Ágoston András blogja

A győztes csapat pedig marad

Van már két éve, hogy ezen a helyen megállapítottuk: a testesedő magyarországi választási kampányban az ellenzék külföldi támogatóinak táborában jól kivehető az angolszászok és Brüsszel keze nyoma. S hogy az előbbiek Soros köpenye alól, az utóbbiak a brüsszeli bürokraták környezetéből kerülnek ki. Így Márki Zay amerikai libling, Gyurcsány viszont az EU zsoldosa.

Márki-Zay titokzatos kampánypénzei kapcsán, most ez a felosztás helyesnek tűnik.

Érdekesek a pénzek útjai is, de magyar szempontból arra a kérdésre kell választ adni, mi lesz a továbbiakban a sorsa a két külföldi érdekelt viaskodásának?

Látnunk kell mindenekelőtt, maga a csendes dulakodás fennmarad. Tekintettel az eddig befektetett anyagiakra, nem valószínű, hogy a két magyarországi fegyverhordozó főszereplő személye megváltozna. (Kivéve, ha egyikük vagy a másikuk, esetleg mindketten a börtönben kötnek ki.) Annál is inkább mert velük szemben megbízóik új alkalmassági vizsgálatot bizonyára nem kezdeményeznek.

Gyurcsány esetében további képzésre valójában nincs is szükség. Márki Zay mundérja elhasználódott ugyan, de még tisztítható. Elsősorban egy komoly szervező brigád belépésével. Stílusa pedig elég szemtelen ahhoz, hogy esetleg a leendő amerikai nagykövettel karöltve, szereplője maradjon a politikának.

Mindettől függetlenül, mindkét bérenc ugyanazon veszéllyel néz szembe. A csökönyös, de felvilágosult magyar szavazók ellenállásával kell majd megküzdeniük. Mert a nemzeti oldal szavazói a jelenleg zajló világválságban is megbizonyosodhatnak róla: a minimum kétharmad elengedhetetlen feltétele a nemzeti érdek érvényesülésének.

A nemzeti érdekeket követő politikára pedig a közeljövőben, s még egy ideig nagyobb szükség lesz, mint valaha.

S tudva levő, hogy a jó, a győztes csapatot nem érdemes, sőt nem is ésszerű lecserélni.

                                                                       (Augusztus 30.)

Nyugati játék Koszovóval

Eltérőek a vélemények arról, miért szálltak rá Vucicra újra a nyugatiak. Most éppen a francia és a német megbízottak portyáznak Koszovón és Szerbiában, hogy az EU-s tárgyalásvezető kíséretében az amerikai és a török vezetők javaslatait kíséreljék meg elfogadtatni a szerb és az albán féllel.

Eszerint Szerbiának nem kell elismernie Koszovó függetlenségét, de többé nem akadályozza a „déli tartomány” a nemzetközi szervezetekbe való felvételét.

A nemzetköziek részéről is látható bizonyos haladás, engedmény. Elmondják legalább az igazság felét. Nem tagadják, szeretnék elérni, hogy egy (akár átmeneti) egyezménnyel közvetve aláássák az ukrajnai háborúval kapcsolatos orosz érvelést.

Csakhogy a nemzetköziek nem számolnak azzal, hogy mind Pristina mind Belgrád okkal gyanakvóak. Mert a másik oldalon a tárgyalók egyszerűen hiteltelenné váltak. Túl sok részükről a be nem váltott ígéret. Az igazság másik felét a portyázó nyugatiak ugyanis, most sem hangoztatják.

Nevezetesen, hogy a Koszovó körül kialakult jogi helyzet precedensként szolgál az oroszoknak. Ha ugyanis a Nyugat Koszovó önállósulását az ott élő albánok önrendelkezési aktusának ismeri el, akkor bizony nem alkalmazhat kettős mércét az eddigi orosz hódítások ügyében sem.

Kilóg tehát a lóláb: a jelenlegi tárgyalásokat a nyugati tárgyalók maguk is ügyeskedésnek fogják fel. Átmeneti megoldásnak, hogy az oroszok ellenében hivatkozhassanak a hirtelen megoldott szerb albán-konfliktusra.

Akciójuk sikere igencsak kétséges.

Sőt, a szerbek esetében Vucic kezébe egy újabb eszköz kerül. Ha ugyanis a javasolt félmegoldást a szerb elnök nem fogadja el, maga a felizzott szerb-albán konfliktus még veszélyesebbé válik. Támogatva egyben a jelenleg hajthatatlan orosz véleményt, miszerint Ukrajnában jogos beavatkozás zajlik.

S ez bizony az oroszoknak az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, elvi kérdésről lévén szó, nem mellékes támogatás.

                                      (Szeptember 11.)

A közös nevező

Ma már jól kivehető, az évek óta lázító ellenzéki, az Európai Unió (EU) szintjén zajló balos és zöld megnyilvánulások ugyanarra a kaptafára készülnek. Közös nevezőjük a Soros-doktrína. A nemzetközi globalizmus által diktált feladatok végrehajtása során a politikai darabontok meg a szókészletükben is hasonlítanak egymásra.

Igen, a Soros-féle anyagilag is támogatott politikai siserehad fellépése, az érintett tagállamok ellenzéki politikusainak szóhasználatban is megmutatkozik. Nincs releváns különbség a magyar és a szerbiai ellenzék között, ahogy az európai elvtársaik politikai érvelésében sem. 

A változás jele lehet, hogy az évek óta zajló változó hatékonyságú akciósorozatuk, mint az Európai Parlament (EP) magyarellenes határozatát megelőző minapi vitában is, mindinkább a kétségbeesett dühödt politikusok vagdalkozásába csap át.

Az ok nemcsak az, hogy az EP egyre inkább amolyan elefánttemetőt mintáz. Többet nyomnak a latban az Európai Bizottság (EB) immár tragikus, elbaltázott döntései, melyek nyomán a keletkező társadalmi zűrzavar már-már általános erőszakhullámokat vet.

A mag-Európában 2015-től kezdve, előbb a migráns-járás, majd a Covid-19 idején, s végül az ukrajnai háborúban az amerikai intenciók nyomán hozott balszerencsés döntések sorozata következtében, súlyos bomlási folyamatoknak lehetünk szemtanúi. Ezek nyomában mindinkább előbukkannak az Európai Unió (EU) belső koherenciáját romboló jelenségek, melyek közül a gender terjedése, a nemzeti összetétel romlása, illetve a kultúrák összeütközése miatt felgyorsuló folyamatok a társadalmakban irreverzibilis változásokhoz vezetnek.

A legnagyobb baj az, hogy a Róma alkonyát jellemző homokba dugott fejek szindrómája járulékosan rombolja a még nem egészen megrontott társadalmi szövetet is.

Kell lennie valamilyen kiútnak! Talán a soron következő olasz választások, a közbeeső két hideg tél, valamint a két amerikai választást követő esetleges konzervatív megújhodás gátat vet a romlásnak.

Reménykedjünk. S időközben, legalább mi magyarok, ahogy eddig is, tartsuk szárazon a puskaport.

(Szeptember 16.)

Bomlasztás

Nem hiszem, hogy a nedves tenyerű Gyurcsány és társai nem tudják, mit cselekszenek. Igenis, a háttérhatalom anyagi támogatásával és konkrét segítségével bomlasztanak. Ez a politikai bomlasztás nemzetünk szempontjából káros. Árulás ez a javából.

Ezen a helyen többször jeleztük, a brüsszeli bürokraták és az amerikai Soros által képviselt globalisták csendben, de határozottan küzdenek az elsőbbségért. Magyarország egyre fontosabb állam, melynek kormánya, a szavazók nagy többségének támogatásával, a nemzeti szuverenitás védelmében, a brüsszelitáknak gyakran keresztbe tesz. Magyarország a parlamenti kétharmaddal a háta mögött, a nagy politikai tőzsdén is egyre jobb eredményekkel mind magasabban jegyzik. Érdemes tehát érte hadba szállni.

Az idei választások előtt is látszott: az amerikai globalisták közvetlen megbízottjaik útján Márki Zay Pétert (MZP) támogatják. Ma már azt is megengedik neki, hogy „vallomásával” tűntessen, így lesz ez a jövőben is.

A brüsszeli bürokraták, egyre inkább behódolva az amerikai befolyásnak, elejétől kezdve a vesztes Gyurcsányra tettek. Ma a feltétel az, hogy a felesége, aki mostantól a „menekült kormány” feje, jóllehet senki meg sem választotta, elhivatottan támogassa megbízóit. Az európai emberek kárára politizáló EU vezetőket.

Most már csak az hiányzik, hogy az amerikai lobbi is nyíltan színre lépjen. Az a párszáz millió, amit MZP már a magyarországi választások után vett kézhez, szintén megbízást jelent. A magyarországi parlamenti választások előtt már korábban létrejött egy ma már nyíltan Soros-párti ellenzéki szervezet. Ez a párttá alakulás küszöbéhez érkezett.

Annak nincs különösebb jelentősége, MZP lesz-e annak az élén, vagy valaki más, hiszen a megmondó ember úgyis egy nagy befolyással rendelkező külföldi ejtőernyős tanácsadó lesz.

Összegzésül: a kemény, az ellenzék mindkét oldalán perdöntőnek ígérkező verseny tovább folytatódik. Hogy a Fidesz-KDNP kormány így kettőződött ellenféllel áll szemben? Na és? – tehetné fel a kérdést a szocialista klasszikus.

Lehet, de annyi a nemzet kormányának kell is. S még így sem biztos a balliberálisok győzelme. Sőt! Tovább folyik tehát a harc a lelkekért. A szavazókért. A további kétharmadért.

(Szeptember 19.)

Várakozás

A fontos politikai történéseket, általában örömteli várakozás kíséri, vagy éppen vészjósló figyelmeztetésként éljük meg azokat.

A kényszerű technikai szünet napjaiban, miközben arra vártam, mikor lesz már újra internetem, a hírfolyamból, amit a televízió és a rádió közvetített felém, három esemény ma is foglalkoztat.

Szeptember végén a Balti-tengerben húzódó gázvezeték felrobbantása, jóllehet még át sem adták, máris elvágta Németországot az olcsó orosz gáztól. Örökre?

Két hétre rá, jött a Krími híd felrobbantása. A felemás siker – vele az ukrán titkos szolgálatok egyik vezetője még dicsekszik is - voltaképpen vészjósló jel. Amelyet nem lehet nem komolyan venni.

S itt van a ránk szakadt dilemma, megkapja-e Brüsszeltől Magyarország a pénzt, ami jár neki? Vagy győz a szabad világot megrázó ideológia, az újra fenyegető hidegháború. Melynek egyik fontos tétje immár, sikerül-e a brüsszeli vezetőknek kiutálni a rebellis magyarokat ­az Európai Unióból. Győzhetnek-e Gyuri bácsi és a pénzhatalom vele egy gyékényen áruló korifeusok?

Az atomháború talán még nem fenyeget, de a romlás virágjaival házaló botcsinálta ideológusok úgy látszik, nem adják fel. Ahogy a hazai ellenzék sem.

A magyarok, a magyar kormány, bebizonyosodni látszik, állják a sarat. A miniszterelnök, de legközelebbi munkatársai is átütő jó csapatot alkotnak. Reménysugár ez nekünk, magyaroknak. Egyre inkább a legszélesebb értelemben vett Nyugatnak is. S ez így van jól.

Kézzelfogható sikerek ezek. Követendő példának sem haszontalanok.

(Október 16.)

Kimutatja a foga fehérét

Eddig azt hihette bárki naiv megfigyelő, hogy az US,A ha Magyarországról van szó, alkalmazza a latin szentenciát, miszerint a sas nem fog legyeket.

Nos, ez nem így van. Ha a kicsi beleköp a levesükbe, akkor a háttérből irányítók megdühödnek. S mert tehetik, hát válaszolnak. S nemigen érvelnek.

Hogy az Egyesült Államok felmondta a kettős adóztatás elkerüléséről szóló megállapodást, mit sem bizonyít jobban, minthogy a nemzetközi jog, az igazság, ha az saját érdeket sért, darázscsípésként éri a világ urait. Vagy azokat, akik ezt magukról így gondolják. 

Esetünkben az ok nem más, minthogy Magyarország ellenáll a globális minimumadó bevezetésének, s az azzal járó adóemelésnek. Ami még nem is lenne vészes, ha a magyar kormánynak az EU-ban nem lenne olyan sok nyílt és főleg titkos követője, szurkolója. De, van.

Mit lehet itt tenni?

Szemmel látható, hogy a bölcs nyugalom most is igencsak jellemző a magyar kormányra. Vélhetően ezzel igazolható a viszonylagos csend, ami a hírre adott gyors válaszlépések elmaradását magyarázhatja. Mert a szükséges ellenlépések a magabiztos magyar állam részéről egyszerűen nem maradhatnak el.

Végtére ott is lesznek választások.

Pánik

Gáz-, olaj-, áramtermelői válság, és ami ehhez még hozzá tartozik, rázza Európát. Azok kongatják a vészharangot, akik egy hónapja még magabiztos nyilatkozatokkal áltatták országaik közvéleményét.

Kezdte, az öreg tőzsdecápa, nem a válság csillapításával, ellenkezőleg a harmadik világháború rémének felidézésével. Most vagy soha – nyilatkozta a harcias Soros György, Henri Kissinger volt amerikai főtárgyalóval szemben, aki a béke megteremtésének szükségszerűségével érvelt. Az ő szembenállásuk oka ma is időszerű.

A kérdés: feltétele-e a békének, hogy Ukrajna területi engedményeket tegyen, vagy sem. Nos, Ukrajna jelenleg az ország területi épségének amerikai segítséggel történő visszaszerzését tűzi ki célul, s az elnök parancsot adott az oroszok által elfoglalt területek visszaszerzésére.

Az orosz válasz erre a teljes körű energiaválság kirobbantása. Az EU vezető politikusai erre a kaotikus helyzetre, a kapkodás különféle változataival igyekeznek jól reagálni. Teszik ezt annak ellenére, hogy a lényeg a legszélesebb közvélemény számára is láthatóvá vált: lehet ugyan az orosz gázt semmibe venni, de egy ideig még bizonyosan nincs mivel kiváltani.

A politikusok érzik, valamit tenni kellene, s riadt igyekezetükben hihetetlen javaslatokkal rukkolnak ki.

Frans Timmermans, az egyik fő bűnös javaslata az, hogy az érintett országok polgárai ne fürödjenek folyton, csak meggondoltan használják a mosógépeket.

Egészen friss Manfred Weber ötlete. Az Európai Néppárt nemrégen megválasztott Soros-barát elnöke ma már a balliberális nótát fújja: a „szerencsés” országok, amelyek gáztartalékokat halmoztak fel, mutassanak szolidaritást, s tulajdonukat osszák azt meg az Unión belüli partnerekkel. Szerinte jó példával Magyarország járhatna elől.

S akkor itt van a legnagyobb ötletgazda Ukrajna elnöke. Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij a konfliktus egyre inkább tragikomikus hőse Don Quijote pózában, széles taglejtésekkel és mindennapos megszólalásaival buzdítja híveit az utolsó leszámolásra.  

Európa urai szélmalomharcot vívnak a valósággal. Miközben arról vizionálnak, hogy télen a stadionok felfűtésével teremtenek majd melegedőket fagyoskodó népüknek, még önmaguknak bevallani: a varázsszó a béke.

Ha kimondják, az egyben politikai karrierjük végét is jelenti. Ha nem, elsodorja őket a népharag. Legkésőbb a soron következő választások.

A fegyverszünet lenne az első lépés

Minden emberi meggondolás arra utal, hogy az orosz-ukrajnai konfliktus, a súlyos háborús pusztítás csakis a békével oldható fel. A kérdés csupán az, mi legyen a megállapodás alapja. Lehet-e béke Ukrajna esetleg súlyos területi engedményei nélkül?

Gyorsan bebizonyosodott, hogy az évek óta húzódó válság voltaképpen az orosz-USA érdekellentétben gyökerezik. A kirobbanó kétoldali nemzeti érdekek körüli vita ennek az alapvető nagyhatalmi ellentétnek csak – nem mellékes – megnyilvánulási formája.

Az oroszok szerint a baj az, hogy az USA túlságosan közel férkőzött a Föderációhoz. Felidézve az atomháború rémét, veszélyezteti a nagy szomszéd biztonságát és egyben a nemzetközi békét is.

Mert eddig sem volt titok, hogy az amerikaiak fokozatosan ellenőrzésük alá vonják Ukrajnát, ami az Orosz Föderáció számára elfogadhatatlan. Az is tudott dolog, hogy mindkét félnek vannak kényszerű és kevésbé szorult helyzetben levő támogatói is.

Februárban ez az ellentét véres háborús konfliktusba torkollott, s a rombolás egyre csak szélesedik.

Az USA beavatkozása ma már nyilvánvaló. Ez a nagyhatalom szállítja a hatékony fegyvereket, Ukrajna vezetői pedig az egyre kevésbé lelkes harcos katonákat.

Európa a fegyverhordozó szerepébe kényszerült, s egyre mélyebb gazdasági válságba süllyed.

Magyarország példamutató elvszerűséggel humanitárius segítséget nyújtva, kimarad az öldöklő küzdelemből.

Meddig tarthat ez az őrület?

Úgy látszik, a háború valamelyik aktív részvevője előbb-utóbb nagyon is a rövidebbet húzza. Hogy ki lesz ez? Télen a fagyoskodó németek és a többi balliberális kormányzatot fenntartó, gazdasági válsággal küszködő európai állam? Vagy a teljes összeomlásban szenvedő ukrán társadalom adja fel elsőnek? Ki tudja? Hiszen – történelmi tanulság ez – Amerika is veszthet, tud kivonulni. Ahogy ezt legutóbb Afganisztánban tette.

Ami biztos, az oroszok egyelőre bírják a gyűrődéseket. Látják, Európában hosszú fagyos télre van kilátás.

Nehéz most jósolni. Ha valaki mégsem látná: a békének nincs alternatívája.

Mindenekelőtt fegyverszünetre lenne szükség. Ezt is tudja minden érdekelt szenvedő fél, csak az első lépés megtétele nehéz.

Valakinek mégis lépni kell. Különben nagy baj lesz. Nagy baj.

A vég kezdete

Változhat az eddig ismert Ukrajna, s jöhet a háború vége. Ha nem is rögtön a béke, de a fegyverszünet minden bizonnyal. Fegyverropogás helyett tárgyalások.

A bevezető párbeszédet a napokban kezdte meg Antony Blinken amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Egyelőre csak telefonon egyeztettek, de nem csupán a fogolycseréről.

Az orosz javaslat az, hogy elsősorban a kétoldalú viszonyok rendezését illetően, térjenek vissza a „csendes diplomáciához”). A telefonbeszélgetés Ukrajnáról szóló része így homályban maradt. Valami mégis mintha megmozdult volna.

Így, nem napi megszokott tevékenység, hogy Zelenszkij ukrán elnök elrendelte a donyecki régió ukrán ellenőrzés alatt álló településeinek „kötelező kiürítését”. Fontos az indoklás: minél többen elhagyják Donyecket, „annál kevesebb embert tud megölni az orosz hadsereg”. Ez lenne a végleges evakuálás kezdete? Ki tudja.

Magyarország álláspontját a minap Szijjártó Péter ismételte meg. Úgy vélte, hosszútávon csak egy orosz-amerikai megállapodás képes garantálni a háború végét.

Vannak más jelei annak, hogy a háború igazi urai kezdik megelégelni a számukra babérokat nemigen tartogató hadakozást. A kétes értelmű fegyveradományozást, s a konfliktus pénzügyi kereteinek biztosítását.

Mindenesetre igyekezniük kell. Közeleg a fél Ukrajnát sártengerré változtató ősz, majd a híres orosz tél következik.

A fegyvernyugvás talán elérhető. A tartós béke azonban még nagyon messze lehet. Nincs, aki vállalná, a békekötés ódiumát.

Természetesen, a szerencsétlen ukránokon kívül.

Ez lenne a vég kezdete?

Lehetséges. Elsősorban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök részére.

Ha igaznak bizonyul az orosz állítás, miszerint „rakéták és lövedékek hevernek mind közelebb a zaporizzsjai erőmű reaktorához és a radioaktív izotópok tárolójához”, s ezek amerikai eredetűek, eldőlhet a most zajló nemzetközi vita. Méghozzá az orosz oldal javára.

Közben a S&P és a Fitch nemzetközi hitelminősítő közölte, Ukrajna gyakorlatilag csődben van.

Az ország az IMF segítségével szeretne kimászni a bajból, de ehhez a valutaalap segítsége nem elegendő.

Mivel az eddig megígért kölcsönök késnek – az ígért 29 milliárd dollárnyi nyugati segélynek eddig mindössze a harmada érkezett meg az országba – Ukrajna helyzete a háború nélkül is katasztrofálisnak tűnik.

Ebben a helyzetben a nagyhatalmi pókerjátszma kimenetele egyre inkább az idegek játékává válik. Amiben csak a legnagyobbak vehetnek részt.

Az ukrán elnök nincs közöttük.

Teszik a dolgukat

Szijjártó Péter, világjáró külügyminiszterünk teszi a dolgát. Meenakashi Lekhi kereskedelmi államminiszterrel Delhiben közösen megnyitotta az indiai-magyar üzleti fórumot.

A tanácskozás – gazdasági megfontolás alapján – még egy láncszeme lehet a magyar keleti nyitás sikeres stratégiájának.

Mert az eddigi eredmények magukért beszélnek. India és Magyarország között a kereskedelmi forgalom rekordokat dönt: tavaly 26 százalékos növekedés után már egymilliárd dollárt ért el.

Más.

Orbán Viktor a konzervatívok egyik, immár elismert vezetője Párizsban Marine Le Pennel találkozott. Egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az európai embereket.

Okkal feltételezhetjük, hogy a magyar miniszterelnök addig üti a vasat, amíg meleg. Eszerint, tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével megvitathatták a konzervatívok lehetséges együttműködésének lehetséges formáit, s ezzel összefüggésben az egyes konkrét kezdeményezéseket is.

Maga a tárgyalás bizonyítja, a minapi magyar budapesti javaslatok máris mozgást eredményeznek a francia, egyben az európai konzervatívok között. Az sem kizárt, hogy serkentőleg hatnak az Atlanti Óceán túlsó partján működő s a félidei választásokra készülő elvbarátok táborában is. A jó magyar vetőmag szemmel láthatóan csíraképes.

A magyar vezetők meg kétharmados támogatottsággal a hátuk mögött, teszik a dolgukat. S ez így rendjén is van.

                                    (Május 27.)

Kérdőjel?

Olvasgatom a történelmi VMDK dokumentumait, melyek közül nem egyet magam írtam. Keresem a választ, mi változott meg akkor, a rendszerváltás hajnalán a vajdasági magyar nemzetrész tudatában. Ilyen, a múltban kalandozó gondolatok közben bukkantam rá Ternovácz Áron Trianonról szóló írására. A Magyar Szóban megjelent tárca címe is véleményalkotásra sarkall: „Trianonból sikertörténet?”

Így, kérdőjellel. A fiatal publicista, aki az elmúlt tíz-tizenkét évben maga is megismerhette, sőt átélhette a magyar nemzet rohamos felemelkedésének – ma már látszik – töretlen időszakát, a ránk jellemző történelmi szkepticizmussal emlékezik meg Trianonról, s az azt követő 102 esztendőről. A szövegből azonban kiderül, a kételkedése a konzervatívok minapi budapesti találkozóján tapasztaltak nyomán optimizmusba, legalább is elszántságba fordul.

Bizonyára bennem van a hiba, de én ezt a periódust történelmünk minden ága-bogával leginkább a rendszerváltás időszakától kezdve szoktam szemlélni. Az ok egyszerű. Az elmúlt pár évtized, különösen az utóbbi évek történései engem bizakodással töltenek el. Megvalósulni látom a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi integrációját, nemzeti felemelkedésünk egyre inkább kibomló eredményeit.  Tudni vélem, hogy ehhez a maga módján hozzájárultunk mi is, akik a történelmi VMDK-ban tevékenykedtünk. Az általunk elvégzett munka, a létrehozott politikai szervezet a vajdasági magyarságot a múlt század 90-es éveiben viharos gyorsasággal politikai tényezővé emelte. Az önálló, céltudatos politikánknak (autonómiakövetelés) köszönhetően Szerbiában, Magyarországon, s a háborús körülmények folytán nemzetközi téren is.

A vajdasági magyarság a nemzettudat erősödésének döntően új korszakába lépett be. Egy nagy tehertétellel és legalább akkora reménységgel.

Akkor, 1989-ben a Tőkés László által Temesváron kirobbantott forradalmi megmozdulásokra két-három napos késéssel, némileg más történelmi körülmények között, de a lényeget tekintve megfelelő módon reagáltunk. A VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezésünkben forradalmian új gondolattal rukkoltunk elő. Nemzeti meghurcoltatásunk sanyarú évtizedei után tabudöntögetésbe kezdtünk. Kezdetnek bejelentettük a vajdasági magyarság – akkoriban ezt úgy hívták – vertikális szerveződésének igényét, és követeltük a 44/45-ös magyar áldozatok fájó ügyének kivizsgálását. 

Nagy-Jugoszlávia polgárháborús felbomlásának politikai forrongásai közepette nem azt jeleztük, mit kérünk a hatalomtól, hanem azt, mivel akarunk hozzájárulni a társadalom - melyben élnünk adatott – demokratizálásához.

