www.sorsunk.net

SZABÓ ISTVÁN :

Damjanich János levelét megírta

Negyvennégy csatában  parancsnokolt, mind a negyvennégyet megnyerte. És hivatalosan még mindig 44 éves volt, mikor  október hatodikán, Aradon ő is bitófára került. 1804. december 4-én született.

Hadvezérként - futballnyelven szólva - gyakran a 90. percben egyenlített és győzött.

Jó néhány dicsőítő jelzőt kellett elviselnie, mint „a szabadságharc oroszlánja”, vagy „a vadrác”, meg a „bátrak bátra”, vagy az akadémikusan hangzó „Semper Victor” (mindig győztes). Katonái egyszerűen úgy emlegették, hogy az Öreg, ő meg úgy tett, mintha ezt nem tudná, és legendás szakálla mögött elégedetten somolygott. Az öreg a régi magyar nyelvben nem csak vénembert jelentett, hanem azt is, hogy erős, nagy, hatalmas. Például: Öregisten, öregágyú, öregbalta.  Az Öreget hatalmas, csatazajt túlbömbölő hangerővel áldotta meg a természet. Hatalmas volt higgadtsága és hirtelen haragja is. Esetében e kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Az isaszegi csata golyózáporában hidegvérrel, szinte egykedvűen szivarozott, csak akkor kapta el a méreg, amikor oly kedvelt dohánytermékét kilőtték a kezéből. Nagytermetű, nagyevő, nagyivó és nagyszívű. Kossuth úgy beszélt róla, mint „kinek lépteivel a győzelem jár, s ki odalent a rácoknak ismeretes és méltán rettegett ostora.”

Erős volt a háborúban, erős az élcelődésben, iróniában és erős szemben a halállal.  Morcos-karcos humora mesterien oldotta az ütközetek előtti és alatti feszült pillanatokat.  Szolnoknál, a tavaszi hadjárat „nyitómérkőzésén” egy puskaport még nem szagolt zászlóalj hátrálni kezdett. Damjanich odalovagolt és elbődült: Nem erre van az ellenség, fiaim! A hátatok mögött. Mars vissza győzni!  És győztek. Itt történt az is, hogy egy cingár honvéd hátrafelé loholt. Az Öreg lovaglóostorával végigvágott rajta: Hát milyen magyar vagy te?!  Az anyád úristenit!  A legény megszégyenülten visszafordult, majd ő megmutatja... Megmutatta.  A csata után kitüntették.

Soha nem várt el alárendeltjeitől olyasmit, amit maga meg ne tett volna. Értette a magyar katona lelkét, aminek magva a példaadás, és nem csak az Előre, hanem az Utánam parancsszó is.

Szerb létére  egyik leghűségesebb bajnoka lett a magyarok hazájának. Megemlékezéseken szokták idézni szavait: „Én az elárvult szegény hazáért, e szabadságért vívó nemzetért tenni és ha kell, meghalni tudok.”

1849 januárjára rendet tett a Bánságban és a Bácskában, könyörtelenül  elpusztítva a Bécs által felbujtott szerb felkelők fészkeit. És ekkor levelet ír Kuzman Todorovicsnak, a lázadók vezérének, válaszul annak magyargyalázó kiáltványára. Vezérőrnagy a vezérőrnagynak, szerb a szerbnek üzen.

„Becskerek, 1849. január 17.Tábornok úrnak előző hó 21-én a szerb harcosokhoz intézett kiáltványa véletlenül hozzám is eljutott. Mint katona és mint ezen elárult ország polgára - melyért abból a szent meggyőződésből harcolok, hogy ügye igaz - kötelességem erre a kiáltványra a következő nyilatkozatot tenni.

Vitathatatlan: a vezér egyik legfőbb kötelessége, hogy olyan lelkesedéssel töltse el csapatait, amely a legnagyobb tettek végrehajtására is képessé teszi őket. Dicsőség és megbecsülés a legszebb célok. Ez méltó a becsületes harcoshoz. De egy amúgy is terhelt népet (mármint a szerbeket) igaztalan okokból ösztönözve pusztító harcra késztetni, ezt nem tűrheti a becsületes katona méltósága.”

Alább így folytatja: „Ön felszólítja a szerb nemzetet, hogy rázzák le magukról a magyar igát. Szomorú bizonyíték ez arra, hogy még intézményeit sem ismeri azon nemes nemzetnek, amely ellen ilyen éles beszédet tart. Ez hihetetlen fájdalommal tölt el, hisz ilyen és hasonló okok taszíthatnak ezreket szerencsétlenségbe. De most őszintén kérdem Öntől: élveztek-e valaha  Magyarországon a határőrvidékek (vagyis a szerbek, horvátok, románok) olyan szabadságot, mint amilyet nekik az előző évi országgyűlés megadott? Tábornok Úr, tegye kezét a szívére és mondja meg nekem: nem történnek-e a legméltatlanabb machinációk, hogy a népeket egymás elleni elkeseredett harcba kergessék?

Ön bennünket vádol, Tábornok Úr, hogy ölünk, gyújtogatunk és fosztogatunk, ugyanakkor ezt a keserű szükség hozta magával. És én, Tábornok Úr, aki szintén az Ön nemzetéből származom, én voltam az első, aki abba a szomorú helyzetbe került, hogy ezt kellett tennie. De minket ez a balsors csak ott ért, ahol ellenállásba ütköztünk, ahol megtámadtak bennünket, és ugyan mely nép volt valaha is kíméletes ilyen helyzetben? Vagy nem a szerb nemzet volt-e az, amelyik a legelképzelhetetlenebb szörnyűségeket elkezdte, amely minden emberi és népjogot elvetett és a legszörnyűbb borzalmakat követte el...s ezzel kikényszerítette a megtorlást.

Tábornok Úr, a vitéz, akinek elméje emelkedett és lelke nemes, soha nem nézi le ellenfelét, hiszen gyalázat lenne (számára), ha méltatlan ellenféllel állna szemben. De csak becsüljön minket Tábornok Úr csekélynek. Egy csapással akar minket megsemmisíteni, hogy nyom se maradjon utánunk. Ön ördögnek állítja be azt a nemzetet, amellyel időnként - az a megtiszteltetés érte, hogy - ellenfélként állhat szemben. Sajnálom, hogy azt a tiszteletet, melyet én az Ön személye iránt eddig tanúsítottam, ennyire megsérti.

Azt kívánom Önnek, hogy egyszer még, mint kis csapatom vezére egymással szemben állhassunk s ezt a kérdést csatában döntsük el.” Ennyit a levélből.

A lényeg világos. Határozottság, bátorság,  nagy szellem és erős jellem. Damjanich tulajdonképpen saját magát írta meg.

Halála percében is hű maradt Magyarországhoz, önmagához és humorához. Az akasztófa alatt láthatólag csak az bosszantotta, hogy nem maradt idő végigszívni kedvenc szivarját. Más nem. Nem  engedhette, hogy élete utolsó pillanatába belerondítsanak azok, akik őt sose győzték le.

*****************************************************************************************************


  A jelen, 2021. év az EKOSZ történetében a 30-ik, jubileumi évet jelenti: 1991. február 9-10: Szeged, az EKOSZ megalakulásának kimondása, 1991. szeptember 28-29, Győr: a tényleges, hivatalosként jegyzett megalakulás. A törvényes, bírósági bejegyzés a következő, 1992. év május 22-én történt a győri bíróságon.

Természetszerűen merül fel tehát e harminc év áttekintésének, a számvetésnek szükségessége: mit jelentett ez a szervezet nemzetünk életében, adott-e valami érdemlegeset a magyarságnak, kiemelten az erdélyi magyarságnak. A Magyarországon működő erdélyi szervezetek legtöbbjét összefogó szerveződésről van szó, a visszatekintő elemzésnek célja tehát magának az országos szervezet történetének és szerepének taglalása, az egyes tagszervezetek számvetése külön téma, feladat.

Nincs tudomásom arról, hogy érdemi lépések történtek volna ez ügyben.  Mint a szervezet 13 évig szolgált elnöke, azt követően pedig a tavalyi év végén történt lemondásomig t.b. elnöke, a szervezet lapjának, az Átalvetőnek 27 éven át főszerkesztője, kötelességemnek érzem, hogy közreadjam a rendelkezésemre álló ez irányú anyagokat. A visszatekintés az első 15 évet fogja át, melyek az Átalvetőben kerültek közlésre. A következő, a mai napig tartó 15 év történetét a lapban sorra közölt híradásokból, különféle anyagokból lehetne összeállítani, erre viszont nem rendelkezem semmilyen felhatalmazással (ellenkezőleg, méltatlanná lettem nyilvánítva és a tagszervezetek által - kettő kivételével – hallgatólagosan jóváhagyva.). Nincs viszont semmi akadálya annak, hogy ezt bárki más megtegye. *

            Jelen anyag közzétételére az egyetlen rendelkezésemre álló fórumot tudom felhasználni, a sorsunk-net weblapot. Itt nyílik lehetőség a minden bizonnyal létező, az EKOSZ-t, mint országos szervezetet illető hozzászólás, kiegészítés megtételére is, melynek örömmel adunk helyet.

            Egy utolsó megjegyzés: az EKOSZ története szorosan összefonódik az Átalvető történetével. A lap összefoglalását, ismertetését a legutóbbi időkig tartóan hatalmas munkával Spaller Árpád repertóriumában megtette, a kívülálló kritikai elemzés viszont mind a mai napig nem történt meg, nyilván korai is lenne. Ez a jövő feladata, lehetősége marad.

Utólag fedeztem fel, hogy az EKOSZ honlapján létezik egy rövid, töredékes felsorolás az EKOSZ keretében történt néhány eseményről, megvalósításról.

                                                                                  Kövesdy Pál

*********************************************************************************************************************************

                             Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének 15 éves története     I. rész


            Az 1980-as évek második felében Ceasuscu Romániájában nemcsak a gazdasági helyzet romlott drasztikusan, de a kommunista rendszer egyre inkább egyre inkább nacionalista diktatúrába torkollt, melynek fő jellemzőjévé vált a nemzetiségekkel, elsősorban a magyarokkal szembeni intolerancia. Egyébként a nacionalizmus, a mindenekfeletti nemzeti elkötelezettség nem volt új jelenség a román kommunisták körében. A mindenkori vezetők, az illegalitástól kezdődően –Gheorghiu Dejtől Ceausescuig – ellentétben a mindenkori magyarországi kommunistákkal – egy pillanatra sem felejtették el, hogy ők elsősorban románok, és csak másodsorban kommunisták. A magyarországi utódpárt megsértődött, amikor Orbán Viktor egy nyilvánvaló igazságot olvasott a fejükre, mely szerint a magyar baloldal, amikor lehetősége volt rá, mindig rárontott saját nemzetére. Ez történelmi tény, és szomorú, hogy kizárólag magyar sajátosság, ami nem lelhető fel egyetlen környező, volt kommunista ország esetében sem. A románok, ugyanúgy, mint a szerbek, szlovákok vagy ukránok, mindig ismerték és képviselték nemzetük érdekeit a kommunizmus idején is.

            Ami új a román kommunizmus utolsó évtizedeiben, az a leplezetlen nacionalista ideológia állampolitikai szintre emelése, a dákó-román elmélet magasztalása, a 2500 éves románság frazeológiájának hivatalos hirdetése.

            Ez a változás érezhetővé vált mind a politikai, mind a gazdasági-társadalmi élet minden területén. Sorozatban távolították el a magyarokat az államapparátusból, rendőrségből, a szekuritátéból, és általában minden jelentős pozícióból. Az élet minden területén érezhető nyomás óhatatlanul azt sugallta ill. bizonyította, hogy abban az országban, bármennyire tehetséges is, nincs esélye a felemelkedésre.

            Ilyen körülmények között érthető, hogy egyre több erdélyi magyarban merült fel a menekülés, a kivándorlás gondolata, főként akkor, ha az általános elnyomás sok esetben nyílt vagy burkolt fenyegetéssel párosult.

