www.sorsunk.net

SERDÜLT BENKE ÉVA - A_szabadsag_gyermekei.docx

Serdült Benke Éva:     Gerinceltoresben.docx
Serdült Benke Éva:    Apor_Vilmos_puspok_emlekezete.docx

Nemzeti öntudatunk, önismeretünk meghatározó, tragikus eseményének, Mohácsnak 150. évfordulója megszólalásra késztette két kiváló munkatársunkat is. Egymástól függetlenül küldték el remek elemzésüket. Köszönettel tesszük közzé őket az alábbiakban.  (A szerk.)

    Dr. Ábrám Zoltán

Mohácsi memento   

Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket. Fontos előtérbe hozni a „törökverő” Hunyadi János történelmi személyiségét, hiszen nagymértékben neki köszönhető, hogy az 1456. július 21-22-én lezajló és európaszerte nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hat és fél évtizedre elvette a kedvét a töröknek a további magyarországi hódításoktól.

A szekszárdi apátság Földvár nevű helységénél, Mohács közelében 1526. augusztus 29-én lezajló csata gyásznapként vonult be történelmünkbe, amely lényegesen kihatott a magyarság sorsának alakulására. Mindössze hét évtizedre a nándorfehérvári diadaltól, nem sokkal az azt követő középkori reneszánsz magyar aranykortól, amelyet a humanista Corvin Mátyás uralkodása egészen magasra emelt. A hetven év felezőpontján, 1490-ben Mátyás király halála véget vetett ugyanennek a dicső korszaknak, de ki gondolhatta volna akkor, hogy csupán három és fél évtizeddel később oly nagy vérveszteséget szenved el az ország. Hogy ennyire rövid idő alatt a már-már mennyei állapotot pokoli szenvedések váltják majd fel. Jogosan feltéve a kérdést, hogy ebben csak a külső helyzetnek, vagy netán belső tényezőknek is szerepük volt. Mert a Mohács előtti és főleg azutáni tapasztalatokból kiindulva, általában - saját hibánkból - többet veszítettünk, mint amennyit kellett volna. Mert az „éljen a király!” (Mátyás) korszakot a nádorok, ispánok, nemesek, várnagyok, kúriai jegyzők, kincstári tisztviselők politikai anarchiájának és az államháztartás teljes összeomlásának korszaka követte. Mohácsot nemcsak a török előrenyomulás, hanem a magyar királyi udvar és a nemesség mulasztásai váltották ki. Ez a jelenség (mohácsiság) még megismétlődött gazdag és viharos történelmünk során. Netán éppen a közelmúltban?

A mohácsi csata évfordulója alkalmából íródott visszatekintést rendhagyó módon pozitív következtetésekkel kezdem. Nagy dolog, hogy Szent István bő ezer évvel korábbi országalapítása után ma is létezik Magyarország, sok száz éven át királyság, napjainkban köztársaság. És száz év kisebbségi helytállásra utal, hogy még szép számban élnek magyarok a folyamatosan megcsonkított hivatalos országhatárokon kívül, a lelki nemzeti identitás közös ernyője alatt. Megőrizve kultúránkat, és a rég nem látott ismerőst az „ezer éve nem láttalak!” felkiáltással üdvözölve (mások száz évben mérik az újratalálkozás „történelmi időszakát”). És az sem elhanyagolható, hogy az ezeréves keresztény haza felezőpontjánál, ötszáz éve bekövetkezett mohácsi vész és a sok megpróbáltatás ellenére fél évezred múltán, napjainkban egy sokszínű és több vallást gyakorló nemzet összetartozásáról – vagy széthúzásáról – beszélhetünk.

         A mohácsi vész előzményeként érdemes kitérni azokra a politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekre, amelyek közül többnek az együttesen kedvezőtlen volta egy olyan állam megsemmisítő vereségéhez vezetett, amelynek amúgy a látszat szerint megvolt minden szükséges eszköze, sőt a védekezéshez szükséges ideje is, hogy megvédje magát a török fenyegetéssel szemben. A belső viszálykodások, a királyi hatalom meggyengítésére tett folyamatos törekvések, az arisztokraták és az egyházi főméltóságok sikkasztásai, a saját érdekeiken túl nem látó nemesek tétlenkedése és bizonytalansága, a bő évtizeddel korábban a Dózsa-féle felkelésben levert parasztságba vetett bizalmi hiány, a katonák csökkent morálja együttesen járultak hozzá a későbbi összomláshoz. Összhangban azzal, hogy II. Szulejmán szultán hadjáratának kezdete előtt a pápai követ már jelentette a Szentszéknek a végvárak felszereltsége körüli hiányosságokat és a kincstár megcsappanását.

Érdemes a Corvin Mátyás halála (1490) és a mohácsi vész (1526) közt eltelt 36 esztendőt vizsgálnunk (érdekes hasonlat, hogy a rendszerváltás és az idei fergeteges áprilisi választás között ugyanannyi esztendő telt el). A dicső kor után viszonylag hamar és hirtelen következett be a nagy összeomlás. A trónviszály, valamint a Mátyás király által létrehozott zsoldos hadsereg, a fekete sereg feloszlatása „öncsonkító” súlyos hiba volt, amit éppen a saját hatalmuk és kapzsiságuk kielégítésére törekvő magyar vezetők idéztek elő, miközben a kincstári vagyont saját kasszájukba igyekeztek átjátszani. Eközben pedig későn vették tudomásul, hogy szétzihált országuk a törökök első számú célpontjává vált.

Pedig a 16. század elején a Magyar Királyság fontos szerepet töltött be a keresztény Európában. Ezt bizonyítja, hogy az Erdődön született Bakócz Tamás esztergomi érsek volt az 1513-as konklávé egyik komoly esélyese Szent Péter trónjára (fél évezreddel később Erdő Péter bíboros volt pápajelölt). A pápaválasztáson 18 olasz, három spanyol és egy-egy angol, francia, svájci és magyar bíboros vett részt, és végül a fiatal olasz bíborosok döntötték el a kérdést Giovanni de Medici, X. Leó pápa megválasztásával. A következő évben Bakócz Tamás apostoli legátusként keresztes sereget toborzott az Oszmán Birodalommal szemben a hadjáratot meghirdető pápai bulla alapján, ám az összegyűlt és elégedetlen jobbágyság fellázadt, ezzel kitört a Dózsa György-féle parasztháború, amely lángba borította az egész országot. Pokoli paraszttüzek a reformáció küszöbén, hogy bő évtizeddel később a katolikus főpapok Tomori Pál érsek-fővezérrel az élen a purgatóriumba való bebocsáttatásért esdekeljenek.

Minden népnek egyedi a történelme, a mienk is. Ráadásul a történelem a mindenkori politikai hatalom megítéltje és elítéltje, a széljárás és a szerencse tudatformáló eszköze. Nemcsak példaképekben, hanem árulókban is bővelkedik. Ellentmondásokban, szélsőséges megítélésekben, tévhitekben. Magyar ember számára még ma is negatív történelmi szereplő Tomori Pál, olyan nagy nevekkel együtt, mint Görgey Artúr vagy Horthy Miklós. Egyéniségüket a kor szülte eredménytelenséggel azonosítják, miközben egyiküket sem sikerült a „kiérdemelt” helyükre tenni, miközben más történelmekben olyan személyek kultusza dívik, akik odaátról bizonyára mosolyogva tekintenének le földi másaikra, saját szobraikra. A mohácsi vész nem a veszélyeztetett haza iránti teljes felelősséget és áldozatot vállaló Tomori Pálon múlott, hanem számunkra ismeretlen nevű kisemberek kapzsiságán és hozzá nem értésén. No meg a török túlerőn és harcászati szakértelmen, valamint a hozzá nem megfelelően igazodó európai viszonyuláson.

