Ágoston András blogja

Ágoston András

Aki nem lép egyszerre…

Nem vitás, a magyar-amerikai kapcsolatok olyanok amilyenek: jó lenne, ha mindkét oldalról javíthatnának az együttműködésen.

A katonai és a gazdasági kapcsolatok mégiscsak jók. Ez lehet a kiindulópont. Maradjon el az utasítgató stílus. Hogy Pressman mondja meg „mit kellene Magyarországnak tenni”. Mert azt nemigen szeretjük.

Egyelőre stílusváltásról szó sincs.

„Más szövetséges országokkal együttműködünk, együtt dolgozunk – még akkor is, ha vannak nézeteltéréseink. Magyarországon ez nem működik – amíg csak nem cselekszünk” – jelentette ki a napokban az Egyesült Államok budapesti nagykövete. Mert jelenleg „egy régi barát és szövetséges olyan dolgokat mond és tesz, amelyek aláássák a bizalmat és a barátságot.”

Mi az, hogy Magyarország nem veszi figyelembe a pápai légibázison szolgáló fiatal amerikai katonák autóinak rendszámtáblájára vonatkozó, immár három éve bejelentett igényt.

Kívülről nézve nem tudom megítélni, indokolt-e a nagykövet észrevétele.  Azt viszont tudom, minket legalább olyan súlyosan érint a kettős adóztatás megakadályozását célzó egyezmény amerikai részről történt egyoldalú felmondása.

Pressmannak végül is igaza van: javítani kellene a helyzeten. Közös igyekezettel. Diktátumokkal, követelésekkel, nem megyünk sokra. Eljött az egymás megbecsülésére épülő egyeztetések ideje.

Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére? Nos, ez az út nem visz a megoldás felé.

                                                                                                                                                              (Március 27.)

Most már biztos

Zelenszkij zsarolni szeretné az Egyesült Államokat.

A minap bejelentette, amennyiben nem kap pénzt és fegyvereket, bekövetkezhet az összeomlás. Feltételezhetően, hogy maga is biztos legyen a dolgába, tegnap aláírta a mozgósíthatósági korhatár csökkentésére, valamint egy sereg más megszorításra vonatkozó törvényt. Amiből Amerikában is következtethetnek, a választásokig már nem bírja ki az ukrán rezsim a rá nehezedő elsősorban katonai nyomást.

A vérfagyasztó videó, melyből kiderül, hogy legalább is egy helyen a lövészárokba bevonuló váltás csak halott bajtársakat talált, csak megerősítette az adományozó barátokat abban, amit már úgy is tudtak. Hogy elérkezett az utolsó felvonás.

Mit tesz most az USA vezetése?

Elsősorban tesz még egy komoly ígéretet. Például, hogy az Egyesült Államokból a NATO fennhatósága alá helyeznék át az Ukrajnát segítő csoportot. Azzal a feladattal, hogy biztosítsa Ukrajna pénzzel és fegyverrel való tartós ellátását. Hogy mikor? Valamikor a nyártól.

Addig is csurran cseppen valami (ami máris folyamatban van)

Mit lehet erre mondani? Ha mást nem, hát hogy a helyzet úgy látszik keleten Ukrajnában is változatlan.

Majd csak kibírják valahogy. Vagy mégsem.                                                                                (Április 4.)

Na, végre!

Ha ez eddig egyáltalán vitatható is volt, most kiderült: Magyar Péter  látványos bemutatkozásait nem saját zsebből fizeti. Új barátnője tett meggondolatlan kijelentést. Eszerint a szombati budapesti demonstráció megszervezésében „segített egy szuper grafikus csapat, akik félig magyarok egyébként és félig külföldiek”.

Hogy Magyar Péter kicenzúráztatta illetve töröltette a bájos Vogel Evelin nyilatkozatát, olaj volt a tűzre. Bizonyíték lett belőle.

Tény, hogy új helyzet állt elő. Magyar Péter belépett a baloldali politikai celebek közé. Neki ugyan kellemetlen ez a státus, a Fidesz-KDNP Pártszövetség előtt eddig nem tapasztalt kampánylehetőség állt elő.

Nem kell többé bizonygatnia, a dollárbaloldal elnevezést: mindenki belefér, s benne is van, aki ellenzéki oldalon pástra kíván lépni.

Leginkább maguk a választók örülhetnek: júniusban, a kampányban a nemzeti jobboldalra, vagy a nemzetárulókra adhatják le szavazatukat. Választhatnak.

S ez számukra nem is rossz lehetőség.

Riadalom

Josep Borrell a minap úgy fogalmazott, egy Európára is kiterjedő háború már nem „a képzelet szüleménye”. Az EU vezető diplomatája előremenekül: keltsünk csak egy kis riadalmat az Ukrajnába való NATO bevonulást illetően. Netán az sül ki belőle, hogy az Európai Parlamentben (EP) jelenleg meglevő 80 százalékos globalista többség meg is megmaradhat. Legalább részben.

Kit érdekel, hogy a Macron-gerjesztette egyre nagyobb politikai felfordulásnak nincs reális alapja.

A brüsszeli politikai elit mindinkább hasonlít a kirándulók eltévedt csoportjára, amely éjszaka valamelyik sötét bajor erdőben zajt csapva igyekszik elűzni az esetleg közelben ólálkodó farkast. Mert az oroszok megjelenésére legfeljebb annyiban számíthatunk, mint az ólálkodó éjszakai rémre.

Az oroszok tehát nincsenek a spájzban, de a lehetőséggel lehet kampányolni.

Ha már jobb érve a brüsszeli bürokratáknak úgy sincs.

                                                                                                                                                  (Április 10.)

A kivétel mint jogi intézmény

Egyre több a jele annak, hogy az EU alapokmányai kiegészítésre szorulnak. Egy szempontból mindenképpen. Ez a döntéshozatali mechanizmus. Helyet kellene szorítani a kivétel intézményének.

Két dologhoz nem fér kétség. Az egyik a megegyezésen alapuló döntéshozatal, a másik a vétó. Mindkettőre szükség van. Jelenleg ez a két intézmény akadályozza meg a mind erősebb központosítási törekvéseket. S váltja ki a legádázabb indulatokat.

Lehetne ezt enyhíteni? Talán.

Ha cél a viszonylag gyors, nagyobb konfliktusoktól mentes döntési eljárás, meg a kis tagországok alapérdekeinek érvényesítése, érdemes lenne megfontolni bevezetését. Jó, hogy Magyarország ebben a kérdésben úttörő szerepet visz.

Látni kell, senkinél sincs varázsvessző. Látjuk, hogy a nyomásgyakorlás, esetenként a nagyok részéről alkalmazott kíméletlen zsarolás tartósan bizalmatlanságot, burkolt, vagy nyílt ellenállást kelt. Ahogy a vétó alkalmazása is.

A kivétel intézménye a döntéshozatal egyik világosan szabályozott, legitim formája lehetne. Amelyet az érintett tagállam nyújthat be, ha úgy látja, e nélkül egzisztenciális érdeke kerülhet veszélybe.

Jó példa erre, hogy Magyarország kitartó kemény küzdelemben elérte az orosz kőolajszállítások további folyamatos biztosítását. Ez tartós megoldás lehetne, ha nem a kilépésre ösztönzés, de az egyenlőségre támaszkodó megértő szolidaritás valóban közös európai értékké válna.

Ha…                                                                                                                                    (Április 13.)

Választási félelem

A tételmondat: a háborús francia német, stb. propaganda jórészt arra a félelemre alapul, hogy a közelgő választások során a progresszív oldal háttérbe szorul.

Lehet ebben igazság?

Persze, hogy lehet. Legalább annyi, hogy az atomháború lobogójával hadakozó nyugatiak akárcsak a mesékben, a nagy zajongással igyekeznek elijeszteni magát a rémet. Melyhez csupán a tudat köti őket, hogy ha élétre kel, úgysem tudnának neki ellenállni.

Mert az orosz medve, már közölte, nem kíván világra szóló felfordulást, ha erre a másik oldal nem kényszeríti.

Ki kell csak várni a választásokat, s a kedélyek majd megnyugsznak. Vagy azért, mert a globalisták nem szenvednek érzékeny veszteségeket, vagy, mert a szuverenitás hadai a földbe döngölik őket.

Mégis, mi táplálja a szavazók félelmeit, s azokét is, akik üres puskával hadonásznak?

A felelet viszonylag egyszerű. A nemzedékeken keresztül átöröklött emlékezés: ezzel a veszéllyel elődjeinknek egyszer már szembe kellett nézniük.

Megnyugodhatunk?                                                      Semmiképpen. Ezért csak a béke, csak a Fidesz.

Ágoston András

Ágoston András

Soros ellenében

Nincs akkora híre, de tény, hogy Szerbiában bizony nem tudott győzni a Soros-féle politikai maffia. A decemberi választásokon csakúgy, mint Magyarországon, a nemzeti oldal Aleksander Vučić vezetésével magabiztos győzelmet aratott a Soros-féle balliberális és szélsőjobb ellenzék felett.

A választás tétje, ahogy ez már a balkáni országokban lenni szokott, Szerbiában is a szuverenitás megőrzése, ezzel az önálló fejlődés lehetőségének megőrzése volt.

Bebizonyosodott, hogy a szavazók továbbra is a szabadságot a nemzeti önállóságot tartják a legfőbb értéknek, s azt demokratikus úton képesek megvédeni.

Szerbia esetében hozzá kell tenni, az önállóság igényén túlmenően a választási győzelem szorosan összefügg az elért gazdasági sikerekkel. A politikai és a gazdasági siker feltételezi egymást.

A vajdasági magyarságnak nincs oka az elégedetlenségre. Fontos, hogy a vajdasági magyarok hattagúra növekedett saját frakcióval lehetnek jelen a szerb parlamentben. Ha tartható lesz az eddigi politika, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ahogy eddig is, tevékeny eleme marad a magyar-szerb államközi kapcsolatrendszernek. A vajdasági magyarság pedig önálló politikai szubjektumként lehet részese a magyar nemzet határmódosítás nélküli nemzeti integrációjának.

Következésképp hozzájárulhat az egész nemzet felemelkedéséhez. S ez nem kis szó, ha tudjuk, ma is jelentős politikai erők igyekeznek megtörni a régió kisnemzeteinek szuverenitását, önálló politikai fellépését.

Rajtunk is áll, hogy a globalisták ne járjanak sikerrel.

                                                                                           (Február 8.)

Mi erősödtünk

Két szempontból is hamis Ungár Péter érvelése.

Elismeri ugyan, hogy Novák Katalin helyes döntést hozott, de felteszi a kérdést milyen indokok alapján? Ezek hiányában állítja, „hatalmas sebet kapott az önbizalom”. Adódik a kérdés, milyen indok alapján mondja ezt Ungár Péter?

Nézzük meg ez érveket közelebbről. Formális jogi oldalról nézve a döntést, nincs benne hiba. Ahogy a zajos csámcsogásra lehetőséget adó indoklás sem kötelező.

Az ügy morális oldalról szemlélve valóban ügy. A köztársasági elnök a tisztével járó felelősséget vállalva a morális dilemmát úgy oldotta fel, hogy lemondott.

Egy az ő nemzedékéből való telefonáló a mi oldalunkról elmondta: kétszer hallgatta meg a lemondás szövegét, s kétszer szöktek könnyek a szemébe. Majd megnyugodott, mert ügy érezte, maga is erősebb lett a tegnapi nap eseményei után. Talán tudja azt is, hogy a Fidesz becsületes viszonyulásuk esetén senkit sem hagy ott az út szélén.

Valóban így van. Mit tehetne még a köztiszteletben álló családanya, tisztségviselő, ha vállalva a felelősséget, lemondott? Eleget tett morális kötelességének, s Varga Judittal együtt, így is segítette a nemzeti oldalt.

Marad tehát az erkölcsi talapzat, melyre építkezve a Fidesz-KDNP már négyszer kapott kétharmadot a választásokon. Mert a mi oldalunkon, ha valaki hibázott, nos, annak van következménye.

Végezetül: igaza lehet a svájci Neue Zürcher Zeitungnak. A Fidesz Novák Katalin és Varga Judit lemondásával „két sztárt” veszít el. Igaz viszont az is, hogy a magyar kormánypárt, szilárd elvi alapokon állva, számos új fiatal tehetségnek nyithat utat. Ahogy tette ezt a két fiatal sztár esetében is.

Különben ki tudja, lehet, hogy ezek a napok, vagy hetek járulnak hozzá a kormánypártok következő kétharmadához?

Ja, hogy az ellenzék? Neki egyszerűen nincs több dolga. Legfeljebb az, hogy megszavazza az alkotmánytörvény soron következő módosítását.

Végül, mindenkinek marad a maga baja. S ez így van rendjén.

(Február 12.)

Párhuzam

Az Európai Parlament (EP) mandátuma végén, futószalagon gyártja tovább az elítélő határozatokat. Csakúgy, mint Magyarország esetében, a szerbiai dollárbaloldal kérésére most Szerbiát állította pellengérre.

Ezúttal a decemberben lebonyolított szerbiai választások értékelésében. Elvi álláspontjukat megerősítve a Fidesz képviselői nem szavazták meg a ledorongoló határozatot.

Deli Andor, a Fidesz vajdasági képviselője erről a következőket nyilatkozta: Azt gondolom, az Európai Parlament nagyon rossz üzenetet küld Szerbia felé azzal, hogy nem bízik az ország hatósági szerveinek szakértelmében és határozatával nemzetközi vizsgálatot követel a decemberi választások kapcsán felmerülő esetleges szabálytalanságok kivizsgálására. A választások egy szuverén állam belügyét képezik, Szerbia polgárai pedig nagy többséggel a nemzeti-konzervatív oldalnak szavaztak bizalmat, és ezt az Európai Parlament balliberális többségének is tiszteletben kellene tartania”.

