Spaller Árpád

       Székely Nép -

  az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője.

   A kiadó

A második világháború után sok erdélyi menekült került az Egyesült Államokba. Egy részük Clevelandban telepedett le, ahol 1952. szeptember 7-én megalakították az Amerikai Erdélyi Szövetséget. A Szövetség még ebben az évben székhelyét New Yorkba helyezi át. A Clevelandban maradt erdélyiek 1956. március 21-én a Magyar Felszabadító Bizottság keretén belül létrehozzák az Erdélyi Bizottságot, amely1959. január 17-én önálló szervezetté alakult. Az önálló szervezet első vezetői: FT. Takács Gábor.[1] O.F. M. (USA) elnök, Kovács Gyula szkv. altábornagy[2] és Dr. Vargha Lajos[3] (Ausztria) társelnökök voltak. 1965-ben új vezetőséget választanak: 1965-től Lőte Lajos[4] elnök, Nt. Csutoros István alelnök. 1970-től a vezetőség kiegészült Dr. Balló István és Dr. Lőte Pál alelnökkel. Az új vezetőség részben folytatja a már megkezdett tevékenységet. Erőfeszítések történtek, hogy az erdélyi magyarüldözés elleni tiltakozás továbbra se némuljon el a világközvélemény előtt. Kéri tagjait, hogy aktívan kapcsolódjanak be a Bizottság tevékenységébe és osszák meg gondolataikat, meglátásaikat, elképzeléseiket, akár a Bizottság munkájáról, akár az otthon tapasztaltakról, esetleg otthonról kapott információkról legyen szó, hogy „az Erdélyi Bizottság az legyen, aminek lennie kell: a külföldön élő, Erdély visszacsatolását akaró erdélyi származású magyaroknak és Erdély barátainak  aktív munkaközössége.” (Sz. N. 2. évf. 1-2. szám, 1968 április, Lőte Lajos: Köszöntjük új tagjainkat.)

Határozottan kimondják, hogy az Erdélyi Bizottság legfőbb célkitűzése Erdély Magyarországhoz való visszatérése. Mint azt Lőte Pál alelnök kifejtette – „Ezért írtuk a Székely Nép jelmondataként Uniót Magyarországgal! - s erre kötelez bennünket alapokmányunk, alapítóinknak Ft. Takács Gábornak és néhai vitéz Kovács Gyulának szelleme és erdélyi magyar szívünk minden dobbanása.”

Az új vezetőség azonban világosan látta, hogy Erdély újraegyesítése Magyarországgal csak nagyon távoli és nagymértékben a nemzetközi helyzettől függő cél lehet, ezért reálisabb és az adott időszakban sürgetőbb feladatokat is megfogalmazott. Olyan sürgős problémák megoldására összpontosítanak, melyek létében fenyegetik az erdélyi magyarságot. Így konkrét célokat fogalmaztak meg, mint: 1. Legyen a magyar nyelv Erdély egész területén a románnal egyenrangú hivatalos nyelv; 2. Létre kell hozni a magyarok és románok teljes egyenlőségét törvényhozás útján és a gyakorlatban. Remélik, hogy harcukban az Egyesült Államok kormánya is a segítségükre siet. Ezért elhatározzák, hogy e célok megvalósítása érdekében  kapcsolatot kell teremteni az illetékes amerikai kormányszervekkel; indítani kell egy angol nyelvű időszakos kiadványt, hogy a többség is értesüljön az erdélyi magyarság tarthatatlan helyzetéről; biztosítani kell a működéshez az anyagi alapokat; szükség van magyar nyelvű, rendszeresen megjelenő kiadványra, hogy a szétszórtan élő tagságot rendszeresen tájékoztassa a Bizottság működéséről és fontos eseményekről, az összetartozás szellemét ébren tartsa és fejlessze; végül ki kell alakítani az erdélyi szervezetek között a barátságot és együttműködést.