            Már 1987-től kezdődően emelkedett, majd 88-89-ben többszörösére ugrott a Magyarországon maradók, a zöldhatáron érkezők, ill. a hivatalos áttelepülők száma. Szegeden a különböző úton-módon érkező menekültek már 1988-tól a felsővárosi római katolikus plébánián találtak megértő és segítőkész fogadtatásra. Minden vasárnap az ősi templomban együtt vettünk részt az ünnepi szentmisén, melynek végén minden alkalommal meghatottan énekeltük a Székely Himnuszt, erdélyiek és szegediek együtt. Mondanom sem kell, hogy akkor még erős és általános volt az empátia velünk szemben, nagyon sok szeretetben és segítségben volt részünk.

            Vasárnap délutánonként az egyetem klubjában, a „JATE-klubban” találkoztunk, ismerkedtünk és ízlelgettük, mit is jelent végre szabadon beszélni. A kimerítő beszélgetések során hamarosan, még 1988-ban felmerült az önszerveződés gondolata. Végül megszületett a döntés, és b1988 szeptemberében, az országban elsőként, megalakult a Szegedi Erdélyi Kör. Ettől kezdve rendezettebbé vált a tevékenység, miközben folyamatosan nőtt a résztvevők, a tagok száma.

            Nemsokára újabb menekült-egyesületekről, erdélyi körök megalakulásáról jöttek hírek az ország más városaiból is, így Budapestről, Győrből, Debrecenből és más helységekből. Megpróbáltunk kapcsolatot teremteni a társ-szervezetekkel, de nagyon nehézkesen haladtunk, tájékozatlanok voltunk, ugyanakkor hiányoztak alapvető eszközeink, még telefonunk sem volt.

            1990-ben megpróbáltunk összehozni egy találkozót. Jómagam is részt vettem egy ilyen megbeszélésen Budapesten, de nem sikerült konkrét eredményt elérni. Végül 1990 telén döntöttünk: magunkra vállaljuk egy országos értekezlet megszervezését Szegeden. Kitűztük az időpontot: 1991. február 9-10. Meghívókat készítettünk, és és megküldtük minden általunk ismert erdélyi egyesületnek. Kemény hideggel és nagy hóval érkezett el a február 9. A rossz útviszonyok miatt sokan nem érkeztek meg, így például a salgótarjáni barátaink sem.

            A mostoha időjárási körülmények ellenére is megtelt a Victor Hugo utcai tisztiklub  nagyterme. A jelenlévők számbavételénél 15 3gyesületet illetve szerveződést regisztrálhattunk, mindeniket 2-3 küldött képviselt. Küldöttek érkeztek Esztergomból, Miskolcról, Békéscsabáról, Hódmezővásárhelyről, Győrből, Röszkéről, Kistelekről, Sándorfalváról, Ruzsáról, Debrecenből, Nyíregyházáról, Sopronból, Budapestről, ahonnan három erdélyi egyesület képviselői jöttek el. Népes küldöttséggel képviseltette magát a temesvári és a nagyváradi RMDSZ is.

            Az értekezlet munkálatait Gyulai Endre megyéspüspök üdvözlő szavai nyitották meg. A Szegedi Erdélyi Kör nevében elmondott vitaindító beszédemben javaslatot tettem arra vonatkozóan, hogy hogy ténylegesen működő fóruma, érdekképviseleti szerve legyen a mintegy 50 ezer erdélyi menekültnek, Erdélyi Körök Országos Szövetsége néven.

            Az értekezlet első napja a nagyszámú küldött és meghívott felszólalásával telt el, melyek a menekültek sokrétű problémáit, valamint az erdélyi helyzetet, Erdéllyel való kapcsolatunkat taglalták.

            Másnap, február 10-én, kiértékelve az előző nap vitáit, az értekezlet – miután több javaslat is felmerült az elnevezésre – egyhangúlag szavazta meg az Erdélyi Körök Országos Szövetségének (EKOSZ) megalakulását.

                                                                                                                                                              Szakács Attila

Részletek Szakács Attila vitaindító beszédéből:

         A Szegedi Erdély Kör vezetőségében több mint egy éve megfogalmaztuk az igényt, hogy a menekültsorsba kényszerített, Magyarországon élő erdélyieknek (és nem csak az erdélyieknek) legyen végre egy ténylegesen működő országos fóruma, hatékony képviseleti szerve, hogy tudjunk egymásról, állandó kapcsolatot tartsunk, segítsük egymást, ugyanakkor hasznára legyünk Magyarországnak, a magyar nemzetnek, és nem utolsó sorban otthon maradt testvéreinknek (…) Elgondolásunk szerint az erdélyi körök vagy csoportosulások között semmiféle különbségtételt vagy rangsorolást nem teszünk, sem taglétszámra, sem politikai orientációra tekintettel. Mindeniküket hozzátartozónak érezzük és szeretettel fogadjuk a megalakuló országos szövetség keretében, amelynek éppen az lesz a szerepe, hogy a különféle jellegű és felfogású csoportok véleményét, érdekeit kifejezze és egyeztesse.

            A továbbiakban arról szeretnék beszélni, mi (…) a tulajdonképpeni célunk.

  1. Elsősorban tisztázni saját helyzetünket. Ne mások magyarázzák és határozzák meg, kik miért vagyunk Magyarországon, (…) kijelentjük (…) mindannyian politikai menekülteknek tekintjük magunkat, akiket belekényszerítettek az egyáltalán nem irigylésre méltó menekültsorsba. Hangsúlyosan érvényes ez azokra, akik 1989. december 22-e előtt érkeztünk, de sajnos alkalmazni kell ezt azokra is, akik 1990 folyamán jöttek át. Azért sajnos, mert még mindig olyan helyzet van Romániában, ami menekülésre készteti az embereket. Annak ellenére, hogy itt vagyunk és egyelőre itt akarunk otthont teremteni, elszakíthatatlan szálakkal kötődünk szülőföldünkhöz, lelkünkben ég a hazatérés vágya (…) Ezért mondjuk Tamási Áron szavaival a határ mindkét oldalán élőknek: jussunkat ne vitassátok! E kettős kötődés feszültsége meghatározza, végigkíséri egész életünket. Enyhülést, megnyugvást csak a térség vágyva várt demokratikus átalakítása, a határok remélt átjárhatósága, az egyesült Európa megteremtésének távlata hozhat számunkra.
  2. Állást kell foglalnunk a beilleszkedés gondjaival kapcsolatosan. (…)  Arra kell törekednünk, hogy teljes jogú és szavú polgárai legyünk ennek az országnak. Semmiképpen nem akarunk másodrendű polgárok maradni; a kisebbségi sorsból bőven volt részünk (…) Mindenképpen lépéshátrányban vagyunk a magyarországiakkal szemben, gyakorlatilag az élet minden területén, nem utolsó sorban anyagi szempontból is. Ugyanakkor részt akarunk venni a politikai és gazdasági rendszerváltásban (…) Közöttünk sincs kevesebb vállalkozó szellemű ember, mint az átlagmagyarok között (…) Ehhez azonban anyagi alapra, tőkére van szükség, amivel nem rendelkezünk. Itt érződik igazán az említett lépéshátrány, amit kiegyenlíteni csak egy kedvezményes hitelkerettel, illetve alapítvánnyal lehetne, a most induló egzisztenciális hitel részeként.
  3. A Szülőföldünkkel, ill. Romániával való kapcsolatok kiépítése (…) Ez nem csak nekünk, hanem Magyarországnak, az erdélyi magyarságnak, de a román népnek is jól felfogott érdeke. Azt az egyöntetű véleményt alakítottuk ki, hogy a gazdasági kapcsolatok kiépítése jelenleg a legjárhatóbb út. Ez a terület, ami a legkevésbé vált ki különféle érzékenységeket vagy ellenszenvet (…) Kár volna nem kihasználni azt a helyzetismeretet és nyelvismeretet, amivel mi rendelkezünk ebben a térségben.
  4. Egyértelműen hitet teszünk a demokratikus átalakulás mellett, a kommunista uralmi rendszer maradványainak felszámolásáért, egy európai jogrendszer megvalósításáért. Határozottan keresztény, nemzeti alapon állunk. Sajátos helyzetünkből adódóan is össznemzeti érdekek szempontjából tekintjük az ország jelenlegi átalakulását, ezért támogatunk minden kezdeményezést, mely a borúlátó, lefegyverző felfogásokkal szemben az optimista jövőbe tekintésre, a nemzet alapvető érdekeit szolgáló összefogásra szólít fel. Ezért üdvözöljük és támogatjuk (…) a Nemzeti Alapítványt. Nem örülünk annak, hogy a magyar sajtó agyonhallgatja ezt a nagy horderejű kezdeményezést (…), nem értünk egyet azzal a bátortalan tapogatózással és pesszimizmussal, amellyel a világkiállítás kérdését kezelik… az esemény új lendületet adhat az ország gazdasági fejlődésének is.

Általában véve, minden nehézség ellenére, hittel hiszem, hogy a magyarság elindult a felemelkedés útján (…) Most összefogásra és nem utolsósorban áldozatvállalásra van szükség (…), nehéz körülményein ellenére sem akarjuk kivonni magunkat az ország gondjaiból, vállaljuk a ránk háruló terheket. Reméljük, hogy a Magyarországon otthonra találó erdélyiek (…) frissítő, erősítő hatással lesznek a reményt vesztett és számában vészesen fogyatkozó magyarságra. A létrehozandó országos szövetségnek semmiképpen nem az a célja, hogy újabb gondokat okozzon Magyarországnak, a magyar kormánynak. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy hathatós segítséget nyújthatunk a magyar hatóságoknak a menekültüggyel kapcsolatos kérdések kezelésében, a szomszéd országokkal, ill. az ott élő magyarokkal való kapcsolattartásban.

Befejezésül azt szeretném kérni minden erdélyi kőrtől, minden sorstársunktól, ápoljuk közösen az együvé tartozás érzését, segítsük egymást kölcsönösen, nyújtsunk egymásnak erkölcsi támaszt. Tegyünk meg mindent, hogy az Erdélyi Körök Országos Szövetsége igazi képviseleti szerve legyen minden sorstársunknak.

                                                         

                                                                       (Szeged, 1991. február 9.)

(Forrás: Átalvető, 2006. március, 57. szám.)


Az EKOSZ története

II. rész

         Az 1991. február 9-10-én megtartott országos értekezlet és az EKOSZ megalakulása meglepő mértékben felkeltette mind a közszolgálati TV, mind az írott sajtó figyelmét, határon belül ugyanúgy, mint Erdélyben: MTI, Romániai Magyar Szó, Délmagyarország, stb. Utóbbi pl. idézi Gyulai Endre megyéspüspök köszöntőjét, aki az áttelepültek hatását a szervátültetések frissítő, erősítő hatásához hasonlította, és kiemeli, hogy a 14 magyarországi város küldöttei kimondták az EKOSZ megalakulását. A Romániai Magyar Szó pedig a megalakult EKOSZ elfogadott állásfoglalásaiból a következőket emeli ki: elvi állásfoglalás az EKOSZ szerepéről és céljairól, állásfoglalás vagyonjogi kérdésekben, részesedési kérelem az egzisztenciaalapból, a Magyarországon tanuló erdélyi fiatalok problémáinak felkarolása, a kolozsvári konzulátus megnyitásának szorgalmazása, a honosítási illeték mérséklésének kérelme, tiltakozás az RTV magyar nyelvű adásainak megnyirbálása ellen. Hangsúlyosan szerepel: az EKOSZ tagjai elszakíthatatlan szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz, és nem zárják ki a hazatérés lehetőségét.

