Utólagos kiegészítés az EKOSZ történetéhez
Az EKOSZ fent közreadott történetének első fejezetéhez, az 1991. február 9-10-i megalakuláshoz kapcsolódóan érzem kötelességemnek az alábbi kiegészítést megtenni. A fent közölt anyagban nem esik szó Pordány László és neje, Csikós Mária szerepéről az akkori eseményekben. Az ezzel kapcsolatos információk csak 2020-ban jutottak el hozzám, melyeket a Sorsunkért címmel 2021-ben létrehozott, de ki nem adott folyóiratunk egyetlen, márciusi számában közölt, vonatkozó anyag tartalmazza. (Elérhető a web-lapunk főoldalán.) Az alábbiakban ezekből idézünk.
Portré
Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban – utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapítói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.
1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában. Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.
Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1989-es megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt.
Most, utólag kellett ráébrednem, hogy Pordány László és Csikós Mária neve, munkássága nem volt jelen lapunk akkori számaiban. . A hiba “a mi készülékünkben“ volt, „hozott anyaggal” dolgoztunk, ők meg sajnos nem jutottak el hozzánk. Az EKOSZ történetének vonatkozó részeit pedig az Átalvetőben 2006-ban közölt dokumentumokból állítottuk össze, a rendelkezésünkre juttatott forrásanyagokból, konkrétan Szakács Attila részéről. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy 2021. évi megjelenésünk felkeltette figyelmüket és megajándékoztak minket “magukkal”.
(Kövesdy Pál, 2023 júniusának végén.)
Bakay Kornél: Az európai emberek alkonya? katt ide >>> Feherember_alkonya.docx
Serdült Benke Éva Mikor egy város kiáltott…
(1989 decemberének emlékezete)
„…egy forradalom csak akkor tör ki, amikor a nép már kevésbé fél a lázadás következményeitől, mint az elnyomástól, melyben él.” Márai Sándor
folytatás itt >>> S_B__Eva_1989_emlekezete.doc
Korábban ezen honlapon egy megemlékezést írtam a Trianonban elvett legkisebb, de nem a legjelentéktelenebb terület – Fiume – elcsatolás utáni sorsáról.
Most a világháborúban a fegyvertárs – Ausztria – számára juttatott magyar terület sorsáról írnék, ami nem olyan kalandos, mint Fiume 1918 utáni története. Az Ausztriának juttatott, egykoron magyar terület 1918 utáni története több szempontból is érdekes, példa nélküli a magyar történelemben.
Sokszor elmélázom: most volt 140 éve, hogy apai nagyapám ezen a területen született. Mi lett volna (buta kérdésfeltevés!), ha nagyapám megmaradt volna édesapja malomkövénél,és nem a nagybátyja (a család első – általam cinikusan és tréfásan mondva, utalva maga mérnökségére is – „flugosa”) példáját követve nem ment volna Budapestre, hogy Budapesten mérnökké képezze magát ….
Burgenland az elvett területek között egyedüli, amely a ’vasfüggöny’ jó oldalára sodródott a Jalta-i egyezmény után. Vajh’ mi lett volna, ha nem így történik Nyugat-Magyarország XX. századi története? De a további elmélázásnak, álmodozásnak nincs értelme, talán foglalkozzunk, írjuk le inkább Burgenland mai történetét és nézzünk vissza a történelembe, milyen magyar emlékek maradtak meg, mi a nemzetiségi helyzet, stb. Mindezeket igyekeztem összefoglalni és ezeket az alábbiakban mellékelem. A közölt fényképek az internetről származnak, illetve saját felvételek.
Techet Károly : (katt ide >> Burgenland.docx
* * * * * * * * * * * * *
Elcsatolt területeink
Jó ideje motoszkál bennem, hogy írnom kéne a Trianonban elcsatolt területeinkről, történelmükről, sorsukról az elmúlt száz évben. Sajnos sok van belőlük, ha az országokat vesszük, akkor hat, ha a régiókat, akkor jóval több.
Egyelőre Fiuméről és Burgenlandról ejtenék szót. Az előbbit régi gyerekkori olvasmányaim miatt tisztelem, utóbbi az atyai nagyapám szülőhelye, ezért sok történetet, adatot ismerek.
Aztán szólni kellene ugye
- Felvidékről,
- Kárpátaljáról, benne a román Máramarosról
- Partiumról,
- a történelmi Erdélyről, benne a Székelyföldről
- a románoknak juttatott Bánságról
Nálam hivatottabb személyek feladata lenne mindez. Jómagam a továbbiakban szeretnék még a jugóknak juttatott Bánságról szólni, anyai, sváb nagymamám okán-jogán. Elmondanám még, hogy tiszteletben tartom a születésem előtt meghalt anyai nagyapám székelységét. Sváb nagyanyám mondotta volt, hogy az unokák közül bennem ragadt meg a székelység a legjobban. Ezért mondhattam magamról Németországban, hogy 25 %-ban székely, 75 %-ban német vagyok, de mindig hozzátettem: aber die Reihenfolge ist wichtig! (De az az ország a fontos, ahonnan származunk. A szerk.)
Álljon itt tehát „fiumés” írásom, az olvasó iránti szeretettel, megbecsüléssel, Techet Károly
Trianon – Emlékezzünk az elcsatolt területekről
Fiume
Lassan 2 éve, hogy megemlékeztünk Trianon 100 éves, szomorú évfordulójáról. Sokféle cikk, tanulmány jelent meg, ezek sokszor egymásnak is ellentmondanak. Sajnos nem alakult ki Trianon kapcsán közmegegyezés.
Talán nem pesszimizmus, hanem realizmus, ha előrenézés helyett visszanézünk az elmúlt 102 év fejleményeire. Hogy maradtak-e magyar emlékek, magyar hatások és emlékezet az egyes elszakított területeken?
Az egyik, különösen érdekes elszakított terület, ahol a Monarchia összeomlásakor a magyarság létszáma kicsiny volt: Fiume (ma Rijeka). Az eredeti hivatalos Fiume nevet – mely olasz – a sajtóban, és különösen az idegenforgalmi kiadványokban gyakran a mai hivatalos horvát elnevezéssel használják: Rijeka. Most nézzünk vissza Fiume elmúlt 100 éves történelmére.
A Monarchia idejében a magyar progresszió célpontja volt Fiume, mely hatalmas fejlődést hozott. A magyar kormány által felvett hitelekből felépült a kikötő, új ipari üzemek (hajó-, torpedógyár, olajfinomító, stb. Megjegyzendő, hogy a torpedó feltalálója egy Fiume-i olasz, Giovanni Biagio Luppis fregattkapitány. Lásd: https://www.origo.hu/tudomany/20150111-140-eve-hunyt-el-luppis-janos-a-torpedo-feltalaloja.html). Hosszú ideig a Monarchia haditengerészete biztosította sok középhatalom haditengerészete számára a torpedókat.) A lakosság száma 1880-ban még csak 21.000 volt, 30 évvel később a hatalmas fejlődés eredményeképpen a lakosság létszáma 130 %-kal növekedett. Sajnos egy szomorú tényt is meg kell említenünk: innen indultak hajók az Új Világba – Amerikába – a kivándorlókkal.
Trianon után Fiumének kalandos történelem jutott, Kárpátalja mellett a Fiume felett cserélt legtöbbször gazdát az elmúlt 100 évben:
· igen rövid délszláv megszállás,
· önálló városállam,
· olasz megszállás és hatalomátvétel,
· náci megszállás (1943-45),
· Jugoszlávia (1945-1991)
· majd önálló horvát állam (1991-től).
1. Fontosabb földrajzi, lakossági adatok és Fiume ismert magyar szülöttei:
a. Az elcsatolt terület igen kicsiny volt, mindössze 21 km2. A lakosság 1910-ban 50 000 fő (az elcsatolt területek lakosságának 0,239 %-a). A magyar lakosság száma csupán kb. 7 000 fő (kikötői alkalmazottak, MÁV alkalmazottak, magyar közigazgatás, magyar oktatás, katonaság).
Összehasonlításul: 2011-ben a teljes lakosság: 129 000 fő volt.
b. A lakosság nemzetiségi megoszlása:
1910-ban: 51% olasz, 25% horvát, 13% magyar.
Manapság a (II. világháború olasz kitelepítésekkel, jugoszláv polgárháború) a magyarság létszáma manapság már csak jelképes, 1 % alatti (főleg Vajdaságból származók). Az olaszok létszáma: 2 500- ra csökkent. A többiek délszláv anyanyelvűek.
c. A személyek, akik a magyar történelemben, irodalomban játszottak szerepet, és akik Fiume szülöttei voltak:
· Wartha Vince kémikus, akadémikus (sz. 1844),
· Ödön von Horváth osztrák drámaíró (sz. 1901),
· Kádár János (sz. 1912),
· Vásárhelyi Miklós újságíró, a Nagy Imre perben elítélt újságíró (sz. 1917).
· Csikszentmihályi Mihály pszichológus (sz. 1934).
Láthatjuk, hogy a kicsiny területe / lakossága ellenére Fiumében születtek ismert magyar személyiségek – még ha nem is mindenki pozitív szerepű a történelemben …
2. Fiume rövid története 1918 után
In medias res. Nemrég egy magyar politikusi megszólalás miatt (egy pohár vízben) horvát-magyar diplomáciai „vihar” alakult ki: „vajh’ volt-e valaha magyar tenger, tengerpart/ kikötő, melyet elvettek, és ahol lehetne önállóan fogadni a kőolajat.