Ezeknek a célkitűzéseknek a szellemében 1967 januárjában megjelent a Székely Nép első száma. 1973 júliusában megjelent a Carpathian Observer első száma

Székely Nép (az újság)

Az 1967. november 5-én tartott közgyűlésen elhangzott az is, hogy a Bizottság nagy súlyt helyezett a belső magyar élet ápolására, az erdélyi kérdés ébrentartására, s különösen arra, hogy a közömbösöket is megnyerje aktív közreműködésre. „Ennek eszközéül választottuk a SZÉKELY NÉP-et - mondották - melytől elvárjuk, hogy összekötő kapocs legyen tagjaink között s egyben szószólója legyen az erdélyi testvéreink elfojtott panaszainak és hazatérésük vágyának….”[5]

Az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője a Székely Nép címen első alkalommal 1967-ben jelent meg. A lap fejlécén olvasható a jelmondat: UNIÓT MAGYARORSZÁGGAL. Ugyancsak a fejlécen helyezték el Erdély címerét.[6] A lap főszerkesztője 39 számon keresztül (27. évfolyam) vagyis 1967-től 1996-ig Lőte Lajos volt. Egyetlen utalás van arra, hogy a lapot más is gondozta. Az 1968. január – áprilisi számban (2. évf. 1 – 2. szám), az elnök köszönetet mond mindazoknak, akik részt vállaltak az Erdélyi Bizottság munkájában, akkor többek között Lövéte Bálintot is megemlíti, mint a Székely Nép szerkesztőjét.

A Székely Nép megjelenését számtalan magyar emigrációs kiadvány is üdvözölte. Általában azok a lapok melyek megkapták az első, mutatványszámot. Ilyen volt az Amerikai Magyar Élet; Californiai Magyarság (1967. május 26.); Az Újság,  Detroiti Újság Chicago és Környéke; Kanadai Magyarság; Katolikus Magyarok Vasárnapja, Magyar Híradó, Magyar Hírlap, Magyar Nők, Magyarság; Nemzetőr, New Yorki Magyar Élet, Szabadság, Transsylvania, Wisconsini Magyarság stb. Gyallay-Papp Domokos a Montreáli Magyar Hírlap első oldalán „Székely Misszió” című vezércikkben méltatja az Erdélyi Bizottság gondozásában megjelenő „Székely Nép”-et.[7]

Ezekben a lapokban Röviden ismertetik az új kiadványt. Például A Californiai Magyarság (1967. május 26.) „tagértesítő”-ként ismerteti a lapot.

Az Erdélyi Bizottság kiadványát  a nagyobb lapok is számon tartják és sokszor idéznek belőle, vagy teljes anyagot közölnek, mint  pl. a Katolikus Magyarok Vasárnapja. Dr. Lőte Pál[8], az Erdélyi Bizottság alelnöke egyik beszédében kiemelte, hogy „csak összefogással lehet eredményesen harcolni Erdélyért.”  Beszéde további részében hangsúlyozta, hogy az Erdélyi Bizottság legfőbb célkitűzése Erdély Magyarországhoz való visszatérése. Ezért írtuk – mondta - a Székely Nép jelmondataként Uniót Magyarországgal! - s erre kötelez bennünket alapokmányunk, alapítóinknak Ft. Takács Gábornak és néhai vitéz Kovács Gyulának szelleme és erdélyi magyar szívünk minden dobbanása”. (2. /1-2-sz. 1968. január április)

A lap legtöbb anyagát Lőte Lajos, az Erdélyi Bizottság elnöke jegyzi. Ez főleg az 1967 és 1990 közötti időszakra jellemző. A cikkek nagy része névtelenül jelent meg ami érthető az otthon maradt családtagok retorziós fenyegetettsége miatt. Pl.: egyik írás címe: „Egy Erdélyből kijött magyar levele” (1988. április; 21. évf. 32. szám)

Az 1990-ig megjelenő lapszámokban még találkozhatunk a Dr. Balló István, Dr. Lövéte Bálint, Wass Albert, Flórián Tibor, Gyallay-Pap Domokos, Böszörményi Sándor szerzők nevével is. Az 1990 után megjelent számokban már sokkal több az ismert nevek száma. A lap által közölt publicisztikák aláírói között találkozunk Sütő András, Beke György, Dr. Havadtőy Sándor, Király Károly, Aniszi Kálmán, Czegő Zoltán és mások nevével.

