Bakay Kornél:  Az európai emberek alkonya?   katt ide >>> Feherember_alkonya.docx

Serdült Benke Éva                                                           Mikor egy város kiáltott…

(1989 decemberének emlékezete)

„…egy forradalom csak akkor tör ki, amikor a nép már kevésbé fél a lázadás következményeitől, mint az elnyomástól, melyben él.”              Márai Sándor

              folytatás itt >>>  S_B__Eva_1989_emlekezete.doc

Korábban ezen honlapon egy megemlékezést írtam a Trianonban elvett legkisebb, de nem a legjelentéktelenebb terület  – Fiume  –  elcsatolás utáni sorsáról.

Most a világháborúban a fegyvertárs – Ausztria – számára juttatott magyar terület sorsáról írnék, ami nem olyan kalandos, mint Fiume 1918 utáni története. Az Ausztriának juttatott, egykoron magyar terület 1918 utáni története több szempontból is érdekes, példa nélküli a magyar történelemben.

Sokszor elmélázom: most volt 140 éve, hogy apai nagyapám ezen a területen született. Mi lett volna (buta kérdésfeltevés!), ha nagyapám megmaradt volna édesapja malomkövénél,és nem a nagybátyja (a család első – általam cinikusan és tréfásan mondva, utalva maga mérnökségére is – „flugosa”) példáját követve nem ment volna Budapestre, hogy Budapesten mérnökké képezze magát ….

Burgenland az elvett területek között egyedüli, amely a ’vasfüggöny’ jó oldalára sodródott a Jalta-i egyezmény után. Vajh’ mi lett volna, ha nem így történik Nyugat-Magyarország XX. századi története?  De a további elmélázásnak, álmodozásnak nincs értelme, talán foglalkozzunk, írjuk le inkább Burgenland mai történetét és nézzünk vissza a történelembe, milyen magyar emlékek maradtak meg, mi a nemzetiségi helyzet, stb. Mindezeket igyekeztem összefoglalni és ezeket az alábbiakban mellékelem. A közölt fényképek az internetről származnak, illetve saját felvételek.

Techet Károly :  (katt ide >> Burgenland.docx

* * * * * * * * * * * * *

Elcsatolt területeink 

Jó ideje motoszkál bennem, hogy írnom kéne a Trianonban elcsatolt területeinkről, történelmükről, sorsukról az elmúlt száz évben. Sajnos sok van belőlük, ha az országokat vesszük, akkor hat, ha a régiókat, akkor jóval több.

Egyelőre Fiuméről és Burgenlandról ejtenék szót. Az előbbit régi gyerekkori olvasmányaim miatt tisztelem, utóbbi az atyai nagyapám szülőhelye, ezért sok történetet, adatot ismerek.

Aztán szólni kellene ugye

• Felvidékről,
• Kárpátaljáról, benne a román Máramarosról
• Partiumról,
• a történelmi Erdélyről, benne a Székelyföldről
• a románoknak juttatott Bánságról

Nálam hivatottabb személyek feladata lenne mindez. Jómagam a továbbiakban szeretnék még a jugóknak juttatott Bánságról szólni, anyai, sváb nagymamám okán-jogán. Elmondanám még, hogy tiszteletben tartom a születésem előtt meghalt anyai nagyapám székelységét. Sváb nagyanyám mondotta volt, hogy az unokák közül bennem ragadt meg a székelység a legjobban. Ezért mondhattam magamról Németországban, hogy 25 %-ban székely, 75 %-ban német vagyok, de mindig hozzátettem: aber die Reihenfolge ist wichtig! (De az az ország a fontos, ahonnan származunk. A szerk.)

Álljon itt tehát „fiumés” írásom, az olvasó iránti szeretettel, megbecsüléssel,                   Techet Károly

          Trianon – Emlékezzünk az elcsatolt területekről  

Fiume

Lassan 2 éve, hogy megemlékeztünk Trianon 100 éves, szomorú évfordulójáról. Sokféle cikk, tanulmány jelent meg, ezek sokszor egymásnak is ellentmondanak. Sajnos nem alakult ki Trianon kapcsán közmegegyezés.

Talán nem pesszimizmus, hanem realizmus, ha előrenézés helyett visszanézünk az elmúlt 102 év fejleményeire. Hogy maradtak-e magyar emlékek, magyar hatások és emlékezet az egyes elszakított területeken?

Az egyik, különösen érdekes elszakított terület, ahol a Monarchia összeomlásakor a magyarság létszáma kicsiny volt: Fiume (ma Rijeka). Az eredeti hivatalos Fiume nevet – mely olasz – a sajtóban, és különösen az idegenforgalmi kiadványokban gyakran a mai hivatalos horvát elnevezéssel használják: Rijeka. Most nézzünk vissza Fiume elmúlt 100 éves történelmére.

A Monarchia idejében a magyar progresszió célpontja volt Fiume, mely hatalmas fejlődést hozott. A magyar kormány által felvett hitelekből felépült a kikötő, új ipari üzemek (hajó-, torpedógyár, olajfinomító, stb. Megjegyzendő, hogy a torpedó feltalálója egy Fiume-i olasz, Giovanni Biagio Luppis fregattkapitány. Lásd: https://www.origo.hu/tudomany/20150111-140-eve-hunyt-el-luppis-janos-a-torpedo-feltalaloja.html). Hosszú ideig a Monarchia haditengerészete biztosította sok középhatalom haditengerészete számára a torpedókat.) A lakosság száma 1880-ban még csak 21.000 volt, 30 évvel később a hatalmas fejlődés eredményeképpen a lakosság létszáma 130 %-kal növekedett. Sajnos egy szomorú tényt is meg kell említenünk: innen indultak hajók az Új Világba – Amerikába – a kivándorlókkal.

Trianon után Fiumének kalandos történelem jutott, Kárpátalja mellett a Fiume felett cserélt legtöbbször gazdát az elmúlt 100 évben:

·        igen rövid délszláv megszállás,

·        önálló városállam,

·        olasz megszállás és hatalomátvétel,

·        náci megszállás (1943-45),

·        Jugoszlávia (1945-1991)

·        majd önálló horvát állam (1991-től).

1.  Fontosabb földrajzi, lakossági adatok és Fiume ismert magyar szülöttei:

a.     Az elcsatolt terület igen kicsiny volt, mindössze 21 km². A lakosság 1910-ban 50 000 fő (az elcsatolt területek lakosságának 0,239 %-a). A magyar lakosság száma csupán kb. 7 000 fő (kikötői alkalmazottak, MÁV alkalmazottak, magyar közigazgatás, magyar oktatás, katonaság).

Összehasonlításul: 2011-ben a teljes lakosság: 129 000 fő volt.

b.     A lakosság nemzetiségi megoszlása:

1910-ban: 51% olasz, 25% horvát, 13% magyar.

Manapság a (II. világháború olasz kitelepítésekkel, jugoszláv polgárháború) a magyarság létszáma manapság már csak jelképes, 1 % alatti (főleg Vajdaságból származók). Az olaszok létszáma: 2 500- ra csökkent. A többiek délszláv anyanyelvűek.

c.      A személyek, akik a magyar történelemben, irodalomban játszottak szerepet, és akik Fiume szülöttei voltak:

·        Wartha Vince kémikus, akadémikus (sz. 1844),

·        Ödön von Horváth osztrák drámaíró (sz. 1901),

·        Kádár János (sz. 1912),

·        Vásárhelyi Miklós újságíró, a Nagy Imre perben elítélt újságíró (sz. 1917).

·        Csikszentmihályi Mihály pszichológus (sz. 1934).

Láthatjuk, hogy a kicsiny területe / lakossága ellenére Fiumében születtek ismert magyar személyiségek – még ha nem is mindenki pozitív szerepű a történelemben …

2. Fiume rövid története 1918 után

In medias res. Nemrég egy magyar politikusi megszólalás miatt (egy pohár vízben) horvát-magyar diplomáciai „vihar” alakult ki: „vajh’ volt-e valaha magyar tenger, tengerpart/ kikötő, melyet elvettek, és ahol lehetne önállóan fogadni a kőolajat.

A Magyar Nemzet szerint volt önálló kikötő (https://magyarnemzet.hu/belfold/2022/05/magyarsagkutato-intezet-tortenelmi-teny-hazanknak-volt-tengeri-kikotoje).

A Horvát Állami Levéltár szerint: nem volt önálló magyar kikötő (https://telex.hu/belfold/2022/05/11/horvat-leveltar-valasz-orban-viktornak-magyarorszagtol-elvett-tenger)

Talán helyesen tudunk válaszolni a felvetett problémára, ha visszamegyünk a horvát-magyar kiegyezés (1868) időpontjáig. Ekkor a magyar kormány 3, horvát és szerb többségű, de korábban magyar közigazgatás alatt álló szlavón vármegyét átadott Horvátországnak (mint a Magyar Királyságon belül nagy autonómiával rendelkező társországnak). Ennek fejében a magyarok elvárták volna, hogy Fiume de jure és de facto magyar közigazgatású legyen. Fiume átadásáról másképpen szól a ·        magyar nyelvű „Horvát-Magyar Kiegyezési törvény”, illetve ·        a horvát törvénykönyvbe becikkelyezett horvát nyelvű kiegyezési törvény. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezést a magyarok valóban módosították. Ferenc József a horvát-magyar kiegyezés magyar szövegét szentesítette, azaz Fiume elvileg magyar, de csak ideiglenesen, nem véglegesen. Hangsúlyozni kell, hogy a helyi többségi olaszok között sem fogadta el mindenki, hogy Fiume teljesen Magyarország része lenne. Az olaszok szemlélete szerint Fiume a Szent Korona harmadik országa (Magyarország és Horvátország mellett). Innen származik a fent említett cikkekben leírt horvát, ill. magyar felfogás közötti különbség: Fiume de facto 1868-1918 között magyar közigazgatás alatt volt (de jure: provizórium).  Mindezen jogi csűrés-csavarás közben háttérbe szorul, hogy a magyar időkben milyen példás nemzetiségi politika uralta Fiumét. És 1918 után, amikor Fiume  önálló állam volt, a magyar hivatalos nyelv volt, a horvát és az olasz mellett).

A. Honnan a Fiume iránti érdeklődésem? Még 1960-ban a Bp. XI. ker. Szabó Ervin Gyerekkönyvtárban rendeztek egy műveltségi versenyt a VII-VIII. osztályosok számára, és én, bár csak VI. osztályba jártam, beneveztem és megnyertem. Jutalomkönyvet kaptam, benne a „szép” szöveggel: „ … a felszabadulásunk 15-ik évfordulóján tartott művelődési versenyen elért  I. helyzéséért”. A jutalomkönyvkent kapott regény: Dékány András: „Matrózok, hajók, kapitányok”. Most a napokban örömmel vettem észre, hogy a gyerekkönyv megvan pdf-ben a net-en:  http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/dekany_andras-matrozok_hajok_kapitanyok.pdf.

62 év után elolvasom újra. A regény egy történetet ír le, hogy 1918 őszén egy 18 éves budapesti ifjú Fiúméba utazik, hogy az amúgy olasz nyelvű (kemény nemzetiségi elnyomás) magyar kereskedelmi hajózási akadémián tanuljon. Majd az összeomlás után más adriai történet kerekedik ki az ifjúsági regényből. A regénynek folytatása is volt – hát innen a Fiume iránti tiszteletem és érdeklődésem.

B. Az első világháború vége:

1918 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott, Olaszország, és a Szerbia vezetésével kialakult új délszláv királyság is magának igényelte Fiumét. Woodrow Wilson amerikai elnök, az 1919-es párizsi békekonferencia egyik befolyásos döntnöke ugyanakkor azt javasolta, hogy Fiume a közvetlen környékével együtt legyen „szabad állam”, s egyben a béke megőrzésére hivatott új nemzetközi szervezet, a Népszövetség székhelye. (!) Az egymást keresztező különböző elképzelések következtében hónapokra kaotikus helyzet alakult ki a városban.

Az 1918. október 23-án fellázadt horvát katonákat a magyar katonai erők még képesek voltak lefegyverezni, és a város teljes feldúlását megakadályozni. A magyar közigazgatás és rendfenntartó erők azonban október 28-án elhagyták a várost, és ezt követően a délszláv állam támogatását élvező Délszláv Nemzeti Bizottság és az Olasz Királyság segítségében reménykedő Olasz Nemzeti Tanács is magának követelte a főhatalmat (1918 októberében). A megalakult nemzeti tanácsok döntéseinek semmiféle nemzetközi jogi vagy politikai következménye nem lett.

A Olasz Nemzeti Tanács 1918. október 30-án bejelentette a város Olaszországhoz csatolását, amit a főtéren és környékén több ezer ember éljenzett meg. Ennek nyomatékaként november 17-én olasz csapatok érkeztek a városba.

A horvát lakosság és a városban tartózkodó horvát katonaság azonban másként képzelte el a jövőt, amiből többször keletkezett összetűzés. A nyugalom biztosítása érdekében néhány hét múlva brit és francia csapatok szálltak partra, s 1918 tavaszán Wilson elnök kijelentette: Fiume nem tartozhat Olaszországhoz. Az olasz békedelegáció, tiltakozásának jeleként, átmenetileg elhagyta a békekonferenciát.

C. Gabriele D’Annunzio tündöklése és bukása

Az egyre zavarosabb helyzetben Gabriele D’Annunzio (1863–1938), a századforduló egyik jelentős olasz költője és botrányhőse megpróbálta Olaszország javára billenteni a mérleget. Mintegy ezerfős szabadcsapatot szervezett, és önkéntesei élén 1919. szeptember 12-én bevonult a városba. Majd, az olasz lakosság támogatását élvezve, ismét bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.

Ez az állapot sem tartott azonban sokáig. Az olasz kormánnyal támadt viszálya miatt D’Annunzio 1920. szeptember 8-án kikiáltotta a fiumei önálló államot (Carnarói Olasz Kormányzóság, Reggenza Italiana del Carnaro), amelyet többen Mussolini későbbi fasiszta állama előképének tartanak.

D´Annunzio Fiumében a saját uralmát tudta kiépíteni, amit eleinte az olasz nyelvű polgárság is üdvözölt. De amikor az író számára 1920 elején világos lett, hogy egyedül maradt az akciójával, akkor radikalizálódott, és ez konfliktusokat szült a helyi olaszokkal is. A Rómától – és egyben a reálpolitikától – való távolodás jele volt, hogy D´Annunzio 1920 tavaszán egy ismert anarchistát kért fel egy új alkotmány kidolgozására. Ekkora Fiume nem csupán az olasz nacionalizmus, de sokkal inkább az európai minden oldali radikálisok kalandjává vált. Számos olasz futurista művész érkezett a városba,  és még azt is felajánlotta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság résztvevői Fiumébe meneküljenek. A városállam gazdasági helyzete is megromlott, ezért kalózkodásból tartották el magukat: hajókon ütöttek rajta és rabolták ki őket a Kvarneri-öbölben és az Adrián.

A Vatikán képviselője a városban visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „egy pogány kultúra újjászületése” zajlott Fiumében D´Annunzio politikai vezetésével, amiben „hedonizmus és esztéticizmus keveredett”. A hedonizmust nemcsak az jelentette, hogy a városban D´Annunzio még a kemény drogok használatát is megengedte, de számos művész eleve a ruházkodással is felhagyott, mert azt kispolgárinak gondolta.

A heteroszexualitás mellett D´Annunzio a homoszexualitás megélését is támogatta, korabeli beszámolók szerint főleg a katonái között fordult elő, hogy drogok hatása alatt, meztelenül, a város kellős közepén folytattak …….  Giovanni Comisso olasz író, aki szintén önkéntesként vett részt Fiume elfoglalásában, úgy emlékezett vissza az 1920-as évre, mint amikor „a szerelem határtalan volt”.

D´Annunzio eközben folytatta egyszerre nacionalista és antiklerikális politikáját. Főleg a katolikus egyházzal szemben lépett fel keményen, mert annak többsége horvát papokból állt. Fiumében a vallásosság inkább a paraszti hátterű horvátságra volt jellemző, már a magyar időkben is az olasz és a kicsiny magyar nyelvű polgárság szekuláris volt.

D´Annunzio a város „kapitányaként” is (így neveztette magát) megmaradt ’művészembernek’. Tevékenysége abban merült ki, hogy a helyi operából ellopott jelmezekben minden nap katonáival parádékat tartott az egykori Kormányzósági Palotánál, ahova ő költözött be szeretőivel. A napi díszszemléket több órás beszédekkel zárta. Ő vezette be a később a fasiszták által használt üvöltést: „Eia eia alalà” – ami amúgy nem jelent semmit, de ez vált a jelszavukká.

