Magyar a Dél
Keresztje alatt
(Borbereki Kovács
Zoltán)
Máramaros
magyarjainak ajánlom
„Az út, mely a
világból önmagunkhoz vezet,
hosszú és
bonyolult, s tele van kitérőkkel,
melyeknek értelmét és jelentőségét sokára
ismerjük csak fel.”
(Márai Sándor Egy
polgár vallomásai)
A malachitról, a
rejtelmes zöld színű féldrágakőről úgy tudjuk, hogy a legrégebbi kőzetfajta
Földünkön, a tudósok szerint 3500 millió évvel ezelőtt alakult ki. Ez a kő
magában hordozza őstörténetünk minden titkát, titokzatos zöld színei, benne a
selyemszálnyi vonalkákkal, az ő titkai megfejthetetlenek. Elképzelhetetlen
őslények között létezett, csiszolódott, formálódott, magába zárta e titkos múlt
minden rejtelmét. Akadt, aki ennek a zöld kőnek titkait akarta megfejteni,
kibontani belőle, ám belecsiszolva önön titkait is.
Volt ilyen művész. Honnan jött, melyik
földrészen termett, hol volt szülőhelye, amelyik nevelte, milyen életutat járt
be, hogy a világ végén, Johannesburgban rácsodálkozzon erre a kőre és
beleálmodja életének hihetetlen fonalait, melyek idáig vezették.
Borbereki
Kovács Zoltán messziről indult és messzire jutott. 1907. június 27-én született
Észak-Erdély Máramaros vármegyéjének egyik kicsi falujában, Rónaszéken. Ekkor
még a kisfiú, Kovács Zoltán, persze semmit nem hallott a malachitról, annál
többet a sóról, a nap fényére csodálatosan csillogó sókristályokról, melyeket
néha a sóvágóknak sikerült felhozniuk a föld mélyéről. (A bécsi természetrajzi
múzeum ásványgyűjteményében őriznek egy hatalmas sókristályt, melyet Rónaszék
sóbányászai ajándékoztak Ferenc József császárnak a tizenkilencedik század vége
felé.) Rónaszék határában már sok évszázada, még inkább sok évezrede sóbányák
működtek. Adatok bizonyítják, hogy már a rómaiak korában bányászták itt a sót,
a 15. században aztán üzemi szinten folyt a bányászat Az ókorban a bánya
védelmére castrumot emeltek, melynek romjaira a későbbi korokban, a 16.
században az Apafi család, miután birtokába került a terület, itt építette fel
várát, mely az 1689-es átépítés után az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály
vadászkastélya lett. A 18. század elején, 1720-ban még császári katonák
állomásoztak benne, őrizték a korona alá tartozó sóbányát, ekkoriban 370
sóbányász dolgozott, és székelt itt a sóhivatal is. 1766-ban víz öntötte el az aknákat,
földalatti tavak alakultak ki. Később éppen ezeknek köszönhetően lett Rónaszék
kedvelt fürdőhely, a 20. század elején még képeslapokon is hirdették a sósfürdő
jótékony hatását. Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola egyik alapítója ide
hozta nyári táborba növendékeit a csodálatos tájat megörökíteni. Fennmaradt egy
fénykép a hajdan Beregszászon élő Sóskúti Margit hagyatékából, 1908-ból, a
rónaszéki sósfürdő festőtáborának résztvevőit ábrázolja. (Képeslapok, Rónaszék
fürdő 1914-1916, Erdélyi fürdők sorozat)
Rónaszék Máramarosszigettől
21 km-re dél-keletre fekszik, nevét, melyet 1474-ben említenek először, a
közeli Róna (rovina, szláv eredetű szó) patakról kapta. Kostyul néven
(bizonyára a kastély szó román változata) a Szigeti járáshoz tartozott. 1891-ben
még 1552 lakos élt itt, vasútállomása, postahivatala volt a településnek.
„Rónaszék nevezetes helység Máramaros
Vármegye földes ura a Királyi Kamara. Lakossai katolikusok és ó hitűek, fekszik
Szigethez 1 mérföldnyire hegyek között egy völgyben. Legnevezetesebb sóbányája
vagyon, és külömbféle só-bányái, melyekben naponként 300 s több vagy kevesebb
emberek dolgoznak. Fizetések ruházattyok
egy forma s mintegy katonás, sőt magokat a katonai szolgálatban is szokták
gyakorolni.” (Magyar országnak leírása Készítette Vályi András Királyi Magyar
Universitásbéli Professzora Budán 1799./ Nagy méltóságú Sárvári felső Vidéki
gróf Szécshényi Ferentz ő exellenciájának mély tisztelettel ajálya a Könyvnek
Készítője.)
A rónaszéki római katolikus templom
1804-1814 között épült, későbbi dísze lett az oltárkép, melyet a
máramarosszigeti születésű Hollósy Simon festett 1905-ben, a kép a művész
egyetlen vallásos témájú alkotása. (Elképzelhető, hogy itt, ebben a templomban
keresztelték meg Kovács Zoltánt, bár ilyen adat nincs e sorok írójának
birtokában.) Mára a falu lakossága valamivel több, mint hétszáz, a régi házakat
felújítva új tulajdonosaik nyaralónak használják, távoli városokból jönnek ide
a fürdő reményében, mely azonban felújításra szorul, mert szinte használhatatlan,
nincs igazi gazdája.
Itt,
Rónaszéken lehetett hajdan a sóbánya alkalmazottja a később világhírt szerzett
magyar szobrász, Borbereki Kovács Zoltán édesapja. Az apa nevét nem említik a
források, édesanyja nevét se, nem tudjuk, voltak-e testvérei. Mire a gyermek
kisiskolás lett, a család már tovább is költözött, egy másik sóbánya,
Marosújvár közelébe, Borberekre. A kisfiú órákig figyelte ügyes kezű apját, aki
fúrt, faragott, kezéből nem csupán használati tárgyak kerültek ki, de hegedűt,
cimbalmot is, s mint afféle falusi ezermester gyermekjátékokat, működő
szerkezeteket is tudott készíteni. A fiú inkább lerajzolta, amit maga körül
látott, a falusi világot, erdőt, mezőt, fákat, virágokat, kézügyessége ebben
mutatkozott meg. Ám az apa ezt a készséget nem sokra becsülte, hiszen
használható eredménye nem volt. A gyermekben érlelődött valami olyan
elhatározás,- bár családi körülményei között ez elérhetetlen vágyálomnak
látszott,- hogy a művészi önkifejezés legyen élete célja. Ám mindehhez semmilyen
lehetőség nem kínálkozott akkor számára.