Kijelentettük, hogy mi vajdasági magyarok a testvériség-egység hamis szocialista illúzióját odahagyva önálló politikai szervezetet akarunk létrehozni. Olyat, amely alkalmas lesz arra, hogy feltárja, kifejezze és képviselje e nemzetrész önazonosságának megőrzésére irányuló érdekeit. Mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén.

Ezt a törekvést fejeztük ki később a személyi elvű magyar önkormányzat illetve a nem területi alapú perszonális autonómia modelljének megalkotásával.

Az önrendelkezés ilyen felfogása, politikai célként történt meghatározása Szerbiában általános felhördülést váltott ki. Részünkről pedig bizonyítva ezzel társadalmi-politikai beágyazottságunkat a megfelelő ellenreakciót is.

A magyar szavazók mintegy 80 százalékának a támogatása nemcsak tekintélyt adott szervezetünknek, de politikai tartást is. A tagság létszámát tekintve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) szinte pillanatok alatt a Kárpát-medence legnagyobb, a nevében is politikai irányultságú szervezetévé vált.

A történelmi VMDK megjelenése, tevékenysége és a politikai életbe való gyors betagozódása egymagában is mutatja a nagy változást, ami a közösségünk tudatában végbement. Ennek alapján fogalmazhattuk meg már 1992-ben, hogy „Talpra álltunk, megmaradunk”.

Hogy ezekről a dolgokról a fiatal vajdasági magyarok – tisztelet a kivételnek – mit sem tudnak, az a minket szélesebb értelemben vett politikai környezet érdektelenségével (néha ellenérdekeltségével) magyarázható. Ebből a szempontból is igazolható a fent említett, a vajdasági fiatal magyar nemzedék egészét érintő kérdőjel.

Ma már láthatjuk, a Fidesz KDNP pártszövetség háromszoros kétharmada nem véletlen. Bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők jó úton járnak, s a közös nemzeti érdekeink eredményes képviselete élvezi a nemzetben gondolkodó magyarok nagy többségének támogatását.

Állapítsuk meg: a Ternovácz Áron írásában megjelenő kérdőjel vélhetően arra utal, hogy a jó úton nyitott szemmel kell járnunk. Megfelelő történelmi távlatból nézve ehhez nagyban hozzájárulna egy alapos, hézagpótló monográfia, amely megalapozhatja a fiatal, nemzetben gondolkodó kutatók további tudományos munkáit.

Anyag a kutatásokhoz, van bőséggel.

                                                         (Június 13.)

A nagy öregek

Az utóbbi években megszokhattuk, ha kártékony öregurakról volt szó, leginkább Soros György, az ismert tőzsdecápa neve jut az eszünkbe. Ő civilszervezeteinek hálóján keresztül a globalista érdekeket szolgálja. Ő tudja miért. Mi azt látjuk, hogy tevékenysége leginkább sunyi és káros.

Másrészt, az utóbbi időben a davosi felszólalását követően Henri Kissinger volt amerikai diplomáciai főtárgyaló újabb, ma szinte planetárisnak tűnő ötletéről van szó. A Kína és a Szovjetunió, valamint az USA közötti enyhülés folyamatának egyik, ma már történelmi értékűnek mondott diplomáciai műremek kivitelezőjének – aki nem sokára száz éves lesz – az Ukrajnában folyó, lényegében nagyhatalmi konfliktus rendezésére irányuló javaslatáról van szó.

Ő úgy véli, több szempontból is veszélyes lenne a globalista törekvés teljes elfogadása. Az Orosz Föderáció teljes ellehetetlenítése – ami egyre inkább elfogadott globalista álláspont lett – beláthatatlan következményekkel járna. Azt kellene elérni, hogy a nagyok konfliktusa, akár Ukrajnára kimért területi engedmények árán, nyugvópontra jusson. Ötlete Davosban ugyan nem váltott ki tapsvihart, ennek ellenére a mai „titkos diplomácia” fő napirendi pontjává vált.

Milyenek a kilátások?

Nem rózsásak, de Kissingernek e tartalmilag reális elképzelése talán mégis dominánssá válik. Mert a konfliktus másik kifutása könnyen riasztó tragédiába torkollhat.

Maga a helyzet látszólag egyszerű. Az orosz fél valóban létező nemzeti érdekeit féltve folyamodott a „különleges fegyveres művelethez”. A megoldás jelenleg csak Ukrajna engedményével látszik kivitelezhetőnek.

Mikor? Nem holnap, de talán őszre.

Különben a baj nem kisebb, nagyobb lesz.

                                               (Június 14.)

Érzékenyítés orosz módra

Másképpen szemléltető oktatás. Mire is?

Egyszerűen arra, hogy az „érzékenyítés” eszköze, általában, és konkrétan, az orosz-ukrán, ma már kemény háborúként érzékelhető konfliktus esetében is alkalmazható. Az eredmény reményében, pontosabban reális esélyével.

A kérdés most az, melyek az alkalmazható eszközök, nemkülönben, megfelelőek-e a körülmények, amelyek között lehetséges azokat alkalmazni?

Az oroszok szerint ez az eszköz a gáz, a körülmények pedig a különleges orosz hadművelet állása szerint megfelelőek.

Ők most tíz fontos ponton – konkrét országokkal szemben – a gázszállítások mérséklésével bevethetőnek tartják.

Az első jelek számukra biztatóak. Megy fel a gáz ára, s a zavarodottság biztos jelei mutatkoznak az EU-tagországokban, ahol szembe kell nézni a gázhiánnyal.

Konkretizáljunk: a mai napon legalább 6-7 EU tagország kap kevesebb gázt, mint az államközi szerződés szerint neki járna. Közöttük van Németország, Franciaország (már egyáltalán nem kap - a szerk.), sőt a kisebbek közül Szlovákia is. Minden érintett bevezette az olajembargót is. Sőt, az orosz állampolgárok ellen külön intézkedéseket is hoztak azon az alapon, hogy oroszok.

Putyin elnök a minap egy gazdasági tanácskozáson megállapította, Nyugat azt az ágat kezdte lefűrészelni, amelyen ül. Nekik és még többeknek gázkorlátozásokkal kell számolni, ha előbb nem, hát télen. A szlovák sajtó már kongatja a vészharangokat: „Ha leáll az orosz gázszállítás, télre megfagyhat Szlovákia” – áll az Új Szó tudósítása címében.

Kezdődik a realitáshoz való visszatérés? Ha szerencsénk van, igen.

                                               (Június 20.)

Idióták hatalmon

Nem nagyon lehet másként fogalmazni, ha Brüsszeli főbürokraták, a szankciók és más ideológiai jelegű fegyverek alkalmazása kerül szóba. Ezek a vezetők hangoskodnak, hadonásznak, ha a politikai zavarodottság mindent elborító rémével kell szembenézniük. Ilyen újabban a négyszázötven millió afrikait fenyegető gabonaválság. Aminek a lényege az, hogy sem Oroszországból, sem Ukrajnából a szükséges gabonamennyiséget, vagy annak nagy részét, a szokásos módon, hajókon nem tudják az afrikai vevőkhöz elszállítani.

Az ok egyszerű: az ukránok, bizonyára az orosz invázióra készülve, elaknásították a szokásos tengeri utakat. Mondván, hogy vesszen, aminek vesznie kell.

Erre jön Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és egy luxemburgi sajtótájékoztatón bejelenti, Oroszország „az élelmiszert fegyverként használja”. Blokkolja az ukrán gabonaexportot.

Figyelemre se méltatja a korábbi orosz kijelentést, miszerint felőlük mehet az ukrán gabonaexport, de az aknákat is az ukrán félnek kell a hajók útjából félreállítani, vagy felszedni.

Mit tesz erre az egyik illetékes brüsszeli főbürokrata? Bejelenti, „levelet küldött az élelmiszerhiány által érintett afrikai országok külügyminisztereinek, amelyben elmagyarázta a szankciók működését, és azt hogy azok kiket érintenek”.

Az éhezők köszönik, de a bizonyára magvas üzenetből nem lehet kenyeret sütni.

Borrell ne tudná, hogy a szankcióknak legalább egy részét, azt, ami akadályozza a gabonaexport jogi formák szerinti lebonyolítását – fel kellene oldani?

Dehogynem! Akkor meg miért nem történik mégsem semmi?

Mondtuk. Mert Brüsszelben nagyrészt idióták vannak hatalmon.

Mégis kell lenni valami kiútnak. Ez lehet a magyar külügyminiszter felajánlása, hogy az ország megnyitja az utat a gabonaexport egy részének.

Az is megtörténhet, hogy Brüsszelben a veszélyes pillanatok valamelyikében egyszerűen megvilágosodnak. Talán.

                                                         (Június 21.)

A reális érvelés ereje

Miközben mégis várjuk, milyen lesz az új budapesti amerikai nagykövet, mind a magyar tisztségviselők, mind a vezető média a reális nézőponthoz közelít.

Nevezetesen, a kutya ugat, a karaván halad. No, nem egészen, hiszen egyetlen nemzetben gondolkodó magyarnak sem mindegy, hogy ebben a gondterhes időkben miként vélekedik rólunk a világ egyik, ha nem éppen a legnagyobb hatalma.

Tény azonban, hogy amit a magyar kormány az elmúlt évtizedben tett, s a kormányfő mondott, immár nem lehet visszacsinálni. Nem is kell! Ugyanakkor tudjuk: az elmúlt időszak megítéléséhez minden érdekeltnek s érdeklődőnek joga van.

Mi az, ami természetes nyugalommal töltheti el a magyarokat?

Tudjuk, 2015 óta a nagy európai, de a súlyos nemzetközi politikai dilemmák megítélésében leginkább igazunk lett. Mi több, mindez mára tényszerűen be is bizonyosodott.

Kezdve a migránsok beözönlésétől, mondjuk ki, az orosz-ukrán konfliktussal összefüggésben a béke elkerülhetetlenségére valamint az abból való kimaradás politikai modelljére vonatkozó határozott magyar kiállásig. Vagy éppen az embargóhoz való viszonyulásig.

A kicsi Magyarország meglepő találékonysággal, okos érveléssel, csupán mert igazsága akkora, mint a hegy, amelyet nem lehet átlépni, legfeljebb a megkerülésével kísérletezhet, aki erre elszánja magát, feltalálja magát a nemzetközi politika porondján. S ami legfontosabb, sikeres.

Jól látszik ez abból is, hogy az Amerikában zajló félidei választásokat megelőző küzdelmek közepette a konzervatív ellenzék köreiben érdeklődést kelt a magyar politikai modellt jellemző néhány alapvető tétel. Például, hogy a magyar érdek az első, s az Európai Egyesült Államok ötlete meddő próbálkozás.

Az érvek ereje is lehet erős, néha még az anyagi támogatással való sáfárkodásnál is.

Nem mellékes, a kompromisszumra hajló békevágy egyre nagyobb teret foglal a szolidaritással takarózó intervenciós politikával szemben. Mígnem meg is haladja azt.

Budapestre pedig érdeklődéssel várjuk az új amerikai nagykövet megérkezését.

                                                         (Június 29.)         

Készülődések

Két fontos mozgolódásra lehet figyelmes az, aki Ukrajnával és a Nyugat-Balkánnal foglalkozik.

Közeleg az ukrajnai konfliktus vége. Méghozzá a még az ősz előtt elfoglalt ukrán területek orosz bekebelezésével. Győzni látszik a Kissinger-formula. Annak elismerése, hogy sem az oroszok, sem az ukránok nem mennek el innen. Érvényesül azonban az orosz nemzeti és nagyhatalmi érdek. Egy időre bizonyosan.

Igaz, az amerikai befolyás alatti oldalon nagy a fogadkozás, hogy harcolni fognak most már nem csak az utolsó ukránig, de az EU önállóságának csaknem teljes feladásáig. Az angolszász törekvések még nagyobb dicsőségére. Akinek eddig nem volt világos, mi értelme volt a Brexitnek, a homlokára csaphat: az angolszász érdekek valóban nagy súllyal esnek latba.

Egyelőre többségi vélemény, hogy az orosz-ukrán konfliktus hosszabb ideig is elhúzódhat, ennek azonban ellentmondhat a maradék Nyugatra mindinkább ránehezedő energia- és minden más válság. Nem utolsó sorban az erősödő migránsözön. A veszélyt jól illusztrálja a migránsok között nyíltan hangoztatott vélemény, miszerint tudatában vannak, hogy amit tesznek, az törvényellenes behatolás, de elszántak, s ma már a tömegességükre is számíthatnak. 

A másik mozgolódás – hol másutt – a szerb-koszovói ellentét legújabb fellángolásával magyarázható.

A szerb köztársasági elnök tegnap közülte, a koszovói albánok angol-német támogatással őszre általános támadást terveznek az észak-koszovói szerb többségű területek ellen. Ami azt jelenti, hogy szó sem lehet a Szerbia által eredménytelenül követelt, Brüsszelben elfogadott egyezmény végrehajtásáról. A szerb községek közösségének megalakulásáról.

A koszovói albánok eltökéltnek látszanak, de tudjuk, „nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy főzik”. Szembekerülve a realitással, az albánok is alább adhatnak a követeléseikből. Persze, ez attól is függ, meddig terjed a külföldi támogatók hajlandósága.

Nem mellékes az sem, hogy Oroszország mai hódításait a többi között azzal is igazolni szándékozik, hogy a nemzetközi közösség a koszovói albánoknak is elnézte a Koszovó Köztársaság kikiáltását. Ami érthető, hiszen, ha az USA és a nyugati nagyhatalmak elfogadták a koszovói albánok egyoldalú szeparatista döntését, már pedig elfogadták, akkor most nem támogathatják a forrófejű ukrán vezetők törekvéseit, hogy visszaszerezzék mindazt, amit ebben a konfliktusban az oroszok tőlük a már előkészületben levő népszavazások nyomán meg kívánnak tartani.

Ahogy Vucic szerb elnök mondta, valószínűleg forró ősz következik. Mert a készülődés mindkét oldalon jól kivehető. Reméljük, végül valakinek mégis engednie kell. Akár többüknek is.

                                                         (Július 1.)

Teszik a dolgukat

Szijjártó Péter, világjáró külügyminiszterünk teszi a dolgát. Meenakashi Lekhi kereskedelmi államminiszterrel Delhiben közösen megnyitotta az indiai-magyar üzleti fórumot.

A tanácskozás – gazdasági megfontolás alapján – még egy láncszeme lehet a magyar keleti nyitás sikeres stratégiájának.

Mert az eddigi eredmények magukért beszélnek. India és Magyarország között a kereskedelmi forgalom rekordokat dönt: tavaly 26 százalékos növekedés után már egymilliárd dollárt ért el.

Más.

Orbán Viktor a konzervatívok egyik, immár elismert vezetője Párizsban Marine Le Pennel találkozott. Egyetértettek abban, hogy meg kell védeni az európai embereket.

Okkal feltételezhetjük, hogy a magyar miniszterelnök addig üti a vasat, amíg meleg. Eszerint, tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével megvitathatták a konzervatívok lehetséges együttműködésének lehetséges formáit, s ezzel összefüggésben az egyes konkrét kezdeményezéseket is.

Maga a tárgyalás bizonyítja, a minapi magyar budapesti javaslatok máris mozgást eredményeznek a francia, egyben az európai konzervatívok között. Az sem kizárt, hogy serkentőleg hatnak az Atlanti Óceán túlsó partján működő s a félidei választásokra készülő elvbarátok táborában is. A jó magyar vetőmag szemmel láthatóan csíraképes.

A magyar vezetők meg kétharmados támogatottsággal a hátuk mögött, teszik a dolgukat. S ez így rendjén is van.

                                                                  (Május 27.)

Kérdőjel?

Olvasgatom a történelmi VMDK dokumentumait, melyek közül nem egyet magam írtam. Keresem a választ, mi változott meg akkor, a rendszerváltás hajnalán a vajdasági magyar nemzetrész tudatában. Ilyen, a múltban kalandozó gondolatok közben bukkantam rá Ternovácz Áron Trianonról szóló írására. A Magyar Szóban megjelent tárca címe is véleményalkotásra sarkall: „Trianonból sikertörténet?”

Így, kérdőjellel. A fiatal publicista, aki az elmúlt tíz-tizenkét évben maga is megismerhette, sőt átélhette a magyar nemzet rohamos felemelkedésének – ma már látszik – töretlen időszakát, a ránk jellemző történelmi szkepticizmussal emlékezik meg Trianonról, s az azt követő 102 esztendőről. A szövegből azonban kiderül, a kételkedése a konzervatívok minapi budapesti találkozóján tapasztaltak nyomán optimizmusba, legalább is elszántságba fordul.

Bizonyára bennem van a hiba, de én ezt a periódust történelmünk minden ága-bogával leginkább a rendszerváltás időszakától kezdve szoktam szemlélni. Az ok egyszerű. Az elmúlt pár évtized, különösen az utóbbi évek történései engem bizakodással töltenek el. Megvalósulni látom a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi integrációját, nemzeti felemelkedésünk egyre inkább kibomló eredményeit.  Tudni vélem, hogy ehhez a maga módján hozzájárultunk mi is, akik a történelmi VMDK-ban tevékenykedtünk. Az általunk elvégzett munka, a létrehozott politikai szervezet a vajdasági magyarságot a múlt század 90-es éveiben viharos gyorsasággal politikai tényezővé emelte. Az önálló, céltudatos politikánknak (autonómiakövetelés) köszönhetően Szerbiában, Magyarországon, s a háborús körülmények folytán nemzetközi téren is.

A vajdasági magyarság a nemzettudat erősödésének döntően új korszakába lépett be. Egy nagy tehertétellel és legalább akkora reménységgel.

Akkor, 1989-ben a Tőkés László által Temesváron kirobbantott forradalmi megmozdulásokra két-három napos késéssel, némileg más történelmi körülmények között, de a lényeget tekintve megfelelő módon reagáltunk. A VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezésünkben forradalmian új gondolattal rukkoltunk elő. Nemzeti meghurcoltatásunk sanyarú évtizedei után tabudöntögetésbe kezdtünk. Kezdetnek bejelentettük a vajdasági magyarság – akkoriban ezt úgy hívták – vertikális szerveződésének igényét, és követeltük a 44/45-ös magyar áldozatok fájó ügyének kivizsgálását. 

Nagy-Jugoszlávia polgárháborús felbomlásának politikai forrongásai közepette nem azt jeleztük, mit kérünk a hatalomtól, hanem azt, mivel akarunk hozzájárulni a társadalom - melyben élnünk adatott – demokratizálásához.

Kijelentettük, hogy mi vajdasági magyarok a testvériség-egység hamis szocialista illúzióját odahagyva önálló politikai szervezetet akarunk létrehozni. Olyat, amely alkalmas lesz arra, hogy feltárja, kifejezze és képviselje e nemzetrész önazonosságának megőrzésére irányuló érdekeit. Mindenekelőtt az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén.

Ezt a törekvést fejeztük ki később a személyi elvű magyar önkormányzat illetve a nem területi alapú perszonális autonómia modelljének megalkotásával.

Az önrendelkezés ilyen felfogása, politikai célként történt meghatározása Szerbiában általános felhördülést váltott ki. Részünkről pedig bizonyítva ezzel társadalmi-politikai beágyazottságunkat a megfelelő ellenreakciót is.

A magyar szavazók mintegy 80 százalékának a támogatása nemcsak tekintélyt adott szervezetünknek, de politikai tartást is. A tagság létszámát tekintve a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) szinte pillanatok alatt a Kárpát-medence legnagyobb, a nevében is politikai irányultságú szervezetévé vált.

A történelmi VMDK megjelenése, tevékenysége és a politikai életbe való gyors betagozódása egymagában is mutatja a nagy változást, ami a közösségünk tudatában végbement. Ennek alapján fogalmazhattuk meg már 1992-ben, hogy „Talpra álltunk, megmaradunk”.

Hogy ezekről a dolgokról a fiatal vajdasági magyarok – tisztelet a kivételnek – mit sem tudnak, az a minket szélesebb értelemben vett politikai környezet érdektelenségével (néha ellenérdekeltségével) magyarázható. Ebből a szempontból is igazolható a fent említett, a vajdasági fiatal magyar nemzedék egészét érintő kérdőjel.

Ma már láthatjuk, a Fidesz KDNP pártszövetség háromszoros kétharmada nem véletlen. Bizonyíték arra, hogy a magyar vezetők jó úton járnak, s a közös nemzeti érdekeink eredményes képviselete élvezi a nemzetben gondolkodó magyarok nagy többségének támogatását.

Állapítsuk meg: a Ternovácz Áron írásában megjelenő kérdőjel vélhetően arra utal, hogy a jó úton nyitott szemmel kell járnunk. Megfelelő történelmi távlatból nézve ehhez nagyban hozzájárulna egy alapos, hézagpótló monográfia, amely megalapozhatja a fiatal, nemzetben gondolkodó kutatók további tudományos munkáit.

Anyag a kutatásokhoz, van bőséggel.

                                                                                                                                                                                    (Június 13.)

A nagy öregek

Az utóbbi években megszokhattuk, ha kártékony öregurakról volt szó, leginkább Soros György, az ismert tőzsdecápa neve jut az eszünkbe. Ő civilszervezeteinek hálóján keresztül a globalista érdekeket szolgálja. Ő tudja miért. Mi azt látjuk, hogy tevékenysége leginkább sunyi és káros.

Másrészt, az utóbbi időben a davosi felszólalását követően Henri Kissinger volt amerikai diplomáciai főtárgyaló újabb, ma szinte planetárisnak tűnő ötletéről van szó. A Kína és a Szovjetunió, valamint az USA közötti enyhülés folyamatának egyik, ma már történelmi értékűnek mondott diplomáciai műremek kivitelezőjének – aki nem sokára száz éves lesz – az Ukrajnában folyó, lényegében nagyhatalmi konfliktus rendezésére irányuló javaslatáról van szó.

Ő úgy véli, több szempontból is veszélyes lenne a globalista törekvés teljes elfogadása. Az Orosz Föderáció teljes ellehetetlenítése – ami egyre inkább elfogadott globalista álláspont lett – beláthatatlan következményekkel járna. Azt kellene elérni, hogy a nagyok konfliktusa, akár Ukrajnára kimért területi engedmények árán, nyugvópontra jusson. Ötlete Davosban ugyan nem váltott ki tapsvihart, ennek ellenére a mai „titkos diplomácia” fő napirendi pontjává vált.

Milyenek a kilátások?

Nem rózsásak, de Kissingernek e tartalmilag reális elképzelése talán mégis dominánssá válik. Mert a konfliktus másik kifutása könnyen riasztó tragédiába torkollhat.

Maga a helyzet látszólag egyszerű. Az orosz fél valóban létező nemzeti érdekeit féltve folyamodott a „különleges fegyveres művelethez”. A megoldás jelenleg csak Ukrajna engedményével látszik kivitelezhetőnek.

Mikor? Nem holnap, de talán őszre.

Különben a baj nem kisebb, nagyobb lesz.

                                                                                                                                                                                    (Június 14.)

Érzékenyítés orosz módra

Másképpen szemléltető oktatás. Mire is?

Egyszerűen arra, hogy az „érzékenyítés” eszköze, általában, és konkrétan, az orosz-ukrán, ma már kemény háborúként érzékelhető konfliktus esetében is alkalmazható. Az eredmény reményében, pontosabban reális esélyével.

A kérdés most az, melyek az alkalmazható eszközök, nemkülönben, megfelelőek-e a körülmények, amelyek között lehetséges azokat alkalmazni?

Az oroszok szerint ez az eszköz a gáz, a körülmények pedig a különleges orosz hadművelet állása szerint megfelelőek.

Ők most tíz fontos ponton – konkrét országokkal szemben – a gázszállítások mérséklésével bevethetőnek tartják.

Az első jelek számukra biztatóak. Megy fel a gáz ára, s a zavarodottság biztos jelei mutatkoznak az EU-tagországokban, ahol szembe kell nézni a gázhiánnyal.

Konkretizáljunk: a mai napon legalább 6-7 EU tagország kap kevesebb gázt, mint az államközi szerződés szerint neki járna. Közöttük van Németország, Franciaország (már egyáltalán nem kap - a szerk.), sőt a kisebbek közül Szlovákia is. Minden érintett bevezette az olajembargót is. Sőt, az orosz állampolgárok ellen külön intézkedéseket is hoztak azon az alapon, hogy oroszok.

Putyin elnök a minap egy gazdasági tanácskozáson megállapította, Nyugat azt az ágat kezdte lefűrészelni, amelyen ül. Nekik és még többeknek gázkorlátozásokkal kell számolni, ha előbb nem, hát télen. A szlovák sajtó már kongatja a vészharangokat: „Ha leáll az orosz gázszállítás, télre megfagyhat Szlovákia” – áll az Új Szó tudósítása címében.

Kezdődik a realitáshoz való visszatérés? Ha szerencsénk van, igen.

                                                                                                                                 (Június 20.)

                               Idióták hatalmon

Nem nagyon lehet másként fogalmazni, ha Brüsszeli főbürokraták, a szankciók és más ideológiai jelegű fegyverek alkalmazása kerül szóba. Ezek a vezetők hangoskodnak, hadonásznak, ha a politikai zavarodottság mindent elborító rémével kell szembenézniük. Ilyen újabban a négyszázötven millió afrikait fenyegető gabonaválság. Aminek a lényege az, hogy sem Oroszországból, sem Ukrajnából a szükséges gabonamennyiséget, vagy annak nagy részét, a szokásos módon, hajókon nem tudják az afrikai vevőkhöz elszállítani.

Az ok egyszerű: az ukránok, bizonyára az orosz invázióra készülve, elaknásították a szokásos tengeri utakat. Mondván, hogy vesszen, aminek vesznie kell.