A mai napig vitatott, hogy mennyiben lehet D´Annunziót és fiumei kalandját az olasz fasizmus előfutárának tartani. Ami vitathatatlan, hogy Mussolini jóban volt vele, a terveiről tájékoztatta Mussolinit (bár Mussolini őt nem támogatta), és az író-költő militáns nacionalizmusa is egyértelműen fasisztoidnak tekinthető. D´Annunzio politikájában az expresszionizmus jegyei figyelhetőek meg, miközben az esztétika minden téren inkább fontosabb volt neki, mint a tényleges politikai taktika. Politikusnak csapnivaló, írónak pedig dagályos volt.

Azok, akik D´Annunzio fiumei kalandjának fasiszta jellegét tagadják, éppen arra mutatnak rá, hogy hívei között kommunisták, fasiszták egyaránt megtalálhatóak voltak. Ők főleg a fiumei kaland kicsapongó jellegét hangsúlyozzák. A D´Annunzio hagyatékát és emlékét őrző alapítvány liberál-fasiszta vezetője például úgy véli: D´Annunzio és csapata voltak „az igazi hatvannyolcasok”. Például amikor a római kormány 1919 végén kompromisszumra próbált jutni D´Annunzióval, az író-költő először népszavazásra bocsátotta azt, majd amikor Fiume lakosságának többsége igent mondott, egyszerűen érvénytelenítette az eredményt.

Véres karácsony. Zajlottak a diplomáciai háttértárgyalások. Az Egyesült Államok hathatós támogatásával ezek során a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elérte, hogy Olaszország végül lemondott a városról. Az ezt rögzítő rapallói egyezményt 1920. november 12-én írták alá, ennek értelmében Fiume és közvetlen környéke szabad állammá alakult, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország azonnal elismert. Nem így D’Annunzio, aki olyan mértékben elveszítette józan ítélőképességét, hogy hadat üzent (!)  Olaszországnak. D’Annunzió emberei közben raboltak és fosztogattak.

D’Annunzió – az 55 éves író – ekkora már az olasz irodalmi élet egyik fejedelmének számított, expresszionista-erotikus regényeivel, verseivel a mai napig a 19. század végének egyik legismertebb írója. Az első világháború kitörését militáns nacionalista megnyilvánulásokkal fogadta, a közvéleményre gyakorolt hatásával ő is hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország 1915 májusában hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Az anarchiának az olasz hadsereg vetett véget, amely december közepén szárazföldi és tengeri blokád alá vette a várost. 1920. december 24-én szó szerint kibombázta az olasz hadiflotta D´Annunziot a Kormányzósági Palotából, majd öt napig tartó harcban lemondatta, és embereivel együtt a város elhagyására kényszerítette. A sok halott és sebesült miatt a helyiek emlékezetében véres karácsonyként rögzült ez a néhány nap.  Úgy tűnt, hogy D’Annunzio távozásával a Fiumei Szabadállam megszilárdulása előtt nincs többé akadály.

1921 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek a függetlenségiek győzelmével végződtek. Mussolini 1922-es római hatalomra jutása azonban ismét új fordulatot adott az események folyásának. Az olasz fasiszták felújították igényüket Fiumére, és minden eszközzel a helyzet destabilizálására törekedtek. A viszálykodás végül az 1924-es római szerződéssel ért véget. Ennek értelmében Fiume nagy része mégiscsak Olaszország része lett, míg Sušak nevű keleti városrésze a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé.

D. Az igazi Fiumei Szabadállam

A városban, amely a rapallói szerződés értelmében hivatalosan önálló lett (Fiumei Szabadállam), a magyarul is jól beszélő, egykori budapesti országgyűlési képviselő, Riccardo Zanella vette át a hatalmat. Noha 1918-ban még ő is támogatta az Olaszországhoz való csatlakozást, 1920-ra ismét – mint a magyar időkben – a fiumei autonómia híve lett. Zanella eleve tagadta, hogy Fiumében olaszok vagy horvátok élnek – szerinte ugyanis ők mind a „fiumei nemzet” része, amely – hasonlóan a svájci nemzethez – többnyelvű. Ebben az időben a magyar, olasz és horvát hivatalos nyelv volt Fiumében!

Zanella uralmát azonban 1922-ben már tényleges fasiszták döntötték meg. Miután Mussolini hatalomra került Rómában, 1924-ben Fiumét hivatalosan is Olaszországhoz csatolták, ami a helyi horvát és szlovén nyelvű lakosság (triesztihez hasonló) üldözését hozta magával.

Amikor az önálló Fiuméről beszélünk, nagyon sokszor összemosódik

·        a D´Annunzio-féle állam – amelynek alapja az olasz irredentizmus volt – és

·        a Zanella-féle Szabadállam, amely viszont tényleg egy önálló Fiumét akart. (Az önálló Fiumének a ma a városhoz tartozó Sušak nem volt része, az ugyanis még a magyar időkben is Horvátország volt.)

Miközben az olasz jobboldalon D´Annunzio a mai napig legendás figura – Trieszt Forza Italiá-s polgármestere 2019-ben szobrot is emeltetett neki éppen a fiumei kaland évfordulójára (Rómában teret is elneveztek róla).

E. Fiume az olasz állam része

1924. március 26-án zárult le a Fiume város hovatartozása körül kialakult többéves vita, amelynek végén Olaszország annektálta az adriai kikötővárost. 1924 márciusának végén eltűnt Európa térképének egyik érdekes színfoltja, amelyet elfogadott például a francia és a brit nagyhatalom is. Fiume volt az első állam, mely elismerte a Szovjetuniót, kommunista pártja (a világon a legkisebb) részt vett a III. Internacionálén is. Fiume felosztása nem oldotta meg véglegesen a terület hovatartozásának kérdését, az kiújult a második világháború lezárása után. Ekkor azonban Olaszországnak nem csak Fiúméról, hanem az Isztriai-félszigetről is le kellett mondania Jugoszlávia javára. A város Rijeka néven a délszláv állam birtoka lett.

F. A II. világháború alatt és után

A második világháború utolsó két évében német csapatok szállták meg a várost és kikötőjét, amit a szövetségesek heves és visszatérő szőnyegbombázásokkal „honoráltak”, különös tekintettel a helyi kőolaj-finomítóra. Tito partizánjai 1945 tavaszán vonulnak be a városba, és minden korábbi szerződést semmisnek tekintve úgy döntenek, hogy Fiumének (bocsánat: Rijekának) a kommunista Jugoszláviában lesz a legjobb helye. Noha az egykori fiumei kormány még életben lévő tagjai a városállami múlt felelevenítését szorgalmazzák, senki nem veszi őket komolyan: az 1947-es párizsi békeszerződés a várost (az egész Isztriával együtt) végleg Jugoszláviához ítéli. Ennek egyenes következményeként a 70 ezer olasz anyanyelvű fiumeiből 60 ezren elhagyják a várost és Jugoszláviát. Az ilyen történet ismert a magyar történelemben:

·        Felvidéki magyarság száműzése

·        Kárpátaljáról ’málenkij robot’ keretében magyarok száműzése

·        Vajdasági magyarok lemészárlása, hazai és bánsági svábok kitelepítése.

Megjegyezném, hogy Olaszország az isztriai és fiumei olasz kitelepítések és atrocitások miatt sokáig blokkolta a horvát csatlakozást az EU-hoz.

G. Délszláv háborúk és hatásai

Az egységes délszláv állam széthullását követően a városban a horvát állami lobogót húzzák fel. Napjainkban Rijeka Horvátország legnagyobb kikötője, jelentős idegenforgalmi, kereskedelmi és haditengerészeti gócpont. Múltjára tekintettel, s talán horvát szomszédunk és barátunk érzékenységét sem sértve nyugodtan mondhatjuk, hogy tiszteletbeli magyar tengeri kikötő.

H. Fiume még nem feledte el a Monarchia szellemét

A horvát kikötőváros, Rijeka, avagy Fiume fő nevezetessége a korzón lévő óratorony. A tetejéről egykoron a várost 1919-ben megszálló Gabriele D’ Annunzio verte le a kétfejű sast, mert az általa gyűlölt Habsburg-múltra emlékeztette. A városban sem az olasz fasizmus, sem a német megszállás, sem a jugoszláv kommunizmus idején nem gondolt senki arra, hogy vissza kellene helyezni a szobrot az óratoronyra. Az elmúlt majd száz évben eleve jelentősen megváltozott az egykori magyar kikötő: a hajdan döntően olasz lakosságú polgárvárosból horvát többségű (kozmopolita) iparváros lett, a helyi olaszság nagyrészét 1945 után kitelepítette Tito Jugoszláviája. Ám teljesen nem felejtették el mégsem a fiumei múltat. A város a mai napig megőrizte multikulturális önazonosságát.

Pár éve létrejött egy helyi párt, a Fiuméért Lista, amelynek éppen a régi fiumei identitás erősítése a célja (a kétnyelvűséget ápolja, ezért hivatalos elnevezése: horvátul Lista za Rijeku; olaszul Lista per Fiume). A párt régi követelése, hogy a szimbolikus térben is egyre erősebben legyen jelen a régi Fiume emléke. Nem nosztalgiázó öregurakról van szó, a mozgalom többségét harmincéves fiatalemberek alkotják. Egy jelentős részük helyi olasz nyelvű családokból származik, de a párt nem kisebbségi szervezetként tekint magára. Szerintük ugyanis nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a regionális identitás a döntő. Legyen bármi is az anyanyelvük, ők elsősorban fiumeieknek érzik magukat. A párt székházában még a történelmi Magyarország címere is kinn van. Amikor ez a helyi párt Fiume magyar időbeli autonómiáját éltetik, a jövőről szólnak.

A mai Horvátországban mindent Zágrábban döntenek el. Amikor Fiume saját történelmét hangsúlyozza, a horvát nacionalizmussal és központosítással szemben próbálja magát meghatározni. Ruža Tomašić, az Európai Parlament szélsőjobboldali horvát tagja egyenesen azt jelentette ki, hogy „Rijeka nem horvát város, csak Horvátországban fekszik”. Ezt ő kritikának szánta ugyan, de a városban sokan egyetértenének vele.

Fiume a horvát függetlenség 1991-es kikiáltása óta szemben áll a horvát nacionalizmussal. A város egykori szocdem polgármestere farsangkor nemritkán Obelixnek öltözik, és nem csak az alkata miatt. Ezzel akarja kifejezni, hogy Fiume egyfajta „gall faluként” áll ellen a horvát nacionalizmusnak. A városi autonómia terén azonban ő sem tudott sokat elérni.

I. magyar emlékek Fiumében

Az elmúlt 100 év alatt kevés fiumei magyar emlék maradt meg. Rövid lista ezekről az emlékekről

·        A város 1870-1910 közötti építészete hasonlít a pesti Andrássy úton található házakhoz. A leghíresebb / legszebb épület: az Adria palota

A ’90-es években Hausmann Alajosról egy kis teret is elneveztek a belvárosban.

·        A fiumei pályaudvar épülete a MÁV szabványok szerint épült. Az épület másolata a füzesabonyi pályaudvar épülete

Az állomás épülete előtt egy régi MÁVAG gyártmányú mozdony látható (nem a legjobb állapotban). A Trianonban nemcsak a vasutakat, de a vasúti járműveket is elvették, ezért a mozdony „rendszáma” a királyi jugoszláv vasúti időkből származik.

·        Más, a magyar múltra emlékeztető épületek: a kormányzósági palota (kormányzó volt a magyar kormány képviselője: a ’főispán’), iskolaépületek, bíróság épülete, stb.

·        Persze meg kell emlékezni a Monarchia mérnöki teljesítményéről: a Fiuméba vezető vasút megépítéséről is. Amikor 1960-ban a Fiume tárgyú jutalomkönyvemet olvastam, mérnök nagyapám a Révai lexikonban található térképen mutatta meg a Monarchia mérnökeinek kb.140 évvel ezelőtti mérnöki bravúrját: a Sušak-i fakikötőhöz a vezető vasút nyomvonalát úgy oldották meg, hogy a tekintélyes szintkülönbséget egy csavarvonalú alagúttal küzdötték le.  (fénykép a Révai lexikonból).

·        Magyar felírat-maradványok

A kikötőben (zárt terület) és az egykori olasz-jugoszláv határfolyó mentén néhány régi kikötőbak megmaradt a történelem viharaiban ... A magyar feliratot nem köszörülték ki …

1965-ben még láttam magyar-olasznyelvű csatornafedelet (Nagyszebenben ebben az évezredben az ilyeneket eltávolították – Nagyszeben Európa kulturális fővárosa okán! )

J. Akarnak-e a helybéliek Magyarországhoz tartozni? - mellékelek egy rövid, kb. 8 perces videót erről:
https://youtu.be/XvEBVyC3I08             - érdemes megnézni!

Serdült Benke Éva

Deák Ferenc emlékezete

         „A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása”- vallotta Kossuth és Széchenyi mellett a XIX. század magyar közéletének harmadik nagy alakítója, Deák Ferenc. Minden döntésében a nemzet érdekeit tartotta szem előtt, ragaszkodott az alkotmányhoz, erkölcsén soha folt nem esett. A személyes törekvéseit messze a nemzeti érdekek mögé rendelte. Lekenyerezhetetlen volt, Andrássy gróf mondta róla, hogy „Deáknak még őfelsége se adhat semmit.” Sok társadalmi kérdésben messze megelőzte korát, kiállt a nőnevelés mellett akkor, amikor ez a konzervatív magyar társadalomban még komoly ellenállásba ütközött. Mozgalmat indított a felsőbb nőnevelés ügyéért, a nők diplomaszerzését ekkoriban még igen kevesen támogatták. Ö volt a polgári házasság egyik szószólója is, közreműködött az állam és egyház szétválasztása tervének kidolgozásában.

Deák Ferenc a Zala megyei Söjtörön született 1803. október 27-én, középnemesi család hetedik gyerekeként. (1.) Édesanyja a szülést követően meghalt, apja néhány évvel később hunyt el. A gyermek Deák Ferencnek egyik rokona, Hertelendy György lett a gyámja, felnőtt nővére, Klára nevelte fel. A család birtokai Kehidán voltak, 1854-ben Deák az ősi birtokot gróf Széchenyi István családjának adta el. Az ifjú Deák Ferenc Keszthelyen, Pápán és Nagykanizsán járt gimnáziumba, majd Győrben jogi akadémiát végzett. Kiváló emlékezőképességgel rendelkezett, a reformkorban ő volt az ellenzék feje, Kölcsey meg a szíve. Vörösmarty volt a legkedvesebb barátja, őt a legnagyobb magyar költőnek tartotta.

Nem csak felkészült volt harmincévesen a politikusi pályára, de híres volt puritán életviteléről, megingathatatlan nemzet-hűségéről, szónoki képességéről. Ám a humor se állt távol tőle, nagy anekdota-mester hírében állt, szívesen mondott véleményt a nőkről, a házasságról, annak ellenére, hogy élete végéig agglegény maradt. Róla is keringtek anekdoták („A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem. Nagy lutri a házasság, szokta mondogatni, olyan, mintha a rántott csirke morzsaköpenyében, a férfiember felszúr egy darabot, nem tudja, mit vett ki a tálból, combját-e avagy mellehúsát vagy a püspökfalatját, csak akkor tudja meg, mi jutott neki, amikor már eszi.”) Szellemes, jó társalgó volt, művelt, olvasott hölgyek társaságában sziporkázott, például ha Batthyány Lajosné Zichy Antónia, vagy Festetics Mária grófnő hallgatta.

         1833. április 15-én Zala megye követévé választják a pozsonyi országgyűlésbe. Bátyja, Deák Antal így ajánlotta öccsét a választók figyelmébe: „Küldök helyembe olyan fiatalembert, akinek kis ujjában több tudománya és képessége vagyon, mint az én egész valómban.” Egész pályafutása során mindig az igazságra törekedett, szigorú logikával érvelt igaza mellett. (2.) A haza iránti hűsége és szeretete vezényelte minden döntésében. Mérsékelt, bölcs államférfiúvá vált, beszédeivel nem az érzelmekre, hanem az észre és az értelemre hatott. 1848-ban Batthyány kormányában igazságügy-miniszter lett, működésében mindig a törvényességhez ragaszkodott, visszautasította a bécsi minisztérium követeléseit, melyek nem hazája érdekeit célozták. Mikor Batthyányval együtt ő is lemondott miniszteri posztjáról, arra kérte volt munkatársait, hogy soha, egy hajszálnyit se térjenek el a szentesített törvényektől. Ekkor már véglegesen Pesten élt az Angol Királynőhöz címzett szálloda egyik lakosztályában.

