Ágoston András írásait a „Kisebbségi Fórum Temerin” híroldalán juttatja el rendszeresen.
Teszik a dolgukat
Szijjártó Péter, világjáró külügyminiszterünk teszi a dolgát. Meenakashi Lekhi kereskedelmi államminiszterrel Delhiben közösen megnyitotta az indiai-magyar üzleti fórumot.
A tanácskozás – gazdasági megfontolás alapján – még egy láncszeme lehet a magyar keleti nyitás sikeres stratégiájának.
Mert az eddigi eredmények magukért beszélnek. India és Magyarország között a kereskedelmi forgalom rekordokat dönt: tavaly 26 százalékos növekedés után már egymilliárd dollárt ért el.
Más.
Orbán Viktor a konzervatívok egyik, immár elismert vezetője Párizsban Marine Le Pennel találkozott. Egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az európai embereket.
Okkal feltételezhetjük, hogy a magyar miniszterelnök addig üti a vasat, amíg meleg. Eszerint, tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével megvitathatták a konzervatívok lehetséges együttműködésének lehetséges formáit, s ezzel összefüggésben az egyes konkrét kezdeményezéseket is.
Maga a tárgyalás bizonyítja, a minapi magyar budapesti javaslatok máris mozgást eredményeznek a francia, egyben az európai konzervatívok között. Az sem kizárt, hogy serkentőleg hatnak az Atlanti Óceán túlsó partján működő s a félidei választásokra készülő elvbarátok táborában is. A jó magyar vetőmag szemmel láthatóan csíraképes.
A magyar vezetők meg kétharmados támogatottsággal a hátuk mögött, teszik a dolgukat. S ez így rendjén is van.
(Május 27.)
Kérdőjel?
Olvasgatom a történelmi VMDK dokumentumait, melyek közül nem egyet magam írtam. Keresem a választ, mi változott meg akkor, a rendszerváltás hajnalán a vajdasági magyar nemzetrész tudatában. Ilyen, a múltban kalandozó gondolatok közben bukkantam rá Ternovácz Áron Trianonról szóló írására. A Magyar Szóban megjelent tárca címe is véleményalkotásra sarkall: „Trianonból sikertörténet?”
Így, kérdőjellel. A fiatal publicista, aki az elmúlt tíz-tizenkét évben maga is megismerhette, sőt átélhette a magyar nemzet rohamos felemelkedésének – ma már látszik – töretlen időszakát, a ránk jellemző történelmi szkepticizmussal emlékezik meg Trianonról, s az azt követő 102 esztendőről. A szövegből azonban kiderül, a kételkedése a konzervatívok minapi budapesti találkozóján tapasztaltak nyomán optimizmusba, legalább is elszántságba fordul.
Bizonyára bennem van a hiba, de én ezt a periódust történelmünk minden ága-bogával leginkább a rendszerváltás időszakától kezdve szoktam szemlélni. Az ok egyszerű. Az elmúlt pár évtized, különösen az utóbbi évek történései engem bizakodással töltenek el. Megvalósulni látom a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi integrációját, nemzeti felemelkedésünk egyre inkább kibomló eredményeit. Tudni vélem, hogy ehhez a maga módján hozzájárultunk mi is, akik a történelmi VMDK-ban tevékenykedtünk. Az általunk elvégzett munka, a létrehozott politikai szervezet a vajdasági magyarságot a múlt század 90-es éveiben viharos gyorsasággal politikai tényezővé emelte. Az önálló, céltudatos politikánknak (autonómiakövetelés) köszönhetően Szerbiában, Magyarországon, s a háborús körülmények folytán nemzetközi téren is.
A vajdasági magyarság a nemzettudat erősödésének döntően új korszakába lépett be. Egy nagy tehertétellel és legalább akkora reménységgel.
Akkor, 1989-ben a Tőkés László által Temesváron kirobbantott forradalmi megmozdulásokra két-három napos késéssel, némileg más történelmi körülmények között, de a lényeget tekintve megfelelő módon reagáltunk. A VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezésünkben forradalmian új gondolattal rukkoltunk elő. Nemzeti meghurcoltatásunk sanyarú évtizedei után tabudöntögetésbe kezdtünk. Kezdetnek bejelentettük a vajdasági magyarság – akkoriban ezt úgy hívták – vertikális szerveződésének igényét, és követeltük a 44/45-ös magyar áldozatok fájó ügyének kivizsgálását.