A Magyar Nemzet szerint volt önálló kikötő (https://magyarnemzet.hu/belfold/2022/05/magyarsagkutato-intezet-tortenelmi-teny-hazanknak-volt-tengeri-kikotoje).
A Horvát Állami Levéltár szerint: nem volt önálló magyar kikötő (https://telex.hu/belfold/2022/05/11/horvat-leveltar-valasz-orban-viktornak-magyarorszagtol-elvett-tenger)
Talán helyesen tudunk válaszolni a felvetett problémára, ha visszamegyünk a horvát-magyar kiegyezés (1868) időpontjáig. Ekkor a magyar kormány 3, horvát és szerb többségű, de korábban magyar közigazgatás alatt álló szlavón vármegyét átadott Horvátországnak (mint a Magyar Királyságon belül nagy autonómiával rendelkező társországnak). Ennek fejében a magyarok elvárták volna, hogy Fiume de jure és de facto magyar közigazgatású legyen. Fiume átadásáról másképpen szól a · magyar nyelvű „Horvát-Magyar Kiegyezési törvény”, illetve · a horvát törvénykönyvbe becikkelyezett horvát nyelvű kiegyezési törvény. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezést a magyarok valóban módosították. Ferenc József a horvát-magyar kiegyezés magyar szövegét szentesítette, azaz Fiume elvileg magyar, de csak ideiglenesen, nem véglegesen. Hangsúlyozni kell, hogy a helyi többségi olaszok között sem fogadta el mindenki, hogy Fiume teljesen Magyarország része lenne. Az olaszok szemlélete szerint Fiume a Szent Korona harmadik országa (Magyarország és Horvátország mellett). Innen származik a fent említett cikkekben leírt horvát, ill. magyar felfogás közötti különbség: Fiume de facto 1868-1918 között magyar közigazgatás alatt volt (de jure: provizórium). Mindezen jogi csűrés-csavarás közben háttérbe szorul, hogy a magyar időkben milyen példás nemzetiségi politika uralta Fiumét. És 1918 után, amikor Fiume önálló állam volt, a magyar hivatalos nyelv volt, a horvát és az olasz mellett).A. Honnan a Fiume iránti érdeklődésem? Még 1960-ban a Bp. XI. ker. Szabó Ervin Gyerekkönyvtárban rendeztek egy műveltségi versenyt a VII-VIII. osztályosok számára, és én, bár csak VI. osztályba jártam, beneveztem és megnyertem. Jutalomkönyvet kaptam, benne a „szép” szöveggel: „ … a felszabadulásunk 15-ik évfordulóján tartott művelődési versenyen elért I. helyzéséért”. A jutalomkönyvkent kapott regény: Dékány András: „Matrózok, hajók, kapitányok”. Most a napokban örömmel vettem észre, hogy a gyerekkönyv megvan pdf-ben a net-en: http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/dekany_andras-matrozok_hajok_kapitanyok.pdf.
62 év után elolvasom újra. A regény egy történetet ír le, hogy 1918 őszén egy 18 éves budapesti ifjú Fiúméba utazik, hogy az amúgy olasz nyelvű (kemény nemzetiségi elnyomás) magyar kereskedelmi hajózási akadémián tanuljon. Majd az összeomlás után más adriai történet kerekedik ki az ifjúsági regényből. A regénynek folytatása is volt – hát innen a Fiume iránti tiszteletem és érdeklődésem.
B. Az első világháború vége:
1918 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott, Olaszország, és a Szerbia vezetésével kialakult új délszláv királyság is magának igényelte Fiumét. Woodrow Wilson amerikai elnök, az 1919-es párizsi békekonferencia egyik befolyásos döntnöke ugyanakkor azt javasolta, hogy Fiume a közvetlen környékével együtt legyen „szabad állam”, s egyben a béke megőrzésére hivatott új nemzetközi szervezet, a Népszövetség székhelye. (!) Az egymást keresztező különböző elképzelések következtében hónapokra kaotikus helyzet alakult ki a városban.
Az 1918. október 23-án fellázadt horvát katonákat a magyar katonai erők még képesek voltak lefegyverezni, és a város teljes feldúlását megakadályozni. A magyar közigazgatás és rendfenntartó erők azonban október 28-án elhagyták a várost, és ezt követően a délszláv állam támogatását élvező Délszláv Nemzeti Bizottság és az Olasz Királyság segítségében reménykedő Olasz Nemzeti Tanács is magának követelte a főhatalmat (1918 októberében). A megalakult nemzeti tanácsok döntéseinek semmiféle nemzetközi jogi vagy politikai következménye nem lett.
A Olasz Nemzeti Tanács 1918. október 30-án bejelentette a város Olaszországhoz csatolását, amit a főtéren és környékén több ezer ember éljenzett meg. Ennek nyomatékaként november 17-én olasz csapatok érkeztek a városba.
A horvát lakosság és a városban tartózkodó horvát katonaság azonban másként képzelte el a jövőt, amiből többször keletkezett összetűzés. A nyugalom biztosítása érdekében néhány hét múlva brit és francia csapatok szálltak partra, s 1918 tavaszán Wilson elnök kijelentette: Fiume nem tartozhat Olaszországhoz. Az olasz békedelegáció, tiltakozásának jeleként, átmenetileg elhagyta a békekonferenciát.
C. Gabriele D’Annunzio tündöklése és bukása
Az egyre zavarosabb helyzetben Gabriele D’Annunzio (1863–1938), a századforduló egyik jelentős olasz költője és botrányhőse megpróbálta Olaszország javára billenteni a mérleget. Mintegy ezerfős szabadcsapatot szervezett, és önkéntesei élén 1919. szeptember 12-én bevonult a városba. Majd, az olasz lakosság támogatását élvezve, ismét bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.
Ez az állapot sem tartott azonban sokáig. Az olasz kormánnyal támadt viszálya miatt D’Annunzio 1920. szeptember 8-án kikiáltotta a fiumei önálló államot (Carnarói Olasz Kormányzóság, Reggenza Italiana del Carnaro), amelyet többen Mussolini későbbi fasiszta állama előképének tartanak.
D´Annunzio Fiumében a saját uralmát tudta kiépíteni, amit eleinte az olasz nyelvű polgárság is üdvözölt. De amikor az író számára 1920 elején világos lett, hogy egyedül maradt az akciójával, akkor radikalizálódott, és ez konfliktusokat szült a helyi olaszokkal is. A Rómától – és egyben a reálpolitikától – való távolodás jele volt, hogy D´Annunzio 1920 tavaszán egy ismert anarchistát kért fel egy új alkotmány kidolgozására. Ekkora Fiume nem csupán az olasz nacionalizmus, de sokkal inkább az európai minden oldali radikálisok kalandjává vált. Számos olasz futurista művész érkezett a városba, és még azt is felajánlotta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság résztvevői Fiumébe meneküljenek. A városállam gazdasági helyzete is megromlott, ezért kalózkodásból tartották el magukat: hajókon ütöttek rajta és rabolták ki őket a Kvarneri-öbölben és az Adrián.
A Vatikán képviselője a városban visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „egy pogány kultúra újjászületése” zajlott Fiumében D´Annunzio politikai vezetésével, amiben „hedonizmus és esztéticizmus keveredett”. A hedonizmust nemcsak az jelentette, hogy a városban D´Annunzio még a kemény drogok használatát is megengedte, de számos művész eleve a ruházkodással is felhagyott, mert azt kispolgárinak gondolta.
A heteroszexualitás mellett D´Annunzio a homoszexualitás megélését is támogatta, korabeli beszámolók szerint főleg a katonái között fordult elő, hogy drogok hatása alatt, meztelenül, a város kellős közepén folytattak ……. Giovanni Comisso olasz író, aki szintén önkéntesként vett részt Fiume elfoglalásában, úgy emlékezett vissza az 1920-as évre, mint amikor „a szerelem határtalan volt”.
D´Annunzio eközben folytatta egyszerre nacionalista és antiklerikális politikáját. Főleg a katolikus egyházzal szemben lépett fel keményen, mert annak többsége horvát papokból állt. Fiumében a vallásosság inkább a paraszti hátterű horvátságra volt jellemző, már a magyar időkben is az olasz és a kicsiny magyar nyelvű polgárság szekuláris volt.
D´Annunzio a város „kapitányaként” is (így neveztette magát) megmaradt ’művészembernek’. Tevékenysége abban merült ki, hogy a helyi operából ellopott jelmezekben minden nap katonáival parádékat tartott az egykori Kormányzósági Palotánál, ahova ő költözött be szeretőivel. A napi díszszemléket több órás beszédekkel zárta. Ő vezette be a később a fasiszták által használt üvöltést: „Eia eia alalà” – ami amúgy nem jelent semmit, de ez vált a jelszavukká.