A megtorlás időszakában elzárkózott a közügyekben való részvételtől, de minden erejével a nemzet erkölcsi tartását támogatta. Kossuth híveinek egy újabb fegyveres felkelés tervétől távol tartotta magát, mert veszélyesnek ítélt minden fegyveres ellenállást. 1859-ben sikerült meggyőznie az uralkodót Magyarország kibékítéséről, ettől kezdve olyan ismert politikus lett, hogy Európa Deák Ferencet azonosította Magyarországgal.

1861. április 6-án az országgyűlésben két csoportosulás állt ki az 1848-as alkotmány visszaállítása mellett, a Deák vezette Felirat csoportosulás, és a Teleki László vezette Határozati Párt. Deák a birodalmon belüli önállóság programja mellett érvelt. Beszédét, az angol sajtó (Illustrated London News) a legmoderáltabb hangnak nevezte Magyarországon. (Sajnos, Teleki mögül pártja kihátrált, a politikus lelkiállapota öngyilkosságba vezetett május 7-én éjszaka.)

A Nyugat Deák Ferenc személyében üdvözölte azt az államférfit, aki végre feloldhatja az Ausztria és Magyarország között évszázadok óta meghúzódó feszültséget. „Nem rendelkezik se nagy vagyonnal, se nagy földbirtokkal, se nagyhatalmú családi kapcsolatokkal, se tekintélyes hivatallal. Ellenben egyedül benne vannak meg, azok a személyes tulajdonságok, amelyekkel kivívta nemzetének általános nagyrabecsülését és feltétlen bizalmát: őszinte hazaszeretet, megingathatatlan életelvek, gazdag tudás, népe szükségleteinek, igényeinek és hajlamainak, valamint országa törvényeinek és berendezkedésének pontos ismerete. Éles elme, józanság, megfontoltság, és remek szónoki tehetség. Deák a magyarság legnemesebb megtestesítője, a közvetlen hordozója” - így ír az Illustrirte Zeitung egy évvel a kiegyezés előtt. „Ha Deák hozzásegíti ehhez hazáját, azzal méltóvá válik a legszebb polgárkoronára.” A Nyugat tehát a Deák által képviselt mérsékelt kompromisszumra kész politikát (és nem a radikális függetlenségi programot) támogatta. (Igaz, később voltak írók, politikai gondolkodók, akik a kiegyezést rossz és hamis kompromisszumnak tartották, amely felelős az első világháború utáni szétesésért, és Deákkal szemben utólag Kossuthnak adtak igazat. Pl. Németh László Kissebségben c. műve, Bibó István „hazug konstrukciónak” nevezte a kiegyezést.)

Az 1867-es országgyűlési bizottságban teljes befolyásával és tekintélyével vett részt, sikerült vezetésével kivívniuk, hogy a külügy és hadügy kivételével minden egyébben Magyarország teljes függetlenséget kapjon. Deák Ferenc tiszta jelleme és hazaszeretete alapján állva töltötte be a nádori feladatkört, melyet az uralkodó ruházott rá, e megbízatásából eredően kapocs volt az uralkodó és a nemzet között. Az új kormányban nem vett részt, minden kitüntetést és jutalmat visszautasított, de egész élete a hazája haladásának szolgálatában állt. Mikor 1873-ban a politikai végrendeletét megfogalmazta, abban is a negyven évvel korábbi eszméket hangsúlyozta: a lelkiismereti szabadság tiszteletét, a nemzet egyesítésének vágyát, a szabad egyház, szabad állam megteremtését.

Csengey Antal 1851-ben írt Deákról jellemrajzot (1852-ben németül is megjelent), ebben olvashatjuk: „Ezekben a nem mindennapi jellemvonásokban könnyen felismerhetjük azt a kiváló férfiút, akit tulajdonságai méltán rendeltek a politikai szócsatákban egymásnak feszülő szenvedélyek moderálásának a szerepére.”

A kiegyezés előkészítésének évei beírták Deák nevét a magyar történelembe. 1865. december 14-én I. Ferenc József megnyitotta az Országgyűlést a budai várban. Az uralkodó magyarul olvasta fel a képviselőknek a beszédét, szándéka az volt, hogy összebékítse a birodalom minden népét és osztályát. A francia L’illustration Csengey Antal szavait idézi Deákról: „Deák államférfiúi tevékenységét nem a vakmerőség, inkább a bölcsesség jellemzi. Vitathatatlanul ő a magyar politika legjelesebb figurája. Az áltata előre jelzett események szinte matematikai pontossággal mentek végbe. Minden törekvése a Hon békéjének és közrendjének az érdekét célozza. Ha a békét vagy a közrendet valamilyen tényező megzavarja, vagy csak ezek megzavarásával fenyeget, Deák nem tétlenkedik. Ilyen helyzetben bárkivel szembeszáll. Deák nem forradalmár.”

1866. január 13-án a német Illustrirte Zeitung így mutatta be olvasóinak Deákot: „Hírnevét megyéje gyűlésein és az 1832 óta az országgyűléseken alapozta meg, és elnyerte a „legbölcsebb és legigazságosabb magyar” titulust. Még 1848 viharos időszakában sem veszítette el a mértéket és az egyensúlyt. Az igazságügy-miniszteri tárcát letette, amikor Batthyany Lajos gróf kormánya feloszlott, és úgy viselkedett, hogy a császári kormány semmivel sem vádolhatta, és megbocsátania sem volt mit neki. Mára az indulatok lecsillapodtak, egész Magyarország arra vágyik, hogy végre kikapaszkodjon az immár tizennyolc éve elviselt bizonytalan állapotokból, melyeket az ország jóléte nagyon megsínylett….A magyar országgyűlésnek okosan, óvatosan és békülékenyen kell fellépnie Erdéllyel és Horvátországgal szemben, ha szövetséget akar létrehozni a magyar korona összes országa között. Deák ebben nem kevés alkalmat talált, hogy államférfiúi rátermettségét a gyakorlatban is bebizonyítsa.”

A kiegyezés nagy jelentőségű volt az európai politikában, mert nem csupán Magyarország sorsát fordította kedvezőbbre, de új irányt jelölt ki a Habsburg Monarchia politikájának számára is. A reformok közé tartozott például a hazai zsidóság emancipációja is. Az 1867-e év végén elfogadott törvénynek világszerte komoly visszhangja volt. A New York Times is beszámolt erről. A zsidók egyenjogúságáról szóló törvényt 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök terjesztette be, a képviselőház egyhangúlag elfogadta a törvényjavaslatot. I. Ferenc József aláírásával szentesítette. Ezzel a hazai zsidóság előtt soha nem látott lehetőségeket nyitott meg a társadalmi felemelkedésük számára.

Deák a kiegyezés után minden erejét, tehetségét az osztrák-magyar kiegyezés megerősítésének szentelte. Előnye a kiegyezésből nem származott, magas méltóságra nem pályázott, szigorú erkölcsű ember volt. Utolsó éveit csendben, magányosan élte. Széll Kálmánék lakásában várta a véget. Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona szerető gondoskodással vette körül az akkor már ápolásra szoruló Deák Ferencet. (Vörösmarty halálos ágyán Deákra bízta családját, kérte, gondoskodjon elárvult gyermekeiről, Ilonáról és Béláról, magára maradt özvegyéről. A hű barát meg is tett mindent, gyűjtést szervezett az árvák javára, országosan jelentős adomány gyűlt össze, ezzel segíthette a családot.) Hogyan teltek ezek a napok, órák? „Nappalait és éjszakáit egy kényelmes karosszékben töltötte, mellette az asztalon helyezték el gyógyszereit, könyveit, óráját, szemüvegét, palatábláját, amelyre legfontosabb közléseit írta. A falon felette Vörösmarty arcképe függött. Kezdetben még olvasott, naponta sokan meglátogatták, tájékozott a politikai hírekről, véleményt azonban már nem mondott semmiről.

1876. január 28-án halt meg, 73 évesen. A Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, a királyné személyesen helyezte el babérkoszorúját a ravatalon. (Erzsébet királynét a nemzet halottjának ravatala előtt Zichy Mihály festményen örökítette meg.) Mikor Kossuth turini magányában hajdani vitapartnerének haláláról értesült, megrendülten emlékezett egykori barátjára, elsiratta közös ügyük vesztét, s az együtt vállalt 1848-at. Fejet hajtott az ember előtt, aki másként látta hazája megmentésének lehetőségeit, de megmenteni akarta, akárcsak ő. Jókai írta Deák Ferenc temetésére: „Építsük tovább Deák Ferenc emlékét a boldog, erős Magyarországon!”

Deák Ferencnek szobrai állnak szerte a hazában, a józan, megfontolt politikusnak, aki megmentette mindazt az 1849-es megtorlás után, ami még menthető volt a maradék szabadságból, függetlenségből. (Nevéhez számtalan epiteton ornans fűződik: „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”, „a magyar Mózes”, „a haza atyja”).

Halála után az ország gyászba borult. I. Ferenc József császár nyílt levélben fejezte ki együttérzését a magyar népnek. Levelében kiemelte, hogy a trónt és a hazát pótolhatatlan veszteség érte.

Pakson nem csupán a városháza előtti szobor őrzi az emlékét, de egy róla elnevezett utcában, a Szeniczey kúria falán emléktábla is: „E házban lakott rövidebb-hosszabb ideig 1850-től 1874-ig terjedő időkben rokonai látogatásakor Deák Ferenc a haza bölcse. „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, és mindig kétséges.” Véssük jól szívünkbe hazánk nagy fiának e komoly intelmét. Halála ötvenedik évfordulója alkalmából kegyeletük jeléül emelték tisztelői. 1927. június hó 12.”

         E házban töltött sok szép napot, kellemes órát a sokszor magányos Deák Ferenc, de paksi napjai bearanyozták életét. Egyik nővére, Deák Jozefa 1808-ban Nemeskéri Kiss Józseffel kötött házasságot, és Paksra költözött. A Nemeskéri Kiss család is hasonló társadalmi rangot képviselt, mint a Zala megyei Deákok, birtokaik voltak Madocsán, Bölcskén és Gerjenben. A családfő 1829-ben meghalt, Deák Jozefa hét gyermekkel maradt özvegy, Ferenc öccsét kérte meg a gazdaság ügyeinek rendezésére. Ekkor Deák Ferenc négyhetes paksi tartózkodása alatt igyekezett a gazdaságot talpra állítani. Nővérével megegyezve később eladták kehidai birtokrészüket, Széchenyi fiának, gróf Sz. Ödönnek.

Jozefa nővérének halála után Deák Ferenc a gyermekeket rendszeresen segítette, paksi látogatásai alkalmával mindig Katalin unokahúgánál szállt meg. Katalin férje, Szeniczey Ferenc paksi közbirtokossági családból származott. A család a kedves nagybácsit Onclinak becézte. Az egyik Szeniczey lány, Cecília feljegyezte Csapó Vilmos kérésére ezeknek a nyaralásoknak az emlékeit, majd feljegyzéseit 1903-ban Deák Ferenc születésének századik évfordulóján ki is adta. Ebből tudjuk, hogy a nagybácsi évente két alkalommal 4-6 hetet töltött Pakson húsvét és a szüret táján, élvezve a vidéki élet eseményeit és rokonainak szeretetét. Azt is Cecília jegyezte fel, hogy egy alkalommal egészen váratlanul, bejelentkezés nélkül a nagybácsit József főherceg látogatta meg.

Ha a családot feszélyezte is kissé, hogy az ország legismertebb embere a vendégük, mindezt ellensúlyozta, oldotta Deák kedves személyisége. Labdázott, fogócskázott, kártyázott a gyerekekkel, szinte nagyapai szerepet élt át. Ilyenkor, paksi tartózkodása alatt mentesítette magát a politika és az országos gondok alól, ezek a látogatások megadták számára a felüdülés élményét. (3.)

E házba bejáratos volt a háziasszony kedvence, a diák Jámbor Pál, a később Hiador néven híressé vált költő, Paks szülötte. Feljegyezte ő is, milyennek látta a neves politikust egy nyáron a paksi kaszinóban: „Épp oly nyugodt volt a társaság körében, hol mindenkit a maga nevén szólított, mint később a parlamentben, a párt-izgalmak között. Taglejtés nélkül beszélt, mert neki a szó maga is elég eszköz volt a teljes jellemzésre. Egyszerűsége által vált impozánssá, mint egy komoly és szép szobor. Komolyságával megnyerő nyájasság párosult. Oly szabatosan beszélt, hogy nyomtatni lehetett volna, oly világosan, hogy gyermek létemre én is megértettem mindent, s oly érdekesen, hogy senki se szakítá félbe egyszer sem.”

         Utolsó paksi tartózkodása már a búcsúzást sejttette, betegen többé már nem vállalta a paksi utazás fáradalmait. Ám Szeniczay Ödön, a paksi keresztfia, országgyűlési képviselő mindennapi vendég volt betegágyánál. A haza bölcsének, Deák Ferencnek és a hajdani paksi diáknak, Jámbor Pálnak a szobra ma Paks városának díszei.

         Születésének 219. évfordulója van ebben az évben, halálának pedig 146. éve. E mindig csak nemzete javáért fáradozó politikus életútja példa lehet ma is az őt követők számára. Emlékezzünk rá Tamási Áron szavaival, aki 1956-os forradalom idején mondta: „Nincs módunk kitérni a hűség elől”

Jegyzetek

1.     A Deák család a Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott, 1703-ban nemességet kaptak.  A nagyapa, Deák Gábor feleségül vette a gazdag Hertelendy Annát, egy tekintélyes zalai család leányát, így fejleszthették a söjtöri és kehidai birtokot. Id. Deák Ferenc és felesége, szarvaskendi Sibrik Erzsébet házasságából hat gyermek után jött a hetedik, Ferenc. Az újszülött Zalatárnokra került nagybátyjához, majd nővérei, Klára és Jozefa nevelték. Gyámja Hertelendy György volt. A francia, angol és a német sajtó Deák halála utáni cikkeiben, 1876 januárjában tévesen írta szülőhelyének Kehidát Söjtör helyett. Ezen kívül azt is tévesen állította, hogy 1849. januári békekötésen való részvétele vége börtönbüntetéssel járt volna.

2.     1833. július 13. Pozsony. Részlet Deák Ferenc beköszöntő beszédéből: „Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldást, a közértelmet és egyetértést. Talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne legyen.”

3.     Deák Ferencnek jó barátai voltak Tolna megyében, sokra tartotta Bezerédj Istvánt. Sztankovánszky Imre, vármegyei főjegyző, a megyei ellenzék egyik főalakja, 300 pengő forintot adományozott a Vörösmarty -árváknak, Deák levélben köszönte meg az adományt barátjának. (A faddi fölművesektől 4 forint14 krajcárt kaptak az árvák. A faddiak tudták, ki volt Vörösmarty)

Kovács István evangélikus lelkész, gyümölcsnemesítő híres kertjéből küldött gyümölcsöt a már beteg Deáknak 1871.aug. 12-én Pestre. Íme a köszönőlevél egy részlete: „Sok barátságos köszönet a küldött szép és jó gyümölcsökért, mely épen érkezett meg, a legjobb élvezhető állapotban van. Széll Kálmán képviselő és neje koszorús költőnknek, Vörösmartynak a lánya, kinél jelenleg tartózkodom, s kik vele együtt fogják a finom körtéket élvezni”

Irodalom

1.Cserna Anna Deák Ferenc Tolna megyei rokonai és barátai In Pannon Tükör 2004/5.

2.Király Béla Deák Ferenc Akadémia Kiadó Budapest 1993.

3.Sándor Pál Az anekdotázó Deák Ferenc Magvető Kiadó 1986.

4. Fekete Sándor A nemzet prókátora  Emlékezés Deák Ferencre Magvető Kiadó 1976.

5. Dr. Temesvári Tibor Pillanatok Deák Ferenc életéből In Történelmi Emléklap

6. Magyar Wikipédia Tudástár

7. Kernné Magda Irén Híres paksi elődeink 2014.

8. Hermann Róbert „A magyar név megint szép lesz” –nemzetközi sajtótükör a magyar szabadságharctól a kiegyezésig (1848-1867) In Címlapon Magyarország Hazánk története a nyugati sajtó tükrében 1848-2020 Trans Press Budapest 2021

                                                                               * * * * * *

Balabás István

MINT MEGSZEDETT SZŐLŐ ÚGY MARADTUNK.