A történtekhez néhány megjegyzés kínálkozik.

Az EP Szerbia esetében is a helyi dollárbaloldal megrendelésére cselekedett.

Nem lehet véletlen, hogy az EP határozat megalkotásában a Soros-különítményhez bekötött képviselők vitték a prímet. Bizonyítottnak vehetjük, hogy globalisták célpontja a szerb szuverenitás védelmezői voltak.

Ezen az elvi alapon nagyon is érthető, Ana Brnabic, szerb kormányfő reagálása, miszerint „A határozatok jönnek és mennek, nem ez az első, és nem is az utolsó”.

Mi sem természetesebb, minthogy Szerbiában is megjegyzik: vannak olyan szerb politikusok, akik maguk kérték „országuk szuverenitásának felszámolását”.

Úgy látszik, az EP – annak ellenére, hogy Szerbia nem tagja az Uniónak – a két országot párba állítja. A cél világos: szorítani kell a szuverenitásuk védelmére kelt országokat amennyire lehet.

Párhuzam? Az bizony.

                                                                       (Február 14.)

Mi lesz itt?

Viharfelhők gyülekeznek elsősorban Európa egén.

Energiagondok, gázárak stb.

Genderveszély, megbomlik a társadalom belső kohéziója.

Migránsvonulás, migránsgettók, háttérbe szoruló nemzeti érdek.

Háború Ukrajnában, támadás Izraelre, öldöklés Gázában.

A „mélyállam” előretörése. A Soros-birodalom nyílt támadása.

Soroljam tovább? Nincs rá szükség, hiszen ezek a gondok beárnyékolják a nemzeti szuverenitást, és a nemzeti érdek olyan veszélyben van, hogy lassan kilátástalanná válik a normalitást igénylő európai emberek, közöttük a magyarok nem holnapi, de már a mai nyugalma is.

S akkor még az Európai Unió (EU) felől, a hatalom összpontosítására irányuló állandó jelleggel ránk nehezedő nyomásról nem beszéltem. Ahogy belföldi hazaáruló csatlósokról sem.

A fent említett veszélyforrásokból áradó rossz, ahelyett, hogy kioltaná egyik a másikat, összeadódik. Van ok a pesszimizmusra.

Meg az ellenállásra való készség megnövekedésére is. A magyarok esetében ez utóbbi különösen szembeötlő. Munkál bennünk a szabadságvágy, s az ezzel járó érzékenység.

A dávidi elhivatottság, sőt mondjuk ki, a magabiztosság, a tettrekészség is, hiszen ez a siker egyik fontos előfeltétele.

Hogy mondta Orbán Viktor az 2014-ben elhangzott évértékelőjében? „Fújjátok meg a kürtöket, és nyergeljetek, mert holnap indulunk!”

Az idén sem lesz ez másképp.

                                                  (Február 16.)

Mi erősödtünk

Két szempontból is hamis Ungár Péter érvelése.

Elismeri ugyan, hogy Novák Katalin helyes döntést hozott, de felteszi a kérdést milyen indokok alapján? Ezek hiányában állítja, „hatalmas sebet kapott az önbizalom”. Adódik a kérdés, milyen indok alapján mondja ezt Ungár Péter?

Nézzük meg ez érveket közelebbről. Formális jogi oldalról nézve a döntést, nincs benne hiba. Ahogy a zajos csámcsogásra lehetőséget adó indoklás sem kötelező.

Az ügy morális oldalról szemlélve valóban ügy. A köztársasági elnök a tisztével járó felelősséget vállalva a morális dilemmát úgy oldotta fel, hogy lemondott.

Egy az ő nemzedékéből való telefonáló a mi oldalunkról elmondta: kétszer hallgatta meg a lemondás szövegét, s kétszer szöktek könnyek a szemébe. Majd megnyugodott, mert ügy érezte, maga is erősebb lett a tegnapi nap eseményei után. Talán tudja azt is, hogy a Fidesz becsületes viszonyulásuk esetén senkit sem hagy ott az út szélén.

Valóban így van. Mit tehetne még a köztiszteletben álló családanya, tisztségviselő, ha vállalva a felelősséget, lemondott? Eleget tett morális kötelességének, s Varga Judittal együtt, így is segítette a nemzeti oldalt.

Marad tehát az erkölcsi talapzat, melyre építkezve a Fidesz-KDNP már négyszer kapott kétharmadot a választásokon. Mert a mi oldalunkon, ha valaki hibázott, nos, annak van következménye.

Végezetül: igaza lehet a svájci Neue Zürcher Zeitungnak. A Fidesz Novák Katalin és Varga Judit lemondásával „két sztárt” veszít el. Igaz viszont az is, hogy a magyar kormánypárt, szilárd elvi alapokon állva, számos új fiatal tehetségnek nyithat utat. Ahogy tette ezt a két fiatal sztár esetében is.

Különben ki tudja, lehet, hogy ezek a napok, vagy hetek járulnak hozzá a kormánypártok következő kétharmadához?

Ja, hogy az ellenzék? Neki egyszerűen nincs több dolga. Legfeljebb az, hogy megszavazza az alkotmánytörvény soron következő módosítását.

Végül, mindenkinek marad a maga baja. S ez így van rendjén. (KIFO Hirlevel, XI. évf. 45. szám)

***

Észrevétel a miniszterelnöki évértékelő után

Most már világos: az ellenzék célja, hogy Orbán Viktort is belekeverje a lemondások körüli küzdelembe – nem valósulhatott meg.

El tudná bárki is képzelni Magyarországon, hogy ha valakinek ilyesmiről lenne akár csak bizonyítéknak vehető értesülése is, nos, az nem váltaná közlendőjét csörgő pénzre?

Nincs. A nemzeti oldal mehet tovább.

Nekünk is lehet célunk. A következő kétharmad.

                                                             (Február 19.)

Osztozkodás

A Dmitry Medvedev kivetített Ukrajna-térkép előtt s ezzel összefüggésben az „Ukrajna kétségkívül Oroszország” vélekedéséről kijelentéséről folytatott egyre terebélyesebb vita nyomán lábra kapott a legyőzött állam felosztásáról folytatott, kissé elsietettnek tűnő egyezkedés. Ezt a vitát vehette alapul a francia államelnök ukrajnai bevonulást vizionáló kijelentése, bizonyságul arra, hogy az európai diskurzus egy része nemigen tart kapcsolatot a valósággal.

Miközben mindenki halálos komolyan fejtegeti, vajon kezdődik a harmadik világháború vagy sem, mégis az tűnhet fel, hogy közeleg, ha nem is a béke, de egy komolyabb fegyverszünet. A helyezkedést szemlélve, a benyomás az, senki sem rendelkezik a megoldáshoz közelítő ötlettel.

Ami jó kiindulópont. Mert, aki eddig ezt nem tudta, most láthatja, csak az USA és az orosz föderáció van igazán a döntéshozó helyzetében. S ez nem rossz fejlemény.

A kérdés most már csak az, sor kerül-e Ukrajna belső összeomlására, még az amerikai elnökválasztás előtt vagy sem?

A mezei kibic számára marad a találgatás. Ami azért nem veszélytelen tevékenység.

Tekintettel arra, hogy mi magyarok időben állást foglaltunk: no migration no war no gender, most nyugodtan várakozhatunk.

Hogy számunkra is akad néhány kérdőjel? Lehet, de a politikai pozíciónk minden esetre nem rossz.

Más

A hír, hogy Vucic engedett a nyomásnak, s Belgrádban megismétlik a választásokat, újabb bizonyíték arra, hogy Szerbia Magyarország sorsára jutott. A nemzetközi balliberális körök a helyi dollárbaloldal hataloméhségét kihasználva két legyet akarnak ütni egyszerre. Beülni a Vucic-féle szuverenista Haladó Párt (SNS) helyébe s léket üssenek a szerb önállóság igencsak hánykolódó hajóján. Csak remélni lehet, hogy a nemzetköziek nem járnak sikerrel.

Nekünk, vajdasági magyaroknak fontosabb az, hogy az új helyzetben nemzetköziek próbára teszik a magyar-szerb politikai együttműködés eddig jól szolgáló védelmi állásait.

Várható, hogy miután kitudódott a Soros-féle civilek mesterkedése Magyarországon, a szerb balliberális ellenzék megkísérli a vajdasági elvtársak mozgósítását. Nem valószínű, hogy a vajdasági egyetlen hadra fogható politikai erő nem kényszerül nyílt politikai küzdelemre a szuverenitás és a jó magyar-szerb kapcsolat védelmében.

A kérdés csak az, van-e elég meggyőződéses fiatal politikai aktivista a Vajdasági Magyar Szövetségben (VMSZ) aki a hatalmi pozícióban is hajlandó részt venni a nyílt politikai harcban. Mert ez lehetséges, csak fel kell adni a politikai hatalom adta kényelmi pozíciókat.

A tavasz, majd az ősz erre a kérdésre is megadja a választ.

Kisebbségi Fórum – Temerin

KIFO Hírlevél XI. évf. 1. szám

2024. január 2.

A Kisebbségi Fórum (KIFO) civilszervezet. A politikai életben felületet biztosít a nemzetben gondolkodó publicistáknak és serkenti a politikai véleményalkotás demokratikus formáit.

Az elmúlt több mint harminc évben a történelmi VMDK, majd a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnökeként tevékenykedtem. 2003-ban azért indítottam a Hírlevelet, hogy a VMDP és a magam hasznára is, foglalkozhassam a Kárpát-medencében alakuló magyar-magyar viszonyokkal.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) keretében arra törekszem, hogy a Kárpát-medencében minél több magyar minél tovább megmaradjon magyarnak. A KIFO Hírlevél ezt a célt immár huszonegyedik éve szolgálja.

Ennek megfelelően a cél az, hogy a Fidesz-KDNP rendre hozza az újabb kétharmados győzelmeket. Egyben az esélyt, hogy Orbán Viktor vezetésével Magyarország mielőbb besorolhat az EU legsikeresebb öt tagja közé. Igaz ugyan, hogy a kormányzáshoz elég a 100 képviselő, de a társadalmi változások kivitelezéséhez, láthatóan, kétharmados többségre van szükség.

A cél tehát az, hogy a kettős állampolgárok is hozzájáruljanak a nemzeti erők további kétharmados győzelméhez. S ezzel a magyar nemzet határmódosítás nélküli integrációjához.

Európában a többi nemzeti politikát folytató erővel együtt, rendre meg kell nyerni a Soros-párti bevándorlást szervező balliberálisokkal vívott kemény küzdelmet. 

Ágoston András        

A XI. évfolyam elé

Azok közé tartozom, akik számára a 2024. év a kissé ködös jövő ellenére, pozitív jelekkel kezdődött.

Tegnap délelőtt meghallgathattuk balett-betétekkel megtűzdelt bécsi szimfonikusokat, délután pedig a Kossuth Rádió szimfonikusainak évnyitó bemutatkozását. Mindkettő üdítő színfolt volt az ünnepi események sorában.

Varsóból viszont nem érkeznek biztató jelek. Láthatjuk, a számunkra nagyon is fontos politikai színtéren élethalálharc folyik. Természetesen a globalisták és a nemzetiek között. Soros megbízottja a német kormány után, igaz rokoni jogon, benn van a lengyel külügyminisztériumban is. Hogy a „progresszív” Európa kinek szurkol, eddig sem volt titok.

Magyarország küzdelme Brüsszelben várhatóan nehezebb körülmények között folytatódik. A kormányunk megtorpanásáról aligha lehet szó. A szokásos racionális megközelítés pedig magától értetődik. Tapasztalat van hozzá, legalább annyi amennyi kell.

Úgy tetszik, megérkeztek az első milliárdok, az eddig visszatartott, nekünk járó európai pénzekből. A nagy globális küzdelem a brüsszeli bürokratákkal még nem dőlt el. Nem tudjuk, a nagyok közül ki húzza a rövidebbet, de látjuk: Magyarországnak továbbra se lesz könnyebb. Különösen nem, Lengyelország nélkül.

Hacsak. Hacsak valami különös szerencse folytán nem kerül sor újabb lengyel választásokra.

A brüsszeli bürokratákkal folytatott küzdelem kimenetele egyelőre nyílt. Akkor is, ha érzékeljük, a magyar kormány törekvései egyre inkább befogadottá válnak a V4 államaiban. S ha láthatjuk, vezetőinkre odafigyelnek immár a konzervatívok legmagasabb köreiben is.

A háborús övezetekből érkező veszélyjelzések, közvetlenül is érintenek bennünket. Nincs megkönnyebbülés, nincs megnyugvás.

Mi tölthet el mégis reménységgel bennünket? Hacsak nem a tudat, hogy a normalitás oldalán állunk. Meg az, hogy Nagy Imrével szólva, „csapataink harcban állnak”. S a csillagok állása – nem, mint 56-ban – sem rossz.

Ki emlegeti már a német kancellár magabiztos kijelentését, miszerint „Wir schaffen das”.

A magyar nemzeti kormány bizonyította: a harc, amit folytat távlatokat nyit és eredményes. Magyarországnak nemcsak igaza van, de igaza lesz. Például a migránskérdésben. Aki ezt eddig nem fogadta el, ma visszatartott dühében csak a fogát szívja. Miközben tudja, a migránspaktum nem megoldás. Még átmenetileg sem.

     Bizony!

Végül: elindul a KIFO Hírlevél XI. évfolyama. Célja nem változik. Ahogy ez a fejlécben áll.

