Spaller Árpád

A COMMITTE FOR HUMAN RIGHTS IN RUMANIA  

(CHRR, (Romániai  Emberi Jogokért Bizottság) SAJTÓJA - 1976 – 1989.

                  A szervezet megalakulásának rövid ismertetése[1]

A Romániai Emberi Jogokért Bizottság 1976-ban az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar származású fiatalok spontán csoportosulásából alakult meg. A fiatalok tüntetést szerveztek a román ENSZ Misszió New-Yorki épülete elé. A tüntetés előtti napon a New York Times-ban, hirdetés formájában ismertették az erdélyi magyarság súlyos helyzetét, és közölték követeléseiket, miszerint az amerikai kormány következetesen álljon ki az emberi jogok védelme mellett és gyakoroljon nyomást a román kormányra a két és félmilliós erdélyi magyarság emberi jogainak tiszteletben tartása érdekében. A hirdetést 1976. május 7-én jelentették meg, egyben a másnapi tüntetésen való részvételre buzdítva a New Yorkban és környékén élő magyarságot. A tüntetés 2500 magyar részvételével a vártnál sikeresebb volt. A hirdetés és a tüntetés célja az volt, hogy felkeltse a figyelmet a Romániában elő magyar kisebbség jogfosztott helyzetére.

                                                                                           folytatása itt >>> A_CHRR_sajtoja_-Spaller.docx

„Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem”

Ady Endre emléke

  „Nem szűnő riadó a sosem szűnő harcra Ady Endre arca.”

(Magyari Lajos Ady Endre arca)

1919. január 27-én délelőtt ¾ 9-kor a budapesti Ligeti Park Szállóban meghalt Ady Endre. A déli órákban újságosok, lapkihordók kiabálták a hírt a körúton.

A halott költő ágya mellett Móricz Zsigmond már fogalmazni kezdte Ady Endre a ravatalon szövegét, Ferenczy Béni az ágy mellett ülve már rajzolta Ady a halottas ágyon portréját, Vedres Márk készítette a halotti maszkot. Miután a szobrász elkészült a halotti maszkkal, Móricz Zsigmond az ápolónő segítségével felöltöztette Adyt a sötétszürke ruhájába, ez volt a hűséges barát utolsó szolgálata. Eközben Kóber László grafikus a Vörös Lobogó című lap számára lerajzolta Adyt a halottas ágyon, röviddel ezután Landau Erzsébet fotós le is fényképezi, ez a két hiteles arckép készült a halott költőről. „Az éjjeliszekrény villanylámpájának zöld üvegernyője egy megbékélt, elpihent harcos csodálatos szépségű elsimult,e szinte derűs arcra verődött”- írta a hű erdélyi barát, Franyó Zoltán. („Oh, nagyon csúnyán éltem,/ Oh, nagyon csúnyán éltem,/Milyen szép halott leszek,/ Milyen szép halott leszek./ Megszépül szatír arcom,/ Megszépül szatír arcom,/ Mosoly lesz az ajkamon,/ Mosoly lesz az ajkamon.”(Az utolsó mosoly c. verséből) Ezek után Móricz és Babits Mihály a díszsírhelyről egyeztettek, ki is jelölték a Kerepesi temetőben Jókai sírjával szemben. A temetést január 29-ére időzítették, a nemzet nagy halottjának búcsúztatását szervezni kezdték, a búcsúbeszédet fogalmazták. „Sirály volt a bús magyar vizeken”- így búcsúztatták az esti lapok. A költő negyvenkét éves volt.

    Ki volt Ady? „Vagyok, mint minden ember, fenség / Észak fok, titok, idegenség”, vallotta maga a költő. Született a Szilágy megyei Érmindszenten 1877. november 22-én, meghalt Budapesten 1919. január 27-én. Életműve hatalmas, 1300 vers, 340 novella, 3000 cikk, 1800 levél, s ki tudja még, mi rejtőzik itt-ott? Mindezt mintegy húsz év alatt írta meg. „Agyveleje szüntelen munkában volt”- mondta róla Móricz Zsigmond. Versfaragványait eldobta, csak a letisztázott szövegeit tartotta meg. Szerkesztőségi szobákban, kávéházi asztalokon, szállodai íróasztalokon írt, saját otthona csak 1915 után volt felesége, Csinszka (Boncza Berta) jóvoltából a pesti Veres Pálné utcában.

folytatása itt >>> Ady_es_Varad_SBE.docx

Csejtei Dezső

A pozsonyi csatától a jaltai paktumig

    Mi mindent követett el a Nyugat e régió ellen bő ezer év alatt?

Néhány nappal ezelőtt egy dán filmben az alábbi jelenetre lettem figyelmes. Egy telefonos elsősegély-központban rendőr veszi az üzeneteket. Betelefonál egy illető, akit kifosztott egy, a kocsijába édesgetett prostituált. Személyleírásáról a kárvallott csak annyit tud mondani, hogy „nem dán”, de valami ahhoz hasonló. „Akkor kelet-európai?” - kérdez vissza a rendőr; s ebben nagyjából meg is egyeznek.

A történet ezután más szálon fut tovább, de ez a rövidke jelenet mélyen elgondolkodtatott. Nem ismerem ugyan a koppenhágai prostituáltak pontos etnikai összetételét; biztosan akadnak közöttük szép számmal kelet-európaiak is, de feltételezem, hogy voltak ott más nációbéliek is bőven. Az viszont feltűnő volt, hogy a közrendőr, ha nem dán illetőségű prostiról van szó, rögtön egy kelet-európaira gyanakszik. Merthogy mi „olyanok” vagyunk. A film készítői talán nem is sejtették, hogy e rövidke mondattal egy egész régió népességét sértették meg.

Ez a jelenet indította el bennem a következő gondolatmenetet.

Mi, kelet-európaiak a nagy európai és világtörténelemben egy kicsit mindig is prostituáltak voltunk, méltóságunkban megalázott, megfélemlített, megszégyenített népek. Ám ezt a Nyugat részéről ránk rótt szerepet soha nem érdemeltük ki.

Csak egyetlen dologra utalok ezzel kapcsolatban. Dosztojevszkij írja, hogy a Föld a kér­géig át van itatva vérrel, könnyel, emberi szenvedéssel, ami, mellékesen szólva, nem válik fajunk nagyobb dicsőségére. De a földkerekségnek alig van még egy olyan területe, ahol ez a vérrel és könnyel átitatott réteg oly vastag lenne, mint épp itt, Kelet-Európában.

Érték ezt a régiót vad támadások minden irányból: nyugatról (Habsburgok, németek), északról (svédek), keletről (mongolok, oroszok) és délről (törökök), hogy csak a legfontosabbakat említsük, és e terület belső torzsalkodásairól nem is szóltunk.

Az itt gyökeret vert és maguknak hazát teremtő népek néhány rövid, szerencsésnek mondható időszaktól eltekintve szinte állandó élet-halál harcban éltek, a puszta fennmaradásért küzdöttek.

A négy világtáj közül külön figyelmet érdemel a Nyugat. Mégpedig azért, mert attól kezdve, hogy az itt megtelepedett népek megszerveződtek, öntudatra ébredtek, a végső tájékozódási pontot csaknem mindig a Nyugatban vélték megtalálni, oda akartak „tartozni” (kivéve talán néhány balkáni országot). S mit kaptak onnan? Kétségtelenül sok mindent, ami a gazdaságban, társadalomban, kultúrában, műveltségben érték. De nemcsak ezt, hanem oly mértékű erőszakot, kizsákmányolást, alávetettséget is, amely párját ritkítja. Így a mérlegvonásnál erről sem szabad megfeledkezni.

Az alábbiakban ez utóbbi oldal néhány eseményének felidézésére szorítkozom. A kelet-európai államok többségét szinte már megszületésük pillanatától halálos veszély fenyegette.

A leginkább ez talán minket, magyarokat sújtott, gondoljunk a pozsonyi csatára (907), a győzelem a kiirtástól mentett meg bennünket. De a lengyelek sem voltak sokkal jobb helyzetben.

S az ellenünk irányuló, hódító háborúk abban a pillanatban újraindultak, mihelyt itt valahol megingott a központi államhatalom.

A Nyugat a középkor századai során főleg két szempontból használta ki Kelet-Európát: először a nyersanyagokat illetően (nemesfémek, később élelmiszerek, gabona, bor, élőállat és a többi), aztán pedig úgy, hogy ezt a területet afféle védőzónának, golyófogónak tekintette a távolabbról jövő támadások tompítására, kivédésére; először a mongolok, később a törökök, majd az oroszok ellen. A mongol invázió idején, a végzetes muhi csata után (1241) II. Frigyes osztrák herceg a hozzá menekülő IV. Bélát fogadta ugyan, de látva a meggyengült, megvert királyt, lecsapott rá: katonai segítség helyett három magyar vármegyét nyomban Ausztriához csatolt; Moson, Sopron és Locsmánd vármegye határain túl az osztrákok bevonultak Kőszeg és Győr várába is. De Frigyesnek ennyi sem volt elég, készpénzt, továbbá nagy értékű arany- és ezüstedényeket is kizsarolt a kétségbeesett uralkodóból.

Érdekei önző érvényesítésében még a vallási összetartozás sem akadályozta a Nyugatot. 1444-ben a török csapatokat genovai segítséggel hajózták át Európába, majd pedig, mindennek betetőzéseképpen, a „legkeresztényibb király”, a francia I. Ferenc az úgynevezett cognaci liga (1525) keretében a szultánt rábírta a Habsburg-birodalom megtámadására. Az, hogy közben Magyarországot eltiporják, csekélységnek számított.

Ettől kezdve a régió a nyugat-európai politikai játszmák kedvenc terepévé vált. Mesterien alkalmazták a húzd meg, ereszd meg! elvét; mindig csak annyi mozgásteret engedtek – például a törökök kiűzése apropóján –, amennyi az érdekeiknek megfelelt.

Ilyen volt a rossz emlékű vasvári béke is (1664), amely Habsburg részről a Szentgotthárdnál tönkrevert oszmánoknak nyújtott megmagyarázhatatlan előnyöket és kedvezményeket.

Aztán beköszöntött a nemzeti újjáébredés, a nacionalizmus korszaka. Nyugat-Európa nagyobb országai dicsőségben élték meg – gondoljunk a francia forradalomra –, a mi fertályunkon azonban ugyanezt jobb esetben is erős ellenérzéssel fogadták. Soha nem felejtem hajdani történelemtanárom szavait: „kedves fiam, jegyezd meg, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa hazafiság, a kis nemzetek hazafisága pedig nacionalizmus”.

Ettől az időszaktól jelent meg a színen a kioktatás jelensége is.

Nincs visszataszítóbb annál, mint amikor a felsőbbrendűségi tudattól áthatott gőgöt az emberbaráti jótékonyság sztaniolpapírjába csomagolják. Az a kioktató hang, amely mondjuk Herder vagy Condorcet írásaiban az Európán kívüli, „civilizálatlan” népekkel szemben hangzott fel, csekély változtatással ránk is vonatkoztatható.