Hétfőn kora délelőtt, az ablakomon bágyadt tej fehér tavaszi napfény áradt erőlködve befelé a szobámba, hol derült hol borult , a kandallóban már nem ropog a tűz. Majd később a Meszes felett vigasztaló bús süvítéssel nyargalt a szél.

A levegőben Zilah város galambjai verdesnek a Wesselényi szobor körül és az égbolton egy- egy felhő mögül felragyogott a nap.

Itt ezen a képen Zilah város egyik részlete látszódik a Református templom büszke tornya ami évszázadokon keresztül hirdeti az Isten dicsőségét. A háttérben a Szánuta és a Récsei szőlőhegy kezdete.

Régi dolgokról szeretnék én írni ami Zilahon történt, Zilah város panasz leveléről II. RÁKÓCZI GYÖRGY fejedelemhez 1658 november 15.

Sokan és sokszor mondják rég volt, de a régi történéseket a nagyapáink átadták a fiaiknak ,és azok is az utánuk jövőknek.

Mindenkinek meg van a maga története , mint én nekem, ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolódik valami, ami még nem is teljes és véletlenül sem egész, de mégis onnét messziről jön felénk. Mikor látom a két unokám Róbert és Levente arcát , és a szemük parázsa úgy izzik sokszor, még elevenen is éget, min a drága anyám kék bánatos szeme, de remélem hogy ezt a fényt a két unokám tovább viszi, de már nem bánatosan hanem mint csillag szemű boldog emberek. AZ Ő ÉLETÜK LEGYEN ÚJ HAJNAL ÉS ÖRÖMTELJES SZÉP KEZDET.

Ez a tűz lehet hogy elindult a kun őseim szeméből akik nagyon régen telepedtek le erre a tájra, vagy az 16o9-ben Balabás Pétőr ős apám vére csörgedezik még most is bennük.

Mint vitéz emberek mintha látnám az ábrándos szememmel , amikor kecskelábú székre gondosan elhelyezik az öltözéküket , mivel még akkor nem volt annyi ruha, ugyebár vigyázni kellett rája. A rég el nem feledett őseim nemes Ballabás János úr szőnyeget ajándékozott a Zilahi REF. TEMPLOMNAK, amit 18o3 -ban készítettek BÉCSBEN Augusztus 9 -dik napján. Ők még olyan emberek voltak akik szerettek adakozni az ÚR segedelmével.

De visszatérek én ahonnét indultam a Zilahi főbíró Tálos István levelére amit tanácsával és polgártársaival egyetemben írt II. Rákóczi Ferencnek.

,,Illusztriszime priceps,, kegyelmes urunk, elviselhetetlen és szenvedhetetlen bántódásunk miatt kényszerítettünk nagyságodhoz mint kegyelmes urunkhoz alázatosan folyamodnunk. Elhittük kegyelmes urunk hogy nem olyan véggel bocsátotta nagyságod szegény romlott helyünkben hadait ide Zilahra hogy teljességgel semminket se hagyják, így prédáljanak, sőt fenyítéseket , instruktiót adott elinkben. De sem az megharagudott Istennel, sem az nagyságod méltóságos kiadott kemény adictonával nem gondolják meg, hogy min megszedett szőlő , úgy maradtunk. Úgy vagyon, az mennybéli rajtunk könyörülő Istennek voltaképpen soha meg nem hálájuk úgy mint Dánielt, három társait az égő kemencében, úgy is mint is megtartsa így hallatlan rettenetes veszedelemben.

Mezőbeli takarmányunk pedig, gabonánk, mint a mezőn kinn lévén hogy az pogány ellenség elérkezett, egy hónapig nem is mertünk házunkhoz alá jönni , mezőkön veszett minden takarmányunk, gabonánk a ki marhánk az ellenségtől megmaradt, kiváltképpen sertés marhánk, elvesztegettük , szénánknak is csak valami aljasabb részét kaphattuk, javainkban felett sok kárt .vallottunk.

Házakat felvernek, a mire vagyon, s találják az szegénységnek, csak az testét s lelkét hagyják , asztagokat meg vonszanak, s csépelik, minden Istentelenséget cselekszenek, kapitányuk fenyítékén nem adnak semmit

Mi kegyelmes urunk , immár, el nem viselhetjük , immár is egynéhány lakós ember itt hagyta házát s elment , nem szenvedhette a sok erőszaktételt.

Könyörgünk alázatosan nagyságodnak mint természet szerint való kegyelmes urunknak, méltóztassék fejedelmes kegyelmességből azt a elviselhetetlen keserves bánásunkat megorvosolni és az irgalmatlan tryannus természetű hadat rólunk szállítassa máshová avagy kemény fenyítéseket adván nagyságod eleikben tartózanak meg a sok praedáláról , ne pusztítsanak el teljességgel.

Az ÚR ISTEN nagyságodat földön menyben érette megáldja.

              Dátum in oppido Zilah , die 15 novembris Anno 1658.

Szilágyság régi elnevezése versbe formálva.

   A Szilagj mondatik deakul Sylva,

   Deak nyelven esik Sylagj- Silvania,

   A Szilágjnak feje lehet az Zilah,

   Innét immár Erdély Transilvania.

   A só utiránya Zilahon keresztül versbe foglalva.

   Itt vagyon egj felől az sónak portusa,

   Zilarul Siborul hordják Margitára,

   Debrecentül Győrig liber az passusa,

   Ha Bécsig vontatik , egj arany az ára.

                                  Zilah. 2o22. o4.28

Serdült Benke Éva

  Serdült Benke Éva A szabadság kézfogása c. lebilincselő írását (l. rovatunkban alább) 1990 januárjában vetette papírra. A paksi magyartanár, kiváló tollú írónő egy évvel később rögzítette az alábbiakat, fáradhatatlan nemzetszolgáló munkájának újabb epizódját. Léleksimogató ez is, kihagyhatatlan.

Szívünk árbóckosara

                                                                  „Azért harang a harang, Hogy hívja az élőket”

                                                                                                                    Kányádi Sándor

          „Tebenned bíztunk eleitől fogva”- száll fel a zsoltár az ősi falak közül. A kicsiny templom erődfallal körített kertje visszhangozza a tiszta dallamot, fölfele röpíti a domb, az erdő, az ég felé.

     A hívek becsukják imádságos könyvüket, s lassan hazaballagnak a dióillatú őszi alkonyatban. Nagy Gábor tiszteletes uram megvárja az utolsó távozót is, szeme megpihen még egy pillanatra a beteget ápoló Árpádházi Szent Erzsébet arcán, aztán a másik két, még a katolikus időkből itt maradt freskótól is búcsút vesz, elfordítja a kulcsot a több száz éves tölgyfaajtó zárjában, és maga is haza, az erődtemplomocska falán túli paplakba indul.

     A zsoltár ott lebeg még a fák fölött, talán éppen ott, ahol egyszer egy kicsi legényke csengős lovait kereste „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban.” Csillagok vigyázzák útját a legénykének, amint nekiindul az ismeretlennek, csengők csengenek, vén fák susognak, tüskék tépik. „Visszafele majd sörényébe markolok, vágtában jövök” - ígéri önmagának. Kányádi Sándor sok éve írta a gyermekkorról szóló versét, szülőföldjét, Nagygalambfalvát és tájait megidézve.

    Kicsi falu ez a Nagygalambfalva, Udvarhely és Székelykeresztúr között, útban Segesvár felé a Küküllő völgyében. „Egy dombtetőre emelkedve csakhamar megpillantók azon szép erdőségekkel körülölelt kicsiny hegykebelt, melynek túlsó felén Nagygalambfalva tűnik előnkbe.”-írja Orbán Balázs a XIX. század második felében. A faluról szóló első írásos emlék 1332-ből való, ősi temploma a XIV. században épült. Lakói magyarok, reformátusok. Alig ezren élnek itt. Iskolája már a XVI. században létezett, a ma is álló régi iskolaépületet 1880 után emelték. „Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéketlennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja.”-inti Erdély népét Apáczai Csere János 1656-ban. Tanítását a nagygalambfalviak tanulni, haladni akaró ősei megfogadták. A kisdiák Kányádi Sándor is itt, az ősi falak között tanulta a betűk titkait. S oly igen megszerette a betűk, szavak erejét, rejtelmeit, titkos üzenetüket, hogy mindmáig rabjuk is maradt. És szavainak rabjaivá váltunk mi, olvasói, vagy azok, akiket a szerencse hallgatóivá tett. Régen, mikor a magyar verssel való találkozás ünnep számban ment, mikor iskolába meghívott költők szavát kisdiákok áhítattal lesték, történt, hogy Kányádi Sándor máramarosszigeti kisdiákok vendége volt. A hét-nyolcéves tanulók lelkes tanítónénijük felszólítására a költő látogatását követően fogalmazás írásába kezdtek, megörökítendő az „író bácsival” történt találkozást. Többen felolvasták munkájukat, mindnyájan igyekeztek lelkes szavakkal ecsetelni az élményt, de a költő, ha hallhatta volna, talán legjobban az akkor még kicsit beszédhibás, selypítő kisfiú egyetlen sorának örült volna a legjobban: „Mióta Kányádi Cándor báci elment, cak círok és búculok, cak búculok éc círok.”

     A Kányádi családnév ma is a leggyakoribbak közül való, több mint harminc család viseli még Galambfalván. Kányádi Miklós, a költő édesapja köztiszteletben álló polgára volt falujának. Tréfás kedvét idézi a következő anekdota: Egyszer kórházban volt Udvarhelyen. Az orvos megkérdezte tőle, Kányádi bácsi, magának van-e valamilyen köze Kányádi Sándorhoz, az ismert költőhöz? Az öreg hunyorított egyet, s komolyan mondta: Más semmi sincs, de amikor Galambfalvára jön, így szokott szólítani: édesapám.

       A falu mindazt megélte, amit sorstársai, a megalázottságtól, az elnémítottságtól az eltüntetés végső veszedelméig osztozott a száz és száz erdélyi falu múltjában, jelenében. S jövője? Vajon milyen lesz… ki tudja azt. Csak bizakodni tudunk, csak őrizzük létét magunkban, mint tenyerünkre fektetett szépséges diólevelet, színes kavicsot, aranyló gesztenyét a templomkertből. És szívünkben a Kányádi-verset: „Mikor szülőföldje határát megpillantja/ szívem Kolumbusz árbockosarából/ kiáltó matróza mikor/ idáig érkezem/ minden más táj csak óceán/ ez itt a föld/ a föld nekem.”

    Minékünk is a föld, a barátság, az emberség szimbólumává lett ez a falu. Másodszor kerestük fel újra, diákjainkat vittük, hadd érintse meg őket is a táj és az ember összetartozásának varázsa. Ajándékkönyvekkel érkeztünk, olvasnivalóval a hosszú téli estékre az imaterem kicsi könyvtára részére. Valójában mi nyitottuk meg 1990 őszén adományainkkal ezt a kis könyvtárat. Váratlanul, előzetes bejelentés nélkül toppantunk be, egy távoli város üzenetét, üdvözletét hoztuk, Paksét a Duna partjáról a Küküllő menti kicsi faluba. A nagygalambfalvi paplak kitárta előttünk, ismeretlenek előtt ajtaját. A kemencében sütött friss kenyér illata, az imaterem derűs csöndje, falán az erdélyi nagy magyarok portréival, Apácaival, Dávid Ferenccel, Mikes Kelemennel, Kőrösi Csoma Sándorral, Orbán Balázzsal, Kós Károllyal, a lassan aláhulló diólevél a templomkert zizegő avarszőnyegén - nem feledhető. Vagy amint a templom történetét hallgatjuk áhítatos csöndben ízlelgetve Nagy Gábor nagytiszteletű úr szavainak ízét, zamatát. Aztán a szövőszék, melyen éppen ott feszül az udvarhelyi szőttes, s a fiúk kedvéért felnyitott, s kincsit kitáró kelengyeláda! A fürge-tündér Ágnes asszony, a papné, amint térül-fordul, már szeleteli az illatos kalácsot, öntögeti parányi kupicákba a pálinkát, és kínál, kínál minket, ismeretlenekből barátokká fogadott paksiakat. Mi meg csak szívjuk magunkba a felénk áradó szeretetet, zavart mosolygással fogadjuk, diák, tanár egyaránt ennek a vendéglátásnak a természetességét. Honnan is tudhatná, ki először jár Erdélyben, hogy itt így fogadják a messziről jött látogatót?

Vándor, ide térj be zimankós téli éjszakán, megnyílik előtted az ajtó, befogad és oltalmaz a ház, és benne az ember.

***********************************************************

Szabó M. Attila

                                                            Néhány gondolat Fogarasról

       Január 16-án emlékezett meg az irodalomszerető közönség Mikszáth Kálmánról, születésének 175. évfordulóján. Kerestem a Felvidéken született nagy író Erdéllyel való kapcsolatát. Az alábbiakat találtam:

  1887-től országgyűlési képviselő, előbb a háromszéki Illyefalva, majd 1892-től 1910-ig Fogaras vármegye választottja. 1910-ben Máramarosszigeten kapott mandátumot az Országgyűlésbe, ebben való részvételt betegsége és halála megakadályozta.

       Számomra kiemelten érdekes Fogaras-földi képviselősége, tevékenysége, 1892-1910 között. Neki köszönheti a város a magyar királyi főgimnázium megalakulását, az ő közbenjárására 1898. június 23-án a Vallás – és Közoktatásügyi Minisztérium 27814. számú engedélyével létesült az itteni főgimnázium. Az oktatási intézmény épületét a Berivoj patak partjára a kor neves építésze, Alpár Ignác tervezte. Az épület 12 tantermet foglalt magába, építési költségei elérték a 450.000 koronát. Az iskolaépületet végül 1909-ben fejezték be, ekkor készült el bútorzata és érte el teljes felszereltségét. A főgimnázium igazgatói voltak: 1898-1901 között Nemes Imre, 1901- 1907 években Szentimrei István, 1907-1913. Major Károly, 1913-1915. Kaufmann György és végül 1915-1919 februárja között Sárkány Lóránd. Ekkor az új hatalom átvette a gimnáziumot is, első román igazgatója Suciu Traian lett. 1919 októberében a gimnázium elnevezése is változott, ettől kezdve neve: Liceul Radu Negru.

       A főgimnázium tanára volt Babits Mihály, Szekszárdon született  költő, ő 1908-1911 között oktatta magyar nyelv és irodalomra, történelemre, görögre és latinra a város és a környék ifjúságát. „Mikor én megismertem, már csak egy isten háta mögötti kis megyecentrum volt, nem nagyobb, mint egy jó rendes alföldi falu; szép tája elbűvölt egy pillanatra, de hamarosan úgy éreztem magam, mint Ovidius, a Fekete tenger partján. A Fekete tenger nem is volt innen nagyon messze”. Nem csinált titkot belőle: nem érezte jól magát Fogarason. Csöndes visszavonultságban élt, mondhatni színtelenül és eseménytelenül. Feltűnés nélkül érkezett a városba, s amikor végre szabadulhatott, feltűnés nélkül távozott. Két-három tanárbarátján kívül egyáltalán nem volt társasága.

       Babits Fogarason több mint 50 alkotással gazdagította a magyar irodalmat. Az itten átélt évek hatása érződik két nagyobb lélegzetű művén: A Gólyakalifán és a Halál fiain.

       A fogarasi főgimnáziumban működő diák önképzőkör, tisztelegve Mikszáth Kálmán nagysága előtt, nevét viselte 1919-ig.

Ma Fogarason sem Mikszáthról, sem Babitsról nincs említés, pedig egy-egy emléktábla gazdagítaná a város kulturális örökségét.

***********************************************************************

  A jelen, 2021. év az EKOSZ történetében a 30-ik, jubileumi évet jelenti: 1991. február 9-10: Szeged, az EKOSZ megalakulásának kimondása, 1991. szeptember 28-29, Győr: a tényleges, hivatalosként jegyzett megalakulás. A törvényes, bírósági bejegyzés a következő, 1992. év május 22-én történt a győri bíróságon.

Természetszerűen merül fel tehát e harminc év áttekintésének, a számvetésnek szükségessége: mit jelentett ez a szervezet nemzetünk életében, adott-e valami érdemlegeset a magyarságnak, kiemelten az erdélyi magyarságnak. A Magyarországon működő erdélyi szervezetek legtöbbjét összefogó szerveződésről van szó, a visszatekintő elemzésnek célja tehát magának az országos szervezet történetének és szerepének taglalása, az egyes tagszervezetek számvetése külön téma, feladat.

