www.sorsunk.net

Kui János

HAT ESZTENDŐ

A SZILÁGYSÁG SZOLGÁLATÁBAN

(1990-1996 )

1. Karácsonyra készültünk 1989 decemberében. A havas hangulatban nyugtalanság, bizonytalanság vibrált.

A temesvári megmozdulás kiszélesedett, átfogta az egész országot. Tőkés László püspököt, mint a mozgalom lángját, irányítóját a szilágysági Menyőbe, kényszer lakhelyre száműzték. Nem értek sokat el vele! A nép úgy érezte, eljött az ideje, hogy leszámoljanak a mindenható hatalommal! Aki nem az utcákon küzdött fegyveresen, az a televízióban követte az eseményeket. Együtt volt az egész ország népe, mindenféle megkülönböztetés nélkül. A diktátor házaspárnak nem sikerült elmenekülni. Elfogták, és gyorsított eljárással kivégezték őket!

Helyi tanácsok, intéző bizottságok alakultak, s azok gyakorolták a hatalmat. Szilágy megyében, Zilahon alakult meg A Romániai Nemzetmentési Front Szilágy Megyei Tanácsa. A szervezet végrehajtó bizottságában Varga István, az RMDSZ küldötte, és Barabási István képviselte a magyarokat. A tanács döntései közül, a mi szempontunkból, igen fontos az a december 27-én hozott Határozat, amelyben elfogadják egy magyar nyelvű hetilap megjelenését.

2.Azt megelőzően Fejér László irányításával egy magyar újságoldal jelent meg a Tara Silvániei című román újságban, amit szórólapok követtek, hogy aztán 1990. január 5-én megjelenjen a Szilágysági Szó 1. száma.

A munka dandárját Fejér László, a Romániai Magyar Szó Szilágy megyei tudósítója vállalta magára, május 5-ig ő a lap főszerkesztője. Az indulás nehéz munkájának dandárját magának kellett elvégezni, mert rajta kívül profi újságíró a megyében nem létezett. De voltak lelkes támogatók, ami azt bizonyította, hogy lelkes munkájuknak megvolt az eredménye.

Önkéntes tanárkollégáink - Forró Irén és Kovács Sándor – végezték a korrektúrát. A műszaki szerkesztésnek is voltak hozzáértő szakemberi. Nyomdai szedő: Bartha Sándor, műszaki szerkesztő: Kerekes Irén.

Nehezebb feladat az anyagiak kiteremtése volt. Ezen a területen a Zsil völgyéből hazatérő László Károly Ervin segítőkészségét kell kiemelnem! Nemcsak, hogy Letea-ra kellett utaznia, hanem az ő talpraesettségére is szükség volt, hogy papírral térjen haza. Amikor átvettem az újságot, a Graiul Salajului testvérlapnál, figyelemre méltó tartozása volt! Nem sok idő múlva 40. 000 lejt fizettünk vissza a román lapnak! Huszár Xénia, akkori könyvelő adatai között található a bizonyíték! Nehezebb volt az anyagi alapokat megteremteni, mint a szerkesztői munkát elvégezni.

Az első szám szerzői között találjuk Józsa Lászlót, Kovács Sándort, Tőtős Katalint, Nagy Istvánt Krasznáról, Forró Irént, Ősz Erzsébetet, Fazakas István zilahi származású magyarszakos tanárt a székelységből, aki Fejér Laci jelöltjeként szerepelt a főszerkesztői állásra. Este úgy váltak el, hogy minden rendben van, létrejött az egyezség közöttük, aztán reggelre eltűnt. Az önkéntes szerkesztő Fejér Lászlónak szaporodtak a gondjai. A kenyéradó gazda, a Romániai Magyar Szó megvonta tőle a támogatást. Választania kellett. Vagy marad a lap tudósítója, vagy szerkeszti tovább az új szilágysági lapot. Ő az előbbit választotta. Ám fogadott lapját sem akarta szerkesztő nélkül hagyni! Kovács Sándor alkalmas lett volna az állás betöltésére. Nála látszott, hogy rendelkezik igazi újságírói attitűddel! Akármilyen nehéz helyzetbe került az újság, nem volt hajlandó vállalni a szerkesztéssel járó gondokat! De korai haláláig hűséges alkotója maradt a szilágysági újságnak!

3. Na, itt kerültem én be a képbe: négy hónap után. Hogyan, miért? Azt most nem taglalom. Annyit éreztem egy élet folyamán, hogy nem voltam soha szimpatikus Fejér Lacinak! Azért csodálkoztam, amikor egy április végi estén bekopogott hozzám a lakásomra. Nem kertelt, nem magyarázkodott. Egyenesen bejelentette, hogy A Szilágysági Szónak szerkesztőre van szüksége! Mit tehettem? Én kezdtem el magyarázkodni! Újságírásra soha nem vágyakoztam, bár az egyetemen publicisztikai ismereteket Balogh Edgár kurzusán szereztem. László is arra hivatkozott a meggyőző munkájában, hogy nyugodtan elfogadhatom a feladatot, mert az addig megírt cikkeimben ő észrevette a publicisztikai adottságomat! Végül egészen késhegyre ment a dolog: lesz, vagy nem lesz továbbra magyar nyelvű újságja a Szilágyságnak? Talán érezte, hogy azzal engem meg lehet fogni! És úgy történt! A következő nap reggelén a Szilágysági Szó szerkesztőjeként érkeztem az RMDSZ irodába. Attól kezdve (1990. május 4.) az RMDSZ kiadásában jelent meg a lap, én azon a héten szerkesztettem életem első újságját, amely 1990. május 11-én látott napvilágot. László azzal bocsátott utamra, hogy számíthatok a segítségére, de, sajnos, hamar megfeledkezett az ígéretéről. Sőt, ahol lehetett, megkérdőjelezte a munkámat. Igencsak sajnáltam, nem magam, inkább őt, hogy alig állt velem szóba a későbbiekben! Vagy ha igen, akkor a tévedéseimre, a hibákra hívta fel a figyelmem. Például: a hírek közé befurakodott valami a román nyelvű Azi című lapról. A reggeli átvételkor rosszalló mosollyal lépett oda hozzám, és ujját az ominózus sorra téve, bizonyította: nem a román újságról, hanem a német Deutsche Zeitungról van szó.  Az ilyesmire vigyázni kell! Szóval nem volt termékeny kapcsolatunk! Ő végezte tudósítói dolgát, én meg tettem, amit tudtam! Az olvasók, szakemberek, neves újságírók véleménye szerint nem is rosszul!

Elsődleges feladatomnak tartottam, hogy megszervezzem a lap szerkesztőbizottságát. Vida Gyulát, a megye RMDSZ vezetőjét fogadtuk el elnöknek, én a főszerkesztői teendőket végeztem, és szerkesztői feladatokat kapott Kovács Sándor, Farkas László, a műszaki szerkesztést Kerekes Irén vállalta, és kitűnően végezte. (Józsa Lászlót egy életre magamra haragítottam azzal, hogy kimaradt a bizottságból! Szóval ez azt jelenti, hogy nem akarsz velem dolgozni? Rövid idő teltével főszerkesztő-helyettesként kapott feladatokat, s teljesítette, ahogy tudta. A továbbiakban is többször meg kellett védenem az igazam vele szemben! Sajnálattal mondom, hogy a többiek is úgy viszonyultak hozzám. Idézek A kisherceg üzen című írásomból. „ Egyedül vagyok. Magányos és szomorú. Lapozgatom a könyvet, a könyvet, a könyvedet, Pilóta. Úgy érzem, megszépíted a történteket. Különösen a kettőnk viszonyát-, mert a felnőttek szeretnek mindent kiszínezni, s egy kicsit – ezt el is ismerted -, te is olyan vagy, mint a felnőttek! Elmondom hát, amire én emlékszem, hátha a nagyok is értenek belőle valamit! Az biztos, hogy az én bolygóm egészen más, mint a tied. Csakhogy azon a hajnalon nem én leptelek meg téged ott a Szaharában, hanem szorult helyzetedben te kerestél meg engem. Olyan mesét mondtál, amilyent addig én nem hallottam. Rajzoltál nekem. Nemhogy én kértem volna, én nem is sejtettem, de mint később kiderült, te már akkor tudtad, hogy miért éppen bárányt. Mert éppen azért környékeztél meg, hogy rám bízd egy gyönge rózsa gondozását, s a bárányok megeszik a virágokat!”

A politikai élet területén jelentkezik a bizonytalanság, ingadozás, a határozatlanság. A törvényhozó hatalom alig hozott döntéseket, törvényeket abban a periódusban! Ezzel kapcsolatban írta Fejér László lapunk 21. számában. „Nem mérem fel, és nem sorolom fel, hogy mi minden változott: az volt az élet rendje: tisztességből is fakadó tennivaló, az önmagunkat is megújító munka (…) A ráérős, lassú törvényhozásnak, a kormány bizonytalan útkeresésének következménye, hogy megcsappant a hatalom hitele, s hamarosan elfogy a bizalom. Nem erre van szükségünk, nem a bizonytalanságra, nem a kiúttalanságra. Jegyezzük meg önző érdekek, félmegoldások és félrevezetések csak a feszültséget tartják fent továbbra is, és mögöttük a hazugság árnyékában visszarendeződésre marad alkalom. December ki nem aludt lángjánál, fényénél erre kell most figyelni a kegyeletes emlékezéssel együttesen.(Decembertől decemberig.

