Serdült Benke Éva                                                           

Egy város megpróbáltatásai

          1944 nyarától Magyarország a legsúlyosabb légitámadásokat élte át a második világháború során. Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Szolnok, Debrecen, Miskolc, Szeged, Püspökladány, megannyi város, település szenvedett az egyre sűrűsödő berepülésektől. A rádió naponta jelezte a légiveszélyt. A hatóság kötelezte a házak lakóit, hogy építsenek óvóhelyeket, ún. légókat. Ezek másfél méter mély, két méter széles gödrök voltak deszkákkal lefedve. Sokszor megtörtént, hogy a bombák egész családokat temettek be földdel, mások légnyomás következtében vesztették életüket.

1944. június 2-án történt Nagyvárad első szőnyegbombázása. Olaszországból felszállt angolszász gépek mielőtt bázishelyükre visszamentek volna, még egy kis bombát ledobtak ide, oda. A cél a vasúti közlekedés lerombolása volt egy kijelölt vonalon, segítendő a majdani szovjet előrenyomulást. A bombázás 50 percig tartott, a városra 1200 bomba hullott a 6-7 ezer méter magasból. A kezdeti 84 halálos áldozat száma később 104-re emelkedett, 159 ház vált lakhatatlanná, 84 megrongálódott. A rendőrlaktanya telitalálatot kapott, a közkórházra egy 800 kg-os bomba hullott, a belgyógyászaton 18 beteg maghalt, a betegeket az Ulmann–palotába kellett menekíteni. A bombatámadás megismétlődött szeptember 6-án. (Ez Horthy Miklós Észak-Erdélybe történt 1940-es bevonulásának évfordulója volt. Azon az emlékezetes napon Augustin Chirila, váradi polgármester (primar) a pályaudvaron magyarul elmondott ünnepi beszéddel fogadta Magyarország kormányzóját: „Mély hódolattal van szerencsém Főméltóságodnak a várost átadni. A város magyar lakossága a történelmi fordulatot megillető igaz örömmel és mélységes lelkesedéssel ünnepli a mai napot, a román lakosság pedig teljes megnyugvással veszi tudomásul sorsának eme változását. Teszi ezt a román lakosság, mivel évszázadok óta él ezen a földön, együtt küzdve és egymást becsülve a magyar néppel, mindig egymás mellett, és sohasem egymás ellen. Teszi ezt azért is, mert szent meggyőződése, hogy feltétlen lojalitása és államhűsége fejében a magyar államhatalom oltalmazásában és megbecsülésében fogja részesíteni népi és szellemi javait.” A város első embere bizonyára elfelejtette, vagy akkor jónak látta elfeledni a parasztlázító Horea bandájának vandál gyilkosságait, pusztító támadásait magyar nemesi udvarok ellen. Nem akart emlékezni az Erdélyi Szigethegység magyarjai elleni öldöklésére sem, vagy talán Nagyenyed pusztításáról se tudott?  De csak tudott az 1919-es Fekete-Körös-völgyi román vérengzésről a magyarok ellen? A polgármester szép szavai négy év múlva a semmibe hullva felejtődtek, valójában soha nem is voltak igaz szavak. 1944. augusztus 23-a után a románság úgy érezte, eljött a revans ideje.)

Az 1944-es szeptemberi támadás után napokig zúgott a lélekharang az áldozatok emlékére. Zittmann Ferenc várad-velencei plébános emlékezik: „ A szomorú emlékeztető szeptember 6-a után négy napig egyebet se csináltunk, csak temettünk, vigasztaltuk az életben maradottakat.” A szeptember 19-i támadás után, az összes áldozatok száma meghaladta a 450-et. A váradi célpontok a nagyállomás, a várad-velencei állomás, az áramelosztó központ, a laktanyák voltak. (Az áldozatokat tömegsírba temették, ezt a síremléket néhány évtized múlva a kommunista rendszer nyomtalanul eltörölte.)

                                                Ezerkinecszáznegyvennégy június másodikán

                                                 nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának

                                                 négy szép gyermeke maradt a romok alatt

                                                 kettő négy hat nyolc

                                                 éves korukban ölték meg őket

                                                 mondja el minden esztendőben a feleségem

                                                 amikor idáig ér a naptár-igazítással

                                                 ez az Ő békeverse

                                                 Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben

Kányádi Sándor verse látni engedi, hogy a világ dolgai összefüggnek egymással: halál, gyász, emlékezés. A Nagyvárad bombázásával összefüggő felsorolás, kettő, négy, hat, nyolc nem csak az áldozatok életkorára való utalás, egy végtelen számsort is elindít, mely a halottak leírhatatlan számára utal, egy kimondhatatlan mennyiségre. Háborúban végtelen a halottak, az áldozatok száma, képtelenség lenne a világban történt erőszak áldozatainak a számát megadni. Hiszen a doni veszteség számszerű adatain belül se tudjuk ma sem, ki esett el ütközet, harc közben, ki halt bele később a sebesülésbe, ki tűnt el (szétroncsolt darabjai szerteszéjjel hullva), ki esett fogságba, ki halt meg a fogság körülményei miatt, ki halt bele mindebbe már otthon elszenvedettek következményeibe. A vers többször ismételt sorai: „megásni tűz elföldelni” jelzik, az erőszak jelen van a világunkban.

          A váradi június 2-i bombatámadás megfosztotta otthonától az elárvult Serdült családot, ez a csapás majdnem végzetes volt. Addig is sok nehéz napot éltek át, az anya erején felül állt helyt az élet minden területén. Elvesztette szeretett férjét, a gyerekek édesapja idegen földben nyugodott, már nem állhatott védőként mögöttük, nem gondoskodhatott gyermekeiről. Az akkor már frontközelbe került Nagyváradon az élet egyre nehezebb lett. Ha korábban a férjének küldött tábori lapokon beszámolt az egyre nehezebb ellátási gondokról, a kis üzlet növekvő gondjairól, 1944 nyarára már sokkal nehezebb volt az élet.

Erről már nem volt kinek beszámolni, az apa a távoli Ukrajnában, Proszkurov földjében nyugodott. Ők, a megözvegyült anya és a nagymama vajon fel tudtak-e készülni a bombatámadásokra, majd az ellenséges, idegen katonák megjelenésére? A családi emlékezet megőrzött egy szép történetet. A nagymama 1944. június elsejének éjjelén álmot látott, megjelent egy angyal, és azt mondta neki „Fogd a gyerekeket, menjetek ki a madarászi malomhoz, Juliska húgodhoz, mert nagy veszedelem közeleg.” A dédi másnap meg sem állt Nagyszalontáig a gyerekekkel, aztán ott érte őket a váradi bombázások híre. Az édesanya, úgy, mint minden reggel, a piaci kis boltban árulta a hústermékeket, ott élte át a bombázást. Lakásuk a Michelangelo utca 5. szám alatt volt, közel a nagyállomáshoz. A házat bombatalálat érte, mikor özvegy Serdült Józsefné haza mert rohanni a légiriadó lefújása után, a házuk helyén egy nagy bombatölcsért talált. Házuk romokban, ingóságaik összetörve. De a gyermekek sértetlenek Madarászon, ez vigasztalta a kétségbeesett helyzetben. A család kiköltözött a Kálvária út 121 szám alá, ez a város fölötti szőlősdombon volt a püspökség tulajdonában, ott volt szőlőkezelő Serdült Sándor, az özvegy sógora. A polgármesteri hivatal kárbejelenéseket kért, Serdült Józsefné szeptember 9-én adta be igényét egy kiutalandó lakásra. A szovjet hadsereg a város megszállása utáni napokban már lefoglalta és kiüríttette a szőlőhelyi püspöki épületet, akkor Serdültéket a család egyik barátja ideiglenesen befogadta a Kórház utcai lakásába. Ezekben a napokban találkozott az anya egy régi ismerősével, aki tájékoztatta, hogy a Szent János utcában van egy üres lakás, a zsidó tulajdonos családjával együtt odaveszett valamelyik lágerben. Így került a család az Szent János utca egyik házába, melyet a hivatal ki is utalt számukra.

