Papi hadtörténet

(Márton Áron katolikus püspök és Lőrinczi László unitárius lelkész találkozása)

  Lőrinczi László, egykori kadácsi, majd ürmösi unitárius lelkész, író, mezőgazdasági szakíró (a keresztúri gazdasági iskola tanára, a kertészet, méhészet és a tyúktenyésztés ismerője), mielőtt a tanulmányait megkezdte volna, részt vett az I. világháborúban és hadifogságban is volt. Pályafutását érettségi után katonaként kezdte Márton Áron püspök is, aki 1916-ban a nagyszebeni tiszti iskola elvégzése után hadnagyként szolgált, majd hadifogolyként a brassói fellegvárba zárták. Az ő hadapródja volt Lőrinczi László. Mindketten papi életpályára léptek, igen gazdag, áldásos és nemzetépítő életutat jártak be és alig egy év különbséggel hunytak el. Papként való különös találkozásukat az 1960-as években mons. Gajdó Zoltán, pápai káplán, nyugalmazott plébános így örökítette meg:

Baróti káplánkodásom alatt (1964–1966) a miklósvári Szent Anna búcsú egybe esett a bérmálással. A kettős esemény hívők ezreit vonzotta a templomba, amely ezúttal szűknek bizonyult. Szentmise előtt köszöntők hangzottak el. Különböző rendű és rangú, egyházi és világi személyek tisztelegtek a püspök előtt. Egyszer csak palástosan eléállt az ürmösi unitárius lelkész (Lőrinczi László), s katonásan összecsapva bokáját a következőket mondta:

„Mélyen tisztelt hadnagy úr! Egykoron az Ojtozi Szorosban, mint csicskás, önt szolgáló közlegény, sokszor kellett önnek jelentést tennem a hadi helyzetről. most, kihasználva a találkozást, mint ürmösi lelkész újból megteszem.  Tisztelettel jelentem, hogy a század, híveink, megtizedelve, meghurcolva, javaikból kifosztva, de élnek és vannak.”

E szavak hallatára könnyek pattantak ki a sokat látott, megpróbált püspök szeméből, és végiggördültek gondoktól barázdált arcán. Nem szégyellte, hagyta lecsorogni őket. És megrendülve mondta a következőket:

Köszönöm, fiam, a régi és új jelentéseidet. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy népünknek ilyen lelkipásztorai vannak, akik hősiesen állnak a vártán és híveik mellett. Míg akadnak hozzád hasonló, elhivatott és bátor emberek, van magyar jövő Erdélyben.

Egy székely "falusi ember" levele >>>  Level_Tasihoz.docx

Részletek Márton Áron püspök írásaiból:   

Marton_Aron_puspok_irasaibol.docx

VOLT EGYSZER EGY FŐTÉRI PATIKA

A Marosvásárhelyen megjelenő napilapunk, a Népújság előfizető olvasója vagyok. Ezennel szeretnék szólni a Népújság rendszeres olvasóihoz, emlékeztetni mindazokat, akik még tudnak emlékezni, akkor is, ha a múlt emlékei visszataszítóak; a múltunkban élő szép emlékeinket jólesik felidézni. Erre késztetett a segesvári Veress László főgyógyszerész 2024. augusztus 8-án és az azt követő két héten is a Népújság Harmónia rovatában közölt Azok a szép patikák cím alatti – mondanám – emlékirata. Olvasásakor ugyanazokat az érzéseket és tapasztalatokat éltem át, életem régi patikáira emlékezve. Teszem ezt nem mint gyógyszerész, hanem mint 1960-ban végzett gyógyszerész-asszisztens, 1970-ben szerzett főasszisztensi képesítéssel. Marton Erzsébet Kinevezésemet a nyárádszeredai Hints Vilma – az első erdélyi nő, aki gyógyszerészoklevelet szerzett – gyógyszertárában kezdtem. A gyógyszertárat vezető gyógyszerésznő szülési szabadságra ment, és három gyógyszerészasszisztens, Kolumbán Levente, Német Ági és jómagam láttuk el az akkor még falu Nyárádszereda közösségét. Azután Marosvásárhelyen a Bolyai utcai 6-os gyógyszertárban Kelemen Éva és Kóbori László gyógyszerészekkel dolgoztam. Innen hat hónap után, 1961 őszén kinevezést kaptam az 1. Sz. Gyógyszertárba: a köznéven ismert „főtéri nagypatikába” vagy a „kétajtós patikába”. Egy gyógyszerészi álomvágyam beteljesedése vált valóra ebben a patikában. Itt a kihívások, a munka, a szigor, a fegyelem, a pontosság, a szerető közösségi együttlét, a segítőkészség, a betérő beteg megfelelő kiszolgálása – elsődleges feladatként – és családias hangulat szülőhelyére találtam. A betegnek elégedetten, a gyógyulás reményével kellett távoznia. Itt tudatosult bennem a munka szeretete: amit végzek, örömmel teszem, erőt ad és éltet. 1957-ben a kolozsvári Bolyai egyetem filológia szakán arra ébredtem, hogy mégsem ez az, ami boldoggá tesz engem. Döntöttem, váltás következett, amit soha-soha nem bántam meg. Talán nem is az én döntésem volt. Köszönöm, hogy az Úr erre irányított engem, ő jobban tudta, mi életem éltető ereje: a szeretet, a munka szeretete, a beteg emberrel az együttérzés, a segítségnyújtás. Az ún. nagypatika vezető főgyógyszerésze dr. Horváth Tibor volt. Nem kell ismételnem magam: a pontosság, a fegyelem, a rend volt a lelke mindennek. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy szívesen jöttünk ide dolgozni. Horváth gyógyszerészünk segítőkészsége nemcsak a betegekre összpontosult, hanem mind a hetven munkatársára (volt, amikor nyolcvanan is voltunk), ha valakinek bármilyen segítségre volt szüksége. A gyógyszerészeti technikumban egyetemi tanáraink voltak, akik – mondván: „Most megyünk a nagy egyetemről a kis egyetemre” – igyekeztek gyógyszerészeket nevelni. Nevük említésével szeretnék emléket állítani az általuk kapott szakmai szeretetért, tudásunkért: dr. Csedő Károly, Konhoffer Vilmos, Vajna Imre, Fikk László. Élvezetes előadásaikra és gyakorlati óráikra emlékezhetünk, amit magunkkal vittünk munkahelyünkre, ahová kineveztek. A marosvásárhelyi kétajtós nagypatika egyik ajtaján ha beléptünk, az úgynevezett officina térségbe értünk. Itt történt a beteg ember kiszolgálása, panaszainak meghallgatása és orvoslása. A betérő balra, egy kerek asztal mellett elhelyezett pihenőszékeken növények (filodendron, fikusz és hibiszkusz) árnyékában megpihenhetett. Jobbra, a bejárat közelében két pénztárgéppel működő bútor volt. Pénztárosnőink Kozma Ella, Kovács Berta és Erdei Jolán voltak, szükség esetén mi, asszisztensek is beültünk a pénztárba. Az officinában négy táraasztal mögött egy-egy gyógyszerész vagy asszisztens állt a betérő beteg rendelkezésére. A bal oldali két asztalnál a recept nélküli kéréseket elégítettük ki, és a receptre írt gyári készítményeket adtuk ki. A hatvanas évek elején az első kézi eladásos táraasztalnál egy idős, jó hírnevű, nagy gyógyszerészi ismeretekkel és gyakorlattal rendelkező gyógyszerész, Bagotai Andor dolgozott. A betérő betegek nagy része már ismerősként tért vissza az öreg gyógyszerészhez, aki panaszaikat meghallgatva segített a megfelelő gyógyszerrel a betegnek. Többszöri esetben felírt egy kis receptet, amit el kellett készíteni, a negyedik táraasztalhoz küldte a beteget, ahol az elkészítendő (magisztrális) recepteket vették be. A harmadik táránál az ingyenes recepttel jövőket szolgálták ki. Ha előfordult, hogy a betegnek felírt gyógyszerrel nem rendelkeztünk, tizenöt perces várakozás után a beteg megkapta az örömteli választ, hogy másnap délelőtt jöhet a gyógyszerért, mert az éjszakai vonattal küldik a gyógyszert Bukarestből. Főnökünk, Horváth gyógyszerész kellő gondoskodásával a kellő hatóanyagokkal rendelkeztünk, így a keresett gyári készítményt elkészítettük por, pirula, oldat vagy krém formájában. A magisztrális gyógyszerek elkészítése a receptúrán történt. Négy táraasztal, polcokkal ellátva, a gyógyászati vegyi anyagok kis barna, csiszolt, üvegdugós standedényben sorakoztak a polcokon; egy-egy táramérleg és kézimérleg, két táraasztalhoz tartozott egy-egy vertuska. Kerek forgópolcokon az oldattartalmú standedények álltak a receptúrázó személy rendelkezésére. A receptúrán mindkét váltásban a négy receptúrázó személy mellett egy főgyógyszerésznő felelt a receptúra-munkálatokért: Deák Júlia, Ádám Valéria, Mera Aurora, Pantea Georgeta. Egy kis asztalnál egy-egy laboránsnő (Dudás Rozália, Beanu Ioana, Gizi néni) elosztotta a receptúrázó gyógyszerész által összemért belsőleges por készítményeket (ostyában vagy papírkapszulában), pirulákat és kúpokat, hüvelygolyókat. A receptúra melletti kis laborban, hűvös helyen készültek nagyobb mennyiségben a kakaóvajas alapanyagú kúpok, hüvelygolyók, kisebb-nagyobb kúpkészítő gépekkel. A receptúra alatt a pincében tároltuk a nehéz vegyi anyagokat 50 literes üvegballonokban vagy 50 kg-os műanyag hordókban. Fontosabb vegyi anyagok: ammónia, formalin, glicerin, oleum helianti, ol. jecoris, alkohol, kakaóvaj (butyrum cacao), lanolin, vazelin, kisebb adagban kátrányok, cetaceum, cetylalcohol stb. Az officinából a lengőajtón az ún. csomagolóhelyiségbe érkezünk: két kézi eladásos táraasztal mögötti helyiség, ahol mennyezetig érő polcok borítják a nagyfalakat. Itt a terem közepén egy hosszú asztal található: azon gyógyszerek felbontásos csomagolására szolgál, amelyek nagy mennyiséget tartalmazó dobozokban érkeznek, és tízszeres kicsomagolásban, kis tasakokban, pecséttel, felirattal ellátva kerülnek a kézi eladásba. Ilyenek a különböző tabletták, kenőcsök is. 