A
Kovács család Máramarosból jó messzire, az Alvinchez egészen közeli, a Maros
jobb partján levő kis településre, Borberekre költözött. A falu Fehér megyében,
Gyulafehérvártól 14 km-re található. 1248-ban ide telepített szászok
alapították, német neve Burgberg, (Ebből az elnevezésből magyarosodott
Borberekre a név, románul is egy torzult elnevezés született: Vurpar) közelében
ugyanis ott állt a Várhegy, rajta a romantikus Zebernik vára. A vár romjai alól
kiásott pénzérmék bizonyítják, hogy V. István, magyar király idején, 1240-es
évek idején a vár még állott. Az 1248-ban ide telepített lakosság a nagyszebeni
szászokkal egyenlő jogokat élvezett. Temploma már 1317-ben volt a pápai
tizedjegyzék szerint. A terület birtokosa az Alvinczi család volt, e családból
származott a híres jogtudós, Alvinczi Péter, aki a 17. század végén Leopold
császár által kiadott Diploma Leopoldinum (1.) egyik írója, szerkesztője volt. A
települést 1526-ban Szapolyai János a havaselvi vajdának, Radulnak adományozta,
ezért aztán a 17. század elején a szászok elhagyták a területet. Az eddigre
megtelepedett magyar lakosság a református vallást választotta. Sokat
szenvedtek a tatárok támadásaitól, az 1658-as nagy dúlást Kőröspataki Bedő
János tiszteletes örökítette meg: „Búd, gondod érkezék, Alvinc, Borberek / Mert
rajtad voltak fene pogány népek / Kin siránkozhatnak minden rendbeliek…” Egyik
veszedelem elmúlt, jött a másik, a 18. század vége felé Horea román
parasztvezér martalócai hányták kaszaélre a lakosságot, majd 1848-ban Alvincre
menekültek az emberek Avram Jancu hordája elől. Mára már csak mintegy ötszázan
laknak Borbereken, a lakosság román ortodoxokból és néhány felekezet nélküli
román cigányból áll. A Maros árterületén hajdan épített református templom
pusztul, falait három méter magasságban elöntötte az iszap, még a hajdani
várfal kapubástyája is alig emelkedik ki az iszapból. Budapestről érkezett a
segítség, az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei végeztek itt némi
állagmegőrző munkát. Az utolsó még helyben lakó lelkészt 1956-ban temették el,
a templom 1964-től használaton kívüli státuszt kapott.
Csoda-e,
hogy az itt élő kisfiú, Kovács Zoltán a romantikus romos vár körül játszadozva,
a településről sok legendát hallva később, mikor elindul a művésszé válás
útján, a Borbereki előnevet választja megkülönböztetésül? (Igaz, van egy másik Borberek
is, Moldva és Máramaros határán, a Radnai havasok tövében, Radna-Borberek (Valea
Vinului), de ott a mi művészünk minden valószínűség szerint soha nem járt, ha
még tudott is volna erről a Borberekről, amihez semmi nem kötötte. Annál több
az Enyedhez közeli Borberekhez.)
Ezután
Kovács Zoltán életében Marosújvár következik, itt folytatja elemi iskolai
tanulmányait, nem tudjuk, bányaács apja a sóbányában dolgozott-e vagy máshol
vállalt munkát. Ebben az időben Marosújvár a sóbányászatból gyorsan fejlődő
kisvárossá, fürdővárossá vált, nyaranta fürdővendégektől volt hangos a szépen
gondozott park, térzene szólt, vendéglői, boltjai alig tudták kielégíteni az
igényeket. Itt cseperedett Kovács Zoltán, itt végezte polgári iskolai éveit, és
hogy gimnáziumba mehessen, készült Tordán a különbözeti vizsgára. Úgy tűnik
tehát, hogy életének ezt az első szakaszát azok a települések határozták meg,
melyek a sóbányászatból éltek.
Közben zajlik a Nagy
Háború, a végkifejlet tragikus fordulatot hoz, Erdély térképét levágják
Magyarország térképéről, egyszerre minden megváltozik. Kovács Zoltán családja
megrémülve a trianoni döntéstől összekapkodja szerény tulajdonát, és szekérrel,
vonattal, mikor, mivel átvergődik Budapestre. A román berendezkedés semmi jót
nem ígért az erdélyi magyarságnak, és bár a sóbányákat ezen túl is kell
üzemeltetni, de ki tudja, a magyarok helyét kikkel fogják feltölteni. A
tizenhárom éves Zoltán Budapesten anyai nagynénjéhez kerül kosztra és szállásra.
Jár a Kiskorona utcai iskolába, de a család szűkös anyagi helyzetében jobbnak
látja, ha a fiú biztos szakmát tanul, a rajzolás nem biztos jövő, csak
időtöltés. A közeli Vidra utcában van Csáky Balázs asztalosmester műhelye,
tanuljon ott szakmát Zoltán, ügyes keze van, jó asztalos lesz. Kézügyessége
valóban már korábban megmutatkozik, konstruáló hajlamát ismerve remélte a fiú,
hogy ipariskolába mehet majd a műhelyből. Ám a fejletlen, gyenge fizikumú kamasz
alkalmatlannak bizonyult a felvételin, maradt hát az asztalos műhelyben,
tanulta a szakmát, megszerezte az asztalos segédlevelet.
