www.sorsunk.net

Horber Pál Gáspár nyugalmazott kórházi gyógyszerész. Nagyvárad 2020. december 28.

Motto:   „Itt születtem én ezen a tájon az alföldi szép nagy rónaságon”

                                                                                                        (Petőfi Sándor)

                                                           

                         Magyarul tanított imádkozni anyám

       Egy ideig nem is tudtam, hogy az őseim nem „Verecke híres útján” jöttek az országba, hiszen szülőfalumban, Királydarócon-- ahol románok, magyarok, csak magyarul beszélő svábok, zsidók cigányok laktak -, ez nem jelentett különösebb témát. Aztán alig tíz évesen, amikor édesapámat a német neve miatt évekre elvitték „egy kis munkára” (malenkij robot) a Szovjetunióba, és édesanyám három apró gyermekével télvíz idején, otthonát elhagyva a más megyében lévő édesanyjához kellett meneküljön, megtudtam.

      Na, de vegyük szépen időrendi sorrendbe a történteket, bejárva—most már csak képzeletben-- egykor szülőföldemet, egy kicsit elmélázva azon, hogy itt Erdélyben mi minden megesett a huszadik században élt emberekkel.

Kezdem a szülőfalummal, amelyik a Magyar Alföld keleti peremén fekszik. Nevét nem a durva szövésű posztótól kapta, hanem a darauc szó átváltozásától, amelyik solymot jelentett. Valószínű a magyar királyok solymászai lakták valamikor régen. A szomszéd települések mindenike nevezetes valamiről, így Erdőd a Szendrey Julia szülőhelye, Árkoson Árpád-kori templom van, Tasnád Bíró Lajos neves zoológus szülővároskája, Sződemeter Kölcsey Ferenc szülőfaluja, Nagymajténynál „letörött a zászló”, Érmindszent Ady Endre szülőfaluja. Szüleim ez utóbbiban esküdtek örök hűséget egymásnak, mivel édesanyám a Mindszent határához tartozó Gánás tanyán született. Az ő ősei Heves megyéből telepedtek ide. Az 1900-as évek elején két anyai nagybátyám művelte Ady Lőrinc földjét, akit a családi szájhagyomány kötekedő, pereskedő gazdaként, az „Ides”-t, Pásztor Máriát viszont, mint világraszóló szépasszonyt őrzött meg. Itt jegyzem meg, hogy Gánást a falurombolás idején eltüntették, földig rombolták, csak az 1950-ben épült kis templomot—ahova Tepfli József akkori mindszenti plébános, későbbi nagyváradi püspök járt misézni-, hagyták meg.

      Hegyek csak nagy messziről látszanak Darócról, csak a „hepehupás vén Szilágy” dombjai emelkednek ki az Alföldből.  A Rákóczi féle szabadságharc alatt elnéptelenedett Szatmár megyébe –így Királydarócra is- Károlyi Sándor telepítette a svábokat.

       1900 után elmentünk Németországba és megkerestük Horb helységet, ahonnan feltehetőleg az én őseim jöttek, majd a Duna partján Ulm városát, ahol a kikötőben emléktábla hirdeti, hogy egykor itt szálltak hajóra a kivándorlók.

       A Horber családra vonatkozó további adatokat a nagyváradi családfakutató barátunktól, Emődi Jancsitól kaptunk. Ő Horber Adalbert üknagyapámig tudja visszavezetni a családfát, aki 1822-ben Csanálosról, egy sváb faluból jött „vejnek” Királydarócra, feleségül véve az ott lakó Vik Máriát. Hat gyermekük született, a legkisebb Josef, az én dédapám 1835 –ben.  Rá egy évre –valószínű valamilyen járványos betegségben - meghalt mindkét szülő. Az egyéves gyermeket a nagyobb testvérek nevelték. Kerékgyártó mesterséget tanult, de földműveléssel is foglalkozott. 51 évesen halt meg. A halál oka a halotti anyakönyvi bejegyzés szerint „végelgyengülés”. Nagyapámra, azaz Pál fiára egy telket, egy motollát, egy kelengyés ládát és a vasaló elődjét, egy mángorlót hagyott. A mángorlóra bevéste nevét, magyaros tulipános díszítéssel: Horber József 1864. Már nem Josef! Felesége - a családban Mamuának szólított- Kőnig Julianna volt. Lánytestvére, Kőnig Anna Éradonyba ment férjhez Takács Jakabhoz. Innen van a Takács, Drozdovszki, Pál rokonság. A dédszülők még a sváb-német nyelvet beszélték, de nagyapám az első világháborúban csak a vezényszavakat értette. A nyelvváltás a 19. század végén kezdődött. 






      Az 1930-as évek végén a szülőfalum óvodájába jártam. A szép román óvónéni egyszer elvitt minket a zsidók imaházába.  Csodálkozva néztem, hogy a férfiak fekete kalapban ültek. Egy más alkalomkor elvitt a görög katolikus templomba. Ott nem értettem a pap (părinte) imáit és a hívek énekét. Később tudtam meg, hogy az itt szolgáló Constantin Lucaciu pap Nagyrománia egyik jelentős harcosa volt. Ma az ortodox parochia falán emléktábla hirdeti ezt. A testvére Vasile Lucaciu, Érszentkirályon –Mindszent szomszéd falujában - volt pap. Ma szobra áll Szatmár központjában a Pannonia szállodával szemben.

      Az elemi iskolai tanulmányaimat, a „kis magyarvilágban” kezdtem, és végeztem  a négy év alatt Az első évben együtt tanultunk a román gyermekekkel, mert a román tanító elmenekült, így nem volt ki tanítsa őket.  A Bukarest utcában lakók nem értették a tanító néni magyarázatát, amiből elég sok kellemetlenség adódott, ideges volt rájuk a tanító néni. A következő évben már ők is anyanyelvükön tanultak, mert a magyar állam románul is tudó tanítókat nevezett ki a vegyes vidékekre. Négy éven át hazafias nevelést kaptunk, én minden március 15-én szavaltam az időközben felállított országzászló alatt. E mellett sokat ministráltam

      Sajnos időközben megkezdődött a Szovjetunió elleni háború, amelybe Magyarország is belesodródott. A daróci svábok is magyar katonának mentek, s vitték is őket a frontra, ahonnan aztán az elkövetkező időkben mind szomorúbb és szomorúbb hírek érkeztek. Mindegyre jött egy-egy katona „hősi halálát” tudósító levél. Aztán sokat romlott az ellátás is, sőt kötelező gabona és napraforgó kvótát kellett beadni.

      Aztán 1944 márciusában jött a német megszállás, amit én egy szénás szekérről néztem végig. Este reflektorok világították meg a máskor sötét főutcát. Májusban összeszedték a zsidókat, és Németországba hurcolták őket haláltáborokba. Ez a mi családunkat is nagyon megrendítette, mert elvitték a sokgyerekes szomszéd parasztcsaládot is, akivel a szüleim nagyon jó viszonyban voltak. Kölcsönösön segítették egymást. A nagy családból csak ketten maradtak életben.

      A hatóságok elrendelték, hogy mindenki építsen bunkert a kertjében, hogy bombázás esetén legyen hova menekülni. Ez jó is volt, mert nemsokára megbombázták Szatmárt, és akkor volt hová bújni. Két bombát a falunkra is ledobtak, de szerencsére emberéletben nem esett kár.

      Aztán közeledett a front. A hivatalnokok és a kakastollas csendőrök menekültek. Az utóbbiak felszólították a lovasgazdákat, hogy szállítsák el őket. A falu bírája, aki éppen a nagyanyám testvére volt, nem adta oda önként a szekerét, lovát. Úgy megverték, hogy belehalt a sérüléseibe.

      A visszavonuló németek is elérték a falut. Hozzánk az egyik szobába egy tisztet akartak szállásolni. Apám nem egyezett bele, mert sokan voltunk. Erre hoztak egy lovas szekeret két hadifogollyal Az egyiknek haslövése volt. Befeküdt a tehenek jászolába, s keservesen jajgatott: bozse moj, bozse moj.

Aztán bejöttek az oroszok, pár napig pihentek, aztán mentek tovább, csak néhányan maradtak a rendet fenntartani, s utánpótlást biztosítani.

      Az elkövetkező vasárnap, mint addig is rendesen mentünk misére. Mi a ministráns társammal és a pappal éppen átöltöztünk a sekrestyében, amikor benyított a kántor, s azt kérdezte: Tisztelendő úr, énekeljük a Himnuszt? Hogyne, mondta a pap. Néhány hét múlva a falu új vezetői lehívták a papot és a kántort a jegyzőségre, és felelősségre vonták őket a Himnuszért, Lehúzatták a cipőjüket és nadrágszíjjal verték a talpukat.

      1944. okóber 24-én estefelé két lovas szekér hajtott az udvarunkra négy katonával. Kettő elment borért, a másik kettő lőtt a Krasznában néhány libát, s odaadták anyámnak, hogy készítse meg nekik fokhagymásan. A baj csak az volt, hogy nem tudtuk. mit is jelent az a szó, hogy „usturoiu” Egész éjjel ott ettek, ittak mulattak a konyhában. Én többször kimentem az udvarra és láttam az ágyúzást, de úgy tűnt nekem, hogy csak a szomszédos „Koloniában” lőnek. Ma Crisiennek hívják, mert 1920-ban a Felső-Kőrös mellől hozták ide telepeseket, az egykori grófi szérűre. De tévedtem, mert a front már Nagykárolynál volt. Onnan tudom, mert ez a nap, amikor minden évben katonai parádéval ünneplik meg Nagykárolyban a Vida Géza által felállított szoborcsoportnál az utolsó román város felszabadítását.

      A reggelig tartó mulatozás után továbbindultak a katonák, de vitték apámat is, és a faluvégén lévő temetőnél puskacső elé állították, le akarták lőni. Így akarták megköszönni a reggelig tartó vendéglátást. Szerencsére időközben odakerült egy magasabb rangjelzésű katona, és az nem engedélyezte a gyilkolást. Elengedték.

      1944 késő őszén munkára vitték a férfiakat, apámat is, a visszavonuló németek által felrobbantott vasúti híd helyreállítására. Gilvács és Nagymajtényi állomás közötti Kraszna hídját építették két héten át.

      Sajnos, a következő év még rosszabbat hozott.

1945. január első felében megkezdték az erdélyi szászok és svábok deportálását a Szovjetunióba. A Szatmár környéki svábok, már csak vezetéknevükben őrizték hajdani eredetüket, nem ismerték a német nyelvet, népszavazáskor magyarnak vallották magukat A daróci katolikus temető sírkövein Pál, Károly, József nevek olvashatók, nem Paul, Carol, Josef, bár a vezetéknevüket nem magyarosították. Nem mentek önkéntes német katonának a második világháborúban. A katolikus templomot is 1928-ban Szent István király tiszteletére szentelték. Augusztus 20-a „kirbály”a falu egyik legnagyobb ünnepe. (Nem tévedés, kirbálynak” hívják) Ilyenkor szüleink vendégeket hívtak, a misén vendég pap prédikált, volt mézeskalácsos, az ünnep szombatján cigánybál is. Az oltár felett Szent István szobra áll kettős kereszttel. Az 1940-es évektől, a mise végén ,,Isten, áldd meg a magyart” énekeltük. A templom előtt volt a zászlótartó, ma a parókia előtt egy memorandista szobra áll. Engem itt kereszteltek, bérmáltak, itt ministráltam éveken át. Vasár- és ünnepnapokon tele volt a templom a hívőkkel, most kiszedik nagyapám padját, mert kevés a templomba járó katolikus.