* a fotó baloldalán a cikk szerzője látható

A csomagolóhelyiség főbb rendeltetése a gyógyszerszállítmányok mennyiségi és lejárati idő szerinti átvétele és tárolása. A nagyobb mennyiségű és hosszabb lejárati idejű gyógyszereket egy udvar felőli nagy raktárhelyiségbe szállítottuk. A csomagoló magas polcain tároltuk az officinai asztalok, fiókok, fiókos vertuskák és az officina polcainak feltöltéséhez, impleálásához szükséges gyógyszereket. Maga az impleálás egész nap folyamatosan történt. Az előcsomagolásoknál nyilvántartó füzetet vezettünk, aláírással. A helyiségből lépcső vezetett egy felső száraz helyiségbe a teakészítmények és gyógynövények tárolására. A csomagolóban történő munkák és gyógyszerek átvételéért két főasszisztens felelt, Sándor Mária és jómagam, két stabil, itt dolgozó laboránsnő segítségével, mint Kató Anna és Kilyén Anna. A csomagolóhelyiségből hátravezető átjárón jutunk el a gyógyszertár nagy laboratóriumába. A laboratóriumi munkagépeink: elektronikus, működési nagy porcelánmozsár, két tablettázógép, mérlegek, nagy edények és üvegekből, vedrekből álló edényzet, etuva (szárítószekrény), mozsarak, patendulák.

