Magyar a Dél Keresztje alatt
(Borbereki Kovács Zoltán)
Máramaros magyarjainak ajánlom
„Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet,
hosszú és
bonyolult, s tele van kitérőkkel,
melyeknek értelmét és jelentőségét sokára ismerjük csak fel.”
(Márai Sándor Egy polgár vallomásai)
A malachitról, a rejtelmes zöld színű féldrágakőről úgy tudjuk, hogy a legrégebbi kőzetfajta Földünkön, a tudósok szerint 3500 millió évvel ezelőtt alakult ki. Ez a kő magában hordozza őstörténetünk minden titkát, titokzatos zöld színei, benne a selyemszálnyi vonalkákkal, az ő titkai megfejthetetlenek. Elképzelhetetlen őslények között létezett, csiszolódott, formálódott, magába zárta e titkos múlt minden rejtelmét. Akadt, aki ennek a zöld kőnek titkait akarta megfejteni, kibontani belőle, ám belecsiszolva önön titkait is.
Volt ilyen művész. Honnan jött, melyik földrészen termett, hol volt szülőhelye, amelyik nevelte, milyen életutat járt be, hogy a világ végén, Johannesburgban rácsodálkozzon erre a kőre és beleálmodja életének hihetetlen fonalait, melyek idáig vezették.
Borbereki Kovács Zoltán messziről indult és messzire jutott. 1907. június 27-én született Észak-Erdély Máramaros vármegyéjének egyik kicsi falujában, Rónaszéken. Ekkor még a kisfiú, Kovács Zoltán, persze semmit nem hallott a malachitról, annál többet a sóról, a nap fényére csodálatosan csillogó sókristályokról, melyeket néha a sóvágóknak sikerült felhozniuk a föld mélyéről. (A bécsi természetrajzi múzeum ásványgyűjteményében őriznek egy hatalmas sókristályt, melyet Rónaszék sóbányászai ajándékoztak Ferenc József császárnak a tizenkilencedik század vége felé.) Rónaszék határában már sok évszázada, még inkább sok évezrede sóbányák működtek. Adatok bizonyítják, hogy már a rómaiak korában bányászták itt a sót, a 15. században aztán üzemi szinten folyt a bányászat Az ókorban a bánya védelmére castrumot emeltek, melynek romjaira a későbbi korokban, a 16. században az Apafi család, miután birtokába került a terület, itt építette fel várát, mely az 1689-es átépítés után az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály vadászkastélya lett. A 18. század elején, 1720-ban még császári katonák állomásoztak benne, őrizték a korona alá tartozó sóbányát, ekkoriban 370 sóbányász dolgozott, és székelt itt a sóhivatal is. 1766-ban víz öntötte el az aknákat, földalatti tavak alakultak ki. Később éppen ezeknek köszönhetően lett Rónaszék kedvelt fürdőhely, a 20. század elején még képeslapokon is hirdették a sósfürdő jótékony hatását. Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola egyik alapítója ide hozta nyári táborba növendékeit a csodálatos tájat megörökíteni. Fennmaradt egy fénykép a hajdan Beregszászon élő Sóskúti Margit hagyatékából, 1908-ból, a rónaszéki sósfürdő festőtáborának résztvevőit ábrázolja. (Képeslapok, Rónaszék fürdő 1914-1916, Erdélyi fürdők sorozat)
Rónaszék Máramarosszigettől 21 km-re dél-keletre fekszik, nevét, melyet 1474-ben említenek először, a közeli Róna (rovina, szláv eredetű szó) patakról kapta. Kostyul néven (bizonyára a kastély szó román változata) a Szigeti járáshoz tartozott. 1891-ben még 1552 lakos élt itt, vasútállomása, postahivatala volt a településnek.
„Rónaszék nevezetes helység Máramaros Vármegye földes ura a Királyi Kamara. Lakossai katolikusok és ó hitűek, fekszik Szigethez 1 mérföldnyire hegyek között egy völgyben. Legnevezetesebb sóbányája vagyon, és külömbféle só-bányái, melyekben naponként 300 s több vagy kevesebb emberek dolgoznak. Fizetések ruházattyok egy forma s mintegy katonás, sőt magokat a katonai szolgálatban is szokták gyakorolni.” (Magyar országnak leírása Készítette Vályi András Királyi Magyar Universitásbéli Professzora Budán 1799./ Nagy méltóságú Sárvári felső Vidéki gróf Szécshényi Ferentz ő exellenciájának mély tisztelettel ajálya a Könyvnek Készítője.)
A rónaszéki római katolikus templom 1804-1814 között épült, későbbi dísze lett az oltárkép, melyet a máramarosszigeti születésű Hollósy Simon festett 1905-ben, a kép a művész egyetlen vallásos témájú alkotása. (Elképzelhető, hogy itt, ebben a templomban keresztelték meg Kovács Zoltánt, bár ilyen adat nincs e sorok írójának birtokában.) Mára a falu lakossága valamivel több, mint hétszáz, a régi házakat felújítva új tulajdonosaik nyaralónak használják, távoli városokból jönnek ide a fürdő reményében, mely azonban felújításra szorul, mert szinte használhatatlan, nincs igazi gazdája.
Itt, Rónaszéken lehetett hajdan a sóbánya alkalmazottja a később világhírt szerzett magyar szobrász, Borbereki Kovács Zoltán édesapja. Az apa nevét nem említik a források, édesanyja nevét se, nem tudjuk, voltak-e testvérei. Mire a gyermek kisiskolás lett, a család már tovább is költözött, egy másik sóbánya, Marosújvár közelébe, Borberekre. A kisfiú órákig figyelte ügyes kezű apját, aki fúrt, faragott, kezéből nem csupán használati tárgyak kerültek ki, de hegedűt, cimbalmot is, s mint afféle falusi ezermester gyermekjátékokat, működő szerkezeteket is tudott készíteni. A fiú inkább lerajzolta, amit maga körül látott, a falusi világot, erdőt, mezőt, fákat, virágokat, kézügyessége ebben mutatkozott meg. Ám az apa ezt a készséget nem sokra becsülte, hiszen használható eredménye nem volt. A gyermekben érlelődött valami olyan elhatározás,- bár családi körülményei között ez elérhetetlen vágyálomnak látszott,- hogy a művészi önkifejezés legyen élete célja. Ám mindehhez semmilyen lehetőség nem kínálkozott akkor számára.