A hajdani tulajdonos testvére, Mayer Imre munkaszolgálatát töltötte valamelyik fronton. Amikor hazakerült, az egyik házrészbe költözött be. Később, mikor elvesztett családja után új családot alapított, a nehéz anyagi helyzetben levő Serdült családtól megegyezési alapon (a felkínált fél disznó nagy értéket képviselt akkoriban) visszavette a ház nagyobbik részét, az özvegy és családja egy igen kis, fürdőszoba és WC nélküli lakrészben (wc az udvaron) élt tovább még évtizedekig. Ezekben az években már a közellátás igen szűkös volt, élelmiszert, ruhaneműt csak a dolgozók, munkát végzők számára kiállított jeggyel lehetett vásárolni, melyet a hatóság havonta adott át a jogosultaknak. A legfontosabb a kenyérjegy volt, erre lehetett vásárolni a napi adagot, a jegy színe fizikai, nehéz munka, könnyebb, tisztviselőt, iskoláskorú stb. besorolás szerint változott. A kis Öcsike hétéves lehetett, amikor iskolából hazajövet a konyhaszekrényből valamit ki akart venni, felkapaszkodott, a szekrény üveges felső része megbillent, leborult, minden, ami benne volt, összetört. A kisfiú megijedt, gyorsan el akart minden bűnös nyomot tűntetni. Összesöpörte a konyha közepére a törmeléket, és úgy döntött, felgyújtja a romokat. A lángok elemésztették az ott levő élelmiszerjegyeket, és minden éghetőt. Félt a büntetéstől, de édesanyja tudtára akarta adni, mi történt, mielőtt „világgá megy”. Lerajzolta, hogy az égő romkupac mellett áll egy kisfiú, nagy könnycseppeket is rajzolt. Aztán bebújt a az udvaron levő fásládába, és magára húzta a láda tetejét. Mikor édesanyja hazajött, kereste a kisfiát, aki ott szipogott a ládában. Kiemelte onnan, de látva, hogy zokog, mert tudta, milyen kár érte a családot miatta, elolvasta a”búcsúlevelet”, magához ölelte, megcsókolta, bűnbánatát csak így tudta feloldani. Az édesanyja szeretete mindent jelentett a gyermeknek.

Özvegy Serült Józsefné számára két gyermekének élete volt a legnagyobb ajándék, ez került veszélybe 1944 nyarán, és tudatában mindez úgy rögzült, hogy isteni csodának köszönheti a megmenekülésüket. Pedig ezzel még nem ért véget a veszedelmek sora.

          1944 őszén Nagyvárad védelme a szovjet előrevonulás elől a német 76. gyalog hadosztály feladata volt, a harcálláspontot a várostól mintegy 15 km.-re északra Ártándon rendezték be. A váradi védelemre két magyar határvadász zászlóalj állt még rendelkezésre, a visszavonulókat egy csendőrzászlóalj tartóztatta fel. A Körös hídját nem látták el robbanószerekkel, csak akkor aknázták volna alá, ha a szovjet hadsereg elérné az átkelőt. Október 11-én kora reggel a szovjetek támadást indítottak Várad irányába, Biharkeresztes hamar szovjet kézre került, majd Borsot is elfoglalták. A szovjet-román támadások következtében Várad védelme a délelőtti órákra válságosra fordult, a páncélosok megközelítették a várost, a 12. magyar hadosztály ellenálló ereje a végéhez közeledett. Várható volt a Biharpüspökit elfoglaló orosz páncélosok támadása. Ha a védők nem kapnak erősítést, elrendelik a város kiürítését. Szeptember 11-én éjszaka kiadták a német csapatok visszavonulási parancsát. A 12. tartalék hadosztály a Pece patak mentén tartós védelemre kezdett berendezkedni. 12-én Malinovszkij marsall keleti irányból (Élesd felől) a 2. Ukrán Front 5. gárda-lovashadtest egyik hadosztálya megkezdte Várad ellen a támadást. A Váradtól keletre levő szovjet harckocsik elvágták a németek menekülési útját a Kolozsvár felé vezető úton. Hitler parancsot adott a végsőkig való kitartásra. Ekkor még 76. magyar gyaloghadosztály parancsnoksága a váradi városházán volt, a Sebes Körösön átívelő híd közelében. Várad északi városrészébe október 12-én hajnalban Biharpüspöki irányából betört a városba a szovjet hadsereg. Tűz alá vették a déli oldalon harcoló német-magyar csapatokat. A városházába gránátok csapódtak, a németek a magyarokat hátrahagyva kitörni készültek. Elérkeztek az utolsó percek Várad eleste előtt. Reggel 9 óra tájban elvonult a 12. magyar hadosztály is, sorsára hagyta a várost, melyet 17 napon át védeni próbáltak, Isten oltalmába ajánlva a város mintegy ötvenezer magyar lakosát. A magyar katonák a nagyszalontai úton haladtak dél felé, még súlyos harcok vártak rájuk 1945 tavaszáig.

A román, (Tudor Vladimirescu Hadosztály) és szovjet katonák megkezdték a város kirablását, egy csoport behatolt a Kanonok-sorba, feldúlták, kirabolták, lovaikat bekötözték a káptalan helységeibe. Újhelyi István fiatal káplánt a csizmájáért lőtték le. Később, a kommunisták berendezkedése után ez a nap, október 12-e lett a Város Napja.

Nagyvárad és a többi erélyi magyar város lerohanása, kirablása, lakosságának terrorizálása és legyilkolása 1944 őszén nem volt előzmény nélküli a húszadik században. Az első világháború utolsó évében, 1918. december 8-án a román hadsereg elérte a Maros folyót, francia engedéllyel átlépte a demarkációs vonalat, és megkezdte az előrenyomulást Kolozsvár felé. „Rendteremtőként” érkeztek, de már az elején Zsibón1919. február 15-én raboltak, öltek, az ott élő román csőcselékkel együtt. Bemutatkoztak, mint megszállók. De már korábban, december 24-én Kolozsvárra négyezer toprongyos román baka vonult be (L. Kolozsvári Papp László Holló úr című kötetét), januárban sorozatos magyarok elleni incidens történt. Főleg azután, hogy a Székely Hadosztály feladta a hónapokig védett történelmi Erdély határán húzódó frontvonalat. (Így a románok pár hét alatt már kijutottak az Alföldre.) Legelőször a színmagyar Kőröstárkányt „büntették meg”, a Székely Hadosztállyal való együttműködésért, áprilisban kilencvenegy magyart gyilkoltak le, majd a szomszédos Kisnyégerfalván tizenhét magyart. Kifosztották Szatmárt, Váradot, Már korábban is Székelyföldön bemutatták középkori büntetési módszereiket, botoztattak, huszonöt botütéssel büntettek, de ezt kegyetlenségből sokszor „elszámolták”, s kezdték elölről. Nagyvárad 1919. április 20-án került román kézre, verések, erőszakosságok, „fekete terrornak” nevezett gyilkosságok történtek a városban. (Nehezen hihető hogy 1940. szeptember 6-án a városba bevonuló magyar kormányzót köszöntő román polgármester mindezt ne tudta volna, amikor a mindenkori békés együttélésről beszélt.) Aztán következett Debrecen, Békés, Hódmezővásárhely és a többi alföldi város, ahol a megszállók nyilvánosan a főtéri fákra akasztottak is. Ez a térség megszenvedte már a Tanácsköztársaság alatt a Vörös Hadsereg, a Lenin-fiúk terrorját, most következtek a Budapestig meg sem álló megszállók, a román csapatok.