A mai napig vitatott, hogy mennyiben lehet D´Annunziót és fiumei kalandját az olasz fasizmus előfutárának tartani. Ami vitathatatlan, hogy Mussolini jóban volt vele, a terveiről tájékoztatta Mussolinit (bár Mussolini őt nem támogatta), és az író-költő militáns nacionalizmusa is egyértelműen fasisztoidnak tekinthető. D´Annunzio politikájában az expresszionizmus jegyei figyelhetőek meg, miközben az esztétika minden téren inkább fontosabb volt neki, mint a tényleges politikai taktika. Politikusnak csapnivaló, írónak pedig dagályos volt.
Azok, akik D´Annunzio fiumei kalandjának fasiszta jellegét tagadják, éppen arra mutatnak rá, hogy hívei között kommunisták, fasiszták egyaránt megtalálhatóak voltak. Ők főleg a fiumei kaland kicsapongó jellegét hangsúlyozzák. A D´Annunzio hagyatékát és emlékét őrző alapítvány liberál-fasiszta vezetője például úgy véli: D´Annunzio és csapata voltak „az igazi hatvannyolcasok”. Például amikor a római kormány 1919 végén kompromisszumra próbált jutni D´Annunzióval, az író-költő először népszavazásra bocsátotta azt, majd amikor Fiume lakosságának többsége igent mondott, egyszerűen érvénytelenítette az eredményt.
Véres karácsony. Zajlottak a diplomáciai háttértárgyalások. Az Egyesült Államok hathatós támogatásával ezek során a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elérte, hogy Olaszország végül lemondott a városról. Az ezt rögzítő rapallói egyezményt 1920. november 12-én írták alá, ennek értelmében Fiume és közvetlen környéke szabad állammá alakult, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország azonnal elismert. Nem így D’Annunzio, aki olyan mértékben elveszítette józan ítélőképességét, hogy hadat üzent (!) Olaszországnak. D’Annunzió emberei közben raboltak és fosztogattak.
D’Annunzió – az 55 éves író – ekkora már az olasz irodalmi élet egyik fejedelmének számított, expresszionista-erotikus regényeivel, verseivel a mai napig a 19. század végének egyik legismertebb írója. Az első világháború kitörését militáns nacionalista megnyilvánulásokkal fogadta, a közvéleményre gyakorolt hatásával ő is hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország 1915 májusában hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.
Az anarchiának az olasz hadsereg vetett véget, amely december közepén szárazföldi és tengeri blokád alá vette a várost. 1920. december 24-én szó szerint kibombázta az olasz hadiflotta D´Annunziot a Kormányzósági Palotából, majd öt napig tartó harcban lemondatta, és embereivel együtt a város elhagyására kényszerítette. Úgy tűnt, hogy D’Annunzio távozásával a Fiumei Szabadállam megszilárdulása előtt nincs többé akadály.
1921 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek a függetlenségiek győzelmével végződtek. Mussolini 1922-es római hatalomra jutása azonban ismét új fordulatot adott az események folyásának. Az olasz fasiszták felújították igényüket Fiumére, és minden eszközzel a helyzet destabilizálására törekedtek. A viszálykodás végül az 1924-es római szerződéssel ért véget. Ennek értelmében Fiume nagy része mégiscsak Olaszország része lett, míg Sušak nevű keleti városrésze a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé.
D. Az igazi Fiumei Szabadállam
A városban, amely a rapallói szerződés értelmében hivatalosan önálló lett (Fiumei Szabadállam), a magyarul is jól beszélő, egykori budapesti országgyűlési képviselő, Riccardo Zanella vette át a hatalmat. Noha 1918-ban még ő is támogatta az Olaszországhoz való csatlakozást, 1920-ra ismét – mint a magyar időkben – a fiumei autonómia híve lett. Zanella eleve tagadta, hogy Fiumében olaszok vagy horvátok élnek – szerinte ugyanis ők mind a „fiumei nemzet” része, amely – hasonlóan a svájci nemzethez – többnyelvű. Ebben az időben a magyar, olasz és horvát hivatalos nyelv volt Fiumében!
Zanella uralmát azonban 1922-ben már tényleges fasiszták döntötték meg. Miután Mussolini hatalomra került Rómában, 1924-ben Fiumét hivatalosan is Olaszországhoz csatolták, ami a helyi horvát és szlovén nyelvű lakosság (triesztihez hasonló) üldözését hozta magával.
Amikor az önálló Fiuméről beszélünk, nagyon sokszor összemosódik
· a D´Annunzio-féle állam – amelynek alapja az olasz irredentizmus volt – és
· a Zanella-féle Szabadállam, amely viszont tényleg egy önálló Fiumét akart. (Az önálló Fiumének a ma a városhoz tartozó Sušak nem volt része, az ugyanis még a magyar időkben is Horvátország volt.)
Miközben az olasz jobboldalon D´Annunzio a mai napig legendás figura – Trieszt Forza Italiá-s polgármestere 2019-ben szobrot is emeltetett neki éppen a fiumei kaland évfordulójára (Rómában teret is elneveztek róla).
E. Fiume az olasz állam része
1924. március 26-án zárult le a Fiume város hovatartozása körül kialakult többéves vita, amelynek végén Olaszország annektálta az adriai kikötővárost. 1924 márciusának végén eltűnt Európa térképének egyik érdekes színfoltja, amelyet elfogadott például a francia és a brit nagyhatalom is. Fiume volt az első állam, mely elismerte a Szovjetuniót, kommunista pártja (a világon a legkisebb) részt vett a III. Internacionálén is. Fiume felosztása nem oldotta meg véglegesen a terület hovatartozásának kérdését, az kiújult a második világháború lezárása után. Ekkor azonban Olaszországnak nem csak Fiúméról, hanem az Isztriai-félszigetről is le kellett mondania Jugoszlávia javára. A város Rijeka néven a délszláv állam birtoka lett.
F. A II. világháború alatt és után
A második világháború utolsó két évében német csapatok szállták meg a várost és kikötőjét, amit a szövetségesek heves és visszatérő szőnyegbombázásokkal „honoráltak”, különös tekintettel a helyi kőolaj-finomítóra. Tito partizánjai 1945 tavaszán vonulnak be a városba, és minden korábbi szerződést semmisnek tekintve úgy döntenek, hogy Fiumének (bocsánat: Rijekának) a kommunista Jugoszláviában lesz a legjobb helye. Noha az egykori fiumei kormány még életben lévő tagjai a városállami múlt felelevenítését szorgalmazzák, senki nem veszi őket komolyan: az 1947-es párizsi békeszerződés a várost (az egész Isztriával együtt) végleg Jugoszláviához ítéli. Ennek egyenes következményeként a 70 ezer olasz anyanyelvű fiumeiből 60 ezren elhagyják a várost és Jugoszláviát. Az ilyen történet ismert a magyar történelemben:
· Felvidéki magyarság száműzése
· Kárpátaljáról ’málenkij robot’ keretében magyarok száműzése
· Vajdasági magyarok lemészárlása, hazai és bánsági svábok kitelepítése.
Megjegyezném, hogy Olaszország az isztriai és fiumei olasz kitelepítések és atrocitások miatt sokáig blokkolta a horvát csatlakozást az EU-hoz.
G. Délszláv háborúk és hatásai
Az egységes délszláv állam széthullását követően a városban a horvát állami lobogót húzzák fel. Napjainkban Rijeka Horvátország legnagyobb kikötője, jelentős idegenforgalmi, kereskedelmi és haditengerészeti gócpont. Múltjára tekintettel, s talán horvát szomszédunk és barátunk érzékenységét sem sértve nyugodtan mondhatjuk, hogy tiszteletbeli magyar tengeri kikötő.
H. Fiume még nem feledte el a Monarchia szellemét
A horvát kikötőváros, Rijeka, avagy Fiume fő nevezetessége a korzón lévő óratorony. A tetejéről egykoron a várost 1919-ben megszálló Gabriele D’ Annunzio verte le a kétfejű sast, mert az általa gyűlölt Habsburg-múltra emlékeztette. A városban sem az olasz fasizmus, sem a német megszállás, sem a jugoszláv kommunizmus idején nem gondolt senki arra, hogy vissza kellene helyezni a szobrot az óratoronyra. Az elmúlt majd száz évben eleve jelentősen megváltozott az egykori magyar kikötő: a hajdan döntően olasz lakosságú polgárvárosból horvát többségű (kozmopolita) iparváros lett, a helyi olaszság nagyrészét 1945 után kitelepítette Tito Jugoszláviája. Ám teljesen nem felejtették el mégsem a fiumei múltat. A város a mai napig megőrizte multikulturális önazonosságát.
Pár éve létrejött egy helyi párt, a Fiuméért Lista, amelynek éppen a régi fiumei identitás erősítése a célja (a kétnyelvűséget ápolja, ezért hivatalos elnevezése: horvátul Lista za Rijeku; olaszul Lista per Fiume). A párt régi követelése, hogy a szimbolikus térben is egyre erősebben legyen jelen a régi Fiume emléke. Nem nosztalgiázó öregurakról van szó, a mozgalom többségét harmincéves fiatalemberek alkotják. Egy jelentős részük helyi olasz nyelvű családokból származik, de a párt nem kisebbségi szervezetként tekint magára. Szerintük ugyanis nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a regionális identitás a döntő. Legyen bármi is az anyanyelvük, ők elsősorban fiumeieknek érzik magukat. A párt székházában még a történelmi Magyarország címere is kinn van. Amikor ez a helyi párt Fiume magyar időbeli autonómiáját éltetik, a jövőről szólnak.