Az 1521–26-os magyar–török háború kezdetekor a magyaroknak nem voltak képzett hadvezéreik, mert a hosszú béke „tápossá” tette őket, mai szóval élve. Tomori érsek, korábbi hadvezér szeretett hazája iránti kötelességből vállalta el a török elleni védekezés szervezőjének kijáró katonai vezető szerepet kalocsai főpapsága mellett. Ő aratta az egyetlen jelentős magyar győzelmet a szerémségi Rednek várát ostromló török sereg felett. Nem méltó hadvezéri alkalmatlansággal vádolni őt, hiszen ő maga is a rendszerszintű állami összeomlás, a belső megosztottság és a nyomasztó oszmán számbeli fölény áldozata lett, aki életét és érseki székét feláldozva, fegyverrel a kezében halt hősi halált a középkori magyar állam egyik utolsó védőbástyájaként. Kényszerből „választotta” a „mohácsi vesztőhelyet”, hiszen nagyobb hadjáratra nem gondolhatott, mert a magyar kincstár és a magyar főurak részéről csak nagyon kevés támogatást kapott. Tomori egyházmegyéje teljes jövedelmét a védekezésre fordította és pápai támogatást is kapott, azonban a feladathoz mérten ez kevésnek bizonyult.

Mohács fontos előzménye volt az Oszmán Birodalom keleti terjeszkedése, aminek következtében jelentős vagyonok álltak a szultán rendelkezésére, és sikerült létrehozni a 16. század első felének legütéképesebb hadseregét. Ehhez kedvező feltételeket teremtett a török társadalmi rendszer hadközpontúsága, a gyaurra éhes janicsárok és szpáhik harci morálja és felszereltsége, a harci kiadásokra összpontosító gazdasági szempontok.       A középkori, 16. századi harcászat teljes mértékben elütött a következő korok hadviselésétől. Az Oszmán Birodalom fővárosából induló európai hódító hadjárat legfeljebb fél évet tarthatott, április végétől október végéig. A török sereg napi 15-20 kilométert haladhatott előre, ezért a Magyar Királyság még éppenhogy belefért a hatósugarába, de Bécs már nem. A történészek véleménye több kérdésben különbözik, abban is, hogy a szultán Magyarország meghódítására törekedett volna, ha törökbarát ajánlatát elfogadja a magyar állampolitika, amely így elkerülhette volna a „szakaszos hódítást”.

         1521. augusztus 29. – a Hunyadi fényes győzelmét követően évtizedeken át „békén hagyott” Nándorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. – teljes vereség Mohácsnál, 1541. augusztus 29. – Buda bevétele csellel. De nemcsak a magyarok számára tragikus nap augusztus huszonkilencedike, hiszen a mohácsi vész után hét évvel ezen a napon Pizzarro spanyol konkvisztádor megölette az utolsó inka uralkodót, és elfoglalta Cuzcót, a birodalom fővárosát. Amúgy mindhárom augusztus 29-i magyarországi esemény a törökök cselszövevényes és impozáns hozzáértésén, erején, valamint az önhibájából is végveszélybe sodródott magyarság gyengeségén és belső viszálykodásán múlott. No meg a nemzetközi diplomácia szövevényén, a reformáció okozta megosztottságon, az egymással hadakozó európai államok némelyikének „törökbarátságán”. Íme egyetlen példa: Európa akkori nagyhatalma, Velence saját biztonsága és kereskedelmi érdekei védelmében messzemenően óvakodott a Porta haragjának felkeltésétől. Ismerős hozzáállás, nemde?

         1526 – szomorú emlékév, augusztus 29 – szomorú emléknap. Április 23-án kezdetét veszi a török hadjárat, április 24-én az országgyűlésen ismét egymás ellen fegyverkeztek a magyar urak, ahelyett, hogy az ország gondjaival törődtek volna. A magyar oldalon mutatkozó késlekedés okozta Pétervárad elestét, a szerémségi várak feladását, és megnyílt az út Mohács felé. A tábori fegyelem hiánya akaratlanul is a mohácsi csatamezőre kényszerítette a királyi fősereget.

         A magyar és török hadsereg egyenlőtlen létszáma és felszereltsége, a kedvezőtlen belpolitikai és külpolitikai helyzet, a csatatér földrajzi fekvéséből adódó hátrányos terepviszonyok, az 1526-os török hadjárat fényes sikerei a döntő ütközet előtt nem bizonyultak túlságosan kedvező előjeleknek. A csapatok felvonulása, az ütközet lefolyásának a bemutatása külön hozzáértő leírást igényel. Tény az, hogy II. Szulejmán szultán nem ragaszkodott az akkor még nem bűvös augusztus 29-éhez, mert csapatai számára másnapra halasztotta a csatát. Tomori azonban úgy gondolta, hogy „kevésbé veszedelmes most az ellenséges csapatok egy részével megvívni, mint holnap az egész sereggel”.

         Mohács mezején számbelileg egyenlőtlen seregek ütköztek meg: a magyar sereg létszáma hozzávetőlegesen 25000 főt tett ki, és Szapolyai 10-15 ezer fős seregével sem volt döntő esélye a 70-75 ezres hódító ellenséggel szemben. A csata kimenetelét két korábbi rossz döntés is befolyásolta: a lépcsős és az alsó szinten lápos – ide került a magyar sereg - mohácsi hadszíntér kiválasztása, valamint a bizonytalan utasítás Szapolyai Jánosnak, így erdélyi serege már csak késéssel érkezett meg. Az augusztus végi esős időszak is rontotta a magyarok győzelmi esélyeit.

         A mohácsi csata délután négy óra körül kezdődött, és mindössze másfél órát tartott. Tomori jól ismerte fel a gyors támadás előnyeit, viszont „rosszul mérte fel a vele szemben álló erőket, hiszen nem tudhatta, hogy a török sereg melyik és mekkora részével áll szemben, és milyen erőkkel kell még a mögött számolnia.” A török túlerő ellenére a magyaroknak kezdetben sikerült futásra kényszeríteniük a ruméliai (balkáni) hadtestet, sőt a tévesen felmért győzelem reményében a futók üldözésére vetemedtek, és egyesek a szultáni centrum (janicsárok) és az anatóliai sereg felé fordultak. Nemsokára azonban megváltozott a csata kimenetele, és a török ágyúgolyók sűrű becsapódása miatti füstben már a magyarok menekültek eszeveszetten a gyilkos puskatűz és a véres jatagánok elől. A rövid csatában II. Lajos magyar király (a megáradt Csele-patak lett a végzete a menekülő fiatal uralkodónak) és számos egyházi és világi méltóság vesztette életét, 14-15 ezer főre tehető a vérveszteség. A király végzetét így örökítette meg egy török történetíró: „Tábora, mely olyan volt, mint a tavasszal virágokkal és gyümölcsökkel pompázó kert, most aszály szárította mezőhöz hasonlított. Fegyvertára, ágyúi és összes hadiszerei, melyek nagy bőségben valának, ott maradtak szétszóródva.”

         A Mohácsnál hatalmas stratégiai győzelmet arató török hadsereg II. Szulejmán vezetésével 1526. október 12-én elhagyta a teljesen kiszolgáltatottan végigdúlt Magyarországot. Helyőrséget csak Délvidéken, a Szerémségben hagyott maga után. A „hátrahagyott” ország két tűz közé került, a török és az osztrák gyújtópontjába. Az ország megmaradt főnemeseinek többsége Szapolyai Jánost választotta királlyá, a leggazdagabb életben maradt főnemest. Az életben maradt Habsburg-párti főnemesek ugyanakkor I. Ferdinándot emelték trónra. A két megválasztott király között Váradon létrejött szerződés értelmében mindkét fél megtartotta a király címet és országának azt a részét, amelyet birtokolt, azzal a feltétellel, hogy Szapolyai halálával a magyar királyság teljes egészében (Erdéllyel együtt) a Habsburgok hatalma alá kerül. Ferdinánd 1541-ben kísérletet tett az ország teljes elfoglalására, ám a törökök mondták ki a végső szót Buda várának elfoglalásával. Magyarország három részre szakadt. A százötven éves török uralom, valamint az annál hosszabbra sikeredett Habsburg-befolyás árnyékában így jött létre egy virágző tündérkert, Erdélyország.

