www.sorsunk.net

Magyar a Dél Keresztje alatt  

(Borbereki Kovács Zoltán)

Máramaros magyarjainak ajánlom

„Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet,

hosszú és bonyolult, s tele van kitérőkkel, melyeknek értelmét és jelentőségét sokára ismerjük csak fel.”

(Márai Sándor Egy polgár vallomásai)

A malachitról, a rejtelmes zöld színű féldrágakőről úgy tudjuk, hogy a legrégebbi kőzetfajta Földünkön, a tudósok szerint 3500 millió évvel ezelőtt alakult ki. Ez a kő magában hordozza őstörténetünk minden titkát, titokzatos zöld színei, benne a selyemszálnyi vonalkákkal, az ő titkai megfejthetetlenek. Elképzelhetetlen őslények között létezett, csiszolódott, formálódott, magába zárta e titkos múlt minden rejtelmét. Akadt, aki ennek a zöld kőnek titkait akarta megfejteni, kibontani belőle, ám belecsiszolva önön titkait is.

Volt ilyen művész. Honnan jött, melyik földrészen termett, hol volt szülőhelye, amelyik nevelte, milyen életutat járt be, hogy a világ végén, Johannesburgban rácsodálkozzon erre a kőre és beleálmodja életének hihetetlen fonalait, melyek idáig vezették.

         Borbereki Kovács Zoltán messziről indult és messzire jutott. 1907. június 27-én született Észak-Erdély Máramaros vármegyéjének egyik kicsi falujában, Rónaszéken. Ekkor még a kisfiú, Kovács Zoltán, persze semmit nem hallott a malachitról, annál többet a sóról, a nap fényére csodálatosan csillogó sókristályokról, melyeket néha a sóvágóknak sikerült felhozniuk a föld mélyéről. (A bécsi természetrajzi múzeum ásványgyűjteményében őriznek egy hatalmas sókristályt, melyet Rónaszék sóbányászai ajándékoztak Ferenc József császárnak a tizenkilencedik század vége felé.) Rónaszék határában már sok évszázada, még inkább sok évezrede sóbányák működtek. Adatok bizonyítják, hogy már a rómaiak korában bányászták itt a sót, a 15. században aztán üzemi szinten folyt a bányászat Az ókorban a bánya védelmére castrumot emeltek, melynek romjaira a későbbi korokban, a 16. században az Apafi család, miután birtokába került a terület, itt építette fel várát, mely az 1689-es átépítés után az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály vadászkastélya lett. A 18. század elején, 1720-ban még császári katonák állomásoztak benne, őrizték a korona alá tartozó sóbányát, ekkoriban 370 sóbányász dolgozott, és székelt itt a sóhivatal is. 1766-ban víz öntötte el az aknákat, földalatti tavak alakultak ki. Később éppen ezeknek köszönhetően lett Rónaszék kedvelt fürdőhely, a 20. század elején még képeslapokon is hirdették a sósfürdő jótékony hatását. Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola egyik alapítója ide hozta nyári táborba növendékeit a csodálatos tájat megörökíteni. Fennmaradt egy fénykép a hajdan Beregszászon élő Sóskúti Margit hagyatékából, 1908-ból, a rónaszéki sósfürdő festőtáborának résztvevőit ábrázolja. (Képeslapok, Rónaszék fürdő 1914-1916, Erdélyi fürdők sorozat)

Rónaszék Máramarosszigettől 21 km-re dél-keletre fekszik, nevét, melyet 1474-ben említenek először, a közeli Róna (rovina, szláv eredetű szó) patakról kapta. Kostyul néven (bizonyára a kastély szó román változata) a Szigeti járáshoz tartozott. 1891-ben még 1552 lakos élt itt, vasútállomása, postahivatala volt a településnek.

„Rónaszék nevezetes helység Máramaros Vármegye földes ura a Királyi Kamara. Lakossai katolikusok és ó hitűek, fekszik Szigethez 1 mérföldnyire hegyek között egy völgyben. Legnevezetesebb sóbányája vagyon, és külömbféle só-bányái, melyekben naponként 300 s több vagy kevesebb emberek dolgoznak.  Fizetések ruházattyok egy forma s mintegy katonás, sőt magokat a katonai szolgálatban is szokták gyakorolni.” (Magyar országnak leírása Készítette Vályi András Királyi Magyar Universitásbéli Professzora Budán 1799./ Nagy méltóságú Sárvári felső Vidéki gróf Szécshényi Ferentz ő exellenciájának mély tisztelettel ajálya a Könyvnek Készítője.)

A rónaszéki római katolikus templom 1804-1814 között épült, későbbi dísze lett az oltárkép, melyet a máramarosszigeti születésű Hollósy Simon festett 1905-ben, a kép a művész egyetlen vallásos témájú alkotása. (Elképzelhető, hogy itt, ebben a templomban keresztelték meg Kovács Zoltánt, bár ilyen adat nincs e sorok írójának birtokában.) Mára a falu lakossága valamivel több, mint hétszáz, a régi házakat felújítva új tulajdonosaik nyaralónak használják, távoli városokból jönnek ide a fürdő reményében, mely azonban felújításra szorul, mert szinte használhatatlan, nincs igazi gazdája.

         Itt, Rónaszéken lehetett hajdan a sóbánya alkalmazottja a később világhírt szerzett magyar szobrász, Borbereki Kovács Zoltán édesapja. Az apa nevét nem említik a források, édesanyja nevét se, nem tudjuk, voltak-e testvérei. Mire a gyermek kisiskolás lett, a család már tovább is költözött, egy másik sóbánya, Marosújvár közelébe, Borberekre. A kisfiú órákig figyelte ügyes kezű apját, aki fúrt, faragott, kezéből nem csupán használati tárgyak kerültek ki, de hegedűt, cimbalmot is, s mint afféle falusi ezermester gyermekjátékokat, működő szerkezeteket is tudott készíteni. A fiú inkább lerajzolta, amit maga körül látott, a falusi világot, erdőt, mezőt, fákat, virágokat, kézügyessége ebben mutatkozott meg. Ám az apa ezt a készséget nem sokra becsülte, hiszen használható eredménye nem volt. A gyermekben érlelődött valami olyan elhatározás,- bár családi körülményei között ez elérhetetlen vágyálomnak látszott,- hogy a művészi önkifejezés legyen élete célja. Ám mindehhez semmilyen lehetőség nem kínálkozott akkor számára.

         A Kovács család Máramarosból jó messzire, az Alvinchez egészen közeli, a Maros jobb partján levő kis településre, Borberekre költözött. A falu Fehér megyében, Gyulafehérvártól 14 km-re található. 1248-ban ide telepített szászok alapították, német neve Burgberg, (Ebből az elnevezésből magyarosodott Borberekre a név, románul is egy torzult elnevezés született: Vurpar) közelében ugyanis ott állt a Várhegy, rajta a romantikus Zebernik vára. A vár romjai alól kiásott pénzérmék bizonyítják, hogy V. István, magyar király idején, 1240-es évek idején a vár még állott. Az 1248-ban ide telepített lakosság a nagyszebeni szászokkal egyenlő jogokat élvezett. Temploma már 1317-ben volt a pápai tizedjegyzék szerint. A terület birtokosa az Alvinczi család volt, e családból származott a híres jogtudós, Alvinczi Péter, aki a 17. század végén Leopold császár által kiadott Diploma Leopoldinum (1.) egyik írója, szerkesztője volt. A települést 1526-ban Szapolyai János a havaselvi vajdának, Radulnak adományozta, ezért aztán a 17. század elején a szászok elhagyták a területet. Az eddigre megtelepedett magyar lakosság a református vallást választotta. Sokat szenvedtek a tatárok támadásaitól, az 1658-as nagy dúlást Kőröspataki Bedő János tiszteletes örökítette meg: „Búd, gondod érkezék, Alvinc, Borberek / Mert rajtad voltak fene pogány népek / Kin siránkozhatnak minden rendbeliek…” Egyik veszedelem elmúlt, jött a másik, a 18. század vége felé Horea román parasztvezér martalócai hányták kaszaélre a lakosságot, majd 1848-ban Alvincre menekültek az emberek Avram Jancu hordája elől. Mára már csak mintegy ötszázan laknak Borbereken, a lakosság román ortodoxokból és néhány felekezet nélküli román cigányból áll. A Maros árterületén hajdan épített református templom pusztul, falait három méter magasságban elöntötte az iszap, még a hajdani várfal kapubástyája is alig emelkedik ki az iszapból. Budapestről érkezett a segítség, az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei végeztek itt némi állagmegőrző munkát. Az utolsó még helyben lakó lelkészt 1956-ban temették el, a templom 1964-től használaton kívüli státuszt kapott.

         Csoda-e, hogy az itt élő kisfiú, Kovács Zoltán a romantikus romos vár körül játszadozva, a településről sok legendát hallva később, mikor elindul a művésszé válás útján, a Borbereki előnevet választja megkülönböztetésül? (Igaz, van egy másik Borberek is, Moldva és Máramaros határán, a Radnai havasok tövében, Radna-Borberek (Valea Vinului), de ott a mi művészünk minden valószínűség szerint soha nem járt, ha még tudott is volna erről a Borberekről, amihez semmi nem kötötte. Annál több az Enyedhez közeli Borberekhez.)

         Ezután Kovács Zoltán életében Marosújvár következik, itt folytatja elemi iskolai tanulmányait, nem tudjuk, bányaács apja a sóbányában dolgozott-e vagy máshol vállalt munkát. Ebben az időben Marosújvár a sóbányászatból gyorsan fejlődő kisvárossá, fürdővárossá vált, nyaranta fürdővendégektől volt hangos a szépen gondozott park, térzene szólt, vendéglői, boltjai alig tudták kielégíteni az igényeket. Itt cseperedett Kovács Zoltán, itt végezte polgári iskolai éveit, és hogy gimnáziumba mehessen, készült Tordán a különbözeti vizsgára. Úgy tűnik tehát, hogy életének ezt az első szakaszát azok a települések határozták meg, melyek a sóbányászatból éltek.

Közben zajlik a Nagy Háború, a végkifejlet tragikus fordulatot hoz, Erdély térképét levágják Magyarország térképéről, egyszerre minden megváltozik. Kovács Zoltán családja megrémülve a trianoni döntéstől összekapkodja szerény tulajdonát, és szekérrel, vonattal, mikor, mivel átvergődik Budapestre. A román berendezkedés semmi jót nem ígért az erdélyi magyarságnak, és bár a sóbányákat ezen túl is kell üzemeltetni, de ki tudja, a magyarok helyét kikkel fogják feltölteni. A tizenhárom éves Zoltán Budapesten anyai nagynénjéhez kerül kosztra és szállásra. Jár a Kiskorona utcai iskolába, de a család szűkös anyagi helyzetében jobbnak látja, ha a fiú biztos szakmát tanul, a rajzolás nem biztos jövő, csak időtöltés. A közeli Vidra utcában van Csáky Balázs asztalosmester műhelye, tanuljon ott szakmát Zoltán, ügyes keze van, jó asztalos lesz. Kézügyessége valóban már korábban megmutatkozik, konstruáló hajlamát ismerve remélte a fiú, hogy ipariskolába mehet majd a műhelyből. Ám a fejletlen, gyenge fizikumú kamasz alkalmatlannak bizonyult a felvételin, maradt hát az asztalos műhelyben, tanulta a szakmát, megszerezte az asztalos segédlevelet.

         De ha valakiben ott bujkál egy álomcsíra, egy-egy felvillanó vágy, valami elébe kiterített út, akkor nincs megnyugvás, azon az úton el kell indulni. Tudjuk a költő Páskándi Gázától: „Sorsunk már születésünk előtt színre lép, / Anyánk csak egyik kezével ringatja a bölcsőt…”A fiú álma nem csillapodott, nem hagyta nyugodni, a napi fáradtságos munka után esténként majd nyolc km-t gyalogolt télen-nyáron a külső Váci útig és vissza, hogy Podolini-Volkman Artúr újpesti rajziskolájában tanulja, amit lehet, aktrajzolást, tanulmányokat, tárgyakat, beállításokat. Kovács Zoltán készült a jövőre, már tudta, ez az ő útja. 1927-ben úgy érezte, már tud annyit, hogy merjen felvételizni a Képzőművészeti Főiskolára. Rendben ment minden, de kicsit csalódott, mert csak a következő, 1928-as évre vették fel. Az újpest rajziskola után a Vaszary tanítványok körében valódi versengés folyt, ez Kovács Zoltán számára új helyzetet teremtett. Arra törekedett, hogy magas szintű mesterségtudás birtokában ő is versenyképes legyen társai között. Vállalt minden művészeti feladatot, kihívást, bravúros megoldásokra törekedett, minden művét egy-egy mestervizsgának tekintette. Akkor készített először önportrét, 1930-ban egy festőállványra helyezett borotválkozó tükörben festette meg önmagát úgy, hogy közben a város egymással ellentétes irányú részletei együtt, egymással összhangban jelennek meg. Mindezt a festőállvány alatt tárgyakból komponált csendélet egészíti ki.1931-ben a tükör és tükrözés művészi alkalmazását örökítette meg, majd egy olyan Önarcképet komponált, melyen a szemüveg mindkét lencséjében egy műterem részletét látjuk.

         Úgy érezhette, hogy kinyílt számára a világ. tanáraira csodálattal nézett fel, nem kímélte magát, kevés pénzből is tudott létezni, mindent elviselt, csak rajzolhasson. Már akkor megtanulta a reneszánsz mesterek tanításaiból, hogy minden művészeti ág alapja a rajz, abban kell magát tökéletesítenie. Éjszaka dolgozott a műhelyben, hogy eltartsa megát, nappal járt a főiskolára tanulni. Vékony fiú volt, kevéssel is beérte, az akkoriban divatos „bicsérdizmus” (Bicsérdi Béla diétája, csak zöldség, főzelék, semmi hús…) hát ő is ezt választotta kényszerből, néha a főiskolai menzán még jól is lakhatott. Kezdő diákként Vaszary János keze alá került, majd harmadik évtől Csók István tanítványa lett, ekkor már komolyan foglakozott a festészettel. Első sikeres munkája 1932-ben a Vontatók című vászna volt, elnyerte vele a Főváros Festészeti Díját. (Egy évvel korábbi olajképét, mely Kassák expresszionista verseinek hatása alatt született, a szolnoki Damjanich János Múzeumba került, de a művész nem tartotta sikeres alkotásának.)

Ettől kezdve teszi neve elé a Borbereki előnevet.

         Korai munkáiban már megjelenik az a szín-és formavilág, gondolatiság, mely egész pályájának gyökerét jelenti, formajegyek, redukáló hajlam, absztrahálás, expresszivitás, minden jelen van már a kezdeteknél. Még főiskolásként, 1932-ben kijut a Velencei Biennáléra, munkái bekerülnek az Első Magyar Reprezentatív Kiállítás című válogatás anyagába. Elindul hát festői karrierje, művészeti pályája felfele ível, magánélete rendeződik, megnősül, felesége pályatárs festőművész, szintén Vaszary növendék, ketten mehetnek párizsi tanulmányútra. Utazgat Európában, olasz állami ösztöndíjat nyer, a szilvesztert már Rómában tölti. Egyre inkább távolodik tanárai hatásától, akik csak az utat mutatták meg számára, vándortarisznyáját töltötték meg útravalóval, de elengedték kezét, hadd járja a maga útját. Gyűjteményes kiállításon vett részt Budapesten az Ernst Múzeumban, és nagy sikerként élte meg a Szolnoki Művésztelepre való meghívását. 1934-ben újra Rómába ment, freskófestészetet tanult a Római Akadémián Ferrazzi mestertől, olyan sikeres volt ezen a téren is, hogy a város polgármestere a városi múzeum részére megvásárolta a Római táj című tusrajzát az Arte Disegni kiállításon. Még a „római iskola” hatására elkészítette Portico Octaviano című nagyméretű vásznát. De aztán letelepedett Szolnokon.

         Ettől kezdve eljegyezte magát Szolnokkal, nem tudta még biztosan, hogy lábát egy új útra tette, a szobrászat útjára. Itt kezdett el a gyerekkori álom, emlék, a fúrás-faragás, vésés, formázás valósággá válni, s bár a festészethez nem lett hűtlen, új szerelme, a szobrászat elvarázsolta egész további életére. A szolnoki művésztelep, a Szolnoki Kolónia, melyet 1902-ben alapítottak, a két világháború közötti magyar művészeti életben meghatározó szerepet játszott. Itt a magyar művészeti élet színe-virága megfordult, élt és alkotott, Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Zádor István, közéjük került Borbereki Kovács Zoltán. Itt teljesedik ki művészete, figyelme itt fordul a plasztika felé, egy legenda úgy tudja, hogy éppen Aba Novák Vilmos hatására.

         Mi volt Borbereki ars poeticája? A harmincas évek közepén a Szolnok és Vidéke című lap interjút készített vele, a fiatal művész így foglalta össze művészi hitvallását: „Az emberiségből a humanista törekvések érdekelnek, ezért képeimen az elesett embereket, az élet nyomorultjait rögzítem. Örülök, hogy Szolnokra jöttem, és itt dolgozhatom…”

A szobrászat terén Borbereki valójában autodidakta volt, de olyan lendülettel fogott a mintázáshoz, szinte ujjában érezve az apjától örökölt készségeket, hogy gyermekkori vágyai szabadultak fel benne, és szinte ontotta a remekműveket. Emlékezetében ott éltek a nehéz fizikai munkában megfáradt férfiak, arcukon a reménytelen jelen és jövő jegyeivel, az élet szép oldalával soha nem találkozó emberi életek jelennek meg munkáiban.