A mai Horvátországban mindent Zágrábban döntenek el. Amikor Fiume saját történelmét hangsúlyozza, a horvát nacionalizmussal és központosítással szemben próbálja magát meghatározni. Ruža Tomašić, az Európai Parlament szélsőjobboldali horvát tagja egyenesen azt jelentette ki, hogy „Rijeka nem horvát város, csak Horvátországban fekszik”. Ezt ő kritikának szánta ugyan, de a városban sokan egyetértenének vele.
Fiume a horvát függetlenség 1991-es kikiáltása óta szemben áll a horvát nacionalizmussal. A város egykori szocdem polgármestere farsangkor nemritkán Obelixnek öltözik, és nem csak az alkata miatt. Ezzel akarja kifejezni, hogy Fiume egyfajta „gall faluként” áll ellen a horvát nacionalizmusnak. A városi autonómia terén azonban ő sem tudott sokat elérni.
I. magyar emlékek Fiumében
Az elmúlt 100 év alatt kevés fiumei magyar emlék maradt meg. Rövid lista ezekről az emlékekről
·
A
város 1870-1910 közötti építészete hasonlít a pesti Andrássy úton található
házakhoz. A leghíresebb / legszebb épület: az Adria palota 
A ’90-es években Hausmann Alajosról egy kis teret is elneveztek a belvárosban.
· A fiumei pályaudvar épülete a MÁV szabványok szerint épült. Az épület másolata a füzesabonyi pályaudvar épülete
Az állomás épülete előtt egy régi MÁVAG gyártmányú mozdony látható (nem a legjobb állapotban). A Trianonban nemcsak a vasutakat, de a vasúti járműveket is elvették, ezért a mozdony „rendszáma” a királyi jugoszláv vasúti időkből származik.
·
Más,
a magyar múltra emlékeztető épületek: a kormányzósági palota (kormányzó volt a
magyar kormány képviselője: a ’főispán’), iskolaépületek, bíróság épülete, stb. 
·
Persze
meg kell emlékezni a Monarchia mérnöki teljesítményéről: a Fiuméba vezető vasút
megépítéséről is. Amikor 1960-ban a Fiume tárgyú jutalomkönyvemet olvastam,
mérnök nagyapám a Révai lexikonban található térképen mutatta meg a Monarchia
mérnökeinek kb.140 évvel ezelőtti mérnöki bravúrját: a Sušak-i fakikötőhöz a
vezető vasút nyomvonalát úgy oldották meg, hogy a tekintélyes szintkülönbséget
egy csavarvonalú alagúttal küzdötték le.
(fénykép a Révai lexikonból). 
· Magyar felírat-maradványok
A kikötőben (zárt terület) és az egykori olasz-jugoszláv határfolyó mentén néhány régi kikötőbak megmaradt a történelem viharaiban ... A magyar feliratot nem köszörülték ki …
1965-ben még láttam magyar-olasznyelvű csatornafedelet (Nagyszebenben ebben az évezredben az ilyeneket eltávolították – Nagyszeben Európa kulturális fővárosa okán! )
J.
Akarnak-e a helybéliek Magyarországhoz tartozni? - mellékelek egy rövid, kb. 8
perces videót erről:
https://youtu.be/XvEBVyC3I08 - érdemes megnézni!
* * * * * * * * * * * * * * * * *
Serdült Benke Éva
Deák Ferenc emlékezete
„A hatalom csak eszköz, végcél a népek
boldogítása”- vallotta Kossuth és Széchenyi mellett a XIX. század magyar
közéletének harmadik nagy alakítója, Deák Ferenc. Minden döntésében a nemzet
érdekeit tartotta szem előtt, ragaszkodott az alkotmányhoz, erkölcsén soha folt
nem esett. A személyes törekvéseit messze a nemzeti érdekek mögé rendelte.
Lekenyerezhetetlen volt, Andrássy gróf mondta róla, hogy „Deáknak még őfelsége se adhat semmit.” Sok társadalmi kérdésben
messze megelőzte korát, kiállt a nőnevelés mellett akkor, amikor ez a
konzervatív magyar társadalomban még komoly ellenállásba ütközött. Mozgalmat
indított a felsőbb nőnevelés ügyéért, a nők diplomaszerzését ekkoriban még igen
kevesen támogatták. Ö volt a polgári házasság egyik szószólója is,
közreműködött az állam és egyház szétválasztása tervének kidolgozásában.
Deák Ferenc a Zala megyei Söjtörön született 1803. október 27-én, középnemesi család hetedik gyerekeként. (1.) Édesanyja a szülést követően meghalt, apja néhány évvel később hunyt el. A gyermek Deák Ferencnek egyik rokona, Hertelendy György lett a gyámja, felnőtt nővére, Klára nevelte fel. A család birtokai Kehidán voltak, 1854-ben Deák az ősi birtokot gróf Széchenyi István családjának adta el. Az ifjú Deák Ferenc Keszthelyen, Pápán és Nagykanizsán járt gimnáziumba, majd Győrben jogi akadémiát végzett. Kiváló emlékezőképességgel rendelkezett, a reformkorban ő volt az ellenzék feje, Kölcsey meg a szíve. Vörösmarty volt a legkedvesebb barátja, őt a legnagyobb magyar költőnek tartotta.
Nem csak felkészült volt harmincévesen a politikusi pályára, de híres volt puritán életviteléről, megingathatatlan nemzet-hűségéről, szónoki képességéről. Ám a humor se állt távol tőle, nagy anekdota-mester hírében állt, szívesen mondott véleményt a nőkről, a házasságról, annak ellenére, hogy élete végéig agglegény maradt. Róla is keringtek anekdoták („A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem. Nagy lutri a házasság, szokta mondogatni, olyan, mintha a rántott csirke morzsaköpenyében, a férfiember felszúr egy darabot, nem tudja, mit vett ki a tálból, combját-e avagy mellehúsát vagy a püspökfalatját, csak akkor tudja meg, mi jutott neki, amikor már eszi.”) Szellemes, jó társalgó volt, művelt, olvasott hölgyek társaságában sziporkázott, például ha Batthyány Lajosné Zichy Antónia, vagy Festetics Mária grófnő hallgatta.
1833. április 15-én Zala megye követévé választják a pozsonyi országgyűlésbe. Bátyja, Deák Antal így ajánlotta öccsét a választók figyelmébe: „Küldök helyembe olyan fiatalembert, akinek kis ujjában több tudománya és képessége vagyon, mint az én egész valómban.” Egész pályafutása során mindig az igazságra törekedett, szigorú logikával érvelt igaza mellett. (2.) A haza iránti hűsége és szeretete vezényelte minden döntésében. Mérsékelt, bölcs államférfiúvá vált, beszédeivel nem az érzelmekre, hanem az észre és az értelemre hatott. 1848-ban Batthyány kormányában igazságügy-miniszter lett, működésében mindig a törvényességhez ragaszkodott, visszautasította a bécsi minisztérium követeléseit, melyek nem hazája érdekeit célozták. Mikor Batthyányval együtt ő is lemondott miniszteri posztjáról, arra kérte volt munkatársait, hogy soha, egy hajszálnyit se térjenek el a szentesített törvényektől. Ekkor már véglegesen Pesten élt az Angol Királynőhöz címzett szálloda egyik lakosztályában.
A megtorlás időszakában elzárkózott a közügyekben való részvételtől, de minden erejével a nemzet erkölcsi tartását támogatta. Kossuth híveinek egy újabb fegyveres felkelés tervétől távol tartotta magát, mert veszélyesnek ítélt minden fegyveres ellenállást. 1859-ben sikerült meggyőznie az uralkodót Magyarország kibékítéséről, ettől kezdve olyan ismert politikus lett, hogy Európa Deák Ferencet azonosította Magyarországgal.
1861. április 6-án az országgyűlésben két csoportosulás állt ki az 1848-as alkotmány visszaállítása mellett, a Deák vezette Felirat csoportosulás, és a Teleki László vezette Határozati Párt. Deák a birodalmon belüli önállóság programja mellett érvelt. Beszédét, az angol sajtó (Illustrated London News) a legmoderáltabb hangnak nevezte Magyarországon. (Sajnos, Teleki mögül pártja kihátrált, a politikus lelkiállapota öngyilkosságba vezetett május 7-én éjszaka.)
A Nyugat Deák Ferenc személyében üdvözölte azt az államférfit, aki végre feloldhatja az Ausztria és Magyarország között évszázadok óta meghúzódó feszültséget. „Nem rendelkezik se nagy vagyonnal, se nagy földbirtokkal, se nagyhatalmú családi kapcsolatokkal, se tekintélyes hivatallal. Ellenben egyedül benne vannak meg, azok a személyes tulajdonságok, amelyekkel kivívta nemzetének általános nagyrabecsülését és feltétlen bizalmát: őszinte hazaszeretet, megingathatatlan életelvek, gazdag tudás, népe szükségleteinek, igényeinek és hajlamainak, valamint országa törvényeinek és berendezkedésének pontos ismerete. Éles elme, józanság, megfontoltság, és remek szónoki tehetség. Deák a magyarság legnemesebb megtestesítője, a közvetlen hordozója” - így ír az Illustrirte Zeitung egy évvel a kiegyezés előtt. „Ha Deák hozzásegíti ehhez hazáját, azzal méltóvá válik a legszebb polgárkoronára.” A Nyugat tehát a Deák által képviselt mérsékelt kompromisszumra kész politikát (és nem a radikális függetlenségi programot) támogatta. (Igaz, később voltak írók, politikai gondolkodók, akik a kiegyezést rossz és hamis kompromisszumnak tartották, amely felelős az első világháború utáni szétesésért, és Deákkal szemben utólag Kossuthnak adtak igazat. Pl. Németh László Kissebségben c. műve, Bibó István „hazug konstrukciónak” nevezte a kiegyezést.)