Végül beköszöntött a XX. század, összeomlottak vagy átalakultak a korábbi soknemzetiségű birodalmak. De az új nemzetállamok létrejöttét ezúttal sem közmegelégedés vagy konszenzus övezte, hanem vaskos igazságtalanságok, olykor népirtásokkal súlyosbított, vad gyűlölködés. Mindennek előidézésében meghatározó szerepe volt a felelőtlen nyugati politikának, amely úgy rajzolta át a régió politikai térképét, mintha csak a kietlen prérin volna.

S aztán, mindennek betetőzéseképp, ott van Jalta (1945), a szégyenek szégyene, amikor könnyed mozdulattal fél Európát koncként dobták oda a keleti zsarnokságnak, mérhetetlen szenvedést okozva ezzel az amúgy is sokszorosan meggyötört, Marshall-segélyben még csak véletlenül sem részesülő lakosságnak.

Amikor pedig a régió egy-egy országa kétségbeesett kísérletet tett a felszabadulásra (1956, 1968, 1980), nagyvonalú ígérgetéseken kívül nem sokat kapott, ők pedig titkon összekacsintottak a zsarnokkal.

Eljött a rendszerváltozás korszaka. Miközben a Nyugat a jól ismert üres szólamokat szajkózta szabadságról és demokráciáról, a régió fölött már keselyűkként köröztek a busás hasznot remélők. Előbb felvevőpiacnak tekintették, ahol, reményeik szerint, a használt, selejtes, rosszabb minőségű cuccaikat is elhelyezhetik. Ehhez társult újabb időkben egyrészt az, hogy a régió katonai felvonulási területnek számít a nagyobb keleti kalandok számára, másrészt pedig az, hogy terepasztallá válunk észvesztő ostobaságaik (illegális migrációval bonyolított népességcsere, cancel culture, gender és így tovább) kipróbálására. S közben a háttérben szüntelenül okít a jóságosnak tetsző hang, mintha csak a Twin Peaksben élnénk.

Vaskos kötetet lehetne összeállítani arról, hogy a Nyugat mi mindent követett el e régió ellen bő ezer év alatt.

Most júniusban viszont újból esélyt kapunk arra, hogy kitörjünk ebből a sok évszázada ránk kényszerített, nyomorúságos prostituáltsorból.

A szerző professor emeritus, a Professzorok Batthyány Körének tagja

Szász István Tas

A VÁSÁRHELYI TALÁLKOZÓ 1937

I. Bevezetés

Ha valóban magától értetődőnek tartjuk a Kárpát-medencei magyarság egységét, amelynek értelmében a magyar kultúra – tehát magyarságunk lényege – egységes, elcsodálkozhatunk azon, hogy a gazdag magyar folyóirattermés „fősodrának” megannyi oldalán – legalábbis tudtommal – nem találkozhattunk erről a meghatározó jelentőségű tanulságokkal járó eseményről szóló, hozzá méltó, átfogó írásokkal a két – a valóságot mértékletesen szólva is nem tisztelő – erről megjelent 30. és 40. évfordulós köteteken kívül. Egy Balogh Béni jóvoltából felfedezett, kiváló és terjedelmes, Susánszky Mátyás Pál szakdolgozata mellett még Cseke Péter nagylélegzetű értekezése, valamint Horváth Sz. Ferenc tanulmányának egy fejezete cáfolja ezt csupán. Jómagam 10 évvel ezelőtt bolygattam meg az állóvizet, és több helyen is megjelent tanulmányom fogadtatása mellett, elsősorban – mint szerencsés helyre született –, s így a szervezőktől fiatal éveiben érdekes információhoz jutott egyik utolsó mohikán, a Hitel folyóirat utóéletével együtt öröklött szolgálatomnak éreztem a Vásárhelyi Találkozó, s benne a 126 éve született Tamási Áron emlékének ébresztgetését. Nem is lehetett ez másként, hiszen a leányfalui Hitel házi múzeumomban naponta ható genius locinak engedve, bele kellett vágnom ebbe a gyűjtő, tisztázó és sajnos ellentétes vélemények kibogozására kényszerítő munkába. Véleményemet nem rejtettem véka alá. A továbbiakban eldönthetik, fiatalkori emlékeim objektív irányba befolyásolták-e azt. Ugyanakkor nyitva hagytam a kaput mindenki számára, hogy maga ítélkezzen, s főleg folytassa, egészítse ki – lehetőleg velem ellentétben – nem a szakmán kívülről, hanem azon belül.

    folytatása itt >>> A_vasarhelyi_talalkozo-_Tasi.doc

Reményi Tibor

A magyarítás lehetőségei és határai a szakmai nyelv(ek)ben

    Bevezető

A hazai nyelvészek egy részének az a véleménye, hogy „…a kevés anyanyelvi beszélővel rendelkező beszélőközösségek…a gazdasági és többnyire politikai erők kényszere alatt értéktelennek, hasznavehetetlennek tekintik saját anyanyelvüket.”

Mi, akik a magyar nyelv ünnepén összejöttünk (2016-os rendezvény - a szerk.), hogy a szakmai magyar nyelv ápolásáról cseréljük ki nézeteinket nyilván nem értünk egyet az előző megállapítással. Sőt, tiltakozunk ellene, és azt sem hisszük, hogy „az» egységes nemzeti nyelvet «nyelvészeti szempontból értelmetlennek látszik félteni.”? Tudatosan szeretnénk megőrizni, tisztán tartani, gyarapítani és védeni, azaz ápolni anyanyelvünket.

          Mielőtt a szakmai nyelv magyarításáról szólnék, néhány példával bemutatom azt a köznyelvi környezetet, amelyben élünk. A következő mondatokat nem én találtam ki (talán nem is tudnám), mindegyiket hallottam a rádióból, tévéből, utazás közben, illetve olvastam a nyilvánosság elé tárt szövegekben.

          A budapesti HÉV vonalain rendszeresen hallható a körülményes, tudományoskodó figyelmeztetés: „Vonataink féktávolsága akár 300 méter is lehet, ezért a vágányokon való áthaladáskor fokozottan vegyék figyelembe.”  Nem lenne jobb helyette egyszerűen így mondani: A vágányokon való áthaladáskor győződjenek meg róla, nem közeledik-e vonat! Vagy: Nézzenek körül, mielőtt átmennek a síneken! Esetleg a régi jó formában: Vigyázz, ha jön a vonat!

         Még néhány „aranymondás”:

•         „Azt sem tudom, kinek a kárára volt megfigyelhető a pártatlanság hiánya.” (Kormánytisztviselő mondta a köztévében.)

•         „a dolgozat tele volt tartalmi hiányosságokkal…” (Tanár néni indokolja az osztályzatot.)

•         „Az egyes képzések szóbeli értékeléseit dokumentált formában kell megtenni.” (Részlet egy auditjelentésből)

•         „…az ilyen módszereknek hála, sok fiatal bűnözővé vált.”          (Rádióriportban hangzott el.)

        Egyetemi tanár nyelvészünk cikkéből idézem a következő mondatokat:

„A »nemzeti nyelv« fogalmához talán leginkább közelítő nyelvészeti kategória a sztenderd nyelvváltozat…”  „Az alapnyelv az a nyelvváltozat, mely elsődleges közösségünket, alapidentitásunkat is szimbolizálja.”  „…a globalizációnak a regionalitást erősítő hatása… virtuális helyi közösségeket védelmez…”

          Kell-e hát féltenünk és óvnunk anyanyelvünket?

Miről is beszélünk?

Mondandóm  középpontjába a következő kérdéseket állítom:

•         Hogyan lehet magyarabbá tenni általában a szakmai/tudományos szövegeket (a beszélt nyelvben, a folyóiratokban, a könyvekben, az elektronikus közlésekben)?

•         Hogyan lehetne jobban (érthetőbben, kifejezőbben, egyszerűbben) lefordítani az ISO (nemzetközi) és EN (európai uniós) szabványokat?

•         Mit nem szabad magyarra fordítani (még ha lehetne is)?

•         Hol és mikor kell(ene) magyarázó melléklettel ellátni a lefordított szakszöveget?

Mielőtt a magyarítás természetszerű határairól és tudatosan felállított korlátairól beszélnénk, szükséges annak megállapítása, hogy miben ne korlátozzuk a beszélt és írott szakmai nyelv magyarságát, magyarosságát. 

Érthetőség, pontosság, nyelvhelyesség, nyelvi logika és stílus tekintetében ne szabjunk határt a szakszövegek magyarságának. Használjuk ki a legmesszebbmenőkig nyelvünk kifejezőkészségét, hajlékonyságát, szemléletességét. Nyugodtan daraboljuk fel a méternyi hosszú, vesszők nélküli angol körmondatokat, állítsuk talpára a tótágast álló idegen szöveget, rövidítsük a terjengősséget, urambocsá’, hagyjuk ki a felesleges félmondatokat, éljünk a jelentésbővítés lehetőségével… 

Ezután számba kell vennün, hogy melyek azok a tényezők, amelyek határt szabnak a szaknyelv magyarításának. Ilyenek:

•         a rendelkezésre álló magyar (szak)szókincs terjedelme, gazdagsága;

•         az adott szakmában és tudományágban szükségszerűen, „kötelezően”, használt idegen kifejezések mennyisége;

•         az új szakkifejezések alkotásának lehetősége, a nyelv önmegújító ereje;

•         a szövegíró vagy fordító személy általános és szakmai műveltsége, anyanyelvi tudása, szókincse és nyelvérzéke;

•         a nyelvápolás és nyelvújítás igénye, szándéka. 

Lássuk hát, mikor ragaszkodjunk a magyarításhoz, és mikor alkudjunk meg az idegen kifejezésekkel, sőt fogadjuk be azokat.

Mondjuk magyarul!

Mondjuk magyarul mindazt, ami egyértelműen, közérthetően és röviden lefordítható:

•         amit lustaságból, figyelmetlenségből vagy fegyelmezetlenségből nem fordítunk le; pl. alternatíva, devalvál, funkció, komplex, kapacitál, karitatív, oktrojál, pozíció stb.;

•         amit tudálékosságunk, előkelősködésünk nem enged magyarul mondani; pl. abszolúte, abszolvál, approximatíve, frekventált, kvalifikált, presszionál stb.;

•         amit a globalizáció tett divattá; pl. approbáció, auditálás, kommunikáció, kompetencia, konszenzus, konstrukció, logó, lúzer, prioritás, privatizáció, validálás, stb.;

•         amiről nem tudjuk, hogy mit jelenthet, járjunk utána, és magyarul tegyük világossá, egyértelművé; pl. akkreditál, dereguláció, diszpozíció, komparatív, konzisztens, kredit, monitorozás, szubszidiaritás stb.

A magyartól idegen szavak és az idegen mondatszerkezetek leginkább a szakmai-tudományos szövegekben terjedtek el. Restség, szakmai gőg, rangmutogatás, nagyképűség és előkelősködés bújik meg a felesleges idegen szavaktól hemzsegő „tudós szövegekben”. Mintha doktori vagy akadémikusi fokozattal szégyellni kellene a szép magyar beszédet…!

Móra Ferenctől idézem a következő finoman csipkelődő mondatokat.