4. Az újságot akkor már az RMDSZ adta ki, hogy biztosítsák az anyagi fedezetet! De úgy sem ment könnyebben! Az olvasókhoz könyörögtem: fizessenek elő, ha akarják, hogy a magyar újság tovább éljen! A Nem ülésezünk – dolgozunk című cikkem így fejeztem be. „Szervezetünknek igen nagy szüksége van a tagság anyagi támogatására, amely nem csak anyagi, pénzbeli lehet. hanem szakmai munka is, például telefonszerelés, és sok más egyéb! (is)

A szó élni akar című vezércikket teljességében bemutatom. „Az elmarasztalások mellett - rövid élete során - sok elismerésben volt része a Szilágysági Szónak. Természetesen ez mindig jólesett, de a bíráló megjegyzések is többre,  jobbra ösztönöztek. S hogy előfizetőink száma mégis egyre csökkent és csökken, elkeserít bennünket, és közös aggodalomra is okot ad. Mindannyiunké - a szilágysági magyarságé – lesz a pótolhatatlan veszteség, ha magyar nyelvű hetilapunkat elsorvadni, megszűnni hagyjuk! Előállításának költségei – a jól ismert okokból következően – az utóbbi időben egyre növekednek.(Miközben soraim gépelem, értesülök, hogy a posta 35%-ot igényel a terjesztésért. A nyomdai költségek már régen duplájára emelkedtek! Mivel a jelenlegi 3 lejjel sokkal az önköltségi ár alatt állunk, elkerülhetetlenné vált, hogy 1991. július 1-től egy szám ára 5 lej legyen! A Szilágysági Szó előfizetési ára tehát: egész évre- 260, fél évre – 130, negyedévre 65, egy hónapra – 21,70 lej. Azok az olvasóink, akiknek egész évre szóló előfizetésük van,(1991) a régi áron kapják ezután is lapunkat! Tudjuk, hogy előfizetőinknek, olvasóinknak az áremelkedés újabb anyagi gondot jelent, de bízunk benne, hogy az ügy, amelyet lapunk szolgálni vágyik – legjobb szándéka és képessége/lehetősége szerint mindannyiunknak nagyon fontos, és ez áldozatra készteti önöket, arra, hogy – reméljük – továbbra is a Szilágysági Szó olvasói, előfizetői, támogatói, barátai maradjanak! És mindezért mit ígérünk mi? Egyenes, tiszta, őszinte Szilágysági Szót!

(Balról jobbra: Harangozó Teri, Dékány Sarolta, Keleti Pál, Körmendi Péter)

5.Csöndes, nyugodt időszakban is dolgoztunk! Az adott legtöbbet a magyar nyelvű sajtónak! A nyomdában éjszaka dolgoztunk, addig, míg a rotációs gépen legördült a Szilágysági Szó. Azt a pillanatot leste mindig Kovács Sándor kollégám. Kezébe vett egy lapot, és dédelgette, lapozgatta, forgatta megszagolta, majd, hogy meg nem csókolta.

Aztán a hajnali fényben igyekeztünk haza. Pihenésre nem sok idő maradt, mert folytatni kellett a munkánkat. 4-5 óra várt minket az iskolában. Hát azt tudja valaki, hogy a munkánkat majdnem ingyen végeztük? De tartott még a lelkesedés, jól haladt a szerkesztés. Ahhoz kellett a szerkesztő bizottság. Vida Gyula elnöksége alatt dolgoztam én (KJ.), Kovács Sándor, meg egy tag, és Kerekes Irén. A tag személye gyakran változott, de amíg ott voltak, végezték a munkájukat. Örömmel vettem tudomásul, hogy az újság nevet kapott. Tudtak róla neves újságírók, szakemberek, elismerték, hogy van színvonala az újságnak, és értékelték. Anyagi támogatásban részesítették. Pályázati nyertesként kapott az újság 150.000 ft.-ot. Szőke István szakmai tanácsadóval Budapesten megvásároltuk a számítógépet. A Colorprint akkor már működött, s ott nyomták a mi dédelgetett lapunkat. Sándor úgy lelkesedett, mintha maga aratott volna valami hatalmas győzelmet.

Erről az RMDSZ,(a kiadó) berkeiben, mintha nem tudtak volna. Szót sem ejtettek róla, még véletlenül sem! Rajtam kívül arról senki nem tudott, a lemondott Fejér László főszerkesztő sem! Számomra nem is az volt a fontos, az jelentett nagyon sokat, hogy a rotációt felváltotta az ofszet-nyomás. Könnyebb lett a munkánk, s indítottuk a rovatokat.

Annak szükségét már hamarabb felismertük, és Major Miklóst megkértük, hogy vezesse az egyik rovatot! Egy kis helytörténet a címe, és célunk az értékes népi hagyományok gyűjtése, ápolása, közzététele.

Utólag elmondhattuk, hogy az volt a legsikeresebb közöttük. Sokan írták. Természetesen a rovatvezető Major Miklós, és mellette Sipos Jenő, Kovács Kuruc János, Kovács Miklós, Joikits Attila és Oláh Miklós, aki a matematika professzora, de jó a tolla! Munkahelyéről, a kisvárosból, Krasznáról küldte a tudósításait. A rovatot Kovács Sándor keresztelte el, és azt a címet adta neki: Ha kedd, akkor Kraszna.

Még két rovatot említek, mert jellemzők a lapunkra. Egyik a Bemutatjuk falvainkat Major Miklós tanácsaival, a másik pedig a Felmondatlan történelem. Az iskolában magyar történelmet nem tanítottak, azért gondoltam, hogy valamit pótoljunk a hiányból!

Mivel olvasóink minden rétegéhez akartunk szólni, úgy gondoltuk, a zene fog hatni a fiatalokra! Deák Erzsébet közreműködésével elindult a Sztá(rok) című rovat. Különösen az idős és a betegeskedő embereket óhajtottuk segíteni Az orvosé a szó című rovatunkban.

Nem mehetünk el szó nélkül Fejér László rovata mellett. Rendszeresen jelen volt az újság oldalain cikkeivel. A politikai élet területén érezte jól magát, arról írt a legtöbbet, világosan, színesen, megfelelt egy vezércikknek. Sajnálom, hogy más kérdésben nem volt ilyen önzetlen!

Kovács Sándor volt a humorember haláláig. Írhatott akármilyen témáról, kérdésről, a mondanivalót ízes humorba öltöztette.

Józsa Lászlót helyezték ide-oda, nem tudta, hogy hová tartozik, és azt kihasználta. Ha feladatát nem teljesítette, a helyzetére hivatkozott: neki nincs egy állandó helye, ahol nyugodtan írhatna! Azt megértettem/ átéreztem, de azt már nem fogadhattam el, hogy Seres Dénes szenátorral léptek be a szerkesztőségbe, írásügyben. A szenátor úr meg kérdezte: „Tanár úr, miért nem közli Józsa László cikkeit? Csak azért, kedves szenátor úr, mert nem írja meg!”.

Ennyi volt az egész. S mint ahogy jöttek, lecsüggesztett fővel tovább álltak.

6. 1991 júliusának elején jártunk, amikor eldöntöttem: visszatérünk a Szilágyság értékes sajtóhagyományához!.(Hagyományt folytatunk,1991. július 5.) Amikor a szerkesztés nehéz munkáját átvettem, úgy éreztem, hogy a Szilágysági Szó utánzata. (Romániai Magyar Szó). Nem hallgattam senkire, főleg azokra nem, akik megkérdőjelezték a Szilágyság múltját, és túlzott magyarkodással vádolták meg! A szerkesztők határozottan tiltakoztak.

Lapunk (…) hasábjai nem tűrik meg a gyűlölség hangját ( … ),a gyűlölség román és magyar közt természetellenes dolog.

Ezt vallottuk mi is! Amivel egyetértettünk, azt többször is megírtuk. Ilyen cikkek még: Húsvét után, Szükségünk van önmagunkra? Vetnünk kell, hogy arathassunk, stb.

Nézzünk meg egy másik hasonlóságot! Mit írnak a Szilágyság szerkesztői azokról, akik a lapot írták? Avatott zsurnaliszta nem volt a szerzők között, de a jó tollú helyi munkatársak mellett, országosan ismert írók közöltek az újságban. … Józsa László a beköszöntőjében írta: Ezt a lapot nem újságírók írják. Munkások, tisztviselők, tanárok, mérnökök, gyűltünk össze, hogy megszüntessük azt az űrt, ami több mint 40 éve keletkezett ebben a térségben.

Az indulás után olyan neves írók, költők közöltek szerény, vidéki lapunkban, mint: Magyari Lajos, Balla Zsófia, Lászlóffy Csaba költő, prózaíró, Gittai István, Kozma Dezső egyetemi tanár, Csetri Elek történész, Gittai István. Ide soroljuk a mi vidéki költőinket: B. Simon Györgyöt, Szilágysomlyóról, és Deák Erzsébetet a Szamos parti Zsibóról, aki a Sztá(rock) című rovatot vezette hozzáértéssel. A fiatalok gazdag anyag birtokába jutottak.

Igencsak eredményesnek, hasznosnak bizonyult rovat a  Jogi kalauz, amelyben Veress Béla ügyvéd értelmezésekkel, magyarázatokkal segítette az olvasókat ügyeik, gondjaik megoldásában.

A közművelődés kérdéseivel, alakulásával, alakításával Gáspár Attila foglalkozott. Minden jelentős és apró tevékenységről beszámolt. Számomra ez azért fontos, mert együtt indítottuk útjára a Szilágysági gyerek vagyok vándor népdal- vetélkedőt. Ma már több rendezvény áll a nevük után. Az idén talán Sámsonba mennek. A Fórum sokáig és jól működött.                                                                       *

Atzél Ferenc       

20 év alatt nyelték el az évszázados nyárádtői templomot

Mottó:

Mert az oláh, mely amúgy is szapora,
Úgy el lepte Erdélyt, mint az útnak pora.
                                (Árokalyi Ének - 1801.)



EMLÉKEZÉS: Kelemen István
Emlékezés a nagyváradi magyar színház volt vezetőjére


Volt lapunk volt olvasója keresett meg levelével. A hűséges és szeretett Kelemen Márta, volt nagyváradi tanárnő, Kelemen István özvegye küldött néhány dokumentumot férjéről. Szívszorító, a maga jelképes valóságában az erdélyi magyar értelmiség sorsának, a sötét évtizedek szenvedéseinek hű tükrét felmutató történet ez. 

Elsőként álljon itt néhány sornyi részlet Mogyoróssy Istvánnak, a nagyváradi Szigligeti Színház volt művészének tollából.