Erre jön Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselő és egy luxemburgi sajtótájékoztatón bejelenti, Oroszország „az élelmiszert fegyverként használja”. Blokkolja az ukrán gabonaexportot.

Figyelemre se méltatja a korábbi orosz kijelentést, miszerint felőlük mehet az ukrán gabonaexport, de az aknákat is az ukrán félnek kell a hajók útjából félreállítani, vagy felszedni.

Mit tesz erre az egyik illetékes brüsszeli főbürokrata? Bejelenti, „levelet küldött az élelmiszerhiány által érintett afrikai országok külügyminisztereinek, amelyben elmagyarázta a szankciók működését, és azt hogy azok kiket érintenek”.

Az éhezők köszönik, de a bizonyára magvas üzenetből nem lehet kenyeret sütni.

Borrell ne tudná, hogy a szankcióknak legalább egy részét, azt, ami akadályozza a gabonaexport jogi formák szerinti lebonyolítását – fel kellene oldani?

Dehogynem! Akkor meg miért nem történik mégsem semmi?

Mondtuk. Mert Brüsszelben nagyrészt idióták vannak hatalmon.

Mégis kell lenni valami kiútnak. Ez lehet a magyar külügyminiszter felajánlása, hogy az ország megnyitja az utat a gabonaexport egy részének.

Az is megtörténhet, hogy Brüsszelben a veszélyes pillanatok valamelyikében egyszerűen megvilágosodnak. Talán.

                                                         (június 21.)

Átrendeződés

A kényszerű egészségügyi szünet után nem panaszkodhatom: esemény van bőven, van miről írnom.

A nagyobb háborúkat leginkább átrendeződés követi. Társadalmi, gazdasági, és ami a legnagyobb változásokat hozhatja, a nemzetek vonatkozásban is.

Ukrajnában nem lesz örökös háború. Nyomában, vagy vele párhuzamosan változások, szélesebb értelemben bizonyos átrendeződés várható. Európai szinten is.

Kezdjük azzal, hogy az Egyesült Királyság Európai Unióból való távozása után megváltozott, történetileg tarthatatlannak bizonyult az euro-atlanti viszony maga. Mert az EU létrejöttével megszakadt az Amerikai Egyesült Államok és a Nagy Britannia közötti korábbi különleges kapcsolat. Ez megváltozik, láthatóan újra erősödik.

Számunkra, akik ezt átéljük, sokkal fontosabb az a már folyamatban levő változás, ami Nyugat-Európa és Közép-Európa között zajlik. Az EU vezetése a brexit után érezhetően megzavarodott. Valamiféle identitás-válság alakult ki: a többnyire elaggott vezetőknek nagyon hiányzott a britek jelenléte. S a tekintélyük?

Fontos lenne a brit támogatás a volt gyarmattartók, az EU alapítói és a magára talált közép-európai országok közötti érdekérvényesítési küzdelemben. Ezek a politikai csörték ugyanis egyre gyakrabban vezetnek a szuverenitások közötti veszélyes súrlódáshoz. A szovjet kötelékből kiszabadult közép-európai államok nehezen viselik az újabb birodalmi törekvéseket.

A huzakodásban az Orbán-kormány szerepét nehéz lenne túlbecsülni. Az igencsak felpaprikázott nemzetközi helyzetben, amikor a Fidesz – KDNP pártszövetség eddig nem látott nagy választási győzelmet aratott, s a brüsszeli bürokraták egy jogállamiság-vizsgálati eljárást igyekeznek a régi-új magyar kormány nyakába varrni, nos, akkor megérkezik a vatikáni meghívás: a pápa magánkihallgatáson fogadja a magyar miniszterelnököt.

A megnyugvást, ki gondolná, a Vatikán hozza meg. Derült égből  villámként hat a hír Orbán Viktor és a pápa találkozójáról. Mert történelmi találkozó lesz ez, ha annak bizonyul, aminek most látszik: a katolikus egyházfő a helyzet magaslatán, nagy tekintélyével a magyar miniszterelnök mellé áll. Megfelelő külsőségek között támogatja a magyar kormány békéért folytatott szinte magányos küzdelmét.

Mit lehet erre mondani? Soha jobbkor. Sok sikert a jövő évi folytatáshoz.

Ez aztán az átrendeződés!                               (Április 22.)

Szerbia és az „európai értékek”

Ha valaki az hiszi, hogy az Európai Parlament (EP) nem figyel, mondjuk a „nyugat-Balkánra is”, nos, az tévedésben van. Ott ugyanis előkészületben van egy határozat – egy a sok közül –, melyben Európa bölcsei felteszik a kérdést, akar-e Szerbia EU tag lenni, s ha igen, hajlandó-e elfogadni az „európai értékeket”? Például, csatlakozik-e az EU által Oroszország ellen bevezetett szankciókhoz? Kérdések pedig lesznek még, de várjuk meg az amúgy sem kötőerejű határozat szövegét.

Michael Miller, az Európai Bizottság (EB) illetékese nem kicsit a rúd elé szaladva a minap az EP külügyi Bizottsága előtt kijelentette, hogy Belgrádnak az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatos álláspontja hatással lehet az ország EU-csatlakozási erőfeszítéseire. Nocsak. Mi ez, ha nem nyomásgyakorlás, melynek célja Belgrád „betörése”. Így látja ezt az Aleksandar Vucic szerbiai támogatóinak egy része is.

Tudvalevő, hogy Szerbia EU-ba való felvételét több körülmény is nehezíti. Elsősorban talán az EU legbefolyásosabb tagjainak a bővítésekkel kapcsolatos „fáradsága”. Ezen belül a tény, hogy Szerbia nem kívánja elfogadni Koszovó függetlenségét.

Különösen időszerűvé teszi a csatlakozást gátló okokról szóló, többnyire óvatoskodó vitát Vucic egyik legközelebbi munkatársának idevágó megnyilatkozása. Aleksandar Vulin, Szerbia belügyminisztere a belgrádi Politika c. napilapban világosan fogalmaz: talán most jött el az ideje annak, hogy katonai semlegességünket kiegészítsük a politikai semlegességgel is. 

Vucic, Szerbia elnöke ezt így még nem mondta ki, de már jelezte, hogy a témával kapcsolatban eddig nem tapasztalt nyomásnak van kitéve. S van egy felmérés is, mely szerint a szerbiai lakosság többsége Koszovó miatt ma már nem törekszik annyira magára a tagságra.

Mindenesetre, a szerb elnök szerdán kimondta: Szerbia az Oroszország elleni szankciók bevezetésével nem kívánja veszélyeztetni nemzeti érdekeit. Ami világos beszéd.  Ez lenne az utolsó szó?

Búcsújárás Volodimir Zelenskinél

Egymás kezébe adják a kilincset Kijevben az EU nagyjai és a legfelsőbb amerikai vezetők is. Az ukrán elnök fogadja őket, de egyre türelmetlenebb, sőt követelőző hangnemben. Az amerikai hadügyminiszter látogatása előtt Zelenski még üzent is neki, mondván, ne jöjjön üres kézzel.

Mi az oka ennek a szokatlan külpolitikai módinak, amely eddig nemigen volt alkalmazásban?

Vállalva a felelet kockázatát, valószínűleg a rövidebbet húzó szövetségesnek, vagy inkább politikai megbízottnak az Ukrajna lerombolásával járó orosz „különleges művelet” miatt érzett felelőssége lehet a közvetlen ok.

A másik oldalon az a tény késztethet óvatosságra, hogy az atomháború árnyékában egyik fontos vezető sem vállalja könnyen az ukrán követelés teljesítését. Mert a közvetlen fegyverszállítás egy országba, ahol az oroszok hadi célokkal tevékenykednek, olyan összeütközésekhez vezethet, ahonnan az atomhatalmak közötti konfliktusig már csak néhány lépés a távolság.

Jó példa erre a tradicionálisan semleges Svájc esete.

Berlin a svájci vétó miatt nem exportálhat páncélosokat Ukrajnába. Németország nem tudja leszállítani a Marder lánctalpas páncélozott szállítójárműveket Ukrajnának, mert a hozzájuk való lőszer Svájcban készül. Svájc pedig nem szállítja a lőszert. Nem hajlandó újat húzni az Orosz Föderációval. És pont.                                                    (Április 25.)

Lövik az oroszokat

Isteni beavatkozásnak nevezte a három oroszországi régióban lerombolt fegyverraktárakat az ukrán elnök tanácsadója.

– A belgorodi és voronyezsi gyilkosok raktárainak elpusztítása teljesen természetes folyamat. A karma kegyetlen dolog” – tette hozzá a tisztségviselő.

Szó, ami szó, a történtek profán magyarázata jóval kézzelfoghatóbb.

Eszerint az ukrán erők megtámadták az Orosz Föderációt. Az effajta ellentámadás – a háború elhúzódása miatt – várható is volt. Maga a tény legalább három gyors értékelést teszi lehetővé. 

Az ukrán fél voltaképpen a konfliktus kiszélesítéséről döntött. Másodszor, valószínű, hogy a döntést megfelelő konzultáció előzte meg. Harmadszor, a történtek semmiképp nem jelentenek a béke irányába tett lépést.  Szüksége van erre Ukrajnának? Az európai érintetteknek?  S a világnak?

A törekvés, hogy „meggyengítsük Oroszországot”, játék a tűzzel. A harmadik világháborúval? Ne már!

                                                           (Április 28.)

A vétó

Ma már jól látható: a vétó kérdése jó ideig téma marad az EU tagállamai között. A vétó, amely az alapító atyák részéről azért került be az alapítói okiratok maradandónak szánt értékei közé, hogy biztosítsa a tagállami egyenlőséget. A legfontosabb közösségi döntéseket ugyanis csak akkor lehetett elfogadni, ha ez irányú szándékát minden tagállam szavazatával támogatja. Ellenkező esetben – ha ez saját nemzeti érdekeinek vélt vagy valós sérelmeivel járna –, minden tagállam jogosult vétót emelni. Ekkor a döntés nem születhet meg.

Jó példa erre, hogy Magyarország az orosz olajbehozatalra vonatkozó szankciók esetében vétót jelentett be. Méghozzá megalapozva és határozottan.

Tudott dolog, hogy az Európai Bizottság (EB) az Európai Unió (EU) döntés-előkészítő, végrehajtó, döntéshozó, ellenőrző és képviseleti szerve. Őrködik, vagy őrködnie kellene az alapító okiratok épsége és nem mellékesen a tekintélye felett.

Ehelyett, úgy hírlik, a magyar miniszterelnök meghívására, pillanatok alatt Budapesten termett, hogy a Karmelita kolostorban munkavacsorán vegyen részt. Pontosabban, hogy a magyar fél részletes felvilágosítást adjon a belengetett szankció káros hatásairól. Egyben arról is, hogy a vétó szándéka az Orbán-kormány részéről nemcsak megalapozott, de a gyakorlatilag visszavonhatatlan is.

Ekörül áll most a bál. Európa egészében.

Ennek legalább három oka van. Magyarország valamiféle ködös szolidaritás oltárán nem hajlandó leépíteni gazdaságát. Nem hajlandó akceptálni az eszement zöld követeléseket sem.

Harmadszor, miután ezt Macron francia elnök a minap ezt európai szinten prezentálta, az Unió jövőjét közvetlenül fenyegető dilemma, a vétó is többségi döntéshozatal, immár megkerülhetetlenné vált.

Most derült ki, amit kimondatlanul eddig is mindenki tudott. Nevezetesen, a korábban gyarmatbirodalmakkal rendelkező gazdag magországok együttesen, de külön-külön is veszélyben érzik dominanciájukat, azaz alapvető nemzeti érdeküket, hogy akaratuk végrehajtásába ne „kontárkodhassanak” bele a jöttmentek, az újonnan csatlakozott tagországok.

Hogy lehet ezt az nemigen szimpatikus törekvést leplezni, eladhatóvá becsomagolni? Nem lehet, de ez nem ok arra, hogy a magországok hatalmi elitje ezt meg ne kísérelje. A szolidaritás, az oroszellenesség abnormális méretre emelése, vagy éppen a most berobbant Európai Egyesült Államok hagymázas politikai konstrukciójának erőltetése, mind-mind az ellenállás letörését szolgálják.

Csakhogy a politikai szemfényvesztés e mutatós trükkjei itt nem segítenek. A vétó, a konszenzusos döntéshozatal az ukrán-orosz konfliktus kirobbanását következtében egyre inkább nélkülözhetetlen eszközzé válik a nemzeti értékek, a tagállami szuverenitás megőrzését akadályozó körülmények letörésében.

Ami viszont, mármint az ellentétek kemény felmutatása, nem segíti Európa küzdelmét a „világok harcában”, gazdasági versengésük mérséklésében.

Ez a küzdelem egészen addig tart, amíg a volt gyarmattartók exkluzív klubjának tagjai, akár történelmi törvényszerűségként fel nem ismerik, hogy tagállamok gyakorlatban is érvényesülő egyenlőségének nincs racionális alternatívája.

Annál is inkább, mivel a nemrégiben készített Eurobarométer felmérés szerint az európaiak 92%-a szeretné, ha az uniós intézmények jobban figyelembe vennék a polgárok véleményét az Európa jövőjével kapcsolatos döntések során. Persze nem úgy, hogy a konszenzus helyett a döntés jogát bármelyik uniós intézmény a maga hasznára sajátítsa ki.

E parancsoló szükséglet felismeréséig marad a küzdelem maga.

Ágoston András

Róna Péter filléres igazsága

A kampány ízeitől megtisztított köztársasági elnöki céljairól mondott parlamenti beszédében Róna Péter olyasmit is mondott, miszerint a magyar a magyarban ne ellenséget, hanem egy másik embert lásson. Szép, csak ez így egy kicsit sem igaz. Különösen nem akkor, ha az áprilisi parlamenti választások előtti kampányt vesszük szemügyre. Emberi méltóságában ugyanis megbecsülhetjük politikai ellenfelünket, ami önmagában helyes és követendő, csakhogy a politikai eszmék mezején nálunk, magyaroknál mintegy ezer éve más a helyzet.

Nemzetünk és országunk mindenkori geopolitikai helyzete is oka lehet ennek, de leginkább úgy adódott, hogy a megmaradásunknak a legkiélezettebb helyzetekben mindig voltak pártolói, s mindegy, milyen személyes, vagy csoportérdektől vezérelve, de ellenzői is. Ahogy az is szembetűnő, hogy azok, akik kifogytak ez érvekből, s az erőszak fegyvere sem volt a kezükben, riadtan kaptak az alapvető emberi jogok tekintetében szükséges egyenlőség a „sulyok és a fékek” után. Mindaddig amíg – leginkább külső segítséggel – erőre nem kaptak. Így lenne ez most is, ha a nemzeti oldal ezt megengedné. De nem engedi meg.

Nézzük, csak!

Itt van például a gázcsapok ügye. Nemzeti érdekünk, hogy jöjjön a gáz, vagy éppen – amerikai módra – el is zárhatnánk csapot, ahogy ezt Márky Zaj Péter vezette ellenzék szeretné?

Nemzeti érdek tehát, hogy legyen gáz. S aki úgy gondolja, hogy a Timmermans úr tanácsaira kell inkább hallgatnunk, s hideg szobákban kell kevesebbet mosakodnunk, utána meg gyalog szaladgálnunk, az bizony a nemzeti érdek árulója, nem pedig olyan – ellenzéki – embertársunk, akit a keblünkre kell ölelnünk.  Mert itt nem néhány egyén, de egy egész ország ellehetetlenítéséről lenne szó. Már, ha ezt a magyar kormány hagyná. De, nem hagyja!

Mert ebben a helyzetben is van kiút: a nemzetieknek kell több mint kétharmados győzelmet aratniuk az előttünk álló parlamenti választásokon. Maradjanak meg a róna péterek filléres igazságukkal, de legyenek nagy kisebbségben.

Azután, majd egyszer, amikor ennek is eljön az ideje, s magukévá teszik a nemzet alapérdekeit, jöhet az összeborulás.

Csak akkor meg minek?

Ágoston András

Bomlás

A magyarországi ellenzéket a közelgő országgyűlési választások előkészületei során sem jellemezte különösen nagy egység. Ami nem csoda.

Azt viszont nemigen gondolhattuk, hogy az együttműködés már az igazi hajrá előtt befagy, s legfeljebb megmaradnak a szúrós tekintetekkel méregetik egymást.

Mindez, ma már látszik, Márki Zay Péternek (MZP) köszönhető. Aki feltehetően már a következő ciklusra is figyelemmel csupán a kemény provokációs módszert alkalmazva, lassan befagyasztja maga körül a levegőt. Értve ez alatt a koalíciós partnereket is.

A Gyurcsány-házaspár – ha hinni lehet a felröppent híreszteléseket, feladva (eladva) elhagyva villájukat, új címre vannak költözőben. A feleség az elhatárolódást hangsúlyozva, kijelentette, a választások után át sem veszi a képviselői megbízatást, s marad ott, ahol van. Az Európai Parlamentben.

Ez már nem is bomlás, megjelennek A romlás virágai. Nemcsak szimbólumként.

Ezen a helyen volt már róla szó, nem az ellenzék, hanem a külföldi mentorok, már régen nem várnak győzelmet. Egymással is vetélkedve, inkább a következő ciklusra gyúrnak.

A készülődést leginkább a Soros-Bajnai MZP csoport tüsténkedése jelzi.

MZP törekvései – egyetértésben mentoraival –, a kemény mag begyűjtésére irányulnak. Az így verbuvált csapat lehet a pártalapító. A Soros-kegyenc MZP kaphat újabb négy évet a mentorok tervének megvalósítására.

Gyurcsány és övéinek viselkedése mintha arra utalna, hogy a „főkapitány” takarodót fúj. Ahogy EU-beli mentorai is. Leteszi Gyurcsány a lantot, vagy ad magának újabb négy évet erőgyűjtésre? Nem tudhatjuk. Bomlás, vagy romlás?

Inkább ez az utóbbi. Erre utal a békegalamb szerepében Ursula von der Leyen, aki megállapította: „Magyarország eddig minden szankciónkat támogatta. Európa fontosabb Magyarország számára, mint Oroszország”. Nos, erre varrjon gombot MZP.

A fontos az, hogy Magyarország kétharmaddal menjen előre, s ne hátra

A provokáció kiterjesztése

A közeledő országgyűlési választások előtt – az ellenzék kivitelezésében – már huzamosabb ideje megy a belföldi provokációs hadjárat. Ez nem meglepő, hiszen a parlamenti választásokat rendre megelőzik a nemzetellenes megnyilvánulások.

Az idei választások lévén, hogy egybeesnek a balliberálisok és a keresztény nemzeti oldal szélesebb, régiós összeütközésével, máris felfokozott légkörben zajlanak. Nem véletlen, hogy az egyelőre csak szócsaták szintjén, dörög és villámlik. A tendencia az, hogy az egymásnak feszülés tovább szélesedhet. Talán mégsem mélyülhet.

Mégis azt látjuk, mind Ukrajnában, Szlovákiában és Romániában is, a fegyvercsörtetés lassan már fülsiketítő zajában, előkerül mi más, mint a magyar kártya. Kishitű szomszédos állami vezetők élnek vele. A nagyok előtt hajbókolás, felénk pedig sunyi oldalvágások. Munkába léptek a Soros-brigád helyi emberei és nekimennek mindennek, amit Magyarország a szomszédsági barátszerzés politikájával felépített. A provokáció kiterjesztésének is ez a célja: a kormányváltás. Rombolni, rombolni, rombolni!

Jelenleg még nem tudható, vesznek-e egészen riasztó fordulatot a magyarság körül zajló események, s azok hogyan hatnak a választási kampányra, de látszik, nem babra megy a játék. Ami végül is érthető, hiszen mindenki tudja: a Fidesz – KDNP pártszövetség nagy, mondjuk kétharmados győzelme után, csitulhatnak a felkavart indulatok. Úgy, hogy közben a küzdelem mégis folytatódik. Nem lesz, aki feladja.

Nekünk nincs hova hátrálni, ők pedig bírják, mert a világméretű ideológiai összetűzésben a globalisták sem fújhatnak visszavonulót. Őket legfeljebb az energiakrízis, meg a gazdasági törvényszerűségeken alapuló folyamatok térítheti észhez. Aki visszalép, történelmi veszteségnek néz elébe.

Mégis lesz Európa. Mert más nem lehet, a nemzetek Európája!

                                               (Február 10.)

Kilépni a bűvös körből

Tekintettel az immár világméretű ideológiai küzdelemre, a V4 együttműködés indokolt. Fenntartása, erősítése minden részvevő, nem mindig elsődleges nemzeti érdeke. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fenntartásáért nem kellene mindenkinek megfelelő felelősséget tanúsítani.

Így van ez a szlovák-magyar kapcsolatokkal is. Nem vitás ez most sem, amikor a pozsonyi parlament lényegében újra megerősítette az első Fico-kormány állampolgársági „ellentörvényét”. Ennek lényege, hogy továbbra is tilos a kettős állampolgárság.

Ezek szerint a szlovák törvényhozói többség nem lát ellentmondást a megerősített törvény és a magyar kisebbség állampolgárságra vonatkozó közösségi igénye között.

Tűrni kell ezt, vagy valamit mégis lehet tenni ellene?

A magyar kormánynak nincs tennivalója. Annál is inkább, mert a magyar miniszterelnök egy korábbi székfoglalójában már kimondta: a nemzeti kisebbségeknek joga van az autonómiára. Politikailag ehhez nemigen van mit hozzátenni. A felvidéki magyarok esetében sem.

Ha valaha volt is igazság a vélekedésben, hogy a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyaroknak személyre szóló joga a közösségi autonómiáért folytatott küzdelem, Szlovákiában ez mindenképpen arányos követelésnek minősíthető. Az lenne, ha körükben lenne ilyen politikai törekvés. Egyelőre azonban nincs.

Emlékezetes, hogy a perszonális autonómiára vonatkozó követelést már 2008-ban, a vajdasági magyar pártok közös választási programjába is belefoglaltuk. Igaz, rossz kompromisszumként a Magyar Koalíció e dokumentumába belekerült a területi autonómia egy langyos változata is, de ezt az események az egész programmal együtt végül elsodorták.

Ma már csak kordokumentumként emlékezünk rájuk.

A felvidéki magyarok az autonómiakövetelést nem tűzték zászlajukra. Ez nagy kár, mert napjainkban, amikor a szlovák demokrácia újra hitet tett a kettős állampolgárságra vonatkozó ellentörvény mellett, egy autonómiadokumentum bizonyára segítene a magyar párt, a Szövetség politikusainak, hogy így a parlamenten kívülről is szót emeljenek a követelésük mellett.

Látnunk kell, hogy a habkönnyű kisebbségi autonómiaköveteléseket a magyar kormány szomszédságpolitikájával bizony felülírta.

Szerbiában, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) fontos elemévé vált a magyar-szerb viszonyrendszernek, s egyben a migránsbeözönlés közös erővel történő megfékezésének. A kettős állampolgárság mindkét részről támogatott intézménye meg nagyban hozzájárul a két nép egészséges, a közös érdekeken alapuló jó együttműködésének.

A V4-ek között fejlődő együttműködés fontosságát szem előtt tartva, a Szövetség politikusaira vár egy olyan választási program megalkotása, amely a nemterületi személyi autonómia követelésének beiktatásával, akár a meglevő feszültség fenntartása mellett, utat nyithat az érvek küzdelmének. A kisebbség és a többség közötti demokratikus párbeszédnek. Továbbá a magyar kisebbségi közösség politikában való tényleges, aktív bekapcsolódásának.

Jó lenne kilépni a bűvös körből, amelyet az elhibázott kisebbségi politika húzott önmaga köré. Nem érdeke ez az egész szlovák társadalomnak is? Reméljük, igen.

                                               (Február 18.)

Átrendeződés

A nagyobb háborúkat általában átrendeződés követi. Ukrajnában a társadalom legmélyebb rétegeit is érintő, megbolygató nagy háború zajlik. Ott, de Közép-Európában sem lesz semmi, ami a harcok lezárultával nem változik. Változóban az életünk. Társadalmi, gazdasági, és ami a legnagyobb változásokat hozhatja, nemzeti vonatkozásban is.

Ukrajnában sem lesz örökös háború, várható az átrendeződés is. Nemcsak magában az államban, de a háború szélesebb színterén is.

Távolabbról indulva, változást hozott az Egyesült Királyság Európai Unióból való távozása. Ma már látnunk kell, történetileg elkerülhetetlen volt, hogy az EU létrejöttével valahol mégis megszakadt az Amerikai Egyesült Államok és a Nagy Britannia közötti korábbi különleges kapcsolat. S az is, ma ez a kapcsolat, az együttműködés és az együtt haladás igénye, jól láthatóan újra erősödik.

Számunkra, akik mindezt átéljük, sokkal fontosabb a Nyugat- és Közép-Európa között a nemzeti érdekek érvényesítését célzó, ajtócsapkodástól sem mentes nézetegyeztetés. Annál is inkább, mert a meglevő történelmi különbségeket (ki volt gyarmattartó, ki nem), újabb „nehézségek”, például a sikeres keleti nyitás politikája is tetézi.

Jelenleg úgy tűnik, Nyugat-Európa az atlantiak, míg Közép-Európa, főleg a közvetlen kapcsolatépítés, értsd érdekérvényesítés folytán, a keleti világ felé is tájékozódik. Mondjuk ki, egészséges konkurenciát teremtve ezzel a maga számára is. Itt is, ott is.