         Minden rosszban lehet valami jó is – szoktuk mondani időnként. Persze, ez nem tudja feledtetni és semlegesíteni a rossz következményeit, de biztatásul szolgálhat a jövő számára. A mohácsi vész történelmünkre nézve kedvezőtlen következményeit nyilván semmi sem feledtetheti, hiszen ötszáz esztendő múltával is a „saját bőrünkön érezzük a mohácsi veszedelem kihatásait”: a népesség átrajzolása és az erőviszonyok módosulása mindenkor fájó veszteség. De Moháccsal – némi kárpótlásul – „gazdagodtunk” is, ha Erdély aranykora, a transzilvanizmus megalapozása, a szabadság és a függetlenség ízének az értékelése, a magyar föld számos táján a reformáció térhódítása, nemzeti értékeink és hazaszeretetünk pallérozása jut eszünkbe. Miközben megmarad a kérdés: tanultunk-e eleget Mohácsból?

Nagyvarjasi Szabó István

     ÁDÁZUL!

              (Mohács, 1526. augusztus 29.)

   Mottó:

"Ölts fegyvert és éltedet és mindazt, amit Isten adott, tedd kockára!"

(VII. Kelemen pápa levele Perényi Ferenc nagyváradi püspökhöz, 1526)

" Ha csatát vállalunk, küldjünk egy püspököt a pápához, hogy a húszezer magyar mártírt, akik ezen a napon elesnek Krisztus hitéért, szentté avattassa." (Perényi Ferenc)

A vereségek egyike volt, mégis belőle lett A Vereség. Előbb elrettentő példa, majd vészkiáltás és végül rászokás. Mohácsot emlegettek Trianon után, Mohácsot a Don-kanyar, Mohácsot 1956 után, és Mohács lett az 1986-os szovjet-magyar 6:0-ból is.  Ezekben csak az a jó, hogy legalább nem felejtjük el, hogy csakis a miénk. És legalább senki sem veheti el tőlünk. A fekete napot.

Sokan, azóta is - jó magyar szokás szerint - önmagunkat hibáztatjuk. Egyes történészek is.

Széthúzás, pártoskodás, irigység. Van benne valami, de nem több. mint másoknál.

De mi, akik javíthatatlanul hungarocentrikusak vagyunk, olyan hipnotizáltan bámulunk bele történelmünkbe, mint az egyszeri ember a Napba. Elvakulunk és aztán csak a sötétet látjuk.

1526. augusztus 29-én egy Közép - és Kelet-Európai nagyhatalom hullott a csúcsról a semmibe, egy birodalom lett a káosz martaléka: a büszke és bátor Magyar Királyság. Ez az egyetlen királyság többet tett az oszmán ambíciók megakasztásáért, mint Európa összes országai együttvéve - mondja egy  gondolkodó angol, Samuel Johnson. Maradjunk még az angoloknál. Thomas Macaulay, a híres író, történész szavai: Ha a magyarok nem lettek volna, ma Cambridge-ben a Koránt tanítanák.

Most lássunk egy Bretagneban született nagyurat, Pierre Choque-t, aki erre járt és jól szétnézett: "Ez az a nemzet, amelytől a törökök leginkább félnek, mert jó harcosok és vakmerők: hozzá vannak szokva ahhoz, hogy 3-4 hónapot is a szabad ég alatt töltsenek..."

Most pedig Hayrullah Yigitbasi, török egyetemi tanár, kortárs történész véleménye: "Európában mindig a magyarok voltak élen a támadásban. A török katonaság legjobban a magyarok elől húzódott vissza, számba se vettek szerbet, franciát, németet, de a magyaroktól féltek, nagyra becsülték őket. Több okiratban  olvastam, hogy Magyarországra menni annyit jelentett, mint férfias harcot vállalni."

Mondanom se kellene, de mégis mondom, előbbi szövegek nem öndicséret. Idegenek mondták. Legalább édesítsük a mohácsi vészt...

Először is: miért vállaltak a magyarok több mint 300 éves háborúságot a törökökkel? Hisz voltak népek, sokan: görögök, bulgárok, szerbek, albánok, románok, egyiptomiak, kaukázusiak, stb. stb., akik szintén megpróbálkoztak az ellenállással - aztán belesimultak az oszmán rendbe és kiszolgálták, szolgálták azt.

Régóta mondják, hogy van egy magyar civilizáció. Keleti is nyugati is - igazából mindkettő s ettől magyar. Hogy ezen a nyelven lehet a legszebben szerelmet vallani, imádkozni és káromkodni. (Ezt is idegenek mondják.)

A csatát a világ legjobb hadvezére sem nyerhette volna meg. Több mint háromszoros volt a túlerő. 25-26 ezer magyar, 85 ágyúval és 70-80 ezer török 350 ágyúval. S ez még csak az ottomán hadsereg elitje, még majdnem ugyanennyi martalóc, portyázó, irreguláris zsákmányoló kísérte a sereget.

I. Szulimán birodalmának területe közel kétmillió négyzetkilométer, alattvalóinak száma a 15 milliót közelíti, és jövedelme évi kétmillió arany.

Ezzel szemben a magyar király évi jövedelme 200-250 ezer arany, Magyarország területe kb. 300 ezer négyzetkilométer és lakossága alig négy millió. Az oszmánok hada a legjobban szervezett, kitűnően ellátott, logisztikája elképzelhetetlenül hatékony az akkori Európával összehasonlítva. Az Oszmán Birodalom nem egy állam, amelynek hadserege van, hanem egy hadsereg, amelynek állama van. S a szultán katonáit nemcsak a zsákmányszerzés, dicsőségvágy hajtotta, hanem feltüzelte az iszlám fanatizmus is. Hitték, hogyha hősi halált halnak, Allah és Mohamed próféta hetedik mennyországába kerülnek, ami mellett egy ötcsillagos luxus szálloda csak szegényház. Tényleg hitték.

Nem térünk ki e mennyország intimebb ígéreteire, mert most nem a pornóról van szó. Pont. Napóleon megjegyezte, hogy Mohamed próféta legzseniálisabb húzása a muszlim mennyország kitalálása volt.

A magyar gondolkodás, erkölcs, életmód teljesen eltért az oszmánokétól. Csak pár példa: a mieink kedvelték a sonkát, kolbászt és a bort. Amott ez szigorúan tilos! Hazánk fiai egynejűek: a muszlim pont ellenkezőleg. A magyar nyelv egyik legszebb szavának tartják a feleség szót. Fele-fele, a két fél egy egész! Itt mindenki a maga gazdája, úr a saját portáján és jogaiból nem enged - még a jobbágy sem. Minden falu maga választja a kisbírót, a pásztort, baktert, a harangozót is. Török földön minden a szultán tulajdona, az alattvalók élete is. Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, hogy a király selyemzsinórt küld valakinek - azaz kivégezteti minden indoklás nélkül. Az ilyesmi az Oszmán Birodalomban megszokott. Nincs magántulajdon, s fejed  sem saját tulajdonod. Hogy fejed a nyakadon maradjon, a keresztényeknek külön "fejadót"- un. harácsot kellett fizetniük. Ezek a világhódító urak mérhetetlen felsőbbrendűségi tudattal, kegyetlen gőggel kezelték a leigázottakat. A török uralom alá került kereszténynek tilos volt lóháton vagy emelt fővel járni, tilos fegyvert, csizmát és kalapot viselni. Neve egyszerűen gyaur kutya, hitetlen, átkozott eb. A gyaurnak fővesztés terhe mellett tilos a zöld szín használata, mert az a Próféta és iszlám szent színe. A martalócok, portyázók minden templomot, kegyhelyet feldúlnak - legszomorúbb példája ennek a székesfehérvári koronázó és királyi temetkező székesegyház kirablása és lerombolása. Menjünk oda s nézzük meg, mi maradt belőle.

Kell -e még magyarázni, miért harcolt a magyar több száz esztendeig az Oszmán Birodalom ellen?

A csatáról sokféleképpen beszéltek, írtak. Nem részletezzük. Biztosan nem volt unalmas, a résztvevőknek pláne nem.

