Dr. ÁBRÁM ZOLTÁN

Wass Albertre emlékezünk

Keszeg Tibor

Ha nem István, legalább Stefan 

A minap levelet kaptam, e-mailt, Németországban élő barátomtól, Istvántól, Stefan-tól, ahogy ott használja nevét. István 1990-ben települt át terhes feleségével, Brigittével és két éves kisfiával, Richarddal Erdély egyik kisváros közeli kis falujából. A szász nemzetiségű Brigitte szülei és bátyja is várták a kitelepülés időpontját, hátrahagyva csapot-(szász) papot, saját szász házat, kerttel, szőlőssel, pincét Küküllő-menti jó borokkal teli néhány hordót.

Talán két tucat idős szász lakos maradt, akik helyettük és értük gyertyát gyújtottak legalább ünnepekkor a málladozó néhány évszázados templom oltáránál.

A történethez hozzátartozik, hogy Istvánt az elején nem szívesen fogadta be a család, szász helyett egyáltalán nem örültek a magyarnak. Nem kevés küzdelmébe telt, hogy végül is feleségül vehette Brigittét. Ez szinte minden vegyes házasságnál így történt, mert a szászoké is nagyon zárt közösség volt. Aztán a döcögő indulás után lassan-lassan István is beékelődött a családba.

Erdélyből a szászok kitelepülése már a múlt század hatvanas éveiben megindult, és a rendszerváltásig nagy részük kivándorolt, amit a német állam meglehetősen titokban, de vastagon megfizetett Romániának.

István inkább maradt volna, nem vonzotta annyira a nyugati világ, de végül a döntő lökést az 1990 márciusi marosvásárhelyi pogrom adta. Akkor döntötte el, hogy feleségével és kétéves kisfiával ő is kitelepül. Nekem már régebb bevallotta, nagyon bánja, hogy édesapját nem vitték magukkal, az más kérdés, hogy az öreg nem is akart menni. Hányszor mondta Istvánnak:

- Édes fiam, hát mit gondoltatok, amikor ezrével települtek és települnek ki, ki marad itt helyetekben? Fakó hangon kérdezte ezt Péter bácsi. Válasz nem várva, reszkető kézzel gyújtotta meg cigarettáját. Mélyen leszívta a füstöt, aztán a távoli dombok felé nézve keményebb hangon folytatta:

- Erdély legnagyobb városát, ahol már most is egyre kevesebb a magyar szó, szemrebbenés nélkül hagyja el egyre több magyar, ki több, ki kevesebb csomaggal, és még kevesebb lelkiismeret-furdalással, de leginkább azzal sem, legtöbben hátra sem nézve kergetik határon túlra azt a bizonyos délibábot.

- Nincs ez éppen így, apám, és a lelkiismeret-furdalással sem! – szakította félbe az öreget István.

          - Még a szórványvidékről sem lett volt muszáj elköltöznie annak, akinek azt rendelte otthonául az Isten. Senkit nem űztek el, senkit nem ütöttek agyon! – vágott bele keményen az öreg, de István megint megszakította:

– Hát elfelejtette, hogy milyen nehezen tudtunk zöld ágra vergődni éveken keresztül? És mennyire sivárak és kilátástalanok lettek hétköznapjaink, szinte semminek nem tudtunk örülni, és hangulatunk is egyre csak romlott, türelmetlenségünk nőtt. A vásárhelyi pogrom után döntöttük el végképp, hogy elmegyünk. El innen!

- Hát éppen az a baj, hogy mindig túl türelmetlenek vagytok! – zárta le a beszédet az öreg.

          Brigitte családja, szülei, bátyja már évek óta hol kisebb, hol nagyobb elhatározással és lendülettel készültek a kitelepülésre.

A német rendszernek, pontosságnak köszönhetően Istvánék és Brigitte szülei ugyanabban a dél- németországi, Sváb-Alpok közeli községben kaptak letelepedési engedélyt, és egy társasházban egészen kényelmes lakást. A megszületett kislányuk, Melanie már itt kezdett gügyögni. Richard hamarosan óvodába kezdett járni, és ott tanulta az echte dajcsot. Ezzel szemben nagy gondot jelentett Istvánnak, hogy nem tudott németül, még keveset sem, ezért Brigittevel kezdettől románul beszéltek. Így hát kötelezően nagy intenzitással németül kezdett tanulni, iskolában, naponta, hónapokig. 35 évesen ez nem ment olyan könnyen, de alakult, jobban és jobban. Ezután megszerezte gépkocsira a jogosítványt, ami azért könnyebben sikerült. Akkoriban az instruktor állandóan arra bátorította, hogy ne legyen félénk, nyomja rendesen azt a gázpedált. A vezetésben bátornak kell lenni. Brigitte szinte azonnal munkát kapott a település sportszereket forgalmazó boltjában. Aztán ő is megszerezte a jogsit. István nyelvismeret nélkül valamivel nehezebben boldogult, de végül egy közeli tésztagyártó üzem magyar származású tulajdonosa alkalmazta. István félredobta műszaki rajztudását, nem kellett sokat beszélni, és fehér munkaruhában vette fel a harcot a liszteszsákokkal és a tésztaféléket készítő gépekkel. Ott is dolgozott nyugdíjazásáig.

A gyerekek jól tanultak, kiváltképp Richárd, akinek úgy ment a matematika, mint a karikacsapás, és ezen legjobban az apja, István csodálkozott, mert ő világéletében utálta a matekot, a képzőművészet, mégpedig a festészet érdekelte, de nem sikerült az egyetemi felvétele, így aztán műszaki rajzolóként helyezkedett el. Nem úgy Richard, akit felvettek a müncheni egyetemre és matematikusként diplomázott. Ott ismerte meg leendő feleségét is, Antoniat, aki szintén matematikus.

Melanie közgazdasági főiskolát végzett, és nagyon értette a német rendet és a menedzsmentet. Pár év múlva egy vegyes házasságból jövő sráchoz, Parvishoz ment feleségül, akinek apja jemeni bevándorló, anyja német. Ulmban lett otthonuk, Richardék Münchenben helyezkedtek el, így aztán Istvánék kettesben maradtak otthonukban. István tavaly vonult nyugdíjba, de gyakran hivatalosan besegít Brigittének a boltban, ahol az eladásra készített kerékpárokat állítja be, amit nem is fizetnek rosszul.      

Közben érkeztek az unokák, Richárd három kislánya: Malou, Juna és Giuseppina. A család egyből Pina-nak rövidítette, amire István figyelmeztette őket, hogy ez vicces lesz, amikor magyar földre utazik, akkor nem mutatkozhat be úgy, hogy Pina vagyok, mert kéznél lesz azonnal a válasz, hogy igen, azt látjuk, de hogy hívják?