„A pragmatica sanctio-ról is volt egy szép olvasmányunk, mert ez is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam …a gyerekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén.” (Kalcinált szóda)

   Ne akarjunk mindent lefordítani                                                              

Ne akarjuk viszont mindenáron magyarra fordítani a már magyarrá vált és/vagy  szakmailag elfogadott idegen kifejezéseket. Ezeket próbáltam csoportosítani a következők szerint.

•         A köznyelvi használatba is mélyen beivódott, megszokott kifejezéseket: pl. akadémia, digitális, dilemma, dióda, hormon, kardiológia, kemping, majolika, mechanika meteorológia, mobiltelefon, ökológia(?), rakéta, statika, technika, vitamin, stb.

•         Az olyan összetett szavakat, amelyeket magyarra fordítva két- vagy többértelművé válik az eredetileg pontosan körülhatárolt, egyetlen jelentésre lefoglalt kifejezés: pl. fotoszintézis, frekvenciamoduláció, mikrobiológia, rádiófrekvencia, szociolingvisztika, termonukleáris stb.

•         Azt a bevett szakkifejezést, amelyet magyarul csak hosszú magyarázó mondattal lehet visszaadni: pl. dogmatika, geriátria, hiszterézis katalizátor, majolika, mikroelektronika, nanotechnológia, online, rombusz, statisztika, tranzisztor, tirisztor, stb.

•         Az egyes szaktudományok vagy művészeti ágak körében használt, azon belül egyértelmű, sajátos kifejezéseket: pl. allegro, eugenika, fúga, geriátria, impedancia, inkubátor, irracionális szám, kanül, kardiológia, komplex szám, magnetoszféra, szisztolé(s), titrálás, stb.

A magyarítást sokszor a téma, a szövegkörnyezet és a mondanivaló dönti el, mint például a következő esetekben. A diszkrét: általában titoktartó, bizalmas, de a matematikában nem folytonos, megszámlálható. A fixáció mást jelent az elmekórtanban, mást a mechanikában, és mást a fotokémiában. A kvalifikált-at, ha olimpiai nevezésről van szó, így kell hagyni, ha szakemberről, akkor pl. „minősített hegesztő”. A perifériális, ha vérkeringés, maradjon, ha területrendezés, lefordítandó. A periódus a rezgéstanban maradjon, másutt lefordítható, mint időszak, korszak, szakasz. Még számos példát sorolhatnánk. 

A szakszövegek szó szerinti fordítása sok esetben kerülendő. Az idegen kifejezés szó szerinti fordítása értelmetlen vagy nevetséges lehet;  pl. a „capsule pressure gauge” nem „hüvelyes nyomásmérő”, hanem szelencés nyomásmérő. Számos idegen műszaki kifejezésnek megvan a régi, jól használható tartalmi megfelelője, amit a szakma csak így ért, de szinte semmi köze az eredeti angol vagy német szóalakhoz; pl. connected rests = kettős szán (forgácsolás), orifice plate = mérőperem, wetted parts = közeggel érintkező alkatrészek (műszerekben). Fontos szabály, hogy ne fordítsuk le újra (rosszul), amit már egyszer jól lefordítottunk!

Sokszor az idegen kifejezést egyetlen magyar szóval nem lehet jelentéshűen visszaadni. Két, esetleg háromszavas fordítás még elmegy, de erre is kevesen vállalkoznak, és nem mindig illik bele a szövegbe. A privatizációt a magánosítás kevésbé jól adja vissza, mint a magántulajdonba adás/vétel; de a diverzifikáció jelentését jól visszaadja, ha profilbővítésnek vagy termékbővítésnek fordítjuk. Társadalomtudományi munkákban, pl. a flexibilitást jobb alkalmazkodó képességnek fordítani, mint hajlékonyságnak. Az etatizmust lehetetlen röviden lefordítani, itt helyénvaló a bővebb magyarázat (magyarul való értelmezés!)

Kifejező, mégis erőltetett, leszűkített, nyögvenyelős magyarításnak érzem a következő fordításokat:

•         agrokémia = talajvegytan

•         akkumulátor = áramtároló, áramgyűjtő

•         biennálé = kétévenkénti rendezvény

•         impulzusfüggvény = tűfüggvény (→Dirac-delta?)

•         kábel = huzalköteg (nem csak az!)

•         know how = mithogyan, fortély (?)

•         mitológia = hitregetan, hitmondatan

•         nepotizmus = atyafiuralom (?)

•         router = útelválasztó, adatútválasztó

•         statika (ép.) = egyensúlytan (?) → stativus (lat.) = állandó, szilárdan álló

Vannak forgalomban különféle új keletű magyarító szótárak, amelyek megszerkesztését és kiadását kétségtelenül a magyarítás iránti elkötelezettség vezérelte, de sajnos sok tévedés, félreérthetőség található bennük. A forrás megnevezése nélkül bemutatok néhány példát.

•         clairvoyance ≠ jövendőlátás, álomjóslás

•         delta ≠ háromszög, →legfeljebb sínháromszög a vasútnál

•         elektród(a) = csak 3. jelentésében hegesztőpálca

•         kariatida = női szoboralak, de csak épület oszlopaként

•         mechanikus → az „erőművi” fordítás félrevezető

•         rakéta ≠ röppentyű

Az idegen kifejezés jelentése sokszor gazdagabb, árnyaltabb, többet ölel fel, mint akár a legtalálóbb magyar megfelelője, pl.:

-      a demokrata = nem (csupán) népbarát (?)

-      a differenciált értékelés = nem egyszerűen kifinomult vagy bonyolult értékelés

-      a digitális = nem mindenütt számjegyes vagy számkijelzős

-      a globalizáció ≠ világkultúra

-      a kommunizmus = nem egyszerűen vörösuralom

-      a patriarchális = több, mint apajogú

-      a pánik = több, mint vakrémület vagy riadalom

-      a perverz  = több, mint természetellenes vagy elferdült

Az utóbbi 20-30 évben világszerte elárasztotta a nemzeti kultúrákat és benne a nyelveket a mikroelektronika és a számítógép használatával járó rengeteg amerikai/angol kifejezés, ezeket csak módjával és egyre ritkábban lehet az anyanyelvre lefordítani. Felesleges erőlködni, pl. a bit, bájt, blog,  deck,  fájl,  facebook,  lájkol,  modem, online,  pendrive,  router, sms stb. kifejezések egyszavas fordításával. Az ilyen szavakat valószínűleg meg kell tűrni, sőt be kell fogadni nyelvünkbe.

Túlbuzgó magyarítás

A legújabb magyarító szótárakban számos olyan erőltetett (néha megmosolyogtató) szóalakokat is találtam, amelyek, véleményem szerint, használhatatlanok, és valószínűleg sem a szaknyelv sem a köznyelv „nem veszi be őket”. Néhány példa:

- diszkó = gépzenetánchely

- energia = erőny (fizikailag is pontatlan!)

- evangelista = üdvíró

- hipochondria = hisztikór

- informatikus = adattanász

- páncélszekrény = vértes bútor

- vitamin = életszer

Az informatika korában magyarul?

Feltehetjük a kérdést, hogy a digitális korban mennyi esélye van a magyarítási törekvések sikerének. Nem tagadhatjuk a könyörtelen tényeket, amelyek könnyen érvekké alakulnak a vitákban.  Nyilvánvaló, hogy az sms-, e-mail-, facebook és blognyelv nem segíti a nyelvápolást. Az is igaz, hogy nálunk nagyobb nemzetek sem képesek anyanyelven követni a fejlődést. Sokszor halljuk a hivatkozást, a diákok és általában a fiatalok úgysem használnák a magyarra áttett kifejezéseket. Keserűen tapasztaljuk, hogy számos szabványt, szakcikket, szakkönyvet, irányelvet már nem is fordítunk le, mert nincs elég szakember, nincs kellő igény, de legfőképp, nincs rá pénz…

A fiatalokat, főiskolai és egyetemi hallgatókat, kezdő mérnököket, tanárokat, népművelőket kellene megnyerni a magyarítás ügyének. Aminthogy az elmúlt 20-30 évben is nagyon sok számítástechnikai kifejezést sikerült jól lefordítani, amelyek nagy része át is ment a használatba, hasonlóan van remény arra, hogy legalább a széles körben használt kifejezéseket ma és holnap is magyarra fordítsuk, és így is használjuk őket. Néhány példa a jól sikerült magyarításra:

•         átmeneti/közbenső tároló (= buffer memory)

•         zavarmentesítés, hibaelhárítás (= debugging)

•         hibakereső program (= debugger)

•         címtár, címállomány (= address file)

•         gyűjtősín (= highway)

•         részprogram, rutin (= routine)

•         alprogram (= subroutine)

•         vezérjel sín (= token bus)

•         merevlemez, háttértároló (= hard disk, winchester)

•         beolvasás (képé, ábráé, szövegé) (= scanning)

•         világháló ( = internet)

•         honlap (= website)

Érdekes próbálkozások születtek, pl. a pendrive magyarítására, szóba jött a tollmeghajtó, memóriakulcs, pentár, tolltár, tollmásoló, hordozható adattároló, dugasztár stb. Szerintem egyik sem jó. A nyelvi fogékonyság és az idő dönti el, meghonosodik-e valamelyik elnevezés, vagy születik egy még jobb ötlet.

Összefoglalás

Karácsony Sándor 1939-ben így fogalmazott: „…az erőszakos magyarosítás nemcsak felesleges, hanem egyenesen káros is. Káros elsősorban azért, mert szóról szóra fordít, tehát idegenszerűségeket magyar ruhába öltöztetvén, elárasztja nyelvünket idegen, értelmetlen, veszedelmes képekkel, közben az ellenőrző nyelvérzéket is elkábítja, hiszen »magyarította«. „

Izgalmas kérdésekre kell valamilyen választ találnunk, ha magunkénak valljuk a szakmai nyelv ápolásának ügyét. Harcoljunk-e a nyelvrontó divatok ellen, vagy bízzuk az időre a „nyelvfejlődést”? El kell-e fogadnunk a terjedő „hunglish” beszédet, írást? Törődjünk-e bele, hogy a szakmai nyelv egyre nagyobb mértében angolosodik? Mi kellene ahhoz, hogy több szakszöveget és jobban fordítsunk magyarra?  Bízvást előre viszi a nyelvápolás ügyét, ha a különböző szakterületek szakemberei és szakfordítói rendszeresen kicserélik nézeteiket, tapasztalataikat és eredményeiket. Nagyon sok múlik az egyetemi oktatáson, kivált a tanárképzésen, hiszen a jövő tanárainak beszédkultúrája, anyanyelvi műveltsége fogja a felnövő ifjúság nyelvhasználatát formálni. A személyes példamutatás jótékony erjesztő hatását sem szabad lebecsülnünk, ha családunkban, munkahelyünkön, baráti társaságban, úton-útfélen igyekszünk érthetően, tömören és szépen magyarul beszélni, csak a szükséges idegen szavakat használni, máris sokat tettünk anyanyelvünk megőrzéséért.  

Szakmai nyelvünk gazdagságának, kifejezőkészségének és korszerűségének megőrzése elsősorban a magyar észjárás, a saját logikánk szerinti gondolkodás és megértés iránti igény fennmaradásától függ. Tegyünk meg mindent a szaknyelv értelmes, észszerű magyarítása érdekében, de fogadjuk el és fogadjuk be azokat az idegen kifejezéseket, amelyeket nem tudunk jól lefordítani. A torz, esetlen fordítás többet árt nyelvünknek, mint a jókor használt idegen szó.