A Kovács család Máramarosból jó messzire, az Alvinchez egészen közeli, a Maros jobb partján levő kis településre, Borberekre költözött. A falu Fehér megyében, Gyulafehérvártól 14 km-re található. 1248-ban ide telepített szászok alapították, német neve Burgberg, (Ebből az elnevezésből magyarosodott Borberekre a név, románul is egy torzult elnevezés született: Vurpar) közelében ugyanis ott állt a Várhegy, rajta a romantikus Zebernik vára. A vár romjai alól kiásott pénzérmék bizonyítják, hogy V. István, magyar király idején, 1240-es évek idején a vár még állott. Az 1248-ban ide telepített lakosság a nagyszebeni szászokkal egyenlő jogokat élvezett. Temploma már 1317-ben volt a pápai tizedjegyzék szerint. A terület birtokosa az Alvinczi család volt, e családból származott a híres jogtudós, Alvinczi Péter, aki a 17. század végén Leopold császár által kiadott Diploma Leopoldinum (1.) egyik írója, szerkesztője volt. A települést 1526-ban Szapolyai János a havaselvi vajdának, Radulnak adományozta, ezért aztán a 17. század elején a szászok elhagyták a területet. Az eddigre megtelepedett magyar lakosság a református vallást választotta. Sokat szenvedtek a tatárok támadásaitól, az 1658-as nagy dúlást Kőröspataki Bedő János tiszteletes örökítette meg: „Búd, gondod érkezék, Alvinc, Borberek / Mert rajtad voltak fene pogány népek / Kin siránkozhatnak minden rendbeliek…” Egyik veszedelem elmúlt, jött a másik, a 18. század vége felé Horea román parasztvezér martalócai hányták kaszaélre a lakosságot, majd 1848-ban Alvincre menekültek az emberek Avram Jancu hordája elől. Mára már csak mintegy ötszázan laknak Borbereken, a lakosság román ortodoxokból és néhány felekezet nélküli román cigányból áll. A Maros árterületén hajdan épített református templom pusztul, falait három méter magasságban elöntötte az iszap, még a hajdani várfal kapubástyája is alig emelkedik ki az iszapból. Budapestről érkezett a segítség, az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei végeztek itt némi állagmegőrző munkát. Az utolsó még helyben lakó lelkészt 1956-ban temették el, a templom 1964-től használaton kívüli státuszt kapott.
Csoda-e, hogy az itt élő kisfiú, Kovács Zoltán a romantikus romos vár körül játszadozva, a településről sok legendát hallva később, mikor elindul a művésszé válás útján, a Borbereki előnevet választja megkülönböztetésül? (Igaz, van egy másik Borberek is, Moldva és Máramaros határán, a Radnai havasok tövében, Radna-Borberek (Valea Vinului), de ott a mi művészünk minden valószínűség szerint soha nem járt, ha még tudott is volna erről a Borberekről, amihez semmi nem kötötte. Annál több az Enyedhez közeli Borberekhez.)
Ezután Kovács Zoltán életében Marosújvár következik, itt folytatja elemi iskolai tanulmányait, nem tudjuk, bányaács apja a sóbányában dolgozott-e vagy máshol vállalt munkát. Ebben az időben Marosújvár a sóbányászatból gyorsan fejlődő kisvárossá, fürdővárossá vált, nyaranta fürdővendégektől volt hangos a szépen gondozott park, térzene szólt, vendéglői, boltjai alig tudták kielégíteni az igényeket. Itt cseperedett Kovács Zoltán, itt végezte polgári iskolai éveit, és hogy gimnáziumba mehessen, készült Tordán a különbözeti vizsgára. Úgy tűnik tehát, hogy életének ezt az első szakaszát azok a települések határozták meg, melyek a sóbányászatból éltek.
Közben zajlik a Nagy Háború, a végkifejlet tragikus fordulatot hoz, Erdély térképét levágják Magyarország térképéről, egyszerre minden megváltozik. Kovács Zoltán családja megrémülve a trianoni döntéstől összekapkodja szerény tulajdonát, és szekérrel, vonattal, mikor, mivel átvergődik Budapestre. A román berendezkedés semmi jót nem ígért az erdélyi magyarságnak, és bár a sóbányákat ezen túl is kell üzemeltetni, de ki tudja, a magyarok helyét kikkel fogják feltölteni. A tizenhárom éves Zoltán Budapesten anyai nagynénjéhez kerül kosztra és szállásra. Jár a Kiskorona utcai iskolába, de a család szűkös anyagi helyzetében jobbnak látja, ha a fiú biztos szakmát tanul, a rajzolás nem biztos jövő, csak időtöltés. A közeli Vidra utcában van Csáky Balázs asztalosmester műhelye, tanuljon ott szakmát Zoltán, ügyes keze van, jó asztalos lesz. Kézügyessége valóban már korábban megmutatkozik, konstruáló hajlamát ismerve remélte a fiú, hogy ipariskolába mehet majd a műhelyből. Ám a fejletlen, gyenge fizikumú kamasz alkalmatlannak bizonyult a felvételin, maradt hát az asztalos műhelyben, tanulta a szakmát, megszerezte az asztalos segédlevelet.