          1946-ban bombák már nem hullottak Váradra, látszólag béke volt, az elszegényedett, kifosztott lakosság naponta szembesült az eddig ismeretlen rendszer intézkedéseivel, „irányvonalával”, a szovjet megszállók (ámbár ők magukat barátoknak nevezték) nyelvének, kultúrájának, de főleg politikájának a másságával. A kommunista elit jószerével iskolázatlan, szaktudás nélküli elvtársakból állt, az értelmiséget gyanús,”sötétben bujkáló ellenségnek” tekintették. Az ügyeskedők a jég hátán is megéltek, sokan abból alapozták meg jólétüket, ami javakat a gettóba hurcolt és soha vissza nem térő zsidók megőrzésre náluk hagytak. Műtárgyak cseréltek gazdát élelemért, virágzott a feketepiac. Aki eddig szegény volt, az is maradt. A magyarokat az új világ is jövevényeknek nézte, a nemzetiségi hovatartozás és az állampolgársági státusz összemosódott: a romániai magyarokat román nemzetiségűnek titulálta az új hatalom.

                                       (Fenti írás részlet Serdült Benke Éva Tábori posta szám 291/66 című családtörténetből, megjelent Sepsiszentgyörgyön 2020-ban)

Mikor egy város kiáltott…

(1989 decemberének emlékezete)

„…egy forradalom csak akkor tör ki, amikor a nép már kevésbé fél a lázadás következményeitől, mint az elnyomástól, melyben él.”       Márai Sándor

              folytatás itt >>>  S_B__Eva_1989_emlekezete.doc

Serdült Benke Éva:     Gerinceltoresben.docx

Hölgyek és Urak! Érdekes előadás!

katt ide  >>>

- az elmúlt években a reneszászát érik Rom.-ban a Dáko-Román ősiség terjesztése, már odaig fajulva, hogy több ezer éves kultúrára hagyatkoznak. A töri könyveikben is sok a ferdítés és a magyarok lekicsinyitése.

Szolyvától a kényszermunkások emléknapjáig

Úgy érzem, nemcsak Kárpátalján, hanem a másutt élő magyarok körében is szent kötelesség megemlékezni a nyolcvan évvel ezelőtt, 1944 novemberében történtekről, aminek következtében a kárpátaljai magyarság, nemzetiségi hovatartozása okán, ártatlan áldozata lett az elnyomásnak.

Az 1944. november 12-én keltezett 0036-os számú határozat, katonai parancs értelmében 1944. november 14-16 között a katonai parancsnokok nyilvántartásba vették mindazokat, akik a német és a magyar hadseregben szolgáltak. Egyúttal értesítették őket, hogy november 18-án kötelesek jelentkezni egy ideiglenes, háromnapos munkára (málenkij robot). A parancsban megfogalmazott kényszer, a világháborús szenvedéseknek véget vető „felszabadító” erőkbe vetett kezdeti részleges bizalom, a jól álcázott félrevezetés miatt alacsony volt az ellenállás, sokan önként jelentkeztek, hogy vegyenek részt a romeltakarításban, a valóban szükségesnek ítélt munkálatokban.  Az önként jelentkezőket vagy az erőszakkal összefogdosottakat, a hadköteles aktív férfiakat, polgári személyeket, sőt az előírt létszám teljesítése végett még nőket is, menetoszlopokban a hadifoglyok számára létesített lágerekbe hurcolták. A valóságban a szovjet fegyveres szervek kényszermunkára gyűjtötték össze az embereket, ami, áthallása alapjá, málenkij robot (kis munka) néven került a magyarság köztudatába, mivel csupán néhány napos munkával hitegették őket. Ekkor jött létre Szolyván a legismertebb és legnagyobb, a 2. sz. gyűjtőtábor, ahol 15–20 ezer embert helyeztek el, mielőtt a Szovjetunió távoli kényszermunkatáboraiba küldték őket. A szolyvai internáltak körében igen magas volt a halandóság az alultápláltság és a hiányos higiénés viszonyok, járványok miatt.

A kárpátaljai magyarság számára az elhurcoltatás egyúttal etnikai tisztogatást jelentett, és előkészítette a terület Szovjetunióhoz való csatolását. A szavazópolgárok jelentős részének kényszerű távolmaradása vagy megfélemlítése, a helyi magyar vezetők politikai meghurcolása nagyban elősegítette a szovjet célok megvalósítását. A történészek szerint Kárpátaljáról mintegy negyvenezer magyart vittek el málenkij robotra, többségüket a szolyvai gyűjtőtáborból. A GULAG-GUPVI táborok egyszerre szolgálták az ingyenes munkaerő biztosítását a szocializmus építéséhez, valamint a politikailag megbízhatatlan elemek semlegesítését, átnevelését.

A szovjet hadifogságba, majd kényszermunkára került meghurcoltakról, különösen a málenkij robot áldozatairól nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben. Csak a rendszerváltás után jött el az idő megemlékezni a világtörténelem eme szomorú fejezetére. 1994. november 27-én került sor a Szolyvai Emlékpark és azon belül a Siratófal avatóünnepségére, majd tíz évvel később a falra felszerelt 120 magyarlakta település emléktábláinak - a táblákon több mint 5500 mártír neve - felavatására. A kegyeleti emlékhely az 1944/45-ben felállított szovjet láger temetőjének helyén található, ahol internált magyar és német honvédek és civilek nyugszanak.

Miközben a szolyvai gyűjtőtáborban elpusztult, vagy onnan szovjet kényszermunkatáborokba küldött áldozatokról emlékezünk meg, a magyar lakosságnak és bárhol élő bármely nemzetiségűeknek kényszermunkára kényszerítésének is emléket állítunk. A szovjet kényszermunkatáborokban több millió külföldi fordult meg. Legnagyobb számban japánok, németek és magyarok, de rajtuk kívül lengyelek, románok és még számos, húszegynéhány nemzet tagjai. A Szovjetunió a Közép-Európa felett aratott katonai győzelmét arra használta fel, hogy a legyőzött népek lakosságát tömegesen rabszolgamunkára hurcolja, majd később politikai befolyása miatt hallgatásra kényszerítse. A győztes hatalmak bűnös hallgatása mellett a kényszermunkások a szocializmust építették. Általános gyakorlat szerint a szovjet haderő bárkit bárhonnan és bármikor közmunkára, annak ígérete helyett pedig kényszermunkára hurcolhatott. A gyanútlan emberek néhány napos „kis munka” helyett néhány éves rabszolgamunkára kerültek kegyetlen körülmények közé.

Pontosan nem lehet meghatározni sem az ártatlanul elhurcoltak, sem az elpusztult áldozatok számát. Az állandó éhezés, a kegyetlen munkakörülmények, a túlzsúfoltság, télen a kegyetlen hideg megtizedelte a munkatáborok lakóit. A szovjet és a német állampolgárok után a kényszermunkatáborok legtöbb áldozata magyar volt, mintegy kétezer munkatáborban szóródtak szét. Átlagosan egyharmaduk sohasem szabadult ki, nem élte túl a viszontagságokat; már a gyűjtőtáborokban, kiutazás közben vagy a kényszermunka során vesztette életét. Többségük jeltelenül és névtelenül szerepel, kisebb részük a szovjet nyilvántartásokba kerülve, máig feltáratlan tömegsírokban elhantolva. Ma már ki lehet és ki kell mondani: mintegy háromszázezer magyar meghurcolt halt meg a Szovjetunió lágereiben, összességében többen, mint a második világháború harcterein.