            Összértékelésünkben, önbizalmunk erősödésében és nem utolsósorban szervezeti konszolidációnkban mindenképpen határkövet jelentett e dátum. Mivel az EK OSZ megalakulásakor az országos értekezlet döntése értelmében a Szövetség ügyvezetését is a Szegedi Erdélyi Kör vállalta magára, ezért az alábbiakban kissé bővebben szólnék a Szegedi Erdélyi Kör tevékenységéről azokban az években.

            Számos sorstársunk, aki eddig rosszul értelmezett óvatosságból vagy szerénységből távol maradt egyesületeinktől, most érdeklődéssel fordult felénk. Látványosan megnőtt taglétszámunk, és egyre több segítőkész emberre találtunk. Vasárnaponként zsúfolásig megtelt Szegeden a római körúti MDF székház nagyterme. Egy több nagysikerű rendezvényre került sor, számos kiránduláson ismerkedtünk kis-új hazánk nevezetességeivel. Nem hiányoztunk az Ópusztaszeri Emlékpark rendezvényeiről, de nemzeti ünnepeinken, a koszorúzásokon is rendszeresen képviseltettük magunkat. A Tisza-parti városban mindenki ismerte és elfogadta az erdélyi kört.

            Még 1989-ben rátaláltunk a Belvárosi Temetőben Mihalik Kálmánnak, a Székely Himnusz zeneszerzőjének sírjára, és elhatároztuk emlékének ápolását. 1992. február 3-án létrehoztuk a Mihalik Kálmán Alapítványt, kettős céllal: méltó síremlék állítása a 70 évvel előttünk ugyanazt a menekültsorsot megélt testvérünknek, és tehetséges erdélyi fiatalok tanulmányainak anyagi támogatása. Meggyőződéssel vallottuk: Mihalik Kálmán emlékéhez akkor leszünk méltóak, ha a jövőbe tekintünk; a magyar ifjúság lelki és szellemi gazdagodását segítjük elő, hisz életerős ifjúság nélkül, gyermekek nélkül, népes családok nélkül nincs magyar jövő.

            Nem kevés gondot és utánjárást igényelt a síremlékhez szükséges anyagi alap előteremtése, majd kopjafa, ill. a teljes síremlék elkészítése. Végül is minden elkészült a zeneszerző halálának 71. évfordulójára, 1993. szeptember 6-ra, amikor sor került az ünnepélyes avatásra és felszentelésre, ezen meghívottként már Dr. Búzás Gábor, az EKOSZ rövidesen megválasztandó elnöke is részt vett.  Ma sem tudnék mást és jobbat mondani, mint akkor az avatáson: „…Jogos az örömünk, hiszen 71 év után végre méltó síremlék áll a Székely Himnusz zeneszerzőjének sírhantja fölött, annak az erdélyi menekültnek nyughelyénél, akinek mindössze 26 évet adott a sors, de akinek ez a rövid, Petőfi életéhez fogható idő is elegendő volt arra, hogy maradandót alkosson” A magyarellenes román diktatúra éveiben a Székely Himnusz jelentette a reményt az erdélyi magyarságnak. A vigaszt, a kitartást, az ellenállást jelentette e dallam, melyért súlyos börténévekkel fizetett az akkori hatalom.

            Az 1992-93-as évek mindenképpen a legeredményesebb időszakot jelnetették a Szegedi Erdélyi Kör életében.  Mihalik Alapítvány létrehozása, a zeneszerző emlékének ápolása mellett erre az időszakra esik egy magyar-román vállalkozói találkozó megszervezése, melyen 34 erdélyi cég  ill. vállalkozó képviseltette magát Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Aradról, Gyergyószentmiklósról, , Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről és Brassóból. A magyarországi résztvevők elsősorban Szegedről és a dél-magyarországi régióból jöttek, de részt vettek Budapestről és az ország más részeiből is.

            1993-ben merült fel egyesületünknek azon igénye, hogy saját székhelye legyen, és kilépjünk az M DF gyámkodása alól. Még élt az empátia irányunkban. Ennek köszönhető, hogy a Kálvária sugárúti Bibliotéka Könyvtár és annak vezetője, Dr. Novák Ákos felajánlása nyomán végre saját otthonra leltünk. Ugyanis a szocialista gazdálkodás nyomán lerobbant állapotú, de patinás épület nagytermét rendelkezésünkre bocsátották. Nagy lelkesedéssel és tenni akarással láttak hozzá tagjaink a munkához, egyszerre sok lett a mindenhez értő székely kéz, a szükséges alapanyagok is előkerültek, és 1994 októberében készen volt az erdélyi kör elegáns új székhelye. Az október 21-i avatáson részt vettek a város vezetői, neves személyiségei, társegyesületeink közül pedig a legközelebbiek, a Mezőberényi Erdélyi Kör tagjai.

            A Szövetség ügyvezetését a Szegedi Erdélyi Kör addig vállalta, amíg sor kerül a következő összejövetelre. Végül is debreceni Hajdú-Bihari Erdélyi Egyesület vállalkozott rá, hogy megszervezi és házigazdája lesz a II. országos értekezletnek. Április első napjaiban megérkezett a debreceniek levele, Dr. Bazsa György elnök aláírásával, melyben értesítenek nevezett értekezlet összehívásáról 1991. május 4-5. napokra, az alábbi tervezett programmal:

-aktuális feladatok  az érdekképviselet megszervezésében

-az otthonteremtés elősegítésének lehetőségei

-szervezeti kérdések.

            Válaszlevelünkben közöltük, részt veszünk a találkozón, Dr. Horváth István Károlyné, Pataki Sándor és Szakács Attila révén. Egyben javasoltuk kiegészíteni a programot a következő ponttal: „Gazdasági vállalkozások kezdeményezése és kiépítése az EK OSZ keretében.”

            A megbeszélések végül is nem hoztak áttörést, annak ellenére, hogy jelen volt a köztársasági megbíz ott is, aki megpróbált útmutatást nyújtani saját problémáinkban. Az értekezlet elsőrendű feladatként tűzte ki a Szövetség hivatalos bejegyzésének azonnali elindítását.

       Mindezekkel egyidőben az EKOSZ mint szövetség, vele együtt az összetartozás eszméje egyre erősödött, olyannyira, hogy a váratlanul fellendülő Győri Erdélyi Kör elvállalta a Szövetség III. országos értekezletének megszervezését.                                                                                                              

                                                                                              Szakács Attila

(Forrás: Átalvető, 2006. június, 58. szám.)

           

Az EKOSZ története

III. rész

Az 1991. február 9-10-én Szegedre összehívott első, majd ugyanazon év május 4-5-i debreceni, második országos értekezleten egyértelművé vált annak a szükségessége, hogy egy közös, irányító szervezet fogja össze az országban sorra alakuló erdélyi körök tevékenységét, közös irányvonalat és feladatokat szabjon ki, és képviselje ezt a közösséget mind bel -, mind a külföld felé. A szándék mögött kimondva-kimondatlanul ott állt az áttelepülők sokasodó problémáinak megoldási igénye is, a rengeteg személyes, hivatali és egyéni probléma terhe, a remény az állampolgárság elnyerésének gyorsítására, a rászorulók megsegítésére (munka, lakás, letelepedés, továbbtanulás, nyugdíj stb.) A politikum részéről nagyfokú empátia és segítőkészség kísérte e szándékot, mindenekelőtt Dr. Szűrös Mátyás személyében, aki elsőként vett részt e rendezvényeken és tett javaslatot az EKOSZ létrehozására. A szándék teát megvolt, fent jelzett fórumok ki is mondták a megalakulást, viszont a hivatalos lépések elmaradtak. Ezt a mulasztást volt hivatott pótolni és a végső lépést megtenni az Erdélyi Körök 1991. szeptember 28-29-én Győrben, a TESZ-székházban megtartott III. Országos találkozója. Ennek megszervezésében a Győri Erdélyi Kör, annak elnöke, Horváth László vállalt szerepet, a résztvevők - tehát az alapítók a következők voltak: Győri erdélyi Kör, Hajdú-Bihari Erdélyi Egyesület, Püspökladányi Erdélyi Egyesület, Szegedi Erdélyi Kör, Salgótarjáni Erdélyi Kör, Pécsi erdélyi Fiatalok Klubja, Soproni Erdélyi Kör, Kisteleki Erdélyi Kör, Erdélyi Magyarok Egyesülete (Budapest), Nagykunsági erdélyi Szövetség.  A hozzászólók ismételten kihangsúlyozták az EKOSZ létének fontosságát, kimondták annak megalakulását és megválasztották az elnökséget: Dr. Búzás Gábor elnök, Spaller Árpád alelnök, Dr. Lendvay Csaba, Szakács Attila és Bandi András tagok. Az éjjel kidolgozott ideiglenes alapszabályt másnap, szeptember 29-én fogadták el. A gyűlés dokumentumai alapján a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 1992. május 22-én kelt végzésében elrendelte az EKOSZ nyilvántartásba vételét, a végzés 1992. június 10-én emelkedett jogerőre.

A Szövetség megalakulását szerteágazó tájékozódás, érdeklődés, a minisztériumok egy-egy üggyel kapcsolatos véleményének megismerése, számos probléma tisztázása előzte meg, amiben Dr. Búzás Gábor vezetésével egész munkacsoport vett részt. Búzás Gábor „Két tűz között” c. dolgozata is ezt a célt szolgálta. Több minisztériumnak, képviselőnek, hivatalnak elküldte, ahol azt áttanulmányozták, válaszoltak és egyetértettek azzal a megállapítással, hogy „a határokon kívüli, és onnan jött magyar épp olyan szerves egyede a magyarságnak, mint akik itt születtek”.

Az elnök, Dr. Búzás Gábor mindenre figyel, ami az erdélyi magyarsággal kapcsolatos. A munka nem könnyű. Állandó levelezésben áll az országgyűlési képviselőkkel, a miniszterelnököt és a köztársasági elnököt is megszólítja, ha szükséges, Dr. Habsburg Ottó is figyeli munkáját, megkereséseire mindig válaszol. A TV adásait is figyeli, ha erdélyi probléma merülne fel és azonnal reagál rájuk. A Magyarok Világszövetségének akkori elnöke, Csoóri Sándor is tájékoztatást kap a Szövetség megalakulásáról, munkájáról és feladatairól. Folyamatosan keresi a támogatókat a vállalatoknál és intézményeknél, hogy anyagi támogatást biztosítson a folyamatos munkához.

1992 őszén került kiadásra az EKOSZ Értesítő 1. száma, amivel régi igény, egy saját kiadvány létrehozása valósult meg. Ez az eddiginél is szélesebb körben ad ismertetést az EKOSZ. feladatairól, munkájáról, kezdi bemutatni a tagszervezeteket és beszámol a fontosabb eseményekről, rendezvényekről, évfordulókról. Szerkesztője Illés Ferenc, felelős kiadója az EKOSZ elnöke. A lap anyagi hátterének biztosítása nagyon nehézkesen alakult, adományok, tagdíjak, nemegyszer saját zsebből történő kifizetések tették lehetővé a kiadást és postázást. 1993 decemberéig jelent meg időszakosan összesen 7 szám, miközben feladatait a Szekszárdon megjelenő, az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének (EMTE) lapja, az Átalvető kezdi átvenni fokozatosan. A lap 2004. szeptemberi számában felhívást tesz közzé, miszerint, „mivel az EKOSZ Híradó további megjelenése kilátástalan, továbbra is az Átalvető marad a körök egyetlen fóruma”, és várja részükről a híreket, írásokat, valamint az anyagi támogatást.  

1992. október 3-4-én Pécs adott otthont az EKOSZ küldöttgyűlésének, összesen immár 14 tagszervezet részvételével. Itt kapcsolódott be először az EKOSZ munkájába az EMTE is, melyet Orbán László elnök és Dr. Kövesdy Pál elnökségi tag (a következő héten immár EMTE-elnök) képviselt. A találkozón került kidolgozásra egy átfogóbb közös program, az országos média részletes tájékoztatást adott az eseményről.

1993 februárjában volt Dr. Habsburg Ottó látogatása Győrben, aki ott találkozott Tempfli József nagyváradi püspök úrral, és más meghívott vendéggel.