Az 1867-es országgyűlési bizottságban teljes befolyásával és tekintélyével vett részt, sikerült vezetésével kivívniuk, hogy a külügy és hadügy kivételével minden egyébben Magyarország teljes függetlenséget kapjon. Deák Ferenc tiszta jelleme és hazaszeretete alapján állva töltötte be a nádori feladatkört, melyet az uralkodó ruházott rá, e megbízatásából eredően kapocs volt az uralkodó és a nemzet között. Az új kormányban nem vett részt, minden kitüntetést és jutalmat visszautasított, de egész élete a hazája haladásának szolgálatában állt. Mikor 1873-ban a politikai végrendeletét megfogalmazta, abban is a negyven évvel korábbi eszméket hangsúlyozta: a lelkiismereti szabadság tiszteletét, a nemzet egyesítésének vágyát, a szabad egyház, szabad állam megteremtését.
Csengey Antal 1851-ben írt Deákról jellemrajzot (1852-ben németül is megjelent), ebben olvashatjuk: „Ezekben a nem mindennapi jellemvonásokban könnyen felismerhetjük azt a kiváló férfiút, akit tulajdonságai méltán rendeltek a politikai szócsatákban egymásnak feszülő szenvedélyek moderálásának a szerepére.”
A kiegyezés előkészítésének évei beírták Deák nevét a magyar történelembe. 1865. december 14-én I. Ferenc József megnyitotta az Országgyűlést a budai várban. Az uralkodó magyarul olvasta fel a képviselőknek a beszédét, szándéka az volt, hogy összebékítse a birodalom minden népét és osztályát. A francia L’illustration Csengey Antal szavait idézi Deákról: „Deák államférfiúi tevékenységét nem a vakmerőség, inkább a bölcsesség jellemzi. Vitathatatlanul ő a magyar politika legjelesebb figurája. Az áltata előre jelzett események szinte matematikai pontossággal mentek végbe. Minden törekvése a Hon békéjének és közrendjének az érdekét célozza. Ha a békét vagy a közrendet valamilyen tényező megzavarja, vagy csak ezek megzavarásával fenyeget, Deák nem tétlenkedik. Ilyen helyzetben bárkivel szembeszáll. Deák nem forradalmár.”
1866. január 13-án a német Illustrirte Zeitung így mutatta be olvasóinak Deákot: „Hírnevét megyéje gyűlésein és az 1832 óta az országgyűléseken alapozta meg, és elnyerte a „legbölcsebb és legigazságosabb magyar” titulust. Még 1848 viharos időszakában sem veszítette el a mértéket és az egyensúlyt. Az igazságügy-miniszteri tárcát letette, amikor Batthyany Lajos gróf kormánya feloszlott, és úgy viselkedett, hogy a császári kormány semmivel sem vádolhatta, és megbocsátania sem volt mit neki. Mára az indulatok lecsillapodtak, egész Magyarország arra vágyik, hogy végre kikapaszkodjon az immár tizennyolc éve elviselt bizonytalan állapotokból, melyeket az ország jóléte nagyon megsínylett….A magyar országgyűlésnek okosan, óvatosan és békülékenyen kell fellépnie Erdéllyel és Horvátországgal szemben, ha szövetséget akar létrehozni a magyar korona összes országa között. Deák ebben nem kevés alkalmat talált, hogy államférfiúi rátermettségét a gyakorlatban is bebizonyítsa.”
A kiegyezés nagy jelentőségű volt az európai politikában, mert nem csupán Magyarország sorsát fordította kedvezőbbre, de új irányt jelölt ki a Habsburg Monarchia politikájának számára is. A reformok közé tartozott például a hazai zsidóság emancipációja is. Az 1867-e év végén elfogadott törvénynek világszerte komoly visszhangja volt. A New York Times is beszámolt erről. A zsidók egyenjogúságáról szóló törvényt 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök terjesztette be, a képviselőház egyhangúlag elfogadta a törvényjavaslatot. I. Ferenc József aláírásával szentesítette. Ezzel a hazai zsidóság előtt soha nem látott lehetőségeket nyitott meg a társadalmi felemelkedésük számára.
Deák a kiegyezés után minden erejét, tehetségét az osztrák-magyar kiegyezés megerősítésének szentelte. Előnye a kiegyezésből nem származott, magas méltóságra nem pályázott, szigorú erkölcsű ember volt. Utolsó éveit csendben, magányosan élte. Széll Kálmánék lakásában várta a véget. Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona szerető gondoskodással vette körül az akkor már ápolásra szoruló Deák Ferencet. (Vörösmarty halálos ágyán Deákra bízta családját, kérte, gondoskodjon elárvult gyermekeiről, Ilonáról és Béláról, magára maradt özvegyéről. A hű barát meg is tett mindent, gyűjtést szervezett az árvák javára, országosan jelentős adomány gyűlt össze, ezzel segíthette a családot.) Hogyan teltek ezek a napok, órák? „Nappalait és éjszakáit egy kényelmes karosszékben töltötte, mellette az asztalon helyezték el gyógyszereit, könyveit, óráját, szemüvegét, palatábláját, amelyre legfontosabb közléseit írta. A falon felette Vörösmarty arcképe függött. Kezdetben még olvasott, naponta sokan meglátogatták, tájékozott a politikai hírekről, véleményt azonban már nem mondott semmiről.
1876. január 28-án halt meg, 73 évesen. A Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, a királyné személyesen helyezte el babérkoszorúját a ravatalon. (Erzsébet királynét a nemzet halottjának ravatala előtt Zichy Mihály festményen örökítette meg.) Mikor Kossuth turini magányában hajdani vitapartnerének haláláról értesült, megrendülten emlékezett egykori barátjára, elsiratta közös ügyük vesztét, s az együtt vállalt 1848-at. Fejet hajtott az ember előtt, aki másként látta hazája megmentésének lehetőségeit, de megmenteni akarta, akárcsak ő. Jókai írta Deák Ferenc temetésére: „Építsük tovább Deák Ferenc emlékét a boldog, erős Magyarországon!”
Deák Ferencnek szobrai állnak szerte a hazában, a józan, megfontolt politikusnak, aki megmentette mindazt az 1849-es megtorlás után, ami még menthető volt a maradék szabadságból, függetlenségből. (Nevéhez számtalan epiteton ornans fűződik: „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”, „a magyar Mózes”, „a haza atyja”).
Halála után az ország gyászba borult. I. Ferenc József császár nyílt levélben fejezte ki együttérzését a magyar népnek. Levelében kiemelte, hogy a trónt és a hazát pótolhatatlan veszteség érte.
Pakson nem csupán a városháza előtti szobor őrzi az emlékét, de egy róla elnevezett utcában, a Szeniczey kúria falán emléktábla is: „E házban lakott rövidebb-hosszabb ideig 1850-től 1874-ig terjedő időkben rokonai látogatásakor Deák Ferenc a haza bölcse. „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, és mindig kétséges.” Véssük jól szívünkbe hazánk nagy fiának e komoly intelmét. Halála ötvenedik évfordulója alkalmából kegyeletük jeléül emelték tisztelői. 1927. június hó 12.”
E házban töltött sok szép napot, kellemes órát a sokszor magányos Deák Ferenc, de paksi napjai bearanyozták életét. Egyik nővére, Deák Jozefa 1808-ban Nemeskéri Kiss Józseffel kötött házasságot, és Paksra költözött. A Nemeskéri Kiss család is hasonló társadalmi rangot képviselt, mint a Zala megyei Deákok, birtokaik voltak Madocsán, Bölcskén és Gerjenben. A családfő 1829-ben meghalt, Deák Jozefa hét gyermekkel maradt özvegy, Ferenc öccsét kérte meg a gazdaság ügyeinek rendezésére. Ekkor Deák Ferenc négyhetes paksi tartózkodása alatt igyekezett a gazdaságot talpra állítani. Nővérével megegyezve később eladták kehidai birtokrészüket, Széchenyi fiának, gróf Sz. Ödönnek.
Jozefa nővérének halála után Deák Ferenc a gyermekeket rendszeresen segítette, paksi látogatásai alkalmával mindig Katalin unokahúgánál szállt meg. Katalin férje, Szeniczey Ferenc paksi közbirtokossági családból származott. A család a kedves nagybácsit Onclinak becézte. Az egyik Szeniczey lány, Cecília feljegyezte Csapó Vilmos kérésére ezeknek a nyaralásoknak az emlékeit, majd feljegyzéseit 1903-ban Deák Ferenc születésének századik évfordulóján ki is adta. Ebből tudjuk, hogy a nagybácsi évente két alkalommal 4-6 hetet töltött Pakson húsvét és a szüret táján, élvezve a vidéki élet eseményeit és rokonainak szeretetét. Azt is Cecília jegyezte fel, hogy egy alkalommal egészen váratlanul, bejelentkezés nélkül a nagybácsit József főherceg látogatta meg.