      A Daróciak deportálását a falu új vezetői javasolták és szervezték. 1945 első napjaiban 77 férfit és nőt indítottak gyalog Nagykárolyba. Ekkor apámat még nem vitték, mert betegnyugdíjas volt, egy munkabaleset során elveszítette a fél szemét. A hónap végén pótszedést rendeztek, ekkor már vitték apánkat is, mert a helyi vezetők őt is javasolták. Sőt azt is rebesgették, hogy miután elvitték a munkaképeseket, majd utánuk viszik a családjukat is, s így majd nekik marad azok háza és földje. A Gánásról elvitték anyám nővérét is valaki helyett, pedig már betöltötte a 35 évet. (18-35 év közötti nőket szedtek össze).

      Az Érmindszenti katolikus pap önként ment híveivel 5 évre rabságra. Két hetet utaztak marhavagonban az Ural folyóig, Orksz városában nikkelgyárban dolgoztak. Káposztalevesen éltek, apám lesoványodott, sokat betegeskedett, így mint gyenge munkaerőt, amikor 1947-ben Rákosi Mátyás hazakérte Sztálintól a deportáltjait, hogy itthon építsék a kommunizmust, a halál előtt állókat hazaengedték. Mivel Királydaróc nem volt az orosz tiszt térképén, megkérdezte apámat, hogy magyar? Ö megmutatta a nővérétől kapott levelét ,,magyar posta”  bélyeggel Szolnok megyéből. Így betették a Magyarországra hazatérők csoportjába. Máramarosszigetig hozták őket. Itt kiderült, hogy erdélyi lágerbe tették, ahol már több sorstársa volt. Vissza akarták vinni őket, de 1-2 hónap után mégis hazaengedték.

      A többi deportált 5 év után szabadult. 10- en haltak meg az első szedésből, akik az ukrajnai bányákban dolgoztak. A halottakról a temetőben lévő kápolna előtti táblán emlékeznek.

      A deportálás után a szomszéd faluból, Piskárkosról az elesett orosz katonák ruhájába beöltözött helyiek jöttek rabolni. Házakat akartak felgyújtani, de észrevették és elkergették őket. Boros Ernő írásából tudtam ezt meg.

      Karácsony után az a hír járta, hogy a fiúgyerekeket viszik a Sz.U.-ba átnevelésre. Anyánk három fiával elindult a nagy hóban, gyalog, úttalan utakon, kerülve a lakott helyiségeket a 12 km- re lakó nagyanyánkhoz a Szilágy megyei Gánás tanyára. Kisebbik öcsém  5 éves volt, nehezen bírta a hosszú havas utat, sírva jött végig.

      Apám 45 kg-ra lefogyva, betegen, rongyosan, tetvesen érkezett meg a majtényi állomásra, ahol a fiai és nagyapánk várták. Első útja a templomba vezetett megköszönni Istenének, hogy hazavezette. Itthon várta a kulákvilág, sőt a börtön is és a kuláksággal járó minden kellemetlenség, amelyek aztán engem is nagyon érintettek.

Innen vissza is térhetek az iskoláimhoz, ahonnan csak a hihetetlenül sok és sordöntő esemény leírása miatt tértem el.

       1945 őszén a szatmári katolikus gimnáziumba írattak be. Osztályfőnököm megkérdezésem nélkül a francia nyelvet is tanuló osztályba tett. Nyilván magyarul tanultam, e mellett még románt is tanultunk. A konviktusban a paterektől és a magiszterektől vallásos nevelést kaptunk.

      Később tudtam meg, hogy ugyanitt tanult, ugyanilyen nehéz anyagi körülmények között az 1925-ben érettségizett Dsida Jenő is, akinek verseit később sokat olvastam, és megszerettem  

      1948-ban megszüntették a felekezeti iskolákat.  A III. és IV. algimnáziumi osztályt végzettek felvételizhettek a Líceum VIII. osztályába, ahonnan XI. osztályosként érettségizhettek. A felvételim „nem sikerült”, mert már nem a tudás, hanem a társadalmi eredet volt a fontos. Szüleink nevén 20 hektár föld szerepelt ekkor. Apám elment a Líceum igazgatójához és elmondta, hogy ők négyen vannak testvérek, így a földnek csak negyed része az övé. Az igazgató azt mondta, hogy ha ezt nekem írásban is elhozza Horber bácsi, akkor felvesszük a fiát. Szüleim visszaadták a föld kétharmadát a nagyapámnak, s engem a következő évben felvettek.

Időközben sajnos történt egy megrázó családi tragédia is. 1951. augusztus elején a 6 éves húgom belefulladt a vízimalom mély árkába. Hétfőtől szombatig a víz alatt volt a teste, csak úgy kaptuk meg, hogy apám szivattyút hozatott az Ecsedi láp telepéről, amivel két napig szívatták az 5-6 méteres vizet. Még aznap eltemettük. Már úgy kifosztották a családot a nagy kvótákkal, hogy sírásóra, koporsóra sem volt pénzünk. Gyűjtést indítottak családunk megsegítésére.

1953-ban érettségiztem, a szatmári Magyar Fiúlíceumban, de még a búcsúbankettre sem tudtam elmenni, a már említett nagy szegénység miatt, mert sem ruhám, sem pénzem nem volt.  

      Érettségi után azonnal Marosvásárhelyre utaztam előkészítőre. A felvételi alatt lekádereztek. Sikeresen felvételiztem a Gyógyszerészeti Karra, utána önként mentem dolgozni a koronkai téglagyárba, ahol önkéntes egyetemisták igyekeztek megcsinálni a tervezett bentlakás építéséhez szükséges téglamennyiséget.

         Az első év azzal kezdődött, hogy már a megérkezésem reggelén kiderült, hogy sem ösztöndíjat, sem bentlakást nem kapok. Néhány hasonló sorsú társammal az Apolló nagy terme melletti kis szobában húzhattuk meg magunkat, ahol ágy helyett egy-egy asztalt kaptunk, rajta egy csupasz matraccal. Az asztal alá tettem a böröndömet, a már igen-igen kopott és kinőtt nagykabátommal takaróztam. Reggel kezdődött az egyetemen az ünnepi megnyitó. Én délután két elsőéves székelyföldi orvostanhallgató fiúval mentem lakást keresni. A legtöbb helyen a lakás kicsiségére való hivatkozással utasítottak el. Az egyik, a Bolyai iskolához közeli utcában becsengettünk egy szép nagy épület kapuján. Egy éppen arra járó hölgy megkérdezte, kit keresünk. Mondtuk, hogy lakást szeretnénk. Felvilágosított, hogy ott az államvédelmisek laknak. Erre gyorsan továbbmentünk. Végül a Szent György utca végén kaptunk egy 4x4 méteres szobát, amit heten béreltünk, négy bútorgyári dolgozó és mi hárman egyetemisták. Fél éven keresztül az egyik székely fiúval aludtam egy egyszemélyes ágyban.

       A féléves vizsgaszesszióban mindkét orvostanhallgató megbukott anatómiából, én növénytanból átmentem egy elégségessel. Ugyanis abban a szobában mindent lehetett csinálni, még verekedni is, de tanulni nem. Ha tovább itt maradunk, megbukunk és visznek katonának. Bekönyörögtük magunkat a Gecse Dániel utcában lévő régi törvényszéki épületben lévő bentlakásba (volt Kendeffy palota) szemben a Teleki Tékával.( Közel félévszázaddal később ezen épület előtt verték ki Sütő András szemét Vásárhely „fekete márciusán”) A legnagyobb,16 ágyas átjáró szobában , amit Kloákának becéztünk, volt az ágyam. Itt laktak azok a kulákfiókák, akik otthonról a szülők nagy leszegényesítése miatt szinte semmi segítséget nem kaptak. Itt sokkal jobban lehetett tanulni, de azért sok bolondságot is elkövettek a szoba lakói és mások. Egyszer egy hatodéves szerre hipnotizálta az egész társaságot rajtam kívül. Engem nem tudott elaltatni.

Az első évben még valahogy tudtam menzajegyet venni és lakbért fizetni, később már nem. Másodév kezdetén apám kivitt a nagymajtényi állomásra a lovaival és megkérdezte tőlem: mi lesz velem, ha nem tudnak pénzt küldeni, hiszen már az öcséim is középiskolások? Azt válaszoltam, hogy akkor sem jövök haza, ebbe a kulákvilágba. Így másodéves koromtól gyalogos lettem. A gyalogos szó, onnan ered, hogy a katonaságnál előbb a huszároknak terítettek, azután a gyalogosoknak. Csakhogy nekünk, jegynélküli szegény diákoknak nem terített senki. Mi megettük azt, ami megmaradt a jeggyel rendelkezők után, amikor ők már végeztek az evéssel. Igaz, nagy szolidaritás volt, mind a diákok, mind a menzán felszolgáló leányok (menzatündérek) részéről. Ez utóbbiak közül is kitűnt egy Elza nevű lány. A tálakban megmaradt levest nem öntötték a moslékos fazékba, hanem egy külön tisztába, ahonnan még egyszer felszolgálták nekünk. Kenyér is maradt érintetlen szeletekben, amit szintén mi ettünk meg. Később, amikor az öcsém is orvostanhallgató lett, elkezdtem menzajegyeket gyártani. Az úgy ment, hogy elkértük a valamilyen okból megmaradt jegyeket, s a dátumot kijavítottam rajta. Mivel a sok diák közül mindig volt olyan, aki valamilyen okból nem ebédelt vagy vacsorázott, a jegyek összesítésénél nem volt hiány. A gyártott jeggyel öcsém evett, én tovább gyalogoltam, mert engem ott már ismertek a menzatündérek. Az 1955-56-os tanévben a diákszövetségtől kaptunk egy menzajegyet, és nem gyalogoltam tovább.

Amikor Márton Áron püspök kiszabadult a börtönből, bérmálni jött Vásárhelyre. Öcsém jelentkezett bérmálkozni, én voltam a bérma-apja. Az ünnepség után a menzára mentünk „díszebédre”. Öcsém a gyártott jeggyel, én a diákszövetségtől kapottal.

1958 nyarán szüleink önként beléptek a kollektív gazdaságba. Akkor már volt ösztöndíj, bentlakás, menzajegy. Ez öcsémnek volt jó a hátralévő évekre, én csak egy évig élveztem, mert 1958 őszén államvizsgáztam. A ballagási ünnepségre elhívtam családunk barátait, egy Marosvásárhelyre kitelepített házaspárt.