„A színház szinte legfontosabb embere az irodalmi titkár, vagy ahogyan mi hívtuk, a dramaturg. Munkaköre átláthatatlan, mert akkor dolgozik, amikor más éppen pihen vagy nyaral… Színházi éveim során Kelemen István volt az, aki e fontos „szerepet” brillírozva alakította. Intelligens, toleráns, mindenkivel őszinte jó pajtás tudott lenni. Őt mindenki annyira szerette, hogy amikor itt maradtunk szekcióvezető nélkül, elég volt egy gyors gyűlés, hogy őt válasszuk. Mi több, a szabadkozó Kelemen Istvánt erőszakkal ültettük az „igazgatói székbe”…. Kelemen István becsületes, józan gondolkozású ember és vezető volt, akit azért is kezdett üldözni a szekurité, mert a nagyszerű szervezőt s igaz magyar embert látták benne. Lemondatták. Rövid idő múltával minden más utat berekesztve előtte távoznia kellett az országból… Megdöbbenés és szomorúság támadt a szívünkben a hírre, hogy rögtön áttelepülése után hírtelen elhalálozott. Megindult a szóbeszéd, hogy Kelemen Pista halála kierőszakolt halálnak tekinthető, amelyben a szekuritáté keze is benne volt. Az igazságot talán soha senki nem fogja megtudni…”

Ezek után álljon itt egy volt román kolleganőjének emlékező írása.

Elisabeta Pop

Felejtsünk vagy emlékezzünk?

Bármi is vitt rá írni egy drága magyar kollegáról és jó barátról, de tény: nagyon szomorú a történet. Rendkívül szomorú a számunkra, akik még életben vagyunk, kevésbé az ő számára, aki már sok éve az igazak világába távozott.

            Az első, 2003-ban megjelent könyvemben (eredeti cím: Istorii és isterii teatrale) már írtam róla. Nyugdíjazásom végre meghozta számomra a harminc éve vágyott szabadságot, így aztán 2000-ben, néhány kollegával (Dumitru Chirila…) közösen megírtam a Váradi Színház Monográfiáját, 2003-ban pedig az intézet padlásáról összegyűjtött írásokat, történeteket adtam közre egy könyvben.

            Mindezen emléktöredékek központi alakja Kelemen István, a mi Pistánk. A Nagyváradi Állami Színház volt irodalmi titkára, a szecuritate üldözöttjeként, akarva - nem akarva, 1976-ban Debrecenbe távozott. Alig két év múltán ott ért véget élete. (Feleségének megjegyzése: a valóságban alig 5 hónappal áttelepülésük után.) Feleségétől, Mártától, egy érzékeny és finom lelkű, barátságos, intelligens, szerető és harmonikus lelkületű magyar tanárnőtől értesültem arról, hogy halála a nagyváradi szecuritate gyakori, a nappalok és éjszakák leglehetetlenebb óráiban történt „meghívásai”-nak, az okozott stressznek volt a következménye. Hihetetlen, de a nagyváradi magyar színházzal kapcsolatos dokumentumokról vallatták, melyeket ő a tervezet doktori értekezéséhez gyűjtött össze.  Nyilván, nagy bűn volt ez… A stressz egy rég meglévő jelentéktelen daganatos  folyamatot aktivált, mellyel orvosi vélemény szerint akármeddig elélhetett volna.

            Könyvemben szóltam csodálatos barátságunkról, az egyazon irodában irodalmi titkárokként eltöltött tíz évről, barátságunkról vele és családjával. Számos dolgunk volt közös, a két-két gyermek, közös otthoni feladatok, a színház szeretete, olvasmányok, stb. És igen, elmondtam az egyetlen, szerencsére első és utolsó  „látogatásomat” a szecuritatén. Írásos nyilatkozatot kértek róla. Látva, hogy csak jókat írtam, a szekus ezredes (aki egyébként gyakran volt jelen a színházban, jól ismertük tehát), megkérdezte, tényleg olyan jó ember-e, mint ahogy írom. „Nem mondom, hogy tökéletes, de ismer-e valakit, aki az?” – kérdeztem. Egy nagyon komoly kollega és barát, írástudó, enciklopédikus tudású, szereti a színházat, igen jól nevelt és udvarias, hogy mondhatnék róla bármi rosszat, csak mert ön ezt várja? Feltételezem, ismeri a színházi viszonyokat, mit gondolna ön rólam, ha mindenféle rosszat és hazugságot írnék róla?” „Hagyja csak elvtársnő – válaszolta azonnal – számos más személytől is rendelkezünk mi róla adatokkal. Lehet, ön nem is tudja, de az ő viselkedése a románokkal szemben nem a legjobb, néha éppen ellenséges”. Mindennek tetejében ez az ezredes éppenséggel magyar volt, de jól beszélt románul, és szörnyű volt látni, ahogy nagy románnak tettette magát.

            A könyv Mártához is eljutott, elolvasta és sírt, megkapó levelet kaptam tőle. Amennyire lehet, ma is tartjuk a kapcsolatot, néhányszor meg is látogattuk egymást. És lám, egy vagy két éve egy nagy, szürke borítékot kaptam Debrecenből. Benne, egy levél kíséretében, 10-12 oldal férjének szekus dossziéjából, melyet egy barátja kerített elő, neki nem lett volna ehhez ereje. Többek közt ott voltak a mi, a kollegák nyilatkozatai is. „Te nem árultad el őt, de lásd, hányan voltak, akik...” Így volt, néhányan, félelemből vagy gyávaságból, rosszakat írtak Pistáról. Sokszor apróságok, jelentéktelenségek, de amelyekből az világlott ki, hogy ellenséges a románokkal szemben, és főleg, hogy irredentista politikát folytat, és azon magyarok közé tartozik, akik szerint „Erdély a magyaroké volt és marad”. Sajnos azt is látnom kellet, hogy az aláírók közt magyarok is voltak, ami Mártát a legjobban bántotta.

            Engem azon oldalak döbbentettek meg leginkább, melyekben az egyik szekus tiszt a „gyanúsított Kelemen” nyomon követését részletezi, a nagyváradi vasútállomástól Bukarestig, két-három napon át.  A „szerv” részletezi, hogyan szállt fel a vonatra, hogyan érkezik meg a szállodába, majd mit tesz, hova megy és kivel találkozik, lépésről lépésre…

            De kivel is találkozik? A Nemzeti Színház fordítóival, művészekkel, magyar és román barátokkal, elmegy a minisztériumba, a színházi igazgatósághoz, néhány színházba titkár-kollegáihoz, akiktől megtudja, mi az újság a színházakban, miket játszanak, miket fordítottak… Akár mint az Egy viharos éjszakában…, a szekus meg mögötte. Figyeli, mit eszik a vendéglőben, milyen könyveket, lapokat vásárol, este milyen előadásokat látogat, látja, hogy bemegy a Színházi Szövetségbe, a szekus utána, nem veszti szem elől, míg csak le nem fekszik, vonatra nem száll, ott is vele…

            Miután elolvastam ezt a „jelentést”, kilelt a hideg, a hátamon hangyák futkároztak. Lám, így követtek minket, lépésről lépésre, reggeltől estig, nem mindenkit és nem állandóan, de gyakran… És milyen áron? A köz pénzéből, félanalfabéta szekusok, akik nem tudtak helyesen írni, akiknek fogalma sem volt, de nem is érdekelte őket, milyen kulturális értéket képviselnek az általuk gonosztevőként követett személyek.

Pista már rég egy jobb világba távozott, ami nem gátol minket, egy darabig még itt maradottakat, hogy emlékezzünk rá, a jó barátra, kinek nem volt más bűne, mint hogy együtt érzett a nemzetével, de tisztelve a mienket is.

A magam részéről semmit nem akarok elfelejteni, sem jót, sem rosszat, ezért papírra vetettem e sorokat, megemlékezésként, de leginkább a fiatalok számára, akik nem tudják, fel sem foghatják, hogyan tudtuk mindezt elviselni.

            Elviseltük, tűrtük, beletörődve, mint Csehov Szonjája, gyávák vagy félénkek voltunk, talán megtörtek, de lám, felejteni nem tudunk.

                                               Nagyvárad, 1920. február 13.

(Fordította Kövesdy Pál)

                                                           *

Most pedig (továbbra is K.P. fordításában) álljon itt néhány mondat Kelemen Márta „Veluta”-nak írott válaszleveléből.

- Hogyan bírtam túlélni? Nem tudom. És nem hiszem, hogy korunk fiatalságának lehet valós elképzelése az általunk átélt időkről. Elmesélek még egy mozzanatot. Amikor behívtak útleveleink átvételére, a szekuritáte ajtaja (nem a rendőrségé, mint rendesen) előtt szívszorongva vártunk… hátha mégis elutasítottak. Végre kilépett a szekus és behívta Pistát. Lélegzetet visszafojtva vártam, nem tudom már, mennyit. Végre kijött, kezében az útlevelekkel, arcán egy keserű mosollyal. Kérdésemre, hogy volt, hosszú hallgatás után válaszolta: megfenyegettek. A velünk történtekről egy szót sem! Az ő kezük messzire elér. És nehogy azt higgyük, hogy a magyaroknak bármi haszna is lesz belőlünk. Látván, mennyire megviselték a történtek, azt mondtam: hagyd, ez volt az utolsó lehetőségük a megalázásodra. Ám a később történtek után gyakran gondoltam a fentiekre. A szekunak megvoltak a lehetőségei a célszemélyek likvidálására... Végezetül, meggyőződésem, hogy ebben a hatalmas perben, melynek mi csupán egyetlen eset voltunk, a végső ítélet az Úr kezében van. Akarva-akaratlanul ebben mi is tanúk voltunk- vagyunk. Szeretettel ölellek - M.

U.i: 1977 áprilisában repatriáltunk, Pista augusztusban meghalt. Rosszindulatú daganatot nem találtak.

                                                           *

Végezetül néhány mondat Márta asszonynak a szerk.-höz írt mai leveléből:

… A debreceni színház dramaturgjaként tettvággyal, reményteljesen szeretett volna új életet kezdeni. 44 év után sem tudom lelkileg feldolgozni. (Saját súlyos betegségei is ezt igazolják).

Vigasztalásomra szolgált, hogy a váradi magyar színjátszás 200. évfordulóján bemutatott (1998) díszelőadásunknak, a Bánk Bánnak Katalin nevű lányunk volt a jelmeztervezője. A Kelemen név ott virított a hatalmas plakáton, amit a színház homlokzatára szereltek… Örömmel töltött el az is, hogy a váradi hivatásos színjátszás 220. évfordulóján tevékenységéért a Szigligeti Társulat postumus örökös tagja címet adományozta, megható ünnepség keretében, Kelemen Istvánnak.