Ha a családot feszélyezte is kissé, hogy az ország legismertebb embere a vendégük, mindezt ellensúlyozta, oldotta Deák kedves személyisége. Labdázott, fogócskázott, kártyázott a gyerekekkel, szinte nagyapai szerepet élt át. Ilyenkor, paksi tartózkodása alatt mentesítette magát a politika és az országos gondok alól, ezek a látogatások megadták számára a felüdülés élményét. (3.)
E házba bejáratos volt a háziasszony kedvence, a diák Jámbor Pál, a később Hiador néven híressé vált költő, Paks szülötte. Feljegyezte ő is, milyennek látta a neves politikust egy nyáron a paksi kaszinóban: „Épp oly nyugodt volt a társaság körében, hol mindenkit a maga nevén szólított, mint később a parlamentben, a párt-izgalmak között. Taglejtés nélkül beszélt, mert neki a szó maga is elég eszköz volt a teljes jellemzésre. Egyszerűsége által vált impozánssá, mint egy komoly és szép szobor. Komolyságával megnyerő nyájasság párosult. Oly szabatosan beszélt, hogy nyomtatni lehetett volna, oly világosan, hogy gyermek létemre én is megértettem mindent, s oly érdekesen, hogy senki se szakítá félbe egyszer sem.”
Utolsó paksi tartózkodása már a búcsúzást sejttette, betegen többé már nem vállalta a paksi utazás fáradalmait. Ám Szeniczay Ödön, a paksi keresztfia, országgyűlési képviselő mindennapi vendég volt betegágyánál. A haza bölcsének, Deák Ferencnek és a hajdani paksi diáknak, Jámbor Pálnak a szobra ma Paks városának díszei.
Születésének 219. évfordulója van ebben az évben, halálának pedig 146. éve. E mindig csak nemzete javáért fáradozó politikus életútja példa lehet ma is az őt követők számára. Emlékezzünk rá Tamási Áron szavaival, aki 1956-os forradalom idején mondta: „Nincs módunk kitérni a hűség elől”
Jegyzetek
1. A Deák család a Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott, 1703-ban nemességet kaptak. A nagyapa, Deák Gábor feleségül vette a gazdag Hertelendy Annát, egy tekintélyes zalai család leányát, így fejleszthették a söjtöri és kehidai birtokot. Id. Deák Ferenc és felesége, szarvaskendi Sibrik Erzsébet házasságából hat gyermek után jött a hetedik, Ferenc. Az újszülött Zalatárnokra került nagybátyjához, majd nővérei, Klára és Jozefa nevelték. Gyámja Hertelendy György volt. A francia, angol és a német sajtó Deák halála utáni cikkeiben, 1876 januárjában tévesen írta szülőhelyének Kehidát Söjtör helyett. Ezen kívül azt is tévesen állította, hogy 1849. januári békekötésen való részvétele vége börtönbüntetéssel járt volna.
2. 1833. július 13. Pozsony. Részlet Deák Ferenc beköszöntő beszédéből: „Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldást, a közértelmet és egyetértést. Talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne legyen.”
3. Deák Ferencnek jó barátai voltak Tolna megyében, sokra tartotta Bezerédj Istvánt. Sztankovánszky Imre, vármegyei főjegyző, a megyei ellenzék egyik főalakja, 300 pengő forintot adományozott a Vörösmarty -árváknak, Deák levélben köszönte meg az adományt barátjának. (A faddi fölművesektől 4 forint14 krajcárt kaptak az árvák. A faddiak tudták, ki volt Vörösmarty)
Kovács István evangélikus lelkész, gyümölcsnemesítő híres kertjéből küldött gyümölcsöt a már beteg Deáknak 1871.aug. 12-én Pestre. Íme a köszönőlevél egy részlete: „Sok barátságos köszönet a küldött szép és jó gyümölcsökért, mely épen érkezett meg, a legjobb élvezhető állapotban van. Széll Kálmán képviselő és neje koszorús költőnknek, Vörösmartynak a lánya, kinél jelenleg tartózkodom, s kik vele együtt fogják a finom körtéket élvezni”
Irodalom
1.Cserna Anna Deák Ferenc Tolna megyei rokonai és barátai In Pannon Tükör 2004/5.
2.Király Béla Deák Ferenc Akadémia Kiadó Budapest 1993.
3.Sándor Pál Az anekdotázó Deák Ferenc Magvető Kiadó 1986.
4. Fekete Sándor A nemzet prókátora Emlékezés Deák Ferencre Magvető Kiadó 1976.
5. Dr. Temesvári Tibor Pillanatok Deák Ferenc életéből In Történelmi Emléklap
6. Magyar Wikipédia Tudástár
7. Kernné Magda Irén Híres paksi elődeink 2014.
8. Hermann Róbert „A magyar név megint szép lesz” –nemzetközi sajtótükör a magyar szabadságharctól a kiegyezésig (1848-1867) In Címlapon Magyarország Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848-2020 Trans Press Budapest 2021
* * * * * *
Balabás István
MINT MEGSZEDETT SZŐLŐ ÚGY MARADTUNK.
Hétfőn kora délelőtt, az ablakomon bágyadt tej fehér tavaszi napfény áradt erőlködve befelé a szobámba, hol derült hol borult , a kandallóban már nem ropog a tűz. Majd később a Meszes felett vigasztaló bús süvítéssel nyargalt a szél.
A levegőben Zilah város galambjai verdesnek a Wesselényi szobor körül és az égbolton egy- egy felhő mögül felragyogott a nap.
Itt ezen a
képen Zilah város egyik részlete látszódik a Református templom büszke tornya
ami évszázadokon keresztül hirdeti az Isten dicsőségét. A háttérben a Szánuta és
a Récsei szőlőhegy kezdete. 
Régi dolgokról szeretnék én írni ami Zilahon történt, Zilah város panasz leveléről II. RÁKÓCZI GYÖRGY fejedelemhez 1658 november 15.
Sokan és sokszor mondják rég volt, de a régi történéseket a nagyapáink átadták a fiaiknak ,és azok is az utánuk jövőknek.
Mindenkinek meg van a maga története , mint én nekem, ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolódik valami, ami még nem is teljes és véletlenül sem egész, de mégis onnét messziről jön felénk. Mikor látom a két unokám Róbert és Levente arcát , és a szemük parázsa úgy izzik sokszor, még elevenen is éget, min a drága anyám kék bánatos szeme, de remélem hogy ezt a fényt a két unokám tovább viszi, de már nem bánatosan hanem mint csillag szemű boldog emberek. AZ Ő ÉLETÜK LEGYEN ÚJ HAJNAL ÉS ÖRÖMTELJES SZÉP KEZDET.
Ez a tűz lehet hogy elindult a kun őseim szeméből akik nagyon régen telepedtek le erre a tájra, vagy az 16o9-ben Balabás Pétőr ős apám vére csörgedezik még most is bennük.
Mint vitéz emberek mintha látnám az ábrándos szememmel , amikor kecskelábú székre gondosan elhelyezik az öltözéküket , mivel még akkor nem volt annyi ruha, ugyebár vigyázni kellett rája. A rég el nem feledett őseim nemes Ballabás János úr szőnyeget ajándékozott a Zilahi REF. TEMPLOMNAK, amit 18o3 -ban készítettek BÉCSBEN Augusztus 9 -dik napján. Ők még olyan emberek voltak akik szerettek adakozni az ÚR segedelmével.
De visszatérek én ahonnét indultam a Zilahi főbíró Tálos István levelére amit tanácsával és polgártársaival egyetemben írt II. Rákóczi Ferencnek.
,,Illusztriszime priceps,, kegyelmes urunk, elviselhetetlen és szenvedhetetlen bántódásunk miatt kényszerítettünk nagyságodhoz mint kegyelmes urunkhoz alázatosan folyamodnunk. Elhittük kegyelmes urunk hogy nem olyan véggel bocsátotta nagyságod szegény romlott helyünkben hadait ide Zilahra hogy teljességgel semminket se hagyják, így prédáljanak, sőt fenyítéseket , instruktiót adott elinkben. De sem az megharagudott Istennel, sem az nagyságod méltóságos kiadott kemény adictonával nem gondolják meg, hogy min megszedett szőlő , úgy maradtunk. Úgy vagyon, az mennybéli rajtunk könyörülő Istennek voltaképpen soha meg nem hálájuk úgy mint Dánielt, három társait az égő kemencében, úgy is mint is megtartsa így hallatlan rettenetes veszedelemben.
Mezőbeli takarmányunk pedig, gabonánk, mint a mezőn kinn lévén hogy az pogány ellenség elérkezett, egy hónapig nem is mertünk házunkhoz alá jönni , mezőkön veszett minden takarmányunk, gabonánk a ki marhánk az ellenségtől megmaradt, kiváltképpen sertés marhánk, elvesztegettük , szénánknak is csak valami aljasabb részét kaphattuk, javainkban felett sok kárt .vallottunk.
Házakat felvernek, a mire vagyon, s találják az szegénységnek, csak az testét s lelkét hagyják , asztagokat meg vonszanak, s csépelik, minden Istentelenséget cselekszenek, kapitányuk fenyítékén nem adnak semmit
Mi kegyelmes urunk , immár, el nem viselhetjük , immár is egynéhány lakós ember itt hagyta házát s elment , nem szenvedhette a sok erőszaktételt.