A nemzetállamok szuverenitásának napi érvényesítése tehát állandó feszültséggel jár, hiszen meg kell ütköznie az a már folyamatban levő változás, ami zajlik. Ennek lényege a szuverenitások egymás közötti változása, a gyakorlatban a szovjet kötelékből kiszabadult közép-európai államok birodalmi törekvések elleni küzdelme.

A bizonyos értelemben elnagyolt tagolás ellenére látnunk kell, hogy a küzdelem az EU átalakulási folyamatának fontos vonulata. Amit jól mutat a zajló politikai küzdelmek időnként igen magas hőfoka is.

                                                                  (Március 21.)

Az 56-os szindróma

Emlékszem, már a hatvanas évek elején, a felnőttek bizalmas beszélgetéseit hallgatva, én is magamévá tettem a véleményt, miszerint Amerika elárulta az ötvenhatosokat. A pesti srácokat. Csak évek múlva értettem meg: a hidegháború körülményei között nem a szuezi válság vonta el a figyelmet 56-ról. Sokkal inkább az akkor kialakuló félelmi konszenzus, melynek lényege, hogy az atomhatalmak nem kezdenek fegyveres leszámolást egymás ellen. Mert annak rájuk nézve is beláthatatlan következményei lehetnek. Ami ma sincs másképp.

Éppen ezért érthetetlen, hogy ma is akadnak olyan országok, politikai vezetők, akik ezt az apróságot – mint amilyen egy amerikai-orosz összecsapás lenne – egyszerűen semmibe vesznek. S játszadoznak a tűzzel.

Kivétel talán Lengyelország. Nem mintha Jaroslaw Kaczynski nem tudná, hogy ha „kivágják az erdőt, repül a forgács”, mégis, esetében figyelembe kell venni, országának sok, talán túl sok ukrajnai menekültet kell befogadnia. Ami bizony kemény feladat. Nagy felelősséggel jár. Lehet, hogy április 3-a után ő is okosabb lesz. Könnyebben eligazodik majd a nemzeti érdekek sűrű erdejében. Az sem lesz könnyű.

Nem lehet azonban kivétel a részben amerikai segítséggel magas tisztségbe segített s egyelőre még megtartott ukrán vezető. Volodimir Zelenszkij hanyag eleganciával előbb az orosz elnököt sértette vérig, most pedig a magyar miniszterelnöknek esett neki.

Ő jelenleg, miközben várja, követeli az elmaradt amerikai katonai segítséget, akarva-akaratlan nézheti, hogy a rábízott nép és a nemzeti vagyon lassan ebek harmincadjára jut. Gondolt már rá az ukrán elnök, hogy a terület-visszahódítás bódulatában (Krim, Donyec-medence) nem tett mást, mint a mesebeli kisgyerek: az egyik hibát követi el a másik után? Pedig, még a régen hallott mesékből tudhatná, nem jó az oroszlán bajszát húzogatni.

Vannak már a nemzetközi kulisszák mögött akiknek, ha róla van szó, inkább az jut az eszébe, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.

Jó, ő viszonylag fiatal, van még ideje tanulni. Csak mi lesz az ukrajnai nemzeti vagyon tönkre bombázott értékeivel? S a földönfutóvá vált polgártársainak millióival? Különösen, ha az orosz szomszéd viszi a Donyec-medencét is.

Végül a tanulságok: nem árt, ha egy nemzetnek tapasztalt, felelős miniszterelnöke van. Orbán Viktor nem ijed meg a saját árnyékától. A nagyoknak meg, legalább a gyengébbek kedvéért, világosan ki kellene mondani: rosszul járhat az, aki óvatlanul a dolgaikba üti az orrát. Mert a NATO is megmondta, nem száll ringbe Ukrajnáért.

Lengyelországban Joe Biden is hangoztatta, a világ már nem lesz olyan, amilyen eddig volt. Neki lesz igaza.

                                                                  (Március 25.)

Feb.4.

A nemzeti kétharmad felé

Márki-Zay Péter (MZP) Gyurcsány lépése nyomán előállt bukás előtti megroggyanása újra felveti a Fidesz – KDNP pártszövetség újbóli teljes akcióképességének kérdését. Azt a tapasztalat már régen megmutatta, hogy egy kormány szoros helyzetekben akkor hatékony, ha rendelkezik az ehhez szükséges parlamenti többséggel. Elég, ha a kettős állampolgárság megadására gondolunk. Ebből talán ma sem lenne semmi, ha az Orbán kormány már 2010-ben nem rendelkezett volna kétharmados többséggel.

De, rendelkezett.

A parlamenti kétharmad nemzeti célként határozható meg Az idén áprilisban a magyarországi országgyűlési választásokon el kell érnünk, hogy a magyar Országgyűlésben a nemzeti oldal kétharmados többsége újra megvalósuljon. Amikor az ország, a nemzet ellen irányuló balliberális, globalista támadások a magyar táradalom alapjait célozzák meg, az egyetlen hatékony, védelemre alkalmas eszköz a kormány valódi demokratikus meghatalmazása. Ez adja meg a tényleges nemzeti alapú kormánypolitika érvényesítéséhez.

A politika mibenlétéből, az emberi, politikusi teherbírásból következően Márkí-Zay Péter, e botcsinálta politikus számára még egy utolsó próbatétel következik: az ellenzéki jelöltlista felállítása. Ha Gyurcsány akkor is kisemmizi, MZP mehet a lecsóba.

Mert a nemzetközi támogatók lényegében elengedték a magyarországi tehetetlen, alkalmatlan ellenzék kezét. Megmarad azonban az egész magyar társadalomra, a nemzetre nehezedő nyomás. Hiszen a nemzetközi politikai térben a nemzeti és a globális erők élet-halál harca egyre inkább a nyílt összeütközésekben ölt testet.

Magyar vonatkozásban szerte a Kárpát-medencében különösen felértékelődik a nemzeti érzelmű szavazók jelentősége. Szükség van természetesen a megfelelő magyarországi kampányra, de szokatlanul fontos, milyen erősek a nemzeti erők a külhoni magyar kisebbségek, a kettős magyar állampolgárok körében. Nem mindegy az sem, hogy a magyar politikai szervezetek milyen mértékben vállalják a nemzeti integrációval járó feladatokat.

Melyek ezek a feladatok?

A Vajdaságban, ahol a magyar balliberálisok alig-alig takargatott nyilvános fellépése teljes egészében követi a magyarországi ellenzék eszmei útmutatását, a kudarcos liberális politikával történő szembesítés a leghatékonyabb eszköz. Ezzel azonban élni kell, ha célba akarunk jutni.

Mit gondolnak a vajdasági liberálisok a migránsjárásról, az Európai Egyesült Államok eszméjéről? Vagy a szerb kormány törekvéséről, hogy az Orbán kormány családvédelmi politikája egyes elemeinek helyet találjon a szerb szakpolitikákban?

Látnunk kell, hogy az érdekek hasonlóságára alapuló szomszédságpolitikának nem a szerbiai balliberális ellenzék ad otthont. Látják-e ezt az absztrakt emberi jogokat szajkózó, a valamikori háborúellenes vajdasági balliberálisok? Miért nem kérdezünk rá?

Ki vállalja a szembesítés nem mindig kényelmes feladatát? Hát mindenki. Elsősorban is az írástudók, a Vajdasági Magyar Szövetségben (VMSZ), a kulturális intézményekben, a sajtóban, mindenütt ahol erre szükség mutatkozik.

Szép eredményeket hozhatnak a tanácskozások, amelyek keretül szolgálhatnak a nézetek ütköztetéséhez.

Gyors és felelős tervezés, még inkább bátor és hatékony kivitelezés hozhat csak eredményt. Minden a nemzeti oldalra leadott szavazat számít. Hozzájárulhat a kétharmados parlamenti többséghez.

A hiánya meg fontos mandátumokba kerülhet.

                                                                            (Január 7.)

Távlati tervezés?

Nem lehet véletlen, hogy Márki-Zay Péter (MZP) – a kormány legszélesebben támogatott intézményeire vonatkozóan annyi bicskanyitogató badarságot mond. Ahogy az sem hihető, hogy mindez butaságának a megnyilvánulása.

Akkor meg miről van szó?

Aligha arról, hogy MZP külső támogatással reális helyzetfelmérést készített. Ennek lényege, hogy az idei országgyűlési választásoktól nem várhat győzelmet. Sem Gyurcsánnyal, sem nélküle. Sőt, úgy értékelik, hogy Gyurcsány és övéi most zengik hattyúdalukat. Ami után a nihil és nem a Főnix-madárként való újjászületés következik.

Arról lehet szó, hogy MZP és a mögöttes hatalmak két ciklusban gondolkodnak. Látják ugyan rövidtávú sötét jövőjüket, de a távlatokban az új lehetőséget is.

Ha ez így van, akkor MZP viselkedése nem értelmetlen. Arra törekszik, hogy a zöldségekkel, amivel traktálja hallgatóságát, el kíván határolódni a jelenlegi kormánytól, de egyben Gyurcsánytól is.

Mentoraival (Gyuri bácsi és a kompánia) arra gondolnak, hogy a jobb sorsra hivatott miniszterelnök-aspiráns a jelenlegi visszatetsző viselkedésével, differenciálódást hoz létre az ellenzéken belül is. Amivel nemcsak ismerté válik a magyar politikai színtéren, de maga köré gyűjti a legvadabb légiósokat, az abszolút globalistákat, akik magját alkothatják a (vesztes) választásokat követő pártnak, a jövő pártjának. Soros pretoriánus gárdájának. Az utóbbi napokban néhány ellenzéki politikus – mint aki jól számít – máris beálltak MZP mögé. Már az új párt lehetséges vezetőiként? Az egyik még MZP amolyan tárca nélküli minisztere is lehet.

Mi lesz a Demokratikus Koalícióval (DK)? Hát semmi. Mert vezetői egyszerűen képtelenek a megújulásra.

A gondolatsor rejt még néhány lehetőséget a következtetésre.

MZP és a Soros ármádia reméli, a hátralevő kampányban még van esély legalább a Fidesz – KDNP kétharmad megakadályozására. Hogy az meg se szülessen, vagy ha mégis, hát legyen harmatgyenge.

Nos, a nemzeti oldal feladata, hogy ez az utóbbi cél se valósulhasson meg. Mert a nemzetnek a fejlődéshez erős kétharmadra van szüksége.

Magyarország pedig, menjen csak előre, ne hátra.

                                                                            (Január 25.)

Kiállás

Ez az, amit a nemzeti oldalon elvárunk minden magyar szavazótól. A vajdaságiaktól, mondhatom, különösen. Nem véletlenül.

Az idei országgyűlési választások eredménye nagyban befolyásolhatja mindazt, amit eddig az Orbán kormány elért, különösen azt, amit az elkövetkező évekre tervez.

Ha lesz elég szavazat a nemzeti oldal mellett, akkor újra kialakulhat a kétharmados többség, ami feltétele a viszonylag szabad, magabiztos kormányzásnak. Erre, tekintettel az ellenerők nagyságára, minden bizonnyal szükség lesz. Akkor mindenképpen, ha az elmúlt tizenkét évben érvényesülő politikai és gazdasági irányítás folytonosságát tartjuk szem előtt.

A választási kampányban mozgósítani kell. Ebben nekünk a vajdasági magyar kettős állampolgároknak is fontos szerepünk van. Legyen is! De hogyan?

Célunk, hogy az eddigieknél sokkal többen vegyenek részt a szavazásban, s adják voksukat a Fidesz-KDNP listára. Tudnunk kell, hogy a 21 században a vajdasági magyar kisebbségi közösség csak akkor lehet eredményes, ha a magyar nemzethez való tartozásunk a politikai értékek sorában az első helyen áll.

Ez a vélekedés akkor mutatkozhat meg teljes értékében, ha az április 3-i választásokon, nagyobb számban, mint eddig az Orbán kormányt tűntetjük ki bizalmunkkal. 

Közösségünk írástudóin a felelősség, hogy a nemzeti oldalhoz való tartozásunkat eszmei téren a balliberálisokkal szembeni kiállással meg is mutassuk.

Maga a szembenállás nem új jelenség.

A 90-es évek legelején a történelmi VMDK-ban úgy tettünk szert a magyarok egyöntetű támogatására, hogy kiálltunk a magyar autonómiáért, s kimondtuk, a vajdasági magyarok nem akarnak részt venni délszláv népek polgárháborúvá terebélyesedő történelmi vitájában. Ami még nem lett volna olyan nagy baj. Csakhogy itt nem álltunk meg. Leiratban követeltük a szocialista Jugoszlávia akkor még létező Elnöksége elnökétől, hogy a magyarokat akaratuk ellenére ne vigyenek el a kialakuló horvátországi harcterekre. Az a tény, hogy a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZZK) horvát elnöke Stipe Mesic a füle botját sem mozdította meg erre a felkérésre, nem más, mint a történelem fintora.

Lévén, hogy akkor az egész Szerbiában a történelmi VMDK volt az egyetlen valóban következetes, nem szeparatista, független, demokratikus erő, támogatásra az akkor már háborúzó Milosevic Szerbiájában sem számíthattunk. Sőt, az akkor is gyenge, balliberális ellenzék hazaárulónak titulált bennünket, s Milosevic oldalán kezdett ellenünk politikai támadást. Álltuk a sarat.

A szerb nacionalista ravaszság ellen azonban már sokkal nehezebb volt a küzdelem. Vajdasági Szociáldemokrata Liga (LSV), névleg Vajdaság és a demokrácia nevében indított offenzívát a magyar szavazatokért. A párt elnöke Nenad Canak miután -  hogy, hogy nem - szerb színekben megjárta a csatateret, s közben a haja szála sem görbült meg, valamiféle absztrakt békemozgalmat indított el. Egyszerre indított harcot a Vajdaság-bűvöletben megrekedt vajdasági magyarokért, s tessék-lássék támadást a lényegében nacionalista, de balliberális címkével hadakozó szerb ellenzék ellen. Így üthetett Milosevic két legyet egy csapásra.

Mindent összevetve, a szerb ellenzék felé kacsingató, a kisebb ellenállás vonalán haladó magyar balliberálisok és a nemzeti alapon politizáló magyarok között ma is meglevő különbség miatt várható, hogy a magyarországi ellenzéki propaganda talál magának támogatókat a Vajdaságban is.

A nemzetiek feladata az, hogy a szavazatokban megnyilvánuló különbség ne menjen, vagy ne menjen nagyon a választási eredmény kárára.

Kiállásra van szükség. Hogy a kisebb ellenállás vonalán haladva ne lehessen kibújni a felelősség alól.

                                                                            (Február 1.)

Bomlás

A magyarországi ellenzéket a közelgő országgyűlési választások előkészületei során sem jellemezte különösen nagy egység. Ami nem csoda.

Azt viszont nemigen gondolhattuk, hogy az együttműködés már az igazi hajrá előtt befagy, s legfeljebb megmaradnak a szúrós tekintetekkel méregetik egymást.

Mindez, ma már látszik, Márki Zay Péternek (MZP) köszönhető. Aki feltehetően már a következő ciklusra is figyelemmel csupán a kemény provokációs módszert alkalmazva, lassan befagyasztja maga körül a levegőt. Értve ez alatt a koalíciós partnereket is.

A Gyurcsány-házaspár – ha hinni lehet a felröppent híreszteléseket, feladva (eladva) elhagyva villájukat, új címre vannak költözőben. A feleség az elhatárolódást hangsúlyozva, kijelentette, a választások után át sem veszi a képviselői megbízatást, s marad ott, ahol van. Az Európai Parlamentben.

Ez már nem is bomlás, megjelennek A romlás virágai. Nemcsak szimbólumként.

Ezen a helyen volt már róla szó, nem az ellenzék, hanem a külföldi mentorok, már régen nem várnak győzelmet. Egymással is vetélkedve, inkább a következő ciklusra gyúrnak.

A készülődést leginkább a Soros-Bajnai MZP csoport tüsténkedése jelzi.

MZP törekvései – egyetértésben mentoraival –, a kemény mag begyűjtésére irányulnak. Az így verbuvált csapat lehet a pártalapító. A Soros-kegyenc MZP kaphat újabb négy évet a mentorok tervének megvalósítására.

Gyurcsány és övéinek viselkedése mintha arra utalna, hogy a „főkapitány” takarodót fúj. Ahogy EU-beli mentorai is. Leteszi Gyurcsány a lantot, vagy ad magának újabb négy évet erőgyűjtésre? Nem tudhatjuk. Bomlás, vagy romlás?

Inkább ez az utóbbi. Erre utal a békegalamb szerepében Ursula von der Leyen, aki megállapította: „Magyarország eddig minden szankciónkat támogatta. Európa fontosabb Magyarország számára, mint Oroszország”. Nos, erre varrjon gombot MZP.

A fontos az, hogy Magyarország kétharmaddal menjen előre, s ne hátra.

Nagy a nyomás Közép-Európára.

A V4-re, különösen Magyarországra és Lengyelországra. Érthető, hiszen a brüsszeli bürokratáknak nemcsak az eszközeik fogynak, de az idejük is. Miközben a tét nagy.

Nem véletlenül mondja a magyar miniszterelnök, hogy „Brüsszel ma a bevándorlást támogatja, a családokat és a gyermekeket nem védi meg”. Kell egy közbeeső lépés. Ami kicsit orrbavágó. Vagy nagyon is az.

Nem tudjuk, mi lesz holnap Varsóban. Pontosabban, csak sejtjük. Ami biztos, kell a nemzetieknek is egy lélegzetvételnyi szünet. Ami akkor jöhet, ha a balliberális globalisták kerülnek szorult helyzetbe.

Kell a remény annak „sok tízmillió embernek”, akik felháborodva figyelik az Európai Parlament (EP) buborékban élő liberális többségének a tobzódását. Akik már az EU egységét is hajlandók feláldozni.

Miért is?

Két okból mindenképpen. Az egyik, hogy ne derüljön ki az a világra szóló blamázs, melybe a 2015. évi migránsjárás nyomán kerültek. A másik a súlyosabb: látják, hogy az általuk helyesnek tartott szolidaritás hiányában drágán kell majd megfizetniük az elmúlt években halmozódó hibáik miatt. Az emberi természet, az évezredes értékek tapodása nem hozhat nekik boldogságot.

Az Európai Parlament balliberálisainak pedig előbb vagy utóbb le kell tenniük a lantot, szembesülniük kell az igazsággal. A nemzeti oldal igazságával.

                                                     (December 3.)

Kutya-macska barátság

Ezen a helyen volt már róla szó, hogy az ellenzéki előválasztáson kiderült: az EU magországok favoritja Gyurcsány Klára nem legyőzhetetlen. A „semmiből” felbukkant Márky-Zaj Péter (MZP) bizony megkeverte a kártyát.

MZP győzelmével a Gyurcsány házaspár körül megritkult a levegő. A tény, hogy Klára asszony elsőnek – még az eredményhirdetés előtt – gratulált ellenfelének, támogatásáról biztosítva őt, nem fedte el a bajt, inkább növelte azt.

Egy időre meg is ritkultak Gyurcsány és felesége nyilvános fellépései, de MZP csak látszólag elhibázott fellépései egyszerűen lépéskényszerbe hozták a Demokratikus Koalíció (DK) „nagyreményű” vezetőit. Valamit ugyanis mondani kellett az „egyesült ellenzék” megválasztott miniszterelnök-jelöltjének szokatlanul sértő és sorjázó baklövéseire.

Nem kis belső küzdelmek után, miközben világossá vált, hogy Márki-Zay Péter a másik oldal, a „nagy barán túli”, Soros által képviselt pénzvilág kedvence, Gyurcsány igyekszik döntetlenre vinni a meccset. Annál inkább, mivel Klárika és MZP brüsszeli kirándulásai sem hoztak igazi győztest.

Így kerülhetett sor a kibékülésre. Hagyjuk most a mellékzöngéket, lássuk mi a lényeg.

Az események sora ugyanis igazolni látszik, hogy a támogatók a fejük felett valahogy kiegyeztek. Kiderült, hogy Dobrev Klára és Márki-Zaj Péter zajos vetélkedése semmiképpen sem hozhatja meg az ellenzék győzelmét. S egyáltalán nem biztos a győzelem maga.

Marad tehát a gyors ütemben ismertté vált, de pártnélküli MZP a nem túl sikeres produkcióival. Valószínű, hogy ő az „egyesült” baloldal közös listája élén esélytelenül indul a parlamenti választásokon. Ha ugyanis valami politikai kataklizma nem jön közbe, a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon a Fidesz-KDNP pártszövetségnek áll a zászló.

Hálátlan dolog jósolni, de az Orbán által vezetett nemzeti oldal győzelme esetén a bal-liberálisok megszabadulhatnak Gyurcsánytól, a kétségtelenül erősebb amerikai támogatók embere pedig a következő ciklusban egy egészen új csapattal indulhat szerencsét próbálni.

Mert Magyarország mégsem Észak-Macedónia, ahol Soros hadai néhány évvel ezelőtt győzelemre vitték az esélytelen szocialistákat.

Egy biztos: a máris magabiztos és sikeres magyarok a jövőben sem lesznek könnyű zsákmány. Különösen, ha a barátaik, a nemzetközi politikai színtéren is megerősödnek.

Ami nem lehetetlen. Hiszen a világok harcában a normalitásnak mégis van esélye.

Nem is rossz.                               (December 7.)

Kutya-macska barátság (2.)

Írtunk már róla, hogy a magyarországi balliberális ellenzék berkeiben a Gyurcsány- házaspár és Márki-Zay Péter (MZ) között robbanásveszélyes feszültség alakult ki. Ahogy ez újólag kiderülni látszik, MZP Soros és az amerikai nagytőkések, meg a hírszerzők favoritja, Gyurcsány Klára, az előválasztási kabaré vesztese pedig a brüsszeli bürokrácia kedvence. Ahogy időközben az is kiderült, hogy a két „támogatói kör” közül az előbbi látszik befutónak. Gyurcsány ugyanis látványosan kiszállt a versengésből.

Ahogy a Soros oldal szócsöve, az ellenzéki 24.hu jelenti, „Gyurcsány nem fog kampányolni, mert Márki-Zay megkérte erre”.

Az üzenet világos. Gyurcsány – okkal megsértődött. Nem kicsit. Nem tudhatjuk, mi jár a fejében, de hogy nem így gondolta el a 2022. évi magyarországi választásokat megelőző kampányt, az nemigen lehet kétséges.

Hogy nem lőtte el a puskaporát, az valószínű. Hiszen ott van mögötte a megrögzött kommunista talpasok hadserege. Akik központi biztatás nélkül maguk sem fogják önzetlenül MZP szekerét tolni. S akkor itt van még a fekete leves. A közös lista felállítása. Persze, ha egyáltalán hajlandóak lesznek a közös fellépésre.  

A legrosszabb esetben MZP számíthat körülötte feltünedező atlantista és kiábrándult öregfiúkra is. Akik megfelelő támogatás esetén, mondjuk a volt MDF-es külügyminiszter vezetésével, készek akár pártot is tenni a semmiből felbukkant provokációkkal jelentkező fiatal zseni alá. Velük a jövő évi választásokon MZP nagy eredményekre nem számíthat, de kenyértörés esetén ő bejuthat a magyar országgyűlésbe.  Ami meg alapja lehet egy új, fiatal ellenzék felépítésének

Ki tudja?                                          (December 12.)

Fegyverbe!

Nincs, aki nem látja: Brüsszel hadat üzent Magyarországnak. A hangadó balliberális többség jószerével felfogta, most, vagy soha.

Soros és az amerikai háttérhatalom, ma még egyetértésben a ténylegesen alkalmatlan Brüsszel elejével és a mögöttük húzódó éhes európai pénzmágnások hadával, egészen a magyarországi és a lengyelországi választásokig, illetve a helyi balliberális siserehad vereségéig, nem fog megbékélni. Akkor lesz a hadállások rendezésére egy kis szünet, de a világok harca a zsidó-keresztény kultúra és a globalisták ölre menő küzdelme folytatódik, a keresztények talpra állásáig, illetve, miért is ne, győzelméig.

Az ok egyszerű: a Zsidó-keresztény értékeinken alapuló társadalmi modell végül is győzni fog. Mert győznie kell.

Nekünk, magyaroknak, a kettős állampolgároknak össze kell fognunk. A szavazók számára világossá kell tennünk, a nemzet alapérdekeivel senki sem játszadozhat. A kívülről nyíltan támogatott hazai ellenzék, amennyiben ezt a követelményt mellőzi, árulónak minősül.

Nekünk kell tiszta vizet önteni a pohárba. Úgy is, hogy ezt a véleményünket a kampányban ütköztetjük, de azzal is, hogy azt nyíltan hangoztatjuk.

Ahogy a francia himnuszban is áll: Hajrá, fegyverbe hát!

                                                                       (December 16.)

Harminckét év

Ennyi idő telt el azóta, hogy 1989. december 18-án tizenegy aláíró nevében bejelentettem a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakulását. A történelmi VMDK négy év alatt, valamint eszmei és politikai örököseként a Vajdasági Magyarok Demokrata Párt (VMDP) idejében megalkotta azt a politikai vázat, melyre felfűzhettük, mind a nemterületi politikai autonómia, mind a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli integrációjának politikailag releváns modelljét. Eközben a vajdasági magyarság a 20 században először „talpra állt” és megalkotta megmaradásának feltételrendszerét.

Sajnos erről a folyamatról máig nincs tudományos apparátussal elkészült monográfia. Ami késik, nem múlik. A monográfia elkészítéséhez rendelkezésre áll a ritka részletességgel elkészült dokumentáció.

