www.sorsunk.net


Serdült Benke Éva

A festő hazatért

  A Bay gyűjteményről

Kiskunhalas főutcájának dísze volt és maradt a középületnek is beillő hajdani Kolozsváry-Kiss kúria, a sokak által már felépítésének évében is megcsodált eklektikus épület. A Kolozsváry-Kiss család 1609-ben kapott nemességet, később – de ez már a 20. század – polgármestert is adott a városnak. A város büszkesége, a kúria 1887-ben épült, akkor még meg sem születtek, vagy csak igen fiatalok voltak azok a festők, akiknek a képei ide kerülnek majd, még sok idő van addig, míg a 20. század közepén majd nem is lakóház már, hanem múzeum lesz az épület, és Thorma János nevét viseli.

A Thorma család a város úri rétegéhez tartozott, az elszegényedett nemesi család feje, csopaki Thorma Béla adóhivatalnok volt szerény keresettel. A család az 1870-es évek közepén a jobb élet reményében felkerekedett, először Jászberényben, majd Nagybányán telepednek le. A később híressé vált festő, Thorma János 1870-ben született Kiskunhalason, Jászberényben járta első iskoláit, 14 éves, mikor az erdélyi hegyek közé, Nagybányára költöznek.

Ezzel el is dőlt a fiú sorsa, már egy év múlva bejelenti szüleinek, hogy festő lesz. Hogy mi váltotta ki a festészet iránti érdeklődését, nem tudhatjuk biztosan, de feltehetőleg hatással volt rá gimnáziumi rajztanára, aki ugyan közepes festő volt, tanult a bécsi akadémián is, és volt szeme a tehetségek felfedezésére, szívesen foglakozott a színek és formák világa iránt érdeklődő tanítványaival. Látva a fiatal Thorma János kezdeti próbálkozásait a festészet terén, otthon is tanította. Így aztán a festőnövendék útja egyenesen Budapestre, Székely Bertalan Mintaiskolájába vezetett, majd folytatta tanulmányait Bécsben, Hollósy Simon magán festőiskolájában. A terv, hogy a Nagybányán már letelepedő és a táj szépségeit felfedező festők részvételével egy művésztelepet hozzanak létre 1896-ban, egy igazi magyar Barbizont, a plein art festészet iskoláját, Hollósy, Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald és Thorma János közös elhatározása volt. Thormát ettől kezdve eltéphetetlen szálak fűzik a városhoz és a művésztelephez, több évtizeden át élt ott, és olyan értékekkel gyarapította a magyar festészetet, mint az Aradi vértanúk, melyet a honfoglalás ezredik évfordulójára készített. Ez a kép egyszerre híressé tette, a magyar állam részére később Klebersberg Kunó vásárolta meg. Vagy az évtizedekig készült Talpra, magyar!, melyet csak 1936-ban fejezett be, vagy az 1897-ben festett Békesség veletek! A látszólag bibliai téma valójában az egyik nagybányai alapító mestert, Hollósy Simont örökíti meg a próféta alakjában, amint híveihez beszél. (Itt kell megemlíteni, hogy a titokzatos sorsú kép több évtizedes lappangás után a Magyar Nemzeti Galéria egyik raktárából került elő, ma a kiskunhalasi Thorma János Múzeum új épületében csodálható meg.) Thorma nem csak alapítója, de tanára is volt a művésztelepnek, a 19. század festészeti irányzatainak követője, kipróbálója a történelmi festészettől a naturalizmuson, realizmuson át a posztimpresszionizmusig minden stílusnak. 1911-ben alapító tagja lett a Nagybányai Festők Társaságának, majd 1920 után, immár kisebbségivé válva, a királyi Romániában tovább vállalta a festőtelep fenntartását, bekapcsolódva a romániai művészeti életbe. (Octavian Goga vallás - és közoktatási miniszter, költő nagyra becsülte művészetét, nem egy képet vásárolt is tőle.) Bár betegsége miatt 1927-ben Thorma lemond a festőiskola vezetéséről, haláláig, 1937. december 5-ig, életének utolsó pillanatáig dolgozik, marad szeretett városában és festői között. Hamvai a Zazar parti református temetőben, a Virághegy oldalában nyugszanak. Nem sokkal halála után megszűnt a múlhatatlan sok értéket megálmodott, megfestett kolónia.

Hogyan kerül egy fiatal orvos szintén orvos feleségével a műgyűjtés vonzásába szinte az első perctől kezdve, mihelyt kinevezésük helyét Nagybányán elfoglalják? Ki tudná ezt pontosa ma már megmondani, talán maguk az érintettek se tudnák. Bay Miklós Szatmárnémetiben, Bay Szerémi Éva Nagybányán született, de ez még persze e tekintetben nem perdöntő, hiszen évekig diákok a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, majd szakorvosként letelepednek Nagybányán. Mi irányította Bay Miklós figyelmét az évtizedekig méltatlanul mellőzött és majdnem elfeledett Thorma János életműve felé, aligha lehetne ezt egyetlen kép megpillantásával magyarázni. Igaz, azt elmondta, hogy Thorma Tavasz képére csodálkozott rá először, a kép varázslatos hatással volt rá, ez arra késztette, hogy elinduljon a Thorma képek nyomába, kutassa, hol láthatók még, kiknél”rejtőzködnek”. Valóságos detektívmunkát végzett, felderítendő a még meglévő, megvásárolható nagybányai képeket. Lassan, ahogy anyagi helyzetük engedte, vásárolni kezdett, vissza-visszatért egy-egy lakásba, megnézte, nem adják-e még el, amit szeretett volna megszerezni.