2021. május 13.

******************************************************************************************************

Nagy Major Gábor

ÍGY GYÓGYÍTOTTUNK MI…

            Valamikor azt reméltem (hittem is talán?), hogy öreg koromban (azaz fiatal nyugdíjasként) majd leülünk egyszer egy szép téli, havas napon, a kandalló mellett, a nagyszobában, unokákkal és dédunokákkal és elkezdek mesélni nekik az életemről, pontosabban erdélyi és magyarországi emlékeimről, kihangsúlyozva azt, hogy hogyan is gyógyítottunk, gyógyítottam életem folyamán.              

            Nem így sikerült: unokák és gyermekek és más kedvesek mind messze vannak és egyiket sem érdekli már, hogy mit is mesélne a nagypapa. Édesemmel és Csenge kutyámmal magunkra maradtunk a szép és általunk átépített házban, egy számomra idegen városban… és most egyedül kell megküzdjek emlékeimmel.                                                                                                                                             

           Álomvonatok után futottam egész életemben és…-igen sokszor lemaradtam róluk; olyanok ezek az álomvonatok is, mint olyan sok minden az ember életében. Kinek nem voltak álmai és vágyai tizen-vagy huszonéves korában, esetleg még harmincason is?!  Hiszem, hogy mindazoknak, akik arra születtek, hogy tettvágyuk legyen; ez fokozottan igaz /igaz volt a kisebbségi sorban születetteknél. Így kezdődött nálam is: már első éves egyetemista koromban, nyáron, boldogan loholtam sokszor, este, a kolozsvári  I-es számú Sebészeti Klinika sürgősségi részlegére ( a híres, hírhedt Aurel Nana professzor klinikája), ahol már azon a nyáron megszagolhattam a műtők szagát, sőt egy idő után, már be is mosakodhattam műtétekhez, ahol egy-egy vakbél vagy sürgős sérvműtétben asszisztálhattam az ügyeletes sebésznek (az ilyen „kisműtéteket” ott is fiatal sebészek végezték, az öregek csak a nagy műtétekhez mosakodtak be).    

          Harmadéves korunkban, amikor már kissebészet-tantárgyunk is volt, nyáron Szászsebesen töltöttük a kötelező gyakorlatot - 3 hetet. Ott már naponta többszáz intramusculáris injekciót adtam be, azaz megkértem a nővérkéket (sok minden másra is persze) arra, hogy amikor mennek injekciózni a különböző osztályokon, akkor kísérhessem el őket és én adjam be a rengeteg penicillin-sztreptomycint, amit akkor még 4 óránként szúrtak a betegeknek. Ezenkivül a szászsebesi gyakorlaton tanulgattam már a gipszelést is, az ottani sebészeti osztályon. (ehhez úgy sem volt kedve a velem együtt gyakorlaton levő kollégáknak- összesen húszan voltunk ott). Sajnos nem emlékszem már egyetlen ottani sebész nevére sem. Annál jobban aztán, negyedik egyetemi évemtől a kolozsvári III-as sz. Sebészeti klinika sebészeire, ahol nagyon sokat tanultam sokuktól: a proftól, Dr Cornel Toader-től, aztán Dr. Ghibu Mirceatól és Dr Vass Gyurkától és még többektől, akik szívesen foglalkoztak velem, mert látták rajtam a nagy akaratot és tanulni-vágyást, a sebészethez való hozzáállásomat. Ezen a klinikán különben is ( a valahai Zsidó Kórház) a Belgyógyászaton, a patológián és a laborokban is, mindenütt „barátaim” voltak, azaz mindenki ismert és mindenkit ismertem, kezdve az egyetem rektorától és a belgyógyászat professzorától, Dr Fodor-tól, a nagyszerű patológus Dr Bán Andrásig, vagy éppen a labororvosokig (név…kiment a fejemből). Ekkor kezdődött el az a három éves „álom”, amelyről azt hittem, hogy a vége az lesz, ott tartanak a sebészeti klinikán gyakornokként és akkor majd minden simán megy tovább a sebészeti pályán. Természetesen nem így történt, de azért elmondhatom, hogy negyed-és ötödéves koromban már sok apróbb-nagyobb műtétet végeztem, amit még a friss szakorvosok sem…-persze a prof külön engedélyével, akinek gyártottam éjjeli óráimban a tudományos dolgozataihoz a statisztikákat, stb. Félig-meddig bentlakó voltam azon a klinikán, sokszor a prof. szobájában töltöttem az egész éjszakát; reggel holtfáradtan ott keltem és folytattam hatalmas lelkesedéssel a munkát; sokszor este kilenc-tíz óráig. Ilyenkor kedvenc adjunktusom és mesterem, Dr Ghibu, elvitt magával valahova a közelbe, egy étterembe ebédelni. Abban az időben a Sebészeti Klinikákon sem nagyon voltak intenzív osztályok, az aneszteziológia elég gyermekcipőben járt még, így ott is csak egyetlen orvos volt (később Ő is egyetemi professzora lett az aneszteziológiának) és jó pár magasan képzett asszisztensnő, akikkel sokszor egyedül gondoztuk, szerény hozzájárulásommal, az intenzív terápiára szorult betegeket. A műtőkben is sokszor csak a kezdésnél jelent meg az aneszteziológus és a többit a nővérek – aneszteziológus szaknővérek végezték. Igaz, akkoriban még a sebészek nagy része is tudott intubálni, altatni, stb. Rengeteg műtétet végeztek/tünk akkoriban még helyi anesztéziában- pld. sérvet, vakbelet és igen sokat gerincérzéstelenítésben. Én is az egyetem elvégzéséig, több száz lumbálpunkciót és gerincérzéstelenítést végeztem.  Hozzátartozott még mindehhez, hogy minden egyetemi nyarat végigdolgoztam- egy évet kivéve, amikor a nőgyógyászaton, a többit mind a sebészeten (sokszor szülési szabadságon levő nővérek státuszában, hogy valami pénzt is kapjak).                                                               

         Az az egy nyár a nőgyógyászaton nagyon hasznomra vált később, mert voltam olyan körzetben orvos 3,5 évig, ahol szülőotthonom is volt, ott rengeteg szülést kellett levezetnem. A terhesgondozást is, akkor még a körzeti orvosok kellett végezzék, a nőgyógyászok csak a komplikált esetekkel, a veszélyeztetett terhesekkel foglalkoztak (azok meg kevesen voltak abban a korban). Mindezt úgy kellett elvégezzem/elvégezzük mindannyian, hogy még csak hallottunk/olvastunk az UH-ról; a terhesség megállapítása is csak a harmadik hónapban volt biztos, mert akkor már tapintani lehetett (nagy gyakorlattal) a terhes méhet. A további hónapokban, a magzati szívhangokat a Laennec-sztetoszkóppal hallgattuk,(amely egy igen rövid tölcsérszerű fából készült szerszám volt, mert a fa állítólag természetesebben adta vissza a hangot) az ikerterhességet is azzal próbáltuk kiszűrni (pld. legjobb barátom feleségénél is így jöttem rá a kettős magzati szívhangról, hogy ikerterhessége van… gyermekeivel mai napig jóban vagyunk).                                                                                

        Olyan bátran vezettem le/asszisztáltam, egy falusi szülőotthonban (sőt helyettesítéskor egy másik falusi szülőotthonban és néha az aranyosgyéresi kórház szülészeti osztályán is- ahol szintén helyettesítettem) a szüléseket, néha még placenta praeviás szülést meg farfekvéses szüléseket is, mintha minden modern eszköz a rendelkezésemre állt volna, pedig szinte semmim nem volt egy nőgyógyászati vizsgálóasztalon és pár valván, meg egy kis állólámpán kívül. Ha bajba került volna egy szülő nő, akkor volt ugyan egy-két palack Ringer oldatom, meg sok ampulla 20%-os glükózom, de kb. ennyi. Volt hogy 15-20 ampulla glükózt injekciós tűvel és 20 ml-es fecskendővel adtam be szülő nőnek, vénába. Istennek hála, nem volt egyetlen halálesetem sem, sőt minden szülést be tudtam fejezni a falusi szülőotthonokban. Igaz, néha, utánkezelésre el kellett küldjem a megszült nőket a kórházi szülészeti osztályra, ahova azok nem szívesen mentek, mert onnan mindig kböző stafilococcuszos fertőzésekkel jöttek haza a csecsemők.                                                                  

     Ezekben az említett esetekben, amelyek elég számosak voltak különben, nem a saját hősiességemet akartam kiemelni, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen eszközökkel is kellett akkoriban gyógyítanunk, mindannyiunknak, akik éppen falusi körzetekben voltunk, de még a klinikákon is! Az eredmények nem voltak sokkal rosszabbak, mint a mai korban; igaz ehhez az kellett, hogy minden orvos az egyetemen már, sokkal jobban felkészüljön gyakorlatilag és elméletileg is, mint mostanság.                                                              