Nagy-Jugoszlávia polgárháborús felbomlásának politikai forrongásai közepette nem azt jeleztük, mit kérünk a hatalomtól, hanem azt, mivel akarunk hozzájárulni a társadalom - melyben élnünk adatott – demokratizálásához.
Kijelentettük, hogy mi vajdasági magyarok a testvériség-egység hamis szocialista illúzióját odahagyva önálló politikai szervezetet akarunk létrehozni. Olyat, amely alkalmas lesz arra, hogy feltárja, kifejezze és képviselje e nemzetrész önazonosságának megőrzésére irányuló érdekeit. Mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén.
Ezt a törekvést fejeztük ki később a személyi elvű magyar önkormányzat illetve a nem területi alapú perszonális autonómia modelljének megalkotásával.
Az önrendelkezés ilyen felfogása, politikai célként történt meghatározása Szerbiában általános felhördülést váltott ki. Részünkről pedig bizonyítva ezzel társadalmi-politikai beágyazottságunkat a megfelelő ellenreakciót is.
A magyar szavazók mintegy 80 százalékának a támogatása nemcsak tekintélyt adott szervezetünknek, de politikai tartást is. A tagság létszámát tekintve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) szinte pillanatok alatt a Kárpát-medence legnagyobb, a nevében is politikai irányultságú szervezetévé vált.
A történelmi VMDK megjelenése, tevékenysége és a politikai életbe való gyors betagozódása egymagában is mutatja a nagy változást, ami a közösségünk tudatában végbement. Ennek alapján fogalmazhattuk meg már 1992-ben, hogy „Talpra álltunk, megmaradunk”.
Hogy ezekről a dolgokról a fiatal vajdasági magyarok – tisztelet a kivételnek – mit sem tudnak, az a minket szélesebb értelemben vett politikai környezet érdektelenségével (néha ellenérdekeltségével) magyarázható. Ebből a szempontból is igazolható a fent említett, a vajdasági fiatal magyar nemzedék egészét érintő kérdőjel.
Ma már láthatjuk, a Fidesz KDNP pártszövetség háromszoros kétharmada nem véletlen. Bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők jó úton járnak, s a közös nemzeti érdekeink eredményes képviselete élvezi a nemzetben gondolkodó magyarok nagy többségének támogatását.
Állapítsuk meg: a Ternovácz Áron írásában megjelenő kérdőjel vélhetően arra utal, hogy a jó úton nyitott szemmel kell járnunk. Megfelelő történelmi távlatból nézve ehhez nagyban hozzájárulna egy alapos, hézagpótló monográfia, amely megalapozhatja a fiatal, nemzetben gondolkodó kutatók további tudományos munkáit.
Anyag a kutatásokhoz, van bőséggel.
(Június 13.)
A nagy öregek
Az utóbbi években megszokhattuk, ha kártékony öregurakról volt szó, leginkább Soros György, az ismert tőzsdecápa neve jut az eszünkbe. Ő civilszervezeteinek hálóján keresztül a globalista érdekeket szolgálja. Ő tudja miért. Mi azt látjuk, hogy tevékenysége leginkább sunyi és káros.
Másrészt, az utóbbi időben a davosi felszólalását követően Henri Kissinger volt amerikai diplomáciai főtárgyaló újabb, ma szinte planetárisnak tűnő ötletéről van szó. A Kína és a Szovjetunió, valamint az USA közötti enyhülés folyamatának egyik, ma már történelmi értékűnek mondott diplomáciai műremek kivitelezőjének – aki nem sokára száz éves lesz – az Ukrajnában folyó, lényegében nagyhatalmi konfliktus rendezésére irányuló javaslatáról van szó.
Ő úgy véli, több szempontból is veszélyes lenne a globalista törekvés teljes elfogadása. Az Orosz Föderáció teljes ellehetetlenítése – ami egyre inkább elfogadott globalista álláspont lett – beláthatatlan következményekkel járna. Azt kellene elérni, hogy a nagyok konfliktusa, akár Ukrajnára kimért területi engedmények árán, nyugvópontra jusson. Ötlete Davosban ugyan nem váltott ki tapsvihart, ennek ellenére a mai „titkos diplomácia” fő napirendi pontjává vált.
Milyenek a kilátások?
Nem rózsásak, de Kissingernek e tartalmilag reális elképzelése talán mégis dominánssá válik. Mert a konfliktus másik kifutása könnyen riasztó tragédiába torkollhat.
Maga a helyzet látszólag egyszerű. Az orosz fél valóban létező nemzeti érdekeit féltve folyamodott a „különleges fegyveres művelethez”. A megoldás jelenleg csak Ukrajna engedményével látszik kivitelezhetőnek.