Nagybányán ugyanis még szép számban voltak fellehető képek a háborúk előttről, átvészelve sok képidegen ideológiát egy-egy polgári lakásban rejtve, hiszen a művésztelep virágzásának idején a nagybányai polgár büszkén vásárolta kedvenc festőinek képeit, ezzel segítve a bohém művészeket. A Bay házaspár Thorma képei közé így kerültek lassan a pályatársak munkái is. Bay Miklós tehát tudatos gyűjtőmunkába kezdett, ez lehetségessé vált, mikor a hatvanas évek elejétől Romániából tömegesen vándoroltak ki német és zsidó polgárok, értékeiket eladták, mert nem vihették ki az országból. 1972-től a műtárgyakat nemzeti értéknek nyilvánította a pártállam, csak múzeumoknak lehetett felajánlani, de elvinni nem. Miután az állam nem vásárolt, csak elkobozta a műtárgyakat (például kitelepített, kényszerlakhelyre vagy kényszermunkára elvitt, vagyonnal rendelkező családoktól), műtárgypiac legálisan az országban nem létezett, a gyűjtőknek kellett felkutatniuk sokszor a felismerhetőség határáig megrongálódott műtárgyakat. Volt, hogy Bay Miklós egy képre húsz évet is várt, míg a tulajdonos hajlandó volt eladni. De megtörtént az is, hogy a tulajdonos, látva Bay lankadatlan érdeklődését az áhított kép iránt (ez történetesen Thorma Vadász a fernezelyi völgyben c. képe volt), végrendeletileg meghagyta, hogy a kép csak a doktor úrnak adható el. És néha a szerencse is kedvezett neki, cigány felvásárlóknál fedezett fel és vett meg Thorma képeket. (Bazsarózsás női portré, Hazatérők) Az ötvenes években olyan nehéz idők jártak, hogy élelmiszerért, például egy oldal szalonnáért  képeket lehetett vásárolni. (gróf Mikes Borbála elmondta egy interjúban, hogy a magyarcsesztvei kastélyuk kifosztása utáni években, 1945 után valaki üzent nekik, hogy 3 kg zsír ellenében visszaadná egyik elvitt festményüket, egy 17. századi olasz festő Madonnáját a kisgyermekkel, mely ma már megfizethetetlen érték. Nagy nehézségek árán megszerezték a zsírt.)

A Bay házaspár a nyolcvanas évek elején turistaútlevéllel Nyugat-Németországba utazott, és nem tért vissza Romániába. Az addig megvásárolt képeiket idejében biztonságba helyezték a későbbi kiszállítás reményében, és mikor már lehetőségük nyílott gyűjteményük gyarapítására, ismét vásárolni kezdtek. Sok országban jártak, sok múzeumot láttak, sok kiállítást megnéztek, és megerősödött bennük a felismerés, hogy a magyar festészetnek és ezen belül a nagybányai művésztelep képeinek az európai élvonalban lenne a helyük, ha Európa egyáltalán ismerné ezt a festészetet. Mikor aztán a művésztelep megalakulásának centenáriumát ünnepelte egy reprezentatív kiállítás keretében a magyar művészvilág a Nemzeti Galériában, maga Bay Miklós is gyűjteményének legszebb darabjaival hívta fel a nemzetközi figyelmet a nagybányai festészetre, főleg a Thorma János életművét igyekezett megismertetni. Később, 2012-ben Thorma halálának 75. évfordulója alkalmából a képek eljutottak a kecskeméti Cifrapalotától Nagybányára, majd Kiskunhalasra, a müncheni Künstlerhausba, a stuttgarti Magyar Kultúrintézetbe és a berlini magyar nagykövetség kiállítótermébe.

Mindeközben lassan tovább gyarapodott a gyűjtemény, megkomponált, megbonthatatlan egésszé kezdett válni. A műgyűjtő házaspár Thorma életműve iránti csodálata nem csorbította a művésztelep más, kiemelkedő festőinek munkái iránti érdeklődését, nem csak gyűjtötték a képeket, de albumokban, monográfiákban be is mutatták a képeket az érdeklődőknek. (1997-ben a Körmeni Galéria megjelentetett egy Thorma monográfiát, Bay Miklós társszerző volt Murádin Jenő és Boros Judit mellett. Majd 2012-ben megjelentették a vándorkiállítás anyagát egy albumban, Bay itt is társszerző volt, és a kiállítás kurátora. 2014-ben a Kiskunhalas Városi Önkormányzata kiadta a Bay gyűjteményt, benne 222 képről készült fotót.)

Ezután merült fel a házaspárban a gondolat, hogy gyűjteményük egy jelentős részének, főleg a művésztelep reprezentatív festői értékes alkotásainak helyet keressenek egy közintézményben. Először Nagybányára gondoltak, de egy tájékozódó látogatás után mégis elálltak ettől a tervtől. Bárhol élt is a Bay házaspár, a képek a falon nem csak műalkotást jelentettek számukra, hiszen ismerős tájakat, színeket, hangulatokat sugároztak, felidézték szülőföldjük elmúlt, már nem is létező atmoszféráját, a városét, ahol éltek, az erdélyi tájat. Ezért nem akarták, hogy a képek elváljanak egymástól, magányosan, idegen környezetben létezzenek tovább. Nem akarták, hogy a gyűjtemény széthulljon. Ha nem lehetnek Nagybányán, legyenek Kiskunhalason, abban a városban, mely Thorma Jánost adta a magyar festészetnek, s amely a kezdő, induló festőt segítette tervei megvalósulásában. Megkezdődtek hát a tárgyalások. A város vezetése nagy értéknek tekintette a nagybányai festők alkotásait, külön örömmel fogadta a város számára a gyűjtemény talán legértékesebb alkotásait, a Thorma képeket.

2013-ban megszületett egy megállapodás Bay Miklós és Kiskunhalas városa között, hogy itt találhat otthonra a mintegy nyolcszáz millió forint értékű gyűjtemény. Időközben Bay Miklós kutatásainak és a felajánlott adomány hírének köszönhetően a magyar művészettörténet mind több Thorma-képről szerzett tudomást, ma mintegy 540 képet ismer a szakma, ezek részben múzeumokban, részben magángyűjtők tulajdonában vannak.

2017-ben a Bay gyűjtemény jelentős része került Kiskunhalasra, a Thorma képeken kívül, a nagybányai alkotók többségének képei is. A múzeum eddigi 14 Thorma-képe mellé Baytól érkezett 19 Thorma-kép, és közben itt helyezte letétbe a Magyar Nemzeti Galéria Thorma nagyméretű festményeit, biztosítva a képek állandó kiállítási lehetőségeit. Így ma Kiskunhalason több mint 50 Thorma-kép van. Ezek egy része letétbe helyezett magántulajdon és különböző múzeumok, többségében a Nemzeti Galéria tulajdona. Otthonra lelt hát a Bay kollekció egy része, melynek összegyűjtése több évtizedig tartott. A kiskunhalasiak büszkeségére létrejöhetett a világon legnagyobb Thorma János állandó kiállítás, és végre Magyarország legnagyobb nagybányai festészeti kiállítása is 115 műtárggyal.