De ha valakiben ott bujkál egy álomcsíra, egy-egy felvillanó vágy, valami elébe kiterített út, akkor nincs megnyugvás, azon az úton el kell indulni. Tudjuk a költő Páskándi Gázától: „Sorsunk már születésünk előtt színre lép, / Anyánk csak egyik kezével ringatja a bölcsőt…”A fiú álma nem csillapodott, nem hagyta nyugodni, a napi fáradtságos munka után esténként majd nyolc km-t gyalogolt télen-nyáron a külső Váci útig és vissza, hogy Podolini-Volkman Artúr újpesti rajziskolájában tanulja, amit lehet, aktrajzolást, tanulmányokat, tárgyakat, beállításokat. Kovács Zoltán készült a jövőre, már tudta, ez az ő útja. 1927-ben úgy érezte, már tud annyit, hogy merjen felvételizni a Képzőművészeti Főiskolára. Rendben ment minden, de kicsit csalódott, mert csak a következő, 1928-as évre vették fel. Az újpest rajziskola után a Vaszary tanítványok körében valódi versengés folyt, ez Kovács Zoltán számára új helyzetet teremtett. Arra törekedett, hogy magas szintű mesterségtudás birtokában ő is versenyképes legyen társai között. Vállalt minden művészeti feladatot, kihívást, bravúros megoldásokra törekedett, minden művét egy-egy mestervizsgának tekintette. Akkor készített először önportrét, 1930-ban egy festőállványra helyezett borotválkozó tükörben festette meg önmagát úgy, hogy közben a város egymással ellentétes irányú részletei együtt, egymással összhangban jelennek meg. Mindezt a festőállvány alatt tárgyakból komponált csendélet egészíti ki.1931-ben a tükör és tükrözés művészi alkalmazását örökítette meg, majd egy olyan Önarcképet komponált, melyen a szemüveg mindkét lencséjében egy műterem részletét látjuk.
Úgy érezhette, hogy kinyílt számára a világ. tanáraira csodálattal nézett fel, nem kímélte magát, kevés pénzből is tudott létezni, mindent elviselt, csak rajzolhasson. Már akkor megtanulta a reneszánsz mesterek tanításaiból, hogy minden művészeti ág alapja a rajz, abban kell magát tökéletesítenie. Éjszaka dolgozott a műhelyben, hogy eltartsa megát, nappal járt a főiskolára tanulni. Vékony fiú volt, kevéssel is beérte, az akkoriban divatos „bicsérdizmus” (Bicsérdi Béla diétája, csak zöldség, főzelék, semmi hús…) hát ő is ezt választotta kényszerből, néha a főiskolai menzán még jól is lakhatott. Kezdő diákként Vaszary János keze alá került, majd harmadik évtől Csók István tanítványa lett, ekkor már komolyan foglakozott a festészettel. Első sikeres munkája 1932-ben a Vontatók című vászna volt, elnyerte vele a Főváros Festészeti Díját. (Egy évvel korábbi olajképét, mely Kassák expresszionista verseinek hatása alatt született, a szolnoki Damjanich János Múzeumba került, de a művész nem tartotta sikeres alkotásának.)
Ettől kezdve teszi neve elé a Borbereki előnevet.
Korai munkáiban már megjelenik az a szín-és formavilág, gondolatiság, mely egész pályájának gyökerét jelenti, formajegyek, redukáló hajlam, absztrahálás, expresszivitás, minden jelen van már a kezdeteknél. Még főiskolásként, 1932-ben kijut a Velencei Biennáléra, munkái bekerülnek az Első Magyar Reprezentatív Kiállítás című válogatás anyagába. Elindul hát festői karrierje, művészeti pályája felfele ível, magánélete rendeződik, megnősül, felesége pályatárs festőművész, szintén Vaszary növendék, ketten mehetnek párizsi tanulmányútra. Utazgat Európában, olasz állami ösztöndíjat nyer, a szilvesztert már Rómában tölti. Egyre inkább távolodik tanárai hatásától, akik csak az utat mutatták meg számára, vándortarisznyáját töltötték meg útravalóval, de elengedték kezét, hadd járja a maga útját. Gyűjteményes kiállításon vett részt Budapesten az Ernst Múzeumban, és nagy sikerként élte meg a Szolnoki Művésztelepre való meghívását. 1934-ben újra Rómába ment, freskófestészetet tanult a Római Akadémián Ferrazzi mestertől, olyan sikeres volt ezen a téren is, hogy a város polgármestere a városi múzeum részére megvásárolta a Római táj című tusrajzát az Arte Disegni kiállításon. Még a „római iskola” hatására elkészítette Portico Octaviano című nagyméretű vásznát. De aztán letelepedett Szolnokon.
Ettől kezdve eljegyezte magát Szolnokkal, nem tudta még biztosan, hogy lábát egy új útra tette, a szobrászat útjára. Itt kezdett el a gyerekkori álom, emlék, a fúrás-faragás, vésés, formázás valósággá válni, s bár a festészethez nem lett hűtlen, új szerelme, a szobrászat elvarázsolta egész további életére. A szolnoki művésztelep, a Szolnoki Kolónia, melyet 1902-ben alapítottak, a két világháború közötti magyar művészeti életben meghatározó szerepet játszott. Itt a magyar művészeti élet színe-virága megfordult, élt és alkotott, Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Zádor István, közéjük került Borbereki Kovács Zoltán. Itt teljesedik ki művészete, figyelme itt fordul a plasztika felé, egy legenda úgy tudja, hogy éppen Aba Novák Vilmos hatására.
Mi volt Borbereki ars poeticája? A harmincas évek közepén a Szolnok és Vidéke című lap interjút készített vele, a fiatal művész így foglalta össze művészi hitvallását: „Az emberiségből a humanista törekvések érdekelnek, ezért képeimen az elesett embereket, az élet nyomorultjait rögzítem. Örülök, hogy Szolnokra jöttem, és itt dolgozhatom…”
A szobrászat terén Borbereki valójában autodidakta volt, de olyan lendülettel fogott a mintázáshoz, szinte ujjában érezve az apjától örökölt készségeket, hogy gyermekkori vágyai szabadultak fel benne, és szinte ontotta a remekműveket. Emlékezetében ott éltek a nehéz fizikai munkában megfáradt férfiak, arcukon a reménytelen jelen és jövő jegyeivel, az élet szép oldalával soha nem találkozó emberi életek jelennek meg munkáiban.