1993. április 24-25-én Sopronban „Keressük Egymást” címen tartott konferenciát az EKOSZ, ahova meghívást kaptak az ország különböző nézeteket valló vezetői, pártjai. Az EKOSZ, személyesen Búzás Gábor elnök nagy sikerének mondható, hogy sikerült egy asztalhoz ültetni a már akkor éles ellentétben álló politikai pártok képviselőit, hogy ezzel is jelezze: tudunk együtt és egymásért dolgozni. A Zárónyilatkozat aktuális, erdélyi magyarokat érintő kérdésekben foglalt állást. Úgy a pécsi, mint a soproni rendezvény megtartásához szükséges anyagi alapot a „Szerencsejáték Rt” az EKOSZ elnökének kérésére biztosította.

A Konferencia után azonnal, sok munkával elkezdődött a még ez évben megtartandó Erdélyi Orvosok és Gyógyszerészek Országos találkozója, amire 1993. október 16-án került sor Győrben, mintegy 850 orvos és gyógyszerész részvételével, a marosvásárhelyi alma mater számos volt vagy még aktív professzorának jelenlétében. A találkozó helyét és időpontját a TV akkori elnökével, Hankiss Elemérrel egyeztetve naponta többször sugározták, ami nagy segítséget jelentett az ország különböző részeiből induló résztvevőknek.

Említésre méltó az a kapcsolat, amit az EKOSZ elnöke Tabajdi Csaba országgyűlési képviselővel a magyarság érdekeinek érvényesítése céljából alakított ki, közös megbeszélések és levelezések során.

Az 1992. évben az illetékes parlamenti bizottság semmilyen támogatást nem szavazott meg az EKOSZ részére. A mellőzést kudarcként megélve Dr. Búzás Gábor elnöki megbízásáról való lemondását tervezte, de belátta ennek lehetséges hátrányos következményeit.

Ekkoriban történt, hogy a Magyarok Világszövetségének megbízottja felkereste Győr város vezetőit, kérve segítségüket az MVSZ győri szervezetének megalakításához. Az új szervezet – az MVSZ Kisalföldi társasága - vezetésére Dr. Búzás Gábort találták legalkalmasabbnak, amit ő el is fogadott, de ami jelentős pluszmunkát, elfoglaltságot jelentett számára.

Az 1993. év vége a következő év tavaszán sorra kerülő parlamenti választások jegyében telt. Ez lett a központi témája az 1993. december 4-5-i EKOSZ tisztújító közgyűlésének is, melynek Debrecen volt a házigazdája. Itt jelentette be Dr. Búzás Gábor, hogy lemond elnöki funkciójáról, miután képviselőjelöltséget szándékozik vállalni. Úgy érezte, az áttelepültek problémáinak ezzel tudna hatékonyabb képviseletet biztosítani. A politika mocsarába történő ezen „kiruccanás” rávilágított arra, hogy tiszta szándékaink, eszmei értékeink hatástalanok maradnak ott, ahol a durva realitások, az anyagiak, a potenciális szavazók száma a döntő. Az történt, hogy a Pozsgai Imre által vezetett új párt listáján a beígért helyről Búzás Gábort jóval hátrább, esélytelen helyre sorolták, aminek következtében ő természetesen lemondott a jelölésről. Debrecenben az EKOSZ tehát kényszerűségből új elnököt és elnökséget választott, az új elnök Körmendiné Lakatos Mária lett, a Győri Erdélyi Kör egyik aktív tagja.  Alelnök Szakács Attila, Szeged, az elnökség további tagjai: Bandi András - Pécs, Helmeczy József - Debrecen, Dr. Kövesdy Pál - Szekszárd, Péter István  -Sopron, Valiskó Ferenc – Salgótarján. A közgyűlés Dr. Búzás Gábort tiszteletbeli elnöknek választotta, ezt a címet ő a mai napig birtokolja. A tisztség nem kötelezte volna őt aktív munkára, ennek dacára a Szövetségnek talán a leglelkesebb munkatársa maradt, a későbbi elnöknek legmegbízhatóbb segítőtársa, az erdélyi magyarság ügyének fáradhatatlan, a szó legnemesebb értelmében vett „harcosa”.

Körmendiné Lakatos Mária látható lendülettel indítja a munkát 1994-ben, ezzel azt a reményt keltve, hogy jó kezekbe került a Szövetség vezetése. Helyi szinten a TESZ-ben megbeszélést folytat, majd a város és megye részéről szervezett megbeszéléseken, előadásokon vesz részt.

1994. február 26-án az új elnökség első összejövetelét Mezőberényben tartotta, az itteni erdélyi kör vendégeként, majd 1994. november 12-én Sarródon került sor egy szélesebb körű értekezletre. Itt már érezhető volt az elnöknő közömbössége, a lényegi mondanivalót, a tennivalók sorát Szakács Attila alelnök előterjesztett dolgozata tartalmazta (kettős állampolgárság, a Romániába való hazatérés lehetősége, a romániai kárpótlás kérdése, a Szövetség anyagi alapjainak biztosítása, stb.) Sarródon született egyhangú döntés arról, hogy az Átalvető az EKOSZ hivatalos lapja lesz, így a lap decemberi számának címlapján először szerepelhetett ez a meghatározás. Úgyszintén Szakács Attila képviselte az EKOSZ-t november 29-én azon a megbeszélésen, melyen Tabajdi Csaba államtitkár adott tájékoztatást a kormány határon túli magyarokat érintő szándékairól, és amelyen már körvonalazódtak a kettős állampolgárságot illető nézetkülönbségek.

Az EKOSZ történetének számbavételekor feltétlenül meg kell említenünk azt a gondolatkísérletet, melynek során a következő, 1995-ös évben felmerült az EKOSZ párttá alakításának ötlete Magyarországi Erdély Párt (MEP) néven. A témát mindenekelőtt Kövesdy Pál dr. vetette fel az Átalvető 1995. szeptemberi számában Magyarországi Erdély Párt- Kihívás és lehetőség című írásában, melyhez egy kérdőívet is csatolt. Az ötlet felvetését levélben üdvözölte Tőkés László is, majd értékes hozzászólások érkeztek és jelentek meg a lapban - többek között Helmeczy József, Szűcs Lóránd, Gál Mihály, Mikó István tollából -, melyek jól körüljárták a lehetséges előnyöket és hátrányokat, valamint közölte a lap a kérdőíves felmérés eredményét is. A választ küldők csekély száma (50) egymagában negatív válaszként volt értelmezhető. A gondolat hírtelen merült fel és fokozatosan halt el a valóság szorításában, hiszen semmilyen objektív vagy szubjektív feltétel nem volt meg hozzá. Kövesdy Pál Civil” erdélyiek vagy MEP című vezércikkében azzal zárta le a vitát, hogy mindenekelőtt saját portánkon kell sürgősen rendet raknunk.

A rendrakás szükségessége nem véletlenül merült fel. Gyakorivá, majd általánossá vált a panasz a tagszervezetek részéről, hogy az új EKOSZ elnökkel nehezen, ill. egyáltalán nem tartható a kapcsolat, ismételt megkeresésekre nem válaszolt, többen sajnálni kezdték, hogy hozzájárultak Dr. Búzás Gábor elnök lemondásához, vezér nélkül érzik magukat. Mind sürgetőbbé vált az elmaradó közgyűlés összehívása. Miután az elnöknő ezt nem tette meg, Szakács Attila alelnök hívott össze elnökségi gyűlést 1995. március 11.-re, a közgyűlés előkészítése céljából. A próbálkozás az elnöknő távollétében sikertelen maradt, az érdemi vezetői munkát továbbra is az alelnök, ill. a többi elnökségi tag végezte. Az elnökség többszöri  sürgetésére Körmendiné Lakatos Mária elnök végre összehívta az elnökségi ülést 1996. február 17-re, és ezen döntés született a tisztújító közgyűlés megtartásáról, legkésőbb 1996. május 4-én.  

Kövesdy Pál

                                                                                 

(Forrás: Átalvető, 2006. szeptember, 59. szám.)

Az EKOSZ története

IV. rész

            Az 1996. február 17-i elnökségi ülésen tehát döntés született az EKOSZ tisztújító közgyűlésének összehívásáról 1996. május 4-re. Az ezt követő események az EKOSZ eddigi történetének legsajnálatosabb, egyedülállóan szégyenletes szakaszát jelentették. Politikai pártjaink történetében vannak ehhez hasonló, megalázó és az illető szervezetet nevetségessé tevő események, az EKOSZ esetében ez volt az egyedüli, egyetlen személy által generált eseménysor. Az EKOSZ tagszervezeteinek egységes fellépése és a vezetők kitartása segített a kilábalásban, ezért, az utólagos okulás, a tanulságok levonása végett is érdemes röviden összefoglalni a történteket.

            Az ez időben érvényes alapszabály szerint a küldöttgyűlést évente legalább két alkalommal össze kellett volna hívni. Körmendyné Lakatos Mária elnöknő egész elnökségi ideje alatt (1993. december -1996 május) egyetlen alkalommal sem hívta azt össze, csupán elnökségi ülések voltak. Ilyen előzmények után, mivel az elnöknő többszörös telefonos megkeresés után sem küldött meghívót a megbeszélt közgyűlésre, Szakács Attila alelnök saját maga tette ezt meg, az elnöknőt is értesítve erről. A közgyűlés az elnöknő távollétében, de 100%-s részvétel mellett ült össze és választotta meg az új elnökséget, a következő összetételben: T.b. elnök továbbra is Dr. Búzás Gábor. Az új elnök Dr. Kövesdy Pál, alelnök Szakács Attila, elnökségi tagok: Dr. Dániel Tibor, Helmeczy József, Kocsis István, Tóth László és Valiskó Ferenc. Számvevő bizottság: Kajlik Péter, Dr. Tamás Attila, Dr. Úry Előd. Titkárság: Dr. Horváth István Károlyné, Koncsag Ferenc, Kese Edit. Az alapszabály részleges módosításával a közgyűlés létrehozta a választmány intézményét, amely - azóta is érvényesen - magában foglalja az elnökség és számvevő bizottság tagjain kívül az egyes körök mindenkor elnökeit is. Határozat született egy új alapszabály megalkotásáról, melynek kidolgozását az új elnökségnek haladéktalanul el kell kezdenie.

            Az új elnök Megújuló EKOSZ? címmel tanulmányt tett közzé az Átalvető ezt követő, 1996 júniusi számában, melyben hangsúlyozta, hogy nem kapni, hanem saját értékeinkből adni akarunk, hiszen az elkövetkezendőkben nagy szükség lesz minden nemzetben gondolkodó összefogására; „ha elvész az erdélyi magyarság, elvész az összmagyarság is”, -ennek megfelelően az EKOSZ fő célja az Erdélyben élő magyarság ügyének támogatása kell legyen. Fel kell hívnunk az anyaország vezetőinek figyelmét arra, hogy Románia legfőbb politikai célja a magyarság felszámolása, ami bizonytalansági tényezőt jelent Európában, melynek létérdeke lenne a trianoni hazugságrendszer feloldása, az új magyar alkotmánynak pedig ki kéne mondania a visszatérést az ősi magyar jogrendszerhez, de mindenekelőtt minden magyar együvé tartozását! Szervezési téren szükség van újabb erdélyi körök létrehozására és csatlakoztatására az EKOSZ-hoz.