      Mielőtt elbúcsúznék Marosvásárhelytől, a székelyek hajdani fővárosától, hadd mondjam el, hogy több hasonló sorsú székely diákkal ismerkedtem meg, akikkel 1953-ban együtt mentünk lakást keresni, együtt voltunk a nyomortanyán, majd a kloákában a régi törvényszéken, többekkel együtt gyalogoltam, az egyetemen naponta találkoztunk, és együtt énekeltünk ,,az énekkarban”. Igen, mert benne voltam a Dali Sándor KISZ titkár által 1957-ben alapított Egyetemi Művészegyüttesben, amelynek tánccsoportját dr. Bálint Jenő anatómus tanársegéd, 80 tagú énekkarát pedig Kóródy Ferenc, az orosz katedra tanársegéde vezette. Én basszust énekeltem. Versenyekre jártunk. A végzésem évében Bukaresben az országos versenyen megnyertük az egyetemisták és a főiskolások versenyének első díját, az ezzel járó autóbuszt és 30 000 lejt. Azt már csak az öcsémtől tudtam meg, mivel én már végeztem, hogy a következő év tavaszán, mikor már a Kállai kettőssel készültek versenyre, milyen sorsra jutott a karmesterünk, Kóródy tanár úr és a kórus egyes tagjai. Ekkor ugyanis megelégelte a hatalom a magyar nyelvű egyetemeket, a kolozsvári Bolyai egyetemet egyesítették a Babeşsel, és nálunk bevezették a gyakorlatok román nyelven való oktatását. Hogy ne legyen esetleg ellenvélemény, ellenállás, félelmetes nagygyűléseket tartottak, Kolozsvárott sok diákot bezártak, nálunk nacionalizmus terjesztésének vádjával Kóródy tanár urat 17, majd 7 év börtönre ítélték (amiből vagy ötöt le is ült) és kizárták a kórusból az egyik VI. éves tenor-társamat, majd az ország összes egyeteméről is. Kizárták a legjobb szopránt is, majd marxizmusból államvizsgán megbuktatták. Szerencsére ezeknél nekem már nézőként sem kellett jelen lennem.

Az egyetem elvégzése után Crisana tartományt, a mai Bihar megyét választottam, és néhány évig vidéki gyógyszertárakban dolgoztam, 1965-ben versenyvizsgával Nagyváradra jöttem. Éveken át steril oldatokat készítettem a váradi kórháznak és több városi és vidéki gyógyszertárnak. Az 1970-es árvíz alkalmával éjjel-nappal steril oldatot készítettünk a szatmári kórháznak. Fizetésemből kezdetben segítettem a szüleimet és a testvéreim taníttatását, majd nősülésem után a saját családomat rendeztem.

Hobbim a barlangászat, turizmus és a gombászás, továbbá a földim, Ady Endre és Dsida Jenő versinek olvasása. Olykor gondolatban vitatkozom Adyval, illetve annak az Értől az Oceánig című versével, ugyanis az Ér nem a Krasznába s onnan a Szamosba folyik, hanem a Berttyóba, Kőrösökbe. Bár végső soron mindegy, mert „habja” így is, úgy is eljut a tengerbe, akárcsak Ady neve a magyar irodalom „szent nagy Oceánjába”.

      Dsida kocsárdi élményét én is sokszor végigéltem az öt év alatt Vásárhelyre jövet, vagy hazafelé menet, csak akkor még nem ismertem a verset. Ma sokszor ott vagyok a Maros mentén Székelykocsárdon, nem csak Nagycsütörtökön!

      S most, hogy megint Adynál maradjak „tort ülök az elillant évek szőlőhegyén” megírtam ezt az írást. Barátom, dr Nagy Lajos mondta, hogy csak az igazat írjam. Megpróbáltam. Írásom nem egy panaszkönyv! Sorsom lehetett volna rosszabb is: kitelepítés, Duna csatorna, börtön. Ha apám nem szabadul három év után a fogságból, még a középiskolába sem jutok be. Köszönöm a jó Istennek, a szüleimnek a szép hosszú életet. Szeretettel gondolok a tanítóimra, középiskolai és egyetemi tanáraimra, kollegáimra, barátaimra, munkatársaimra, élőkre és meghaltakra egyaránt. „Csak a szépre emlékezem”!

*****************************************************************************************************************

EMLÉKEZÉS: Kelemen István
Emlékezés a nagyváradi magyar színház volt vezetőjére


Volt lapunk volt olvasója keresett meg levelével. A hűséges és szeretett Kelemen Márta, volt nagyváradi tanárnő, Kelemen István özvegye küldött néhány dokumentumot férjéről. Szívszorító, a maga jelképes valóságában az erdélyi magyar értelmiség sorsának, a sötét évtizedek szenvedéseinek hű tükrét felmutató történet ez. 

Elsőként álljon itt néhány sornyi részlet Mogyoróssy Istvánnak, a nagyváradi Szigligeti Színház volt művészének tollából.

„A színház szinte legfontosabb embere az irodalmi titkár, vagy ahogyan mi hívtuk, a dramaturg. Munkaköre átláthatatlan, mert akkor dolgozik, amikor más éppen pihen vagy nyaral… Színházi éveim során Kelemen István volt az, aki e fontos „szerepet” brillírozva alakította. Intelligens, toleráns, mindenkivel őszinte jó pajtás tudott lenni. Őt mindenki annyira szerette, hogy amikor itt maradtunk szekcióvezető nélkül, elég volt egy gyors gyűlés, hogy őt válasszuk. Mi több, a szabadkozó Kelemen Istvánt erőszakkal ültettük az „igazgatói székbe”…. Kelemen István becsületes, józan gondolkozású ember és vezető volt, akit azért is kezdett üldözni a szekurité, mert a nagyszerű szervezőt s igaz magyar embert látták benne. Lemondatták. Rövid idő múltával minden más utat berekesztve előtte távoznia kellett az országból… Megdöbbenés és szomorúság támadt a szívünkben a hírre, hogy rögtön áttelepülése után hírtelen elhalálozott. Megindult a szóbeszéd, hogy Kelemen Pista halála kierőszakolt halálnak tekinthető, amelyben a szekuritáté keze is benne volt. Az igazságot talán soha senki nem fogja megtudni…”

Ezek után álljon itt egy volt román kolleganőjének emlékező írása.

Elisabeta Pop

Felejtsünk vagy emlékezzünk?

Bármi is vitt rá írni egy drága magyar kollegáról és jó barátról, de tény: nagyon szomorú a történet. Rendkívül szomorú a számunkra, akik még életben vagyunk, kevésbé az ő számára, aki már sok éve az igazak világába távozott.

            Az első, 2003-ban megjelent könyvemben (eredeti cím: Istorii és isterii teatrale) már írtam róla. Nyugdíjazásom végre meghozta számomra a harminc éve vágyott szabadságot, így aztán 2000-ben, néhány kollegával (Dumitru Chirila…) közösen megírtam a Váradi Színház Monográfiáját, 2003-ban pedig az intézet padlásáról összegyűjtött írásokat, történeteket adtam közre egy könyvben.

            Mindezen emléktöredékek központi alakja Kelemen István, a mi Pistánk. A Nagyváradi Állami Színház volt irodalmi titkára, a szecuritate üldözöttjeként, akarva - nem akarva, 1976-ban Debrecenbe távozott. Alig két év múltán ott ért véget élete. (Feleségének megjegyzése: a valóságban alig 5 hónappal áttelepülésük után.) Feleségétől, Mártától, egy érzékeny és finom lelkű, barátságos, intelligens, szerető és harmonikus lelkületű magyar tanárnőtől értesültem arról, hogy halála a nagyváradi szecuritate gyakori, a nappalok és éjszakák leglehetetlenebb óráiban történt „meghívásai”-nak, az okozott stressznek volt a következménye. Hihetetlen, de a nagyváradi magyar színházzal kapcsolatos dokumentumokról vallatták, melyeket ő a tervezet doktori értekezéséhez gyűjtött össze.  Nyilván, nagy bűn volt ez… A stressz egy rég meglévő jelentéktelen daganatos  folyamatot aktivált, mellyel orvosi vélemény szerint akármeddig elélhetett volna.

            Könyvemben szóltam csodálatos barátságunkról, az egyazon irodában irodalmi titkárokként eltöltött tíz évről, barátságunkról vele és családjával. Számos dolgunk volt közös, a két-két gyermek, közös otthoni feladatok, a színház szeretete, olvasmányok, stb. És igen, elmondtam az egyetlen, szerencsére első és utolsó  „látogatásomat” a szecuritatén. Írásos nyilatkozatot kértek róla. Látva, hogy csak jókat írtam, a szekus ezredes (aki egyébként gyakran volt jelen a színházban, jól ismertük tehát), megkérdezte, tényleg olyan jó ember-e, mint ahogy írom. „Nem mondom, hogy tökéletes, de ismer-e valakit, aki az?” – kérdeztem. Egy nagyon komoly kollega és barát, írástudó, enciklopédikus tudású, szereti a színházat, igen jól nevelt és udvarias, hogy mondhatnék róla bármi rosszat, csak mert ön ezt várja? Feltételezem, ismeri a színházi viszonyokat, mit gondolna ön rólam, ha mindenféle rosszat és hazugságot írnék róla?” „Hagyja csak elvtársnő – válaszolta azonnal – számos más személytől is rendelkezünk mi róla adatokkal. Lehet, ön nem is tudja, de az ő viselkedése a románokkal szemben nem a legjobb, néha éppen ellenséges”. Mindennek tetejében ez az ezredes éppenséggel magyar volt, de jól beszélt románul, és szörnyű volt látni, ahogy nagy románnak tettette magát.

            A könyv Mártához is eljutott, elolvasta és sírt, megkapó levelet kaptam tőle. Amennyire lehet, ma is tartjuk a kapcsolatot, néhányszor meg is látogattuk egymást. És lám, egy vagy két éve egy nagy, szürke borítékot kaptam Debrecenből. Benne, egy levél kíséretében, 10-12 oldal férjének szekus dossziéjából, melyet egy barátja kerített elő, neki nem lett volna ehhez ereje. Többek közt ott voltak a mi, a kollegák nyilatkozatai is. „Te nem árultad el őt, de lásd, hányan voltak, akik...” Így volt, néhányan, félelemből vagy gyávaságból, rosszakat írtak Pistáról. Sokszor apróságok, jelentéktelenségek, de amelyekből az világlott ki, hogy ellenséges a románokkal szemben, és főleg, hogy irredentista politikát folytat, és azon magyarok közé tartozik, akik szerint „Erdély a magyaroké volt és marad”. Sajnos azt is látnom kellet, hogy az aláírók közt magyarok is voltak, ami Mártát a legjobban bántotta.