A vállalkozó szellemű fiatal kutatók előbb utóbb rátalálnak erre a történelmi hézagra, s megoldják a feladatot.

Ennek hiányában közreadom a huszadik évforduló alkalmából elkészült emlékeztetőt.

A történelmi VMDK

Három nappal a Tőkés László ellenállása nyomán kitört romániai rendszerváltó forradalmi események kezdete után, mi itt a Vajdaságban eljuttattuk a Tanjug hivatalos jugoszláv hírügynökséghez a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalapítására vonatkozó kezdeményezésünket. A tizenegy aláíró, figyelemmel a jugoszláviai véres polgárháború felé zakatoló politikai zajlásokra és a tényre, hogy a Vajdaság autonómiája azokban a hónapokban omlott végleg össze, magában a dokumentumban nem követelt magyar autonómiát. De közvetlenül a bejelentést követő időszakban erre is sor került. Meg kellett ugyanis magyarázni mind a szerbeknek, mind a magyaroknak, hogy mit is akarunk a politikai szervezet létrehozatalával elérni.

Emlékszem, én már az 1990. év első heteiben Várady Tibor ösztönzésére, aki Amerikába készült az egyik egyetemre vendégtanárnak, két gépelt oldalon készítettem egy összefoglalót a személyi elvű kisebbségi önkormányzatról.

A VMDK, s ezért történelmi, a Kárpát-medencében elsőnek kezdeményezte és hozta létre a magyarság önálló és teljesen független politikai szervezetét. Ilyen értelemben a VMDK nem kulturális intézményként, hanem politikai pártként jött létre. Az első években, míg nem kezdett el - ahogy akkor mondtuk - osztódással szaporodni, önállóan tevékenykedett, s megalkotta azokat az eszmei alapokat, amelyeket szükségesnek vélt ahhoz, hogy feltárja, kifejezze és hitelesen képviselje a politikai törekvéseket, amelyek a vajdasági magyarság identitásának megőrzését elsődleges célként határozták meg. Pártként elsőnek mondtuk ki a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai és közjogi integrációjának szükségességét.

Így jött létre 1992-ben az első, kicsit eklektikusra sikeredett autonómiakoncepciónk, amellyel a magyar kormány és a külügyminisztérium segítségével politikai erőként jelenhettünk meg a nemzetközi politika azon szegmenseiben, amelyek érintették a kisebbségek helyzetét.

Végül, de nem utolsó sorban a történelmi VMDK vezetőinek köszönhető, hogy a Szerbiából és részben a magyar hatalom részéről is szított belső küzdelmekből létrejött Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) tovább tudta vinni az autonómiáért, majd néhány évre rá a kettős állampolgárságért folytatott küzdelmet.

Sajnálom, de megértem, hogy ma sincsenek teljes tudományos apparátussal készült átfogó monográfiák a határon túli magyar pártokról és politizáló szervezetekről. Ennek talán még nem is jött el az ideje. Meg kell várni egy fiatal kíváncsi, alapos kutatásokat is vállaló történész-nemzedék eljöttét.

Egy biztos: a magyar nemzet önismerete nem lehet teljes, ha nem kerül sor ezekre az átfogó kutatásokra.

Az, amit a magyar kormány az utóbbi években a kisebbségi közösségek felkarolásában eredményként felmutatott, reményteli várakozásra jogosíthat bennünket. Mindent meg kell tennünk, hogy ez a helyzet az elkövetkező néhány mandátumban ne változhasson meg.

(December 18.)

  2021  November 10.  

Választási előkészületek

Eldőlni látszik a magyarországi balliberális ellenzéken belül, az eddig háttérben zajló érdekalapú kíméletlen küzdelem. A Magyarország feletti befolyásért két nagy nemzetközi erő vetélkedik. Az egyik Soros György, tőzsdecápa hálózata, mögötte az amerikai „demokrácia-terjesztő” bajnokaival (CIA és a többiek), a másikon az Uniós föderalisták, a magországok volt gyarmattartóinak gyülekezete, maga a brüsszeli vezetés.

Igaz, a globalisták között nem nagy a különbség. Csakhogy a konkrét érdekeket illetően az amerikaiak és a magállamok globalistái közötti különbségek mégiscsak jelentősek. Nem mindegy ki a legnagyobb befolyás „tulajdonosa”. Magyarország esetében sem.

A magyarországi ellenzék soraiban úgy látszik, Sorosék favoritja, Márki-Zay Péter (MZP) viszi el a pálmát. A magyar brüsszeliták vetélkedésében nem a Gyurcsány-házaspárnak áll a zászló. Akkor sem, ha mögöttük áll az ellenzék legerősebb pártja a Demokratikus Koalíció (DK).

A favoritok között akkor mérgesedett el a viszony, amikor MSZP a politikai jöttment, egyszerre megnyerte az ellenzéki házibajnokságot és az ellenzék kormányfő-jelöltje lett. (Szemmel látható, hogy Gyurcsány a Demokratikus Koalíció úgymond tulajdonosa, elszámította magát, különben megtette volna a szükséges intézkedéseket, hogy a felesége ne veszítse el az előválasztásokat).

Ebben a pillanatban a két konkurens, Dobrev Klára és MZP is kinn vannak Brüsszelben, vélhetően a brüsszeli támogatás megszerzése végett. Nem tudhatjuk, mi zajlik az Unió „füstös tárgyalóiban”, de valószínű, hogy MZP lesz az, aki Soros uszályából kilépve, ha nem is a 2022. évi magyarországi parlamenti választásokon, de a következő ciklusban már felépített ellenzéki politikusként válhat a magyar miniszterelnök kihívójává.

Dobrev Klára, meg Márki-Zay Péter koruk alapján lehetnek egyenrangú politikai versenyzők. Lényegében a pedigréjük sem különbözteti meg őket. Mert egyiküket a családi örökség, a másikat meg a Soros-lobbista múltja húzza vissza. Hogy mégis játékban vannak, azt a szükség hozza magával: a nemzetközi háttérhatalmak azzal főznek, amivel lehet.

A jövő évi magyarországi választások kampányában a külhoni magyarok is részt vehetnek. Lévén, hogy csak a kettős állampolgárok szavazhatnak, most megmutatkozhat, milyen erővel rendelkeznek maguk a magyar közösségek. A kampányban útmutató lehet az erdélyi magyarok körében végzett nagyszabású felmérés. Ahol a kettős állampolgárság, először amióta ez lehetséges, bekerült a magyar identitás legfontosabb ismérvei közé.

Az erdélyi magyarok többsége a kettős állampolgárságot nemzeti identitása részének tekinti. Meglátjuk mit jelent ez a gyakorlatban. Nemcsak Erdélyben, de a Vajdaságban is.

Ne higgy magyar a németnek…

A KURUC KÖLTÉSZETBŐL

(1?06)

Ne higyj magyar a németnek,

Akármivel hitegetnek.

Mert ha ád is nagy levelet,

Mint a kerek köpenyeged

S pecsétet üt olyat rája,

Mint a holdnak karimája:

Nincsen abban semmi virtus

Verje meg a Jézus Krisztus!

Hát igen. A magyar-német viszonynak a történelmünk folyamán annyi ága-boga lett, hogy azt ma már olyan nehéz kibogozni, mint amennyire megérteni.

Létezik az, hogy egy olyan nagy nemzet, mint amilyen a német, ahogy mi látjuk, demokratikus választások után így rohan a vesztébe? Vagy mégis inkább a német választók tartják jónak azt az esetleg cseles utat, amelyre a vezetőik most rálépnek? Nem tudhatjuk.

Az azért valószínűnek látszik, hogy túl sok jót az EU-val folytatott csatáink során nemigen várhatunk. Szerencsére nem fegyvertelenül kell helytállnunk ezen a meglehetősen aláaknázott harctéren.

Reménykedni tehát szabad.

Abban mindenképp, hogy a magyar fél a különbségekre figyelemmel, eddig meg tudta pontosan határozni, „hol van az egyet nem értés ellenére tere az együttműködésnek Németországgal”.

Támaszkodhatunk arra, hogy a két országot olyan szoros gazdasági együttműködés tartja a közös úton, amelyen aligha várhatók szédítő kilengések. Igaz barátokban meg az egyik oldalon sem bővelkedünk.

Bízhatunk abban, hogy Angela Merkel továbbra is tűzközelben marad, aminek vannak jelei, nos, akkor bátoríthatja a kompromisszumra kész ésszerű vitát. Ahogy a kétoldalú kapcsolatokban, úgy az európai színtéren is.

Végül, de nem utolsó sorban: talán nem kell már sok ahhoz, hogy a konzervatív gondolatok egyre inkább teret hódítsanak mindenütt, ahol nem kívánnak felülni az önsorsrontók egyre rázósabb szekerére.

Végül is győz az egészséges életösztön.

November 26

„Egy következmények nélküli ország”

Fricz Tamás politológusé az érdem, hogy a magyarországi közállapotok egy szakaszáról írt cikksorozatának ez a találó meghatározása immár szállóigévé lett. Nem véletlenül. Napról napra bizonyítást nyer, hogy a magyar politikai elit bal oldala, szemben a letagadhatatlan tényekkel,  igyekszik minden, elsősorban korrupciós mesterkedéseit elfedni, majd úgymond „megúszni”.

Most a városháza-ügy zajlik. Megdönthetetlennek látszó bizonyítékok garmadáját mismásolják el az érintettek. Akár a volt miniszterelnök is.

Van egy másik közmondás is. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

Reméljük, hogy a Bajnai – Karácsony korsó is erre a sorsra jut.

Történt pedig, hogy kitudódott: árulják a budapesti városházát. Karácsony Gergely jelenlegi állomáshelyét. A közelmúltig nevek nélkül zajlottak az előkészületek, de színre lépett a mesebeli Anonymus. Aki egyelőre név nélkül nevet adott a gyereknek: Karácsony Gergely és Bajnai Gordon, a jelenlegi főpolgármester és egy volt baloldali miniszterelnök az eset főszereplői.

Hagyjuk most a mellékszereplőket.

A kérdés az, a városháza eladásának ügyébe belebukik a főpolgármester, vagy sem? Karácsony az érintett, az elhárító mozdulatok seregét követően belement egy városi vizsgálóbizottság megalakításába. Kijelentette azonban, nem mond le.

Itt tartunk most. Meg kell válaszolni a kérdést, Magyarország „következmény nélküli ország”, vagy sem?

Reméljük a szállóige, most a 2022. évi országgyűlési választások előtt, már nem válik be. Nem válhat be.

Nemzeti érdekünk, hogy ez ne történhessen meg. Különben is, addig jár a korsó…

November 28.

A nemzeti kétharmad

Ha jól látom, Márky-Zaj Péter (MZP), sőt a mögöttes hatalmak is elkönyvelték a jövő évben esedékes parlamenti választások számukra fölöttébb kedvezőtlen kimenetelét. Elemzők szerint, a baloldali ellenzék eddigi politikai eredményei alapján a Fidesz–KDNP pártszövetség az esélyes. Sőt, a személyes mutatványaira figyelemmel az is valószínű, hogy MZP már a következő, a 2026. évi választásokon se lehet első számú favorit.

Tekintettel arra, hogy a Gyurcsány házaspár egy-két fellángolást követően valószínűleg megtér oda, ahova való, a történelem szemétdombjára, számottevő külső segítséggel megkezdődhet egy egészen új ellenzéki politikai alakzat felépítése.

Ez, a keresztény konzervatívok nemzetközi sikereit követően, csak akkor számíthat a legkisebb sikerre is, ha a mai dühös nemzetellenes globalistáknál elfogadhatóbb alternatívát tud majd felmutatni.

Amire a tehetetlenségébe fúlt ellenzék részéről jelenleg számíthatunk, az a durva parlamenti és más provokációk sora. Legyen azonban e tevékenységük bármilyen szélsőséges, mindhiába az igyekezet, ha a nemzeti oldal itthon és a külhonban, a kettős állampolgárok bevonásával, valóban sikeres mozgósításba kezd.

Provokációkkal ugyanis, társuljanak ezekhez bármilyen nemzetközi hordák, a nemzeti oldalt szavazás útján nem lehet megtörni. Akkor sem, ha a nemzetköziek apait-anyait beleadva, új erőkkel kísérlik meg Magyarország EU-ból való kiutálását.

Mindezt látva, a nemzeti oldalnak a célja csak az lehet, hogy jövőre újra a Fidesz – KDNP pártszövetség alakítson kormányt. S újra létrejöjjön a nemzeti kétharmad.

Mert a tét továbbra is a nemzet töretlen felemelkedése. 

Három síkon

Ezen a helyen már többször volt szó arról, hogy az uniós intézményekben meglevő balliberális többség, élén a magállamokkal, ki akarja utálni Magyarországot, de főleg annak miniszterelnökét az EU-ból. Többször írtunk arról is, hogy magyar politikai színtéren kialakult politikai tömbök közül az egyik, összefogva a nemzetközi balliberális menstream politikai és médiabeli támogatóival, Magyarországon nemzetárulást követ el.

Erre már eddig is több bizonyíték volt. Ma az, hogy a baloldali ellenzék az Országgyűlésben tüntetőleg távol tartotta magát a gyermekvédelmi törvény megszavazásától.

Figyelemmel az elmúlt hónapok eseményeire, elmondható, hogy a 2022. évi választások kampányában a nemzeti oldal és a nemzetáruló ellenzék három szinten vívja meg csatáját.

Az egyik a magyar-magyar szint, a másik a nemzeti oldal és a külföldi támogatással ténykedő ellenzék zajos szembenállása, a harmadik szint pedig a szuverenista nemzeti oldal és a Soros brigádok globális összecsapásának a magyar valóságban történő leképeződése. Ide értve a konzervatív erők megerősödését Európában, meg Amerikában is.

A magyar-magyar oldalon a kurucok és a labancok sok évtizedre visszanyúló megújuló, kíméletlen viadala. Nekünk a Vajdaságban és Erdélyben is meg kell küzdenünk a globalisták helyi balliberális bérenceivel. Nem mindegy, hogy a nagyok harcában a kettős állampolgárok kire adják a szavazatukat. Következik az eszmei küzdelem a lelkekért.

A választási kampánynak máris vannak leágazásai. Az ellenzéki oldalon a nemzetközi nyomás következtében éles harc alakult ki a Soros-csatolmányok, s az EU-magországok szintén balliberális liblingjei között. Úgy látszik, ebben a vetélkedésben az EU csapata Gyurcsányék bukása miatt vesztésre áll. A meccs azonban még nincs lefújva, hiszen az előválasztások győztese, a Soros-párti Márkí-Zay Péter, ha pénzben nem is szenved hiányt, emberanyaga azonban annál gyengébb.

Tudjuk, a remény hal meg utoljára. A hazaáruló magyar ellenzék így vagy úgy kiáll a pástra, akkor is, ha a támogatók máris a veszett fejsze nyele után kapkodnak.

Mert könnyen megtörténhet, hogy a nemzetközi globalisták is belátják, pártfogoltjaik ezeket a választásokat sem nyerhetik meg. Ők már a 2026. évi választásokra gyúrnak. Vélhetően egy teljesen új, fiatal csapattal, melyben Márki-Zay Péter legfeljebb a korán kukorékoló kakasként megy a levesbe.

A nemzetiek számára, ahogy eddig, a jövő évi parlamenti választások is sordöntőek lesznek. Minden, vagy szinte minden attól függ, mennyire sikerül a minőségi mozgósítás. Attól, mennyire segítünk minden szavazónak, a kettős állampolgároknak is, a hömpölygő balliberális ellenpropaganda sűrűjében megkülönböztetni a konkolyt a tiszta búzától.

Látni kell, a meggyőző siker záloga nem az egyszerű győzelem, hiszen, győzelme esetén az ellenzék megkísérelheti a lehetetlent: puccsal megszerezni a hatalmat. A nemzeti oldal jelenleg erejének a fenntartásához újra kétharmadra van szükség.

Nincs előre megnyert mérkőzés. dolgozni kell. De nagyon!

December 1.

Jelek

Az előválasztás és a főnökök

Az ellenzéki előválasztás utáni bonyodalmakat, meg a kampány-üzemmódban zajló nemzetközi nyomás megnyilvánulásait szemlélve, legalább két jelre figyelhetünk fel.

Az egyik a tehetetlen, alkalmatlan balliberális ellenzéki vezetők és jelöltek bénázása, a másik, ami fontosabb, külföldi mentoraik lelkesedés nélküli, már-már szenvtelen támogató akcióinak sora.

Mintha Soros csapatai is tanácstalanok lennének. Nem találnak fogást a magyar kormányon, különösen nem a miniszterelnökön. Olybá tűnik, hogy Dávidunk a tudás birtokában van, s határozott erős csapásokkal oda üt, illetve a parittyájával oda talál, ahol a globalistáknak leginkább fáj(hat). S ez így rendjén is van.

A magyar ellenzék, szokás szerint önmagával van elfoglalva, Az egyetlen közös cselekedete, hogy csoportosan iszik a medve bőrére. Előre, ahogy az dukál.

A külföldi globalisták meg csak ímmel-ámmal mozdulnak segítséget nyújtani, részben mert van elég bajuk, másrészt, mert a realizmus iránti érzékük, helyesen, azt sugallja, ez a kör már bezárult. Gyúrhatnak a következő ciklusra. Abban a reményben, hogy addig az ellenzékben is kinevelődik jobb híján legalább egy féltehetség.

Miért e hosszú bevezető?

Mert egyre feltűnőbb, hogy az ellenzék külföldi mentorai, maga Soros a fő mentor is, elengedik a kezét a bukdácsoló felügyelteknek.

Végül is mindegy, bejelenti-e ma Karácsony, hogy lemond kormányfő-jelölt- jelöltségéről és kiáll a versenyből. Az viszont nem, hogy Klára asszony, aki különben is első lett, megy tovább és részt vesz az előválasztás második fordulójában. Tőle az európai megbízók csak a részvételt várják. Az ellenzék elvezetéséhez a jövő évi országgyűlési választásokig. Ha ez megtörténik, őt már készíthetik a következő ciklusra. Lesz rá négy évük.

A Fidesz – KDNP pártszövetség újabb kétharmada a jövő évi választásokon ezt a távoli esélyt is semlegesítheti.

Erre van szükség.

* * * * *

 2021 Október 8.

Autonómiaügyek az új körülmények között

A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) budapesti ülésén a szomszédságpolitika, s ezen belül az autonómia ügye egy általánosabb megvilágításba került. Kövér László házelnök rámutatott: „a nemzeti önazonossághoz való jog, mint egyetemes emberi jog nemcsak a többségben vagy kisebbségben élő nemzeti közösségek érdekeit védi, hanem általában szolgálja és erősíti az államok mint közhatalmak érdekeit is”. Érzékelhető ugyan a kisebbségi szervezetek bizonyos tartózkodása, de az autonómiakövetelés megjelenítése nem kerülhető el. Mert az autonómiakövetelés, a demokratikus folyamat részeként, hozzájárul az emberi közösségek önazonosságának megőrzéséhez.

A történelmi VMDK-ban kimondtuk, az autonómia keretet ad a nemzeti önazonosság megőrzéséhez. Ezt érzékelve újra felvetődik az autonómiaformák milyenségének kérdése. Újra meg kell vizsgálnunk mi az, ami az új nemzetközi helyzetben eredményt hozhat. Újra meg újra fel kell tennünk a kérdést, melyik autonómiaforma hozhat kézzelfogható eredményeket.

Harminc éve őrlődünk a területi vagy a területi elhatárolódást nem igénylő perszonális (személyi elvű) autonómia koncepciója között. Látnunk kell, hogy a kisebbségi politikai szervezetek, ha régen volt is ilyen elképzelésük, mára nemcsak a két autonómiaforma közötti elsőbbség ügyében nem döntöttek, de a kisebb ellenállás vonalán haladva ma már rendre a beépülő, a parlamenti képviselet útján elérhető kisebbségi törekvéseket részesítik előnyben. Kisebb-nagyobb sikerrel.

Részint a kisebbségi vezetők tétlenségét megelégelve, másrészt a gazdasági sikereire támaszkodva, a kétharmados magyar kormány az emelkedő nemzet eszméjének jegyében a kisebbségi közösségek gazdasági megsegítését célozta meg. Az elképzelés eddigi sikere bizonyítja, hogy ez a projektum kedvező fogadtatásra talál a szomszédoknál. Az ok egyszerű: az együttműködés nekik is hasznukra válik.

A nagypolitika viharaiban a volt gyarmattartók, az EU-csúcs birodalmi törekvéseit ellenző nemzetállami ellenállás, valamint a migránsözön, s a velejáró terrorizmus szorításában egyre növekvő nyomást gyakorolnak, amely immár állandósulni látszik. A „magállamok”, féktelen dühükben, mintegy megérezve politikájuk szükségszerű kilátástalanságát, súlyos nyomást helyeznek a gyarmattartói múlttal nem rendelkező tagállamokra. Eközben, ha nem sikerül őket betörni, attól sem riadnak vissza, hogy kiutálják őket az Unióból (…)

A legújabb időkben, amikor a magyar kormány megkezdte s immár sikerre vitte a nemzetpolitika gazdasági alapokon nyugvó, a szomszédsági kapcsolatokban történő érvényesítését, a Fidesz-KDNP kormány törekvéseinek mindenképpen elsőbbsége van. Célszerűnek látszik azonban, hogy a Kárpát-medencében működő magyar kisebbségi szervezetek szárazon tartva a puskaport, politikai programjukban megtartják legalább a nemterületi (magyar) autonómia hadra fogható, világosan megfogalmazott modelljét.

Kár, hogy erről a jelenlegi gyakorlatban szó sincs.

Ránk, a Kárpát-medencében működő kisebbségi politikai elitekre vár a feladat, hogy a kérdést akár a Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) körüljárjuk, újra megbeszéljük. Miközben a nemzetpolitika két értékét nem kerülhet veszélybe. Az egyik a nemzeti kormány szomszédságpolitikája, a másik az autonómiatörekvések fenntartása.

A nemzetpolitika ilyen integrált kezelése látványosan megvalósul a migránsügyben kialakult magyar-szerb együttműködés gyakorlatában. A folyamatnak fontos eleme a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ).

Így szélesebb értelemben megvalósul a kettős nemzeti érdekérvényesítés, de lehetőség nyílik arra is, amit a magyar házelnök a KMKF minapi ülésén a nemzetközi viszonyok dolgában hangoztatott. Nevezetesen, csökkenhet a veszélye, hogy „a nemzeti önazonosság gyengítésének és felszámolásának kísérlete a magánhatalmak egyik támadó fegyvere” legyen az „új globális világrend kialakításáért folytatott harcukban”.

Mert, a megoldásokat más nem fogja nekünk tálcán kínálni. Ne hagyjuk magunkat!

 Október 16.

Gyuri bácsi a spájzban

Márki-Zay Péter (MZP) viszonylag új jelenség a magyar politikában. Messziről jött, jelenleg polgármester Hódmezővásárhelyen. No, meg újabban ellenzéki miniszterelnök-jelölt.

Úgy néz ki azonban, van még egy funkciója: ő lehet Soros György helyi megbízottja, s ezen túlmenően akár a CIA ügynök is lehet. Akin keresztül zajlik az Európai Unió és az amerikai titkosszolgálatok küzdelme a magyarországi befolyásért.

Mert jól látszik, a politikai világ két nagy, ha nem is ellenség, de ellenfélként Magyarország befolyásolására törekvő játékosa beszállt a választási játékba. Nem mindegy melyikük kedveltje juthat esetleg hatalomra. Ha nem 2022-ben, hát 2026-ban. A nagyok rivalizálása különböző eszközökkel ugyan, de nem kis hévvel zajlik, különösen azóta, hogy az Orbán-kormány erejéhez és kompetenciáihoz lassan már nem fér kétség.

Ez a lelkes csapat kétharmados választói támogatással, nemzeti konzultációkkal és legalább egy népszavazással is megtámogatva, messze a legsikeresebb kormány Európában. Az Orbán-kabinet értékeit minden releváns nemzetközi tényező elismeri, gazdasági eredményeit díjazza. Erre figyelemmel, a felemelkedő Magyarország és így a magyarság egésze is, mintegy zergetollként, értékes trófea lehetne mindkét nagy vadász kalapja mellett. Hogy a járulékos hasznokról egy szót sem ejtsünk.

A mélyben zajló nagy vetélkedés megnyilvánulásai természetesen a felszínen is jelentkeznek. Nem lehet véletlen MZP nem várt nagy győzelme az ellenzéki előválasztási bohózatban. Ahogy az EU-rezidens Gyurcsány-házaspár zavarodott viselkedése sem az. Pedig ők arra törekedtek, hogy minden fontos szálat kézben tartsanak. Ahhoz, hogy a baloldali mítosz végleg a történelem szemétdombjára kerüljön, most már csak arra van szükség, hogy a magyar kormány is meghúzza a maga lépéseit.

Ezek közül a legfontosabb a mozgósítás, minek eredményeként a jövő évi országgyűlési választásokon létrejöhet az újabb kétharmados győzelem. A bemelegítés, ilyen volt a minapi békemenet is, jól kezdődik.

Minden okunk megvan rá, hogy megacélozva a felemelkedő nemzet erejét, a fülkék magányában a csoda újra megszülessen. Akárha Gyuri bácsi már a spájzban lenne is.         Mert igazunk van.

* * * * *

2021 Október 28.

A szög a zsákból

A 2022. évi országgyűlési választások kampányában bizony kibújik. Mármint a szög a zsákból. A magyarországi parlamenti választások kampánya, sokaknak nem meglepően, a világok harcát jeleníti meg. A globalisták és a szuverenisták - vagy helyesebben a nemzetben gondolkodóknak - a küzdelmét képezik le, ami ugyan csepp a tengerben, mégis jól mintázza a két domináns politikaszemlélet szembenállását.

