A természet
kalendáriuma
DXL.
Szívem,
mit hitegetsz?
Ha
megyek a Körúton bús világomra
fényt
és csókot hintesz.
Szívem,
mit hitegetsz?
Tudom
már amit kell, sajnos tudom.
Te
drága, hitegető szerszám,
hogy
bús az orcám.
Hogy
bús vagyok s szomorún folynak a vizek,
hogy
október van, mély harang,
hogy
októberbe kondul bele — giling-galang,
az
őszi fény, őszi harang.
Tudom
már amit kell, sajnos tudom,
te
nyájas kifogyhatatlan,
áldott
jó Szó, Bőség.
Benned
hiába van, hogy meggyőzz - Készség.
Tudom
már amit kell, sajnos tudom,
hogy
magányom sírva túl át a földi úton,
a
vak göröngyön, a Mindenségben.
Támfalad
örök panasz,
mely
kísér - s el nem hagy:
Hogy
felettünk ver a szívünkben
elkondul
minden nap
egy
őszi szó, őszi harang.
Tudom
már amit kell, sajnos tudom.
Az Apáczai
Csere János falujában született Bartalis János az Őszi harang
című verse megjelenésekor - Brassói Lapok, 1924 11 30. - már
felesége falujában, a Dés melletti Kosályon, gazdálkodik. Bár első verse éppen
a világégés kezdetén, 1914. június 25-én jelent meg a kolozsvári Újságban,
de az első világháború borzalmas frontélményei után a nyugalmas békét,
természeti idillt hozó falusi magányába húzódik, majd mikor újra írni kezd a
természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik ismétlődéseiben,
végtelen áhítatában is.
Nincs
kezdete az én dalomnak,
és
nincs vége se,
egy
darab a világból,
vagy
talán maga az egész világ.
– írja ekkor,
Trianon után. Természet-központúságában egyhúrú ez a líra, mégis gazdag, mert
világa nem ember nélküli világ: a versbe belépő ember a természet része. Aztán
másfél évtizednyi idő után kettéhasad a világ számára.
Kettéhasadt
Erdély, mint a szívem.
Egyik
felől maradt apám s anyám,
egy
élő meg egy holt.
Másik
felől maradt egy sírhalom…
Mit
írsz fel még, Történelem
Erdély
rettentő sorslapján?…
Másfélezer
óta megértünk sok csodát.
Pipáltunk
mi már török-tatárt.
Láttunk
kun vihart s besenyő-fölleget.
Martinuzzi
s Basta korát is kibírtuk.
Most
túl maradt egy élő meg egy holt.
Az
Olton átlátszik a sírkereszt fája.
Mintha
apám s anyám kitárt karja volna.
Búsan
zokog kis falunk harangja.
E
csodaszép őszön
egyik
felől öröm
s
egetverő éljen.
Másik
felől jobb volna tán
a
temetőmélyen.
Hallod-e
ott Bölön
hogy
zúg, tombol, dalol?
Hallod
itt Apáca?…
zokog
keservesen.
Baróton,
Baconban heje-huja járja.
Ürmösön
a lányok felöltöztek gyászba.
Virágban
fürdik ma Váradnak utcája.
Könny
permetez le ma Enyedre, Tordára.
Ó,
Uram, népedre e kétféle sorsot,
miért
osztogatod megpróbáltatásod?
A
mély őszi éjben sírnak a csillagok.
A
bús őszi éjben síró magyarok.
Imádkozzatok!
A Kettéhasadt
Erdély... a bécsi döntés után jelent meg az Erdélyi
Helikon 1941. októberi számában. S ha folytatja is bukolikák írását, ezek
már keserédes vallomások. Az 1942-ben a Révai kiadónál megjelent A mezők
áldása című kötetében az Őszi bánat idézi az egykori őszi harangszót
(is):
Őszi bánat,
csendes, szelíd virág,
Úgy
körülölelted szívem.
Kicsiny
királyok. Minden virágod,
mintha
mosolyogna nekem.
Az ősz, a szív:
véres két árny.
Sokat jártam az
emberek között.
Ifjú vagyok,
csendes imám.
Nem is hiszitek
- de hát kinek,
Kihez beszélek?
Dús a hajam és
puha, mint a selyem,
puha, lágy,
lágy, lágy.
Szép hang ez,
amit megütöttem. Szép.
Csendes
október, mély, mint a folyam s a harang.
Megérinteném a
szívnek egy húrját.
De fáj, fáj. S
a vad zivatarban
eldurvult a
kezem. Nem kén most
írnom. Rajt még
a vér s a sár.
Búcsúzunk
lassan az ősztől, november utolsó péntekjén, a Ne vásárolj semmit!