1934-ben megmintázta a szolnoki művésztelep nagymesterének, Aba Novák Vilmosnak az arcmását, mely ma a Nemzeti Galériában látható. Még ugyanebben az évben a Szolnoki Művésztelep megbízásából mellszobrot készített Pettenkofenről, bécsi biedermeier festőről, aki felfedezte Szolnokot a festőművészet számára 1851-ben. Ekkor csak néhány napig tartózkodott a városban, de később mintegy harminc évig rendszeresen visszajárt ide. A helyi lap ezt írta: „Borbereki Kovács Zoltán, ez az izmos tehetségű művész elkészítette az első szolnoki festőnek műkőmellszobrát. Borbereki egykori metszetek és arcképek alapján mintázta meg a szobrot mely, mint portré is tökéletes. A megoldásban azonban a szobor modern, pompásan stilizált. A szobrot a művésztelep kertjében fogják felállítani tavasszal.” (Szolnoki Újság 1934.) Aztán megszületett a Kubikus egészalakos szobra, mely 1937-ben elnyerte a Párizsi Világkiállítás képzőművészeti Grand Prix-jét. (Ez a munkája a milánói világkiállítás magyar pavilonjának bejáratát díszítette.) A szobor ma Szentesen, a Ligetben áll a Koszta József Múzeum előtt, a sok viszontagságos év után csak 1947-ben került a mai helyére. (A közelmúltban barbár, senkit és semmit nem kímélő szoborrongálók a munkásember kalapjának a tetejére egy konvektor rácsot helyeztek, de valakinek ez sem tetszett, mert egy éjszaka ismeretlenek egy kukát húztak a fejére.) A szobor mindmáig a leghűbb ábrázolója a harmincas évek szegényemberének. Az egyszerű parasztember kezét földbeszúrt ásójára fektetve valami sajátos méltósággal tekint előre, szembenézve a világgal, vállalt sorsával. A szobrász idealizálástól mentesen ábrázolja a munkás embert, nem úgy jelenik meg, mint a „felszabadulás” után az erőtől duzzadó munkás alakja, aki saját sorsát veszi kezébe, irányítja, erejét mutatva félelmet kelt, ahogyan ezt a Párt belelátta a munkásosztályba érdekeinek megfelelően. Borbereki Kubikus szobra a város földmunkásságát örökíti meg, eredetileg a Polgári Leányiskola előtt, ma Petőfi Sándor Általános Iskola előtt állt.

Ugyanebben az évben készül el Verseghy Ferencnek, Szolnok szülöttének szobra, melyet a Tisza-parti parkba állítottak fel.

         1936-ban a Nemzeti Szalonban a szolnoki művésztelep alkotójaként kiállíthatta festményeit és szobrait, a kritikusok kiemelték művészi szociális elkötelezettségét, hangsúlyozva a társadalom perifériáján élők iránti humánumát. Ez évben mintázza meg a Tehenes pásztorfiú figuráját, mely ma a Nemzeti Galéria előcsarnokában áll. Valójában nem tehén, hanem bivaly hátán ülő, vele szinte egybeforró meztelen fiút ábrázolt, gyerekkorában, Erdélyben láthatott bivalyokat mezei munka közben. Kiemelkedőek portréi is ebből az időből, Önarcképét a Nemzeti Galériában őrzik. Kecses nőalakjai megejtő szépségűek, az olasz reneszánsz légies nőalakjait idézik, ilyen a Halas lány figurája, mely szerencsésen átélte a második világháború pusztítását, ma Szolnokon a Papi Lajos szobrászművész kútmedencéjére állítva látható a Tisza Szálló gyógyfürdője előtt. A budapesti Jászai Mari Színészotthon falán látható a felejthetetlen színésznőről, Jászai Mariról készült domborműve.

1937-38-ban Borbereki Kovács Zoltán több országos pályázaton is részt vett, elkészített tervei a magyarországi korszakának csúcsát jelentik, Géniusz vezette emberpár, Madách-emlékműterv. Fába faragja gyermekkorának emlékeit, itt használja fel asztalos korában szerzett anyag-és szakismereteit, Kukoricamorzsoló, Almaszedő, Asztalos című munkáiban.

1937-ben Besenyszögről kapott felkérést, hogy első világháborús hősi emlékművet készítsen a háborúban hősi halált halt besenyszögi katonák emlékére. A költségeket, 4500 pengőt Halassy József földbirtokos fizette. Az elkészült alkotás fegyverét lábhoz támasztva, kezét fegyverén nyugtatva, felemelt fejjel messzire néző 2 méter magas rohamsisakos katonát ábrázol. A katona arcát egy besenyszögi dohánytermesztőről (kukásoknak nevezték őket) mintázta, Kovács Pál közlegény Szolnokról vonult be, ő volt a település első hősi halottja a Nagy Háborúban. Az alkotás bronz talapzaton állt, főoldalán 1914-1918-as felirat olvasható, majd 144 elesett katona neve. A szobrot egy e célra kialakított, fűvel beborított 1 méter magas dombra helyezték el. Az avatás 1939. június 18-án volt, Almássy László alispán mondott beszédet. Az előző évben Borbereki katona szobra Rómában kiállításon vett részt, ott díjazásban részesült. A szobor átvészelte a második világháború pusztításait. 1990-ben Besenyszög polgármestere, Boros Emil a képzőművészeti alaptól megtudakolta Borbereki Kovács Zoltán johannesburgi címét, levelet írt az idős mesternek, kérte hozzájárulását, hogy az ő szobra mellé elhelyezhessenek egy második világháborús emlékművet. A válasz, a hibátlan magyarsággal írott levél megérkezett, melyben természetesen engedélyezte az új emlékmű felújítását: „Köszönöm a szoborról küldött képet, nekem nem volt ebből a munkámból. Messzi távolból üdvözlöm Besenyszögöt.” 2017-ben az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság felújította Borbereki szobrát. (In Új Néplap 1990 dec.) Borbereki katona szobrának négy másolata áll szerte az országban.

Szolnok város megrendelésére készítette el Borbereki 1938-ban Szapáry Gyula szobrát, aki Szolnok vármegye alispánja, majd főispánja volt. A szobrot 1944-ben bombatalálat érte, ezután a sérült szobor eltűnt, ma se tudnak róla semmit. (Eredetileg a volt vármegyeház mögött felállított szobor talapzatán levő bronz domborműveket a szolnoki múzeum volt igazgatója, Kaposvári Gyula megmentette, a Damjanich János Múzeum kapubelépőjének falán újra felállították.) Az új Szapáry-szobrot, Pogány Gábor alkotását 2013-ban állították fel.

         1942-benSepsiszentgyörgyön báró Szentkereszty Béla javaslatára szoborállító bizottságot hoztak létre, mely pályázatot hirdetett egy Gábor Áron szobor megalkotására. A szobrot a Vármegyeház előtt kívánták felállítani. A pályázók gipszmodell pályamunkákat küldtek be, köztük volt Borbereki Kovács Zoltán is. Az első díjat végül Vargha Ferenc, budapesti szobrászművésznek ítélték, de a történelmi események elmosták az álom megvalósítását.

Elkészült viszont a művész másik munkája 1943-ban, Pannonhalmán, a Bencés Főapátság előtt álló szobor, Szent István király Gellértre bízza fia, Imre herceg nevelését című alkotása.

Bár termékeny évek voltak ezek, művészi erejének teljében lázasan alkotó Borbereki újabb felkérésekre várt, ezt írta: „Ezen idő alatt sajnos semmi l’art pour l’art (sic!) nem csináltam. Sajnos kedvemre nem dolgozhattam. Ekkor megfogadtam, hogy nyilvános pályázaton nem veszek részt, mert annak ellenére, hogy sokszor kaptam első díjat, munkában nem részesítettek.” Az utókor azonban tudja, hogy azok a rendelésre készült köztéri szobrai, melyeket akkoriban felállítottak, a 20. század magyar művészetének kiemelkedő alkotásai, olyan eszmeiséget sugároznak, olyan humanitást, melyben benne él a kétkezi ember szeretete, a munka megbecsülése, a munkálkodó ember sorsának ismerete. Különösen áll ez egyházi, vallásos témájú alkotásaira. Őt Erdély szegény emberei, kétkezi munkásai, parasztjai küldték a nagyvilágba, a felvillantott életek gyerekkorának emlékei voltak, a szegény falusi környezet vagy iparosodó bányaváros munkásai között ott küszködött a megélhetésért édesapja is. Ismerte és szerette ezeket az embereket, elfelejteni nem is akarta őket.

1941-ben a krisztusi szenvedést örökíti meg sírszobra, a Magyar Golgota, melyet Hamza Tibor emlékére készített a Farkasréti temetőben. A Krisztus megtört teste, a mezítlábas parasztasszony Mária szenvedő arca, mellette a kucsmás, falusi parasztlegény, amint mindketten Krisztus élettelen testét támogatják, mi más lenne, mint a háború borzalmait, szenvedését elviselő magyarság képe? Mi testesül meg Krisztus elpusztításában, egy nemzet pusztulása talán?  Kik támogatják az élettelen, erejehagyott Krisztust, bizony az egyszerű magyarok, a nép, a nemzet. Magyar sors ez, 1920, mely arra kényszerítette sok tízezer elűzött család mellett a művész családját is, hogy odahagyja otthonát, meneküljön, ismerte már ezt a félelmet családja múltjából. Ez űzi néhány év múlva magát Borberekit is el Magyarországról, de ki Európából is, a világ másik végére. Nem tudja még Borbereki Kovács Zoltán, hogy ez a Magyar Golgota áll majd őrt az ő hamvai előtt is a szolnoki temetőben. De ez áll Pretoriában és Johannesburgban is az ottani keresztény templomban emlékeztetve a megváltásért vállalt szenvedésre.

         1941-ben Tiszaroff község elöljárói úgy döntöttek, hogy a község neves szülöttének, Raffi Borbély Györgynek, a megye főispánjának, felsőházi tagnak emlékére szobrot állítanak. Borbereki kapta a megbízást, a fehér carrarai márványból (egyetlen szobra a művésznek, mely ebből a nemes anyagból készült) készült alkotást 1942. július 4-én leplezték le, jelen volt a kormányzói pár is. A második világháború befejezése után a szobor sorsa ismeretlen, egyesek úgy tudták, hogy a szovjet katonák döntötték le, más forrás szerint a temetőbe menekítették a már sérült szobrot, innen talán a szolnoki múzeumba szállították. Ott azonban nem volt nyoma, eltűntként említették sokáig. Ám csodával határos módon nem régen a szolnoki művésztelep elhanyagolt bozótos területéről előkerült a fej nélküli szobor, mikor végre a terület felújítása megkezdődött. A restaurálás után régi helyére visszaállították a tiszaroffiak nagy megelégedésére.

Borbereki művészete új utakat keresve használta fel az absztrakt ábrázolást, fényesre csiszolt, lekerekített formák jelennek meg plasztikáiban, Moore-i hatás, expresszivitás hagyományai ezek a stílusjegyek.

Nem maradt közömbös a háború éveiben látva a mérhetetlen pusztulást, szenvedést, sok tízezer magyar katona értelmetlen halálát. Budapesten, a Madách téren, az egykori társadalom-biztosító épület kapuja mellett látható egy reliefje, katonák és rémült asszonyok vonulását örökítette meg, „Névtelen felvidéki hősök emlékére” című munkája. 1945 után a feliratot az új internacionalista szemlélet jegyében eltávolították.

         A háború befejezése után Magyarországon minden megváltozott, az új társadalmi rendszer a művészetet is bekebelezte, politikai céljainak rendelte alá, megszűnt a művészi szabadság. Kezdetben Borbereki Kovács Zoltán abban az illúzióban folytatta a modern magyar művészetért vívott harcát, hogy ezután-mert hitt a humánus tartalmú művészetben-, ezt a humánumot továbbra is szabadon kifejezheti. Ám az új rendszernek nem erre volt igénye, alakult már, jobban mondva alakították az új szocialista művészet arcát. Borbereki 1947-ben dolgozott egy József Attila szoborterven, a pályázati művekről egy laikus zsűri döntött a Párt utasítása alapján. A kor legjelesebb művészei nem nyilváníthattak véleményt. Borbereki nem egy naturális hűségű portrét készített József Attiláról, a sokat nélkülöző, mindennapi gondokkal küzdő költő géniusz kiszolgáltatottságát látta bele a tragikus sorsú művész alakjába. Ez azonban nem illett bele a pártos művészeti irányzatba, mert éppen ekkor teremtik meg a költő új imázsát, a kommunista eszméket valló, a munkásosztály költője szerepkört, a város peremén nyomorgó proletár költő évtizedekre meghatározó helyét a szocialista-realista irodalomtörténetben. (A J.A. szoborterv Tel-Aviv-ban, magángyűjtő tulajdonában van)

A rendszer gátlás nélkül vásárolta meg a művészeket, akiket lehetett, akiket pedig némaságra kárhoztatott, mehettek el hazájukból. „A demokratikus köztársaság lehetővé tette, hogy Békásmegyeren a kitelepített svábok házaiban 10-12 képzőművész kapjon hajlékot. Friss munkakedvvel dolgoznak itt élő, a legmodernebb irányzathoz tartozó festők és szobrászok. Művészeti ideájuk nem a természet szolgai másolása, hanem a lelkükben kialakuló kép rögzítése. Domanovszky Endre, Szandai Sándor, Gadányi Jenő. Borbereki Kovács Zoltán utolsó simításokat végzi az „Öltözködő nő” szobrán, Vedres Márk a „Szénahordó” szoboralakján dolgozik.” (1947. MAFIRT Krónika, filmhíradó) Borbereki azonban úgy érzi, hogy a rendszer visszamenőleg is átpolitizálja a művészeti alkotásokat, a jelenhez igazítja, új értelmezést ad a műveknek, meghamisítva az alkotás eszmeiségét. Ezt tükrözi az 1936-ban készült „Zsákhordó” szobrának sorsa is. A szobor eredetileg a Nagyvásártéren állt. 1948-ban áthelyezték a budapesti Szent István park északi részére. A reprezentatív felállítás új üzenetet adott a szobornak, a munkásábrázolás újszerű értelmezését: Ez itt munkáshatalom, a dolgozó nép állama, az alapja a munkásosztály, az erőtől duzzadó munkás alakja tükrözi ezt, legyőzhetetlen hatalmat szimbolizál. Borbereki mezítlábas, munkáért álldogáló, ácsorgó, összehúzott szemű alakja aligha testesítette meg ezt az új értelmezést.

1948 végére úgy érezte Borbereki Kovács Zoltán, hogy neki ebben az országban már nincs helye, kényszer alatt dolgozni nem tud, terveit, művészi álmait feladni pedig nem akarja. Mennie kell, mint Márainak, akitől már elvették a hallgatás jogát. El kell mennie választott hazájából, elveszíti ezt is, mint egykor szülőföldjét. Egy tanulmányútra Olaszországba megy, engedélyezik családjával (2.) együtt az utazását. Tudja, hogy nem fog visszatérni. Nem sokáig marad ott, Kónya Sándor segíti, hogy egy messzi országot válasszon további életéhez. 1950-ben tovább megy, nagyon messzire, abba a Dél-Afrikába, melyben még élt az angolszász szellem, mely a nácik elleni harc hagyománya volt. (A második világháború idején ott építették ki bázisukat a szövetségiek.) Borbereki választásában az is Dél-Afrika mellett szólt, hogy ott bőven volt alapanyag a szobrászathoz, egzotikus fafajták, féldrágakövek, elefántcsont, csak szív, agy és kéz kellett, mely megfaragja, szobrot varázsol belőlük. Ráadásul az állam bőkezűen támogatta az ott letelepedni szándékozó művészeket, megrendelésekhez juttatta őket, mindehhez a fellendülő beruházások adtak hátteret.

A Borbereki család először Fokvárosban élt, majd véglegesen Johannesburgba költöztek. A művész az évek során bejárta az egész országot, a bennszülöttek tartományaiban is megfordult. Nagyon szeretett modelljei között dolgozni, érdekelte az őslakosság életkörülménye, felfedezte az életükben minden vonatkozásban jelen levő ritmust, mely teljesen átitatta mozgásukat, mindez művészetének állandó stílusjegyévé lett. Alkotásai idővel Fokvárosban, Johannesburgban, Sidneyben, Nyugat-Európában, Amerikában közgyűjteményekbe és magán gyűjteményekbe kerültek: Félvér leány, Zulu táncos, Bennszülött anya gyermekével, Bennszülöttek, a sokalakos szoborcsoport Bányászok, Zulu pár, Zulu harci dobos, tükrözik mindazt, amit Borbereki a törzsi művészetről fontosnak tart.

Kiváló grafikái, tanulmányai is születnek, felfedezi a hegesztett vas rusztikus szépségét (Vasmunkások), műveiben a már otthon is ábrázolt munkásfigurák térnek vissza. Alkotói korszakai egymásba olvadnak, egymást áthatják, még mindig a valós formákat követik, ám a hatvanas évek inkább a nehezen megmunkálható féldrágakövek sajátos, letisztult formavilágukkal tükrözik az anyag szépségét: szodalit, (csak Numibiában található ásvány) verdit (a malachitok csak itt, a déli kontinensen előforduló változata) szerpentinit, aragonit, jade, jáspis, malachit, melyek szinte csak itt, Dél-Afrikában fordulnak elő. Ezekből időtálló alkotások születnek Borbereki kezében, köztéren ellenállnak a természetromboló hatásának.

Nonfiguratív kompozícióit a profi szaktudás jellemzi, az ő alkotásainak szerves részévé válik a szobrok alátéte is. „A szobrászat valóban új világa”, Az avantgarde művészet megújítója”- így jellemzik Borbereki művészetét kritikusai. 1968-tól folyamatosan rendeznek kiállításokat műveiből, köztéri megbízásokat is kap, London, Nizza Zürich, Tel-Avív, közönsége találkozhat műveivel. Fiával, Kovács Dániellel is dolgozik együtt, 1979-ben első díjat nyert Kialakulás című közös plasztikájuk. Ma Borbereki műveit négy világrész múzeumai, magángyűjteményei őrzik. Magyarországon tizenhét köztéri szobra áll, Dél-Afrikában tizenkét szobrát és épületdíszítő plasztikája kapott helyet. Nizza is otthona lett Johannesburg mellett, ahol felesége dolgozott.