Melanienak kisfia született, Ariyan. Isvánék örömére Melanie megint várandós, és hamarosan világra jön az ötödik unoka (és milyen csodálatos teljesítmény ez manapság a német társadalomban!), és mivel kisfiú lesz, a neve …?, hát igen, ez itt a kérdés, de csak számomra, mert Istvántól még (?) nem mertem megkérdezni egyelőre. De játékosan felteszem a kérdést, hogy vajon hány százalékos az esélye annak, hogy a kisfiút, ha nem is Istvánnak, de „legalább” Stefannak kereszteljék? Vagy, ilyet nem illik kérdezni, mert ez egyértelműen arra vall, hogy a mai világban (vagy csak Németországban?) ilyet csak maradinak nevezett, konzervatív ember kérdez, ámbár én ezt gond nélkül vállalom, ezért, vagy ünnepek előtt, vagy utána biztosan meg fogom kérdezni Istvántól.           

Kui János

HAT ESZTENDŐ

(1990-1996 )

Volt lapunk volt olvasója keresett meg levelével. A hűséges és szeretett Kelemen Márta, volt nagyváradi tanárnő, Kelemen István özvegye küldött néhány dokumentumot férjéről. Szívszorító, a maga jelképes valóságában az erdélyi magyar értelmiség sorsának, a sötét évtizedek szenvedéseinek hű tükrét felmutató történet ez. 

Elsőként álljon itt néhány sornyi részlet Mogyoróssy Istvánnak, a nagyváradi Szigligeti Színház volt művészének tollából.

„A színház szinte legfontosabb embere az irodalmi titkár, vagy ahogyan mi hívtuk, a dramaturg. Munkaköre átláthatatlan, mert akkor dolgozik, amikor más éppen pihen vagy nyaral… Színházi éveim során Kelemen István volt az, aki e fontos „szerepet” brillírozva alakította. Intelligens, toleráns, mindenkivel őszinte jó pajtás tudott lenni. Őt mindenki annyira szerette, hogy amikor itt maradtunk szekcióvezető nélkül, elég volt egy gyors gyűlés, hogy őt válasszuk. Mi több, a szabadkozó Kelemen Istvánt erőszakkal ültettük az „igazgatói székbe”…. Kelemen István becsületes, józan gondolkozású ember és vezető volt, akit azért is kezdett üldözni a szekurité, mert a nagyszerű szervezőt s igaz magyar embert látták benne. Lemondatták. Rövid idő múltával minden más utat berekesztve előtte távoznia kellett az országból… Megdöbbenés és szomorúság támadt a szívünkben a hírre, hogy rögtön áttelepülése után hírtelen elhalálozott. Megindult a szóbeszéd, hogy Kelemen Pista halála kierőszakolt halálnak tekinthető, amelyben a szekuritáté keze is benne volt. Az igazságot talán soha senki nem fogja megtudni…”

Ezek után álljon itt egy volt román kolleganőjének emlékező írása.

Elisabeta Pop

Felejtsünk vagy emlékezzünk?

Bármi is vitt rá írni egy drága magyar kollegáról és jó barátról, de tény: nagyon szomorú a történet. Rendkívül szomorú a számunkra, akik még életben vagyunk, kevésbé az ő számára, aki már sok éve az igazak világába távozott.

            Az első, 2003-ban megjelent könyvemben (eredeti cím: Istorii és isterii teatrale) már írtam róla. Nyugdíjazásom végre meghozta számomra a harminc éve vágyott szabadságot, így aztán 2000-ben, néhány kollegával (Dumitru Chirila…) közösen megírtam a Váradi Színház Monográfiáját, 2003-ban pedig az intézet padlásáról összegyűjtött írásokat, történeteket adtam közre egy könyvben.

            Mindezen emléktöredékek központi alakja Kelemen István, a mi Pistánk. A Nagyváradi Állami Színház volt irodalmi titkára, a szecuritate üldözöttjeként, akarva - nem akarva, 1976-ban Debrecenbe távozott. Alig két év múltán ott ért véget élete. (Feleségének megjegyzése: a valóságban alig 5 hónappal áttelepülésük után.) Feleségétől, Mártától, egy érzékeny és finom lelkű, barátságos, intelligens, szerető és harmonikus lelkületű magyar tanárnőtől értesültem arról, hogy halála a nagyváradi szecuritate gyakori, a nappalok és éjszakák leglehetetlenebb óráiban történt „meghívásai”-nak, az okozott stressznek volt a következménye. Hihetetlen, de a nagyváradi magyar színházzal kapcsolatos dokumentumokról vallatták, melyeket ő a tervezet doktori értekezéséhez gyűjtött össze.  Nyilván, nagy bűn volt ez… A stressz egy rég meglévő jelentéktelen daganatos  folyamatot aktivált, mellyel orvosi vélemény szerint akármeddig elélhetett volna.

            Könyvemben szóltam csodálatos barátságunkról, az egyazon irodában irodalmi titkárokként eltöltött tíz évről, barátságunkról vele és családjával. Számos dolgunk volt közös, a két-két gyermek, közös otthoni feladatok, a színház szeretete, olvasmányok, stb. És igen, elmondtam az egyetlen, szerencsére első és utolsó  „látogatásomat” a szecuritatén. Írásos nyilatkozatot kértek róla. Látva, hogy csak jókat írtam, a szekus ezredes (aki egyébként gyakran volt jelen a színházban, jól ismertük tehát), megkérdezte, tényleg olyan jó ember-e, mint ahogy írom. „Nem mondom, hogy tökéletes, de ismer-e valakit, aki az?” – kérdeztem. Egy nagyon komoly kollega és barát, írástudó, enciklopédikus tudású, szereti a színházat, igen jól nevelt és udvarias, hogy mondhatnék róla bármi rosszat, csak mert ön ezt várja? Feltételezem, ismeri a színházi viszonyokat, mit gondolna ön rólam, ha mindenféle rosszat és hazugságot írnék róla?” „Hagyja csak elvtársnő – válaszolta azonnal – számos más személytől is rendelkezünk mi róla adatokkal. Lehet, ön nem is tudja, de az ő viselkedése a románokkal szemben nem a legjobb, néha éppen ellenséges”. Mindennek tetejében ez az ezredes éppenséggel magyar volt, de jól beszélt románul, és szörnyű volt látni, ahogy nagy románnak tettette magát.

            A könyv Mártához is eljutott, elolvasta és sírt, megkapó levelet kaptam tőle. Amennyire lehet, ma is tartjuk a kapcsolatot, néhányszor meg is látogattuk egymást. És lám, egy vagy két éve egy nagy, szürke borítékot kaptam Debrecenből. Benne, egy levél kíséretében, 10-12 oldal férjének szekus dossziéjából, melyet egy barátja kerített elő, neki nem lett volna ehhez ereje. Többek közt ott voltak a mi, a kollegák nyilatkozatai is. „Te nem árultad el őt, de lásd, hányan voltak, akik...” Így volt, néhányan, félelemből vagy gyávaságból, rosszakat írtak Pistáról. Sokszor apróságok, jelentéktelenségek, de amelyekből az világlott ki, hogy ellenséges a románokkal szemben, és főleg, hogy irredentista politikát folytat, és azon magyarok közé tartozik, akik szerint „Erdély a magyaroké volt és marad”. Sajnos azt is látnom kellet, hogy az aláírók közt magyarok is voltak, ami Mártát a legjobban bántotta.