            Engem azon oldalak döbbentettek meg leginkább, melyekben az egyik szekus tiszt a „gyanúsított Kelemen” nyomon követését részletezi, a nagyváradi vasútállomástól Bukarestig, két-három napon át.  A „szerv” részletezi, hogyan szállt fel a vonatra, hogyan érkezik meg a szállodába, majd mit tesz, hova megy és kivel találkozik, lépésről lépésre…

            De kivel is találkozik? A Nemzeti Színház fordítóival, művészekkel, magyar és román barátokkal, elmegy a minisztériumba, a színházi igazgatósághoz, néhány színházba titkár-kollegáihoz, akiktől megtudja, mi az újság a színházakban, miket játszanak, miket fordítottak… Akár mint az Egy viharos éjszakában…, a szekus meg mögötte. Figyeli, mit eszik a vendéglőben, milyen könyveket, lapokat vásárol, este milyen előadásokat látogat, látja, hogy bemegy a Színházi Szövetségbe, a szekus utána, nem veszti szem elől, míg csak le nem fekszik, vonatra nem száll, ott is vele…

            Miután elolvastam ezt a „jelentést”, kilelt a hideg, a hátamon hangyák futkároztak. Lám, így követtek minket, lépésről lépésre, reggeltől estig, nem mindenkit és nem állandóan, de gyakran… És milyen áron? A köz pénzéből, félanalfabéta szekusok, akik nem tudtak helyesen írni, akiknek fogalma sem volt, de nem is érdekelte őket, milyen kulturális értéket képviselnek az általuk gonosztevőként követett személyek.

Pista már rég egy jobb világba távozott, ami nem gátol minket, egy darabig még itt maradottakat, hogy emlékezzünk rá, a jó barátra, kinek nem volt más bűne, mint hogy együtt érzett a nemzetével, de tisztelve a mienket is.

A magam részéről semmit nem akarok elfelejteni, sem jót, sem rosszat, ezért papírra vetettem e sorokat, megemlékezésként, de leginkább a fiatalok számára, akik nem tudják, fel sem foghatják, hogyan tudtuk mindezt elviselni.

            Elviseltük, tűrtük, beletörődve, mint Csehov Szonjája, gyávák vagy félénkek voltunk, talán megtörtek, de lám, felejteni nem tudunk.

                                               Nagyvárad, 1920. február 13.

(Fordította Kövesdy Pál)

                                                           *

Most pedig (továbbra is K.P. fordításában) álljon itt néhány mondat Kelemen Márta „Veluta”-nak írott válaszleveléből.

- Hogyan bírtam túlélni? Nem tudom. És nem hiszem, hogy korunk fiatalságának lehet valós elképzelése az általunk átélt időkről. Elmesélek még egy mozzanatot. Amikor behívtak útleveleink átvételére, a szekuritáte ajtaja (nem a rendőrségé, mint rendesen) előtt szívszorongva vártunk… hátha mégis elutasítottak. Végre kilépett a szekus és behívta Pistát. Lélegzetet visszafojtva vártam, nem tudom már, mennyit. Végre kijött, kezében az útlevelekkel, arcán egy keserű mosollyal. Kérdésemre, hogy volt, hosszú hallgatás után válaszolta: megfenyegettek. A velünk történtekről egy szót sem! Az ő kezük messzire elér. És nehogy azt higgyük, hogy a magyaroknak bármi haszna is lesz belőlünk. Látván, mennyire megviselték a történtek, azt mondtam: hagyd, ez volt az utolsó lehetőségük a megalázásodra. Ám a később történtek után gyakran gondoltam a fentiekre. A szekunak megvoltak a lehetőségei a célszemélyek likvidálására... Végezetül, meggyőződésem, hogy ebben a hatalmas perben, melynek mi csupán egyetlen eset voltunk, a végső ítélet az Úr kezében van. Akarva-akaratlanul ebben mi is tanúk voltunk- vagyunk. Szeretettel ölellek - M.

U.i: 1977 áprilisában repatriáltunk, Pista augusztusban meghalt. Rosszindulatú daganatot nem találtak.

                                                           *

Végezetül néhány mondat Márta asszonynak a szerk.-höz írt mai leveléből:

… A debreceni színház dramaturgjaként tettvággyal, reményteljesen szeretett volna új életet kezdeni. 44 év után sem tudom lelkileg feldolgozni. (Saját súlyos betegségei is ezt igazolják).

Vigasztalásomra szolgált, hogy a váradi magyar színjátszás 200. évfordulóján bemutatott (1998) díszelőadásunknak, a Bánk Bánnak Katalin nevű lányunk volt a jelmeztervezője. A Kelemen név ott virított a hatalmas plakáton, amit a színház homlokzatára szereltek… Örömmel töltött el az is, hogy a váradi hivatásos színjátszás 220. évfordulóján tevékenységéért a Szigligeti Társulat postumus örökös tagja címet adományozta, megható ünnepség keretében, Kelemen Istvánnak.

2021. május 13.

******************************************************************************************************

Nagy Major Gábor

ÍGY GYÓGYÍTOTTUNK MI…

            Valamikor azt reméltem (hittem is talán?), hogy öreg koromban (azaz fiatal nyugdíjasként) majd leülünk egyszer egy szép téli, havas napon, a kandalló mellett, a nagyszobában, unokákkal és dédunokákkal és elkezdek mesélni nekik az életemről, pontosabban erdélyi és magyarországi emlékeimről, kihangsúlyozva azt, hogy hogyan is gyógyítottunk, gyógyítottam életem folyamán.              

            Nem így sikerült: unokák és gyermekek és más kedvesek mind messze vannak és egyiket sem érdekli már, hogy mit is mesélne a nagypapa. Édesemmel és Csenge kutyámmal magunkra maradtunk a szép és általunk átépített házban, egy számomra idegen városban… és most egyedül kell megküzdjek emlékeimmel.                                                                                                                                             

           Álomvonatok után futottam egész életemben és…-igen sokszor lemaradtam róluk; olyanok ezek az álomvonatok is, mint olyan sok minden az ember életében. Kinek nem voltak álmai és vágyai tizen-vagy huszonéves korában, esetleg még harmincason is?!  Hiszem, hogy mindazoknak, akik arra születtek, hogy tettvágyuk legyen; ez fokozottan igaz /igaz volt a kisebbségi sorban születetteknél. Így kezdődött nálam is: már első éves egyetemista koromban, nyáron, boldogan loholtam sokszor, este, a kolozsvári  I-es számú Sebészeti Klinika sürgősségi részlegére ( a híres, hírhedt Aurel Nana professzor klinikája), ahol már azon a nyáron megszagolhattam a műtők szagát, sőt egy idő után, már be is mosakodhattam műtétekhez, ahol egy-egy vakbél vagy sürgős sérvműtétben asszisztálhattam az ügyeletes sebésznek (az ilyen „kisműtéteket” ott is fiatal sebészek végezték, az öregek csak a nagy műtétekhez mosakodtak be).    

          Harmadéves korunkban, amikor már kissebészet-tantárgyunk is volt, nyáron Szászsebesen töltöttük a kötelező gyakorlatot - 3 hetet. Ott már naponta többszáz intramusculáris injekciót adtam be, azaz megkértem a nővérkéket (sok minden másra is persze) arra, hogy amikor mennek injekciózni a különböző osztályokon, akkor kísérhessem el őket és én adjam be a rengeteg penicillin-sztreptomycint, amit akkor még 4 óránként szúrtak a betegeknek. Ezenkivül a szászsebesi gyakorlaton tanulgattam már a gipszelést is, az ottani sebészeti osztályon. (ehhez úgy sem volt kedve a velem együtt gyakorlaton levő kollégáknak- összesen húszan voltunk ott). Sajnos nem emlékszem már egyetlen ottani sebész nevére sem. Annál jobban aztán, negyedik egyetemi évemtől a kolozsvári III-as sz. Sebészeti klinika sebészeire, ahol nagyon sokat tanultam sokuktól: a proftól, Dr Cornel Toader-től, aztán Dr. Ghibu Mirceatól és Dr Vass Gyurkától és még többektől, akik szívesen foglalkoztak velem, mert látták rajtam a nagy akaratot és tanulni-vágyást, a sebészethez való hozzáállásomat. Ezen a klinikán különben is ( a valahai Zsidó Kórház) a Belgyógyászaton, a patológián és a laborokban is, mindenütt „barátaim” voltak, azaz mindenki ismert és mindenkit ismertem, kezdve az egyetem rektorától és a belgyógyászat professzorától, Dr Fodor-tól, a nagyszerű patológus Dr Bán Andrásig, vagy éppen a labororvosokig (név…kiment a fejemből). Ekkor kezdődött el az a három éves „álom”, amelyről azt hittem, hogy a vége az lesz, ott tartanak a sebészeti klinikán gyakornokként és akkor majd minden simán megy tovább a sebészeti pályán. Természetesen nem így történt, de azért elmondhatom, hogy negyed-és ötödéves koromban már sok apróbb-nagyobb műtétet végeztem, amit még a friss szakorvosok sem…-persze a prof külön engedélyével, akinek gyártottam éjjeli óráimban a tudományos dolgozataihoz a statisztikákat, stb. Félig-meddig bentlakó voltam azon a klinikán, sokszor a prof. szobájában töltöttem az egész éjszakát; reggel holtfáradtan ott keltem és folytattam hatalmas lelkesedéssel a munkát; sokszor este kilenc-tíz óráig. Ilyenkor kedvenc adjunktusom és mesterem, Dr Ghibu, elvitt magával valahova a közelbe, egy étterembe ebédelni. Abban az időben a Sebészeti Klinikákon sem nagyon voltak intenzív osztályok, az aneszteziológia elég gyermekcipőben járt még, így ott is csak egyetlen orvos volt (később Ő is egyetemi professzora lett az aneszteziológiának) és jó pár magasan képzett asszisztensnő, akikkel sokszor egyedül gondoztuk, szerény hozzájárulásommal, az intenzív terápiára szorult betegeket. A műtőkben is sokszor csak a kezdésnél jelent meg az aneszteziológus és a többit a nővérek – aneszteziológus szaknővérek végezték. Igaz, akkoriban még a sebészek nagy része is tudott intubálni, altatni, stb. Rengeteg műtétet végeztek/tünk akkoriban még helyi anesztéziában- pld. sérvet, vakbelet és igen sokat gerincérzéstelenítésben. Én is az egyetem elvégzéséig, több száz lumbálpunkciót és gerincérzéstelenítést végeztem.  Hozzátartozott még mindehhez, hogy minden egyetemi nyarat végigdolgoztam- egy évet kivéve, amikor a nőgyógyászaton, a többit mind a sebészeten (sokszor szülési szabadságon levő nővérek státuszában, hogy valami pénzt is kapjak).                                                               

         Az az egy nyár a nőgyógyászaton nagyon hasznomra vált később, mert voltam olyan körzetben orvos 3,5 évig, ahol szülőotthonom is volt, ott rengeteg szülést kellett levezetnem. A terhesgondozást is, akkor még a körzeti orvosok kellett végezzék, a nőgyógyászok csak a komplikált esetekkel, a veszélyeztetett terhesekkel foglalkoztak (azok meg kevesen voltak abban a korban). Mindezt úgy kellett elvégezzem/elvégezzük mindannyian, hogy még csak hallottunk/olvastunk az UH-ról; a terhesség megállapítása is csak a harmadik hónapban volt biztos, mert akkor már tapintani lehetett (nagy gyakorlattal) a terhes méhet. A további hónapokban, a magzati szívhangokat a Laennec-sztetoszkóppal hallgattuk,(amely egy igen rövid tölcsérszerű fából készült szerszám volt, mert a fa állítólag természetesebben adta vissza a hangot) az ikerterhességet is azzal próbáltuk kiszűrni (pld. legjobb barátom feleségénél is így jöttem rá a kettős magzati szívhangról, hogy ikerterhessége van… gyermekeivel mai napig jóban vagyunk).                                                                                