1970-ben jött először haza Magyarországra, Budapesten és Szolnokon, ahol művészi pályája indult és kiteljesedett, interjút adott, művészetének gyökereiről vallott. 1982-ben munkáival szerepelt a „Tisztelet a szülőföldnek” című kiállításon. A nagy távolság ellenére is kapcsolatot tartott elhagyott hazájával, ízes erdélyi magyar anyanyelvét mindvégig megőrizte.1987-ben kamara kiállítása volt a Vigadó Galériában. Évtizedeken át vett részt a külföldön élő magyar művészek kiállításain.

Alkotásai mindenkihez szólnak. Fiatalokhoz, idősekhez, realista vagy nonfiguratív művészet kedvelőihez is, szakmabeliekhez és „csak” a művészet csodálóihoz, hiszen valójában csak arról van szó, hogy jó vagy rossz művek vannak, és Borbereki Kovács Zoltán alkotásai remekművek. Alkotásaiból sugárzik szeretetteljes, humánus egyénisége, ő maga mondta:”Barátaim gyakran jellemzik életemet és munkáimat ezzel a két szókapcsolattal: szívhez közeli, érzelemmel teli.”

„Hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon, például Borsos Miklós, vagy messze külföldön, például Hajdú István és Borbereki Kovács Zoltán.” (Banner Zoltán Korunk) Nincs forrás arról, hogy Erdélybe, szülőhazájába visszatért volna-e valaha, felkereste-e Rónaszéket, ahol első gyerekkori éveit élte, Borbereket, ahol írni, olvasni tanult az iskolában, Marosújvárt, ahol kamaszodó fiúként érte a családi döntés: Elmennek messzire, ismeretlen városban fognak lakni. Azt azonban tudjuk, hogy mindvégig magmaradt magyarnak, nem szakadt el a tájtól-nyelvtől, tudta, hogy honnan jött, honnan emelkedett ki, hol vannak a gyökerei. Magyar művész maradt mindvégig.

1992. március 26-án halt meg Johannesburgban. Családja haza hozta hamvait, Szolnokon temették el, a Kőrösi úti temetőben pihen, ahol az új ravatalozónak kriptafalát az 1941-ben készített Magyar Golgota című alkotásának dombormű formában kiöntött változata díszíti. Szeptember 26-án búcsúztatták a szolnoki temetőben, Aba Novák Judit mondott sírjánál megindító búcsúbeszédet, felidézve, milyen meghatározó szerepet játszott a város Borbereki életében. itt bontakozott ki művészete, ide kötötték személyes emlékei, mert itt készültek azok a szobrai, melyek a világhírig juttatták alkotójukat. A város azonban máig adósa egy életmű kiállítással, pedig több műve látható a Damjanich János Múzeumban, ám mindeddig csak egy kamaratárlat emlékezett meg róla. A fiatal szolnoki szobrász, Pogány Gábor Benő öntötte bronzba Borbereki emlékét.

Számtalan díjjal értékelték munkásságát élete során (1937:Vindobona érem, bécsi magyar kiállítás, Szobrászati Grand Prix világkiállítás Párizs, 1959 Royal Society of British Sculptorn 2. díj, 1962. Arts and Religion 1. díj, 1974. national Stainless Steel Sculpture 1. díj), Bogotától Debrecenig őrzik a közgyűjtemények az alkotásait, életében harmincöt kiállítása volt 1928-tól 1987-ig.

2007-ben, születésének századik évfordulója alkalmából Rákoscsabán, a Ligeti Gondozási Központban külföldi múzeumoktól kölcsön kapott tíz kisplasztika, bronz-és faszobrok, féldrágakő kompozíciók szerepeltek a kiállításon, melyet Rontó Szilvia tanárnő szervezett.

Dél Keresztje alatt is meg lehetett maradni magyarnak, ezt a művészek tudták igazán. Kányádi Sándor is valami hasonlót érzett meg 1983-ban írt versében: „ az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön fel este / fölöttük a dél keresztje…/ nézem hosszan vágyakozva / ha feljön a göncöl este / szívemen a dél keresztje” (Dél Keresztje alatt)

Fordítva érezhette Borbereki Kovács Zoltán, a Dél keresztje alatt az ő szíve felett a Göncölszekér ragyogott.

Jegyzet

1.Diploma Leopoldinum 1691. december 4-én Leopold (I. Lipót) császár által kiadott hitlevél, e szerint intézték Erdély belügyeit egészen 1848-ig. A rendelet a négy bevett vallás (katolikus, evangélikus, református, unitárius) szabad vallásgyakorlatát biztosította, a rendi önkormányzatok működését szabályozta, biztosította a szabad kereskedelmet, a főkormányzószéket (guberniumot) vezette be az erdélyi fejedelemség helyett, mely a bécsi udvari kancellária felügyelete alatt működött.

2. Borbereki Kovács Zoltán családja: felesége, Sebők Erzsébet Hajdúdorogon született 1908-ban, festő, iparművész, mesterei Réti István, Vaszary János. tanulmányait Párizsban, Rómában folytatta. Férjével a szolnoki művésztelepen dolgoztak. Az 1970-es években sokat dolgozott Párizsban, majd Nizzában. Több vallásos témájú mozaikot készített templomok, iskolák részére. Kiállításai voltak Párizsban, Rómában, Johannesburgban. Lánya Borbereki Kovács Barbara 1941-ben született Szolnokon, tanulmányait Párizsban folytatta, Johannesburgban élt, első kiállítása 1970-ben volt. Fia Borbereki Kovács Dániel

Forrás

1.      L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán Mai Magyar Művészet sorozat Képzőművészeti Kiadó 1986.

2.      Rusz Attila Modern magyar festészet 1900-1945.

3.      L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán művészete 1948-ig In Szolnok Megyei Múzeum Évkönyve VII. 1990

4.      L. Menyhért László A Göncölszekértől a Dél-Keresztjéig Borbereki Kovács Zoltán 1907-1992. In Új Művészet 1993/1.

Függelék minden kommentár nélkül

Monografia comunei Rona de Sus Editura Echim 2010 Sighetu Marmatiei (Felsőróna nagyközség monográfiája )

A román nyelvű szöveg szerkesztője Odarca Bout, huszonhárom szerzőt sorol fel a végén, a Rónaszékről szóló rész (tudniillik Rónaszék Felsőróna nagyközség része) szerzője Aurelia Maria Herea, ez a fejezet a kötet 301 oldalából mintegy ötven oldalt ölel fel, többek között Rónaszék két szülöttéről emlékezik meg.

(A Borbereki Kovács Zoltánról szóló román szöveget fordította S. B.É.)

         „Borbereki Kovács Zoltán született 1907-ben Rónaszéken, miután általános iskoláit elvégezte, és tanult a Piarista Líceumban Máramarosszigeten, megkezdi képzőművészeti tanulmányait 1928-ban Podolini-Volkman Artúr iskolájában Budapesten.1933-ban megkezdi főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol alkalma van a híres Vaszari János és Csók István irányítása alatt tanulni, akik elismerve tehetségét, ajánlották a Római Művészeti Főiskolán Feruccio Ferrazzi óráit látogatni, a freskó-technikát tanulmányozni. Visszatérve Budapestre megválasztják az Új Művészeti Szövetség elnökévé, és a Rippl-Rónai Társaság alelnökévé.

Bohém alkata, no és a második világháború eseményei után Szolnokon találjuk, majd Olaszországban, majd 1949-ben Fokvárosban (Cape Town) telepedik le, innen Johannesburgba, a Dél-Afrikai Köztársaságba költözik, ahol élete végéig él 1992-ben bekövetkező haláláig. Akkor hamvait Szolnokra viszik, felesége Sebők Erzsébet, gyermekei Dániel és Barbara, ők is neves képzőművészek.

Annak ellenére, hogy Borbereki Kovács Zoltán a pályáját festőként kezdte, a világban szobrászként vált ismertté. Monumentális alkotásai Magyarország sok terén állnak, Szerbiában és Dél-Afrikában.”

A fenti szöveg végén forrásmegjelölés nincs. Így nem tudható, honnan szerezte a cikk szerzője ezeket az adatokat, iskolai végzettségéről közreadott információt, mely szerint Borbereki szigeti diák lett volna. Ez tévedés, a későbbi világhírű szobrász soha nem járt a szigeti Piaristákhoz, miként az sem tudhatjuk, a szerző miért gondolja, hogy a kommunista irányt vett Magyarországról miért távozott a művészi szabadsága védelmében Borbereki Kovács Zoltán végleg, mihelyt erre alkalma adódott. Az, hogy bohém természete lett volna, és ez vezette volna kalandos utakra, ezt a szokásos előítélet, a művészek „bohém életét” emlegetni, végképp túlzás.

Köszönettel tartozom dr. Mák Sándor és dr. Kovács Sándor máramarosszigeti nyugdíjas orvosoknak, akik elkísértek Rónaszékre, hogy Borbereki Kovács Zoltán ma is fellelhető szülőházát felkeressem, melynek falára dr. Kovács Sándor egy maga készítette fa domborművet helyezett el a világhírűvé vált Borbereki Kovács Zoltán emlékére. A szülőház átalakítva ma Drimus Erzsébet lakóhelye, aki a házról és az itt született művészről új adatokkal szolgált. A ház 1897-ben épült, építtetője a Csájkovics család volt. Miután a család elköltözött Rónaszékről, vejük, Turner cipész mester vigyázott a házra, ő adta ki bérbe a Kovács családnak. Az 1907-ben született Kovács Zoltánt itt, a rónaszéki plébánia templomban Elek Lajos plébános keresztelte meg. Miután a keresztszülők reformátusok voltak, a plébános kérésére a katolikus Turner cipész is vállalta a keresztapaságot. A fiú édesanyja a közeli, sóbányát működtető Aknasugatagról származó Jakubinyi Aranka volt. Elképzelhető, hogy a bányaács mesterségű Kovács a feleségét korábbi sugatagi munkahelyén ismerhette meg, innen költözött a család Rónaszékre. Az apa keresztnevéről, többi gyermekről a Kovács családból Drimus Erzsébet se tudott semmit.(Az adatközlő úgy tudja, hogy a szintén Sugatagról származó jelenlegi gyulafehérvári katolikus érsek, Jakubinyi György ugyanebből a családból származik.)

                                                                            Serdült Benke Éva

                                                                            Paks, 2019.

Serdült Benke Éva

A falak állnak, a védők őrködnek

                                                           „A nehezén megintcsak túl vagyunk,

nem érzi nyomás süvegét agyunk,

a szív szorong csak, hitetlenkedik:

vajon ma végre felragyoghat itt

a semmiből teremtett új világ?

Ó, iskoláim, drága iskolák!”

(Lászlóffy Aladár - Ó, iskoláim, drága iskolák!)

A látogató a Mikszáth domb felől bekanyarodott a Köteles Sámuel utcába, elsétált a vásárhelyiek szóhasználatában még mindig a Czakó klinikának nevezett kórház előtt, hogy megcsodálja az impozáns bejáratot, tudja, hogy itt végezte a harmincas évek közepén dr. Czakó József az első romániai szívműtétet megmentvén egy a kiképzés alatt súlyosan megsebesült újonc életét. A Molter ház előtt lassan sétált el, hogy elolvashassa az emléktáblát, lám, ott van-e már a kiegészítés a jól ismert szöveg mellett, miszerint e házban élt és halt meg Bolyai Farkas, és itt nevelkedett világhíres matematikus fia, Bolyai János. Később pedig, de ez már a 20. század, itt élt családjával Molter Károly író, irodalomszervező. Ám még mindig hiányzik az a felirat, mely tudatná, hogy itt lakott 1867-1884 között a magyar szépprózát megújító író, Tolnai Lajos. (1.)

A látogató maga elé képzelte a szép, gondozott kertjében rózsái között sétálgató tudós professzort és fiát, Jánost, amint a matematika meg nem oldott kérdésein vitáznak, le-letekintenek a vásártérre, hiszen akkor a dombon a minoriták templomán kívül semmi nem állotta útját a tekintetnek. Innen már szemben feltűnik a kollégium fala, a látogató előtt feldereng az az ablak, mely hajdan osztálytermük ablaka volt egy évig, mielőtt átköltöztek az angyal alá, a főbejárat oldalára.(2.) Most is felnézett, az angyalt kereste, pedig tudja, nincs ott már évtizedek óta, kalapáccsal verték le azokban az években, mikor az irányelv volt a múltat végképp eltörölni! A látogatóban Radnóti szavai muzsikálnak: „és tudtam, egy angyal kísér, kezében kard van,/ mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.” De akkor ott, e képzelt látogatáson már azt is tudja, hogy „Hol azelőtt az angyal állt a karddal,/ talán most senki sincs.”  Ahogy a költőt se védhette már az angyal, sem emlék, sem varázslat az ősi iskolát se mentette meg mindattól, amit sok évszázadon át el kellett szenvednie. (3.)

E látogatás történhetett volna a fent leírtak szerint, de valójában egészen másként történt. Ehhez 1989 véres december végének kellett bekövetkeznie, mikor karácsony és szilveszter között egy segélyeket szállító konvoj tagjaként meg sem álltam Marosvásárhelyig, testvéremet, és a várost látni, és felszaladni a Bolyai utcán, nem sérült-e meg az iskola. Már akkor elhatároztam, visszatérek, ha lehet, de nem üres kézzel katasztrófa-turistaként. A paksi Energetikai Szakképzési Intézet, ESZI (az intézetet az atomerőmű alapított, 1986-tól működött, nagyszerű alapozást biztosított az érettségi utáni műszaki egyetemekhez, technikusi beosztásokhoz, én 1988-ban kerültem oda tanárként) támogatásával szedhettem össze az erőmű jóvoltából néhány számítógépet (milyen nagy dobozos szerkezetek voltak ezek akkoriban még!), egy kollégám autójában vittük Vásárhelyre, előre értesítettem jövetelemről az akkor még román igazgatónőt, Şuteu Sabinát. Lehet, én voltam az utolsó látogató, akit fogadott, néhány nap múlva már Horváth Szabolcs, az iskola korábbi tanára ült az igazgatói székben. Hajdani iskolám (4.) felbolydult méhkasra hasonlított, amit fegyelemben eltöltött iskolaévek után soha nem tudtam volna elképzelni, folyt a magyar diákok ülő-sztrájkja, a cél életbevágóan fontos volt: ki lehet-e vívni, hogy visszaálljon az ősi rend, a Bolyai ismét magyar iskola legyen. A tanári szobába szinte remegő lábakkal mentem fel, oda diák-koromban soha be nem tettem a lában, most mégis benyitottam. A nagy terem két oldalán ültek a román és magyar anyanyelvű tanárok szemben egymással, a hangulat szinte tapintható volt, szikrázott Később a diákok lent az igazgatói iroda előtt körénk sereglettek, bátran a mikrofonomba mondták sérelmeiket, a román diákok arról panaszkodtak, hogy a magyaroknak vannak pártfogóik, de őket senki nem karolja fel, innen ki akarják űzni őket. Senki nem látta előre, mi történik alig két hónap elteltével, hogyan válik véres csatatérré a vásárhelyi főtér, a Bolyai tér, kik és miért keresik az élőnek hitt Bolyait, s ha ő nincs, akkor legalább a szobrát ledönteni. Kik és miért akarták a kollégium kapuit betörni, a bent levőket halálra rémisztve, védekezésre kényszerítve. A bent levők bizonyára tudták, az Egri csillagokból, hogy az egri  vár kapitánya milyen szavakkal bátorította katonáit: „A vár erőssége nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Így, és ezzel a háttérrel kezdődött hajdani és új, paksi iskolám közötti nagyon emlékezetes kapcsolat, mely egészen nyugdíjba vonulásomig (bár egyre kevesebb lehetőséggel) tartott. Amikor csak alkalom volt a tavaszi, őszi vagy nyári szünetekben, a két iskola diákjai, tanárai találkoztak, ismerkedtek, látogatták egymást. Pakson nagy együttérzéssel fogadták a fekete márciust követő tavaszi szünetben a Bolyai röplabda csapatát. Hogy utazásukat megkönnyítsük, egészen a határig mentünk autóbusszal elébük, így hoztuk el őket Paksra. Útközben Nagykőrösön, a Cifra csárdában rendeltünk ebédet, a pincérek erdélyi címeres zászlókat tettek az asztalra, és látva, hogy a gyerekek hozzá se nyúlnak az ételhez, tőlem kérdezték, mi lehet a baj, mi nem tetszik nekik? Így derült ki, hogy a húsleves mellé a kenyeret várják, erdélyi ember leveshez kenyeret eszik. (Magyarországon „tanulni kellett” az erdélyieket) Felejthetetlen volt a paksiak szeretetének –megnyilvánulása az erdélyi gyerekek iránt, ajándékokat hoztak olyanok is, akiknek gyereke nem járt a mi iskolánkba. Jöttek, mert látni akarták a sokat szenvedett város és iskola „küldötteit”. Aztán szerveződni kezdtek a diákönkormányzatok, a már tapasztalt paksi képviselők mentek oktatni a bolyaistákat, a Kiruly fürdőn szervezett továbbképzésen osztályom két diákja, a két Péter is biztatta új barátaikat a demokrácia gyakorlására. A kilencvenes évek elején igazgatómmal és két diákommal, B. Péterrel és P. Péterrel együtt vehettem részt a Bolyai ballagásán. B. Péter, szót is kapott az ünnepségen, lobogó, hosszú hajával olyan volt, mint egy forradalmár, szavai is a szabadság kivívására buzdították az iskolájuktól búcsúzó diákokat.       