Legyen figyelmeztető mindnyájunk számára, és egyben adjon erőt és biztatást Márai Sándor gondolata, amit az 1970-es években írt le: „Az ország, a nép még nem haza…nincs más haza, csak az anyanyelv.”

S. Király Béla

A woke ideológia veszélyesebb a kommunizmusnál

E kijelentés Rod Dreher amerikai újságíró legújabb könyvében olvasható, Mészáros Julianna fordításában.* A Keresztény másként gondolkodók kézikönyve alcímet viselő mű megerősít minket abban a kellemetlen és mindennapi élményünkben, miszerint  a 20. században megtapasztalt totalitarizmus ravasz formában újraéledt, rendelkezik velünk. És ezért éberségre int a szerző.

folytatása itt >>> Rod_Dreher_-_SKB_.docx

S. Király Béla

Könyv a neoliberális újbaloldal „szalonképes” rasszizmusáról

Az új, szalonképessé avatott rasszizmus, a fehér faj ellen fordított közhangulat egyik legjobb elemzője Pascal Bruckner író és filozófus. A Századvég kiadónál megjelent újabb könyve* - a szerző 34. műve - eredeti nyelvén 2020-ban jelent meg.[1] A szerző nemcsak egy olvasmányos könyvet tett le az olvasó asztalára, hanem a témában forgolódó minden komolyabb elemző nézeteit is beleszőtte, rengeteg idézettel szemléltetve megállapításait. Az egyetemi tanári státuszához illő - a New York University tanára volt a Science Po mellett –, nagy pedagógiai műgonddal összeállított idézet-kaleidoszkóp már önmagában is lehengerlő teljesítménynek számít. Az idézet-labirintusban sétálva nemcsak eltévednénk, de el is bizonytalanodnánk, ha a szerző nem jönne segítségünkre, könyve mind a 19 fejezetében. Lássunk egy példát! A 119. oldalon ezt olvassuk Cohn-Bendit-től, a Lehet Más a Politika egykori ünnepelt vendégétől: „A koitusz önmagában fizikai és szimbolikus erőszak (..), jöjjön el végre a klitokrácia, le a fallokráciával!” A koitusz és a fallosz ellen ágáló nagyszájú EU-s parlamenter feltalálta a spanyolviaszt: a pénisz – érvel halált megvető komolysággal - könnyen helyettesíthető kézzel, szájjal, ajkakkal. (Bizonyára magából indult ki, kapuzárással küszködve.). Zavarban voltam, mert a Cohn-Bendit neve előtt ugyanazon az oldalon a Gabriel keresztnevet olvastam, de bizonyára nyomdahibáról lehet szó, hiszen Daniel úrból csak egy példány van.

folytatása itt >>> Bruckner-_K__Bela.docx

Életükkel világítottak

         Sorra érkeztek a Hatvanhármasok arcukon a viszontlátás örömével, bajtársias hátbavágás, egymás szemébe nézés, hogy vagy? kiséretében. Visszhangzott a terem a nevetéstől, az újabb felkiáltásoktól, nézzétek, ki van itt! Igaz, már hiányoztak a ruganyos járások, némelyiknek sétabotnak álcázott segítő volt a kezében, másik feleségébe karolva érezte csak magát biztonságban, és bizony „elnehezedtek a tündérléptű lányok” is, de szépek voltak, vidámak. Az öröm felhőtlen volt, számolták, ki mindenki érkezett, téged mikor is láttunk utoljára, hát öregem, pocakosodsz te is, ott voltál az ötvenévesen? Az asztal körül ülve lassan elcsendesedtek, egymásra figyeltek, istenem, hát ez már az ötvenötödik, ezt is megértük.

         Akkortájt, 1957-ben fiatal zöldfülű daliák és éretlen kisasszonykák voltak, akadtak közülük, akik éppen csak betöltötték a 16. életévüket, hiszen abban az időben szovjet mintára a középiskolások 10. osztály végén már érettségiztek, a gimnázium mindössze három év volt. Így aztán, aki korán kezdte iskoláit hétéves kora előtt, már 16 évesen egyetemista lehetett, és az orvosi egyetemet 22 éves korára el is végezte, megkezdhette orvosi karrierjét ilyen fiatalon. Úgy jöttek ők tanulni az egyetemre „ahogy a táj ölén a patakok: / eredt, szaladt, találkozott a sok / tudásra éhes és tudást hozó” (Lászlóffy Aladár) Tudást hozók voltak bizony, nem jöttek üres kézzel, jó iskolákat végeztek, még most is folytatni tudnak egy Ady idézetet, még léteztek az igényes klasszikus középiskolák, azok bocsátották ki a tanulni vágyó fiúkat, lányokat. Nem volt baj a tudásra szomjazással sem, vették sikerrel az akadályokat, és teltek a tanuló évek. Mi tartotta bennük az erőt a mai fiatalok számára elképzelhetetlen körülmények között, ami például a diákszállást vagy a menzát illeti? Hát az otthonról hozott intés, gyermekem, tanulni mész, becsüld meg magad, mi bízunk benned. És az akarat, tanulni, szolgálni a szenvedőket. Kányádi Sándor megírta helyettük is a biztatást: „építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombolt benned a / nappalok háborúja.”

         Mert napi háború dúlt, no, nem a sport, tanulás, vizsgák szintjén: a háttérben nem névtelen, de jól ismert személyek döntöttek, ki marad benn, ki menjen, mert „osztályidegennek” minősült, mert szüleit kuláklistára tették. Másiknak apja kis szabóműhelyében egy kisegítővel dolgozott, ez már kizsákmányolónak számított. Vagy, mert apjának cséplőgépe volt, s ő ezt káderlapjára nem írta be. Volt, aki naponta úgy ment be az egyetemre, hogy az előcsarnokban első útja a hirdetőtáblához vezetett, dobogó szívvel az éppen aktuális névsort nézte, nincs-e rajta a neve a kidobandók listáján. Mert eltitkolta apja ügyeskedését, aki a háború után két rozoga teherautóval fuvarozott, néha kisegítő sofőrrel, így tehát maga is kizsákmányoló lévén, fia tanulmányait is veszélyeztette jó tíz évvel a háború után, habár már rég otthagyta a családját, és messze élt tőlük. Ki kerüljön fel a kirúgandók listájára, akár a hatodév félévi vizsgája előtt? Volt, akit évfolyamáról kirúgva csak három év múlva vettek vissza egyetemi tanulmányait folytatni, (mert a Párt kegyes volt és megbocsátott) és befejezni, így aztán a Hatvanhármasok évfolyamára került vissza, most itt lehet köztük. Ők a kétszeres „aranydiplomás” orvosok, akik azzal az évfolyammal is megünnepelték az 50. évet, amelyikkel kezdték tanulmányaikat, és azzal is, amelyikkel végeztek. (Bármilyen hihetetlen, az egyetem új típusú vezetése a sok évtizeddel ezelőtt végzettek jubileumáról tudomást se vett, így 2013-ban a Hatvanhármasok is az Aranydiplomájukat maguk készítették el saját költségükön, és adták át egymásnak, az egyetem vezetőségéből senki nem képviselte a nagyhírű intézményt. Akkortájt, mikor a Hatvanhármasok is medikusok voltak, az egyetemi hallgatói státusz nap, mint nap hajszálon függött, a hatalom mondta meg, ki voltál és ki vagy. A legjobb túlélési taktika Márai Sándor Halotti beszéd versének soraiban rejlett: „Maradj nyugodt, (…) Te hallgass és figyelj.”) Honnan tudta volna ezt a hatvanhármas nemzedék, Márait az ismeretlenségbe üldözte a hatalom, maradt tehát a józan ész. Aki megúszta, annak elkövetkezhetett 1963. „Az első évfolyam volt az országban, akik nem egy fecnit, a végzést igazoló papírlapot, hanem fényképes diplomát kaptak a kezükbe az államvizsga után, azelőtt jó sok idő múlva postás kézbesítette a személyigazolványnak látszó orvosi diplomát.” - mondta az egyik emlékező. Fölesküdni se kellett az orvosi hivatásra, ez időben a Párt iránti hűségeskü volt a legfontosabb. Bizonyára ismerték a hallgatók a hippokratészi eskü évezredes üzenetét: „Esküszöm, tehetségemhez és tudásomhoz mérten, hogy mindent elhárítok, (…) ami betegeimnek ártana (…) minden házba a betegeim javára lépek be (…) ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, örvendhetek életem fogytáig tudományomnak és az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek az ellenkezője.” (részletek) Ezt az etikai szellemű esküt a Hatvanhármasok mindvégig elmondatlanul is megtartották, nyugodtan nézhettek egymás szemébe. ha akadtak volna is köztük, akik a rendszer hamis szólamait elhitték, s akár szerepet is vállaltak a diákság vezetőiként, diáktársaik ellen soha nem tettek elvtelen lépéseket. Vajon ugyanúgy tiszták maradtak nevelőik, oktatóik, professzoraik, rektoraik? Majd az utókor, mondjuk ilyenkor.

         Lassan sétálnak hajdani egyetemük felé az öregdiákok, már tudják, hogy a büszke épület díszterméhez kevesen vannak immár, más szelek fújnak, pedig ott illett volna emlékezni a régi időkre. A hetvenöt hallgató többsége magyar anyanyelvű volt, volt köztük néhány román is, de ők is magyarul beszéltek évfolyamtársaikkal –jegyezte meg Schneider Izabella, az évfolyam egyik tagja Világítottunk című krónikájában. (Budapest, 2001.)  „Nagyon szépnek, emberinek tartom ma is: soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ki honnan jött, mi a nemzetisége, a vallása az anyanyelve. Mi egyszerűen az Évfolyam voltunk. És ez így nagyon jó volt. Ilyesmit már hiába is keresnénk az egykori „szocialista” országokban”- írta a kötet egyik emlékezője.