A periodika hosszabb időszakonként (általában évente két alkalommal) és kis terjedelemben jelenik meg. 700 példányban. A tagok díjmentesen kapják. Oldalszáma négy és nyolc között változik, kivéve, ha fontos esemény kerül tárgyalásra pl. a Trianoni Békediktátum 50. évfordulójára megjelentetett 24 oldalas szám (1970. 4. évf. 1-4- sz.)

A kiadvány, megjelenésének első időszakában (1967 és 1990 között) leginkább az Erdélyi Bizottság tagjainak tájékoztatását szolgálta. A nagy időközökben való megjelenés nem is biztosíthatta az erdélyi magyarsággal kapcsolatos események azonnali közlését és magyarázatát. Ezért inkább arra szorítkozott, hogy a tagokat értesítse az őket érintő eseményekről, az egyesületi tevékenységről. A Bizottság hangsúlyosan foglalkozott a belső magyar élet ápolásával az erdélyi magyarság kérdéseinek állandó ébrentartásával, a közömbös tagok és nem tagok meggyőzésével, aktiválásával.. „Ennek eszközéül választottuk a SZÉKELY NÉP-et – mondotta Lőte Lajos - melytől elvárjuk, hogy összekötő kapocs legyen tagjaink között s egyben szószólója legyen az erdélyi testvéreink elfojtott panaszainak és hazatérésük vágyának.

Az egyes lapszámok a Bizottság munkáját, évi beszámolóit, az évi közgyűlések jegyzőkönyveit, az amerikai kormányhoz felterjesztett memorandumait, a különböző erdélyi szervezetek közötti kapcsolattartás és együttműködés lehetőségeit, a közös gondolkodás eredményét tartalmazzák.

A szervezet az amerikai közvélemény meggyőzését politikai tevékenységével, az amerikai törvények betartásával igyekezett elérni. E cél érdekében angol nyelvű nívós könyvek kiadását, valamint egy angol nyelven írt periodika megjelentetését határozták el. Amint írták: „Az Erdélyi Bizottság egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy az angol nyelvterület kormányait, főiskoláit és érdekelt olvasó táborát megismertesse a magyar Erdéllyel: Erdély történelmével, az erdélyi magyarság évszázadokon át folytatott kulturális munkájával és jelenlegi helyzetével. Azzal a céllal, hogy Erdélyhez való elsőbbségi jogunkat a világ elé tárjuk.... Jelenleg három kötetről van szó: 1. The Hungarians in Transylvania (Magyarok Erdélyben) Szerkeszti dr. Bakó Elemér; 2. Documents on Transylvanian History (Erdélyi történeti források, Dr. Száz Zoltán összeállításában); 3. Egy rövid, de fontos ismertető Erdélyről; (Székely Nép, 2. évf.1-2. szám) Ezt a munkát később hatalmas elhatározás és megvalósítás követte, amikor is 1973. július 17-én megjelent a Carpathian Observer (Kárpáti Figyelő), az Erdélyi Bizottság angol nyelvű tájékoztatója. Az a gondolat, hogy angol nyelven jelentessenek meg egy lapot, már az 1966. szeptember 3-i közgyűlésen is felvetődött, csak az anyagi nehézségek nem tették lehetővé az azonnali megvalósítást.