1934-ben megmintázta a szolnoki művésztelep nagymesterének, Aba Novák Vilmosnak az arcmását, mely ma a Nemzeti Galériában látható. Még ugyanebben az évben a Szolnoki Művésztelep megbízásából mellszobrot készített Pettenkofenről, bécsi biedermeier festőről, aki felfedezte Szolnokot a festőművészet számára 1851-ben. Ekkor csak néhány napig tartózkodott a városban, de később mintegy harminc évig rendszeresen visszajárt ide. A helyi lap ezt írta: „Borbereki Kovács Zoltán, ez az izmos tehetségű művész elkészítette az első szolnoki festőnek műkőmellszobrát. Borbereki egykori metszetek és arcképek alapján mintázta meg a szobrot mely, mint portré is tökéletes. A megoldásban azonban a szobor modern, pompásan stilizált. A szobrot a művésztelep kertjében fogják felállítani tavasszal.” (Szolnoki Újság 1934.) Aztán megszületett a Kubikus egészalakos szobra, mely 1937-ben elnyerte a Párizsi Világkiállítás képzőművészeti Grand Prix-jét. (Ez a munkája a milánói világkiállítás magyar pavilonjának bejáratát díszítette.) A szobor ma Szentesen, a Ligetben áll a Koszta József Múzeum előtt, a sok viszontagságos év után csak 1947-ben került a mai helyére. (A közelmúltban barbár, senkit és semmit nem kímélő szoborrongálók a munkásember kalapjának a tetejére egy konvektor rácsot helyeztek, de valakinek ez sem tetszett, mert egy éjszaka ismeretlenek egy kukát húztak a fejére.) A szobor mindmáig a leghűbb ábrázolója a harmincas évek szegényemberének. Az egyszerű parasztember kezét földbeszúrt ásójára fektetve valami sajátos méltósággal tekint előre, szembenézve a világgal, vállalt sorsával. A szobrász idealizálástól mentesen ábrázolja a munkás embert, nem úgy jelenik meg, mint a „felszabadulás” után az erőtől duzzadó munkás alakja, aki saját sorsát veszi kezébe, irányítja, erejét mutatva félelmet kelt, ahogyan ezt a Párt belelátta a munkásosztályba érdekeinek megfelelően. Borbereki Kubikus szobra a város földmunkásságát örökíti meg, eredetileg a Polgári Leányiskola előtt, ma Petőfi Sándor Általános Iskola előtt állt.
Ugyanebben az évben készül el Verseghy Ferencnek, Szolnok szülöttének szobra, melyet a Tisza-parti parkba állítottak fel.
1936-ban a Nemzeti Szalonban a szolnoki művésztelep alkotójaként kiállíthatta festményeit és szobrait, a kritikusok kiemelték művészi szociális elkötelezettségét, hangsúlyozva a társadalom perifériáján élők iránti humánumát. Ez évben mintázza meg a Tehenes pásztorfiú figuráját, mely ma a Nemzeti Galéria előcsarnokában áll. Valójában nem tehén, hanem bivaly hátán ülő, vele szinte egybeforró meztelen fiút ábrázolt, gyerekkorában, Erdélyben láthatott bivalyokat mezei munka közben. Kiemelkedőek portréi is ebből az időből, Önarcképét a Nemzeti Galériában őrzik. Kecses nőalakjai megejtő szépségűek, az olasz reneszánsz légies nőalakjait idézik, ilyen a Halas lány figurája, mely szerencsésen átélte a második világháború pusztítását, ma Szolnokon a Papi Lajos szobrászművész kútmedencéjére állítva látható a Tisza Szálló gyógyfürdője előtt. A budapesti Jászai Mari Színészotthon falán látható a felejthetetlen színésznőről, Jászai Mariról készült domborműve.
1937-38-ban Borbereki Kovács Zoltán több országos pályázaton is részt vett, elkészített tervei a magyarországi korszakának csúcsát jelentik, Géniusz vezette emberpár, Madách-emlékműterv. Fába faragja gyermekkorának emlékeit, itt használja fel asztalos korában szerzett anyag-és szakismereteit, Kukoricamorzsoló, Almaszedő, Asztalos című munkáiban.
1937-ben Besenyszögről kapott felkérést, hogy első világháborús hősi emlékművet készítsen a háborúban hősi halált halt besenyszögi katonák emlékére. A költségeket, 4500 pengőt Halassy József földbirtokos fizette. Az elkészült alkotás fegyverét lábhoz támasztva, kezét fegyverén nyugtatva, felemelt fejjel messzire néző 2 méter magas rohamsisakos katonát ábrázol. A katona arcát egy besenyszögi dohánytermesztőről (kukásoknak nevezték őket) mintázta, Kovács Pál közlegény Szolnokról vonult be, ő volt a település első hősi halottja a Nagy Háborúban. Az alkotás bronz talapzaton állt, főoldalán 1914-1918-as felirat olvasható, majd 144 elesett katona neve. A szobrot egy e célra kialakított, fűvel beborított 1 méter magas dombra helyezték el. Az avatás 1939. június 18-án volt, Almássy László alispán mondott beszédet. Az előző évben Borbereki katona szobra Rómában kiállításon vett részt, ott díjazásban részesült. A szobor átvészelte a második világháború pusztításait. 1990-ben Besenyszög polgármestere, Boros Emil a képzőművészeti alaptól megtudakolta Borbereki Kovács Zoltán johannesburgi címét, levelet írt az idős mesternek, kérte hozzájárulását, hogy az ő szobra mellé elhelyezhessenek egy második világháborús emlékművet. A válasz, a hibátlan magyarsággal írott levél megérkezett, melyben természetesen engedélyezte az új emlékmű felújítását: „Köszönöm a szoborról küldött képet, nekem nem volt ebből a munkámból. Messzi távolból üdvözlöm Besenyszögöt.” 2017-ben az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság felújította Borbereki szobrát. (In Új Néplap 1990 dec.) Borbereki katona szobrának négy másolata áll szerte az országban.