De
ha valakiben ott bujkál egy álomcsíra, egy-egy felvillanó vágy, valami elébe
kiterített út, akkor nincs megnyugvás, azon az úton el kell indulni. Tudjuk a
költő Páskándi Gázától: „Sorsunk már születésünk előtt színre lép, / Anyánk
csak egyik kezével ringatja a bölcsőt…”A fiú álma nem csillapodott, nem hagyta
nyugodni, a napi fáradtságos munka után esténként majd nyolc km-t gyalogolt
télen-nyáron a külső Váci útig és vissza, hogy Podolini-Volkman Artúr újpesti
rajziskolájában tanulja, amit lehet, aktrajzolást, tanulmányokat, tárgyakat,
beállításokat. Kovács Zoltán készült a jövőre, már tudta, ez az ő útja.
1927-ben úgy érezte, már tud annyit, hogy merjen felvételizni a Képzőművészeti
Főiskolára. Rendben ment minden, de kicsit csalódott, mert csak a következő,
1928-as évre vették fel. Az újpest rajziskola után a Vaszary tanítványok
körében valódi versengés folyt, ez Kovács Zoltán számára új helyzetet
teremtett. Arra törekedett, hogy magas szintű mesterségtudás birtokában ő is
versenyképes legyen társai között. Vállalt minden művészeti feladatot,
kihívást, bravúros megoldásokra törekedett, minden művét egy-egy
mestervizsgának tekintette. Akkor készített először önportrét, 1930-ban egy
festőállványra helyezett borotválkozó tükörben festette meg önmagát úgy, hogy
közben a város egymással ellentétes irányú részletei együtt, egymással
összhangban jelennek meg. Mindezt a festőállvány alatt tárgyakból komponált
csendélet egészíti ki.1931-ben a tükör és tükrözés művészi alkalmazását
örökítette meg, majd egy olyan Önarcképet komponált, melyen a szemüveg mindkét
lencséjében egy műterem részletét látjuk.
Úgy
érezhette, hogy kinyílt számára a világ. tanáraira csodálattal nézett fel, nem
kímélte magát, kevés pénzből is tudott létezni, mindent elviselt, csak
rajzolhasson. Már akkor megtanulta a reneszánsz mesterek tanításaiból, hogy
minden művészeti ág alapja a rajz, abban kell magát tökéletesítenie. Éjszaka
dolgozott a műhelyben, hogy eltartsa megát, nappal járt a főiskolára tanulni.
Vékony fiú volt, kevéssel is beérte, az akkoriban divatos „bicsérdizmus”
(Bicsérdi Béla diétája, csak zöldség, főzelék, semmi hús…) hát ő is ezt
választotta kényszerből, néha a főiskolai menzán még jól is lakhatott. Kezdő
diákként Vaszary János keze alá került, majd harmadik évtől Csók István
tanítványa lett, ekkor már komolyan foglakozott a festészettel. Első sikeres
munkája 1932-ben a Vontatók című vászna volt, elnyerte vele a Főváros
Festészeti Díját. (Egy évvel korábbi olajképét, mely Kassák expresszionista
verseinek hatása alatt született, a szolnoki Damjanich János Múzeumba került, de
a művész nem tartotta sikeres alkotásának.)
Ettől kezdve teszi neve elé a Borbereki
előnevet.
Korai
munkáiban már megjelenik az a szín-és formavilág, gondolatiság, mely egész
pályájának gyökerét jelenti, formajegyek, redukáló hajlam, absztrahálás,
expresszivitás, minden jelen van már a kezdeteknél. Még főiskolásként, 1932-ben
kijut a Velencei Biennáléra, munkái bekerülnek az Első Magyar Reprezentatív
Kiállítás című válogatás anyagába. Elindul hát festői karrierje, művészeti
pályája felfele ível, magánélete rendeződik, megnősül, felesége pályatárs
festőművész, szintén Vaszary növendék, ketten mehetnek párizsi tanulmányútra.
Utazgat Európában, olasz állami ösztöndíjat nyer, a szilvesztert már Rómában
tölti. Egyre inkább távolodik tanárai hatásától, akik csak az utat mutatták meg
számára, vándortarisznyáját töltötték meg útravalóval, de elengedték kezét,
hadd járja a maga útját. Gyűjteményes kiállításon vett részt Budapesten az
Ernst Múzeumban, és nagy sikerként élte meg a Szolnoki Művésztelepre való
meghívását. 1934-ben újra Rómába ment, freskófestészetet tanult a Római
Akadémián Ferrazzi mestertől, olyan sikeres volt ezen a téren is, hogy a város
polgármestere a városi múzeum részére megvásárolta a Római táj című tusrajzát
az Arte Disegni kiállításon. Még a „római iskola” hatására elkészítette Portico
Octaviano című nagyméretű vásznát. De aztán letelepedett Szolnokon.
Ettől
kezdve eljegyezte magát Szolnokkal, nem tudta még biztosan, hogy lábát egy új
útra tette, a szobrászat útjára. Itt kezdett el a gyerekkori álom, emlék, a
fúrás-faragás, vésés, formázás valósággá válni, s bár a festészethez nem lett
hűtlen, új szerelme, a szobrászat elvarázsolta egész további életére. A
szolnoki művésztelep, a Szolnoki Kolónia, melyet 1902-ben alapítottak, a két
világháború közötti magyar művészeti életben meghatározó szerepet játszott. Itt
a magyar művészeti élet színe-virága megfordult, élt és alkotott, Fényes Adolf,
Aba Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Zádor István, közéjük került
Borbereki Kovács Zoltán. Itt teljesedik ki művészete, figyelme itt fordul a
plasztika felé, egy legenda úgy tudja, hogy éppen Aba Novák Vilmos hatására.
Mi
volt Borbereki ars poeticája? A harmincas évek közepén a Szolnok és Vidéke című
lap interjút készített vele, a fiatal művész így foglalta össze művészi
hitvallását: „Az emberiségből a humanista törekvések érdekelnek, ezért képeimen
az elesett embereket, az élet nyomorultjait rögzítem. Örülök, hogy Szolnokra
jöttem, és itt dolgozhatom…”
A szobrászat terén Borbereki valójában
autodidakta volt, de olyan lendülettel fogott a mintázáshoz, szinte ujjában
érezve az apjától örökölt készségeket, hogy gyermekkori vágyai szabadultak fel
benne, és szinte ontotta a remekműveket. Emlékezetében ott éltek a nehéz
fizikai munkában megfáradt férfiak, arcukon a reménytelen jelen és jövő
jegyeivel, az élet szép oldalával soha nem találkozó emberi életek jelennek meg
munkáiban.