Mikor? Nem holnap, de talán őszre.
Különben a baj nem kisebb, nagyobb lesz.
(Június 14.)
Érzékenyítés orosz módra
Másképpen szemléltető oktatás. Mire is?
Egyszerűen arra, hogy az „érzékenyítés” eszköze, általában, és konkrétan, az orosz-ukrán, ma már kemény háborúként érzékelhető konfliktus esetében is alkalmazható. Az eredmény reményében, pontosabban reális esélyével.
A kérdés most az, melyek az alkalmazható eszközök, nemkülönben, megfelelőek-e a körülmények, amelyek között lehetséges azokat alkalmazni?
Az oroszok szerint ez az eszköz a gáz, a körülmények pedig a különleges orosz hadművelet állása szerint megfelelőek.
Ők most tíz fontos ponton – konkrét országokkal szemben – a gázszállítások mérséklésével bevethetőnek tartják.
Az első jelek számukra biztatóak. Megy fel a gáz ára, s a zavarodottság biztos jelei mutatkoznak az EU-tagországokban, ahol szembe kell nézni a gázhiánnyal.
Konkretizáljunk: a mai napon legalább 6-7 EU tagország kap kevesebb gázt, mint az államközi szerződés szerint neki járna. Közöttük van Németország, Franciaország (már egyáltalán nem kap - a szerk.), sőt a kisebbek közül Szlovákia is. Minden érintett bevezette az olajembargót is. Sőt, az orosz állampolgárok ellen külön intézkedéseket is hoztak azon az alapon, hogy oroszok.
Putyin elnök a minap egy gazdasági tanácskozáson megállapította, Nyugat azt az ágat kezdte lefűrészelni, amelyen ül. Nekik és még többeknek gázkorlátozásokkal kell számolni, ha előbb nem, hát télen. A szlovák sajtó már kongatja a vészharangokat: „Ha leáll az orosz gázszállítás, télre megfagyhat Szlovákia” – áll az Új Szó tudósítása címében.
Kezdődik a realitáshoz való visszatérés? Ha szerencsénk van, igen.
(Június 20.)
Idióták hatalmon
Nem nagyon lehet másként fogalmazni, ha Brüsszeli főbürokraták, a szankciók és más ideológiai jelegű fegyverek alkalmazása kerül szóba. Ezek a vezetők hangoskodnak, hadonásznak, ha a politikai zavarodottság mindent elborító rémével kell szembenézniük. Ilyen újabban a négyszázötven millió afrikait fenyegető gabonaválság. Aminek a lényege az, hogy sem Oroszországból, sem Ukrajnából a szükséges gabonamennyiséget, vagy annak nagy részét, a szokásos módon, hajókon nem tudják az afrikai vevőkhöz elszállítani.
Az ok egyszerű: az ukránok, bizonyára az orosz invázióra készülve, elaknásították a szokásos tengeri utakat. Mondván, hogy vesszen, aminek vesznie kell.
Erre jön Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és egy luxemburgi sajtótájékoztatón bejelenti, Oroszország „az élelmiszert fegyverként használja”. Blokkolja az ukrán gabonaexportot.
Figyelemre se méltatja a korábbi orosz kijelentést, miszerint felőlük mehet az ukrán gabonaexport, de az aknákat is az ukrán félnek kell a hajók útjából félreállítani, vagy felszedni.
Mit tesz erre az egyik illetékes brüsszeli főbürokrata? Bejelenti, „levelet küldött az élelmiszerhiány által érintett afrikai országok külügyminisztereinek, amelyben elmagyarázta a szankciók működését, és azt hogy azok kiket érintenek”.
Az éhezők köszönik, de a bizonyára magvas üzenetből nem lehet kenyeret sütni.
Borrell ne tudná, hogy a szankcióknak legalább egy részét, azt, ami akadályozza a gabonaexport jogi formák szerinti lebonyolítását – fel kellene oldani?
Dehogynem! Akkor meg miért nem történik mégsem semmi?
Mondtuk. Mert Brüsszelben nagyrészt idióták vannak hatalmon.
Mégis kell lenni valami kiútnak. Ez lehet a magyar külügyminiszter felajánlása, hogy az ország megnyitja az utat a gabonaexport egy részének.
Az is megtörténhet, hogy Brüsszelben a veszélyes pillanatok valamelyikében egyszerűen megvilágosodnak. Talán.
(június 21.)