- A magyar sereg már reggel fölsorakozott. II. Lajos király és Tomori Pál fővezér hajadonfőtt végiglovagolt az arcvonal előtt, hogy mindenki megismerje őket. A sereg teljes készenlétben, izzó napsütésben várja délután négyig a török sereget. A vaspáncélok áttüzesednek, az embereket, lovakat szomjúság gyötri.

- A magyar könnyűlovasság (huszárok) négy óra tájban elképesztő dühvel és lendülettel veti magát az ellenségre. " A tigristermészetű gyaurok dühösen támadtak." - írja a török krónika.  Az oszmánok meghátrálnak.

- Most lendül támadásba a magyar páncélos lovasság, mely abban a korban Európa egyik legjobbja volt, hogy legázolja az ellenség derékhadát. Velük szemben, összeláncolt ágyúkkal a török tüzérség, vagy két kilométer hosszan. Mögöttük a rendíthetetlen janicsárok, puskákkal. A magyar nehézlovasság képtelen a lánc-záron keresztültörni. A janicsárok pontosan, hidegvérrel tüzelnek. A puskák és ágyúk iszonyatos mészárlást végeznek.

-Ekkor II. Lajos király összegyűjt egy csapatnyi mindenre elszánt vitézt és ősi magyar szokás szerint, az ellenség szívére támad, a szultán személyét veszi célba. Koronás fő a koronás fő ellen, ahogy dukál!  Három - négy magyar páncélos lovas már I. Szulimán előtt van. Ő se gyáva ember. No meg török szokás szerint lova lábait lebéklyózták, hogy ne is tudjon menekülni. Itt lépnek harcba a szolákok, az oszmán sereg válogatott testőrei. Mindenféle harcművészetben, cselben ászok. ( Mondhatjuk, mindegyikük egy-egy Chuck Norris vagy Steven Segal - 320-an vannak és halálra szántak.) Elvágják a páncélos lovak inait, bár őket is eltiporják. A mindenható szultán még véletlenül sem futhat meg a csatából, mert ez demoralizálná hadait! Itt jegyezzük meg, hogy a magyaroknál csak a királyi zászlótartó nem hordhatott sarkantyút. Ott béklyó, itt sarkantyútlanság - ugyanazon célból. Közben teljes hangerővel szólt a hatalmas török katonazenekar, a csata elejétől végéig és utána is.( Szokás szerint valamennyi csatájukat végigmuzsikálták.) A két sebből is vérző magyar királyt néhány harcosa kimenti. Lajos király sem egy elkényeztetett playboy - ahogy sokan beállítják.

Megmagyarázni a csatavesztést, ahhoz bűnbakok kellettek.

A többit illik tudni: a váratlan záportól megeredt Csele patak elnyeli a páncélba öltözött királyt. Ő volt második Jagello uralkodónk, aki hősi halált halt Magyarországért és keresztény hitéért. I. Jagello Ulászló, húsz évesen a várnai csatában (1444), II. Lajos, húsz évesen a mohácsi csatában. Odalett az ország elitje: 11 főúr és 7 püspök esett el, közöttük az esztergomi érsek. A harminc éves Perényi Ferenc is a hősi halottak között van. Ő, Nagyvárad püspöke, 3000 tiszántúli vitézt vitt magával. Szinte mind ott vesztek.  Látatlanban is lefogadhatjuk, hogy a sarkadi vitézek is ott voltak Mohácsnál. Kik, ha ők sem?

       Augusztus 29. a szultán szent napjává lett. 1521-ben e napon foglalta el Nándorfehérvárt (ötödik véres nekifutásra), ez Mohács napja, és 1541 e napján kerítik kézre, csellel, Buda várát. Az egyesült Európának lett volna ereje a törökök megállításához - de a "magyar pajzs" mögött inkább egymással marakodtak.

G.P.* erdélyi román műfordító, író, költő, a magyarok és nők nagy kedvelője mondotta néhányunknak jó negyven évvel ezelőtt: " Szép és nagy ország volt az a tiétek. S a kellő bátorságotok, tehetségetek is megvolt hozzá. De a veszélyérzetetek katasztrofális! Vagy túl későn kaptok észbe, vagy csak rálegyintetek. És túl sok az irigy szomszéd is, az emberek már csak ilyenek..."

      ... A szó szerint véráztatta csatatér azóta ötszázszor borult virágba, madárdal zeng a táj fölött. Odalent huszonnégyezer névtelen magyar hős alussza örök álmát.

*Gelu Pateanu (a szerk.)


Hölgyek és Urak! Érdekes előadás!


A románok térhódítása 1848-tól napjainkig Erdélyben (youtube.com)

katt ide  >>>

Tisztelt Hölgyek és Urak!

- az elmúlt években a reneszászát érik Rom.-ban a Dáko-Román ősiség terjesztése, már odaig fajulva, hogy több ezer éves kultúrára hagyatkoznak. A töri könyveikben is sok a ferdítés és a magyarok lekicsinyitése.

Ajánlom a mellékelt youtube.com videót megtekinteni!
TÉVHITEK A ROMÁNSÁG KIALAKULÁSÁRÓL >>


Utólagos kiegészítés az EKOSZ történetéhez

Az EKOSZ fent közreadott történetének első fejezetéhez, az 1991. február 9-10-i megalakuláshoz kapcsolódóan érzem kötelességemnek az alábbi kiegészítést megtenni. A fent közölt anyagban nem esik szó Pordány László és neje, Csikós Mária szerepéről az akkori eseményekben. Az ezzel kapcsolatos információk csak 2020-ban jutottak el hozzám, melyeket a Sorsunkért címmel 2021-ben létrehozott, de ki nem adott folyóiratunk egyetlen, márciusi számában közölt, vonatkozó anyag tartalmazza. (Elérhető a web-lapunk főoldalán.) Az alábbiakban ezekből idézünk.

Portré

Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban – utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapítói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.

1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában. Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.

Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1989-es megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt.

Most, utólag kellett ráébrednem, hogy Pordány László és Csikós Mária neve, munkássága nem volt jelen lapunk akkori számaiban. . A hiba “a mi készülékünkben“ volt, „hozott anyaggal” dolgoztunk, ők meg sajnos nem jutottak el hozzánk.  Az EKOSZ történetének vonatkozó részeit pedig az Átalvetőben 2006-ban közölt dokumentumokból állítottuk össze, a rendelkezésünkre juttatott forrásanyagokból, konkrétan Szakács Attila részéről. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy 2021. évi megjelenésünk felkeltette figyelmüket és megajándékoztak minket “magukkal”.  

                                            (Kövesdy Pál,  2023  júniusának végén.)

Miskolczi Ambrus: A románok kérvénye a császárhoz >>> 1849 feb.25.


Bakay Kornél:  Az európai emberek alkonya?   katt ide >>> Feherember_alkonya.docx

Elcsatolt területeink 

Jó ideje motoszkál bennem, hogy írnom kéne a Trianonban elcsatolt területeinkről, történelmükről, sorsukról az elmúlt száz évben. Sajnos sok van belőlük, ha az országokat vesszük, akkor hat, ha a régiókat, akkor jóval több.

Egyelőre Fiuméről és Burgenlandról ejtenék szót. Az előbbit régi gyerekkori olvasmányaim miatt tisztelem, utóbbi az atyai nagyapám szülőhelye, ezért sok történetet, adatot ismerek.

Aztán szólni kellene ugye

  • Felvidékről,
  • Kárpátaljáról, benne a román Máramarosról
  • Partiumról,
  • a történelmi Erdélyről, benne a Székelyföldről
  • a románoknak juttatott Bánságról

Nálam hivatottabb személyek feladata lenne mindez. Jómagam a továbbiakban szeretnék még a jugóknak juttatott Bánságról szólni, anyai, sváb nagymamám okán-jogán. Elmondanám még, hogy tiszteletben tartom a születésem előtt meghalt anyai nagyapám székelységét. Sváb nagyanyám mondotta volt, hogy az unokák közül bennem ragadt meg a székelység a legjobban. Ezért mondhattam magamról Németországban, hogy 25 %-ban székely, 75 %-ban német vagyok, de mindig hozzátettem: aber die Reihenfolge ist wichtig! (De az az ország a fontos, ahonnan származunk. A szerk.)