            Engem azon oldalak döbbentettek meg leginkább, melyekben az egyik szekus tiszt a „gyanúsított Kelemen” nyomon követését részletezi, a nagyváradi vasútállomástól Bukarestig, két-három napon át.  A „szerv” részletezi, hogyan szállt fel a vonatra, hogyan érkezik meg a szállodába, majd mit tesz, hova megy és kivel találkozik, lépésről lépésre…

            De kivel is találkozik? A Nemzeti Színház fordítóival, művészekkel, magyar és román barátokkal, elmegy a minisztériumba, a színházi igazgatósághoz, néhány színházba titkár-kollegáihoz, akiktől megtudja, mi az újság a színházakban, miket játszanak, miket fordítottak… Akár mint az Egy viharos éjszakában…, a szekus meg mögötte. Figyeli, mit eszik a vendéglőben, milyen könyveket, lapokat vásárol, este milyen előadásokat látogat, látja, hogy bemegy a Színházi Szövetségbe, a szekus utána, nem veszti szem elől, míg csak le nem fekszik, vonatra nem száll, ott is vele…

            Miután elolvastam ezt a „jelentést”, kilelt a hideg, a hátamon hangyák futkároztak. Lám, így követtek minket, lépésről lépésre, reggeltől estig, nem mindenkit és nem állandóan, de gyakran… És milyen áron? A köz pénzéből, félanalfabéta szekusok, akik nem tudtak helyesen írni, akiknek fogalma sem volt, de nem is érdekelte őket, milyen kulturális értéket képviselnek az általuk gonosztevőként követett személyek.

Pista már rég egy jobb világba távozott, ami nem gátol minket, egy darabig még itt maradottakat, hogy emlékezzünk rá, a jó barátra, kinek nem volt más bűne, mint hogy együtt érzett a nemzetével, de tisztelve a mienket is.

A magam részéről semmit nem akarok elfelejteni, sem jót, sem rosszat, ezért papírra vetettem e sorokat, megemlékezésként, de leginkább a fiatalok számára, akik nem tudják, fel sem foghatják, hogyan tudtuk mindezt elviselni.

            Elviseltük, tűrtük, beletörődve, mint Csehov Szonjája, gyávák vagy félénkek voltunk, talán megtörtek, de lám, felejteni nem tudunk.

                                               Nagyvárad, 1920. február 13.

(Fordította Kövesdy Pál)

                                                           *

Most pedig (továbbra is K.P. fordításában) álljon itt néhány mondat Kelemen Márta „Veluta”-nak írott válaszleveléből.

- Hogyan bírtam túlélni? Nem tudom. És nem hiszem, hogy korunk fiatalságának lehet valós elképzelése az általunk átélt időkről. Elmesélek még egy mozzanatot. Amikor behívtak útleveleink átvételére, a szekuritáte ajtaja (nem a rendőrségé, mint rendesen) előtt szívszorongva vártunk… hátha mégis elutasítottak. Végre kilépett a szekus és behívta Pistát. Lélegzetet visszafojtva vártam, nem tudom már, mennyit. Végre kijött, kezében az útlevelekkel, arcán egy keserű mosollyal. Kérdésemre, hogy volt, hosszú hallgatás után válaszolta: megfenyegettek. A velünk történtekről egy szót sem! Az ő kezük messzire elér. És nehogy azt higgyük, hogy a magyaroknak bármi haszna is lesz belőlünk. Látván, mennyire megviselték a történtek, azt mondtam: hagyd, ez volt az utolsó lehetőségük a megalázásodra. Ám a később történtek után gyakran gondoltam a fentiekre. A szekunak megvoltak a lehetőségei a célszemélyek likvidálására... Végezetül, meggyőződésem, hogy ebben a hatalmas perben, melynek mi csupán egyetlen eset voltunk, a végső ítélet az Úr kezében van. Akarva-akaratlanul ebben mi is tanúk voltunk- vagyunk. Szeretettel ölellek - M.

U.i: 1977 áprilisában repatriáltunk, Pista augusztusban meghalt. Rosszindulatú daganatot nem találtak.

                                                           *

Végezetül néhány mondat Márta asszonynak a szerk.-höz írt mai leveléből:

… A debreceni színház dramaturgjaként tettvággyal, reményteljesen szeretett volna új életet kezdeni. 44 év után sem tudom lelkileg feldolgozni. (Saját súlyos betegségei is ezt igazolják).

Vigasztalásomra szolgált, hogy a váradi magyar színjátszás 200. évfordulóján bemutatott (1998) díszelőadásunknak, a Bánk Bánnak Katalin nevű lányunk volt a jelmeztervezője. A Kelemen név ott virított a hatalmas plakáton, amit a színház homlokzatára szereltek… Örömmel töltött el az is, hogy a váradi hivatásos színjátszás 220. évfordulóján tevékenységéért a Szigligeti Társulat postumus örökös tagja címet adományozta, megható ünnepség keretében, Kelemen Istvánnak.

2021. május 13.

Nagy Major Gábor

ÍGY GYÓGYÍTOTTUNK MI…

            Valamikor azt reméltem (hittem is talán?), hogy öreg koromban (azaz fiatal nyugdíjasként) majd leülünk egyszer egy szép téli, havas napon, a kandalló mellett, a nagyszobában, unokákkal és dédunokákkal és elkezdek mesélni nekik az életemről, pontosabban erdélyi és magyarországi emlékeimről, kihangsúlyozva azt, hogy hogyan is gyógyítottunk, gyógyítottam életem folyamán.              

            Nem így sikerült: unokák és gyermekek és más kedvesek mind messze vannak és egyiket sem érdekli már, hogy mit is mesélne a nagypapa. Édesemmel és Csenge kutyámmal magunkra maradtunk a szép és általunk átépített házban, egy számomra idegen városban… és most egyedül kell megküzdjek emlékeimmel.                                                                                                                                             

           Álomvonatok után futottam egész életemben és…-igen sokszor lemaradtam róluk; olyanok ezek az álomvonatok is, mint olyan sok minden az ember életében. Kinek nem voltak álmai és vágyai tizen-vagy huszonéves korában, esetleg még harmincason is?!  Hiszem, hogy mindazoknak, akik arra születtek, hogy tettvágyuk legyen; ez fokozottan igaz /igaz volt a kisebbségi sorban születetteknél. Így kezdődött nálam is: már első éves egyetemista koromban, nyáron, boldogan loholtam sokszor, este, a kolozsvári  I-es számú Sebészeti Klinika sürgősségi részlegére ( a híres, hírhedt Aurel Nana professzor klinikája), ahol már azon a nyáron megszagolhattam a műtők szagát, sőt egy idő után, már be is mosakodhattam műtétekhez, ahol egy-egy vakbél vagy sürgős sérvműtétben asszisztálhattam az ügyeletes sebésznek (az ilyen „kisműtéteket” ott is fiatal sebészek végezték, az öregek csak a nagy műtétekhez mosakodtak be).    