A magyar autonóm tartomány idején nagy gyógyszerhiány volt. A gyógyszervállalat igazgatója, Kacsó Albert és Nagy Örs, dr. Ajtay Mihály főgyógyszerészek elhatározása és tervei szerint, dr. Horváth Tibor főgyógyszerésszel vállalták, hogy gyógyszertári szinten tablettázással részben pótolják a fontosabb gyógyszerek hiányát. Én vállaltam ennek a munkakörnek az ellátását. Érdekes, szép, pontosságot igénylő feladat volt: a tablettamasszához a hatóanyag, töltőanyag, vivő- és kötőanyag kimérése, a granulátum elkészítése, szárítása. A tablettázógépen be kellett állítani, a hatóanyagnak megfelelően, a tabletta súlyát. Így készítettünk a téli járvány idején nagyon nagy mennyiségű 200 mgos C-vitamin-tablettát, 30 mg-os piramidon tablettát és sok antigripal tablettát. Heteken át egész nap fáradhatatlanul kattogott a tablettázógép. Itt a nagy laborban három gyógyszerész irányította szinte ipari mennyiségben is az elaborátumok készítését: Giacomuzzi János, Keller Gyula, Holitska István; két fiatal gyógyszerészasszisztens volt a segítségükre: Péter Géza és Bakó Gyula. Nagy mennyiségű belsőleges oldatok készültek, pl. gyerek- és felnőttdózisú köhögés elleni szirupok, savpótló oldat. Külsőleges oldatok: 3% bórsavoldat, 10%-os ammóniahígítás, 10%-os formalinhígítás, hajregenerátor, hajszesz, kámforos szesz. Ecsetelő oldatok: metilinkék oldat, 10%-os bóraxos glicerin, sol. Castellani, sol. pyoctanin stb. Kenőcsök: nagy mennyiségben a munkavédelmi kenőcs, ung. Aromatic, ung. Castanil, vitaminos krém, hámlasztó krém stb. A nagylaborban gyógynövényekből folyékony és száraz kivonatok készültek. A drogok begyűjtéséhez mi is hozzájárultunk, és a gyógyszerészeti egyetemünk hallgatói, akik gyógyszertári gyakorlaton voltak. A kivonási eljárás a román farmacopea (gyógyszerkönyv) előírásai szerint történt. pl. Tinc. Chelidoni, Extr. Thymi fluid, Extr. Arnicae, Extr. aesculi Hyppocastanae siccum. A legtöbb munkát igénylő gyógynövény a Semen Hyppocastanae termése. Néhány száz kilónyi vadgesztenye előkészítése, mosás, hámozás, darabolás – az extrahálási folyamathoz előkészíteni. Egy új, a gyógyszertárunkban előállított gyógyászati hatóanyaghoz jutottunk az ún. aescin átal, amely perifériás keringési zavarok kezelésére szolgál. Az extrahálás (kivonás) a laboratóriumban 10 literes jénai lombikban, visszafolyós hűtővel ellátva, kétszeri különböző hígítású alkohollal történt. Az így összegyűlt alkoholos kivonatot egy speciális bepárlókészülékben, megfelelő hőfokon és nyomás alatt pároltuk be. Így nyertünk egy csodálatosan szép aranyszínű, csillogó, szivacsos szerkezetű, habkönnyű száraz kivonatot, az Extractum aesculi Hyppocastanae nevűt, amelyet csiszolt üvegdugós barna standedényekben tároltunk. Az így nyert extractumnak meg kell határozni a hatóanyag- (aescin-) tartalmát. A főtéri gyógyszerellenőrző laboratóriumban Vajna Imre főgyógyszerész irányításával történt ez elég hosszú időn át. Papírkromatográfiás és vékonyréteg-kromatográfiás meghatározások, utána következett a haemolitikus index (vérhígító) meghatározása klinikai laboratóriumi módszerekkel és segédeszközökkel. Ezután gyógyszertárunkban készítettük a „Castanil” nevű oldatot, kenőcsöt és végbélkúpot is. A laboratóriumban a hosszú, nagy asztalt körbeülve végeztük a gyakorlatozó diákokkal az elkészült sokféle elaborátum csomagolását a kézi eladás részére. A csomagolóhelyiségből hátra vezető ajtón a bejárati előtérbe érve nyílt a gyógyszertár irodai helyisége. Itt történt a könyvelés. Nem sok ideig könyvelőnő végezte, majd ezt az extra feladatkört Bisztray Enikő főasszisztens kolléganő látta el. A vidéki orvosi rendelők szükségleteinek ellátásával is főasszisztensek foglalkoztak, mint Sántha Lenke, Péter Gabriella, Csatlós Mária, Kozma Klára. Az irodából nyílt Horváth Tibor főnökünk irodája, aki – amint már említettem – a segítőkészség megtestesítője volt minden szigora mellett. Megkövetelte a magas szakképzettséget mind a gyógyszerészektől, mind az asszisztensektől. Ehhez szükség volt szakmai tudásunk frissítésére, bővítésére. Ez az ún. nagypatika permanens működésű volt. A gyógyszerészek és asszisztensek heti váltásban dolgoztunk a felvázolt munkakörökben. Minden vasárnap és bármilyen ünnepnap nálunk munkanap volt, természetesen csökkentett létszámmal. Éjszakai szolgálatot mindig gyógyszerész teljesített. Úgy gondolom, több kolléganőm nevében is kijelenthetem, hogy az összhangban a közösségi együttlétünk tette otthonossá munkahelyünket. Öröm volt beérkezni, munkához látni, betegnek és nekünk is megelégedéssel távozni. Az én nagypatikai szolgálati időm (29 év) alatt itt dolgozó gyógyszerészkollégákról szeretnék név szerint megemlékezni (akikről előzőleg nem tettem említést): Gyógyszerészek: dr. Ajtay Mihály, Balogh Enikő, Bakó Katalin, Kisgyörgy Emília, Kerek Mária, Görög Mária, Jáni Rozália, Herbert Péter, Nagy Jenő és fia, Osváth Elemér és Rozália, Nüsz Hajnal, Orbán Rozália, Sipos Mioara, Túrós Margit, Szakács Éva, Wider Bandi bácsi, Dóczi Ildikó, Csiszér Katalin, Fejér Éva, Váradi Júlia. Emlékezzünk asszisztens kolléganőinkre, akiket még nem említettem: Bán Gyöngyi, Bölöni Magda, Dósa Ildikó, Hints Miklós, Herbert Lenuta, Csupor Silvia, Kozma Borbála, Lupea Mária, Körmöczi Vali, Moldován Katalin, Nagy Ilona, Nagy Mária, Németh Ágnes, Serester Simon Ildikó, Szabó Irma, Soós Éva, Szilágyi Nóra, Ungvári Ágnes, Varga Rozália. A gyógyszertár tisztaságának fenntartásában jeleskedtek: Barabás Ilona, Kiss Anna, Dali Gizella, Ciula Rozália, hogy kellemes gyógyszertári illat fogadja a betérő beteget; ez az a hely, ahol most segítenek rajta, hogy ne a számítógép kattanása jelezze: nincs vagy jobbik esetben van. A digitalizált kiszolgálás – nem is merem leírni – mennyivel több időt igényel, mint annak idején a gyógyszerész és beteg párbeszédéből származó megelégedettséggel távozás. 1988-ban szétrobbantották ezt a szeretett munkaközösséget, a kis családunkat. Dr. Horváth Tibort nyugdíjazták, minket pedig szétszórtak más patikákba. A nagypatika mindkét ajtaja örökre bezárult, már csak szép emléke maradt meg nekünk, élőknek és emlékezőknek. Én, ezen szép emlékek felelevenítője, 1990-től korkedvezménnyel nyugdíjba vonultam, de hangsúlyozom: nem munkaundorból! Ezt bizonyítja, hogy a „patikai hiányérzetem” csak fokozódott. Az 1989-es fordulat után érkező magyarországi, németországi segélyek kiosztását plébániákra bízták. Az áldott emlékű Léstyán Ferenc főesperes úr, a Keresztelő Szent János-plébánia plébánosa szervezte meg a gyógyszersegélyek kiosztását. Toborozta az önkéntes jelentkezőket. Így nyugalmazott dr. Horváth Tibor főgyógyszerészünk szervezésével még önkéntes orvosok, dr. Hadnagy Csaba hematológus főorvos, dr. Incze Gábor bőrgyógyász főorvos és jómagam is újra gyógyszerillatú berkekben találtuk magunkat. 1993 októberétől, Horváth gyógyszerészünk halála után megbízólevelet kaptam a már megalakult Caritas és az egyház részéről, hogy folytassam a Horváth gyógyszerész által beindított gyógyszerkiosztást. Ebben segítségemre volt Kovács Margit gyógyszerészasszisztens, aki ugyanolyan, a beteg ember iránt érzett empátiával állt a feladatokhoz. A segélygyógyszerek válogatása, osztályozása hatástanilag, lejárati idő szerint már nem volt ugyanaz a teljes körű szakmai tevékenység, mint a gyógyszertári magisztrális gyógyszerek elkészítése széles körű ismeretek szerint, vagy a receptek és elaborátumok elkészítésénél a gyógyászati, vegyi anyagok összeférhetetlenségének (incompatibilia) ismerete, steril szobánkban a szemcseppek elkészítése, oldatok hígítása, szabályai stb. A fontos az volt, hogy itt is betegekkel, panaszaikkal álltunk szemben, és várták a segítségünket. Isten segítségével örömmel tettük mind, akik itt is dolgoztunk, iránytűnk a betegre mutatott. Ezt két hónap híján huszonhét évig végeztem. Hát nem volt ez egy isteni kegyelem? Nyugodtan elmondhatom minden élő és emlékező kolleganőm nevében – Istennek hála sokan vannak még, akik fiatalabbak, mint én –, hogy az 1. Számú Gyógyszertár szívügyünk és együttlétünk szép emléke maradt. Akkor legyen ez egy emlékirat az 1. Sz. Gyógyszertár (hadd írjam le még egyszer: nagypatika) volt vezető gyógyszerésze, dr. Horváth Tibor és munkaközösségünk számára. Hiszem, hogy Isten dicsőségére tettük. 

 Fotó:1988. márciusban, a búcsúzáskor készült csoportkép a második váltásról

Marton Erzsébet        Marosvásárhely                                            

otthonos melegséggel fogadott.