A tervezett bővítés projektje a Széchenyi 2020 program keretében valósulhatott meg, a város pályázat útján kapott támogatást egy, a múzeum épületével egybekapcsolódó alkalmas kiállítótér építéséhez. A terv közel négyszáz millió forint vissza nem térítendő uniós támogatás segítségével valósult meg, egy háromemeletes épületet emeltek a már meglévő múzeumi épület mellett, Dóka János kiskunhalasi építészmérnök tervei szerint. Ebben nyílhatott meg 2017. november 18-án az a reprezentatív kiállítás, mely lehetőséget adott a nagybányai művésztelep alkotásainak még jobb megismeréséhez.

Az új képtár megálmodója 2013-ban Szakál Aurél, a Thorma János Múzeum igazgatója volt, ő tudta, hogy a nagybányai örökség olyan művészeti érték, amely a mai napig meghatározza a magyar művészetet, a modern magyar művészet bölcsőjének tekinthető. Ezt hangsúlyozta a gyűjtemény ünnepélyes bemutatóján is. Felidézte a múzeum létrejöttét, melyet 1874-ben a város felvilágosult, haladást, művészeteket pártoló polgárai segítségével hoztak létre, majd az intézmény 1950-től városuk nagy festőjének, Thorma Jánosnak a nevét kapta. A gyűjtemény bemutatásának ünnepségét úgy értékelte, mint a múzeum történetének legjelentősebb eseményét, mert ekkora mértékű gyarapodás a múzeum életében még nem volt. Hangsúlyozta, sok minden van itt együtt: a helyszín, a Bay házaspár adománya, az anyagi erőfeszítés, a központi és helyi erőforrások, ezekből jött létre ez az érték a köz hasznára. Soha ilyen méltó módon nem volt látható a két történelmi témájú Thorma kép, a Talpra, magyar! és az Aradi vértanúk, kiegészülve a harmadik nagyméretű képpel, a Béke veletek! alkotással. A jövőben itt fognak koszorúzni október 6-án a nemzeti jelképekre büszke halasiak, és a máshonnan érkező emlékezők. A mai napon, november 18-án létrejött egy csoda, megvalósult a Bay házaspár álma: emléket állítani a nagybányai művésztelepnek.

Fülöp Róbert, Kiskunhalas polgármestere arról beszélt, hogy hosszas előkészítésű munka előzte meg Magyarország legnagyobb nagybányai művészeti kiállítását, példa nélküli a város életének legjelentősebb eseménye, a Bay gyűjtemény bemutatása. Messze túlmutat a város határain, nemzetközi jelentőségű esemény, magyar ügy, kulturális érték, turisztikai esemény, koncentrált módon mutatja be a magyar képzőművészeti élet kevésbé ismert fejezetét. Mindez a nagylelkű adomány nélkül nem jöhetett volna létre. 650 négyzetméteren láthatjuk a Bay házaspár gyűjteményének jelentős részét, ők emellett létrehozták a Thorma János Baráti Kört is. Hetven műalkotást adományoztak a múzeumnak, Magyarország területén egyedül Kiskunhalason van ilyen érték együtt. A halasi csipke mellé, mely hungarikum, most oda tehetjük ezt a nemzetközileg igen jelentős gyűjteményt is.

Szekeres Pál kormánybiztos, tőrvívó paraolimpiai bajnok az ünnepélyes megnyitón felidézte az 1896-os esztendőt, amelyben három fontos dolog történt: a magyar nemzet ezeréves születésnapját ünnepelte, ez évben volt az első olimpia, és ekkor alakult meg a nagybányai festőiskola. Beszélt Bay Béláról, az egyik legnagyobb nemzetközi hírű vívómesterről, az adományozó Bay Miklós közeli rokonáról, akinek tanítványai, a magyar vívók a müncheni olimpián ragyogó sikereket értek el. Elmondta, hogy 1991-ben súlyos autóbalesetet szenvedett Németországban, ekkor is a Bay házaspár segítette, hogy mielőbb megfelelő orvosi ellátásban részesüljön. Kiemelte, nehéz munka a fiatalokat visszavezetni a művészetekhez, de ha olyan művészeti értékekkel ismertetjük meg őket, mint a nagybányai festészet, olyan háttérben, mint a halasi múzeum, akkor talán sikerül élményt adni korszerű eszközökkel, animációval. Így a festők, az alkotók tovább élhetnek a fiatalok ismereteiben is.

Bay Miklós úgy tekintett november 18-ra, mint arra a napra, melyen egy álmuk teljesült, mert íme, Kiskunhalason létrejött a magyar festészet Pantheonja. Mint a magyar festészet elkötelezett csodálója, nem tekinti magyar festészetnek azokat az alkotásokat, melyek ugyan magyar festők ecsetjei alatt születtek Franciaországban, Münchenben, Bécsben, az élő világ kizárásával. A magyar festészet magában hordozza a a magyar ember és táj harmóniáját, a magyarság lelkületét, mely évszázadok alatt alakult és szilárdult olyanná, ami ma is a magyart jelenti. Thorma János festészete ezt testesíti meg, életművét a nemzeti értékek rangsorában a megfelelő helyre kell helyezni. „Ezért harcoltam több évtizeden át, hogy Thorma János visszatérhessen a művészeti világ köztudatába.”

A két magyar történelmi témájú hatalmas Thorma kép egyedüli a maga nemében. Az alkotó, a festő személye is a hazaszeretet példaképe. 1919 után, Magyarország feldarabolása után is Erdélyben maradt, és a kifosztott, megalázott magyarság támasza lett azokhoz hasonlóan, akik Magyarországról tértek vissza a királyi Romániához csatolt Erdélybe, hogy nemzetükön segítsenek, kultúrájukat veszni ne hagyják, mint Kós Károly, Benedek Elek, Bánffy Miklós. Hangsúlyozta, hogy Kiskunhalas támogatta tehetséges fiát abban, hogy elinduljon azon az úton, melyet maga számára megálmodott, megérdemli hát ezt a gyűjteményt.