Az évenkénti erdélyi kirándulások, a történelmi események helyszíneinek felkeresése, koszorúzások, az emlékbeszédekre való felkészülés mind az Erdély múltjának megismerését célozták. Felejthetetlen volt a Teleki Tékában tett látogatásunk, a Vizsolyi biblia megtekintése, sőt olvasás belőle, az ősi magyar nyelv hangzása, ismerkedés az erdélyi értékekkel. Később, mikor egyik diákom nősülni készült, eljött hozzám, hogy Erdélybe kívánja vinni nászútra feleségét, oda, ahova annak idején az osztályunk kirándult. Közben több jelentős rendezvényünkre hívtuk meg a bolyaistákat tanáraikkal, kétszer volt Bolyai János emlékünnepség Pakson, Kányádi Sándor, Toró Tibor Bolyai kutató atomfizikus részvételével. Mély összetartozás élmény volt a paksi református temetőben a marosvásárhelyi véres március emlékére emelt három kopjafa előtti koszorúzás, annak a tanár kollégának elcsukló beszédét hallgatni, akit a rombolásra, sőt gyilkolásra bátorított tömeg szülővárosában halálra keresett, az utcán súlyosan bántalmazott. Egyik évben nemzetközi középiskolás matematika versenyt (Úgy volt ez nemzetközi, hogy minden diák magyar volt a hajdani Magyarország területéről, Erdély, Kárpátalja, felvidék, Délvidék képviseletében) rendeztünk Bolyai Jánosra emlékezve, a Bolyai diákjai kiemelkedően jól szerepeltek, tanáraik pedig a zsűri tagjaiként voltak jelen.

A Bolyai mindig nyitva állt előttünk, valahányszor diákokkal Erdélybe kirándultunk természetes volt, hogy az internátusban szállunk meg, ellátást is ott kapunk, olyan ízekkel, ételekkel ismerkedtek a diákok, melyeket itt a Dunántúlon soha nem ettek. A csorba a kedvenc volt, a lekváros pánkó (fánk) után a szakácsnőt kihívták és megtapsolták, este a zárt terű udvaron a vásárhelyi diákokkal együtt gitárszó csendült fel. Egyik végzős osztályom Bocskai nyakkendőben, vállukon kopjafára akasztva vitték az írásos varrottas tarisznyát a ballagásukon. (Ezeket a kellékeket a Bolyaiban M. Márta tanárnő segítségével szerezhettük be.) Valamikor a kilencvenes évek egyikén a paksi plébános közbenjárására Háromszékről fogadtunk tizenkét diákot az ESZI-be, dr. Gálos István igazgatóval és egyik kollégámmal felkerekedtünk, hogy Sepsiszentgyörgyön, (szülővárosomban) megismerkedjünk leendő diákjainkkal és szüleikkel. A határon nyolc órán át várakoztunk az átlépésre, senki se tudta, miért, mobil telefon akkor még nem volt, nem tudtuk értesíteni a Bolyaiban (ahol megszálltunk) ránk váró kollégáinkat, hogy késünk. Éjfél után érkeztünk a Bolyaiba, vendéglátóink a fizikai szertárban virsli főzéshez felkészülve vártak ránk. Úgy éreztük, haza érkeztünk.

Miből eredt, miből táplálkozott ez a Bolyai szellemiség, amely egyaránt hordozta a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, az évszázadokra visszatekintő nagy iskolák múltját is, amely figyelmeztetés volt a sokszor tragikus múltra, de a jelen faladataira is, az életre, emberi helytállásra, formálta, emberségre tanította diákjait, az anyanyelv, a kultúra, a történelmi múlt iránti hűséget egész életük vezérfonalának tekintette. Ezekben a jövőt is megteremtő, eldöntő időkben sokéves nehéz küzdelmek előtt állott a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum, kitartásra, elkötelezettségre volt szükség, hogy visszatérhessen a régi Bolyai szellem az iskola falai közé, mely egyúttal visszavezet az elrablott európai értékekhez. Így remélte akkoriban mindenki. 1994-ben Klementisz János igazgató azon az emlékezetes ballagáson, melyen mi is jelen lehettünk az iskola vendégeként, így búcsúztatta diákjait: „Indulj! Te talpig bolyaista vagy! Te nem félsz a nagybetűs Élettől! Te nem könnyezel. S ha kezet fogsz velem, velünk, azt nem árnyékos lélekkel teszed. Elmenvén innen ne feledd, az ősi skóla mindig visszavár. Valaki itt mindig áll majd a vártán, s figyeli, várja a hazatérőt. Ha nem én, ha nem ő, de valaki mindig várja meleg szóval tiszta szívvel visszatérő fiút, lányt, s ha az Idő amazt rostáján kiejti, annak fiát, lányát, így a végtelenben, s mindig tovább.” Az iskolájuktól búcsúzó diákok értették a szót, felkészültek az útra. T. Tünde, ballagó diák ezt írta ballagási kártyájára: „S most tőlünk függ, hogy múltunk reménye mennyire izzik tüzünktől fehérre, s lesz-e jövőnk” idézve Páll Lajos versét.

A Bolyai szellem elevenen élt a későbbi években is, amikor 1997-ben kollégáimmal erdélyi útra indulhattam, hogy megmutassak valamit abból a szellemi gazdagságból, melyet Erdély mindvégig megőrzött az iskolák és könyvtárak jóvoltából. Természetesen első megállónk Marosvásárhely volt. Az akkori igazgató, Bálint István arról számolt be, hogy a magyar nyelvű nagy erdélyi iskolák szövetségét akarják létrehozni, valamint a határon túli Bolyai nevet viselő iskolákkal is kapcsolatot szándékoznak kiépíteni, tizennégy ilyen iskola van magyar földön. A román és magyar tagozat továbbra is maradt az iskolában. A vásárhelyi Bolyai iskola az eredmények szempontjából az első a megyében. Az iskola szellemisége töretlen. 1994-ben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Elbocsátó és visszahívó végzősöknek kiadott levele is erről tanúskodik: „Mit útra adtak, kincseket, / szétosztani dolgod a világban. / Évek teltével, ha visszatérsz, / elé add számadásod: / Ment-e általad a világ elébb / ott akkor és úgy, / ahová sorsod rendelt? / Igaz ember szavával feleld: / Igen, ment!” Bolyai Farkas szavait idézi az 1995-ös Elbocsátó és visszahívó levél is: „…már be vagy az új kertbe ültetve, adja Isten, hogy foganj meg, az ültetéssel nemesedj, mint a palánták szoktak, nőj magasan fel erről az alattvaló földről az égre, s térj vissza valaha onnan szelíd árnyékkal s jó gyümölcsökkel erre a földre, ahonnan felnőttél.” Ha ilyen útravalóval bocsátja el az iskola végzős növendékeit, akkor biztosítva lesz a Bolyai-szellem megmaradása.

          E sorok írója is kapott útravalót iskolájától, igaz, nem ilyen bíztató sorokat, mert akkoriban, 1961-ben, amikor érettségizett, nem lehetett ilyen búcsúszavakkal elbocsátani a végzősöket, sokkal inkább a párt követésére kellett figyelmeztetni az ifjúságot. 1994-ben, a Bolyai iskola ballagásán vendégként találkozhattam régi igazgatónkkal és magyartanárommal, Kozma Bélával, aki figyelemmel kísérte visszatértemet és buzgolkodásomat a régi iskolámban, megajándékozott egyik könyvével, ezt írta ajánlásként: „Dr. Serdültné Benke Évának barátsággal, nagy megbecsüléssel, hogy tovább is ápolja a Bolyai –lángot. Marosvásárhely, 1994. június 10-én.” Én ezeket a sorokat fogtam fel útmutatásként a még előttem álló időre. A régi iskolás énemet idézte fel dr. Ágoston Albert, mindnyájunk szeretett Berci bácsija, aki osztályfőnök helyett a legjobb osztályfőnökünk volt akkoriban, mikor szinte számkivetettekként mi is bolyaisták lehettünk. Berci bácsitól egyik látogatásom alkalmából egy könyvet kaptam ajándékba (Erős várunk 1557-1993Kollégiumi emlékkönyv-Marosvásárhely) ezzel a beírással: „ A zaklatásokkal teli, de mégis boldog iskoláskori idők emlékére ajándékozom a mindig mosolygó és vidám, nekem most is Benke Évának sok-sok szeretettel Berci bácsi Marosvásárhely, 1994.03. 29.”

„A Bolyai szellem híd Marosvásárhely és Göttinga, Marosvásárhely és Európa között. Világít, figyelmeztet, megvéd és kötelez. … Zászló, melyet mi tűztünk ki lelkünk várának ormára: mi, a Bolyaiak utódai. Alapja a két Bolyai öröksége, ők egyesítik mindazt, ami érték Erdély és Európa szellemiségében. ..a holnapért való cselekvés. Kötelezettség, hogy az itt és most feltételei között megmaradjunk magyarnak, embernek. A Bolyai szellem a mindig újrakezdéshez szükséges szellemi, erkölcsi, hitbeli erőtartalék.”-írta ezeket a  sorokat Kozma Béla A marosvásárhelyi Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum története című írásában. (In Erős várunk 1557-1993 Kollégiumi emlékkönyv Marosvásárhely ) Soha nem voltak időszerűbbek ezek a szavak, mint éppen most egy világot átfogó fenyegetésben. Értékeinket csak most kell igazán tartanunk pajzsként magunk elé, őseink üzenetét erősítésünkre felhasználnunk: „Meghaltunk, testvér, valamennyien. / Csak ők élnek még, a régi holtak./ … / Éjjel peregnek csöndes záporok: / bús, bölcs sírással érettünk búsulnak / a Bolyaiak s Bethlen Gáborok” (Dsida Jenő Kalendárium szonettek November)

1995 februárjában írta a budapesti újságíró, Hankó Ildikó a Magyar Nemzetben Zseni a végeken című írásában: „A 19. században ikercsillagként tűnt fel a tudomány egén a két Bolyai, akik mintegy magukra maradva teremtettek új világot akkor, amikor külhoni kollégáikat gazdag könyvtárak, tudós kollégák, tudományos intézmények sora segítette.” Értjük és tudjuk, mit jelent ez, az útravaló a Bolyiaktól, érvényes a 21. századra is, gazdálkodjunk vele okosan, és tegyük a dolgunkat immár közös ügyünkért. „Egy országnak a nagysága attól függ, hogy menyiben járul hozzá a közös emberi értékekhez.”- üzeni Szent-Györgyi Albert is. De tudták ezt a Bolyai tanárai, diákjai egyaránt, mert Gárdonyi regényéből ismerték Dobó esküjét, akinek katonái vele együtt fogadták, hogy a vár feladásáról szót sem ejtenek, Isten őket úgy segélje! Ők tudják, hogy a vár a mindenkori haza.

Igaz, 1856. november 20-án a Magyar Futárban az a hír jelent meg, hogy „Erdély Gaussa-Bolyai Farkas nincs többé!”, ez csak hír volt, Bolyai mindig élő lesz, ő mondta: „A jelen a múlt leánya, anyja a jövendőnek.”

Hát csak építsük ezt a jövőt, erősítsük a falakat, őrködjünk, barátaim!

Jegyzetek

1.Tolnai Lajos (1837 Györköny, Tolna megye-1902 Budapest) református lelkészként kerül a marosvásárhelyi vártemplomba 1867-ben. Híveit, a város polgárait nevelési szándékkal gyakran ostorozta, ezek után olyan konfliktusba került híveivel, hogy saját bevallása szerint zsebében revolverrel ment fel a szószékre. Mellesleg a század második felében a magyar széppróza megújítója, regényíró, lapszerkesztő. Miután 1876-ban a lelkészi lakás (nincs kizárva, hogy gyújtogatás történt) leégett, átköltözött az üresen álló hajdani Bolyai házba, és 1884-ig lakott ott, amikor is visszatért feleségével Budapestre. Katona Szabó István írja: „Mert a Bolyaiak, Tolnai Lajos, Mentovich Ferenc, a Teleki Téka által sugárzott szellemiség szorosan összefonódik.”

2. 1927-ben a marosvécsi Helikon összejövetelen Kemény J indítványozta, hogy állíttassék fel a Kollégium előtti téren egy Bolyai emlékmű. Erre a célra felajánlott egy adományt, ötvenezer lejt, hogy ebből lehessen fizetni a pályázatot. Kifejtette, hogy ez a pályázat alkalmat adnia az erdélyi képzőművészeknek a nemes versengésre. A tervezett emlékmű mégsem készült el, ugyanis a városvezetésben minduntalan konfliktust gerjesztő liberális oldal nem egyszer kikelt a főtéren még álló Petőfi-, Bem-, és Kossuth-szobor miatt. Bernády polgármester nem akart ujjat húzni a Dandea rezsimmel, (Emil Dandea 1922-1926 között, majd 1934-1937 között a város polgármestere volt, pénzügyi panamák miatt bírósági per is indult ellene, de ez nem zavarta későbbi híveit abban , hogy 1990 után a főtéren neki szobrot állítsanak.) Áthidaló megoldásként azt javasolta, hogy az emlékművet a Kollégium belső, zárt udvarán állítsák fel. A tervezők azonban, elsősorban Kós Károly ebbe nem egyeztek bele, így a Bolyaiak szobor-terve nem valósult meg. Helyette egy fekete márványlapot emeltek a református temetőben a Bolyaiak sírja mellé. Az 1950-es évek második felében Izsák Márton Bolyai szobrát állították fel a Kollégium előtt téren

3.A szárnyas angyal kezében tollal és könyvvel, lába alatt olajággal a református Kollégium jelképe volt, azé a szellemiségé, mely jellemezte a kollégiumot. Az iskola tanárai, diákjai, a régi vásárhelyiek szerint, akik még láthatták az Őrangyalt, már mindjárt a kommunista diktatúra után vissza kellett volna helyezni, restaurálni, de ez csak 2007-ben történt meg.

4.Az 1950-es években a kommunista hatalom kezében erőszakos fegyverré vált a kollektivizálás, ha a szülő megtagadta a belépést, a gyermekét nem engedték iskolába iratkozni, főleg nem gimnáziumba. Sok általános iskolát (ez akkoriban hét osztályt jelentett) végzett 13-14 éves gyermek nem tanulhatott volna tovább. A Bolyai felismerve a helyzetet, befogadta ezeket a gyermekeket már 1956-ban, osztályt indított számukra, biztosította a délutáni iskola-látogatást, a külön tantermet. Az iskola ismert tanárai oktatták a tantárgyakat. Tanáraink voltak: Kozma Béla, Kozma Leopold Irén, Pálffy Antal, Csernáth Ernő, dr. Dragomán Pál, Árkosi László, dr. Horváth Ágoston, Müller (atya) Mihály, Rédei Török Ede, Klára József, Filep Sándor, Török Ferenc és mások, minden név nem is jut eszembe. A félévi előmenetelt vizsgákkal mérték. Így kerültem én is nővérem után 1957-ben egy ilyen osztályba negyvenkét sorstársammal együtt, bennünket magántanulóknak neveztek. Osztályunkban erdélyi főnemesi család leánya, kényszerlakhelyre hurcolt arisztokrata-sarj, 56-os nézetei miatt elítélt mezőségi református lelkész fia, kuláknak minősített család gyermeke, és közöttük magam is, Háromszékről családja széthullása után Marosvásárhelyre, nagyszüleihez költözött családból. Múltunkat háromszéki otthonunkból a fél analfabéta néptanácselnök röviden jelentette: osztályidegen család. (Nagyanyám ekkor szabadult meg a földjeitől, az államnak „ajándékozta”.) A következő években egy kicsit enyhült ez a rostázás. Az induló negyvenkét osztálytársból végül tizenhatan érettségiztünk. Nagyon sokat köszönhetünk dr. Ágoston Albert iskolatitkárnak, aki az osztályfőnöki teendőket ellátta, hozzá mindig fordulhattunk segítségért, támogatásért. Kozma Béla a Bolyairól írott könyvében azt írja, hogy volt egy idő, amikor látogatás nélküli (nem nevezhettek minket magántanulóknak akkor, amikor minden az állam kezében volt, akár egy 13 éves gyermek is, mint én.) osztályba is jártak diákok, ez tévedés, mi minden nap délután iskolába jártunk négy éven át, és együtt érettségiztünk iskolatársainkkal. De mindenhol kilógtunk a sorból. Talán rólunk is írta Szőcs Kálmán: „Féltem, kővé válik az értelem, / Meg kellett tudnom jó korán, mit érek, / Hogyha majd minden múltamon átlépek, / Befogad-e a lemért végtelen?”

Serdült Benke Éva

A mellőzöttség stációi

(Emlékezés Pávai Vajna Ferencre)

„Valószínű, azért jutottam valamivel előbbre, mert semmit sem hittem el soha, csak azért, mert így tanítják.”

(Pávai Vajna Ferenc)

A Kelet-Mecsek erdejében megbúvó kis falu végén a szerény bányászházak egyikéből temetési menet indult el az erdőszéli temető felé. A koporsót néhány gyászoló követte, hiszen az elhunytat alig ismerték falusfelei, ott élt ugyan közöttük, de nem közülük való volt. Tudós embernek tartották, aki az erdőt, a köves domboldalakat járta, néha felemelt egy-egy követ, vagy lepattintott bányászkalapácsával egy darabot a talajból kiemelkedő sziklából. Nagyítóval megnézte, tarisznyájába rakta, majd értő szemmel nézegette a tájat, mintegy feltérképezte. Még szomszédjai se igen ismerték.

Néhány nappal azelőtt súlyos állapotban vitték kórházba Szekszárdra, a kis házhoz, mely fent állt magasan a dombon, nem mehetett fel a mentő, gólya viszi a fiát-módon vitték le a völgyben várakozó mentőautóhoz. Aztán halálhíre érkezett, most koporsóját kísérik.