Ágoston András

Menni vagy nem menni?

Manapság is nagy a forgalom a nemzetközi politikában. A világban meg Európa e táján is.

Ha valaki gyakran és eredménnyel járja a világot, akkor az Szijártó Péter, a magyar kereskedelmi és külügyminiszter, aki a miniszterelnök ukrajnai útját készíti elő.

Aki járt már hasonló cipőben tudhatja, a valóban fontos tisztségekkel különféle fenyegetések járnak. Akár durva, a fogadó ország hatalmi szerveihez eljuttatott, életveszélyes fenyegetések is. Ha Ukrajnáról van szó, ezek különösen meghökkentőek. Kinek az érdekében, esetleg a parancsára?

Nyomban adódik a kérdés, megéri? Mert száz százalékosan biztos hivatalos út ezen a szinten sincs.

Másrészt, ott van a felelősség meg a kötelesség. Főképpen, ha a várható találkozó érzékeny nemzeti érdekeket érint.

A magyar külügyminiszter bizonyára mérlegel, majd igazunk tudatában útnak indul. Kivéve, talán, ha a hazai biztonsági szolgálatok konkrét veszélyre figyelmeztetik.

Különben, ahogy eddig is, végzi a dolgát.

Fenyegetések

Három irányból fenyegeti a magyar érdekeket az Európai Unió (EU): Migránspaktum, gyermekvédelem, Ukrajnai háború.

Nem mintha ne lennének még fenyegető veszélyek, de ezek ellen kemény ellenállást, s egyben politikai találékonyságot kell felmutatnunk. Jó hír, hogy mind a három „fronton” jól állunk. A magyar szavazók és a Fidesz – KDNP Pártszövetség közötti bizalmi viszony, a kétharmados támogatások útján, erőt biztosít a magyar miniszterelnöknek ahhoz, hogy teljességgel kibontakoztathassa politikusi képességeit.

Orbán Viktor a magyar állami érdek védelmében hosszú ideje sikerrel jár, s ma már európai, sőt a nemzetközi politikai színtér fontos játékosaként magasan tartja a nemzetközi konzervatív összefogás zászlaját. Olyan partnerekkel együtt, mint amilyen Donald Trump.

Nem mellékes, hogy Orbánt amolyan búvópatakként, megtalálja a gondolkodó EU-s politikusok egy részének a szimpátiája is. Politikai súlya a konzervatívok növekvő befolyásával párhuzamosan, a soron következő EP választások nyomán – tovább erősödhet.

Tudjuk, ha mindez megvalósul, csak újabb, de nem könnyebb küzdelmeknek nyit teret.

Magyar vonalon – biztosak vagyunk benne – ezek leküzdéséhez is lesz erő, s akarat.

Győzelem, vagy vereség?

Erről beszélt tegnap az egész ország. A magyarok többsége mindenképpen.

Mert igaz, elhangzott, garancia van rá, hogy a magyaroknak pénze nem megy Ukrajnába. A 27-ek megegyeztek abban is, hogy lesz ellenőrzés, s az Ukrajnának nyújtott 50 milliárdos támogatásnak csak egy része megy az EU hét éves költségvetéséből a többi bankkölcsön lesz.

Tény, hogy az egység az európai magországok és Orbán Viktor szűk körében született meg. Tény az is, hogy a 27-ek döntésüket a magyar miniszterelnök beleegyezésével, különösebb vita nélkül hozták meg.

Felmerül a kérdés, miért adta beleegyezését Orbán Viktor? Pontosabban, a magyarok győzelmet (vétót), vagy legalább a magyar kompromisszumos javaslat elfogadását várták. Miként lehet értékelni magát a döntést.

Ha minden az egyességnek megfelelően zajlik le, megmarad a magyarok pénze, de úgy néz ki valamilyen formában közünk lesz magához a kölcsönfelvételhez is. Pontos végrehajtási menetrend, ha van ilyen, az a nagyok és a magyar miniszterelnök megegyezésének része lehet.

Végül marad a kérdés miért tért ki a magyar miniszterelnök Amerika és a nagyok viharos nyomása elől?

Nos, ezt ez idő szerint az egyezkedő kevesek tudják.

Nekünk a vélekedéshez marad a tapasztalat: Orbán Viktor döntései eddig mindig jónak bizonyultak.

Reméljük így lesz ez most is. S nem az európaiak felett álló erők győzedelmeskednek. Legalább annyiban, hogy nem veszik oda a magyarok pénze.

Ágoston András:

A harmadik korszak

Ma van harmincnégy éve, hogy kezdeményeztük a VMDK megalakítását. Nagy esemény volt ez a vajdasági magyarság életében. A történelmi VMDK volt az első politikai szervezet az akkori Jugoszláviában, amely három nappal a Tőkés László nevével fémjelzett temesvári forradalmi eseményeket követően, nemzeti alapon szerveződött, s ezzel utat nyitott a rendszerváltást követő új politikai korszaknak.

Akkor úgy gondoltuk, pontot tettünk a szocialista uralom végére, s most már a titoi Jugoszláviában is megkezdődött a demokratikus fejlődés felé. Nem egészen így történt. Következett a belháború, amely az ország szétesésével ért véget.

A nagy belső átalakulások sorában a történelmi VMDK ígérete mégis valóra vált: talpra álltunk, megmaradtunk.

Bebizonyítottuk, hogy lehetséges a kisebbségi közösség nemzeti alapú önálló szerveződése, mi több, a fennmaradása is. A hőskorszaknak a csúcsteljesítménye a vajdasági magyarság első önállóan kidolgozott autonómiakoncepciója volt. Ebben az ügyben sem Budapestről, sem Belgrádból nem kaptunk támogatást. Budapest az Európai unióhoz való csatlakozással volt elfoglalva, Belgrád meg inkább ellenségesen viszonyult hozzánk. Talán épp ennek köszönhetjük, hogy a történelmi VMDK majd eszmei örököse a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) hitelességét végig megőrizte.

A vajdasági magyarság a polgárháború viharában igencsak hullámzó politikai formát mutatott. A VMDP és a VMSZ közeledése végül az autonómia eszméje körül valósult meg.

Időközben Magyarország a gyors fejlődés útjára lépett. Megelégelve a határon túli magyarság főleg az autonómia ügye körül meglevő állandó feszültséget, a saját erejére támaszkodva irányt szabott a szomszédos államokban zajló eseményeknek.

A történelmi körülmények úgy hozták, a magyar-szerb megbékélésre törekvő vezető politikai erők célt értek. A közeledésben fontos szerepe volt a VMSZ-nek, különösen Pásztor István elnöknek. Viszonylag rövid idő alatt kialakult az a viszonyrendszer melyben a Pásztor István és a VMSZ alkotó eleme lett a kétoldalú nemzetközi együttműködésnek. S így Magyarország és Szerbia megbékélésén alapuló kapcsolatrendszer szinte évente új eredményeket hozott. Mára a két szomszédos állam kapcsolatát a folyamatos érdekalapú stratégiai együttes cselekvés jellemezi.

Pásztor István szerepe pedig közös, ápolandó értékké nemesedett.

A minap lezajlott szerbiai választások bebizonyították. A VMSZ vezetése képes és méltó a fontos politikai örökség megőrzésére és továbbvitelére. Ezzel lezárult a vajdasági magyarság politikai történetének második szakasza.

A harmadik szakaszban a jó magyar-szerb együttműködés kialakult modellje, melynek a VMSZ fontos mozgató eleme, jó eszköz lehet további fontos feladatok megoldásában.

Dr. Pásztor Bálint elnök vezetésével a VMSZ a magyar érdekek érvényesítése mellett, részt vehet nemcsak régió békéjének megőrzésében, de – az Európai Unió fennmaradása esetén – Szerbia már zajló csatlakozási folyamatának segítésében is.                                                                                                                                                                                                                                                                                                        

Ágoston András:

Kicsi Trianon?

A napokban öreg barátom megmondta, mi várható. Ami az ukrajnai magyarokra vár, az voltaképpen egy kicsi Trianon. A liberalizmussal enyhén fertőzött, de nem autonómia-tagadó volt harcostárs, most pesszimista. Szerinte a magyar kormány végül úgyis meghajol a nagy nemzetközi nyomás alatt, s elfogadja a kompromisszumot, aminek következtében a még szülőföldjükhöz ragaszkodó magyarokat az ukrán hatalom egyszerűen átkíséri a határon: menjenek isten hírivel. A magyar kormány pedig örüljön, hogy az amerikai sas szárnya alól esetleg elmarad a büntetés. Mert nem értette meg az idők szavát.

Sokan, sokféle véleményt hangoztattak, vagy írtak le a többi között, a Kárpátalján őshonos magyar kisebbség jövőjével összefüggésben is. Tény viszont, hogy a magyarok helyzete nem javul, hanem tovább romlik. A magyar tanulók már az óraközi szünetekben sem beszélhetnek magyarul, csak az állam, nyelvén.  A sarokba szorított dúvad belemar mindenkibe, aki elé kerül.

Én meg úgy látom – feleltem neki – a körülmények éppen hogy azt jelzik, a magyar kormány kitartása végül eredménnyel jár. Mert esélye pont a szabadság, s az egyenlőség alapján, a nagy mozgások felismerésében, a küzdők tudásában, s ne kerteljünk, lelki erejében van. Kárpátalján, meg Brüsszelben is.

A tapasztalataink azt mutatják, nem kicsi Trianon fenyegeti a magyarságot, inkább az igazi, a 21. századot idéző nagy győzelem.

Ágoston András

Vergődés

Európa most úgy néz ki, mint az agglegény, aki egy hosszú (másfél évtizedig tartó) átdorbézolt éjszakát követően, kócosan, egyre ürülő zsebekkel, kótyagosan vonul be a fürdőszobába. Hogy bármiféle megkönnyebbülés reményében kezdhessen egy új napot. Mindeközben az orra előtt tornyosuló, egyre növekvő veszélyekkel terhes őszi napon, legfeljebb a kijózanodásban reménykedhet.

Az EU intézményeiben dőzsölő bürokraták ugyanis, a közelgő EU-s választások előtt néhány hónappal, nemcsak Európa, de maguk számára sem látnak racionális kibontakozást ígérő kiutat.

Szembenézve az amerikai nagybácsi által nekik fenntartott fegyverhordozó szerepével, egyes tisztségviselők, például az EB elnök Ursula von der Leyen, legalább a saját irhájukat igyekeznek menteni. Mára az Unió egésze kezd valami szétrúgott hangyabolyhoz hasonlítani. Többek szerint a hanyatló római császárság tüneteit produkálva, az EU vetetése az illegális bevándorlók által teremtett társadalmi feszültségek közepette mentőövet keres. Csak egyelőre nem talál.

Mi okozhatja a nem véletlenül reálisnak látszó nagy veszélyt?

Ami már most látszik: nem vált be Angela Merkel nagyrészt önáltatásnak bizonyult, önbizalomtól duzzadó kijelentése a „schaffen wir das”. Sem a migráns „agysebészek” nagyon várt rohama. Ahogy az ukrajnai háború elején nem sikerült az orosz medve könnyű legyűrése sem. Végül, de nem utolsó sorban, hiú ábránd a mag-Európa urainak az Európai Egyesült Államokra vonatkozó álma. Önkéntelenül is adódik a kérdés: van-e esély az eszmélésre?

Van, ha az alapítók léha utódainak eszébe jut az EU egyik alapítója, Robert Schuman nem feledhető megállapítása: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Nemkülönben egy másik nagy európai Konrad Adenauer híres mondása: „Egy politikus a legközelebbi választásokra gondol, egy államférfi a következő nemzedékre”.

Tanulságok

Ki gondolta volna a röszkei csata idején, az osztrák határövezetben, vagy a müncheni vasútállomáson plüssmacival kedveskedő fiatal lányokat látva, hogy az ellenőrzés nélkül  beözönlő migránsok voltaképpen nem „szegény menekültek” hanem az előretörő iszlám győzelemre éhes rohamosztagai?

Ki? Hát például Magyarországon az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány. Látva a veszélyt, a magyarok időben kerítést emeltek. Eredménnyel. S megteremtették a hatékony védekezés, a nagy vállalkozás jogi, tárgyi, és ami a legfontosabb politikai kereteit is.  

Az úttörő politikai döntés eredményesnek bizonyult. Magyarország ma is mentes az ellenőrzés nélküli migránsbeáramlástól. De, továbbra is vállalnia kell a tehetetlen, irigy EU bürokraták egyre körmönfontabb ideológiai támadásait és sajnos, anyagi természetű gáncsoskodását is.

Isten nem ver bottal.

A bibliai történet tanulsága beteljesedni látszik.

Az eltunyult nyugati globalisták okosabbnak gondolják magukat, a legokosabbnak. A Hamasz kegyetlen támadása, a legújabb izraeli események, valamint a perzselő migránstűntetések Európa volt gyarmattartókat szembesítik a két nép ősi ellentéteken alapuló szembenállásával. A muszlim-zsidó ellentét immár Európában is romboló formájában mutatkozik meg.

Az iszlám „honfoglaló” légióinak menetelése évek óta zajló szemléltető oktatás, ami minden globalistának bizonysággal szolgál az európai vezetők (Merkel asszony) másfél évtizeddel ezelőtt meghozott gyors, rossz döntéseire.

Nemkülönben arra, hogy Orbán Viktor kormánya helyes állásfoglalása és kitartó politikai küzdelmei, eredménnyel jártak. Nincsenek migránsgócok Magyarországon. De, a tartósan rázúduló támadások miatt a harcot folytatnia kell.