Thorma János ars poeticája ez volt: „Képeim megfestésekor az emberi lélek volt a fontos. A festés technikája, vagy a dekoratív hatások keresése mindig másodlagos volt. Bátran mondhatom, hogy a kivitel terhemre volt, ha már ki tudtam fejezni a lelkiállapotot.” Így jelenhettek meg festészetében az emberi lélek mélységei mellett a magyar történelem fontos eseményei, a nagybányai táj, mely a festő életének keretet adott, a benne megjelenő légies, szép női alakok, táj és ember harmóniája. Ma már tudjuk, hogy Thorma János a magyar festészet egyik legizgalmasabb életművét hagyta ránk. De bízunk abban, hogy a világ is Európa kulturális értékei között tartja számon ezt a hagyatékot, a nagybányai festészetet.

A Kiskunhalasnak történő adományozás dr. Bay Miklós és felesége közös döntése volt. Ám ott állt mögötte a remény is, hogy talán így fog megmaradni emléke az életüket meghatározó városnak, Nagybányának, ahol ők is éltek. És ott éltek még a hatvanas években a hajdani művészélet nagyjainak árnyai, a város óvta és őrizte őket, míg lehetett, míg élt az a nemzedék, amely tudta, kik voltak ők. És a Bay házaspár talán azt is remélte, hogy Kiskunhalas, ahol festőjük született, összekapcsolható azzal a hajdani Nagybányával, ezzel a teremtő várossal, mely hajdan a magyar festészet új és modern világába beírta a nevét. Lesz-e átjárás a két város között? E sorok írója erről faggatta a város polgármesterét az ünnepélyes bemutatás előtti sajtótájékoztatón. Talán egy testvérvárosi kapcsolat felajánlása egy gesztus lenne a közeledés érdekében. Bízzunk benne, hogy sikerülni fog.

Máté Pál

Jakab Antal, a püspök és az ember

Tizennégy éves koromban ismertem meg, emléke még most is kísér. Akkor még nem tudtam, hogy honnan jön vagy mi történt vele, csak menet közben suttogták, hogy sokáig volt bezárva a börtönbe.

Búzásbesenyő Kerelőszentpál filiája volt abban az időben, Ferencz András volt a plébános, egy kiegyensúlyozott, vidám természetű, művészi hajlammal megáldott ember. 1966-ban a korházba került, műtötték, és helyettesítőként került Jakab Antal kanonok úr Kerelőszentpálra, onnan járt ki Besenyőbe, ahol abban az időben, egy hónapban egyszer volt szentmise. Ilyenkor a miséző pap a Tamner családnál szokott megszállni az általuk felajánlott vendégszobában. Az épület szemben van a templommal, egy magaslaton, kisnemesi kúria formája van. Jakab Antal kanonok úr itt szállott meg és itt is maradt Ferencz András plébános felépülése után is. Szinte hihetetlen, milyen munkakedvel és tenni akarással látott munkához. Rövid idő alatt Búzásbesenyő plébánia lett, a fent említett házat az ő kezdeményezésére az egyházközség megvette plébániának. Az egyháztanácsot megválasztatta, hittanórákat szervezett, énekórákat tartott. Nem úgy viselkedett, mint aki tízenhárom évig el volt zárva a világtól és nem tudja, mit kezdjen magával. Olyan energiával látott munkához, mint egy kezdő fiatal pap, aki feszül az energiától, a tennivágyástól.

              Amikor odakerült, én ministráns voltam, és mindig bosszankodtam, mert mi, kisebbek mindig ott voltunk segédkezni, de amikor jött a Vízkereszt, akkor mindig a nagyobbak vitték el a pénzt. Jakab Antal vezette be a ministránsoknak a jelenléti nyilvántartást, és Vízkeresztkor jelenlét-arányosan osztotta el a pénzt. Én ezen nagyon csodálkoztam, hogy a számtan révén milyen igazságosan lehet eljárni.

            Jakab Antal kanonok úr 56 évesen került Besenyőbe, szerintem az élettől már nem sokat remélt, hiszen az orvosok Marosvásárhelyen megállapították, hogy a mája teljesen tönkre van menve, olyan három- négy évet jósoltak neki. Szigorú étrendet írtak elő, amit élete végéig be is tartott, nagyon sok sárgarépa levet itattak meg vele, ami feltehetően be is vált.

            1967-ben kerültem Gyulefehérvárra a Római Katolikus Kántoriskolában, ezen év december elsejétől Márton Áron püspök úr kinevezte Jakab Antalt félnormával a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára jog- és erkölcstan tanárnak. Mivel a hatóságok nem adták meg neki a tartózkodási engedélyt, hetente kétszer, kedden és pénteken gyalog vagy kerékpáron elment a hat-hét kilométerre levő kerelőszentpáli állomásra, onnan vonattal Gyulafehérvárra, legtöbbször átszállással Székelykocsárdon és Tövisen. Délután ugyanez az út visszafelé, időjárástól függetlenül.

Kántoriskolás koromban otthon voltam vakáción, egy délután áldott emlékű anyai nagyapám eljött hozzánk azzal, hogy: Pali, baj van, a nagybátyád az éjjel asszonyt hozott a házhoz, és kellene beszélni a pappal. Én nem fogtam fel a dolgok súlyosságát, sem egyházjogi, sem az erkölcstan szempontjából, a pappal jóban voltam, bizakodóan indultunk nagyapámmal a plébánia felé. Amikor a kanonok úr meglátott, szokásához híven nagyon nyájasan fogadott, de amikor a nagyapám elkezdte, hogy plébános úr, baj van, ő - milyen baj, Pali bácsi. Nagyapám:  - a fiam az este elszöktetett egy lányt és valamit kellene csinálni. Hát én olyannak Antal püspököt nem láttam, a szemei lángot vetettek, azt mondta, menjenek haza, mert mindjárt jövök én is.

               Alig értünk haza, már ő is érkezett. Bejött a házba és azt mondta a nagybátyámnak:  - Ide figyeljen,  most rögtön fogja meg ezt a nőt és vigye haza. A nagybátyám: én nem azért hoztam ide, hogy hazavigyem. Mire ő:  - Most azonnal velem jön, és hazaviszem. A nő: - Én nélküle nem megyek sehova. Akkor megállott és gondolkozni kezdett. - Na, ide figyeljenek. Holnap jöjjenek el hozzám, mert ezt az ügyet minél hamarabb el kell intézni. És a legrövidebb idő alatt el is intézték. 