          Harmadéves korunkban, amikor már kissebészet-tantárgyunk is volt, nyáron Szászsebesen töltöttük a kötelező gyakorlatot - 3 hetet. Ott már naponta többszáz intramusculáris injekciót adtam be, azaz megkértem a nővérkéket (sok minden másra is persze) arra, hogy amikor mennek injekciózni a különböző osztályokon, akkor kísérhessem el őket és én adjam be a rengeteg penicillin-sztreptomycint, amit akkor még 4 óránként szúrtak a betegeknek. Ezenkivül a szászsebesi gyakorlaton tanulgattam már a gipszelést is, az ottani sebészeti osztályon. (ehhez úgy sem volt kedve a velem együtt gyakorlaton levő kollégáknak- összesen húszan voltunk ott). Sajnos nem emlékszem már egyetlen ottani sebész nevére sem. Annál jobban aztán, negyedik egyetemi évemtől a kolozsvári III-as sz. Sebészeti klinika sebészeire, ahol nagyon sokat tanultam sokuktól: a proftól, Dr Cornel Toader-től, aztán Dr. Ghibu Mirceatól és Dr Vass Gyurkától és még többektől, akik szívesen foglalkoztak velem, mert látták rajtam a nagy akaratot és tanulni-vágyást, a sebészethez való hozzáállásomat. Ezen a klinikán különben is ( a valahai Zsidó Kórház) a Belgyógyászaton, a patológián és a laborokban is, mindenütt „barátaim” voltak, azaz mindenki ismert és mindenkit ismertem, kezdve az egyetem rektorától és a belgyógyászat professzorától, Dr Fodor-tól, a nagyszerű patológus Dr Bán Andrásig, vagy éppen a labororvosokig (név…kiment a fejemből). Ekkor kezdődött el az a három éves „álom”, amelyről azt hittem, hogy a vége az lesz, ott tartanak a sebészeti klinikán gyakornokként és akkor majd minden simán megy tovább a sebészeti pályán. Természetesen nem így történt, de azért elmondhatom, hogy negyed-és ötödéves koromban már sok apróbb-nagyobb műtétet végeztem, amit még a friss szakorvosok sem…-persze a prof külön engedélyével, akinek gyártottam éjjeli óráimban a tudományos dolgozataihoz a statisztikákat, stb. Félig-meddig bentlakó voltam azon a klinikán, sokszor a prof. szobájában töltöttem az egész éjszakát; reggel holtfáradtan ott keltem és folytattam hatalmas lelkesedéssel a munkát; sokszor este kilenc-tíz óráig. Ilyenkor kedvenc adjunktusom és mesterem, Dr Ghibu, elvitt magával valahova a közelbe, egy étterembe ebédelni. Abban az időben a Sebészeti Klinikákon sem nagyon voltak intenzív osztályok, az aneszteziológia elég gyermekcipőben járt még, így ott is csak egyetlen orvos volt (később Ő is egyetemi professzora lett az aneszteziológiának) és jó pár magasan képzett asszisztensnő, akikkel sokszor egyedül gondoztuk, szerény hozzájárulásommal, az intenzív terápiára szorult betegeket. A műtőkben is sokszor csak a kezdésnél jelent meg az aneszteziológus és a többit a nővérek – aneszteziológus szaknővérek végezték. Igaz, akkoriban még a sebészek nagy része is tudott intubálni, altatni, stb. Rengeteg műtétet végeztek/tünk akkoriban még helyi anesztéziában- pld. sérvet, vakbelet és igen sokat gerincérzéstelenítésben. Én is az egyetem elvégzéséig, több száz lumbálpunkciót és gerincérzéstelenítést végeztem.  Hozzátartozott még mindehhez, hogy minden egyetemi nyarat végigdolgoztam- egy évet kivéve, amikor a nőgyógyászaton, a többit mind a sebészeten (sokszor szülési szabadságon levő nővérek státuszában, hogy valami pénzt is kapjak).                                                               

         Az az egy nyár a nőgyógyászaton nagyon hasznomra vált később, mert voltam olyan körzetben orvos 3,5 évig, ahol szülőotthonom is volt, ott rengeteg szülést kellett levezetnem. A terhesgondozást is, akkor még a körzeti orvosok kellett végezzék, a nőgyógyászok csak a komplikált esetekkel, a veszélyeztetett terhesekkel foglalkoztak (azok meg kevesen voltak abban a korban). Mindezt úgy kellett elvégezzem/elvégezzük mindannyian, hogy még csak hallottunk/olvastunk az UH-ról; a terhesség megállapítása is csak a harmadik hónapban volt biztos, mert akkor már tapintani lehetett (nagy gyakorlattal) a terhes méhet. A további hónapokban, a magzati szívhangokat a Laennec-sztetoszkóppal hallgattuk,(amely egy igen rövid tölcsérszerű fából készült szerszám volt, mert a fa állítólag természetesebben adta vissza a hangot) az ikerterhességet is azzal próbáltuk kiszűrni (pld. legjobb barátom feleségénél is így jöttem rá a kettős magzati szívhangról, hogy ikerterhessége van… gyermekeivel mai napig jóban vagyunk).                                                                                

        Olyan bátran vezettem le/asszisztáltam, egy falusi szülőotthonban (sőt helyettesítéskor egy másik falusi szülőotthonban és néha az aranyosgyéresi kórház szülészeti osztályán is- ahol szintén helyettesítettem) a szüléseket, néha még placenta praeviás szülést meg farfekvéses szüléseket is, mintha minden modern eszköz a rendelkezésemre állt volna, pedig szinte semmim nem volt egy nőgyógyászati vizsgálóasztalon és pár valván, meg egy kis állólámpán kívül. Ha bajba került volna egy szülő nő, akkor volt ugyan egy-két palack Ringer oldatom, meg sok ampulla 20%-os glükózom, de kb. ennyi. Volt hogy 15-20 ampulla glükózt injekciós tűvel és 20 ml-es fecskendővel adtam be szülő nőnek, vénába. Istennek hála, nem volt egyetlen halálesetem sem, sőt minden szülést be tudtam fejezni a falusi szülőotthonokban. Igaz, néha, utánkezelésre el kellett küldjem a megszült nőket a kórházi szülészeti osztályra, ahova azok nem szívesen mentek, mert onnan mindig kböző stafilococcuszos fertőzésekkel jöttek haza a csecsemők.                                                                  

     Ezekben az említett esetekben, amelyek elég számosak voltak különben, nem a saját hősiességemet akartam kiemelni, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen eszközökkel is kellett akkoriban gyógyítanunk, mindannyiunknak, akik éppen falusi körzetekben voltunk, de még a klinikákon is! Az eredmények nem voltak sokkal rosszabbak, mint a mai korban; igaz ehhez az kellett, hogy minden orvos az egyetemen már, sokkal jobban felkészüljön gyakorlatilag és elméletileg is, mint mostanság.                                                              