Különben a brüsszeli bürokraták egyszerűen ránk, középeurópaiakra testálják az országaikban robbanó eleggyé edződött haszontalan és veszélyes migránstömegek nagyobbik részét.

Összegezve: az orrukig sem látó nyugati ideológusok, ellenőrzés nélkül engedték be a migránsok tömegeit, s a kibocsájtó államaikat feszítő ellentéteket is. Az iszlám előhadak mára a vendéglátóik fejére nőttek, káoszba taszították e befogadó társadalmakat.

Az európai globalista réteg most a saját levében fő. Kiutat nem talál, s jobb híján ragaszkodik saját hibás elképzeléséhez: akiket a teherré vált migránsok közül nem tud visszaküldeni, mert nincs hova, most erőszakkal Közép-Európa országaira szabadítanák rá. Kvóták szerint.

             Sikerülhet ez nekik? Magyarországon nem.

Ágoston András

* * *

Ágoston András

Mi a baj?

A nemzetközi mainstream médiában is szaporodnak az újabb migránsinvázióról szóló hírek. Mind több az EU tagországai közötti vita, sőt, az egyoldalú intézkedés, mint amilyen a legnagyobb migránsbarát Németország befogadástól húzódozó gyakorlata. Hol van már Angela Merkel „schaffen wir das” fedőnevű migránsbarát politikája?

Másrészt, a leggazdagabb nyugat-európai államokban, s ez napjaink jelensége, állandósulnak a migránsok társadalmi forrongásokkal járó, a „no go” zónákból az integrációra képtelen vagy nem is hajlandó fiatalok együttélést veszélyeztető megnyilvánulásai.

Jellemző, hogy a magállamokban az érintett rendfenntartó szervek ahelyett, hogy szembenéznének a robbanás felé mutató helyzettel, sumákolnak, s a kormányaik felől érkező politikai nyomásra akár a tények elferdítésétől sem riadnak vissza.

Minderre tekintettel a Brüsszelből, globalista elitek részéről megjelenik az egyre idegesebb törekvés a migránspaktum hatalmi túlsúllyal zajló elfogadtatására. Fittyet hányva az érvényes jogi normáknak, ma már fenyeget a többsebességes Európa politikai nyomással történő elfogadtatása is.

Honnan a nagy sietség, s az elszánt politikai nyomás, elsősorban Magyarországra és Lengyelországra?

Mert a hatalmi gőg, a gyarmatosítói mentalitás napi megjelenítése csak a felszín. Az igazi motiváció, a félelem eredete - mondjuk ki - az a felismerés, hogy ők, az európai globalisták valamit visszavonhatatlanul elszúrtak. Szembe kell ugyanis nézniük a veszéllyel, hogy a kvóták erőltetése nem sikerülhet. Nagy a veszélye továbbá annak, hogy a nyugati magállamok magukra maradnak a migránshelyzet megoldatlanságával, s az ezt kísérő belső társadalmi feszültségekkel, a volt szocialista peremállamok a maguk útját választják. Migránsok nélkül. A választás minden veszélyével együtt.

Van megoldás? Talán még van. A globalistáknak azonban el kell ismerniük: a magyar kormánynak nem igaza van, hanem igaza lesz. Akár már holnap!

A győztes csapat pedig marad

Van már két éve, hogy ezen a helyen megállapítottuk: a testesedő magyarországi választási kampányban az ellenzék külföldi támogatóinak táborában jól kivehető az angolszászok és Brüsszel keze nyoma. S hogy az előbbiek Soros köpenye alól, az utóbbiak a brüsszeli bürokraták környezetéből kerülnek ki. Így Márki Zay amerikai libling, Gyurcsány viszont az EU zsoldosa.

Márki-Zay titokzatos kampánypénzei kapcsán, most ez a felosztás helyesnek tűnik.

Érdekesek a pénzek útjai is, de magyar szempontból arra a kérdésre kell választ adni, mi lesz a továbbiakban a sorsa a két külföldi érdekelt viaskodásának?

Látnunk kell mindenekelőtt, maga a csendes dulakodás fennmarad. Tekintettel az eddig befektetett anyagiakra, nem valószínű, hogy a két magyarországi fegyverhordozó főszereplő személye megváltozna. (Kivéve, ha egyikük vagy a másikuk, esetleg mindketten a börtönben kötnek ki.) Annál is inkább mert velük szemben megbízóik új alkalmassági vizsgálatot bizonyára nem kezdeményeznek.

Gyurcsány esetében további képzésre valójában nincs is szükség. Márki Zay mundérja elhasználódott ugyan, de még tisztítható. Elsősorban egy komoly szervező brigád belépésével. Stílusa pedig elég szemtelen ahhoz, hogy esetleg a leendő amerikai nagykövettel karöltve, szereplője maradjon a politikának.

Mindettől függetlenül, mindkét bérenc ugyanazon veszéllyel néz szembe. A csökönyös, de felvilágosult magyar szavazók ellenállásával kell majd megküzdeniük. Mert a nemzeti oldal szavazói a jelenleg zajló világválságban is megbizonyosodhatnak róla: a minimum kétharmad elengedhetetlen feltétele a nemzeti érdek érvényesülésének.

A nemzeti érdekeket követő politikára pedig a közeljövőben, s még egy ideig nagyobb szükség lesz, mint valaha.

S tudva levő, hogy a jó, a győztes csapatot nem érdemes, sőt nem is ésszerű lecserélni.

                                                                       (Augusztus 30.)

Nyugati játék Koszovóval

Eltérőek a vélemények arról, miért szálltak rá Vucicra újra a nyugatiak. Most éppen a francia és a német megbízottak portyáznak Koszovón és Szerbiában, hogy az EU-s tárgyalásvezető kíséretében az amerikai és a török vezetők javaslatait kíséreljék meg elfogadtatni a szerb és az albán féllel.

Eszerint Szerbiának nem kell elismernie Koszovó függetlenségét, de többé nem akadályozza a „déli tartomány” a nemzetközi szervezetekbe való felvételét.

A nemzetköziek részéről is látható bizonyos haladás, engedmény. Elmondják legalább az igazság felét. Nem tagadják, szeretnék elérni, hogy egy (akár átmeneti) egyezménnyel közvetve aláássák az ukrajnai háborúval kapcsolatos orosz érvelést.

Csakhogy a nemzetköziek nem számolnak azzal, hogy mind Pristina mind Belgrád okkal gyanakvóak. Mert a másik oldalon a tárgyalók egyszerűen hiteltelenné váltak. Túl sok részükről a be nem váltott ígéret. Az igazság másik felét a portyázó nyugatiak ugyanis, most sem hangoztatják.

Nevezetesen, hogy a Koszovó körül kialakult jogi helyzet precedensként szolgál az oroszoknak. Ha ugyanis a Nyugat Koszovó önállósulását az ott élő albánok önrendelkezési aktusának ismeri el, akkor bizony nem alkalmazhat kettős mércét az eddigi orosz hódítások ügyében sem.

Kilóg tehát a lóláb: a jelenlegi tárgyalásokat a nyugati tárgyalók maguk is ügyeskedésnek fogják fel. Átmeneti megoldásnak, hogy az oroszok ellenében hivatkozhassanak a hirtelen megoldott szerb albán-konfliktusra.

Akciójuk sikere igencsak kétséges.

Sőt, a szerbek esetében Vucic kezébe egy újabb eszköz kerül. Ha ugyanis a javasolt félmegoldást a szerb elnök nem fogadja el, maga a felizzott szerb-albán konfliktus még veszélyesebbé válik. Támogatva egyben a jelenleg hajthatatlan orosz véleményt, miszerint Ukrajnában jogos beavatkozás zajlik.

S ez bizony az oroszoknak az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, elvi kérdésről lévén szó, nem mellékes támogatás.

                                      (Szeptember 11.)

A közös nevező

Ma már jól kivehető, az évek óta lázító ellenzéki, az Európai Unió (EU) szintjén zajló balos és zöld megnyilvánulások ugyanarra a kaptafára készülnek. Közös nevezőjük a Soros-doktrína. A nemzetközi globalizmus által diktált feladatok végrehajtása során a politikai darabontok meg a szókészletükben is hasonlítanak egymásra.

Igen, a Soros-féle anyagilag is támogatott politikai siserehad fellépése, az érintett tagállamok ellenzéki politikusainak szóhasználatban is megmutatkozik. Nincs releváns különbség a magyar és a szerbiai ellenzék között, ahogy az európai elvtársaik politikai érvelésében sem. 

A változás jele lehet, hogy az évek óta zajló változó hatékonyságú akciósorozatuk, mint az Európai Parlament (EP) magyarellenes határozatát megelőző minapi vitában is, mindinkább a kétségbeesett dühödt politikusok vagdalkozásába csap át.

Az ok nemcsak az, hogy az EP egyre inkább amolyan elefánttemetőt mintáz. Többet nyomnak a latban az Európai Bizottság (EB) immár tragikus, elbaltázott döntései, melyek nyomán a keletkező társadalmi zűrzavar már-már általános erőszakhullámokat vet.

A mag-Európában 2015-től kezdve, előbb a migráns-járás, majd a Covid-19 idején, s végül az ukrajnai háborúban az amerikai intenciók nyomán hozott balszerencsés döntések sorozata következtében, súlyos bomlási folyamatoknak lehetünk szemtanúi. Ezek nyomában mindinkább előbukkannak az Európai Unió (EU) belső koherenciáját romboló jelenségek, melyek közül a gender terjedése, a nemzeti összetétel romlása, illetve a kultúrák összeütközése miatt felgyorsuló folyamatok a társadalmakban irreverzibilis változásokhoz vezetnek.

A legnagyobb baj az, hogy a Róma alkonyát jellemző homokba dugott fejek szindrómája járulékosan rombolja a még nem egészen megrontott társadalmi szövetet is.

Kell lennie valamilyen kiútnak! Talán a soron következő olasz választások, a közbeeső két hideg tél, valamint a két amerikai választást követő esetleges konzervatív megújhodás gátat vet a romlásnak.

Reménykedjünk. S időközben, legalább mi magyarok, ahogy eddig is, tartsuk szárazon a puskaport.

(Szeptember 16.)

Bomlasztás

Nem hiszem, hogy a nedves tenyerű Gyurcsány és társai nem tudják, mit cselekszenek. Igenis, a háttérhatalom anyagi támogatásával és konkrét segítségével bomlasztanak. Ez a politikai bomlasztás nemzetünk szempontjából káros. Árulás ez a javából.

Ezen a helyen többször jeleztük, a brüsszeli bürokraták és az amerikai Soros által képviselt globalisták csendben, de határozottan küzdenek az elsőbbségért. Magyarország egyre fontosabb állam, melynek kormánya, a szavazók nagy többségének támogatásával, a nemzeti szuverenitás védelmében, a brüsszelitáknak gyakran keresztbe tesz. Magyarország a parlamenti kétharmaddal a háta mögött, a nagy politikai tőzsdén is egyre jobb eredményekkel mind magasabban jegyzik. Érdemes tehát érte hadba szállni.

Az idei választások előtt is látszott: az amerikai globalisták közvetlen megbízottjaik útján Márki Zay Pétert (MZP) támogatják. Ma már azt is megengedik neki, hogy „vallomásával” tűntessen, így lesz ez a jövőben is.

A brüsszeli bürokraták, egyre inkább behódolva az amerikai befolyásnak, elejétől kezdve a vesztes Gyurcsányra tettek. Ma a feltétel az, hogy a felesége, aki mostantól a „menekült kormány” feje, jóllehet senki meg sem választotta, elhivatottan támogassa megbízóit. Az európai emberek kárára politizáló EU vezetőket.

Most már csak az hiányzik, hogy az amerikai lobbi is nyíltan színre lépjen. Az a párszáz millió, amit MZP már a magyarországi választások után vett kézhez, szintén megbízást jelent. A magyarországi parlamenti választások előtt már korábban létrejött egy ma már nyíltan Soros-párti ellenzéki szervezet. Ez a párttá alakulás küszöbéhez érkezett.

Annak nincs különösebb jelentősége, MZP lesz-e annak az élén, vagy valaki más, hiszen a megmondó ember úgyis egy nagy befolyással rendelkező külföldi ejtőernyős tanácsadó lesz.

Összegzésül: a kemény, az ellenzék mindkét oldalán perdöntőnek ígérkező verseny tovább folytatódik. Hogy a Fidesz-KDNP kormány így kettőződött ellenféllel áll szemben? Na és? – tehetné fel a kérdést a szocialista klasszikus.

Lehet, de annyi a nemzet kormányának kell is. S még így sem biztos a balliberálisok győzelme. Sőt! Tovább folyik tehát a harc a lelkekért. A szavazókért. A további kétharmadért.

(Szeptember 19.)

Várakozás

A fontos politikai történéseket, általában örömteli várakozás kíséri, vagy éppen vészjósló figyelmeztetésként éljük meg azokat.

A kényszerű technikai szünet napjaiban, miközben arra vártam, mikor lesz már újra internetem, a hírfolyamból, amit a televízió és a rádió közvetített felém, három esemény ma is foglalkoztat.

Szeptember végén a Balti-tengerben húzódó gázvezeték felrobbantása, jóllehet még át sem adták, máris elvágta Németországot az olcsó orosz gáztól. Örökre?

Két hétre rá, jött a Krími híd felrobbantása. A felemás siker – vele az ukrán titkos szolgálatok egyik vezetője még dicsekszik is - voltaképpen vészjósló jel. Amelyet nem lehet nem komolyan venni.