             1968. november harmadikán búcsút vesz a búzásbesenyői hívektől, maga mögött hagyva egy frissen alapított plébániát, egy teljesen felújított plébániaépületet, és belül felújított templomot, amibe a villanyt is bevezették. És nem utolsó sorban egy olyan összekovácsolt hívő közösséget, melynek Jakab Antal állandó mérce maradt a mai napig.       Idézek az akkor mondott búcsúbeszédéből: „Gyermekeitekre vigyázzatok, beszédükre, tetteikre, iskoláikra, hitoktatásukra. Öltöztessétek és féltsétek őket…Öröm volt köztetek, s a szentmisében Veletek együtt áldozni, és a környékbeli búcsúkon is ezt látni tőletek. Ne hagyjátok el jó szokástokat, sok szép példát és figyelmet tapasztaltam köztetek, s minden szeretet jeléért hálás vagyok…               

            Amikor 2007-ben a faluban pénzt gyűjtöttek egy Jakab Antal mellszobor felállítására, mindenki adakozott, nemzeti és vallási hovatartozás nélkül. Ebből látszik, hogy a falu emlékezetében még mindig milyen elevenen él Jakab Antal püspök emléke. Nem véletlen az sem, hogy tudtommal Búzásbesenyőben emeltek először szobrot emlékére 2008. május 24-én.

           Hajdani diákként elmondhatom, hogy mindig gondoskodott rólunk. A vakációra menéskor a vonatra a jegypénz és még azon felül is, mindig előkerült. Az ő hatására Besenyőből abban az időben négyen voltunk Gyulafehérváron: Kádár István, a mostani Kolozsmonostori plébános, Máthé Ferenc ákosfalvi plébános, Lőrincz János, aki Dicsőszentmártonban kántor, és jómagam. Akárhányszor felkerestük, mindig volt valamilyen szárazsüteménye, amivel megkínált, vagy kávét főzött, vagy megkínált egy pohár itallal.

            Sok kimaradás után a tanárságot is teljes erőbedobással kezdte, és amikor már azt hitte, ez az utolsó állomás életében, 1971. december 23-án a Szentszék kinevezte segédpüspöknek. Akkor elsőéves teológus voltam. Karácsonykor nem mentünk haza, hanem az intézetben maradtunk. Az ünnepek alatt nem tanultunk, de megpróbáltuk hasznosan tölteni időnket. December 23-án délelőtt bementem hozzá azzal a szándékkal, hogy egy könyvet kérjek tőle, hiszen a teológia könyvtára lecövekelt az 1940-es éveknél, utána a kommunista rendszerben semmilyen könnyvel nem gyarapodott. Fel s alá sétált a szobájában, láttam rajta, hogy nagyon zaklatott. Engem haláláig magázott. „Maga is a hírrel jött?”  kérdezte tőlem. „Nem tudom, milyen hírről van szó, én egy könyvet szeretnek kérni a kanonok úrtól” feleltem. „Ide figyeljen Pali, belőlem már besenyői plébános nem lesz, a Szentszék kinevezett segédpüspöknek, bemondta a Szabad Európa rádió”.  Nekem tátva maradt a szám, azt sem tudtam, mit mondjak erre a váratlan fordulatra.

Jakab Antalt VI. Pál pápa Rómában szentelte püspökké 1972. február 13-án. Tanárhiány miatt továbbra is tanított a Teológián.

Miután a szentszék elfogadta Márton Áron püspök lemondását, 1980 és 1990 között ő lett a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye püspöke.

           Elgondolkodtam azon, hogy 13 évig börtönbe volt, miután kiszabadult, megbélyegzett ember volt, miután Búzásbesenyőbe került, látványosan rehabilitálták, 1964-ben szabadult és rá hét évre 1971-ben kinevezték segéd püspöknek. Közben plébániát alapított, plébánia-épületet vásárolt, taníthatott Gyulafehérváron és végül kinevezték segédpüspöknek. Mi állhatott e látványos dolog mögött? Szerintem érdemes megemlíteni egy ember nevét, akit úgy hívtak, hogy David Gheorghe. Ő abban az időben, amikor Jakab Antal Búzásbesenyőbe került, Maros megyében volt a megbízott felügyelő a Vallásügyi Államtitkárság részéről. Hatalmas festménygyűjteménye volt, és mivel Ferencz András kerelőszentpáli plébános festett és képeket restaurált, ők jóban voltak, a felesége is magyar volt, ő maga is tökéletesen beszélt magyarul, és biztos vagyok benne, hogy Bukarest felé tett jelentéseiben pozitívan értékelte Antal püspököt.  Hogy miért gondolom mindezt? Mert 1990-ben, nyugdíjasként felkereste Dávid Gheorghét Marosvásárhelyen, a megszokott misebor-ajándék kíséretében, és barátian beszélgettek egymással.

1973-ban utjaink szétváltak, és 1988-ban újra találkoztak. Ez év októberében a Püspökség alkalmazottja lettem és sokat voltunk együtt, gépkocsivezetőként sokfelé elkísértem. Nagyon meglepett engem, hogy utjainkon, ha a börtönt emlegette, sohasem beszélt gyűlölettel az ott eltöltött évekről, vagy a fogvatartóiról.

1989 januárjában kapott Németországból egy 1600-as Opel Kadett-et, fűtött űlésekkel, amit ő „csoda kocsinak” nevezett. Ezzel a kocsival nagyon szeretett utazni, voltak olyan helyek, melyeket különösen szeretett. Ősszel csodálta a Maros-mentét Salamás és Déda között, olyan gyönyörű színpompában játszottak az erdők, főleg, ahol a fenyő vegyült a lombhullató fákkal… Ha Gyergyóba utaztunk, Parajd és a Bucsin között az út szélén, bal oldalon van egy forrás, ott is gyakran megálltunk. Ha Brassó felé mentünk, nagyon szerette a Persányi hegyeket. Sokat beszélt a szülőfalujáról, emlegette a Kis Ponkot a Nagy Ponkot. Ha Bukarestbe utaztunk, amikor a Dragan völgyéhez értünk mindig elmondta, hogy itt adósa maradt egy vendéglősnek húsz banival. De ahányszor arra jártunk a vendéglő mindig be volt zárva.