Könyörgünk alázatosan nagyságodnak mint természet szerint való kegyelmes urunknak, méltóztassék fejedelmes kegyelmességből azt a elviselhetetlen keserves bánásunkat megorvosolni és az irgalmatlan tryannus természetű hadat rólunk szállítassa máshová avagy kemény fenyítéseket adván nagyságod eleikben tartózanak meg a sok praedáláról , ne pusztítsanak el teljességgel.
Az ÚR ISTEN nagyságodat földön menyben érette megáldja.
Dátum in oppido Zilah , die 15 novembris Anno 1658.
Szilágyság régi elnevezése versbe formálva.
A Szilagj mondatik deakul Sylva,
Deak nyelven esik Sylagj- Silvania,
A Szilágjnak feje lehet az Zilah,
Innét immár Erdély Transilvania.
A só utiránya Zilahon keresztül versbe foglalva.
Itt vagyon egj felől az sónak portusa,
Zilarul Siborul hordják Margitára,
Debrecentül Győrig liber az passusa,
Ha Bécsig vontatik , egj arany az ára.
Zilah. 2o22. o4.28
Serdült Benke Éva
Serdült Benke Éva A szabadság kézfogása c. lebilincselő írását (l. rovatunkban alább) 1990 januárjában vetette papírra. A paksi magyartanár, kiváló tollú írónő egy évvel később rögzítette az alábbiakat, fáradhatatlan nemzetszolgáló munkájának újabb epizódját. Léleksimogató ez is, kihagyhatatlan.
Szívünk árbóckosara
„Azért harang a harang, Hogy hívja az élőket”
Kányádi Sándor
„Tebenned bíztunk eleitől fogva”- száll fel a zsoltár az ősi falak közül. A kicsiny templom erődfallal körített kertje visszhangozza a tiszta dallamot, fölfele röpíti a domb, az erdő, az ég felé.
A hívek becsukják imádságos könyvüket, s lassan hazaballagnak a dióillatú őszi alkonyatban. Nagy Gábor tiszteletes uram megvárja az utolsó távozót is, szeme megpihen még egy pillanatra a beteget ápoló Árpádházi Szent Erzsébet arcán, aztán a másik két, még a katolikus időkből itt maradt freskótól is búcsút vesz, elfordítja a kulcsot a több száz éves tölgyfaajtó zárjában, és maga is haza, az erődtemplomocska falán túli paplakba indul.
A zsoltár ott lebeg még a fák fölött, talán éppen ott, ahol egyszer egy kicsi legényke csengős lovait kereste „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban.” Csillagok vigyázzák útját a legénykének, amint nekiindul az ismeretlennek, csengők csengenek, vén fák susognak, tüskék tépik. „Visszafele majd sörényébe markolok, vágtában jövök” - ígéri önmagának. Kányádi Sándor sok éve írta a gyermekkorról szóló versét, szülőföldjét, Nagygalambfalvát és tájait megidézve.
Kicsi falu ez a Nagygalambfalva, Udvarhely és Székelykeresztúr között, útban Segesvár felé a Küküllő völgyében. „Egy dombtetőre emelkedve csakhamar megpillantók azon szép erdőségekkel körülölelt kicsiny hegykebelt, melynek túlsó felén Nagygalambfalva tűnik előnkbe.”-írja Orbán Balázs a XIX. század második felében. A faluról szóló első írásos emlék 1332-ből való, ősi temploma a XIV. században épült. Lakói magyarok, reformátusok. Alig ezren élnek itt. Iskolája már a XVI. században létezett, a ma is álló régi iskolaépületet 1880 után emelték. „Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéketlennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja.”-inti Erdély népét Apáczai Csere János 1656-ban. Tanítását a nagygalambfalviak tanulni, haladni akaró ősei megfogadták. A kisdiák Kányádi Sándor is itt, az ősi falak között tanulta a betűk titkait. S oly igen megszerette a betűk, szavak erejét, rejtelmeit, titkos üzenetüket, hogy mindmáig rabjuk is maradt. És szavainak rabjaivá váltunk mi, olvasói, vagy azok, akiket a szerencse hallgatóivá tett. Régen, mikor a magyar verssel való találkozás ünnep számban ment, mikor iskolába meghívott költők szavát kisdiákok áhítattal lesték, történt, hogy Kányádi Sándor máramarosszigeti kisdiákok vendége volt. A hét-nyolcéves tanulók lelkes tanítónénijük felszólítására a költő látogatását követően fogalmazás írásába kezdtek, megörökítendő az „író bácsival” történt találkozást. Többen felolvasták munkájukat, mindnyájan igyekeztek lelkes szavakkal ecsetelni az élményt, de a költő, ha hallhatta volna, talán legjobban az akkor még kicsit beszédhibás, selypítő kisfiú egyetlen sorának örült volna a legjobban: „Mióta Kányádi Cándor báci elment, cak círok és búculok, cak búculok éc círok.”
A Kányádi családnév ma is a leggyakoribbak közül való, több mint harminc család viseli még Galambfalván. Kányádi Miklós, a költő édesapja köztiszteletben álló polgára volt falujának. Tréfás kedvét idézi a következő anekdota: Egyszer kórházban volt Udvarhelyen. Az orvos megkérdezte tőle, Kányádi bácsi, magának van-e valamilyen köze Kányádi Sándorhoz, az ismert költőhöz? Az öreg hunyorított egyet, s komolyan mondta: Más semmi sincs, de amikor Galambfalvára jön, így szokott szólítani: édesapám.
A falu mindazt megélte, amit sorstársai, a megalázottságtól, az elnémítottságtól az eltüntetés végső veszedelméig osztozott a száz és száz erdélyi falu múltjában, jelenében. S jövője? Vajon milyen lesz… ki tudja azt. Csak bizakodni tudunk, csak őrizzük létét magunkban, mint tenyerünkre fektetett szépséges diólevelet, színes kavicsot, aranyló gesztenyét a templomkertből. És szívünkben a Kányádi-verset: „Mikor szülőföldje határát megpillantja/ szívem Kolumbusz árbockosarából/ kiáltó matróza mikor/ idáig érkezem/ minden más táj csak óceán/ ez itt a föld/ a föld nekem.”
Minékünk is a föld, a barátság, az emberség szimbólumává lett ez a falu. Másodszor kerestük fel újra, diákjainkat vittük, hadd érintse meg őket is a táj és az ember összetartozásának varázsa. Ajándékkönyvekkel érkeztünk, olvasnivalóval a hosszú téli estékre az imaterem kicsi könyvtára részére. Valójában mi nyitottuk meg 1990 őszén adományainkkal ezt a kis könyvtárat. Váratlanul, előzetes bejelentés nélkül toppantunk be, egy távoli város üzenetét, üdvözletét hoztuk, Paksét a Duna partjáról a Küküllő menti kicsi faluba. A nagygalambfalvi paplak kitárta előttünk, ismeretlenek előtt ajtaját. A kemencében sütött friss kenyér illata, az imaterem derűs csöndje, falán az erdélyi nagy magyarok portréival, Apácaival, Dávid Ferenccel, Mikes Kelemennel, Kőrösi Csoma Sándorral, Orbán Balázzsal, Kós Károllyal, a lassan aláhulló diólevél a templomkert zizegő avarszőnyegén - nem feledhető. Vagy amint a templom történetét hallgatjuk áhítatos csöndben ízlelgetve Nagy Gábor nagytiszteletű úr szavainak ízét, zamatát. Aztán a szövőszék, melyen éppen ott feszül az udvarhelyi szőttes, s a fiúk kedvéért felnyitott, s kincsit kitáró kelengyeláda! A fürge-tündér Ágnes asszony, a papné, amint térül-fordul, már szeleteli az illatos kalácsot, öntögeti parányi kupicákba a pálinkát, és kínál, kínál minket, ismeretlenekből barátokká fogadott paksiakat. Mi meg csak szívjuk magunkba a felénk áradó szeretetet, zavart mosolygással fogadjuk, diák, tanár egyaránt ennek a vendéglátásnak a természetességét. Honnan is tudhatná, ki először jár Erdélyben, hogy itt így fogadják a messziről jött látogatót?
Vándor, ide térj be zimankós téli éjszakán, megnyílik előtted az ajtó, befogad és oltalmaz a ház, és benne az ember.
***************************
Spaller Árpád
Visszatekintés
Ahogy telnek felette az évek, az ember inkább visszatekint és számadást végez a végzett munkáról.
Az erdélyi menekülteket valójában Trianon kényszere hozta Magyarországra. A kisebbségbe került magyarságra saját szülőföldjén olyan, addig soha nem tapasztalt megaláztatás és kulturális, vagyoni, társadalmi elnyomás nehezedett, a sokszor minden emberi mivoltukból kivetkőzött hódítók részéről, ami számtalanszor túllépte az emberek tűréshatárát. Azelőtt is léteztek gazdasági menekültek. Azonban Trianon óta több hullámban, de mondhatni folyamatosan menekül a magyarság Erdélyből. Mindez a nagyhatalmak, (akik létrehozták ezt a helyzetet), cinkos beleegyezésével történik.