Az alacsony létszám miatt a díszterem helyett a kórbonctan előadó terme lett végül a megemlékezés helyszíne. A 93 éves Dienes Sándor professzor köszönti őket, a most is fürge mozgású professzor kezdhette volna így is a köszöntést: „Rector Magnificus, Tisztelt Szenátus, Nagyra beszült Professzorok és hallgatók!” De nem tehette, mert rajta kívül csak a hasonlóan idős Fazekas Béla professzor volt jelen, valamint a hajdani Hatvanhármasokból huszonegy véndiák, meg néhány hozzátartozó. Dienes Sándor 1945-ben a Marosvásárhelyre helyezett orvosi egyetem legelső évfolyamára iratkozott be, és 1951-ben végzett. Proustot idézve, az eltűnt idő nyomában haladva foglalta össze az egyetem múltját. Elmondta, hogy 1945-ben a Groza-kormány idején a 406/407-es hivatalos tájékoztató (Buletin oficial) közlése szerint megszűnt a magyar egyetem Kolozsváron, de kormányígéret volt rá, hogy megalakul egy új magyar nyelvű egyetem különböző szakokkal: irodalom, jogi kar, közgazdaságtan, természettudományok, orvostudomány. Ám ez utóbbi nem marad Kolozsváron, ugyanis az 1940-től Nagyszebenben működő és most visszatérő román egyetem nem adja át az épületeket, melyben hajdan a Ferenc József Tudományegyetem orvosi kara működött. Épít a Párt a magyaroknak új egyetemet, elhangzott ez is. A hadügyminisztérium az 5205-ös rendeletében közreadta, hogy a hajdani marosvásárhelyi hadapród-iskolát kölcsön adja az oktatási minisztériumnak a városba áthelyezett orvosi egyetem céljára. (Később, a gyógyszerészeti kar beindulása után az egyetemi rang eltűnt, a román fordításban a főiskola szerepelt: institut) Így aztán Csőgör Lajos professzor közreműködésével1945. október 3-án átadták az új épületet az új egyetemnek. Már az év november 3-án megszervezték az első felvételit, mely inkább elbeszélgetés volt a majdani medikusokkal, mintsem vizsga. A helyszín sem az leendő egyetemi épület volt, hanem a vásárhelyi katolikus fiúiskola. A felvételit Feszt professzor vezette, mind a 365 jelentkezőt felvették, kezdődhettek az előadások a Kolozsvárról átjött professzorok munkájának köszönhetően. Közülük néhányan magyar állampolgárok voltak, Szegedről és Budapestről jöttek Kolozsvárra oktatni 1940-ben. Ezek a professzorok az ötvenes évek közepéig maradhattak Marosvásárhelyen, ám miután állampolgárságuk veszélybe került, visszatértek Magyarországra. Dienes professzor felidézte hajdani professzorai nagyságát, hatalmas tudásukat, műveltségüket, emlékezett magas fokú tudományos előadásaikra, emberi magatartásukra. Diákként éppen abban a teremben többször vizsgázott, ahol most a Hatvanhármasok előtt beszélt.

Professzortársa, a 92 éves Fazekas Béla, a másik meghívott vendég felidézte pályájának kezdetét. Ő amerikai fogságba került a második világháború végén, két évig volt egy fogolytáborban. Alkalma volt látni, hogy mit tehet a segítő ember a szenvedő foglyokért, a sebesültekért, betegekért, akiknek hajszálon függ az életük. Hazatérte után, 1946-ban az egyetem második évfolyamára jelentkezett a felvételire. A felvételin Putnoky Gyula és Haranghy László professzorok kérdezgették, de nem a tárgyi ismereteiről, hanem arról, hogy miért akar orvos lenni. . Elmondta, honnan jött haza, mit látott ott, és hogy ő ettől kezdve segíteni akar a szenvedőkön. Ez elég volt, hivatástudatból jelesre felelt, csak annyit mondtak neki: Menj, és iratkozz be! A professzor úr 55 év oktatói tevékenység után ment nyugdíjba, tizenhét polcot megtöltő könyvtárát a nyárádszentmártoni unitárius egyházközségre hagyta, ahol nagyapja lelkészként szolgált. Amikor a 92 éves professzor úr lefele indult az előadói pódiumról, a 93 éves Dienes professzor felugrott az első sorból, hogy lesegítse kollégáját. A hatvanhármasok kitörő tapssal jutalmazták ezt a szép gesztust.

Ezután az öregdiákok emlékeztek, egyikük rímekbe foglalt tréfás művét olvasta fel a hajdani diákéletükről, felidézte a „zöld kocka bentlakás” építéséhez a diákság hozzájárulását, a téglagyártást, a menzai „gyaloglást”, a mai diákok nem is tudják, mi volt az. Majd azokra emlékeztek, akik már nincsenek köztük, a hajdani 75 főből 25-en már nem élnek, öt társuk hollétéről pedig semmit nem tudnak Egyikük felolvasásában felhangzott Kányádi Sándor Szelíd fohász című verse. Mély csendben hallgatták egy emberi élet summáját: „nem marad-e sziklára hullt / magokként vajon terméketlen / mit egy hosszú életen át / a jövendőnek elvetettem // tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat.” Aztán körbe járt a mikrofon, megszólaltak a Hatvanhármasok, névsor szerint kaptak egy-két szóra időt, hogy magukról beszámoljanak. Amit elmondtak életükről, az bizonyság volt arra, hogy a soha el nem mondott orvosi eskü hatotta át és irányította orvosi működésüket, emberi helytállásukat. (Még akkor is, mikor a hatalom kegyeit kereső rektor elvtárs egy egész évfolyam magyar orvost ajánlott fel a Kárpátokon túli országrésznek.) Tanultak, képezték magukat. Arról beszéltek, mit adott számukra ez az egyetem az ott eltöltött hat év alatt: becsületet tanultak, hivatástudatot, a legkiválóbb tanárok előadásait hallgatták, helytállást ott, ahova kerültek. Úgy indultak pályájukon, hogy a szenvedőket segítsék, és ha emberhez méltó körülmények között dolgozhattak volna, soha nem hagyták volna el szülőföldjüket, mert egyikük ifjúkori álma sem volt az, hogy külföldre, idegen országba telepedjen le. Bárhova kerültek, hiszen jutott a Hatvanhármasokból Amerikától Németországon át Izraelig mindenhová, többségük az anyaországban lelt új otthonra, mindenhol úgy éltek, dolgoztak, ahogy tanították őket. „Minket várnak vidéken, falun, ott szükség van ránk, elhittük ezt, sok esetben ez igen távoli, erdélyi számára ismeretlen életmódban élő népességet jelentett, de beletanultunk mindenbe”, meséli egyikük. „Amit magammal vittem innen az egyetemről és a szülőföldemről Németországba, azt itt tanultam. Soha nem kerültem orvosként olyan helyzetbe, hogy ne tudtam volna helyt állni, olyan képzést kaptam, hogy az minden helyzetben segített.”, mondta egyik évfolyamtárs, aki férjével évtizedek óta idegen nyelvi közegben él.  „Végigdolgoztam az életemet, kiszámoltam, összeadtam, hogy hét évet ügyeltem az életemből, az hétszer háromszázhatvanöt nap, még kimondani is hihetetlen. Most 80 éves vagyok, de nem változtatnék az életemen akkor se, ha lehetne. Ha otthon voltam, akkor is készenlétben kellett állnom szülész-nőgyógyászként, ha éjszaka tegyük fel a kórházban ügyeletes kollégának indokolt abortuszt kellett elvégeznie. Mint tudjátok, a hatvanas évektől kezdődően az ilyen műtétet végző orvos mellett lennie kellett még egy szakorvosnak, és nem ritkán jelen volt egy szekus is, nézte, mit csinálunk, vigyázott Ceausescu elvtárs irányelveire, ő állapította meg, indokolt-e a műtét. Na, ezek tették tönkre idő előtt az orvos egészségét.” foglalta össze életútját egyikük.

Mi is volt a summája a Hatvanhármasok életének? Leginkább Kányádi Sándor, Erdély emblematikus költője fejezte ki Születésnapokra című versében. „Itt vagyunk még, kicsit elhízva bár de / jócskán alultápláltan ebben / az isten háta mögötti kedélyes provinciában / ki mindenki lehetett volna / s lett volna is belőlünk / ha nyugdíjra sandítva nem itt időzünk / (…) Sorba álltunk mi akikért / sorba kellhetett volna állni / (…) istenem mi mindenki lehetett / és lett volna belőlünk.”

Az együttlét talán legderűsebb pillanatai az ifjúkori énükkel való szembenézés volt, megelevenedtek a hat év legemlékezetesebb pillanatai előttük, a már eltávozott évfolyamtársuk, Telegdy Pál jóvoltából, aki minden eseményen fényképezőgépével volt jelen. Aztán a maga által berendezett sötétkamrájában gyártotta százával a fekete-fehér képeket. Ebből mindnyájuknak jutott, látták önmagukat az étterem falára a modern technika jóvoltából kivetítve: sportolás, víkendtelepi játékok, erődemonstrációk közben, sörözés a Somostetőn, szalonnasütés Marosfőn, fehér köpenyes medikusok sora az egyetem előtt, majd a nyári katonai kiképzések egyenruhás hősei menetelés közben, öltönyös séta a főtéren lányszemlék céljából… Mindez megelevenedett egyszerre. Az ott én vagyok, látod? Melyikünk áll a hátam mögött? Neked még akkor volt hajad! Te jó ég, ki ez a piszkafa, csak nem én? Harsány bekiabálások záporoztak, feltörő nevetés. Egy kicsit jelen volt Telegdy Pali is, akinek képei nélkül a Schneider Izabella „évfolyamszőttes” könyve színtelenebb lenne, és az évfolyamtársaknak se lenne mit mutogatni az unokáknak: Látod, ez voltam én!

         Schneider Izabella Világítottunk című krónikájában ezt írja: „Tudatában vagyunk annak, hogy bár nagyon kis részei, de- részei vagyunk Erdély történetének, a magyar orvosképzésnek és a magyarságkutatásnak is pirinyó tárgya ez az évfolyam. Nehéz körülmények között végeztük el az egyetemet. Nehéz volt a minket sújtó kívánalmaknak eleget tenni. Szétszóródtunk a világban. Kevés kapcsolatot tartottunk egymással.” Mégis, az évfolyam tagjai negyven-ötven éves barátságokkal dicsekedhetnek, szeretetben és barátságban, kölcsönös megbecsülésben igyekeztek a mindenkori találkozókra, írta az egyik évfolyamtárs, aki most betegsége miatt nem lehetett Marosvásárhelyen. Schneider Izabella évekig gyűjtötte szétszéledt évfolyamának adatait, hogy mindenki elérhetőségét lajstromba véve, hozzákezdjen társai önvallomásainak kötetbe szerkesztéséhez. Megkérdezték tőle, a Németországban praktizáló Izabellától, miért csinálja, mit akar ezzel, nem elég neki, hogy sikeres regényíró, még krónikát is akar írni? „Hogy miért csinálom az összekötősdit, miért szövöm össze a szálakat szőttessé? Meggyőződésből. Én szeretném, ha szeretnének. Én szeretnélek szeretni benneteket. Szívesen csinálom.” Évfolyamkrónikája mottójául az egymás iránti Szeretetet választotta. Százával írta körleveleit évfolyamtársaihoz, szervezte a találkozókat. Most Marosvásárhelyen, ha már nem is tud részt venni gyengülő egészsége miatt a találkozón, de láthatatlanul is ott volt köztük, társai megemlékeztek róla. mert rászoktatta őket, hogy törődjenek egymással, amikor csak lehet, szervezzék még meg a találkozókat. Az sem baj, ha az egyetem nem tart rájuk igényt, nem igen vesz tudomást régi diákjairól, a Hatvanhármasok már nem érzik kívánatos vendégeknek magukat az Alma Materben. Már az sem baj, hogy a 40. találkozón, 2003-ban az egyetem előcsarnokában rektori engedéllyel elhelyezett emléktáblájukat, mellyel volt tanáraikra emlékeztek, pár éve eltávolították felújításra hivatkozva, anélkül, hogy értesítették volna őket erről. A tábla szövege, itthon csak nagy sokára megismert költő versének két sora: „Üzenem a háznak, mely fölnevelt / a fundamentum istentől való Tanáraink emlékére 1963-as évfolyam.”  Később tudták meg, hogy a tábla a nemrég létrehozott egyetemi múzeum egyik termében rejtőzködik.