Ezen a helyen Márki-Zay Péter (MZP) kapcsán volt már szó az EU és az amerikai háttérerők, s a megfelelő szolgálatok egyelőre csendes, de annál intenzívebb kétoldalú hadakozásáról. Ezek célja, hogy ha választások megnyerése nem reális is, de a Magyarországon érvényesítendő befolyás növelése annál inkább. 

Minőségi változásra utal, hogy a Magyar Nemzet is bekapcsolódott a baloldal zűrzavaros tevékenységének áttekintésébe.

MZP a szerbiai Nagybecskereken találkozott Német László megyéspüspökkel, akivel „a magyarok helyzetéről és a családi értékekről beszélgettek”. Maga a találkozó ténye a bizonyság, hogy mindketten jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek.

Nem lehet véletlen az sem, hogy a vajdasági magyar balliberálisok bázisa, a Magyar Mozgalom, bejelentette, MZP miniszterelnök- jelöltet támogatja.

A baloldal rejtélyes külföldi kötődéseit a Magyar Nemzet részletesen tárgyalja, s rámutat az egyes baloldali pártoknak a külföldi politikai erőkkel fenntartott bensőséges politikai kapcsolataira.

Jól van ez így. A magyar szavazópolgároknak joga van tudni, honnan fúj a szél. S hogy a véleményét gyakran változtató ellenzék milyen eszmei és más forrásokból táplálkozik. Ide tartozik, hogy a balliberális ellenzék támogatja Soros György - a „jótékonykodó” tőzsdecápa - civiljeinek felforgató tevékenységét is.

Elmondható tehát, hogy a jövő évi parlamenti választásokon a nemzeti oldal a nevesített nemzetközi szerencselovagokkal, a globális ellenzékkel áll szemben.

Jó lesz ezt megjegyezni.

2021 szeptember

Szolidaritás?

Miközben az EU balliberális bölcsei már azt számolgatják, melyik tagországnak hány afganisztáni menekültet kell befogadni a szent szolidaritás nevében, már Magyarországon is elindult az ellenzéki propaganda.

A magyarországi balliberális korifeusok és nyomukban a külhoni közösségekben működő elvbarátaik is, a szemforgató találgatásokba kezdtek. Rendben van-e, hogy a magyar kormány csak azokat az életüket mentő afgán menekülteket akarja befogadni, akik a magyar katonai kontingens szolgálatában álltak? Vagy, az országos méretekben kibontakozó új hatalom ténykedése következtében tömeges üldöztetést szenvedő más, lényegében valódi menekülteket is. A szent szolidaritás nevében.

Ha félretesszük a tényt, hogy az USA csakúgy, mint valamikor az angolok, majd a nyolcvanas években a szovjet rendfenntartók, egyszerűen elbaltázta a húsz éve zajló demokráciaexportot, a nagytőkések érdekeinek védelmét, nos, akkor is marad a kérdés, mi lesz, ha a szolidaritás elvének alkalmazása akár többmilliós afgán menekültáradathoz vezet?

Hát, ez az.

Szerencsére a szolidaritás leghevesebb harcosai közül is sokan észhez tértek. Már nyugaton sem igen akarják megismételni azt a baklövést, amit 2015-ben a német kancellár követett el. Hogy a migránsveszély nem vicc, saját hibáinak elismerése nélkül, maga Angela Merkel ismerte el ki.

Magyarországnak, mivel kormánya ezekben az években is elvszerű politikát képviselt, nem nehéz követnie az eddigi külpolitikai vonalvezetést. Orbán Viktor közölte: mi csak azokat az afgánokat fogadjuk be, akik magyar zsoldba szegődtek.

Mi lesz a többiekkel? Meg a szolidaritással?

Mivel a világban kószáló több százmillió menekültet, akik a jobb élet reményében rohamozzák a gazdag országokat, úgy sem fogadhatjuk be, követni kellene egy jó tanácsot. Ne őket hozzuk ide, hanem a segítséget vigyük oda, ahol arra valóban szükség van.

Hogy ezt is a magyar miniszterelnök javasolja? Na és akkor mi van?

Eddig a „nagyok” nemigen fogadták meg Orbán Viktor tanácsait. Ha látják a közelgő vihart, még meggondolhatják magukat. Ez lenne a kiút.

(Augusztus 24.)

Kampányok

Két nagy kampányt kell végigküzdeni, s megnyerni, nekünk, magyaroknak. Belföldön a jövő évben esedékes országgyűlési választásokon kell kétharmados győzelmet aratni, az Európai Parlamentben pedig a Soros-párti balliberális rohamokkal küzdhetünk meg. Mindkét csatában győznünk kell, ha meg akarjuk tartani a nemzet Fidesz – KDNP pártszövetség által meg megalapozott felemelkedését.

Egyik küzdelem sem lesz könnyű. A másik ideológiai tábor is sorsdöntőnek tartja e kampányokat. A késhegyre menő közdelem megkezdődött.

A tét nagy. Mindkét oldalon nagy.

Ha a jelenlegi tehetetlen magyarországi balliberális ellenzék 2/3-ot sem kap a 2022. évi parlamenti választásokon, szembe találja magát a Soros-barát európai balliberálisokkal. Menthetetlenül jön a darabontok fiatal nemzedéke. Az öregek meg Gyurcsánnyal az élen mennek a lecsóba.

A nemzetközi Soros-brigád – ha nem küldi a padlóra a magyar és lengyel ellenfeleit – szintén megújul, mert meg kell újulnia. Akkor is így van ez, ha a jelenlegi helyzetben nem a magyar és a lengyel nemzet az igazi ellenfelük az európai porondon. Mert az igazi ellenség nem alszik. A bevándorlók nemzedékei egyre magabiztosabban mozognak új hazáikban, s nem elégednek meg a már kiharcolt „no go” zónákkal. Folyamatosan jön az afgán utánpótlás.

Nehéz elképzelni, hogy ezek a siralmas körülmények nem döntik meg a magyarhoz hasonlóan tehetetlen a balliberálisok nemzetközi brigádját, mégis úgy tűnik az ő távozásuk nem jövőre lesz napirenden.

A tét égis mindkét oldalon nagy. Mindkét oldalon sok a veszteni való. Nemcsak a hatalmi igényeket illetően.

Jöjjenek hát a plebejus lelkületű, a nemzetállami eszmék képviselői. Az új szabadságharcosok, akik megmozgatva a nemzeti oldal egészét, vállalják a sorsdöntő küzdelmet. Csak a nemzeti oldalon vannak ugyanis olyan meggyőződéses vitézek, akik ha kell, nemcsak szembeszállnak a balliberálisokkal Magyarországon és a külhonban, de le is győzik azt. Egyszerűen azért, mert nemzeti közösségük érdekeit tartják első sorban szem előtt.

Magyarországnak és a magyar kormánynak igaza van, s a véleménye hangoztatásának van anyagi alapja is. Orbán Viktor nem a levegőbe beszél. Ahogy teszi ezt olyan sok nagymellényű politikai ellenfele. De nem ám!

Forró ősz előtt

Miután így kirajzolódott a szembenállók tábora a hazai és a nemzetközi színtéren is, megállapíthatjuk: a politikában bizony forró ősznek nézünk elébe.

A magyar kormány és a szuverenisták, akik végtére is kontra föderalisták, saját elképzeléseik mentén akarnak élni és alkotni. Veszélyes politikai közegben akarnak megmaradni.

Ezért mondhatja Orbán Viktor, hogy „nyugaton egy rosszul meghozott döntés könnyen korrigálható, de itt Közép-Európában minden hiba vagy tévedés, lehet, hogy az utolsó”.

Elejében a balliberális európaiak azt hihették, hogy jövőre a magyarországi parlamenti választásokat megnyerhetik a helyi komprádor ellenzékkel. Ahogy forrósodik a helyzet, a volt gyarmattartó, az Európai Egyesült Államokért ácsingózó balliberálisok már belátják, ezzel a magyarországi ellenzékkel nem mennek sokra. Az ugyanis tehetetlen, és élősködő természete miatt győzelemre képtelen.

Most úgy látszik, elhatározták átveszik a konkrét irányítást. Az Európai Unió befolyásos körei egészpályás letámadással igyekeznek úrrá lenni a számukra nem sokat ígérő helyzeten. Magyarország és Lengyelország is –,védekezik.

A brüsszeli bürokraták támadásain túl azonban itt van az amerikai elnök vezetésével lezajlott afganisztáni összeomlás. S vele a migránsvonulás veszélye, melynek sötét fellegei ott gyülekeznek a látóhatáron.

S ami ellen – a legrosszabb forgatókönyv érvényesülése esetén – nincs apelláta.

Most következik a versenyfutás az idővel, majd a kemény, reméljük nem a végső ütközet. Meg a választások.

Kirajzolódik a magyarországi országgyűlési választások tétje: a nemzetiek kétharmados győzelme. Ideje, hogy a valóban megerősödött középosztály a nemzet oldalára álljon. Ne csak szóban, de tettekben is. Hiszen az ő bőrére is megy a játék. Eddig nem panaszkodhatunk.

Veszteni nincs mit, nyerni annál inkább.

(Szeptember 13.)

Nekünk áll a zászló

Ezen a helyen már többször foglalkoztunk a magyar nemzeti oldallal szembenálló balliberális világ - ide értve annak minden összetevőjét - piszkos ügyeivel. Ma már összeállt a kép. Mindenki láthatja, két világ összecsapásáról lesz a közeljövőben szó. Nagy a tét, vérre megy a játék, nincs esély a megegyezésre. Ám legyen.

A balliberális oldalon találjuk Soros érdekeltségeit, Karácsony Gergelyt meg Ursula von der Leyen EB elnököt. Úgy tűnik, a másik oldalon ők lesznek a főszereplők. A mienken ott van a magyar kormány és Orbán Viktor miniszterelnök.

A küzdelem tárgya migránsok befogadása, a magyar gyermekvédelmi törvény, valamint a helyreállítási alap Magyarországot megillető része.

Az igazság?

Hát az kétségtelenül a mi oldalunkon van, csak kérdéses, elég lesz-e a győzelemhez. Biztató azonban, hogy nálunk van az ész, a politikai készségek, egy bejáródott, tehetséges csapat, s ami egyre fontosabb lesz, a magyar megoldásokat pártoló nyílt, ma még kissé rejtőzködő szimpátia, amely az egyes országok vezetői felől tapasztalható.

Nagy megmérettetés lesz. Ha azonban a magyar nemzeti oldal szavazói is lépnek, s a fülkék magányában lehetővé teszik a Fidesz – KDNP pártszövetség újabb kétharmados győzelmét, nekünk áll a zászló.

A történelemben volt már hasonló eset. Valamikor 1948-ban Josip Broz Tito a háborúból alig kikászálódó szocialista Jugoszlávia vezetője, a Tájékoztató Iroda támadása idején, nem mással, mint a nagy Sztálinnal csapott össze.

Egészen más történelmi körülmények között, megkockáztatva az összehasonlítás veszélyét is, meg kell állapítanunk: abban a csatában a kommunista Dávid legyőzte a kommunista Góliátot. Emlékezetes politikai győzelem volt.

(Szeptember 16.)

Fordulat?

A hír: felminősítette Magyarországot a Moody's Investors Service. A nemzetközi hitelminősítő péntek éjjel Londonban bejelentette, hogy az eddigi "Baa3"-ról egy fokozattal "Baa2"-re javította a magyar államadós-osztályzatot.

Nem lenne ebben semmi különös, ha nem tűnne fel a viszonylag nagy gyorsaság. Amelyet a magyar pénzügyesek sem vártak. Emlékezetes, hogy korábban úgy vártuk a hitelminősítők értékelésének javulását, mint a messiást. Két-három évvel ezelőtt a nemzetköziek nemigen siettek.

Mindenesetre, néhány hónappal az országgyűlési választások előtt, a nemzetközi dicséretek minden kormánypártnak jót tesznek. A Fidesz – KDNP pártszövetségnek is. Nem mintha nem állna elég jól a szénájuk, hiszen az Orbán-kormány végül is korszakalkotó eredményeket mondhat magáénak. A COVID 19 sem tett akkora károkat, mint sok más tehetetlen kormány esetében, sőt a gazdasági visszapattanás a jó gazdasági vezetésnek köszönhetően gyorsabban megtörtént, mint másoknál.

Igaz viszont, hogy a magyarországi balliberális ellenzék teljes egészében elbénázta a mögöttünk hagyott időszakot, nincs releváns mondanivalója, lényegében nemzetárulóvá vált, a veszély mégis fennáll. A nemzetközi balliberális segítség nagyon megerősödött, de azon az oldalon is elismerik: most vagy soha. A Fidesz- KDNP pártszövetség győzelme esetén két-három mandátum idejére biztosítottnak látszik a nemzet felemelkedése és megalapozottnak látszik a további gazdasági fejlődés is.

Mindent összevetve, el kell ismerni, nagy a választások tétje.

A hitelminősítők kissé sietős, a magyar kormánynak kedvező értékelése, mintha valami nekünk megfelelő elmozdulásról szólna. Mintha a pénzközpontok is kezdenék unni az Európai parlament LIBE bizottságának a Magyarország elleni ámokfutását.

Fordulat? Ez még nem az. De valami megmozdult. Ott, ahol kell. A nagy pénzek fészkében. S ez végül is jó.

(Szeptember 25.)

ÁGOSTON ANDRÁS

Aki á-t mond, mondjon b-t is

Csak elismeréssel szólhatunk a felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) állásfoglalásáról, miszerint elítéli az LMBTQ-vandalizmust: a pozsonyi templomok és egyházi épületek megrongálását. Következetesek abban is, hogy szóvá teszik Ivan Korčok szlovák külügyminiszter közösségi oldalán megjelent, Kövér László Somorján elhangzott beszédének bírálatát. Nevezetesen, hogy „a magyar politikai képviselők állandóan megnyitják a történelmi kérdéseket”.

Igaza van a felvidéki magyar pártnak, hiszen a tények „felemlegetése” nem sértheti a szlovák politikum érzékenységét.

Csakhogy az MKP, s egyáltalán a felvidéki magyar politikai elit a lamentáción túlmenően, most az egyesülésük történelmi folyamatában tehetnének még valamit.

Azt, amit már a rendszerváltás hajnalán minden Kárpát-medencében munkálkodó magyar pártnak meg kellett volna tenni.

Soha vissza nem térő alkalom, hogy a helyi hatalmat megkínálják a nemterületi magyar politikai autonómia egy lehetséges modelljével. Nem a területi autonómia modelljéről van szó, hisz magyar vonatkozásban az eddigi történelmi tapasztalatunk ismeretében az nem lenne alkalmas a politikai párbeszéd teljes kibontására.

Különben, az a szomszédságpolitika, amelyet a magyar kormány – a kisebbségi közösségek érdekében is – nagy sikerrel folytatat a szomszédokkal, mintha meghaladta volna a területi autonómiákról szóló három évtizedes vitát.

A nemterületi, politikai autonómia viszont, különösen, ha a hadrafogható modell formájában kerül a szomszédos a többségi hatalom asztalára, s nem követel területi elhatárolódást, legfeljebb berzenkedést válthat ki. Afféle felkiáltó jelként figyelmeztethet arra, hogy a kisebbségi kérdés természeténél fogva állandó figyelmet kíván.

Hogy az ilyen lépés politikai felelősséget, bátorságot feltételez? Igen, ez így van.

* * * * *   

2021.Augusztus 5.

Napirenden a kétharmad

Ahogy ez várható volt, a 2022. évi magyarországi parlamenti választások kampányában napirendre kerül az országgyűlésben megvalósuló kétharmados nemzeti többség kérdése. Mint olyan parancsoló szükséglet, amin Magyarország további felemelkedése múlhat. A Fidesz – KDNP pártszövetség újabb győzelme Orbán Viktor vezetésével.

Konkrétabban, egyre inkább kitetszik, hogy a nemzetáruló Brüsszel-hiten levő balliberális ellenzék már ott tart, hogy – külső segítséggel – alkotmányos puccsot kíván megvalósítani már akkor is, ha a választásokon csupán egyszerű többségre tenne szert. Egyelőre nincs jele annak, hogy ezt a nyugati hűbéresek határozottan ne támogatnák. Sőt!

Ha valaki úgy gondolja, hogy a demokrácia-bajnok brüsszeli balliberális többség úgy sem tenné meg, nos, az lassan kiábrándulhat. Nemcsak a Tavares jelentéstől errefelé megnyilvánuló Magyarország-ellenes jogi manipulációk sora, de a hivatalos Brüsszel által indított és tervezett támadások bizonyítják: a jogalap nélküli kötelezettségszegési eljárások hatékony politikai fegyverként is bevethetők.

Ismeretes, az uniós szerződések értelmében a Bizottság jogi lépéseket tehet – kötelezettségszegési eljárást indíthat – azok ellen az EU-országok ellen, amelyek nem hajtják végre az uniós jogot. A Bizottság az Európai Unió Bírósága elé utalhatja a vélelmezett jogsértés ügyet, a Bíróság pedig egyes esetekben az általa hozott elmarasztaló ítéletben pénzbüntetést szabhat ki.

Kétli-e manapság bárki is, hogy ezek a brüsszeliták érdekeik védelmében, s a magyarországi darabontjaik megsegítésére mindent, de éppen mindent bevetnek? Nem hiszem.

A nemzeti oldalnak s a Kárpát-medencében élő magyar közösségek kettős állampolgárainak pedig a kétharmad érdekében kell mindent, s annál még többet megtennie.

Mert a mi magatartásunk is hagy kivetnivalót maga után.

Jó lenne felhagyni az elterjedt tévhittel, hogy alapjában véve nincs gond, hiszen a magyarok tömegeit nem lehet balliberális maszlaggal bebolondítani. Ők is látják, mi folyik itt, s a végén oda szavaznak, ahova kell. Mozgósítani kell. S ebben mindannyian részt kell vegyünk, nem várhatjuk az égből a mannát.

Mozgósítás közben kell rájönnünk, kik a potyautasok. Itthon is meg otthon is. A kisebbségi közösségekben látnunk kell végre kik azok, akik segédeszköznek tartják a kettős állampolgárságot, s a nemzeti ügyért se kiállni, se áldozatot hozni nem akarnak. Akik számára az csak az anyagi előnyökkel járó pályázáshoz nyitja meg az utat.

Látnunk kell a mozgósítás folyamatában ki az, aki vállalja a harcot az árnyékba húzódó balliberálisokkal, s ki az, aki közülünk maga is a kisebb ellenállás vonalán haladva kerüli az összecsapásokat, a megmérettetést.

Mindezt azért, hogy végül meglegyen az erős kétharmad. Mellyel a következő Orbán-kormány is kiállja a legkülönfélébb megpróbáltatásokat. 

Most kell kidomborítani nemzeti sajátosságunkat, amelyet Arany János a Toldiban olyan nagyszerűen fogalmazott meg: "Ha nő a veszély, nő a bátorsága".

Vállalnunk kell a személyes küzdelmet a magyarság további felemelésében.

Sikerülni fog, mert nekünk van igazunk.

* * * * *

2021. Augusztus 14.

Mi sem természetesebb

Annak idején a szociológiai adatfelvétel módszereivel és magával a szociológiai elemzésekkel összefüggésben a professzorom kifejtette: igaz, hogy az eredményeket már korábban is ismertük, de, ha azok módszeres kutatások útján kerülnek nyilvánosságra, akkor nagyobb bizonyossággal fogadhatjuk az eredményeket, mintha csupán egyéni vélelmekről folytatnánk eszmecserét. Milyen igaza volt!

Eddig is tudtuk, hogy Soros György Magyarország ellen használja a pénzét, de ma már a volt belső munkatárs beismerése alapján bebizonyosodott: a Norvég Alap pénzeit nem független magyarországi alapítvány közvetítette a kedvezményezetteknek.

Mivel a magyar kormány is megállapította, a „pénzosztás” eddig is megfelelő jogalap nélkül zajlott, mi sem természetesebb, minthogy a nemzeti kormány az előállt helyzetet jogi lépésekkel, akár bírósági úton szándékozik megváltoztatni.

Ezt természetesen, csak támogatni lehet. Nem engedhető meg, hogy a Magyarországnak az idevágó jogi egyezmény alapján járó pénzt egy a Soros hálózathoz tartozó s ellenőrzése alatt álló csak névlegesen civilszervezet államellenes célokra használja fel. Még hozzá a tőzsdecápa személyes „iránymutatása” szerint.

Mégis elővigyázatosságra van szükség.

Afganisztán eleste után valószínűleg rajtunk át, új migránsözön indult Európa felé, s ezért még nagyobb szükség lesz az EU-n belüli „szolidaritás” kiterjesztésére.

Másrészt, a migránsok útja nemcsak a nyugat-balkáni térségen keresztül vezethet el Nyugat-Európába. Ami csak erősítheti a „szolidaritás” iránti igényt.

Ha mi magyarok kitartunk, már pedig ki fogunk tartani, megfelelő manipulációval irdatlan szankcióra is sor kerülhet. S ezzel összefüggésben a feldühödött volt gyarmattartók kiszorítósdiba kezdhetnek.

Kezdhetnek, de remélhetőleg sikertelenül.

Mindennek fényében a magyar kormány által kilátásba helyezett jogi lépések a Soros-Norvégia duó önkényeskedésével szemben az utolsó csepp lehet a nagyok poharában.

Most van szükség államférfiúi bátorságra, nem kevésbé a tisztánlátásra. Hát abban is mi vagyunk az erősebbek. Bizonyság lehet erre az Afganisztánban bekövetkezett nyugati politikai csőd ténye, hogy másról most ne is essék szó.

Magyar választási kampány EU szinten?

Akár három okunk is lehet arra, hogy sikeresnek ítéljük meg a törekvést, ha egyáltalán volt ilyen, melynek célja a magyar választási kampány európai szintre emelése lehet. Mert az ok egyszerű: könnyebb lesz a küzdelem az EU-ban, ahol mégiscsak az érvelésnek is helyt kell adni. Érvekre ugyanis magyar belpolitikai kampányban a balliberálisoknak már most sincs szüksége. Részben a külső támogatás, másrészt a nemzetiek és balliberálisok egyre világítóbb antagonisztikus ellentéte miatt.

A gyermekvédelmi (pedofil) törvény felfordulást okozott a balliberális Európában. A másik a hetes cikk szerinti eljárás – Magyarország illetve Lengyelország tekintetében mindenképpen – melyben a 2022. évi magyarországi parlamenti választásokig aligha fejeződhet be. Végül, a harmadik ok talán a legfontosabb: mi legyen konkrétan a helyreállítási kölcsön euró millióival? Nálunk és az EU-ban egyaránt.

Mindhárom ok arra utal, hogy az igazi küzdelmet az Európai Unió (EU) szerveiben kell megvívni. Olyan eszközökkel, amelyeket a magyar szabadságharcos politikusok bizonyítottan jobban forgatják, mint a Soros pénzén hizlalt, élemedett brüsszeliták.

Lehet még más oka is annak, hogy a magyarországi választási kampány, legalább részben, érintse a balliberális Európa akár létérdekeit is, a fontos mégis az, hogy az európai csatazaj, amely egyértelműen Magyarország illetve a magyar nemzet ellen irányul, akarva akaratlan bizonyítja: az ellenzék voltaképpen a balliberális Európa helyi fiókjaként működik. Amit a magyar választók is jól látnak, s várhatóan helyesen értékelnek.

Magától értetődik, hogy ezt a tényt világossá a magyar választók előtt, Magyarországon és a külhoni kettős állampolgárok körében is. Ha meg kell érte küzdenünk, annál inkább.

Mi magyarok a nemzet érdekét szoros történelmi helyzetekben mindig felmértük. Így lesz ez jövőre, a 2022. évi parlamenti választásokon is. 

                                                                                                              (Június 27.)

Kihívás

Orbán Viktor a Szamizdat 11. című politikai esszéjében szembeállítja a Magyarországon folyó vitát, amelyben balliberális ellenzék az európai mentorok megbízottjaként nemzetellenes politikát folytat, a nemzeti oldal pedig elvben és gyakorlatban síkraszáll a nemzetállam mellett. A lényegi vitát pedig áthelyezi az Európai Unió (EU) intézményi színterére.

A magyar miniszterelnök az európai balliberális fősodor tézisekben összegezett lényegére reagálva megadja a nemzeti oldal választási programmá lényegült válaszát: „Ha egyben akarjuk tartani az Európai Uniót, a liberálisoknak tiszteletben kell tartaniuk a nem liberálisok jogait. Egység a sokféleségben. Ez a jövő”.

Lehet-e bárkinek is kétsége a felől, hogy a Szamizdat 11. nem más, mint a 2022. évi magyarországi választások kampányának találó, s a lényeghez ragaszkodó áthelyezése az Európai Unió szintjére? Aligha. Látszik ez abból is, hogy Orbán Viktort az Európai Tanács legutóbbi ülésén, az EU-tisztségért epekedő holland miniszterelnökkel az élen, falanxban támadták a „szivárvány zászlós miniszterelnökök”.

Nem meglepő, hogy magát a szintváltás tényét a teljességgel alkalmatlan magyarországi balliberális ellenzék sunyítva tudomásul veszi, s ráveti magát az egymást marcangoló koalíciós partnerek belső vitáira, kisstílű versengésére. Nem is tehet mást, hiszen a magyar kormány eredményeivel nem lehet észérvekkel szembeszegülni.