        Az természetes volt, hogy egyetemi éveimben szerzett sebészeti gyakorlatom miatt, életem első munkahelyén, Háromszéken, Szentkatolnán, a körzeti rendelőben, pár kézi műszerrel és helyi érzéstelenítésben, igen sok kisműtétet végeztem el (már akkor olyanokat is, amiket a kézdivásárhelyi szakrendelőben a fiatal sebészek nem mertek ambuláns módon elvégezni). Ott még pár évig fogakat is húztam, de mivel abban nagyon gyakorlatlan voltam, azt hamar abbahagytam.  Érdemes talán megemlíteni, hogy milyen „leltári tárgyakkal” is rendelkeztem akkor a háromszéki körzetemben: többek között egy nagy, magas, tizenéves Nóniusz-kancával (akinek az egyik hátsó lába „pókos” volt), aztán a hozzá tartozó nyári és téli patkószegekkel (amikért néha közelharcot kellett vívnom a kórházi főkönyvelővel); aztán volt Laennec- sztetoszkópom, meg a saját phonendoscópom (még egyetemi éveimből), aztán volt ott orr – és fül spekulum (fém), aztán kb. tizenkét „szívópohár” (azaz olyan üvegből készült kis pohárszerű szerkentyűk, amiket gyertyalánggal felmelegítve ráhelyeztünk a beteg hátára és azok „megszívták” a beteg hátbőrét és csökkentették a mellkasi izzadmányt??!!), amit általában csak pálinkaivásra használtunk. Volt aztán egy kétkerekű homokfutóm és – elméletben egy szekerem is, aminek csak pár kerekét és két oldallétráját találtam meg egy fészerben (soha nem működött az utolsó pár évtizedben, előttem sem). A leltárhoz tartozott még pár kéziműszer: szülészeti fogó, Kocherek és Peánok, egy gégetükör és sok üvegből készült fecskendő, amelyek foglalata fém volt és sterilizálásuk kifőzéssel történt; a hozzájuk való tűket (szintén fém tűk) szintén kifőzéssel sterileztük. Akkor még csak nem is álmodtunk az egyszerhasználatos eszközökről.       Háromszékről, egy sikertelen bukaresti sebészeti versenyvizsga után (nem végeztem elég előkelő helyen, hogy Erdélyben kaphassak egy sebészi állást), Kolozs megyébe vitt a sorsom (egy kis atyai protekcióval, mert akkor az orvosokat „földhöz kötötték” a rendelkezések), Aranyos- Egerbegyre, ahol eltöltöttem újabb négy évet, de ott már szülőotthonom is volt, sőt rendszeresen kellett ellenőriznem a falusi vízvezeték-rendszert és a kantinokat is közegészségügyi szempontból (többek között napi vízpróbák és ételpróbák vételével); meg volt egy vándorcigány-táborom a Gostat-nál (Állami gazdaság, nagy marhateleppel), ahol kb. 1500 vándorcigány élt kóberes szekerekben, akik tavasztól őszig vándoroltak az egész országban. Külön történet (filmet érdemelt volna), amikor egy hastífusz eset miatt, az egész cigánytábort be kellett oltani… és ez is az én feladatom volt, mint helyi körzeti orvosnak. Na meg is szerveztem én ezt az „oltási kampányt”; az aranyosgyéresi rendőrfőnöktől kértem tíz rendőrt és pár rendőrkutyát, egy szép napon, hajnali három órára (megitattam velük induláskor egy kis tiszta szeszből készített krampampulit) és aztán velük körülvettük  a még alvó cigánytábort és hat –vagy hét beosztottammal nekiláttunk kiráncigálni a cigányokat és a purdékat a szekerekből és szúrtuk őket, mint csatában a vitézek. Az akció sikeres volt, nem volt verekedés, nem sérült meg senki és nem szökött meg az oltandók közül sem senki.                                         

          Itt a Mezőségen, azalatt a négy év egerbegyi munkám alatt volt még egy pár igen érdekes esetem: részt vettem (parancsra persze) egy skarlát-elleni nagy szűrésen, ahol két falut kellett leszűrjünk; aztán két hónapig helyettesítettem egy Mezőcsány nevű nagy faluban, ahol volt szülőotthon is (és tartozott hozzá egy igen eldugott tanya is). Itt, Mezőcsányban (Nagycsány?! románul Ceanu Mare) történt meg, hogy a falu postájának főnökasszonya (akit terhessége alatt senki nem ellenőrzött) nem akart bemenni szülni a gyéresi kórházba és ezért elkezdtük a szüléslevezetést otthon, a faluban, a szülőotthonban. Sajnos csak későn derült ki, hogy a hölgynek részleges placenta praeviája van és akkor éppen, fél napig a telefonhálózatot javították az egész Mezőségen, így nem tudtunk telefonálni a mentőknek és a kórháznak sem. A szülést le kellett vezetni, a kérdést meg kellett oldani. Másfél órát kínlódtam- jódtinktúrával leöntött kézzel (mert steril kesztyű sem volt), hogy leválasszam a placentát (az uterus kilyukasztása nélkül); addig a szülő nő erősen vérzett, mert a méh csak az én csuklómra tudott összehúzódni. Mivel nem tudtunk sehova telefonálni (csak jóval későbben), fecskendőkkel nyomtam a glukózt intravénásan a betegbe, hogy ne omoljon össze a keringése. Szerencsésen végződött ez a szülés is, a beteg nagyon hamar helyrejött és tudott szoptatni is.  

Még egy igen érdekes és az akkori viszonyokra jellemző történet: akkor kellett egész Romániában meghatározni minden egyes állampolgárnak az AB- vércsoportját és az Rh- csoportját is. Ezt rövid három napos betanítás után, fejvesztés terhe alatt, a körzeti orvosok kellett elvégezzék; az eredményeket mindenkinek be kellett vezetni a személyi igazolványába és azt saját pecséttel ellátni. Tévedés tehát kizárva, mert azért börtön járt volna. Mindezt kb. 1 hónap alatt!- az én egerbegyi körzetemben- Örkével együtt, 8500 emberem volt. Elvégeztük!!!

        Közben megnéztem a neten, mikor is vezették be Magyarországon és Romániában is a nőgyógyászati  UH- vizsgálatokat (meg általában az orvosi UH-vizsgálatokat): a net azt írja, hogy az 1970-es években. Hát én inkább úgy emlékszem, hogy a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje előtt nem nagyon volt használatban sehol. Így addig bizony minden terhesgondozást és szülést anélkül oldottunk/oldottak meg, még a klinikákon is. Sokkal nagyobb odafigyelés és gyakorlati tudás kellett, mint manapság. Ennek ellenére, ezután ért a mélypontra a népességszaporulat… pontosabban a népességvesztés egész Európában azután kezdett felgyorsulni; az okokról sok mindent írnak/mondanak. Azt persze nem  állítom, hogy az UH ebben szerepet játszott volna, sokkal inkább az európai nők életszínvonalának növekedése és a nők elkényelmesedése.  Előbb írtam/mondtam már, hogy az emberek és én különösen, álomvonatok után futottam mindig, aztán legtöbbször lemaradtam róluk, de hát a futás így is, úgy is hasznos volt.                         