Szolnok város megrendelésére készítette el Borbereki 1938-ban Szapáry Gyula szobrát, aki Szolnok vármegye alispánja, majd főispánja volt. A szobrot 1944-ben bombatalálat érte, ezután a sérült szobor eltűnt, ma se tudnak róla semmit. (Eredetileg a volt vármegyeház mögött felállított szobor talapzatán levő bronz domborműveket a szolnoki múzeum volt igazgatója, Kaposvári Gyula megmentette, a Damjanich János Múzeum kapubelépőjének falán újra felállították.) Az új Szapáry-szobrot, Pogány Gábor alkotását 2013-ban állították fel.
1942-benSepsiszentgyörgyön báró Szentkereszty Béla javaslatára szoborállító bizottságot hoztak létre, mely pályázatot hirdetett egy Gábor Áron szobor megalkotására. A szobrot a Vármegyeház előtt kívánták felállítani. A pályázók gipszmodell pályamunkákat küldtek be, köztük volt Borbereki Kovács Zoltán is. Az első díjat végül Vargha Ferenc, budapesti szobrászművésznek ítélték, de a történelmi események elmosták az álom megvalósítását.
Elkészült viszont a művész másik munkája 1943-ban, Pannonhalmán, a Bencés Főapátság előtt álló szobor, Szent István király Gellértre bízza fia, Imre herceg nevelését című alkotása.
Bár termékeny évek voltak ezek, művészi erejének teljében lázasan alkotó Borbereki újabb felkérésekre várt, ezt írta: „Ezen idő alatt sajnos semmi l’art pour l’art (sic!) nem csináltam. Sajnos kedvemre nem dolgozhattam. Ekkor megfogadtam, hogy nyilvános pályázaton nem veszek részt, mert annak ellenére, hogy sokszor kaptam első díjat, munkában nem részesítettek.” Az utókor azonban tudja, hogy azok a rendelésre készült köztéri szobrai, melyeket akkoriban felállítottak, a 20. század magyar művészetének kiemelkedő alkotásai, olyan eszmeiséget sugároznak, olyan humanitást, melyben benne él a kétkezi ember szeretete, a munka megbecsülése, a munkálkodó ember sorsának ismerete. Különösen áll ez egyházi, vallásos témájú alkotásaira. Őt Erdély szegény emberei, kétkezi munkásai, parasztjai küldték a nagyvilágba, a felvillantott életek gyerekkorának emlékei voltak, a szegény falusi környezet vagy iparosodó bányaváros munkásai között ott küszködött a megélhetésért édesapja is. Ismerte és szerette ezeket az embereket, elfelejteni nem is akarta őket.
1941-ben a krisztusi szenvedést örökíti meg sírszobra, a Magyar Golgota, melyet Hamza Tibor emlékére készített a Farkasréti temetőben. A Krisztus megtört teste, a mezítlábas parasztasszony Mária szenvedő arca, mellette a kucsmás, falusi parasztlegény, amint mindketten Krisztus élettelen testét támogatják, mi más lenne, mint a háború borzalmait, szenvedését elviselő magyarság képe? Mi testesül meg Krisztus elpusztításában, egy nemzet pusztulása talán? Kik támogatják az élettelen, erejehagyott Krisztust, bizony az egyszerű magyarok, a nép, a nemzet. Magyar sors ez, 1920, mely arra kényszerítette sok tízezer elűzött család mellett a művész családját is, hogy odahagyja otthonát, meneküljön, ismerte már ezt a félelmet családja múltjából. Ez űzi néhány év múlva magát Borberekit is el Magyarországról, de ki Európából is, a világ másik végére. Nem tudja még Borbereki Kovács Zoltán, hogy ez a Magyar Golgota áll majd őrt az ő hamvai előtt is a szolnoki temetőben. De ez áll Pretoriában és Johannesburgban is az ottani keresztény templomban emlékeztetve a megváltásért vállalt szenvedésre.
1941-ben Tiszaroff község elöljárói úgy döntöttek, hogy a község neves szülöttének, Raffi Borbély Györgynek, a megye főispánjának, felsőházi tagnak emlékére szobrot állítanak. Borbereki kapta a megbízást, a fehér carrarai márványból (egyetlen szobra a művésznek, mely ebből a nemes anyagból készült) készült alkotást 1942. július 4-én leplezték le, jelen volt a kormányzói pár is. A második világháború befejezése után a szobor sorsa ismeretlen, egyesek úgy tudták, hogy a szovjet katonák döntötték le, más forrás szerint a temetőbe menekítették a már sérült szobrot, innen talán a szolnoki múzeumba szállították. Ott azonban nem volt nyoma, eltűntként említették sokáig. Ám csodával határos módon nem régen a szolnoki művésztelep elhanyagolt bozótos területéről előkerült a fej nélküli szobor, mikor végre a terület felújítása megkezdődött. A restaurálás után régi helyére visszaállították a tiszaroffiak nagy megelégedésére.
Borbereki művészete új utakat keresve használta fel az absztrakt ábrázolást, fényesre csiszolt, lekerekített formák jelennek meg plasztikáiban, Moore-i hatás, expresszivitás hagyományai ezek a stílusjegyek.
Nem maradt közömbös a háború éveiben látva a mérhetetlen pusztulást, szenvedést, sok tízezer magyar katona értelmetlen halálát. Budapesten, a Madách téren, az egykori társadalom-biztosító épület kapuja mellett látható egy reliefje, katonák és rémült asszonyok vonulását örökítette meg, „Névtelen felvidéki hősök emlékére” című munkája. 1945 után a feliratot az új internacionalista szemlélet jegyében eltávolították.
