Keszeg Tibor 

        A Bolyaiak             

          „Hiszem, Isten a magyart sem teremtette rossz kedvében s mostoha indulattal, s nem ruházta fel azt alábbvaló tehetségekkel akármely más nemzetnél”- vélte a fentieket, több mint másfél évszázaddal ezelőtt, máig a legnagyobb magyar matematikus, Bolyai János, Bolyai Farkas fia, egyben legtehetségesebb és leghíresebb tanítványa. Hozzájuk hasonló, egyenrangú, polihisztor apa és zseni fia talán nem is ismert a tudománytörténetben.

Apa és fia. Életük és tudományos munkásságuk annyira összefonódott, hogy szinte lehetetlen úgy emlékezni az apára, hogy ne említsük fiát, és úgy szólni a fiúról, hogy ne beszéljünk az apáról is. Annak ellenére, hogy az akkori tudományos világ fővonulatától távol, szinte elszigetelten éltek a 19. század első felének Marosvásárhelyén, gondolkodásuk, matematikai eredményeik és teljesítményük az európai tudományos élet főáramlatához, annak kiemelkedő szintjéhez tartoznak. Elszigetelt világuk miatt, sajnos, sok munkájuk eredménye korukban nem vált ismertté. János, a tér geometriáján kívül, a matematika egyéb területét, a számelméletet is, olyan új fogalmakkal, gondolatokkal bővítette, melyekkel több évtizeddel előzött meg más matematikusokat. Ezt figyelembe véve, a magyarországi számelméleti kutatások kezdete mintegy fél évszázaddal előbbre tehető.  

Vekerdi László Széchenyi – díjas magyar irodalom-, tudomány- és művelődéstörténész a következőket írja:

„Bolyai János Bécsben egy tág horizontú világba jutott, amiből később se lépett ki soha. Merő anakronizmus őt Marosvásárhelyre bezárni. Mindvégig a szellemi Európa ama nagy polgáraihoz tartozik, akik megismerték és vállalták a végsőkig gondolt gondolatok szigorú keménységét... A Bolyaiak – apa és fiú – nem holmi provinciális nyomorba süllyedt s kínjukban egymást tépő szerencsétlenek; alakjuk és sorsuk az európai gondolkozás fõáramába tartozik, szervesen és kitéphetetlenül. Kihagyásuk az európai szellem egész történetét károsítja és hamisítja meg.”

Farkas, az apa – a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika-, kémia professzora - sokoldalú tudós volt, az a fáklya, amelynek gazdag fénye vezette a kiválóan tehetséges fiát oda, hogy 21 évesen felérjen a matematikai tudományok legmagasabb csúcsára. János akadémiai tanulmányainak befejeztével, alhadnagyként, latinul írja meg huszonhat oldalas Appendix-nek nevezett főművét. Ahogyan maga írja 1823-ban – idén lesz 200 éve - , Temesvárról édesapjának a híres, gyakran idézett levelében – „… ha meglátja Édes Apám, megesmeri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmibõl egy új, más világot teremtettem; mindaz, amit eddig elküldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest...” . Létrehozva a nemeuklideszi abszolút és a hiperbolikus geometriát, mellőzve Eukleidész 5. posztulátumát, a párhuzamossági axiómát (egy egyenessel egy rajta kívüli pontból csak egy párhuzamos egyenes húzható).  Az új gondolkodásmódnak - amely átalakította a matematikát -, valamint a hiperbolikus geometria „görbült” terének, fontos szerepük van más tudományokban is, például az általános relativitáselméletben és napjaink elméleti fizikájában, de számos alkalmazása van a topológiában.

Bolyai Farkas Erdélyben, a Szeben megyei Bólyán született, 1775. február 9-én. Apja, Bolyai Gáspár, elszegényedett nagybirtokos családból származó, művelt, józan eszű szolgabíró volt. Édesanyja, Pávai Vajna Krisztina egy Maros megyei, domáldi kisbirtokot kapott hozományul, amit később Farkas örököl.

1781-től a nagyenyedi kollégiumban tanul. Magyar és román nyelven kívül, kilencéves korában, már jól beszél és verseket mond latinul, majd megtanul görögül – saját bevallása szerint egy vakáció alatt, úgy, hogy Homéroszt szavalja. Kiválóan elsajátítja a német nyelvet, a franciát, megtanul angolul, héberül, szírül. Jó fejszámoló, de matematikai tehetsége még nem tűnik fel az enyedi Kollégiumban. 

1788-ban  báró Kemény Simon fia mellé veszi tanulótársnak és oktatónak marosvécsi kastélyába. Ifjabb Kemény Simon élete végéig hűséges barátja lesz, később anyagilag is támogatja. 1790-től mindketten a kolozsvári Református Kollégiumban tanulnak, ahol lelkes diákja lesz Herepei János teológia-professzornak. Erről ezt jegyzi az 1840-ben írt önéletrajzában: „ azután híres pap és professzor Herepei János keze alatt, az hol is szinte rendkívüli emlékező, képzelő és figyelő tehetségeim a virágbimbóban többre mutattak, mint amit nyílása kifejtett”.

Ezekben az években nagy kedvvel rajzol, fest, és kipróbálja a színészkedést is. Erről így emlékezik: „Ezután kezdettem életnemről gondolkodni. Kolozsvárt sokáig járva a rajzoskolába, nagy kedvet kaptam különösön a históriai képíráshoz: a professor sokszor mondván Verfluchte Keckheit im Planzeichen, arra unszolt, hogy képíró legyek, de a szemem lőpornak - melyet magam csináltam - véletlen fellobbanásával annyira meggyengült, hogy az orvosok minden jó szemet kívánó életneméről lemondani tanácsoltak. Ugyanazon időben állván fel az első magyar Játékszín, azon többször játszottam is, s az első magyar operát - az Aranyidőt - hallva, másnap hegedülni kezdettem tanulni (…) Ugyanakkor azon is járt az eszem, hogy színész legyek…”

1795-ben Kemény Simonnal külföldi tanulmányútra indulnak és pár hónapig a jénai egyetemen  J.G. Fichte idealista filozófiai előadásait hallgatják. „Jénában akkor tanított Fichte, Schiller nem tanított, de szerencsénk volt tisztelni."

1796-ban beiratkoznak a híres göttingeni egyetemre, Simon jogot tanul, Farkas matematikát. Itt ismerkedik meg a nála két évvel fiatalabb, minden idők egyik leendő legnagyobb matematikusával, Carl Friedrich Gauss-al, aki nagy hatással volt a matematika iránti érdeklődésének kialakulására. Szoros barátságot kötnek, és Farkas hazatérése után életük végéig leveleznek egymással.  

1799-ben tanulmányai befejeztével, Gauss-tól való hosszú búcsúzkodás után, indul hajóval, szekérrel, de legtöbbet gyalog vissza a szülőföldre. „…  csak azt tartom említendőnek, hogy a sebességet kicsin kezdve s naponként móddal nevelve, s mindennap is crescendo indulva, s descrescendo érkezve s lábomat néha pálinkával mosva, s kapcámat megfaggyazva, s a csizma olykor megormosult bőrét (mely miatt tovább nem mehettem volna) nem zsírral kenve, hanem vizel lágyítva, legkisebb bajom se volt.”  

Hamarosan feleségül veszi egy kolozsvári kirurgus, Benkő József lányát, és Domáldra költöznek, ahol az örökölt kis birtokon gazdálkodni kezd.

1802-ben megszületik fia, János, és két évre rá lánya, Anna, aki két éves korában meghal. 1804-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatósága meghívja a kollégium matematika professzorának. A felajánlott, a kollégium tulajdonába lévő házba költözik, és ott lakik haláláig.

Mecénások, gazdag pártfogók támogatását igyekezett megnyerni a kollégium és tanítványai részére. Szűkös tanári fizetéséből csak szerény anyagi körülményeket tud biztosítani családjának, ennek ellenére nagy gondot fordít fia szellemi és testi nevelésére. Kiskorától saját maga tanítja matematikára, hegedülni, vívni. „Matematikát Euklidész és Euler könyveiből tanulmányozta és olyan gyorsan megértette a tételeket és bizonyításokat, hogy mint az ördög szökött elémbe és sürgetett, hogy menjek tovább. Tízéves korában már vonósnégyesekben az első hegedűt játszotta, ugyanakkor zeneszerzéssel is kísérletezett.” – vallja büszkén Farkas. Tizennégy évesen már járatos volt a felsőbb matematikában, könnyen alkalmazta a differenciál- és integrálszámítást.1817-ben évfolyamelsőként tette le a záróvizsgát.

János gyermekkora óta érezte apja nagy szellemét, hatalmas műveltségét - ami részben nyomasztja is -, alapos és lelkiismeretes nevelését és irányítását, amit gyakran elismer és megköszön: „Különösen ritka a többek között egy személyben mélyebb mathesisi és költészi szellemet egyesülve látni; e részben is, mint sok egyébben, elég csodálkozásomra, alig van párja atyámnak”.

Érdekes megemlíteni, hogy míg János 21 évesen eléri matematikai munkásságának csúcsát, Farkas csak 21 éves korában, Göttingában, kezdett komolyan foglalkozni a matematikával, ezen belül Euklidész ötödik posztulátumával, amelyet a többi axiómából levezethetőnek tartott, de ez az elképzelése tévesnek bizonyult, ennek ellenére még sok ideig próbálkozott a párhuzamossági axióma bizonyításával.

Farkas elképzelése az volt, hogy fia is a göttingeni egyetemen folytassa tanulmányait, ezért Gauss segítségét kérte, de mivel ez elmaradt, János 1818-ban, 16 évesen, a bécsi hadmérnöki akadémiára felvételizett. Amikor János 1820-ban  értesítette apját a parallelákkal kapcsolatos kísérleteiről, Farkas hosszú, matematikai feljegyzéseket is tartalmazó válaszlevelében, ismertetve az „út” nehézségeit, határozottan óvja fiát, és próbálja erről lebeszélni: „… egy lépést se menj tovább, különben el-veszett ember vagy!”  És féltve fiát a nagyvárosban leselkedő veszélyektől, ”bűnöktől”, egészségéért és testi épségéért is aggódva, a következőket írja: „Én téged a duellumoktól féltelek leginkább s a fehérnépektől.”

  János az akadémiát 1822-ben kiváló eredménnyel fejezte be, és egy évig még építészmérnöki szaktantárgyakat tanult. 1823-ban alhadnagyi rendfokozatban a temesvári erődítési igazgatóságra kap kihelyezést, és innen írja édesapjának híres levelét. 1827-ben főhadnaggyá  léptetik elő, és különböző műszaki és katonai felméréseket végez. 1832-ben balesetet szenved, és egy évre rá betegsége miatt nyugdíjazását kérte.

  1834-ben domáldi birtokára költözött, ahol gazdálkodással foglalkozott, és folytatta matematikai kutatásait, élete végéig.

            Farkas fő matematikai műve, a tankönyvnek szánt két kötetes Tentamen saját kiadásban jelenik meg 1832-ben. Benne axiomatikus alapokra helyezi és rendszerbe próbálja foglalni az aritmetikát és a geometriát. Leginkább figyelemre méltók az aritmetika, a geometria és a halmazelmélet alapjaira vonatkozó gondolatai, elképzelései, megoldásai, valamint azoknak a feltételeknek a meghatározása, amelyek a végtelen sorok konvergenciájára vonatkoznak.                              Pedagógusként arra törekedett, hogy az elméleti oktatást minél jobban összekapcsolja a gyakorlattal.

Farkas a Tentamen egyik függelékeként csatolta János főművét, az Appendixet, amely először különlenyomatban jelent meg 1831-ben, habár már 1829-ben nyomdakész volt. Egy ilyen különlenyomatot küldött Gaussnak, véleményét kérve az Appendixről. 1832-ben Gauss azt válaszolja Farkasnak, hogy nem dicsérheti János művét, mert akkor saját magát dicsérné, ugyanis ő maga is hasonló úton szinte azonos eredményekhez jutott, de nem publikálta őket, mert úgy gondolta, hogy kortársai úgysem értenék meg. Azonban Gauss halála után, a teljes hagyatékának feldolgozásakor, erre nem találtak semmilyen bizonyítékot. Mindezek ellenére említésre méltó, hogy még ugyanabban az évben Christian Ludwig Gerling német matematikusnak küldött levelében Gauss azt írja, hogy az ő gondolatai nem voltak olyan kiforrottak, mint amilyennel az Appendixben találkozott, és elismeri, hogy: „Ezt a fiatal geométert, Bolyait, elsőrangú lángésznek tartom.” 

Nehezen magyarázható (vitatható, de most már minek?), hogy Gauss miért hagyja figyelmen kívül János művét, sőt még akkor sem tesz róla említést, amikor Lobacsevszkij orosz matematikust (aki Bolyai Jánossal egy időben, de tőle függetlenül, a nemeuklideszi geometria megalkotója), 1842-ben a Göttingeni Királyi Társaság levelező tagjává választatja!  

Gauss válasza nagy csalódást okozott mindkét Bolyainak. János élete végéig továbbra is a világtól elszigetelten folytatta matematikai kutatásait.

Farkas 1851-ben megjelent német nyelven írt művében a Kurzer Grundriss- ban (Rövid vázlat) összefoglalja főbb matematikai gondolatait, és párhuzamot von fia és Lobacsevszkij munkássága között.

Valószínű, hogy az 1830-ban megjelent magyar nyelvű Arithmetica eleje c. könyvéért, valamint szépirodalmi munkásságáért, 1832-ben Döbrentei Gábor ajánlásával (aki a MTT első titkára volt) a Magyar Tudós Társaság (mai MTA) természettudományi osztályának levelező tagjává választja Farkast.

Mai világűr-kutatási elmélkedésnek is beválna alábbi eszmefuttatása: „Lehetetlen ezen kis sárgolyóbisra lenni határoztatva; kinézve innen a véghetlen mindenségbe a tündöklő világok közé, az azokon lakó testvéreinkhez terjeszteni karjainkat, s az azokról hasonlóképpen terjesztett karokkal soha egymást el nem érve, soha nem ismerve, mindenkinek a maga földjén enyészni el.”

Farkasnak elméleti munkásságán kívül kiváló technikai érzéke is volt.  Szerteágazó érdeklődése és kiváló tehetsége hajtotta, hogy a matematikán és az irodalmon kívül foglalkozzon fizikával, zeneelmélettel, filozófiával, erdészettel, gyümölcstermesztéssel, gyógyászati és gyógyszerészeti kérdésekkel, „orvoskodott” is, rengeteg receptet írt különböző bántalmakra, még a boncolástól sem riadt vissza. Jó hatásfokú kályhákat, kemencéket épített, ugyanakkor olyan lakókocsi kidolgozásával vívta ki a vásárhelyiek érdeklődését és tiszteletét, amelynek tengelye együtt mozog a kerekekkel.

Farkas, fiának feljegyzései szerint, kemény testalkatú férfi volt, aki „a veszélyes embert mejjbe szokta ragadni.” Sajátos, fanyar humorú, népszerű, társaságkedvelő ember lévén, általános szeretet és tekintély övezte, ennek ellenére nagy körültekintéssel válogatta meg közeli barátait.

Vőlegény-korában egy kötetre való verset írt, de ezeket 1836-ban elégette, más, kiadatlan irodalmi alkotásaival együtt. Legaktívabb irodalmi munkássága az 1814-1818-as időszakra tehető. 1814-ben, a Kolozsvári Színház megnyitásának alkalmából három történelmi szomorújátékot ír, utána rövid időn belül még kettőt. Őt szomorújáték című kötetben adták ki őket egy szebeni nyomdában 1817-ben.

Fordított John Milton, Alexander Pope, és Friedrich Schiller műveiből, helyenként beépítve a fordításba saját gondolatait is.

Kivételes nyelvformáló tehetsége volt, kiváló érzékkel fogalmazott gyászjelentéseket, nekrológokat versben vagy prózában. Említésre méltóak a báró Kemény Simon és id. Szász Károly halálára írottak. Előre megírta saját gyászjelentését is.

Magánélete nem volt szerencsés. 1821-ben hosszú szenvedés után meghalt felesége. 1824-ben újranősült, és ebből a házasságból is két gyermek született, Gergely és Berta. Kislánya nem élt sokáig, és második felesége is 1833-ban meghalt. Ugyanabban az évben Jánost betegsége miatt nyugdíjazzák, Marosvásárhelyre költözik és egy évig megözvegyült édesapjával közös háztartásban él, de indulatos természetük miatt apa és fia közt nem felhőtlen a kapcsolat. Hihető vallomások szerint heves vitájuk nem egyszer párbajig fajult közöttük. Ezek után János domáldi birtokukra költözik, ahol gazdálkodással foglalkozik és folytatja matematikai kutatásait, ami, bevallása szerint, nagy örömöt jelentett számára. Gondolatait és eredményeit egyedül apjával osztja meg, mindvégig levelezve egymással.

Farkas 1851-ben ment nyugdíjba, hátralevő éveit magányosan, visszavonultan élte le. Az elmúlás gondolata foglalkoztatja, készül rá, megírja végrendeletét, gyászjelentését, és azt kéri, hogy temetésén ne legyen gyászbeszéd, és sírjára csak egy almafát ültessenek. 1856. november 20-án agyvérzésben hunyt el.

Apja halálakor János szomorú iróniával és őszinte csodálattal mondja a következőket: Még a múlt ősszel oly erélyesen mutatkozott az Öreg, hogy aszerint még 80 évet tulajdonítottam nekie, s ha ne legyen csaknem egész életében oly iszonyú indulatos és mind ezen s mind sok egyéb tekintetben oly szerencsétlen természetű: amint tudta magát con- és praeserválni, s orvosolni még képzelt vagy csak eszébe vett kis bajok ellen is: számíthatott volna a Mathuzsálemet életkorra felülhaladásra, ki tudvalevőleg 969 évig élt; sőt szíjas lelki és testierő mellett ezer évet is elélhetett volna.”

          A 19. század második felében, az akkori kb. 8000 lélekszámú (6500 – 7000 magyar) Marosvásárhelyen gyorsan feledésbe merült a két Bolyai, és szomorú, hogy a magyar tudományos világban is. Méltatlanul, a budapesti Akadémia sem foglalkozott, még munkásságukkal sem (!), hosszú évtizedeken át. Elsőként Paul Stäckel német matematikus, matematikatörténész kezdte behatóan kutatni a Bolyaiak életét és munkásságát, aki szerint velük kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története. Ő az első Bolyai–monográfia szerzője, ami „ A két Bolyai élete és munkássága” címmel jelent meg német nyelven 1911-ben, magyar fordításban pedig 1914-ben.                                                                                                                                  

Itt meg kell említenünk Toró Tibor, a Temesvári Nyugati Egyetem volt fizika-professzorának „Aki megjelölte Bolyai János sírját” c. írását, amelyben értékes adatokat közöl, miszerint a hazai és a nemzetközi Bolyai-kultusz a kevésbé ismert Bolyai kutatóhoz, a temesvári építészhez, Schmidt Ferenchez (1827 - 1901) fűződik, aki 1867-1868-ban jelentette meg a Bolyaiak első életrajzát. Ezt a művet igen nagyra értékelte G. J. Hoüel francia matematikus, aki maga is matematikusok életét és munkásságát kutatta, és javaslatára, Schmidt Ferencet megválasztották a bordoeaux-i akadémia  tiszteletbeli tagjává. Figyelemre méltó, hogy Paul Stäckel monográfiájának magyar fordításban a következő dedikáció olvasható: „Schmidt Ferenc építész, a Bolyaiak ügye, fáradhatatlan előharcosa emlékének ajánlja e művet, a Szerző”.

   Marosvásárhelyen 1957-ben avatták fel a két Bolyait ábrázoló szoborkompozíciót, Izsák Márton és Csorvássy István alkotását, a híres kollégium előtt, amelynek Farkas professzora, János eminens diákja volt.

Ma, apa és fia, földi létük nem mindig felhőtlen égboltja fölött, a „görbült” terek végtelen világában, a csillagok között ragyognak, örökké figyelve egymásra, az idők végezetéig.

          Forrás:

                          Vekerdi László: Bolyai Farkas és Bolyai János

                          Németh László: A Bolyaiak drámája Wikipédia

                          Prékopa András: 200 éve született Bolyai János

Életükkel világítottak

         Sorra érkeztek a Hatvanhármasok arcukon a viszontlátás örömével, bajtársias hátbavágás, egymás szemébe nézés, hogy vagy? kiséretében. Visszhangzott a terem a nevetéstől, az újabb felkiáltásoktól, nézzétek, ki van itt! Igaz, már hiányoztak a ruganyos járások, némelyiknek sétabotnak álcázott segítő volt a kezében, másik feleségébe karolva érezte csak magát biztonságban, és bizony „elnehezedtek a tündérléptű lányok” is, de szépek voltak, vidámak. Az öröm felhőtlen volt, számolták, ki mindenki érkezett, téged mikor is láttunk utoljára, hát öregem, pocakosodsz te is, ott voltál az ötvenévesen? Az asztal körül ülve lassan elcsendesedtek, egymásra figyeltek, istenem, hát ez már az ötvenötödik, ezt is megértük.