1934-ben megmintázta a szolnoki
művésztelep nagymesterének, Aba Novák Vilmosnak az arcmását, mely ma a Nemzeti
Galériában látható. Még ugyanebben az évben a Szolnoki Művésztelep megbízásából
mellszobrot készített Pettenkofenről, bécsi biedermeier festőről, aki
felfedezte Szolnokot a festőművészet számára 1851-ben. Ekkor csak néhány napig
tartózkodott a városban, de később mintegy harminc évig rendszeresen visszajárt
ide. A helyi lap ezt írta: „Borbereki Kovács Zoltán, ez az izmos tehetségű
művész elkészítette az első szolnoki festőnek műkőmellszobrát. Borbereki
egykori metszetek és arcképek alapján mintázta meg a szobrot mely, mint portré
is tökéletes. A megoldásban azonban a szobor modern, pompásan stilizált. A
szobrot a művésztelep kertjében fogják felállítani tavasszal.” (Szolnoki Újság
1934.) Aztán megszületett a Kubikus egészalakos szobra, mely 1937-ben elnyerte
a Párizsi Világkiállítás képzőművészeti Grand Prix-jét. (Ez a munkája a milánói
világkiállítás magyar pavilonjának bejáratát díszítette.) A szobor ma Szentesen,
a Ligetben áll a Koszta József Múzeum előtt, a sok viszontagságos év után csak
1947-ben került a mai helyére. (A közelmúltban barbár, senkit és semmit nem
kímélő szoborrongálók a munkásember kalapjának a tetejére egy konvektor rácsot
helyeztek, de valakinek ez sem tetszett, mert egy éjszaka ismeretlenek egy
kukát húztak a fejére.) A szobor mindmáig a leghűbb ábrázolója a harmincas évek
szegényemberének. Az egyszerű parasztember kezét földbeszúrt ásójára fektetve
valami sajátos méltósággal tekint előre, szembenézve a világgal, vállalt
sorsával. A szobrász idealizálástól mentesen ábrázolja a munkás embert, nem úgy
jelenik meg, mint a „felszabadulás” után az erőtől duzzadó munkás alakja, aki
saját sorsát veszi kezébe, irányítja, erejét mutatva félelmet kelt, ahogyan ezt
a Párt belelátta a munkásosztályba érdekeinek megfelelően. Borbereki Kubikus
szobra a város földmunkásságát örökíti meg, eredetileg a Polgári Leányiskola
előtt, ma Petőfi Sándor Általános Iskola előtt állt.
Ugyanebben az évben készül el Verseghy Ferencnek,
Szolnok szülöttének szobra, melyet a Tisza-parti parkba állítottak fel.
1936-ban
a Nemzeti Szalonban a szolnoki művésztelep alkotójaként kiállíthatta
festményeit és szobrait, a kritikusok kiemelték művészi szociális
elkötelezettségét, hangsúlyozva a társadalom perifériáján élők iránti
humánumát. Ez évben mintázza meg a Tehenes pásztorfiú figuráját, mely ma a
Nemzeti Galéria előcsarnokában áll. Valójában nem tehén, hanem bivaly hátán
ülő, vele szinte egybeforró meztelen fiút ábrázolt, gyerekkorában, Erdélyben
láthatott bivalyokat mezei munka közben. Kiemelkedőek portréi is ebből az
időből, Önarcképét a Nemzeti Galériában őrzik. Kecses nőalakjai megejtő
szépségűek, az olasz reneszánsz légies nőalakjait idézik, ilyen a Halas lány
figurája, mely szerencsésen átélte a második világháború pusztítását, ma
Szolnokon a Papi Lajos szobrászművész kútmedencéjére állítva látható a Tisza
Szálló gyógyfürdője előtt. A budapesti Jászai Mari Színészotthon falán látható
a felejthetetlen színésznőről, Jászai Mariról készült domborműve.
1937-38-ban Borbereki Kovács Zoltán több
országos pályázaton is részt vett, elkészített tervei a magyarországi
korszakának csúcsát jelentik, Géniusz vezette emberpár, Madách-emlékműterv.
Fába faragja gyermekkorának emlékeit, itt használja fel asztalos korában
szerzett anyag-és szakismereteit, Kukoricamorzsoló, Almaszedő, Asztalos című
munkáiban.
1937-ben
Besenyszögről kapott felkérést, hogy első világháborús hősi emlékművet
készítsen a háborúban hősi halált halt besenyszögi katonák emlékére. A
költségeket, 4500 pengőt Halassy József földbirtokos fizette. Az elkészült
alkotás fegyverét lábhoz támasztva, kezét fegyverén nyugtatva, felemelt fejjel
messzire néző 2 méter magas rohamsisakos katonát ábrázol. A katona arcát egy
besenyszögi dohánytermesztőről (kukásoknak nevezték őket) mintázta, Kovács Pál
közlegény Szolnokról vonult be, ő volt a település első hősi halottja a Nagy
Háborúban. Az alkotás bronz talapzaton állt, főoldalán 1914-1918-as felirat
olvasható, majd 144 elesett katona neve. A szobrot egy e célra kialakított,
fűvel beborított 1 méter magas dombra helyezték el. Az avatás 1939. június
18-án volt, Almássy László alispán mondott beszédet. Az előző évben Borbereki
katona szobra Rómában kiállításon vett részt, ott díjazásban részesült. A
szobor átvészelte a második világháború pusztításait. 1990-ben Besenyszög
polgármestere, Boros Emil a képzőművészeti alaptól megtudakolta Borbereki
Kovács Zoltán johannesburgi címét, levelet írt az idős mesternek, kérte
hozzájárulását, hogy az ő szobra mellé elhelyezhessenek egy második
világháborús emlékművet. A válasz, a hibátlan magyarsággal írott levél megérkezett,
melyben természetesen engedélyezte az új emlékmű felújítását: „Köszönöm a
szoborról küldött képet, nekem nem volt ebből a munkámból. Messzi távolból
üdvözlöm Besenyszögöt.” 2017-ben az Első Világháborús Centenáriumi
Emlékbizottság felújította Borbereki szobrát. (In Új Néplap 1990 dec.) Borbereki
katona szobrának négy másolata áll szerte az országban.