Nincs tudomásom arról, hogy érdemi lépések történtek volna ez ügyben.  Mint a szervezet 13 évig szolgált elnöke, azt követően pedig a tavalyi év végén történt lemondásomig t.b. elnöke, a szervezet lapjának, az Átalvetőnek 27 éven át főszerkesztője, kötelességemnek érzem, hogy közreadjam a rendelkezésemre álló ez irányú anyagokat. A visszatekintés az első 15 évet fogja át, melyek az Átalvetőben kerültek közlésre. A következő, a mai napig tartó 15 év történetét a lapban sorra közölt híradásokból, különféle anyagokból lehetne összeállítani, erre viszont nem rendelkezem semmilyen felhatalmazással.

Nincs viszont semmi akadálya annak, hogy ezt bárki más megtegye. *

            Jelen anyag közzétételére az egyetlen rendelkezésemre álló fórumot tudom felhasználni, a sorsunk-net weblapot. Itt nyílik lehetőség a minden bizonnyal létező, az EKOSZ-t, mint országos szervezetet illető hozzászólás, kiegészítés megtételére is, melynek örömmel adunk helyet.

            Egy utolsó megjegyzés: az EKOSZ története szorosan összefonódik az Átalvető történetével. A lap összefoglalását, ismertetését a legutóbbi időkig tartóan hatalmas munkával Spaller Árpád repertóriumában megtette, a kívülálló kritikai elemzés viszont mind a mai napig nem történt meg, nyilván korai is lenne. Ez a jövő feladata, lehetősége marad.

* Utólag fedeztem fel, hogy az EKOSZ honlapján létezik egy rövid, töredékes felsorolás az EKOSZ keretében történt néhány eseményről, megvalósításról.

                                                                         Kövesdy Pál

*******************************************************************************

            Az 1980-as évek második felében Ceasuscu Romániájában nemcsak a gazdasági helyzet romlott drasztikusan, de a kommunista rendszer egyre inkább egyre inkább nacionalista diktatúrába torkollt, melynek fő jellemzőjévé vált a nemzetiségekkel, elsősorban a magyarokkal szembeni intolerancia. Egyébként a nacionalizmus, a mindenekfeletti nemzeti elkötelezettség nem volt új jelenség a román kommunisták körében. A mindenkori vezetők, az illegalitástól kezdődően –Gheorghiu Dejtől Ceausescuig – ellentétben a mindenkori magyarországi kommunistákkal – egy pillanatra sem felejtették el, hogy ők elsősorban románok, és csak másodsorban kommunisták. A magyarországi utódpárt megsértődött, amikor Orbán Viktor egy nyilvánvaló igazságot olvasott a fejükre, mely szerint a magyar baloldal, amikor lehetősége volt rá, mindig rárontott saját nemzetére. Ez történelmi tény, és szomorú, hogy kizárólag magyar sajátosság, ami nem lelhető fel egyetlen környező, volt kommunista ország esetében sem. A románok, ugyanúgy, mint a szerbek, szlovákok vagy ukránok, mindig ismerték és képviselték nemzetük érdekeit a kommunizmus idején is.

            Ami új a román kommunizmus utolsó évtizedeiben, az a leplezetlen nacionalista ideológia állampolitikai szintre emelése, a dákó-román elmélet magasztalása, a 2500 éves románság frazeológiájának hivatalos hirdetése.

            Ez a változás érezhetővé vált mind a politikai, mind a gazdasági-társadalmi élet minden területén. Sorozatban távolították el a magyarokat az államapparátusból, rendőrségből, a szekuritátéból, és általában minden jelentős pozícióból. Az élet minden területén érezhető nyomás óhatatlanul azt sugallta ill. bizonyította, hogy abban az országban, bármennyire tehetséges is, nincs esélye a felemelkedésre.

            Ilyen körülmények között érthető, hogy egyre több erdélyi magyarban merült fel a menekülés, a kivándorlás gondolata, főként akkor, ha az általános elnyomás sok esetben nyílt vagy burkolt fenyegetéssel párosult.

            Már 1987-től kezdődően emelkedett, majd 88-89-ben többszörösére ugrott a Magyarországon maradók, a zöldhatáron érkezők, ill. a hivatalos áttelepülők száma. Szegeden a különböző úton-módon érkező menekültek már 1988-tól a felsővárosi római katolikus plébánián találtak megértő és segítőkész fogadtatásra. Minden vasárnap az ősi templomban együtt vettünk részt az ünnepi szentmisén, melynek végén minden alkalommal meghatottan énekeltük a Székely Himnuszt, erdélyiek és szegediek együtt. Mondanom sem kell, hogy akkor még erős és általános volt az empátia velünk szemben, nagyon sok szeretetben és segítségben volt részünk.

            Vasárnap délutánonként az egyetem klubjában, a „JATE-klubban” találkoztunk, ismerkedtünk és ízlelgettük, mit is jelent végre szabadon beszélni. A kimerítő beszélgetések során hamarosan, még 1988-ban felmerült az önszerveződés gondolata. Végül megszületett a döntés, és b1988 szeptemberében, az országban elsőként, megalakult a Szegedi Erdélyi Kör. Ettől kezdve rendezettebbé vált a tevékenység, miközben folyamatosan nőtt a résztvevők, a tagok száma.

            Nemsokára újabb menekült-egyesületekről, erdélyi körök megalakulásáról jöttek hírek az ország más városaiból is, így Budapestről, Győrből, Debrecenből és más helységekből. Megpróbáltunk kapcsolatot teremteni a társ-szervezetekkel, de nagyon nehézkesen haladtunk, tájékozatlanok voltunk, ugyanakkor hiányoztak alapvető eszközeink, még telefonunk sem volt.

            1990-ben megpróbáltunk összehozni egy találkozót. Jómagam is részt vettem egy ilyen megbeszélésen Budapesten, de nem sikerült konkrét eredményt elérni. Végül 1990 telén döntöttünk: magunkra vállaljuk egy országos értekezlet megszervezését Szegeden. Kitűztük az időpontot: 1991. február 9-10. Meghívókat készítettünk, és és megküldtük minden általunk ismert erdélyi egyesületnek. Kemény hideggel és nagy hóval érkezett el a február 9. A rossz útviszonyok miatt sokan nem érkeztek meg, így például a salgótarjáni barátaink sem.

            A mostoha időjárási körülmények ellenére is megtelt a Victor Hugo utcai tisztiklub  nagyterme. A jelenlévők számbavételénél 15 3gyesületet illetve szerveződést regisztrálhattunk, mindeniket 2-3 küldött képviselt. Küldöttek érkeztek Esztergomból, Miskolcról, Békéscsabáról, Hódmezővásárhelyről, Győrből, Röszkéről, Kistelekről, Sándorfalváról, Ruzsáról, Debrecenből, Nyíregyházáról, Sopronból, Budapestről, ahonnan három erdélyi egyesület képviselői jöttek el. Népes küldöttséggel képviseltette magát a temesvári és a nagyváradi RMDSZ is.

            Az értekezlet munkálatait Gyulai Endre megyéspüspök üdvözlő szavai nyitották meg. A Szegedi Erdélyi Kör nevében elmondott vitaindító beszédemben javaslatot tettem arra vonatkozóan, hogy hogy ténylegesen működő fóruma, érdekképviseleti szerve legyen a mintegy 50 ezer erdélyi menekültnek, Erdélyi Körök Országos Szövetsége néven.

            Az értekezlet első napja a nagyszámú küldött és meghívott felszólalásával telt el, melyek a menekültek sokrétű problémáit, valamint az erdélyi helyzetet, Erdéllyel való kapcsolatunkat taglalták.

            Másnap, február 10-én, kiértékelve az előző nap vitáit, az értekezlet – miután több javaslat is felmerült az elnevezésre – egyhangúlag szavazta meg az Erdélyi Körök Országos Szövetségének (EKOSZ) megalakulását.

                                                                                                                                                              Szakács Attila

Részletek Szakács Attila vitaindító beszédéből:

         A Szegedi Erdély Kör vezetőségében több mint egy éve megfogalmaztuk az igényt, hogy a menekültsorsba kényszerített, Magyarországon élő erdélyieknek (és nem csak az erdélyieknek) legyen végre egy ténylegesen működő országos fóruma, hatékony képviseleti szerve, hogy tudjunk egymásról, állandó kapcsolatot tartsunk, segítsük egymást, ugyanakkor hasznára legyünk Magyarországnak, a magyar nemzetnek, és nem utolsó sorban otthon maradt testvéreinknek (…) Elgondolásunk szerint az erdélyi körök vagy csoportosulások között semmiféle különbségtételt vagy rangsorolást nem teszünk, sem taglétszámra, sem politikai orientációra tekintettel. Mindeniküket hozzátartozónak érezzük és szeretettel fogadjuk a megalakuló országos szövetség keretében, amelynek éppen az lesz a szerepe, hogy a különféle jellegű és felfogású csoportok véleményét, érdekeit kifejezze és egyeztesse.

            A továbbiakban arról szeretnék beszélni, mi (…) a tulajdonképpeni célunk.

1. Elsősorban tisztázni saját helyzetünket. Ne mások magyarázzák és határozzák meg, kik miért vagyunk Magyarországon, (…) kijelentjük (…) mindannyian politikai menekülteknek tekintjük magunkat, akiket belekényszerítettek az egyáltalán nem irigylésre méltó menekültsorsba. Hangsúlyosan érvényes ez azokra, akik 1989. december 22-e előtt érkeztünk, de sajnos alkalmazni kell ezt azokra is, akik 1990 folyamán jöttek át. Azért sajnos, mert még mindig olyan helyzet van Romániában, ami menekülésre készteti az embereket. Annak ellenére, hogy itt vagyunk és egyelőre itt akarunk otthont teremteni, elszakíthatatlan szálakkal kötődünk szülőföldünkhöz, lelkünkben ég a hazatérés vágya (…) Ezért mondjuk Tamási Áron szavaival a határ mindkét oldalán élőknek: jussunkat ne vitassátok! E kettős kötődés feszültsége meghatározza, végigkíséri egész életünket. Enyhülést, megnyugvást csak a térség vágyva várt demokratikus átalakítása, a határok remélt átjárhatósága, az egyesült Európa megteremtésének távlata hozhat számunkra.
2. Állást kell foglalnunk a beilleszkedés gondjaival kapcsolatosan. (…)  Arra kell törekednünk, hogy teljes jogú és szavú polgárai legyünk ennek az országnak. Semmiképpen nem akarunk másodrendű polgárok maradni; a kisebbségi sorsból bőven volt részünk (…) Mindenképpen lépéshátrányban vagyunk a magyarországiakkal szemben, gyakorlatilag az élet minden területén, nem utolsó sorban anyagi szempontból is. Ugyanakkor részt akarunk venni a politikai és gazdasági rendszerváltásban (…) Közöttünk sincs kevesebb vállalkozó szellemű ember, mint az átlagmagyarok között (…) Ehhez azonban anyagi alapra, tőkére van szükség, amivel nem rendelkezünk. Itt érződik igazán az említett lépéshátrány, amit kiegyenlíteni csak egy kedvezményes hitelkerettel, illetve alapítvánnyal lehetne, a most induló egzisztenciális hitel részeként.
3. A Szülőföldünkkel, ill. Romániával való kapcsolatok kiépítése (…) Ez nem csak nekünk, hanem Magyarországnak, az erdélyi magyarságnak, de a román népnek is jól felfogott érdeke. Azt az egyöntetű véleményt alakítottuk ki, hogy a gazdasági kapcsolatok kiépítése jelenleg a legjárhatóbb út. Ez a terület, ami a legkevésbé vált ki különféle érzékenységeket vagy ellenszenvet (…) Kár volna nem kihasználni azt a helyzetismeretet és nyelvismeretet, amivel mi rendelkezünk ebben a térségben.
4. Egyértelműen hitet teszünk a demokratikus átalakulás mellett, a kommunista uralmi rendszer maradványainak felszámolásáért, egy európai jogrendszer megvalósításáért. Határozottan keresztény, nemzeti alapon állunk. Sajátos helyzetünkből adódóan is össznemzeti érdekek szempontjából tekintjük az ország jelenlegi átalakulását, ezért támogatunk minden kezdeményezést, mely a borúlátó, lefegyverző felfogásokkal szemben az optimista jövőbe tekintésre, a nemzet alapvető érdekeit szolgáló összefogásra szólít fel. Ezért üdvözöljük és támogatjuk (…) a Nemzeti Alapítványt. Nem örülünk annak, hogy a magyar sajtó agyonhallgatja ezt a nagy horderejű kezdeményezést (…), nem értünk egyet azzal a bátortalan tapogatózással és pesszimizmussal, amellyel a világkiállítás kérdését kezelik… az esemény új lendületet adhat az ország gazdasági fejlődésének is.

Általában véve, minden nehézség ellenére, hittel hiszem, hogy a magyarság elindult a felemelkedés útján (…) Most összefogásra és nem utolsósorban áldozatvállalásra van szükség (…), nehéz körülményein ellenére sem akarjuk kivonni magunkat az ország gondjaiból, vállaljuk a ránk háruló terheket. Reméljük, hogy a Magyarországon otthonra találó erdélyiek (…) frissítő, erősítő hatással lesznek a reményt vesztett és számában vészesen fogyatkozó magyarságra. A létrehozandó országos szövetségnek semmiképpen nem az a célja, hogy újabb gondokat okozzon Magyarországnak, a magyar kormánynak. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy hathatós segítséget nyújthatunk a magyar hatóságoknak a menekültüggyel kapcsolatos kérdések kezelésében, a szomszéd országokkal, ill. az ott élő magyarokkal való kapcsolattartásban.

Befejezésül azt szeretném kérni minden erdélyi kőrtől, minden sorstársunktól, ápoljuk közösen az együvé tartozás érzését, segítsük egymást kölcsönösen, nyújtsunk egymásnak erkölcsi támaszt. Tegyünk meg mindent, hogy az Erdélyi Körök Országos Szövetsége igazi képviseleti szerve legyen minden sorstársunknak.

                                                         

                                                                       (Szeged, 1991. február 9.)

(Forrás: Átalvető, 2006. március, 57. szám.)

Az EKOSZ története

II. rész

         Az 1991. február 9-10-én megtartott országos értekezlet és az EKOSZ megalakulása meglepő mértékben felkeltette mind a közszolgálati TV, mind az írott sajtó figyelmét, határon belül ugyanúgy, mint Erdélyben: MTI, Romániai Magyar Szó, Délmagyarország, stb. Utóbbi pl. idézi Gyulai Endre megyéspüspök köszöntőjét, aki az áttelepültek hatását a szervátültetések frissítő, erősítő hatásához hasonlította, és kiemeli, hogy a 14 magyarországi város küldöttei kimondták az EKOSZ megalakulását. A Romániai Magyar Szó pedig a megalakult EKOSZ elfogadott állásfoglalásaiból a következőket emeli ki: elvi állásfoglalás az EKOSZ szerepéről és céljairól, állásfoglalás vagyonjogi kérdésekben, részesedési kérelem az egzisztenciaalapból, a Magyarországon tanuló erdélyi fiatalok problémáinak felkarolása, a kolozsvári konzulátus megnyitásának szorgalmazása, a honosítási illeték mérséklésének kérelme, tiltakozás az RTV magyar nyelvű adásainak megnyirbálása ellen. Hangsúlyosan szerepel: az EKOSZ tagjai elszakíthatatlan szálakkal kötődnek szülőföldjükhöz, és nem zárják ki a hazatérés lehetőségét.

            Összértékelésünkben, önbizalmunk erősödésében és nem utolsósorban szervezeti konszolidációnkban mindenképpen határkövet jelentett e dátum. Mivel az EK OSZ megalakulásakor az országos értekezlet döntése értelmében a Szövetség ügyvezetését is a Szegedi Erdélyi Kör vállalta magára, ezért az alábbiakban kissé bővebben szólnék a Szegedi Erdélyi Kör tevékenységéről azokban az években.

            Számos sorstársunk, aki eddig rosszul értelmezett óvatosságból vagy szerénységből távol maradt egyesületeinktől, most érdeklődéssel fordult felénk. Látványosan megnőtt taglétszámunk, és egyre több segítőkész emberre találtunk. Vasárnaponként zsúfolásig megtelt Szegeden a római körúti MDF székház nagyterme. Egy több nagysikerű rendezvényre került sor, számos kiránduláson ismerkedtünk kis-új hazánk nevezetességeivel. Nem hiányoztunk az Ópusztaszeri Emlékpark rendezvényeiről, de nemzeti ünnepeinken, a koszorúzásokon is rendszeresen képviseltettük magunkat. A Tisza-parti városban mindenki ismerte és elfogadta az erdélyi kört.