         Akkortájt, 1957-ben fiatal zöldfülű daliák és éretlen kisasszonykák voltak, akadtak közülük, akik éppen csak betöltötték a 16. életévüket, hiszen abban az időben szovjet mintára a középiskolások 10. osztály végén már érettségiztek, a gimnázium mindössze három év volt. Így aztán, aki korán kezdte iskoláit hétéves kora előtt, már 16 évesen egyetemista lehetett, és az orvosi egyetemet 22 éves korára el is végezte, megkezdhette orvosi karrierjét ilyen fiatalon. Úgy jöttek ők tanulni az egyetemre „ahogy a táj ölén a patakok: / eredt, szaladt, találkozott a sok / tudásra éhes és tudást hozó” (Lászlóffy Aladár) Tudást hozók voltak bizony, nem jöttek üres kézzel, jó iskolákat végeztek, még most is folytatni tudnak egy Ady idézetet, még léteztek az igényes klasszikus középiskolák, azok bocsátották ki a tanulni vágyó fiúkat, lányokat. Nem volt baj a tudásra szomjazással sem, vették sikerrel az akadályokat, és teltek a tanuló évek. Mi tartotta bennük az erőt a mai fiatalok számára elképzelhetetlen körülmények között, ami például a diákszállást vagy a menzát illeti? Hát az otthonról hozott intés, gyermekem, tanulni mész, becsüld meg magad, mi bízunk benned. És az akarat, tanulni, szolgálni a szenvedőket. Kányádi Sándor megírta helyettük is a biztatást: „építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombolt benned a / nappalok háborúja.”

         Mert napi háború dúlt, no, nem a sport, tanulás, vizsgák szintjén: a háttérben nem névtelen, de jól ismert személyek döntöttek, ki marad benn, ki menjen, mert „osztályidegennek” minősült, mert szüleit kuláklistára tették. Másiknak apja kis szabóműhelyében egy kisegítővel dolgozott, ez már kizsákmányolónak számított. Vagy, mert apjának cséplőgépe volt, s ő ezt káderlapjára nem írta be. Volt, aki naponta úgy ment be az egyetemre, hogy az előcsarnokban első útja a hirdetőtáblához vezetett, dobogó szívvel az éppen aktuális névsort nézte, nincs-e rajta a neve a kidobandók listáján. Mert eltitkolta apja ügyeskedését, aki a háború után két rozoga teherautóval fuvarozott, néha kisegítő sofőrrel, így tehát maga is kizsákmányoló lévén, fia tanulmányait is veszélyeztette jó tíz évvel a háború után, habár már rég otthagyta a családját, és messze élt tőlük. Ki kerüljön fel a kirúgandók listájára, akár a hatodév félévi vizsgája előtt? Volt, akit évfolyamáról kirúgva csak három év múlva vettek vissza egyetemi tanulmányait folytatni, (mert a Párt kegyes volt és megbocsátott) és befejezni, így aztán a Hatvanhármasok évfolyamára került vissza, most itt lehet köztük. Ők a kétszeres „aranydiplomás” orvosok, akik azzal az évfolyammal is megünnepelték az 50. évet, amelyikkel kezdték tanulmányaikat, és azzal is, amelyikkel végeztek. (Bármilyen hihetetlen, az egyetem új típusú vezetése a sok évtizeddel ezelőtt végzettek jubileumáról tudomást se vett, így 2013-ban a Hatvanhármasok is az Aranydiplomájukat maguk készítették el saját költségükön, és adták át egymásnak, az egyetem vezetőségéből senki nem képviselte a nagyhírű intézményt. Akkortájt, mikor a Hatvanhármasok is medikusok voltak, az egyetemi hallgatói státusz nap, mint nap hajszálon függött, a hatalom mondta meg, ki voltál és ki vagy. A legjobb túlélési taktika Márai Sándor Halotti beszéd versének soraiban rejlett: „Maradj nyugodt, (…) Te hallgass és figyelj.”) Honnan tudta volna ezt a hatvanhármas nemzedék, Márait az ismeretlenségbe üldözte a hatalom, maradt tehát a józan ész. Aki megúszta, annak elkövetkezhetett 1963. „Az első évfolyam volt az országban, akik nem egy fecnit, a végzést igazoló papírlapot, hanem fényképes diplomát kaptak a kezükbe az államvizsga után, azelőtt jó sok idő múlva postás kézbesítette a személyigazolványnak látszó orvosi diplomát.” - mondta az egyik emlékező. Fölesküdni se kellett az orvosi hivatásra, ez időben a Párt iránti hűségeskü volt a legfontosabb. Bizonyára ismerték a hallgatók a hippokratészi eskü évezredes üzenetét: „Esküszöm, tehetségemhez és tudásomhoz mérten, hogy mindent elhárítok, (…) ami betegeimnek ártana (…) minden házba a betegeim javára lépek be (…) ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, örvendhetek életem fogytáig tudományomnak és az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek az ellenkezője.” (részletek) Ezt az etikai szellemű esküt a Hatvanhármasok mindvégig elmondatlanul is megtartották, nyugodtan nézhettek egymás szemébe. ha akadtak volna is köztük, akik a rendszer hamis szólamait elhitték, s akár szerepet is vállaltak a diákság vezetőiként, diáktársaik ellen soha nem tettek elvtelen lépéseket. Vajon ugyanúgy tiszták maradtak nevelőik, oktatóik, professzoraik, rektoraik? Majd az utókor, mondjuk ilyenkor.

         Lassan sétálnak hajdani egyetemük felé az öregdiákok, már tudják, hogy a büszke épület díszterméhez kevesen vannak immár, más szelek fújnak, pedig ott illett volna emlékezni a régi időkre. A hetvenöt hallgató többsége magyar anyanyelvű volt, volt köztük néhány román is, de ők is magyarul beszéltek évfolyamtársaikkal –jegyezte meg Schneider Izabella, az évfolyam egyik tagja Világítottunk című krónikájában. (Budapest, 2001.)  „Nagyon szépnek, emberinek tartom ma is: soha senkinek nem jutott eszébe, hogy ki honnan jött, mi a nemzetisége, a vallása az anyanyelve. Mi egyszerűen az Évfolyam voltunk. És ez így nagyon jó volt. Ilyesmit már hiába is keresnénk az egykori „szocialista” országokban”- írta a kötet egyik emlékezője.

Az alacsony létszám miatt a díszterem helyett a kórbonctan előadó terme lett végül a megemlékezés helyszíne. A 93 éves Dienes Sándor professzor köszönti őket, a most is fürge mozgású professzor kezdhette volna így is a köszöntést: „Rector Magnificus, Tisztelt Szenátus, Nagyra beszült Professzorok és hallgatók!” De nem tehette, mert rajta kívül csak a hasonlóan idős Fazekas Béla professzor volt jelen, valamint a hajdani Hatvanhármasokból huszonegy véndiák, meg néhány hozzátartozó. Dienes Sándor 1945-ben a Marosvásárhelyre helyezett orvosi egyetem legelső évfolyamára iratkozott be, és 1951-ben végzett. Proustot idézve, az eltűnt idő nyomában haladva foglalta össze az egyetem múltját. Elmondta, hogy 1945-ben a Groza-kormány idején a 406/407-es hivatalos tájékoztató (Buletin oficial) közlése szerint megszűnt a magyar egyetem Kolozsváron, de kormányígéret volt rá, hogy megalakul egy új magyar nyelvű egyetem különböző szakokkal: irodalom, jogi kar, közgazdaságtan, természettudományok, orvostudomány. Ám ez utóbbi nem marad Kolozsváron, ugyanis az 1940-től Nagyszebenben működő és most visszatérő román egyetem nem adja át az épületeket, melyben hajdan a Ferenc József Tudományegyetem orvosi kara működött. Épít a Párt a magyaroknak új egyetemet, elhangzott ez is. A hadügyminisztérium az 5205-ös rendeletében közreadta, hogy a hajdani marosvásárhelyi hadapród-iskolát kölcsön adja az oktatási minisztériumnak a városba áthelyezett orvosi egyetem céljára. (Később, a gyógyszerészeti kar beindulása után az egyetemi rang eltűnt, a román fordításban a főiskola szerepelt: institut) Így aztán Csőgör Lajos professzor közreműködésével1945. október 3-án átadták az új épületet az új egyetemnek. Már az év november 3-án megszervezték az első felvételit, mely inkább elbeszélgetés volt a majdani medikusokkal, mintsem vizsga. A helyszín sem az leendő egyetemi épület volt, hanem a vásárhelyi katolikus fiúiskola. A felvételit Feszt professzor vezette, mind a 365 jelentkezőt felvették, kezdődhettek az előadások a Kolozsvárról átjött professzorok munkájának köszönhetően. Közülük néhányan magyar állampolgárok voltak, Szegedről és Budapestről jöttek Kolozsvárra oktatni 1940-ben. Ezek a professzorok az ötvenes évek közepéig maradhattak Marosvásárhelyen, ám miután állampolgárságuk veszélybe került, visszatértek Magyarországra. Dienes professzor felidézte hajdani professzorai nagyságát, hatalmas tudásukat, műveltségüket, emlékezett magas fokú tudományos előadásaikra, emberi magatartásukra. Diákként éppen abban a teremben többször vizsgázott, ahol most a Hatvanhármasok előtt beszélt.

Professzortársa, a 92 éves Fazekas Béla, a másik meghívott vendég felidézte pályájának kezdetét. Ő amerikai fogságba került a második világháború végén, két évig volt egy fogolytáborban. Alkalma volt látni, hogy mit tehet a segítő ember a szenvedő foglyokért, a sebesültekért, betegekért, akiknek hajszálon függ az életük. Hazatérte után, 1946-ban az egyetem második évfolyamára jelentkezett a felvételire. A felvételin Putnoky Gyula és Haranghy László professzorok kérdezgették, de nem a tárgyi ismereteiről, hanem arról, hogy miért akar orvos lenni. . Elmondta, honnan jött haza, mit látott ott, és hogy ő ettől kezdve segíteni akar a szenvedőkön. Ez elég volt, hivatástudatból jelesre felelt, csak annyit mondtak neki: Menj, és iratkozz be! A professzor úr 55 év oktatói tevékenység után ment nyugdíjba, tizenhét polcot megtöltő könyvtárát a nyárádszentmártoni unitárius egyházközségre hagyta, ahol nagyapja lelkészként szolgált. Amikor a 92 éves professzor úr lefele indult az előadói pódiumról, a 93 éves Dienes professzor felugrott az első sorból, hogy lesegítse kollégáját. A hatvanhármasok kitörő tapssal jutalmazták ezt a szép gesztust.

Ezután az öregdiákok emlékeztek, egyikük rímekbe foglalt tréfás művét olvasta fel a hajdani diákéletükről, felidézte a „zöld kocka bentlakás” építéséhez a diákság hozzájárulását, a téglagyártást, a menzai „gyaloglást”, a mai diákok nem is tudják, mi volt az. Majd azokra emlékeztek, akik már nincsenek köztük, a hajdani 75 főből 25-en már nem élnek, öt társuk hollétéről pedig semmit nem tudnak Egyikük felolvasásában felhangzott Kányádi Sándor Szelíd fohász című verse. Mély csendben hallgatták egy emberi élet summáját: „nem marad-e sziklára hullt / magokként vajon terméketlen / mit egy hosszú életen át / a jövendőnek elvetettem // tudom sokat eltékozoltam / abból mit rám bíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat.” Aztán körbe járt a mikrofon, megszólaltak a Hatvanhármasok, névsor szerint kaptak egy-két szóra időt, hogy magukról beszámoljanak. Amit elmondtak életükről, az bizonyság volt arra, hogy a soha el nem mondott orvosi eskü hatotta át és irányította orvosi működésüket, emberi helytállásukat. (Még akkor is, mikor a hatalom kegyeit kereső rektor elvtárs egy egész évfolyam magyar orvost ajánlott fel a Kárpátokon túli országrésznek.) Tanultak, képezték magukat. Arról beszéltek, mit adott számukra ez az egyetem az ott eltöltött hat év alatt: becsületet tanultak, hivatástudatot, a legkiválóbb tanárok előadásait hallgatták, helytállást ott, ahova kerültek. Úgy indultak pályájukon, hogy a szenvedőket segítsék, és ha emberhez méltó körülmények között dolgozhattak volna, soha nem hagyták volna el szülőföldjüket, mert egyikük ifjúkori álma sem volt az, hogy külföldre, idegen országba telepedjen le. Bárhova kerültek, hiszen jutott a Hatvanhármasokból Amerikától Németországon át Izraelig mindenhová, többségük az anyaországban lelt új otthonra, mindenhol úgy éltek, dolgoztak, ahogy tanították őket. „Minket várnak vidéken, falun, ott szükség van ránk, elhittük ezt, sok esetben ez igen távoli, erdélyi számára ismeretlen életmódban élő népességet jelentett, de beletanultunk mindenbe”, meséli egyikük. „Amit magammal vittem innen az egyetemről és a szülőföldemről Németországba, azt itt tanultam. Soha nem kerültem orvosként olyan helyzetbe, hogy ne tudtam volna helyt állni, olyan képzést kaptam, hogy az minden helyzetben segített.”, mondta egyik évfolyamtárs, aki férjével évtizedek óta idegen nyelvi közegben él.  „Végigdolgoztam az életemet, kiszámoltam, összeadtam, hogy hét évet ügyeltem az életemből, az hétszer háromszázhatvanöt nap, még kimondani is hihetetlen. Most 80 éves vagyok, de nem változtatnék az életemen akkor se, ha lehetne. Ha otthon voltam, akkor is készenlétben kellett állnom szülész-nőgyógyászként, ha éjszaka tegyük fel a kórházban ügyeletes kollégának indokolt abortuszt kellett elvégeznie. Mint tudjátok, a hatvanas évektől kezdődően az ilyen műtétet végző orvos mellett lennie kellett még egy szakorvosnak, és nem ritkán jelen volt egy szekus is, nézte, mit csinálunk, vigyázott Ceausescu elvtárs irányelveire, ő állapította meg, indokolt-e a műtét. Na, ezek tették tönkre idő előtt az orvos egészségét.” foglalta össze életútját egyikük.

Mi is volt a summája a Hatvanhármasok életének? Leginkább Kányádi Sándor, Erdély emblematikus költője fejezte ki Születésnapokra című versében. „Itt vagyunk még, kicsit elhízva bár de / jócskán alultápláltan ebben / az isten háta mögötti kedélyes provinciában / ki mindenki lehetett volna / s lett volna is belőlünk / ha nyugdíjra sandítva nem itt időzünk / (…) Sorba álltunk mi akikért / sorba kellhetett volna állni / (…) istenem mi mindenki lehetett / és lett volna belőlünk.”

Az együttlét talán legderűsebb pillanatai az ifjúkori énükkel való szembenézés volt, megelevenedtek a hat év legemlékezetesebb pillanatai előttük, a már eltávozott évfolyamtársuk, Telegdy Pál jóvoltából, aki minden eseményen fényképezőgépével volt jelen. Aztán a maga által berendezett sötétkamrájában gyártotta százával a fekete-fehér képeket. Ebből mindnyájuknak jutott, látták önmagukat az étterem falára a modern technika jóvoltából kivetítve: sportolás, víkendtelepi játékok, erődemonstrációk közben, sörözés a Somostetőn, szalonnasütés Marosfőn, fehér köpenyes medikusok sora az egyetem előtt, majd a nyári katonai kiképzések egyenruhás hősei menetelés közben, öltönyös séta a főtéren lányszemlék céljából… Mindez megelevenedett egyszerre. Az ott én vagyok, látod? Melyikünk áll a hátam mögött? Neked még akkor volt hajad! Te jó ég, ki ez a piszkafa, csak nem én? Harsány bekiabálások záporoztak, feltörő nevetés. Egy kicsit jelen volt Telegdy Pali is, akinek képei nélkül a Schneider Izabella „évfolyamszőttes” könyve színtelenebb lenne, és az évfolyamtársaknak se lenne mit mutogatni az unokáknak: Látod, ez voltam én!

         Schneider Izabella Világítottunk című krónikájában ezt írja: „Tudatában vagyunk annak, hogy bár nagyon kis részei, de- részei vagyunk Erdély történetének, a magyar orvosképzésnek és a magyarságkutatásnak is pirinyó tárgya ez az évfolyam. Nehéz körülmények között végeztük el az egyetemet. Nehéz volt a minket sújtó kívánalmaknak eleget tenni. Szétszóródtunk a világban. Kevés kapcsolatot tartottunk egymással.” Mégis, az évfolyam tagjai negyven-ötven éves barátságokkal dicsekedhetnek, szeretetben és barátságban, kölcsönös megbecsülésben igyekeztek a mindenkori találkozókra, írta az egyik évfolyamtárs, aki most betegsége miatt nem lehetett Marosvásárhelyen. Schneider Izabella évekig gyűjtötte szétszéledt évfolyamának adatait, hogy mindenki elérhetőségét lajstromba véve, hozzákezdjen társai önvallomásainak kötetbe szerkesztéséhez. Megkérdezték tőle, a Németországban praktizáló Izabellától, miért csinálja, mit akar ezzel, nem elég neki, hogy sikeres regényíró, még krónikát is akar írni? „Hogy miért csinálom az összekötősdit, miért szövöm össze a szálakat szőttessé? Meggyőződésből. Én szeretném, ha szeretnének. Én szeretnélek szeretni benneteket. Szívesen csinálom.” Évfolyamkrónikája mottójául az egymás iránti Szeretetet választotta. Százával írta körleveleit évfolyamtársaihoz, szervezte a találkozókat. Most Marosvásárhelyen, ha már nem is tud részt venni gyengülő egészsége miatt a találkozón, de láthatatlanul is ott volt köztük, társai megemlékeztek róla. mert rászoktatta őket, hogy törődjenek egymással, amikor csak lehet, szervezzék még meg a találkozókat. Az sem baj, ha az egyetem nem tart rájuk igényt, nem igen vesz tudomást régi diákjairól, a Hatvanhármasok már nem érzik kívánatos vendégeknek magukat az Alma Materben. Már az sem baj, hogy a 40. találkozón, 2003-ban az egyetem előcsarnokában rektori engedéllyel elhelyezett emléktáblájukat, mellyel volt tanáraikra emlékeztek, pár éve eltávolították felújításra hivatkozva, anélkül, hogy értesítették volna őket erről. A tábla szövege, itthon csak nagy sokára megismert költő versének két sora: „Üzenem a háznak, mely fölnevelt / a fundamentum istentől való Tanáraink emlékére 1963-as évfolyam.”  Később tudták meg, hogy a tábla a nemrég létrehozott egyetemi múzeum egyik termében rejtőzködik.

         Schneider Izabella Világítottunk című 2001-ben megjelent könyvének nyomán 2009-ben egy másik évfolyam, az 1960-ban végzettek egyik íróként is jegyzett tagja, Bárányi László Ildikó is összegyűjtötte évfolyamának anyagát és kiadta Mi is világítottunk címmel. Ezzel mintegy arra bíztatta a többi, ötvenes-hatvanas évek elején végzett évfolyamokat, hogy gyűjtsék össze, amíg lehet, tanulóéveik emlékeit.

Schneider Izabella Krónikáját évfolyamtársa és a kötet szerkesztésében segítője, Grépály András így írt a kötet végén: „Hát tessék, kérem, a folytatást is megírni, lehet egyedileg is, nem feltétlenül kell közösen! Minden leírt szó abból az időből aranyat ét.”

A találkozó résztvevői pedig, akik boldog órákat töltöttek együtt, és akik életükkel világítanak ebben az egyre inkább elsötétülő korban, így búcsúztak: Isten adjon valamennyiünknek újabb találkozást!

                                                                         Serdült Benke Éva

                                                                            2018. június 1-2.         

És a hatvanadik…

         A sors kegyes volt, megadatott a hatvanhármasoknak a hatvanadik találkozó is, a gyémántdiploma átvétele. (Az sem rontotta el az ünnepi hangulatot, hogy nem az egyetem adta nekik, ők maguk rendelték meg és fizették ki) Az évfolyam harminchárom élő tagjából csak tizenhárman tudtak eljönni Marosvásárhelyre 2023. május 20-án. Erdélyiek, magyarországiak, németországiak, de volt, aki Izraelből toppant be fia kíséretében nagy meglepetést okozva, hiszen társai ismerték komoly gondjait látásának romlása miatt.