        Olyan bátran vezettem le/asszisztáltam, egy falusi szülőotthonban (sőt helyettesítéskor egy másik falusi szülőotthonban és néha az aranyosgyéresi kórház szülészeti osztályán is- ahol szintén helyettesítettem) a szüléseket, néha még placenta praeviás szülést meg farfekvéses szüléseket is, mintha minden modern eszköz a rendelkezésemre állt volna, pedig szinte semmim nem volt egy nőgyógyászati vizsgálóasztalon és pár valván, meg egy kis állólámpán kívül. Ha bajba került volna egy szülő nő, akkor volt ugyan egy-két palack Ringer oldatom, meg sok ampulla 20%-os glükózom, de kb. ennyi. Volt hogy 15-20 ampulla glükózt injekciós tűvel és 20 ml-es fecskendővel adtam be szülő nőnek, vénába. Istennek hála, nem volt egyetlen halálesetem sem, sőt minden szülést be tudtam fejezni a falusi szülőotthonokban. Igaz, néha, utánkezelésre el kellett küldjem a megszült nőket a kórházi szülészeti osztályra, ahova azok nem szívesen mentek, mert onnan mindig kböző stafilococcuszos fertőzésekkel jöttek haza a csecsemők.                                                                  

     Ezekben az említett esetekben, amelyek elég számosak voltak különben, nem a saját hősiességemet akartam kiemelni, hanem sokkal inkább azt, hogy milyen eszközökkel is kellett akkoriban gyógyítanunk, mindannyiunknak, akik éppen falusi körzetekben voltunk, de még a klinikákon is! Az eredmények nem voltak sokkal rosszabbak, mint a mai korban; igaz ehhez az kellett, hogy minden orvos az egyetemen már, sokkal jobban felkészüljön gyakorlatilag és elméletileg is, mint mostanság.                                                              

        Az természetes volt, hogy egyetemi éveimben szerzett sebészeti gyakorlatom miatt, életem első munkahelyén, Háromszéken, Szentkatolnán, a körzeti rendelőben, pár kézi műszerrel és helyi érzéstelenítésben, igen sok kisműtétet végeztem el (már akkor olyanokat is, amiket a kézdivásárhelyi szakrendelőben a fiatal sebészek nem mertek ambuláns módon elvégezni). Ott még pár évig fogakat is húztam, de mivel abban nagyon gyakorlatlan voltam, azt hamar abbahagytam.  Érdemes talán megemlíteni, hogy milyen „leltári tárgyakkal” is rendelkeztem akkor a háromszéki körzetemben: többek között egy nagy, magas, tizenéves Nóniusz-kancával (akinek az egyik hátsó lába „pókos” volt), aztán a hozzá tartozó nyári és téli patkószegekkel (amikért néha közelharcot kellett vívnom a kórházi főkönyvelővel); aztán volt Laennec- sztetoszkópom, meg a saját phonendoscópom (még egyetemi éveimből), aztán volt ott orr – és fül spekulum (fém), aztán kb. tizenkét „szívópohár” (azaz olyan üvegből készült kis pohárszerű szerkentyűk, amiket gyertyalánggal felmelegítve ráhelyeztünk a beteg hátára és azok „megszívták” a beteg hátbőrét és csökkentették a mellkasi izzadmányt??!!), amit általában csak pálinkaivásra használtunk. Volt aztán egy kétkerekű homokfutóm és – elméletben egy szekerem is, aminek csak pár kerekét és két oldallétráját találtam meg egy fészerben (soha nem működött az utolsó pár évtizedben, előttem sem). A leltárhoz tartozott még pár kéziműszer: szülészeti fogó, Kocherek és Peánok, egy gégetükör és sok üvegből készült fecskendő, amelyek foglalata fém volt és sterilizálásuk kifőzéssel történt; a hozzájuk való tűket (szintén fém tűk) szintén kifőzéssel sterileztük. Akkor még csak nem is álmodtunk az egyszerhasználatos eszközökről.       Háromszékről, egy sikertelen bukaresti sebészeti versenyvizsga után (nem végeztem elég előkelő helyen, hogy Erdélyben kaphassak egy sebészi állást), Kolozs megyébe vitt a sorsom (egy kis atyai protekcióval, mert akkor az orvosokat „földhöz kötötték” a rendelkezések), Aranyos- Egerbegyre, ahol eltöltöttem újabb négy évet, de ott már szülőotthonom is volt, sőt rendszeresen kellett ellenőriznem a falusi vízvezeték-rendszert és a kantinokat is közegészségügyi szempontból (többek között napi vízpróbák és ételpróbák vételével); meg volt egy vándorcigány-táborom a Gostat-nál (Állami gazdaság, nagy marhateleppel), ahol kb. 1500 vándorcigány élt kóberes szekerekben, akik tavasztól őszig vándoroltak az egész országban. Külön történet (filmet érdemelt volna), amikor egy hastífusz eset miatt, az egész cigánytábort be kellett oltani… és ez is az én feladatom volt, mint helyi körzeti orvosnak. Na meg is szerveztem én ezt az „oltási kampányt”; az aranyosgyéresi rendőrfőnöktől kértem tíz rendőrt és pár rendőrkutyát, egy szép napon, hajnali három órára (megitattam velük induláskor egy kis tiszta szeszből készített krampampulit) és aztán velük körülvettük  a még alvó cigánytábort és hat –vagy hét beosztottammal nekiláttunk kiráncigálni a cigányokat és a purdékat a szekerekből és szúrtuk őket, mint csatában a vitézek. Az akció sikeres volt, nem volt verekedés, nem sérült meg senki és nem szökött meg az oltandók közül sem senki.                                         

          Itt a Mezőségen, azalatt a négy év egerbegyi munkám alatt volt még egy pár igen érdekes esetem: részt vettem (parancsra persze) egy skarlát-elleni nagy szűrésen, ahol két falut kellett leszűrjünk; aztán két hónapig helyettesítettem egy Mezőcsány nevű nagy faluban, ahol volt szülőotthon is (és tartozott hozzá egy igen eldugott tanya is). Itt, Mezőcsányban (Nagycsány?! románul Ceanu Mare) történt meg, hogy a falu postájának főnökasszonya (akit terhessége alatt senki nem ellenőrzött) nem akart bemenni szülni a gyéresi kórházba és ezért elkezdtük a szüléslevezetést otthon, a faluban, a szülőotthonban. Sajnos csak későn derült ki, hogy a hölgynek részleges placenta praeviája van és akkor éppen, fél napig a telefonhálózatot javították az egész Mezőségen, így nem tudtunk telefonálni a mentőknek és a kórháznak sem. A szülést le kellett vezetni, a kérdést meg kellett oldani. Másfél órát kínlódtam- jódtinktúrával leöntött kézzel (mert steril kesztyű sem volt), hogy leválasszam a placentát (az uterus kilyukasztása nélkül); addig a szülő nő erősen vérzett, mert a méh csak az én csuklómra tudott összehúzódni. Mivel nem tudtunk sehova telefonálni (csak jóval későbben), fecskendőkkel nyomtam a glukózt intravénásan a betegbe, hogy ne omoljon össze a keringése. Szerencsésen végződött ez a szülés is, a beteg nagyon hamar helyrejött és tudott szoptatni is.  

Még egy igen érdekes és az akkori viszonyokra jellemző történet: akkor kellett egész Romániában meghatározni minden egyes állampolgárnak az AB- vércsoportját és az Rh- csoportját is. Ezt rövid három napos betanítás után, fejvesztés terhe alatt, a körzeti orvosok kellett elvégezzék; az eredményeket mindenkinek be kellett vezetni a személyi igazolványába és azt saját pecséttel ellátni. Tévedés tehát kizárva, mert azért börtön járt volna. Mindezt kb. 1 hónap alatt!- az én egerbegyi körzetemben- Örkével együtt, 8500 emberem volt. Elvégeztük!!!

        Közben megnéztem a neten, mikor is vezették be Magyarországon és Romániában is a nőgyógyászati  UH- vizsgálatokat (meg általában az orvosi UH-vizsgálatokat): a net azt írja, hogy az 1970-es években. Hát én inkább úgy emlékszem, hogy a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje előtt nem nagyon volt használatban sehol. Így addig bizony minden terhesgondozást és szülést anélkül oldottunk/oldottak meg, még a klinikákon is. Sokkal nagyobb odafigyelés és gyakorlati tudás kellett, mint manapság. Ennek ellenére, ezután ért a mélypontra a népességszaporulat… pontosabban a népességvesztés egész Európában azután kezdett felgyorsulni; az okokról sok mindent írnak/mondanak. Azt persze nem  állítom, hogy az UH ebben szerepet játszott volna, sokkal inkább az európai nők életszínvonalának növekedése és a nők elkényelmesedése.  Előbb írtam/mondtam már, hogy az emberek és én különösen, álomvonatok után futottam mindig, aztán legtöbbször lemaradtam róluk, de hát a futás így is, úgy is hasznos volt.                         

       Álmaim vittek Bukarestbe  is, a Plasztikai, égéssebészeti és kézsebészeti Klinikára, ahol három évet húztam le és bár átéltem életem egyik legnagyobb negatív élményét - az 1970-es földrengést (a Richter-skála  szerinti 6.4 fokosat; a XX-ik sz. legnagyobb európai földrengését), túléltem, akárcsak a professzor úr ( Agrippa Ionescu, akiről ’89 után klinikát neveztek el) magyargyűlöletét és sok más  megpróbáltatást is, de sokat tanultam, mesterséget és sok más érdekes regáti szokást. Minden esetre, annyit kellett ott dolgozzunk- Hála az Istennek- hogy akarva-akaratlan megtanultuk az égéssebészetet, a kézsebészetet és a bőrátültetések „művészetét”, mint később bebizonyosodott, igen alaposan. 