            Még 1989-ben rátaláltunk a Belvárosi Temetőben Mihalik Kálmánnak, a Székely Himnusz zeneszerzőjének sírjára, és elhatároztuk emlékének ápolását. 1992. február 3-án létrehoztuk a Mihalik Kálmán Alapítványt, kettős céllal: méltó síremlék állítása a 70 évvel előttünk ugyanazt a menekültsorsot megélt testvérünknek, és tehetséges erdélyi fiatalok tanulmányainak anyagi támogatása. Meggyőződéssel vallottuk: Mihalik Kálmán emlékéhez akkor leszünk méltóak, ha a jövőbe tekintünk; a magyar ifjúság lelki és szellemi gazdagodását segítjük elő, hisz életerős ifjúság nélkül, gyermekek nélkül, népes családok nélkül nincs magyar jövő.

            Nem kevés gondot és utánjárást igényelt a síremlékhez szükséges anyagi alap előteremtése, majd kopjafa, ill. a teljes síremlék elkészítése. Végül is minden elkészült a zeneszerző halálának 71. évfordulójára, 1993. szeptember 6-ra, amikor sor került az ünnepélyes avatásra és felszentelésre, ezen meghívottként már Dr. Búzás Gábor, az EKOSZ rövidesen megválasztandó elnöke is részt vett.  Ma sem tudnék mást és jobbat mondani, mint akkor az avatáson: „…Jogos az örömünk, hiszen 71 év után végre méltó síremlék áll a Székely Himnusz zeneszerzőjének sírhantja fölött, annak az erdélyi menekültnek nyughelyénél, akinek mindössze 26 évet adott a sors, de akinek ez a rövid, Petőfi életéhez fogható idő is elegendő volt arra, hogy maradandót alkosson” A magyarellenes román diktatúra éveiben a Székely Himnusz jelentette a reményt az erdélyi magyarságnak. A vigaszt, a kitartást, az ellenállást jelentette e dallam, melyért súlyos börténévekkel fizetett az akkori hatalom.

            Az 1992-93-as évek mindenképpen a legeredményesebb időszakot jelnetették a Szegedi Erdélyi Kör életében.  Mihalik Alapítvány létrehozása, a zeneszerző emlékének ápolása mellett erre az időszakra esik egy magyar-román vállalkozói találkozó megszervezése, melyen 34 erdélyi cég  ill. vállalkozó képviseltette magát Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Aradról, Gyergyószentmiklósról, , Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről és Brassóból. A magyarországi résztvevők elsősorban Szegedről és a dél-magyarországi régióból jöttek, de részt vettek Budapestről és az ország más részeiből is.

            1993-ben merült fel egyesületünknek azon igénye, hogy saját székhelye legyen, és kilépjünk az M DF gyámkodása alól. Még élt az empátia irányunkban. Ennek köszönhető, hogy a Kálvária sugárúti Bibliotéka Könyvtár és annak vezetője, Dr. Novák Ákos felajánlása nyomán végre saját otthonra leltünk. Ugyanis a szocialista gazdálkodás nyomán lerobbant állapotú, de patinás épület nagytermét rendelkezésünkre bocsátották. Nagy lelkesedéssel és tenni akarással láttak hozzá tagjaink a munkához, egyszerre sok lett a mindenhez értő székely kéz, a szükséges alapanyagok is előkerültek, és 1994 októberében készen volt az erdélyi kör elegáns új székhelye. Az október 21-i avatáson részt vettek a város vezetői, neves személyiségei, társegyesületeink közül pedig a legközelebbiek, a Mezőberényi Erdélyi Kör tagjai.

            A Szövetség ügyvezetését a Szegedi Erdélyi Kör addig vállalta, amíg sor kerül a következő összejövetelre. Végül is debreceni Hajdú-Bihari Erdélyi Egyesület vállalkozott rá, hogy megszervezi és házigazdája lesz a II. országos értekezletnek. Április első napjaiban megérkezett a debreceniek levele, Dr. Bazsa György elnök aláírásával, melyben értesítenek nevezett értekezlet összehívásáról 1991. május 4-5. napokra, az alábbi tervezett programmal:

-aktuális feladatok  az érdekképviselet megszervezésében

-az otthonteremtés elősegítésének lehetőségei

-szervezeti kérdések.

            Válaszlevelünkben közöltük, részt veszünk a találkozón, Dr. Horváth István Károlyné, Pataki Sándor és Szakács Attila révén. Egyben javasoltuk kiegészíteni a programot a következő ponttal: „Gazdasági vállalkozások kezdeményezése és kiépítése az EK OSZ keretében.”

            A megbeszélések végül is nem hoztak áttörést, annak ellenére, hogy jelen volt a köztársasági megbíz ott is, aki megpróbált útmutatást nyújtani saját problémáinkban. Az értekezlet elsőrendű feladatként tűzte ki a Szövetség hivatalos bejegyzésének azonnali elindítását.

       Mindezekkel egyidőben az EKOSZ mint szövetség, vele együtt az összetartozás eszméje egyre erősödött, olyannyira, hogy a váratlanul fellendülő Győri Erdélyi Kör elvállalta a Szövetség III. országos értekezletének megszervezését.                                                                                                              

                                                                                              Szakács Attila

(Forrás: Átalvető, 2006. június, 58. szám.)

           

III. rész

Az 1991. február 9-10-én Szegedre összehívott első, majd ugyanazon év május 4-5-i debreceni, második országos értekezleten egyértelművé vált annak a szükségessége, hogy egy közös, irányító szervezet fogja össze az országban sorra alakuló erdélyi körök tevékenységét, közös irányvonalat és feladatokat szabjon ki, és képviselje ezt a közösséget mind bel -, mind a külföld felé. A szándék mögött kimondva-kimondatlanul ott állt az áttelepülők sokasodó problémáinak megoldási igénye is, a rengeteg személyes, hivatali és egyéni probléma terhe, a remény az állampolgárság elnyerésének gyorsítására, a rászorulók megsegítésére (munka, lakás, letelepedés, továbbtanulás, nyugdíj stb.) A politikum részéről nagyfokú empátia és segítőkészség kísérte e szándékot, mindenekelőtt Dr. Szűrös Mátyás személyében, aki elsőként vett részt e rendezvényeken és tett javaslatot az EKOSZ létrehozására. A szándék teát megvolt, fent jelzett fórumok ki is mondták a megalakulást, viszont a hivatalos lépések elmaradtak. Ezt a mulasztást volt hivatott pótolni és a végső lépést megtenni az Erdélyi Körök 1991. szeptember 28-29-én Győrben, a TESZ-székházban megtartott III. Országos találkozója. Ennek megszervezésében a Győri Erdélyi Kör, annak elnöke, Horváth László vállalt szerepet, a résztvevők - tehát az alapítók a következők voltak: Győri erdélyi Kör, Hajdú-Bihari Erdélyi Egyesület, Püspökladányi Erdélyi Egyesület, Szegedi Erdélyi Kör, Salgótarjáni Erdélyi Kör, Pécsi erdélyi Fiatalok Klubja, Soproni Erdélyi Kör, Kisteleki Erdélyi Kör, Erdélyi Magyarok Egyesülete (Budapest), Nagykunsági erdélyi Szövetség.  A hozzászólók ismételten kihangsúlyozták az EKOSZ létének fontosságát, kimondták annak megalakulását és megválasztották az elnökséget: Dr. Búzás Gábor elnök, Spaller Árpád alelnök, Dr. Lendvay Csaba, Szakács Attila és Bandi András tagok. Az éjjel kidolgozott ideiglenes alapszabályt másnap, szeptember 29-én fogadták el. A gyűlés dokumentumai alapján a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 1992. május 22-én kelt végzésében elrendelte az EKOSZ nyilvántartásba vételét, a végzés 1992. június 10-én emelkedett jogerőre.

A Szövetség megalakulását szerteágazó tájékozódás, érdeklődés, a minisztériumok egy-egy üggyel kapcsolatos véleményének megismerése, számos probléma tisztázása előzte meg, amiben Dr. Búzás Gábor vezetésével egész munkacsoport vett részt. Búzás Gábor „Két tűz között” c. dolgozata is ezt a célt szolgálta. Több minisztériumnak, képviselőnek, hivatalnak elküldte, ahol azt áttanulmányozták, válaszoltak és egyetértettek azzal a megállapítással, hogy „a határokon kívüli, és onnan jött magyar épp olyan szerves egyede a magyarságnak, mint akik itt születtek”.

Az elnök, Dr. Búzás Gábor mindenre figyel, ami az erdélyi magyarsággal kapcsolatos. A munka nem könnyű. Állandó levelezésben áll az országgyűlési képviselőkkel, a miniszterelnököt és a köztársasági elnököt is megszólítja, ha szükséges, Dr. Habsburg Ottó is figyeli munkáját, megkereséseire mindig válaszol. A TV adásait is figyeli, ha erdélyi probléma merülne fel és azonnal reagál rájuk. A Magyarok Világszövetségének akkori elnöke, Csoóri Sándor is tájékoztatást kap a Szövetség megalakulásáról, munkájáról és feladatairól. Folyamatosan keresi a támogatókat a vállalatoknál és intézményeknél, hogy anyagi támogatást biztosítson a folyamatos munkához.

1992 őszén került kiadásra az EKOSZ Értesítő 1. száma, amivel régi igény, egy saját kiadvány létrehozása valósult meg. Ez az eddiginél is szélesebb körben ad ismertetést az EKOSZ. feladatairól, munkájáról, kezdi bemutatni a tagszervezeteket és beszámol a fontosabb eseményekről, rendezvényekről, évfordulókról. Szerkesztője Illés Ferenc, felelős kiadója az EKOSZ elnöke. A lap anyagi hátterének biztosítása nagyon nehézkesen alakult, adományok, tagdíjak, nemegyszer saját zsebből történő kifizetések tették lehetővé a kiadást és postázást. 1993 decemberéig jelent meg időszakosan összesen 7 szám, miközben feladatait a Szekszárdon megjelenő, az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének (EMTE) lapja, az Átalvető kezdi átvenni fokozatosan. A lap 2004. szeptemberi számában felhívást tesz közzé, miszerint, „mivel az EKOSZ Híradó további megjelenése kilátástalan, továbbra is az Átalvető marad a körök egyetlen fóruma”, és várja részükről a híreket, írásokat, valamint az anyagi támogatást.  

1992. október 3-4-én Pécs adott otthont az EKOSZ küldöttgyűlésének, összesen immár 14 tagszervezet részvételével. Itt kapcsolódott be először az EKOSZ munkájába az EMTE is, melyet Orbán László elnök és Dr. Kövesdy Pál elnökségi tag (a következő héten immár EMTE-elnök) képviselt. A találkozón került kidolgozásra egy átfogóbb közös program, az országos média részletes tájékoztatást adott az eseményről.

1993 februárjában volt Dr. Habsburg Ottó látogatása Győrben, aki ott találkozott Tempfli József nagyváradi püspök úrral, és más meghívott vendéggel.

1993. április 24-25-én Sopronban „Keressük Egymást” címen tartott konferenciát az EKOSZ, ahova meghívást kaptak az ország különböző nézeteket valló vezetői, pártjai. Az EKOSZ, személyesen Búzás Gábor elnök nagy sikerének mondható, hogy sikerült egy asztalhoz ültetni a már akkor éles ellentétben álló politikai pártok képviselőit, hogy ezzel is jelezze: tudunk együtt és egymásért dolgozni. A Zárónyilatkozat aktuális, erdélyi magyarokat érintő kérdésekben foglalt állást. Úgy a pécsi, mint a soproni rendezvény megtartásához szükséges anyagi alapot a „Szerencsejáték Rt” az EKOSZ elnökének kérésére biztosította.

A Konferencia után azonnal, sok munkával elkezdődött a még ez évben megtartandó Erdélyi Orvosok és Gyógyszerészek Országos találkozója, amire 1993. október 16-án került sor Győrben, mintegy 850 orvos és gyógyszerész részvételével, a marosvásárhelyi alma mater számos volt vagy még aktív professzorának jelenlétében. A találkozó helyét és időpontját a TV akkori elnökével, Hankiss Elemérrel egyeztetve naponta többször sugározták, ami nagy segítséget jelentett az ország különböző részeiből induló résztvevőknek.

Említésre méltó az a kapcsolat, amit az EKOSZ elnöke Tabajdi Csaba országgyűlési képviselővel a magyarság érdekeinek érvényesítése céljából alakított ki, közös megbeszélések és levelezések során.

Az 1992. évben az illetékes parlamenti bizottság semmilyen támogatást nem szavazott meg az EKOSZ részére. A mellőzést kudarcként megélve Dr. Búzás Gábor elnöki megbízásáról való lemondását tervezte, de belátta ennek lehetséges hátrányos következményeit.

Ekkoriban történt, hogy a Magyarok Világszövetségének megbízottja felkereste Győr város vezetőit, kérve segítségüket az MVSZ győri szervezetének megalakításához. Az új szervezet – az MVSZ Kisalföldi társasága - vezetésére Dr. Búzás Gábort találták legalkalmasabbnak, amit ő el is fogadott, de ami jelentős pluszmunkát, elfoglaltságot jelentett számára.

Az 1993. év vége a következő év tavaszán sorra kerülő parlamenti választások jegyében telt. Ez lett a központi témája az 1993. december 4-5-i EKOSZ tisztújító közgyűlésének is, melynek Debrecen volt a házigazdája. Itt jelentette be Dr. Búzás Gábor, hogy lemond elnöki funkciójáról, miután képviselőjelöltséget szándékozik vállalni. Úgy érezte, az áttelepültek problémáinak ezzel tudna hatékonyabb képviseletet biztosítani. A politika mocsarába történő ezen „kiruccanás” rávilágított arra, hogy tiszta szándékaink, eszmei értékeink hatástalanok maradnak ott, ahol a durva realitások, az anyagiak, a potenciális szavazók száma a döntő. Az történt, hogy a Pozsgai Imre által vezetett új párt listáján a beígért helyről Búzás Gábort jóval hátrább, esélytelen helyre sorolták, aminek következtében ő természetesen lemondott a jelölésről. Debrecenben az EKOSZ tehát kényszerűségből új elnököt és elnökséget választott, az új elnök Körmendiné Lakatos Mária lett, a Győri Erdélyi Kör egyik aktív tagja.  Alelnök Szakács Attila, Szeged, az elnökség további tagjai: Bandi András - Pécs, Helmeczy József - Debrecen, Dr. Kövesdy Pál - Szekszárd, Péter István  -Sopron, Valiskó Ferenc – Salgótarján. A közgyűlés Dr. Búzás Gábort tiszteletbeli elnöknek választotta, ezt a címet ő a mai napig birtokolja. A tisztség nem kötelezte volna őt aktív munkára, ennek dacára a Szövetségnek talán a leglelkesebb munkatársa maradt, a későbbi elnöknek legmegbízhatóbb segítőtársa, az erdélyi magyarság ügyének fáradhatatlan, a szó legnemesebb értelmében vett „harcosa”.

Körmendiné Lakatos Mária látható lendülettel indítja a munkát 1994-ben, ezzel azt a reményt keltve, hogy jó kezekbe került a Szövetség vezetése. Helyi szinten a TESZ-ben megbeszélést folytat, majd a város és megye részéről szervezett megbeszéléseken, előadásokon vesz részt.

1994. február 26-án az új elnökség első összejövetelét Mezőberényben tartotta, az itteni erdélyi kör vendégeként, majd 1994. november 12-én Sarródon került sor egy szélesebb körű értekezletre. Itt már érezhető volt az elnöknő közömbössége, a lényegi mondanivalót, a tennivalók sorát Szakács Attila alelnök előterjesztett dolgozata tartalmazta (kettős állampolgárság, a Romániába való hazatérés lehetősége, a romániai kárpótlás kérdése, a Szövetség anyagi alapjainak biztosítása, stb.) Sarródon született egyhangú döntés arról, hogy az Átalvető az EKOSZ hivatalos lapja lesz, így a lap decemberi számának címlapján először szerepelhetett ez a meghatározás. Úgyszintén Szakács Attila képviselte az EKOSZ-t november 29-én azon a megbeszélésen, melyen Tabajdi Csaba államtitkár adott tájékoztatást a kormány határon túli magyarokat érintő szándékairól, és amelyen már körvonalazódtak a kettős állampolgárságot illető nézetkülönbségek.