1963-ban összesen 75 fő végzett az általános és gyerekgyógyász karon. Az ötévenkénti évfolyam-találkozókon öt fő közülük soha nem jelent meg, ma sem tudnak róluk semmit. Az ötvenötödik találkozón még harmincketten voltak jelen az évfolyamból, idén már csak tizenhárman családtagjaik kíséretében. Az egyetemet Prorector universitatis Prof. Dr. Nagy Előd Ernő képviselte. A 2013-ban átvett Diploma Aureum (50 éves) után idén, 2023-ban tizenhárom fő vette át a Diploma Diamantumot.

„Universitas Stientiarum Medicinae Pharmaciae Marisiensis Ornatissimum  Doctissimumque Dominum… Honorantes eius merita maxima, quibus artem medicinae, pharmatiae sapienter diligenter et honeste exercuit per sexaginta annos. In quorum omnium fidem emittimus. Diploma 60 Diamantum Hoc maiore universitatis sigillo munitium subseritione nostra firmatum. Novum Forum Siculorum - Marosvásárhely die 20 mensis, Maius, anno MMXXIII.”

         Dr. Zagyva Miklós, Szatmárnémetiben praktizált évfolyamtárs köszöntötte évfolyamtársait, felidézve az 1957-es felvételi vizsgát: „Az 1957-es osztályharc szervezte cifra felvételi vizsgától számítva 66 éve ismerjük egymást, de 60 éve más és más orbitákon keringve éljük napjainkat…A minket összetartó láthatatlan erő jól láthatóan működik a mai napig is…A nagy hiányzók közül 16-on az utolsó 10 évben mentek el búcsúszó nélkül. …Mi, az itt levők kb.1500 évesek vagyunk együtt…. vannak, akik Vásárhely-imádókból Vásárhely-gyűlölőkké váltak, ők természetesen nincsenek itt. Mi tisztelettel megemlékezünk volt orvostanárainkról is. A volt orvostanoda tanítói többségükben gyermekszerető atyaként formáltak felnőtt embert belőlünk, és személyes példamutatással pallérozták az ifjú orvosjelölteket a betegekkel való emberséges, empátiás és segítőkész viselkedésre,…ha további életünket derűs lélekkel, tudatosan, okosan és meleg napfényben éljük meg, akkor a mai talákozásunk nem történt hiába.”

         Megérhette a megjelent tizenhárom, hogy a Somostető felé vezető úton a Stipendium Alapítvány kertjében felavathatta a Hatvanhármasok emlékére állított kopjafát, emlékezve diákéveikre, eltávozott társaikra, a hiányzókra is, egymásnak örülve a május végi napfényben.

                                                         Serdült Benke Éva, 2023. május 30.

Keszeg Tibor  

Közel az éghez

Egészen más időkben, teljesen eltérő célok és utak mentén, de a közös, nagy székely szív akarata, szívóssága, konok kitartása, a küzdelem fel nem adása vezette mindkettőjüket a nagy útra, a kitűzött feladat, az olykor elérhetetlennek tűnő, de szemük előtt állandóan ott lebegő végcél felé, életük utolsó pillanatáig. Hősök maradnak számunkra, és örök életűek, mint a Himalája szikrázó hava.

A két székely, Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt, az átlagember gondolkodása szerint szinte érthetetlen, veszélyes, sőt vakmerő vállalkozásuk vitte őket a messzi keletre, a Himalája birodalmába. Mert egy tudományos cél, a kutatás varázsa, az új megismerésének öröme, az ismeretlennek izgalmas vonzása, mint távoli szirének éneke, nem csak a tengereken utazó felfedezőket ejti rabul, hanem a szárazföld végtelen útjain is ugyanúgy hívja és hajtja nemes célok felé az erre kiválasztottakat.

Kőrösi Csoma Sándor már a nagyenyedi kollégium diákjaként arra készült, hogy megkeresse a magyarok bölcsőjét, az őshazát. És eldöntötte,  hogy: „ Egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai világnak...” . Hosszú, 23 évig tartó, gyötrelmes útjának egyik kiemelkedő munkája az első tudományos alapossággal megírt és hiteles tibeti-angol szótár.

Erőss Zsolt miért akarta megmászni a Mount Everest-et? „ Mert ott van!”, vallotta ő is a híres választ, akár egyik nagy elődje, a brit George Mallory 1924-ben, akitől a mondás is ered.

A csíkszeredai születésű Erőss Zsolt volt a Himalája, és egyben földünk legmagasabb hegycsúcsának, a Mount Everestnek első magyar, erdélyi székely, meghódítója.

Annak ellenére, hogy mindkettőjük megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes útját a Gondviselés - emberi mértékeink szerint rövidnek vélt - idő alatt lezárta, mégis úgy akarta, hogy útjaik végállomásai közel kerüljenek egymáshoz. Kőrösi Csoma Sándort 181 éve, 1842, április 11- én a dardzsilingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája harmadik legmagasabb csúcsa, a Kancsendzönga közelében. Erőss Zsolt 10 éve, 2013. május 21-én a 8586 m-es Kancsendzönga megmászása után, amit műlábprotézissel tett meg, a visszaúton eltűnt. Ott, fönn a magasban, ahol már a hópárducok sem élnek, az örök hó birodalmában alussza álmát. Amikor a hatalmas viharok elülnek, és néhány órára békés csend telepszik az éghez közeli csúcsra, valahol ott fönn egy sziklaháton, a sziporkázó csillagok alatt, a két székely szelleme talán egymásra talál, és egy bengáli dzsinn által felszolgált fekete tea mellet, az angol-tibeti szótárt asztalkának használva, minden bizonnyal székelyesen elbeszélgetnek az örök álmokról, az őshazáról, a hegycsúcsokról, Erdélyről, és történelmünk alakulásáról.

Szomorú aktualitása van a fenti megemlékezésnek, ugyanis ez év májusának végén Suhajda Szilárd, 40 éves magyar hegymászó oxigénpalack nélkül egyedül próbált feljutni az Everest 8848 m csúcsára. Sajnos ez nem sikerült, és a csúcs közelében életét vesztette. Május 27-én az érte induló serpa mentőcsapat nem találta meg, és abbahagyta további keresését. Ott alussza örök álmát az éghez közeli hómezők és sziklák birodalmában.

Szilárd kiemelkedő teljesítményének számít 2014-ben a Broad Peak (8051 m), 2019-ben a K2 (8611 m) és 2022-ben a Lhoce (8516 m) csúcs oxigénpalack nélküli megmászása.

Az EMBER több ezer éves története folyamán számtalan nehéz, félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő feladatot megoldott és diadalmaskodott életterében, az óceánok mélységétől a legmagasabb hegycsúcsokig. És amikor eljön az idő, el fog indulni a csillagok felé is, tudván azt is, hogy erről az útjáról már soha nem fog visszatérni otthonába, a Földre. Miért? Mert ilyen csodálatos az EMBER, akinek génjeibe útravalóul a Gondviselés a kezdetekkor beírta, hogy „küzdj és bízva bízzál”, és talán az is igaz, hogy minden ember sorsa a csillagokban van megírva.

Magyar a Dél Keresztje alatt  

(Borbereki Kovács Zoltán)

Máramaros magyarjainak ajánlom

„Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet,

hosszú és bonyolult, s tele van kitérőkkel,

melyeknek értelmét és jelentőségét sokára ismerjük csak fel.”

(Márai Sándor Egy polgár vallomásai)

A malachitról, a rejtelmes zöld színű féldrágakőről úgy tudjuk, hogy a legrégebbi kőzetfajta Földünkön, a tudósok szerint 3500 millió évvel ezelőtt alakult ki. Ez a kő magában hordozza őstörténetünk minden titkát, titokzatos zöld színei, benne a selyemszálnyi vonalkákkal, az ő titkai megfejthetetlenek. Elképzelhetetlen őslények között létezett, csiszolódott, formálódott, magába zárta e titkos múlt minden rejtelmét. Akadt, aki ennek a zöld kőnek titkait akarta megfejteni, kibontani belőle, ám belecsiszolva önön titkait is.

Volt ilyen művész. Honnan jött, melyik földrészen termett, hol volt szülőhelye, amelyik nevelte, milyen életutat járt be, hogy a világ végén, Johannesburgban rácsodálkozzon erre a kőre és beleálmodja életének hihetetlen fonalait, melyek idáig vezették.

         Borbereki Kovács Zoltán messziről indult és messzire jutott. 1907. június 27-én született Észak-Erdély Máramaros vármegyéjének egyik kicsi falujában, Rónaszéken. Ekkor még a kisfiú, Kovács Zoltán, persze semmit nem hallott a malachitról, annál többet a sóról, a nap fényére csodálatosan csillogó sókristályokról, melyeket néha a sóvágóknak sikerült felhozniuk a föld mélyéről. (A bécsi természetrajzi múzeum ásványgyűjteményében őriznek egy hatalmas sókristályt, melyet Rónaszék sóbányászai ajándékoztak Ferenc József császárnak a tizenkilencedik század vége felé.) Rónaszék határában már sok évszázada, még inkább sok évezrede sóbányák működtek. Adatok bizonyítják, hogy már a rómaiak korában bányászták itt a sót, a 15. században aztán üzemi szinten folyt a bányászat Az ókorban a bánya védelmére castrumot emeltek, melynek romjaira a későbbi korokban, a 16. században az Apafi család, miután birtokába került a terület, itt építette fel várát, mely az 1689-es átépítés után az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály vadászkastélya lett. A 18. század elején, 1720-ban még császári katonák állomásoztak benne, őrizték a korona alá tartozó sóbányát, ekkoriban 370 sóbányász dolgozott, és székelt itt a sóhivatal is. 1766-ban víz öntötte el az aknákat, földalatti tavak alakultak ki. Később éppen ezeknek köszönhetően lett Rónaszék kedvelt fürdőhely, a 20. század elején még képeslapokon is hirdették a sósfürdő jótékony hatását. Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola egyik alapítója ide hozta nyári táborba növendékeit a csodálatos tájat megörökíteni. Fennmaradt egy fénykép a hajdan Beregszászon élő Sóskúti Margit hagyatékából, 1908-ból, a rónaszéki sósfürdő festőtáborának résztvevőit ábrázolja. (Képeslapok, Rónaszék fürdő 1914-1916, Erdélyi fürdők sorozat)

Rónaszék Máramarosszigettől 21 km-re dél-keletre fekszik, nevét, melyet 1474-ben említenek először, a közeli Róna (rovina, szláv eredetű szó) patakról kapta. Kostyul néven (bizonyára a kastély szó román változata) a Szigeti járáshoz tartozott. 1891-ben még 1552 lakos élt itt, vasútállomása, postahivatala volt a településnek.

„Rónaszék nevezetes helység Máramaros Vármegye földes ura a Királyi Kamara. Lakossai katolikusok és ó hitűek, fekszik Szigethez 1 mérföldnyire hegyek között egy völgyben. Legnevezetesebb sóbányája vagyon, és külömbféle só-bányái, melyekben naponként 300 s több vagy kevesebb emberek dolgoznak.  Fizetések ruházattyok egy forma s mintegy katonás, sőt magokat a katonai szolgálatban is szokták gyakorolni.” (Magyar országnak leírása Készítette Vályi András Királyi Magyar Universitásbéli Professzora Budán 1799./ Nagy méltóságú Sárvári felső Vidéki gróf Szécshényi Ferentz ő exellenciájának mély tisztelettel ajálya a Könyvnek Készítője.)

A rónaszéki római katolikus templom 1804-1814 között épült, későbbi dísze lett az oltárkép, melyet a máramarosszigeti születésű Hollósy Simon festett 1905-ben, a kép a művész egyetlen vallásos témájú alkotása. (Elképzelhető, hogy itt, ebben a templomban keresztelték meg Kovács Zoltánt, bár ilyen adat nincs e sorok írójának birtokában.) Mára a falu lakossága valamivel több, mint hétszáz, a régi házakat felújítva új tulajdonosaik nyaralónak használják, távoli városokból jönnek ide a fürdő reményében, mely azonban felújításra szorul, mert szinte használhatatlan, nincs igazi gazdája.

         Itt, Rónaszéken lehetett hajdan a sóbánya alkalmazottja a később világhírt szerzett magyar szobrász, Borbereki Kovács Zoltán édesapja. Az apa nevét nem említik a források, édesanyja nevét se, nem tudjuk, voltak-e testvérei. Mire a gyermek kisiskolás lett, a család már tovább is költözött, egy másik sóbánya, Marosújvár közelébe, Borberekre. A kisfiú órákig figyelte ügyes kezű apját, aki fúrt, faragott, kezéből nem csupán használati tárgyak kerültek ki, de hegedűt, cimbalmot is, s mint afféle falusi ezermester gyermekjátékokat, működő szerkezeteket is tudott készíteni. A fiú inkább lerajzolta, amit maga körül látott, a falusi világot, erdőt, mezőt, fákat, virágokat, kézügyessége ebben mutatkozott meg. Ám az apa ezt a készséget nem sokra becsülte, hiszen használható eredménye nem volt. A gyermekben érlelődött valami olyan elhatározás,- bár családi körülményei között ez elérhetetlen vágyálomnak látszott,- hogy a művészi önkifejezés legyen élete célja. Ám mindehhez semmilyen lehetőség nem kínálkozott akkor számára.

         A Kovács család Máramarosból jó messzire, az Alvinchez egészen közeli, a Maros jobb partján levő kis településre, Borberekre költözött. A falu Fehér megyében, Gyulafehérvártól 14 km-re található. 1248-ban ide telepített szászok alapították, német neve Burgberg, (Ebből az elnevezésből magyarosodott Borberekre a név, románul is egy torzult elnevezés született: Vurpar) közelében ugyanis ott állt a Várhegy, rajta a romantikus Zebernik vára. A vár romjai alól kiásott pénzérmék bizonyítják, hogy V. István, magyar király idején, 1240-es évek idején a vár még állott. Az 1248-ban ide telepített lakosság a nagyszebeni szászokkal egyenlő jogokat élvezett. Temploma már 1317-ben volt a pápai tizedjegyzék szerint. A terület birtokosa az Alvinczi család volt, e családból származott a híres jogtudós, Alvinczi Péter, aki a 17. század végén Leopold császár által kiadott Diploma Leopoldinum (1.) egyik írója, szerkesztője volt. A települést 1526-ban Szapolyai János a havaselvi vajdának, Radulnak adományozta, ezért aztán a 17. század elején a szászok elhagyták a területet. Az eddigre megtelepedett magyar lakosság a református vallást választotta. Sokat szenvedtek a tatárok támadásaitól, az 1658-as nagy dúlást Kőröspataki Bedő János tiszteletes örökítette meg: „Búd, gondod érkezék, Alvinc, Borberek / Mert rajtad voltak fene pogány népek / Kin siránkozhatnak minden rendbeliek…” Egyik veszedelem elmúlt, jött a másik, a 18. század vége felé Horea román parasztvezér martalócai hányták kaszaélre a lakosságot, majd 1848-ban Alvincre menekültek az emberek Avram Jancu hordája elől. Mára már csak mintegy ötszázan laknak Borbereken, a lakosság román ortodoxokból és néhány felekezet nélküli román cigányból áll. A Maros árterületén hajdan épített református templom pusztul, falait három méter magasságban elöntötte az iszap, még a hajdani várfal kapubástyája is alig emelkedik ki az iszapból. Budapestről érkezett a segítség, az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei végeztek itt némi állagmegőrző munkát. Az utolsó még helyben lakó lelkészt 1956-ban temették el, a templom 1964-től használaton kívüli státuszt kapott.

         Csoda-e, hogy az itt élő kisfiú, Kovács Zoltán a romantikus romos vár körül játszadozva, a településről sok legendát hallva később, mikor elindul a művésszé válás útján, a Borbereki előnevet választja megkülönböztetésül? (Igaz, van egy másik Borberek is, Moldva és Máramaros határán, a Radnai havasok tövében, Radna-Borberek (Valea Vinului), de ott a mi művészünk minden valószínűség szerint soha nem járt, ha még tudott is volna erről a Borberekről, amihez semmi nem kötötte. Annál több az Enyedhez közeli Borberekhez.)

         Ezután Kovács Zoltán életében Marosújvár következik, itt folytatja elemi iskolai tanulmányait, nem tudjuk, bányaács apja a sóbányában dolgozott-e vagy máshol vállalt munkát. Ebben az időben Marosújvár a sóbányászatból gyorsan fejlődő kisvárossá, fürdővárossá vált, nyaranta fürdővendégektől volt hangos a szépen gondozott park, térzene szólt, vendéglői, boltjai alig tudták kielégíteni az igényeket. Itt cseperedett Kovács Zoltán, itt végezte polgári iskolai éveit, és hogy gimnáziumba mehessen, készült Tordán a különbözeti vizsgára. Úgy tűnik tehát, hogy életének ezt az első szakaszát azok a települések határozták meg, melyek a sóbányászatból éltek.

Közben zajlik a Nagy Háború, a végkifejlet tragikus fordulatot hoz, Erdély térképét levágják Magyarország térképéről, egyszerre minden megváltozik. Kovács Zoltán családja megrémülve a trianoni döntéstől összekapkodja szerény tulajdonát, és szekérrel, vonattal, mikor, mivel átvergődik Budapestre. A román berendezkedés semmi jót nem ígért az erdélyi magyarságnak, és bár a sóbányákat ezen túl is kell üzemeltetni, de ki tudja, a magyarok helyét kikkel fogják feltölteni. A tizenhárom éves Zoltán Budapesten anyai nagynénjéhez kerül kosztra és szállásra. Jár a Kiskorona utcai iskolába, de a család szűkös anyagi helyzetében jobbnak látja, ha a fiú biztos szakmát tanul, a rajzolás nem biztos jövő, csak időtöltés. A közeli Vidra utcában van Csáky Balázs asztalosmester műhelye, tanuljon ott szakmát Zoltán, ügyes keze van, jó asztalos lesz. Kézügyessége valóban már korábban megmutatkozik, konstruáló hajlamát ismerve remélte a fiú, hogy ipariskolába mehet majd a műhelyből. Ám a fejletlen, gyenge fizikumú kamasz alkalmatlannak bizonyult a felvételin, maradt hát az asztalos műhelyben, tanulta a szakmát, megszerezte az asztalos segédlevelet.

         De ha valakiben ott bujkál egy álomcsíra, egy-egy felvillanó vágy, valami elébe kiterített út, akkor nincs megnyugvás, azon az úton el kell indulni. Tudjuk a költő Páskándi Gázától: „Sorsunk már születésünk előtt színre lép, / Anyánk csak egyik kezével ringatja a bölcsőt…”A fiú álma nem csillapodott, nem hagyta nyugodni, a napi fáradtságos munka után esténként majd nyolc km-t gyalogolt télen-nyáron a külső Váci útig és vissza, hogy Podolini-Volkman Artúr újpesti rajziskolájában tanulja, amit lehet, aktrajzolást, tanulmányokat, tárgyakat, beállításokat. Kovács Zoltán készült a jövőre, már tudta, ez az ő útja. 1927-ben úgy érezte, már tud annyit, hogy merjen felvételizni a Képzőművészeti Főiskolára. Rendben ment minden, de kicsit csalódott, mert csak a következő, 1928-as évre vették fel. Az újpest rajziskola után a Vaszary tanítványok körében valódi versengés folyt, ez Kovács Zoltán számára új helyzetet teremtett. Arra törekedett, hogy magas szintű mesterségtudás birtokában ő is versenyképes legyen társai között. Vállalt minden művészeti feladatot, kihívást, bravúros megoldásokra törekedett, minden művét egy-egy mestervizsgának tekintette. Akkor készített először önportrét, 1930-ban egy festőállványra helyezett borotválkozó tükörben festette meg önmagát úgy, hogy közben a város egymással ellentétes irányú részletei együtt, egymással összhangban jelennek meg. Mindezt a festőállvány alatt tárgyakból komponált csendélet egészíti ki.1931-ben a tükör és tükrözés művészi alkalmazását örökítette meg, majd egy olyan Önarcképet komponált, melyen a szemüveg mindkét lencséjében egy műterem részletét látjuk.