Szolnok város
megrendelésére készítette el Borbereki 1938-ban Szapáry Gyula szobrát, aki
Szolnok vármegye alispánja, majd főispánja volt. A szobrot 1944-ben
bombatalálat érte, ezután a sérült szobor eltűnt, ma se tudnak róla semmit.
(Eredetileg a volt vármegyeház mögött felállított szobor talapzatán levő bronz
domborműveket a szolnoki múzeum volt igazgatója, Kaposvári Gyula megmentette, a
Damjanich János Múzeum kapubelépőjének falán újra felállították.) Az új
Szapáry-szobrot, Pogány Gábor alkotását 2013-ban állították fel.
1942-benSepsiszentgyörgyön
báró Szentkereszty Béla javaslatára szoborállító bizottságot hoztak létre, mely
pályázatot hirdetett egy Gábor Áron szobor megalkotására. A szobrot a Vármegyeház
előtt kívánták felállítani. A pályázók gipszmodell pályamunkákat küldtek be,
köztük volt Borbereki Kovács Zoltán is. Az első díjat végül Vargha Ferenc,
budapesti szobrászművésznek ítélték, de a történelmi események elmosták az álom
megvalósítását.
Elkészült viszont a művész másik munkája
1943-ban, Pannonhalmán, a Bencés Főapátság előtt álló szobor, Szent István
király Gellértre bízza fia, Imre herceg nevelését című alkotása.
Bár termékeny évek
voltak ezek, művészi erejének teljében lázasan alkotó Borbereki újabb
felkérésekre várt, ezt írta: „Ezen idő alatt sajnos semmi l’art pour l’art
(sic!) nem csináltam. Sajnos kedvemre nem dolgozhattam. Ekkor megfogadtam, hogy
nyilvános pályázaton nem veszek részt, mert annak ellenére, hogy sokszor kaptam
első díjat, munkában nem részesítettek.” Az utókor azonban tudja, hogy azok a
rendelésre készült köztéri szobrai, melyeket akkoriban felállítottak, a 20.
század magyar művészetének kiemelkedő alkotásai, olyan eszmeiséget sugároznak,
olyan humanitást, melyben benne él a kétkezi ember szeretete, a munka
megbecsülése, a munkálkodó ember sorsának ismerete. Különösen áll ez egyházi,
vallásos témájú alkotásaira. Őt Erdély szegény emberei, kétkezi munkásai,
parasztjai küldték a nagyvilágba, a felvillantott életek gyerekkorának emlékei voltak,
a szegény falusi környezet vagy iparosodó bányaváros munkásai között ott
küszködött a megélhetésért édesapja is. Ismerte és szerette ezeket az
embereket, elfelejteni nem is akarta őket.
1941-ben a
krisztusi szenvedést örökíti meg sírszobra, a Magyar Golgota, melyet Hamza
Tibor emlékére készített a Farkasréti temetőben. A Krisztus megtört teste, a
mezítlábas parasztasszony Mária szenvedő arca, mellette a kucsmás, falusi
parasztlegény, amint mindketten Krisztus élettelen testét támogatják, mi más
lenne, mint a háború borzalmait, szenvedését elviselő magyarság képe? Mi
testesül meg Krisztus elpusztításában, egy nemzet pusztulása talán? Kik támogatják az élettelen, erejehagyott
Krisztust, bizony az egyszerű magyarok, a nép, a nemzet. Magyar sors ez, 1920,
mely arra kényszerítette sok tízezer elűzött család mellett a művész családját
is, hogy odahagyja otthonát, meneküljön, ismerte már ezt a félelmet családja
múltjából. Ez űzi néhány év múlva magát Borberekit is el Magyarországról, de ki
Európából is, a világ másik végére. Nem tudja még Borbereki Kovács Zoltán, hogy
ez a Magyar Golgota áll majd őrt az ő hamvai előtt is a szolnoki temetőben. De
ez áll Pretoriában és Johannesburgban is az ottani keresztény templomban
emlékeztetve a megváltásért vállalt szenvedésre.
1941-ben
Tiszaroff község elöljárói úgy döntöttek, hogy a község neves szülöttének,
Raffi Borbély Györgynek, a megye főispánjának, felsőházi tagnak emlékére
szobrot állítanak. Borbereki kapta a megbízást, a fehér carrarai márványból
(egyetlen szobra a művésznek, mely ebből a nemes anyagból készült) készült
alkotást 1942. július 4-én leplezték le, jelen volt a kormányzói pár is. A
második világháború befejezése után a szobor sorsa ismeretlen, egyesek úgy
tudták, hogy a szovjet katonák döntötték le, más forrás szerint a temetőbe
menekítették a már sérült szobrot, innen talán a szolnoki múzeumba
szállították. Ott azonban nem volt nyoma, eltűntként említették sokáig. Ám
csodával határos módon nem régen a szolnoki művésztelep elhanyagolt bozótos
területéről előkerült a fej nélküli szobor, mikor végre a terület felújítása
megkezdődött. A restaurálás után régi helyére visszaállították a tiszaroffiak nagy
megelégedésére.
Borbereki művészete
új utakat keresve használta fel az absztrakt ábrázolást, fényesre csiszolt,
lekerekített formák jelennek meg plasztikáiban, Moore-i hatás, expresszivitás
hagyományai ezek a stílusjegyek.
Nem maradt közömbös a háború éveiben látva
a mérhetetlen pusztulást, szenvedést, sok tízezer magyar katona értelmetlen
halálát. Budapesten, a Madách téren, az egykori társadalom-biztosító épület
kapuja mellett látható egy reliefje, katonák és rémült asszonyok vonulását
örökítette meg, „Névtelen felvidéki hősök emlékére” című munkája. 1945 után a
feliratot az új internacionalista szemlélet jegyében eltávolították.