E reménytelen helyzet következtében indult meg az első menekülthullám a két világháború nyomán. Még jóval a békediktátum aláírása előtt számtalan magyart kényszerítettek szülőföldjének elhagyására. Ennek a menekülthullámnak a célpontja a mindenéből kiforgatott és kétharmad részével megcsonkított Magyarország volt. A menekültek tízezrei, nem lévén más lehetőség, vagonokban laktak. Elképesztő nyomor és szenvedések közepette éltek. 1924-ig kétszázezer ember menekült át Magyarországra. Ennyit számolt össze a statisztika. 1924 után megszűnt az Országos Menekültügyi Hivatal, ahol eddig számon tartották a menekülteket. Ezután már csak becslésekre hivatkozhatunk. Az 1940-ig érkezett menekültek számát a szakemberek 50 ezerre becsülik.
A második világégés, majd egy újabb békediktátum (párizsi, 1947) még a trianoninál is súlyosabb csapást mért nemzetünkre. Nemcsak a visszaszerzett országrészeinket rabolták el újra, (még egy kicsivel meg is toldva), hanem azt a reményt is, hogy valamikor egy békés határmódosítás keretében legalább az etnikai határokat visszaállítsák. Az elcsatolt területek magyar lakosságát nemcsak nemzeti létükben veszélyeztették, hanem teljes felszámolásukra törekedtek. Ehhez a Moszkva által vezérelt magyar politikai vezetés is nagymértékben hozzájárult azzal, hogy a nemzettudatot, mint a magyarság összetartozásának legfőbb eszközét minden lehetséges eszközzel igyekeztek elfojtani. A második világháború újabb menekültáradatot gerjesztett. Magyarok százezrei kényszerültek elhagyni hazájukat. Sokan a nyugati országokban, de többségük Magyarországon telepedett le. A menekültek pontos számát nem ismerjük. Történészek szerint hozzávetőlegesen kétszázezer ember hagyta el Erdélyt és szóródott szét Magyarországon és a nagyvilágban
A Szovjet típusú diktatúrák kiépülésével, az ígéretek ellenére (a határok átjárhatók lesznek) Magyarország és Románia közé vasfüggöny ereszkedett le. Bár voltak Erdélyből kitelepülők, de csak meghatározott kvóta szerint.
A múlt század nyolcvanas éveinek második felében a román diktatúra durvulása, a magyarok elleni atrocitások (házkutatások, bebörtönzések stb.) uszítások és nyílt üldözések következtében tömeges legális és illegális kivándorlás és menekülés indult meg (akár a zöldhatáron is). Ez a menekülési hullám főleg az erdélyi magyarság értelmiségi rétegét és ifjúságát érintette. Ez meglehetős feszültséget gerjesztett a menekülők és az otthon maradottak között. Tíz év alatt (1985 és 1995 között) hozzávetőleges becslések szerint több mint százezer ember menekült Magyarországra. Hiába volt a román módra megrendezett „forradalom” 1989 végén, hiába voltak a nagy ígéretek a kisebbségi helyzet rendezésére, mindenre rácáfolt az 1990. március 20-i marosvásárhelyi magyarellenes pogrom. Ezek után a magyarság jó része megcsömörlött a román „demokratikus” átalakulástól és kiábrándult a kisebbségek sorsát rendezni kívánó ígéretekből. Pontos adatokat nem tudunk, de 1990 után is nagyon sokan vállalták az áttelepedés nehézségeit.
Kik is vagyunk?
Első alkalommal, 1982-ben, a kolozsvári magyar főkonzulátuson áttelepedési nyomtatványt kértem. Az ott dolgozó tisztviselő pökhendi fontosságának birtokában azt kérdezte, hogy ki vagyok én és mit akarok Magyarországon. Talán először életemben kellett megvallanom azt, hogy magyar vagyok. Eddig ez természetesnek tűnt, mint ahogyan az ívóvíz is víz, és a Duna vize is víz. Magyarul beszélek, tehát magyar vagyok. Meg szeretném őrizni a magam és gyermekeim magyarságát – volt a válasz a kérdés második felére. Az elvtárs, zsebre dugott kézzel és cigarettával a szájában kifejtette, hogy nekem ott nincs mit keresnem, és ő ezt nem is fogja javasolni. Megalázó helyzet volt, és akkor valóban nem kaptam meg a lehetőséget. Meg kell jegyezni, hogy mindez még Vékás Domokos főkonzul (1984–1988) tevékenysége előtt volt. Az ő munkássága alatt a konzulátus hangneme sokkal emberibb lett.
A történet nem is volna említésre méltó, ám azóta többször is megkérdezték itt Magyarországon, hogy kik vagyunk mi. Sok év telt el azóta, és sokat gondolkodtam ezen. A kérdés „jogos”, hiszen a magyarországi szocialista oktatás (és politika) nem vett tudomást a trianoni tragédia következtében a közigazgatási határán kívül rekedt több milliós magyarságról. Nem tudtak hova tenni, mert Erdélyből jöttem, ami Romániához tartozik, tehát románnak kellene lennem, de magyarul beszélek, mert ez az anyanyelvem. Itt itthon vagyok, de ha Kolozsvárra megyek, akkor haza megyek… (Megjegyzem, hogy a románok ilyen kérdést soha nem tettek és tesznek fel fajtestvéreiknek, éljenek azok bárhol.)
Kik vagyunk mi? Mi a nagyhatalmi gőg és elvakultság szülte gyalázatos békediktátumok gyermekei vagyunk, az ő szülöttei, az ő teremtményei. Az emigráció egy sajátos út. A menekültet sehol nem várják tárt karokkal. Ő sem jön szívesen, de jön, mert számára csak ez az egyetlen megoldás maradt, ha emberként meg akar maradni. Ez a megoldás egyénre szabott, senki más nem döntheti el, csak egyedül az, aki vállalja ezt a sorsot.
Milyen a menekült sors? Eddig még nem sokan foglalkoztak vele. Az első világháború után a vagonlakásokban élők ezt nagyon szépen illusztrálták. Azt viszont még senki sem mérte fel, hogy a menekültek hány százaléka lett rokkant, hasonlott meg önmagával, lett hajléktalan, vagy akár sikeres ember.
Mit tudunk magunkról?
Az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején Magyarországon összegyűlt (de külföldön is) talajt vesztett emberek szervezkedni kezdtek. A menekültek által létrehozott közösségek (egyesületek, szövetségek, asztaltársaságok stb.) mind egyformán gondolkodtak afelől, hogy hogyan lehetne olyan szervezeti keretet kiépíteni, mely összetartó és öntudatos közösséggé tömörítené az egységes erdélyi lélekből táplálkozó egyéneket, és mind önmagát, mind utódait meg tudná tartani az erdélyi önazonosságtudat szellemében, a magyar közösség számára.
E közösségek programjában, általában, különböző hangsúllyal ugyan, de szerepelt az összefogás, mint az együttgondolkodás- és cselekvés előfeltétele. Elsősorban a szervezetek közti összefogásra és együttműködésre gondolunk. Ezt kiegészítette a kapcsolattartás fontossága az otthon maradt, valamint a világban szétszórodott erdélyiek szervezeteivel. Ugyancsak fontos cél volt az erdélyi hagyományok megőrzése, a magyar társadalom tájékoztatása és tudatformálása az Erdély témával kapcsolatban.
Ezt főleg kulturális tevékenységgel igyekeztek megvalósítani. Bár játszottak a pártalapítás gondolatával, mint politikai tevékenységgel, de ez soha nem jutott el a megvalósulásig. Kulturális tevékenységük főleg Erdéllyel kapcsolatosak történelmi, irodalmi, társadalmi és egyéb előadásokból állt össze. A meghívott előadók általában neves szakemberek voltak Erdélyből és az anyaországból. Ezen kívül ünnepi összejövetelek, koszorúzások és csoportos felvonulások egy-egy nemzeti megmozduláson való részvétel stb. jelezte tevékenységüket Külön fejezetet jelent a lap- és könyvkiadás e tömörülések életében. A könyvkiadással többen is megpróbálkoztak. Az egyesületek igyekeztek lapkiadással is felszínen tartani az erdélyi kérdés iránti érdeklődést. Így volt ez a két világháború között, így volt a nyugati emigrációban, valamint a nyolcvanas évek végétől a Magyarországra menekültek esetében is. Számtalan rövidebb-hosszabb életű periodika jelent meg Magyarországon is, főleg a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején. (Erdélyi Tudósítások; Határ/Idő/Napló; Erdélyi Magyarság, Vigyázó, Átalvető stb.). Az egyesületekben dolgozók kezdeti lelkesedése az évek múlásával alábbhagyott. Sok közösség felbomlott, mások látszattevékenységet folytatnak.
Mit vár el tőlünk a jövő?
Meg kellene írni az erdélyi menekültek történetét. Létrehozni egy olyan közösségi házat (Erdélyi Ház?), ahol, könyvtár, levéltár kapna helyet. Itt, a jövő generációja számára, helyet kaphatna a kutatás, hagyományőrzés, a pontos tájékoztatás, mint az erdélyi magyar önazonosság (identitás) kialakításának feltétele.
Ennek hiányában joggal kérdik majd unokáink, hogy kik voltak azok az erdélyi menekültek, és mit hagytak maguk után!
* * * * *