         Akik a püspökségen dolgoztunk, tudtuk, hogy valamilyen formában lehallgatnak minket csak nem tudtuk, hogyan. Visszaemlékszem, hogy 1989 őszén hívott az irodaigazgató és egy darab papírra ráírta, hogy „holnap el kell menni Kolozsvárra”, majd a papírt elégette. Ködös reggel volt, elindultunk Kolozsvárra. Torda előtt egy csapat rendőr és civil megállított, kiszálltam a kocsiból, és megkérdezték tőlem, hova megyek. Én azt válaszoltam, hogy Tordára, hogy onnan hova tovább azt nem tudom, de csak két lehetőség van, vagy Marosvásárhelyre, vagy Kolozsvárra, ahogy a kocsiban ülő püspök úr kívánja. De miért nem vezeti a kocsit a tulajdonos? Ugyanis a kocsi a püspök úr nevére volt bejegyezve. Nem várhatják el, hogy egy nyolcvan éves ember kocsit vezessen. Mi van a csomagtartóban? Pótkerék, emelő, mindaz, amivel egy kocsi fel van szerelve. Akarjuk látni. Én kinyitottam a csomagtartót és nem volt benne semmi olyan, ami őket érdekelte volna. Erre megkérdezték, mit csinálunk Kolozsváron? Én még egyszer azt mondtam, nem tudom, hogy megyünk-e egyáltalán Kolozsvárra. Ezzel elmentek, én beültem a kocsiba, a püspök úr megkérdezte, hogy mit akartak. Mondom neki, ezek tudják, hogy mi Kolozsvárra megyünk. Erre elgondolkodott és nem szólt semmit.

          A telefonosok összedolgoztak a szekuritátéval, ők telepítettek lehallgató készülékeket, bárhova, ahol telefon- készülék volt. 1990 januárjában néhány lelkes fiatal román katonatiszt szedte össze a püspökségen levő lehallgató készülékeket. Egy japán gyártmányú, nagyon érzékeny készülék a püspöki palota főbejárata mellé volt elrejtve egy telefonos dobozba. Egy régebbi lehallgató készüléket Márton Áron püspök dolgozószobájának parkett-padlója alól szedtek ki.

           1989 nyarán lehetett, hivatott és azt mondta: „Pali itt van nálam egy ember, oda viszi a kocsival ahová ő óhajtja.” Egy idős ember volt, magyarul jól beszélt, de éreztem a hangsúlyán, hogy román ember. Mikor elindultunk a püspökségről, azt mondta, hogy Dicsőszentmártonba megyünk. Megkérdezte, hová valósi vagyok, mondom neki, búzásbesenyői. Mire ő: Mária és Rávéka apácákat ismeri? Mondom, , hiszen majdnem a szomszédunkban laknak és hozzánk járnak a templomba, mivel a görög-katolikus vallás megszűnt, és ők görög-katolikusok.  Miután megérkeztünk kávéval akart kínálni, de én nagyon szabadkoztam, de mivel nagyon szépen kért, elfogadtam. 

             1990. május elsején szentelték püspökké Petru Gherghelt Jászvásáron, a szentelésen részt vett Antal püspök úr is. Ott találkoztam újra ezzel az emberrel, nagyon barátságosan üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. Megkezdődik a szentelési szertartás, hát az én emberem görög-katolikus püspöki ruhában vonul be a templomba. Nem jött, hogy higgyek a szememnek. A végén kisült, hogy Gheorghe Gutiu- ról van szó, aki akkor már Kolozsvár-Szamosújvár görög-katolikus püspöke volt. Amikor hazavittem, akkor görög- katolikus pap volt, aki titokban működött, egy időben Antal püspök úrral volt bezárva, és abban az időben raktárosként dolgozott.

           Antal püspök igazi erdélyi ember volt, a másságot minden fenntartás nélkül el tudta fogadni, akár vallási, akár etnikai is volt. Visszaemlékszem, hogy Búzásbesenyőben, ahol a vallásháború talán még most sem ért véget, jelentősebb eseményekkor meghívta a református tiszteletest és az ortodox papot is. 

          Egyszer hivatott Antal püspök úr, és azt mondta: „Pali, holnap Sepsiszentgyörgyre megyünk, bajok vannak az újonnan épült plébániaépület miatt.” Hogy mi történt bent a plébánián, azt nem tudom, de amikor tovább indultunk Kézdivásárhely felé, egy fehér Dacia a nyomunkba szegődött. Ha lassítottam, ők is lassítottak, ha gyorsítottam ők is gyorsítottak. De hát a csodakocsival percek alatt leráztam őket. Igen ám, de Kézdivásárhely előtt már vártak és azzal vádoltak, hogy egy rendőrkocsi elől elszaladtam. Én azzal védekeztem, hogy nem volt semmi rendőrkocsi, hiszen semmilyen megkülönböztető jelzésű kocsit nem láttam az úton. Az lett a vége, hogy megbüntettek 300 lejjel és bevonták a jogosítványomat. Antal püspök erre csak annyit mondott: Pali, én a büntetést fizetem, de a jogosítványt nem tudom visszaadni. 

          Mindig csodáltam nála azt a józan egykedvűséget, életbölcsességet, józanságot, ami jellemezte őt bármilyen határhelyzetben.  Bárhova mentünk a kocsival, elmondtuk a rózsafüzért.  A kocsijából sohasem hiányzott a cukorka. Ha valamelyik vasúti sorompónál megálltunk és kéregető gyermekek jöttek, cukorkát adott nekik. A gyulafehérvári egyházmegye olyan volt számára, mint a székely embernek a gazdasága. Minden építkezést számon tartott, személyesen meglátogatott, ahol lehetett pénzzel is segített. Amikor azt mondta nekem: „Pali, nincsen kedve a hét végén kirándulni a családjával?”Akkor tudtam, hogy valahova segélyt kell vinni. 

            A papjait is számon tartotta, főleg az időseket és a betegeket. A táskájában szinte állandóan volt intenció (mise-szándék - a szerk.) a rászorulok számára. Bárhova mentünk mindig lelkiismeretesen készült, előkészített minden szükségeset, felhívott a szobájába, elmondta az útirányt, hol kell megállni, mire kell figyelni. Amikor hazaérkeztünk este, leparkoltam a kocsit és felmentem hozzá, mindig megköszönte a fáradságot és megkínált valamivel.

             Nála pontosabb embert nem ismertem. Ha azt mondta, hogy kilenckor indulunk, amikor a toronyóra ütötte a kilencet, már jött ki az ajtón. Pedig idős ember volt.