Itt Mázán (1.) magyar és német népcsoport él, a halott meg igen messziről, Erdélyből jött közéjük. A bányászház, melyben feleségével lakott, szerény házikó volt, szoba-konyhás ikerház, hasonló a szénbányászok otthonához, hiszen a falut ők lakták. A rövid temetési szertartáson az elhunyt életéről, múltjáról szinte szót se ejtettek, hivatalos személy, aki az elhunyt pályáját méltatta volna, nem volt a gyászolók között. A messziről jött idegen megpihent a mecseki földben.

Pávai Vajna Ferencet temették 1964. január 15-én.

         A Pávai Vajna név a székelyföldi Háromszékre utal. A család eredete a XV. századig nyúlik vissza. Páva település ma Zabolához tartozik, melyet a Mikes család történetéből ismerünk. A Háromszéki medence keleti részén, a történeti Orbai széken található a település, Kovászna szomszédságában. A ma is ott élő székelyek a XIII. században Szászorbó vidékéről települtek be a mai helyükre. A Páva név árulkodó a hajdani lakosai foglakozását illetően, az 1635-ös összeírás szerint a településen 17 solymászcsalád lakott (a székely népi etimológiában a sólymot pávának nevezték. ) A település neve a XVI. században Pawa alakban fordul elő. A Pávai Vajnák a hajdan erdőalji birtokaik peremére a hegyeken túlról olcsó munkaerőt hoztak be az erdőültetésekhez, román ajkú családokat telepítettek le Kovászna keleti részére, később az új telepet a család nevéről Vajnafalvának nevezték.

A Pávai Vajna család tagjai közül többen ismert történelmi személyek voltak. Pávai Vajna Krisztina Bolyai Farkas édesanyja volt (apja Bolyai Gáspár), a nagy matematikus 1775-ben született a Szeben melletti Bolyán.

Antos Ferencné Pávai Vajna Anna (született 1797-ben Zágonban) nyolc gyermeket nevelt fel, fiai jó hazafiak voltak, János ezredes, Ferenc őrnagy volt a honvéd hadseregben, mindketten várfogságot is szenvedtek a megtorlás éveiben. Antos Ferencné egész életében a szegények gyámolítója volt, rétyi kúriájukba minden szűkölködő betérhetett segítségért.

Szotyori Nagy Tamásné, Pávai Vajna Teréz (született 1805-ben Zágonban). A nagyasszony sok üldözött szabadságharcost segített 1849 után, bujtatta a menekülő honvédeket, 1854-ben a székely ellenállás egyik vezére, Váradi Ferenc, volt huszártisztet is több héten át rejtegette Szotyorban. Nem rajta múlott, hogy Váradit végül elfogta a császári titkosrendőrség, és 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön kivégezték. A szotyori kúriában megfordult a választókerületét látogató Jókai Mór is 1884 áprilisában, majd Mikszáth is a kúria vendége volt 1877-ben.

         Pávai Vajna Ferenc a Nagyenyed melletti Csongván született 1886. március 6-án. (Csongva Enyedtől keletre 18 km-re fekszik közel a Maroshoz, ma már Marosújvár része) Édesanyja László Mária, édesapja Pávai Vajna Elek ismert ügyvéd, Kossuth hadbírója volt, a szabadságharc leverése után halálra ítélték, majd a kegyelem hatévi várfogságot jelentett. Háromszor nősült, hatvannégy éves volt, mikor Ferenc fia született. A gyermeket Oláhlapádon, anyja rokonainál keresztelték meg, oda is költöztek, miután a család csongvai birtokait az apa hibájából elvesztette, a viszonylagos jólétnek vége lett. Ott, az Alsó-Fehér vármegyei – ahol ma már egyetlen magyar család sem él - faluban töltötte első gyermekéveit, otthon tanult, a faluban nem volt iskola. A falu múltja, néprajza - melyre később tanárai hívták fel a figyelmét - igen érdekelte a fiatal Pávai Vajna Ferencet, 1907-ben Oláhlapádi babonák és népi gyógymódok címen gyűjteményt jelentetett meg az Etnographia XVIII. kötetében.

Kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt, ekkor Nagyenydre került, ahol tanárai hamar felismerték kiváló képességeit, biztatták a továbbtanulásra. Egyik nagybátyja jeles botanikus, paleontológus volt. Talán az ő hatására is a földrajz, történelem, felé fordult. Tanárai nagy hatással voltak rá, ellátták könyvekkel. Bejárták diákjaikkal a Nagy Pietrosz hegyet, biztatták, hogy első leírásait küldje be a Földrajzi Közlönybe, amely közölte is ezeket az első dolgozatokat. A hírneves kollégium formálta, a valódi tudást helyezte mindenek fölé, ez életének is vezérelve lett. Ő játék helyett a távoli erdőket, hegyeket járta, elméleti tudását sok gyakorlati tapasztalattal egészítette ki, „kis természettudósnak” tartották. Volt mit örökölnie a kis enyedi diáknak, ősei között reneszánsz műveltségű, tudós emberek is voltak, anyai nagyapja híres verselő volt, kalandvágyó hajóskapitány. Az ifjú Pávai Vajna maga is írt verseket, tudjuk, a néprajz is érdekelte, de főleg a geológia, később egyetemei évei alatt bejárt Beöthy Zsolt irodalomtörténész előadásaira, látogatta a Nyugat irodalmi estjeit.

         Érettségit Enyeden tett, majd 1906-ban beiratkozott Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára, de felvette tárgyai közé a természetrajz, földrajz, kémia tárgyakat is, rövidesen azonban már csak a geológiával foglalkozott. A doktorátus után, 1911-től Selmecbányán az ásvány-földrajz professzorának, Böck Hugónak a tanársegéde lett. Részt vett Erdélyben, Horvátországban, a Dunántúlon szénhidrogén-kutatási munkálatokban. 1914-1916 között tüzérként szolgált Komáromban, a harcokban azonban nem kellett részt vennie. Leszerelése után a Károlyi-kormány 1918-ban geológiai főmérnökké nevezte ki, feladata volt az alföldi mélyfúrások felügyelete. Ő mindig fontosnak tartotta a geológiai fúrások eredményét közgazdasági-társadalmi hasznossági szempontból is vizsgálni, nem is titkolta, hogy Magyarországot „fürdőországgá” lehetne tenni a hévforrások feltárásával. Előadásaival hívta fel a figyelmet a földalatti kincsek kiaknázására, mindig hangsúlyozta a nemzetgazdasági hasznosságot is.

1920-ban már Budapesten a Pénzügyminisztérium Bányászati Főosztálya kutató geológusa volt, majd továbblépett, a Földtani Intézet főgeológusává nevezték ki. A húszas évektől már ismert tudós, föld- és ásványtani tudományok kandidátusa, a geológiai tudományok doktora, a hévizes barlangkeletkezési elmélet kidolgozója. Ekkor már a hazai kőolaj-földtan és vízföldtan Európában is ismert úttörője, kollégájával, Papp Simonnal vesznek részt a kőolaj és földgázlelőhelyek magyarországi feltárásában.

A megelőző munkálatok után 1925. október 26-án megkezdődik Hajdúszoboszlón a hévíz feltárása. Sikeres kutatásainak nyomán nevezték el a „hévizek atyjának”, a város a legnagyobb ajándékot kapta a tudós geológustól, ami a település jövőjét is meghatározta. 1927-ben a Szinva völgyében meleg vizet keres, ott nem talál, de javaslatot tesz a Tapolcai barlangfürdő létesítésére, mert ott talált meleg vizet. Elvégezte a tapolcai barlang vizének vizsgálatát, számos barlang leírásáról közölt tudományos cikket Erdélyben is. A hévíz felhasználása a gyógyászaton túl is érdekelte, például kertészetek energiaellátását is a hévízzel történő fűtéssel képzelte el. 1958-ban aztán, amikor Tapolcát Miskolchoz csatolták, megkezdődött a fürdő kiépítése, de ekkor már a feltáró tudós nagyon messze volt a tudományos élettől. Ám az utókor nem mindenhol felejtette el azt az embert, akinek sokat köszönhet, a Lillafüred Palotaszálló mellett Pávai Vajna sétány, Pávai Vajna Emlékhely őrzi nevét.

Folyamatosan tárta fel a szegedi, nádudvari, karcagi, debreceni, szolnoki hévízlelőhelyeket. A Rudas Fürdő gyógyvizét is ő találta meg és tárta fel, a Tabánban, a Margitszigeten, a Városligetben is végzett mélyfúrásokat. Sokan a „geológia apostolának” is nevezték. Akadályokat nem ismert, a kitűzött célja felé haladt egész pályája alatt. Mint minden „apostolt”, őt is érte gáncsoskodás, kritika, akadályoztatás. A kicsinyes környezet, a sok elmérgesedett szakmai vita lassan ellehetetlenítette munkáját, és bár 1944-ben miniszteri tanácsos címet kapott, lassan megérezte mellőzését. Felesége, Pávai Vajna Anna, aki egyben közeli rokona, unokatestvére volt (ő is későn nősült, akárcsak apja) hűséges társa volt, mindenben támogatta.

Pávai Vajna Ferenc mindvégig bízott magában, kiválóan felkészült szakember volt. Munkája során több gyógyfürdő és gyógy-termálkút jött létre Magyarországon. Például 1928-ban a Karcag körüli tanyavilágban a feltárt gyógyvíznek köszönhetően a harmincas években épült ki Berek falu, ma keresett üdülőhely, Karcag közigazgatásához tartozik. A karcagiak is megbecsülik jótevőjüket, az új gyógyszálló viseli a tudós nevét, valamint egy utca is. (Ám a tudományos elismerést életében nem kapta meg, ezen csak az utókor szépített valamit.) Rendszeresen tartott előadásokat külföldön is, Madridban a geológiai kutatásokról, Toscanában a geotermikus kutatási eredményekről, ekkor már nemzetközi hírű szakember volt.

A politikai életben nem vállalt szerepet, de a nácikkal, a kommunistákkal soha nem cseresznyézett egy tálból. Életében, amikor csak lehetett, elítélte Trianont, ez 1945 után már a hivatalosságnak nem tetszett.

         Budapest ostromát a Bem József út 7. számú házának pincéjében vészelte át feleségével, közben az üllői tanyája, gazdasága a pusztítás martaléka lett. Házát felgyújtották, mindene elpusztult. Már 1945-ben a megalakult politikai rendőrség, mint „kizsákmányoló birtokost” először börtönbe veti, németbarát cselédnyúzó vádakkal illeti, majd munkatáborba hurcolják, erdőben favágóként dolgozik. 1947-ben megpróbál önállósodni, geológiai kutató irodát nyitna, de „kulák” múltja ebben is akadályozza. A korábban Kecskeméten telepített barackosát elvették, semmi magánvagyona nem maradt.1954-ben munkát adtak neki, Nagymányok, Szászvár, Magyaregregy térségében szénkutatással bízták meg, a mecseki szénbányához került geológusnak. 1957-ig dolgozhatott a Komlói Szénbányászati Tröszt mázai bányájában, ekkor végleg nyugdíjba küldik. Kitelepítéssel sújtották, mint osztályidegent, eljött a teljes mellőzés korszaka az egykor elismert európai hírű tudós geológus számára. A kis mázai bányászház lett az otthona, ott élt feleségével és nővérével.

Hogyan érezhette magát ebben a létben Pávai Vajna Ferenc? „Nekem már se égen, se földön semmim sincsen, csak tudásom, sok tapasztalatom, és munkaakarásom…nem pozíciót, hanem hozzám illő munkát kérek.”-írta a Földtani Intézet akkori főigazgatójának, Reich Lajosnak címzett levelében. Ám semmit nem adtak neki, se munkát, se méltó életkörülményeket. Pedig ő székely őseitől azt tanulta, hogy ha utat ad eléd a sorsod, azon végig kell menni, ám erről az útról őt leszorították, útszélre kényszerítették. Olyanok döntöttek életéről, akik nyomába se értek, csak kiszolgálták a hatalmat. Az a nemzetközi hírű geológus, aki Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban ismert volt, méltatlan körülmények között élte le élete utolsó éveit. Súlyos ízületi bántalmaira hivatkozva írt Hajdúszoboszlóra, hogy ott kezelést kaphasson, de „nincs módunkban fogadni”- volt a válasz.

Mindvégig tartotta Sepsiszentgyörgyön élő rokonaival, dr. Vajna Mihály orvossal és családjával a kapcsolatot, sűrűn levelezett velük. Korábban, a harmincas években mélyfúrást végzett Kovászna térségében, meleg gyógyvíz- lelőhelyre bukkant. Tudni szerette volna, feltárták-e a forrást? Erről mindmáig nincsen semmi hír.

A világra innen, a világ végéről is odafigyelt, számtalan tudományos folyóiratot járatott, hiszen több nyelven olvasott. Kőzetminták, régi kéziratok vették körül mázai házikójában, némaság, mellőzés, méltatlan életkörülmények között vergődött, holott tudásával mindenkoron hazájának szolgálatot tehetett volna. Szegénységben élt, ő, „a föld lelkének lelkes vallatója”, mindennapi gondok között. Elvágyódva kérelmezte szüntelen, hogy engedjék Debrecenben, vagy Hajdúszoboszlón letelepedni, de kérése süket fülekre talált. Leveleket írt azokhoz a településekhez, amelyekkel jót tett, jobb lakást kért, ahol tudományos kutatásait folytathassa, de válasz senkitől se kapott. Egy barátja kérdezte, hogy miért nem megy el a tudományos konferenciákra, ő azt válaszolta, hogy senki nem hívta meg, de egyébként se pénze, se megfelelő ruhája nincs az utazáshoz. Annyira elfelejtették, hogy még az 1959-ben szerkesztett Új Magyar Lexikonba se került bele neve, munkássága. Szomorúan jegyezte meg „…az Új Magyar Lexikon szerint nem csak nem vagyok, de nem is voltam, és nem is csináltam semmit, úgy látszik, a megelőző lexikonok hazudtak. Na persze vigasztaló, hogy sokan vagyunk ilyenek, s a hely kellett másoknak.”

         Munkásságához és szelleméhez méltatlan körülmények között halt meg, kiábrándulva a hálátlan világból.

         Felesége ekkor már súlyos beteg volt, rokonai Szolnokra vitték, úgy határozott, hogy férjét exhumáltatja és a szolnoki temetőbe viteti. 1976-ban a hajdúszoboszlói tanács talán önvizsgálatot tartott, és úgy határozott, hogy elfeledett jótevőjét méltó helyre temeti, díszsírhelyre. 1981-ben feleségével együtt temették a város által adományozott sírhelyre. (Volt-e még más magyar tudós, aki egyszer halt meg, de háromszor temették?) A sírhelyet aztán 2007-ben a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította. Szobrát, Somogyi Árpád alkotását a hajdúszoboszlói Szent István parkban, szemben a termál-gyógyfürdővel állították fel. A gyógyfürdő homlokzatán büszke felirat hirdeti, hogy ez itt Európa legnagyobb termál gyógyfürdője. (A városnéző elálldogál a szobor előtt, és arra gondol, ha nem lett volna Pávai Vajna Ferenc, itt bizonyára nem lenne ez a gyógyfürdő sem, de a többi sem Magyarországon)

         Szolnokon 2011. július 1-jén, Pávai Vajna Ferenc születésének 125. évfordulója alkalmából emlékkonferenciát szerveztek, koszorút helyeztek el a Verseghy Ferenc Könyvtár falán, a gyógyvíz feltárását pedig ez a felirat örökítette meg:

„Hirdeti emlékét ez a kút is Pávai Vajna Ferencnek, a „hévíz atyjának”,

Szolnok városa is szüntelen áldja nevét. A Tisza Szálló és Gyógyfürdő első termálvizét a jeles geológus segített felszínre hozni 1928-ban. A hatvanadik évfordulón emelte Szolnok város.”

Serdült Benke Éva 2021. november

Jegyzet

1.     Mázát 1975-ben összevonták a szomszédos Baranya megyei Szászvárral. Akkoriban, amit lehetett, összekapcsoltak, aztán amint lehetett, a két település 1991 januárjában ismét szétvált.


Spaller Árpád

Az erdélyi magyar emigrációs sajtó

Bár Magyarország és Erdély élete egy és oszthatatlan, mégis vannak Erdélynek olyan sajátos érdekei, színei, értékei, amelyek mindenkor jogosulttá teszik azt, hogy az egyetemes magyar gondolaton belül éljen az erdélyi gondolat is.” (Gróf Teleki Pál)

olv.tovább itt  >>> Erdelyi_Emigracios_sajto.docx

Máté Pál

Jakab Antal, a püspök és az ember

Tizennégy éves koromban ismertem meg, emléke még most is kísér. Akkor még nem tudtam, hogy honnan jön vagy mi történt vele, csak menet közben suttogták, hogy sokáig volt bezárva a börtönbe.

Búzásbesenyő Kerelőszentpál filiája volt abban az időben, Ferencz András volt a plébános, egy kiegyensúlyozott, vidám természetű, művészi hajlammal megáldott ember. 1966-ban a korházba került, műtötték, és helyettesítőként került Jakab Antal kanonok úr Kerelőszentpálra, onnan járt ki Besenyőbe, ahol abban az időben, egy hónapban egyszer volt szentmise. Ilyenkor a miséző pap a Tamner családnál szokott megszállni az általuk felajánlott vendégszobában. Az épület szemben van a templommal, egy magaslaton, kisnemesi kúria formája van. Jakab Antal kanonok úr itt szállott meg és itt is maradt Ferencz András plébános felépülése után is. Szinte hihetetlen, milyen munkakedvel és tenni akarással látott munkához. Rövid idő alatt Búzásbesenyő plébánia lett, a fent említett házat az ő kezdeményezésére az egyházközség megvette plébániának. Az egyháztanácsot megválasztatta, hittanórákat szervezett, énekórákat tartott. Nem úgy viselkedett, mint aki tízenhárom évig el volt zárva a világtól és nem tudja, mit kezdjen magával. Olyan energiával látott munkához, mint egy kezdő fiatal pap, aki feszül az energiától, a tennivágyástól.