Álljon itt tehát „fiumés” írásom, az olvasó iránti szeretettel, megbecsüléssel,                   Techet Károly

          Trianon – Emlékezzünk az elcsatolt területekről  

Fiume

Lassan 2 éve, hogy megemlékeztünk Trianon 100 éves, szomorú évfordulójáról. Sokféle cikk, tanulmány jelent meg, ezek sokszor egymásnak is ellentmondanak. Sajnos nem alakult ki Trianon kapcsán közmegegyezés.

Talán nem pesszimizmus, hanem realizmus, ha előrenézés helyett visszanézünk az elmúlt 102 év fejleményeire. Hogy maradtak-e magyar emlékek, magyar hatások és emlékezet az egyes elszakított területeken?

Az egyik, különösen érdekes elszakított terület, ahol a Monarchia összeomlásakor a magyarság létszáma kicsiny volt: Fiume (ma Rijeka). Az eredeti hivatalos Fiume nevet – mely olasz – a sajtóban, és különösen az idegenforgalmi kiadványokban gyakran a mai hivatalos horvát elnevezéssel használják: Rijeka. Most nézzünk vissza Fiume elmúlt 100 éves történelmére.

A Monarchia idejében a magyar progresszió célpontja volt Fiume, mely hatalmas fejlődést hozott. A magyar kormány által felvett hitelekből felépült a kikötő, új ipari üzemek (hajó-, torpedógyár, olajfinomító, stb. Megjegyzendő, hogy a torpedó feltalálója egy Fiume-i olasz, Giovanni Biagio Luppis fregattkapitány. Lásd: https://www.origo.hu/tudomany/20150111-140-eve-hunyt-el-luppis-janos-a-torpedo-feltalaloja.html). Hosszú ideig a Monarchia haditengerészete biztosította sok középhatalom haditengerészete számára a torpedókat.) A lakosság száma 1880-ban még csak 21.000 volt, 30 évvel később a hatalmas fejlődés eredményeképpen a lakosság létszáma 130 %-kal növekedett. Sajnos egy szomorú tényt is meg kell említenünk: innen indultak hajók az Új Világba – Amerikába – a kivándorlókkal.

Trianon után Fiumének kalandos történelem jutott, Kárpátalja mellett a Fiume felett cserélt legtöbbször gazdát az elmúlt 100 évben:

·        igen rövid délszláv megszállás,

·        önálló városállam,

·        olasz megszállás és hatalomátvétel,

·        náci megszállás (1943-45),

·        Jugoszlávia (1945-1991)

·        majd önálló horvát állam (1991-től).

1.  Fontosabb földrajzi, lakossági adatok és Fiume ismert magyar szülöttei:

a.     Az elcsatolt terület igen kicsiny volt, mindössze 21 km2. A lakosság 1910-ban 50 000 fő (az elcsatolt területek lakosságának 0,239 %-a). A magyar lakosság száma csupán kb. 7 000 fő (kikötői alkalmazottak, MÁV alkalmazottak, magyar közigazgatás, magyar oktatás, katonaság).

Összehasonlításul: 2011-ben a teljes lakosság: 129 000 fő volt.

b.     A lakosság nemzetiségi megoszlása:

1910-ban: 51% olasz, 25% horvát, 13% magyar.

Manapság a (II. világháború olasz kitelepítésekkel, jugoszláv polgárháború) a magyarság létszáma manapság már csak jelképes, 1 % alatti (főleg Vajdaságból származók). Az olaszok létszáma: 2 500- ra csökkent. A többiek délszláv anyanyelvűek.

c.      A személyek, akik a magyar történelemben, irodalomban játszottak szerepet, és akik Fiume szülöttei voltak:

·        Wartha Vince kémikus, akadémikus (sz. 1844),

·        Ödön von Horváth osztrák drámaíró (sz. 1901),

·        Kádár János (sz. 1912),

·        Vásárhelyi Miklós újságíró, a Nagy Imre perben elítélt újságíró (sz. 1917).

·        Csikszentmihályi Mihály pszichológus (sz. 1934).

Láthatjuk, hogy a kicsiny területe / lakossága ellenére Fiumében születtek ismert magyar személyiségek – még ha nem is mindenki pozitív szerepű a történelemben …

2. Fiume rövid története 1918 után

In medias res. Nemrég egy magyar politikusi megszólalás miatt (egy pohár vízben) horvát-magyar diplomáciai „vihar” alakult ki: „vajh’ volt-e valaha magyar tenger, tengerpart/ kikötő, melyet elvettek, és ahol lehetne önállóan fogadni a kőolajat.

A Magyar Nemzet szerint volt önálló kikötő (https://magyarnemzet.hu/belfold/2022/05/magyarsagkutato-intezet-tortenelmi-teny-hazanknak-volt-tengeri-kikotoje).

A Horvát Állami Levéltár szerint: nem volt önálló magyar kikötő (https://telex.hu/belfold/2022/05/11/horvat-leveltar-valasz-orban-viktornak-magyarorszagtol-elvett-tenger)

Talán helyesen tudunk válaszolni a felvetett problémára, ha visszamegyünk a horvát-magyar kiegyezés (1868) időpontjáig. Ekkor a magyar kormány 3, horvát és szerb többségű, de korábban magyar közigazgatás alatt álló szlavón vármegyét átadott Horvátországnak (mint a Magyar Királyságon belül nagy autonómiával rendelkező társországnak). Ennek fejében a magyarok elvárták volna, hogy Fiume de jure és de facto magyar közigazgatású legyen. Fiume átadásáról másképpen szól a ·        magyar nyelvű „Horvát-Magyar Kiegyezési törvény”, illetve ·        a horvát törvénykönyvbe becikkelyezett horvát nyelvű kiegyezési törvény. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezést a magyarok valóban módosították. Ferenc József a horvát-magyar kiegyezés magyar szövegét szentesítette, azaz Fiume elvileg magyar, de csak ideiglenesen, nem véglegesen. Hangsúlyozni kell, hogy a helyi többségi olaszok között sem fogadta el mindenki, hogy Fiume teljesen Magyarország része lenne. Az olaszok szemlélete szerint Fiume a Szent Korona harmadik országa (Magyarország és Horvátország mellett). Innen származik a fent említett cikkekben leírt horvát, ill. magyar felfogás közötti különbség: Fiume de facto 1868-1918 között magyar közigazgatás alatt volt (de jure: provizórium).  Mindezen jogi csűrés-csavarás közben háttérbe szorul, hogy a magyar időkben milyen példás nemzetiségi politika uralta Fiumét. És 1918 után, amikor Fiume  önálló állam volt, a magyar hivatalos nyelv volt, a horvát és az olasz mellett).

A. Honnan a Fiume iránti érdeklődésem? Még 1960-ban a Bp. XI. ker. Szabó Ervin Gyerekkönyvtárban rendeztek egy műveltségi versenyt a VII-VIII. osztályosok számára, és én, bár csak VI. osztályba jártam, beneveztem és megnyertem. Jutalomkönyvet kaptam, benne a „szép” szöveggel: „ … a felszabadulásunk 15-ik évfordulóján tartott művelődési versenyen elért  I. helyzéséért”. A jutalomkönyvkent kapott regény: Dékány András: „Matrózok, hajók, kapitányok”. Most a napokban örömmel vettem észre, hogy a gyerekkönyv megvan pdf-ben a net-en:  http://misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/dekany_andras-matrozok_hajok_kapitanyok.pdf.

62 év után elolvasom újra. A regény egy történetet ír le, hogy 1918 őszén egy 18 éves budapesti ifjú Fiúméba utazik, hogy az amúgy olasz nyelvű (kemény nemzetiségi elnyomás) magyar kereskedelmi hajózási akadémián tanuljon. Majd az összeomlás után más adriai történet kerekedik ki az ifjúsági regényből. A regénynek folytatása is volt – hát innen a Fiume iránti tiszteletem és érdeklődésem.