      Utóbbi kijelentésemet arra is alapozom, hogy ezután következő három évemben  amit a nagyváradi megyei kórház sebészeti osztályán töltöttem, igen sok nagy égettet kezeltem és sok bőrátültetést végeztem el igen szép sikerrel, nem is beszélve egy egész sereg helyreállító kézműtétről. Fontos kiemelnem, hogy ezen az osztályon (amely talán ágyszámban a legnagyobb  sebészeti osztály volt az országban), az osztályvezető főorvos, Dr Krisár Zoltán (egyébként világhírű sebész, aki nagyon sok új módszert vezetett be a sebészetbe és az elsők között volt Romániában, aki megszervezett az osztályán egy nagyon jól működő intenzív osztályrészt is), partner volt mindenben, segített nekem minden téren és engedte, hogy önállóan dolgozzam. Meg is tettem, amit tehettem: azzal kezdtem, hogy ismerős szakikkal a nagy Vegyészeti Kombinátból (Kelet-Európa egyik legnagyobb vegyi kombinátja, ahonnan rengeteg égési sérülést szállítottak a kórházunkba), csináltattam egy kb. 50-60 l-es „dézsát” inox lemezből, amiben fürdettem az égett és más betegségekben szenvedő alsó végtagokat; aztán készíttettem nagyon vékony aluminium lemezből az égett betegek részére, ágyra állítható sátrakat, amik alatt az égett beteg steril körülmények között fekhetett, kötések nélkül és ezzel elkerültük a mindennapos kötéscserék rettenetes traumáját és a Pyocianeus-fertőzéseket is.                 

          A kórház saját patikájának főgyógyszerészével, Oláh Pistivel közösen, előállítottunk- Macalik barátom sugalmazására és aktív közreműködésével (Ő biztosította az alapanyagot, a gyógynövényt), egy olyan sterilizálható átlátszó növényi gélt ( a Symphitum officinale-ból), amivel a bőradó területeket még a műtőben fedni tudtam és aztán, egy hét- tíz nap múlva, amikor az adóterület már behámosodott, a beteg csak le kellett tussolja ezt a védőgélt. Így az adóterületek se fertőződtek be soha. Sok más apró eszközt is meg tudtam szerkeszteni egy műszerész ismerőssel; azaz én elterveztem a számomra szükséges kis kézi szerszámot, Ő meg előállította. (persze csak egy példányban és soha nem szabadalmaztattunk semmit). Emellett volt egy sebész kolléga, aki igen jó műszaki felkészültséggel is rendelkezett, Ő tartotta karban az elektromos dermatomokat, amikkel akár csecsemőkről is könnyen tudtam bőrt rekoltálni, ha szükségük volt átültetésre.                                             

          Ilyen eredményes és szép pár év után (pontosabban három és fél év után) kivándoroltunk „végleg” Magyarországra…ahol utolért engem is a kivándoroltak, a”migránsok”, sorsa: azaz sokat kellett egyik munkahelyről a másikra vándoroljak (részben Zsolt fiam zenei tanulmányai miatt is?!), amíg végre megtaláltam a számomra elfogadhatót. Pár hónapos ide-oda hánykolódás után, ahol megtapasztalhattam, hogy mindenki „messziről jött embernek” tekint és szakmailag is alig enged egyedül működni… igaz ebben főként a rendszer volt a hibás, az a szocialista valamiféle rendszer, amely nem engedett senkit rendesen élni, de meghalni sem és amelyik részben kényszerítette a magyar orvosi kart, hogy életszínvonalát a hálapénzzel őrizze. Magyarán szólva, mindenütt úgy néztek rám, hogy ez egy újabb kenyérkonkurencia és nem kell a fenének sem; igaz volt ez főleg, ahol a szakmai munka is igen gyenge lábakon állt.

        Így kerültem, többek között, Hajmáskérre, körzeti orvosnak-újra… ahol megint belecsöppentem egy éppen olyan eszköztelenségbe, mint a háromszéki kezdetekkor, csak a háromszéki emberek jóindulata nélkül. Szerencsére azért a jó kommunikációs készségeim hamar hozzásegítettek pár jó , igazán jó baráthoz és attól kezdve megkönnyebbült az életem. Hihetetlen, de az 1982-85-ös években, egy nyugat-magyarországi körzeti rendelő még annyira kezdetlegesen volt ellátva orvosi eszközökkel, hogy visszasírtam a háromszéki állapotokat; aztán csak sikerült kissé felszerelnem a rendelőmet és akkor már a mindennapi teendők mellett, kezdtem kissebészeti műtéteket is végezni (nagy szerencsémre a körzeti ápolónőm hosszú évekig a veszprémi traumatológián volt nővér), meg elkezdtem gyógynövényes kezeléseket is folytatni; szigorú laboros ellenőrzés mellett, a Macalik úrtól személyesen szállított elsőosztályú gyógyteákkal. Minden ilyen betegemről pontos feljegyzéseket vezettem, amiket néha közreadtam a Gyógyszerészet című folyóiratban és egy-egy orvosi gyógynövény-konferencián.

         Voltak olyan betegeim is ebben a körzetben, akik előrehaladott májcirrhózisban szenvedtek és azoktól havonta egyszer-kétszer, háznál csapoltam le a hasüregből 6-12 l folyadékot; amit minden belgyógyászati előírás és „protokoll” tilt ugyan (max. 3-4 liter eltávolítását javasolják egyszeri alkalomra), de én nem féltem, mert mindig felkészültem egy esetleges sokk elhárítására. (erre jó volt az előképzésem, amikor még az intenzíven is mi- is- kellett dolgozzunk). Egy igen érdekes esetre emlékszem többek között az itteni működésemben: egy középkorú beteg, akinek súlyos, elhanyagolt visszerei voltak… egyszer csak az egyiks nagy visszere spontánul elpattant és az illető elég sok vért vesztett; a vérzését pár catgut-öltéssel megállítottam és már szállítható állapotban hívtam a mentőt, aki aztán bevitte a veszprémi sebészeti osztályra. (ahonnan pár nap múlva hazaengedték és így az utókezelést is én végeztem). Ez a gyakorlat kezdett általánossá válni, mert Veszprémben, a sebészeti osztályon tudták, hogy nekem is van sebészeti és traumatológiai szakvizsgám. Néha még a gipszlevételt is én végeztem el.

         Egyéni sorsom aztán innen is tovább kergetett (elváltam és Zsolt fiam is Budapestre került a Liszt Ferenc Zeneakadémiára) és így jutottam el a Pápai kórházba ( négy hónapos kiskunhalasi kitérővel), az általános sebészeti osztályra. Itt már nagyon behatárolt volt a működésem, többen is folyamatosan azon ügyködtek, hogy minél kevesebb önállósággal rendelkezzek; így egy csomó műtétet nem tudtam elvégezni, főleg ami az égetteket, a kézsebészeti eseteket és a rehabilitációs műtéteket illeti. Hihetetlen, de igaz, hogy itteni főnököm egyik leggyakoribb mondása minden általam a továbbképzéseken tanult újdonságra az volt, hogy „ezt mi így szoktuk” és ezzel be volt fejezve. Újítási vágy nuku! Hiába kértem azt is, hogy engedjék, hogy levizsgázzak endoscópiából, vagy legalább proktológiából, amit nagy kedvvel csináltam, az ősöreg orosz, merev rectoscóppal is; nekem nem lehetett!!-igaz ebbe belejátszott MSZMP-és képviselő kórházigazgatóm is, aki nagyon nem szívlelt sem engem, sem sváb főnökömet, aki gerinces ember volt, esetleges szakmai maradisága ellenére is.                                                                                                                                                                      Innen – kényszerhelyzetben- lejárt a határozott idejű szerződésem a pápai kórházzal, kerültem, még viszonylag új- házason (1992-ben összeházasodtunk mai életem párjával, Erikámmal) a nyírbátori szakrendelőbe és Kelet-Magyarország ezen- számomra eldugottnak tekinthető- városkájába. Reményeink szerint egy-két évre, ami aztán 27 évre hosszabbodott meg, de amit nagyon nem bántunk meg, sőt!!!                

        Ottani működésem nagy reményekkel indult: először is, mivel vagy húsz évig, jövetelem előtt, nem volt sebészeti szakrendelés, fel kellett szerelnem a szakrendelő két helyiségét…amiből rögtön hármat csináltattam, hogy legyen egy külön gipszelő is; szóval elkezdtem felszerelni a rendelőt… végigjárva a fél országot műszerek és egyebek után, meg az egyik udvari szakival, a helyi műhelyben, „gyártottunk” mi is jó pár bútort a berendezéshez. Ötletek és lelkesedés volt részemről elég, pénze az intézetnek annál kevesebb, tehát abból kellett főznünk, amiből tellett. Úgy két hónap alatt elég rendesen fel is szereltük a rendelőt és kaptam magam mellé egy 18 éves, frissen végzett asszisztensnőt és egy valamikor mezőgépész beteghordó-és gipszelőfiút (családos embert). Mindkettőnek meg kellett tanítsam az alapokat és csakis azért sikerült ezt megtenni rekordidő alatt, mert mindketten igazán elhivatottan és szeretettel közeledtek a munkájuk felé. Igaz én is megpróbáltam néha úgy is felvidítani a kedélyeket, hogy rendelés kezdete előtt verseket olvastam fel nekik nagy magyar költőktől, stb. Minden esetre olyan csapatot alkottunk pár hónap alatt, hogy annak párja nem volt a szakrendelőben. Rengeteg betegünk lett, akiket mind el is láttunk legjobb tudásunk szerint és egyre több olyan betegünk is, akik kisműtétjeiket velünk, ott helyben, végeztették el.  Műtöttünk kezet (akut balesetest is), bőrtumorokat (a legnagyobb egy kb. 3 kg-os, a lapocka mögött elhelyezkedő zsírdaganat volt), természetesen minden esetben szövettani vizsgálattal, amit a nyíregyházi kórházban végeztek el; aztán rengeteg rectoscópiát csináltunk, sok aranyérműtétet és minden olyan műtétet, amit helyi érzéstelenítésben el lehetett végezni; aztán csukló-reponálásokat felfüggesztéssel, gipszeléseket gipszpólyával és műanyag gipsszel is, kisebb-nagyobb égéseket kezeltünk otthoni fektetéssel,  szedtünk ki vasszilánkokat kezekből képernyő nélkül…csak a rtg.- felvételek segítségével. Ha kellett- néha- fület mostunk nagy fecskendővel, sokszáz vizeletkathétert cseréltünk. Mindezt hárman, minden külső segítség nélkül, a legegyszerűbb kézi műszerekkel, sokszor több órát is túlórázva, ha a helyzet úgy kívánta. Sok kisgyermeket is elláttunk, baleseteseket, gipszelés, sebvarratok, stb…. – és mivel munkatársaim tudták, hogy nem szeretem kínozni a gyermekeket, mert az nekem is nagy szenvedés, akkor olyan gyorsan dolgoztunk, ami ma már elképzelhetetlen; csak szemmel intettem és tudták mit is kérek éppen. A gyermekek általában nem is ijedtek meg komolyabban (idejük sem volt megijedni) és a kötözésekre már mosolyogva jöttek vissza hozzánk; ha úgy hozta a sors, eljátszottunk velük, megajándékoztuk őket üres fecskendővel, karikákkal, stb.                                                                                                                                    