            Az új, hatalmas feladatok helyett az új vezetőségnek azonban más dolga akadt! Az új elnök, a közgyűlés határozata értelmében, levélben ismertette Körmendyné Lakatos Máriával a gyűlés határozatait, felszólította őt a szövetség dokumentumainak átadására és a pénzügyi elszámolásra. Az újra és újra megismételt leveleket címzett nem vette át, a sajtóban pedig az EKOSZ-t puccsal vádolta meg. A Magyar Nemzet, ahol írása megjelent, sokáig nem volt hajlandó válaszlevelünket leközölni, végül a Tisztelt szerkesztőség! rovatban jelent meg megcsonkítva, pár sornyi belőle. Az időközben az új elnökséget bejegyző Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság ez irányú határozatát a leváltott elnöknő még július 12-én megfellebbezte, a tisztújítás jogszerűtlenségére hivatkozva. Az ügyben a Legfelsőbb Bíróság volt hivatott dönteni. Az új elnök csupán 1996 szeptemberében értesült a történtekről, ezután nyújtotta be észrevételeit. A L.B. 1997. május 20-i keltezésű végzésében a fellebbezést elutasította, ezzel végre elhárult minden akadály az új vezetés elől.

            Még a jogi bizonytalanság terhét cipelve ült össze 1996. október 5-én az újonnan létrehozott választmány, ahol megegyezés született az új alapszabály szövegéről. Ezt a történtek figyelembe vételével állítottuk össze, jogi biztosítékokat építve be minden esetleges, utólagos visszaélés ellen, részletesen kidolgoztuk céljainkat, feladatainkat, az EKOSZ egyes szerveinek hatáskörét, az új tagszervezetek felvételének mikéntjét, stb. (A javasolt szöveget az elnök előzőleg szétküldte a köröknek, akiknek így módjuk és idejük volt azt jól átgondolni, módosító javaslataikat megtenni). November 30-án pedig megtartotta első ülését az új elnökség is. Ennek fő feladata a munkaterv és költségvetés megtárgyalása, az EKOSZ szervezeti alapjának megújítása volt. Kimondtuk, hogy feladatunk eljutni az áttelepült erdélyi magyarok mind nagyobb részéhez. Itt nyújtotta be felvételi kérelmét a nemrég alakult Orbán Balázs Erdélyi Kör - Vecsés, amely a későbbiekben meghatározó szerepet töltött be a szövetségben.

            Ugyancsak itt kell megemlítenünk - a felmerült problémák elvi jelentősége miatt érdemes ezzel foglalkoznunk - az ez időben Baján történteket is. A bajai székelyű Erdélyiek Dél-Magyarországi Egyesületében is felmerült ugyanis a csatlakozás szándéka az EKOSZ-hoz, meg is hívták az elnököt rendezvényeikre, aki ismertette az EKOSZ főbb elvi szempontjait. Néhányan ekkor a „nem politizálunk” jelszavát hangoztatva kijelentették, hogy mindezzel nem értenek egyet, ezért aztán a kör vezetői, közös elhatározás nyomán lemondtak a csatlakozásról, mivel –szerintük – ez a kör szétszakadásához vezetett volna. Mindezek után a szervezet magától szétesett. Utólag csak találgatni tudjuk, hogy ideológiai vakság vagy célzatos destruktivitás munkált-e ott egyesekben.

            Az új vezetőség első évfordulóján, immár az új alapszabálynak megfelelően került sor az éves közgyűlésre 1997. április 19-én, ahol egyhangúlag fogadtuk el új alapszabályunkat. Ennél a témánál maradva, de időben igencsak előre ugorva jegyezzük meg, hogy 2002-ben dolgoztuk ki az EKOSZ közhasznú szervezetté alakítását, ami a bíróság 2003. február 19-i végzésével emelkedett jogerőre.

            Kinyilvánított feladatunk volt tehát újabb körök megalakulásának kezdeményezése és az EKOSZ-hoz kapcsolása. Akciónk sikerének jegyében újabb és újabb körök alakultak és kérték felvételüket. Felvételük időrendi sorrendjében:

1997. április 19: Vecsési Orbán Balázs Erdélyi Kör, Ötágú Síp Kulturális Egyesület Szeged és Szentlőrinci Erdélyi Kör.

1998. június 27: Bethlen Gábor Erdélyi Kör-Monor és Erdélyi Baráti Kör-Csongrád.

1999. október 17: Erdélyi Magyarok Bácsmegyei Egyesülete-Kecskemét, Tamási

Áron Erdélyi Kör-Maglód.

2000. május 6: Teleki Erdélyi Kör-Gyömrő, Bolyai Farkas Erdélyi Barátok Köre-Recsk.

2000. november 25: Nagyatádi Erdélyi Kör.

2002. március 23: Siófok és Környéke Erdélyi Baráti Kör.

2002. október 19: Gödöllői Vándor Székelyek Egyesülete.

            2003. október 11: Izsák és Környéke Erdélyi Kör.

            2006. május 7: Budapesti Erdélyi Kör (még nem jogi személy).

            A felvételek mindegyike egy-egy éves közgyűlés időpontját jelzi, melyeket pontosan megtartottunk, ill. kétévente ezek tisztújító közgyűlések voltak. Ezeken Dr. Kövesdy Pált a mai napig újraválasztotta a tagság elnöki tisztségébe, az alelnök pedig Szakács Attila visszavonulása után Dr. Úry Előd volt, ill. 2006-tól Márton Ferenc. Az elnökség összetétele változott, de néhányan (Helmeczy József, Hompoth Zoltán, Dr. Tamás Attila, Dr. Szekeres Sándor) végig tagok maradtak. Elnökségi üléseket akkor tartottunk, amikor a felmerült problémák, feladatok ezt szükségessé tették.

            Az egyes körök különálló, gazdag tevékenységének bemutatása természetesen nem lehet e rövid áttekintés része, ezekről, valamint magának az EKOSZ vezetőségének munkájáról lapunk rendszeresen beszámolt. Itt csupán két eseményt kell ezekből kiemelten említenünk, melyeknek teljes anyagát külön melléklet formájában lapunkban a megfelelő időben közreadtuk

1999. április 24-én, többszörös halasztás után sikerült megrendezni az Erdélyi Orvosok és Gyógyszerészek II. Országos Találkozóját, nagyszámú résztvevő és számos volt professzorunk, valamint az MVSZ vezetőinek jelenlétében. Az EKOSZ elnökének szándékában állt az EKOSZ Orvos-Gyógyszerész Fórumának létrehozása, amely állandó jelleggel szervezte és tartotta volna a kapcsolatot a nagyszámú tagsággal, valamint az újabb találkozók megszervezése is feladata lett volna. Egy összejövetelt sikerült összehozni ugyan néhány, erre a feladatra jelentkező személlyel Budapesten, de a szükséges, általános érdeklődés és elszántság, munkakedv hiányában a kezdeményezés elhalt. Elsősorban ennek tudható be, hogy a továbbiakban nem került sor újabb országos találkozóra, miközben sajnálatos, de elkerülhetetlen tényként kell rögzítenünk az áttelepült szakemberek beilleszkedéssel járó fokozatos szemléletváltozását is. 

            A másik jelentős rendezvényünket 2000. május 5-én tartottuk Szekszárdon Magyarok Együtt- EKOSZ Konferencia az anyaország és a peremmagyarság kapcsolatainak alakulásáról, különös tekintettel a külhoni állampolgárságra címmel. A meghívott vendégek- megszólalásuk sorrendjében: Timár László, a Tolna Megyei Közgyűlés alelnöke (az EKOSZ elnökének nyitó beszéde után mondott üdvözlő szavakat), Patrubány Miklós, az MVSZ elnökhelyettese, Borbély Imre, az MVSZ stratégiai bizottságának koordinátora, Tőkés László, az MVSZ és az RMDSZ t.b. elnöke, Lányi Zsolt, a Magyar Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnöke, Hódi Sándor, az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának elnöke, Király Károly, a Székely Faluért alapítvány elnöke, Csapó József RMDSZ szenátor, László Tünde, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze, Harrach Gábor politológus, Atzél Ferenc, Az Erdélyi Magyarságért alapítvány elnöke, és természetesen számosan az EKOSZ tisztségviselői közül.

            A Konferencia célja az volt, hogy az MVSZ által akkoriban előterjesztett, de a magyarországi közvélemény előtt alig, vagy egyáltalán nem ismert külhoni állampolgárság intézményét széleskörűen ismertté tegye, és annak anyagát a Magyarok V. Világkongresszusán történő előterjesztése előtt utoljára megtárgyalja, összefoglalja. A Konferencián összeállításra került és elfogadást nyert a Szekszárdi állásfoglalás a magyar állampolgárság kiterjesztése ügyében, ami aztán az V. világkongresszus egyik alapdokumentumát képezte. Ebből a szempontból a rendezvény sikeresnek volt mondható, viszont elsőként említett célunk, a külhoni állampolgárság intézményének megismertetése, népszerűsítése kudarcot vallott, miután a magyarországi média teljes mértékben elhallgatta azt. Különösen fájó volt ez a Duna TV részéről, melynek illetékeseivel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és akik ismételten biztosítottak a közvetítésről. Az akkor mellbevágó és érthetetlen viszonyulás utólag nyert magyarázatot, amikor a teljes magyarországi politikai elit megtagadta a külhoni állampolgárság gondolatát, ill. az MVSZ ellen fordult. Álljon itt csupán a száraz tény: a külhoni állampolgárság kizárta volna az automatikus áttelepülés jogát, valamint a szavazati jogot, ami 2004. december 5., a kettős állampolgársági népszavazás előtt az ellenző kormánypártok, a kormány, Gyurcsány Ferenc fő érve volt. Az utókor fog ítéletet mondani a történelmi bűntettek elkövetői fölött.

            A 2000. júniusi, emlékezetes tisztújítás az MVSZ-ben az EKOSZ több vezetőjének részvételével ment végbe, és az eredmény - Patrubány Miklós elnökké választása, számos erdélyi származású kiváló személy megjelenése az MVSZ vezetésében – nagy reményekkel töltötte el a szövetség minden tagszervezetét, tagjait. Annál elkeserítőbb volt nem sokkal ezután tanúja lenni annak az irtóhadjáratnak, amit a politikai és szellemi elit nagyobb része indított az MVSZ ellen. A történtek általánosan ismertek, hogy aztán mindez 2004. december 5. nemzeti szégyenében tetőzzön. A népszavazás előkészítésében, az aláírásgyűjtésben, majd lebonyolításában a legtöbb tagszervezet kiemelkedő teljesítményt nyújtott.

            Ami az EKOSZ lapját, az Átalvetőt illeti: a lap az idén, 2006-ban 15 éves. Története szorosan összefonódik az EKOSZ történetével, egyben hű tűkre is annak. Folyamatos megnyilvánulási lehetőséget jelentett bármely áttelepült erdélyi magyar számára, elsősorban tagszervezeteink saját fóruma a mai napig, összekötő kapocsként szerepel az anyaország és az odahagyott haza magyarjai között, és az odafigyelés és féltve törődés üzenetét hordozza Erdély, valamint a nagyvilágba szakadt erdélyiek irányába. Hivatalos anyagi támogatást csak elvétve kapott, legfőbb fenntartói az olvasók, akik- számos visszajelzés alapján merjük ezt kijelenteni – sajátjuknak érzik a lapot.

Befejezésként ismét feltehetjük a kérdést: hogyan tovább, EKOSZ? Néha értetlenséggel állunk szemben, mindig akadnak olyanok, akik megkérdik, mi értelme van a mai világban, magyar környezetben avitt nosztalgiázást folytatni, vagy a küzdelmet látják hiábavalónak. Az eltelt évek és napjaink tapasztalatai alapján elmondhatjuk, hogy az a belső késztetés, ami a körök megalakulásánál munkált, változatlanul fennáll, új és új körök alakulnak ma is, és kétségkívül szükség van az ország távoli pontjain, szétszórtan működő körök összefogására, valamint képviseletére is. Miközben többen állunk az elmúlás felé vezető út előrehaladott stációin, nem kevés fiatal, tehetséges és elkötelezett társunk jelentkezik, áll be a sorba. Az ország politikai, szellemi, kulturális viszonyainak halmozódó problémái, a szembenálló csoportok közötti feszültségek minden képzeletet meghaladó, már-már a polgárháború rémképét felidéző fokozódása, a magyarság sorskérdéseinek megoldatlansága - mind a civil társadalom irányába terelik a megoldást keresők figyelmét, miután a politikum ismételten vallott és vall kudarcot. Márpedig a civil társadalmon belül, elsősorban gyökereink, belső indíttatásaink révén olyan sajátos erőt képviselünk, amire e hazának és nemzetünknek mind nagyobb szüksége van. Ezért létezik és létezni fog továbbra is az EKOSZ.