       Álmaim vittek Bukarestbe  is, a Plasztikai, égéssebészeti és kézsebészeti Klinikára, ahol három évet húztam le és bár átéltem életem egyik legnagyobb negatív élményét - az 1970-es földrengést (a Richter-skála  szerinti 6.4 fokosat; a XX-ik sz. legnagyobb európai földrengését), túléltem, akárcsak a professzor úr ( Agrippa Ionescu, akiről ’89 után klinikát neveztek el) magyargyűlöletét és sok más  megpróbáltatást is, de sokat tanultam, mesterséget és sok más érdekes regáti szokást. Minden esetre, annyit kellett ott dolgozzunk- Hála az Istennek- hogy akarva-akaratlan megtanultuk az égéssebészetet, a kézsebészetet és a bőrátültetések „művészetét”, mint később bebizonyosodott, igen alaposan. 

      Utóbbi kijelentésemet arra is alapozom, hogy ezután következő három évemben  amit a nagyváradi megyei kórház sebészeti osztályán töltöttem, igen sok nagy égettet kezeltem és sok bőrátültetést végeztem el igen szép sikerrel, nem is beszélve egy egész sereg helyreállító kézműtétről. Fontos kiemelnem, hogy ezen az osztályon (amely talán ágyszámban a legnagyobb  sebészeti osztály volt az országban), az osztályvezető főorvos, Dr Krisár Zoltán (egyébként világhírű sebész, aki nagyon sok új módszert vezetett be a sebészetbe és az elsők között volt Romániában, aki megszervezett az osztályán egy nagyon jól működő intenzív osztályrészt is), partner volt mindenben, segített nekem minden téren és engedte, hogy önállóan dolgozzam. Meg is tettem, amit tehettem: azzal kezdtem, hogy ismerős szakikkal a nagy Vegyészeti Kombinátból (Kelet-Európa egyik legnagyobb vegyi kombinátja, ahonnan rengeteg égési sérülést szállítottak a kórházunkba), csináltattam egy kb. 50-60 l-es „dézsát” inox lemezből, amiben fürdettem az égett és más betegségekben szenvedő alsó végtagokat; aztán készíttettem nagyon vékony aluminium lemezből az égett betegek részére, ágyra állítható sátrakat, amik alatt az égett beteg steril körülmények között fekhetett, kötések nélkül és ezzel elkerültük a mindennapos kötéscserék rettenetes traumáját és a Pyocianeus-fertőzéseket is.                 

          A kórház saját patikájának főgyógyszerészével, Oláh Pistivel közösen, előállítottunk- Macalik barátom sugalmazására és aktív közreműködésével (Ő biztosította az alapanyagot, a gyógynövényt), egy olyan sterilizálható átlátszó növényi gélt ( a Symphitum officinale-ból), amivel a bőradó területeket még a műtőben fedni tudtam és aztán, egy hét- tíz nap múlva, amikor az adóterület már behámosodott, a beteg csak le kellett tussolja ezt a védőgélt. Így az adóterületek se fertőződtek be soha. Sok más apró eszközt is meg tudtam szerkeszteni egy műszerész ismerőssel; azaz én elterveztem a számomra szükséges kis kézi szerszámot, Ő meg előállította. (persze csak egy példányban és soha nem szabadalmaztattunk semmit). Emellett volt egy sebész kolléga, aki igen jó műszaki felkészültséggel is rendelkezett, Ő tartotta karban az elektromos dermatomokat, amikkel akár csecsemőkről is könnyen tudtam bőrt rekoltálni, ha szükségük volt átültetésre.                                             

          Ilyen eredményes és szép pár év után (pontosabban három és fél év után) kivándoroltunk „végleg” Magyarországra…ahol utolért engem is a kivándoroltak, a”migránsok”, sorsa: azaz sokat kellett egyik munkahelyről a másikra vándoroljak (részben Zsolt fiam zenei tanulmányai miatt is?!), amíg végre megtaláltam a számomra elfogadhatót. Pár hónapos ide-oda hánykolódás után, ahol megtapasztalhattam, hogy mindenki „messziről jött embernek” tekint és szakmailag is alig enged egyedül működni… igaz ebben főként a rendszer volt a hibás, az a szocialista valamiféle rendszer, amely nem engedett senkit rendesen élni, de meghalni sem és amelyik részben kényszerítette a magyar orvosi kart, hogy életszínvonalát a hálapénzzel őrizze. Magyarán szólva, mindenütt úgy néztek rám, hogy ez egy újabb kenyérkonkurencia és nem kell a fenének sem; igaz volt ez főleg, ahol a szakmai munka is igen gyenge lábakon állt.

        Így kerültem, többek között, Hajmáskérre, körzeti orvosnak-újra… ahol megint belecsöppentem egy éppen olyan eszköztelenségbe, mint a háromszéki kezdetekkor, csak a háromszéki emberek jóindulata nélkül. Szerencsére azért a jó kommunikációs készségeim hamar hozzásegítettek pár jó , igazán jó baráthoz és attól kezdve megkönnyebbült az életem. Hihetetlen, de az 1982-85-ös években, egy nyugat-magyarországi körzeti rendelő még annyira kezdetlegesen volt ellátva orvosi eszközökkel, hogy visszasírtam a háromszéki állapotokat; aztán csak sikerült kissé felszerelnem a rendelőmet és akkor már a mindennapi teendők mellett, kezdtem kissebészeti műtéteket is végezni (nagy szerencsémre a körzeti ápolónőm hosszú évekig a veszprémi traumatológián volt nővér), meg elkezdtem gyógynövényes kezeléseket is folytatni; szigorú laboros ellenőrzés mellett, a Macalik úrtól személyesen szállított elsőosztályú gyógyteákkal. Minden ilyen betegemről pontos feljegyzéseket vezettem, amiket néha közreadtam a Gyógyszerészet című folyóiratban és egy-egy orvosi gyógynövény-konferencián.

         Voltak olyan betegeim is ebben a körzetben, akik előrehaladott májcirrhózisban szenvedtek és azoktól havonta egyszer-kétszer, háznál csapoltam le a hasüregből 6-12 l folyadékot; amit minden belgyógyászati előírás és „protokoll” tilt ugyan (max. 3-4 liter eltávolítását javasolják egyszeri alkalomra), de én nem féltem, mert mindig felkészültem egy esetleges sokk elhárítására. (erre jó volt az előképzésem, amikor még az intenzíven is mi- is- kellett dolgozzunk). Egy igen érdekes esetre emlékszem többek között az itteni működésemben: egy középkorú beteg, akinek súlyos, elhanyagolt visszerei voltak… egyszer csak az egyiks nagy visszere spontánul elpattant és az illető elég sok vért vesztett; a vérzését pár catgut-öltéssel megállítottam és már szállítható állapotban hívtam a mentőt, aki aztán bevitte a veszprémi sebészeti osztályra. (ahonnan pár nap múlva hazaengedték és így az utókezelést is én végeztem). Ez a gyakorlat kezdett általánossá válni, mert Veszprémben, a sebészeti osztályon tudták, hogy nekem is van sebészeti és traumatológiai szakvizsgám. Néha még a gipszlevételt is én végeztem el.