Az EKOSZ történetének számbavételekor feltétlenül meg kell említenünk azt a gondolatkísérletet, melynek során a következő, 1995-ös évben felmerült az EKOSZ párttá alakításának ötlete Magyarországi Erdély Párt (MEP) néven. A témát mindenekelőtt Kövesdy Pál dr. vetette fel az Átalvető 1995. szeptemberi számában Magyarországi Erdély Párt- Kihívás és lehetőség című írásában, melyhez egy kérdőívet is csatolt. Az ötlet felvetését levélben üdvözölte Tőkés László is, majd értékes hozzászólások érkeztek és jelentek meg a lapban - többek között Helmeczy József, Szűcs Lóránd, Gál Mihály, Mikó István tollából -, melyek jól körüljárták a lehetséges előnyöket és hátrányokat, valamint közölte a lap a kérdőíves felmérés eredményét is. A választ küldők csekély száma (50) egymagában negatív válaszként volt értelmezhető. A gondolat hírtelen merült fel és fokozatosan halt el a valóság szorításában, hiszen semmilyen objektív vagy szubjektív feltétel nem volt meg hozzá. Kövesdy Pál Civil” erdélyiek vagy MEP című vezércikkében azzal zárta le a vitát, hogy mindenekelőtt saját portánkon kell sürgősen rendet raknunk.

A rendrakás szükségessége nem véletlenül merült fel. Gyakorivá, majd általánossá vált a panasz a tagszervezetek részéről, hogy az új EKOSZ elnökkel nehezen, ill. egyáltalán nem tartható a kapcsolat, ismételt megkeresésekre nem válaszolt, többen sajnálni kezdték, hogy hozzájárultak Dr. Búzás Gábor elnök lemondásához, vezér nélkül érzik magukat. Mind sürgetőbbé vált az elmaradó közgyűlés összehívása. Miután az elnöknő ezt nem tette meg, Szakács Attila alelnök hívott össze elnökségi gyűlést 1995. március 11.-re, a közgyűlés előkészítése céljából. A próbálkozás az elnöknő távollétében sikertelen maradt, az érdemi vezetői munkát továbbra is az alelnök, ill. a többi elnökségi tag végezte. Az elnökség többszöri  sürgetésére Körmendiné Lakatos Mária elnök végre összehívta az elnökségi ülést 1996. február 17-re, és ezen döntés született a tisztújító közgyűlés megtartásáról, legkésőbb 1996. május 4-én.  

Kövesdy Pál

                                                                                 

(Forrás: Átalvető, 2006. szeptember, 59. szám.)

IV. rész

            Az 1996. február 17-i elnökségi ülésen tehát döntés született az EKOSZ tisztújító közgyűlésének összehívásáról 1996. május 4-re. Az ezt követő események az EKOSZ eddigi történetének legsajnálatosabb, egyedülállóan szégyenletes szakaszát jelentették. Politikai pártjaink történetében vannak ehhez hasonló, megalázó és az illető szervezetet nevetségessé tevő események, az EKOSZ esetében ez volt az egyedüli, egyetlen személy által generált eseménysor. Az EKOSZ tagszervezeteinek egységes fellépése és a vezetők kitartása segített a kilábalásban, ezért, az utólagos okulás, a tanulságok levonása végett is érdemes röviden összefoglalni a történteket.

            Az ez időben érvényes alapszabály szerint a küldöttgyűlést évente legalább két alkalommal össze kellett volna hívni. Körmendyné Lakatos Mária elnöknő egész elnökségi ideje alatt (1993. december -1996 május) egyetlen alkalommal sem hívta azt össze, csupán elnökségi ülések voltak. Ilyen előzmények után, mivel az elnöknő többszörös telefonos megkeresés után sem küldött meghívót a megbeszélt közgyűlésre, Szakács Attila alelnök saját maga tette ezt meg, az elnöknőt is értesítve erről. A közgyűlés az elnöknő távollétében, de 100%-s részvétel mellett ült össze és választotta meg az új elnökséget, a következő összetételben: T.b. elnök továbbra is Dr. Búzás Gábor. Az új elnök Dr. Kövesdy Pál, alelnök Szakács Attila, elnökségi tagok: Dr. Dániel Tibor, Helmeczy József, Kocsis István, Tóth László és Valiskó Ferenc. Számvevő bizottság: Kajlik Péter, Dr. Tamás Attila, Dr. Úry Előd. Titkárság: Dr. Horváth István Károlyné, Koncsag Ferenc, Kese Edit. Az alapszabály részleges módosításával a közgyűlés létrehozta a választmány intézményét, amely - azóta is érvényesen - magában foglalja az elnökség és számvevő bizottság tagjain kívül az egyes körök mindenkor elnökeit is. Határozat született egy új alapszabály megalkotásáról, melynek kidolgozását az új elnökségnek haladéktalanul el kell kezdenie.

            Az új elnök Megújuló EKOSZ? címmel tanulmányt tett közzé az Átalvető ezt követő, 1996 júniusi számában, melyben hangsúlyozta, hogy nem kapni, hanem saját értékeinkből adni akarunk, hiszen az elkövetkezendőkben nagy szükség lesz minden nemzetben gondolkodó összefogására; „ha elvész az erdélyi magyarság, elvész az összmagyarság is”, -ennek megfelelően az EKOSZ fő célja az Erdélyben élő magyarság ügyének támogatása kell legyen. Fel kell hívnunk az anyaország vezetőinek figyelmét arra, hogy Románia legfőbb politikai célja a magyarság felszámolása, ami bizonytalansági tényezőt jelent Európában, melynek létérdeke lenne a trianoni hazugságrendszer feloldása, az új magyar alkotmánynak pedig ki kéne mondania a visszatérést az ősi magyar jogrendszerhez, de mindenekelőtt minden magyar együvé tartozását! Szervezési téren szükség van újabb erdélyi körök létrehozására és csatlakoztatására az EKOSZ-hoz.

            Az új, hatalmas feladatok helyett az új vezetőségnek azonban más dolga akadt! Az új elnök, a közgyűlés határozata értelmében, levélben ismertette Körmendyné Lakatos Máriával a gyűlés határozatait, felszólította őt a szövetség dokumentumainak átadására és a pénzügyi elszámolásra. Az újra és újra megismételt leveleket címzett nem vette át, a sajtóban pedig az EKOSZ-t puccsal vádolta meg. A Magyar Nemzet, ahol írása megjelent, sokáig nem volt hajlandó válaszlevelünket leközölni, végül a Tisztelt szerkesztőség! rovatban jelent meg megcsonkítva, pár sornyi belőle. Az időközben az új elnökséget bejegyző Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság ez irányú határozatát a leváltott elnöknő még július 12-én megfellebbezte, a tisztújítás jogszerűtlenségére hivatkozva. Az ügyben a Legfelsőbb Bíróság volt hivatott dönteni. Az új elnök csupán 1996 szeptemberében értesült a történtekről, ezután nyújtotta be észrevételeit. A L.B. 1997. május 20-i keltezésű végzésében a fellebbezést elutasította, ezzel végre elhárult minden akadály az új vezetés elől.

            Még a jogi bizonytalanság terhét cipelve ült össze 1996. október 5-én az újonnan létrehozott választmány, ahol megegyezés született az új alapszabály szövegéről. Ezt a történtek figyelembe vételével állítottuk össze, jogi biztosítékokat építve be minden esetleges, utólagos visszaélés ellen, részletesen kidolgoztuk céljainkat, feladatainkat, az EKOSZ egyes szerveinek hatáskörét, az új tagszervezetek felvételének mikéntjét, stb. (A javasolt szöveget az elnök előzőleg szétküldte a köröknek, akiknek így módjuk és idejük volt azt jól átgondolni, módosító javaslataikat megtenni). November 30-án pedig megtartotta első ülését az új elnökség is. Ennek fő feladata a munkaterv és költségvetés megtárgyalása, az EKOSZ szervezeti alapjának megújítása volt. Kimondtuk, hogy feladatunk eljutni az áttelepült erdélyi magyarok mind nagyobb részéhez. Itt nyújtotta be felvételi kérelmét a nemrég alakult Orbán Balázs Erdélyi Kör - Vecsés, amely a későbbiekben meghatározó szerepet töltött be a szövetségben.

            Ugyancsak itt kell megemlítenünk - a felmerült problémák elvi jelentősége miatt érdemes ezzel foglalkoznunk - az ez időben Baján történteket is. A bajai székelyű Erdélyiek Dél-Magyarországi Egyesületében is felmerült ugyanis a csatlakozás szándéka az EKOSZ-hoz, meg is hívták az elnököt rendezvényeikre, aki ismertette az EKOSZ főbb elvi szempontjait. Néhányan ekkor a „nem politizálunk” jelszavát hangoztatva kijelentették, hogy mindezzel nem értenek egyet, ezért aztán a kör vezetői, közös elhatározás nyomán lemondtak a csatlakozásról, mivel –szerintük – ez a kör szétszakadásához vezetett volna. Mindezek után a szervezet magától szétesett. Utólag csak találgatni tudjuk, hogy ideológiai vakság vagy célzatos destruktivitás munkált-e ott egyesekben.

            Az új vezetőség első évfordulóján, immár az új alapszabálynak megfelelően került sor az éves közgyűlésre 1997. április 19-én, ahol egyhangúlag fogadtuk el új alapszabályunkat. Ennél a témánál maradva, de időben igencsak előre ugorva jegyezzük meg, hogy 2002-ben dolgoztuk ki az EKOSZ közhasznú szervezetté alakítását, ami a bíróság 2003. február 19-i végzésével emelkedett jogerőre.

            Kinyilvánított feladatunk volt tehát újabb körök megalakulásának kezdeményezése és az EKOSZ-hoz kapcsolása. Akciónk sikerének jegyében újabb és újabb körök alakultak és kérték felvételüket. Felvételük időrendi sorrendjében:

1997. április 19: Vecsési Orbán Balázs Erdélyi Kör, Ötágú Síp Kulturális Egyesület Szeged és Szentlőrinci Erdélyi Kör.

1998. június 27: Bethlen Gábor Erdélyi Kör-Monor és Erdélyi Baráti Kör-Csongrád.

1999. október 17: Erdélyi Magyarok Bácsmegyei Egyesülete-Kecskemét, Tamási

Áron Erdélyi Kör-Maglód.

2000. május 6: Teleki Erdélyi Kör-Gyömrő, Bolyai Farkas Erdélyi Barátok Köre-Recsk.

2000. november 25: Nagyatádi Erdélyi Kör.

2002. március 23: Siófok és Környéke Erdélyi Baráti Kör.

2002. október 19: Gödöllői Vándor Székelyek Egyesülete.

            2003. október 11: Izsák és Környéke Erdélyi Kör.

            2006. május 7: Budapesti Erdélyi Kör (még nem jogi személy).

            A felvételek mindegyike egy-egy éves közgyűlés időpontját jelzi, melyeket pontosan megtartottunk, ill. kétévente ezek tisztújító közgyűlések voltak. Ezeken Dr. Kövesdy Pált a mai napig újraválasztotta a tagság elnöki tisztségébe, az alelnök pedig Szakács Attila visszavonulása után Dr. Úry Előd volt, ill. 2006-tól Márton Ferenc. Az elnökség összetétele változott, de néhányan (Helmeczy József, Hompoth Zoltán, Dr. Tamás Attila, Dr. Szekeres Sándor) végig tagok maradtak. Elnökségi üléseket akkor tartottunk, amikor a felmerült problémák, feladatok ezt szükségessé tették.

            Az egyes körök különálló, gazdag tevékenységének bemutatása természetesen nem lehet e rövid áttekintés része, ezekről, valamint magának az EKOSZ vezetőségének munkájáról lapunk rendszeresen beszámolt. Itt csupán két eseményt kell ezekből kiemelten említenünk, melyeknek teljes anyagát külön melléklet formájában lapunkban a megfelelő időben közreadtuk

1999. április 24-én, többszörös halasztás után sikerült megrendezni az Erdélyi Orvosok és Gyógyszerészek II. Országos Találkozóját, nagyszámú résztvevő és számos volt professzorunk, valamint az MVSZ vezetőinek jelenlétében. Az EKOSZ elnökének szándékában állt az EKOSZ Orvos-Gyógyszerész Fórumának létrehozása, amely állandó jelleggel szervezte és tartotta volna a kapcsolatot a nagyszámú tagsággal, valamint az újabb találkozók megszervezése is feladata lett volna. Egy összejövetelt sikerült összehozni ugyan néhány, erre a feladatra jelentkező személlyel Budapesten, de a szükséges, általános érdeklődés és elszántság, munkakedv hiányában a kezdeményezés elhalt. Elsősorban ennek tudható be, hogy a továbbiakban nem került sor újabb országos találkozóra, miközben sajnálatos, de elkerülhetetlen tényként kell rögzítenünk az áttelepült szakemberek beilleszkedéssel járó fokozatos szemléletváltozását is. 

            A másik jelentős rendezvényünket 2000. május 5-én tartottuk Szekszárdon Magyarok Együtt- EKOSZ Konferencia az anyaország és a peremmagyarság kapcsolatainak alakulásáról, különös tekintettel a külhoni állampolgárságra címmel. A meghívott vendégek- megszólalásuk sorrendjében: Timár László, a Tolna Megyei Közgyűlés alelnöke (az EKOSZ elnökének nyitó beszéde után mondott üdvözlő szavakat), Patrubány Miklós, az MVSZ elnökhelyettese, Borbély Imre, az MVSZ stratégiai bizottságának koordinátora, Tőkés László, az MVSZ és az RMDSZ t.b. elnöke, Lányi Zsolt, a Magyar Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnöke, Hódi Sándor, az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának elnöke, Király Károly, a Székely Faluért alapítvány elnöke, Csapó József RMDSZ szenátor, László Tünde, az Erdélyi Gyülekezet lelkésze, Harrach Gábor politológus, Atzél Ferenc, Az Erdélyi Magyarságért alapítvány elnöke, és természetesen számosan az EKOSZ tisztségviselői közül.

            A Konferencia célja az volt, hogy az MVSZ által akkoriban előterjesztett, de a magyarországi közvélemény előtt alig, vagy egyáltalán nem ismert külhoni állampolgárság intézményét széleskörűen ismertté tegye, és annak anyagát a Magyarok V. Világkongresszusán történő előterjesztése előtt utoljára megtárgyalja, összefoglalja. A Konferencián összeállításra került és elfogadást nyert a Szekszárdi állásfoglalás a magyar állampolgárság kiterjesztése ügyében, ami aztán az V. világkongresszus egyik alapdokumentumát képezte. Ebből a szempontból a rendezvény sikeresnek volt mondható, viszont elsőként említett célunk, a külhoni állampolgárság intézményének megismertetése, népszerűsítése kudarcot vallott, miután a magyarországi média teljes mértékben elhallgatta azt. Különösen fájó volt ez a Duna TV részéről, melynek illetékeseivel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és akik ismételten biztosítottak a közvetítésről. Az akkor mellbevágó és érthetetlen viszonyulás utólag nyert magyarázatot, amikor a teljes magyarországi politikai elit megtagadta a külhoni állampolgárság gondolatát, ill. az MVSZ ellen fordult. Álljon itt csupán a száraz tény: a külhoni állampolgárság kizárta volna az automatikus áttelepülés jogát, valamint a szavazati jogot, ami 2004. december 5., a kettős állampolgársági népszavazás előtt az ellenző kormánypártok, a kormány, Gyurcsány Ferenc fő érve volt. Az utókor fog ítéletet mondani a történelmi bűntettek elkövetői fölött.

            A 2000. júniusi, emlékezetes tisztújítás az MVSZ-ben az EKOSZ több vezetőjének részvételével ment végbe, és az eredmény - Patrubány Miklós elnökké választása, számos erdélyi származású kiváló személy megjelenése az MVSZ vezetésében – nagy reményekkel töltötte el a szövetség minden tagszervezetét, tagjait. Annál elkeserítőbb volt nem sokkal ezután tanúja lenni annak az irtóhadjáratnak, amit a politikai és szellemi elit nagyobb része indított az MVSZ ellen. A történtek általánosan ismertek, hogy aztán mindez 2004. december 5. nemzeti szégyenében tetőzzön. A népszavazás előkészítésében, az aláírásgyűjtésben, majd lebonyolításában a legtöbb tagszervezet kiemelkedő teljesítményt nyújtott.