A
háború befejezése után Magyarországon minden megváltozott, az új társadalmi
rendszer a művészetet is bekebelezte, politikai céljainak rendelte alá,
megszűnt a művészi szabadság. Kezdetben Borbereki Kovács Zoltán abban az
illúzióban folytatta a modern magyar művészetért vívott harcát, hogy
ezután-mert hitt a humánus tartalmú művészetben-, ezt a humánumot továbbra is szabadon
kifejezheti. Ám az új rendszernek nem erre volt igénye, alakult már, jobban
mondva alakították az új szocialista művészet arcát. Borbereki 1947-ben
dolgozott egy József Attila szoborterven, a pályázati művekről egy laikus zsűri
döntött a Párt utasítása alapján. A kor legjelesebb művészei nem
nyilváníthattak véleményt. Borbereki nem egy naturális hűségű portrét készített
József Attiláról, a sokat nélkülöző, mindennapi gondokkal küzdő költő géniusz
kiszolgáltatottságát látta bele a tragikus sorsú művész alakjába. Ez azonban
nem illett bele a pártos művészeti irányzatba, mert éppen ekkor teremtik meg a
költő új imázsát, a kommunista eszméket valló, a munkásosztály költője
szerepkört, a város peremén nyomorgó proletár költő évtizedekre meghatározó
helyét a szocialista-realista irodalomtörténetben. (A J.A. szoborterv
Tel-Aviv-ban, magángyűjtő tulajdonában van)
A rendszer gátlás
nélkül vásárolta meg a művészeket, akiket lehetett, akiket pedig némaságra
kárhoztatott, mehettek el hazájukból. „A demokratikus köztársaság lehetővé
tette, hogy Békásmegyeren a kitelepített svábok házaiban 10-12 képzőművész
kapjon hajlékot. Friss munkakedvvel dolgoznak itt élő, a legmodernebb
irányzathoz tartozó festők és szobrászok. Művészeti ideájuk nem a természet
szolgai másolása, hanem a lelkükben kialakuló kép rögzítése. Domanovszky Endre,
Szandai Sándor, Gadányi Jenő. Borbereki Kovács Zoltán utolsó simításokat végzi
az „Öltözködő nő” szobrán, Vedres Márk a „Szénahordó” szoboralakján dolgozik.”
(1947. MAFIRT Krónika, filmhíradó) Borbereki azonban úgy érzi, hogy a rendszer
visszamenőleg is átpolitizálja a művészeti alkotásokat, a jelenhez igazítja, új
értelmezést ad a műveknek, meghamisítva az alkotás eszmeiségét. Ezt tükrözi az
1936-ban készült „Zsákhordó” szobrának sorsa is. A szobor eredetileg a Nagyvásártéren
állt. 1948-ban áthelyezték a budapesti Szent István park északi részére. A
reprezentatív felállítás új üzenetet adott a szobornak, a munkásábrázolás
újszerű értelmezését: Ez itt munkáshatalom, a dolgozó nép állama, az alapja a
munkásosztály, az erőtől duzzadó munkás alakja tükrözi ezt, legyőzhetetlen
hatalmat szimbolizál. Borbereki mezítlábas, munkáért álldogáló, ácsorgó,
összehúzott szemű alakja aligha testesítette meg ezt az új értelmezést.
1948 végére úgy
érezte Borbereki Kovács Zoltán, hogy neki ebben az országban már nincs helye,
kényszer alatt dolgozni nem tud, terveit, művészi álmait feladni pedig nem
akarja. Mennie kell, mint Márainak, akitől már elvették a hallgatás jogát. El
kell mennie választott hazájából, elveszíti ezt is, mint egykor szülőföldjét.
Egy tanulmányútra Olaszországba megy, engedélyezik családjával (2.) együtt az
utazását. Tudja, hogy nem fog visszatérni. Nem sokáig marad ott, Kónya Sándor
segíti, hogy egy messzi országot válasszon további életéhez. 1950-ben tovább
megy, nagyon messzire, abba a Dél-Afrikába, melyben még élt az angolszász
szellem, mely a nácik elleni harc hagyománya volt. (A második világháború
idején ott építették ki bázisukat a szövetségiek.) Borbereki választásában az
is Dél-Afrika mellett szólt, hogy ott bőven volt alapanyag a szobrászathoz,
egzotikus fafajták, féldrágakövek, elefántcsont, csak szív, agy és kéz kellett,
mely megfaragja, szobrot varázsol belőlük. Ráadásul az állam bőkezűen támogatta
az ott letelepedni szándékozó művészeket, megrendelésekhez juttatta őket,
mindehhez a fellendülő beruházások adtak hátteret.
A Borbereki család
először Fokvárosban élt, majd véglegesen Johannesburgba költöztek. A művész az
évek során bejárta az egész országot, a bennszülöttek tartományaiban is
megfordult. Nagyon szeretett modelljei között dolgozni, érdekelte az őslakosság
életkörülménye, felfedezte az életükben minden vonatkozásban jelen levő ritmust,
mely teljesen átitatta mozgásukat, mindez művészetének állandó stílusjegyévé
lett. Alkotásai idővel Fokvárosban, Johannesburgban, Sidneyben,
Nyugat-Európában, Amerikában közgyűjteményekbe és magán gyűjteményekbe
kerültek: Félvér leány, Zulu táncos, Bennszülött anya gyermekével,
Bennszülöttek, a sokalakos szoborcsoport Bányászok, Zulu pár, Zulu harci dobos,
tükrözik mindazt, amit Borbereki a törzsi művészetről fontosnak tart.
Kiváló grafikái,
tanulmányai is születnek, felfedezi a hegesztett vas rusztikus szépségét
(Vasmunkások), műveiben a már otthon is ábrázolt munkásfigurák térnek vissza.
