Ágoston András jegyzetei - február-március
Van neki
A kérdés az, miért csak hangol az ukrán vezetőség, amikor számára és nem a magyarok számára következnek nehéz napok, hetek esetleg két-három hónap.
Nem kétséges, a még mindig veszélyes ukrán katonai gépezet megtehetne valami helyrehozhatatlant, ami könnyen értelmetlenné tenné a jelenlegi, a veszett fejsze nyele körüli kapkodását. Esetleg mert az végleg időszerűtlenné válik, kikerül a használatból.
Eljött az ideje az új világrend ütemes kialakulásának. Talán az is sikerülhet az Ursula-Zelenszkij tandemnek, hogy Ukrajnát beszuszakolja az Európai Unióba. A pünkösdi királyság azonban aligha lehet hosszú életű.
Vannak-e felhasználható eszközök a magyarok miniszterelnöke kezében, melyek segíthetik a nemzetünk alapvetően fontos érdekeinek érvényesítésében? Persze, hogy vannak. Ilyen első sorban az újabb erős kétharmad.
Láttuk,mit tett a kormány a nemzetközi politikában a kétoldalúan hasznos kapcsolatok kimunkálásában. Vannak barátaink, akiknek érdeke a sikeres Magyarország Európában. Ahogy nekünk is, nekik szintén vannak eszközeik a magyar kormányfő körüli biztonság megteremtésében.
Hogy szokta mondani a magyar miniszterelnök? A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenekelőtt! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
Úgy legyen.
02.13.
Békésen, határozottan
A délszláv népek történelmi vitája következményeként, a polgárháború kezdetén a frissen alakult szerb parlamentben a nyolc tagú magyar képviselőcsoport vezetőjeként nem kerülhettem el a véleménynyilvánítást az egyik első szerb-magyar vitában. A Milosevic-féle vezetés Budapestet a szerb parlamentben is azzal vádolta, hogy az első szabadon választott többpárti magyar országgyűlés és kormány aktív részvétellel hozzájárult a „kalasnyikov-botrány” előidézéséhez.
A vita lényege, hogy az új horvát államiság kialakulása során része volt a zsenge horvát hatalom orosz kézifegyverekkel történő megerősítésében. A szóban forgó fegyverek, az AK–47 (Avtomat Kalasnyikova) a világ legismertebb, 1947-ben kifejlesztett szovjet gépkarabélya, melyet Mihail Kalasnyikov tervezett, s amelyet szerb oldalról is nagyon jól ismertek. Zágrábba érkezése adott alapot a szerb parlamentben folytatott vitára, amelyben bennünket, vajdasági magyarokat is mintegy bűnrészességgel vádolt.
A vita kiváltotta feszültség növekedett. Egy ponton úgy láttam, a történelmi VMDK elnökeként, s a szerb képviselőház tagjaként, szólnom kell. Olyasmit mondtam, hogy mi vajdasági magyarok nem vagyunk részesei a magyar kormány és az akkori horvát vezetés között létező, a délszláv népek történelmi szembenállásával összefüggő kapcsolatoknak. A magyar kormány csakúgy, mint mi itt a Vajdaságban, felelősséggel teszi a dolgát. Nem a mi dolgunk, hogy ezt minősítsük.
További részletek nélkül, annyit mondhatok, nem esett jól a Seselj-féle párt egyik első vezetőjének a felszólalása, aki a vita hevében azt találta mondani, „te pedig Ágoston ne legyél benne biztos, hogy ma még hazaérsz”.
Végül, hogy ez a régi történet mégis kerek legyen, néhai képviselőtársam javára is, el kell mondanom: ő rövid tépelődés után kijelentette haza is velem autózik. Abban az időben a benzinhiány miatt „váltott lovakkal” jártunk Belgrádba a szerb „szkupstina” üléseire.
Ahogy a fentiekből kitetszik, azt a fenyegetést megúsztam. Ma más, jobb idők járnak. Remélem, tartósan.
03.06.
Emlék 1961-ből
Ebben az évben a szabadkai vegyészeti középiskola második osztályos tanulójaként, vendégmunkás státusban Nyugat-Németországban a Ruhr-vidéken, Hagen városában szünidei gyakorlatként az egyik vaskohó laboratóriumában töltöttem két hónapot.
Valamikor szeptember elején az egyik német tanulóval együtt – a csoportunkban volt Nasser egyiptomi elnök unokaöccse is – már a hazatérésen járt az eszem, amikor az utolsó ott töltött vasárnapra érdekes meghívást kaptam. Német csoporttásam családjánál vendégeskedhettem. A déli televíziós műsorban belgrádi tudósításra lettünk figyelmesek.
A tudósító szavaiból s a látott képekből megérthettem, hogy az el nem kötelezett afroázsiai vezetők első belgrádi konferenciájáról van szó. Mondanom sem kell, akarva-akaratlan a figyelem központjába kerültem. Tizenhét évesen vajmi keveset tudtam a Tito által kezdeményezett mozgalomról. Szerencsére egy bánáti származású nálam jobban értesült sváb menekült sietett készségesen a segítségemre. Ő segített makogó magyarázkodásom közepette.
Később, sokkal később már fiatal újságíróként jöttem rá, jugoszláviai magyarként ott a távolban, bizony egy fontos esemény nemzetközi visszhangjának lehettem vétlen tanúja. Eddig szinte el is felejtettem az életemnek ezt a nemigen dicsőséges epizódját.
Most, hogy feszült figyelemmel kisérem a magyar miniszterelnökünk hősies küzdelmét szuverenitásunk védelmében az emlékeim megerősítik a felismerést, hogy egy egészen más időben, más körülmények között a történelem zakatolását érzékelhetem.
Mozgalmat létrehozni és vezetni ma sem könnyebb, mint annak idején. S a béketörekvéssel járó veszély ma sem kisebb.
Ma még valamit látok: Orbán Viktor tevékeny részese és alakítója a világtörténelmi változásoknak. Vélhetőleg sikeresebb is. Látóhatáron a nemzetállamok Európája.
Isten segítse Orbán Viktort. Nehéz vállalása járjon sikerrel.