Ebben a mesemondában is-ahogy ültünk a csillagos ég alatt, a Hargita völgyében, 

a kirujfürdői borvízkút mellett-sok minden benne volt: a lépten-

 amit ezúton is nagyon köszönök, legfőképp Serdültné

Ki a köznek él, annak élni érdemes

140 éves az EMKE

Idén 140 éves az EMKE: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. „Időszámítása – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – „voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik”. Mikor is Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe a 40-50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE „hivatalos” születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, amelynek 2. paragrafusa kimondotta: „Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által”.

Közel félév múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a „tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés”. Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja, valamint igen jelentős, 452 476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat, mint például Bethlen Gábor gróf, főispán, Finály Henrik, egyetemi tanár, Bartha Miklós, lapszerkesztő és publicista, Hegedüs István ref. kollégiumi tanár, Grünwald Béla, Herman Ottó, Munkácsy Mihály vagy Jókai Mór.

Kossuth Lajos a legelsők között volt, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: „Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 frt. a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit”.

De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek felajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kún Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke - egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKÉ-re hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát (2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzátartozó épületekkel s felszerelésekkel), aminek az értékét akkor kb. 450 000 koronára becsülték. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró – A Székelyföld leírásának nagynevű szerzője - tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre, hozzátéve azt a 200 darab aranyat is, melyet a szolnoki pályaudvaron rongyba kötötten talált. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletileg 20 000 korona készpénzt hagyott az EMKÉ-re „munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából”. De ne feledkezzünk meg – mások mellett - Valicsek Mátyás székesfehérvári „csapómester” adományairól sem: „Tekintve, hogy teljesen vagyontalan ifjúként jött Magyarországra, és összes vagyonát itt szerezte, ezen új hazája iránti szeretetből hagyott az EMKE javára 400 K-t”. Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését.

Száznegyven évvel ezelőtt az EMKE megalapítását történelmi szükségszerűség érlelte halaszthatatlanná. A „nemzeti irányú művelődés” felpártolása Erdélyben már a múlt század második felében is egyet jelentett a magyarság itteni megmaradását szolgáló nemzeti felelősség vállalásával. És nem véletlen, hogy az EMKE tevékenységének legfontosabb területe kezdettől fogva az iskola, a magyar oktatás.

Jelképesnek is mondható, hogy a gróf Kun Kocsárd áldozatkészsége nyomán létrehozott, róla elnevezett algyógyi székely földműves iskola hosszú időn át az EMKE legjelentősebb teljesítményeként töltötte be hivatását. Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE – mindenekelőtt a leginkább veszélyeztetett szórványvidékeken: a Mezőségen, Szilágy és Hunyad megyében, a Kis- és Nagy-Küküllő mentén. A negyedszázados évfordulóra kiadott emlékkönyv egyik fejezetében (az EMKE fenntartotta, szervezte vagy segítette elemi népiskolák) 163 ilyen tanintézetről tesz említést Sándor József.

Megdöbbentő adatok tanúskodnak a korabeli iskolaviszonyokról. Megtudhatjuk: „Kis-Küküllő vm. 127 nem magyar iskolájával szemben csak 53 magyar állott s ebből is csak 3 községben volt állami. Kisdedóvó sehol”. Az akkori Maros-Torda vármegyében „39,7%-ban nem magyarul hangzott a tanítási nyelv, holott a 158 990 lakosból akkor csak 35,04% vallotta magát nem magyarnak”.

Ilyen körülmények között az EMKE okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Ime, néhány példa ezirányú tevékenységének érzékeltetése végett: a Maros-Torda megyei Mezőménes falu (lakóinak száma a századforduló idején 388, ebből magyar 166) református felekezeti iskolájának terme „annyira rozoga, hogy szél átjárta s az eső becsorgott a tetőn”; az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették, úgy, hogy ezután a tanköteles gyermekek (számszerint ötvenen) jó körülmények között tanulhattak falai között. Pusztakamaráson (Kolozs megye) az EMKE vállalta magára a magyar református pap-tanító körlelkész javadalmazását. EMKE-hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri, magyarókereki, magyarnagyzsombori, magyarlétai, kissebesi, aranykúti iskola is, hogy csak néhányat említsünk. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, analfabéta tanfolyamokat szervezett stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés, a magyar anyanyelvű oktatás érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége. Hisz még szót se szóltunk az általa létrehozott népkönyvtárak százairól, a kórusokról, a különféle irodalmi és népművészeti megmozdulásokról, a műemlékvédelmi tevékenységről. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvésekről, közérdekű építkezésekről, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak.

Sajnos, csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett; az EMKE birtokait is kisajátították Romániában. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kis Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak a közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Ez már a kommunista-nacionalista diktatúra kultúra- és nemzetiségellenes politikájának kezdeti szakaszában történt, amikor sok más beolvasztás, megszorítás, tiltás jelezte a zord idők eljövetelét. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE…

A történelem viharai nem tudták kioltani az EMKE szellemiségét. 1991 tavaszán Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal, mint a romániai magyar kulturális élet egyik legfontosabb, önálló és hiteles civil ernyőszervezete. Az EMKE sokágú tevékenységének legjelentősebb keretei a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek. Legújabb korában az EMKE számtalan helyi, országos és nemzetközi kitekintésű rendezvényt szervezett, szakmai testületeket hozott létre, Magyar Házakat és emlékházakat alapított, kiadványokat jelentetett meg, emlékjeleket hagyott, partnerséget és támogató szerepet vállalt. Tevékenységei során a magyar identitás és az erdélyiség megőrzését, az egyetemes kulturális értékek előtérbe helyezését, a műveltség közkinccsé tételének gondolatát tartja szem előtt.

Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ilyen szellemben kíván eleget tenni a hivatásának a 140 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, a jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját. Sajátos értékeink ápolásán túl azonban figyelembe kell vennünk, hogy a világ sokat változott és változik körülöttünk. A kultúra területén is új kihívásokkal és igényekkel kell szembesülni, ezért időszerűvé vált, hogy Ady szellemében elmondhassuk:  “új időknek új dalaival”.

Száznegyven évvel ezelőtt jött létre az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.  2008 óta az EMKE Országos Elnöksége kezdeményezésére április 12-e az Erdélyi Magyar Közművelődés Napja lett. Ebből az alkalomból illesse köszönet a közművelődést szolgáló kultúrembereket, a kitartó szervezőket, az elkötelezett közművelőket! Az EMKE jelszavának jegyében: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!”

Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE területi alelnöke

Dr. Ábrám Zoltán 

Dr. Brassai Zoltán professzor köszöntése

            Nagy örömömre szolgál, hogy több ezer orvos, tanítványok, munkatársak, doktori képzést elnyerők és még több páciens, beteg nevében köszönthetem dr. Brassai Zoltán marosvásárhelyi belgyógyász professzort, aki Marosvásárhelyen született 1935. március 27-én. 1958-ban végzett az akkori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, majd hét éves kényszerkitérőt követően visszakerült az egyetemre tanítani. Tudományos tevékenységét főleg a belgyógyászat, azon belül az érrendszeri betegségek gyógyítása terén fejtette ki. A rendszerváltást követően vezetője volt a belgyógyászati klinikának és dékánhelyettese az orvosi karnak. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, számos egyéb elismeréssel együtt a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozat, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje tulajdonosa. Hosszú éveken, évtizedeken át az Erdélyi Múzeum-Egyesület tisztségviselője, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kuratóriumi tagja és a hozzá kapcsolódó Kutatási Programok Intézete igazgatója. Mint közéleti személyiség, rendszeres résztvevője az erdélyi magyar egyházi és kulturális rendezvényeknek és társadalmi eseményeknek.