         Úgy érezhette, hogy kinyílt számára a világ. tanáraira csodálattal nézett fel, nem kímélte magát, kevés pénzből is tudott létezni, mindent elviselt, csak rajzolhasson. Már akkor megtanulta a reneszánsz mesterek tanításaiból, hogy minden művészeti ág alapja a rajz, abban kell magát tökéletesítenie. Éjszaka dolgozott a műhelyben, hogy eltartsa megát, nappal járt a főiskolára tanulni. Vékony fiú volt, kevéssel is beérte, az akkoriban divatos „bicsérdizmus” (Bicsérdi Béla diétája, csak zöldség, főzelék, semmi hús…) hát ő is ezt választotta kényszerből, néha a főiskolai menzán még jól is lakhatott. Kezdő diákként Vaszary János keze alá került, majd harmadik évtől Csók István tanítványa lett, ekkor már komolyan foglakozott a festészettel. Első sikeres munkája 1932-ben a Vontatók című vászna volt, elnyerte vele a Főváros Festészeti Díját. (Egy évvel korábbi olajképét, mely Kassák expresszionista verseinek hatása alatt született, a szolnoki Damjanich János Múzeumba került, de a művész nem tartotta sikeres alkotásának.)

Ettől kezdve teszi neve elé a Borbereki előnevet.

         Korai munkáiban már megjelenik az a szín-és formavilág, gondolatiság, mely egész pályájának gyökerét jelenti, formajegyek, redukáló hajlam, absztrahálás, expresszivitás, minden jelen van már a kezdeteknél. Még főiskolásként, 1932-ben kijut a Velencei Biennáléra, munkái bekerülnek az Első Magyar Reprezentatív Kiállítás című válogatás anyagába. Elindul hát festői karrierje, művészeti pályája felfele ível, magánélete rendeződik, megnősül, felesége pályatárs festőművész, szintén Vaszary növendék, ketten mehetnek párizsi tanulmányútra. Utazgat Európában, olasz állami ösztöndíjat nyer, a szilvesztert már Rómában tölti. Egyre inkább távolodik tanárai hatásától, akik csak az utat mutatták meg számára, vándortarisznyáját töltötték meg útravalóval, de elengedték kezét, hadd járja a maga útját. Gyűjteményes kiállításon vett részt Budapesten az Ernst Múzeumban, és nagy sikerként élte meg a Szolnoki Művésztelepre való meghívását. 1934-ben újra Rómába ment, freskófestészetet tanult a Római Akadémián Ferrazzi mestertől, olyan sikeres volt ezen a téren is, hogy a város polgármestere a városi múzeum részére megvásárolta a Római táj című tusrajzát az Arte Disegni kiállításon. Még a „római iskola” hatására elkészítette Portico Octaviano című nagyméretű vásznát. De aztán letelepedett Szolnokon.

         Ettől kezdve eljegyezte magát Szolnokkal, nem tudta még biztosan, hogy lábát egy új útra tette, a szobrászat útjára. Itt kezdett el a gyerekkori álom, emlék, a fúrás-faragás, vésés, formázás valósággá válni, s bár a festészethez nem lett hűtlen, új szerelme, a szobrászat elvarázsolta egész további életére. A szolnoki művésztelep, a Szolnoki Kolónia, melyet 1902-ben alapítottak, a két világháború közötti magyar művészeti életben meghatározó szerepet játszott. Itt a magyar művészeti élet színe-virága megfordult, élt és alkotott, Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos, Bernáth Aurél, Mattioni Eszter, Zádor István, közéjük került Borbereki Kovács Zoltán. Itt teljesedik ki művészete, figyelme itt fordul a plasztika felé, egy legenda úgy tudja, hogy éppen Aba Novák Vilmos hatására.

         Mi volt Borbereki ars poeticája? A harmincas évek közepén a Szolnok és Vidéke című lap interjút készített vele, a fiatal művész így foglalta össze művészi hitvallását: „Az emberiségből a humanista törekvések érdekelnek, ezért képeimen az elesett embereket, az élet nyomorultjait rögzítem. Örülök, hogy Szolnokra jöttem, és itt dolgozhatom…”

A szobrászat terén Borbereki valójában autodidakta volt, de olyan lendülettel fogott a mintázáshoz, szinte ujjában érezve az apjától örökölt készségeket, hogy gyermekkori vágyai szabadultak fel benne, és szinte ontotta a remekműveket. Emlékezetében ott éltek a nehéz fizikai munkában megfáradt férfiak, arcukon a reménytelen jelen és jövő jegyeivel, az élet szép oldalával soha nem találkozó emberi életek jelennek meg munkáiban.

1934-ben megmintázta a szolnoki művésztelep nagymesterének, Aba Novák Vilmosnak az arcmását, mely ma a Nemzeti Galériában látható. Még ugyanebben az évben a Szolnoki Művésztelep megbízásából mellszobrot készített Pettenkofenről, bécsi biedermeier festőről, aki felfedezte Szolnokot a festőművészet számára 1851-ben. Ekkor csak néhány napig tartózkodott a városban, de később mintegy harminc évig rendszeresen visszajárt ide. A helyi lap ezt írta: „Borbereki Kovács Zoltán, ez az izmos tehetségű művész elkészítette az első szolnoki festőnek műkőmellszobrát. Borbereki egykori metszetek és arcképek alapján mintázta meg a szobrot mely, mint portré is tökéletes. A megoldásban azonban a szobor modern, pompásan stilizált. A szobrot a művésztelep kertjében fogják felállítani tavasszal.” (Szolnoki Újság 1934.) Aztán megszületett a Kubikus egészalakos szobra, mely 1937-ben elnyerte a Párizsi Világkiállítás képzőművészeti Grand Prix-jét. (Ez a munkája a milánói világkiállítás magyar pavilonjának bejáratát díszítette.) A szobor ma Szentesen, a Ligetben áll a Koszta József Múzeum előtt, a sok viszontagságos év után csak 1947-ben került a mai helyére. (A közelmúltban barbár, senkit és semmit nem kímélő szoborrongálók a munkásember kalapjának a tetejére egy konvektor rácsot helyeztek, de valakinek ez sem tetszett, mert egy éjszaka ismeretlenek egy kukát húztak a fejére.) A szobor mindmáig a leghűbb ábrázolója a harmincas évek szegényemberének. Az egyszerű parasztember kezét földbeszúrt ásójára fektetve valami sajátos méltósággal tekint előre, szembenézve a világgal, vállalt sorsával. A szobrász idealizálástól mentesen ábrázolja a munkás embert, nem úgy jelenik meg, mint a „felszabadulás” után az erőtől duzzadó munkás alakja, aki saját sorsát veszi kezébe, irányítja, erejét mutatva félelmet kelt, ahogyan ezt a Párt belelátta a munkásosztályba érdekeinek megfelelően. Borbereki Kubikus szobra a város földmunkásságát örökíti meg, eredetileg a Polgári Leányiskola előtt, ma Petőfi Sándor Általános Iskola előtt állt.

Ugyanebben az évben készül el Verseghy Ferencnek, Szolnok szülöttének szobra, melyet a Tisza-parti parkba állítottak fel.

         1936-ban a Nemzeti Szalonban a szolnoki művésztelep alkotójaként kiállíthatta festményeit és szobrait, a kritikusok kiemelték művészi szociális elkötelezettségét, hangsúlyozva a társadalom perifériáján élők iránti humánumát. Ez évben mintázza meg a Tehenes pásztorfiú figuráját, mely ma a Nemzeti Galéria előcsarnokában áll. Valójában nem tehén, hanem bivaly hátán ülő, vele szinte egybeforró meztelen fiút ábrázolt, gyerekkorában, Erdélyben láthatott bivalyokat mezei munka közben. Kiemelkedőek portréi is ebből az időből, Önarcképét a Nemzeti Galériában őrzik. Kecses nőalakjai megejtő szépségűek, az olasz reneszánsz légies nőalakjait idézik, ilyen a Halas lány figurája, mely szerencsésen átélte a második világháború pusztítását, ma Szolnokon a Papi Lajos szobrászművész kútmedencéjére állítva látható a Tisza Szálló gyógyfürdője előtt. A budapesti Jászai Mari Színészotthon falán látható a felejthetetlen színésznőről, Jászai Mariról készült domborműve.

1937-38-ban Borbereki Kovács Zoltán több országos pályázaton is részt vett, elkészített tervei a magyarországi korszakának csúcsát jelentik, Géniusz vezette emberpár, Madách-emlékműterv. Fába faragja gyermekkorának emlékeit, itt használja fel asztalos korában szerzett anyag-és szakismereteit, Kukoricamorzsoló, Almaszedő, Asztalos című munkáiban.

1937-ben Besenyszögről kapott felkérést, hogy első világháborús hősi emlékművet készítsen a háborúban hősi halált halt besenyszögi katonák emlékére. A költségeket, 4500 pengőt Halassy József földbirtokos fizette. Az elkészült alkotás fegyverét lábhoz támasztva, kezét fegyverén nyugtatva, felemelt fejjel messzire néző 2 méter magas rohamsisakos katonát ábrázol. A katona arcát egy besenyszögi dohánytermesztőről (kukásoknak nevezték őket) mintázta, Kovács Pál közlegény Szolnokról vonult be, ő volt a település első hősi halottja a Nagy Háborúban. Az alkotás bronz talapzaton állt, főoldalán 1914-1918-as felirat olvasható, majd 144 elesett katona neve. A szobrot egy e célra kialakított, fűvel beborított 1 méter magas dombra helyezték el. Az avatás 1939. június 18-án volt, Almássy László alispán mondott beszédet. Az előző évben Borbereki katona szobra Rómában kiállításon vett részt, ott díjazásban részesült. A szobor átvészelte a második világháború pusztításait. 1990-ben Besenyszög polgármestere, Boros Emil a képzőművészeti alaptól megtudakolta Borbereki Kovács Zoltán johannesburgi címét, levelet írt az idős mesternek, kérte hozzájárulását, hogy az ő szobra mellé elhelyezhessenek egy második világháborús emlékművet. A válasz, a hibátlan magyarsággal írott levél megérkezett, melyben természetesen engedélyezte az új emlékmű felújítását: „Köszönöm a szoborról küldött képet, nekem nem volt ebből a munkámból. Messzi távolból üdvözlöm Besenyszögöt.” 2017-ben az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság felújította Borbereki szobrát. (In Új Néplap 1990 dec.) Borbereki katona szobrának négy másolata áll szerte az országban.

Szolnok város megrendelésére készítette el Borbereki 1938-ban Szapáry Gyula szobrát, aki Szolnok vármegye alispánja, majd főispánja volt. A szobrot 1944-ben bombatalálat érte, ezután a sérült szobor eltűnt, ma se tudnak róla semmit. (Eredetileg a volt vármegyeház mögött felállított szobor talapzatán levő bronz domborműveket a szolnoki múzeum volt igazgatója, Kaposvári Gyula megmentette, a Damjanich János Múzeum kapubelépőjének falán újra felállították.) Az új Szapáry-szobrot, Pogány Gábor alkotását 2013-ban állították fel.

         1942-benSepsiszentgyörgyön báró Szentkereszty Béla javaslatára szoborállító bizottságot hoztak létre, mely pályázatot hirdetett egy Gábor Áron szobor megalkotására. A szobrot a Vármegyeház előtt kívánták felállítani. A pályázók gipszmodell pályamunkákat küldtek be, köztük volt Borbereki Kovács Zoltán is. Az első díjat végül Vargha Ferenc, budapesti szobrászművésznek ítélték, de a történelmi események elmosták az álom megvalósítását.

Elkészült viszont a művész másik munkája 1943-ban, Pannonhalmán, a Bencés Főapátság előtt álló szobor, Szent István király Gellértre bízza fia, Imre herceg nevelését című alkotása.

Bár termékeny évek voltak ezek, művészi erejének teljében lázasan alkotó Borbereki újabb felkérésekre várt, ezt írta: „Ezen idő alatt sajnos semmi l’art pour l’art (sic!) nem csináltam. Sajnos kedvemre nem dolgozhattam. Ekkor megfogadtam, hogy nyilvános pályázaton nem veszek részt, mert annak ellenére, hogy sokszor kaptam első díjat, munkában nem részesítettek.” Az utókor azonban tudja, hogy azok a rendelésre készült köztéri szobrai, melyeket akkoriban felállítottak, a 20. század magyar művészetének kiemelkedő alkotásai, olyan eszmeiséget sugároznak, olyan humanitást, melyben benne él a kétkezi ember szeretete, a munka megbecsülése, a munkálkodó ember sorsának ismerete. Különösen áll ez egyházi, vallásos témájú alkotásaira. Őt Erdély szegény emberei, kétkezi munkásai, parasztjai küldték a nagyvilágba, a felvillantott életek gyerekkorának emlékei voltak, a szegény falusi környezet vagy iparosodó bányaváros munkásai között ott küszködött a megélhetésért édesapja is. Ismerte és szerette ezeket az embereket, elfelejteni nem is akarta őket.

1941-ben a krisztusi szenvedést örökíti meg sírszobra, a Magyar Golgota, melyet Hamza Tibor emlékére készített a Farkasréti temetőben. A Krisztus megtört teste, a mezítlábas parasztasszony Mária szenvedő arca, mellette a kucsmás, falusi parasztlegény, amint mindketten Krisztus élettelen testét támogatják, mi más lenne, mint a háború borzalmait, szenvedését elviselő magyarság képe? Mi testesül meg Krisztus elpusztításában, egy nemzet pusztulása talán?  Kik támogatják az élettelen, erejehagyott Krisztust, bizony az egyszerű magyarok, a nép, a nemzet. Magyar sors ez, 1920, mely arra kényszerítette sok tízezer elűzött család mellett a művész családját is, hogy odahagyja otthonát, meneküljön, ismerte már ezt a félelmet családja múltjából. Ez űzi néhány év múlva magát Borberekit is el Magyarországról, de ki Európából is, a világ másik végére. Nem tudja még Borbereki Kovács Zoltán, hogy ez a Magyar Golgota áll majd őrt az ő hamvai előtt is a szolnoki temetőben. De ez áll Pretoriában és Johannesburgban is az ottani keresztény templomban emlékeztetve a megváltásért vállalt szenvedésre.

         1941-ben Tiszaroff község elöljárói úgy döntöttek, hogy a község neves szülöttének, Raffi Borbély Györgynek, a megye főispánjának, felsőházi tagnak emlékére szobrot állítanak. Borbereki kapta a megbízást, a fehér carrarai márványból (egyetlen szobra a művésznek, mely ebből a nemes anyagból készült) készült alkotást 1942. július 4-én leplezték le, jelen volt a kormányzói pár is. A második világháború befejezése után a szobor sorsa ismeretlen, egyesek úgy tudták, hogy a szovjet katonák döntötték le, más forrás szerint a temetőbe menekítették a már sérült szobrot, innen talán a szolnoki múzeumba szállították. Ott azonban nem volt nyoma, eltűntként említették sokáig. Ám csodával határos módon nem régen a szolnoki művésztelep elhanyagolt bozótos területéről előkerült a fej nélküli szobor, mikor végre a terület felújítása megkezdődött. A restaurálás után régi helyére visszaállították a tiszaroffiak nagy megelégedésére.

Borbereki művészete új utakat keresve használta fel az absztrakt ábrázolást, fényesre csiszolt, lekerekített formák jelennek meg plasztikáiban, Moore-i hatás, expresszivitás hagyományai ezek a stílusjegyek.

Nem maradt közömbös a háború éveiben látva a mérhetetlen pusztulást, szenvedést, sok tízezer magyar katona értelmetlen halálát. Budapesten, a Madách téren, az egykori társadalom-biztosító épület kapuja mellett látható egy reliefje, katonák és rémült asszonyok vonulását örökítette meg, „Névtelen felvidéki hősök emlékére” című munkája. 1945 után a feliratot az új internacionalista szemlélet jegyében eltávolították.

         A háború befejezése után Magyarországon minden megváltozott, az új társadalmi rendszer a művészetet is bekebelezte, politikai céljainak rendelte alá, megszűnt a művészi szabadság. Kezdetben Borbereki Kovács Zoltán abban az illúzióban folytatta a modern magyar művészetért vívott harcát, hogy ezután-mert hitt a humánus tartalmú művészetben-, ezt a humánumot továbbra is szabadon kifejezheti. Ám az új rendszernek nem erre volt igénye, alakult már, jobban mondva alakították az új szocialista művészet arcát. Borbereki 1947-ben dolgozott egy József Attila szoborterven, a pályázati művekről egy laikus zsűri döntött a Párt utasítása alapján. A kor legjelesebb művészei nem nyilváníthattak véleményt. Borbereki nem egy naturális hűségű portrét készített József Attiláról, a sokat nélkülöző, mindennapi gondokkal küzdő költő géniusz kiszolgáltatottságát látta bele a tragikus sorsú művész alakjába. Ez azonban nem illett bele a pártos művészeti irányzatba, mert éppen ekkor teremtik meg a költő új imázsát, a kommunista eszméket valló, a munkásosztály költője szerepkört, a város peremén nyomorgó proletár költő évtizedekre meghatározó helyét a szocialista-realista irodalomtörténetben. (A J.A. szoborterv Tel-Aviv-ban, magángyűjtő tulajdonában van)

A rendszer gátlás nélkül vásárolta meg a művészeket, akiket lehetett, akiket pedig némaságra kárhoztatott, mehettek el hazájukból. „A demokratikus köztársaság lehetővé tette, hogy Békásmegyeren a kitelepített svábok házaiban 10-12 képzőművész kapjon hajlékot. Friss munkakedvvel dolgoznak itt élő, a legmodernebb irányzathoz tartozó festők és szobrászok. Művészeti ideájuk nem a természet szolgai másolása, hanem a lelkükben kialakuló kép rögzítése. Domanovszky Endre, Szandai Sándor, Gadányi Jenő. Borbereki Kovács Zoltán utolsó simításokat végzi az „Öltözködő nő” szobrán, Vedres Márk a „Szénahordó” szoboralakján dolgozik.” (1947. MAFIRT Krónika, filmhíradó) Borbereki azonban úgy érzi, hogy a rendszer visszamenőleg is átpolitizálja a művészeti alkotásokat, a jelenhez igazítja, új értelmezést ad a műveknek, meghamisítva az alkotás eszmeiségét. Ezt tükrözi az 1936-ban készült „Zsákhordó” szobrának sorsa is. A szobor eredetileg a Nagyvásártéren állt. 1948-ban áthelyezték a budapesti Szent István park északi részére. A reprezentatív felállítás új üzenetet adott a szobornak, a munkásábrázolás újszerű értelmezését: Ez itt munkáshatalom, a dolgozó nép állama, az alapja a munkásosztály, az erőtől duzzadó munkás alakja tükrözi ezt, legyőzhetetlen hatalmat szimbolizál. Borbereki mezítlábas, munkáért álldogáló, ácsorgó, összehúzott szemű alakja aligha testesítette meg ezt az új értelmezést.

1948 végére úgy érezte Borbereki Kovács Zoltán, hogy neki ebben az országban már nincs helye, kényszer alatt dolgozni nem tud, terveit, művészi álmait feladni pedig nem akarja. Mennie kell, mint Márainak, akitől már elvették a hallgatás jogát. El kell mennie választott hazájából, elveszíti ezt is, mint egykor szülőföldjét. Egy tanulmányútra Olaszországba megy, engedélyezik családjával (2.) együtt az utazását. Tudja, hogy nem fog visszatérni. Nem sokáig marad ott, Kónya Sándor segíti, hogy egy messzi országot válasszon további életéhez. 1950-ben tovább megy, nagyon messzire, abba a Dél-Afrikába, melyben még élt az angolszász szellem, mely a nácik elleni harc hagyománya volt. (A második világháború idején ott építették ki bázisukat a szövetségiek.) Borbereki választásában az is Dél-Afrika mellett szólt, hogy ott bőven volt alapanyag a szobrászathoz, egzotikus fafajták, féldrágakövek, elefántcsont, csak szív, agy és kéz kellett, mely megfaragja, szobrot varázsol belőlük. Ráadásul az állam bőkezűen támogatta az ott letelepedni szándékozó művészeket, megrendelésekhez juttatta őket, mindehhez a fellendülő beruházások adtak hátteret.

A Borbereki család először Fokvárosban élt, majd véglegesen Johannesburgba költöztek. A művész az évek során bejárta az egész országot, a bennszülöttek tartományaiban is megfordult. Nagyon szeretett modelljei között dolgozni, érdekelte az őslakosság életkörülménye, felfedezte az életükben minden vonatkozásban jelen levő ritmust, mely teljesen átitatta mozgásukat, mindez művészetének állandó stílusjegyévé lett. Alkotásai idővel Fokvárosban, Johannesburgban, Sidneyben, Nyugat-Európában, Amerikában közgyűjteményekbe és magán gyűjteményekbe kerültek: Félvér leány, Zulu táncos, Bennszülött anya gyermekével, Bennszülöttek, a sokalakos szoborcsoport Bányászok, Zulu pár, Zulu harci dobos, tükrözik mindazt, amit Borbereki a törzsi művészetről fontosnak tart.