        Ez egy idő után paradicsomi állapotnak tűnt számunkra, de aztán itt is beütött a krach: először is elment a gipszelőfiúm, mert kapott otthon a falujában egy jó állást és terhes volt számára a mindennapos ingázás, aztán elment mellőlem az asszisztensnő is, mert egy jobban fizető állást kapott egy helyi gyárban. Két új munkatársam, bár lelkesek voltak eleinte, de korántsem olyan gyorsak és ügyesek, meg a gipszelőfiú nem is volt olyan elhivatott, mint elődje. Ez még mindig nem lett volna rossz, ha közben a világ is nem alakul; a szakrendelő KFT-vé alakult, egyre nehezebben termelte ki a kiadásokat (a bérek egyáltalán nem növekedtek ezen a jogcímen, pedig kemény infláció volt az egész országban) és aztán elkövetkezett az is, hogy „lenyelt” minket a Fehérgyarmati Kórház, azaz egyesültünk velük és akkori igazgatónője, nagy MSZP-és parlamenti képviselőnő (és rettenetes diktátor, aki minden jobboldalit utált) engem elhelyezett a szakrendelőből, először csak heti két-három napon kellett 45 km-re menjek dolgozni a fehérgyarmati kórház sebészetére (ahol főleg a szakrendeléseken engedtek dolgozni), majd aztán, mivel nyugdíjas lettem, teljesen kiszorított a nyírbátori szakrendelőből és minden nap vagy Fehérgyarmatra vagy  Vásárosnaményba kellett ingázzak, saját autóval. (még benzinpénzt sem utalt számomra, pedig azt törvény írta elő). Így aztán pár év múlva, rákényszerített, hogy teljesen vonuljak vissza a szakmától és akkor már csak a bátori általános orvosi ügyeleteken kerestem némi kenyeret és pénzt a nyugdíjam kiegészítésére ( a nyugdíjam akkor 170 ezer Ft körül mozgott). Bátorban azért, még ezen az ügyeleten is megkerestek néha régi betegeim (nem is olyan néha), akiknek sutyiban elvégeztem egy-egy kisműtétet, csak mivel a szakrendelőben dolgozó kollégák egyike-másika (akkor már az általam végzett munka felére- kb. annyit végeztek el- már heti több ember kellett) igen ellenszenvesen viselte el azt, hogy megkértem, küldje el hivatalos úton az általam kivett kisműtétek szövetanyagát szövettani vizsgálatra a nyíregyházi kórház patológiájára,  így aztán szép lassan azt is abba kellett hagyjam.  Ezeket a kisműtéteket azokkal a régi saját kézi műszerekkel végeztem, amiket az évek során darabonként vettem orvosi műszerboltokban itt és Erdélyben is. Érdekes és sajnálatosan jellemző volt, hogy ezek az újdonsült szakrendelői kollégák meg voltak győződve, hogy én nagyban „maszekolok” az ügyeletben és igen sokat keresek feketén, pedig , ha látták volna miért is végzem el ezeket a kisműtéteket, lehet, hogy kiröhögtek volna mint lúzert. Én azonban úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a betegeimnek, mert a kórházi és szakrendelői ellátás mind hosszabb és rosszabb lett az előjegyzési rendszerrel. 

        Most amikor itt Pápán, ezeket a sorokat írom, még mindig ügyelgetek az általános orvosi ügyeletben ( a Pápa környéki kistérségi- azaz a vidéki- ügyeletben), de itt már eszembe sem juthat semmi olyasmi, hogy bármit is tegyek egy sebészeti betegért, mert az asszisztencia nem viseli el; ők egész egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy valaki igazán segíteni akar a betegeken… ezt leszokták már orvosaik, főleg körzeti orvosaik mellett. Sajnálom, hogy ilyen szomorú következtetéseket kell levonnom a mai magyar orvosok etikájáról, de ezt látom és ezt hallom minden betegtől és ismerőstől. A betegellátás végleg a kispadra szorult a modern egészségügyben. Az orvos/ gyógyító és a beteg közötti bizalom csak akkor állhat újra helyre, ha a betegeket és az orvosokat is úgy fogják felnevelni, hogy a gyógyítás egy különlegesen nehéz és közösségi áldozatot vállaló feladat, amit egyrészt az orvosok fel kell vállaljanak, másrészt a társadalom meg kell adja a kellő tiszteletet és szeretetet a gyógyító emberek számára. ( és ebbe beletartozik nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi elismerés is!!!). 

         Mint 52 éve „gyógyító ember”, aki átélt sok „hullámot” már az orvoslásban, azt gondolom, hogy ezt a kis összefoglalást érdemes lenne elolvasni a „mindig újaknak”, mert akkor sokkal jobban megbecsülnék és megszeretnék a mai terápiás és gyógyítási lehetőségeket, amelyek valóban sokkal jobbak, mint a mi időnkben voltak. Azzal a reménnyel is írtam meg ezt az összefoglalót, hogy lesznek még sokan, olyan lelkes ifjú orvosok, akik éppen úgy hisznek a „primum nil nocere, deinde salutare” mondás érvényességében, mint mi hittünk és ugyanúgy fognak szeretni minden beteget, mint mi annak idején.

            Nem fejezhetem be ezt a kis összefoglalását a pályámnak, anélkül, hogy ne beszéljek arról is, hogyan éltem/éltük meg mi, öreg orvosok azokat a tragédiákat, amiket a sikertelenségek, azaz a kezelt betegek halála okozott: nálam ez fokozottan érvényes volt, mert a nagy égések kezelése közben , sajnos igen sokszor volt részem, a betegek, hosszan, sok esetben hónapokig kezelt betegek, elvesztésében (és persze mint általános sebésznek, sok olyan tumoros betegem is volt, akiket elveszítettem, főleg mert későn kerültek az orvosok látóterébe… és azért is természetesen, mert az akkori képalkotó diagnosztikai eszközök nagyon kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest).  Már fiatal sebész koromban, az egyik legnehezebb feladatnak tartottam (máig annak tartom), hogy mindig is, az orvosi etikának megfelelően, tájékoztatnom kellett a betegeimet arról, ha a prognózisuk – „pro ad vitam” (életkilátásuk?!) nagyon rossz volt, azaz a legkisebb esélyük volt arra, hogy túléljék a betegségüket még a mi, orvosok segítségével is. Soha nem felejthető lelki traumát okozott számomra egy-egy elveszített nagy égéses beteg (akiknek a prognózisa eleve nulla esélyű volt), akiknek a családját is én kellett tudósítsam erről. Vannak máig takargatott, fájó emlékeim olyan betegekről, akikért mindent megtettem, nem sajnálva időt és energiát és bármit és mégis vesztesen kellett  elhagynom a küzdőteret: az orvos egyetlen küzdőterét: a küzdelmet a halál ellen. Az érdekes itt megint nem az, hogy én magam hogyan tudtam (vagy nem tudtam soha) feldolgozni ezeket a nagy veszteségeket, ezeket az igazi nagy gyógyítói traumákat, hanem az, hogy ezt mi mindig egyedül kellett megoldjuk és nem vettünk (vehettünk?!) igénybe más segítséget. Nekünk nagyon meg kellett jegyeznünk azt a mondást, amit minden tanárunk tanított az elemi-és középiskolában, hogy : „ segíts magadon és az Isten is megsegít!” Mi a gyógyítás igazi közkatonái, akik soha érdemük szerint megbecsülve nem voltak, sem kollégáik, sem a társadalom által, mindig is egyedül kellett feldolgozzuk a vesztes csaták érzelmi összeomlásait is. Hát ezért kellett a közkatonáknak mindig keményebben helytállaniuk minden körülmények között, mint az orvosi elitnek (a meg-nem- választott elitnek, mert az anyaországban ez soha nem választás kérdése volt mostanáig!)

            Soha nem értettem meg azok motivációját (és főleg az okokat) , hogy olyan sikeremberek, mint az én valamikori kolozsvári sebészprofesszorom, aki az egyetem párttitkára is volt és a legfiatalabb kinevezett előadó tanára (38 évesen nevezték ki), valamint bukaresti egykori mesterem (jónevű főorvos és sikeres egyetemi pályát befutni kezdő híresség), meg olyan sokan mások is, akik a rendszer kegyeltjei voltak ( a kommunista rendszeré) és élvezték annak minden kiváltságát, miért disszidáltak a lehető legelső alkalommal Nyugatra?!- ez is megérne még egy misét!!!

2021. 04.01- 19 között, Pápán.          

************************************************************************************************    

Domokos Pál Péter 1.r.  Domokos_Pal_Peter1.docx
Domokos Pál Péter 2.r. Domokos_Pal_Peter2.docx

Pintye Katalin

A forradalmak szenvedéssel, keserűséggel telt Életkelyhek kicsordulásából fakadnak.

            Az 1989-ben Temesváron kitört forradalom az egész román nép és az itt élő magyar, német, zsidó, horvát, szerb, cigány, bulgár, lengyel, orosz és más itt élő kissebbségek forradalma volt. Megmásíthatatlan tény azonban az, hogy Tőkés László református lelkipásztor,a református presbiterek, a református egyházkösség tagjainak életkelyhe volt akkoriban a legjobban megtelve.

A keserüség, a kétségbeesés jajszavai az egekig szálltak, és a Temasváron élő igazemberek lelkét hősi egységbe toborozta. Nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül.    Ha jó a kezdet, akkor a végnek is jónak kell lennie. Márpedig itt Temesvárion nagyon jó volt a kezdet. 1986-tól egy igaz embert, egy aranyszavú prédikátort kapott a Temesvári Református Egyház. Vasárnapi beszédeinek vezércsillaga a különböző népek, különböző vallású emberek egymásiránti szeretete volt. Szavainak hatására hétröl hétre nőtt a templomban a hívek serege. Az ifjuságot is a templomba toborozta, gyakran ökumenikus istentiszteleteket is tartott. A különböző vallású emberek közötti harmóniát megteremteni csak nagyon kevés lelkésznek sikerül a világon. Ezt már Ceausescu elnök, és a kommunista hatalom nem bírta elviselni.

             Az a politikus, aki porig alázza népének emberi méltóságát, a személyi kultusza martalékainak szánja őket, aki a kisebbségektől mindent elvesz, amiért élni érdemes, aki minden elképzelhető jót és kiválltságot csakis magának akar, az előbb-utóbb mindenét elveszíti. A magyar kisebbséget még meg is rágalmazta. 1987 tavaszán nagygyűléseket rendezett, ahol meghazudtolta az Erdély története című, Budapesten megjelent monográfiát, ezzel az egész magyarság történelmét hazudta el. És ehhez meg tapsolnia is kellett.

            Utolsó mentsvárunkban, a templomunkban sem imádkozhattunk nyugodtan, mert Tőkés László lekipásztor és családja zaklatásával, a presbiterek és a hívek zaklatásával, fölborította a templomra és az igére áhítozó lelkek nyugalmát, megkérdőjelezve ezzel, az imádsághoz, vallásunkhoz való jogunkat is. És ez volt az az utolsó csöpp, amely a szinűltig telt Életkelyhekből kicsordult.

            A templomba járó emberek, és mások is egyszer csak azt láthatták, hogy a parókia mindjobban egy ostromlott várhoz kezd hasonlítani. És itt, a hűséges lelkipásztor otthona lassan egy messzire világító, fényességes pont lett az emberek szemében, amelyet védeni kell.