A jelenlegi politikai nemzedék történelmi vitája tehát megkezdődött. Ebben a küzdelemben Orbán Viktor és csapata harcra kész és nem áll a vesztes oldalon. A végső győzelemhez azért arra is szükség van, hogy a csapat a terepi munkát megszervezze, tisztességesen elvégezze, és saját személyes részvételével kiterjessze a külhoni magyar állampolgárokra.

Ha ez sikerül, és miért ne sikerülne, 2022-ben a választások után kétharmad bizonyíthatja, hogy a magyar nemzet újabb nagy lépést tett előre a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai és közjogi integrációja folyamatában.

Sikerülni fog.

                                               (Június 29.)

Darabontként a kampányban

A magyar balliberálisok várják a nyugati instrukciókat

Mára bebizonyosodott, a 2022. évi parlamenti választások magyarországi kampányában, megmozgatva a határon túli magyarokat is, a nemzeti oldal mérkőzik meg a nemzetközi balliberális erőkkel, amelyek segítenek és átveszik a tehetetlen ellenzék néhány fontos funkcióját.

Mióta nemzetközi Soros-brigádok képviseletében Mark Rutte holland miniszterelnök vette magához a karmesteri pálcát, elmondható, hogy a magyar választások kampányának legfontosabb politikai része az Európai Unió (EU) intézményi szintjein zajlik. Jelzi ezt Rutte minapi bejelentése, miszerint Magyarországot térdre kell kényszeríteni. Jelzésértékű a magyar balliberálisok sunyítása is. Ők sem határolódtak el Rutte kijelentésétől.

Mindez gyakorlatilag három dolgot jelent:

a magyar balliberális ellenzék Soros darabontjaként vesz részt a választási kampányban;

a magyar balliberálisok eszmei és politikai szolgaként vállalják és várják a nyugati instrukciókat;

a magyarországi választási kampányban az ellenzék máris a felforgató Soros-módszertan nemzetellenes eszközeit használja, s itt nem is várható ltozás.

A magyar nemzeti erőknek megfelel a kétszintű választási kampány. Nemcsak azért, mert így belpolitikailag világosan elválik a tüdő a májtól, de azért is, mert a kormánypárt a hazai helyzetet jól ismeri. Nemzetközi szinten pedig az érvelést tekintve egyértelmű a fölénye. Az érvek ereje mellett elhangzott a fontos politikai alapállást jelző miniszterelnöki válasz: több tiszteletet a magyaroknak.

A magyarországi politikai vezetés az erős érvein túlmenően, napirendre veszi az elfogadhatatlan gyarmatosítói mentalitás bírálatát is. Ami rendjén is van.

Nem kockázatmentes ez a magyar felelősségvállalás, de látni kell, a szabadságért folytatott küzdelem nem életidegen a globális világrend kiépítésére vonatkozó Soros-féle megbízottak pénzzel bélelt rohamai közepette is.

Nemzetközi szinten a nemzeti helytállás, a magyar választások során pedig a belső felforgató tevékenység legyűrése, s az újabb kétharmad megvalósulása lehet a bizonyság, hogy a zsidó-keresztény alapú Európa átvészeli a jelenkori balliberális támadásokat is.

Úgy legyen.

                                                           (Július 6.)

2021 július 9.

Elvált a tüdő a májtól

A 2022. évi magyarországi országgyűlési választások kampánya végre egyenesbe került. Akit érdekel, az tudhatja: a kormányerők a magyar nemzet érdekeit védik, a balliberális, darabont ellenzék, a külföldi mentorok intencióinak megfelelően, küzd a nemzeti érdek mellőzéséért.

Nem lesz tehát gond a kampányban, mindenki szabadon dönthet, a nemzeti, vagy a nemzetellenes erőket részesíti bizalmába. Nem mintha ez nem lett volna eddig is jól látható, de a maga számára mindenki összegezheti az okokat is, amelyek alapján döntésre juthatunk.

A vízválasztó az Európai Parlament (EP) minapi magyar ügyben folytatott vitája lehet. A balliberális magyar képviselők, így Donáth Anna, Dobrev Klára és Cseh Katalin is, nyíltan odaálltak európai barátaik mellé, s együtt szapulták a magyarokat, majd megszavazták a beterjesztett parlamenti határozatot. Eszerint a magyarországi gyerekekre rá kell szabadítani az LMBTQ reklámmenedzsereket. Elvált tehát a tüdő a májtól. A magyarországi ellenzék bizonyítottan nemzetellenes.

Mi következik mindebből?                          

A választási kampányban három dologra érdemes odafigyelni. Az első, hogy az ellenzék nemzetellenessége többé nem billog, hanem tény, amire érdemes odafigyelni, s szükség esetén, nevén kell nevezni a gyereket.

A kampányban a nemzeti oldalnak jól jön, ha az egyes ellenzéki megnyilvánulásokra érthetően főleg találóan, pontosan és hangosan reagálunk.

Harmadszor és talán ez a legfontosabb, az a mozgósítás. A tudatos, meggyőződésen alapuló, ha kell szenvedélyes kampány. A választási eredmények alakulását a nemzeti oldalon nagyban befolyásolhatja a nemzettudatos fiatalok lendületes, őszinte, meggyőző fellépése.

Készen áll a Fidesz – KDNP pártszövetség az effajta mozgósításra? Igen, készen kell állnia.

Ha újra kétharmadot akarunk. Nem is annyira párt-, mint inkább nemzeti érdekből.

Nyilvántartásba velük

Annyi már a hazaárulással felérő ellenzéki megnyilvánulás, hogy a futószalagon érkező napi újdonságokat gyorsan elfelejtjük. Ez a feledékenység a 2022. évi országgyűlési választások már elindult kampányában könnyen megbosszulhatja magát. Veszélybe kerül az olyannyira szükséges újabb országgyűlési kétharmad. Ha ez bekövetkezik, a mozgósítási hiányosságok miatt, legfeljebb egyszerű többségre számíthatunk. Mind az országban, mind a külhoni magyar állampolgárok között.

Figyelemmel a külső és belső nyomásra, veszélybe kerülhet nem más, mint a magyar szabadság. Ahogy a Fidesz – KDNP Pártszövetség által olyan jól irányított gazdasági felemelkedés is. Hogy is ne, hiszen az Orbán-kormány idejének jelentős részét már most is a minden irányból ránk zúduló balliberális nyomás elhárítására kénytelen fordítani. Különösen, ha a külső támadásokat a rezidensként, a magyar érdekek ellen dolgozó magyarországi ellenzék fékevesztett támadásokkal egészíti ki.

Láthatjuk, az ellenzék (Momentum, DK) képviselőinek áruló fellépése az Európai parlamentben oda vezettek, hogy Magyarország ellen most kötelezettségszegési eljárások indultak a pedofiltörvény, de a határvédelem ügyében is.. Védekeznünk kell. Sikeresen, ahogy eddig is tettük.

A többi között azzal is, hogy megfelelő módon név szerint is nyilvántartásba vesszük a legsúlyosabb balliberális támadások hordozóit. Az ellenzéki jelöltek esetében mindenképpen. Hogy a választási mozgósítás folyamatában minden szavazóhoz eljuthassanak e fontos információk. S a választópolgárok ott a fülke magányában a helyzet teljes ismeretében hozhatják majd meg a nemzetünk felemelkedése szempontjából fontos döntésüket.

Milyen nyilvántartásról lehet szó?

Olyanról, amelyet az adatvédelem szempontjából nem érhet kifogás. Ennek sikeres megalkotásához, innovációs készségünknek megfelelően, nem férhet kétség.

Mert a magyar jövőnek nincs alternatívája

2021 július 21.

Párhuzam

Ami nem egészen az. És mégis.

Az eszmélésem első éveit a Vajdaságban Adán, nyomasztó hangulatban töltöttem. Gondterhelt arcok körülöttem. Sztálin, Tito nevei röpködtek a levegőben. Vacsora közben szüleim suttogva tárgyalták meg, hogy Józsi bácsit, apám nagybátyát elvitte az „OZNA”. Valami tengerparti szigetre.

Az idősebbek errefelé tudják, miről volt szó. Akkor 1948-ban és a következő években Sztálin rárontott a renitens Titóra, a jugoszláv kommunistáknak a hatalomban éppen megmelegedő vezetőjére. Ideológiai okokkal fedezett (nagy)hatalmi érdekből. Ahogy ez jobb házaknál ma is lenni szokott. A szovjetek háborús szövetségeséből (Tito a háború végén már mindenképpen az volt), így lett az akkori budapesti rádióban „láncos kutya”, belőlünk meg, a határ közelében sunyító, minden neszre összerezzenő magyarokból igencsak zárt, háborút félő közösség. (A félelem mélysége csak sokkal később tudatosodott bennem.)

Hogy miért jut ez most mind eszembe az eszement brüsszeli ideológusok Magyarország elleni hajszáját látva?

Nos, mondjuk ki: akkor is államférfi szegült szembe a hatalmaskodó, Jugoszlávia szuverenitására acsarkodó ideológussal, s ma is az történik. Világok harcáról, részben a hatalmi törekvések túlburjánzásáról, másrészt a kommunista illetve a balliberális törtetéssel szemben, a szuverenitás védelméről volt szó akkor is, most is.

Akkor Tito került ki győztesként, ma pedig a nemzeti érdek, a szuverenitás védelmében a magyar miniszterelnöknek áll a zászló.

Hol a párhuzam?

Más történelmi körülmények között, más eszközökkel, folyt a politikai küzdelem, de a győzelmet, a nemzeti érdek érvényesítését, csak államférfiúi erényekkel rendelkező politikusok vívhatják ki. Az esély most is az igaz, a nemzeti oldalon van. S ez most is így van jól.

                                                                              (Július 23.)

Zavarban az ellenzék

Népszavazást kezdeményez a magyar kormány a gyermekvédelem ügyében. Maga az ötlet nem is új, még kevésbé ördögtől való. Ennek ellenére fenékig felzavarta a kissé már posványos állóvizet, amelyből az ellenzék a külföldi segítő ötletek ellenére sem tud kikecmeregni.

Jól látszik ez abból, hogy Gyurcsány neje, Dobrev Klára, aki lévén, hogy okosabb, mint a teljességgel inkompetens Karácsony Gergely, a miniszterelnöki előválasztási listán lassan budapesti főpolgármester elé kerül. Mára ő lett a lista, illetve az egész ellenzék megmondó embere.

A főjós szerepében mindenképpen. Már múlt év elején megmondta, Orbán politikája miatt bukhatunk el mindent. Az EU-pénzeket mindenképpen. A vészjósló kijelentések ekkora tömege sem jelent újdonságot. Megszoktuk.

Van-e mégis valami új a tülekedő balliberális ellenzék soraiból? Ha van is, ez hál’ istennek a nemzetiek előnyét növeli. Húzzuk alá, a gyermekvédelmi törvény keltetette nemzetközi csinnadratta a 2022. évi magyarországi országgyűlési választások kampányát európai szintre emelte, s ennek következtében a hazai ellenzék sima követő módba kapcsolt.

Újra megvillantotta foga fehérjét: most is rárontott magyar nemzettársaira. Az ellenzéki pártvezetők sem tagadják például a legújabb közvélemény-kutatásokat, miszerint az ellenzéki szavazók többsége is támogatja a kormányt, amiért az tiltja az LMBTQ aktivisták óvodai ámokfutását. S mégis, a veszett fejsze nyele után kapkodva tovább szajkózzák mentoraik magyarellenes vádjait.

A darabont-szemlélet megnyilvánulásának tekinthető a kéretlen baloldali hamisítás, hogy Brüsszel ellenzi a magyar kormány, a gazdasági helyreállítási pénzek szándékos késleltetését célzó, költségvetési eszközökkel történő áthidalását.

A nemzeti érdek e kiárusítását, választási kampányról lévén szó, néven kell nevezni.

Aki a nyugati támadásokat, immár az ország anyagi érdekeit veszélyeztetve kiszolgálja, nos, az nemzetáruló.

A nemzeti érdekek elárulását – tekintettel a külföldi mentorok tevékenységére – csak az újabb képviselői kétharmaddal tudjuk fölényesen és sikerrel elhárítani.

Erre kell hát összpontosítanunk.

Gyurcsány a két világ között

Érzelmileg is. Láthatjuk, milyen leplezetlen gyűlölettel fordul a magyarok, a magyar érdek ellen.

A kommunista érában szocializálódott s gyorsan, viszonylag magas polcra jutott. Éppen elkezdte volna élvezni a hatalmi struktúrában megszolgált stallumot, jött az bizonytalanságokkal teli úgynevezett rendszerváltás. A nagy sodrásban ő valahogy mégis jól helyezkedett. Jól nősült, s az após régi rendszerben elfoglalt vezető szerepének köszönhetően, valamint az anyós jól helyezkedő, a régi-új vezető kabinetfőnökének segítségével a napos oldalon kötött ki. Oldalán az új folyamatosságot megtestesítő feleségével szép magánvagyonra tettek szert. Ez bizony kívánatos karrier lehetett volna abban az átrendeződő új világban is.

Csakhogy ő most már többet akart. Ilyen pedigrével politikai hatalomra tört.

Ehhez viszont ki kellett jönnie a napfényre. A szovjet típusú berendezkedéshez eszmeileg eddig hűséges, a kiszolgáló funkciót szükségszerűen fel kellett váltani valami újjal. A nemzeti gondolat számára idegen volt (jól látszott ez a kettős állampolgárság iránti viszonyulásáról), de ahogy az MSZP-ben gyülekező volt párttársai ő is, csak patront váltott. Csatlakozott a nyugatias, globalista politika szintén nagyhatalmú képviselőihez. Most azokat szolgálja. Nem titok, nemzete ellenében pénzért (is).

A többi az már Magyarország legújabb politikatörténetéhez tartozik.

Az eddigi, bizonyára igencsak vázlatos kép nem adhat feleletet arra a forrongó, fel-felcsapó gyűlöletre, amivel Gyurcsány csaknem harminc éve mérgezi a magyar politikai közéletet.

Egyszer majd valaki megfelelő történeti távlatból szemlélve a Gyurcsány-jelenséget jobban meg tudja világítani a fröcsögő, dühös elégedetlenséget, amellyel hősünk a világ, a mi világunk felé fordul.

Amit már ma is megállapíthatunk: ő elégedetlen magával, de a világgal is, amelyben ma már nem is választhatja a jó oldalt. A nemzeti oldalt, amelyben Orbánnal az élen ott vannak az önmagukkal elégedett politikusok. Az alkotó régiek és tettre kész újak. Mert a nemzet javát szolgálni, nos, ez az igazi öröm. Önmagával elégedett politikus Gyurcsányból soha nem válhat. A globalizmus ugyanis nem hozhat felhőtlen elégedettséget még a csúcson járó keveseknek sem. Más szóval, nincs változás.

Gyurcsány kezdettől fogva a magyar érdek elárulására építette karrierjét. Előbb a szovjeteknek, most a globalistáknak árulkodik. Ez a tény valahol mélyen nem hagy nyugtot neki. Ahogy követőinek sem.

Őket, Soros Györgyöt is, az elégedetlen nyugtalanság kíséri egészen az aktív életük végéig. Ma ez valószínűsíthető.

Megérdemlik.

                                                                          (Május 29.)

Alkalmatlanság

Van az úgy kevésbé kiélezett helyzetekben, hogy a politikusi alkalmatlanságot el lehet mismásolni, akár még – elfogadhatatlan trükközéssel – el is lehet rejteni. Olyankor, s az országgyűlési választási kampány ilyen, a konkrét esetek sorozata a bizonyság rá, a cseles igyekezet nem hozhat látszateredményt sem.

Karácsony Gergely nyelvtudással, illetve a különböző szintű diplomák megszerzésével összefüggő, ma már ordító hiányosságai jelzik, hogy a politikában az efféle rejtekezés, csak időleges lehet. Budapest főpolgármesterének a politika szféráján túlmutató alkalmatlansága napról napra megmutatkozik. Olyannyira, hogy a miniszterelnök jelölt botladozása egyre inkább felveti a kérdést, milyen kormányfőre van szüksége Magyarországnak az előttünk álló nem gondmentes években?

Kétség sem fér hozzá, az ország, a nemzet hajójának irányításához olyan kompetenciákra van szükség, amelyek megléte vagy hiánya sorsfordító lehet. Elég, ha a balliberálisok nemzetállamok bekebelezésére irányuló nemzetközi támadássorozatra, a migráns- és más hasonló fajsúlyú ügyekre gondolunk, látnunk kell, hogy a megfelelő, már bizonyított rátermettség olyan feltétel, amellyel a leendő magyar miniszterelnöknek a nemzet érdekében rendelkeznie kell.

Ne kerteljünk.

Képzeljük el a helyzetet, amelyben az Európai Tanács az EU legfontosabb döntéshozatali szervének összejövetelein, tehát az állam- és kormányfők között zajló, sorsdöntő csatározásokon nem Orbán Viktor képviseli Magyarországot és a magyar érdekeket, hanem tolmácsával az oldalán Karácsony Gergely vitézkedik. Ő, aki jelenleg, még a vele szimpatizáló Deutsche Welle (DW) újságírója elől is megfutamodik. Feltehetően csupán azért, mert ott helyben angolul, vagy németül kellene kommunikálnia.

Nesze neked érdekvédelem.

                                                           (Június 8.)

Miért kell a (harmadik) kétharmad?

Jövőre országgyűlési választásokat tartanak Magyarországon. Szavazati joga van a kettős állampolgároknak is. A választási kampány Magyarországon, nagy lendülettel, máris megkezdődött. A mozgósítás a Kárpát-medence érdekelt kisebbségi közösségeiben, egyelőre alapfokon, szintén megkezdődött.

Kampánytémákban nincs, és nem is lesz hiány. Ennek több oka van. Az első és a legfontosabb, hogy Magyarországon, ahogy eddig sem, nem egyszerű politikai váltógazdálkodásról van szó. Ma már látszik: a nemzet alapérdekei tekintetében sokkal kiélezettebb lesz a politikai küzdelem, mint korábban bármikor.

A választás tétje Magyarország minden tekintetben zajló gyors felemelkedése. Pontosabban, azok a módszerek, amelyek alkalmazása meghatározza a felemelkedés vagy éppen a hanyatlás dinamikáját. A politikai hozzáállásbeli különbségek már a rendszerváltás hajnalán, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) megalakulását követően kialakultak. A követendő politikai stratégia megválasztása elejétől fogva mélyülő ellentétekhez vezetett.

Mára a magyar érdek elsődlegességére figyelemmel az azt realizáló nemzeti oldal és a nemzetközi zsoldba szegődött balliberális oldal között bizony átjárhatatlanná váltak. A szembenállás intenzitása, részben a hidegháború lezárása óta újra termelődő nemzetközi feszültségek növekedésével, illetve az egyik vagy a másik világpolitikai erőhöz való csatlakozási kényszerrel is magyarázható. De, csak részben.

A világméretű dilemma, a csatlakozásra ösztönző kényszer Magyarországon külön fénytörésben mutatkozik meg. Az Orbán-kormány országépítésben eredményes tíz éve bizonyság arra, hogy az illiberális, nemzeti érdekekre épülő demokrácia, meg a belőle kisarjadt munkaalapú gazdaságpolitika csodákra képes. Olyan eredményekre, amelyeket még a szoros csatlakozásra váró erőknek is respektálnia kell, lásd Németország.

Másrészt, a feltétel nélkül behódolt tíz éve idegen lózungokat szajkózó magyar balliberális ellenzék, alkalmatlansága folytán a szövetségeseinél is csak mérsékelt támogatást élvez. Azzal a feltétellel, hogy a Soros-féle nemzetközi balliberálisoknak saját politikai projekt helyett, jó előre hűséges kiszolgálást ígér. Lásd a Gyurcsány-féle progresszív ígéretek széleskörű kínálata, mint amilyen az „európai magyarok”, vagy az európai ügyészség felmagasztalása.

Nem kellenek hozzá széleskörű ismeretek, vagy a történésekre való rálátás, a két oldal közötti különbség a magyar választási kampányban máris jól kivehető.

Ha ez a felismerés megalapozott, és miért ne lenne, nos, akkor jó eséllyel várható, hogy a magyar választók, a kettős állampolgárok is, jól dönthetnek. Megszülethet a harmadik kétharmad. A Fidesz – KDNP pártszövetség olyan kétharmados parlamenti többsége, amelyre mind a bel- mind a külpolitikában szüksége van, ha az ország és a nemzet felemelkedéséért vívott küzdelmét folytatni akarja. Aminek lényege a legszélesebb értelemben vett nemzeti érdekek következetes érvényesítése.

Ezt a jól kitapintható törekvését a nemzeti oldal egy feltétellel valósíthatja meg. Ha nem azt várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb.

Még jó, hogy eddig sem ezt várta.

                                                                                   (Június 9.)

Valamire mégis jó a magyar-portugál 0:3

Miközben a közvélemény a nemzeti oldalon értékeli a vírus utáni pozitív jelenségeket, amelyek előrelépést, valami jót jeleznek számunkra, s így felértékelődik magyar-portugál után közösen elénekelt himnusz is, nos, eközben a sportvonatkozásoktól függetlenül, markánsan körvonalazódik a nemzetellenes erők magatartása. Az egyik oldalon ott állnak a nemzetiek, a másikon pedig a nemzeti érdek árulói. A 2022-ik évi parlamenti választásokon dől el, hogy a szavazók melyik oldalt tűntetik ki bizalmukkal.

Kezdjük az alján.

Korányi Dávid Karácsony Gergely városdiplomáciai főtanácsadója, jó barátjának a felesége, Mihalik Enikő Instagram-sztorijában írja: „Istenem, de jó lesz végignézni, ahogy Portugália elpicsáz minket… ne legyen igazam, hajrá Magyarország!”.

Jóindulatúan gúnyolódna? Aligha. Az alpári hang inkább azt valószínűsíti, hogy a Magyarországon ismert modell, aki már tudatta, gyermekét Amerikában kívánja megszülni, nem lelkesedik túlságosan a magyar válogatottért.

Több példa is mutatja, hogy a balliberálisok, ha a magyar nemzet érdekeiről van szó, hajlamosak alpári hangot használni, s azt egy közhellyé degradált fordulattal, igen, akár kigúnyolni.

Kié a nemzet érdek?

Az ellenzék az utóbbi időben felismerte: a nemzet, a nemzeti érdek figyelembevétele nélkül nem megy. Idegesen keresgélik, a fogást a nemzeti oldal nagyjain. Nem túl nagy sikerrel. Ilyen próbálkozás, ha valamelyik ellenzéki fellengzős pózba vágva magát, felteszi a kérdést, kié a nemzet? Csak ezért, hogy felelhessen, s megállapíthassa: a nemzeti érdek nem kisajátítható. Különös bája van a dolognak, ha ezt a nemzeti oldal képviselőivel folytatott vita hevében állapítja meg. Tévesen. A politikában ugyanis mindenki állíthatja, hogy a nemzeti érdeket képviseli. Mert az igazi kérdés nem az, ki az igazság birtokosa, hanem az, kinek van hitele, kinek az érvelését hiszik el legtöbben. Más szóval, kinek van nagyobb politikai tábora.

Nem ritka az sem, hogy valaki ráutaló magatartással emeli ki, hogy neki a nemzeti érdek nem fontos. Mindenki láthatta a televíziós riportot, melyben Dobrev Klára miniszterelnöki aspiráns sleppjével együtt elhagyja a színhelyet, ahol kivetítőn kísérte a portugál-magyar meccset. Hidegen hagyta, hogy az összecsapás végén a magyarok, a csapat és a szurkolók együtt éneklik el a Himnuszt.

Persze, mit érdekli ez őt, aki már régen az Európai Egyesült Államok himnuszát fújja. Ahogy az internacionálét is. Nem baj, ezt is elviseljük, csak végül a nemzeti oldalnak legyen meg a kétharmada.

Mert a magyar miniszterelnöknek van igaza: a járvány, a bevándorlás és Gyurcsány Ferenc jelenti a legnagyobb veszélyt. A 0:3 tehát arra is jó, hogy valaki újólag kimutathassa a foga fehérjét.

                                                                                   (Június 18.)

Nyugdíjasok forradalma

Hogy milyen mélyreható a válság, amely Európán belül valamelyest Magyarországot is befolyásolja, látszik abból is, hogy a választási kampányba a múltban gyökerező tapasztalatokkal rendelkező szocialista forradalmi logikával terhelt nyugdíjas, illetve nyugdíjas korú, volt tisztségviselők nem kis szenvedéllyel igyekeznek bekapcsolódni. Vadabbnál vadabb ötletekkel, amelyek valahogy mind a lenini hatalommegragadás taktikájához közelítenek. Nem is rejtekezve.

Az ötletek csúcsa Gyurcsány nyomán, hogy a megnyert választások után hozzá kell látni „az alaptörvény és a választási törvény módosításához, a pártok gazdálkodásához és az alkotmányos intézmények átalakításához”. Vannak még vadabbak is. Az egyik ideges, türelmetlen öreg, Vörös János, kimondja, a jogállami keretek felrúgása jó megoldás lehet.

Kell korszerű megalapozás? Van az is.

Kis János, az SZDSZ volt elnöke az egyik később szégyenlősen visszavont hozzászólásában, igazi forradalmár módjára úgy véli, hogy a sarkalatos törvényeket egyszerű többséggel meghozott „semmisségi törvény” elfogadásával el lehet kerülni. Úgy, hogy a semmisség akár az Alaptörvényre is vonatkozhatna. Badarság.