Az elmúlt évtizedben jelentős lépések történtek térségünkben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a Szovjetunióba ártatlanul elhurcoltakról. Az Európai Unió 2011-ben augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák (kommunizmus és fasizmus) áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, és érdekelt tagállamai számára lehetőséget nyújtott a megemlékezésre. A következő évben, 2012-ben a magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjaként nevezte meg. A málenkij robot legfontosabb gyűjtőtáborától, a Szolyvai Emlékparktól a kényszermunkások emléknapjáról való meg nem feledkezésig még számos emlékjel, visszaemlékezés, papíron és filmkockákon megelevenedő dokumentum bizonyítja, hogy az emlékezés új korszakát éljük.

Az egykori parancsokat kiadók és végrehajtók, a gyűjtőtáborok és lágerek parancsnokai és őrei ma már aligha élnek. Az áldozatok hozzátartozóinak, a nemzetnek azonban szent kötelessége az emlékezés. Magyar és nem magyar áldozatokra, kiemelten a málenkij robot legközvetlenebb elszenvedőire, a kárpátaljai magyarokra. Akik hosszú évtizedeken át, a totalitárius diktatúra epicentrumához közelebb élve, „legbelülről” szenvedték el a kommunizmus szörnyű következményeit. Akik a legnehezebb és legválságosabb népesedési és gazdasági kríziseken estek át napjainkig. Akik két és fél éve saját túlélésükért küzdenek egy háborút viselő országban, orosz és ukrán között örlődve, a megtartott vagy elhagyott szülőföldért vért vagy könnyeket áztatva.

“Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”

Dr. Ábrám Zoltán                    

Utólagos kiegészítés az EKOSZ történetéhez

Az EKOSZ fent közreadott történetének első fejezetéhez, az 1991. február 9-10-i megalakuláshoz kapcsolódóan érzem kötelességemnek az alábbi kiegészítést megtenni. A fent közölt anyagban nem esik szó Pordány László és neje, Csikós Mária szerepéről az akkori eseményekben. Az ezzel kapcsolatos információk csak 2020-ban jutottak el hozzám, melyeket a Sorsunkért címmel 2021-ben létrehozott, de ki nem adott folyóiratunk egyetlen, márciusi számában közölt, vonatkozó anyag tartalmazza. (Elérhető a web-lapunk főoldalán.) Az alábbiakban ezekből idézünk.

Portré

Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban – utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapítói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.

1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában. Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.

Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1989-es megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt.

Most, utólag kellett ráébrednem, hogy Pordány László és Csikós Mária neve, munkássága nem volt jelen lapunk akkori számaiban. . A hiba “a mi készülékünkben“ volt, „hozott anyaggal” dolgoztunk, ők meg sajnos nem jutottak el hozzánk.  Az EKOSZ történetének vonatkozó részeit pedig az Átalvetőben 2006-ban közölt dokumentumokból állítottuk össze, a rendelkezésünkre juttatott forrásanyagokból, konkrétan Szakács Attila részéről. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy 2021. évi megjelenésünk felkeltette figyelmüket és megajándékoztak minket “magukkal”.  

                                            (Kövesdy Pál,  2023  júniusának végén.)

Bakay Kornél:  Az európai emberek alkonya?   katt ide >>> Feherember_alkonya.docx

Korábban ezen honlapon egy megemlékezést írtam a Trianonban elvett legkisebb, de nem a legjelentéktelenebb terület  – Fiume  –  elcsatolás utáni sorsáról.

Most a világháborúban a fegyvertárs – Ausztria – számára juttatott magyar terület sorsáról írnék, ami nem olyan kalandos, mint Fiume 1918 utáni története. Az Ausztriának juttatott, egykoron magyar terület 1918 utáni története több szempontból is érdekes, példa nélküli a magyar történelemben.

Sokszor elmélázom: most volt 140 éve, hogy apai nagyapám ezen a területen született. Mi lett volna (buta kérdésfeltevés!), ha nagyapám megmaradt volna édesapja malomkövénél,és nem a nagybátyja (a család első – általam cinikusan és tréfásan mondva, utalva maga mérnökségére is – „flugosa”) példáját követve nem ment volna Budapestre, hogy Budapesten mérnökké képezze magát ….

Burgenland az elvett területek között egyedüli, amely a ’vasfüggöny’ jó oldalára sodródott a Jalta-i egyezmény után. Vajh’ mi lett volna, ha nem így történik Nyugat-Magyarország XX. századi története?  De a további elmélázásnak, álmodozásnak nincs értelme, talán foglalkozzunk, írjuk le inkább Burgenland mai történetét és nézzünk vissza a történelembe, milyen magyar emlékek maradtak meg, mi a nemzetiségi helyzet, stb. Mindezeket igyekeztem összefoglalni és ezeket az alábbiakban mellékelem. A közölt fényképek az internetről származnak, illetve saját felvételek.

Techet Károly :  (katt ide >> Burgenland.docx

Elcsatolt területeink 

Jó ideje motoszkál bennem, hogy írnom kéne a Trianonban elcsatolt területeinkről, történelmükről, sorsukról az elmúlt száz évben. Sajnos sok van belőlük, ha az országokat vesszük, akkor hat, ha a régiókat, akkor jóval több.

Egyelőre Fiuméről és Burgenlandról ejtenék szót. Az előbbit régi gyerekkori olvasmányaim miatt tisztelem, utóbbi az atyai nagyapám szülőhelye, ezért sok történetet, adatot ismerek.

Aztán szólni kellene ugye

• Felvidékről,
• Kárpátaljáról, benne a román Máramarosról
• Partiumról,
• a történelmi Erdélyről, benne a Székelyföldről
• a románoknak juttatott Bánságról

Nálam hivatottabb személyek feladata lenne mindez. Jómagam a továbbiakban szeretnék még a jugóknak juttatott Bánságról szólni, anyai, sváb nagymamám okán-jogán. Elmondanám még, hogy tiszteletben tartom a születésem előtt meghalt anyai nagyapám székelységét. Sváb nagyanyám mondotta volt, hogy az unokák közül bennem ragadt meg a székelység a legjobban. Ezért mondhattam magamról Németországban, hogy 25 %-ban székely, 75 %-ban német vagyok, de mindig hozzátettem: aber die Reihenfolge ist wichtig! (De az az ország a fontos, ahonnan származunk. A szerk.)

Álljon itt tehát „fiumés” írásom, az olvasó iránti szeretettel, megbecsüléssel,                   Techet Károly

          Trianon – Emlékezzünk az elcsatolt területekről  

Fiume

Lassan 2 éve, hogy megemlékeztünk Trianon 100 éves, szomorú évfordulójáról. Sokféle cikk, tanulmány jelent meg, ezek sokszor egymásnak is ellentmondanak. Sajnos nem alakult ki Trianon kapcsán közmegegyezés.

Talán nem pesszimizmus, hanem realizmus, ha előrenézés helyett visszanézünk az elmúlt 102 év fejleményeire. Hogy maradtak-e magyar emlékek, magyar hatások és emlékezet az egyes elszakított területeken?

Az egyik, különösen érdekes elszakított terület, ahol a Monarchia összeomlásakor a magyarság létszáma kicsiny volt: Fiume (ma Rijeka). Az eredeti hivatalos Fiume nevet – mely olasz – a sajtóban, és különösen az idegenforgalmi kiadványokban gyakran a mai hivatalos horvát elnevezéssel használják: Rijeka. Most nézzünk vissza Fiume elmúlt 100 éves történelmére.