S itt van a ránk szakadt dilemma, megkapja-e Brüsszeltől Magyarország a pénzt, ami jár neki? Vagy győz a szabad világot megrázó ideológia, az újra fenyegető hidegháború. Melynek egyik fontos tétje immár, sikerül-e a brüsszeli vezetőknek kiutálni a rebellis magyarokat ­az Európai Unióból. Győzhetnek-e Gyuri bácsi és a pénzhatalom vele egy gyékényen áruló korifeusok?

Az atomháború talán még nem fenyeget, de a romlás virágjaival házaló botcsinálta ideológusok úgy látszik, nem adják fel. Ahogy a hazai ellenzék sem.

A magyarok, a magyar kormány, bebizonyosodni látszik, állják a sarat. A miniszterelnök, de legközelebbi munkatársai is átütő jó csapatot alkotnak. Reménysugár ez nekünk, magyaroknak. Egyre inkább a legszélesebb értelemben vett Nyugatnak is. S ez így van jól.

Kézzelfogható sikerek ezek. Követendő példának sem haszontalanok.

(Október 16.)

Kimutatja a foga fehérét

Eddig azt hihette bárki naiv megfigyelő, hogy az US,A ha Magyarországról van szó, alkalmazza a latin szentenciát, miszerint a sas nem fog legyeket.

Nos, ez nem így van. Ha a kicsi beleköp a levesükbe, akkor a háttérből irányítók megdühödnek. S mert tehetik, hát válaszolnak. S nemigen érvelnek.

Hogy az Egyesült Államok felmondta a kettős adóztatás elkerüléséről szóló megállapodást, mit sem bizonyít jobban, minthogy a nemzetközi jog, az igazság, ha az saját érdeket sért, darázscsípésként éri a világ urait. Vagy azokat, akik ezt magukról így gondolják. 

Esetünkben az ok nem más, minthogy Magyarország ellenáll a globális minimumadó bevezetésének, s az azzal járó adóemelésnek. Ami még nem is lenne vészes, ha a magyar kormánynak az EU-ban nem lenne olyan sok nyílt és főleg titkos követője, szurkolója. De, van.

Mit lehet itt tenni?

Szemmel látható, hogy a bölcs nyugalom most is igencsak jellemző a magyar kormányra. Vélhetően ezzel igazolható a viszonylagos csend, ami a hírre adott gyors válaszlépések elmaradását magyarázhatja. Mert a szükséges ellenlépések a magabiztos magyar állam részéről egyszerűen nem maradhatnak el.

Végtére ott is lesznek választások.

Pánik

Gáz-, olaj-, áramtermelői válság, és ami ehhez még hozzá tartozik, rázza Európát. Azok kongatják a vészharangot, akik egy hónapja még magabiztos nyilatkozatokkal áltatták országaik közvéleményét.

Kezdte, az öreg tőzsdecápa, nem a válság csillapításával, ellenkezőleg a harmadik világháború rémének felidézésével. Most vagy soha – nyilatkozta a harcias Soros György, Henri Kissinger volt amerikai főtárgyalóval szemben, aki a béke megteremtésének szükségszerűségével érvelt. Az ő szembenállásuk oka ma is időszerű.

A kérdés: feltétele-e a békének, hogy Ukrajna területi engedményeket tegyen, vagy sem. Nos, Ukrajna jelenleg az ország területi épségének amerikai segítséggel történő visszaszerzését tűzi ki célul, s az elnök parancsot adott az oroszok által elfoglalt területek visszaszerzésére.

Az orosz válasz erre a teljes körű energiaválság kirobbantása. Az EU vezető politikusai erre a kaotikus helyzetre, a kapkodás különféle változataival igyekeznek jól reagálni. Teszik ezt annak ellenére, hogy a lényeg a legszélesebb közvélemény számára is láthatóvá vált: lehet ugyan az orosz gázt semmibe venni, de egy ideig még bizonyosan nincs mivel kiváltani.

A politikusok érzik, valamit tenni kellene, s riadt igyekezetükben hihetetlen javaslatokkal rukkolnak ki.

Frans Timmermans, az egyik fő bűnös javaslata az, hogy az érintett országok polgárai ne fürödjenek folyton, csak meggondoltan használják a mosógépeket.

Egészen friss Manfred Weber ötlete. Az Európai Néppárt nemrégen megválasztott Soros-barát elnöke ma már a balliberális nótát fújja: a „szerencsés” országok, amelyek gáztartalékokat halmoztak fel, mutassanak szolidaritást, s tulajdonukat osszák azt meg az Unión belüli partnerekkel. Szerinte jó példával Magyarország járhatna elől.

S akkor itt van a legnagyobb ötletgazda Ukrajna elnöke. Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij a konfliktus egyre inkább tragikomikus hőse Don Quijote pózában, széles taglejtésekkel és mindennapos megszólalásaival buzdítja híveit az utolsó leszámolásra.  

Európa urai szélmalomharcot vívnak a valósággal. Miközben arról vizionálnak, hogy télen a stadionok felfűtésével teremtenek majd melegedőket fagyoskodó népüknek, még önmaguknak bevallani: a varázsszó a béke.

Ha kimondják, az egyben politikai karrierjük végét is jelenti. Ha nem, elsodorja őket a népharag. Legkésőbb a soron következő választások.

A fegyverszünet lenne az első lépés

Minden emberi meggondolás arra utal, hogy az orosz-ukrajnai konfliktus, a súlyos háborús pusztítás csakis a békével oldható fel. A kérdés csupán az, mi legyen a megállapodás alapja. Lehet-e béke Ukrajna esetleg súlyos területi engedményei nélkül?

Gyorsan bebizonyosodott, hogy az évek óta húzódó válság voltaképpen az orosz-USA érdekellentétben gyökerezik. A kirobbanó kétoldali nemzeti érdekek körüli vita ennek az alapvető nagyhatalmi ellentétnek csak – nem mellékes – megnyilvánulási formája.

Az oroszok szerint a baj az, hogy az USA túlságosan közel férkőzött a Föderációhoz. Felidézve az atomháború rémét, veszélyezteti a nagy szomszéd biztonságát és egyben a nemzetközi békét is.

Mert eddig sem volt titok, hogy az amerikaiak fokozatosan ellenőrzésük alá vonják Ukrajnát, ami az Orosz Föderáció számára elfogadhatatlan. Az is tudott dolog, hogy mindkét félnek vannak kényszerű és kevésbé szorult helyzetben levő támogatói is.

Februárban ez az ellentét véres háborús konfliktusba torkollott, s a rombolás egyre csak szélesedik.

Az USA beavatkozása ma már nyilvánvaló. Ez a nagyhatalom szállítja a hatékony fegyvereket, Ukrajna vezetői pedig az egyre kevésbé lelkes harcos katonákat.

Európa a fegyverhordozó szerepébe kényszerült, s egyre mélyebb gazdasági válságba süllyed.

Magyarország példamutató elvszerűséggel humanitárius segítséget nyújtva, kimarad az öldöklő küzdelemből.

Meddig tarthat ez az őrület?

Úgy látszik, a háború valamelyik aktív részvevője előbb-utóbb nagyon is a rövidebbet húzza. Hogy ki lesz ez? Télen a fagyoskodó németek és a többi balliberális kormányzatot fenntartó, gazdasági válsággal küszködő európai állam? Vagy a teljes összeomlásban szenvedő ukrán társadalom adja fel elsőnek? Ki tudja? Hiszen – történelmi tanulság ez – Amerika is veszthet, tud kivonulni. Ahogy ezt legutóbb Afganisztánban tette.

Ami biztos, az oroszok egyelőre bírják a gyűrődéseket. Látják, Európában hosszú fagyos télre van kilátás.

Nehéz most jósolni. Ha valaki mégsem látná: a békének nincs alternatívája.

Mindenekelőtt fegyverszünetre lenne szükség. Ezt is tudja minden érdekelt szenvedő fél, csak az első lépés megtétele nehéz.

Valakinek mégis lépni kell. Különben nagy baj lesz. Nagy baj.

A vég kezdete

Változhat az eddig ismert Ukrajna, s jöhet a háború vége. Ha nem is rögtön a béke, de a fegyverszünet minden bizonnyal. Fegyverropogás helyett tárgyalások.

A bevezető párbeszédet a napokban kezdte meg Antony Blinken amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Egyelőre csak telefonon egyeztettek, de nem csupán a fogolycseréről.

Az orosz javaslat az, hogy elsősorban a kétoldalú viszonyok rendezését illetően, térjenek vissza a „csendes diplomáciához”). A telefonbeszélgetés Ukrajnáról szóló része így homályban maradt. Valami mégis mintha megmozdult volna.

Így, nem napi megszokott tevékenység, hogy Zelenszkij ukrán elnök elrendelte a donyecki régió ukrán ellenőrzés alatt álló településeinek „kötelező kiürítését”. Fontos az indoklás: minél többen elhagyják Donyecket, „annál kevesebb embert tud megölni az orosz hadsereg”. Ez lenne a végleges evakuálás kezdete? Ki tudja.

Magyarország álláspontját a minap Szijjártó Péter ismételte meg. Úgy vélte, hosszútávon csak egy orosz-amerikai megállapodás képes garantálni a háború végét.

Vannak más jelei annak, hogy a háború igazi urai kezdik megelégelni a számukra babérokat nemigen tartogató hadakozást. A kétes értelmű fegyveradományozást, s a konfliktus pénzügyi kereteinek biztosítását.

Mindenesetre igyekezniük kell. Közeleg a fél Ukrajnát sártengerré változtató ősz, majd a híres orosz tél következik.

A fegyvernyugvás talán elérhető. A tartós béke azonban még nagyon messze lehet. Nincs, aki vállalná, a békekötés ódiumát.

Természetesen, a szerencsétlen ukránokon kívül.

Ez lenne a vég kezdete?

Lehetséges. Elsősorban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök részére.

Ha igaznak bizonyul az orosz állítás, miszerint „rakéták és lövedékek hevernek mind közelebb a zaporizzsjai erőmű reaktorához és a radioaktív izotópok tárolójához”, s ezek amerikai eredetűek, eldőlhet a most zajló nemzetközi vita. Méghozzá az orosz oldal javára.

Közben a S&P és a Fitch nemzetközi hitelminősítő közölte, Ukrajna gyakorlatilag csődben van.

Az ország az IMF segítségével szeretne kimászni a bajból, de ehhez a valutaalap segítsége nem elegendő.

Mivel az eddig megígért kölcsönök késnek – az ígért 29 milliárd dollárnyi nyugati segélynek eddig mindössze a harmada érkezett meg az országba – Ukrajna helyzete a háború nélkül is katasztrofálisnak tűnik.

Ebben a helyzetben a nagyhatalmi pókerjátszma kimenetele egyre inkább az idegek játékává válik. Amiben csak a legnagyobbak vehetnek részt.

Az ukrán elnök nincs közöttük.

Teszik a dolgukat

Szijjártó Péter, világjáró külügyminiszterünk teszi a dolgát. Meenakashi Lekhi kereskedelmi államminiszterrel Delhiben közösen megnyitotta az indiai-magyar üzleti fórumot.

A tanácskozás – gazdasági megfontolás alapján – még egy láncszeme lehet a magyar keleti nyitás sikeres stratégiájának.

Mert az eddigi eredmények magukért beszélnek. India és Magyarország között a kereskedelmi forgalom rekordokat dönt: tavaly 26 százalékos növekedés után már egymilliárd dollárt ért el.

Más.

Orbán Viktor a konzervatívok egyik, immár elismert vezetője Párizsban Marine Le Pennel találkozott. Egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az európai embereket.

Okkal feltételezhetjük, hogy a magyar miniszterelnök addig üti a vasat, amíg meleg. Eszerint, tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével megvitathatták a konzervatívok lehetséges együttműködésének lehetséges formáit, s ezzel összefüggésben az egyes konkrét kezdeményezéseket is.

Maga a tárgyalás bizonyítja, a minapi magyar budapesti javaslatok máris mozgást eredményeznek a francia, egyben az európai konzervatívok között. Az sem kizárt, hogy serkentőleg hatnak az Atlanti Óceán túlsó partján működő s a félidei választásokra készülő elvbarátok táborában is. A jó magyar vetőmag szemmel láthatóan csíraképes.

A magyar vezetők meg kétharmados támogatottsággal a hátuk mögött, teszik a dolgukat. S ez így rendjén is van.

                                    (Május 27.)

Kérdőjel?

Olvasgatom a történelmi VMDK dokumentumait, melyek közül nem egyet magam írtam. Keresem a választ, mi változott meg akkor, a rendszerváltás hajnalán a vajdasági magyar nemzetrész tudatában. Ilyen, a múltban kalandozó gondolatok közben bukkantam rá Ternovácz Áron Trianonról szóló írására. A Magyar Szóban megjelent tárca címe is véleményalkotásra sarkall: „Trianonból sikertörténet?”

Így, kérdőjellel. A fiatal publicista, aki az elmúlt tíz-tizenkét évben maga is megismerhette, sőt átélhette a magyar nemzet rohamos felemelkedésének – ma már látszik – töretlen időszakát, a ránk jellemző történelmi szkepticizmussal emlékezik meg Trianonról, s az azt követő 102 esztendőről. A szövegből azonban kiderül, a kételkedése a konzervatívok minapi budapesti találkozóján tapasztaltak nyomán optimizmusba, legalább is elszántságba fordul.

