A természet kalendáriuma DCL.
Bálterem ez a világ,
csillagok fürtje csillár,
leng az űrbeli szélben,
fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott
a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért
örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos
láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e
tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s
romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet
itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny,
a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt
iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont,
úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver,
töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja,
lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák
furakodnak e porba.
Víg esztendőkre szomjas című
versét Nagy László 1954. szilveszterén írta. Körbetekintek a
világban. Az éppen hetven évvel ezelőtt kelt vers aktualitását tagadni balgaság
lenne.
Hamis írást kik tettek,
betűik férgek lettek,
bántják örökké őket,
bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás,
hajdani konok dogmák
s hitek szétesve, mint a
pattant-abroncsú dongák.
Nagy
temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak
élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingűek,
poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel
fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam
távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami
őket is vágta,
égette, szorította, – végül
is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se
a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai
dérverésre,
én amit tapasztaltam elég
lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely
bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz
vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok zengnek,
asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas
ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne
szép bocsánat:
hívom a mindenséget
hökkentő új csodákat.
Víg, békés esztendőre szomjasan, köszönjünk hát el
a 2024. esztendőtől – békével.
Az év utolsó napja I. (Szent) Szilveszter
pápa emlékünnepe. Uralkodásának idejére (314–335) esett a kereszténység
történetének első nagy fordulópontja. Nagy Konstantin császár
intézkedései az egyházat az állam első intézményévé emelték.
Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes
elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár: az óév-szalmabáb földbe
temetése, vízbe hajítása (téltemetés), az öregember-maszkot viselő legénynek
játékos kikorbácsolása a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása. A bő
termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos
felvonulások, kántálások. (A szilveszter-éji „balhézás” előzményei ezek!) A
szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű
lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások túlélő tanúi.
A nap éjszakájához különösen református vidékeken
számos olyan évkezdő hagyomány fűződik, amelyeket a katolikusok inkább
karácsony böjtjén idéznek föl. Magyarózdi hiedelem szerint a jószágok emberi
nyelven most szólalnak meg. Míg minden járni tudó a templomba igyekszik, az
öregek vigyáztak a tűzre, hogy az ki ne aludjék. Ennek az időbeli eltolódásnak
az oka az, hogy a reformáció térhódításával, a XVII. században a polgári év
kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és
végérvényesen január első napjához rögződött.
December 31-én, 1889-ben született Greguss Pál
botanikus. Az aradi tanítóképző után a budapesti, majd a prágai egyetemen
végezte tanulmányait. A budapesti tudományegyetemen doktorált 1919-ben, majd
ott szerzett magántanári oklevelet 1927-ben. Ezután Szegeden a Tanárképző
Főiskolán, majd 1940-től -
amikor a Ferenc József Tudományegyetem visszaköltözött négy évre Kolozsvárra
és nagyon sok egyetemi tanár is át/vissza-települt Erdély fővárosába – a
Szegeden maradt Tudományegyetemen tanított. Éveken át volt az egyetem dékánja,
később rektora, valamint a Füvészkert igazgatója. Örökléstani és
növényélettani kutatásai mellett ő volt a xylotaxonómia
- a fatörzs szerkezeti felépítésének mikroszkópos vizsgálatán (xylotómia) alapuló rendszertani
besorolás - legjelentősebb első 2025. évi első sétámra. Útbaigazítás gyanánt Horváth
Imre Januárját veszem elő. Ha kedves s időd engedi, kísérj el
utamon, kedves Olvasóm!
Alig eszmélt a nyárra
szívünk, s már télre
döbben. 
Nem száll a jégvirágra
lepke táncos körökben.
Nem száll kelyhére méh sem,
nincs mit elhordjon róla.
Nincs e napokban méze,
csak hó a pillangója.
Mélyült az ég magánya,
jeges ölén az űrnek
a csillagok is fázva,
társtalan tömörülnek.
Még az árnyék is árvább.
Ismerjük ezt a tételt,
mind adja meg az árát,
mi ragyogni merészelt.
De álmunkban kigyúlva
a fény emléke szárnyal,
s a nyár énekét fújja
a megfagyott madárdal.
Az első januári éjszakán, lám, én is arra gondolok,
hogy naponta nő a fény, ha egy cinke-trillányival is, de egyre hosszabb a
nappal.
Január második napja Jézus neve napja.
Más liturgikus hagyomány újév első vasárnapjára
teszi, a reformátusok újév napján ünneplik. Az ünnep jelentőségére vall, hogy a
katolikusok utána nevezik a januárt Jézus neve hónapjának is. – Árulja
el nekünk Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumában.
- Az ünnep újabb bizonysága annak, hogy Jézus napistenségére,
mitikus élettörténetének napévvel való párhuzamosságára vonatkozó hajdani
képzetek „tudat alatt” még mindig elevenek.