A Monarchia idejében a magyar progresszió célpontja volt Fiume, mely hatalmas fejlődést hozott. A magyar kormány által felvett hitelekből felépült a kikötő, új ipari üzemek (hajó-, torpedógyár, olajfinomító, stb. Megjegyzendő, hogy a torpedó feltalálója egy Fiume-i olasz, Giovanni Biagio Luppis fregattkapitány. Lásd: https://www.origo.hu/tudomany/20150111-140-eve-hunyt-el-luppis-janos-a-torpedo-feltalaloja.html). Hosszú ideig a Monarchia haditengerészete biztosította sok középhatalom haditengerészete számára a torpedókat.) A lakosság száma 1880-ban még csak 21.000 volt, 30 évvel később a hatalmas fejlődés eredményeképpen a lakosság létszáma 130 %-kal növekedett. Sajnos egy szomorú tényt is meg kell említenünk: innen indultak hajók az Új Világba – Amerikába – a kivándorlókkal.

Trianon után Fiumének kalandos történelem jutott, Kárpátalja mellett a Fiume felett cserélt legtöbbször gazdát az elmúlt 100 évben:

·        igen rövid délszláv megszállás,

·        önálló városállam,

·        olasz megszállás és hatalomátvétel,

·        náci megszállás (1943-45),

·        Jugoszlávia (1945-1991)

·        majd önálló horvát állam (1991-től).

1.  Fontosabb földrajzi, lakossági adatok és Fiume ismert magyar szülöttei:

a.     Az elcsatolt terület igen kicsiny volt, mindössze 21 km². A lakosság 1910-ban 50 000 fő (az elcsatolt területek lakosságának 0,239 %-a). A magyar lakosság száma csupán kb. 7 000 fő (kikötői alkalmazottak, MÁV alkalmazottak, magyar közigazgatás, magyar oktatás, katonaság).

Összehasonlításul: 2011-ben a teljes lakosság: 129 000 fő volt.

b.     A lakosság nemzetiségi megoszlása:

1910-ban: 51% olasz, 25% horvát, 13% magyar.

Manapság a (II. világháború olasz kitelepítésekkel, jugoszláv polgárháború) a magyarság létszáma manapság már csak jelképes, 1 % alatti (főleg Vajdaságból származók). Az olaszok létszáma: 2 500- ra csökkent. A többiek délszláv anyanyelvűek.

c.      A személyek, akik a magyar történelemben, irodalomban játszottak szerepet, és akik Fiume szülöttei voltak:

·        Wartha Vince kémikus, akadémikus (sz. 1844),

·        Ödön von Horváth osztrák drámaíró (sz. 1901),

·        Kádár János (sz. 1912),

·        Vásárhelyi Miklós újságíró, a Nagy Imre perben elítélt újságíró (sz. 1917).

·        Csikszentmihályi Mihály pszichológus (sz. 1934).

Láthatjuk, hogy a kicsiny területe / lakossága ellenére Fiumében születtek ismert magyar személyiségek – még ha nem is mindenki pozitív szerepű a történelemben …

2. Fiume rövid története 1918 után

In medias res. Nemrég egy magyar politikusi megszólalás miatt (egy pohár vízben) horvát-magyar diplomáciai „vihar” alakult ki: „vajh’ volt-e valaha magyar tenger, tengerpart/ kikötő, melyet elvettek, és ahol lehetne önállóan fogadni a kőolajat.

A Magyar Nemzet szerint volt önálló kikötő (https://magyarnemzet.hu/belfold/2022/05/magyarsagkutato-intezet-tortenelmi-teny-hazanknak-volt-tengeri-kikotoje).

A Horvát Állami Levéltár szerint: nem volt önálló magyar kikötő (https://telex.hu/belfold/2022/05/11/horvat-leveltar-valasz-orban-viktornak-magyarorszagtol-elvett-tenger)

Talán helyesen tudunk válaszolni a felvetett problémára, ha visszamegyünk a horvát-magyar kiegyezés (1868) időpontjáig. Ekkor a magyar kormány 3, horvát és szerb többségű, de korábban magyar közigazgatás alatt álló szlavón vármegyét átadott Horvátországnak (mint a Magyar Királyságon belül nagy autonómiával rendelkező társországnak). Ennek fejében a magyarok elvárták volna, hogy Fiume de jure és de facto magyar közigazgatású legyen. Fiume átadásáról másképpen szól a ·        magyar nyelvű „Horvát-Magyar Kiegyezési törvény”, illetve ·        a horvát törvénykönyvbe becikkelyezett horvát nyelvű kiegyezési törvény. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezést a magyarok valóban módosították. Ferenc József a horvát-magyar kiegyezés magyar szövegét szentesítette, azaz Fiume elvileg magyar, de csak ideiglenesen, nem véglegesen. Hangsúlyozni kell, hogy a helyi többségi olaszok között sem fogadta el mindenki, hogy Fiume teljesen Magyarország része lenne. Az olaszok szemlélete szerint Fiume a Szent Korona harmadik országa (Magyarország és Horvátország mellett). Innen származik a fent említett cikkekben leírt horvát, ill. magyar felfogás közötti különbség: Fiume de facto 1868-1918 között magyar közigazgatás alatt volt (de jure: provizórium).  Mindezen jogi csűrés-csavarás közben háttérbe szorul, hogy a magyar időkben milyen példás nemzetiségi politika uralta Fiumét. És 1918 után, amikor Fiume  önálló állam volt, a magyar hivatalos nyelv volt, a horvát és az olasz mellett).

A. Honnan a Fiume iránti érdeklődésem? Még 1960-ban a Bp. XI. ker. Szabó Ervin Gyerekkönyvtárban rendeztek egy műveltségi versenyt a VII-VIII. osztályosok számára, és én, bár csak VI. osztályba jártam, beneveztem és megnyertem. Jutalomkönyvet kaptam, benne a „szép” szöveggel: „ … a felszabadulásunk 15-ik évfordulóján tartott művelődési versenyen elért  I. helyzéséért”. A jutalomkönyvkent kapott regény: Dékány András: „Matrózok, hajók, kapitányok”. Most a napokban örömmel vettem észre, hogy a gyerekkönyv megvan pdf-ben a net-en:  http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/dekany_andras-matrozok_hajok_kapitanyok.pdf.

62 év után elolvasom újra. A regény egy történetet ír le, hogy 1918 őszén egy 18 éves budapesti ifjú Fiúméba utazik, hogy az amúgy olasz nyelvű (kemény nemzetiségi elnyomás) magyar kereskedelmi hajózási akadémián tanuljon. Majd az összeomlás után más adriai történet kerekedik ki az ifjúsági regényből. A regénynek folytatása is volt – hát innen a Fiume iránti tiszteletem és érdeklődésem.

B. Az első világháború vége:

1918 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott, Olaszország, és a Szerbia vezetésével kialakult új délszláv királyság is magának igényelte Fiumét. Woodrow Wilson amerikai elnök, az 1919-es párizsi békekonferencia egyik befolyásos döntnöke ugyanakkor azt javasolta, hogy Fiume a közvetlen környékével együtt legyen „szabad állam”, s egyben a béke megőrzésére hivatott új nemzetközi szervezet, a Népszövetség székhelye. (!) Az egymást keresztező különböző elképzelések következtében hónapokra kaotikus helyzet alakult ki a városban.

Az 1918. október 23-án fellázadt horvát katonákat a magyar katonai erők még képesek voltak lefegyverezni, és a város teljes feldúlását megakadályozni. A magyar közigazgatás és rendfenntartó erők azonban október 28-án elhagyták a várost, és ezt követően a délszláv állam támogatását élvező Délszláv Nemzeti Bizottság és az Olasz Királyság segítségében reménykedő Olasz Nemzeti Tanács is magának követelte a főhatalmat (1918 októberében). A megalakult nemzeti tanácsok döntéseinek semmiféle nemzetközi jogi vagy politikai következménye nem lett.