         Egyéni sorsom aztán innen is tovább kergetett (elváltam és Zsolt fiam is Budapestre került a Liszt Ferenc Zeneakadémiára) és így jutottam el a Pápai kórházba ( négy hónapos kiskunhalasi kitérővel), az általános sebészeti osztályra. Itt már nagyon behatárolt volt a működésem, többen is folyamatosan azon ügyködtek, hogy minél kevesebb önállósággal rendelkezzek; így egy csomó műtétet nem tudtam elvégezni, főleg ami az égetteket, a kézsebészeti eseteket és a rehabilitációs műtéteket illeti. Hihetetlen, de igaz, hogy itteni főnököm egyik leggyakoribb mondása minden általam a továbbképzéseken tanult újdonságra az volt, hogy „ezt mi így szoktuk” és ezzel be volt fejezve. Újítási vágy nuku! Hiába kértem azt is, hogy engedjék, hogy levizsgázzak endoscópiából, vagy legalább proktológiából, amit nagy kedvvel csináltam, az ősöreg orosz, merev rectoscóppal is; nekem nem lehetett!!-igaz ebbe belejátszott MSZMP-és képviselő kórházigazgatóm is, aki nagyon nem szívlelt sem engem, sem sváb főnökömet, aki gerinces ember volt, esetleges szakmai maradisága ellenére is.                                                                                                                                                                      Innen – kényszerhelyzetben- lejárt a határozott idejű szerződésem a pápai kórházzal, kerültem, még viszonylag új- házason (1992-ben összeházasodtunk mai életem párjával, Erikámmal) a nyírbátori szakrendelőbe és Kelet-Magyarország ezen- számomra eldugottnak tekinthető- városkájába. Reményeink szerint egy-két évre, ami aztán 27 évre hosszabbodott meg, de amit nagyon nem bántunk meg, sőt!!!                

        Ottani működésem nagy reményekkel indult: először is, mivel vagy húsz évig, jövetelem előtt, nem volt sebészeti szakrendelés, fel kellett szerelnem a szakrendelő két helyiségét…amiből rögtön hármat csináltattam, hogy legyen egy külön gipszelő is; szóval elkezdtem felszerelni a rendelőt… végigjárva a fél országot műszerek és egyebek után, meg az egyik udvari szakival, a helyi műhelyben, „gyártottunk” mi is jó pár bútort a berendezéshez. Ötletek és lelkesedés volt részemről elég, pénze az intézetnek annál kevesebb, tehát abból kellett főznünk, amiből tellett. Úgy két hónap alatt elég rendesen fel is szereltük a rendelőt és kaptam magam mellé egy 18 éves, frissen végzett asszisztensnőt és egy valamikor mezőgépész beteghordó-és gipszelőfiút (családos embert). Mindkettőnek meg kellett tanítsam az alapokat és csakis azért sikerült ezt megtenni rekordidő alatt, mert mindketten igazán elhivatottan és szeretettel közeledtek a munkájuk felé. Igaz én is megpróbáltam néha úgy is felvidítani a kedélyeket, hogy rendelés kezdete előtt verseket olvastam fel nekik nagy magyar költőktől, stb. Minden esetre olyan csapatot alkottunk pár hónap alatt, hogy annak párja nem volt a szakrendelőben. Rengeteg betegünk lett, akiket mind el is láttunk legjobb tudásunk szerint és egyre több olyan betegünk is, akik kisműtétjeiket velünk, ott helyben, végeztették el.  Műtöttünk kezet (akut balesetest is), bőrtumorokat (a legnagyobb egy kb. 3 kg-os, a lapocka mögött elhelyezkedő zsírdaganat volt), természetesen minden esetben szövettani vizsgálattal, amit a nyíregyházi kórházban végeztek el; aztán rengeteg rectoscópiát csináltunk, sok aranyérműtétet és minden olyan műtétet, amit helyi érzéstelenítésben el lehetett végezni; aztán csukló-reponálásokat felfüggesztéssel, gipszeléseket gipszpólyával és műanyag gipsszel is, kisebb-nagyobb égéseket kezeltünk otthoni fektetéssel,  szedtünk ki vasszilánkokat kezekből képernyő nélkül…csak a rtg.- felvételek segítségével. Ha kellett- néha- fület mostunk nagy fecskendővel, sokszáz vizeletkathétert cseréltünk. Mindezt hárman, minden külső segítség nélkül, a legegyszerűbb kézi műszerekkel, sokszor több órát is túlórázva, ha a helyzet úgy kívánta. Sok kisgyermeket is elláttunk, baleseteseket, gipszelés, sebvarratok, stb…. – és mivel munkatársaim tudták, hogy nem szeretem kínozni a gyermekeket, mert az nekem is nagy szenvedés, akkor olyan gyorsan dolgoztunk, ami ma már elképzelhetetlen; csak szemmel intettem és tudták mit is kérek éppen. A gyermekek általában nem is ijedtek meg komolyabban (idejük sem volt megijedni) és a kötözésekre már mosolyogva jöttek vissza hozzánk; ha úgy hozta a sors, eljátszottunk velük, megajándékoztuk őket üres fecskendővel, karikákkal, stb.                                                                                                                                    