                                                                                                          Kövesdy Pál

(Forrás: Átalvető, 2006. december, 60. szám.

***************************************************************************************************************************************

                                             v. Dr. Búzás Gábor

                              (1928. december 9., Csíkszereda - 2006. október 21., Budapest)

Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége búcsúzik tiszteletbeli elnökétől, első, alapító elnökétől. Aki lelkének tüzével áthevítette, szellemének lendületével mozgatta, lelkesítette a Magyarországra áttelepült erdélyiek legnagyobb civil szerveződését, mindhaláláig.  

            Elnöksége alatt az EKOSZ-nak kiemelkedő jelentőségű, országhatárokon túlra ható rendezvényei, országos neve, az „erdélyi” szónak pedig becsülete, respektusa volt. Mondhatni valamennyi politikai párt vezető személyiségei, szellemi-kulturális közéletünk számos jeles képviselője figyelt az EKOSZ-ra, kapcsolódott hozzánk, vett részt rendezvényeinken. Hogy aztán fokozatosan csökkenjen azok száma, akik figyelnek ránk, akiknek fontosak voltunk egykor, és akik ma már legfeljebb a választások előtti napokban-hetekben kerülünk látó(érdek)körébe. Ennek oka nem az ő szellemének óhatatlan kopása volt, sokkal inkább hajlíthatatlan, törhetetlen elvhűsége, megalkuvást nem ismerő jelleme, és persze az anyaország erkölcsi romlása, az utilitárius szempontok eluralkodása mindenekfölött, az egységes magyarságszemlélet sorvadása, visszaszorulása kis közösségekbe, az erdélyi szó varázsának eltűnése, sokak szemében pejoratívvá válása („románok”!) Nem ő változott meg, hanem környező világunk.

Észlelte ő mindezt, és fájó szívvel vett róla tudomást. A legtöbben ilyen helyzetben visszavonulnak, elhallgatnak. Ő nem ezt tette, vállalta a csalódásokat, a konfliktusokat, visszautasításokat, megaláztatásokat. Sajgó, de töretlen lélekkel küzdött, soha, egy tapodtat nem hátrálva, közös célunk, az összmagyarság, benne az erdélyi magyarság boldogulása, magyarnak maradása érdekében. Harcos volt és idealista. Az anyagiak hiányát megszenvedte, de egy mozdulattal túltette magát rajtuk, a praktikus szempontokra alig, mindig csak valahova fölfele figyelt. Ma már nem teremnek ilyen emberek, de nem is ebbe a világba való volt, mert valami olyasmit hordozott magában, amire most e világnak úgymond nincs szüksége. Pedig csak erre lenne szüksége. Ami nélkül a mai világ el fog pusztulni.

EKOSZ-elnöki tisztségéről azért mondott le, hogy az erdélyiek ügyét egy remélt, magasabb szinten képviselhesse. A pártpolitikába tett eme kiruccanása pillanatok alatt kudarcot vallott, igazolandó a fenti állítást. Magától értetődően választottuk meg azonnal az EKOSZ tiszteletbeli elnökévé, és ebben a tisztségében állt mellettem mindvégig, a leghűségesebb és legmegbízhatóbb fegyvertársként, a legmelegebb szívű barátként, írásaival nemegyszer lapunkban is megnyilatkozva. Amikor aztán a szörnyű betegség már szétmarcangolta belsejét, amikor más réges-régen feladta volna, ő akkor is aktív maradt, segített, ugrott, futott, intézkedett. Tettvágyát nem elégítették ki EKOSZ-beli lehetőségei, ő lett a Magyarok Világszövetsége Kisalföldi Társaságának is első elnöke, majd t.b. elnöke. Honnan volt benne ennyi erő?

Leginkább rá illik egyik kedvenc hasonlatom, a magyar Anteus, aki a földből meríti erejét. Ő a székely anyaföldből merítette, lófő-székelyek sarjaként, amire mérhetetlenül büszke volt. Kiötlötte, kifaragtatta és abdai kis udvarában felállította Áron bá’ alakját, a lelkében élő kötelékek szimbolikus kifejezőjét, hogy rápillantva megújuljon, főnixként feltámadjon egy-egy napra, majd fizikai lényének elmúltával e szoboralakon keresztül lehessen jelen övéi között.  

Drága Gáborunk, köszönjük, hogy itt voltál velünk. Most beálltál azok sorába, akik ügyünket odaát képviselik. Szép kis deputáció, biztosan elemedben vagy köztük. Sok sikert a további munkához!

                                                                                  Kövesdy Pál EKOSZ-elnök

****************************************************************************************************************************************************

Spaller Árpád

Visszatekintés

Ahogy telnek felette az évek, az ember inkább visszatekint és számadást végez a végzett munkáról.

Az erdélyi menekülteket valójában Trianon kényszere hozta Magyarországra. A kisebbségbe került magyarságra saját szülőföldjén olyan, addig soha nem tapasztalt megaláztatás és kulturális, vagyoni, társadalmi elnyomás nehezedett, a sokszor minden emberi mivoltukból kivetkőzött hódítók részéről, ami számtalanszor túllépte az emberek tűréshatárát.  Azelőtt is léteztek gazdasági menekültek. Azonban Trianon óta több hullámban, de mondhatni folyamatosan menekül a magyarság Erdélyből. Mindez a nagyhatalmak, (akik létrehozták ezt a helyzetet), cinkos beleegyezésével történik.

E reménytelen helyzet következtében indult meg az első menekülthullám a két világháború nyomán. Még jóval a békediktátum aláírása előtt számtalan magyart kényszerítettek szülőföldjének elhagyására. Ennek a menekülthullámnak a célpontja a mindenéből kiforgatott és kétharmad részével megcsonkított Magyarország volt. A menekültek tízezrei, nem lévén más lehetőség, vagonokban laktak. Elképesztő nyomor és szenvedések közepette éltek. 1924-ig kétszázezer ember menekült át Magyarországra. Ennyit számolt össze a statisztika. 1924 után megszűnt az Országos Menekültügyi Hivatal, ahol eddig számon tartották a menekülteket. Ezután már csak becslésekre hivatkozhatunk. Az 1940-ig érkezett menekültek számát a szakemberek 50 ezerre becsülik.

A második világégés, majd egy újabb békediktátum (párizsi, 1947) még a trianoninál is súlyosabb csapást mért nemzetünkre. Nemcsak a visszaszerzett országrészeinket rabolták el újra, (még egy kicsivel meg is toldva), hanem azt a reményt is, hogy valamikor egy békés határmódosítás keretében legalább az etnikai határokat visszaállítsák. Az elcsatolt területek magyar lakosságát nemcsak nemzeti létükben veszélyeztették, hanem teljes felszámolásukra törekedtek. Ehhez a Moszkva által vezérelt magyar politikai vezetés is nagymértékben hozzájárult azzal, hogy a nemzettudatot, mint a magyarság összetartozásának legfőbb eszközét minden lehetséges eszközzel igyekeztek elfojtani. A második világháború újabb menekültáradatot gerjesztett.  Magyarok százezrei kényszerültek elhagyni hazájukat. Sokan a nyugati országokban, de többségük Magyarországon telepedett le. A menekültek pontos számát nem ismerjük. Történészek szerint hozzávetőlegesen kétszázezer ember hagyta el Erdélyt és szóródott szét Magyarországon és a nagyvilágban

A Szovjet típusú diktatúrák kiépülésével, az ígéretek ellenére (a határok átjárhatók lesznek) Magyarország és Románia közé vasfüggöny ereszkedett le. Bár voltak Erdélyből kitelepülők, de csak meghatározott kvóta szerint.

A múlt század nyolcvanas éveinek második felében a román diktatúra durvulása, a magyarok elleni atrocitások (házkutatások, bebörtönzések stb.) uszítások és nyílt üldözések következtében tömeges legális és illegális kivándorlás és menekülés indult meg (akár a zöldhatáron is). Ez a menekülési hullám főleg az erdélyi magyarság értelmiségi rétegét és ifjúságát érintette. Ez meglehetős feszültséget gerjesztett a menekülők és az otthon maradottak között. Tíz év alatt (1985 és 1995 között) hozzávetőleges becslések szerint több mint százezer ember menekült  Magyarországra. Hiába volt a román módra megrendezett „forradalom” 1989 végén, hiába voltak a nagy ígéretek a kisebbségi helyzet rendezésére, mindenre rácáfolt az 1990. március 20-i marosvásárhelyi magyarellenes pogrom. Ezek után a magyarság jó része megcsömörlött a román „demokratikus” átalakulástól és kiábrándult a kisebbségek sorsát rendezni kívánó ígéretekből. Pontos adatokat nem tudunk, de 1990 után is nagyon sokan vállalták az áttelepedés nehézségeit.

Kik is vagyunk?

Első alkalommal, 1982-ben, a kolozsvári magyar főkonzulátuson áttelepedési nyomtatványt kértem. Az ott dolgozó tisztviselő pökhendi fontosságának birtokában azt kérdezte, hogy ki vagyok én és mit akarok Magyarországon. Talán először életemben kellett megvallanom azt, hogy magyar vagyok. Eddig ez természetesnek tűnt, mint ahogyan az ívóvíz is víz, és a Duna vize is víz. Magyarul beszélek, tehát magyar vagyok. Meg szeretném őrizni a magam és gyermekeim magyarságát – volt a válasz a kérdés második felére. Az elvtárs, zsebre dugott kézzel és cigarettával a szájában kifejtette, hogy nekem ott nincs mit keresnem, és ő ezt nem is fogja javasolni. Megalázó helyzet volt, és akkor valóban nem kaptam meg a lehetőséget. Meg kell jegyezni, hogy mindez még Vékás Domokos főkonzul (1984–1988) tevékenysége előtt volt. Az ő munkássága alatt a konzulátus hangneme sokkal emberibb lett.

A történet nem is volna említésre méltó, ám azóta többször is megkérdezték itt Magyarországon, hogy kik vagyunk mi. Sok év telt el azóta, és sokat gondolkodtam ezen. A kérdés „jogos”, hiszen a magyarországi szocialista oktatás (és politika) nem vett tudomást a trianoni tragédia következtében a közigazgatási határán kívül rekedt több milliós magyarságról. Nem tudtak hova tenni, mert  Erdélyből jöttem, ami Romániához tartozik, tehát románnak kellene lennem, de magyarul beszélek, mert ez az anyanyelvem. Itt itthon vagyok, de ha Kolozsvárra megyek, akkor haza megyek… (Megjegyzem, hogy a románok ilyen kérdést soha nem tettek és tesznek fel fajtestvéreiknek, éljenek azok bárhol.)

Kik vagyunk mi? Mi a nagyhatalmi gőg és elvakultság szülte gyalázatos békediktátumok gyermekei vagyunk, az ő szülöttei, az ő teremtményei. Az emigráció egy sajátos út. A menekültet sehol nem várják tárt karokkal. Ő sem jön szívesen, de jön, mert számára csak ez az egyetlen megoldás maradt, ha emberként meg akar maradni. Ez a megoldás egyénre szabott, senki más nem döntheti el, csak egyedül az, aki vállalja ezt a sorsot.

Milyen a menekült sors? Eddig még nem sokan foglalkoztak vele. Az első világháború után a vagonlakásokban élők ezt nagyon szépen illusztrálták. Azt viszont még senki sem mérte fel, hogy a menekültek hány százaléka lett rokkant, hasonlott meg önmagával, lett hajléktalan, vagy akár sikeres ember.

Mit tudunk magunkról?