B. Az első világháború vége:

1918 őszén, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia darabjaira hullott, Olaszország, és a Szerbia vezetésével kialakult új délszláv királyság is magának igényelte Fiumét. Woodrow Wilson amerikai elnök, az 1919-es párizsi békekonferencia egyik befolyásos döntnöke ugyanakkor azt javasolta, hogy Fiume a közvetlen környékével együtt legyen „szabad állam”, s egyben a béke megőrzésére hivatott új nemzetközi szervezet, a Népszövetség székhelye. (!) Az egymást keresztező különböző elképzelések következtében hónapokra kaotikus helyzet alakult ki a városban.

Az 1918. október 23-án fellázadt horvát katonákat a magyar katonai erők még képesek voltak lefegyverezni, és a város teljes feldúlását megakadályozni. A magyar közigazgatás és rendfenntartó erők azonban október 28-án elhagyták a várost, és ezt követően a délszláv állam támogatását élvező Délszláv Nemzeti Bizottság és az Olasz Királyság segítségében reménykedő Olasz Nemzeti Tanács is magának követelte a főhatalmat (1918 októberében). A megalakult nemzeti tanácsok döntéseinek semmiféle nemzetközi jogi vagy politikai következménye nem lett.

A Olasz Nemzeti Tanács 1918. október 30-án bejelentette a város Olaszországhoz csatolását, amit a főtéren és környékén több ezer ember éljenzett meg. Ennek nyomatékaként november 17-én olasz csapatok érkeztek a városba.

A horvát lakosság és a városban tartózkodó horvát katonaság azonban másként képzelte el a jövőt, amiből többször keletkezett összetűzés. A nyugalom biztosítása érdekében néhány hét múlva brit és francia csapatok szálltak partra, s 1918 tavaszán Wilson elnök kijelentette: Fiume nem tartozhat Olaszországhoz. Az olasz békedelegáció, tiltakozásának jeleként, átmenetileg elhagyta a békekonferenciát.

C. Gabriele D’Annunzio tündöklése és bukása

Az egyre zavarosabb helyzetben Gabriele D’Annunzio (1863–1938), a századforduló egyik jelentős olasz költője és botrányhőse megpróbálta Olaszország javára billenteni a mérleget. Mintegy ezerfős szabadcsapatot szervezett, és önkéntesei élén 1919. szeptember 12-én bevonult a városba. Majd, az olasz lakosság támogatását élvezve, ismét bejelentette Fiume Olaszországhoz csatolását.

Ez az állapot sem tartott azonban sokáig. Az olasz kormánnyal támadt viszálya miatt D’Annunzio 1920. szeptember 8-án kikiáltotta a fiumei önálló államot (Carnarói Olasz Kormányzóság, Reggenza Italiana del Carnaro), amelyet többen Mussolini későbbi fasiszta állama előképének tartanak.

D´Annunzio Fiumében a saját uralmát tudta kiépíteni, amit eleinte az olasz nyelvű polgárság is üdvözölt. De amikor az író számára 1920 elején világos lett, hogy egyedül maradt az akciójával, akkor radikalizálódott, és ez konfliktusokat szült a helyi olaszokkal is. A Rómától – és egyben a reálpolitikától – való távolodás jele volt, hogy D´Annunzio 1920 tavaszán egy ismert anarchistát kért fel egy új alkotmány kidolgozására. Ekkora Fiume nem csupán az olasz nacionalizmus, de sokkal inkább az európai minden oldali radikálisok kalandjává vált. Számos olasz futurista művész érkezett a városba,  és még azt is felajánlotta, hogy a Magyar Tanácsköztársaság résztvevői Fiumébe meneküljenek. A városállam gazdasági helyzete is megromlott, ezért kalózkodásból tartották el magukat: hajókon ütöttek rajta és rabolták ki őket a Kvarneri-öbölben és az Adrián.

A Vatikán képviselője a városban visszaemlékezéseiben azt írta, hogy „egy pogány kultúra újjászületése” zajlott Fiumében D´Annunzio politikai vezetésével, amiben „hedonizmus és esztéticizmus keveredett”. A hedonizmust nemcsak az jelentette, hogy a városban D´Annunzio még a kemény drogok használatát is megengedte, de számos művész eleve a ruházkodással is felhagyott, mert azt kispolgárinak gondolta.

A heteroszexualitás mellett D´Annunzio a homoszexualitás megélését is támogatta, korabeli beszámolók szerint főleg a katonái között fordult elő, hogy drogok hatása alatt, meztelenül, a város kellős közepén folytattak …….  Giovanni Comisso olasz író, aki szintén önkéntesként vett részt Fiume elfoglalásában, úgy emlékezett vissza az 1920-as évre, mint amikor „a szerelem határtalan volt”.

D´Annunzio eközben folytatta egyszerre nacionalista és antiklerikális politikáját. Főleg a katolikus egyházzal szemben lépett fel keményen, mert annak többsége horvát papokból állt. Fiumében a vallásosság inkább a paraszti hátterű horvátságra volt jellemző, már a magyar időkben is az olasz és a kicsiny magyar nyelvű polgárság szekuláris volt.

D´Annunzio a város „kapitányaként” is (így neveztette magát) megmaradt ’művészembernek’. Tevékenysége abban merült ki, hogy a helyi operából ellopott jelmezekben minden nap katonáival parádékat tartott az egykori Kormányzósági Palotánál, ahova ő költözött be szeretőivel. A napi díszszemléket több órás beszédekkel zárta. Ő vezette be a később a fasiszták által használt üvöltést: „Eia eia alalà” – ami amúgy nem jelent semmit, de ez vált a jelszavukká.

A mai napig vitatott, hogy mennyiben lehet D´Annunziót és fiumei kalandját az olasz fasizmus előfutárának tartani. Ami vitathatatlan, hogy Mussolini jóban volt vele, a terveiről tájékoztatta Mussolinit (bár Mussolini őt nem támogatta), és az író-költő militáns nacionalizmusa is egyértelműen fasisztoidnak tekinthető. D´Annunzio politikájában az expresszionizmus jegyei figyelhetőek meg, miközben az esztétika minden téren inkább fontosabb volt neki, mint a tényleges politikai taktika. Politikusnak csapnivaló, írónak pedig dagályos volt.

Azok, akik D´Annunzio fiumei kalandjának fasiszta jellegét tagadják, éppen arra mutatnak rá, hogy hívei között kommunisták, fasiszták egyaránt megtalálhatóak voltak. Ők főleg a fiumei kaland kicsapongó jellegét hangsúlyozzák. A D´Annunzio hagyatékát és emlékét őrző alapítvány liberál-fasiszta vezetője például úgy véli: D´Annunzio és csapata voltak „az igazi hatvannyolcasok”. Például amikor a római kormány 1919 végén kompromisszumra próbált jutni D´Annunzióval, az író-költő először népszavazásra bocsátotta azt, majd amikor Fiume lakosságának többsége igent mondott, egyszerűen érvénytelenítette az eredményt.

Véres karácsony. Zajlottak a diplomáciai háttértárgyalások. Az Egyesült Államok hathatós támogatásával ezek során a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elérte, hogy Olaszország végül lemondott a városról. Az ezt rögzítő rapallói egyezményt 1920. november 12-én írták alá, ennek értelmében Fiume és közvetlen környéke szabad állammá alakult, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország azonnal elismert. Nem így D’Annunzio, aki olyan mértékben elveszítette józan ítélőképességét, hogy hadat üzent (!)  Olaszországnak. D’Annunzió emberei közben raboltak és fosztogattak.

D’Annunzió – az 55 éves író – ekkora már az olasz irodalmi élet egyik fejedelmének számított, expresszionista-erotikus regényeivel, verseivel a mai napig a 19. század végének egyik legismertebb írója. Az első világháború kitörését militáns nacionalista megnyilvánulásokkal fogadta, a közvéleményre gyakorolt hatásával ő is hozzájárult ahhoz, hogy Olaszország 1915 májusában hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.