        Ez egy idő után paradicsomi állapotnak tűnt számunkra, de aztán itt is beütött a krach: először is elment a gipszelőfiúm, mert kapott otthon a falujában egy jó állást és terhes volt számára a mindennapos ingázás, aztán elment mellőlem az asszisztensnő is, mert egy jobban fizető állást kapott egy helyi gyárban. Két új munkatársam, bár lelkesek voltak eleinte, de korántsem olyan gyorsak és ügyesek, meg a gipszelőfiú nem is volt olyan elhivatott, mint elődje. Ez még mindig nem lett volna rossz, ha közben a világ is nem alakul; a szakrendelő KFT-vé alakult, egyre nehezebben termelte ki a kiadásokat (a bérek egyáltalán nem növekedtek ezen a jogcímen, pedig kemény infláció volt az egész országban) és aztán elkövetkezett az is, hogy „lenyelt” minket a Fehérgyarmati Kórház, azaz egyesültünk velük és akkori igazgatónője, nagy MSZP-és parlamenti képviselőnő (és rettenetes diktátor, aki minden jobboldalit utált) engem elhelyezett a szakrendelőből, először csak heti két-három napon kellett 45 km-re menjek dolgozni a fehérgyarmati kórház sebészetére (ahol főleg a szakrendeléseken engedtek dolgozni), majd aztán, mivel nyugdíjas lettem, teljesen kiszorított a nyírbátori szakrendelőből és minden nap vagy Fehérgyarmatra vagy  Vásárosnaményba kellett ingázzak, saját autóval. (még benzinpénzt sem utalt számomra, pedig azt törvény írta elő). Így aztán pár év múlva, rákényszerített, hogy teljesen vonuljak vissza a szakmától és akkor már csak a bátori általános orvosi ügyeleteken kerestem némi kenyeret és pénzt a nyugdíjam kiegészítésére ( a nyugdíjam akkor 170 ezer Ft körül mozgott). Bátorban azért, még ezen az ügyeleten is megkerestek néha régi betegeim (nem is olyan néha), akiknek sutyiban elvégeztem egy-egy kisműtétet, csak mivel a szakrendelőben dolgozó kollégák egyike-másika (akkor már az általam végzett munka felére- kb. annyit végeztek el- már heti több ember kellett) igen ellenszenvesen viselte el azt, hogy megkértem, küldje el hivatalos úton az általam kivett kisműtétek szövetanyagát szövettani vizsgálatra a nyíregyházi kórház patológiájára,  így aztán szép lassan azt is abba kellett hagyjam.  Ezeket a kisműtéteket azokkal a régi saját kézi műszerekkel végeztem, amiket az évek során darabonként vettem orvosi műszerboltokban itt és Erdélyben is. Érdekes és sajnálatosan jellemző volt, hogy ezek az újdonsült szakrendelői kollégák meg voltak győződve, hogy én nagyban „maszekolok” az ügyeletben és igen sokat keresek feketén, pedig , ha látták volna miért is végzem el ezeket a kisműtéteket, lehet, hogy kiröhögtek volna mint lúzert. Én azonban úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a betegeimnek, mert a kórházi és szakrendelői ellátás mind hosszabb és rosszabb lett az előjegyzési rendszerrel. 

        Most amikor itt Pápán, ezeket a sorokat írom, még mindig ügyelgetek az általános orvosi ügyeletben ( a Pápa környéki kistérségi- azaz a vidéki- ügyeletben), de itt már eszembe sem juthat semmi olyasmi, hogy bármit is tegyek egy sebészeti betegért, mert az asszisztencia nem viseli el; ők egész egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy valaki igazán segíteni akar a betegeken… ezt leszokták már orvosaik, főleg körzeti orvosaik mellett. Sajnálom, hogy ilyen szomorú következtetéseket kell levonnom a mai magyar orvosok etikájáról, de ezt látom és ezt hallom minden betegtől és ismerőstől. A betegellátás végleg a kispadra szorult a modern egészségügyben. Az orvos/ gyógyító és a beteg közötti bizalom csak akkor állhat újra helyre, ha a betegeket és az orvosokat is úgy fogják felnevelni, hogy a gyógyítás egy különlegesen nehéz és közösségi áldozatot vállaló feladat, amit egyrészt az orvosok fel kell vállaljanak, másrészt a társadalom meg kell adja a kellő tiszteletet és szeretetet a gyógyító emberek számára. ( és ebbe beletartozik nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi elismerés is!!!). 

         Mint 52 éve „gyógyító ember”, aki átélt sok „hullámot” már az orvoslásban, azt gondolom, hogy ezt a kis összefoglalást érdemes lenne elolvasni a „mindig újaknak”, mert akkor sokkal jobban megbecsülnék és megszeretnék a mai terápiás és gyógyítási lehetőségeket, amelyek valóban sokkal jobbak, mint a mi időnkben voltak. Azzal a reménnyel is írtam meg ezt az összefoglalót, hogy lesznek még sokan, olyan lelkes ifjú orvosok, akik éppen úgy hisznek a „primum nil nocere, deinde salutare” mondás érvényességében, mint mi hittünk és ugyanúgy fognak szeretni minden beteget, mint mi annak idején.

            Nem fejezhetem be ezt a kis összefoglalását a pályámnak, anélkül, hogy ne beszéljek arról is, hogyan éltem/éltük meg mi, öreg orvosok azokat a tragédiákat, amiket a sikertelenségek, azaz a kezelt betegek halála okozott: nálam ez fokozottan érvényes volt, mert a nagy égések kezelése közben , sajnos igen sokszor volt részem, a betegek, hosszan, sok esetben hónapokig kezelt betegek, elvesztésében (és persze mint általános sebésznek, sok olyan tumoros betegem is volt, akiket elveszítettem, főleg mert későn kerültek az orvosok látóterébe… és azért is természetesen, mert az akkori képalkotó diagnosztikai eszközök nagyon kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest).  Már fiatal sebész koromban, az egyik legnehezebb feladatnak tartottam (máig annak tartom), hogy mindig is, az orvosi etikának megfelelően, tájékoztatnom kellett a betegeimet arról, ha a prognózisuk – „pro ad vitam” (életkilátásuk?!) nagyon rossz volt, azaz a legkisebb esélyük volt arra, hogy túléljék a betegségüket még a mi, orvosok segítségével is. Soha nem felejthető lelki traumát okozott számomra egy-egy elveszített nagy égéses beteg (akiknek a prognózisa eleve nulla esélyű volt), akiknek a családját is én kellett tudósítsam erről. Vannak máig takargatott, fájó emlékeim olyan betegekről, akikért mindent megtettem, nem sajnálva időt és energiát és bármit és mégis vesztesen kellett  elhagynom a küzdőteret: az orvos egyetlen küzdőterét: a küzdelmet a halál ellen. Az érdekes itt megint nem az, hogy én magam hogyan tudtam (vagy nem tudtam soha) feldolgozni ezeket a nagy veszteségeket, ezeket az igazi nagy gyógyítói traumákat, hanem az, hogy ezt mi mindig egyedül kellett megoldjuk és nem vettünk (vehettünk?!) igénybe más segítséget. Nekünk nagyon meg kellett jegyeznünk azt a mondást, amit minden tanárunk tanított az elemi-és középiskolában, hogy : „ segíts magadon és az Isten is megsegít!” Mi a gyógyítás igazi közkatonái, akik soha érdemük szerint megbecsülve nem voltak, sem kollégáik, sem a társadalom által, mindig is egyedül kellett feldolgozzuk a vesztes csaták érzelmi összeomlásait is. Hát ezért kellett a közkatonáknak mindig keményebben helytállaniuk minden körülmények között, mint az orvosi elitnek (a meg-nem- választott elitnek, mert az anyaországban ez soha nem választás kérdése volt mostanáig!)

            Soha nem értettem meg azok motivációját (és főleg az okokat) , hogy olyan sikeremberek, mint az én valamikori kolozsvári sebészprofesszorom, aki az egyetem párttitkára is volt és a legfiatalabb kinevezett előadó tanára (38 évesen nevezték ki), valamint bukaresti egykori mesterem (jónevű főorvos és sikeres egyetemi pályát befutni kezdő híresség), meg olyan sokan mások is, akik a rendszer kegyeltjei voltak ( a kommunista rendszeré) és élvezték annak minden kiváltságát, miért disszidáltak a lehető legelső alkalommal Nyugatra?!- ez is megérne még egy misét!!!

2021. 04.01- 19 között, Pápán.          

* * * *