         Schneider Izabella Világítottunk című 2001-ben megjelent könyvének nyomán 2009-ben egy másik évfolyam, az 1960-ban végzettek egyik íróként is jegyzett tagja, Bárányi László Ildikó is összegyűjtötte évfolyamának anyagát és kiadta Mi is világítottunk címmel. Ezzel mintegy arra bíztatta a többi, ötvenes-hatvanas évek elején végzett évfolyamokat, hogy gyűjtsék össze, amíg lehet, tanulóéveik emlékeit.

Schneider Izabella Krónikáját évfolyamtársa és a kötet szerkesztésében segítője, Grépály András így írt a kötet végén: „Hát tessék, kérem, a folytatást is megírni, lehet egyedileg is, nem feltétlenül kell közösen! Minden leírt szó abból az időből aranyat ét.”

A találkozó résztvevői pedig, akik boldog órákat töltöttek együtt, és akik életükkel világítanak ebben az egyre inkább elsötétülő korban, így búcsúztak: Isten adjon valamennyiünknek újabb találkozást!

                                                                         Serdült Benke Éva

                                                                            2018. június 1-2.         

És a hatvanadik…

         A sors kegyes volt, megadatott a hatvanhármasoknak a hatvanadik találkozó is, a gyémántdiploma átvétele. (Az sem rontotta el az ünnepi hangulatot, hogy nem az egyetem adta nekik, ők maguk rendelték meg és fizették ki) Az évfolyam harminchárom élő tagjából csak tizenhárman tudtak eljönni Marosvásárhelyre 2023. május 20-án. Erdélyiek, magyarországiak, németországiak, de volt, aki Izraelből toppant be fia kíséretében nagy meglepetést okozva, hiszen társai ismerték komoly gondjait látásának romlása miatt.

1963-ban összesen 75 fő végzett az általános és gyerekgyógyász karon. Az ötévenkénti évfolyam-találkozókon öt fő közülük soha nem jelent meg, ma sem tudnak róluk semmit. Az ötvenötödik találkozón még harmincketten voltak jelen az évfolyamból, idén már csak tizenhárman családtagjaik kíséretében. Az egyetemet Prorector universitatis Prof. Dr. Nagy Előd Ernő képviselte. A 2013-ban átvett Diploma Aureum (50 éves) után idén, 2023-ban tizenhárom fő vette át a Diploma Diamantumot.

„Universitas Stientiarum Medicinae Pharmaciae Marisiensis Ornatissimum  Doctissimumque Dominum… Honorantes eius merita maxima, quibus artem medicinae, pharmatiae sapienter diligenter et honeste exercuit per sexaginta annos. In quorum omnium fidem emittimus. Diploma 60 Diamantum Hoc maiore universitatis sigillo munitium subseritione nostra firmatum. Novum Forum Siculorum - Marosvásárhely die 20 mensis, Maius, anno MMXXIII.”

         Dr. Zagyva Miklós, Szatmárnémetiben praktizált évfolyamtárs köszöntötte évfolyamtársait, felidézve az 1957-es felvételi vizsgát: „Az 1957-es osztályharc szervezte cifra felvételi vizsgától számítva 66 éve ismerjük egymást, de 60 éve más és más orbitákon keringve éljük napjainkat…A minket összetartó láthatatlan erő jól láthatóan működik a mai napig is…A nagy hiányzók közül 16-on az utolsó 10 évben mentek el búcsúszó nélkül. …Mi, az itt levők kb.1500 évesek vagyunk együtt…. vannak, akik Vásárhely-imádókból Vásárhely-gyűlölőkké váltak, ők természetesen nincsenek itt. Mi tisztelettel megemlékezünk volt orvostanárainkról is. A volt orvostanoda tanítói többségükben gyermekszerető atyaként formáltak felnőtt embert belőlünk, és személyes példamutatással pallérozták az ifjú orvosjelölteket a betegekkel való emberséges, empátiás és segítőkész viselkedésre,…ha további életünket derűs lélekkel, tudatosan, okosan és meleg napfényben éljük meg, akkor a mai talákozásunk nem történt hiába.”

         Megérhette a megjelent tizenhárom, hogy a Somostető felé vezető úton a Stipendium Alapítvány kertjében felavathatta a Hatvanhármasok emlékére állított kopjafát, emlékezve diákéveikre, eltávozott társaikra, a hiányzókra is, egymásnak örülve a május végi napfényben.

                                                         Serdült Benke Éva, 2023. május 30.

Keszeg Tibor  

Közel az éghez

Egészen más időkben, teljesen eltérő célok és utak mentén, de a közös, nagy székely szív akarata, szívóssága, konok kitartása, a küzdelem fel nem adása vezette mindkettőjüket a nagy útra, a kitűzött feladat, az olykor elérhetetlennek tűnő, de szemük előtt állandóan ott lebegő végcél felé, életük utolsó pillanatáig. Hősök maradnak számunkra, és örök életűek, mint a Himalája szikrázó hava.

A két székely, Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt, az átlagember gondolkodása szerint szinte érthetetlen, veszélyes, sőt vakmerő vállalkozásuk vitte őket a messzi keletre, a Himalája birodalmába. Mert egy tudományos cél, a kutatás varázsa, az új megismerésének öröme, az ismeretlennek izgalmas vonzása, mint távoli szirének éneke, nem csak a tengereken utazó felfedezőket ejti rabul, hanem a szárazföld végtelen útjain is ugyanúgy hívja és hajtja nemes célok felé az erre kiválasztottakat.

Kőrösi Csoma Sándor már a nagyenyedi kollégium diákjaként arra készült, hogy megkeresse a magyarok bölcsőjét, az őshazát. És eldöntötte,  hogy: „ Egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai világnak...” . Hosszú, 23 évig tartó, gyötrelmes útjának egyik kiemelkedő munkája az első tudományos alapossággal megírt és hiteles tibeti-angol szótár.

Erőss Zsolt miért akarta megmászni a Mount Everest-et? „ Mert ott van!”, vallotta ő is a híres választ, akár egyik nagy elődje, a brit George Mallory 1924-ben, akitől a mondás is ered.

A csíkszeredai születésű Erőss Zsolt volt a Himalája, és egyben földünk legmagasabb hegycsúcsának, a Mount Everestnek első magyar, erdélyi székely, meghódítója.

Annak ellenére, hogy mindkettőjük megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes útját a Gondviselés - emberi mértékeink szerint rövidnek vélt - idő alatt lezárta, mégis úgy akarta, hogy útjaik végállomásai közel kerüljenek egymáshoz. Kőrösi Csoma Sándort 181 éve, 1842, április 11- én a dardzsilingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a Kancsendzönga közelében. Erőss Zsolt 10 éve, 2013. május 21-én a 8586 m-es Kancsendzönga megmászása után, amit műlábprotézissel tett meg, a visszaúton eltűnt. Ott, fönn a magasban, ahol már a hópárducok sem élnek, az örök hó birodalmában alussza álmát. Amikor a hatalmas viharok elülnek, és néhány órára békés csend telepszik az éghez közeli csúcsra, valahol ott fönn egy sziklaháton, a sziporkázó csillagok alatt, a két székely szelleme talán egymásra talál, és egy bengáli dzsinn által felszolgált fekete tea mellet, az angol-tibeti szótárt asztalkának használva, minden bizonnyal székelyesen elbeszélgetnek az örök álmokról, az őshazáról, a hegycsúcsokról, Erdélyről, és történelmünk alakulásáról.

Szomorú aktualitása van a fenti megemlékezésnek, ugyanis ez év májusának végén Suhajda Szilárd, 40 éves magyar hegymászó oxigénpalack nélkül egyedül próbált feljutni az Everest 8848 m csúcsára. Sajnos ez nem sikerült, és a csúcs közelében életét vesztette. Május 27-én az érte induló serpa mentőcsapat nem találta meg, és abbahagyta további keresését. Ott alussza örök álmát az éghez közeli hómezők és sziklák birodalmában.

Szilárd kiemelkedő teljesítményének számít 2014-ben a Broad Peak (8051 m), 2019-ben a K2 (8611 m) és 2022-ben a Lhoce (8516 m) csúcs oxigénpalack nélküli megmászása.

Az EMBER több ezer éves története folyamán számtalan nehéz, félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő feladatot megoldott és diadalmaskodott életterében, az óceánok mélységétől a legmagasabb hegycsúcsokig. És amikor eljön az idő, el fog indulni a csillagok felé is, tudván azt is, hogy erről az útjáról már soha nem fog visszatérni otthonába, a Földre. Miért? Mert ilyen csodálatos az EMBER, akinek génjeibe útravalóul a Gondviselés a kezdetekkor beírta, hogy „küzdj és bízva bízzál”, és talán az is igaz, hogy minden ember sorsa a csillagokban van megírva.

Serdült Benke Éva

A falak állnak, a védők őrködnek

                                                           „A nehezén megintcsak túl vagyunk,

nem érzi nyomás süvegét agyunk,

a szív szorong csak, hitetlenkedik:

vajon ma végre felragyoghat itt

a semmiből teremtett új világ?

Ó, iskoláim, drága iskolák!”

(Lászlóffy Aladár - Ó, iskoláim, drága iskolák!)

A látogató a Mikszáth domb felől bekanyarodott a Köteles Sámuel utcába, elsétált a vásárhelyiek szóhasználatában még mindig a Czakó klinikának nevezett kórház előtt, hogy megcsodálja az impozáns bejáratot, tudja, hogy itt végezte a harmincas évek közepén dr. Czakó József az első romániai szívműtétet megmentvén egy a kiképzés alatt súlyosan megsebesült újonc életét. A Molter ház előtt lassan sétált el, hogy elolvashassa az emléktáblát, lám, ott van-e már a kiegészítés a jól ismert szöveg mellett, miszerint e házban élt és halt meg Bolyai Farkas, és itt nevelkedett világhíres matematikus fia, Bolyai János. Később pedig, de ez már a 20. század, itt élt családjával Molter Károly író, irodalomszervező. Ám még mindig hiányzik az a felirat, mely tudatná, hogy itt lakott 1867-1884 között a magyar szépprózát megújító író, Tolnai Lajos. (1.)

A látogató maga elé képzelte a szép, gondozott kertjében rózsái között sétálgató tudós professzort és fiát, Jánost, amint a matematika meg nem oldott kérdésein vitáznak, le-letekintenek a vásártérre, hiszen akkor a dombon a minoriták templomán kívül semmi nem állotta útját a tekintetnek. Innen már szemben feltűnik a kollégium fala, a látogató előtt feldereng az az ablak, mely hajdan osztálytermük ablaka volt egy évig, mielőtt átköltöztek az angyal alá, a főbejárat oldalára.(2.) Most is felnézett, az angyalt kereste, pedig tudja, nincs ott már évtizedek óta, kalapáccsal verték le azokban az években, mikor az irányelv volt a múltat végképp eltörölni! A látogatóban Radnóti szavai muzsikálnak: „és tudtam, egy angyal kísér, kezében kard van,/ mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.” De akkor ott, e képzelt látogatáson már azt is tudja, hogy „Hol azelőtt az angyal állt a karddal,/ talán most senki sincs.”  Ahogy a költőt se védhette már az angyal, sem emlék, sem varázslat az ősi iskolát se mentette meg mindattól, amit sok évszázadon át el kellett szenvednie. (3.)