        Az természetes volt, hogy egyetemi éveimben szerzett sebészeti gyakorlatom miatt, életem első munkahelyén, Háromszéken, Szentkatolnán, a körzeti rendelőben, pár kézi műszerrel és helyi érzéstelenítésben, igen sok kisműtétet végeztem el (már akkor olyanokat is, amiket a kézdivásárhelyi szakrendelőben a fiatal sebészek nem mertek ambuláns módon elvégezni). Ott még pár évig fogakat is húztam, de mivel abban nagyon gyakorlatlan voltam, azt hamar abbahagytam.  Érdemes talán megemlíteni, hogy milyen „leltári tárgyakkal” is rendelkeztem akkor a háromszéki körzetemben: többek között egy nagy, magas, tizenéves Nóniusz-kancával (akinek az egyik hátsó lába „pókos” volt), aztán a hozzá tartozó nyári és téli patkószegekkel (amikért néha közelharcot kellett vívnom a kórházi főkönyvelővel); aztán volt Laennec- sztetoszkópom, meg a saját phonendoscópom (még egyetemi éveimből), aztán volt ott orr – és fül spekulum (fém), aztán kb. tizenkét „szívópohár” (azaz olyan üvegből készült kis pohárszerű szerkentyűk, amiket gyertyalánggal felmelegítve ráhelyeztünk a beteg hátára és azok „megszívták” a beteg hátbőrét és csökkentették a mellkasi izzadmányt??!!), amit általában csak pálinkaivásra használtunk. Volt aztán egy kétkerekű homokfutóm és – elméletben egy szekerem is, aminek csak pár kerekét és két oldallétráját találtam meg egy fészerben (soha nem működött az utolsó pár évtizedben, előttem sem). A leltárhoz tartozott még pár kéziműszer: szülészeti fogó, Kocherek és Peánok, egy gégetükör és sok üvegből készült fecskendő, amelyek foglalata fém volt és sterilizálásuk kifőzéssel történt; a hozzájuk való tűket (szintén fém tűk) szintén kifőzéssel sterileztük. Akkor még csak nem is álmodtunk az egyszerhasználatos eszközökről.       Háromszékről, egy sikertelen bukaresti sebészeti versenyvizsga után (nem végeztem elég előkelő helyen, hogy Erdélyben kaphassak egy sebészi állást), Kolozs megyébe vitt a sorsom (egy kis atyai protekcióval, mert akkor az orvosokat „földhöz kötötték” a rendelkezések), Aranyos- Egerbegyre, ahol eltöltöttem újabb négy évet, de ott már szülőotthonom is volt, sőt rendszeresen kellett ellenőriznem a falusi vízvezeték-rendszert és a kantinokat is közegészségügyi szempontból (többek között napi vízpróbák és ételpróbák vételével); meg volt egy vándorcigány-táborom a Gostat-nál (Állami gazdaság, nagy marhateleppel), ahol kb. 1500 vándorcigány élt kóberes szekerekben, akik tavasztól őszig vándoroltak az egész országban. Külön történet (filmet érdemelt volna), amikor egy hastífusz eset miatt, az egész cigánytábort be kellett oltani… és ez is az én feladatom volt, mint helyi körzeti orvosnak. Na meg is szerveztem én ezt az „oltási kampányt”; az aranyosgyéresi rendőrfőnöktől kértem tíz rendőrt és pár rendőrkutyát, egy szép napon, hajnali három órára (megitattam velük induláskor egy kis tiszta szeszből készített krampampulit) és aztán velük körülvettük  a még alvó cigánytábort és hat –vagy hét beosztottammal nekiláttunk kiráncigálni a cigányokat és a purdékat a szekerekből és szúrtuk őket, mint csatában a vitézek. Az akció sikeres volt, nem volt verekedés, nem sérült meg senki és nem szökött meg az oltandók közül sem senki.                                         

          Itt a Mezőségen, azalatt a négy év egerbegyi munkám alatt volt még egy pár igen érdekes esetem: részt vettem (parancsra persze) egy skarlát-elleni nagy szűrésen, ahol két falut kellett leszűrjünk; aztán két hónapig helyettesítettem egy Mezőcsány nevű nagy faluban, ahol volt szülőotthon is (és tartozott hozzá egy igen eldugott tanya is). Itt, Mezőcsányban (Nagycsány?! románul Ceanu Mare) történt meg, hogy a falu postájának főnökasszonya (akit terhessége alatt senki nem ellenőrzött) nem akart bemenni szülni a gyéresi kórházba és ezért elkezdtük a szüléslevezetést otthon, a faluban, a szülőotthonban. Sajnos csak későn derült ki, hogy a hölgynek részleges placenta praeviája van és akkor éppen, fél napig a telefonhálózatot javították az egész Mezőségen, így nem tudtunk telefonálni a mentőknek és a kórháznak sem. A szülést le kellett vezetni, a kérdést meg kellett oldani. Másfél órát kínlódtam- jódtinktúrával leöntött kézzel (mert steril kesztyű sem volt), hogy leválasszam a placentát (az uterus kilyukasztása nélkül); addig a szülő nő erősen vérzett, mert a méh csak az én csuklómra tudott összehúzódni. Mivel nem tudtunk sehova telefonálni (csak jóval későbben), fecskendőkkel nyomtam a glukózt intravénásan a betegbe, hogy ne omoljon össze a keringése. Szerencsésen végződött ez a szülés is, a beteg nagyon hamar helyrejött és tudott szoptatni is.  

Még egy igen érdekes és az akkori viszonyokra jellemző történet: akkor kellett egész Romániában meghatározni minden egyes állampolgárnak az AB- vércsoportját és az Rh- csoportját is. Ezt rövid három napos betanítás után, fejvesztés terhe alatt, a körzeti orvosok kellett elvégezzék; az eredményeket mindenkinek be kellett vezetni a személyi igazolványába és azt saját pecséttel ellátni. Tévedés tehát kizárva, mert azért börtön járt volna. Mindezt kb. 1 hónap alatt!- az én egerbegyi körzetemben- Örkével együtt, 8500 emberem volt. Elvégeztük!!!

        Közben megnéztem a neten, mikor is vezették be Magyarországon és Romániában is a nőgyógyászati  UH- vizsgálatokat (meg általában az orvosi UH-vizsgálatokat): a net azt írja, hogy az 1970-es években. Hát én inkább úgy emlékszem, hogy a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje előtt nem nagyon volt használatban sehol. Így addig bizony minden terhesgondozást és szülést anélkül oldottunk/oldottak meg, még a klinikákon is. Sokkal nagyobb odafigyelés és gyakorlati tudás kellett, mint manapság. Ennek ellenére, ezután ért a mélypontra a népességszaporulat… pontosabban a népességvesztés egész Európában azután kezdett felgyorsulni; az okokról sok mindent írnak/mondanak. Azt persze nem  állítom, hogy az UH ebben szerepet játszott volna, sokkal inkább az európai nők életszínvonalának növekedése és a nők elkényelmesedése.  Előbb írtam/mondtam már, hogy az emberek és én különösen, álomvonatok után futottam mindig, aztán legtöbbször lemaradtam róluk, de hát a futás így is, úgy is hasznos volt.                         

       Álmaim vittek Bukarestbe  is, a Plasztikai, égéssebészeti és kézsebészeti Klinikára, ahol három évet húztam le és bár átéltem életem egyik legnagyobb negatív élményét - az 1970-es földrengést (a Richter-skála  szerinti 6.4 fokosat; a XX-ik sz. legnagyobb európai földrengését), túléltem, akárcsak a professzor úr ( Agrippa Ionescu, akiről ’89 után klinikát neveztek el) magyargyűlöletét és sok más  megpróbáltatást is, de sokat tanultam, mesterséget és sok más érdekes regáti szokást. Minden esetre, annyit kellett ott dolgozzunk- Hála az Istennek- hogy akarva-akaratlan megtanultuk az égéssebészetet, a kézsebészetet és a bőrátültetések „művészetét”, mint később bebizonyosodott, igen alaposan. 

      Utóbbi kijelentésemet arra is alapozom, hogy ezután következő három évemben  amit a nagyváradi megyei kórház sebészeti osztályán töltöttem, igen sok nagy égettet kezeltem és sok bőrátültetést végeztem el igen szép sikerrel, nem is beszélve egy egész sereg helyreállító kézműtétről. Fontos kiemelnem, hogy ezen az osztályon (amely talán ágyszámban a legnagyobb  sebészeti osztály volt az országban), az osztályvezető főorvos, Dr Krisár Zoltán (egyébként világhírű sebész, aki nagyon sok új módszert vezetett be a sebészetbe és az elsők között volt Romániában, aki megszervezett az osztályán egy nagyon jól működő intenzív osztályrészt is), partner volt mindenben, segített nekem minden téren és engedte, hogy önállóan dolgozzam. Meg is tettem, amit tehettem: azzal kezdtem, hogy ismerős szakikkal a nagy Vegyészeti Kombinátból (Kelet-Európa egyik legnagyobb vegyi kombinátja, ahonnan rengeteg égési sérülést szállítottak a kórházunkba), csináltattam egy kb. 50-60 l-es „dézsát” inox lemezből, amiben fürdettem az égett és más betegségekben szenvedő alsó végtagokat; aztán készíttettem nagyon vékony aluminium lemezből az égett betegek részére, ágyra állítható sátrakat, amik alatt az égett beteg steril körülmények között fekhetett, kötések nélkül és ezzel elkerültük a mindennapos kötéscserék rettenetes traumáját és a Pyocianeus-fertőzéseket is.                 

          A kórház saját patikájának főgyógyszerészével, Oláh Pistivel közösen, előállítottunk- Macalik barátom sugalmazására és aktív közreműködésével (Ő biztosította az alapanyagot, a gyógynövényt), egy olyan sterilizálható átlátszó növényi gélt ( a Symphitum officinale-ból), amivel a bőradó területeket még a műtőben fedni tudtam és aztán, egy hét- tíz nap múlva, amikor az adóterület már behámosodott, a beteg csak le kellett tussolja ezt a védőgélt. Így az adóterületek se fertőződtek be soha. Sok más apró eszközt is meg tudtam szerkeszteni egy műszerész ismerőssel; azaz én elterveztem a számomra szükséges kis kézi szerszámot, Ő meg előállította. (persze csak egy példányban és soha nem szabadalmaztattunk semmit). Emellett volt egy sebész kolléga, aki igen jó műszaki felkészültséggel is rendelkezett, Ő tartotta karban az elektromos dermatomokat, amikkel akár csecsemőkről is könnyen tudtam bőrt rekoltálni, ha szükségük volt átültetésre.                                             

          Ilyen eredményes és szép pár év után (pontosabban három és fél év után) kivándoroltunk „végleg” Magyarországra…ahol utolért engem is a kivándoroltak, a”migránsok”, sorsa: azaz sokat kellett egyik munkahelyről a másikra vándoroljak (részben Zsolt fiam zenei tanulmányai miatt is?!), amíg végre megtaláltam a számomra elfogadhatót. Pár hónapos ide-oda hánykolódás után, ahol megtapasztalhattam, hogy mindenki „messziről jött embernek” tekint és szakmailag is alig enged egyedül működni… igaz ebben főként a rendszer volt a hibás, az a szocialista valamiféle rendszer, amely nem engedett senkit rendesen élni, de meghalni sem és amelyik részben kényszerítette a magyar orvosi kart, hogy életszínvonalát a hálapénzzel őrizze. Magyarán szólva, mindenütt úgy néztek rám, hogy ez egy újabb kenyérkonkurencia és nem kell a fenének sem; igaz volt ez főleg, ahol a szakmai munka is igen gyenge lábakon állt.