Az igazság az, hogy a magyarországi nemzetellenes kisebbség előre iszik a medve bőrére. A 2022. évi országgyűlési választásokat követően, külföldi támogatást remélve számára kedvező fordulatot vizionál. Megteheti, de nincs értelme.

Nincs, mert a nemzetünk jövőjéről van szó. S a nemzeti oldal ezzel tisztában van, és ennek megfelelően cselekszik.

A balliberális nyugdíjasok forradalma idejét múlta. Szükség van a nemzeti kétharmadra. S meg is lesz.

                                                                                   (Június 20.)

Hadüzenet

Vették észre? A magyar miniszterelnök lett az, aki a 2022. évi országgyűlési választás előtt felállította a választási stratégiát, s meghatározta annak mindkét színterét.

A nemzetközi színtéren a szerencsétlen tizenhármak éppen elítélték Magyarországot a szerintük a homoszexuálisokat hátrányosan megkülönböztető pedofil törvény miatt.

Ugyanezek a balliberális erők migránsügyben – ezúttal a jövő héten esedékes állam- és kormányfői csúcson – újra elő fogják venni a kvótákat, a beözönlő migránsok „arányos” elosztását az EU tagállamai között.

A jelzések szerint az EU-csúcson újra előkerül az egyetértéses döntéshozatal, a többségi elvűség megdöntésére irányuló többéves próbálkozás is.

Ha megnézzük a fenti kérdésekkel foglalkozó magyar megnyilvánulásokat – különösen a magyar miniszterelnök idevágó téziseit, akkor láthatjuk: a tehetetlen magyarországi baloldal nemhogy külföldi támogatók nélkül maradt, de a támogatóik is magyar tűz alá kerültek.

Ezen a szinten a jogi érvelést már nem lehet elkerülni.

A kidolgozott magyar érvek garmadája bevetésre vár, érvelők harcra kész serege pedig a szárazon tartott puskaport éppen összerendezi.

A magyarországi ellenzék pedig álmélkodik, ahogy szokott. Most még azon, hogy maga a boss, Gyurcsány Ferenc állt a pedofilellenes törvény elleni tüntetés élére. Mintha jobb dolga nem is lenne. Vagy neki is beintett a felsőbbség? Esetenként tőle is segítséget várnak?

Mert, ahogy Orbán Viktor írja: „A szavak pontos értelme a legfontosabb. Ha nincs rend a szavainkban, akkor nincs rend a gondolatainkban sem”.

Jöhet a kampány. De nem úgy, ahogy azt a magyar ellenzék elképzeli.

                                                           (Június 22.)

Csatolt jegyzet:

A tizenhárom

Magyarországot kritizálva tizenhárom uniós ország állt ki az LMBTQ-jogok mellett

Tizenhárom európai uniós tagország aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a magyar parlament olyan törvénymódosításokat fogadott el, amelyek hátrányosan megkülönböztetik a szexuális kisebbségekhez tartozókat, és a gyermekek védelme ürügyén sértik a véleménynyilvánítás szabadságához való jogot – közölte Sophie Wilmés külügyminiszter a belga külügyi tárca internetes oldalán

Wilmés tájékoztatása szerint Belgium mellett Írország, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Észtország, Lettország, Litvánia, Spanyolország, Finnország, Svédország és Dánia csatlakozott a nyilatkozathoz.

Wilmés, aki az általános uniós ügyekért felelős miniszerek Luxembourgban zajló ülésén vesz részt, kijelentette: mivel az új magyar jogszabályok aláássák Európa alapvető értékeit, a Benelux-országok „mint a szexuális kisebbségek jogainak hagyományos védelmezői” felvetették a kérdést a tanácsülésen. Az Európai Unió értékei nem választhatók szabadon –tette hozzá.

„Kollektív felelősségünk az összes uniós állampolgár jogainak védelme, ezért kötelességünk felszólalni és reagálni, ha ezeket a jogokat és értékeket aláássák. Kötelességünk azt is elmondani partnereinknek, amikor mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy rossz útra tértek” – fogalmazott. (hirado.hu)

A szerk jegyzete: Mi is meg vagyunk győződve arról, hogy ők rossz útra tértek. Végzetesen!

Ágoston András

A Momentum lenne a befutó?

A Soros-stábnál és a nemzetközi balliberális politikai erőknél úgy látszik, igen. Pontosabban, a 2022. évi magyarországi parlamenti választásokra e külföldi magyarellenes erők Gyurcsányt és szatellitjeit küldik vesztükbe, míg távlatosan a Momentumot építik hódításra. A nemzetköziek stratégiai tartaléka és favoritja szemmel láthatóan a Momentum.

Vélhetően ezzel magyarázható, hogy a Momentum elnöke bejelentette: a jövő évi választásokon két olyan képviselőt tervez az Országházba küldeni, akik majd "a külhoni és a külföldön élő" magyarokat képviselik.

A hóbortos bejelentésre több szempontból is érdemes odafigyelni.

Jóllehet Orbán Viktor már évekkel ezelőtti székfoglalójában kiemelte, a külhoni magyar közösségeknek joguk van az autonómiára, különböző okoknál fogva, szavai nem igen találtak értő fülekre. Miközben a magyar miniszterelnök Magyarország miniszterelnöke átütő sikerrel dolgozott a nemzet felemelésén, a külhoni kisebbségi szervezetek, mondjuk ki, megragadtak a huszadik században követett politikájuknál. Így ma sincs egyeztetett kisebbségi autonómiamodell, vagy legalább annak egy jól érthető vázlata.

A szomszédos országokkal viszonylag sikeres együttműködés jött létre, melynek előnyeit minden érdekelt országok a gyakorlatban is tapasztalhatják.

Sajnos, a külhoni magyar közösség sem rendelkezik közös, hadrafogható autonómiamodellel. Részben, mert sehol nincs belső egyezség a területi és a személyi elvű, perszonális autonómia viszonyáról. Másrészt, az utódországokban működő domináns magyar politikai szervezetek, mintegy a kisebb ellenállás vonalán haladva, nem autonómiamodellben gondolkodnak, hanem a meglevő államhatalmi struktúrákba igyekeznek majdnem kakukktojásként beépíteni a kisebbségi politikai autonómia többnyire nem kulcsfontosságú elveit. Mindeddig – érthetően – sikertelenül.

Ennek a „szerves beépülést” hangoztató nézeteknek a leágazását jelentik azok a próbálkozások is, amelyek óriási erőbefektetéssel, nemzetközi kisebbségi összefogással igyekeznek eredményt elérni. A szerves beépülésre irányuló törekvések eredménytelenek, mert figyelmen kívül hagyják, hogy a kisebbségi közösségek, ha erőt tudnak felmutatni, általában a nemzeti érdekközösségeikbe igyekeznek betagolódni. S célhoz érni.

A kisebbségi autonómiatörekvések nemzetközi mozgatórugója történelmi helyzeténél fogva mindig valamelyik magyar kisebbségi közösség domináns politikai szervezete volt, és maradt is.

Nem véletlen tehát a Momentum kezdeményezése. Ez a párt a gyakorlatban a balliberális politikai ellenfél külföldön jól átgondolt akciójának a végrehajtója. Így is kell hozzá viszonyulni.

Amit tenni lehet, az a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli közjogi és politikai integrációjának a további erősítése lehet. Az átgondolt egységes magyar nemzetpolitikának nincs alternatívája. A feladat, e politika Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) zajló további közös erősítése.

Szerbia és a vajdasági magyarság helyzete specifikus. Részben a migránsveszély, másrészt az államközi együttműködés elért színvonala miatt. Figyelembe kell venni, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) eleme ennek az államközi kapcsolatnak. Amelyben a magyar nemzet egészének érdeke a meghatározó. Részünkre ezt az Orbán-kormány jeleníti meg. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a választási előkészületek során meg kell találni azokat a politikai formákat, melyek alkalmasak lehetnek a szomszédos államokban élő kettős állampolgároknak a nemzeti oldalt támogató mozgósítására. S a helyben működő balliberális erők további visszaszorítására.

A célt szem előtt tartva, jó lenne közösen egyeztetni, hogy legalább a nem-területi autonómiára vonatkozó igény általánossá váljon, és megfelelő módon képviseljék is azt.

Harminc évig ez nem sikerült, miért kellene a vitákat dűlőre vinni éppen most? Röviden szólva, mert megértek rá a feltételek, s ez most közös nemzeti érdek.

Megoldás már pedig van. Csak meg kell keresni. Például NER keretein belül.

Momentum

Erdélyi magyart indít az erdélyi magyarokat képviselni a Momentum a jövő évi választásokon

A jövő évi választásokon két olyan képviselőt tervez a Momentum Magyarország az Országházba küldeni, akik "a külhoni és a külföldön élő" magyarokat képviselik majd. Mindezt Fekete-Győr András pártelnök jelentette be a párt Facebook-oldalán

A Momentum elnöke szerint erre azért van szükség, mert rendkívül magas a külföldön születő magyar gyerekek aránya (minden hatodik magyar gyerek nem Magyarországon születik meg), és több mint kétmillió magyar él jelenleg az ország határain kívül. Fekete-Győr szerint ezeket az embereket a "kommunista rendszer üldözte el, valamint százezrek menekülnek Orbán Viktor rendszeréből a jobb megélhetést és a boldogabb életet keresve". A pártelnök szerint az Orbán-rendszer nemcsak a Berlinben, Londonban, Párizsban dolgozó magyarokra "tesz magasról", hanem "Erdélyből is skanzent" csinált. Szerinte a külhoni fiatalok nem a Fidesz "üres, magyarkodó álomvilágában akarnak élni".

A határon túli magyarokat a Sepsiszentgyörgyön született Tomos Endre fogja képviselni, amennyiben bejut a parlamentbe, a külföldön élő és dolgozó magyarokat pedig Csillag Tamás, a Momentum nemzetközi szervezetének tagja.

Tomos Endre úgy látja, nem az a Magyarország épül, amit Orbán Viktor a kétezres években ígért. Szerinte Orbán kormányzása nem hozta közelebb, hanem szétválasztotta a Kárpát-medence magyarságát, a „külhoni magyarság csak egy kijátszható politikai kártya” lett, a Momentum viszont „egy sokszínű, több központú, autonóm kárpát-medencei magyarságban” gondolkodik. (Transindex.ro)

******************************************************************************************************

Ágoston András:

Szemléltető oktatás

A magyar siker egyben út a biztonságos Európa felé. Egy mondatban így lehetne összefoglalni Orbán Viktor portugáliai Portóban elhangzott, a sajtó képviselőinek adott értékelését. Talán nem véletlen, hogy a magyar miniszterelnök az EU szociális csúcstalálkozója előtt mintegy szemléltető oktatásként összefoglalta az értékek koherens rendszerét, melyre alapozva a tízmilliós Magyarország kormánya a Fidesz – KDNP pártszövetség tíz éves vezetése alatt megvalósította figyelemre méltó, nagy eredményeit. Nem csoda, hogy a magyar siker egésze, de egyes összetevői is, az elmúlt hónapokban egybehangzó méltatásokra késztették Európa nagyjait.

Ezt ugyan a magyar miniszterelnök, nem mondta, de tudni való: az eredmények állandó, teljes balliberális ellenszélben születtek meg. Ami természetesen nem véletlen. Kellett hozzájuk a parlamenti kétharmad is.

Érthető, hogy a nagy ütemben és alapjaiban is átalakuló Magyarország nem tetszik a globalista, balliberális ellenfeleknek. Sem itthon, sem a nagyvilágban. A nemzeti oldal és a globalista balliberálisok közötti nagy fenekedés kibékíthetetlen ellentéthez vezetett. A vita nagy, mert a tét is az.

Arról van szó, hogy a 2022. évi parlamenti választásokon a magyar szavazók bizalmat adnak az Orbán-kabinetnek, vagy sem. Pontosabban, mivel magát a nemzetiek győzelmét lényegében valószínű kimenetelnek tartja minden komoly elemző, így az igazi tét maga a kétharmados parlamenti többség.

Van azonban egy mélyebb oka annak, hogy ez sem lehet igazán kétséges. A történelem ugyanis megmutatta, hogy amikor a magyarok szabadok voltak, az ország virágzásnak indult. S hogy az alkotó szabad magyarokat demokratikus eszközökkel nem lehet legyőzni. Akkor is így van ez, ha tudjuk: a nemzeti oldalt a külföldi erők s fegyverhordozóik, a magyar ellenzékiek, mindig igyekeztek legyőzni. Mi tagadás, mindkét oldal ma is a végleges győzelemért hajt.

A demokrácia szempontjából nem baj, ha mindig van kifelé kacsingató ellenzék. Fontos azonban, hogy a nemzeti oldal mindig elég erős legyen ahhoz, hogy a parlamentben a nemzeti kétharmad ne kerülhessen veszélybe.

A jövő évi választásokon is szükség lesz a kétharmadra. Nem lesz könnyű menet, de jövőre együtt sikerülni fog. Hogy Magyarország tovább haladhasson a felemelkedés útján.

Ágoston András

Május 5.

Magyar szemmel

Április 22.

Győzelem

Van az úgy, hogy néhány fordulóval a bajnokság befejezése előtt már tudottá válik, ki lett a bajnok. Így van ez vakcina ügyben is. Mindegy milyen szemszögből nézzük, a beszerzést tekintve, vagy éppen az egészségügy szervezettségét, az oltakozást, netán az állampolgári felelősséget figyelve csakis azt láthatjuk, hogy Magyarországon, Európában, de a világon az elért első tíz eredményt szemlélve, a bajnok ugyanaz: az Orbán-kormány.

S tegyük hozzá, nemzetünk alapérdekeit szem előtt tartva azok a magyarok, akik összesen négyszer megszavazták neki a kétharmadot.

Volt és van ugyan kerékkötő elég, a nemzetáruló, labanclelkű balliberális mentorai, Soros, az Európai Parlament balliberális többsége, meg az ő médiájuk. Karácsony főpolgármester és csapata öt milliárd forint és egy körülvágott hídfelújítási terv alapján elérte, hogy a megfiatalodott Lánchíd ne láthassa a nemzeti oldal újabb kétharmados győzelmét. A világok harcában megtörténhet, hogy a nemzeti ügyekben vak, vagy éppen rosszindulatú ellenzék néha ráhibáz és sikerül neki valami. Ennek nem örülünk, de elvagyunk vele.

Persze, a küzdelemnek nincs vége. A munka dandárja a nemzeti oldal egésze számára csak most kezdődik. A 2022. évi magyarországi parlamenti választásokat meg kell nyerni. Képzeljük csak el, mi lett volna a vírusellenes küzdelemmel, ha egy gyenge vagy töredezett, pártérdekek vezérelte koalíciós kormánynak kellett volna felvenni a harcot. Rossz még rágondolni is.

A nemzet felemelkedése közben a nemzeti érdek védelme mindenkor elsődleges. Hogy van ellenzék az jó, legyen is. Csak ne veszélyeztesse a kétharmadot.

Most jön tehát az igazi kemény választási kampány. Melyben a kormány nemcsak eltűri a nemzetközi balliberális erők támadásait, de szükség szerint, ha kell, vissza is vág.

Nemcsak a rend kedvéért.

**********************************************************************************************************

Addig jár a korsó…

Ágoston András

Mi lesz velünk?

Mi lesz Magyarországgal, velünk, magyarokkal?

Logikus a kérdés, ha az USA elnöki székébe mégis Joe Bident illesztik be? Ahogy logikus a felelet is: semmi!

Álljon itt ezzel összefüggésben néhány gondolat.

Vannak természetesen olyanok, akik máris bikacsökkel kezdenék. Azt adnák az újdonsült elnök kezébe. Hogy lesújtson vele Magyarországra és Lengyelországra is. Csakhogy nem oda Buda! Arany János Toldija is ezt mutatta a bóklászó katonáknak. Amikor látta, hogy azok eltévedtek s nem a jó útra tértek rá. Ő a kezében volt petrencés rudat egyenesen kinyújtva kiáltotta a katonák után: nem oda Buda! - és mutatta, mely irányban menjenek.

Kétségtelen, az „újratervezés” időszaka következik. Elsősorban Amerikában. S ez nem lesz könnyű. Akkor sem, ha a választásokba belebonyolódó világhatalomról van szó.

A vészmadarak nálunk és másutt is vijjognak: no, lássuk, most mit teszel Orbán Viktor?

Látjuk, a magyar miniszterelnök, tartásával és nézeteivel igencsak szúrja a szemét sokaknak, a balliberálisoknak Soros Györgytől lefelé. Akitől, mikor megkérdezték, mi a véleménye a magyar vezetőről, állítólag így felelt: ő volt a legrosszabb befektetésem. Lehet benne valami.

Hát, legyen is. Mert, ugye, Magyarország már nem az az ország, amelyet annak idején egy rakoncátlan amerikai nagykövet lépten-nyomon megfricskázhatott. Annál is inkább, mert a magyar miniszterelnök ezeket a csípéseket csak úgy elhessegette, s ment a maga nehéz, ámbár sikerekkel övezett útján.

Magyarország ma a világjárvány ellenére megmaradt annak az erős országnak, amely nagy léptekkel máris a felépülés útján jár. Csak lehet valami oka annak, hogy Soros és követői főleg csak mocskolódtak körülötte, de nem tartották célravezetőnek komolyabb támadásba bonyolódni.

Másfelől, Joe Bidennek, ha beiktatják is, lesz elég baja. Különösen kezdetben. A sas nem fog legyeket, tartja a latin szentencia. S ha esetünkben mégsem légyről van szó?

Mire az új amerikai elnök eligazodik a nagyvilág dolgaiban, s holdudvara óhajainak megfelelően rááll az új bel- és külpolitikai vonalra, nos, az nem lesz éppen diadalmenet.

Eközben, talán éppen az érdekelt magyarországi befektetők tanácsára, Washingtonban is rájöhetnek arra, hogy Magyarországgal több eredményt hozhat a gyümölcsöző együttműködés, mint a kicsinyes ideológiai indíttatású kekeckedés.

Csak most látszik, milyen jól jön a magyaroknak, hogy kormányuk sikeresen építi kapcsolatait a többi között a nagyhatalmakkal is. Így van ez akkor is, ha az új amerikai elnök a kisebb ellenállás vonalán haladva, különösen az elején, példát akarna statuálni a dorgálással. Na és!? - mondhatnák a néhai Horn Gyulával, a magyar kommunisták egyik viszonylag eredményes vezetőjével együtt. Aki, amikor ezt mondta, már lovon volt.

Mi még nem ültünk fel a lóra, de alkalmasint ez a magabiztos mozdulat sem marad el.

Különben is, az idő nekünk dolgozik. Csak arra kell ügyelni, hogy a Soros-brigád mesterkedéseit időben elhárítva, a magyar parlamentben is megőrizzük a jelenlegi kétharmados többséget.

Ennek a mikéntjét már megtanultuk. Csak a serény munka ne maradjon el.

Ágoston András

Áruló balliberálisok

Az amerikai elnökválasztások körüli botránysorozat, s magának a választásoknak európai visszhangjaként, mint aki az utolsó szalmaszálat is megragadja, úgy erősödött a magyarországi balliberálisok 2022. évi parlamenti választások előtt indított kampánya is. Most már nyílt nemzetáruló programmal igyekeznek híveket szerezni, abban a reményben, hogy az amerikai győztes oldalán végzett propagandájuk netán új híveket hoz a számukra.

Magát a részükről naponta megnyilvánuló nemzetáruló viselkedést és nyilatkozatokat, minden esetre, nem szabad bagatellizálni. A választási kampányra tekintettel a magyar nemzeti alapérdekeket öt pontban összegezhetjük. Nemzetáruló a magyar belpolitikában, a választási kampányban az aki:

– hátráltatja a koronavírus elleni küzdelmet, s ezzel összefüggőn a védőoltások felvételét;

– szóval és tettekkel segíti a migránsok befogadását, és támogatja azoknak az EU-n belüli kvóták szerinti elosztását, valamint a magyar határ eltökélt védelmét;

– nyíltan, vagy burkoltan ellenzi a kettős állampolgárságot és a külhoni nemzetrészek határozott anyagi és politikai támogatását;

– a nemzeti szuverenitás következetes védelmével szemben támogatja az Európai Egyesült Államok létrejöttére irányuló törekvéseket itthon és külföldön egyaránt;

– ha valaki olcsó demagógiával nem a munkán alapuló gazdaságvezetés, hanem a kölcsönök és a szociális osztogatás világának propagálásával tör politikai előnyökre.

Természetesen vannak még más, konkrétan megfogalmazható, védelmet igénylő nemzeti érdekek is, de a felsorolt ismérveket megtaláljuk az ellenzéki koalíció egészénél, csakúgy, mint az alkotó pártok mindenikének napi politikájában.

A legfrissebb történésekre figyelemmel, lényegében megszűntethető az a gyakorlat, hogy a nemzeti oldal minden egyes ellenzéki megnyilatkozást részletekbe menően cáfoljon, s ha azok megfelelnek a nemzetárulás ismérveinek, akkor egyszerűen néven lehet nevezni a gyereket. Esetről esetre nyílt színvallásra érdemes kényszeríteni az ellenzéki vezetőket: mondják meg, hogyan viszonyulnak a nemzet érdekeihez.

Persze, ha a publicisták, vagy a politikai vezetők közötti konkrét vitákról van szó, a kemény érvelés sem maradhat el. Nem, mert a minősítést követő érvekkel még élesebben kimutathatóvá válnak az egymásnak feszülő politikai erők közötti különbségek.

A törekvések világos elhatárolásától függhet a választási kétharmad megismétlése.

Ez viszont most az egyik legfőbb nemzeti érdek.

  (Január 12.)                              

Nem lehetetlen

Az ellenzék lihegésétől hangos a magyarországi politikai aréna. Az ellenzéki véleményvezérek valami miatt úgy gondolják, hogy lovon vannak, s a 2022. évi parlamenti választások csakis Orbán Viktor bukását, s az ő győzelmüket hozhatják. Ahogy ezt az ellenzéki Móricka elképzeli.

Igaz ugyan, hogy az USA új elnökének nagyon is gyanús győzelme nyomán a véleményalkotók, főleg a médiában, csattogtatják fogaikat, s mit ad Isten, s leginkább a magyar miniszterelnököt mondják a trumpi mű folytatójának. Akit a legrövidebb időn belül szintén le kell léptetni a történelem színpadáról.

A hollivúdi színésznagyságot a minap éppen Obama volt elnök próbálta meg überelni. Teszi ezt annak ellenére, hogy elnöksége hat évében tehetett volna valamit Orbán ellen, de a bátor fellépés bizony elmaradt. Pontosabban harmadrangú pojácák igyekeztek Budapesten is borsot törni a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező magyar miniszterelnök orra alá. Teljességgel sikertelenül.

Komolyra fordítva a szót, látnunk kell, ha Trump leváltására irányuló alkotmányos vádeljárás sikerül is, ettől az alapvető helyzet nem fog megváltozni. Nevezetesen ahogy nálunk, úgy Amerikában is két világ összeütközése van folyamatban. Ebben a kemény küzdelemben, melyben a globalizmus és a szuverenitás hívei csapnak össze nem kis zajjal, a konzervatív szuverenisták egy csatát elvesztettek. A háborút azért nem, mert azt így nem lehet megnyerni. Lehet a másik oldalon a pénz, ezen az oldalon meg ott van az igazság és a nemzeti mivoltukban erős tömegek. Őket csak ideig-óráig lehet megszorongatni.

Ha volt egyáltalán tanulsága a törvényhozás épületeinek lerohanásában, Washingtonban, akkor az viszonylag kis tömeg különösen hatásos megmozdulásában nyilvánult meg.

Azonban, nemcsak erről van szó.

Meg tudná mondani valaki, hogy a választási kampányban a pénzéhes demokraták által feltüzelt tömegeket ki fogja lecsillapítani? Visszavezetni őket a munka világába? Az a tizenkét millió új állampolgár, akiknek szavazati jogot adnak azért, hogy majd az „új hatalomra” adják a voksukat s így bizonyítsák, jó befektetés volt őket kiemelni?

S akkor még nem is szóltunk az igencsak háborgó nemzetközi színtérről, amelyen toporogva a globalista amerikai elit újra a demokrácia „kiszolgáltatásával” szeretne próbálkozni. Így akarja újra megteremteni nemzetközi primátusát.

Tüzetes elemzés nélkül is látszik, ez bizony nem életerős törekvés.

S itt van Magyarország. Tegyük fel, hogy a balliberálisok és a Soros-ármádia minden oldalról tűz alá veszik. Minél több oldalról igyekeznek nyomás alá helyezni, annál sikeresebben maradhat mégis talpon. Nem kell hozzá más, csak egy újabb kétharmad a parlamentben, s a jelenlegi egészséges gazdaságpolitika folytatása.

Emlékezzünk meg végül Tito Jugoszláviájáról, s a néhai államelnök nagy Sztálin ellen folytatott ködelméről. A sok lényeges különbség ellenére, egy fontos dologról ne feledkezzünk meg: akkor, 1948-ban is a szuverenitásról volt szó. Igaz, nem önzetlen segítséggel, de a kicsi Dávid győzött.

Mondhatja-e ma valaki, hogy Magyarországnak nincsenek barátai? Kicsik, nagyok egyaránt. Akikre okos előrelátással valamennyire mégis számíthatunk.

A pillanatnyi főleg a fejekben zajló zűrzavar ellenére nincs mitől tartanunk. Mindentől függetlenül, az első feladat most a 2022-ben elérendő kétharmad.

Ami tekintve jelenlegi magyarországi ellenzék kapacitását, egyáltalán nem lehetetlen.