Az anarchiának az olasz hadsereg vetett véget, amely december közepén szárazföldi és tengeri blokád alá vette a várost. 1920. december 24-én szó szerint kibombázta az olasz hadiflotta D´Annunziot a Kormányzósági Palotából, majd öt napig tartó harcban lemondatta, és embereivel együtt a város elhagyására kényszerítette. A sok halott és sebesült miatt a helyiek emlékezetében véres karácsonyként rögzült ez a néhány nap.  Úgy tűnt, hogy D’Annunzio távozásával a Fiumei Szabadállam megszilárdulása előtt nincs többé akadály.

1921 tavaszán szabad választásokat tartottak, amelyek a függetlenségiek győzelmével végződtek. Mussolini 1922-es római hatalomra jutása azonban ismét új fordulatot adott az események folyásának. Az olasz fasiszták felújították igényüket Fiumére, és minden eszközzel a helyzet destabilizálására törekedtek. A viszálykodás végül az 1924-es római szerződéssel ért véget. Ennek értelmében Fiume nagy része mégiscsak Olaszország része lett, míg Sušak nevű keleti városrésze a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé.

D. Az igazi Fiumei Szabadállam

A városban, amely a rapallói szerződés értelmében hivatalosan önálló lett (Fiumei Szabadállam), a magyarul is jól beszélő, egykori budapesti országgyűlési képviselő, Riccardo Zanella vette át a hatalmat. Noha 1918-ban még ő is támogatta az Olaszországhoz való csatlakozást, 1920-ra ismét – mint a magyar időkben – a fiumei autonómia híve lett. Zanella eleve tagadta, hogy Fiumében olaszok vagy horvátok élnek – szerinte ugyanis ők mind a „fiumei nemzet” része, amely – hasonlóan a svájci nemzethez – többnyelvű. Ebben az időben a magyar, olasz és horvát hivatalos nyelv volt Fiumében!

Zanella uralmát azonban 1922-ben már tényleges fasiszták döntötték meg. Miután Mussolini hatalomra került Rómában, 1924-ben Fiumét hivatalosan is Olaszországhoz csatolták, ami a helyi horvát és szlovén nyelvű lakosság (triesztihez hasonló) üldözését hozta magával.

Amikor az önálló Fiuméről beszélünk, nagyon sokszor összemosódik

·        a D´Annunzio-féle állam – amelynek alapja az olasz irredentizmus volt – és

·        a Zanella-féle Szabadállam, amely viszont tényleg egy önálló Fiumét akart. (Az önálló Fiumének a ma a városhoz tartozó Sušak nem volt része, az ugyanis még a magyar időkben is Horvátország volt.)

Miközben az olasz jobboldalon D´Annunzio a mai napig legendás figura – Trieszt Forza Italiá-s polgármestere 2019-ben szobrot is emeltetett neki éppen a fiumei kaland évfordulójára (Rómában teret is elneveztek róla).

E. Fiume az olasz állam része

1924. március 26-án zárult le a Fiume város hovatartozása körül kialakult többéves vita, amelynek végén Olaszország annektálta az adriai kikötővárost. 1924 márciusának végén eltűnt Európa térképének egyik érdekes színfoltja, amelyet elfogadott például a francia és a brit nagyhatalom is. Fiume volt az első állam, mely elismerte a Szovjetuniót, kommunista pártja (a világon a legkisebb) részt vett a III. Internacionálén is. Fiume felosztása nem oldotta meg véglegesen a terület hovatartozásának kérdését, az kiújult a második világháború lezárása után. Ekkor azonban Olaszországnak nem csak Fiúméról, hanem az Isztriai-félszigetről is le kellett mondania Jugoszlávia javára. A város Rijeka néven a délszláv állam birtoka lett.

F. A II. világháború alatt és után

A második világháború utolsó két évében német csapatok szállták meg a várost és kikötőjét, amit a szövetségesek heves és visszatérő szőnyegbombázásokkal „honoráltak”, különös tekintettel a helyi kőolaj-finomítóra. Tito partizánjai 1945 tavaszán vonulnak be a városba, és minden korábbi szerződést semmisnek tekintve úgy döntenek, hogy Fiumének (bocsánat: Rijekának) a kommunista Jugoszláviában lesz a legjobb helye. Noha az egykori fiumei kormány még életben lévő tagjai a városállami múlt felelevenítését szorgalmazzák, senki nem veszi őket komolyan: az 1947-es párizsi békeszerződés a várost (az egész Isztriával együtt) végleg Jugoszláviához ítéli. Ennek egyenes következményeként a 70 ezer olasz anyanyelvű fiumeiből 60 ezren elhagyják a várost és Jugoszláviát. Az ilyen történet ismert a magyar történelemben:

·        Felvidéki magyarság száműzése

·        Kárpátaljáról ’málenkij robot’ keretében magyarok száműzése

·        Vajdasági magyarok lemészárlása, hazai és bánsági svábok kitelepítése.

Megjegyezném, hogy Olaszország az isztriai és fiumei olasz kitelepítések és atrocitások miatt sokáig blokkolta a horvát csatlakozást az EU-hoz.

G. Délszláv háborúk és hatásai

Az egységes délszláv állam széthullását követően a városban a horvát állami lobogót húzzák fel. Napjainkban Rijeka Horvátország legnagyobb kikötője, jelentős idegenforgalmi, kereskedelmi és haditengerészeti gócpont. Múltjára tekintettel, s talán horvát szomszédunk és barátunk érzékenységét sem sértve nyugodtan mondhatjuk, hogy tiszteletbeli magyar tengeri kikötő.

H. Fiume még nem feledte el a Monarchia szellemét

A horvát kikötőváros, Rijeka, avagy Fiume fő nevezetessége a korzón lévő óratorony. A tetejéről egykoron a várost 1919-ben megszálló Gabriele D’ Annunzio verte le a kétfejű sast, mert az általa gyűlölt Habsburg-múltra emlékeztette. A városban sem az olasz fasizmus, sem a német megszállás, sem a jugoszláv kommunizmus idején nem gondolt senki arra, hogy vissza kellene helyezni a szobrot az óratoronyra. Az elmúlt majd száz évben eleve jelentősen megváltozott az egykori magyar kikötő: a hajdan döntően olasz lakosságú polgárvárosból horvát többségű (kozmopolita) iparváros lett, a helyi olaszság nagyrészét 1945 után kitelepítette Tito Jugoszláviája. Ám teljesen nem felejtették el mégsem a fiumei múltat. A város a mai napig megőrizte multikulturális önazonosságát.

Pár éve létrejött egy helyi párt, a Fiuméért Lista, amelynek éppen a régi fiumei identitás erősítése a célja (a kétnyelvűséget ápolja, ezért hivatalos elnevezése: horvátul Lista za Rijeku; olaszul Lista per Fiume). A párt régi követelése, hogy a szimbolikus térben is egyre erősebben legyen jelen a régi Fiume emléke. Nem nosztalgiázó öregurakról van szó, a mozgalom többségét harmincéves fiatalemberek alkotják. Egy jelentős részük helyi olasz nyelvű családokból származik, de a párt nem kisebbségi szervezetként tekint magára. Szerintük ugyanis nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a regionális identitás a döntő. Legyen bármi is az anyanyelvük, ők elsősorban fiumeieknek érzik magukat. A párt székházában még a történelmi Magyarország címere is kinn van. Amikor ez a helyi párt Fiume magyar időbeli autonómiáját éltetik, a jövőről szólnak.

A mai Horvátországban mindent Zágrábban döntenek el. Amikor Fiume saját történelmét hangsúlyozza, a horvát nacionalizmussal és központosítással szemben próbálja magát meghatározni. Ruža Tomašić, az Európai Parlament szélsőjobboldali horvát tagja egyenesen azt jelentette ki, hogy „Rijeka nem horvát város, csak Horvátországban fekszik”. Ezt ő kritikának szánta ugyan, de a városban sokan egyetértenének vele.

Fiume a horvát függetlenség 1991-es kikiáltása óta szemben áll a horvát nacionalizmussal. A város egykori szocdem polgármestere farsangkor nemritkán Obelixnek öltözik, és nem csak az alkata miatt. Ezzel akarja kifejezni, hogy Fiume egyfajta „gall faluként” áll ellen a horvát nacionalizmusnak. A városi autonómia terén azonban ő sem tudott sokat elérni.