              Amikor odakerült, én ministráns voltam, és mindig bosszankodtam, mert mi, kisebbek mindig ott voltunk segédkezni, de amikor jött a Vízkereszt, akkor mindig a nagyobbak vitték el a pénzt. Jakab Antal vezette be a ministránsoknak a jelenléti nyilvántartást, és Vízkeresztkor jelenlét-arányosan osztotta el a pénzt. Én ezen nagyon csodálkoztam, hogy a számtan révén milyen igazságosan lehet eljárni.

            Jakab Antal kanonok úr 56 évesen került Besenyőbe, szerintem az élettől már nem sokat remélt, hiszen az orvosok Marosvásárhelyen megállapították, hogy a mája teljesen tönkre van menve, olyan három- négy évet jósoltak neki. Szigorú étrendet írtak elő, amit élete végéig be is tartott, nagyon sok sárgarépa levet itattak meg vele, ami feltehetően be is vált.

            1967-ben kerültem Gyulefehérvárra a Római Katolikus Kántoriskolában, ezen év december elsejétől Márton Áron püspök úr kinevezte Jakab Antalt félnormával a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára jog- és erkölcstan tanárnak. Mivel a hatóságok nem adták meg neki a tartózkodási engedélyt, hetente kétszer, kedden és pénteken gyalog vagy kerékpáron elment a hat-hét kilométerre levő kerelőszentpáli állomásra, onnan vonattal Gyulafehérvárra, legtöbbször átszállással Székelykocsárdon és Tövisen. Délután ugyanez az út visszafelé, időjárástól függetlenül.

Kántoriskolás koromban otthon voltam vakáción, egy délután áldott emlékű anyai nagyapám eljött hozzánk azzal, hogy: Pali, baj van, a nagybátyád az éjjel asszonyt hozott a házhoz, és kellene beszélni a pappal. Én nem fogtam fel a dolgok súlyosságát, sem egyházjogi, sem az erkölcstan szempontjából, a pappal jóban voltam, bizakodóan indultunk nagyapámmal a plébánia felé. Amikor a kanonok úr meglátott, szokásához híven nagyon nyájasan fogadott, de amikor a nagyapám elkezdte, hogy plébános úr, baj van, ő - milyen baj, Pali bácsi. Nagyapám:  - a fiam az este elszöktetett egy lányt és valamit kellene csinálni. Hát én olyannak Antal püspököt nem láttam, a szemei lángot vetettek, azt mondta, menjenek haza, mert mindjárt jövök én is.

               Alig értünk haza, már ő is érkezett. Bejött a házba és azt mondta a nagybátyámnak:  - Ide figyeljen,  most rögtön fogja meg ezt a nőt és vigye haza. A nagybátyám: én nem azért hoztam ide, hogy hazavigyem. Mire ő:  - Most azonnal velem jön, és hazaviszem. A nő: - Én nélküle nem megyek sehova. Akkor megállott és gondolkozni kezdett. - Na, ide figyeljenek. Holnap jöjjenek el hozzám, mert ezt az ügyet minél hamarabb el kell intézni. És a legrövidebb idő alatt el is intézték. 

             1968. november harmadikán búcsút vesz a búzásbesenyői hívektől, maga mögött hagyva egy frissen alapított plébániát, egy teljesen felújított plébániaépületet, és belül felújított templomot, amibe a villanyt is bevezették. És nem utolsó sorban egy olyan összekovácsolt hívő közösséget, melynek Jakab Antal állandó mérce maradt a mai napig.       Idézek az akkor mondott búcsúbeszédéből: „Gyermekeitekre vigyázzatok, beszédükre, tetteikre, iskoláikra, hitoktatásukra. Öltöztessétek és féltsétek őket…Öröm volt köztetek, s a szentmisében Veletek együtt áldozni, és a környékbeli búcsúkon is ezt látni tőletek. Ne hagyjátok el jó szokástokat, sok szép példát és figyelmet tapasztaltam köztetek, s minden szeretet jeléért hálás vagyok…               

            Amikor 2007-ben a faluban pénzt gyűjtöttek egy Jakab Antal mellszobor felállítására, mindenki adakozott, nemzeti és vallási hovatartozás nélkül. Ebből látszik, hogy a falu emlékezetében még mindig milyen elevenen él Jakab Antal püspök emléke. Nem véletlen az sem, hogy tudtommal Búzásbesenyőben emeltek először szobrot emlékére 2008. május 24-én.

           Hajdani diákként elmondhatom, hogy mindig gondoskodott rólunk. A vakációra menéskor a vonatra a jegypénz és még azon felül is, mindig előkerült. Az ő hatására Besenyőből abban az időben négyen voltunk Gyulafehérváron: Kádár István, a mostani Kolozsmonostori plébános, Máthé Ferenc ákosfalvi plébános, Lőrincz János, aki Dicsőszentmártonban kántor, és jómagam. Akárhányszor felkerestük, mindig volt valamilyen szárazsüteménye, amivel megkínált, vagy kávét főzött, vagy megkínált egy pohár itallal.

            Sok kimaradás után a tanárságot is teljes erőbedobással kezdte, és amikor már azt hitte, ez az utolsó állomás életében, 1971. december 23-án a Szentszék kinevezte segédpüspöknek. Akkor elsőéves teológus voltam. Karácsonykor nem mentünk haza, hanem az intézetben maradtunk. Az ünnepek alatt nem tanultunk, de megpróbáltuk hasznosan tölteni időnket. December 23-án délelőtt bementem hozzá azzal a szándékkal, hogy egy könyvet kérjek tőle, hiszen a teológia könyvtára lecövekelt az 1940-es éveknél, utána a kommunista rendszerben semmilyen könnyvel nem gyarapodott. Fel s alá sétált a szobájában, láttam rajta, hogy nagyon zaklatott. Engem haláláig magázott. „Maga is a hírrel jött?”  kérdezte tőlem. „Nem tudom, milyen hírről van szó, én egy könyvet szeretnek kérni a kanonok úrtól” feleltem. „Ide figyeljen Pali, belőlem már besenyői plébános nem lesz, a Szentszék kinevezett segédpüspöknek, bemondta a Szabad Európa rádió”.  Nekem tátva maradt a szám, azt sem tudtam, mit mondjak erre a váratlan fordulatra.

Jakab Antalt VI. Pál pápa Rómában szentelte püspökké 1972. február 13-án. Tanárhiány miatt továbbra is tanított a Teológián.

Miután a szentszék elfogadta Márton Áron püspök lemondását, 1980 és 1990 között ő lett a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye püspöke.

           Elgondolkodtam azon, hogy 13 évig börtönbe volt, miután kiszabadult, megbélyegzett ember volt, miután Búzásbesenyőbe került, látványosan rehabilitálták, 1964-ben szabadult és rá hét évre 1971-ben kinevezték segéd püspöknek. Közben plébániát alapított, plébánia-épületet vásárolt, taníthatott Gyulafehérváron és végül kinevezték segédpüspöknek. Mi állhatott e látványos dolog mögött? Szerintem érdemes megemlíteni egy ember nevét, akit úgy hívtak, hogy David Gheorghe. Ő abban az időben, amikor Jakab Antal Búzásbesenyőbe került, Maros megyében volt a megbízott felügyelő a Vallásügyi Államtitkárság részéről. Hatalmas festménygyűjteménye volt, és mivel Ferencz András kerelőszentpáli plébános festett és képeket restaurált, ők jóban voltak, a felesége is magyar volt, ő maga is tökéletesen beszélt magyarul, és biztos vagyok benne, hogy Bukarest felé tett jelentéseiben pozitívan értékelte Antal püspököt.  Hogy miért gondolom mindezt? Mert 1990-ben, nyugdíjasként felkereste Dávid Gheorghét Marosvásárhelyen, a megszokott misebor-ajándék kíséretében, és barátian beszélgettek egymással.

1973-ban utjaink szétváltak, és 1988-ban újra találkoztak. Ez év októberében a Püspökség alkalmazottja lettem és sokat voltunk együtt, gépkocsivezetőként sokfelé elkísértem. Nagyon meglepett engem, hogy utjainkon, ha a börtönt emlegette, sohasem beszélt gyűlölettel az ott eltöltött évekről, vagy a fogvatartóiról.

1989 januárjában kapott Németországból egy 1600-as Opel Kadett-et, fűtött űlésekkel, amit ő „csoda kocsinak” nevezett. Ezzel a kocsival nagyon szeretett utazni, voltak olyan helyek, melyeket különösen szeretett. Ősszel csodálta a Maros-mentét Salamás és Déda között, olyan gyönyörű színpompában játszottak az erdők, főleg, ahol a fenyő vegyült a lombhullató fákkal… Ha Gyergyóba utaztunk, Parajd és a Bucsin között az út szélén, bal oldalon van egy forrás, ott is gyakran megálltunk. Ha Brassó felé mentünk, nagyon szerette a Persányi hegyeket. Sokat beszélt a szülőfalujáról, emlegette a Kis Ponkot a Nagy Ponkot. Ha Bukarestbe utaztunk, amikor a Dragan völgyéhez értünk mindig elmondta, hogy itt adósa maradt egy vendéglősnek húsz banival. De ahányszor arra jártunk a vendéglő mindig be volt zárva.

         Akik a püspökségen dolgoztunk, tudtuk, hogy valamilyen formában lehallgatnak minket csak nem tudtuk, hogyan. Visszaemlékszem, hogy 1989 őszén hívott az irodaigazgató és egy darab papírra ráírta, hogy „holnap el kell menni Kolozsvárra”, majd a papírt elégette. Ködös reggel volt, elindultunk Kolozsvárra. Torda előtt egy csapat rendőr és civil megállított, kiszálltam a kocsiból, és megkérdezték tőlem, hova megyek. Én azt válaszoltam, hogy Tordára, hogy onnan hova tovább azt nem tudom, de csak két lehetőség van, vagy Marosvásárhelyre, vagy Kolozsvárra, ahogy a kocsiban ülő püspök úr kívánja. De miért nem vezeti a kocsit a tulajdonos? Ugyanis a kocsi a püspök úr nevére volt bejegyezve. Nem várhatják el, hogy egy nyolcvan éves ember kocsit vezessen. Mi van a csomagtartóban? Pótkerék, emelő, mindaz, amivel egy kocsi fel van szerelve. Akarjuk látni. Én kinyitottam a csomagtartót és nem volt benne semmi olyan, ami őket érdekelte volna. Erre megkérdezték, mit csinálunk Kolozsváron? Én még egyszer azt mondtam, nem tudom, hogy megyünk-e egyáltalán Kolozsvárra. Ezzel elmentek, én beültem a kocsiba, a püspök úr megkérdezte, hogy mit akartak. Mondom neki, ezek tudják, hogy mi Kolozsvárra megyünk. Erre elgondolkodott és nem szólt semmit.

          A telefonosok összedolgoztak a szekuritátéval, ők telepítettek lehallgató készülékeket, bárhova, ahol telefon- készülék volt. 1990 januárjában néhány lelkes fiatal román katonatiszt szedte össze a püspökségen levő lehallgató készülékeket. Egy japán gyártmányú, nagyon érzékeny készülék a püspöki palota főbejárata mellé volt elrejtve egy telefonos dobozba. Egy régebbi lehallgató készüléket Márton Áron püspök dolgozószobájának parkett-padlója alól szedtek ki.

           1989 nyarán lehetett, hivatott és azt mondta: „Pali itt van nálam egy ember, oda viszi a kocsival ahová ő óhajtja.” Egy idős ember volt, magyarul jól beszélt, de éreztem a hangsúlyán, hogy román ember. Mikor elindultunk a püspökségről, azt mondta, hogy Dicsőszentmártonba megyünk. Megkérdezte, hová valósi vagyok, mondom neki, búzásbesenyői. Mire ő: Mária és Rávéka apácákat ismeri? Mondom, , hiszen majdnem a szomszédunkban laknak és hozzánk járnak a templomba, mivel a görög-katolikus vallás megszűnt, és ők görög-katolikusok.  Miután megérkeztünk kávéval akart kínálni, de én nagyon szabadkoztam, de mivel nagyon szépen kért, elfogadtam. 

             1990. május elsején szentelték püspökké Petru Gherghelt Jászvásáron, a szentelésen részt vett Antal püspök úr is. Ott találkoztam újra ezzel az emberrel, nagyon barátságosan üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. Megkezdődik a szentelési szertartás, hát az én emberem görög-katolikus püspöki ruhában vonul be a templomba. Nem jött, hogy higgyek a szememnek. A végén kisült, hogy Gheorghe Gutiu- ról van szó, aki akkor már Kolozsvár-Szamosújvár görög-katolikus püspöke volt. Amikor hazavittem, akkor görög- katolikus pap volt, aki titokban működött, egy időben Antal püspök úrral volt bezárva, és abban az időben raktárosként dolgozott.

           Antal püspök igazi erdélyi ember volt, a másságot minden fenntartás nélkül el tudta fogadni, akár vallási, akár etnikai is volt. Visszaemlékszem, hogy Búzásbesenyőben, ahol a vallásháború talán még most sem ért véget, jelentősebb eseményekkor meghívta a református tiszteletest és az ortodox papot is. 

          Egyszer hivatott Antal püspök úr, és azt mondta: „Pali, holnap Sepsiszentgyörgyre megyünk, bajok vannak az újonnan épült plébániaépület miatt.” Hogy mi történt bent a plébánián, azt nem tudom, de amikor tovább indultunk Kézdivásárhely felé, egy fehér Dacia a nyomunkba szegődött. Ha lassítottam, ők is lassítottak, ha gyorsítottam ők is gyorsítottak. De hát a csodakocsival percek alatt leráztam őket. Igen ám, de Kézdivásárhely előtt már vártak és azzal vádoltak, hogy egy rendőrkocsi elől elszaladtam. Én azzal védekeztem, hogy nem volt semmi rendőrkocsi, hiszen semmilyen megkülönböztető jelzésű kocsit nem láttam az úton. Az lett a vége, hogy megbüntettek 300 lejjel és bevonták a jogosítványomat. Antal püspök erre csak annyit mondott: Pali, én a büntetést fizetem, de a jogosítványt nem tudom visszaadni. 

          Mindig csodáltam nála azt a józan egykedvűséget, életbölcsességet, józanságot, ami jellemezte őt bármilyen határhelyzetben.  Bárhova mentünk a kocsival, elmondtuk a rózsafüzért.  A kocsijából sohasem hiányzott a cukorka. Ha valamelyik vasúti sorompónál megálltunk és kéregető gyermekek jöttek, cukorkát adott nekik. A gyulafehérvári egyházmegye olyan volt számára, mint a székely embernek a gazdasága. Minden építkezést számon tartott, személyesen meglátogatott, ahol lehetett pénzzel is segített. Amikor azt mondta nekem: „Pali, nincsen kedve a hét végén kirándulni a családjával?”Akkor tudtam, hogy valahova segélyt kell vinni. 

            A papjait is számon tartotta, főleg az időseket és a betegeket. A táskájában szinte állandóan volt intenció (mise-szándék - a szerk.) a rászorulok számára. Bárhova mentünk mindig lelkiismeretesen készült, előkészített minden szükségeset, felhívott a szobájába, elmondta az útirányt, hol kell megállni, mire kell figyelni. Amikor hazaérkeztünk este, leparkoltam a kocsit és felmentem hozzá, mindig megköszönte a fáradságot és megkínált valamivel.

             Nála pontosabb embert nem ismertem. Ha azt mondta, hogy kilenckor indulunk, amikor a toronyóra ütötte a kilencet, már jött ki az ajtón. Pedig idős ember volt.

             Ha valahol ünnepi ebéd volt, mindennek megadta a módját. Gondoskodott az ott levő vendégekről, hogy ki hova ül, ha vége volt az ebédnek, megvárta, amíg megisszák a kávét és elszívják a cigarettát, és csak utána nyilvánította befejezettnek az ebédet. Mindig megköszönte a konyhán az ebédet, és ilyenkor vagy érmét, vagy szentképet kaptak a szakácsnők 

             Igazi úriember volt, és hálás mindenkivel szemben, aki valamit tett érte. A hála nyilvánult meg a rokonsággal szemben is, hiszen amikor 1964. április 16-án kiszabadult a börtönből, a rokonság volt az, aki melléállt, akkor, amikor sokan megtagadták. Nem tudom, mit érezhetett az az ember, aki vétlenül börtönbe ül tízen három és fél évet, és szabadulása után sokan hátat fordítanak neki, egyháziak és világiak egyaránt. Különösen Márta nevű testvérénél sokszor megfordultunk, mindig vitt neki egy kis ajándékot, nála volt hosszabb ideig a rabsága után.

             Ami még csodálatos volt nála, az-az, hogy a börtönévek nem tették gyanakvóvá, embergyűlölővé, megkeseredett emberré, hanem minden embernek bizalmat előlegezett, hitt az emberekben, azt hitte, mindenki becsületes, jó szándékú, és emiatt nagyon sok kellemetlenség érte, főleg a hatalom részéről.  Egy minden hájjal megkent, rafinált társasággal kellett tárgyalnia, neki, aki a megtestesült becsületesség volt. Nem csodálkozom, ha sokan nem értették meg döntéseit, hiszen azokat lelkiismeretére hallgatva hozta meg, nem diplomata módjára.   Papjait is féltette, hiszen ö megjárta a rendszer börtöneit és tudta mi vár azokra, akik oda kerülnek. Apaként féltette fiait a rendszer karmaitól, de ezt sokan nem értették meg

             Az 1989-es politikai változások kezdetén nem vett erőt rajta az általános eufória, meg volt győződve arról, hogy sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az országban megtörténjenek a szükséges változások. Nyugdíjba vonulása után mellette voltam egész haláláig.  