             Ha valahol ünnepi ebéd volt, mindennek megadta a módját. Gondoskodott az ott levő vendégekről, hogy ki hova ül, ha vége volt az ebédnek, megvárta, amíg megisszák a kávét és elszívják a cigarettát, és csak utána nyilvánította befejezettnek az ebédet. Mindig megköszönte a konyhán az ebédet, és ilyenkor vagy érmét, vagy szentképet kaptak a szakácsnők 

             Igazi úriember volt, és hálás mindenkivel szemben, aki valamit tett érte. A hála nyilvánult meg a rokonsággal szemben is, hiszen amikor 1964. április 16-án kiszabadult a börtönből, a rokonság volt az, aki melléállt, akkor, amikor sokan megtagadták. Nem tudom, mit érezhetett az az ember, aki vétlenül börtönbe ül tízen három és fél évet, és szabadulása után sokan hátat fordítanak neki, egyháziak és világiak egyaránt. Különösen Márta nevű testvérénél sokszor megfordultunk, mindig vitt neki egy kis ajándékot, nála volt hosszabb ideig a rabsága után.

             Ami még csodálatos volt nála, az-az, hogy a börtönévek nem tették gyanakvóvá, embergyűlölővé, megkeseredett emberré, hanem minden embernek bizalmat előlegezett, hitt az emberekben, azt hitte, mindenki becsületes, jó szándékú, és emiatt nagyon sok kellemetlenség érte, főleg a hatalom részéről.  Egy minden hájjal megkent, rafinált társasággal kellett tárgyalnia, neki, aki a megtestesült becsületesség volt. Nem csodálkozom, ha sokan nem értették meg döntéseit, hiszen azokat lelkiismeretére hallgatva hozta meg, nem diplomata módjára.   Papjait is féltette, hiszen ö megjárta a rendszer börtöneit és tudta mi vár azokra, akik oda kerülnek. Apaként féltette fiait a rendszer karmaitól, de ezt sokan nem értették meg

             Az 1989-es politikai változások kezdetén nem vett erőt rajta az általános eufória, meg volt győződve arról, hogy sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az országban megtörténjenek a szükséges változások. Nyugdíjba vonulása után mellette voltam egész haláláig.  

              Még funkcióban levő püspök volt, amikor megígértem neki, hogy 1990 júniusában elkísérem Rómába. Wetter müncheni bíboros hívta meg a Santo Stefano Rotondo templom szentelésére. Sajnos a dolgok nagyon nehezen jöttek össze, nekem szabadságot kellett kivennem, Bukarestben valamilyen oknál fogva elakadt Antal püspök útlevele, utolsó percben hozta maga Robu bukaresti érsek, hogy a dolgok hamarabb menjenek, Pitesti-en találkoztunk vele, amikor megérkeztünk Budapestre, az ottani olasz követség nem akart beutazási vízumot adni, végül Lékai bíboros kérésére velünk kivételtelt tettek. Kocsival mentünk Münchenig, onnan zarándokvonat vitt Rómába. Itt egy hétig tartozkodtunk, a Germanico-Hungaricum vendégei voltunk.

             Ez a Római út nagyon megviselte Antal püspök urat, testileg, lelkileg. Münchenből Mallersdorfba mentünk, utána Regensburgon keresztül Passauba, ahol találkozott az ottani püspökkel. Innen Győrbe mentünk, egy éjszakára a püspökségen szálltunk meg. Győrből Székesfehérvárra, ott Tari Péteréknél, Zsuzsáéknál szálltunk meg hosszabb ideig. Egész úton nagyon beteg volt, azért is nyúlt el az utazás, hogy minél többet pihenhessen.

Székesfehérvárról Szegedre szeretett volna menni, hogy Szabó Sándor kanonok urat meglátogassa, aki akkor nagybetegen feküdt egy szegedi korházba. Lebeszéltem róla, hogy oda menjen, hiszen féltem, nehogy valami történjen vele, alig vártam, hogy Gyulafehérvárra visszaérkezzünk, és kipihenje magát.

            II. János Pál pápa 1991. augusztus 16 és 20. között látogatást tett Magyarországon, és ez alkalomból az ott jelen lévő Antal püspök urat „hitvalló püspöknek” nevezte. Hazajőve nagyon boldog volt, az arca sugárzott, amikor ezt nekem elújságolta.      

              Szokatlan volt számára a nyugdíjas állapot, sajnos sok megbízatást nem kapott, pedig nagyon szívesen tett eleget bármilyen felkérésnek. Emlékszem, hogy Bukarestben az amerikai követségen volt fogadás, és felkérték, hogy képviselje a püspökséget.

Talán 1992. július 4-én lehetett a fogadás, későn, este 7 órakor kezdődött, és valamiért meg aznap vissza kellett indulni Gyulafehérvárra. Hogy könnyebb legyen az út, Bálint Jenő akkori gazdasági igazgató is velünk jött, hogy felváltva vezessük a kocsit. Szegény Jenő mindig rengeteget dolgozott, főleg fizikai munkát, és állandóan rettenetesen fáradt volt. Úgy egyeztünk meg, hogy arrafelé én vezetek, visszafelé felváltva.

                A fogadás végeztével indultunk hazafelé, Jenő azt mondta, hogy hozzam ki a kocsit Bukarestből, aztán valahol, fele útján cserélünk. Hát szegény Jenő úgy elaludt, hogy nem volt szívünk felkölteni. Valamikor hajnalban három órakor érkeztünk meg a püspökség bejárati nagykapujához, megállítottam a motort, erre Jenő felébredt. Na, mit csinálunk, cserélünk? Mondom neki, igen, a kocsit az ággyal. Antal püspök úr nem mondott semmit, csak jóságosan mosolygott.   

             Nyugdíjas korában rengeteget olvasott, és sok mindenre rájött, főleg, ami az emberi kapcsolatokat illette.  Ha jól emlékszem, a temetésére félre tett magának 60 000 lejt. 1991 őszén azt mondta nekem: Pali, ezzel a pénzel, ha így mennek a dolgok, még fogpiszkálót sem lehet venni, érdeklődje meg, be lehet-e váltani dollárra? Persze, hogy be lehetett. Hamar ráérzett arra, hogy a lej teljesen le fog értékelődni.

             A nehezebb időszak életében akkor kezdődött, amikor leesett a székről, és combnyaktörést szenvedett, megműtötték, de járni többé nem tudott. Ebben a periódusban szombaton, vasárnap is bementem hozzá.  Sokat segítettek neki Kádár doktor és Cordea doktor. Főleg Cordea doktor, aki óriási szimpátiával közeledett hozzá és gondoskodott róla. Az ő apja is politikai fogoly volt, nekem azt mondta, hogy a püspök úrban az apját látja.           Nem szabad megfeledkeznünk Pongrácia nővérről sem, aki csendes, áldozatkész munkájával, mellette volt haláláig.