Bizonyára bennem van a hiba, de én ezt a periódust történelmünk minden ága-bogával leginkább a rendszerváltás időszakától kezdve szoktam szemlélni. Az ok egyszerű. Az elmúlt pár évtized, különösen az utóbbi évek történései engem bizakodással töltenek el. Megvalósulni látom a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi integrációját, nemzeti felemelkedésünk egyre inkább kibomló eredményeit.  Tudni vélem, hogy ehhez a maga módján hozzájárultunk mi is, akik a történelmi VMDK-ban tevékenykedtünk. Az általunk elvégzett munka, a létrehozott politikai szervezet a vajdasági magyarságot a múlt század 90-es éveiben viharos gyorsasággal politikai tényezővé emelte. Az önálló, céltudatos politikánknak (autonómiakövetelés) köszönhetően Szerbiában, Magyarországon, s a háborús körülmények folytán nemzetközi téren is.

A vajdasági magyarság a nemzettudat erősödésének döntően új korszakába lépett be. Egy nagy tehertétellel és legalább akkora reménységgel.

Akkor, 1989-ben a Tőkés László által Temesváron kirobbantott forradalmi megmozdulásokra két-három napos késéssel, némileg más történelmi körülmények között, de a lényeget tekintve megfelelő módon reagáltunk. A VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezésünkben forradalmian új gondolattal rukkoltunk elő. Nemzeti meghurcoltatásunk sanyarú évtizedei után tabudöntögetésbe kezdtünk. Kezdetnek bejelentettük a vajdasági magyarság – akkoriban ezt úgy hívták – vertikális szerveződésének igényét, és követeltük a 44/45-ös magyar áldozatok fájó ügyének kivizsgálását. 

Nagy-Jugoszlávia polgárháborús felbomlásának politikai forrongásai közepette nem azt jeleztük, mit kérünk a hatalomtól, hanem azt, mivel akarunk hozzájárulni a társadalom - melyben élnünk adatott – demokratizálásához.

Kijelentettük, hogy mi vajdasági magyarok a testvériség-egység hamis szocialista illúzióját odahagyva önálló politikai szervezetet akarunk létrehozni. Olyat, amely alkalmas lesz arra, hogy feltárja, kifejezze és képviselje e nemzetrész önazonosságának megőrzésére irányuló érdekeit. Mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén.

Ezt a törekvést fejeztük ki később a személyi elvű magyar önkormányzat illetve a nem területi alapú perszonális autonómia modelljének megalkotásával.

Az önrendelkezés ilyen felfogása, politikai célként történt meghatározása Szerbiában általános felhördülést váltott ki. Részünkről pedig bizonyítva ezzel társadalmi-politikai beágyazottságunkat a megfelelő ellenreakciót is.

A magyar szavazók mintegy 80 százalékának a támogatása nemcsak tekintélyt adott szervezetünknek, de politikai tartást is. A tagság létszámát tekintve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) szinte pillanatok alatt a Kárpát-medence legnagyobb, a nevében is politikai irányultságú szervezetévé vált.

A történelmi VMDK megjelenése, tevékenysége és a politikai életbe való gyors betagozódása egymagában is mutatja a nagy változást, ami a közösségünk tudatában végbement. Ennek alapján fogalmazhattuk meg már 1992-ben, hogy „Talpra álltunk, megmaradunk”.

Hogy ezekről a dolgokról a fiatal vajdasági magyarok – tisztelet a kivételnek – mit sem tudnak, az a minket szélesebb értelemben vett politikai környezet érdektelenségével (néha ellenérdekeltségével) magyarázható. Ebből a szempontból is igazolható a fent említett, a vajdasági fiatal magyar nemzedék egészét érintő kérdőjel.

Ma már láthatjuk, a Fidesz KDNP pártszövetség háromszoros kétharmada nem véletlen. Bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők jó úton járnak, s a közös nemzeti érdekeink eredményes képviselete élvezi a nemzetben gondolkodó magyarok nagy többségének támogatását.

Állapítsuk meg: a Ternovácz Áron írásában megjelenő kérdőjel vélhetően arra utal, hogy a jó úton nyitott szemmel kell járnunk. Megfelelő történelmi távlatból nézve ehhez nagyban hozzájárulna egy alapos, hézagpótló monográfia, amely megalapozhatja a fiatal, nemzetben gondolkodó kutatók további tudományos munkáit.

Anyag a kutatásokhoz, van bőséggel.

                                                         (Június 13.)

A nagy öregek

Az utóbbi években megszokhattuk, ha kártékony öregurakról volt szó, leginkább Soros György, az ismert tőzsdecápa neve jut az eszünkbe. Ő civilszervezeteinek hálóján keresztül a globalista érdekeket szolgálja. Ő tudja miért. Mi azt látjuk, hogy tevékenysége leginkább sunyi és káros.

Másrészt, az utóbbi időben a davosi felszólalását követően Henri Kissinger volt amerikai diplomáciai főtárgyaló újabb, ma szinte planetárisnak tűnő ötletéről van szó. A Kína és a Szovjetunió, valamint az USA közötti enyhülés folyamatának egyik, ma már történelmi értékűnek mondott diplomáciai műremek kivitelezőjének – aki nem sokára száz éves lesz – az Ukrajnában folyó, lényegében nagyhatalmi konfliktus rendezésére irányuló javaslatáról van szó.

Ő úgy véli, több szempontból is veszélyes lenne a globalista törekvés teljes elfogadása. Az Orosz Föderáció teljes ellehetetlenítése – ami egyre inkább elfogadott globalista álláspont lett – beláthatatlan következményekkel járna. Azt kellene elérni, hogy a nagyok konfliktusa, akár Ukrajnára kimért területi engedmények árán, nyugvópontra jusson. Ötlete Davosban ugyan nem váltott ki tapsvihart, ennek ellenére a mai „titkos diplomácia” fő napirendi pontjává vált.

Milyenek a kilátások?

Nem rózsásak, de Kissingernek e tartalmilag reális elképzelése talán mégis dominánssá válik. Mert a konfliktus másik kifutása könnyen riasztó tragédiába torkollhat.

Maga a helyzet látszólag egyszerű. Az orosz fél valóban létező nemzeti érdekeit féltve folyamodott a „különleges fegyveres művelethez”. A megoldás jelenleg csak Ukrajna engedményével látszik kivitelezhetőnek.

Mikor? Nem holnap, de talán őszre.

Különben a baj nem kisebb, nagyobb lesz.

                                               (Június 14.)

Érzékenyítés orosz módra

Másképpen szemléltető oktatás. Mire is?

Egyszerűen arra, hogy az „érzékenyítés” eszköze, általában, és konkrétan, az orosz-ukrán, ma már kemény háborúként érzékelhető konfliktus esetében is alkalmazható. Az eredmény reményében, pontosabban reális esélyével.

A kérdés most az, melyek az alkalmazható eszközök, nemkülönben, megfelelőek-e a körülmények, amelyek között lehetséges azokat alkalmazni?

Az oroszok szerint ez az eszköz a gáz, a körülmények pedig a különleges orosz hadművelet állása szerint megfelelőek.

Ők most tíz fontos ponton – konkrét országokkal szemben – a gázszállítások mérséklésével bevethetőnek tartják.

Az első jelek számukra biztatóak. Megy fel a gáz ára, s a zavarodottság biztos jelei mutatkoznak az EU-tagországokban, ahol szembe kell nézni a gázhiánnyal.

Konkretizáljunk: a mai napon legalább 6-7 EU tagország kap kevesebb gázt, mint az államközi szerződés szerint neki járna. Közöttük van Németország, Franciaország (már egyáltalán nem kap - a szerk.), sőt a kisebbek közül Szlovákia is. Minden érintett bevezette az olajembargót is. Sőt, az orosz állampolgárok ellen külön intézkedéseket is hoztak azon az alapon, hogy oroszok.

Putyin elnök a minap egy gazdasági tanácskozáson megállapította, Nyugat azt az ágat kezdte lefűrészelni, amelyen ül. Nekik és még többeknek gázkorlátozásokkal kell számolni, ha előbb nem, hát télen. A szlovák sajtó már kongatja a vészharangokat: „Ha leáll az orosz gázszállítás, télre megfagyhat Szlovákia” – áll az Új Szó tudósítása címében.

Kezdődik a realitáshoz való visszatérés? Ha szerencsénk van, igen.

                                               (Június 20.)

Idióták hatalmon

Nem nagyon lehet másként fogalmazni, ha Brüsszeli főbürokraták, a szankciók és más ideológiai jelegű fegyverek alkalmazása kerül szóba. Ezek a vezetők hangoskodnak, hadonásznak, ha a politikai zavarodottság mindent elborító rémével kell szembenézniük. Ilyen újabban a négyszázötven millió afrikait fenyegető gabonaválság. Aminek a lényege az, hogy sem Oroszországból, sem Ukrajnából a szükséges gabonamennyiséget, vagy annak nagy részét, a szokásos módon, hajókon nem tudják az afrikai vevőkhöz elszállítani.

Az ok egyszerű: az ukránok, bizonyára az orosz invázióra készülve, elaknásították a szokásos tengeri utakat. Mondván, hogy vesszen, aminek vesznie kell.

Erre jön Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és egy luxemburgi sajtótájékoztatón bejelenti, Oroszország „az élelmiszert fegyverként használja”. Blokkolja az ukrán gabonaexportot.

Figyelemre se méltatja a korábbi orosz kijelentést, miszerint felőlük mehet az ukrán gabonaexport, de az aknákat is az ukrán félnek kell a hajók útjából félreállítani, vagy felszedni.

Mit tesz erre az egyik illetékes brüsszeli főbürokrata? Bejelenti, „levelet küldött az élelmiszerhiány által érintett afrikai országok külügyminisztereinek, amelyben elmagyarázta a szankciók működését, és azt hogy azok kiket érintenek”.

Az éhezők köszönik, de a bizonyára magvas üzenetből nem lehet kenyeret sütni.

Borrell ne tudná, hogy a szankcióknak legalább egy részét, azt, ami akadályozza a gabonaexport jogi formák szerinti lebonyolítását – fel kellene oldani?

Dehogynem! Akkor meg miért nem történik mégsem semmi?

Mondtuk. Mert Brüsszelben nagyrészt idióták vannak hatalmon.

Mégis kell lenni valami kiútnak. Ez lehet a magyar külügyminiszter felajánlása, hogy az ország megnyitja az utat a gabonaexport egy részének.

Az is megtörténhet, hogy Brüsszelben a veszélyes pillanatok valamelyikében egyszerűen megvilágosodnak. Talán.

                                                         (Június 21.)

A reális érvelés ereje

Miközben mégis várjuk, milyen lesz az új budapesti amerikai nagykövet, mind a magyar tisztségviselők, mind a vezető média a reális nézőponthoz közelít.

Nevezetesen, a kutya ugat, a karaván halad. No, nem egészen, hiszen egyetlen nemzetben gondolkodó magyarnak sem mindegy, hogy ebben a gondterhes időkben miként vélekedik rólunk a világ egyik, ha nem éppen a legnagyobb hatalma.

Tény azonban, hogy amit a magyar kormány az elmúlt évtizedben tett, s a kormányfő mondott, immár nem lehet visszacsinálni. Nem is kell! Ugyanakkor tudjuk: az elmúlt időszak megítéléséhez minden érdekeltnek s érdeklődőnek joga van.

Mi az, ami természetes nyugalommal töltheti el a magyarokat?

Tudjuk, 2015 óta a nagy európai, de a súlyos nemzetközi politikai dilemmák megítélésében leginkább igazunk lett. Mi több, mindez mára tényszerűen be is bizonyosodott.

Kezdve a migránsok beözönlésétől, mondjuk ki, az orosz-ukrán konfliktussal összefüggésben a béke elkerülhetetlenségére valamint az abból való kimaradás politikai modelljére vonatkozó határozott magyar kiállásig. Vagy éppen az embargóhoz való viszonyulásig.

A kicsi Magyarország meglepő találékonysággal, okos érveléssel, csupán mert igazsága akkora, mint a hegy, amelyet nem lehet átlépni, legfeljebb a megkerülésével kísérletezhet, aki erre elszánja magát, feltalálja magát a nemzetközi politika porondján. S ami legfontosabb, sikeres.

Jól látszik ez abból is, hogy az Amerikában zajló félidei választásokat megelőző küzdelmek közepette a konzervatív ellenzék köreiben érdeklődést kelt a magyar politikai modellt jellemző néhány alapvető tétel. Például, hogy a magyar érdek az első, s az Európai Egyesült Államok ötlete meddő próbálkozás.

Az érvek ereje is lehet erős, néha még az anyagi támogatással való sáfárkodásnál is.

Nem mellékes, a kompromisszumra hajló békevágy egyre nagyobb teret foglal a szolidaritással takarózó intervenciós politikával szemben. Mígnem meg is haladja azt.

Budapestre pedig érdeklődéssel várjuk az új amerikai nagykövet megérkezését.

                                                         (Június 29.)         

Készülődések

Két fontos mozgolódásra lehet figyelmes az, aki Ukrajnával és a Nyugat-Balkánnal foglalkozik.

Közeleg az ukrajnai konfliktus vége. Méghozzá a még az ősz előtt elfoglalt ukrán területek orosz bekebelezésével. Győzni látszik a Kissinger-formula. Annak elismerése, hogy sem az oroszok, sem az ukránok nem mennek el innen. Érvényesül azonban az orosz nemzeti és nagyhatalmi érdek. Egy időre bizonyosan.

Igaz, az amerikai befolyás alatti oldalon nagy a fogadkozás, hogy harcolni fognak most már nem csak az utolsó ukránig, de az EU önállóságának csaknem teljes feladásáig. Az angolszász törekvések még nagyobb dicsőségére. Akinek eddig nem volt világos, mi értelme volt a Brexitnek, a homlokára csaphat: az angolszász érdekek valóban nagy súllyal esnek latba.