I. magyar emlékek Fiumében

Az elmúlt 100 év alatt kevés fiumei magyar emlék maradt meg. Rövid lista ezekről az emlékekről

·        A város 1870-1910 közötti építészete hasonlít a pesti Andrássy úton található házakhoz. A leghíresebb / legszebb épület: az Adria palota

A ’90-es években Hausmann Alajosról egy kis teret is elneveztek a belvárosban.

·        A fiumei pályaudvar épülete a MÁV szabványok szerint épült. Az épület másolata a füzesabonyi pályaudvar épülete

Az állomás épülete előtt egy régi MÁVAG gyártmányú mozdony látható (nem a legjobb állapotban). A Trianonban nemcsak a vasutakat, de a vasúti járműveket is elvették, ezért a mozdony „rendszáma” a királyi jugoszláv vasúti időkből származik.

·        Más, a magyar múltra emlékeztető épületek: a kormányzósági palota (kormányzó volt a magyar kormány képviselője: a ’főispán’), iskolaépületek, bíróság épülete, stb.

·        Persze meg kell emlékezni a Monarchia mérnöki teljesítményéről: a Fiuméba vezető vasút megépítéséről is. Amikor 1960-ban a Fiume tárgyú jutalomkönyvemet olvastam, mérnök nagyapám a Révai lexikonban található térképen mutatta meg a Monarchia mérnökeinek kb.140 évvel ezelőtti mérnöki bravúrját: a Sušak-i fakikötőhöz a vezető vasút nyomvonalát úgy oldották meg, hogy a tekintélyes szintkülönbséget egy csavarvonalú alagúttal küzdötték le.  (fénykép a Révai lexikonból).

·        Magyar felírat-maradványok

A kikötőben (zárt terület) és az egykori olasz-jugoszláv határfolyó mentén néhány régi kikötőbak megmaradt a történelem viharaiban ... A magyar feliratot nem köszörülték ki …

1965-ben még láttam magyar-olasznyelvű csatornafedelet (Nagyszebenben ebben az évezredben az ilyeneket eltávolították – Nagyszeben Európa kulturális fővárosa okán! )

J. Akarnak-e a helybéliek Magyarországhoz tartozni? - mellékelek egy rövid, kb. 8 perces videót erről:
https://youtu.be/XvEBVyC3I08             - érdemes megnézni!

* * * * * * * * * * * * * * * * *

Balabás István

MINT MEGSZEDETT SZŐLŐ ÚGY MARADTUNK.

Hétfőn kora délelőtt, az ablakomon bágyadt tej fehér tavaszi napfény áradt erőlködve befelé a szobámba, hol derült hol borult , a kandallóban már nem ropog a tűz. Majd később a Meszes felett vigasztaló bús süvítéssel nyargalt a szél.

A levegőben Zilah város galambjai verdesnek a Wesselényi szobor körül és az égbolton egy- egy felhő mögül felragyogott a nap.

Itt ezen a képen Zilah város egyik részlete látszódik a Református templom büszke tornya ami évszázadokon keresztül hirdeti az Isten dicsőségét. A háttérben a Szánuta és a Récsei szőlőhegy kezdete.

Régi dolgokról szeretnék én írni ami Zilahon történt, Zilah város panasz leveléről II. RÁKÓCZI GYÖRGY fejedelemhez 1658 november 15.

Sokan és sokszor mondják rég volt, de a régi történéseket a nagyapáink átadták a fiaiknak ,és azok is az utánuk jövőknek.

Mindenkinek meg van a maga története , mint én nekem, ha egymás mellé tesszük őket, kirajzolódik valami, ami még nem is teljes és véletlenül sem egész, de mégis onnét messziről jön felénk. Mikor látom a két unokám Róbert és Levente arcát , és a szemük parázsa úgy izzik sokszor, még elevenen is éget, min a drága anyám kék bánatos szeme, de remélem hogy ezt a fényt a két unokám tovább viszi, de már nem bánatosan hanem mint csillag szemű boldog emberek. AZ Ő ÉLETÜK LEGYEN ÚJ HAJNAL ÉS ÖRÖMTELJES SZÉP KEZDET.

Ez a tűz lehet hogy elindult a kun őseim szeméből akik nagyon régen telepedtek le erre a tájra, vagy az 16o9-ben Balabás Pétőr ős apám vére csörgedezik még most is bennük.

Mint vitéz emberek mintha látnám az ábrándos szememmel , amikor kecskelábú székre gondosan elhelyezik az öltözéküket , mivel még akkor nem volt annyi ruha, ugyebár vigyázni kellett rája. A rég el nem feledett őseim nemes Ballabás János úr szőnyeget ajándékozott a Zilahi REF. TEMPLOMNAK, amit 18o3 -ban készítettek BÉCSBEN Augusztus 9 -dik napján. Ők még olyan emberek voltak akik szerettek adakozni az ÚR segedelmével.

De visszatérek én ahonnét indultam a Zilahi főbíró Tálos István levelére amit tanácsával és polgártársaival egyetemben írt II. Rákóczi Ferencnek.

,,Illusztriszime priceps,, kegyelmes urunk, elviselhetetlen és szenvedhetetlen bántódásunk miatt kényszerítettünk nagyságodhoz mint kegyelmes urunkhoz alázatosan folyamodnunk. Elhittük kegyelmes urunk hogy nem olyan véggel bocsátotta nagyságod szegény romlott helyünkben hadait ide Zilahra hogy teljességgel semminket se hagyják, így prédáljanak, sőt fenyítéseket , instruktiót adott elinkben. De sem az megharagudott Istennel, sem az nagyságod méltóságos kiadott kemény adictonával nem gondolják meg, hogy min megszedett szőlő , úgy maradtunk. Úgy vagyon, az mennybéli rajtunk könyörülő Istennek voltaképpen soha meg nem hálájuk úgy mint Dánielt, három társait az égő kemencében, úgy is mint is megtartsa így hallatlan rettenetes veszedelemben.

Mezőbeli takarmányunk pedig, gabonánk, mint a mezőn kinn lévén hogy az pogány ellenség elérkezett, egy hónapig nem is mertünk házunkhoz alá jönni , mezőkön veszett minden takarmányunk, gabonánk a ki marhánk az ellenségtől megmaradt, kiváltképpen sertés marhánk, elvesztegettük , szénánknak is csak valami aljasabb részét kaphattuk, javainkban felett sok kárt .vallottunk.

Házakat felvernek, a mire vagyon, s találják az szegénységnek, csak az testét s lelkét hagyják , asztagokat meg vonszanak, s csépelik, minden Istentelenséget cselekszenek, kapitányuk fenyítékén nem adnak semmit

Mi kegyelmes urunk , immár, el nem viselhetjük , immár is egynéhány lakós ember itt hagyta házát s elment , nem szenvedhette a sok erőszaktételt.

Könyörgünk alázatosan nagyságodnak mint természet szerint való kegyelmes urunknak, méltóztassék fejedelmes kegyelmességből azt a elviselhetetlen keserves bánásunkat megorvosolni és az irgalmatlan tryannus természetű hadat rólunk szállítassa máshová avagy kemény fenyítéseket adván nagyságod eleikben tartózanak meg a sok praedáláról , ne pusztítsanak el teljességgel.

Az ÚR ISTEN nagyságodat földön menyben érette megáldja.

              Dátum in oppido Zilah , die 15 novembris Anno 1658.

Szilágyság régi elnevezése versbe formálva.

   A Szilagj mondatik deakul Sylva,

   Deak nyelven esik Sylagj- Silvania,

   A Szilágjnak feje lehet az Zilah,

   Innét immár Erdély Transilvania.

   A só utiránya Zilahon keresztül versbe foglalva.

   Itt vagyon egj felől az sónak portusa,

   Zilarul Siborul hordják Margitára,

   Debrecentül Győrig liber az passusa,

   Ha Bécsig vontatik , egj arany az ára.

                                  Zilah. 2o22. o4.28

BLU201205-7807-1810