A Olasz Nemzeti Tanács 1918. október 30-án bejelentette a város Olaszországhoz csatolását, amit a főtéren és környékén több ezer ember éljenzett meg. Ennek nyomatékaként november 17-én olasz csapatok érkeztek a városba.

A horvát lakosság és a városban tartózkodó horvát katonaság azonban másként képzelte el a jövőt, amiből többször keletkezett összetűzés. A nyugalom biztosítása érdekében néhány hét múlva brit és francia csapatok szálltak partra, s 1918 tavaszán Wilson elnök kijelentette: Fiume nem tartozhat Olaszországhoz. Az olasz békedelegáció, tiltakozásának jeleként, átmenetileg elhagyta a békekonferenciát.

C. Gabriele D’Annunzio tündöklése és bukása

Az egyre zavarosabb helyzetben Gabriele D’Annunzio (1863–1938), a századforduló egyik jelentős olasz költője és botrányhőse megpróbálta Olaszország javára billenteni a mérleget. Mintegy ezerfős szabadcsapatot szervezett, és önkéntesei élén 1919. szeptember 12-én bevonult a városba. Majd, az olasz lakosság támogatását élvezve, ismét bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.

Ez az állapot sem tartott azonban sokáig. Az olasz kormánnyal támadt viszálya miatt D’Annunzio 1920. szeptember 8-án kikiáltotta a fiumei önálló államot (Carnarói Olasz Kormányzóság, Reggenza Italiana del Carnaro), amelyet többen Mussolini későbbi fasiszta állama előképének tartanak.

D´Annunzio Fiumében a saját uralmát tudta kiépíteni, amit eleinte az olasz nyelvű polgárság is üdvözölt. De amikor az író számára 1920 elején világos lett, hogy egyedül maradt az akciójával, akkor radikalizálódott, és ez konfliktusokat szült a helyi olaszokkal is. A Rómától – és egyben a reálpolitikától – való távolodás jele volt, hogy D´Annunzio 1920 tavaszán egy ismert anarchistát kért fel egy új alkotmány kidolgozására. Ekkora Fiume nem csupán az olasz nacionalizmus, de sokkal inkább az európai minden oldali radikálisok kalandjává vált. Számos olasz futurista művész érkezett a városba,  és még azt is felajánlotta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság résztvevői Fiumébe meneküljenek. A városállam gazdasági helyzete is megromlott, ezért kalózkodásból tartották el magukat: hajókon ütöttek rajta és rabolták ki őket a Kvarneri-öbölben és az Adrián.

A Vatikán képviselője a városban visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „egy pogány kultúra újjászületése” zajlott Fiumében D´Annunzio politikai vezetésével, amiben „hedonizmus és esztéticizmus keveredett”. A hedonizmust nemcsak az jelentette, hogy a városban D´Annunzio még a kemény drogok használatát is megengedte, de számos művész eleve a ruházkodással is felhagyott, mert azt kispolgárinak gondolta.

A heteroszexualitás mellett D´Annunzio a homoszexualitás megélését is támogatta, korabeli beszámolók szerint főleg a katonái között fordult elő, hogy drogok hatása alatt, meztelenül, a város kellős közepén folytattak …….  Giovanni Comisso olasz író, aki szintén önkéntesként vett részt Fiume elfoglalásában, úgy emlékezett vissza az 1920-as évre, mint amikor „a szerelem határtalan volt”.

D´Annunzio eközben folytatta egyszerre nacionalista és antiklerikális politikáját. Főleg a katolikus egyházzal szemben lépett fel keményen, mert annak többsége horvát papokból állt. Fiumében a vallásosság inkább a paraszti hátterű horvátságra volt jellemző, már a magyar időkben is az olasz és a kicsiny magyar nyelvű polgárság szekuláris volt.

D´Annunzio a város „kapitányaként” is (így neveztette magát) megmaradt ’művészembernek’. Tevékenysége abban merült ki, hogy a helyi operából ellopott jelmezekben minden nap katonáival parádékat tartott az egykori Kormányzósági Palotánál, ahova ő költözött be szeretőivel. A napi díszszemléket több órás beszédekkel zárta. Ő vezette be a később a fasiszták által használt üvöltést: „Eia eia alalà” – ami amúgy nem jelent semmit, de ez vált a jelszavukká.

A mai napig vitatott, hogy mennyiben lehet D´Annunziót és fiumei kalandját az olasz fasizmus előfutárának tartani. Ami vitathatatlan, hogy Mussolini jóban volt vele, a terveiről tájékoztatta Mussolinit (bár Mussolini őt nem támogatta), és az író-költő militáns nacionalizmusa is egyértelműen fasisztoidnak tekinthető. D´Annunzio politikájában az expresszionizmus jegyei figyelhetőek meg, miközben az esztétika minden téren inkább fontosabb volt neki, mint a tényleges politikai taktika. Politikusnak csapnivaló, írónak pedig dagályos volt.

Azok, akik D´Annunzio fiumei kalandjának fasiszta jellegét tagadják, éppen arra mutatnak rá, hogy hívei között kommunisták, fasiszták egyaránt megtalálhatóak voltak. Ők főleg a fiumei kaland kicsapongó jellegét hangsúlyozzák. A D´Annunzio hagyatékát és emlékét őrző alapítvány liberál-fasiszta vezetője például úgy véli: D´Annunzio és csapata voltak „az igazi hatvannyolcasok”. Például amikor a római kormány 1919 végén kompromisszumra próbált jutni D´Annunzióval, az író-költő először népszavazásra bocsátotta azt, majd amikor Fiume lakosságának többsége igent mondott, egyszerűen érvénytelenítette az eredményt.

Véres karácsony. Zajlottak a diplomáciai háttértárgyalások. Az Egyesült Államok hathatós támogatásával ezek során a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elérte, hogy Olaszország végül lemondott a városról. Az ezt rögzítő rapallói egyezményt 1920. november 12-én írták alá, ennek értelmében Fiume és közvetlen környéke szabad állammá alakult, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország azonnal elismert. Nem így D’Annunzio, aki olyan mértékben elveszítette józan ítélőképességét, hogy hadat üzent (!)  Olaszországnak. D’Annunzió emberei közben raboltak és fosztogattak.

D’Annunzió – az 55 éves író – ekkora már az olasz irodalmi élet egyik fejedelmének számított, expresszionista-erotikus regényeivel, verseivel a mai napig a 19. század végének egyik legismertebb írója. Az első világháború kitörését militáns nacionalista megnyilvánulásokkal fogadta, a közvéleményre gyakorolt hatásával ő is hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország 1915 májusában hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Az anarchiának az olasz hadsereg vetett véget, amely december közepén szárazföldi és tengeri blokád alá vette a várost. 1920. december 24-én szó szerint kibombázta az olasz hadiflotta D´Annunziot a Kormányzósági Palotából, majd öt napig tartó harcban lemondatta, és embereivel együtt a város elhagyására kényszerítette. A sok halott és sebesült miatt a helyiek emlékezetében véres karácsonyként rögzült ez a néhány nap.  Úgy tűnt, hogy D’Annunzio távozásával a Fiumei Szabadállam megszilárdulása előtt nincs többé akadály.

1921 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek a függetlenségiek győzelmével végződtek. Mussolini 1922-es római hatalomra jutása azonban ismét új fordulatot adott az események folyásának. Az olasz fasiszták felújították igényüket Fiumére, és minden eszközzel a helyzet destabilizálására törekedtek. A viszálykodás végül az 1924-es római szerződéssel ért véget. Ennek értelmében Fiume nagy része mégiscsak Olaszország része lett, míg Sušak nevű keleti városrésze a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé.

