróterem is alig van már. Az orvosi rendelőkben másféle szabvány dívik, fehérre mázolt lécekből készült, szintén hosszú padokon, vagy összecsavarozott, furnérlemezből gyártott széksorokon várakozik a beteg nép. Ellentmondva a logikának, ezek a padok sokkal kényelmetlenebbek, mint a MÁV padjai. A közhivatalok, bíróságok folyosóin mindenféle ülő alkalmatossággal lehet találkozni, legtöbbször kevesebbel, mint amennyit az ügyfélforgalom igényelne. A bankokban és a tőzsdéken már nem is padok vannak, hanem fotelek, süppedő kanapék, ahogy az illik is a pénz templomaihoz. A plázákban támla vagy karfa nélküli műbőr bútorféléket látok, amin feküdni jól lehet, de ülni semmiképp.
Vajon mi a története a köztéri padoknak? Mikor jelentek meg az első, bárki járókelő számára megpihenést szolgáló padok a városok útjain? Ókori ábrázolásokon kőlépcsőket, kőpárkányokat esetleg kőpadokat látunk a Forum Romanumon vagy a Via Aurelia mentén. Középkori képeken alig emlékszem bármilyen padféle pihenő alkalmatosságra, kivéve a templomi padokat. Kidőlt fatörzsön, lapos kődarabon, árokszéli gyepen ül a vándor, ha fáradt lábait el akarja lazítani. A 19. század végi realista festményeken és persze fényképeken kezd megjelenni a sétányokat, korzókat és parkok sétaútjait szegélyező pihenő pad.
A köztéri padok sorsa és állapota közéletünk minőségét is jelzi. Szülővárosom legszebb, másfél kilométeres sugárútján ritkaságszámba menő, országos hírű, száz éves ostorfasor alatt sétálhat be az utazó a pályaudvarról a belvárosba. A gyönyörű, hatalmas lombú fák alatt hiányos, korhadt padroncsok éktelenkednek, amelyekre nemhogy leülni nem lehet, de rájuk nézni is siralmas. Legalábbis legutolsó látogatásomkor ezt láttam. Valamikor 40-50 éve rakták oda a padokat, sosem voltak szépek (nem úgy, mint a régi piros fájú testvéreik), durva vastag lécek ormótlan betonállványon, de azért le lehetett rájuk ülni, ha megfáradt a sétában a gyalogos. Ám évtizedek óta senki nem festette át őket, senki nem igazította meg a kilazult csavarokat, nem pótolta a lelopott vagy letördelt léceket. Eszi őket az idő, veri az eső, repeszti a fagy, áztatja a hó, csoda, hogy még ennyi is van belőlük. Egyre várom, vajon mikor jut eszébe valakinek – leginkább az illetékes városi közterület fenntartó hivatalnak - hogy újakat tegyen helyükbe. Senkit nem érdekel? Szégyellem, szólok miatta, írok róla, többet nem tehetek.
A régi piros padoknak gondját viselték a lakóhely emberei, ezért szolgálhatták a pihenést oly sok-sok évig. A piros deszkalapokat késő ősszel leszerelték, és csak kora tavasszal, a fagyok múltával rakták vissza. A kopott ülőkéket és háttámlákat újrafestették, a törötteket kijavították, ha kellett, újra gyalulták, a felerősítő csavarokat is gondosan megőrizték. Március végén újjászülettek a padok, mert megóvta őket a jeges esőtől, a hótól és fagytól az ember figyelme és gondoskodása. Akkoriban természetes, egyszerű és célszerű volt ez a törődés minden dolgunkkal, amit használtunk. Tudatában voltunk a legegyszerűbb dolgok értékének is, és aszerint óvtuk és javítottuk őket. Persze, ez idő tájt többnyire gyalogjáró volt a nép, és ha leszállt a vonatról vagy villamosról, nem egyszer jókorát kellet kutyagolnia, amíg beért a piacra, a hivatalba vagy a kórházba. Közben, kivált ha idős vagy beteg volt, megpihent az út menti padon. Ilyen gondozással száz évig eltartott egy pad.
Manapság senki nem szereli le télire a terek padjainak deszkáit, aminthogy egyéb tárgyainkat is úgy használjuk, hogy minél kevesebbet kelljen velük törődni. Jó szó ez a „törődés”, benne van, hogy egy kicsit töröm, megerőltetem magam azért, hogy valami használható és szép maradjon. Beleadok valamennyit saját energiámból, átadok neki valamit erőmből, ezáltal frissül és újul meg. Ingyen nem megy, maguktól csak romlanak a dolgok, az entrópia egyetemes törvénye szerint. Most persze inkább eleve kopásállóvá, vízállóvá, fagyállóvá, hőállóvá, UV-állóvá, egyszer használatossá, felhasználó baráttá gyártjuk a dolgainkat, hogy ne kelljen velük menet közben törődni. Ilyenné tesszük világunkat, mert megengedhetjük magunknak, mert már értünk hozzá. Tényleg megengedhetjük? De milyen áron? Milyen, szó szerint, természetellenes (mű) anyagokat „teremtünk”, és mennyi energiát fogyasztunk, miközben ezeket a „mindenálló” eszközöket kifejlesztjük és elkészítjük?