        Így kerültem, többek között, Hajmáskérre, körzeti orvosnak-újra… ahol megint belecsöppentem egy éppen olyan eszköztelenségbe, mint a háromszéki kezdetekkor, csak a háromszéki emberek jóindulata nélkül. Szerencsére azért a jó kommunikációs készségeim hamar hozzásegítettek pár jó , igazán jó baráthoz és attól kezdve megkönnyebbült az életem. Hihetetlen, de az 1982-85-ös években, egy nyugat-magyarországi körzeti rendelő még annyira kezdetlegesen volt ellátva orvosi eszközökkel, hogy visszasírtam a háromszéki állapotokat; aztán csak sikerült kissé felszerelnem a rendelőmet és akkor már a mindennapi teendők mellett, kezdtem kissebészeti műtéteket is végezni (nagy szerencsémre a körzeti ápolónőm hosszú évekig a veszprémi traumatológián volt nővér), meg elkezdtem gyógynövényes kezeléseket is folytatni; szigorú laboros ellenőrzés mellett, a Macalik úrtól személyesen szállított elsőosztályú gyógyteákkal. Minden ilyen betegemről pontos feljegyzéseket vezettem, amiket néha közreadtam a Gyógyszerészet című folyóiratban és egy-egy orvosi gyógynövény-konferencián.

         Voltak olyan betegeim is ebben a körzetben, akik előrehaladott májcirrhózisban szenvedtek és azoktól havonta egyszer-kétszer, háznál csapoltam le a hasüregből 6-12 l folyadékot; amit minden belgyógyászati előírás és „protokoll” tilt ugyan (max. 3-4 liter eltávolítását javasolják egyszeri alkalomra), de én nem féltem, mert mindig felkészültem egy esetleges sokk elhárítására. (erre jó volt az előképzésem, amikor még az intenzíven is mi- is- kellett dolgozzunk). Egy igen érdekes esetre emlékszem többek között az itteni működésemben: egy középkorú beteg, akinek súlyos, elhanyagolt visszerei voltak… egyszer csak az egyiks nagy visszere spontánul elpattant és az illető elég sok vért vesztett; a vérzését pár catgut-öltéssel megállítottam és már szállítható állapotban hívtam a mentőt, aki aztán bevitte a veszprémi sebészeti osztályra. (ahonnan pár nap múlva hazaengedték és így az utókezelést is én végeztem). Ez a gyakorlat kezdett általánossá válni, mert Veszprémben, a sebészeti osztályon tudták, hogy nekem is van sebészeti és traumatológiai szakvizsgám. Néha még a gipszlevételt is én végeztem el.

         Egyéni sorsom aztán innen is tovább kergetett (elváltam és Zsolt fiam is Budapestre került a Liszt Ferenc Zeneakadémiára) és így jutottam el a Pápai kórházba ( négy hónapos kiskunhalasi kitérővel), az általános sebészeti osztályra. Itt már nagyon behatárolt volt a működésem, többen is folyamatosan azon ügyködtek, hogy minél kevesebb önállósággal rendelkezzek; így egy csomó műtétet nem tudtam elvégezni, főleg ami az égetteket, a kézsebészeti eseteket és a rehabilitációs műtéteket illeti. Hihetetlen, de igaz, hogy itteni főnököm egyik leggyakoribb mondása minden általam a továbbképzéseken tanult újdonságra az volt, hogy „ezt mi így szoktuk” és ezzel be volt fejezve. Újítási vágy nuku! Hiába kértem azt is, hogy engedjék, hogy levizsgázzak endoscópiából, vagy legalább proktológiából, amit nagy kedvvel csináltam, az ősöreg orosz, merev rectoscóppal is; nekem nem lehetett!!-igaz ebbe belejátszott MSZMP-és képviselő kórházigazgatóm is, aki nagyon nem szívlelt sem engem, sem sváb főnökömet, aki gerinces ember volt, esetleges szakmai maradisága ellenére is.                                                                                                                                                                      Innen – kényszerhelyzetben- lejárt a határozott idejű szerződésem a pápai kórházzal, kerültem, még viszonylag új- házason (1992-ben összeházasodtunk mai életem párjával, Erikámmal) a nyírbátori szakrendelőbe és Kelet-Magyarország ezen- számomra eldugottnak tekinthető- városkájába. Reményeink szerint egy-két évre, ami aztán 27 évre hosszabbodott meg, de amit nagyon nem bántunk meg, sőt!!!                

        Ottani működésem nagy reményekkel indult: először is, mivel vagy húsz évig, jövetelem előtt, nem volt sebészeti szakrendelés, fel kellett szerelnem a szakrendelő két helyiségét…amiből rögtön hármat csináltattam, hogy legyen egy külön gipszelő is; szóval elkezdtem felszerelni a rendelőt… végigjárva a fél országot műszerek és egyebek után, meg az egyik udvari szakival, a helyi műhelyben, „gyártottunk” mi is jó pár bútort a berendezéshez. Ötletek és lelkesedés volt részemről elég, pénze az intézetnek annál kevesebb, tehát abból kellett főznünk, amiből tellett. Úgy két hónap alatt elég rendesen fel is szereltük a rendelőt és kaptam magam mellé egy 18 éves, frissen végzett asszisztensnőt és egy valamikor mezőgépész beteghordó-és gipszelőfiút (családos embert). Mindkettőnek meg kellett tanítsam az alapokat és csakis azért sikerült ezt megtenni rekordidő alatt, mert mindketten igazán elhivatottan és szeretettel közeledtek a munkájuk felé. Igaz én is megpróbáltam néha úgy is felvidítani a kedélyeket, hogy rendelés kezdete előtt verseket olvastam fel nekik nagy magyar költőktől, stb. Minden esetre olyan csapatot alkottunk pár hónap alatt, hogy annak párja nem volt a szakrendelőben. Rengeteg betegünk lett, akiket mind el is láttunk legjobb tudásunk szerint és egyre több olyan betegünk is, akik kisműtétjeiket velünk, ott helyben, végeztették el.  Műtöttünk kezet (akut balesetest is), bőrtumorokat (a legnagyobb egy kb. 3 kg-os, a lapocka mögött elhelyezkedő zsírdaganat volt), természetesen minden esetben szövettani vizsgálattal, amit a nyíregyházi kórházban végeztek el; aztán rengeteg rectoscópiát csináltunk, sok aranyérműtétet és minden olyan műtétet, amit helyi érzéstelenítésben el lehetett végezni; aztán csukló-reponálásokat felfüggesztéssel, gipszeléseket gipszpólyával és műanyag gipsszel is, kisebb-nagyobb égéseket kezeltünk otthoni fektetéssel,  szedtünk ki vasszilánkokat kezekből képernyő nélkül…csak a rtg.- felvételek segítségével. Ha kellett- néha- fület mostunk nagy fecskendővel, sokszáz vizeletkathétert cseréltünk. Mindezt hárman, minden külső segítség nélkül, a legegyszerűbb kézi műszerekkel, sokszor több órát is túlórázva, ha a helyzet úgy kívánta. Sok kisgyermeket is elláttunk, baleseteseket, gipszelés, sebvarratok, stb…. – és mivel munkatársaim tudták, hogy nem szeretem kínozni a gyermekeket, mert az nekem is nagy szenvedés, akkor olyan gyorsan dolgoztunk, ami ma már elképzelhetetlen; csak szemmel intettem és tudták mit is kérek éppen. A gyermekek általában nem is ijedtek meg komolyabban (idejük sem volt megijedni) és a kötözésekre már mosolyogva jöttek vissza hozzánk; ha úgy hozta a sors, eljátszottunk velük, megajándékoztuk őket üres fecskendővel, karikákkal, stb.                                                                                                                                    

        Ez egy idő után paradicsomi állapotnak tűnt számunkra, de aztán itt is beütött a krach: először is elment a gipszelőfiúm, mert kapott otthon a falujában egy jó állást és terhes volt számára a mindennapos ingázás, aztán elment mellőlem az asszisztensnő is, mert egy jobban fizető állást kapott egy helyi gyárban. Két új munkatársam, bár lelkesek voltak eleinte, de korántsem olyan gyorsak és ügyesek, meg a gipszelőfiú nem is volt olyan elhivatott, mint elődje. Ez még mindig nem lett volna rossz, ha közben a világ is nem alakul; a szakrendelő KFT-vé alakult, egyre nehezebben termelte ki a kiadásokat (a bérek egyáltalán nem növekedtek ezen a jogcímen, pedig kemény infláció volt az egész országban) és aztán elkövetkezett az is, hogy „lenyelt” minket a Fehérgyarmati Kórház, azaz egyesültünk velük és akkori igazgatónője, nagy MSZP-és parlamenti képviselőnő (és rettenetes diktátor, aki minden jobboldalit utált) engem elhelyezett a szakrendelőből, először csak heti két-három napon kellett 45 km-re menjek dolgozni a fehérgyarmati kórház sebészetére (ahol főleg a szakrendeléseken engedtek dolgozni), majd aztán, mivel nyugdíjas lettem, teljesen kiszorított a nyírbátori szakrendelőből és minden nap vagy Fehérgyarmatra vagy  Vásárosnaményba kellett ingázzak, saját autóval. (még benzinpénzt sem utalt számomra, pedig azt törvény írta elő). Így aztán pár év múlva, rákényszerített, hogy teljesen vonuljak vissza a szakmától és akkor már csak a bátori általános orvosi ügyeleteken kerestem némi kenyeret és pénzt a nyugdíjam kiegészítésére ( a nyugdíjam akkor 170 ezer Ft körül mozgott). Bátorban azért, még ezen az ügyeleten is megkerestek néha régi betegeim (nem is olyan néha), akiknek sutyiban elvégeztem egy-egy kisműtétet, csak mivel a szakrendelőben dolgozó kollégák egyike-másika (akkor már az általam végzett munka felére- kb. annyit végeztek el- már heti több ember kellett) igen ellenszenvesen viselte el azt, hogy megkértem, küldje el hivatalos úton az általam kivett kisműtétek szövetanyagát szövettani vizsgálatra a nyíregyházi kórház patológiájára,  így aztán szép lassan azt is abba kellett hagyjam.  Ezeket a kisműtéteket azokkal a régi saját kézi műszerekkel végeztem, amiket az évek során darabonként vettem orvosi műszerboltokban itt és Erdélyben is. Érdekes és sajnálatosan jellemző volt, hogy ezek az újdonsült szakrendelői kollégák meg voltak győződve, hogy én nagyban „maszekolok” az ügyeletben és igen sokat keresek feketén, pedig , ha látták volna miért is végzem el ezeket a kisműtéteket, lehet, hogy kiröhögtek volna mint lúzert. Én azonban úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a betegeimnek, mert a kórházi és szakrendelői ellátás mind hosszabb és rosszabb lett az előjegyzési rendszerrel. 