Kiváló grafikái, tanulmányai is születnek, felfedezi a hegesztett vas rusztikus szépségét (Vasmunkások), műveiben a már otthon is ábrázolt munkásfigurák térnek vissza. Alkotói korszakai egymásba olvadnak, egymást áthatják, még mindig a valós formákat követik, ám a hatvanas évek inkább a nehezen megmunkálható féldrágakövek sajátos, letisztult formavilágukkal tükrözik az anyag szépségét: szodalit, (csak Numibiában található ásvány) verdit (a malachitok csak itt, a déli kontinensen előforduló változata) szerpentinit, aragonit, jade, jáspis, malachit, melyek szinte csak itt, Dél-Afrikában fordulnak elő. Ezekből időtálló alkotások születnek Borbereki kezében, köztéren ellenállnak a természetromboló hatásának.

Nonfiguratív kompozícióit a profi szaktudás jellemzi, az ő alkotásainak szerves részévé válik a szobrok alátéte is. „A szobrászat valóban új világa”, Az avantgarde művészet megújítója”- így jellemzik Borbereki művészetét kritikusai. 1968-tól folyamatosan rendeznek kiállításokat műveiből, köztéri megbízásokat is kap, London, Nizza Zürich, Tel-Avív, közönsége találkozhat műveivel. Fiával, Kovács Dániellel is dolgozik együtt, 1979-ben első díjat nyert Kialakulás című közös plasztikájuk. Ma Borbereki műveit négy világrész múzeumai, magángyűjteményei őrzik. Magyarországon tizenhét köztéri szobra áll, Dél-Afrikában tizenkét szobrát és épületdíszítő plasztikája kapott helyet. Nizza is otthona lett Johannesburg mellett, ahol felesége dolgozott.

1970-ben jött először haza Magyarországra, Budapesten és Szolnokon, ahol művészi pályája indult és kiteljesedett, interjút adott, művészetének gyökereiről vallott. 1982-ben munkáival szerepelt a „Tisztelet a szülőföldnek” című kiállításon. A nagy távolság ellenére is kapcsolatot tartott elhagyott hazájával, ízes erdélyi magyar anyanyelvét mindvégig megőrizte.1987-ben kamara kiállítása volt a Vigadó Galériában. Évtizedeken át vett részt a külföldön élő magyar művészek kiállításain.

Alkotásai mindenkihez szólnak. Fiatalokhoz, idősekhez, realista vagy nonfiguratív művészet kedvelőihez is, szakmabeliekhez és „csak” a művészet csodálóihoz, hiszen valójában csak arról van szó, hogy jó vagy rossz művek vannak, és Borbereki Kovács Zoltán alkotásai remekművek. Alkotásaiból sugárzik szeretetteljes, humánus egyénisége, ő maga mondta:”Barátaim gyakran jellemzik életemet és munkáimat ezzel a két szókapcsolattal: szívhez közeli, érzelemmel teli.”

„Hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon, például Borsos Miklós, vagy messze külföldön, például Hajdú István és Borbereki Kovács Zoltán.” (Banner Zoltán Korunk) Nincs forrás arról, hogy Erdélybe, szülőhazájába visszatért volna-e valaha, felkereste-e Rónaszéket, ahol első gyerekkori éveit élte, Borbereket, ahol írni, olvasni tanult az iskolában, Marosújvárt, ahol kamaszodó fiúként érte a családi döntés: Elmennek messzire, ismeretlen városban fognak lakni. Azt azonban tudjuk, hogy mindvégig magmaradt magyarnak, nem szakadt el a tájtól-nyelvtől, tudta, hogy honnan jött, honnan emelkedett ki, hol vannak a gyökerei. Magyar művész maradt mindvégig.

1992. március 26-án halt meg Johannesburgban. Családja haza hozta hamvait, Szolnokon temették el, a Kőrösi úti temetőben pihen, ahol az új ravatalozónak kriptafalát az 1941-ben készített Magyar Golgota című alkotásának dombormű formában kiöntött változata díszíti. Szeptember 26-án búcsúztatták a szolnoki temetőben, Aba Novák Judit mondott sírjánál megindító búcsúbeszédet, felidézve, milyen meghatározó szerepet játszott a város Borbereki életében. itt bontakozott ki művészete, ide kötötték személyes emlékei, mert itt készültek azok a szobrai, melyek a világhírig juttatták alkotójukat. A város azonban máig adósa egy életmű kiállítással, pedig több műve látható a Damjanich János Múzeumban, ám mindeddig csak egy kamaratárlat emlékezett meg róla. A fiatal szolnoki szobrász, Pogány Gábor Benő öntötte bronzba Borbereki emlékét.

Számtalan díjjal értékelték munkásságát élete során (1937:Vindobona érem, bécsi magyar kiállítás, Szobrászati Grand Prix világkiállítás Párizs, 1959 Royal Society of British Sculptorn 2. díj, 1962. Arts and Religion 1. díj, 1974. national Stainless Steel Sculpture 1. díj), Bogotától Debrecenig őrzik a közgyűjtemények az alkotásait, életében harmincöt kiállítása volt 1928-tól 1987-ig.

2007-ben, születésének századik évfordulója alkalmából Rákoscsabán, a Ligeti Gondozási Központban külföldi múzeumoktól kölcsön kapott tíz kisplasztika, bronz-és faszobrok, féldrágakő kompozíciók szerepeltek a kiállításon, melyet Rontó Szilvia tanárnő szervezett.

Dél Keresztje alatt is meg lehetett maradni magyarnak, ezt a művészek tudták igazán. Kányádi Sándor is valami hasonlót érzett meg 1983-ban írt versében: „ az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön fel este / fölöttük a dél keresztje…/ nézem hosszan vágyakozva / ha feljön a göncöl este / szívemen a dél keresztje” (Dél Keresztje alatt)

Fordítva érezhette Borbereki Kovács Zoltán, a Dél keresztje alatt az ő szíve felett a Göncölszekér ragyogott.

Jegyzet

1.Diploma Leopoldinum 1691. december 4-én Leopold (I. Lipót) császár által kiadott hitlevél, e szerint intézték Erdély belügyeit egészen 1848-ig. A rendelet a négy bevett vallás (katolikus, evangélikus, református, unitárius) szabad vallásgyakorlatát biztosította, a rendi önkormányzatok működését szabályozta, biztosította a szabad kereskedelmet, a főkormányzószéket (guberniumot) vezette be az erdélyi fejedelemség helyett, mely a bécsi udvari kancellária felügyelete alatt működött.

2. Borbereki Kovács Zoltán családja: felesége, Sebők Erzsébet Hajdúdorogon született 1908-ban, festő, iparművész, mesterei Réti István, Vaszary János. tanulmányait Párizsban, Rómában folytatta. Férjével a szolnoki művésztelepen dolgoztak. Az 1970-es években sokat dolgozott Párizsban, majd Nizzában. Több vallásos témájú mozaikot készített templomok, iskolák részére. Kiállításai voltak Párizsban, Rómában, Johannesburgban. Lánya Borbereki Kovács Barbara 1941-ben született Szolnokon, tanulmányait Párizsban folytatta, Johannesburgban élt, első kiállítása 1970-ben volt. Fia Borbereki Kovács Dániel

Forrás

1.      L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán Mai Magyar Művészet sorozat Képzőművészeti Kiadó 1986.

2.      Rusz Attila Modern magyar festészet 1900-1945.

3.      L. Menyhért László Borbereki Kovács Zoltán művészete 1948-ig In Szolnok Megyei Múzeum Évkönyve VII. 1990

4.      L. Menyhért László A Göncölszekértől a Dél-Keresztjéig Borbereki Kovács Zoltán 1907-1992. In Új Művészet 1993/1.

Függelék minden kommentár nélkül

Monografia comunei Rona de Sus Editura Echim 2010 Sighetu Marmatiei (Felsőróna nagyközség monográfiája )

A román nyelvű szöveg szerkesztője Odarca Bout, huszonhárom szerzőt sorol fel a végén, a Rónaszékről szóló rész (tudniillik Rónaszék Felsőróna nagyközség része) szerzője Aurelia Maria Herea, ez a fejezet a kötet 301 oldalából mintegy ötven oldalt ölel fel, többek között Rónaszék két szülöttéről emlékezik meg.

(A Borbereki Kovács Zoltánról szóló román szöveget fordította S. B.É.)

         „Borbereki Kovács Zoltán született 1907-ben Rónaszéken, miután általános iskoláit elvégezte, és tanult a Piarista Líceumban Máramarosszigeten, megkezdi képzőművészeti tanulmányait 1928-ban Podolini-Volkman Artúr iskolájában Budapesten.1933-ban megkezdi főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, ahol alkalma van a híres Vaszari János és Csók István irányítása alatt tanulni, akik elismerve tehetségét, ajánlották a Római Művészeti Főiskolán Feruccio Ferrazzi óráit látogatni, a freskó-technikát tanulmányozni. Visszatérve Budapestre megválasztják az Új Művészeti Szövetség elnökévé, és a Rippl-Rónai Társaság alelnökévé.

Bohém alkata, no és a második világháború eseményei után Szolnokon találjuk, majd Olaszországban, majd 1949-ben Fokvárosban (Cape Town) telepedik le, innen Johannesburgba, a Dél-Afrikai Köztársaságba költözik, ahol élete végéig él 1992-ben bekövetkező haláláig. Akkor hamvait Szolnokra viszik, felesége Sebők Erzsébet, gyermekei Dániel és Barbara, ők is neves képzőművészek.

Annak ellenére, hogy Borbereki Kovács Zoltán a pályáját festőként kezdte, a világban szobrászként vált ismertté. Monumentális alkotásai Magyarország sok terén állnak, Szerbiában és Dél-Afrikában.”

A fenti szöveg végén forrásmegjelölés nincs. Így nem tudható, honnan szerezte a cikk szerzője ezeket az adatokat, iskolai végzettségéről közreadott információt, mely szerint Borbereki szigeti diák lett volna. Ez tévedés, a későbbi világhírű szobrász soha nem járt a szigeti Piaristákhoz, miként az sem tudhatjuk, a szerző miért gondolja, hogy a kommunista irányt vett Magyarországról miért távozott a művészi szabadsága védelmében Borbereki Kovács Zoltán végleg, mihelyt erre alkalma adódott. Az, hogy bohém természete lett volna, és ez vezette volna kalandos utakra, ezt a szokásos előítélet, a művészek „bohém életét” emlegetni, végképp túlzás.

Köszönettel tartozom dr. Mák Sándor és dr. Kovács Sándor máramarosszigeti nyugdíjas orvosoknak, akik elkísértek Rónaszékre, hogy Borbereki Kovács Zoltán ma is fellelhető szülőházát felkeressem, melynek falára dr. Kovács Sándor egy maga készítette fa domborművet helyezett el a világhírűvé vált Borbereki Kovács Zoltán emlékére. A szülőház átalakítva ma Drimus Erzsébet lakóhelye, aki a házról és az itt született művészről új adatokkal szolgált. A ház 1897-ben épült, építtetője a Csájkovics család volt. Miután a család elköltözött Rónaszékről, vejük, Turner cipész mester vigyázott a házra, ő adta ki bérbe a Kovács családnak. Az 1907-ben született Kovács Zoltánt itt, a rónaszéki plébánia templomban Elek Lajos plébános keresztelte meg. Miután a keresztszülők reformátusok voltak, a plébános kérésére a katolikus Turner cipész is vállalta a keresztapaságot. A fiú édesanyja a közeli, sóbányát működtető Aknasugatagról származó Jakubinyi Aranka volt. Elképzelhető, hogy a bányaács mesterségű Kovács a feleségét korábbi sugatagi munkahelyén ismerhette meg, innen költözött a család Rónaszékre. Az apa keresztnevéről, többi gyermekről a Kovács családból Drimus Erzsébet se tudott semmit.(Az adatközlő úgy tudja, hogy a szintén Sugatagról származó jelenlegi gyulafehérvári katolikus érsek, Jakubinyi György ugyanebből a családból származik.)

                                                                            Serdült Benke                                                               Paks, 2019.

Serdült Benke Éva

A falak állnak, a védők őrködnek

                                                           „A nehezén megintcsak túl vagyunk,

nem érzi nyomás süvegét agyunk,

a szív szorong csak, hitetlenkedik:

vajon ma végre felragyoghat itt

a semmiből teremtett új világ?

Ó, iskoláim, drága iskolák!”

(Lászlóffy Aladár - Ó, iskoláim, drága iskolák!)

A látogató a Mikszáth domb felől bekanyarodott a Köteles Sámuel utcába, elsétált a vásárhelyiek szóhasználatában még mindig a Czakó klinikának nevezett kórház előtt, hogy megcsodálja az impozáns bejáratot, tudja, hogy itt végezte a harmincas évek közepén dr. Czakó József az első romániai szívműtétet megmentvén egy a kiképzés alatt súlyosan megsebesült újonc életét. A Molter ház előtt lassan sétált el, hogy elolvashassa az emléktáblát, lám, ott van-e már a kiegészítés a jól ismert szöveg mellett, miszerint e házban élt és halt meg Bolyai Farkas, és itt nevelkedett világhíres matematikus fia, Bolyai János. Később pedig, de ez már a 20. század, itt élt családjával Molter Károly író, irodalomszervező. Ám még mindig hiányzik az a felirat, mely tudatná, hogy itt lakott 1867-1884 között a magyar szépprózát megújító író, Tolnai Lajos. (1.)

A látogató maga elé képzelte a szép, gondozott kertjében rózsái között sétálgató tudós professzort és fiát, Jánost, amint a matematika meg nem oldott kérdésein vitáznak, le-letekintenek a vásártérre, hiszen akkor a dombon a minoriták templomán kívül semmi nem állotta útját a tekintetnek. Innen már szemben feltűnik a kollégium fala, a látogató előtt feldereng az az ablak, mely hajdan osztálytermük ablaka volt egy évig, mielőtt átköltöztek az angyal alá, a főbejárat oldalára.(2.) Most is felnézett, az angyalt kereste, pedig tudja, nincs ott már évtizedek óta, kalapáccsal verték le azokban az években, mikor az irányelv volt a múltat végképp eltörölni! A látogatóban Radnóti szavai muzsikálnak: „és tudtam, egy angyal kísér, kezében kard van,/ mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.” De akkor ott, e képzelt látogatáson már azt is tudja, hogy „Hol azelőtt az angyal állt a karddal,/ talán most senki sincs.”  Ahogy a költőt se védhette már az angyal, sem emlék, sem varázslat az ősi iskolát se mentette meg mindattól, amit sok évszázadon át el kellett szenvednie. (3.)

E látogatás történhetett volna a fent leírtak szerint, de valójában egészen másként történt. Ehhez 1989 véres december végének kellett bekövetkeznie, mikor karácsony és szilveszter között egy segélyeket szállító konvoj tagjaként meg sem álltam Marosvásárhelyig, testvéremet, és a várost látni, és felszaladni a Bolyai utcán, nem sérült-e meg az iskola. Már akkor elhatároztam, visszatérek, ha lehet, de nem üres kézzel katasztrófa-turistaként. A paksi Energetikai Szakképzési Intézet, ESZI (az intézetet az atomerőmű alapított, 1986-tól működött, nagyszerű alapozást biztosított az érettségi utáni műszaki egyetemekhez, technikusi beosztásokhoz, én 1988-ban kerültem oda tanárként) támogatásával szedhettem össze az erőmű jóvoltából néhány számítógépet (milyen nagy dobozos szerkezetek voltak ezek akkoriban még!), egy kollégám autójában vittük Vásárhelyre, előre értesítettem jövetelemről az akkor még román igazgatónőt, Şuteu Sabinát. Lehet, én voltam az utolsó látogató, akit fogadott, néhány nap múlva már Horváth Szabolcs, az iskola korábbi tanára ült az igazgatói székben. Hajdani iskolám (4.) felbolydult méhkasra hasonlított, amit fegyelemben eltöltött iskolaévek után soha nem tudtam volna elképzelni, folyt a magyar diákok ülő-sztrájkja, a cél életbevágóan fontos volt: ki lehet-e vívni, hogy visszaálljon az ősi rend, a Bolyai ismét magyar iskola legyen. A tanári szobába szinte remegő lábakkal mentem fel, oda diák-koromban soha be nem tettem a lában, most mégis benyitottam. A nagy terem két oldalán ültek a román és magyar anyanyelvű tanárok szemben egymással, a hangulat szinte tapintható volt, szikrázott Később a diákok lent az igazgatói iroda előtt körénk sereglettek, bátran a mikrofonomba mondták sérelmeiket, a román diákok arról panaszkodtak, hogy a magyaroknak vannak pártfogóik, de őket senki nem karolja fel, innen ki akarják űzni őket. Senki nem látta előre, mi történik alig két hónap elteltével, hogyan válik véres csatatérré a vásárhelyi főtér, a Bolyai tér, kik és miért keresik az élőnek hitt Bolyait, s ha ő nincs, akkor legalább a szobrát ledönteni. Kik és miért akarták a kollégium kapuit betörni, a bent levőket halálra rémisztve, védekezésre kényszerítve. A bent levők bizonyára tudták, az Egri csillagokból, hogy az egri  vár kapitánya milyen szavakkal bátorította katonáit: „A vár erőssége nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Így, és ezzel a háttérrel kezdődött hajdani és új, paksi iskolám közötti nagyon emlékezetes kapcsolat, mely egészen nyugdíjba vonulásomig (bár egyre kevesebb lehetőséggel) tartott. Amikor csak alkalom volt a tavaszi, őszi vagy nyári szünetekben, a két iskola diákjai, tanárai találkoztak, ismerkedtek, látogatták egymást. Pakson nagy együttérzéssel fogadták a fekete márciust követő tavaszi szünetben a Bolyai röplabda csapatát. Hogy utazásukat megkönnyítsük, egészen a határig mentünk autóbusszal elébük, így hoztuk el őket Paksra. Útközben Nagykőrösön, a Cifra csárdában rendeltünk ebédet, a pincérek erdélyi címeres zászlókat tettek az asztalra, és látva, hogy a gyerekek hozzá se nyúlnak az ételhez, tőlem kérdezték, mi lehet a baj, mi nem tetszik nekik? Így derült ki, hogy a húsleves mellé a kenyeret várják, erdélyi ember leveshez kenyeret eszik. (Magyarországon „tanulni kellett” az erdélyieket) Felejthetetlen volt a paksiak szeretetének –megnyilvánulása az erdélyi gyerekek iránt, ajándékokat hoztak olyanok is, akiknek gyereke nem járt a mi iskolánkba. Jöttek, mert látni akarták a sokat szenvedett város és iskola „küldötteit”. Aztán szerveződni kezdtek a diákönkormányzatok, a már tapasztalt paksi képviselők mentek oktatni a bolyaistákat, a Kiruly fürdőn szervezett továbbképzésen osztályom két diákja, a két Péter is biztatta új barátaikat a demokrácia gyakorlására. A kilencvenes évek elején igazgatómmal és két diákommal, B. Péterrel és P. Péterrel együtt vehettem részt a Bolyai ballagásán. B. Péter, szót is kapott az ünnepségen, lobogó, hosszú hajával olyan volt, mint egy forradalmár, szavai is a szabadság kivívására buzdították az iskolájuktól búcsúzó diákokat.       

Az évenkénti erdélyi kirándulások, a történelmi események helyszíneinek felkeresése, koszorúzások, az emlékbeszédekre való felkészülés mind az Erdély múltjának megismerését célozták. Felejthetetlen volt a Teleki Tékában tett látogatásunk, a Vizsolyi biblia megtekintése, sőt olvasás belőle, az ősi magyar nyelv hangzása, ismerkedés az erdélyi értékekkel. Később, mikor egyik diákom nősülni készült, eljött hozzám, hogy Erdélybe kívánja vinni nászútra feleségét, oda, ahova annak idején az osztályunk kirándult. Közben több jelentős rendezvényünkre hívtuk meg a bolyaistákat tanáraikkal, kétszer volt Bolyai János emlékünnepség Pakson, Kányádi Sándor, Toró Tibor Bolyai kutató atomfizikus részvételével. Mély összetartozás élmény volt a paksi református temetőben a marosvásárhelyi véres március emlékére emelt három kopjafa előtti koszorúzás, annak a tanár kollégának elcsukló beszédét hallgatni, akit a rombolásra, sőt gyilkolásra bátorított tömeg szülővárosában halálra keresett, az utcán súlyosan bántalmazott. Egyik évben nemzetközi középiskolás matematika versenyt (Úgy volt ez nemzetközi, hogy minden diák magyar volt a hajdani Magyarország területéről, Erdély, Kárpátalja, felvidék, Délvidék képviseletében) rendeztünk Bolyai Jánosra emlékezve, a Bolyai diákjai kiemelkedően jól szerepeltek, tanáraik pedig a zsűri tagjaiként voltak jelen.