Alkotói korszakai egymásba olvadnak, egymást áthatják, még mindig a valós
formákat követik, ám a hatvanas évek inkább a nehezen megmunkálható
féldrágakövek sajátos, letisztult formavilágukkal tükrözik az anyag szépségét:
szodalit, (csak Numibiában található ásvány) verdit (a malachitok csak itt, a
déli kontinensen előforduló változata) szerpentinit, aragonit, jade, jáspis,
malachit, melyek szinte csak itt, Dél-Afrikában fordulnak elő. Ezekből időtálló
alkotások születnek Borbereki kezében, köztéren ellenállnak a természetromboló
hatásának.
Nonfiguratív
kompozícióit a profi szaktudás jellemzi, az ő alkotásainak szerves részévé
válik a szobrok alátéte is. „A szobrászat valóban új világa”, Az avantgarde
művészet megújítója”- így jellemzik Borbereki művészetét kritikusai. 1968-tól
folyamatosan rendeznek kiállításokat műveiből, köztéri megbízásokat is kap,
London, Nizza Zürich, Tel-Avív, közönsége találkozhat műveivel. Fiával, Kovács
Dániellel is dolgozik együtt, 1979-ben első díjat nyert Kialakulás című közös
plasztikájuk. Ma Borbereki műveit négy világrész múzeumai, magángyűjteményei
őrzik. Magyarországon tizenhét köztéri szobra áll, Dél-Afrikában tizenkét
szobrát és épületdíszítő plasztikája kapott helyet. Nizza is otthona lett
Johannesburg mellett, ahol felesége dolgozott.
1970-ben jött
először haza Magyarországra, Budapesten és Szolnokon, ahol művészi pályája
indult és kiteljesedett, interjút adott, művészetének gyökereiről vallott.
1982-ben munkáival szerepelt a „Tisztelet a szülőföldnek” című kiállításon. A
nagy távolság ellenére is kapcsolatot tartott elhagyott hazájával, ízes erdélyi
magyar anyanyelvét mindvégig megőrizte.1987-ben kamara kiállítása volt a Vigadó
Galériában. Évtizedeken át vett részt a külföldön élő magyar művészek
kiállításain.
Alkotásai
mindenkihez szólnak. Fiatalokhoz, idősekhez, realista vagy nonfiguratív
művészet kedvelőihez is, szakmabeliekhez és „csak” a művészet csodálóihoz,
hiszen valójában csak arról van szó, hogy jó vagy rossz művek vannak, és
Borbereki Kovács Zoltán alkotásai remekművek. Alkotásaiból sugárzik
szeretetteljes, humánus egyénisége, ő maga mondta:”Barátaim gyakran jellemzik
életemet és munkáimat ezzel a két szókapcsolattal: szívhez közeli, érzelemmel
teli.”
„Hány erdélyi születésű
tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon,
például Borsos Miklós, vagy messze külföldön, például Hajdú István és Borbereki
Kovács Zoltán.” (Banner Zoltán Korunk) Nincs forrás arról, hogy Erdélybe,
szülőhazájába visszatért volna-e valaha, felkereste-e Rónaszéket, ahol első
gyerekkori éveit élte, Borbereket, ahol írni, olvasni tanult az iskolában,
Marosújvárt, ahol kamaszodó fiúként érte a családi döntés: Elmennek messzire,
ismeretlen városban fognak lakni. Azt azonban tudjuk, hogy mindvégig magmaradt magyarnak,
nem szakadt el a tájtól-nyelvtől, tudta, hogy honnan jött, honnan emelkedett
ki, hol vannak a gyökerei. Magyar művész maradt mindvégig.
1992. március
26-án halt meg Johannesburgban. Családja haza hozta hamvait, Szolnokon temették
el, a Kőrösi úti temetőben pihen, ahol az új ravatalozónak kriptafalát az
1941-ben készített Magyar Golgota című alkotásának dombormű formában kiöntött
változata díszíti. Szeptember 26-án búcsúztatták a szolnoki temetőben, Aba
Novák Judit mondott sírjánál megindító búcsúbeszédet, felidézve, milyen
meghatározó szerepet játszott a város Borbereki életében. itt bontakozott ki
művészete, ide kötötték személyes emlékei, mert itt készültek azok a szobrai,
melyek a világhírig juttatták alkotójukat. A város azonban máig adósa egy
életmű kiállítással, pedig több műve látható a Damjanich János Múzeumban, ám
mindeddig csak egy kamaratárlat emlékezett meg róla. A fiatal szolnoki
szobrász, Pogány Gábor Benő öntötte bronzba Borbereki emlékét.
Számtalan díjjal
értékelték munkásságát élete során (1937:Vindobona érem, bécsi magyar
kiállítás, Szobrászati Grand Prix világkiállítás Párizs, 1959 Royal Society of
British Sculptorn 2. díj, 1962. Arts and Religion 1. díj, 1974. national
Stainless Steel Sculpture 1. díj), Bogotától Debrecenig őrzik a közgyűjtemények
az alkotásait, életében harmincöt kiállítása volt 1928-tól 1987-ig.
2007-ben,
születésének századik évfordulója alkalmából Rákoscsabán, a Ligeti Gondozási
Központban külföldi múzeumoktól kölcsön kapott tíz kisplasztika, bronz-és
faszobrok, féldrágakő kompozíciók szerepeltek a kiállításon, melyet Rontó
Szilvia tanárnő szervezett.
Dél Keresztje
alatt is meg lehetett maradni magyarnak, ezt a művészek tudták igazán. Kányádi
Sándor is valami hasonlót érzett meg 1983-ban írt versében: „ az indián és a
néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain
számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön fel este / fölöttük a dél
keresztje…/ nézem hosszan vágyakozva / ha feljön a göncöl este / szívemen a dél
keresztje” (Dél Keresztje alatt)
Fordítva érezhette
Borbereki Kovács Zoltán, a Dél keresztje alatt az ő szíve felett a Göncölszekér
ragyogott.
Jegyzet
1.Diploma Leopoldinum 1691. december 4-én
Leopold (I. Lipót) császár által kiadott hitlevél, e szerint intézték Erdély
belügyeit egészen 1848-ig. A rendelet a négy bevett vallás (katolikus,
evangélikus, református, unitárius) szabad vallásgyakorlatát biztosította, a
rendi önkormányzatok működését szabályozta, biztosította a szabad
kereskedelmet, a főkormányzószéket (guberniumot) vezette be az erdélyi
fejedelemség helyett, mely a bécsi udvari kancellária felügyelete alatt
működött.