A háború befejezése után Magyarországon minden megváltozott, az új társadalmi rendszer a művészetet is bekebelezte, politikai céljainak rendelte alá, megszűnt a művészi szabadság. Kezdetben Borbereki Kovács Zoltán abban az illúzióban folytatta a modern magyar művészetért vívott harcát, hogy ezután-mert hitt a humánus tartalmú művészetben-, ezt a humánumot továbbra is szabadon kifejezheti. Ám az új rendszernek nem erre volt igénye, alakult már, jobban mondva alakították az új szocialista művészet arcát. Borbereki 1947-ben dolgozott egy József Attila szoborterven, a pályázati művekről egy laikus zsűri döntött a Párt utasítása alapján. A kor legjelesebb művészei nem nyilváníthattak véleményt. Borbereki nem egy naturális hűségű portrét készített József Attiláról, a sokat nélkülöző, mindennapi gondokkal küzdő költő géniusz kiszolgáltatottságát látta bele a tragikus sorsú művész alakjába. Ez azonban nem illett bele a pártos művészeti irányzatba, mert éppen ekkor teremtik meg a költő új imázsát, a kommunista eszméket valló, a munkásosztály költője szerepkört, a város peremén nyomorgó proletár költő évtizedekre meghatározó helyét a szocialista-realista irodalomtörténetben. (A J.A. szoborterv Tel-Aviv-ban, magángyűjtő tulajdonában van)
A rendszer gátlás nélkül vásárolta meg a művészeket, akiket lehetett, akiket pedig némaságra kárhoztatott, mehettek el hazájukból. „A demokratikus köztársaság lehetővé tette, hogy Békásmegyeren a kitelepített svábok házaiban 10-12 képzőművész kapjon hajlékot. Friss munkakedvvel dolgoznak itt élő, a legmodernebb irányzathoz tartozó festők és szobrászok. Művészeti ideájuk nem a természet szolgai másolása, hanem a lelkükben kialakuló kép rögzítése. Domanovszky Endre, Szandai Sándor, Gadányi Jenő. Borbereki Kovács Zoltán utolsó simításokat végzi az „Öltözködő nő” szobrán, Vedres Márk a „Szénahordó” szoboralakján dolgozik.” (1947. MAFIRT Krónika, filmhíradó) Borbereki azonban úgy érzi, hogy a rendszer visszamenőleg is átpolitizálja a művészeti alkotásokat, a jelenhez igazítja, új értelmezést ad a műveknek, meghamisítva az alkotás eszmeiségét. Ezt tükrözi az 1936-ban készült „Zsákhordó” szobrának sorsa is. A szobor eredetileg a Nagyvásártéren állt. 1948-ban áthelyezték a budapesti Szent István park északi részére. A reprezentatív felállítás új üzenetet adott a szobornak, a munkásábrázolás újszerű értelmezését: Ez itt munkáshatalom, a dolgozó nép állama, az alapja a munkásosztály, az erőtől duzzadó munkás alakja tükrözi ezt, legyőzhetetlen hatalmat szimbolizál. Borbereki mezítlábas, munkáért álldogáló, ácsorgó, összehúzott szemű alakja aligha testesítette meg ezt az új értelmezést.
1948 végére úgy érezte Borbereki Kovács Zoltán, hogy neki ebben az országban már nincs helye, kényszer alatt dolgozni nem tud, terveit, művészi álmait feladni pedig nem akarja. Mennie kell, mint Márainak, akitől már elvették a hallgatás jogát. El kell mennie választott hazájából, elveszíti ezt is, mint egykor szülőföldjét. Egy tanulmányútra Olaszországba megy, engedélyezik családjával (2.) együtt az utazását. Tudja, hogy nem fog visszatérni. Nem sokáig marad ott, Kónya Sándor segíti, hogy egy messzi országot válasszon további életéhez. 1950-ben tovább megy, nagyon messzire, abba a Dél-Afrikába, melyben még élt az angolszász szellem, mely a nácik elleni harc hagyománya volt. (A második világháború idején ott építették ki bázisukat a szövetségiek.) Borbereki választásában az is Dél-Afrika mellett szólt, hogy ott bőven volt alapanyag a szobrászathoz, egzotikus fafajták, féldrágakövek, elefántcsont, csak szív, agy és kéz kellett, mely megfaragja, szobrot varázsol belőlük. Ráadásul az állam bőkezűen támogatta az ott letelepedni szándékozó művészeket, megrendelésekhez juttatta őket, mindehhez a fellendülő beruházások adtak hátteret.
A Borbereki család először Fokvárosban élt, majd véglegesen Johannesburgba költöztek. A művész az évek során bejárta az egész országot, a bennszülöttek tartományaiban is megfordult. Nagyon szeretett modelljei között dolgozni, érdekelte az őslakosság életkörülménye, felfedezte az életükben minden vonatkozásban jelen levő ritmust, mely teljesen átitatta mozgásukat, mindez művészetének állandó stílusjegyévé lett. Alkotásai idővel Fokvárosban, Johannesburgban, Sidneyben, Nyugat-Európában, Amerikában közgyűjteményekbe és magán gyűjteményekbe kerültek: Félvér leány, Zulu táncos, Bennszülött anya gyermekével, Bennszülöttek, a sokalakos szoborcsoport Bányászok, Zulu pár, Zulu harci dobos, tükrözik mindazt, amit Borbereki a törzsi művészetről fontosnak tart.