Az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején Magyarországon összegyűlt (de külföldön is) talajt vesztett emberek szervezkedni kezdtek. A menekültek által létrehozott közösségek (egyesületek, szövetségek, asztaltársaságok stb.) mind egyformán gondolkodtak afelől, hogy hogyan lehetne olyan szervezeti keretet kiépíteni, mely összetartó és öntudatos közösséggé tömörítené az egységes erdélyi lélekből táplálkozó egyéneket, és mind önmagát, mind utódait meg tudná tartani az erdélyi önazonosságtudat szellemében, a magyar közösség számára.

E közösségek programjában, általában, különböző hangsúllyal ugyan, de szerepelt az összefogás, mint az együttgondolkodás- és cselekvés előfeltétele. Elsősorban a szervezetek közti összefogásra és együttműködésre gondolunk. Ezt kiegészítette a kapcsolattartás fontossága az otthon maradt, valamint a világban szétszórodott erdélyiek szervezeteivel. Ugyancsak fontos cél volt az erdélyi hagyományok megőrzése, a magyar társadalom tájékoztatása és tudatformálása az Erdély témával kapcsolatban.

Ezt főleg kulturális tevékenységgel igyekeztek megvalósítani. Bár játszottak a pártalapítás gondolatával, mint politikai tevékenységgel, de ez soha nem jutott el a megvalósulásig. Kulturális tevékenységük főleg Erdéllyel kapcsolatosak történelmi, irodalmi, társadalmi és egyéb előadásokból állt össze. A meghívott előadók általában neves szakemberek voltak Erdélyből és az anyaországból. Ezen kívül ünnepi összejövetelek, koszorúzások és csoportos felvonulások egy-egy nemzeti megmozduláson való részvétel stb. jelezte tevékenységüket Külön fejezetet jelent a lap- és könyvkiadás e tömörülések életében. A könyvkiadással többen is megpróbálkoztak. Az egyesületek igyekeztek lapkiadással is felszínen tartani az erdélyi kérdés iránti érdeklődést. Így volt ez a két világháború között, így volt a nyugati emigrációban, valamint a nyolcvanas évek végétől a Magyarországra menekültek esetében is. Számtalan rövidebb-hosszabb életű periodika jelent meg Magyarországon is, főleg a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején. (Erdélyi Tudósítások; Határ/Idő/Napló; Erdélyi Magyarság, Vigyázó, Átalvető stb.). Az egyesületekben dolgozók kezdeti lelkesedése az évek múlásával alábbhagyott. Sok közösség felbomlott, mások látszattevékenységet folytatnak.

Mit vár el tőlünk a jövő?

Meg kellene írni az erdélyi menekültek történetét. Létrehozni egy olyan közösségi házat (Erdélyi Ház?), ahol, könyvtár, levéltár kapna helyet. Itt, a jövő generációja számára, helyet kaphatna a kutatás, hagyományőrzés, a pontos tájékoztatás, mint az erdélyi magyar önazonosság (identitás) kialakításának feltétele.

Ennek hiányában joggal kérdik majd unokáink, hogy kik voltak azok az erdélyi menekültek, és mit hagytak maguk után!

***************************************************************************************************


Atzél Ferenc

Volt egyszer egy Erdélyi Magyarság (c. folyóirat)

Valamikor a tavalyi év folyamán ismeretlenként felhívott valaki, hivatkozva egy közös ismerősre, hogy írnám meg az Erdélyi Magyarság folyóirat történetét, amit reflexszerűen elutasítottam. Nem beszélve arról, hogy ez egy igencsak hatalmas munka lenne, de túl ezen, a kezdeti lépésekről ugyancsak hiányosak az ismereteim. Ezzel az ügyet le is zártam. Időnként felsejlett ez a kérés, de minden esetben túltettem magam rajta. Egy idő után elkezdtem töprengeni. Igaz, hogy egyes dolgok ismeretlenek, de a kezdet kezdetén lévő dolgok közül vannak olyanok, melyeket ma már egyedül csak én ismerek, s ennek akár rövid, hiányos leírása is a későbbiekben érdeklődésre tarthat számot. Bolsevik, elvtársi önkritikát gyakoroltam, s úgy döntöttem, hogy ha bár hiányosan is, de röviden néhány dolgot azért talán érdemes lenne papírra vetnem.

Kezdjük az elején.

A lapról nem tudtam semmit, Köteles Pali keresett meg, hogy vállalnám el a lap terjesztésével kapcsolatos munkát, felhasználva kül- és belföldi ismeretségeimet. Ez valamikor 1990 végén, ’91 tavaszán volt. A szerkesztőség a Kuny Domokos utcában működött, de a lap kiadója a Magyar Világ Kiadó Kft. a Benczur utcában, a Magyarok Világszövetségével szimbiózisban. Ez a kiadó adta ki az Új Magyar Hírek-et, a Világszövetség „hazacsalogató” lapja, a Magyar Hírek jogutódját. Erről tudni kell, hogy utóbbit a lap munkatársai privatizálták, átvitték a Kft-be, átvéve annak az egész világra kiterjedő terjesztői hálózatát, s teljes, tökéletesen működő infrastruktúráját. A Magyar Hírekről nem sokan tudják, tudták, hogy az ugyanúgy, mint Magyarok Világszövetsége, a legszigorúbb pártfelügyelet alatt állt, egyidejűleg a titkosszolgálat is folyamatosan rajta tartotta szemét. Ennek kirívó példája volt, hogy ha valaki Nyugatról családi látogatásra beutazott, akkor a fényképes vízumkérelmet 7 példányban kellett kiállítania. A határon elvett példányokból egyet mindig a Világszövetség kapott meg az illető címével, adataival. Ezt regisztrálták, s ettől fogva rendszeresen küldték a delikvensnek a „hazacsalogató” lapot.

Ezekből a kartonokból néhány száz még hosszú ideig fellelhető volt a Világszövetség összevillázott iratai között. Örömömre szolgált, mikor teljesen véletlenül rokonom, Bánffy Endre kartonja került a kezembe… Csak egy apró adalék, hogy az MVSZ mennyire a nomenklaturához tartozott: közvetlen „K” vonallal rendelkezett. Hogy ez mit jelentett, aki kíváncsi, az nézzen ennek utána.

És itt egy kis kitérő.

Az Erdélyi Magyarságot „újság” formátumban Zolcsák Pista adta ki Sao Paolóban. Pista már a rendszerváltás előtt széles, élénk magyarországi kapcsolatokkal rendelkezett, s önként adódott, hogy a lap a jövőben itthon jelenjék meg. A Kft. felmérte, hogy az Erdélyi Magyarság ugyan, mint kicsi falat valószínűleg nem hoz sokat a konyhára, de presztízsértéke annál nagyobb s a „Nagy Testvér” farvizén adott esetben a lap majd csak elboldogul.

Ez a számítás be is vált. Az (Új) Magyar Hírek, jól bejáratottan, az elején továbbra is termelte a devizát, nyereséges volt, de a bevétel fokozatosan csökkent az emigráció fogyása és átalakulása következtében. Elérkezett az a pont, amikor a Kft. úgy döntött, hogy mindkét lapot megszünteti. Ekkor merült fel az a gondolat, hogy alapítványi formában kellene azokat tovább vinni, hiszen mindkét lap missziót tölt be. Az alapítványi szervezésbe én nem folytam bele, annak csak eredményéről értesültem. Köteles Pali hirtelen tragikus halála azonban egyszerre minden feladatot rám hárított.

Az elképzelés az volt, hogy a megalakuló két alapítvány kifizeti a Kft.-nek a lapokkal kapcsolatos eddigi veszteségeit, s a Kft. ennek fejében minden jogáról lemond, és a teljes infrastruktúrát is átadja. Bútorokat, teljes nyilvántartást, irodai berendezéseket. A veszteség mértékét az Új Magyar Híreknél 21 millió Ft-ban, míg az Erdélyi Magyarságnál 7 millióban állapították meg. Ez egy ügyes adásvételi szerződés álcázása volt. A pénzt Köteles Pali megszerezte, de az ő  tragikus, hirtelen halála miatt a korábbi részletekről már nem értesülhettem. Ezekről menet közben semmit nem tudtam, csak mende-mondákból, miszerint az ügy Antall József elé került, aki, mivel sokat hallott Édesapámról, áldását adta az ügyre. A parancsot az anyagi támogatás folyósítására a Szerencsejáték Zrt. kapta, s magát a levezénylést Csurka Pista, mint az MDF akkori alelnöke. Ez zökkenőmentesen meg is történt.

A Benczur utcai épületben szép számmal privát lakók is voltak, akiket a Kft. mély csendben kivásárolt. Majd, amikor mindenki kiköltözött, az így megszerzett jelentős ingatlanrészt eladták a Világszövetségnek. A szerkesztőségeknek így menniük kellett. Jeszenszky Géza személyes közbenjárására először az MTI székház fogadott be minket, majd utána a DTEI (Diplomáciai Testületeket Ellátó Intézmény) a Naphegy utcában adott bérbe jutányos áron lakásokat. Ide már az alapítványok, Az Erdélyi Magyarságért Alapítvány és a Magyarok Világlapja alapítvány, ill. a szerkesztőségek költöztek. Az Erdélyi Magyarság főszerkesztőjének logikusan Mátyás B. Ferencet kértem fel, aki mint Köteles Pali munkatársa már a kezdetektől a lapnál volt. Később, amikor az alapítvány már az Ő fizetését sem tudta folyósítani, munkáját a továbbiakban ingyen és bérmentve Lipcsey Ildikó vette át.

Az újonnan alakult Magyarok Világlapja alapítvány átnevezte az Új Magyar Híreket Magyarok Világlapja címre, melynek főszerkesztőségére Albert Gábort kerestem meg.

A kezdeti prospe*rálás után elkezdődött egy lassú haldoklás. Amikor a Naphegy utcai bérek már megterhelőek voltak, Zolcsák Pista a Soproni úton vásárolt épületében ingyen és bérmentve rendelkezésünkre bocsátott megfelelő helyiségeket, azzal az ígérettel, hogy később egy esetleges vevő továbbra is díjtalanul tűrni fog minket. Egy idő után a vevő kérésére összébb szorultunk. Igencsak spártai körülmények között, de az Erdélyi Magyarság továbbra is életben volt. A Magyarok Világlapja az emigráció átalakulása folytán elkezdett haldokolni, majd aztán, lassacskán meg is szűnt. Az Erdélyi Magyarság még hosszú évekig élhetett volna, mivel, Mádl Ferenccel fenntartott személyes kapcsolatomnak köszönhetően, Orbán Viktor kormányrendelettel 30 millió Ft. támogatást rendelt el, amiből a lap, még ha a jövőben semmi támogatást sem kapott volna, hosszú-hosszú évekig folytathatta volna működését.

A pénzt átutalása a Kulturális Minisztérium feladata lett volna. A miniszter kabinetfőnöke Ferencz I. Szabolcs volt, aki Erdélyt röviddel azelőtt hagyta ott. Neki kellett volna az összeget folyósítania, ő azonban azt nyíltan megtagadta azzal, az indoklással, hogy az Alapítvány a Magyarok Világszövetségének elnökével, Patrubány Miklóssal szimpatizál (sic!). Nemes egyszerűséggel közölte, hogy egy ilyen kormányrendelet őt semmire nem kötelezi.

Ennek megfelelően az alapítvány rövid időn belül megszűnt, s ezzel a lap is.

Volt egyszer egy Erdélyi Magyarság.

2021. május 12. /

**********************************************************************************************************

Szabó István - Sarkad

A Magyar Kultúra Napjára

A sarkadi gyökerű Veress család útja

"Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának." (Kodály Zoltán)

A megboldogult  Czeizel Endre a zsenikről, tehetségekről értekezvén, a zenész Bach és Erkel családot emlegeti példaként az öröklődésre, a genetikai meghatározottságra. Igen, azok a titokzatos, mindenható gének! Minden ember az őseiből áll össze, és minden ősünk, a Teremtés kezdetétől bennünk van. József Attila szavaival élve, „az őssejtig vagyok minden ős." Az ősök által vagyunk, akik vagyunk, és ők általunk élnek  a génjeinkben. Szebben mondva, a Sorsunkban.