Az erdélyi magyar értelmiség, és ezen belül az orvosközösség, rendkívül sokat köszönhet Brassai Zoltánnak, mint tudósnak, tudománypolitikusnak, orvos-szakírónak. Több tanulmányban leírta a Marosvásárhelyen végzett orvos sorskérdéseit, a magyar orvosképzés múltját és jelenét. A genius loci, a hely szelleme jegyében biztosította az erdélyi hídfőállást magyarországi, amerikai, angliai szakemberek felé; az oktatási utánpótlás megszervezése mellett szívügye volt a tudományos diákköri konferenciák színvonalának biztosítása. Még a nyolcvanas években megismerkedett, megbarátkozott Vizi E. Szilveszterrel, a későbbiekben a Magyar Tudományos Akadémia elnökével, valamint az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter professzorral, akikkel közösen dolgozták ki az erdélyi magyar orvosképzés túlélési stratégiáját, ami lehetővé tette, hogy száznál is több erdélyi fiatal, szakember részesüljön egy vagy több hónapos budapesti továbbképzésben, és tucatnyi közülük az oxfordi egyetem ösztöndíjában. A támogatásban részesülő magyar oktatók nevében köszönetem fejezem ki ezúttal is.

            Brassai Zoltán magas szintű szakmai felkészültsége, diákjai tiszteletén túli alapos vizsgáztatása, emberközpontú gyógyító tevékenysége, szeretetet sugárzó és sármosan közvetlen  lénye mára fogalom, mondhatni történelem. Amiképpen az is, hogy mivel nem lépett be a kommunista pártba, annak idején doktori fokozatának megvédése pár évet késett. Ma is büszke arra, hogy a függetlenségét soha nem adta fel, magyarsága és keresztyénsége mellett nehéz időkben is gerincesen kiállt. Miközben az egyenes jellem pallérozásán túl a kor szellemével előrehaladva vallja, hogy „a változó világban változók vagyunk mi is”.

            Saját gondolatait idézem az egyik orvostörténeti kötet előszavából: „Az erdélyi magyarságnak szüksége van magyar nyelvű kultúrára, tudományra, hiszen a jövő építéséhez elengedhetetlen a múlt gyökereinek ismerete és tapasztalatainak felhasználása. (...) Megmaradásunk, továbbélésünk záloga és egyben mindennapi munkánk feladata a magyar orvostársadalom minőségének javítása, valamint fiatalításának biztosítása. A nehéz idők ellenére is merjünk optimisták maradni és higgyünk önmagunkban. Múltunk és jövőnk egyaránt erre kötelez.”

            Egy rendkívül gazdag életpálya birtokosaként, a marosvásárhelyi orvosképzés zászlóvivőjeként, az erdélyi magyar értelmiségi elit jeles képviselőjeként Brassai Zoltán Istennek tetsző nagyszerű dolgokat vitt véghez, mindenkor megbízható támaszt nyújtó felesége, gyermekei, unokái, valamint az egykori tanítványok, páciensek népes családja örömére. Sőt, a szűkebb munkatársi körön túl az erdélyi magyarság egésze köszönettel tartozik azért, amire tanította, amit nyújtott. A kiteljesedett életpálya bizonyosságával, a hála és köszönet megsokszorozott kifejezésével kívánok boldog születésnapot !

Dr. Kövesdi Pál (főszerkesztő, Szekszárd)     

Évfordulók nyomán, 2025 tavaszán

Írásra késztetett 2025 márciusa, ennek is két – számomra mindenképpen - emlékezetes eseménye, mindkettő évfordulós alkalomból. Az egyik a marosvásárhelyi TV riportműsora a 80 éves MOGYE két prominens személyiségével, a másik pedig a budapesti Művészetek Palotájának (MÜPA) 20 éves jubileumi koncertje. Talán kiderül a végén, hogyan függ össze nálam a kettő.

Kezdetnek - szerénytelenül – egy saját jubileumi évfordulót említek. 60 évvel ezelőtt, 1965-ben abszolváltuk az orvosit Marosvásárhelyen. 1959-ben kezdtünk, egy évvel Kádár János gyászos emlékezetű látogatása után Romániában, benne a MOGYE-n (akkor még csak Intézet.) Az „elvtárs” ekkor adta áldását Románia pusztító nemzetpolitikájára, a „jól vannak itt maguk” jelszóval. „Hát ha maguknak jó, akkor csináljuk tovább, még nagyobb elánnal”- szólhatott az ujjongás az ősi dák fejekben, szerte az ősi földön, kiemelten Marosvásárhelyen. Ahol voltak-maradtak ugyan megoldhatatlan problémák („csak ettől a kultúrpalotától tudnánk egyszer megszabadulni”- hangzott el egy néhány éve érkezett „őslakos” szájából), de ismét jött a segítség, a gyászos emlékezetű rektor elvtárs részéről (alatta nyertünk felvételt). Aki úgy vélte megmenteni „intézetét”, ha nyakába veszi az ország orvos-egyetemeit, román kádereket toborozni. Hatalmas sikerrel járt, jöttek számolatlanul, „karriert csinálni.” Így aztán tanúi-elszenvedői lehettünk egy horror-folyamatnak, szeretett tanáraink-elöljáróink eltávolításának, kiváló elmék fél-analfabétákra történő lecserélésének (tisztelet a kivételeknek!), a román évfolyamok erőltetett létrehozásának. A dudva gyorsan nőtt és szorította ki a honosat, vele a mi csalfa reményeinket. A semmibe tűnt a Miskolczyak, Obálok, Putnokiak, Krompecherek, Mátyás Mátyások fémjelezte iskola, és lett belőle a román nagynemzeti elvakultság és nemzeti gyűlölködés fellegvára. Ahol a kényszerűségből megtűrt magyar oktatói gárdának és hallgatóságnak már csak a kibicszerep jutott és jut a mai napig. Azon egyetemről szólok, ahol mértékadó szakemberek, pl. Brassai Zoltán professzor (ismét egy szép évforduló, Ábrám Zoltán prof. köszöntötte őt a minap, 90. születésnapján) nézete szerint a kiutat csak a menthetetlenül elfertőzöttről való végleges leválás, egy önálló magyar orvosegyetem létrehozása jelenthetné. Mondta ezt az 1989-90-es történések után, a nagy felbuzdulás és a remények porba hullása-hullatása után.

Leválás tehát nem történt, mert nem történhetett, és ha mégis, akkor a mi, az eltávozottak leválásával kell szembesülnünk.  Külön fejezetet lehetne itt nyitni az áttelepültek szakmai és szellemi sorsának, tevékenységének, feladatvállalásának történetéről. Magam, mint hét évig EKOSZ-elnök és az Átalvető (27 évig) főszerkesztője. ennek jegyében igyekeztem ténykedni, majd a sorsunk.net web-lapon folytatva a mai napig, a magunk szerény módján, fórumot biztosítva a maradottak és az átjöttek kiválóságainak.

Hogy aztán most, a 80-as évfordulón megrendülten hallgassam-nézzem végig a MOGYE magyar prorektorának és kardiológus professzorának vallomását, szavaikat, de legfőképpen a szemeikből kisugárzó elmondhatatlant. A kényszerűségből megtűrtek megtört lelkét, a mindennapi megalázások nyomait, és a „lehet, mert kell” jegyében végzett munkát, akik, változatlanul, mindennek dacára, fogcsikorgatva teszik becsülettel a dolgukat, lehetetlen körülmények között. Mi, immár a sokadik generáció még itt-ott fellelhető tagjai végtelen tisztelettel és szeretettel mondunk köszönetet a MOGYE teljes magyar oktatói gárdájának!