Kiváló grafikái, tanulmányai is születnek, felfedezi a hegesztett vas rusztikus szépségét (Vasmunkások), műveiben a már otthon is ábrázolt munkásfigurák térnek vissza. Alkotói korszakai egymásba olvadnak, egymást áthatják, még mindig a valós formákat követik, ám a hatvanas évek inkább a nehezen megmunkálható féldrágakövek sajátos, letisztult formavilágukkal tükrözik az anyag szépségét: szodalit, (csak Numibiában található ásvány) verdit (a malachitok csak itt, a déli kontinensen előforduló változata) szerpentinit, aragonit, jade, jáspis, malachit, melyek szinte csak itt, Dél-Afrikában fordulnak elő. Ezekből időtálló alkotások születnek Borbereki kezében, köztéren ellenállnak a természetromboló hatásának.
Nonfiguratív kompozícióit a profi szaktudás jellemzi, az ő alkotásainak szerves részévé válik a szobrok alátéte is. „A szobrászat valóban új világa”, Az avantgarde művészet megújítója”- így jellemzik Borbereki művészetét kritikusai. 1968-tól folyamatosan rendeznek kiállításokat műveiből, köztéri megbízásokat is kap, London, Nizza Zürich, Tel-Avív, közönsége találkozhat műveivel. Fiával, Kovács Dániellel is dolgozik együtt, 1979-ben első díjat nyert Kialakulás című közös plasztikájuk. Ma Borbereki műveit négy világrész múzeumai, magángyűjteményei őrzik. Magyarországon tizenhét köztéri szobra áll, Dél-Afrikában tizenkét szobrát és épületdíszítő plasztikája kapott helyet. Nizza is otthona lett Johannesburg mellett, ahol felesége dolgozott.
1970-ben jött először haza Magyarországra, Budapesten és Szolnokon, ahol művészi pályája indult és kiteljesedett, interjút adott, művészetének gyökereiről vallott. 1982-ben munkáival szerepelt a „Tisztelet a szülőföldnek” című kiállításon. A nagy távolság ellenére is kapcsolatot tartott elhagyott hazájával, ízes erdélyi magyar anyanyelvét mindvégig megőrizte.1987-ben kamara kiállítása volt a Vigadó Galériában. Évtizedeken át vett részt a külföldön élő magyar művészek kiállításain.
Alkotásai mindenkihez szólnak. Fiatalokhoz, idősekhez, realista vagy nonfiguratív művészet kedvelőihez is, szakmabeliekhez és „csak” a művészet csodálóihoz, hiszen valójában csak arról van szó, hogy jó vagy rossz művek vannak, és Borbereki Kovács Zoltán alkotásai remekművek. Alkotásaiból sugárzik szeretetteljes, humánus egyénisége, ő maga mondta:”Barátaim gyakran jellemzik életemet és munkáimat ezzel a két szókapcsolattal: szívhez közeli, érzelemmel teli.”
„Hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon, például Borsos Miklós, vagy messze külföldön, például Hajdú István és Borbereki Kovács Zoltán.” (Banner Zoltán Korunk) Nincs forrás arról, hogy Erdélybe, szülőhazájába visszatért volna-e valaha, felkereste-e Rónaszéket, ahol első gyerekkori éveit élte, Borbereket, ahol írni, olvasni tanult az iskolában, Marosújvárt, ahol kamaszodó fiúként érte a családi döntés: Elmennek messzire, ismeretlen városban fognak lakni. Azt azonban tudjuk, hogy mindvégig magmaradt magyarnak, nem szakadt el a tájtól-nyelvtől, tudta, hogy honnan jött, honnan emelkedett ki, hol vannak a gyökerei. Magyar művész maradt mindvégig.
1992. március 26-án halt meg Johannesburgban. Családja haza hozta hamvait, Szolnokon temették el, a Kőrösi úti temetőben pihen, ahol az új ravatalozónak kriptafalát az 1941-ben készített Magyar Golgota című alkotásának dombormű formában kiöntött változata díszíti. Szeptember 26-án búcsúztatták a szolnoki temetőben, Aba Novák Judit mondott sírjánál megindító búcsúbeszédet, felidézve, milyen meghatározó szerepet játszott a város Borbereki életében. itt bontakozott ki művészete, ide kötötték személyes emlékei, mert itt készültek azok a szobrai, melyek a világhírig juttatták alkotójukat. A város azonban máig adósa egy életmű kiállítással, pedig több műve látható a Damjanich János Múzeumban, ám mindeddig csak egy kamaratárlat emlékezett meg róla. A fiatal szolnoki szobrász, Pogány Gábor Benő öntötte bronzba Borbereki emlékét.
Számtalan díjjal értékelték munkásságát élete során (1937:Vindobona érem, bécsi magyar kiállítás, Szobrászati Grand Prix világkiállítás Párizs, 1959 Royal Society of British Sculptorn 2. díj, 1962. Arts and Religion 1. díj, 1974. national Stainless Steel Sculpture 1. díj), Bogotától Debrecenig őrzik a közgyűjtemények az alkotásait, életében harmincöt kiállítása volt 1928-tól 1987-ig.
2007-ben, születésének századik évfordulója alkalmából Rákoscsabán, a Ligeti Gondozási Központban külföldi múzeumoktól kölcsön kapott tíz kisplasztika, bronz-és faszobrok, féldrágakő kompozíciók szerepeltek a kiállításon, melyet Rontó Szilvia tanárnő szervezett.
Dél Keresztje alatt is meg lehetett maradni magyarnak, ezt a művészek tudták igazán. Kányádi Sándor is valami hasonlót érzett meg 1983-ban írt versében: „ az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön fel este / fölöttük a dél keresztje…/ nézem hosszan vágyakozva / ha feljön a göncöl este / szívemen a dél keresztje” (Dél Keresztje alatt)
Fordítva érezhette Borbereki Kovács Zoltán, a Dél keresztje alatt az ő szíve felett a Göncölszekér ragyogott.
Jegyzet
1.Diploma Leopoldinum 1691. december 4-én Leopold (I. Lipót) császár által kiadott hitlevél, e szerint intézték Erdély belügyeit egészen 1848-ig. A rendelet a négy bevett vallás (katolikus, evangélikus, református, unitárius) szabad vallásgyakorlatát biztosította, a rendi önkormányzatok működését szabályozta, biztosította a szabad kereskedelmet, a főkormányzószéket (guberniumot) vezette be az erdélyi fejedelemség helyett, mely a bécsi udvari kancellária felügyelete alatt működött.