E látogatás történhetett volna a fent leírtak szerint, de valójában egészen másként történt. Ehhez 1989 véres december végének kellett bekövetkeznie, mikor karácsony és szilveszter között egy segélyeket szállító konvoj tagjaként meg sem álltam Marosvásárhelyig, testvéremet, és a várost látni, és felszaladni a Bolyai utcán, nem sérült-e meg az iskola. Már akkor elhatároztam, visszatérek, ha lehet, de nem üres kézzel katasztrófa-turistaként. A paksi Energetikai Szakképzési Intézet, ESZI (az intézetet az atomerőmű alapított, 1986-tól működött, nagyszerű alapozást biztosított az érettségi utáni műszaki egyetemekhez, technikusi beosztásokhoz, én 1988-ban kerültem oda tanárként) támogatásával szedhettem össze az erőmű jóvoltából néhány számítógépet (milyen nagy dobozos szerkezetek voltak ezek akkoriban még!), egy kollégám autójában vittük Vásárhelyre, előre értesítettem jövetelemről az akkor még román igazgatónőt, Şuteu Sabinát. Lehet, én voltam az utolsó látogató, akit fogadott, néhány nap múlva már Horváth Szabolcs, az iskola korábbi tanára ült az igazgatói székben. Hajdani iskolám (4.) felbolydult méhkasra hasonlított, amit fegyelemben eltöltött iskolaévek után soha nem tudtam volna elképzelni, folyt a magyar diákok ülő-sztrájkja, a cél életbevágóan fontos volt: ki lehet-e vívni, hogy visszaálljon az ősi rend, a Bolyai ismét magyar iskola legyen. A tanári szobába szinte remegő lábakkal mentem fel, oda diák-koromban soha be nem tettem a lában, most mégis benyitottam. A nagy terem két oldalán ültek a román és magyar anyanyelvű tanárok szemben egymással, a hangulat szinte tapintható volt, szikrázott Később a diákok lent az igazgatói iroda előtt körénk sereglettek, bátran a mikrofonomba mondták sérelmeiket, a román diákok arról panaszkodtak, hogy a magyaroknak vannak pártfogóik, de őket senki nem karolja fel, innen ki akarják űzni őket. Senki nem látta előre, mi történik alig két hónap elteltével, hogyan válik véres csatatérré a vásárhelyi főtér, a Bolyai tér, kik és miért keresik az élőnek hitt Bolyait, s ha ő nincs, akkor legalább a szobrát ledönteni. Kik és miért akarták a kollégium kapuit betörni, a bent levőket halálra rémisztve, védekezésre kényszerítve. A bent levők bizonyára tudták, az Egri csillagokból, hogy az egri  vár kapitánya milyen szavakkal bátorította katonáit: „A vár erőssége nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Így, és ezzel a háttérrel kezdődött hajdani és új, paksi iskolám közötti nagyon emlékezetes kapcsolat, mely egészen nyugdíjba vonulásomig (bár egyre kevesebb lehetőséggel) tartott. Amikor csak alkalom volt a tavaszi, őszi vagy nyári szünetekben, a két iskola diákjai, tanárai találkoztak, ismerkedtek, látogatták egymást. Pakson nagy együttérzéssel fogadták a fekete márciust követő tavaszi szünetben a Bolyai röplabda csapatát. Hogy utazásukat megkönnyítsük, egészen a határig mentünk autóbusszal elébük, így hoztuk el őket Paksra. Útközben Nagykőrösön, a Cifra csárdában rendeltünk ebédet, a pincérek erdélyi címeres zászlókat tettek az asztalra, és látva, hogy a gyerekek hozzá se nyúlnak az ételhez, tőlem kérdezték, mi lehet a baj, mi nem tetszik nekik? Így derült ki, hogy a húsleves mellé a kenyeret várják, erdélyi ember leveshez kenyeret eszik. (Magyarországon „tanulni kellett” az erdélyieket) Felejthetetlen volt a paksiak szeretetének –megnyilvánulása az erdélyi gyerekek iránt, ajándékokat hoztak olyanok is, akiknek gyereke nem járt a mi iskolánkba. Jöttek, mert látni akarták a sokat szenvedett város és iskola „küldötteit”. Aztán szerveződni kezdtek a diákönkormányzatok, a már tapasztalt paksi képviselők mentek oktatni a bolyaistákat, a Kiruly fürdőn szervezett továbbképzésen osztályom két diákja, a két Péter is biztatta új barátaikat a demokrácia gyakorlására. A kilencvenes évek elején igazgatómmal és két diákommal, B. Péterrel és P. Péterrel együtt vehettem részt a Bolyai ballagásán. B. Péter, szót is kapott az ünnepségen, lobogó, hosszú hajával olyan volt, mint egy forradalmár, szavai is a szabadság kivívására buzdították az iskolájuktól búcsúzó diákokat.       

Az évenkénti erdélyi kirándulások, a történelmi események helyszíneinek felkeresése, koszorúzások, az emlékbeszédekre való felkészülés mind az Erdély múltjának megismerését célozták. Felejthetetlen volt a Teleki Tékában tett látogatásunk, a Vizsolyi biblia megtekintése, sőt olvasás belőle, az ősi magyar nyelv hangzása, ismerkedés az erdélyi értékekkel. Később, mikor egyik diákom nősülni készült, eljött hozzám, hogy Erdélybe kívánja vinni nászútra feleségét, oda, ahova annak idején az osztályunk kirándult. Közben több jelentős rendezvényünkre hívtuk meg a bolyaistákat tanáraikkal, kétszer volt Bolyai János emlékünnepség Pakson, Kányádi Sándor, Toró Tibor Bolyai kutató atomfizikus részvételével. Mély összetartozás élmény volt a paksi református temetőben a marosvásárhelyi véres március emlékére emelt három kopjafa előtti koszorúzás, annak a tanár kollégának elcsukló beszédét hallgatni, akit a rombolásra, sőt gyilkolásra bátorított tömeg szülővárosában halálra keresett, az utcán súlyosan bántalmazott. Egyik évben nemzetközi középiskolás matematika versenyt (Úgy volt ez nemzetközi, hogy minden diák magyar volt a hajdani Magyarország területéről, Erdély, Kárpátalja, felvidék, Délvidék képviseletében) rendeztünk Bolyai Jánosra emlékezve, a Bolyai diákjai kiemelkedően jól szerepeltek, tanáraik pedig a zsűri tagjaiként voltak jelen.

A Bolyai mindig nyitva állt előttünk, valahányszor diákokkal Erdélybe kirándultunk természetes volt, hogy az internátusban szállunk meg, ellátást is ott kapunk, olyan ízekkel, ételekkel ismerkedtek a diákok, melyeket itt a Dunántúlon soha nem ettek. A csorba a kedvenc volt, a lekváros pánkó (fánk) után a szakácsnőt kihívták és megtapsolták, este a zárt terű udvaron a vásárhelyi diákokkal együtt gitárszó csendült fel. Egyik végzős osztályom Bocskai nyakkendőben, vállukon kopjafára akasztva vitték az írásos varrottas tarisznyát a ballagásukon. (Ezeket a kellékeket a Bolyaiban M. Márta tanárnő segítségével szerezhettük be.) Valamikor a kilencvenes évek egyikén a paksi plébános közbenjárására Háromszékről fogadtunk tizenkét diákot az ESZI-be, dr. Gálos István igazgatóval és egyik kollégámmal felkerekedtünk, hogy Sepsiszentgyörgyön, (szülővárosomban) megismerkedjünk leendő diákjainkkal és szüleikkel. A határon nyolc órán át várakoztunk az átlépésre, senki se tudta, miért, mobil telefon akkor még nem volt, nem tudtuk értesíteni a Bolyaiban (ahol megszálltunk) ránk váró kollégáinkat, hogy késünk. Éjfél után érkeztünk a Bolyaiba, vendéglátóink a fizikai szertárban virsli főzéshez felkészülve vártak ránk. Úgy éreztük, haza érkeztünk.

Miből eredt, miből táplálkozott ez a Bolyai szellemiség, amely egyaránt hordozta a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, az évszázadokra visszatekintő nagy iskolák múltját is, amely figyelmeztetés volt a sokszor tragikus múltra, de a jelen faladataira is, az életre, emberi helytállásra, formálta, emberségre tanította diákjait, az anyanyelv, a kultúra, a történelmi múlt iránti hűséget egész életük vezérfonalának tekintette. Ezekben a jövőt is megteremtő, eldöntő időkben sokéves nehéz küzdelmek előtt állott a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum, kitartásra, elkötelezettségre volt szükség, hogy visszatérhessen a régi Bolyai szellem az iskola falai közé, mely egyúttal visszavezet az elrablott európai értékekhez. Így remélte akkoriban mindenki. 1994-ben Klementisz János igazgató azon az emlékezetes ballagáson, melyen mi is jelen lehettünk az iskola vendégeként, így búcsúztatta diákjait: „Indulj! Te talpig bolyaista vagy! Te nem félsz a nagybetűs Élettől! Te nem könnyezel. S ha kezet fogsz velem, velünk, azt nem árnyékos lélekkel teszed. Elmenvén innen ne feledd, az ősi skóla mindig visszavár. Valaki itt mindig áll majd a vártán, s figyeli, várja a hazatérőt. Ha nem én, ha nem ő, de valaki mindig várja meleg szóval tiszta szívvel visszatérő fiút, lányt, s ha az Idő amazt rostáján kiejti, annak fiát, lányát, így a végtelenben, s mindig tovább.” Az iskolájuktól búcsúzó diákok értették a szót, felkészültek az útra. T. Tünde, ballagó diák ezt írta ballagási kártyájára: „S most tőlünk függ, hogy múltunk reménye mennyire izzik tüzünktől fehérre, s lesz-e jövőnk” idézve Páll Lajos versét.

A Bolyai szellem elevenen élt a későbbi években is, amikor 1997-ben kollégáimmal erdélyi útra indulhattam, hogy megmutassak valamit abból a szellemi gazdagságból, melyet Erdély mindvégig megőrzött az iskolák és könyvtárak jóvoltából. Természetesen első megállónk Marosvásárhely volt. Az akkori igazgató, Bálint István arról számolt be, hogy a magyar nyelvű nagy erdélyi iskolák szövetségét akarják létrehozni, valamint a határon túli Bolyai nevet viselő iskolákkal is kapcsolatot szándékoznak kiépíteni, tizennégy ilyen iskola van magyar földön. A román és magyar tagozat továbbra is maradt az iskolában. A vásárhelyi Bolyai iskola az eredmények szempontjából az első a megyében. Az iskola szellemisége töretlen. 1994-ben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Elbocsátó és visszahívó végzősöknek kiadott levele is erről tanúskodik: „Mit útra adtak, kincseket, / szétosztani dolgod a világban. / Évek teltével, ha visszatérsz, / elé add számadásod: / Ment-e általad a világ elébb / ott akkor és úgy, / ahová sorsod rendelt? / Igaz ember szavával feleld: / Igen, ment!” Bolyai Farkas szavait idézi az 1995-ös Elbocsátó és visszahívó levél is: „…már be vagy az új kertbe ültetve, adja Isten, hogy foganj meg, az ültetéssel nemesedj, mint a palánták szoktak, nőj magasan fel erről az alattvaló földről az égre, s térj vissza valaha onnan szelíd árnyékkal s jó gyümölcsökkel erre a földre, ahonnan felnőttél.” Ha ilyen útravalóval bocsátja el az iskola végzős növendékeit, akkor biztosítva lesz a Bolyai-szellem megmaradása.