D. Az igazi Fiumei Szabadállam

A városban, amely a rapallói szerződés értelmében hivatalosan önálló lett (Fiumei Szabadállam), a magyarul is jól beszélő, egykori budapesti országgyűlési képviselő, Riccardo Zanella vette át a hatalmat. Noha 1918-ban még ő is támogatta az Olaszországhoz való csatlakozást, 1920-ra ismét – mint a magyar időkben – a fiumei autonómia híve lett. Zanella eleve tagadta, hogy Fiumében olaszok vagy horvátok élnek – szerinte ugyanis ők mind a „fiumei nemzet” része, amely – hasonlóan a svájci nemzethez – többnyelvű. Ebben az időben a magyar, olasz és horvát hivatalos nyelv volt Fiumében!

Zanella uralmát azonban 1922-ben már tényleges fasiszták döntötték meg. Miután Mussolini hatalomra került Rómában, 1924-ben Fiumét hivatalosan is Olaszországhoz csatolták, ami a helyi horvát és szlovén nyelvű lakosság (triesztihez hasonló) üldözését hozta magával.

Amikor az önálló Fiuméről beszélünk, nagyon sokszor összemosódik

·        a D´Annunzio-féle állam – amelynek alapja az olasz irredentizmus volt – és

·        a Zanella-féle Szabadállam, amely viszont tényleg egy önálló Fiumét akart. (Az önálló Fiumének a ma a városhoz tartozó Sušak nem volt része, az ugyanis még a magyar időkben is Horvátország volt.)

Miközben az olasz jobboldalon D´Annunzio a mai napig legendás figura – Trieszt Forza Italiá-s polgármestere 2019-ben szobrot is emeltetett neki éppen a fiumei kaland évfordulójára (Rómában teret is elneveztek róla).

E. Fiume az olasz állam része

1924. március 26-án zárult le a Fiume város hovatartozása körül kialakult többéves vita, amelynek végén Olaszország annektálta az adriai kikötővárost. 1924 márciusának végén eltűnt Európa térképének egyik érdekes színfoltja, amelyet elfogadott például a francia és a brit nagyhatalom is. Fiume volt az első állam, mely elismerte a Szovjetuniót, kommunista pártja (a világon a legkisebb) részt vett a III. Internacionálén is. Fiume felosztása nem oldotta meg véglegesen a terület hovatartozásának kérdését, az kiújult a második világháború lezárása után. Ekkor azonban Olaszországnak nem csak Fiúméról, hanem az Isztriai-félszigetről is le kellett mondania Jugoszlávia javára. A város Rijeka néven a délszláv állam birtoka lett.

F. A II. világháború alatt és után

A második világháború utolsó két évében német csapatok szállták meg a várost és kikötőjét, amit a szövetségesek heves és visszatérő szőnyegbombázásokkal „honoráltak”, különös tekintettel a helyi kőolaj-finomítóra. Tito partizánjai 1945 tavaszán vonulnak be a városba, és minden korábbi szerződést semmisnek tekintve úgy döntenek, hogy Fiumének (bocsánat: Rijekának) a kommunista Jugoszláviában lesz a legjobb helye. Noha az egykori fiumei kormány még életben lévő tagjai a városállami múlt felelevenítését szorgalmazzák, senki nem veszi őket komolyan: az 1947-es párizsi békeszerződés a várost (az egész Isztriával együtt) végleg Jugoszláviához ítéli. Ennek egyenes következményeként a 70 ezer olasz anyanyelvű fiumeiből 60 ezren elhagyják a várost és Jugoszláviát. Az ilyen történet ismert a magyar történelemben:

·        Felvidéki magyarság száműzése

·        Kárpátaljáról ’málenkij robot’ keretében magyarok száműzése

·        Vajdasági magyarok lemészárlása, hazai és bánsági svábok kitelepítése.

Megjegyezném, hogy Olaszország az isztriai és fiumei olasz kitelepítések és atrocitások miatt sokáig blokkolta a horvát csatlakozást az EU-hoz.

G. Délszláv háborúk és hatásai

Az egységes délszláv állam széthullását követően a városban a horvát állami lobogót húzzák fel. Napjainkban Rijeka Horvátország legnagyobb kikötője, jelentős idegenforgalmi, kereskedelmi és haditengerészeti gócpont. Múltjára tekintettel, s talán horvát szomszédunk és barátunk érzékenységét sem sértve nyugodtan mondhatjuk, hogy tiszteletbeli magyar tengeri kikötő.

H. Fiume még nem feledte el a Monarchia szellemét

A horvát kikötőváros, Rijeka, avagy Fiume fő nevezetessége a korzón lévő óratorony. A tetejéről egykoron a várost 1919-ben megszálló Gabriele D’ Annunzio verte le a kétfejű sast, mert az általa gyűlölt Habsburg-múltra emlékeztette. A városban sem az olasz fasizmus, sem a német megszállás, sem a jugoszláv kommunizmus idején nem gondolt senki arra, hogy vissza kellene helyezni a szobrot az óratoronyra. Az elmúlt majd száz évben eleve jelentősen megváltozott az egykori magyar kikötő: a hajdan döntően olasz lakosságú polgárvárosból horvát többségű (kozmopolita) iparváros lett, a helyi olaszság nagyrészét 1945 után kitelepítette Tito Jugoszláviája. Ám teljesen nem felejtették el mégsem a fiumei múltat. A város a mai napig megőrizte multikulturális önazonosságát.

Pár éve létrejött egy helyi párt, a Fiuméért Lista, amelynek éppen a régi fiumei identitás erősítése a célja (a kétnyelvűséget ápolja, ezért hivatalos elnevezése: horvátul Lista za Rijeku; olaszul Lista per Fiume). A párt régi követelése, hogy a szimbolikus térben is egyre erősebben legyen jelen a régi Fiume emléke. Nem nosztalgiázó öregurakról van szó, a mozgalom többségét harmincéves fiatalemberek alkotják. Egy jelentős részük helyi olasz nyelvű családokból származik, de a párt nem kisebbségi szervezetként tekint magára. Szerintük ugyanis nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a regionális identitás a döntő. Legyen bármi is az anyanyelvük, ők elsősorban fiumeieknek érzik magukat. A párt székházában még a történelmi Magyarország címere is kinn van. Amikor ez a helyi párt Fiume magyar időbeli autonómiáját éltetik, a jövőről szólnak.

A mai Horvátországban mindent Zágrábban döntenek el. Amikor Fiume saját történelmét hangsúlyozza, a horvát nacionalizmussal és központosítással szemben próbálja magát meghatározni. Ruža Tomašić, az Európai Parlament szélsőjobboldali horvát tagja egyenesen azt jelentette ki, hogy „Rijeka nem horvát város, csak Horvátországban fekszik”. Ezt ő kritikának szánta ugyan, de a városban sokan egyetértenének vele.

Fiume a horvát függetlenség 1991-es kikiáltása óta szemben áll a horvát nacionalizmussal. A város egykori szocdem polgármestere farsangkor nemritkán Obelixnek öltözik, és nem csak az alkata miatt. Ezzel akarja kifejezni, hogy Fiume egyfajta „gall faluként” áll ellen a horvát nacionalizmusnak. A városi autonómia terén azonban ő sem tudott sokat elérni.