Egyelőre többségi vélemény, hogy az orosz-ukrán konfliktus hosszabb ideig is elhúzódhat, ennek azonban ellentmondhat a maradék Nyugatra mindinkább ránehezedő energia- és minden más válság. Nem utolsó sorban az erősödő migránsözön. A veszélyt jól illusztrálja a migránsok között nyíltan hangoztatott vélemény, miszerint tudatában vannak, hogy amit tesznek, az törvényellenes behatolás, de elszántak, s ma már a tömegességükre is számíthatnak. 

A másik mozgolódás – hol másutt – a szerb-koszovói ellentét legújabb fellángolásával magyarázható.

A szerb köztársasági elnök tegnap közülte, a koszovói albánok angol-német támogatással őszre általános támadást terveznek az észak-koszovói szerb többségű területek ellen. Ami azt jelenti, hogy szó sem lehet a Szerbia által eredménytelenül követelt, Brüsszelben elfogadott egyezmény végrehajtásáról. A szerb községek közösségének megalakulásáról.

A koszovói albánok eltökéltnek látszanak, de tudjuk, „nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik”. Szembekerülve a realitással, az albánok is alább adhatnak a követeléseikből. Persze, ez attól is függ, meddig terjed a külföldi támogatók hajlandósága.

Nem mellékes az sem, hogy Oroszország mai hódításait a többi között azzal is igazolni szándékozik, hogy a nemzetközi közösség a koszovói albánoknak is elnézte a Koszovó Köztársaság kikiáltását. Ami érthető, hiszen, ha az USA és a nyugati nagyhatalmak elfogadták a koszovói albánok egyoldalú szeparatista döntését, már pedig elfogadták, akkor most nem támogathatják a forrófejű ukrán vezetők törekvéseit, hogy visszaszerezzék mindazt, amit ebben a konfliktusban az oroszok tőlük a már előkészületben levő népszavazások nyomán meg kívánnak tartani.

Ahogy Vucic szerb elnök mondta, valószínűleg forró ősz következik. Mert a készülődés mindkét oldalon jól kivehető. Reméljük, végül valakinek mégis engednie kell. Akár többüknek is.

                                                         (Július 1.)

Teszik a dolgukat

Szijjártó Péter, világjáró külügyminiszterünk teszi a dolgát. Meenakashi Lekhi kereskedelmi államminiszterrel Delhiben közösen megnyitotta az indiai-magyar üzleti fórumot.

A tanácskozás – gazdasági megfontolás alapján – még egy láncszeme lehet a magyar keleti nyitás sikeres stratégiájának.

Mert az eddigi eredmények magukért beszélnek. India és Magyarország között a kereskedelmi forgalom rekordokat dönt: tavaly 26 százalékos növekedés után már egymilliárd dollárt ért el.

Más.

Orbán Viktor a konzervatívok egyik, immár elismert vezetője Párizsban Marine Le Pennel találkozott. Egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az európai embereket.

Okkal feltételezhetjük, hogy a magyar miniszterelnök addig üti a vasat, amíg meleg. Eszerint, tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével megvitathatták a konzervatívok lehetséges együttműködésének lehetséges formáit, s ezzel összefüggésben az egyes konkrét kezdeményezéseket is.

Maga a tárgyalás bizonyítja, a minapi magyar budapesti javaslatok máris mozgást eredményeznek a francia, egyben az európai konzervatívok között. Az sem kizárt, hogy serkentőleg hatnak az Atlanti Óceán túlsó partján működő s a félidei választásokra készülő elvbarátok táborában is. A jó magyar vetőmag szemmel láthatóan csíraképes.

A magyar vezetők meg kétharmados támogatottsággal a hátuk mögött, teszik a dolgukat. S ez így rendjén is van.

                                                                  (Május 27.)

Kérdőjel?

Olvasgatom a történelmi VMDK dokumentumait, melyek közül nem egyet magam írtam. Keresem a választ, mi változott meg akkor, a rendszerváltás hajnalán a vajdasági magyar nemzetrész tudatában. Ilyen, a múltban kalandozó gondolatok közben bukkantam rá Ternovácz Áron Trianonról szóló írására. A Magyar Szóban megjelent tárca címe is véleményalkotásra sarkall: „Trianonból sikertörténet?”

Így, kérdőjellel. A fiatal publicista, aki az elmúlt tíz-tizenkét évben maga is megismerhette, sőt átélhette a magyar nemzet rohamos felemelkedésének – ma már látszik – töretlen időszakát, a ránk jellemző történelmi szkepticizmussal emlékezik meg Trianonról, s az azt követő 102 esztendőről. A szövegből azonban kiderül, a kételkedése a konzervatívok minapi budapesti találkozóján tapasztaltak nyomán optimizmusba, legalább is elszántságba fordul.

Bizonyára bennem van a hiba, de én ezt a periódust történelmünk minden ága-bogával leginkább a rendszerváltás időszakától kezdve szoktam szemlélni. Az ok egyszerű. Az elmúlt pár évtized, különösen az utóbbi évek történései engem bizakodással töltenek el. Megvalósulni látom a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi integrációját, nemzeti felemelkedésünk egyre inkább kibomló eredményeit.  Tudni vélem, hogy ehhez a maga módján hozzájárultunk mi is, akik a történelmi VMDK-ban tevékenykedtünk. Az általunk elvégzett munka, a létrehozott politikai szervezet a vajdasági magyarságot a múlt század 90-es éveiben viharos gyorsasággal politikai tényezővé emelte. Az önálló, céltudatos politikánknak (autonómiakövetelés) köszönhetően Szerbiában, Magyarországon, s a háborús körülmények folytán nemzetközi téren is.

A vajdasági magyarság a nemzettudat erősödésének döntően új korszakába lépett be. Egy nagy tehertétellel és legalább akkora reménységgel.

Akkor, 1989-ben a Tőkés László által Temesváron kirobbantott forradalmi megmozdulásokra két-három napos késéssel, némileg más történelmi körülmények között, de a lényeget tekintve megfelelő módon reagáltunk. A VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezésünkben forradalmian új gondolattal rukkoltunk elő. Nemzeti meghurcoltatásunk sanyarú évtizedei után tabudöntögetésbe kezdtünk. Kezdetnek bejelentettük a vajdasági magyarság – akkoriban ezt úgy hívták – vertikális szerveződésének igényét, és követeltük a 44/45-ös magyar áldozatok fájó ügyének kivizsgálását. 

Nagy-Jugoszlávia polgárháborús felbomlásának politikai forrongásai közepette nem azt jeleztük, mit kérünk a hatalomtól, hanem azt, mivel akarunk hozzájárulni a társadalom - melyben élnünk adatott – demokratizálásához.

Kijelentettük, hogy mi vajdasági magyarok a testvériség-egység hamis szocialista illúzióját odahagyva önálló politikai szervezetet akarunk létrehozni. Olyat, amely alkalmas lesz arra, hogy feltárja, kifejezze és képviselje e nemzetrész önazonosságának megőrzésére irányuló érdekeit. Mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén.

Ezt a törekvést fejeztük ki később a személyi elvű magyar önkormányzat illetve a nem területi alapú perszonális autonómia modelljének megalkotásával.

Az önrendelkezés ilyen felfogása, politikai célként történt meghatározása Szerbiában általános felhördülést váltott ki. Részünkről pedig bizonyítva ezzel társadalmi-politikai beágyazottságunkat a megfelelő ellenreakciót is.

A magyar szavazók mintegy 80 százalékának a támogatása nemcsak tekintélyt adott szervezetünknek, de politikai tartást is. A tagság létszámát tekintve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) szinte pillanatok alatt a Kárpát-medence legnagyobb, a nevében is politikai irányultságú szervezetévé vált.

A történelmi VMDK megjelenése, tevékenysége és a politikai életbe való gyors betagozódása egymagában is mutatja a nagy változást, ami a közösségünk tudatában végbement. Ennek alapján fogalmazhattuk meg már 1992-ben, hogy „Talpra álltunk, megmaradunk”.

Hogy ezekről a dolgokról a fiatal vajdasági magyarok – tisztelet a kivételnek – mit sem tudnak, az a minket szélesebb értelemben vett politikai környezet érdektelenségével (néha ellenérdekeltségével) magyarázható. Ebből a szempontból is igazolható a fent említett, a vajdasági fiatal magyar nemzedék egészét érintő kérdőjel.

Ma már láthatjuk, a Fidesz KDNP pártszövetség háromszoros kétharmada nem véletlen. Bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők jó úton járnak, s a közös nemzeti érdekeink eredményes képviselete élvezi a nemzetben gondolkodó magyarok nagy többségének támogatását.

Állapítsuk meg: a Ternovácz Áron írásában megjelenő kérdőjel vélhetően arra utal, hogy a jó úton nyitott szemmel kell járnunk. Megfelelő történelmi távlatból nézve ehhez nagyban hozzájárulna egy alapos, hézagpótló monográfia, amely megalapozhatja a fiatal, nemzetben gondolkodó kutatók további tudományos munkáit.

Anyag a kutatásokhoz, van bőséggel.

                                                                                                                                                                                    (Június 13.)

A nagy öregek

Az utóbbi években megszokhattuk, ha kártékony öregurakról volt szó, leginkább Soros György, az ismert tőzsdecápa neve jut az eszünkbe. Ő civilszervezeteinek hálóján keresztül a globalista érdekeket szolgálja. Ő tudja miért. Mi azt látjuk, hogy tevékenysége leginkább sunyi és káros.

Másrészt, az utóbbi időben a davosi felszólalását követően Henri Kissinger volt amerikai diplomáciai főtárgyaló újabb, ma szinte planetárisnak tűnő ötletéről van szó. A Kína és a Szovjetunió, valamint az USA közötti enyhülés folyamatának egyik, ma már történelmi értékűnek mondott diplomáciai műremek kivitelezőjének – aki nem sokára száz éves lesz – az Ukrajnában folyó, lényegében nagyhatalmi konfliktus rendezésére irányuló javaslatáról van szó.

Ő úgy véli, több szempontból is veszélyes lenne a globalista törekvés teljes elfogadása. Az Orosz Föderáció teljes ellehetetlenítése – ami egyre inkább elfogadott globalista álláspont lett – beláthatatlan következményekkel járna. Azt kellene elérni, hogy a nagyok konfliktusa, akár Ukrajnára kimért területi engedmények árán, nyugvópontra jusson. Ötlete Davosban ugyan nem váltott ki tapsvihart, ennek ellenére a mai „titkos diplomácia” fő napirendi pontjává vált.

Milyenek a kilátások?

Nem rózsásak, de Kissingernek e tartalmilag reális elképzelése talán mégis dominánssá válik. Mert a konfliktus másik kifutása könnyen riasztó tragédiába torkollhat.

Maga a helyzet látszólag egyszerű. Az orosz fél valóban létező nemzeti érdekeit féltve folyamodott a „különleges fegyveres művelethez”. A megoldás jelenleg csak Ukrajna engedményével látszik kivitelezhetőnek.

Mikor? Nem holnap, de talán őszre.

Különben a baj nem kisebb, nagyobb lesz.

                                                                                                                                                                                    (Június 14.)

Érzékenyítés orosz módra

Másképpen szemléltető oktatás. Mire is?

Egyszerűen arra, hogy az „érzékenyítés” eszköze, általában, és konkrétan, az orosz-ukrán, ma már kemény háborúként érzékelhető konfliktus esetében is alkalmazható. Az eredmény reményében, pontosabban reális esélyével.

A kérdés most az, melyek az alkalmazható eszközök, nemkülönben, megfelelőek-e a körülmények, amelyek között lehetséges azokat alkalmazni?

Az oroszok szerint ez az eszköz a gáz, a körülmények pedig a különleges orosz hadművelet állása szerint megfelelőek.

Ők most tíz fontos ponton – konkrét országokkal szemben – a gázszállítások mérséklésével bevethetőnek tartják.

Az első jelek számukra biztatóak. Megy fel a gáz ára, s a zavarodottság biztos jelei mutatkoznak az EU-tagországokban, ahol szembe kell nézni a gázhiánnyal.

Konkretizáljunk: a mai napon legalább 6-7 EU tagország kap kevesebb gázt, mint az államközi szerződés szerint neki járna. Közöttük van Németország, Franciaország (már egyáltalán nem kap - a szerk.), sőt a kisebbek közül Szlovákia is. Minden érintett bevezette az olajembargót is. Sőt, az orosz állampolgárok ellen külön intézkedéseket is hoztak azon az alapon, hogy oroszok.

Putyin elnök a minap egy gazdasági tanácskozáson megállapította, Nyugat azt az ágat kezdte lefűrészelni, amelyen ül. Nekik és még többeknek gázkorlátozásokkal kell számolni, ha előbb nem, hát télen. A szlovák sajtó már kongatja a vészharangokat: „Ha leáll az orosz gázszállítás, télre megfagyhat Szlovákia” – áll az Új Szó tudósítása címében.

Kezdődik a realitáshoz való visszatérés? Ha szerencsénk van, igen.

                                                                                                                                 (Június 20.)

                               Idióták hatalmon

Nem nagyon lehet másként fogalmazni, ha Brüsszeli főbürokraták, a szankciók és más ideológiai jelegű fegyverek alkalmazása kerül szóba. Ezek a vezetők hangoskodnak, hadonásznak, ha a politikai zavarodottság mindent elborító rémével kell szembenézniük. Ilyen újabban a négyszázötven millió afrikait fenyegető gabonaválság. Aminek a lényege az, hogy sem Oroszországból, sem Ukrajnából a szükséges gabonamennyiséget, vagy annak nagy részét, a szokásos módon, hajókon nem tudják az afrikai vevőkhöz elszállítani.