            A csoda megtörtét. December 15-én Tőkés Lászlót és családját védő presbiterekhez és a református hívekhez egy emberként csatlakoztak az utcán összegyűlt szolidáris emberek. Kezük összefonódó láncolatával elindultak megmenteni egy magyar református lelkészt és családját. Csillagként világolt fel lelkükben egy gondolat, talán csak egy érzés: „Ha síkra szálltunk a magyarokért, síkra szállunk magunkért is, az egész román népért."

            Ez a gondolat a szolidáris emberekből hősöket csinált. Tüntetők serege lepte el Temesvár utcáit. Szembeszálltak a rendőrökkel, a katonákkal.

            Decemder 16-án éjszaka 3 óra felé a mi lakásunk előtt is elvonult egy jelszavakat kiáltozó csoport. A lelkes emberek hangjátol zengett az utca: „Le a komunizmussal! Le Ceausescuval! Éljen a demokrácia! Mi vagyunk a nép!“

-Nekem is a tüntetők mellett a helyem, gondoltam, és izgatott sietséggel magamra kaptam ruháimat.

            Az ajtóban a férjem elében állt. Nem akart kiengedni. Én kitéptem magam a karjai közül és az utcára siettem. Ahogy a Brandusei utca és a Timis utca kerszteződéséhez értem, katonaság állta el az utamat. Megálltam előttük és megkérdeztem: -Hol van a nép?

            Durván rámtámadtak, hogy menjek haza az unokámhoz! Egy magas növésű katona az öklével olyan erősen mellbe vágott, hogy megtántorodtam és még hetekig fájt az ütés helye…

            Amint a Timis utca és a Torontál út sarkára értem, megdöbbentő jelenetnek lettem a tanuja. Abban a pillanatban dobtak be egy embert az ott álló autóba. Egy ember a karját fogta, egy másik a lábát, a harmadik bezárta az autó ajtaját …A Dácia piac sarkánál is állt egy  kocsi, és ott is hasonló jelenetet kellett látnom. Egy lépcssőházból pont akkor hozott ki egy fiut két rendőr. A kocsiba dobták, mint egy zsákot. Dermedten álltam, se szólni se mozdúlni nem tudtam. A harmadik rendör rámordított: „Menjen haza,, mert magát is elvisszük!"”

            A kétségbeesés könnyei égették a szememet. Úgy éreztem, kötelességem a tüntetőket figyelmeztetni, hogy milyen veszedelemben vannak. Benéztém a mellékutcákba és a kapualjakba is, de sehol nem találtam őket. ...

             Újra a Dácia-piac Timis-utcai részére értem. Ott is a katonaság állta el az utat. Akkor már úgy tele voltam keserüséggel, hogy nem birtam továb hallgatni. Megálltam a katonákkal szemben, és azt kiáltottam nekik: - A népet védjék, ne Ceausescut! Nem szóltak egy szót se, némán néztek rám. Nem bántottak többé.

Szörnyű bolyongásom az éjszakában 3-5 óráig tartott, de úgy össze voltam törve testben lélekben , hogy úgy tünt nekem, megjártam a poklot. Nem egyedül, velem volt a Mindenható Isten. Neki köszönöm, hogy ujra otthon lehettem az én kis családommal.

            17-én nagyon nagy szükség volt rám otthon…Amíg családomról  gondoskodtam,  kértem és kaptam is híreket Tőkés Lászlórol és a városban történtekről.

            A Református presbitereket és a hozzájuk szegődött embereket rendőrtámadás érte. Ők nem ilyedtek meg, továbbra is kitartottak lelkipásztoruk mellett. A templom bejárata előtt összegyűlt tömeget is el akarták távolítani. Ők többször is visszafoglalták az utcát. Tőkés Lászlót is megverték és Menyőbe vitték a családjával együtt. Forradalmi láz áradt végig a Mária tértől az Aradi útig és egész Temesváron. A tűzoltók vízsugarakkal akarták szétoszlatni a tüntetőket, de ők a Bégába dobták a tűzoltókocsit. Vak tölténnyel lőttek rájuk, de ők hősiesen megrohamozták a megyeházát és a pártházat. Az ablakokon kidobálták a diktátor képeit és könyveit, majd meggyútották. Két katonai kamiont is meggyújtottak, akkor tankokkal jöttek rájuk. Az Opera téren egy nőt eltapostak, erre a tüntetők benzines üvegekkel meggyújtották a tankot. A rendőrök parancsot kaptak, hogy lőjjenek. Az Opera téren sok a halott és a sebesűlt. Nagyon sok embert letartóztattak."

             Kétségbe estem. Az a gondolat gyötört, hogy nagyon sok ártatlan ember fog még meghalni ebben a forradalomban, mert én forradalomnak éreztem, nem népfelkelésnek. Az életemet is odaadtam volna, ha a diktátor leváltása további vérontás nélkül történik meg. Reggelenként a kis családomnak kenyeret és tejet kellett hozzak. Ez adta az ötletet, hogy megírok egy levelet a katonáknak, készítsenek jelszavakat, hadd tudja meg ország- világ, hogy a román nép nem akarja a komunizmust és Ceausescu leváltását akarja.

„Álljatok a nép mellé, ne toljátok tovább rabtartótok szekerét. Az egész román nép mindenütt mellettetek fog állni. Közeledik a karácsony, tegyetek meg mindent, hogy azon a napon a betlehemi csillag mellett ragyogjon fel végre a román nép és az itt élő kissebbségek legragyogóbb szabadságcsillaga. A krisztusi szeretet hatalma legyen nemes harcotokkal, legyen ezzel az oly sokat szenvedett néppel. Pintye Katalin…

             Gyötrelmes napok és éjszakák következtek. Hallottuk a fegyverropogásokat, a központ felől. Jöttek a hírek a sok ártatlan ember haláláról, eltűnéséről: A Neptun hídnál és a szabadságtéren sok a halott. A Giroc-i úton is lövik a gyári munkásokat és az egyetemistákat. A Bega vízén Ceausescu képei úsznak. A halottakat elviszik nem tudni hová...

            Huszadikán délben a lakásunk előtt egy férfi azt kiáltotta:

A katonaság mellénk állt, gyertek emberek az Opera térre. A komunizmus és Ceausescu ellen kell tüntessünk.


            A férjemet, a családomat elrendeztem majd akaratuk ellenére du. 5 úrakkor az opera térre indúltam. Mások is jöttek mellettem és egymástól kérdezték: „Hihetjük e, hogy nem fognak ránk lőni?"     De azért mentek tovább és én is velük.

            Hat óra felé járt amikor a zsúfolásig telt Operatérre értem. Az Opera balkonján az Ideiglenes Tanács és a Román Demokrata Front gyűlt össze. Beszéltek a néphez jelszavakat kiáltottak és mi is velük.: „Le a zsarnokkal! Éljen a demokrácia! Erőszak nélkül! Nem vagyunk huligánok, mi vagyunk a Nép!


             Egy fiatal nő égő gyertyát tett a kezembe az ő kezében is volt és sok másnak is. A hősök emlékére gyújtották a gyertyákat, a jelszavakat pedig az élőkért a jövő nemzedékéért kiáltották. A sötét decemberi estében a gyertyák lángjai kis csillagokként világítottak. Magasztosan szép volt, de a legszebb a remény csillaga volt, melyet minden ember szemében látni véltem…

            Egyszer csak elterjedt a hír, hogy a Pártházhoz kell menjünk és ott Ceausescu első miniszterének, Dascalescunak oda kell adjuk a Nép 10 pontból alló követelését amelyben a Ceausescu lemondatása is szerepelt…Talán 50-en maradtunk a Pártháznál és nemsokára egy kocsi érkezett, katonák ugráltak le róla. Egy lány mellettem rémülten sugta: „Mos lelőnek bennünket”. Dermedt mozdulatlanságban álltunk, de a vérfagyasztó perceknek nemsokára vége szakadt..  

Reszketett minden részem, nyagyon elesettnek éreztem magam. Ezt észrevette egy kedves román nő és felkarolt engem. Támogatásának köszonhetöen nemsokára már a lakásán voltunk. Egy lavor melegvízbe tette a lábamat és pár perc múlva meleg teával és szendviccsel kínált…Ágyba parancsolt és meleg takarókat rakott rám… Csak tíz óra körül tudtam talpra állni. Akkor hálás szívvel megköszöntem segítségét és haza indúltam.

            Életem legfelethetetlenebb éjszakája után beteg lettem. Unokáim apja és az én fiam azokhoz a reformátusokhoz tartozott, akik bátran kiálltak Tőkés László mellett. A rendőri zaklatás elől a fiam életét kockáztatva magyarországra menekült. Ez volt az oka, hogy nem tudtam már többé részt venni egy közérdekű rendezvényen se.

            Amikor Tőkés László lelkipásztor visszajött Menyőböl, és az első istentiszteletét tartotta akkor én is részt vehettem a csodálatos ünnepségen. A szabadságát kivívott Nép megtöltötte a templomot és a bejárat előtt is tele volt az utca, örvendező emberekkel. A gyönyörű templomi prédikáció után, a hős lelkipásztornak az utca emberéhez is volt egy köszönő szava. Ott álltunk a kapu előtt és egy valósággá vállt mesejelenetben gyönyörködhettünk. Temesváron, azoknak a történéseknek minden temesvári ember részese lehetett. Tökés László lelkipásztor úr is bizonyára úgy érezte, hogy ezért az egy pillanatért érdemes volt megszületnie, érdemes volt bátornak és hűségesnek lennie.


            Forradalmi emlékeim lejegyzését azzal a töténettel szeretném zárni, amelyet az 1989 December 15. -i Forradalom napjaiban hallottam.

            Az Opera téren a tüntetőkhöz csatlakozott két álldott állapotban lévő asszony. Szivök alatt egy egy kicsiny Életvirág nyíladozott. Izgalmukban megszülték gyermekeiket, a forradalom Viktóriáját és Viktorát. Az egyik az Opera halljában, a másik a Katedrális előtt született egy-egy  zászlón."

             A Szent Forradalom jelképe nem is lehetne szebb, mint ez a két Élet, mert ott születtek, ahol a hősök vére folyt… 

Temesvár, 2005. december.15.                                                                                                                                                                                (Rövidített, szerkesztett szöveg) 

 megjegyzés:

Miközben édesanyám a fentieket átélte Temesváron, aktívan részt vállalva a  forradalomban, e napokban magam menekültként Zalaegerszegen, sorstársammal szerveztük az első segély-kamiont.  A református és az evangélikus egyház két nap alatt több tonnányi adományt gyűjtött, ezt kellett kijuttatni Temesvárra. Egyetlen hiteles hírforrás most is a Szabad Európa rádió volt, hiszen hazatelefonálni lehetetlen volt. A kamionsofőrt és két kísérőjét alaposan ki kellett „képezzük”, tekintettel az ottani helyzet súlyosságára. Valamikor ez az izgalmas történet is megérdemelne pár sort.

         Pintye Tamás, a Győri Erdélyi Kör elnöke

**************************************************************************************************************

BLU201205-7807-1810