Az 1966-os elnöki beszámolóban a gondolat így fogalmazódott meg: „Meggyőző munkánknak főképpen a befogadó országok lakossága és hivatalosai felé kell irányulnia. Ezért nagyrészt nem magyarul, s itt Amerikában angol nyelven kell kifejeződnie. Az EB sürgősen vizsgálja meg annak a lehetőségét, hogy rendszeres angol nyelvű tájékoztató kerüljön kiadásra. Ezzel úttörő munkát végeznénk. De igyekeznünk kell meggyőzni az Egyesült Államok illetékes tényezőit arról is, hogy a mi felvilágosító szavunk nem valami soviniszta, ultranacionalista maradvány, hiszen a józanság, a tények szava, a közember, a magyar polgár szava”

A két lap megjelenése nem volt mindig folyamatos. Leginkább betegség miatt maradt ki egy-egy évfolyam. Például 1977 és 1978 között[9], vagy 1990 és 1992 között[10]. Mindkét alkalommal a kimaradás oka betegség volt. Ugyanakkor ez is jelzi, hogy a lap megjelenése leginkább egy embertől (Lőte Lajos) függött.

      A lap nem tartalmaz rovatokat, illetve egy-két esetben van ugyan ilyen irányú kezdeményezés, de ez is nagyon hamar megszűnik.  Állandó rovatként jelentkezett a Magyar írás Erdélyben című összefoglaló, melynek keretében a kolozsvári Utunkból, a Brassói Lapokból, a Hargitából és az Előréből közölnek válogatást Beke György, Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád írásaiból (1968/1-2; 1971/1-4; 1973/6. sz.). Ezután a rovat elhal. Más, talán fontosabb dolgok kerülnek előtérbe vagy a források beszerzése akadályokba ütközik.

Annak ellenére, hogy nincsenek feltüntetve, akár rovatcím is lehetne azoknak az írásoknak az összessége, melyek az Erdélyi Bizottság közgyűléseit, határozatait, tevékenységét taglalják. Ebből adódott, hogy egyes újságok a Székely Népet úgy mutatták be, - nagyon találóan - mint tagértesítőt. Ezen írások általában „Közgyűlés”, majd a nyolcvanas évektől „Mit tettünk …” az adott időszakban (félévben, évben stb.) címmel jelentek meg. Ezekből az írásokból képet alkothatunk az Erdélyi Bizottság célkitűzéseiről, munkájáról, melyet az erdélyi magyarság érdekében tett. Ezek a beszámolók hű képet adnak arról is, hogy a mindenkori amerikai kormány miképpen látja az erdélyi magyarság helyzetét és hogyan viszonyul hozzá.

Egy erdélyi szervezet az Egyesült Államok keretein belül, annak törvényei betartásával, érdekeinek elfogadásával vajon mit tehet az erdélyi magyarság érdekében? A keretek nagyon szűkre szabottak. Igaz, hogy a szabad világban szólásszabadság van, tehát a szavak útján lehet „hatni” a kormányra, hogy véleményt alkosson, álláspontot foglaljon bizonyos esetekben.

Az amerikai kormány álláspontja az erdélyi magyarság ügyében világossá válik egy 1978-ban megjelent tudósításból.

„Az US képviselőház június 5-én Washingtonban kihallgatást tartott a Romániának 1975-ben biztosított vámkedvezmény ügyében. – írja a tudósítás.  Itt a hivatalos nézetet William H. Luers, a State Departament Európa ügyi osztályvezetője fejtette ki: „Amint ez a Bizottság tudja, az adminisztráció, a kongresszus tagjai és az amerikai magyarság aggodalommal figyeli a román kormány bánásmódját az etnikai magyar kisebbséggel. Nézetünk szerint ez elsősorban belügy, melyet a román kormány és állampolgárai kell megoldjanak. Egyidejűleg azonban továbbra is támogatjuk ezt az ügyet amilyen pozitívan csak tudjuk.”...(1978/14)

(Az akkori magyar kormány is erre az álláspontra helyezkedett, miszerint az erdélyi magyarság léte Románia belügye, vagyis a kisebbségekkel azt csinálhatnak amit csak akarnak, mert minden belügynek számít. A románok ezt kellőképpen ki is használták.)