          E sorok írója is kapott útravalót iskolájától, igaz, nem ilyen bíztató sorokat, mert akkoriban, 1961-ben, amikor érettségizett, nem lehetett ilyen búcsúszavakkal elbocsátani a végzősöket, sokkal inkább a párt követésére kellett figyelmeztetni az ifjúságot. 1994-ben, a Bolyai iskola ballagásán vendégként találkozhattam régi igazgatónkkal és magyartanárommal, Kozma Bélával, aki figyelemmel kísérte visszatértemet és buzgolkodásomat a régi iskolámban, megajándékozott egyik könyvével, ezt írta ajánlásként: „Dr. Serdültné Benke Évának barátsággal, nagy megbecsüléssel, hogy tovább is ápolja a Bolyai –lángot. Marosvásárhely, 1994. június 10-én.” Én ezeket a sorokat fogtam fel útmutatásként a még előttem álló időre. A régi iskolás énemet idézte fel dr. Ágoston Albert, mindnyájunk szeretett Berci bácsija, aki osztályfőnök helyett a legjobb osztályfőnökünk volt akkoriban, mikor szinte számkivetettekként mi is bolyaisták lehettünk. Berci bácsitól egyik látogatásom alkalmából egy könyvet kaptam ajándékba (Erős várunk 1557-1993Kollégiumi emlékkönyv-Marosvásárhely) ezzel a beírással: „ A zaklatásokkal teli, de mégis boldog iskoláskori idők emlékére ajándékozom a mindig mosolygó és vidám, nekem most is Benke Évának sok-sok szeretettel Berci bácsi Marosvásárhely, 1994.03. 29.”

„A Bolyai szellem híd Marosvásárhely és Göttinga, Marosvásárhely és Európa között. Világít, figyelmeztet, megvéd és kötelez. … Zászló, melyet mi tűztünk ki lelkünk várának ormára: mi, a Bolyaiak utódai. Alapja a két Bolyai öröksége, ők egyesítik mindazt, ami érték Erdély és Európa szellemiségében. ..a holnapért való cselekvés. Kötelezettség, hogy az itt és most feltételei között megmaradjunk magyarnak, embernek. A Bolyai szellem a mindig újrakezdéshez szükséges szellemi, erkölcsi, hitbeli erőtartalék.”-írta ezeket a  sorokat Kozma Béla A marosvásárhelyi Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum története című írásában. (In Erős várunk 1557-1993 Kollégiumi emlékkönyv Marosvásárhely ) Soha nem voltak időszerűbbek ezek a szavak, mint éppen most egy világot átfogó fenyegetésben. Értékeinket csak most kell igazán tartanunk pajzsként magunk elé, őseink üzenetét erősítésünkre felhasználnunk: „Meghaltunk, testvér, valamennyien. / Csak ők élnek még, a régi holtak./ … / Éjjel peregnek csöndes záporok: / bús, bölcs sírással érettünk búsulnak / a Bolyaiak s Bethlen Gáborok” (Dsida Jenő Kalendárium szonettek November)

1995 februárjában írta a budapesti újságíró, Hankó Ildikó a Magyar Nemzetben Zseni a végeken című írásában: „A 19. században ikercsillagként tűnt fel a tudomány egén a két Bolyai, akik mintegy magukra maradva teremtettek új világot akkor, amikor külhoni kollégáikat gazdag könyvtárak, tudós kollégák, tudományos intézmények sora segítette.” Értjük és tudjuk, mit jelent ez, az útravaló a Bolyiaktól, érvényes a 21. századra is, gazdálkodjunk vele okosan, és tegyük a dolgunkat immár közös ügyünkért. „Egy országnak a nagysága attól függ, hogy menyiben járul hozzá a közös emberi értékekhez.”- üzeni Szent-Györgyi Albert is. De tudták ezt a Bolyai tanárai, diákjai egyaránt, mert Gárdonyi regényéből ismerték Dobó esküjét, akinek katonái vele együtt fogadták, hogy a vár feladásáról szót sem ejtenek, Isten őket úgy segélje! Ők tudják, hogy a vár a mindenkori haza.

Igaz, 1856. november 20-án a Magyar Futárban az a hír jelent meg, hogy „Erdély Gaussa-Bolyai Farkas nincs többé!”, ez csak hír volt, Bolyai mindig élő lesz, ő mondta: „A jelen a múlt leánya, anyja a jövendőnek.”

Hát csak építsük ezt a jövőt, erősítsük a falakat, őrködjünk, barátaim!

Jegyzetek

1.Tolnai Lajos (1837 Györköny, Tolna megye-1902 Budapest) református lelkészként kerül a marosvásárhelyi vártemplomba 1867-ben. Híveit, a város polgárait nevelési szándékkal gyakran ostorozta, ezek után olyan konfliktusba került híveivel, hogy saját bevallása szerint zsebében revolverrel ment fel a szószékre. Mellesleg a század második felében a magyar széppróza megújítója, regényíró, lapszerkesztő. Miután 1876-ban a lelkészi lakás (nincs kizárva, hogy gyújtogatás történt) leégett, átköltözött az üresen álló hajdani Bolyai házba, és 1884-ig lakott ott, amikor is visszatért feleségével Budapestre. Katona Szabó István írja: „Mert a Bolyaiak, Tolnai Lajos, Mentovich Ferenc, a Teleki Téka által sugárzott szellemiség szorosan összefonódik.”

2. 1927-ben a marosvécsi Helikon összejövetelen Kemény J indítványozta, hogy állíttassék fel a Kollégium előtti téren egy Bolyai emlékmű. Erre a célra felajánlott egy adományt, ötvenezer lejt, hogy ebből lehessen fizetni a pályázatot. Kifejtette, hogy ez a pályázat alkalmat adnia az erdélyi képzőművészeknek a nemes versengésre. A tervezett emlékmű mégsem készült el, ugyanis a városvezetésben minduntalan konfliktust gerjesztő liberális oldal nem egyszer kikelt a főtéren még álló Petőfi-, Bem-, és Kossuth-szobor miatt. Bernády polgármester nem akart ujjat húzni a Dandea rezsimmel, (Emil Dandea 1922-1926 között, majd 1934-1937 között a város polgármestere volt, pénzügyi panamák miatt bírósági per is indult ellene, de ez nem zavarta későbbi híveit abban , hogy 1990 után a főtéren neki szobrot állítsanak.) Áthidaló megoldásként azt javasolta, hogy az emlékművet a Kollégium belső, zárt udvarán állítsák fel. A tervezők azonban, elsősorban Kós Károly ebbe nem egyeztek bele, így a Bolyaiak szobor-terve nem valósult meg. Helyette egy fekete márványlapot emeltek a református temetőben a Bolyaiak sírja mellé. Az 1950-es évek második felében Izsák Márton Bolyai szobrát állították fel a Kollégium előtt téren

3.A szárnyas angyal kezében tollal és könyvvel, lába alatt olajággal a református Kollégium jelképe volt, azé a szellemiségé, mely jellemezte a kollégiumot. Az iskola tanárai, diákjai, a régi vásárhelyiek szerint, akik még láthatták az Őrangyalt, már mindjárt a kommunista diktatúra után vissza kellett volna helyezni, restaurálni, de ez csak 2007-ben történt meg.

4.Az 1950-es években a kommunista hatalom kezében erőszakos fegyverré vált a kollektivizálás, ha a szülő megtagadta a belépést, a gyermekét nem engedték iskolába iratkozni, főleg nem gimnáziumba. Sok általános iskolát (ez akkoriban hét osztályt jelentett) végzett 13-14 éves gyermek nem tanulhatott volna tovább. A Bolyai felismerve a helyzetet, befogadta ezeket a gyermekeket már 1956-ban, osztályt indított számukra, biztosította a délutáni iskola-látogatást, a külön tantermet. Az iskola ismert tanárai oktatták a tantárgyakat. Tanáraink voltak: Kozma Béla, Kozma Leopold Irén, Pálffy Antal, Csernáth Ernő, dr. Dragomán Pál, Árkosi László, dr. Horváth Ágoston, Müller (atya) Mihály, Rédei Török Ede, Klára József, Filep Sándor, Török Ferenc és mások, minden név nem is jut eszembe. A félévi előmenetelt vizsgákkal mérték. Így kerültem én is nővérem után 1957-ben egy ilyen osztályba negyvenkét sorstársammal együtt, bennünket magántanulóknak neveztek. Osztályunkban erdélyi főnemesi család leánya, kényszerlakhelyre hurcolt arisztokrata-sarj, 56-os nézetei miatt elítélt mezőségi református lelkész fia, kuláknak minősített család gyermeke, és közöttük magam is, Háromszékről családja széthullása után Marosvásárhelyre, nagyszüleihez költözött családból. Múltunkat háromszéki otthonunkból a fél analfabéta néptanácselnök röviden jelentette: osztályidegen család. (Nagyanyám ekkor szabadult meg a földjeitől, az államnak „ajándékozta”.) A következő években egy kicsit enyhült ez a rostázás. Az induló negyvenkét osztálytársból végül tizenhatan érettségiztünk. Nagyon sokat köszönhetünk dr. Ágoston Albert iskolatitkárnak, aki az osztályfőnöki teendőket ellátta, hozzá mindig fordulhattunk segítségért, támogatásért. Kozma Béla a Bolyairól írott könyvében azt írja, hogy volt egy idő, amikor látogatás nélküli (nem nevezhettek minket magántanulóknak akkor, amikor minden az állam kezében volt, akár egy 13 éves gyermek is, mint én.) osztályba is jártak diákok, ez tévedés, mi minden nap délután iskolába jártunk négy éven át, és együtt érettségiztünk iskolatársainkkal. De mindenhol kilógtunk a sorból. Talán rólunk is írta Szőcs Kálmán: „Féltem, kővé válik az értelem, / Meg kellett tudnom jó korán, mit érek, / Hogyha majd minden múltamon átlépek, / Befogad-e a lemért végtelen?”

Spaller Árpád

Az erdélyi magyar emigrációs sajtó

„Bár Magyarország és Erdély élete egy és oszthatatlan, mégis vannak Erdélynek olyan sajátos érdekei, színei, értékei, amelyek mindenkor jogosulttá teszik azt, hogy az egyetemes magyar gondolaton belül éljen az erdélyi gondolat is.” (Gróf Teleki Pál)

olv.tovább itt  >>> Erdelyi_Emigracios_sajto.docx