A Bolyai mindig nyitva állt előttünk, valahányszor diákokkal Erdélybe kirándultunk természetes volt, hogy az internátusban szállunk meg, ellátást is ott kapunk, olyan ízekkel, ételekkel ismerkedtek a diákok, melyeket itt a Dunántúlon soha nem ettek. A csorba a kedvenc volt, a lekváros pánkó (fánk) után a szakácsnőt kihívták és megtapsolták, este a zárt terű udvaron a vásárhelyi diákokkal együtt gitárszó csendült fel. Egyik végzős osztályom Bocskai nyakkendőben, vállukon kopjafára akasztva vitték az írásos varrottas tarisznyát a ballagásukon. (Ezeket a kellékeket a Bolyaiban M. Márta tanárnő segítségével szerezhettük be.) Valamikor a kilencvenes évek egyikén a paksi plébános közbenjárására Háromszékről fogadtunk tizenkét diákot az ESZI-be, dr. Gálos István igazgatóval és egyik kollégámmal felkerekedtünk, hogy Sepsiszentgyörgyön, (szülővárosomban) megismerkedjünk leendő diákjainkkal és szüleikkel. A határon nyolc órán át várakoztunk az átlépésre, senki se tudta, miért, mobil telefon akkor még nem volt, nem tudtuk értesíteni a Bolyaiban (ahol megszálltunk) ránk váró kollégáinkat, hogy késünk. Éjfél után érkeztünk a Bolyaiba, vendéglátóink a fizikai szertárban virsli főzéshez felkészülve vártak ránk. Úgy éreztük, haza érkeztünk.

Miből eredt, miből táplálkozott ez a Bolyai szellemiség, amely egyaránt hordozta a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, az évszázadokra visszatekintő nagy iskolák múltját is, amely figyelmeztetés volt a sokszor tragikus múltra, de a jelen faladataira is, az életre, emberi helytállásra, formálta, emberségre tanította diákjait, az anyanyelv, a kultúra, a történelmi múlt iránti hűséget egész életük vezérfonalának tekintette. Ezekben a jövőt is megteremtő, eldöntő időkben sokéves nehéz küzdelmek előtt állott a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum, kitartásra, elkötelezettségre volt szükség, hogy visszatérhessen a régi Bolyai szellem az iskola falai közé, mely egyúttal visszavezet az elrablott európai értékekhez. Így remélte akkoriban mindenki. 1994-ben Klementisz János igazgató azon az emlékezetes ballagáson, melyen mi is jelen lehettünk az iskola vendégeként, így búcsúztatta diákjait: „Indulj! Te talpig bolyaista vagy! Te nem félsz a nagybetűs Élettől! Te nem könnyezel. S ha kezet fogsz velem, velünk, azt nem árnyékos lélekkel teszed. Elmenvén innen ne feledd, az ősi skóla mindig visszavár. Valaki itt mindig áll majd a vártán, s figyeli, várja a hazatérőt. Ha nem én, ha nem ő, de valaki mindig várja meleg szóval tiszta szívvel visszatérő fiút, lányt, s ha az Idő amazt rostáján kiejti, annak fiát, lányát, így a végtelenben, s mindig tovább.” Az iskolájuktól búcsúzó diákok értették a szót, felkészültek az útra. T. Tünde, ballagó diák ezt írta ballagási kártyájára: „S most tőlünk függ, hogy múltunk reménye mennyire izzik tüzünktől fehérre, s lesz-e jövőnk” idézve Páll Lajos versét.

A Bolyai szellem elevenen élt a későbbi években is, amikor 1997-ben kollégáimmal erdélyi útra indulhattam, hogy megmutassak valamit abból a szellemi gazdagságból, melyet Erdély mindvégig megőrzött az iskolák és könyvtárak jóvoltából. Természetesen első megállónk Marosvásárhely volt. Az akkori igazgató, Bálint István arról számolt be, hogy a magyar nyelvű nagy erdélyi iskolák szövetségét akarják létrehozni, valamint a határon túli Bolyai nevet viselő iskolákkal is kapcsolatot szándékoznak kiépíteni, tizennégy ilyen iskola van magyar földön. A román és magyar tagozat továbbra is maradt az iskolában. A vásárhelyi Bolyai iskola az eredmények szempontjából az első a megyében. Az iskola szellemisége töretlen. 1994-ben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Elbocsátó és visszahívó végzősöknek kiadott levele is erről tanúskodik: „Mit útra adtak, kincseket, / szétosztani dolgod a világban. / Évek teltével, ha visszatérsz, / elé add számadásod: / Ment-e általad a világ elébb / ott akkor és úgy, / ahová sorsod rendelt? / Igaz ember szavával feleld: / Igen, ment!” Bolyai Farkas szavait idézi az 1995-ös Elbocsátó és visszahívó levél is: „…már be vagy az új kertbe ültetve, adja Isten, hogy foganj meg, az ültetéssel nemesedj, mint a palánták szoktak, nőj magasan fel erről az alattvaló földről az égre, s térj vissza valaha onnan szelíd árnyékkal s jó gyümölcsökkel erre a földre, ahonnan felnőttél.” Ha ilyen útravalóval bocsátja el az iskola végzős növendékeit, akkor biztosítva lesz a Bolyai-szellem megmaradása.

          E sorok írója is kapott útravalót iskolájától, igaz, nem ilyen bíztató sorokat, mert akkoriban, 1961-ben, amikor érettségizett, nem lehetett ilyen búcsúszavakkal elbocsátani a végzősöket, sokkal inkább a párt követésére kellett figyelmeztetni az ifjúságot. 1994-ben, a Bolyai iskola ballagásán vendégként találkozhattam régi igazgatónkkal és magyartanárommal, Kozma Bélával, aki figyelemmel kísérte visszatértemet és buzgolkodásomat a régi iskolámban, megajándékozott egyik könyvével, ezt írta ajánlásként: „Dr. Serdültné Benke Évának barátsággal, nagy megbecsüléssel, hogy tovább is ápolja a Bolyai –lángot. Marosvásárhely, 1994. június 10-én.” Én ezeket a sorokat fogtam fel útmutatásként a még előttem álló időre. A régi iskolás énemet idézte fel dr. Ágoston Albert, mindnyájunk szeretett Berci bácsija, aki osztályfőnök helyett a legjobb osztályfőnökünk volt akkoriban, mikor szinte számkivetettekként mi is bolyaisták lehettünk. Berci bácsitól egyik látogatásom alkalmából egy könyvet kaptam ajándékba (Erős várunk 1557-1993Kollégiumi emlékkönyv-Marosvásárhely) ezzel a beírással: „ A zaklatásokkal teli, de mégis boldog iskoláskori idők emlékére ajándékozom a mindig mosolygó és vidám, nekem most is Benke Évának sok-sok szeretettel Berci bácsi Marosvásárhely, 1994.03. 29.”

„A Bolyai szellem híd Marosvásárhely és Göttinga, Marosvásárhely és Európa között. Világít, figyelmeztet, megvéd és kötelez. … Zászló, melyet mi tűztünk ki lelkünk várának ormára: mi, a Bolyaiak utódai. Alapja a két Bolyai öröksége, ők egyesítik mindazt, ami érték Erdély és Európa szellemiségében. ..a holnapért való cselekvés. Kötelezettség, hogy az itt és most feltételei között megmaradjunk magyarnak, embernek. A Bolyai szellem a mindig újrakezdéshez szükséges szellemi, erkölcsi, hitbeli erőtartalék.”-írta ezeket a  sorokat Kozma Béla A marosvásárhelyi Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum története című írásában. (In Erős várunk 1557-1993 Kollégiumi emlékkönyv Marosvásárhely ) Soha nem voltak időszerűbbek ezek a szavak, mint éppen most egy világot átfogó fenyegetésben. Értékeinket csak most kell igazán tartanunk pajzsként magunk elé, őseink üzenetét erősítésünkre felhasználnunk: „Meghaltunk, testvér, valamennyien. / Csak ők élnek még, a régi holtak./ … / Éjjel peregnek csöndes záporok: / bús, bölcs sírással érettünk búsulnak / a Bolyaiak s Bethlen Gáborok” (Dsida Jenő Kalendárium szonettek November)

1995 februárjában írta a budapesti újságíró, Hankó Ildikó a Magyar Nemzetben Zseni a végeken című írásában: „A 19. században ikercsillagként tűnt fel a tudomány egén a két Bolyai, akik mintegy magukra maradva teremtettek új világot akkor, amikor külhoni kollégáikat gazdag könyvtárak, tudós kollégák, tudományos intézmények sora segítette.” Értjük és tudjuk, mit jelent ez, az útravaló a Bolyiaktól, érvényes a 21. századra is, gazdálkodjunk vele okosan, és tegyük a dolgunkat immár közös ügyünkért. „Egy országnak a nagysága attól függ, hogy menyiben járul hozzá a közös emberi értékekhez.”- üzeni Szent-Györgyi Albert is. De tudták ezt a Bolyai tanárai, diákjai egyaránt, mert Gárdonyi regényéből ismerték Dobó esküjét, akinek katonái vele együtt fogadták, hogy a vár feladásáról szót sem ejtenek, Isten őket úgy segélje! Ők tudják, hogy a vár a mindenkori haza.

Igaz, 1856. november 20-án a Magyar Futárban az a hír jelent meg, hogy „Erdély Gaussa-Bolyai Farkas nincs többé!”, ez csak hír volt, Bolyai mindig élő lesz, ő mondta: „A jelen a múlt leánya, anyja a jövendőnek.”

Hát csak építsük ezt a jövőt, erősítsük a falakat, őrködjünk, barátaim!

Jegyzetek

1.Tolnai Lajos (1837 Györköny, Tolna megye-1902 Budapest) református lelkészként kerül a marosvásárhelyi vártemplomba 1867-ben. Híveit, a város polgárait nevelési szándékkal gyakran ostorozta, ezek után olyan konfliktusba került híveivel, hogy saját bevallása szerint zsebében revolverrel ment fel a szószékre. Mellesleg a század második felében a magyar széppróza megújítója, regényíró, lapszerkesztő. Miután 1876-ban a lelkészi lakás (nincs kizárva, hogy gyújtogatás történt) leégett, átköltözött az üresen álló hajdani Bolyai házba, és 1884-ig lakott ott, amikor is visszatért feleségével Budapestre. Katona Szabó István írja: „Mert a Bolyaiak, Tolnai Lajos, Mentovich Ferenc, a Teleki Téka által sugárzott szellemiség szorosan összefonódik.”

2. 1927-ben a marosvécsi Helikon összejövetelen Kemény J indítványozta, hogy állíttassék fel a Kollégium előtti téren egy Bolyai emlékmű. Erre a célra felajánlott egy adományt, ötvenezer lejt, hogy ebből lehessen fizetni a pályázatot. Kifejtette, hogy ez a pályázat alkalmat adnia az erdélyi képzőművészeknek a nemes versengésre. A tervezett emlékmű mégsem készült el, ugyanis a városvezetésben minduntalan konfliktust gerjesztő liberális oldal nem egyszer kikelt a főtéren még álló Petőfi-, Bem-, és Kossuth-szobor miatt. Bernády polgármester nem akart ujjat húzni a Dandea rezsimmel, (Emil Dandea 1922-1926 között, majd 1934-1937 között a város polgármestere volt, pénzügyi panamák miatt bírósági per is indult ellene, de ez nem zavarta későbbi híveit abban , hogy 1990 után a főtéren neki szobrot állítsanak.) Áthidaló megoldásként azt javasolta, hogy az emlékművet a Kollégium belső, zárt udvarán állítsák fel. A tervezők azonban, elsősorban Kós Károly ebbe nem egyeztek bele, így a Bolyaiak szobor-terve nem valósult meg. Helyette egy fekete márványlapot emeltek a református temetőben a Bolyaiak sírja mellé. Az 1950-es évek második felében Izsák Márton Bolyai szobrát állították fel a Kollégium előtt téren

3.A szárnyas angyal kezében tollal és könyvvel, lába alatt olajággal a református Kollégium jelképe volt, azé a szellemiségé, mely jellemezte a kollégiumot. Az iskola tanárai, diákjai, a régi vásárhelyiek szerint, akik még láthatták az Őrangyalt, már mindjárt a kommunista diktatúra után vissza kellett volna helyezni, restaurálni, de ez csak 2007-ben történt meg.

4.Az 1950-es években a kommunista hatalom kezében erőszakos fegyverré vált a kollektivizálás, ha a szülő megtagadta a belépést, a gyermekét nem engedték iskolába iratkozni, főleg nem gimnáziumba. Sok általános iskolát (ez akkoriban hét osztályt jelentett) végzett 13-14 éves gyermek nem tanulhatott volna tovább. A Bolyai felismerve a helyzetet, befogadta ezeket a gyermekeket már 1956-ban, osztályt indított számukra, biztosította a délutáni iskola-látogatást, a külön tantermet. Az iskola ismert tanárai oktatták a tantárgyakat. Tanáraink voltak: Kozma Béla, Kozma Leopold Irén, Pálffy Antal, Csernáth Ernő, dr. Dragomán Pál, Árkosi László, dr. Horváth Ágoston, Müller (atya) Mihály, Rédei Török Ede, Klára József, Filep Sándor, Török Ferenc és mások, minden név nem is jut eszembe. A félévi előmenetelt vizsgákkal mérték. Így kerültem én is nővérem után 1957-ben egy ilyen osztályba negyvenkét sorstársammal együtt, bennünket magántanulóknak neveztek. Osztályunkban erdélyi főnemesi család leánya, kényszerlakhelyre hurcolt arisztokrata-sarj, 56-os nézetei miatt elítélt mezőségi református lelkész fia, kuláknak minősített család gyermeke, és közöttük magam is, Háromszékről családja széthullása után Marosvásárhelyre, nagyszüleihez költözött családból. Múltunkat háromszéki otthonunkból a fél analfabéta néptanácselnök röviden jelentette: osztályidegen család. (Nagyanyám ekkor szabadult meg a földjeitől, az államnak „ajándékozta”.) A következő években egy kicsit enyhült ez a rostázás. Az induló negyvenkét osztálytársból végül tizenhatan érettségiztünk. Nagyon sokat köszönhetünk dr. Ágoston Albert iskolatitkárnak, aki az osztályfőnöki teendőket ellátta, hozzá mindig fordulhattunk segítségért, támogatásért. Kozma Béla a Bolyairól írott könyvében azt írja, hogy volt egy idő, amikor látogatás nélküli (nem nevezhettek minket magántanulóknak akkor, amikor minden az állam kezében volt, akár egy 13 éves gyermek is, mint én.) osztályba is jártak diákok, ez tévedés, mi minden nap délután iskolába jártunk négy éven át, és együtt érettségiztünk iskolatársainkkal. De mindenhol kilógtunk a sorból. Talán rólunk is írta Szőcs Kálmán: „Féltem, kővé válik az értelem, / Meg kellett tudnom jó korán, mit érek, / Hogyha majd minden múltamon átlépek, / Befogad-e a lemért végtelen?”

Spaller Árpád

Az erdélyi magyar emigrációs sajtó

„Bár Magyarország és Erdély élete egy és oszthatatlan, mégis vannak Erdélynek olyan sajátos érdekei, színei, értékei, amelyek mindenkor jogosulttá teszik azt, hogy az egyetemes magyar gondolaton belül éljen az erdélyi gondolat is.” (Gróf Teleki Pál)

olv.tovább itt  >>> Erdelyi_Emigracios_sajto.docx

Máté Pál

Jakab Antal, a püspök és az ember

Tizennégy éves koromban ismertem meg, emléke még most is kísér. Akkor még nem tudtam, hogy honnan jön vagy mi történt vele, csak menet közben suttogták, hogy sokáig volt bezárva a börtönbe.

Búzásbesenyő Kerelőszentpál filiája volt abban az időben, Ferencz András volt a plébános, egy kiegyensúlyozott, vidám természetű, művészi hajlammal megáldott ember. 1966-ban a korházba került, műtötték, és helyettesítőként került Jakab Antal kanonok úr Kerelőszentpálra, onnan járt ki Besenyőbe, ahol abban az időben, egy hónapban egyszer volt szentmise. Ilyenkor a miséző pap a Tamner családnál szokott megszállni az általuk felajánlott vendégszobában. Az épület szemben van a templommal, egy magaslaton, kisnemesi kúria formája van. Jakab Antal kanonok úr itt szállott meg és itt is maradt Ferencz András plébános felépülése után is. Szinte hihetetlen, milyen munkakedvel és tenni akarással látott munkához. Rövid idő alatt Búzásbesenyő plébánia lett, a fent említett házat az ő kezdeményezésére az egyházközség megvette plébániának. Az egyháztanácsot megválasztatta, hittanórákat szervezett, énekórákat tartott. Nem úgy viselkedett, mint aki tízenhárom évig el volt zárva a világtól és nem tudja, mit kezdjen magával. Olyan energiával látott munkához, mint egy kezdő fiatal pap, aki feszül az energiától, a tennivágyástól.

              Amikor odakerült, én ministráns voltam, és mindig bosszankodtam, mert mi, kisebbek mindig ott voltunk segédkezni, de amikor jött a Vízkereszt, akkor mindig a nagyobbak vitték el a pénzt. Jakab Antal vezette be a ministránsoknak a jelenléti nyilvántartást, és Vízkeresztkor jelenlét-arányosan osztotta el a pénzt. Én ezen nagyon csodálkoztam, hogy a számtan révén milyen igazságosan lehet eljárni.

            Jakab Antal kanonok úr 56 évesen került Besenyőbe, szerintem az élettől már nem sokat remélt, hiszen az orvosok Marosvásárhelyen megállapították, hogy a mája teljesen tönkre van menve, olyan három- négy évet jósoltak neki. Szigorú étrendet írtak elő, amit élete végéig be is tartott, nagyon sok sárgarépa levet itattak meg vele, ami feltehetően be is vált.

            1967-ben kerültem Gyulefehérvárra a Római Katolikus Kántoriskolában, ezen év december elsejétől Márton Áron püspök úr kinevezte Jakab Antalt félnormával a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára jog- és erkölcstan tanárnak. Mivel a hatóságok nem adták meg neki a tartózkodási engedélyt, hetente kétszer, kedden és pénteken gyalog vagy kerékpáron elment a hat-hét kilométerre levő kerelőszentpáli állomásra, onnan vonattal Gyulafehérvárra, legtöbbször átszállással Székelykocsárdon és Tövisen. Délután ugyanez az út visszafelé, időjárástól függetlenül.

Kántoriskolás koromban otthon voltam vakáción, egy délután áldott emlékű anyai nagyapám eljött hozzánk azzal, hogy: Pali, baj van, a nagybátyád az éjjel asszonyt hozott a házhoz, és kellene beszélni a pappal. Én nem fogtam fel a dolgok súlyosságát, sem egyházjogi, sem az erkölcstan szempontjából, a pappal jóban voltam, bizakodóan indultunk nagyapámmal a plébánia felé. Amikor a kanonok úr meglátott, szokásához híven nagyon nyájasan fogadott, de amikor a nagyapám elkezdte, hogy plébános úr, baj van, ő - milyen baj, Pali bácsi. Nagyapám:  - a fiam az este elszöktetett egy lányt és valamit kellene csinálni. Hát én olyannak Antal püspököt nem láttam, a szemei lángot vetettek, azt mondta, menjenek haza, mert mindjárt jövök én is.

               Alig értünk haza, már ő is érkezett. Bejött a házba és azt mondta a nagybátyámnak:  - Ide figyeljen,  most rögtön fogja meg ezt a nőt és vigye haza. A nagybátyám: én nem azért hoztam ide, hogy hazavigyem. Mire ő:  - Most azonnal velem jön, és hazaviszem. A nő: - Én nélküle nem megyek sehova. Akkor megállott és gondolkozni kezdett. - Na, ide figyeljenek. Holnap jöjjenek el hozzám, mert ezt az ügyet minél hamarabb el kell intézni. És a legrövidebb idő alatt el is intézték. 

             1968. november harmadikán búcsút vesz a búzásbesenyői hívektől, maga mögött hagyva egy frissen alapított plébániát, egy teljesen felújított plébániaépületet, és belül felújított templomot, amibe a villanyt is bevezették. És nem utolsó sorban egy olyan összekovácsolt hívő közösséget, melynek Jakab Antal állandó mérce maradt a mai napig.       Idézek az akkor mondott búcsúbeszédéből: „Gyermekeitekre vigyázzatok, beszédükre, tetteikre, iskoláikra, hitoktatásukra. Öltöztessétek és féltsétek őket…Öröm volt köztetek, s a szentmisében Veletek együtt áldozni, és a környékbeli búcsúkon is ezt látni tőletek. Ne hagyjátok el jó szokástokat, sok szép példát és figyelmet tapasztaltam köztetek, s minden szeretet jeléért hálás vagyok…               

            Amikor 2007-ben a faluban pénzt gyűjtöttek egy Jakab Antal mellszobor felállítására, mindenki adakozott, nemzeti és vallási hovatartozás nélkül. Ebből látszik, hogy a falu emlékezetében még mindig milyen elevenen él Jakab Antal püspök emléke. Nem véletlen az sem, hogy tudtommal Búzásbesenyőben emeltek először szobrot emlékére 2008. május 24-én.