Az amerikai álláspont az Erdélyi Bizottságnak az erdélyi magyarságért kifejtett tevékenységét még nagyobb munkára sarkallta, tenni akarását, csak fokozta, bár tudták, hogy változást elérni nagyon nehéz. Politikai változás csak szívós munkával és hosszú távon lehetséges. Továbbra is részt vesznek a kongresszusi meghallgatásokon és lobbiznak az erdélyi magyarság érdekeiért.

Természetesen minden szervezetben, így az Erdélyi Bizottságban is felmerült a kérdés, hogy „mit tehetünk mi, szabadföldi magyarok, Erdély ügyében?”  A válaszban első helyet kap az összefogás kérdése. Minél többen vagyunk, annál nagyobb nyomást gyakorolhatunk a közvéleményre, annál meggyőzőbben érvelhetünk a kormányok előtt.

Az Erdélyi Bizottság, amint ez a Székely Nép című lapból is olvasható, kapcsolatba lép a különböző földrészeken szétszóródott erdélyi egyesületek vezetőivel, hogy közös erővel harcoljanak az elnyomott erdélyi magyarság jogaiért. A lapban az Erdélyi egyesületek hírei c. rovat lett volna hivatott, hogy biztosítsa a kapcsolatot a különböző erdélyi szervezetekkel, számon tartsák egymás tevékenységét vagy kudarcait az erdélyi magyarság jogaiért vívott küzdelemben. Már a második lapszámban bemutatják a Detroiti Szatmármegyei Egyesület (Alakult 1947-ben), valamint a Detroiti első Székely-Magyar Szövetség tisztségviselőit és munkatársait. Az 1973. novemberi számban (6 évf. /6. sz.) a Brazíliai Erdélyért Mozgalom híreit olvashatjuk. majd ugyanebben a számban Együtt harcolunk Erdélyért címmel olvashatunk az összefogás jelentőségéről és korai sikereiről. Az Erdélyi Bizottság már régen szorgalmazta a szervezetek összefogását. 1968-ban az Ausztráliai Erdélyi Szövetség csatlakozását 1972-ben a brazíliai Erdélyért Mozgalommal való együttműködési megállapodás követte. Lőte Lajos, az E.B. elnöke és Zolcsák István, a brazíliai Erdélyért Mozgalom végrehajtó bizottságának az elnöke közötti megbeszélés (1972. július 30.) alkalmával megállapították, hogy: „az erdélyi magyarságra mind fojtogatóbban  nehezedik az erőszakos románosítás súlya; a hazai rezsim passzivitásából és közönyösségéből az tűnik ki, mintha az erdélyi magyarságot, mint a magyar nemzet szerves részét teljesen leírták volna, ezért a szabadföldi magyarság szeretete, felelősségérzete erdélyi testvéreinkkel szemben a nemzeti és erkölcsi kötelezettség magaslatára emelkedik. Érdekükben a harcot folytatni kell mind erősebben és mindinkább egységesen. Ezért a két szervezet vezetői intenzívebb együttműködés mellett döntöttek.”

Az együttműködés nem tartott sokáig. Zolcsák úgy látta, hogy az erdélyi magyarságért való közdelembe minden magyarnak – függetlenül attól, hogy hol született – részt kell vállalnia. Ezért Zolcsák István és Adorján Ferenc (az ausztráliai Erdélyi Szövetség elnöke) elhatározták, hogy „újjászervezik az emigrációs magyarságot Erdély minél hathatósabb védelme érdekében, és Erdélyi Világszövetség (EVSZ) néven létrehoznak egy dinamikus, a lobbitevékenységeket egész nyugati világon koordináló csúcsszervezetet.” (Hermann Gabriella: Az Amerikai Erdélyi Szövetség története, tevékenysége 1952-1977-ig in Magyar Kisebbség 16. évfolyam, 2011, 3 – 4. sz.).