        Most amikor itt Pápán, ezeket a sorokat írom, még mindig ügyelgetek az általános orvosi ügyeletben ( a Pápa környéki kistérségi- azaz a vidéki- ügyeletben), de itt már eszembe sem juthat semmi olyasmi, hogy bármit is tegyek egy sebészeti betegért, mert az asszisztencia nem viseli el; ők egész egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy valaki igazán segíteni akar a betegeken… ezt leszokták már orvosaik, főleg körzeti orvosaik mellett. Sajnálom, hogy ilyen szomorú következtetéseket kell levonnom a mai magyar orvosok etikájáról, de ezt látom és ezt hallom minden betegtől és ismerőstől. A betegellátás végleg a kispadra szorult a modern egészségügyben. Az orvos/ gyógyító és a beteg közötti bizalom csak akkor állhat újra helyre, ha a betegeket és az orvosokat is úgy fogják felnevelni, hogy a gyógyítás egy különlegesen nehéz és közösségi áldozatot vállaló feladat, amit egyrészt az orvosok fel kell vállaljanak, másrészt a társadalom meg kell adja a kellő tiszteletet és szeretetet a gyógyító emberek számára. ( és ebbe beletartozik nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi elismerés is!!!). 

         Mint 52 éve „gyógyító ember”, aki átélt sok „hullámot” már az orvoslásban, azt gondolom, hogy ezt a kis összefoglalást érdemes lenne elolvasni a „mindig újaknak”, mert akkor sokkal jobban megbecsülnék és megszeretnék a mai terápiás és gyógyítási lehetőségeket, amelyek valóban sokkal jobbak, mint a mi időnkben voltak. Azzal a reménnyel is írtam meg ezt az összefoglalót, hogy lesznek még sokan, olyan lelkes ifjú orvosok, akik éppen úgy hisznek a „primum nil nocere, deinde salutare” mondás érvényességében, mint mi hittünk és ugyanúgy fognak szeretni minden beteget, mint mi annak idején.

            Nem fejezhetem be ezt a kis összefoglalását a pályámnak, anélkül, hogy ne beszéljek arról is, hogyan éltem/éltük meg mi, öreg orvosok azokat a tragédiákat, amiket a sikertelenségek, azaz a kezelt betegek halála okozott: nálam ez fokozottan érvényes volt, mert a nagy égések kezelése közben , sajnos igen sokszor volt részem, a betegek, hosszan, sok esetben hónapokig kezelt betegek, elvesztésében (és persze mint általános sebésznek, sok olyan tumoros betegem is volt, akiket elveszítettem, főleg mert későn kerültek az orvosok látóterébe… és azért is természetesen, mert az akkori képalkotó diagnosztikai eszközök nagyon kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest).  Már fiatal sebész koromban, az egyik legnehezebb feladatnak tartottam (máig annak tartom), hogy mindig is, az orvosi etikának megfelelően, tájékoztatnom kellett a betegeimet arról, ha a prognózisuk – „pro ad vitam” (életkilátásuk?!) nagyon rossz volt, azaz a legkisebb esélyük volt arra, hogy túléljék a betegségüket még a mi, orvosok segítségével is. Soha nem felejthető lelki traumát okozott számomra egy-egy elveszített nagy égéses beteg (akiknek a prognózisa eleve nulla esélyű volt), akiknek a családját is én kellett tudósítsam erről. Vannak máig takargatott, fájó emlékeim olyan betegekről, akikért mindent megtettem, nem sajnálva időt és energiát és bármit és mégis vesztesen kellett  elhagynom a küzdőteret: az orvos egyetlen küzdőterét: a küzdelmet a halál ellen. Az érdekes itt megint nem az, hogy én magam hogyan tudtam (vagy nem tudtam soha) feldolgozni ezeket a nagy veszteségeket, ezeket az igazi nagy gyógyítói traumákat, hanem az, hogy ezt mi mindig egyedül kellett megoldjuk és nem vettünk (vehettünk?!) igénybe más segítséget. Nekünk nagyon meg kellett jegyeznünk azt a mondást, amit minden tanárunk tanított az elemi-és középiskolában, hogy : „ segíts magadon és az Isten is megsegít!” Mi a gyógyítás igazi közkatonái, akik soha érdemük szerint megbecsülve nem voltak, sem kollégáik, sem a társadalom által, mindig is egyedül kellett feldolgozzuk a vesztes csaták érzelmi összeomlásait is. Hát ezért kellett a közkatonáknak mindig keményebben helytállaniuk minden körülmények között, mint az orvosi elitnek (a meg-nem- választott elitnek, mert az anyaországban ez soha nem választás kérdése volt mostanáig!)

            Soha nem értettem meg azok motivációját (és főleg az okokat) , hogy olyan sikeremberek, mint az én valamikori kolozsvári sebészprofesszorom, aki az egyetem párttitkára is volt és a legfiatalabb kinevezett előadó tanára (38 évesen nevezték ki), valamint bukaresti egykori mesterem (jónevű főorvos és sikeres egyetemi pályát befutni kezdő híresség), meg olyan sokan mások is, akik a rendszer kegyeltjei voltak ( a kommunista rendszeré) és élvezték annak minden kiváltságát, miért disszidáltak a lehető legelső alkalommal Nyugatra?!- ez is megérne még egy misét!!!

2021. 04.01- 19 között, Pápán.          

* * * *

Domokos Pál Péter 1.r.  Domokos_Pal_Peter1.docx
Domokos Pál Péter 2.r. Domokos_Pal_Peter2.docx

Pintye Katalin

A forradalmak szenvedéssel, keserűséggel telt Életkelyhek kicsordulásából fakadnak.

            Az 1989-ben Temesváron kitört forradalom az egész román nép és az itt élő magyar, német, zsidó, horvát, szerb, cigány, bulgár, lengyel, orosz és más itt élő kissebbségek forradalma volt. Megmásíthatatlan tény azonban az, hogy Tőkés László református lelkipásztor,a református presbiterek, a református egyházkösség tagjainak életkelyhe volt akkoriban a legjobban megtelve.

A keserüség, a kétségbeesés jajszavai az egekig szálltak, és a Temasváron élő igazemberek lelkét hősi egységbe toborozta. Nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül.    Ha jó a kezdet, akkor a végnek is jónak kell lennie. Márpedig itt Temesvárion nagyon jó volt a kezdet. 1986-tól egy igaz embert, egy aranyszavú prédikátort kapott a Temesvári Református Egyház. Vasárnapi beszédeinek vezércsillaga a különböző népek, különböző vallású emberek egymásiránti szeretete volt. Szavainak hatására hétröl hétre nőtt a templomban a hívek serege. Az ifjuságot is a templomba toborozta, gyakran ökumenikus istentiszteleteket is tartott. A különböző vallású emberek közötti harmóniát megteremteni csak nagyon kevés lelkésznek sikerül a világon. Ezt már Ceausescu elnök, és a kommunista hatalom nem bírta elviselni.

             Az a politikus, aki porig alázza népének emberi méltóságát, a személyi kultusza martalékainak szánja őket, aki a kisebbségektől mindent elvesz, amiért élni érdemes, aki minden elképzelhető jót és kiválltságot csakis magának akar, az előbb-utóbb mindenét elveszíti. A magyar kisebbséget még meg is rágalmazta. 1987 tavaszán nagygyűléseket rendezett, ahol meghazudtolta az Erdély története című, Budapesten megjelent monográfiát, ezzel az egész magyarság történelmét hazudta el. És ehhez meg tapsolnia is kellett.

            Utolsó mentsvárunkban, a templomunkban sem imádkozhattunk nyugodtan, mert Tőkés László lekipásztor és családja zaklatásával, a presbiterek és a hívek zaklatásával, fölborította a templomra és az igére áhítozó lelkek nyugalmát, megkérdőjelezve ezzel, az imádsághoz, vallásunkhoz való jogunkat is. És ez volt az az utolsó csöpp, amely a szinűltig telt Életkelyhekből kicsordult.

            A templomba járó emberek, és mások is egyszer csak azt láthatták, hogy a parókia mindjobban egy ostromlott várhoz kezd hasonlítani. És itt, a hűséges lelkipásztor otthona lassan egy messzire világító, fényességes pont lett az emberek szemében, amelyet védeni kell.

            A csoda megtörtét. December 15-én Tőkés Lászlót és családját védő presbiterekhez és a református hívekhez egy emberként csatlakoztak az utcán összegyűlt szolidáris emberek. Kezük összefonódó láncolatával elindultak megmenteni egy magyar református lelkészt és családját. Csillagként világolt fel lelkükben egy gondolat, talán csak egy érzés: „Ha síkra szálltunk a magyarokért, síkra szállunk magunkért is, az egész román népért."

            Ez a gondolat a szolidáris emberekből hősöket csinált. Tüntetők serege lepte el Temesvár utcáit. Szembeszálltak a rendőrökkel, a katonákkal.

            Decemder 16-án éjszaka 3 óra felé a mi lakásunk előtt is elvonult egy jelszavakat kiáltozó csoport. A lelkes emberek hangjátol zengett az utca: „Le a komunizmussal! Le Ceausescuval! Éljen a demokrácia! Mi vagyunk a nép!“

-Nekem is a tüntetők mellett a helyem, gondoltam, és izgatott sietséggel magamra kaptam ruháimat.