Az ok egyszerű: az ukránok, bizonyára az orosz invázióra készülve, elaknásították a szokásos tengeri utakat. Mondván, hogy vesszen, aminek vesznie kell.

Erre jön Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és egy luxemburgi sajtótájékoztatón bejelenti, Oroszország „az élelmiszert fegyverként használja”. Blokkolja az ukrán gabonaexportot.

Figyelemre se méltatja a korábbi orosz kijelentést, miszerint felőlük mehet az ukrán gabonaexport, de az aknákat is az ukrán félnek kell a hajók útjából félreállítani, vagy felszedni.

Mit tesz erre az egyik illetékes brüsszeli főbürokrata? Bejelenti, „levelet küldött az élelmiszerhiány által érintett afrikai országok külügyminisztereinek, amelyben elmagyarázta a szankciók működését, és azt hogy azok kiket érintenek”.

Az éhezők köszönik, de a bizonyára magvas üzenetből nem lehet kenyeret sütni.

Borrell ne tudná, hogy a szankcióknak legalább egy részét, azt, ami akadályozza a gabonaexport jogi formák szerinti lebonyolítását – fel kellene oldani?

Dehogynem! Akkor meg miért nem történik mégsem semmi?

Mondtuk. Mert Brüsszelben nagyrészt idióták vannak hatalmon.

Mégis kell lenni valami kiútnak. Ez lehet a magyar külügyminiszter felajánlása, hogy az ország megnyitja az utat a gabonaexport egy részének.

Az is megtörténhet, hogy Brüsszelben a veszélyes pillanatok valamelyikében egyszerűen megvilágosodnak. Talán.

                                                         (június 21.)

Átrendeződés

A kényszerű egészségügyi szünet után nem panaszkodhatom: esemény van bőven, van miről írnom.

A nagyobb háborúkat leginkább átrendeződés követi. Társadalmi, gazdasági, és ami a legnagyobb változásokat hozhatja, a nemzetek vonatkozásban is.

Ukrajnában nem lesz örökös háború. Nyomában, vagy vele párhuzamosan változások, szélesebb értelemben bizonyos átrendeződés várható. Európai szinten is.

Kezdjük azzal, hogy az Egyesült Királyság Európai Unióból való távozása után megváltozott, történetileg tarthatatlannak bizonyult az euro-atlanti viszony maga. Mert az EU létrejöttével megszakadt az Amerikai Egyesült Államok és a Nagy Britannia közötti korábbi különleges kapcsolat. Ez megváltozik, láthatóan újra erősödik.

Számunkra, akik ezt átéljük, sokkal fontosabb az a már folyamatban levő változás, ami Nyugat-Európa és Közép-Európa között zajlik. Az EU vezetése a brexit után érezhetően megzavarodott. Valamiféle identitás-válság alakult ki: a többnyire elaggott vezetőknek nagyon hiányzott a britek jelenléte. S a tekintélyük?

Fontos lenne a brit támogatás a volt gyarmattartók, az EU alapítói és a magára talált közép-európai országok közötti érdekérvényesítési küzdelemben. Ezek a politikai csörték ugyanis egyre gyakrabban vezetnek a szuverenitások közötti veszélyes súrlódáshoz. A szovjet kötelékből kiszabadult közép-európai államok nehezen viselik az újabb birodalmi törekvéseket.

A huzakodásban az Orbán-kormány szerepét nehéz lenne túlbecsülni. Az igencsak felpaprikázott nemzetközi helyzetben, amikor a Fidesz – KDNP pártszövetség eddig nem látott nagy választási győzelmet aratott, s a brüsszeli bürokraták egy jogállamiság-vizsgálati eljárást igyekeznek a régi-új magyar kormány nyakába varrni, nos, akkor megérkezik a vatikáni meghívás: a pápa magánkihallgatáson fogadja a magyar miniszterelnököt.

A megnyugvást, ki gondolná, a Vatikán hozza meg. Derült égből  villámként hat a hír Orbán Viktor és a pápa találkozójáról. Mert történelmi találkozó lesz ez, ha annak bizonyul, aminek most látszik: a katolikus egyházfő a helyzet magaslatán, nagy tekintélyével a magyar miniszterelnök mellé áll. Megfelelő külsőségek között támogatja a magyar kormány békéért folytatott szinte magányos küzdelmét.

Mit lehet erre mondani? Soha jobbkor. Sok sikert a jövő évi folytatáshoz.

Ez aztán az átrendeződés!                               (Április 22.)

Szerbia és az „európai értékek”

Ha valaki az hiszi, hogy az Európai Parlament (EP) nem figyel, mondjuk a „nyugat-Balkánra is”, nos, az tévedésben van. Ott ugyanis előkészületben van egy határozat – egy a sok közül –, melyben Európa bölcsei felteszik a kérdést, akar-e Szerbia EU tag lenni, s ha igen, hajlandó-e elfogadni az „európai értékeket”? Például, csatlakozik-e az EU által Oroszország ellen bevezetett szankciókhoz? Kérdések pedig lesznek még, de várjuk meg az amúgy sem kötőerejű határozat szövegét.

Michael Miller, az Európai Bizottság (EB) illetékese nem kicsit a rúd elé szaladva a minap az EP külügyi Bizottsága előtt kijelentette, hogy Belgrádnak az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatos álláspontja hatással lehet az ország EU-csatlakozási erőfeszítéseire. Nocsak. Mi ez, ha nem nyomásgyakorlás, melynek célja Belgrád „betörése”. Így látja ezt az Aleksandar Vucic szerbiai támogatóinak egy része is.

Tudvalevő, hogy Szerbia EU-ba való felvételét több körülmény is nehezíti. Elsősorban talán az EU legbefolyásosabb tagjainak a bővítésekkel kapcsolatos „fáradsága”. Ezen belül a tény, hogy Szerbia nem kívánja elfogadni Koszovó függetlenségét.

Különösen időszerűvé teszi a csatlakozást gátló okokról szóló, többnyire óvatoskodó vitát Vucic egyik legközelebbi munkatársának idevágó megnyilatkozása. Aleksandar Vulin, Szerbia belügyminisztere a belgrádi Politika c. napilapban világosan fogalmaz: talán most jött el az ideje annak, hogy katonai semlegességünket kiegészítsük a politikai semlegességgel is. 

Vucic, Szerbia elnöke ezt így még nem mondta ki, de már jelezte, hogy a témával kapcsolatban eddig nem tapasztalt nyomásnak van kitéve. S van egy felmérés is, mely szerint a szerbiai lakosság többsége Koszovó miatt ma már nem törekszik annyira magára a tagságra.

Mindenesetre, a szerb elnök szerdán kimondta: Szerbia az Oroszország elleni szankciók bevezetésével nem kívánja veszélyeztetni nemzeti érdekeit. Ami világos beszéd.  Ez lenne az utolsó szó?

Búcsújárás Volodimir Zelenskinél

Egymás kezébe adják a kilincset Kijevben az EU nagyjai és a legfelsőbb amerikai vezetők is. Az ukrán elnök fogadja őket, de egyre türelmetlenebb, sőt követelőző hangnemben. Az amerikai hadügyminiszter látogatása előtt Zelenski még üzent is neki, mondván, ne jöjjön üres kézzel.

Mi az oka ennek a szokatlan külpolitikai módinak, amely eddig nemigen volt alkalmazásban?

Vállalva a felelet kockázatát, valószínűleg a rövidebbet húzó szövetségesnek, vagy inkább politikai megbízottnak az Ukrajna lerombolásával járó orosz „különleges művelet” miatt érzett felelőssége lehet a közvetlen ok.

A másik oldalon az a tény késztethet óvatosságra, hogy az atomháború árnyékában egyik fontos vezető sem vállalja könnyen az ukrán követelés teljesítését. Mert a közvetlen fegyverszállítás egy országba, ahol az oroszok hadi célokkal tevékenykednek, olyan összeütközésekhez vezethet, ahonnan az atomhatalmak közötti konfliktusig már csak néhány lépés a távolság.

Jó példa erre a tradicionálisan semleges Svájc esete.

Berlin a svájci vétó miatt nem exportálhat páncélosokat Ukrajnába. Németország nem tudja leszállítani a Marder lánctalpas páncélozott szállítójárműveket Ukrajnának, mert a hozzájuk való lőszer Svájcban készül. Svájc pedig nem szállítja a lőszert. Nem hajlandó újat húzni az Orosz Föderációval. És pont.                                                    (Április 25.)

Lövik az oroszokat

Isteni beavatkozásnak nevezte a három oroszországi régióban lerombolt fegyverraktárakat az ukrán elnök tanácsadója.

– A belgorodi és voronyezsi gyilkosok raktárainak elpusztítása teljesen természetes folyamat. A karma kegyetlen dolog” – tette hozzá a tisztségviselő.

Szó, ami szó, a történtek profán magyarázata jóval kézzelfoghatóbb.

Eszerint az ukrán erők megtámadták az Orosz Föderációt. Az effajta ellentámadás – a háború elhúzódása miatt – várható is volt. Maga a tény legalább három gyors értékelést teszi lehetővé. 

Az ukrán fél voltaképpen a konfliktus kiszélesítéséről döntött. Másodszor, valószínű, hogy a döntést megfelelő konzultáció előzte meg. Harmadszor, a történtek semmiképp nem jelentenek a béke irányába tett lépést.  Szüksége van erre Ukrajnának? Az európai érintetteknek?  S a világnak?

A törekvés, hogy „meggyengítsük Oroszországot”, játék a tűzzel. A harmadik világháborúval? Ne már!

                                                           (Április 28.)

A vétó

Ma már jól látható: a vétó kérdése jó ideig téma marad az EU tagállamai között. A vétó, amely az alapító atyák részéről azért került be az alapítói okiratok maradandónak szánt értékei közé, hogy biztosítsa a tagállami egyenlőséget. A legfontosabb közösségi döntéseket ugyanis csak akkor lehetett elfogadni, ha ez irányú szándékát minden tagállam szavazatával támogatja. Ellenkező esetben – ha ez saját nemzeti érdekeinek vélt vagy valós sérelmeivel járna –, minden tagállam jogosult vétót emelni. Ekkor a döntés nem születhet meg.

Jó példa erre, hogy Magyarország az orosz olajbehozatalra vonatkozó szankciók esetében vétót jelentett be. Méghozzá megalapozva és határozottan.

Tudott dolog, hogy az Európai Bizottság (EB) az Európai Unió (EU) döntés-előkészítő, végrehajtó, döntéshozó, ellenőrző és képviseleti szerve. Őrködik, vagy őrködnie kellene az alapító okiratok épsége és nem mellékesen a tekintélye felett.

Ehelyett, úgy hírlik, a magyar miniszterelnök meghívására, pillanatok alatt Budapesten termett, hogy a Karmelita kolostorban munkavacsorán vegyen részt. Pontosabban, hogy a magyar fél részletes felvilágosítást adjon a belengetett szankció káros hatásairól. Egyben arról is, hogy a vétó szándéka az Orbán-kormány részéről nemcsak megalapozott, de a gyakorlatilag visszavonhatatlan is.

Ekörül áll most a bál. Európa egészében.

Ennek legalább három oka van. Magyarország valamiféle ködös szolidaritás oltárán nem hajlandó leépíteni gazdaságát. Nem hajlandó akceptálni az eszement zöld követeléseket sem.

Harmadszor, miután ezt Macron francia elnök a minap ezt európai szinten prezentálta, az Unió jövőjét közvetlenül fenyegető dilemma, a vétó is többségi döntéshozatal, immár megkerülhetetlenné vált.

Most derült ki, amit kimondatlanul eddig is mindenki tudott. Nevezetesen, a korábban gyarmatbirodalmakkal rendelkező gazdag magországok együttesen, de külön-külön is veszélyben érzik dominanciájukat, azaz alapvető nemzeti érdeküket, hogy akaratuk végrehajtásába ne „kontárkodhassanak” bele a jöttmentek, az újonnan csatlakozott tagországok.

Hogy lehet ezt az nemigen szimpatikus törekvést leplezni, eladhatóvá becsomagolni? Nem lehet, de ez nem ok arra, hogy a magországok hatalmi elitje ezt meg ne kísérelje. A szolidaritás, az oroszellenesség abnormális méretre emelése, vagy éppen a most berobbant Európai Egyesült Államok hagymázas politikai konstrukciójának erőltetése, mind-mind az ellenállás letörését szolgálják.

Csakhogy a politikai szemfényvesztés e mutatós trükkjei itt nem segítenek. A vétó, a konszenzusos döntéshozatal az ukrán-orosz konfliktus kirobbanását következtében egyre inkább nélkülözhetetlen eszközzé válik a nemzeti értékek, a tagállami szuverenitás megőrzését akadályozó körülmények letörésében.

Ami viszont, mármint az ellentétek kemény felmutatása, nem segíti Európa küzdelmét a „világok harcában”, gazdasági versengésük mérséklésében.

Ez a küzdelem egészen addig tart, amíg a volt gyarmattartók exkluzív klubjának tagjai, akár történelmi törvényszerűségként fel nem ismerik, hogy tagállamok gyakorlatban is érvényesülő egyenlőségének nincs racionális alternatívája.

Annál is inkább, mivel a nemrégiben készített Eurobarométer felmérés szerint az európaiak 92%-a szeretné, ha az uniós intézmények jobban figyelembe vennék a polgárok véleményét az Európa jövőjével kapcsolatos döntések során. Persze nem úgy, hogy a konszenzus helyett a döntés jogát bármelyik uniós intézmény a maga hasznára sajátítsa ki.

E parancsoló szükséglet felismeréséig marad a küzdelem maga.