Az új szervezet megalakulása felkavarta főleg az Egyesült Államokban működő erdélyi emigrációs szervezetek tevékenységét. Úgy vélték, hogy egy újabb szervezet létrejötte csak árt az emigrációba kényszerült szervezetek összefogásának.

Az ellentétek a különböző emigrációs lapokban (Transsylvania, Magyar Élet stb.) már a nyilvánosan is hangot kaptak. Az Erdélyi Világszövetség úgymond „széthúzó” hatását ellensúlyozva elhatározták egy közös „intézőbizottság” létrehozását, melynek az lett volna a feladata, hogy összehangolja a szervezetek munkáját. 1979. május 26-án megalakult az Északamerikai Erdélyi Szervezetek Koordináló Bizottsága. A résztvevő szervezetek (Amerikai Erdélyi Szövetség, Erdélyi Bizottság, Kanadai Magyarok Szövetsége a CHRR (Committee for Human Rights in Rumania, vagyis az Emberi Jogok Romániában Bizottság) elhatározták, hogy évente találkoznak és megbeszélik az erdélyi magyarságot érintő legfontosabb aktuális eseményeket, és ahol szükséges, ott megfelelő tervezés után közösen lépnek fel. Például az 1980-ban tartott megbeszélés témái:  Nyelvhasználat (A román nyelv mellett legyen a magyar is államnyelv); A magyar nyelvű oktatás bővítése és új magyar nyelvű oktatási intézmények létesítése. Tegyék lehetővé a külföldi személyek magánházaknál való elszállásolását. Magyar könyvek, újságok, folyóiratok beviteli tilalmának megszüntetése; Okmányok (Az elkobzott visszaszolgáltatása.)

Az 1981-ben tartott bizottsági ülésen megállapították, hogy továbbra is kitartóan napirenden kell tartani a „Most Favored Nation” ügyét. (A legnagyobb kereskedelmi vámkedvezmény egyik feltétele legyen az erdélyi magyarság helyzetének javítása)

1982-ben tartott közgyűlés „Rendet Erdély ügyében” cím alatt az összefogást és az amerikai állam felé egy egységesebb fellépést szorgalmaz.

A bizottsági megbeszélések minden évben folytatódtak olyan témákkal, mint az Ellenpontok (1982-ben, Nagyváradon megjelent szamizdat kiadvány, melyet Ara Kovács Attila, Szőcs Géza és Tóth Károly Antal, valamint felesége, Tóth Ilona szerkesztett) által közzétett Memorandum és Programjavaslat.

1985-ben a Bizottság a Budapesten megtartott Kulturális Fórum témáját és annak eredményét összegezte. A nyolcvanas évek végétől egyre több, a magyarországi hivatalos és nem hivatalos hírközlő szervektől származó anyag kerül a lapba. Pl. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése (1988. április; 21. évf. 32. szám).

Az Észak-amerikai Erdélyi Szervezetek 1987. évi konferenciáján a beszámolók után az értekezlet a következő határozati javaslatot fogadta el. „Az Északamerikai Erdélyi Szervezetek Koordináló Bizottsága magáévá teszi azt a több oldalról felvetett gondolatot, hogy az erdélyi és egész Románia területén élő magyarság létének és kultúrája fennmaradása érdekében az ottani magyarságnak kulturális önkormányzatot kell biztosítani”.