            Ami az EKOSZ lapját, az Átalvetőt illeti: a lap az idén, 2006-ban 15 éves. Története szorosan összefonódik az EKOSZ történetével, egyben hű tűkre is annak. Folyamatos megnyilvánulási lehetőséget jelentett bármely áttelepült erdélyi magyar számára, elsősorban tagszervezeteink saját fóruma a mai napig, összekötő kapocsként szerepel az anyaország és az odahagyott haza magyarjai között, és az odafigyelés és féltve törődés üzenetét hordozza Erdély, valamint a nagyvilágba szakadt erdélyiek irányába. Hivatalos anyagi támogatást csak elvétve kapott, legfőbb fenntartói az olvasók, akik- számos visszajelzés alapján merjük ezt kijelenteni – sajátjuknak érzik a lapot.

Befejezésként ismét feltehetjük a kérdést: hogyan tovább, EKOSZ? Néha értetlenséggel állunk szemben, mindig akadnak olyanok, akik megkérdik, mi értelme van a mai világban, magyar környezetben avitt nosztalgiázást folytatni, vagy a küzdelmet látják hiábavalónak. Az eltelt évek és napjaink tapasztalatai alapján elmondhatjuk, hogy az a belső késztetés, ami a körök megalakulásánál munkált, változatlanul fennáll, új és új körök alakulnak ma is, és kétségkívül szükség van az ország távoli pontjain, szétszórtan működő körök összefogására, valamint képviseletére is. Miközben többen állunk az elmúlás felé vezető út előrehaladott stációin, nem kevés fiatal, tehetséges és elkötelezett társunk jelentkezik, áll be a sorba. Az ország politikai, szellemi, kulturális viszonyainak halmozódó problémái, a szembenálló csoportok közötti feszültségek minden képzeletet meghaladó, már-már a polgárháború rémképét felidéző fokozódása, a magyarság sorskérdéseinek megoldatlansága - mind a civil társadalom irányába terelik a megoldást keresők figyelmét, miután a politikum ismételten vallott és vall kudarcot. Márpedig a civil társadalmon belül, elsősorban gyökereink, belső indíttatásaink révén olyan sajátos erőt képviselünk, amire e hazának és nemzetünknek mind nagyobb szüksége van. Ezért létezik és létezni fog továbbra is az EKOSZ.

                                                                                                          Kövesdy Pál

(Forrás: Átalvető, 2006. december, 60. szám.

****************************************************************************************************

                                             v. Dr. Búzás Gábor

                              (1928. december 9., Csíkszereda - 2006. október 21., Budapest)

Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége búcsúzik tiszteletbeli elnökétől, első, alapító elnökétől. Aki lelkének tüzével áthevítette, szellemének lendületével mozgatta, lelkesítette a Magyarországra áttelepült erdélyiek legnagyobb civil szerveződését, mindhaláláig.  

            Elnöksége alatt az EKOSZ-nak kiemelkedő jelentőségű, országhatárokon túlra ható rendezvényei, országos neve, az „erdélyi” szónak pedig becsülete, respektusa volt. Mondhatni valamennyi politikai párt vezető személyiségei, szellemi-kulturális közéletünk számos jeles képviselője figyelt az EKOSZ-ra, kapcsolódott hozzánk, vett részt rendezvényeinken. Hogy aztán fokozatosan csökkenjen azok száma, akik figyelnek ránk, akiknek fontosak voltunk egykor, és akik ma már legfeljebb a választások előtti napokban-hetekben kerülünk látó(érdek)körébe. Ennek oka nem az ő szellemének óhatatlan kopása volt, sokkal inkább hajlíthatatlan, törhetetlen elvhűsége, megalkuvást nem ismerő jelleme, és persze az anyaország erkölcsi romlása, az utilitárius szempontok eluralkodása mindenekfölött, az egységes magyarságszemlélet sorvadása, visszaszorulása kis közösségekbe, az erdélyi szó varázsának eltűnése, sokak szemében pejoratívvá válása („románok”!) Nem ő változott meg, hanem környező világunk.

Észlelte ő mindezt, és fájó szívvel vett róla tudomást. A legtöbben ilyen helyzetben visszavonulnak, elhallgatnak. Ő nem ezt tette, vállalta a csalódásokat, a konfliktusokat, visszautasításokat, megaláztatásokat. Sajgó, de töretlen lélekkel küzdött, soha, egy tapodtat nem hátrálva, közös célunk, az összmagyarság, benne az erdélyi magyarság boldogulása, magyarnak maradása érdekében. Harcos volt és idealista. Az anyagiak hiányát megszenvedte, de egy mozdulattal túltette magát rajtuk, a praktikus szempontokra alig, mindig csak valahova fölfele figyelt. Ma már nem teremnek ilyen emberek, de nem is ebbe a világba való volt, mert valami olyasmit hordozott magában, amire most e világnak úgymond nincs szüksége. Pedig csak erre lenne szüksége. Ami nélkül a mai világ el fog pusztulni.

EKOSZ-elnöki tisztségéről azért mondott le, hogy az erdélyiek ügyét egy remélt, magasabb szinten képviselhesse. A pártpolitikába tett eme kiruccanása pillanatok alatt kudarcot vallott, igazolandó a fenti állítást. Magától értetődően választottuk meg azonnal az EKOSZ tiszteletbeli elnökévé, és ebben a tisztségében állt mellettem mindvégig, a leghűségesebb és legmegbízhatóbb fegyvertársként, a legmelegebb szívű barátként, írásaival nemegyszer lapunkban is megnyilatkozva. Amikor aztán a szörnyű betegség már szétmarcangolta belsejét, amikor más réges-régen feladta volna, ő akkor is aktív maradt, segített, ugrott, futott, intézkedett. Tettvágyát nem elégítették ki EKOSZ-beli lehetőségei, ő lett a Magyarok Világszövetsége Kisalföldi Társaságának is első elnöke, majd t.b. elnöke. Honnan volt benne ennyi erő?

Leginkább rá illik egyik kedvenc hasonlatom, a magyar Anteus, aki a földből meríti erejét. Ő a székely anyaföldből merítette, lófő-székelyek sarjaként, amire mérhetetlenül büszke volt. Kiötlötte, kifaragtatta és abdai kis udvarában felállította Áron bá’ alakját, a lelkében élő kötelékek szimbolikus kifejezőjét, hogy rápillantva megújuljon, főnixként feltámadjon egy-egy napra, majd fizikai lényének elmúltával e szoboralakon keresztül lehessen jelen övéi között.  

Drága Gáborunk, köszönjük, hogy itt voltál velünk. Most beálltál azok sorába, akik ügyünket odaát képviselik. Szép kis deputáció, biztosan elemedben vagy köztük. Sok sikert a további munkához!

                                                                                  Kövesdy Pál EKOSZ-elnök

************************************************************

Spaller Árpád

Visszatekintés

Ahogy telnek felette az évek, az ember inkább visszatekint és számadást végez a végzett munkáról.

Az erdélyi menekülteket valójában Trianon kényszere hozta Magyarországra. A kisebbségbe került magyarságra saját szülőföldjén olyan, addig soha nem tapasztalt megaláztatás és kulturális, vagyoni, társadalmi elnyomás nehezedett, a sokszor minden emberi mivoltukból kivetkőzött hódítók részéről, ami számtalanszor túllépte az emberek tűréshatárát.  Azelőtt is léteztek gazdasági menekültek. Azonban Trianon óta több hullámban, de mondhatni folyamatosan menekül a magyarság Erdélyből. Mindez a nagyhatalmak, (akik létrehozták ezt a helyzetet), cinkos beleegyezésével történik.

E reménytelen helyzet következtében indult meg az első menekülthullám a két világháború nyomán. Még jóval a békediktátum aláírása előtt számtalan magyart kényszerítettek szülőföldjének elhagyására. Ennek a menekülthullámnak a célpontja a mindenéből kiforgatott és kétharmad részével megcsonkított Magyarország volt. A menekültek tízezrei, nem lévén más lehetőség, vagonokban laktak. Elképesztő nyomor és szenvedések közepette éltek. 1924-ig kétszázezer ember menekült át Magyarországra. Ennyit számolt össze a statisztika. 1924 után megszűnt az Országos Menekültügyi Hivatal, ahol eddig számon tartották a menekülteket. Ezután már csak becslésekre hivatkozhatunk. Az 1940-ig érkezett menekültek számát a szakemberek 50 ezerre becsülik.

A második világégés, majd egy újabb békediktátum (párizsi, 1947) még a trianoninál is súlyosabb csapást mért nemzetünkre. Nemcsak a visszaszerzett országrészeinket rabolták el újra, (még egy kicsivel meg is toldva), hanem azt a reményt is, hogy valamikor egy békés határmódosítás keretében legalább az etnikai határokat visszaállítsák. Az elcsatolt területek magyar lakosságát nemcsak nemzeti létükben veszélyeztették, hanem teljes felszámolásukra törekedtek. Ehhez a Moszkva által vezérelt magyar politikai vezetés is nagymértékben hozzájárult azzal, hogy a nemzettudatot, mint a magyarság összetartozásának legfőbb eszközét minden lehetséges eszközzel igyekeztek elfojtani. A második világháború újabb menekültáradatot gerjesztett.  Magyarok százezrei kényszerültek elhagyni hazájukat. Sokan a nyugati országokban, de többségük Magyarországon telepedett le. A menekültek pontos számát nem ismerjük. Történészek szerint hozzávetőlegesen kétszázezer ember hagyta el Erdélyt és szóródott szét Magyarországon és a nagyvilágban

A Szovjet típusú diktatúrák kiépülésével, az ígéretek ellenére (a határok átjárhatók lesznek) Magyarország és Románia közé vasfüggöny ereszkedett le. Bár voltak Erdélyből kitelepülők, de csak meghatározott kvóta szerint.

A múlt század nyolcvanas éveinek második felében a román diktatúra durvulása, a magyarok elleni atrocitások (házkutatások, bebörtönzések stb.) uszítások és nyílt üldözések következtében tömeges legális és illegális kivándorlás és menekülés indult meg (akár a zöldhatáron is). Ez a menekülési hullám főleg az erdélyi magyarság értelmiségi rétegét és ifjúságát érintette. Ez meglehetős feszültséget gerjesztett a menekülők és az otthon maradottak között. Tíz év alatt (1985 és 1995 között) hozzávetőleges becslések szerint több mint százezer ember menekült  Magyarországra. Hiába volt a román módra megrendezett „forradalom” 1989 végén, hiába voltak a nagy ígéretek a kisebbségi helyzet rendezésére, mindenre rácáfolt az 1990. március 20-i marosvásárhelyi magyarellenes pogrom. Ezek után a magyarság jó része megcsömörlött a román „demokratikus” átalakulástól és kiábrándult a kisebbségek sorsát rendezni kívánó ígéretekből. Pontos adatokat nem tudunk, de 1990 után is nagyon sokan vállalták az áttelepedés nehézségeit.

Kik is vagyunk?

Első alkalommal, 1982-ben, a kolozsvári magyar főkonzulátuson áttelepedési nyomtatványt kértem. Az ott dolgozó tisztviselő pökhendi fontosságának birtokában azt kérdezte, hogy ki vagyok én és mit akarok Magyarországon. Talán először életemben kellett megvallanom azt, hogy magyar vagyok. Eddig ez természetesnek tűnt, mint ahogyan az ívóvíz is víz, és a Duna vize is víz. Magyarul beszélek, tehát magyar vagyok. Meg szeretném őrizni a magam és gyermekeim magyarságát – volt a válasz a kérdés második felére. Az elvtárs, zsebre dugott kézzel és cigarettával a szájában kifejtette, hogy nekem ott nincs mit keresnem, és ő ezt nem is fogja javasolni. Megalázó helyzet volt, és akkor valóban nem kaptam meg a lehetőséget. Meg kell jegyezni, hogy mindez még Vékás Domokos főkonzul (1984–1988) tevékenysége előtt volt. Az ő munkássága alatt a konzulátus hangneme sokkal emberibb lett.

A történet nem is volna említésre méltó, ám azóta többször is megkérdezték itt Magyarországon, hogy kik vagyunk mi. Sok év telt el azóta, és sokat gondolkodtam ezen. A kérdés „jogos”, hiszen a magyarországi szocialista oktatás (és politika) nem vett tudomást a trianoni tragédia következtében a közigazgatási határán kívül rekedt több milliós magyarságról. Nem tudtak hova tenni, mert  Erdélyből jöttem, ami Romániához tartozik, tehát románnak kellene lennem, de magyarul beszélek, mert ez az anyanyelvem. Itt itthon vagyok, de ha Kolozsvárra megyek, akkor haza megyek… (Megjegyzem, hogy a románok ilyen kérdést soha nem tettek és tesznek fel fajtestvéreiknek, éljenek azok bárhol.)

Kik vagyunk mi? Mi a nagyhatalmi gőg és elvakultság szülte gyalázatos békediktátumok gyermekei vagyunk, az ő szülöttei, az ő teremtményei. Az emigráció egy sajátos út. A menekültet sehol nem várják tárt karokkal. Ő sem jön szívesen, de jön, mert számára csak ez az egyetlen megoldás maradt, ha emberként meg akar maradni. Ez a megoldás egyénre szabott, senki más nem döntheti el, csak egyedül az, aki vállalja ezt a sorsot.

Milyen a menekült sors? Eddig még nem sokan foglalkoztak vele. Az első világháború után a vagonlakásokban élők ezt nagyon szépen illusztrálták. Azt viszont még senki sem mérte fel, hogy a menekültek hány százaléka lett rokkant, hasonlott meg önmagával, lett hajléktalan, vagy akár sikeres ember.

Mit tudunk magunkról?

Az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején Magyarországon összegyűlt (de külföldön is) talajt vesztett emberek szervezkedni kezdtek. A menekültek által létrehozott közösségek (egyesületek, szövetségek, asztaltársaságok stb.) mind egyformán gondolkodtak afelől, hogy hogyan lehetne olyan szervezeti keretet kiépíteni, mely összetartó és öntudatos közösséggé tömörítené az egységes erdélyi lélekből táplálkozó egyéneket, és mind önmagát, mind utódait meg tudná tartani az erdélyi önazonosságtudat szellemében, a magyar közösség számára.

E közösségek programjában, általában, különböző hangsúllyal ugyan, de szerepelt az összefogás, mint az együttgondolkodás- és cselekvés előfeltétele. Elsősorban a szervezetek közti összefogásra és együttműködésre gondolunk. Ezt kiegészítette a kapcsolattartás fontossága az otthon maradt, valamint a világban szétszórodott erdélyiek szervezeteivel. Ugyancsak fontos cél volt az erdélyi hagyományok megőrzése, a magyar társadalom tájékoztatása és tudatformálása az Erdély témával kapcsolatban.

Ezt főleg kulturális tevékenységgel igyekeztek megvalósítani. Bár játszottak a pártalapítás gondolatával, mint politikai tevékenységgel, de ez soha nem jutott el a megvalósulásig. Kulturális tevékenységük főleg Erdéllyel kapcsolatosak történelmi, irodalmi, társadalmi és egyéb előadásokból állt össze. A meghívott előadók általában neves szakemberek voltak Erdélyből és az anyaországból. Ezen kívül ünnepi összejövetelek, koszorúzások és csoportos felvonulások egy-egy nemzeti megmozduláson való részvétel stb. jelezte tevékenységüket Külön fejezetet jelent a lap- és könyvkiadás e tömörülések életében. A könyvkiadással többen is megpróbálkoztak. Az egyesületek igyekeztek lapkiadással is felszínen tartani az erdélyi kérdés iránti érdeklődést. Így volt ez a két világháború között, így volt a nyugati emigrációban, valamint a nyolcvanas évek végétől a Magyarországra menekültek esetében is. Számtalan rövidebb-hosszabb életű periodika jelent meg Magyarországon is, főleg a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején. (Erdélyi Tudósítások; Határ/Idő/Napló; Erdélyi Magyarság, Vigyázó, Átalvető stb.). Az egyesületekben dolgozók kezdeti lelkesedése az évek múlásával alábbhagyott. Sok közösség felbomlott, mások látszattevékenységet folytatnak.

Mit vár el tőlünk a jövő?

Meg kellene írni az erdélyi menekültek történetét. Létrehozni egy olyan közösségi házat (Erdélyi Ház?), ahol, könyvtár, levéltár kapna helyet. Itt, a jövő generációja számára, helyet kaphatna a kutatás, hagyományőrzés, a pontos tájékoztatás, mint az erdélyi magyar önazonosság (identitás) kialakításának feltétele.

Ennek hiányában joggal kérdik majd unokáink, hogy kik voltak azok az erdélyi menekültek, és mit hagytak maguk után!

* * * * *