Újabban a metrómegállókban megjelentek a krómozott hármas acélpadok, méghozzá olyan ravasz kiképzésben, nehogy valaki végigfekhessen rajtuk. A három ülőke úgy van összehegesztve, hogy közöttük kiáll egy félköríves elválasztó cső, megtörve a három pad vízszintes síkját, ezzel lehetetlenné téve a ráfekvést. Elmés és drága találmány a hajléktalanok ellen. Nyomorult, szégyellnivaló megoldás –legalábbis az én szememben. Ennyire futja a hajléktalanokról való „(ön)kormányzati gondoskodásból”?
Azt hiszem, a metróbeli megoldás már csak követése annak a gyakorlatnak, ami pár éve általánossá lett, legalábbis a fővárosban, nevezetesen, hogy eltűnt a köztéri padok nagy része. Eltűntek a padok a busz- és trolibusz-megállókból, igaz, némelyik helyén épült valami féltetős várókalitka, ugyancsak kizárólag görnyedő ülésre használható háttámla nélküli padokkal. Csudálatos újítás a némely villamos megállóban „létesített” támaszkodó léc, amihez dőlve megpihenhet az éppen 105 cm farmagasságú utas, ugyanis ha ennél alacsonyabb vagy magasabb, akkor a ferdén hátrafelé dőlő faléc funkciója, enyhén szólva, talányossá silányul.
Budapest belvárosában felújították a köztereket, sok minden megszépült, és itt is megjelent egy új „találmány”: a domború ülőfelületű pad. Bámulatos találékonyság, erre aztán végképp nem lehet ráfeküdni, még ülni is csak feszelegve, hátra csúszva.
Elgondolkodom, hogy gyerekkoromban, sőt apám gyerekkorában, miért nem féltették a köztéri padokat a hajléktalanoktól, a koldusoktól, a csavargóktól? Volt valami tiszteletre méltó őszinteség abban, ha elismerjük, sokan vannak közöttünk otthontalan szerencsétlenek, akiknek jusson legalább egy sima deszka, melyen a nyári éjszakákon megpihenhetnek…
Legújabban ismét megjelentek a piros támlás régi típusú köztéri padok, legalábbis néhány nagyobb sétányon és téren. Leültem egy ilyen új padra, és nem értettem, miért kényelmetlen rajta az ülés. Ránézetre pont olyan volt, mint 70-80 év előtti elődje. Felálltam, újra ráültem, mire rájöttem, mi a különbség. Az ülőke kb. 8 centivel keskenyebb, mint régi társaié. Vajon miért? Anyagtakarékosság? Nevetséges indok. Ó, dehogy, jöttem rá! Azért keskeny, mert így nem lehet ráfeküdni. Azaz éppenséggel lehet, de a legparányibb mozdulatra lecsúszik róla az ember. A betonbak alakja még követi a régi szabványt, elég széles ahhoz, hogy biztonságosan rá lehessen csavarozni a szélesebb ülőkét is. Micsoda furfangos újítás! És egyben visszataszító, undorító, ráadásul még „esztétikailag” is torzó, szembeszökő aránytalanságával.
Nem kellene félteni köztéri padjainkat hajléktalan felebarátainktól. Csak néhány piros támlás paddal kell(ene) többet telepíteni tereinkre, parkjainkba, hogy „ne zavarjuk egymást”, hogy kellő távolságban lerogyhasson rá egy szakadt atyánkfia, vagy ott alhasson a csillagsátoros ég alatt.
Volt a Lövölde téren egy kedves padom, talán életmentő menedék, sok évvel ezelőtt. A trolin lettem rosszul, éreztem, pár pillanat múlva elájulok. Szédelegve szálltam le, elhomályosult a világ, de mire teljesen elvesztettem eszméletemet, odavonszoltam magamat a járdaszéli padhoz, és végigfeküdtem rajta. Talán egy percig sem tartott az ájult rosszullét, már meghallottam a járókelők megjegyzését, „Na ez is jó beszívott, pedig még délelőtt van…” Azután volt, aki megállt, megkérdezte, mi a bajom, segíteni akart. Elkísért a közeli kórház sürgősségi osztályára, ahol fél nap alatt, 2 flakon infúziónak köszönhetően teljesen rendbe jöttem. Egy „vagodepresszív” roham ütötte ki a keringésemet. Volt ilyen előtte is, utána is, szerencsére csak nagyon ritkán, együtt lehetett vele élni.
A pad, amely megóvott a járdára zuhanástól, régóta eltűnt a troli-megállóból. Már megköszönni sem tudom neki.
Reményi Tibor
Tűnődés
Szalmaszál hitek
reszkető oszlopai
tartják életem épületét
Vízbe hullt parányi bogár
Fogódzom a felszínen
úszó apró jelekbe
Hajszálnyi remények
visznek ajándék örömök
lebegő szigeteire
Hol a bizonyosság
hol a kőszikla erő
hol „a múlandóság cáfolata”?!
pedig itt volt, amikor
tegnap meglátogatott
a békesség fénylő angyala.