              Még funkcióban levő püspök volt, amikor megígértem neki, hogy 1990 júniusában elkísérem Rómába. Wetter müncheni bíboros hívta meg a Santo Stefano Rotondo templom szentelésére. Sajnos a dolgok nagyon nehezen jöttek össze, nekem szabadságot kellett kivennem, Bukarestben valamilyen oknál fogva elakadt Antal püspök útlevele, utolsó percben hozta maga Robu bukaresti érsek, hogy a dolgok hamarabb menjenek, Pitesti-en találkoztunk vele, amikor megérkeztünk Budapestre, az ottani olasz követség nem akart beutazási vízumot adni, végül Lékai bíboros kérésére velünk kivételtelt tettek. Kocsival mentünk Münchenig, onnan zarándokvonat vitt Rómába. Itt egy hétig tartozkodtunk, a Germanico-Hungaricum vendégei voltunk.

             Ez a Római út nagyon megviselte Antal püspök urat, testileg, lelkileg. Münchenből Mallersdorfba mentünk, utána Regensburgon keresztül Passauba, ahol találkozott az ottani püspökkel. Innen Győrbe mentünk, egy éjszakára a püspökségen szálltunk meg. Győrből Székesfehérvárra, ott Tari Péteréknél, Zsuzsáéknál szálltunk meg hosszabb ideig. Egész úton nagyon beteg volt, azért is nyúlt el az utazás, hogy minél többet pihenhessen.

Székesfehérvárról Szegedre szeretett volna menni, hogy Szabó Sándor kanonok urat meglátogassa, aki akkor nagybetegen feküdt egy szegedi korházba. Lebeszéltem róla, hogy oda menjen, hiszen féltem, nehogy valami történjen vele, alig vártam, hogy Gyulafehérvárra visszaérkezzünk, és kipihenje magát.

            II. János Pál pápa 1991. augusztus 16 és 20. között látogatást tett Magyarországon, és ez alkalomból az ott jelen lévő Antal püspök urat „hitvalló püspöknek” nevezte. Hazajőve nagyon boldog volt, az arca sugárzott, amikor ezt nekem elújságolta.      

              Szokatlan volt számára a nyugdíjas állapot, sajnos sok megbízatást nem kapott, pedig nagyon szívesen tett eleget bármilyen felkérésnek. Emlékszem, hogy Bukarestben az amerikai követségen volt fogadás, és felkérték, hogy képviselje a püspökséget.

Talán 1992. július 4-én lehetett a fogadás, későn, este 7 órakor kezdődött, és valamiért meg aznap vissza kellett indulni Gyulafehérvárra. Hogy könnyebb legyen az út, Bálint Jenő akkori gazdasági igazgató is velünk jött, hogy felváltva vezessük a kocsit. Szegény Jenő mindig rengeteget dolgozott, főleg fizikai munkát, és állandóan rettenetesen fáradt volt. Úgy egyeztünk meg, hogy arrafelé én vezetek, visszafelé felváltva.

                A fogadás végeztével indultunk hazafelé, Jenő azt mondta, hogy hozzam ki a kocsit Bukarestből, aztán valahol, fele útján cserélünk. Hát szegény Jenő úgy elaludt, hogy nem volt szívünk felkölteni. Valamikor hajnalban három órakor érkeztünk meg a püspökség bejárati nagykapujához, megállítottam a motort, erre Jenő felébredt. Na, mit csinálunk, cserélünk? Mondom neki, igen, a kocsit az ággyal. Antal püspök úr nem mondott semmit, csak jóságosan mosolygott.   

             Nyugdíjas korában rengeteget olvasott, és sok mindenre rájött, főleg, ami az emberi kapcsolatokat illette.  Ha jól emlékszem, a temetésére félre tett magának 60 000 lejt. 1991 őszén azt mondta nekem: Pali, ezzel a pénzel, ha így mennek a dolgok, még fogpiszkálót sem lehet venni, érdeklődje meg, be lehet-e váltani dollárra? Persze, hogy be lehetett. Hamar ráérzett arra, hogy a lej teljesen le fog értékelődni.

             A nehezebb időszak életében akkor kezdődött, amikor leesett a székről, és combnyaktörést szenvedett, megműtötték, de járni többé nem tudott. Ebben a periódusban szombaton, vasárnap is bementem hozzá.  Sokat segítettek neki Kádár doktor és Cordea doktor. Főleg Cordea doktor, aki óriási szimpátiával közeledett hozzá és gondoskodott róla. Az ő apja is politikai fogoly volt, nekem azt mondta, hogy a püspök úrban az apját látja.           Nem szabad megfeledkeznünk Pongrácia nővérről sem, aki csendes, áldozatkész munkájával, mellette volt haláláig.

           Halála előtt az Opel Kadett-et feltétlenül a püspökség nevére akarata íratni. Abban a periódusban sokat aludt, nem mertem zavarni, de a kocsi papírjait sem találtam. Úgy 11 óra tájban szokott megébredni, mondom neki, nem találom a papírokat, mire ő: az íróasztalom jobboldalán, a második fiókban van egy rózsaszín dosszié, abban vannak. Valóban ott voltak.  Ezeket a papírokat írta alá utoljára, a közjegyző előtt, de már az aláírása nem volt a régi, a szép kerekded írása eltűnt, helyét egy bizonytalan, kusza betűs aláírás vette át.

         Egész életét a rend jellemezte, mindennek megvolt a pontos helye. Börtönéveinek, az ólombányába szerzett ólommérgezésnek egyedüli látható jele a lábszárán látszott, mindkét lábszára szeder színű volt.

          Életét az egyházának és népének szentelte, az anyagiakhoz egyáltalán nem ragaszkodott. Mélyen hívő, Istenfélő ember volt, és mint püspök állta a sarat abban a kifinomultan rafinált, szinte drákói rendszerben.

         Személy szerint hálát adok Istennek, hogy megismerhettem, hogy sokáig mellette lehettem, és hogy nagyon sokat tanulhattam tőle.

          Dr. Jakab Antal Erdély hitvalló püspöke volt és az is marad az utókor számára.

          1993. május 5-én adta vissza lelkét a teremtőjének, és a gyulafehérvári ősi székesegyház kriptájában nyugszik.

                                                 **************************************
*Techet Károly hívta fel figyelmünket Böjte atyának az alábbi, Jakab  Antal alakjához kapcsolódó írására.

Jakab Antal püspök

Jakab Antal püspök úr születésének századik évfordulójára. cs.t.

1983 szeptemberében kezdtem a teológiát, és mindjárt az első héten mennem kellett, ministrálni Dr. Jakab Antal püspök úrnak. Ő minden reggel egyedül misézett a püspöki kápolnában, és  az első éves kispapok mentek névsor szerint egyenként ministrálni neki. A névsor elején voltam, kellett is mindjárt mennem reggel korán a püspökségre. Férfiasan most már be merem vallani, hogy bár templomba járó ember voltam, valahogy a ministrálás az életemből kimaradt; nem szerettem szerepelni, fontoskodni, inkább megálltam a templomban hátul, csendesen - így nem is tudtam egyáltalán ministrálni. Persze nagyon hamar kiderült, hogy a püspök úr latinul misézik, és a nép híján a válaszokat az egyetlen kispap kellett mondja. Addig latint, mivel reálszakon végeztem, egyáltalán nem is tanultam, így egyből kivert a veríték, mikor a misekönyvet megláttam az oltáron. Elkezdődött a szentmise, és hihetetlen zavaromban, elkezdtem össze-vissza lapozni a misekönyvet, még olvasni is elfelejtettem, de ő jóságosan segített, megvárta, míg makogva kiolvasom a válaszokat. Mérhetetlen zavarban voltam, de azért csodáltam a püspököm hihetetlen önuralmát: ahogyan a szentmisét, szépen, csendesen - úgy, mint ki az Isten színe előtt áll - befejezte, majd letérdelt hálát adni. Én is letérdeltem, és meg voltam győződve, hogy az én papi életutamnak vége, mert szépen el fognak tanácsolni.

A püspök az ima után, lassan felkelt, szólt, hogy várjam meg, aztán kacsázó lépteivel eltűnt a szobájában, majd egy csodálatos szép naranccsal tért vissza, és szó nélkül átnyújtotta nekem. Meg voltam döbbenve, nem szidott, nem alázott meg, sőt szóvá sem tette ügyetlenségemet. Öt évet dolgoztam a teológia előtt, egy évet lent a bányában, ennél sokkal kisebb hibákért milyen sokat veszekednek az emberek, kint a világban? Számomra egyszerűen hihetetlen volt ez a határtalan önuralom, belső nyugodtság, ahogyan viselte az én tudatlanságomat. Óriási hatással volt rám püspököm jósága, csendes, szó nélküli szeretete. Azon a héten kívülről megtanultam az összes választ a latin szentmisére, így hétvégére már minden nagyszerűen ment. Nem hiszem, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel el tudta volna ezt érni velem.
Persze, még ezen a héten az is kiderült, hogy furcsa kacsázó járása, a börtönben viselt láb bilincsein lógó vasgolyó hurcolásától alakult ki. Nem emelte fel a lábát, szinte a földön húzta, mintha még mindig a csontjaiba vágott volna a Krisztus szeretetéért viselt bilincs. Nem beszélt a börtön éveiről, talán egyszer, akkor is csak úgy viccesen, megemlítette, hogy fül-orvosnál volt, és azok a komoly műszereikkel megállapították, hogy ólommal szennyezett a hallószerve, és meg is kérdezték, hogy nyomdában dolgozott? Vidám hangját szinte most is hallom, ahogy kacagva mondta: "Nem én sokkal mélyebb kapcsolatban voltam az ólommal, lent dolgoztam évekig a bányában."
Szememben, bár nálam alacsonyabb volt, mégis óriásinak tűnik. Büszke vagyok rá, hogy Krisztus nagy papi családjába ő fogadott be, ő szentelt fel. Jó vele egy csapatba tartozni, az ő lelki nagycsaládjának tagjának lenni. Most is, ha rá gondolok, betölt a belőle áradó határozottság, csendes alázatos konokság, az a fény, mely mindent olyan egyszerűvé tesz. Személye, számomra garancia volt az Evangélium hitelessége mellett.
Élő szenttel nem igen találkoztam, de úgy gondolom Jakab Antalt megismerve, hogy nagyon jó lehet közéjük tartozni. Kicsinységem tudatában szeretnék majd egyszer melléje ülni annál a nagy asztalnál, hol nincs első és utolsó vendég, melyet Isten azoknak terít, kik szeretik őt.
Pappá szentelő püspököm iránti őszinte szeretettel,
Böjte Csaba OF

SZABÓ M. ATTILA  - Székelyudvarhely, 2021

Tisztelettel értesítem az olvasót, hogy 599 oldalon elkészítettem Medgyes város krónikáját és adattárát.  A kötet  első pár oldalát mutatóban, alább közlöm. A kézirat kiadása, jelentkezők, források  hiányában, még várat magára.  A szerző

MEDGYES VÁROS KRÓNIKÁJA ÉS ADATTÁRA

Medgyes város ismertetése

Medgyes dél-erdélyi, megyei jogú város, municipium, románok, magyarok, németek, zsidók és cigányok által lakott város, a Nagyküküllő mindkét partján lévő teraszon fekszik, 7,5 km hosszúságban, átlagos tengerszinti magassága 330 méter. Medgyes névváltozatai: románul Mediaş Medieş; magyarul Medgyes; németül Mediasch, Medwisch [in Weinland, Königsboden]; szászul Medwesch, Medeš, Medveš; Mediasch, Medwisch [in Weinland, Königsboden] szlovákul Megyeš, újlatin Mediopolis; A város legmagasabb pontja a város észak-nyugati részén, 555 méteren emelkedő Wewern tető. A Nagyküküllő rövid, kis vízhozamú patakok vizét veszi fel, ilyen a Muzsnai patak, a Wewern, Szentiváni patak, az utóbbi vizét egy völgyzárógát fogja fel, tavat képezve.

Medgyesnek 264 utcája van, 91,5 km. hosszúságban. GPS koordinátái: 46.167 É, 24.35 K. Nagyszebentől 56 km, Kolozsvártól 124 km, Dicsőszentmártontól 25 km, Marosvásárhelytől 61 km, Brassó 156 km, Segesvár 39 km és Székelyudvarhelytől 85 km távolságra van. Közlekedési viszonyai jók, itt halad el a Nagyvárad-Brassó kettősvágányú villamosított vasútvonal, Kiskapusról Nagyszeben felé van leágazása. Keletről nyugat felé a DN 14 számú műt szeli át, észak dél irányába Radnótot Fogarassal a DN 14A műút köti össze. Területe 62,62 km². Népességének alakulását lásd az alábbi táblázaton.

A település első írásos említése 1267-ben történik, szász-német város a középkorban a dél-erdélyi Királyföld része és autonómiájának részese.

A város jelentős kézműves, kereskedelmi központ, 37 céh járult hozzá fejlő­déséhez, az itteni országos és helyi vásárok híresek. A céhrendszer megszűntével, a 19. század végén a gyáripar kezd jelentőséggel bírni. Az élelmiszeripar, a bőripar, textilipar, fémmegmunkálás egyre nagyobb teret foglal el. 1909-ben Kissármáson dr. Papp Károly kálisó után kutatva, metángázra bukkant. A földgáz meghatározó eleme lett az erdélyi gazdasági fejlődésnek. Medgyesre hosszas huzavona után 1917-ben vezették be a gázt, előbb világításra, majd fűtésre használták, később az ipar is felismerte értékét. A 20. század elején Medgyesen az ipar fejlődését a földgáz alapozta meg. A város történetének vázlata a mellékletben található: Medgyes történeti kronológiája címen.

A város etnikai képe változatos, a település meghatározó népcsoportja a németség volt, sokáig ők alkották a többséget. A magyarság csak lassan tud teret nyerni, annak ellenére, hogy 1920-ig a város a Magyar Királyság része, a magyarok itt kisebb­ségként szerepelnek. A magyarság számának emelkedését az ipar fejlődése segítette elő. A környező vidékek (a Küküllők mente, Székelyföld) magyarjai a jobb élet reményével költöztek ide, az itteni gyáraknak lettek megbecsült alkal­mazottai. A bécsi döntés, a második világháború a város magyarságát megviselte, ekkor több mint ezerrel csökken lélekszámuk. Az 1948-as államosítás, a meglévő iparvállalatok bővítése, modernizálása újabb munkástömegek érkezését jelen­tette, ezek közül nem kevés a magyar nemzetiségű. Az 1989-es változások a medgyesi gyáripar fokozatos sorvadásához vezetett, a meg­gondolatlan priva­tizálások sora olyan kezekbe adta a vállalatokat, melyek csak a jelenben gondolkodtak, mihamarabbi profitszerzés vezérelte őket. Politikájuk a vállalatok csődeljárások következtében megszűntek. A valamikori jól felkészült szakember-gárda szétszé­ledt.

Az évszázadok alatt közigazgatási hovatartozása ekként változott: Medgyes Szék, 1380 Medgyes és Selyk szék székhelye, 1534 Civitas, Szabad Királyi Város; 1587-1589 Küküllő vármegye; 1785-1790 Szeben m.; 1800, 1817, 1827, 1839 Sedes Saxonicalis Mediensis; 1850-1854 Nagyszeben katonai vidék, Medgyesi kerület; 1854-1860 Nagyszebeni kerület. Medgyesi járás; 1873 Medgyes Szék; 1877-1918 Nagyküküllő vármegye szabad királyi város, rendezett tanácsú város; 1919-1938 Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1938-1940 Ținutul Mureş, Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1941-1950 Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1950-1952 Regiunea Sibiu, raionul Mediaş oraș regional, 1952-1960 Regiunea Stalin raionul Mediaş; 1960-1968 Regiunea Brașov raionul Mediaş, oraș regional. 1968 Szeben megye, municipium. (Szabó M. Attila: Erdély, Bánság és Partium történeti és közigazgatási helységnévtára I. II. kötet, 2003.)

Források  - a Krónikában felsorolt események, történések forrása a városban megjelenő hetilapok fellelhető számai.

Az első medgyesi magyar hetilap, Medgyesi Újság címen, mint társadalmi hetilap, 1905. december 24-én kerül az olvasók kezébe. Sajnos ezt a számot nem sikerült fellelni. Ezen a címen a medgyesi hetilap 1916 júniusáig jelenik meg, majd a háborús viszonyok között 1918-ban kerül ismét az olvasókhoz, ekkor, 1918. május 5-től december 25-ig címe Medgyes és Vidéke. Az új hatalom megszünteti a lapot, újjászületése 1934-ben következik be, új címe Medgyesi Lapok, október 21-én hagyja el a nyomdát. Rövid életű nyomdatermék ez, II. Károly király által bevezetett diktatúra vet véget a Medgyesi Lapoknak 1938. július 3-án. Ezzel véglegesen megszűnt a medgyesi magyar nyelvű sajtó.

1930-ban a medgyesi római katolikus plébánia adott ki havi kiadványt Plebánia címmel, ebből 11 szám jelent meg, a novemberi és decemberi összevont példány lett.

A Medgyesi Újság 1906-os II. évfolyama 49 lapszámot tartalmaz, az lapoldalak nagysága 40x29 cm a lap fennállása idején mindvégig, főszerkesztő Ny. Csiky József, felelős szerkesztő és laptulajdonos B. Mihály Bertalan. Főmunkatársak április 16-ig Tutsek Lipót, július 9-ig Schönberg Jenő. A lap vasárnap jelent meg, általában 6 oldalon, március 12-től az év végéig pedig hétfőn. A szerkesztőség március 4-ig a Hosszú utcában (ma Petru Rareș) van, majd a Főtérre költözik a Piactér 14-15 címre. A lapot 1906. július 30-ig a dicsőszentmártoni Hirsch nyomda állítja elő, majd nyomdát váltanak, a lapot az erzsébetvárosi Heinz Mihály - Nemes utca 108 - készíti.