Régi dolgokat frissítünk s talán némi igényeket is kielégítünk, amikor a Sarkadon fészket rakott, majd innen szárnyra kelt Veress család jeles személyiségeire emlékezünk.

Tulajdonképpen a család minden tagja valamilyen formában jelesre vizsgázott a maga módján, legyen az  matematika, zene, történettudomány, orvostudomány, szervezés vagy fogalmazási - és íráskészség. Helyszűke  miatt most csak  Veress Sándor vérvonalán követjük négy generáció fényes teljesítményét, országhatárokon túlmutató képességeit.

Haladjunk a kitaposott úton, "az Értől az Óceánig."

- Veress Ferenc (Békésszentandrás, 1791 - 1849 aug. 19, Sarkad)

Apja Veress István, anyja Kertész Éva, írni-olvasni  tudó, gazdálkodó kurtanemesek. A debreceni református teológián tanul, ezt rövid külföldi tanulmányút követi. 1823-ban Sarkad lelkészévé választják. Telve energiával, tervekkel és izzó hazafisággal. Felesége Vetésy Mária. Ami itt most érdekes: iskolát indít, két fiú és egy leány osztállyal, mert tudja, hogy a tudás hatalom, s a tudás, a hittel együtt - igazság, szabadság és erő. A gyermekeknek, érdeklődő felnőtteknek éneket, zenét tanít, felsőbb engedéllyel eredményes orvosi gyakorlatot folytat és szenvedélye a csillagászat. Kossuth Lajos fellépése után annak rendületlen híve, 1849. augusztus 19-én bekövetkezett tragikus haláláig. Pár éve még pont azon a helyen állt a Kossuth-szobor, ahonnan önként a halálba ment. Meghalatta magát ott, a méhesében, mert  Kossuth és Világos után nem akart élni.

Egy 832 kötetes könyvtár és két fiú maradt utána: Sándor és az ifjabb Ferenc.

- Veress Sándor (1828. Sarkad - 1884. Bukarest)

Elemi iskoláit Sarkadon (minden bizonnyal a mai református szeretetotthon helyén álló épületben) végezte, felsőbb tanulmányait Debrecenben. 1848-ban a két fiú honvédnak áll. Sándor Bem erdélyi hadseregében harcol, a szabadságharc leverése után követi eszményképét, Kossuth Lajost a törökországi emigrációba. Keze, zsebe üres. Kitanulja, igazából „ellesi” a szabómesterséget , s láss csudát, sok pénzt keres, mert kitűnő munkát végez, s ennek híre megy. Jó emberismerővé válik, tanul a saját tévedéseiből s van célja. Nem adja fel, soha, sehol. Félretett pénzén előbb Párizsba, majd Londonba megy. Utóbbi helyen, un. földmérnöki (geodéta) diplomát szerez. Kossuth tanácsára Bukarestben telepedik meg, hogy „közel legyen, ha hívja a Haza”. Szakmai tudásának, megbízhatóságának  híre megy, rábízzák Románia első vasútvonalának tervezését (1869, a Bukarest - Giurgiu vonal), majd jön a Varciorova (Turnu-Severin) - Pitesti vaspálya. Felméri (kataszterizálja) a román fejedelmi (később királyi) birtokokat, többek között Sinaiát, a későbbi román királyok  nyári luxusrezidenciáját. Közben megszervezi a Bukarestben élő magyarokat, lapot szerkeszt és ír. Megírja nagyszerű könyvét: A magyar emigratio a Keleten címmel (1877.) A mű stílusa, szerkezete és mondanivalója egyedülállóan  olvasmányos és elgondolkodtató. Méltán nevezik az 1848/49-es magyar emigráció Mikes Kelemenjének. Beke György, a 2007-ben elhunyt erdélyi író  nem véletlenül adja 1976-ban (nehezen, cenzúrázva) megjelent könyvének a címet: Veress Sándor tolla és körzője. Nem mellékesen, igazi tudós módjára, elfogulatlanul, figyelmesen tanulmányozza a fiatal Romániát, a román népet és politikusait. Előrelátása, jóslatai, figyelmeztetései az utóbbi 100 évben kivétel nélkül „bejöttek”.

  A szó legjobb értelmében vett polihisztor volt.  A román király, I. Károly a legmagasabb érdemrendet, a Coroana Romaniei - t adományozza neki. Az egyik neves román politikus felkérte, hogy legyen országa közlekedésügyi minisztere, bizonyos apróságok ellenében, úgymint: térjen át az ortodox hitre és vegye fel a román állampolgárságot. Veress Sándor tisztelettel megköszönte a bizalmat, de mint mondotta, neki egy életet és egy hazát adott az Isten és az neki éppen elég. Ravatalánál Emanoil Lahovary, a király udvarmestere, diplomata azt mondta özvegyének: „Asszonyom, én bejártam az egész művelt világot, de olyan becsületes emberrel, mint Veress Sándor, sehol sem találkoztam.”

Régi vita a filozófiában, irodalomban, hogy tehetségnek és erkölcsnek mi köze egymáshoz? Veress Sándor a példa arra, hogy olyan ez, mint a jobb láb és a bal láb. Egyik vagy másik nélkül az ember nyomorék.  Az ő mindent átható jellemvonása a hűség. Hűség a tudáshoz, az igazsághoz - hűség a hazához és önmagához.

-Veress Endre (1868, Békés - 1953, Pécs) - Veress Sándor és Birizdó Lujza nagyobbik fia. Román világban, német iskolába jár. A családban csak magyarul megy a szó, így hát három nyelven kitűnően ír és beszél. Az apa halála után Kolozsvárra költöznek, a város egyetemén végez történelem-földrajz szakon.

Közben a kereskedelmi akadémia hallgatója is, majd Bécsben diplomatikai-nemzetközi tanulmányokat folytat. Az I. világháborúban a román ügyek szakértője a magyar kormánynál. Szenvedélye a történelem, leginkább a levéltári kutatás. Bejárja szinte egész Európát, fő érdeklődési területe a magyar-román-erdélyi anyag. Mindent, amit valaha a magyarokról, románokról és Erdélyről írtak, összegyűjti. Több ezer dokumentumot másol le, ami közel száz kötetre rúg. Hihetetlen teljesítmény - vita nélkül ő a XX. század legnagyobb magyar forrásközlője. Másik kiemelt témája Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király kora (1571/1576 -1586), a lengyel-magyar sorsközösség. Egyértelműen bizonyítja, hogy Báthory István végső célja lengyel-erdélyi összefogással a török kiűzése, a három részre szakadt ország területi egységének és függetlenségének helyreállítása.

Veress Endre 1928-ban itt volt Sarkadon, amikor  apja születésének 100. évfordulóján a református paplak falán felavatták a ma is látható márvány emléktáblát.

-Veress Sándor II. (1907, Kolozsvár- 1992, Bern). Veress Endre és Méhely Mária énekművész fia, Veress Sándor unokája. A zene iránti vonzalom, hajlam, mely a dédapa Veress Ferenc lelkésztől bizonyíthatóan végigkísérte az utódokat, az ő személyében „fordult termőre”, amibe nyilván az anyai gének is besegítettek. 1923 és 1927 között Kodály Zoltán diákja zeneszerzés szakon, majd 1933-ig Bartók Béla egyik kedvenc tanítványa zongora szakon. Bartók hatására fordul a magyar népzene felé. 1930-ban népdalgyűjtő útra indul a moldovai magyarokhoz. Nagy szó! A  román hatalom ugyanis egyetlen erdélyi vagy magyarországi kutatót sem enged a csángók közé. De, mint kiderült, a Veress névnek még mindig tekintélye van Bukarestben...

Nem éppen zökkenők nélkül 130, addig ismeretlen csángó népdalt „takarít be.” Az általa fellelt magyar népdalok száma több mint 300. 49 zeneművet alkotott: vokális művek, kamarazenei, zenekari, balett- és versenyműveket. 1940-ben Japán a császári dinasztia trónra lépésének 2600. évfordulóját ünnepelte. Zenei pályázatot is hirdettek a nagy esemény tiszteletére. A  fődíjat Veress Sándor 1. szimfóniája nyerte. Ő a szerzője a Talpalatnyi föld c. magyar film (1948) zenéjének is.

1943-ban  Kodályt követi  a zeneszerzés szak vezetőjeként a zeneakadémián. 1949-ben Kossuth díjat kap, de nem veszi  át, mert a Rajk per és Rákosiék terrorja annyira felháborítja, hogy külföldön marad. Nevét itthon a lexikonokból is törlik. Nevét-nevezetességét elhallgatták, szinte elfeledték, pedig egyöntetű hazai és külföldi vélemények szerint ő volt (lehetett volna ?) Bartók és Kodály művének folytatója, kiteljesítője. Svájcban telepedik le. Üres zsebbel, mint a nagyapa.  Zenét, zeneszerzést oktat mesterfokon. Heinz Holliger, a világhírű oboaművész és zeneszerző, tanítvány mondja róla: egy nemzet lelkiismerete volt.

Megdöbbentő a párhuzam a két Sándor, nagyapa és unoka között:

- mindketten idegenben haltak meg

- egyikőjük sem vette fel a befogadó ország állampolgárságát, pedig felkínálták nekik

- egyik sem szándékozott haza jönni, míg hazája nem szabad.

Veress Sándor II. halálos betegen felvette a svájci állampolgárságot, mert nem akarta, hogy szülőhazája fizesse kezelésének költségeit.

********************************************************************

Előszó:

Az alábbi írás szerzője, Kós Károly, az erdélyi mindenes,1911 augusztusában, az akkor épülő sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkálatainak megtekintése után, Budapestre utaztában megállt Balázsfalván, hogy tapasztalatokat gyűjtsön az ott történtekkel kapcsolatban. Az 1911. évi gyűlés sorrendben az itteni harmadik volt. Iuliu Maniu, mint az ASTRA (Erdélyi román irodalmi és közművelődési egylet) XI. balázsfalvi fiókjának elnöke, fiatalos hévvel, 38 évesen, javasolta az ASTRA megalakulásának 50. évfordulójára egy emlékgyűlés összehívását a balázsfalvi Szabadság mezejére. A gyűlés megtartását dr. gróf  Khuen-Héderváry Károly magyar miniszterelnök előzetesen engedélyezte. Az ASTRA fiókszervezetei az indítványt felkarolták, és hozzávetőlegesen 10.000 fő részvételével 1911. augusztus 28-30 között megtartották az emlékgyűlést. Ezen részt vettek az erdélyi, korabeli románság vezéregyéniségei, valamint a román parasztság képviselői. Iuliu Maniu életrajzírói szerint ekkor indult meg azon a pályán, ami elvitte a Nemzeti Parasztpárt elnökeként a miniszterelnökségi székig. A korabeli sajtó nagyon jól sikerült összejövetelként jellemezte a nagygyűlést. Kós Károly akkori feljegyzése józan éleslátásról tanúskodik, váteszként előrevetíti az Erdélyben nemsokára lejátszódó történéseket. (Sz.M.A.)

 

Kós Károly                         Levél a balázsfalvi gyűlésről 

…Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat. 

Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak. 

Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem. 

A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra. 

És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól… 

Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. 

Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság. 

Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan. 

És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság. 

Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet. 

Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers) 

Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia. 

Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. 

A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. 

De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket: 

1.  Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok. 

2.   Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani. 

3.  A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van. 

Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe. 

E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt). 

De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén… 

… E héten Kolozsvárott ünnepi  közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében. 

Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!! 

Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albina meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár. 

Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek. 

Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers). 

Hazafias tisztelettel: Kós Károly Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.

*********************************************************************************

BLU201205-7807-1810