A Bizottság utolsó megbeszélése 1988. november 19-én volt. A romániai magyarság helyzetének elemzése után megállapították, hogy a falurombolási terv az erdélyi magyarság fizikai létét is veszélyezteti, ezért csatlakozik azokhoz a követelményekhez melyeket a Magyar Demokrata Fórum 1988 szeptemberében előterjesztett. Ezek a követelmények felölelik az erdélyi magyarság egész életlehetőségét, a politikától a kultúráig, a vallásgyakorlástól a minden szintű oktatásig stb. A Bizottság a nagyhatalmak kormányait kéri, hogy hozzanak szankciókat a román kormány ellen, hogy állítsák le az értelmetlen falurombolást.

Nehéz megítélni, hogy az összefogás és közös tevékenység milyen eredménnyel járt. Az biztos, hogy a szervezetek tevékenysége az USA által biztosított jogi, gazdasági és társadalmi keretek között folyt. A Székely Nép 1986/87 telén (20. évf. 30. sz.) kiadott vezércikkére „Hogy áll az erdélyi magyarság ügye az U.S.A. kormánynál?” A válasz, hogy „nem kielégítően”. Bár az eredmény úgymond „nem kielégítő”, azért ez nem jelenti azt, hogy a befektetett munka fölösleges volt.

Ezek a szervezetek, bár úgy tűnik, hogy sok esetben illúziókat kergettek, nagyon is a valóság talaján álltak. Tisztában voltak a kormányok és a többségi társadalmak elvárásaival, melyek nem egyeztek az emigránsok által képviselt elvekkel és főleg érdekekkel. Mégis azt mondhatjuk, hogy nagyon sokat tettek és nagy eredményt értek el azzal, hogy felhívták a világ közvéleményének figyelmét az erdélyi magyarság válságos helyzetére, mely végső soron embertelen elnyomást és erőszakos beolvasztást (románosítást) vagy elűzést jelentett.

Hirdették azt, hogy terjeszteni kell az Erdély történelmével kapcsolatos valós ismereteket, és mindezt a szabad világ tudományos és politikai köreinek tudomására kell hozni. Ez természetesen csakis az adott ország többségi polgárainak nyelvén, az Egyesült Államokban angol nyelven lehetséges. Ennek érdekében az Erdélyi Bizottság 1973 júliusában kiadta a Carpathian Observer (Kárpáti Figyelő) című angol nyelvű tájékoztatót. (Székely Nép, 1973. november, 6. évf. 6. szám)

Másodsorban elő kell mozdítani a szabad földön élő erdélyiek összefogását, öntudatának felébresztését, cselekvésre buzdítását. Ez többek között hozzásegíthet az otthon maradottak életéről gyűjtött információk kiszélesítéséhez. Adott esetben - ha lehetséges – segítséget nyújtani a bajba jutott (pl. árvíz vagy földrengés esetén) otthoniaknak. Fontosnak tartja figyelemmel kísérni az otthoniak sorsát.

Ugyanakkor azt is világosan kimondják, hogy „az elszakított magyarság védelmében Magyarország mindenkori kormányának elsődleges felelőssége volt, van és lesz. Ez a felelősség időnként tetteket követel. A tetteknek most van, és legalább egy évtizede volt, az ideje. Alóla kibújni bűnös mulasztás, nemzetellenes, ha úgy tetszik népellenes mulasztás. S ha a tettek bizonyos kockázattal járnak, a kockázatot vállalni kell még akkor is, ha az ún. szocialista testvériség rovására megy”. (Székely Nép 1981. /21.)

A nyolcvanas évek végén egyfajta változás áll be a lap tartalmában. A lap fejlécéről eltűnik a jelszó: Uniót Magyarországgal!