I. magyar emlékek Fiumében

Az elmúlt 100 év alatt kevés fiumei magyar emlék maradt meg. Rövid lista ezekről az emlékekről

·        A város 1870-1910 közötti építészete hasonlít a pesti Andrássy úton található házakhoz. A leghíresebb / legszebb épület: az Adria palota

A ’90-es években Hausmann Alajosról egy kis teret is elneveztek a belvárosban.

·        A fiumei pályaudvar épülete a MÁV szabványok szerint épült. Az épület másolata a füzesabonyi pályaudvar épülete

Az állomás épülete előtt egy régi MÁVAG gyártmányú mozdony látható (nem a legjobb állapotban). A Trianonban nemcsak a vasutakat, de a vasúti járműveket is elvették, ezért a mozdony „rendszáma” a királyi jugoszláv vasúti időkből származik.

·        Más, a magyar múltra emlékeztető épületek: a kormányzósági palota (kormányzó volt a magyar kormány képviselője: a ’főispán’), iskolaépületek, bíróság épülete, stb.

·        Persze meg kell emlékezni a Monarchia mérnöki teljesítményéről: a Fiuméba vezető vasút megépítéséről is. Amikor 1960-ban a Fiume tárgyú jutalomkönyvemet olvastam, mérnök nagyapám a Révai lexikonban található térképen mutatta meg a Monarchia mérnökeinek kb.140 évvel ezelőtti mérnöki bravúrját: a Sušak-i fakikötőhöz a vezető vasút nyomvonalát úgy oldották meg, hogy a tekintélyes szintkülönbséget egy csavarvonalú alagúttal küzdötték le.  (fénykép a Révai lexikonból).

·        Magyar felírat-maradványok

A kikötőben (zárt terület) és az egykori olasz-jugoszláv határfolyó mentén néhány régi kikötőbak megmaradt a történelem viharaiban ... A magyar feliratot nem köszörülték ki …

1965-ben még láttam magyar-olasznyelvű csatornafedelet (Nagyszebenben ebben az évezredben az ilyeneket eltávolították – Nagyszeben Európa kulturális fővárosa okán! )

J. Akarnak-e a helybéliek Magyarországhoz tartozni? - mellékelek egy rövid, kb. 8 perces videót erről:
https://youtu.be/XvEBVyC3I08             - érdemes megnézni!

Balabás István

MINT MEGSZEDETT SZŐLŐ ÚGY MARADTUNK.

Hétfőn kora délelőtt, az ablakomon bágyadt tej fehér tavaszi napfény áradt erőlködve befelé a szobámba, hol derült hol borult , a kandallóban már nem ropog a tűz. Majd később a Meszes felett vigasztaló bús süvítéssel nyargalt a szél.

A levegőben Zilah város galambjai verdesnek a Wesselényi szobor körül és az égbolton egy- egy felhő mögül felragyogott a nap.

Itt ezen a képen Zilah város egyik részlete látszódik a Református templom büszke tornya ami évszázadokon keresztül hirdeti az Isten dicsőségét. A háttérben a Szánuta és a Récsei szőlőhegy kezdete.

Régi dolgokról szeretnék én írni ami Zilahon történt, Zilah város panasz leveléről II. RÁKÓCZI GYÖRGY fejedelemhez 1658 november 15.

Sokan és sokszor mondják rég volt, de a régi történéseket a nagyapáink átadták a fiaiknak ,és azok is az utánuk jövőknek.

Mindenkinek meg van a maga története , mint én nekem, ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolódik valami, ami még nem is teljes és véletlenül sem egész, de mégis onnét messziről jön felénk. Mikor látom a két unokám Róbert és Levente arcát , és a szemük parázsa úgy izzik sokszor, még elevenen is éget, min a drága anyám kék bánatos szeme, de remélem hogy ezt a fényt a két unokám tovább viszi, de már nem bánatosan hanem mint csillag szemű boldog emberek. AZ Ő ÉLETÜK LEGYEN ÚJ HAJNAL ÉS ÖRÖMTELJES SZÉP KEZDET.

Ez a tűz lehet hogy elindult a kun őseim szeméből akik nagyon régen telepedtek le erre a tájra, vagy az 16o9-ben Balabás Pétőr ős apám vére csörgedezik még most is bennük.

Mint vitéz emberek mintha látnám az ábrándos szememmel , amikor kecskelábú székre gondosan elhelyezik az öltözéküket , mivel még akkor nem volt annyi ruha, ugyebár vigyázni kellett rája. A rég el nem feledett őseim nemes Ballabás János úr szőnyeget ajándékozott a Zilahi REF. TEMPLOMNAK, amit 18o3 -ban készítettek BÉCSBEN Augusztus 9 -dik napján. Ők még olyan emberek voltak akik szerettek adakozni az ÚR segedelmével.

De visszatérek én ahonnét indultam a Zilahi főbíró Tálos István levelére amit tanácsával és polgártársaival egyetemben írt II. Rákóczi Ferencnek.

,,Illusztriszime priceps,, kegyelmes urunk, elviselhetetlen és szenvedhetetlen bántódásunk miatt kényszerítettünk nagyságodhoz mint kegyelmes urunkhoz alázatosan folyamodnunk. Elhittük kegyelmes urunk hogy nem olyan véggel bocsátotta nagyságod szegény romlott helyünkben hadait ide Zilahra hogy teljességgel semminket se hagyják, így prédáljanak, sőt fenyítéseket , instruktiót adott elinkben. De sem az megharagudott Istennel, sem az nagyságod méltóságos kiadott kemény adictonával nem gondolják meg, hogy min megszedett szőlő , úgy maradtunk. Úgy vagyon, az mennybéli rajtunk könyörülő Istennek voltaképpen soha meg nem hálájuk úgy mint Dánielt, három társait az égő kemencében, úgy is mint is megtartsa így hallatlan rettenetes veszedelemben.

Mezőbeli takarmányunk pedig, gabonánk, mint a mezőn kinn lévén hogy az pogány ellenség elérkezett, egy hónapig nem is mertünk házunkhoz alá jönni , mezőkön veszett minden takarmányunk, gabonánk a ki marhánk az ellenségtől megmaradt, kiváltképpen sertés marhánk, elvesztegettük , szénánknak is csak valami aljasabb részét kaphattuk, javainkban felett sok kárt .vallottunk.

Házakat felvernek, a mire vagyon, s találják az szegénységnek, csak az testét s lelkét hagyják , asztagokat meg vonszanak, s csépelik, minden Istentelenséget cselekszenek, kapitányuk fenyítékén nem adnak semmit

Mi kegyelmes urunk , immár, el nem viselhetjük , immár is egynéhány lakós ember itt hagyta házát s elment , nem szenvedhette a sok erőszaktételt.

Könyörgünk alázatosan nagyságodnak mint természet szerint való kegyelmes urunknak, méltóztassék fejedelmes kegyelmességből azt a elviselhetetlen keserves bánásunkat megorvosolni és az irgalmatlan tryannus természetű hadat rólunk szállítassa máshová avagy kemény fenyítéseket adván nagyságod eleikben tartózanak meg a sok praedáláról , ne pusztítsanak el teljességgel.

Az ÚR ISTEN nagyságodat földön menyben érette megáldja.

              Dátum in oppido Zilah , die 15 novembris Anno 1658.

Szilágyság régi elnevezése versbe formálva.

   A Szilagj mondatik deakul Sylva,

   Deak nyelven esik Sylagj- Silvania,

   A Szilágjnak feje lehet az Zilah,

   Innét immár Erdély Transilvania.

   A só utiránya Zilahon keresztül versbe foglalva.

   Itt vagyon egj felől az sónak portusa,

   Zilarul Siborul hordják Margitára,

   Debrecentül Győrig liber az passusa,

   Ha Bécsig vontatik , egj arany az ára.

                                  Zilah. 2o22. o4.28