           Hajdani diákként elmondhatom, hogy mindig gondoskodott rólunk. A vakációra menéskor a vonatra a jegypénz és még azon felül is, mindig előkerült. Az ő hatására Besenyőből abban az időben négyen voltunk Gyulafehérváron: Kádár István, a mostani Kolozsmonostori plébános, Máthé Ferenc ákosfalvi plébános, Lőrincz János, aki Dicsőszentmártonban kántor, és jómagam. Akárhányszor felkerestük, mindig volt valamilyen szárazsüteménye, amivel megkínált, vagy kávét főzött, vagy megkínált egy pohár itallal.

            Sok kimaradás után a tanárságot is teljes erőbedobással kezdte, és amikor már azt hitte, ez az utolsó állomás életében, 1971. december 23-án a Szentszék kinevezte segédpüspöknek. Akkor elsőéves teológus voltam. Karácsonykor nem mentünk haza, hanem az intézetben maradtunk. Az ünnepek alatt nem tanultunk, de megpróbáltuk hasznosan tölteni időnket. December 23-án délelőtt bementem hozzá azzal a szándékkal, hogy egy könyvet kérjek tőle, hiszen a teológia könyvtára lecövekelt az 1940-es éveknél, utána a kommunista rendszerben semmilyen könnyvel nem gyarapodott. Fel s alá sétált a szobájában, láttam rajta, hogy nagyon zaklatott. Engem haláláig magázott. „Maga is a hírrel jött?”  kérdezte tőlem. „Nem tudom, milyen hírről van szó, én egy könyvet szeretnek kérni a kanonok úrtól” feleltem. „Ide figyeljen Pali, belőlem már besenyői plébános nem lesz, a Szentszék kinevezett segédpüspöknek, bemondta a Szabad Európa rádió”.  Nekem tátva maradt a szám, azt sem tudtam, mit mondjak erre a váratlan fordulatra.

Jakab Antalt VI. Pál pápa Rómában szentelte püspökké 1972. február 13-án. Tanárhiány miatt továbbra is tanított a Teológián.

Miután a szentszék elfogadta Márton Áron püspök lemondását, 1980 és 1990 között ő lett a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye püspöke.

           Elgondolkodtam azon, hogy 13 évig börtönbe volt, miután kiszabadult, megbélyegzett ember volt, miután Búzásbesenyőbe került, látványosan rehabilitálták, 1964-ben szabadult és rá hét évre 1971-ben kinevezték segéd püspöknek. Közben plébániát alapított, plébánia-épületet vásárolt, taníthatott Gyulafehérváron és végül kinevezték segédpüspöknek. Mi állhatott e látványos dolog mögött? Szerintem érdemes megemlíteni egy ember nevét, akit úgy hívtak, hogy David Gheorghe. Ő abban az időben, amikor Jakab Antal Búzásbesenyőbe került, Maros megyében volt a megbízott felügyelő a Vallásügyi Államtitkárság részéről. Hatalmas festménygyűjteménye volt, és mivel Ferencz András kerelőszentpáli plébános festett és képeket restaurált, ők jóban voltak, a felesége is magyar volt, ő maga is tökéletesen beszélt magyarul, és biztos vagyok benne, hogy Bukarest felé tett jelentéseiben pozitívan értékelte Antal püspököt.  Hogy miért gondolom mindezt? Mert 1990-ben, nyugdíjasként felkereste Dávid Gheorghét Marosvásárhelyen, a megszokott misebor-ajándék kíséretében, és barátian beszélgettek egymással.

1973-ban utjaink szétváltak, és 1988-ban újra találkoztak. Ez év októberében a Püspökség alkalmazottja lettem és sokat voltunk együtt, gépkocsivezetőként sokfelé elkísértem. Nagyon meglepett engem, hogy utjainkon, ha a börtönt emlegette, sohasem beszélt gyűlölettel az ott eltöltött évekről, vagy a fogvatartóiról.

1989 januárjában kapott Németországból egy 1600-as Opel Kadett-et, fűtött űlésekkel, amit ő „csoda kocsinak” nevezett. Ezzel a kocsival nagyon szeretett utazni, voltak olyan helyek, melyeket különösen szeretett. Ősszel csodálta a Maros-mentét Salamás és Déda között, olyan gyönyörű színpompában játszottak az erdők, főleg, ahol a fenyő vegyült a lombhullató fákkal… Ha Gyergyóba utaztunk, Parajd és a Bucsin között az út szélén, bal oldalon van egy forrás, ott is gyakran megálltunk. Ha Brassó felé mentünk, nagyon szerette a Persányi hegyeket. Sokat beszélt a szülőfalujáról, emlegette a Kis Ponkot a Nagy Ponkot. Ha Bukarestbe utaztunk, amikor a Dragan völgyéhez értünk mindig elmondta, hogy itt adósa maradt egy vendéglősnek húsz banival. De ahányszor arra jártunk a vendéglő mindig be volt zárva.

         Akik a püspökségen dolgoztunk, tudtuk, hogy valamilyen formában lehallgatnak minket csak nem tudtuk, hogyan. Visszaemlékszem, hogy 1989 őszén hívott az irodaigazgató és egy darab papírra ráírta, hogy „holnap el kell menni Kolozsvárra”, majd a papírt elégette. Ködös reggel volt, elindultunk Kolozsvárra. Torda előtt egy csapat rendőr és civil megállított, kiszálltam a kocsiból, és megkérdezték tőlem, hova megyek. Én azt válaszoltam, hogy Tordára, hogy onnan hova tovább azt nem tudom, de csak két lehetőség van, vagy Marosvásárhelyre, vagy Kolozsvárra, ahogy a kocsiban ülő püspök úr kívánja. De miért nem vezeti a kocsit a tulajdonos? Ugyanis a kocsi a püspök úr nevére volt bejegyezve. Nem várhatják el, hogy egy nyolcvan éves ember kocsit vezessen. Mi van a csomagtartóban? Pótkerék, emelő, mindaz, amivel egy kocsi fel van szerelve. Akarjuk látni. Én kinyitottam a csomagtartót és nem volt benne semmi olyan, ami őket érdekelte volna. Erre megkérdezték, mit csinálunk Kolozsváron? Én még egyszer azt mondtam, nem tudom, hogy megyünk-e egyáltalán Kolozsvárra. Ezzel elmentek, én beültem a kocsiba, a püspök úr megkérdezte, hogy mit akartak. Mondom neki, ezek tudják, hogy mi Kolozsvárra megyünk. Erre elgondolkodott és nem szólt semmit.

          A telefonosok összedolgoztak a szekuritátéval, ők telepítettek lehallgató készülékeket, bárhova, ahol telefon- készülék volt. 1990 januárjában néhány lelkes fiatal román katonatiszt szedte össze a püspökségen levő lehallgató készülékeket. Egy japán gyártmányú, nagyon érzékeny készülék a püspöki palota főbejárata mellé volt elrejtve egy telefonos dobozba. Egy régebbi lehallgató készüléket Márton Áron püspök dolgozószobájának parkett-padlója alól szedtek ki.

           1989 nyarán lehetett, hivatott és azt mondta: „Pali itt van nálam egy ember, oda viszi a kocsival ahová ő óhajtja.” Egy idős ember volt, magyarul jól beszélt, de éreztem a hangsúlyán, hogy román ember. Mikor elindultunk a püspökségről, azt mondta, hogy Dicsőszentmártonba megyünk. Megkérdezte, hová valósi vagyok, mondom neki, búzásbesenyői. Mire ő: Mária és Rávéka apácákat ismeri? Mondom, , hiszen majdnem a szomszédunkban laknak és hozzánk járnak a templomba, mivel a görög-katolikus vallás megszűnt, és ők görög-katolikusok.  Miután megérkeztünk kávéval akart kínálni, de én nagyon szabadkoztam, de mivel nagyon szépen kért, elfogadtam. 

             1990. május elsején szentelték püspökké Petru Gherghelt Jászvásáron, a szentelésen részt vett Antal püspök úr is. Ott találkoztam újra ezzel az emberrel, nagyon barátságosan üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. Megkezdődik a szentelési szertartás, hát az én emberem görög-katolikus püspöki ruhában vonul be a templomba. Nem jött, hogy higgyek a szememnek. A végén kisült, hogy Gheorghe Gutiu- ról van szó, aki akkor már Kolozsvár-Szamosújvár görög-katolikus püspöke volt. Amikor hazavittem, akkor görög- katolikus pap volt, aki titokban működött, egy időben Antal püspök úrral volt bezárva, és abban az időben raktárosként dolgozott.

           Antal püspök igazi erdélyi ember volt, a másságot minden fenntartás nélkül el tudta fogadni, akár vallási, akár etnikai is volt. Visszaemlékszem, hogy Búzásbesenyőben, ahol a vallásháború talán még most sem ért véget, jelentősebb eseményekkor meghívta a református tiszteletest és az ortodox papot is. 

          Egyszer hivatott Antal püspök úr, és azt mondta: „Pali, holnap Sepsiszentgyörgyre megyünk, bajok vannak az újonnan épült plébániaépület miatt.” Hogy mi történt bent a plébánián, azt nem tudom, de amikor tovább indultunk Kézdivásárhely felé, egy fehér Dacia a nyomunkba szegődött. Ha lassítottam, ők is lassítottak, ha gyorsítottam ők is gyorsítottak. De hát a csodakocsival percek alatt leráztam őket. Igen ám, de Kézdivásárhely előtt már vártak és azzal vádoltak, hogy egy rendőrkocsi elől elszaladtam. Én azzal védekeztem, hogy nem volt semmi rendőrkocsi, hiszen semmilyen megkülönböztető jelzésű kocsit nem láttam az úton. Az lett a vége, hogy megbüntettek 300 lejjel és bevonták a jogosítványomat. Antal püspök erre csak annyit mondott: Pali, én a büntetést fizetem, de a jogosítványt nem tudom visszaadni. 

          Mindig csodáltam nála azt a józan egykedvűséget, életbölcsességet, józanságot, ami jellemezte őt bármilyen határhelyzetben.  Bárhova mentünk a kocsival, elmondtuk a rózsafüzért.  A kocsijából sohasem hiányzott a cukorka. Ha valamelyik vasúti sorompónál megálltunk és kéregető gyermekek jöttek, cukorkát adott nekik. A gyulafehérvári egyházmegye olyan volt számára, mint a székely embernek a gazdasága. Minden építkezést számon tartott, személyesen meglátogatott, ahol lehetett pénzzel is segített. Amikor azt mondta nekem: „Pali, nincsen kedve a hét végén kirándulni a családjával?”Akkor tudtam, hogy valahova segélyt kell vinni. 

            A papjait is számon tartotta, főleg az időseket és a betegeket. A táskájában szinte állandóan volt intenció (mise-szándék - a szerk.) a rászorulok számára. Bárhova mentünk mindig lelkiismeretesen készült, előkészített minden szükségeset, felhívott a szobájába, elmondta az útirányt, hol kell megállni, mire kell figyelni. Amikor hazaérkeztünk este, leparkoltam a kocsit és felmentem hozzá, mindig megköszönte a fáradságot és megkínált valamivel.

             Nála pontosabb embert nem ismertem. Ha azt mondta, hogy kilenckor indulunk, amikor a toronyóra ütötte a kilencet, már jött ki az ajtón. Pedig idős ember volt.

             Ha valahol ünnepi ebéd volt, mindennek megadta a módját. Gondoskodott az ott levő vendégekről, hogy ki hova ül, ha vége volt az ebédnek, megvárta, amíg megisszák a kávét és elszívják a cigarettát, és csak utána nyilvánította befejezettnek az ebédet. Mindig megköszönte a konyhán az ebédet, és ilyenkor vagy érmét, vagy szentképet kaptak a szakácsnők 

             Igazi úriember volt, és hálás mindenkivel szemben, aki valamit tett érte. A hála nyilvánult meg a rokonsággal szemben is, hiszen amikor 1964. április 16-án kiszabadult a börtönből, a rokonság volt az, aki melléállt, akkor, amikor sokan megtagadták. Nem tudom, mit érezhetett az az ember, aki vétlenül börtönbe ül tízen három és fél évet, és szabadulása után sokan hátat fordítanak neki, egyháziak és világiak egyaránt. Különösen Márta nevű testvérénél sokszor megfordultunk, mindig vitt neki egy kis ajándékot, nála volt hosszabb ideig a rabsága után.

             Ami még csodálatos volt nála, az-az, hogy a börtönévek nem tették gyanakvóvá, embergyűlölővé, megkeseredett emberré, hanem minden embernek bizalmat előlegezett, hitt az emberekben, azt hitte, mindenki becsületes, jó szándékú, és emiatt nagyon sok kellemetlenség érte, főleg a hatalom részéről.  Egy minden hájjal megkent, rafinált társasággal kellett tárgyalnia, neki, aki a megtestesült becsületesség volt. Nem csodálkozom, ha sokan nem értették meg döntéseit, hiszen azokat lelkiismeretére hallgatva hozta meg, nem diplomata módjára.   Papjait is féltette, hiszen ö megjárta a rendszer börtöneit és tudta mi vár azokra, akik oda kerülnek. Apaként féltette fiait a rendszer karmaitól, de ezt sokan nem értették meg

             Az 1989-es politikai változások kezdetén nem vett erőt rajta az általános eufória, meg volt győződve arról, hogy sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az országban megtörténjenek a szükséges változások. Nyugdíjba vonulása után mellette voltam egész haláláig.  

              Még funkcióban levő püspök volt, amikor megígértem neki, hogy 1990 júniusában elkísérem Rómába. Wetter müncheni bíboros hívta meg a Santo Stefano Rotondo templom szentelésére. Sajnos a dolgok nagyon nehezen jöttek össze, nekem szabadságot kellett kivennem, Bukarestben valamilyen oknál fogva elakadt Antal püspök útlevele, utolsó percben hozta maga Robu bukaresti érsek, hogy a dolgok hamarabb menjenek, Pitesti-en találkoztunk vele, amikor megérkeztünk Budapestre, az ottani olasz követség nem akart beutazási vízumot adni, végül Lékai bíboros kérésére velünk kivételtelt tettek. Kocsival mentünk Münchenig, onnan zarándokvonat vitt Rómába. Itt egy hétig tartozkodtunk, a Germanico-Hungaricum vendégei voltunk.

             Ez a Római út nagyon megviselte Antal püspök urat, testileg, lelkileg. Münchenből Mallersdorfba mentünk, utána Regensburgon keresztül Passauba, ahol találkozott az ottani püspökkel. Innen Győrbe mentünk, egy éjszakára a püspökségen szálltunk meg. Győrből Székesfehérvárra, ott Tari Péteréknél, Zsuzsáéknál szálltunk meg hosszabb ideig. Egész úton nagyon beteg volt, azért is nyúlt el az utazás, hogy minél többet pihenhessen.

Székesfehérvárról Szegedre szeretett volna menni, hogy Szabó Sándor kanonok urat meglátogassa, aki akkor nagybetegen feküdt egy szegedi korházba. Lebeszéltem róla, hogy oda menjen, hiszen féltem, nehogy valami történjen vele, alig vártam, hogy Gyulafehérvárra visszaérkezzünk, és kipihenje magát.

            II. János Pál pápa 1991. augusztus 16 és 20. között látogatást tett Magyarországon, és ez alkalomból az ott jelen lévő Antal püspök urat „hitvalló püspöknek” nevezte. Hazajőve nagyon boldog volt, az arca sugárzott, amikor ezt nekem elújságolta.      

              Szokatlan volt számára a nyugdíjas állapot, sajnos sok megbízatást nem kapott, pedig nagyon szívesen tett eleget bármilyen felkérésnek. Emlékszem, hogy Bukarestben az amerikai követségen volt fogadás, és felkérték, hogy képviselje a püspökséget.

Talán 1992. július 4-én lehetett a fogadás, későn, este 7 órakor kezdődött, és valamiért meg aznap vissza kellett indulni Gyulafehérvárra. Hogy könnyebb legyen az út, Bálint Jenő akkori gazdasági igazgató is velünk jött, hogy felváltva vezessük a kocsit. Szegény Jenő mindig rengeteget dolgozott, főleg fizikai munkát, és állandóan rettenetesen fáradt volt. Úgy egyeztünk meg, hogy arrafelé én vezetek, visszafelé felváltva.

                A fogadás végeztével indultunk hazafelé, Jenő azt mondta, hogy hozzam ki a kocsit Bukarestből, aztán valahol, fele útján cserélünk. Hát szegény Jenő úgy elaludt, hogy nem volt szívünk felkölteni. Valamikor hajnalban három órakor érkeztünk meg a püspökség bejárati nagykapujához, megállítottam a motort, erre Jenő felébredt. Na, mit csinálunk, cserélünk? Mondom neki, igen, a kocsit az ággyal. Antal püspök úr nem mondott semmit, csak jóságosan mosolygott.   

             Nyugdíjas korában rengeteget olvasott, és sok mindenre rájött, főleg, ami az emberi kapcsolatokat illette.  Ha jól emlékszem, a temetésére félre tett magának 60 000 lejt. 1991 őszén azt mondta nekem: Pali, ezzel a pénzel, ha így mennek a dolgok, még fogpiszkálót sem lehet venni, érdeklődje meg, be lehet-e váltani dollárra? Persze, hogy be lehetett. Hamar ráérzett arra, hogy a lej teljesen le fog értékelődni.

             A nehezebb időszak életében akkor kezdődött, amikor leesett a székről, és combnyaktörést szenvedett, megműtötték, de járni többé nem tudott. Ebben a periódusban szombaton, vasárnap is bementem hozzá.  Sokat segítettek neki Kádár doktor és Cordea doktor. Főleg Cordea doktor, aki óriási szimpátiával közeledett hozzá és gondoskodott róla. Az ő apja is politikai fogoly volt, nekem azt mondta, hogy a püspök úrban az apját látja.           Nem szabad megfeledkeznünk Pongrácia nővérről sem, aki csendes, áldozatkész munkájával, mellette volt haláláig.

           Halála előtt az Opel Kadett-et feltétlenül a püspökség nevére akarata íratni. Abban a periódusban sokat aludt, nem mertem zavarni, de a kocsi papírjait sem találtam. Úgy 11 óra tájban szokott megébredni, mondom neki, nem találom a papírokat, mire ő: az íróasztalom jobboldalán, a második fiókban van egy rózsaszín dosszié, abban vannak. Valóban ott voltak.  Ezeket a papírokat írta alá utoljára, a közjegyző előtt, de már az aláírása nem volt a régi, a szép kerekded írása eltűnt, helyét egy bizonytalan, kusza betűs aláírás vette át.

         Egész életét a rend jellemezte, mindennek megvolt a pontos helye. Börtönéveinek, az ólombányába szerzett ólommérgezésnek egyedüli látható jele a lábszárán látszott, mindkét lábszára szeder színű volt.

          Életét az egyházának és népének szentelte, az anyagiakhoz egyáltalán nem ragaszkodott. Mélyen hívő, Istenfélő ember volt, és mint püspök állta a sarat abban a kifinomultan rafinált, szinte drákói rendszerben.

         Személy szerint hálát adok Istennek, hogy megismerhettem, hogy sokáig mellette lehettem, és hogy nagyon sokat tanulhattam tőle.

          Dr. Jakab Antal Erdély hitvalló püspöke volt és az is marad az utókor számára.

          1993. május 5-én adta vissza lelkét a teremtőjének, és a gyulafehérvári ősi székesegyház kriptájában nyugszik.

SZABÓ M. ATTILA  - Székelyudvarhely, 2021

Tisztelettel értesítem az olvasót, hogy 599 oldalon elkészítettem Medgyes város krónikáját és adattárát.  A kötet  első pár oldalát mutatóban, alább közlöm. A kézirat kiadása, jelentkezők, források  hiányában, még várat magára.  A szerző

MEDGYES VÁROS KRÓNIKÁJA ÉS ADATTÁRA

Medgyes város ismertetése

Medgyes dél-erdélyi, megyei jogú város, municipium, románok, magyarok, németek, zsidók és cigányok által lakott város, a Nagyküküllő mindkét partján lévő teraszon fekszik, 7,5 km hosszúságban, átlagos tengerszinti magassága 330 méter. Medgyes névváltozatai: románul Mediaş Medieş; magyarul Medgyes; németül Mediasch, Medwisch [in Weinland, Königsboden]; szászul Medwesch, Medeš, Medveš; Mediasch, Medwisch [in Weinland, Königsboden] szlovákul Megyeš, újlatin Mediopolis; A város legmagasabb pontja a város észak-nyugati részén, 555 méteren emelkedő Wewern tető. A Nagyküküllő rövid, kis vízhozamú patakok vizét veszi fel, ilyen a Muzsnai patak, a Wewern, Szentiváni patak, az utóbbi vizét egy völgyzárógát fogja fel, tavat képezve.