2. Borbereki Kovács Zoltán családja: felesége, Sebők Erzsébet Hajdúdorogon született 1908-ban, festő, iparművész, mesterei Réti István, Vaszary János. tanulmányait Párizsban, Rómában folytatta. Férjével a szolnoki művésztelepen dolgoztak. Az 1970-es években sokat dolgozott Párizsban, majd Nizzában. Több vallásos témájú mozaikot készített templomok, iskolák részére. Kiállításai voltak Párizsban, Rómában, Johannesburgban. Lánya Borbereki Kovács Barbara 1941-ben született Szolnokon, tanulmányait Párizsban folytatta, Johannesburgban élt, első kiállítása 1970-ben volt. Fia Borbereki Kovács Dániel
Forrás
1. L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán Mai Magyar Művészet sorozat Képzőművészeti Kiadó 1986.
2. Rusz Attila Modern magyar festészet 1900-1945.
3. L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán művészete 1948-ig In Szolnok Megyei Múzeum Évkönyve VII. 1990
4. L. Menyhért László A Göncölszekértől a Dél-Keresztjéig Borbereki Kovács Zoltán 1907-1992. In Új Művészet 1993/1.
Függelék minden kommentár nélkül
Monografia comunei Rona de Sus Editura Echim 2010 Sighetu Marmatiei (Felsőróna nagyközség monográfiája )
A román nyelvű szöveg szerkesztője Odarca Bout, huszonhárom szerzőt sorol fel a végén, a Rónaszékről szóló rész (tudniillik Rónaszék Felsőróna nagyközség része) szerzője Aurelia Maria Herea, ez a fejezet a kötet 301 oldalából mintegy ötven oldalt ölel fel, többek között Rónaszék két szülöttéről emlékezik meg.
(A Borbereki Kovács Zoltánról szóló román szöveget fordította S. B.É.)
„Borbereki Kovács Zoltán született 1907-ben Rónaszéken, miután általános iskoláit elvégezte, és tanult a Piarista Líceumban Máramarosszigeten, megkezdi képzőművészeti tanulmányait 1928-ban Podolini-Volkman Artúr iskolájában Budapesten.1933-ban megkezdi főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol alkalma van a híres Vaszari János és Csók István irányítása alatt tanulni, akik elismerve tehetségét, ajánlották a Római Művészeti Főiskolán Feruccio Ferrazzi óráit látogatni, a freskó-technikát tanulmányozni. Visszatérve Budapestre megválasztják az Új Művészeti Szövetség elnökévé, és a Rippl-Rónai Társaság alelnökévé.
Bohém alkata, no és a második világháború eseményei után Szolnokon találjuk, majd Olaszországban, majd 1949-ben Fokvárosban (Cape Town) telepedik le, innen Johannesburgba, a Dél-Afrikai Köztársaságba költözik, ahol élete végéig él 1992-ben bekövetkező haláláig. Akkor hamvait Szolnokra viszik, felesége Sebők Erzsébet, gyermekei Dániel és Barbara, ők is neves képzőművészek.
Annak ellenére, hogy Borbereki Kovács Zoltán a pályáját festőként kezdte, a világban szobrászként vált ismertté. Monumentális alkotásai Magyarország sok terén állnak, Szerbiában és Dél-Afrikában.”
A fenti szöveg végén forrásmegjelölés nincs. Így nem tudható, honnan szerezte a cikk szerzője ezeket az adatokat, iskolai végzettségéről közreadott információt, mely szerint Borbereki szigeti diák lett volna. Ez tévedés, a későbbi világhírű szobrász soha nem járt a szigeti Piaristákhoz, miként az sem tudhatjuk, a szerző miért gondolja, hogy a kommunista irányt vett Magyarországról miért távozott a művészi szabadsága védelmében Borbereki Kovács Zoltán végleg, mihelyt erre alkalma adódott. Az, hogy bohém természete lett volna, és ez vezette volna kalandos utakra, ezt a szokásos előítélet, a művészek „bohém életét” emlegetni, végképp túlzás.
Köszönettel tartozom dr. Mák Sándor és dr. Kovács Sándor máramarosszigeti nyugdíjas orvosoknak, akik elkísértek Rónaszékre, hogy Borbereki Kovács Zoltán ma is fellelhető szülőházát felkeressem, melynek falára dr. Kovács Sándor egy maga készítette fa domborművet helyezett el a világhírűvé vált Borbereki Kovács Zoltán emlékére. A szülőház átalakítva ma Drimus Erzsébet lakóhelye, aki a házról és az itt született művészről új adatokkal szolgált. A ház 1897-ben épült, építtetője a Csájkovics család volt. Miután a család elköltözött Rónaszékről, vejük, Turner cipész mester vigyázott a házra, ő adta ki bérbe a Kovács családnak. Az 1907-ben született Kovács Zoltánt itt, a rónaszéki plébánia templomban Elek Lajos plébános keresztelte meg. Miután a keresztszülők reformátusok voltak, a plébános kérésére a katolikus Turner cipész is vállalta a keresztapaságot. A fiú édesanyja a közeli, sóbányát működtető Aknasugatagról származó Jakubinyi Aranka volt. Elképzelhető, hogy a bányaács mesterségű Kovács a feleségét korábbi sugatagi munkahelyén ismerhette meg, innen költözött a család Rónaszékre. Az apa keresztnevéről, többi gyermekről a Kovács családból Drimus Erzsébet se tudott semmit.(Az adatközlő úgy tudja, hogy a szintén Sugatagról származó jelenlegi gyulafehérvári katolikus érsek, Jakubinyi György ugyanebből a családból származik.)
Serdült Benke Paks, 2019.