           Halála előtt az Opel Kadett-et feltétlenül a püspökség nevére akarata íratni. Abban a periódusban sokat aludt, nem mertem zavarni, de a kocsi papírjait sem találtam. Úgy 11 óra tájban szokott megébredni, mondom neki, nem találom a papírokat, mire ő: az íróasztalom jobboldalán, a második fiókban van egy rózsaszín dosszié, abban vannak. Valóban ott voltak.  Ezeket a papírokat írta alá utoljára, a közjegyző előtt, de már az aláírása nem volt a régi, a szép kerekded írása eltűnt, helyét egy bizonytalan, kusza betűs aláírás vette át.

         Egész életét a rend jellemezte, mindennek megvolt a pontos helye. Börtönéveinek, az ólombányába szerzett ólommérgezésnek egyedüli látható jele a lábszárán látszott, mindkét lábszára szeder színű volt.

          Életét az egyházának és népének szentelte, az anyagiakhoz egyáltalán nem ragaszkodott. Mélyen hívő, Istenfélő ember volt, és mint püspök állta a sarat abban a kifinomultan rafinált, szinte drákói rendszerben.

         Személy szerint hálát adok Istennek, hogy megismerhettem, hogy sokáig mellette lehettem, és hogy nagyon sokat tanulhattam tőle.

          Dr. Jakab Antal Erdély hitvalló püspöke volt és az is marad az utókor számára.

          1993. május 5-én adta vissza lelkét a teremtőjének, és a gyulafehérvári ősi székesegyház kriptájában nyugszik.

                                                 **************************************
*Techet Károly hívta fel figyelmünket Böjte atyának az alábbi, Jakab  Antal alakjához kapcsolódó írására.

Jakab Antal püspök

Jakab Antal püspök úr születésének századik évfordulójára. cs.t.

1983 szeptemberében kezdtem a teológiát, és mindjárt az első héten mennem kellett, ministrálni Dr. Jakab Antal püspök úrnak. Ő minden reggel egyedül misézett a püspöki kápolnában, és  az első éves kispapok mentek névsor szerint egyenként ministrálni neki. A névsor elején voltam, kellett is mindjárt mennem reggel korán a püspökségre. Férfiasan most már be merem vallani, hogy bár templomba járó ember voltam, valahogy a ministrálás az életemből kimaradt; nem szerettem szerepelni, fontoskodni, inkább megálltam a templomban hátul, csendesen - így nem is tudtam egyáltalán ministrálni. Persze nagyon hamar kiderült, hogy a püspök úr latinul misézik, és a nép híján a válaszokat az egyetlen kispap kellett mondja. Addig latint, mivel reálszakon végeztem, egyáltalán nem is tanultam, így egyből kivert a veríték, mikor a misekönyvet megláttam az oltáron. Elkezdődött a szentmise, és hihetetlen zavaromban, elkezdtem össze-vissza lapozni a misekönyvet, még olvasni is elfelejtettem, de ő jóságosan segített, megvárta, míg makogva kiolvasom a válaszokat. Mérhetetlen zavarban voltam, de azért csodáltam a püspököm hihetetlen önuralmát: ahogyan a szentmisét, szépen, csendesen - úgy, mint ki az Isten színe előtt áll - befejezte, majd letérdelt hálát adni. Én is letérdeltem, és meg voltam győződve, hogy az én papi életutamnak vége, mert szépen el fognak tanácsolni.

A püspök az ima után, lassan felkelt, szólt, hogy várjam meg, aztán kacsázó lépteivel eltűnt a szobájában, majd egy csodálatos szép naranccsal tért vissza, és szó nélkül átnyújtotta nekem. Meg voltam döbbenve, nem szidott, nem alázott meg, sőt szóvá sem tette ügyetlenségemet. Öt évet dolgoztam a teológia előtt, egy évet lent a bányában, ennél sokkal kisebb hibákért milyen sokat veszekednek az emberek, kint a világban? Számomra egyszerűen hihetetlen volt ez a határtalan önuralom, belső nyugodtság, ahogyan viselte az én tudatlanságomat. Óriási hatással volt rám püspököm jósága, csendes, szó nélküli szeretete. Azon a héten kívülről megtanultam az összes választ a latin szentmisére, így hétvégére már minden nagyszerűen ment. Nem hiszem, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel el tudta volna ezt érni velem.
Persze, még ezen a héten az is kiderült, hogy furcsa kacsázó járása, a börtönben viselt láb bilincsein lógó vasgolyó hurcolásától alakult ki. Nem emelte fel a lábát, szinte a földön húzta, mintha még mindig a csontjaiba vágott volna a Krisztus szeretetéért viselt bilincs. Nem beszélt a börtön éveiről, talán egyszer, akkor is csak úgy viccesen, megemlítette, hogy fül-orvosnál volt, és azok a komoly műszereikkel megállapították, hogy ólommal szennyezett a hallószerve, és meg is kérdezték, hogy nyomdában dolgozott? Vidám hangját szinte most is hallom, ahogy kacagva mondta: "Nem én sokkal mélyebb kapcsolatban voltam az ólommal, lent dolgoztam évekig a bányában."
Szememben, bár nálam alacsonyabb volt, mégis óriásinak tűnik. Büszke vagyok rá, hogy Krisztus nagy papi családjába ő fogadott be, ő szentelt fel. Jó vele egy csapatba tartozni, az ő lelki nagycsaládjának tagjának lenni. Most is, ha rá gondolok, betölt a belőle áradó határozottság, csendes alázatos konokság, az a fény, mely mindent olyan egyszerűvé tesz. Személye, számomra garancia volt az Evangélium hitelessége mellett.
Élő szenttel nem igen találkoztam, de úgy gondolom Jakab Antalt megismerve, hogy nagyon jó lehet közéjük tartozni. Kicsinységem tudatában szeretnék majd egyszer melléje ülni annál a nagy asztalnál, hol nincs első és utolsó vendég, melyet Isten azoknak terít, kik szeretik őt.
Pappá szentelő püspököm iránti őszinte szeretettel,
Böjte Csaba OF

                                                  *****************************************************


BLU201205-7807-1810