Január másodikán, 1973-ban költözött örök mohái
közé Boros Ádám botanikus. A mohagyűjtés és -kutatás legnagyobb magyar
szakértője 1922-ben szerzett diplomát a budapesti Tudományegyetemen. Nevéhez
fűződik a gyógynövénykutatás és termesztés újjászervezése
Csonka-Magyarországon. A flórakutatás s a rét-, legelő- és gyomvizsgálat, valamint
a biológia általános kérdései mellett, legkedveltebb szakterülete a mohászat
volt. A Magyarország mohái (1953), majd az élete főművének
tartott, külföldön is nagy elismerést szerzett Magyarország mohaföldrajza
és mohaflórája (1968) máig alapműveknek számítanak. Egész Európára
vonatkozó mohaspóra atlasz elkészítését tervezte. Egyik utolsó kutatóútja
1972-ben éppen a Tordai-hasadéban volt, ahonnan májmoha-gyűjteményét
egészítette ki. Kalauza Csűrös István botanika professzoruk volt. Így
találkozhattunk mi is – a botanika iránt elkötelezett biológus-hallgatók - vele
ott, ahol a hasadék forrás-ere egy többlépcsős sellőt alkotva beleömlik a
Hesdát-patakba, s kínálja az egész Szigethegység talán legszebb májmohását. A
mohaspóra atlasznak csak a Kárpát-medencére vonatkozó része készült el, s az is
már csak halála után jelent meg 1975-ben (társszerző: Járainé Komlódi
Magda). Élete során 730 publikációt készített; ezek között kiemelkedő
jelentőségű 51 kötetes terepnapló sorozata, a „Florisztikai jegyzetek”.
Államilag védett herbáriumát (130 ezer mohamintával és 63 ezer virágos növény
lappal) halála után a Természettudományi Múzeum Növénytára
vásárolta meg.
Emléke olyszerűen jön elő, mint ahogy azt a a
hetven éves Áprily Lajos megfogalmazta 1957 táján a Fa vagyok
című versében.
Ködöt lehel a virradat
s január széljárása zordon.
A szélben hetven ágamat,
koronám hajladozva hordom.
Csúcsaimon ragadozók
települnek le: karmos ölyvek.
Körülöttem nagy köd-folyók
hömpölyögnek alá a völgynek.
Roppantanak szelek, fagyok.
De ha a fény győz, hetven ágam
a sugaraktól megragyog
ködremekelte zúzmarában.
650. levelem írásakor az járt a fejemben, hogy íme,
éppen 74 évvel azután, hogy megpillantottam a fényt, jómagam is osztozom Áprily
téli optimizmusában.
Januárban emlékezünk meg a magyar moh-flóra másik
magyar kutatójáról is. 1818. január 6-án született Hazslinszky Frigyes Ákos botanikus. Úttörő munkát végzett a hazai
virágtalan növények botanikai feldolgozása terén. Munkásságának fő területe a
gombaflóra kutatása és feldolgozása volt. Több fajt és a Hazslinszkyi
zuzmónemet (később: Melaspylia) róla nevezték el. 1863-tól az MTA tagja. Egyik főműve, az első tudományos
igényű magyar növényhatározó könyv, a Magyarhon edényes növényeinek füvészeti
kézikönyve 1872-ben jelent meg. A magyar birodalom moh-flórája pedig
1885-ben. Ennek első kritikusa a marosvásárhelyi kollégium természetrajz
katedrájának tanára, Demeter Károly
volt, maga is nemzetközi hírű mohász volt. Korai halála egy nagyívű kutatói
életet tört derékba. 1890-ben, 38 éves korában tüdővész végzett vele.
Az óév utolsó nappalán, s az új esztendő első
éjszakáján Gál Éva Emese Téli éjszakájával kívánok békés
új esztendőt.
Gyönyörű volt a hideg és a csend,
ahogy a téli éjszakába léptem, 
a hó dermedt lélek volt idelent,
a csillag izzó merengés az égen,
s közöttük ködfoltok a sóhajok,
mintha vizes festékek áradása
öntene el egy fekete lapot,
hogy lélegzetet fessen a halálra.
Néztem a villogó csillagokat:
az időt legyőzik távoli fények,
ha áttör az égen a gondolat,
hogy kiássa a letűnt messzeséget,
s birtokba vegye múltját a jelen.
De minden jelen jövője a múltnak,
hát annyi halál lélegzik velem,
amennyire a csillagok vakultak,
mintha végtelen sír lenne az ég.
Mintha a bölcső is hantból születne,
halálosan terjed a messzeség.
Már átlátunk rajta a kezdetekre.
És egyszer túllátunk a kezdeten.
Hogy mit fog igazolni, és mit cáfol
a látvány(…), hogyha kilépünk a világból,
arról sejtésünk is alig lehet.
Maradok kiváló
tisztelett Kiss Székely Zoltán, Kelt 2024-ben, Szilveszter napján