Medgyesnek 264 utcája van, 91,5 km. hosszúságban. GPS koordinátái: 46.167 É, 24.35 K. Nagyszebentől 56 km, Kolozsvártól 124 km, Dicsőszentmártontól 25 km, Marosvásárhelytől 61 km, Brassó 156 km, Segesvár 39 km és Székelyudvarhelytől 85 km távolságra van. Közlekedési viszonyai jók, itt halad el a Nagyvárad-Brassó kettősvágányú villamosított vasútvonal, Kiskapusról Nagyszeben felé van leágazása. Keletről nyugat felé a DN 14 számú műt szeli át, észak dél irányába Radnótot Fogarassal a DN 14A műút köti össze. Területe 62,62 km². Népességének alakulását lásd az alábbi táblázaton.

A település első írásos említése 1267-ben történik, szász-német város a középkorban a dél-erdélyi Királyföld része és autonómiájának részese.

A város jelentős kézműves, kereskedelmi központ, 37 céh járult hozzá fejlő­déséhez, az itteni országos és helyi vásárok híresek. A céhrendszer megszűntével, a 19. század végén a gyáripar kezd jelentőséggel bírni. Az élelmiszeripar, a bőripar, textilipar, fémmegmunkálás egyre nagyobb teret foglal el. 1909-ben Kissármáson dr. Papp Károly kálisó után kutatva, metángázra bukkant. A földgáz meghatározó eleme lett az erdélyi gazdasági fejlődésnek. Medgyesre hosszas huzavona után 1917-ben vezették be a gázt, előbb világításra, majd fűtésre használták, később az ipar is felismerte értékét. A 20. század elején Medgyesen az ipar fejlődését a földgáz alapozta meg. A város történetének vázlata a mellékletben található: Medgyes történeti kronológiája címen.

A város etnikai képe változatos, a település meghatározó népcsoportja a németség volt, sokáig ők alkották a többséget. A magyarság csak lassan tud teret nyerni, annak ellenére, hogy 1920-ig a város a Magyar Királyság része, a magyarok itt kisebb­ségként szerepelnek. A magyarság számának emelkedését az ipar fejlődése segítette elő. A környező vidékek (a Küküllők mente, Székelyföld) magyarjai a jobb élet reményével költöztek ide, az itteni gyáraknak lettek megbecsült alkal­mazottai. A bécsi döntés, a második világháború a város magyarságát megviselte, ekkor több mint ezerrel csökken lélekszámuk. Az 1948-as államosítás, a meglévő iparvállalatok bővítése, modernizálása újabb munkástömegek érkezését jelen­tette, ezek közül nem kevés a magyar nemzetiségű. Az 1989-es változások a medgyesi gyáripar fokozatos sorvadásához vezetett, a meg­gondolatlan priva­tizálások sora olyan kezekbe adta a vállalatokat, melyek csak a jelenben gondolkodtak, mihamarabbi profitszerzés vezérelte őket. Politikájuk a vállalatok csődeljárások következtében megszűntek. A valamikori jól felkészült szakember-gárda szétszé­ledt.

Az évszázadok alatt közigazgatási hovatartozása ekként változott: Medgyes Szék, 1380 Medgyes és Selyk szék székhelye, 1534 Civitas, Szabad Királyi Város; 1587-1589 Küküllő vármegye; 1785-1790 Szeben m.; 1800, 1817, 1827, 1839 Sedes Saxonicalis Mediensis; 1850-1854 Nagyszeben katonai vidék, Medgyesi kerület; 1854-1860 Nagyszebeni kerület. Medgyesi járás; 1873 Medgyes Szék; 1877-1918 Nagyküküllő vármegye szabad királyi város, rendezett tanácsú város; 1919-1938 Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1938-1940 Ținutul Mureş, Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1941-1950 Județul Târnava Mare, plasa Mediaş; 1950-1952 Regiunea Sibiu, raionul Mediaş oraș regional, 1952-1960 Regiunea Stalin raionul Mediaş; 1960-1968 Regiunea Brașov raionul Mediaş, oraș regional. 1968 Szeben megye, municipium. (Szabó M. Attila: Erdély, Bánság és Partium történeti és közigazgatási helységnévtára I. II. kötet, 2003.)

Források  - a Krónikában felsorolt események, történések forrása a városban megjelenő hetilapok fellelhető számai.

Az első medgyesi magyar hetilap, Medgyesi Újság címen, mint társadalmi hetilap, 1905. december 24-én kerül az olvasók kezébe. Sajnos ezt a számot nem sikerült fellelni. Ezen a címen a medgyesi hetilap 1916 júniusáig jelenik meg, majd a háborús viszonyok között 1918-ban kerül ismét az olvasókhoz, ekkor, 1918. május 5-től december 25-ig címe Medgyes és Vidéke. Az új hatalom megszünteti a lapot, újjászületése 1934-ben következik be, új címe Medgyesi Lapok, október 21-én hagyja el a nyomdát. Rövid életű nyomdatermék ez, II. Károly király által bevezetett diktatúra vet véget a Medgyesi Lapoknak 1938. július 3-án. Ezzel véglegesen megszűnt a medgyesi magyar nyelvű sajtó.

1930-ban a medgyesi római katolikus plébánia adott ki havi kiadványt Plebánia címmel, ebből 11 szám jelent meg, a novemberi és decemberi összevont példány lett.

A Medgyesi Újság 1906-os II. évfolyama 49 lapszámot tartalmaz, az lapoldalak nagysága 40x29 cm a lap fennállása idején mindvégig, főszerkesztő Ny. Csiky József, felelős szerkesztő és laptulajdonos B. Mihály Bertalan. Főmunkatársak április 16-ig Tutsek Lipót, július 9-ig Schönberg Jenő. A lap vasárnap jelent meg, általában 6 oldalon, március 12-től az év végéig pedig hétfőn. A szerkesztőség március 4-ig a Hosszú utcában (ma Petru Rareș) van, majd a Főtérre költözik a Piactér 14-15 címre. A lapot 1906. július 30-ig a dicsőszentmártoni Hirsch nyomda állítja elő, majd nyomdát váltanak, a lapot az erzsébetvárosi Heinz Mihály - Nemes utca 108 - készíti.

Az 1907-es III. évfolyam a gyűjteményben 51 lapszámmal következik. Hétfőn jelenik meg 8 oldalon, 1907. június 16-tól vasárnap kerül az olvasó kezébe, főszerkesztő Ny. Csiky József, felelős szerkesztő és laptulajdonos B. Mihály Bertalan, Takáts József dolgozótárs, 1904. április 1-től főmunkatárs Szenkovits Kálmán, második főmunkatárs május 13-tól Kazatsay Mihály, október 20-tól segédszerkesztő Bodonyi Sándor. A szerkesztőség a Piactéren a 14-15 szám alatt volt, az említett Heinz Mihály nyomda 1907. április 8-ig állította elő, április 15-től az erzsébetvárosi kereskedelmi szövetkezet végzi a lap nyomdai munkáját. 1907. június 16-án ismét nyomdaváltás, ettől kezdve a medgyesi Reissenberger G. A. cég a lap nyomdája.

Az 1908. IV. évfolyam 40 lapszámot tartalmaz. Társadalmi hetilap, vasárnap jelenik meg, felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan. A szerkesztőség augusztus 16-ig Farkas utca (ma Brătianu) 23 szám alatt, augusztus 30-tól elköltözött a Vasút utca 7 alá (ma str. Unirii). Terjedelme 4 vagy 6 oldal. Május 7-től október 4-ig az első oldalon: felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, belső munkatársak Bodonyi Sándor és Varga Károly. Október 11-től az év végéig felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, főmunkatárs Varga Károly.

Az 1909. V. évfolyam lapgyűjtemény 52 darabból áll. Megjelent hetente vasárnap, felelős szerkesztő B. Mihály Bertalan, főmunkatárs Varga Károly, szerkesztőség címe Vasút utca 7 szám (ma str. Unirii). A lapot a medgyesi Gustav Albert Reissenberger nyomda állítja elő. A lap oldalszáma 6 oldal, ritka kivétellel. Az utolsó oldalon a helyi cégek hirdetései, reklámjai kaptak helyet. Kiadó a Reissenberger G. A. nyomda. A szerkesztésért felelős a kiadó nyomdatulajdonos.

Az 1910. VI. évfolyama 52 lapszámot ad a kezünkbe, hiányzik ebből a 2. és a 24. szám. Megjelenik minden szombaton. A lap felelős szerkesztője B. Mihály Berta­lan, főmunkatársa Varga Károly. A szerkesztőség, mint az előbbi évben most is a Vasút utca 7 szám alatt van. A Társadalmi hetilapot a medgyesi Reissenberger nyomda készíti. A szerkesztésért felelős: a kiadó nyomdatulaj­donos. A lap 6 oldalon jelent meg, kivétel a november 12-i szám 8 oldala, ebből két oldal reklám.

Az 1911. VII. évfolyam teljes gyűjteménye, 52 szám állott rendelkezésünkre. Ebben az évben a szerkesztőség nincs feltüntetve. Szombaton, majd február 12-től vasárnap jelenik meg 6 oldalon, a júliusi példányok 4 oldalon. A szerkesztőség a Vasút utca 7 száma alatt. Szeptember 10-én megjelenik a Medgyesi Újság 300. száma. Január 21-én a Medgyesi Újság szerkesztőségébe belépett főmunka­társként Csiky József református lelkész.

Az 1912. VIII. évfolyam lapgyűjteménye 50 lappéldányból áll. A szerkesztésért felelős a kiadó-nyomda tulajdonos. Főmunkatárs: B. Mihály Bertalan. A nyomtatja a medgyesi Reissenberg nyomda. 6 időnként 8 oldal a terjedelme, az utolsó oldalak a reklámoké. Egyedi árusításban 16 fillér.

Az 1913. IX. évfolyam 50 lapszámot tartalmaz. Hiányzik a 4. január 26-i szám. Vasárnap jelent meg 6, oldalon időnként 4 oldalon. A szerkesztésért felelős: a kiadó-nyomdatulajdonos. Szerkesztő: Csiky József. Főmunkatárs B. Mihály Bertalan. A szerkesztőségi iroda a Vasút utca 7 szám alatt. Nyomatott Reissen­berger G. A. könyvnyomdájában, Medgyesen.

Az 1914 évi 10. évfolyam 34 lapszámot ért meg. Megjelent vasárnap, előbb 6, majd március 29-től 4 oldalon. A háborús viszonyok miatt augusztus 30-án jelent meg az utolsó ez évi szám. A lap felelős szerkesztője Csiky József, szerkesztő B. Mihály Bertalan, a szerkesztőség a Kő utca 50. I. emeleten volt. (Honterus utca). A lapot a Reissenberger nyomda készítette.

Az 1915. évi XI. évfolyam hiányzik a gyűjteményből.

Az 1916. évi XII. évfolyamból egy számkerült feldolgozásra. Ez 1916. június 4én jelent meg mindössze 2 oldalon. Társadalmi hetilapként jelöli magát. Felelős szerkesztő Csiky József, kiadó Reissenberger könyvnyomdája Medgyesen.

Az 1917. évi XIII. évfolyam számai nem voltak fellelhetők.

Az 1918. évi XIV. évfolyam első lapszáma 1918. május 5-én jelent meg, új lapcímmel: Medgyes és vidéke. 34 lapszáma jelent meg vasárnaponként. Szer­kesztőség tagjai: Reissenberger H. Otto főszerkesztő, munkatársak dr. Kazatsay Mihály, Nagy Iván, P. Bíró Benedek. Szerkesztősége a Nagypiac-tér 28. szám alatt volt. A beköszöntő lappéldány mindössze 2 oldalas, a későbbiek 4 oldalon, a legutolsó kettő 2 oldalon. A november 17-i lapszám technikai okok miatt csak két oldalon jelenhetett meg. Ekkor a szerkesztőség tagjai: szerkesztő Kazatsay Mihály, munkatársak Nagy Iván, P. Bíró Benedek és dr. Sziklay Dezső voltak. Egyes szám ára 30 fillér. A lap utolsó száma december 12-én jelent meg 2 oldalon. A kialakult politikai, katonai és gazdasági helyzet miatt a lap beszüntette megjelenését. A medgyesi magyarság 1934. október 21-ig magyar nyelvű lap nélkül maradt.

1934. október 21-én, a kedvező belpolitikai helyzetet kihasználva, a medgyesi magyarok új hetilappal gazdagodnak. Megjelenik a Medgyesi Lapok első száma, 4 oldalon. A 11. szám terjedelme 6 oldal. A hetilap magát a magyarság érdekeiért küzdő független magyar lapnak nevezi. Főszerkesztője Sz. Nagy Sándor, Medgyes város alpolgármestere. 1934. november 11-től a belső lapokon ez a szöveg jelenik meg: Medgyesi Lapok Felelős szerkesztő és kiadó SIMON LÁSZLÓ Független magyar hetilap. Megjelenik minden vasárnap. A szerkesztőség és a kiadóhivatal címe Mediaș - Medgyes Piața Regina Maria (Kispiac, Pța 23. Aug. Piața G. Enescu) Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. A 2. Szám szerdán, a 3. Szám szombaton, az 5-ik számtól vasárnap jelenik meg. A lap első számát a marosvásárhelyi Tip. Trassylvania nyomda állította elő. Ez a szám cenzúrázott volt. A 2. Számtól kezdve a lap nyomása a dicsőszentmártoni Cartea Românească cégnél történik.

1935-ben a Medgyesi Lapoknak 48 száma jelent meg. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor, felelős szerkesztő és kiadó Simon László, a lap magát a magyarság érde­keiért küzdő független magyar lapként határozza meg. A szerkesztőség címe: Piața Regina Maria. A II. évfolyam vasárnap, majd szeptember 9-től hétfőn jelenik meg a dicsőszentmártoni Cartea Românescă nyomda gondozásában. 1935. július 7-én a 27.-28. szám, 1935. október 7-én a 39-40. szám, az 1935. november 11-én összevont számként 4 oldalon jelent meg.

A Medgyesi Lapok 1936. évi, III. évfolyama 20 száma került feldolgozásra, 1-19. szám dupla, a 20. május 25-én megjelent szimpla szám. Címlapján a lap célki­tűzése: a magyarság érdekeiért küzdő független magyar lap. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș, Piața Regina Maria. A belső oldalon: Medgyesi Lapok független magyar hetilap, felelős szerkesztő és kiadó Simon László, megjelenik minden vasárnap. Egyes szám ára 4 lej. Lapunk szerkesztősége és kiadóhivatala a Brătianu ucca (sic!) 22 szám alá (Magyarházba) költözött. Nyomda Cartea Româneasca Diciosânmartin.

1937. a Medgyesi Lapok IV. évfolyamát április 26-án hétfőn jegyzik 1-15 sorszám­mal 4 oldalon. Egy példány ára 5 lei. A címlapon: magyarság érdekeiért küzdő független magyar lap. Május 9-től Mediaș-Medgyes és környékének független magyar lapja. A szerkesztőség és a kiadóhivatal: Mediaș, Magyar Ház str. Brătianu nr. 22. Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. A gyűjtemény összesen 48 lapszámot tartalmaz. A június 26-i lapszám dupla (22-23), a lap nyomdája Cartea Românească Diciosânmartin. Május 9-től az év végéig a szerkesztőség címe Mediaș, Magyar Ház, str. Brătianu 22, kiadóhivatal „Pax” str. Păstorilor de sus Nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. Május 31-től szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș-Medgyes „Pax” str. Păstorilor de sus nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata.

1938-ban a Medgyesi Lapok utolsó évébe érkezett. Számára kedvezőtlen időszak következik. 1938. február 10-én II. Károly király egyszemélyes diktatúrát vezetett be. A Medgyesi Lapokhoz hasonlóan számos napilapnak és hetilapnak jelentette ez a véget. A Medgyesi Lapok Mediaș – Medgyes és környékének független magyar lapja. V. évfolyam 6, illetve 4 oldalon. Egy szám ára 5 lei. Az 1938-as évfolyam mindössze 10 lapszámot tartalmaz. Szerkesztőség és kiadóhivatal Mediaș-Medgyes „Pax” hitelszövetkezet, str. Pastorul de sus nr. 2. Kiadja a Medgyesi Lapok kiadóvállalata. Prim redactor – Főszerkesztő Sz. Nagy Sándor. Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. Nyomtatott a diciosânmartini Cartea Românească nyomdában. Június 5-től a 8. Számtól a központi szerkesztőség és kiadóhivatal Diciosânmartin­ban van. Ugyanekkor a címlapon Dir. Resp. și Editor. – Felelős szerkesztő és kiadó Simon László. Az utolsó 10. szám 4 oldalon július 3-án jelenik meg. Ettől kezdve, jó ideig megszűnik a magyar sajtó Medgyesen.

Medgyesen 1930-ban a medgyesi római katolikus egyház Plebania címen, 4 oldalon, magyar- és németnyelvű havilapot adott ki. A címlapon hitközségi értesítő – Kirchengemeinde Anzeiger szerepel. Kiadja és szerkeszti a római katolikus lelkészi hivatal. A lap az egyházmegyei Főhatóság engedélyével jelenik meg. A 7-ik számig felelős szerkesztő P. Máthé Benvenut római katolikus lelkész. A 8. számtól P. Máthé Benvenut helyét Kelemen Ágoston római katolikus lelkész veszi át. A 9-ik számtól a felelős szerkesztő neve nem jelenik meg. A 11-12 szám összevonva jelenik meg. Ezzel a lap meg is szűnik. A lap nyomdai munkáit a medgyesi Recker nyomda végezte.

Krónikánk forrását a feldolgozott 647 lapszám anyaga képezi. Ebből képet alkothatunk a korabeli Medgyes gazdasági, társadalmi, művelődési életéről. Tanúi lehetünk az itteni gyár- és üzemalapításoknak, a vasút fontossága növeke­désének, a földgáz felfedezésének, a földgáz-vezetékek hossza növekedésének. Betekinthetünk az itt élő magyarság mindennapjaiba. Megismerhetjük civil szervezőseiket: a magyar polgári kört, az olvasókört, a magyar dalárdákat, szín­játszó köreiket, a magyar kaszinót, a Farkas utcai Magyar Ház tevékenységét, a magyar tízesek szerveződését, a magyar iskolákat, római katolikus, a református és az unitárius egyház ténykedését, a temetkezési segélyzőt.

A medgyesi magyar lapok nyelvezetéről, helyesírásáról megjegyezzük, hogy a múlt század eleji szóhasználatot követi, szenvedő igék sokaságával találkozhatunk: a tatik-, tetik végződéssel, pl. okoztatik, fordíttatik. Több esetben használatos volt a cz. A lap cikkeit csak nagy ritkán látja el a szerző kézjegyével. Hatáskeltő, hangzatos kifejezések nem ritkák a tudósításokban: elsőrangú, fényesen sikerült, impozáns, óriási, zsúfolásig megtelt, nagyszabású stb.

          A Krónika végén mellékletet talál az érdeklődő, itt szómagyarázatokat illesztettünk be egyes fogalmak könnyebb megértése céljából. Medgyes történeti kronológiája segít tájékozódni a város több száz éves történetében, különös tekintettel a település magyar kapcsolataira. Végül mellékeltünk egy helység­névtárat, abból a célból, hogy megkönnyítsük az eligazodást a magyar, román és német (szász) helynevek világában.

Ezt nyitni: https://szabo.adatbank.transindex.ro/

A Krónika forrásanyagát a kolozsvári Egyetemi központi könyvtárból vettük, itt külön köszönettel tartozunk Kovács Eszter kolozsvári Egyetemi Könyvtár olvasó­szolgálata osztályvezetőjének, munkánk támogatójának. Jelentős segítséget kaptunk az Arcanum adatbázistól, valamint Alexandru Munteanu-tól a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum­ könyvtára vezetőjétől. Hálával és köszönettel tartozom Iván József kolozsvári mérnök-informati­kusnak a Krónika kéziratának szerkesztésében nyújtott hathatós segítségéért, valamint Gazdag Sándor medgyesi jogásznak.

Tisztelettel ajánlja munkáját a Krónika adatainak összegyűjtője, Szabó M. Attila történész, a magyar kultúra lovagja, Medgyes város 32 éven át, volt lakója.

Medgyes város pecsétje az 1700-as években       

* * * * * * * * *