És akkor következzen a húsz éves MÜPA díszhangversenye, 2025. március 14-én. Csupa magyar vagy a magyarsághoz kötött műsorszámmal, melyekből most csupán Dohnányi művét, a Ruralia hungarica-t emelném ki. Dohnányi soha nem tudta elfogadni, feldolgozni magában Trianont („Vajha még a miénk lesz ez a város;” – írta Pozsonyról, és kérdezzük mi, álmodozva, Marosvásárhelyről), e művében pedig jórészt Erdélyből származó népdalokat dolgozott fel. Ezek közül talán a legmegrendítőbb a Maros-Torda vármegyéből származó „Árva vagyok, apa nélkül, mint gerlice párja nélkül” kezdetű. Ősrégi, több ezer évnyi, de inkább időn túli világot érezhettünk magunkénak.

Törvényszerűen bukkan fel itt a most 200 éves Jókai (újra egy hatalmas évforduló!) alakja, aki csodálatos szavakat vetett papírra a magyar népzene legbensőbb lényéről (Mire megvénülünk). Álljon itt ebből néhány sor: „Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami név nélküli ábránd volt az; ráma nélküli kép, láthatatlan táj. ... A pusztai szél az, amelyről senki nem tudja, honnan jő, hová megy, az űzött felhő, melyről senki nem tudja, hol támad, hová vész. Egy otthontalan, tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, visszhangtalan, úttalan puszta… teli délibábbal”.

Igen, ott vagyunk az időtlenségben, és magyarul. Szónoki kérdés: lehetséges mindezt semmivé tenni? Kisajátítani, bitorolni, elhazudni? A Kultúrpalotát eltüntetni a szemekből, lelkekből? Nyelvünket a román hazafiság jegyében irtani, kiirtani? Orvos-nagyjaink örök lábnyomait eltörölni? Délibábbal teli lelkünket, egyáltalán magát a lelket elpusztítani?

Mindezek után semmivé foszlik az örök, sátáni kétely: van-e értelme a reménytelennek tűnő munkának, kitartásnak? Babits segít válaszolni (Esti kérdés): „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” De fordulhatunk az örök Goethe-hez is (szószerinti fordításban): Földi napjaim nyoma nem veszhet el az aeónokban!

És Faust békében hanyatlott hátra az aeónokba

       katt ide >>>        Molnar_Denes.docx

Aszalós István

Házsongárdi temetető

"És a kövek igazat mondanak."
                                                                     /Kós Károly/

Házsongárd Európa egyik legrégebbi temetője, "Erdély Pantheon"-ja, ahogy nevezik is néha. A temető elnevezését, ez kétségkívül német eredetű, először 1503-ban bukkan fel Harssongart formában, melyet a magyar nyelv Házsongárddá formált, de egyesek szerint az elnevezés a Haselgarten (Mogyorókert) helynévből származik.

A Petőfi utcából, a Biasini szállodától jobbra nyíló, több mint 400 éves sírkert hű tükre a város fejlődésének, változásainak a fejedelemség korától napjainkig.

A Házsongárdi temető kialakítását feltehetőleg az 1585-1586-os nagy pestisjárvány okozta. Az akkor körülkerített sírkertbe a járvány áldozatait hantolhatták el. A temető első bővítésére 1739-ben került sor, amikor Fabritius de Gladis báró kertjét a lutheránus egyházközségnek adományozta. Ezt a nyugati részt ma is a lutheránus egyházközség kezeli.

Ezzel átellenben, a temető legkeletibb szélén, a III. B parcella szomszédságában jött létre az első zsidó temető. Az új zsidó temetőben áll a deportáltak emlékműve, a talapzaton Aragon sorai olvashatók: "A halottak nem alszanak. Csak e kő az övék…"

Az erdélyi és egyetemes tudomány és kultúra jeles személyiségeinek örök nyugvóhelye, számtalan művészi síremlék ékesíti. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek köszönheti, hanem a közelmúltig még sok helyen álló régi sírköveinek, művészi emlékműveinek, s nem utolsó sorban gyönyörű fekvésének. A temetőben több erdélyi történelmi családnak: bethleni Bethlen, iktári Bethlen, Rhédey, Mikó, Béldi, Jósika, Berde, Sombory, Paget, Donogány stb. családnak) művészien kiképzett kriptája van.

Közel 400 sírban egykori tudósok, írók, művészek, színészek, egyetemi tanárok, püspökök, papok, politikusok nyugszanak, közöttük: Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Kendeffy Adám, Jósika Miklós, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Brassai Sámuel, akinek impozáns, klasszicista, mellszobros síremlékét Pákei Lajos, Kolozsvár legendás főépítésze tervezte, Berde Mózsa, Berde Mária, Bölöni Farkas, Dsida Jenô, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Vásárhelyi Géza, Kós Károly, Parádi Kálmán természettudós tanár, Berde Áron egyetemi tanár, aki a szerzője az első meteorológia-klimatológia szakkönyvünknek, Szádeczky-Kardoss Gyula geológus, egyetemi tanár és sokan mások.

De a román kultúra egykori nagyjai közül is itt alusszák örök álmukat, többek között a lutheránus temetővel szemben nyugvó Emil Racovitã biológus, az első román kutató, aki átélte a sarkvidéki telet. Az expedíció ideje alatt Racovitã gazdag és értékes anyagot gyűjtött olyan vidék növény- és állatvilágáról, ahol előtte soha senki nem hajózott. Itt található Raluca Ripan kémikus sírja is. A temető sajátossága, hogy nincs mereven felosztva a felekezetek között.

Ajtay Ferenc írta a következőket: “A Házsongárdi temető olyan kegyhely, melyben benne van az erdélyi magyarság múltja, gondolkodóinak és tudósainak üzenete, balsorsunk jelei.” Nem a halottak miatt megyek oda, mert tiszteletre és szeretetre nagyobb szükségük az élőknek van, hanem azért, mert amíg élők voltak a mostani elhaltak, mit adtak az emberiségnek, mit kaptam tőlük, hiszen jópáruk a szellemem igazította. Emlékezni, és elgondolkodni, micsoda idők tanúi voltak az itt nyugvók.

Megható Dsida Jenő kriptája és rajta Sírverse:

Megtettem mindent, amit megtehettem

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedtem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Dsida Jenő kriptája közelében van egy sír, rajta egy kőből faragott szabálytalan formájú kőtömb, átlósan egy fehér márványcsík, mintha azt szimbolizálná, hogy egy élet hirtelen befejeződött. A sírkő szélén vasba öntve a következőket lehet olvasni: "Tar fia - Koppány, neve így ezeréves - szellemét Brassai iskolája pallérozta, egyetemi hallgató volt, de mérnök nem lehetett, mert megölte egy katonabakancs." A sír fedlapján az áll: Tar Koppány Zsolt, Kolozsvár 1964. 06. 22 - Lippa 1982. 12. 19 Tar Károly, a Svédországban élő költő fia nyugszik ott.

Távolabb Kós Károly, Bartalis János, Asztalos István, Molter Károly, Szabédi László, Szilágyi Domokos, és fia (akit Kobaknak hívtak), felesége Hervay Gizella, akivel oly sokszor beszélgettem Szentendrén és Pesten, báró Jósika Miklós, Kacsó Sándor, Brassai Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós nyomdász, betűmetsző, Szenczi Molnár Albert, aki Pozsony melletti kis faluból (Szencz) került Kolozsvárra, hogy végső nyugalmat találjon ott, de addig is írta a zsoltárokat.