            Az ajtóban a férjem elében állt. Nem akart kiengedni. Én kitéptem magam a karjai közül és az utcára siettem. Ahogy a Brandusei utca és a Timis utca kerszteződéséhez értem, katonaság állta el az utamat. Megálltam előttük és megkérdeztem: -Hol van a nép?

            Durván rámtámadtak, hogy menjek haza az unokámhoz! Egy magas növésű katona az öklével olyan erősen mellbe vágott, hogy megtántorodtam és még hetekig fájt az ütés helye…

            Amint a Timis utca és a Torontál út sarkára értem, megdöbbentő jelenetnek lettem a tanuja. Abban a pillanatban dobtak be egy embert az ott álló autóba. Egy ember a karját fogta, egy másik a lábát, a harmadik bezárta az autó ajtaját …A Dácia piac sarkánál is állt egy  kocsi, és ott is hasonló jelenetet kellett látnom. Egy lépcssőházból pont akkor hozott ki egy fiut két rendőr. A kocsiba dobták, mint egy zsákot. Dermedten álltam, se szólni se mozdúlni nem tudtam. A harmadik rendör rámordított: „Menjen haza,, mert magát is elvisszük!"”

            A kétségbeesés könnyei égették a szememet. Úgy éreztem, kötelességem a tüntetőket figyelmeztetni, hogy milyen veszedelemben vannak. Benéztém a mellékutcákba és a kapualjakba is, de sehol nem találtam őket. ...

             Újra a Dácia-piac Timis-utcai részére értem. Ott is a katonaság állta el az utat. Akkor már úgy tele voltam keserüséggel, hogy nem birtam továb hallgatni. Megálltam a katonákkal szemben, és azt kiáltottam nekik: - A népet védjék, ne Ceausescut! Nem szóltak egy szót se, némán néztek rám. Nem bántottak többé.

Szörnyű bolyongásom az éjszakában 3-5 óráig tartott, de úgy össze voltam törve testben lélekben , hogy úgy tünt nekem, megjártam a poklot. Nem egyedül, velem volt a Mindenható Isten. Neki köszönöm, hogy ujra otthon lehettem az én kis családommal.

            17-én nagyon nagy szükség volt rám otthon…Amíg családomról  gondoskodtam,  kértem és kaptam is híreket Tőkés Lászlórol és a városban történtekről.

            A Református presbitereket és a hozzájuk szegődött embereket rendőrtámadás érte. Ők nem ilyedtek meg, továbbra is kitartottak lelkipásztoruk mellett. A templom bejárata előtt összegyűlt tömeget is el akarták távolítani. Ők többször is visszafoglalták az utcát. Tőkés Lászlót is megverték és Menyőbe vitték a családjával együtt. Forradalmi láz áradt végig a Mária tértől az Aradi útig és egész Temesváron. A tűzoltók vízsugarakkal akarták szétoszlatni a tüntetőket, de ők a Bégába dobták a tűzoltókocsit. Vak tölténnyel lőttek rájuk, de ők hősiesen megrohamozták a megyeházát és a pártházat. Az ablakokon kidobálták a diktátor képeit és könyveit, majd meggyútották. Két katonai kamiont is meggyújtottak, akkor tankokkal jöttek rájuk. Az Opera téren egy nőt eltapostak, erre a tüntetők benzines üvegekkel meggyújtották a tankot. A rendőrök parancsot kaptak, hogy lőjjenek. Az Opera téren sok a halott és a sebesűlt. Nagyon sok embert letartóztattak."

             Kétségbe estem. Az a gondolat gyötört, hogy nagyon sok ártatlan ember fog még meghalni ebben a forradalomban, mert én forradalomnak éreztem, nem népfelkelésnek. Az életemet is odaadtam volna, ha a diktátor leváltása további vérontás nélkül történik meg. Reggelenként a kis családomnak kenyeret és tejet kellett hozzak. Ez adta az ötletet, hogy megírok egy levelet a katonáknak, készítsenek jelszavakat, hadd tudja meg ország- világ, hogy a román nép nem akarja a komunizmust és Ceausescu leváltását akarja.

„Álljatok a nép mellé, ne toljátok tovább rabtartótok szekerét. Az egész román nép mindenütt mellettetek fog állni. Közeledik a karácsony, tegyetek meg mindent, hogy azon a napon a betlehemi csillag mellett ragyogjon fel végre a román nép és az itt élő kissebbségek legragyogóbb szabadságcsillaga. A krisztusi szeretet hatalma legyen nemes harcotokkal, legyen ezzel az oly sokat szenvedett néppel. Pintye Katalin…

             Gyötrelmes napok és éjszakák következtek. Hallottuk a fegyverropogásokat, a központ felől. Jöttek a hírek a sok ártatlan ember haláláról, eltűnéséről: A Neptun hídnál és a szabadságtéren sok a halott. A Giroc-i úton is lövik a gyári munkásokat és az egyetemistákat. A Bega vízén Ceausescu képei úsznak. A halottakat elviszik nem tudni hová...

            Huszadikán délben a lakásunk előtt egy férfi azt kiáltotta:

A katonaság mellénk állt, gyertek emberek az Opera térre. A komunizmus és Ceausescu ellen kell tüntessünk.


            A férjemet, a családomat elrendeztem majd akaratuk ellenére du. 5 úrakkor az opera térre indúltam. Mások is jöttek mellettem és egymástól kérdezték: „Hihetjük e, hogy nem fognak ránk lőni?"     De azért mentek tovább és én is velük.

            Hat óra felé járt amikor a zsúfolásig telt Operatérre értem. Az Opera balkonján az Ideiglenes Tanács és a Román Demokrata Front gyűlt össze. Beszéltek a néphez jelszavakat kiáltottak és mi is velük.: „Le a zsarnokkal! Éljen a demokrácia! Erőszak nélkül! Nem vagyunk huligánok, mi vagyunk a Nép!


             Egy fiatal nő égő gyertyát tett a kezembe az ő kezében is volt és sok másnak is. A hősök emlékére gyújtották a gyertyákat, a jelszavakat pedig az élőkért a jövő nemzedékéért kiáltották. A sötét decemberi estében a gyertyák lángjai kis csillagokként világítottak. Magasztosan szép volt, de a legszebb a remény csillaga volt, melyet minden ember szemében látni véltem…

            Egyszer csak elterjedt a hír, hogy a Pártházhoz kell menjünk és ott Ceausescu első miniszterének, Dascalescunak oda kell adjuk a Nép 10 pontból alló követelését amelyben a Ceausescu lemondatása is szerepelt…Talán 50-en maradtunk a Pártháznál és nemsokára egy kocsi érkezett, katonák ugráltak le róla. Egy lány mellettem rémülten sugta: „Mos lelőnek bennünket”. Dermedt mozdulatlanságban álltunk, de a vérfagyasztó perceknek nemsokára vége szakadt..  

Reszketett minden részem, nyagyon elesettnek éreztem magam. Ezt észrevette egy kedves román nő és felkarolt engem. Támogatásának köszonhetöen nemsokára már a lakásán voltunk. Egy lavor melegvízbe tette a lábamat és pár perc múlva meleg teával és szendviccsel kínált…Ágyba parancsolt és meleg takarókat rakott rám… Csak tíz óra körül tudtam talpra állni. Akkor hálás szívvel megköszöntem segítségét és haza indúltam.

            Életem legfelethetetlenebb éjszakája után beteg lettem. Unokáim apja és az én fiam azokhoz a reformátusokhoz tartozott, akik bátran kiálltak Tőkés László mellett. A rendőri zaklatás elől a fiam életét kockáztatva magyarországra menekült. Ez volt az oka, hogy nem tudtam már többé részt venni egy közérdekű rendezvényen se.

            Amikor Tőkés László lelkipásztor visszajött Menyőböl, és az első istentiszteletét tartotta akkor én is részt vehettem a csodálatos ünnepségen. A szabadságát kivívott Nép megtöltötte a templomot és a bejárat előtt is tele volt az utca, örvendező emberekkel. A gyönyörű templomi prédikáció után, a hős lelkipásztornak az utca emberéhez is volt egy köszönő szava. Ott álltunk a kapu előtt és egy valósággá vállt mesejelenetben gyönyörködhettünk. Temesváron, azoknak a történéseknek minden temesvári ember részese lehetett. Tökés László lelkipásztor úr is bizonyára úgy érezte, hogy ezért az egy pillanatért érdemes volt megszületnie, érdemes volt bátornak és hűségesnek lennie.


            Forradalmi emlékeim lejegyzését azzal a töténettel szeretném zárni, amelyet az 1989 December 15. -i Forradalom napjaiban hallottam.

            Az Opera téren a tüntetőkhöz csatlakozott két álldott állapotban lévő asszony. Szivök alatt egy egy kicsiny Életvirág nyíladozott. Izgalmukban megszülték gyermekeiket, a forradalom Viktóriáját és Viktorát. Az egyik az Opera halljában, a másik a Katedrális előtt született egy-egy  zászlón."

             A Szent Forradalom jelképe nem is lehetne szebb, mint ez a két Élet, mert ott születtek, ahol a hősök vére folyt… 

Temesvár, 2005. december.15.                                                                                                                                                                                (Rövidített, szerkesztett szöveg) 

 megjegyzés:

Miközben édesanyám a fentieket átélte Temesváron, aktívan részt vállalva a  forradalomban, e napokban magam menekültként Zalaegerszegen, sorstársammal szerveztük az első segély-kamiont.  A református és az evangélikus egyház két nap alatt több tonnányi adományt gyűjtött, ezt kellett kijuttatni Temesvárra. Egyetlen hiteles hírforrás most is a Szabad Európa rádió volt, hiszen hazatelefonálni lehetetlen volt. A kamionsofőrt és két kísérőjét alaposan ki kellett „képezzük”, tekintettel az ottani helyzet súlyosságára. Valamikor ez az izgalmas történet is megérdemelne pár sort.

         Pintye Tamás, a Győri Erdélyi Kör elnöke

BLU201205-7807-1810