2. Borbereki Kovács Zoltán családja:
felesége, Sebők Erzsébet Hajdúdorogon született 1908-ban, festő, iparművész,
mesterei Réti István, Vaszary János. tanulmányait Párizsban, Rómában folytatta.
Férjével a szolnoki művésztelepen dolgoztak. Az 1970-es években sokat dolgozott
Párizsban, majd Nizzában. Több vallásos témájú mozaikot készített templomok,
iskolák részére. Kiállításai voltak Párizsban, Rómában, Johannesburgban. Lánya
Borbereki Kovács Barbara 1941-ben született Szolnokon, tanulmányait Párizsban
folytatta, Johannesburgban élt, első kiállítása 1970-ben volt. Fia Borbereki
Kovács Dániel
Forrás
1.
L.
Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán Mai Magyar Művészet sorozat
Képzőművészeti Kiadó 1986.
2.
Rusz
Attila Modern magyar festészet 1900-1945.
3.
L.
Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán művészete 1948-ig In Szolnok Megyei
Múzeum Évkönyve VII. 1990
4.
L.
Menyhért László A Göncölszekértől a Dél-Keresztjéig Borbereki Kovács Zoltán
1907-1992. In Új Művészet 1993/1.
Függelék
minden kommentár nélkül
Monografia comunei
Rona de Sus Editura Echim 2010 Sighetu Marmatiei (Felsőróna nagyközség
monográfiája )
A román nyelvű
szöveg szerkesztője Odarca Bout, huszonhárom szerzőt sorol fel a végén, a
Rónaszékről szóló rész (tudniillik Rónaszék Felsőróna nagyközség része)
szerzője Aurelia Maria Herea, ez a fejezet a kötet 301 oldalából mintegy ötven
oldalt ölel fel, többek között Rónaszék két szülöttéről emlékezik meg.
(A Borbereki Kovács Zoltánról szóló román
szöveget fordította S. B.É.)
„Borbereki
Kovács Zoltán született 1907-ben Rónaszéken, miután általános iskoláit elvégezte,
és tanult a Piarista Líceumban Máramarosszigeten, megkezdi képzőművészeti
tanulmányait 1928-ban Podolini-Volkman Artúr iskolájában Budapesten.1933-ban
megkezdi főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol alkalma van a
híres Vaszari János és Csók István irányítása alatt tanulni, akik elismerve
tehetségét, ajánlották a Római Művészeti Főiskolán Feruccio Ferrazzi óráit
látogatni, a freskó-technikát tanulmányozni. Visszatérve Budapestre
megválasztják az Új Művészeti Szövetség elnökévé, és a Rippl-Rónai Társaság
alelnökévé.
Bohém alkata, no és a második világháború
eseményei után Szolnokon találjuk, majd Olaszországban, majd 1949-ben
Fokvárosban (Cape Town) telepedik le, innen Johannesburgba, a Dél-Afrikai
Köztársaságba költözik, ahol élete végéig él 1992-ben bekövetkező haláláig.
Akkor hamvait Szolnokra viszik, felesége Sebők Erzsébet, gyermekei Dániel és
Barbara, ők is neves képzőművészek.
Annak ellenére, hogy Borbereki Kovács
Zoltán a pályáját festőként kezdte, a világban szobrászként vált ismertté.
Monumentális alkotásai Magyarország sok terén állnak, Szerbiában és
Dél-Afrikában.”
A fenti szöveg
végén forrásmegjelölés nincs. Így nem tudható, honnan szerezte a cikk szerzője
ezeket az adatokat, iskolai végzettségéről közreadott információt, mely szerint
Borbereki szigeti diák lett volna. Ez tévedés, a későbbi világhírű szobrász soha
nem járt a szigeti Piaristákhoz, miként az sem tudhatjuk, a szerző miért
gondolja, hogy a kommunista irányt vett Magyarországról miért távozott a
művészi szabadsága védelmében Borbereki Kovács Zoltán végleg, mihelyt erre
alkalma adódott. Az, hogy bohém természete lett volna, és ez vezette volna
kalandos utakra, ezt a szokásos előítélet, a művészek „bohém életét” emlegetni,
végképp túlzás.
Köszönettel tartozom dr. Mák Sándor és dr.
Kovács Sándor máramarosszigeti nyugdíjas orvosoknak, akik elkísértek Rónaszékre,
hogy Borbereki Kovács Zoltán ma is fellelhető szülőházát felkeressem, melynek
falára dr. Kovács Sándor egy maga készítette fa domborművet helyezett el a
világhírűvé vált Borbereki Kovács Zoltán emlékére. A szülőház átalakítva ma
Drimus Erzsébet lakóhelye, aki a házról és az itt született művészről új
adatokkal szolgált. A ház 1897-ben épült, építtetője a Csájkovics család volt.
Miután a család elköltözött Rónaszékről, vejük, Turner cipész mester vigyázott
a házra, ő adta ki bérbe a Kovács családnak. Az 1907-ben született Kovács
Zoltánt itt, a rónaszéki plébánia templomban Elek Lajos plébános keresztelte
meg. Miután a keresztszülők reformátusok voltak, a plébános kérésére a
katolikus Turner cipész is vállalta a keresztapaságot. A fiú édesanyja a közeli,
sóbányát működtető Aknasugatagról származó Jakubinyi Aranka volt. Elképzelhető,
hogy a bányaács mesterségű Kovács a feleségét korábbi sugatagi munkahelyén
ismerhette meg, innen költözött a család Rónaszékre. Az apa keresztnevéről,
többi gyermekről a Kovács családból Drimus Erzsébet se tudott semmit.(Az
adatközlő úgy tudja, hogy a szintén Sugatagról származó jelenlegi
gyulafehérvári katolikus érsek, Jakubinyi György ugyanebből a családból
származik.)
Serdült
Benke Paks,
2019.