Apáczai Csere János. Valamikor édesapám gyűjtött bélyeget, rajta volt Apáczai Csere János képe, és mivel nem olyan szokványos neve volt, felkeltette gyermeki fantáziámat, ki ez az ember, és elkezdtem olvasgatni róla. Apáczai hollandiai tartózkodása folyamán 1652 őszétől 1653 nyaráig írta alapművének, a Magyar Encyclopaediának első nyolc részét. A teljes mű 1655-ben jelent meg Utrechtben. Annak ellenére, hogy az Encyclopaedia a kor nyugat-európai gondolkodóinak (Descartes, Ramus, Amesius) ismeretanyagát, filozófiai felfogásait és adatait tartalmazza, jelentősége óriási. Erdélyben addig senki sem fogalmazta meg az anyanyelv műveltségteremtő és műveltségfejlesztő szerepét. Így Apáczai az anyanyelven folyó oktatás első megfogalmazója és harcosa volt. Az Encyclopaedia latin nyelvű előszavában a következőket írta: "… A fő indító okom ez vala: hogy a magyar nyelven írt tudományos könyvek nélkül szűkölködő nemzetemen tőlem kitelhetőképpen segítenék, s oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többnyire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna."

Apáczai Csere János hitvese is ott várja a feltámadást,- kinek neve ott a sírkövön - Aletta von der Maet, akihez Áprily Lajos is irt verset.

A tavasz jött parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

Tovább lépve a temetőben, és ott van nem messze gróf Bánffy György, Erdély kormányzója és unokája Bánffy Miklós író, aki az Erdély trilógiát is írta (Megszámláltattál..., És híjával találtattál..., Darabokra töretettél..) Gróf Mikó Imre történetíró, Bölöni Farkas Sándor, aki annyi útirajzot irt, gróf Kuun Géza kelet-kutató, Kriza János, aki unitárius püspök volt, de népdal és népdalköltészet gyűjtője is, gyűjtését Vadrózsák című munkájában adta ki.

Van egy sír, "Pista" van ráírva, egy katonát ábrázol a szobor, mert a síremlék egy katonaszobor, egy első világháborús katonát ábrázol. Ki volt a katona, aki valahol messze elesett, akit kolozsvári szülei gyászoltak, senki nem tudja talán, de a szobor, a síremlék megvan.

Ady eskető és temető lelkésze, Haypál Benő

          A XIX. század második felében több paksi református család adta gyermekét a megye jó nevű iskoláiba, hogy aztán a lelkészi hivatást választva útjuk a híres nagykőrösi gimnáziumba vezessen, majd a budapesti református teológiai akadémiára. Egyesek pályája magasra ívelt, teológiai professzorok, bibliafordítók lettek, vagy éppen tevékenységük összefonódott a kor valamely híres embere életének meghatározó pillanatával.

          Haypál Benő 1869. január 23-án született Pakson, és mint kortársa, Kecskeméthy István, ő is végigjárta a közeli jó protestáns iskolákat, Bonyhádon, Gyönkön tanult, majd Nagykőrös következett, és végül az érettségi évében, 1888-ban a távolabbi Pozsony. Négy év múlva befejezte a budapesti Református Teológiai Akadémiát (a Budapesten 1855-1955 között végzett hallgatók sorában Kecskeméthy István a 8320. számú, Haypál Benő a 6490. számú hallgató), és megkezdte lelkészi pályafutását, mely egészen a püspöki székig ívelt. Először segédlelkész a Duna menti településeken: Dunavecse, Dunapataj, majd a Kálvin téri egyházközséget irányítja, 1896-tól a budapesti Szilágyi Dezső téri egyházközség vezető lelkésze. Nem csupán lelki gondozója a rá bízott híveknek, de rendszeresen publikál a protestáns sajtóban (írói álnevei Saulus, illetve Paulus), könyvei jelennek meg, például A nők jogaiért című két beszéde 1913-ban, Az Úr épít, a nagybányai Igehirdető Kiadónál 1912-ben. Ő szervezi meg a Nagypénteki református Társaságot, ő alapítja meg a kamaraerdei Erzsébet Árvaházat. 1918-ban az Országos Református Tanács elnöke, közben szerkeszti az Új Reformáció című lapot, a háború éveiben pedig a Református Katonák Lapját. Az 1881-ben alapított Egyenlőség című zsidó politikai hetilapban is publikál időnként, ez a lap a tiszaeszlári per után indult, felvette a harcot a zsidó ortodoxia ellen, publikáltak benne a keresztény felekezetek vezető személyiségei is. Jelentős tevékenységet fejt ki a szabadkőművesek között, az ő nevéhez fűződik a Galilei páholyból kivált 28 tagtársából alapított Sas - páholy létrehozása. A páholy neve Haypáltól származik, a sas a fény felé törő, lelki utat mutató, de a földön időnként megpihenő, egyúttal a szentségek őreként szereplő jelkép. Haláláig a páholy főmestere volt, társaival jelentős karitatív tevékenységet folytatnak akkor is, amikor 1920-ban betiltják Magyarországon a szabadkőművesek páholyait.

          Baráti köréhez tartozott Boncza Miklós, 1887-1905 között a szabadelvű párt képviselője, ügyvéd, politikus, Erdélyben volt szerényebb birtoka, Csucsán kastélya, később ő lesz Ady Endre apósa. Lánya, akit Csinszka néven ismer az irodalomkedvelő közönség, Boncza Berta 1894-ben született. Boncza Miklós életének utolsó éveit Pestlőrincen töltötte, ott is halt meg 1917 januárjában. Végakaratának megfelelően temetési szertartását Haypál Benő, budapesti református esperes végezte. Minden bizonnyal Csinszka talán még „csucsai várkisasszony” korában ismerte a neves teológust, később Adyt is megismertette vele, akinek lelki gondozója is lett Haypál Benő. De az sincs kizárva, hogy ismerték egymást más vonalon is, hiszen köztudott Ady szabadkőműves vonzalma is, maga is páholytag volt, nagyváradi újságíró korában csak ismerkedett az eszmével, de Pesten már aktív tag volt. Az viszont tény, hogy ő végezte Ady és Csinszka esketését a Szilágyi Dezső téri református templomban 1915. március 27-én. ( Hogy részt vett-e a Hársfa étterembeli esküvői ebéden, azt nem tudni.)

          Ady Endre 1919. január 27-én halt meg, a kormány a nemzet halottjának nyilvánította, a gyászszertartást a Vörösmarty Akadémia szervezte. Koporsóját a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, a díszsírhelyet a Kerepesi Temetőben a főváros adta. A Magyar Nemzeti Operaház kórusának gyászéneke után a költőt Móricz Zsigmond, majd Babits Mihály búcsúztatta. Csinszka akaratának megfelelően a gyászszertartást Haypál Benő végezte. Gyászbeszédében utalt arra, hogy Ady Endre népének, nemzetének és az Ember ember-voltának megváltó és megtartó igazságát kereste, ennek a kereső útnak mélységeiről a költő lelkigyakorlatainak tanúságtevője, a lelkész Haypál híven beszámolt: „Én láttam Ady Endrét sírni a sírókkal. Minden versét, és egész életét megszenvedte Ady Endre azért, hogy dicsőség-szolgálata emberi és nemzeti dimenzióban örök időkre megigazuljon”- mondta Haypál Benő, majd Pál apostolt idézte: „A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten által erősek nagy hatalmasságoknak elrontására”. Ady koporsóját Haypál szavai kísérték végső útjára: „A Krisztus követői nem testi életük épületén külső dísz gyanánt viselik a világmegváltás szimbólumát, hanem szívükben hordozzák a keresztet, azért szenvednek, mert szeretnek. A te életed másokkal és másokért való szenvedés volt.”