Világnapján. Bohókás, mégis kritikus tiltakozás ez a nyugati túlfogyasztás, a
jólét, a vagyon egyenlőtlen elosztása, és a reklámnak a mindennapi életünkre
gyakorolt hatása ellen. A napot 1992-ben Ted Dave kanadai
reklámszakember kezdeményezte, ezáltal akart tiltakozni a reklámok szüntelen
túlfogyasztásra való ösztönzése ellen…
Ne vásárolj
semmi ócskaságot! Modernnek tűnő avítt világnézetet se, s forradalminak tűnő
badarságot, isten- és természet-tagadást se – teszem hozzá.
November 26-án
van 139 éve, hogy 1883-ban megszületett Babits Mihály. Első, Levelek Irisz koszorújából című,
verseskötetének egyik ódája a szivárvány istennőjének van szentelve. A Himnusz Iriszhezben ars poeticáját
fejti ki: olyan sokszínűen akar dalolni, mint az aranyszárnyú ezerszínű ruhája.
1911-ben, amikor három év után otthagyja a fogarasi gimnázium magyar-francia
tanári katedráját, jelenik meg második verseskötete Herceg, hátha megjön a tél is! cím alatt. Pesszimizmusa a Fogarason szövődött álmok visszhangja: ott tanult
meg görögül, s a hellén szerzők ihlették megannyi görögös versét. A kötet első
verse, a Ballada Irisz fátyoláról, szintén a viharlábú istennőt
idézi.
Megjön
a tavasz tarkasága:
fehér
pöttyök és piros pontok,
virágos
fák, tavaszi gondok,
tavaszi
sírok ciprusága,
fehér
virág hull barna sárba,
szelet
mond az alkonyi pír is;
halálvágy
száll a bús múzsákba,
mikor
zöld
köntösét cifrázza Irisz.
S
megjön a nyárnak tarkasága:
poros
utak, száraz porondok,
a
kertkarókon piros gombok,
ezüst
zápor piros rózsákra,
piros
pipacs hullós virága;
minden
virág lehull, ha nyíl is;
hajlós
rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg
szemét kinyitja Irisz.
S
megjön az ősznek tarkasága:
aranyos
lombok, piros lombok,
gyümölcsös
berkek, hangos dombok,
sápadt
levelek ordas ága,
avarok
zörgő pusztasága;
a
kósza szél kacag is, sír is:
az
estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős
fátyolát tépi Irisz.
Herceg!
hátha megjön a tél is?
Lesz
fehérsége, barnasága,
lesz
jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér
gyászát felölti Irisz.
A szivárvány
jelképe ez, a tarka természeté, s nem holmi manapság kitalált, zászlót lengető
természetellenessége az elfajzott emberi szubkultúráknak, ahol a természet örök
rendjét tagadják meg a sokneműséget hirdető beteges gondolkodásúak. Modernnek
tűnő avítt, vagy forradalminak tűnő badarság – egyre megy: a természet
rendjének ellentmondani akaró, tehát hamis.
Megjön-e a tél?
December a tudója. A megpihenés, megbékélés, a családi tűzhely hónapja alig egy
héten belül megérkezik.
Megbékélés.
Most mégis egy szomorú versrészlettel indulok feléje, 222 évvel ezelőtt, 1800.
december elsején született Vörösmarty Mihály Előszó című
verse soraival, amit Baracskán írt 1850-1851 telén, télutóján, Világos után:
Most
tél van és csend és hó és halál.
A
föld megőszült;
Nem
hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre
őszült az meg, mint az isten,
Ki
megteremtvén a világot, embert,
E
félig istent, félig állatot,
Elborzadott
a zordon mű felett
És
bánatában ősz lett és öreg.
Valahogy úgy,
ahogy a leányfalusi Faluházban kiállító Bardócz Lajos Szervátiusz
Jenő-díjas grafikusművész Isten széke képén, melyet Wass
Albert emlékének, A funtineli boszorkány szerzőjének, ajánl.
Az Istenszéke csupasz, sivár platója előtt a gondjaiba mélyült Ember. Egyetlen
vigasza, hogy talpa belegyökerezett az anyaföldbe: a reménybe. Egy darab ez a
nagyvilágból, talán maga az egész világ. Nincs kezdete, se vége. A jégvirágos
tarkaságból életre neszeznek a mély őszi éjbe belesíró csillagok, s az öreg
nyárfa napkeltébe belezizzenő, még ágon csüggő levelei.
Hogyan is
folytatja versét Vörösmarty?
Majd
eljön a hajfodrász, a tavasz,
S
az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok
bársonyába öltözik.
Üvegszemén
a fagy fölengedend,
S
illattal elkendőzött arcain
Jókedvet
és ifjuságot hazud(…)
Hát legyünk
rajta, hogy ne kelljen hazudnia, ha majd tavaszt hirdet az Isten széke felett
esküre emelkedő isten-kéz.
Maradok kiváló
tisztelettel:
Kiss Székely Zoltán
Kelt 2022-ben,
november utolsó péntekjén, a Ne vásárolj semmit! napján