Az 1907-es III. évfolyam a gyűjteményben 51 lapszámmal következik. Hétfőn jelenik meg 8 oldalon, 1907. június 16-tól vasárnap kerül az olvasó kezébe, főszerkesztő Ny. Csiky József, felelős szerkesztő és laptulajdonos B. Mihály Bertalan, Takáts József dolgozótárs, 1904. április 1-től főmunkatárs Szenkovits Kálmán, második főmunkatárs május 13-tól Kazatsay Mihály, október 20-tól segédszerkesztő Bodonyi Sándor. A szerkesztőség a Piactéren a 14-15 szám alatt volt, az említett Heinz Mihály nyomda 1907. április 8-ig állította elő, április 15-től az erzsébetvárosi kereskedelmi szövetkezet végzi a lap nyomdai munkáját. 1907. június 16-án ismét nyomdaváltás, ettől kezdve a medgyesi Reissenberger G. A. cég a lap nyomdája.

Az 1908. IV. évfolyam 40 lapszámot tartalmaz. Társadalmi hetilap, vasárnap jelenik meg, felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan. A szerkesztőség augusztus 16-ig Farkas utca (ma Brătianu) 23 szám alatt, augusztus 30-tól elköltözött a Vasút utca 7 alá (ma str. Unirii). Terjedelme 4 vagy 6 oldal. Május 7-től október 4-ig az első oldalon: felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, belső munkatársak Bodonyi Sándor és Varga Károly. Október 11-től az év végéig felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, főmunkatárs Varga Károly.

Az 1909. V. évfolyam lapgyűjtemény 52 darabból áll. Megjelent hetente vasárnap, felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, főmunkatárs Varga Károly, szerkesztőség címe Vasút utca 7 szám (ma str. Unirii). A lapot a medgyesi Gustav Albert Reissenberger nyomda állítja elő. A lap oldalszáma 6 oldal, ritka kivétellel. Az utolsó oldalon a helyi cégek hirdetései, reklámjai kaptak helyet. Kiadó a Reissenberger G. A. nyomda. A szerkesztésért felelős a kiadó nyomdatulajdonos.

Az 1910. VI. évfolyama 52 lapszámot ad a kezünkbe, hiányzik ebből a 2. és a 24. szám. Megjelenik minden szombaton. A lap felelős szerkesztője B. Mihály Berta­lan, főmunkatársa Varga Károly. A szerkesztőség, mint az előbbi évben most is a Vasút utca 7 szám alatt van. A Társadalmi hetilapot a medgyesi Reissenberger nyomda készíti. A szerkesztésért felelős: a kiadó nyomdatulaj­donos. A lap 6 oldalon jelent meg, kivétel a november 12-i szám 8 oldala, ebből két oldal reklám.

Az 1911. VII. évfolyam teljes gyűjteménye, 52 szám állott rendelkezésünkre. Ebben az évben a szerkesztőség nincs feltüntetve. Szombaton, majd február 12-től vasárnap jelenik meg 6 oldalon, a júliusi példányok 4 oldalon. A szerkesztőség a Vasút utca 7 száma alatt. Szeptember 10-én megjelenik a Medgyesi Újság 300. száma. Január 21-én a Medgyesi Újság szerkesztőségébe belépett főmunka­társként Csiky József református lelkész.

Az 1912. VIII. évfolyam lapgyűjteménye 50 lappéldányból áll. A szerkesztésért felelős a kiadó-nyomda tulajdonos. Főmunkatárs: B. Mihály Bertalan. A nyomtatja a medgyesi Reissenberg nyomda. 6 időnként 8 oldal a terjedelme, az utolsó oldalak a reklámoké. Egyedi árusításban 16 fillér.

Az 1913. IX. évfolyam 50 lapszámot tartalmaz. Hiányzik a 4. január 26-i szám. Vasárnap jelent meg 6, oldalon időnként 4 oldalon. A szerkesztésért felelős: a kiadó-nyomdatulajdonos. Szerkesztő: Csiky József. Főmunkatárs B. Mihály Bertalan. A szerkesztőségi iroda a Vasút utca 7 szám alatt. Nyomatott Reissen­berger G. A. könyvnyomdájában, Medgyesen.

Az 1914 évi 10. évfolyam 34 lapszámot ért meg. Megjelent vasárnap, előbb 6, majd március 29-től 4 oldalon. A háborús viszonyok miatt augusztus 30-án jelent meg az utolsó ez évi szám. A lap felelős szerkesztője Csiky József, szerkesztő B. Mihály Bertalan, a szerkesztőség a Kő utca 50. I. emeleten volt. (Honterus utca). A lapot a Reissenberger nyomda készítette.

Az 1915. évi XI. évfolyam hiányzik a gyűjteményből.

Az 1916. évi XII. évfolyamból egy számkerült feldolgozásra. Ez 1916. június 4én jelent meg mindössze 2 oldalon. Társadalmi hetilapként jelöli magát. Felelős szerkesztő Csiky József, kiadó Reissenberger könyvnyomdája Medgyesen.

Az 1917. évi XIII. évfolyam számai nem voltak fellelhetők.

Az 1918. évi XIV. évfolyam első lapszáma 1918. május 5-én jelent meg, új lapcímmel: Medgyes és vidéke. 34 lapszáma jelent meg vasárnaponként. Szer­kesztőség tagjai: Reissenberger H. Otto főszerkesztő, munkatársak dr. Kazatsay Mihály, Nagy Iván, P. Bíró Benedek. Szerkesztősége a Nagypiac-tér 28. szám alatt volt. A beköszöntő lappéldány mindössze 2 oldalas, a későbbiek 4 oldalon, a legutolsó kettő 2 oldalon. A november 17-i lapszám technikai okok miatt csak két oldalon jelenhetett meg. Ekkor a szerkesztőség tagjai: szerkesztő Kazatsay Mihály, munkatársak Nagy Iván, P. Bíró Benedek és dr. Sziklay Dezső voltak. Egyes szám ára 30 fillér. A lap utolsó száma december 12-én jelent meg 2 oldalon. A kialakult politikai, katonai és gazdasági helyzet miatt a lap beszüntette megjelenését. A medgyesi magyarság 1934. október 21-ig magyar nyelvű lap nélkül maradt.

1934. október 21-én, a kedvező belpolitikai helyzetet kihasználva, a medgyesi magyarok új hetilappal gazdagodnak. Megjelenik a Medgyesi Lapok első száma, 4 oldalon. A 11. szám terjedelme 6 oldal. A hetilap magát a magyarság érdekeiért küzdő független magyar lapnak nevezi. Főszerkesztője Sz. Nagy Sándor, Medgyes város alpolgármestere. 1934. november 11-től a belső lapokon ez a szöveg jelenik meg: Medgyesi Lapok Felelős szerkesztő és kiadó SIMON LÁSZLÓ Független magyar hetilap. Megjelenik minden vasárnap. A szerkesztőség és a kiadóhivatal címe Mediaș - Medgyes Piața Regina Maria (Kispiac, Pța 23. Aug. Piața G. Enescu) Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. A 2. Szám szerdán, a 3. Szám szombaton, az 5-ik számtól vasárnap jelenik meg. A lap első számát a marosvásárhelyi Tip. Trassylvania nyomda állította elő. Ez a szám cenzúrázott volt. A 2. Számtól kezdve a lap nyomása a dicsőszentmártoni Cartea Românească cégnél történik.

1935-ben a Medgyesi Lapoknak 48 száma jelent meg. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor, felelős szerkesztő és kiadó Simon László, a lap magát a magyarság érde­keiért küzdő független magyar lapként határozza meg. A szerkesztőség címe: Piața Regina Maria. A II. évfolyam vasárnap, majd szeptember 9-től hétfőn jelenik meg a dicsőszentmártoni Cartea Românescă nyomda gondozásában. 1935. július 7-én a 27.-28. szám, 1935. október 7-én a 39-40. szám, az 1935. november 11-én összevont számként 4 oldalon jelent meg.

A Medgyesi Lapok 1936. évi, III. évfolyama 20 száma került feldolgozásra, 1-19. szám dupla, a 20. május 25-én megjelent szimpla szám. Címlapján a lap célki­tűzése: a magyarság érdekeiért küzdő független magyar lap. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș, Piața Regina Maria. A belső oldalon: Medgyesi Lapok független magyar hetilap, felelős szerkesztő és kiadó Simon László, megjelenik minden vasárnap. Egyes szám ára 4 lej. Lapunk szerkesztősége és kiadóhivatala a Brătianu ucca (sic!) 22 szám alá (Magyarházba) költözött. Nyomda Cartea Româneasca Diciosânmartin.

1937. a Medgyesi Lapok IV. évfolyamát április 26-án hétfőn jegyzik 1-15 sorszám­mal 4 oldalon. Egy példány ára 5 lei. A címlapon: magyarság érdekeiért küzdő független magyar lap. Május 9-től Mediaș-Medgyes és környékének független magyar lapja. A szerkesztőség és a kiadóhivatal: Mediaș, Magyar Ház str. Brătianu nr. 22. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. A gyűjtemény összesen 48 lapszámot tartalmaz. A június 26-i lapszám dupla (22-23), a lap nyomdája Cartea Românească Diciosânmartin. Május 9-től az év végéig a szerkesztőség címe Mediaș, Magyar Ház, str. Brătianu 22, kiadóhivatal „Pax” str. Păstorilor de sus Nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. Május 31-től szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș-Medgyes „Pax” str. Păstorilor de sus nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata.

1938-ban a Medgyesi Lapok utolsó évébe érkezett. Számára kedvezőtlen időszak következik. 1938. február 10-én II. Károly király egyszemélyes diktatúrát vezetett be. A Medgyesi Lapokhoz hasonlóan számos napilapnak és hetilapnak jelentette ez a véget. A Medgyesi Lapok Mediaș – Medgyes és környékének független magyar lapja. V. évfolyam 6, illetve 4 oldalon. Egy szám ára 5 lei. Az 1938-as évfolyam mindössze 10 lapszámot tartalmaz. Szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș-Medgyes „Pax” hitelszövetkezet, str. Pastorul de sus nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. Prim redactor – Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. Nyomtatott a diciosânmartini Cartea Românească nyomdában. Június 5-től a 8. Számtól a központi szerkesztőség és kiadóhivatal Diciosânmartin­ban van. Ugyanekkor a címlapon Dir. Resp. și Editor. – Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. Az utolsó 10. szám 4 oldalon július 3-án jelenik meg. Ettől kezdve, jó ideig megszűnik a magyar sajtó Medgyesen.

Medgyesen 1930-ban a medgyesi római katolikus egyház Plebania címen, 4 oldalon, magyar- és németnyelvű havilapot adott ki. A címlapon hitközségi értesítő – Kirchengemeinde Anzeiger szerepel. Kiadja és szerkeszti a római katolikus lelkészi hivatal. A lap az egyházmegyei Főhatóság engedélyével jelenik meg. A 7-ik számig felelős szerkesztő P. Máthé Benvenut római katolikus lelkész. A 8. számtól P. Máthé Benvenut helyét Kelemen Ágoston római katolikus lelkész veszi át. A 9-ik számtól a felelős szerkesztő neve nem jelenik meg. A 11-12 szám összevonva jelenik meg. Ezzel a lap meg is szűnik. A lap nyomdai munkáit a medgyesi Recker nyomda végezte.

Krónikánk forrását a feldolgozott 647 lapszám anyaga képezi. Ebből képet alkothatunk a korabeli Medgyes gazdasági, társadalmi, művelődési életéről. Tanúi lehetünk az itteni gyár- és üzemalapításoknak, a vasút fontossága növeke­désének, a földgáz felfedezésének, a földgáz-vezetékek hossza növekedésének. Betekinthetünk az itt élő magyarság mindennapjaiba. Megismerhetjük civil szervezőseiket: a magyar polgári kört, az olvasókört, a magyar dalárdákat, szín­játszó köreiket, a magyar kaszinót, a Farkas utcai Magyar Ház tevékenységét, a magyar tízesek szerveződését, a magyar iskolákat, római katolikus, a református és az unitárius egyház ténykedését, a temetkezési segélyzőt.

A medgyesi magyar lapok nyelvezetéről, helyesírásáról megjegyezzük, hogy a múlt század eleji szóhasználatot követi, szenvedő igék sokaságával találkozhatunk: a tatik-, tetik végződéssel, pl. okoztatik, fordíttatik. Több esetben használatos volt a cz. A lap cikkeit csak nagy ritkán látja el a szerző kézjegyével. Hatáskeltő, hangzatos kifejezések nem ritkák a tudósításokban: elsőrangú, fényesen sikerült, impozáns, óriási, zsúfolásig megtelt, nagyszabású stb.

          A Krónika végén mellékletet talál az érdeklődő, itt szómagyarázatokat illesztettünk be egyes fogalmak könnyebb megértése céljából. Medgyes történeti kronológiája segít tájékozódni a város több száz éves történetében, különös tekintettel a település magyar kapcsolataira. Végül mellékeltünk egy helység­névtárat, abból a célból, hogy megkönnyítsük az eligazodást a magyar, román és német (szász) helynevek világában.

Ezt nyitni: https://szabo.adatbank.transindex.ro/

A Krónika forrásanyagát a kolozsvári Egyetemi központi könyvtárból vettük, itt külön köszönettel tartozunk Kovács Eszter kolozsvári Egyetemi Könyvtár olvasó­szolgálata osztályvezetőjének, munkánk támogatójának. Jelentős segítséget kaptunk az Arcanum adatbázistól, valamint Alexandru Munteanu-tól a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum­ könyvtára vezetőjétől. Hálával és köszönettel tartozom Iván József kolozsvári mérnök-informati­kusnak a Krónika kéziratának szerkesztésében nyújtott hathatós segítségéért, valamint Gazdag Sándor medgyesi jogásznak.

Tisztelettel ajánlja munkáját a Krónika adatainak összegyűjtője, Szabó M. Attila történész, a magyar kultúra lovagja, Medgyes város 32 éven át, volt lakója.

Medgyes város pecsétje az 1700-as években       

1906. január 1.

A medgyesi Musikverein [Zeneegylet] karácsony másodnapján nagyhatású hangversenyt rendezett.

A múlt hó 24-én érkeztek vissza huszárjaink Hátszegről, míg a szebeni huszárok és a gyalogság további intézkedésig, ott maradtak.

Hetedik éve, hogy megalakult Kiskapus és Sálya községek körletében egy hitelszövetkezet. A nép fillérjeiből magtakarított forgalmi tőke 20.000 koronát tesz ki, és a megszorult emberek 6%-os kamat mellett juthatnak pénzhez.

A földművelési miniszter az erdélyi, nevezetesen a Küküllő-menti boroknak külföldön óhajt piacot teremteni.

Gázvilágításunk. A medgyesi gázgyári épületek a Badergasse [Fürdő utca, ma str. Turnului] végénél lévő marhavásártér mellett, a Küküllő partján épültek. A telepen három épület van: a gázfejlesztési telep, a gáztartány és melegítő kamara, végül a gázmester lakása. A gázgyári épület legnagyobb helyisége a kályhaház, ahol két nagy kályhában fejlesztik a világítógázt. Az egyik kályha 5, a másik 3 retortával működik. A gáz, a kőszénnek légnélküli. magas fokú hevítésénél fejlődik, amidőn is a kőszén szétbomlik a következő gázalkatrészekre: benzol, althylen, butylen, acetylen és propylen, amelyeknek vegyülete adja a világítógázt. A gázt ezután tisztítási folyamatnak vetik alá. A tisztítószekrényekből, már teljesen tiszta gáz kerül ki, mely már a gáztartóba kerülhetne, azonban elébb a gázórán vezetik keresztül, mely a termelt gáz mennyiségét mutatja. Mielőtt a gáz a városi hálózatba jut, ismét visszakerül a főépületbe, ahol a városi hálózat nyomását egyenletesen tartják. Az üzem fenntartási személyzet áll a gázmesterből és négy fűtőből, míg a főfelügyeletet a városi tanács gyakorolja, szakszerűen. Az összes költségek a gázgyárral kapcsolatban, közel egynegyed millió koronát tesznek ki. A városi utcai hálózat hossza, eddig 4-5 km. Alkalmazásban vannak 200, 175, 150, 100, 80 és 50 mm átmérőjű öntöttvas csövek, melyek kanóc és míniummal vannak tömítve. A csövek a földben 100-150 cm mélyen vannak elhelyezve, szakaszonként gáztolattyúval zárhatók el. A lakóházakba a bevezetés rendszerint a pincén keresztül történik s az egyes lángokhoz való elosztás előtt, a vízzel töltött gázórán megy keresztül. A világítás módjai különbözőek. Medgyesen általánosan használatban vannak az Auer égők, ezek óránként 80-100 liter gázt fogyasztanak és 60-110 normál gyertyafény erősséget adnak. Az utcáink lámpái Auer égőkkel vannak ellátva és oly intenzív világítást nyújtanak, hogy panasz nem érhet érte. A városunkban a gázt, még fűtés és főzésre is használják, az e célból kapható csinos kályhák és kemencék által. Végül: az egész városon kiépített hálózat hossza 15 km, a fogyasztók száma, jelenleg 300, és a naponként elfogyasztott mennyiség 600 m³.


Köszönettel tartozom feleségemnek, Anikónak, aki dolgozatom elkészítésében mindvégig támogatott és biztatott.


* * * * * * * * *

BLU201205-7807-1810