1990 után megváltozik a lap hangneme, és a fókuszban már nem az EB tevékenysége, hanem a romániai események állnak, különös tekintettel az erdélyi magyarság sorsának alakulására. Egyre több anyagot vesznek át az erdélyi magyar újságokból. pl: Albert Antal: De törve nem! /A Hargita Népéből átvett írás, 1990. január 2. Csíkszereda/ (1990/34)

Nincs új a nap alatt! (Részletek a kolozsvári napilapból a Szabadságból, 1990. február 16.) (1990/34). Erdélyből írják: „Kemény módszerek kellenek”. Sajnálatos, hogy Erdélyért való aggódásunk indokoltabb, mint valaha. A megmaradás és újjászületés esélyeit a román vezetés csökönyös szívóssággal szorítja vissza, mialatt a világ figyelmét zajosabb események kötik le újra meg újra. Szóval egy pillanatig sem szabad feladni a küzdelmet. A hallgatás bűn, az volt eddig is, de most százszorosan az… Annál is inkább, mert az erdélyi magyarság vezetői (főleg az RMDSZ irányítói) a kezdeti eltökéltség után igencsak elbizonytalanodtak. Kétségtelen: a rájuk nehezedő nyomás iszonyatos. Állítom, hogy Erdély sorsa még ma is az európai és a tengerentúli nagyhatalmak kezében van, és csak szigorú, kemény módszerekkel lehet igazságos megoldást találni. Az bizonyos, hogy a román állam keretein belül a magyarok soha nem lehetnek biztonságban, a magyarok soha nem érezhetik magukat szabadnak! Szomorú dolgot mondok, de sajnos igazat. Kétségek között már-már rögeszmésen keresem a kiutat s egyre gyakrabban gondolok egy, a magyar nemzetiség lélekszámának arányában való területi rendezésre. Vagy egy nemzetközi ellenőrzés alatt lezajló népszavazásra.” (Kibédi Sándor – Kolozsvár.)

Lőte Lajos 1965-ben vette át az Erdélyi Bizottság vezetését. Kitartó munkával 1967-ben útjára bocsátotta a Székely Nép című lapot, majd 1973-ban s Carpathian Observer (Kárpáti Figyelő) című angol nyelvű tájékoztatót. Mindkét lapot zömében ő írta és szerkesztette. Az évek folyamán számtalan beadvány, kérelem szerzője, konferenciák és megbeszélések szervezője és aktív résztvevője volt. Betegségei, valamint előrehaladott életkora 1996-ban arra késztették, hogy eddigi tevékenységét átadja az újabb elkötelezett embereknek. Az ő szerkesztésében a lap utolsó száma 1996. február 29. jelent meg. (27. évf. 39. szám). Őrségváltás című cikkében búcsúzik a laptól és az Erdélyi Bizottság vezetésétől is. Egyben mind a Bizottság vezetését, mind a lapok szerkesztését átadja Dr. Havadtőy Sándor[11] református lelkésznek. Ugyancsak ebben a lapszámban mutatkozik be az új elnök és szerkesztő.

A következő számot (28. évfolyam 40. szám; 1997. május) már Dr. Havadtőy Sándor jegyzi, mint főszerkesztő (megjegyzés: Lőte Lajos időközben elhunyt) Az új főszerkesztő Újrakezdés című írásában felvázolja azokat a terveket, teendőket, melyeket szeretnének megvalósítani. (Pl. traktor küldése erdélyieknek, Beke György könyvének angol nyelvű kiadása, stb.). A Bizottságban is generációváltás történik. Az idősebb nemzedék hátrébb húzódik és a fiatal aktív tagok veszik át a munkát.

Mind a két lap, az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője a Székely Nép, valamint a Bizottság által angol nyelven kiadott  Carpathian Observer[12] című lap is 2012 júniusában jelentkezett utoljára. A Székely Nép 47 évfolyamot ért meg. A Háromszék című újságban Dr. Szőcs Dániel többek között így emlékezett a lapra: „Mi Erdélyből köszönettel elmondhatjuk, hogy e lap, Az Erdélyi Bizottság hivatalos értesítője az elmúlt 56 esztendőben hűségesen betöltötte hivatását. Pontosan és tárgyilagosan, mindig célzatosan előre mutatva tájékoztatta az otthon élő székely magyar testvéreket a nyugati és otthoni fejleményekről.”[13]