          A Haypál Benő iránti tisztelet, nagyrabecsülés jele volt, hogy nem egyszer állt ő a kor jeles művészeinek, személyiségeinek koporsója mellett, és kísérte őket utolsó útjukra. Ő temette 1910-ben Székely Bertalant a szadai református temetőben, ő búcsúztatta Lotz Károlyt is 1904. október 15-én.

A Pakson született, nagy ívű pályát bejárt Haypál Benő Budapesten halt meg 1926. május 16-án. Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik, munkásságát fia, Haypál Béla folytatta (1899-1988), aki, mint a család régi barátja, Márffy Ödön kérésére 1934. október 24-én Csinszkát, Márffy feleségét temette.  Nevét és emlékét őrzi a Budai Református Egyházközség 1996-ban létrehozott Haypál Alapítványa, melynek célja fiatal generáció nevelése, műemlékvédelem, kulturális foglalkozások támogatása, idősek, rászorultak támogatása.

          „Ma, amikor az élet szédítő rohanásában minden eszközt, a földi lét harcaiban minden fegyvert megengedettnek tartanak az emberek, csak célhoz jussanak, ma, amikor a hízelgést szeretetnek, a kíméletességet igazságnak, a nyersességet őszinteségnek nevezi a közfelfogás, amikor némelyek nagysága mások gyarlóságán épül fel, ma, amikor a szigorú erkölcsi felfogást elnyeli a társadalmi alkalmazkodás és az emberek megelégszenek olyan tisztességgel, ami csak látszat, ami az evangéliumi erkölcs ítéletében számba se jő, s a becsület csak társadalmi dísz az emberen, ma, amikor csak az emberekre néz, csak az emberek ítéletére tekint az ember, valóban és méltán kimagaslik, aki élete értékét lelke öntudatával méri, aki arra erkölcsi értelemben abszolút kincset : jó hírnevet aranynál, ezüstnél többre tartja, a világ előtt való kedvességnél többre becsüli.”-írta Hajpál Benő a század első éveiben kora emberéhez figyelmeztetve kora veszélyeire. (In: Dunántúli Protestáns Lap 13. évfolyam, 1902.)

Ma korunk morális mélykútjaira, romlására, erkölcsi tévutjaira ki figyelmeztet bennünket, ki nyitja fel szemünket a jóra, ki mutat utat, merre haladjunk? Magunkra maradtunk volna ebben a zűrzavarban?

Hajpál Benő, magyar református lelkész emléke szülővárosában is él, Kerné Magda Irén a Paksi Hírnök 2007. április 20-ki számában rövid pályaképet közölt róla.

                                                                                                                 Serdült Benke Éva

A Magyar Kultúra Napjára

Nagyvarjasi Szabó István

Az Aranybulla, 1222…

Idén 800 éves. Annak a magyar uralkodónak aranypecsétje és kézjegye díszíti, aki az egyetlen király, sőt bizonyára  az egyetlen ember a világon - kinek leányát még az atyja életében szentté avatta a  katolikus egyház.

Pedig II. András viszonya az egyházzal nem volt felhőtlen. Árpádházi Erzsébetet 1235 májusában, négy évvel halála után emelték a szentek sorába,  az apa 1235 szeptemberében fejezte be mozgalmas életét.  Sőt, jóval később, unokája, a margitszigeti Árpádházi Margit is a szentek sorába lépett és másik unokája, Árpádházi  Kinga szintén, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.

Tudjuk, minden hasonlat sántít, de akkoriban a szentté avatás legalább akkora hír volt, mintha ma valaki egyszemélyben lenne Nobel-díjas,  olimpiai bajnok és Oscar díjas. Hát ilyesmiktől páratlan a magyar történelem!  Az irodalmat is ismerő olvasó már tudja, hogy igen, Ő az a II. Endre királyunk a Bánk bánból, és hogy Gertrudis, meg a lézengő ritter és Melinda... Az Aranybulla mostanság rövid fejezet a történelemkönyvekben, de sorsformáló hatása mái napig is tetten érhető történelmünkben, mindennapjainkban, viselkedésünkben.  Nélküle nem azok a magyarok lennénk, akik vagyunk, talán magyarok se lennénk.

Kései elismerése-felismerése onnan jött, ahonnan legbetegebb képzelgéseinkben sem vártuk, Sztálintól.

Egy főrangú jugoszláv kommunistának azt mondta, annak nagy megrökönyödésére, hogy Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van, a lengyel és a magyar.

Meg is magyarázta: ennek a két népnek nemessége erős és nagyszámú volt. Kiváltságaikat, jogaikat évszázadokon át, akár életük árán megvédték koronás királyaikkal szemben is. Idézzük: „A nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is". Majd a Világ Népeinek Lánglelkű Vezére mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét. Mindent  elkövetett ez ügyben, de még neki sem sikerült. 1956-ban épp a magyarok, a sokszoros túlerőnek fittyet hányva, szembeszálltak a moszkovita zsarnoksággal.

E fura beköszöntő után lássuk a lényeget: Az Aranybulla Európa második rendi alkotmánya, lévén, hogy  Angliában már 1215-ben  érvénybe lépett a Magna Charta Libertatum. Nem másoltunk. Kevesen sejtették akkoriban, hol van London. A szigetországban a megsértett alkotmányosságot akarták a királyi túlkapásoktól megvédeni, nálunk épp e túlkapásokat akarták megelőzni.

Természetesen nem a semmiből jött. Gondoljunk a Vérszerződésre, Szent István Intelmeire, Szent László és Kálmán király törvényeire, de mindenekelőtt a szabad magyar vitézek bátorságára, tartására - rátartiságára. A vér tényleg nem válik vízzé? Első ízben történt, hogy minden politikai szereplő egyetértésével döntés született, miszerint kivétel nélkül mindenki, még az uralkodó fölött is valami hatalmasabb erő áll, a TÖRVÉNY.  A 31. cikkelyből álló  Aranybulla tisztázza a nemesi rendek (szabadok) jogait, kötelességeit. Mai nyelven szólva, például kimondja a tulajdon és a személy sérthetetlenségét,  a gyülekezési és szólásszabadságot. Csakis bizonyítékok, tanúk vagy tettenérés esetén lehet bárkit letartóztatni, akkor, ha azt a pártatlan bíróság elrendeli. Ez a törvényesség, jogállamiság. Amibe 1990-ben tértünk ismét vissza! Az Aranybulla megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: Rend a szabadságban, szabadság a rendben. És ez sikerült, ha a világ körülöttünk józan volt és mi is.  A magyar mindég a rendet választja a káosz, a fejetlenség helyett, aztán a rendet feltölti szabadsággal. Lásd: reformkor. Valaki egyszer hordóhoz hasonlította a rendet és borhoz a szabadságot.  Edény nélkül a legjobb bor is szanaszét folyna és abroncsok nélkül a hordó nem hordó.  De mi van a közemberekkel, jobbágyokkal, szolgákkal? Azt majd az 1848-as törvények intézik. Későn, de igazságosan.

Ám a legérdekesebb a 31. cikkely. Idézzük teljes egészében, megérdemli.

„Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk - álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek összesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállni és ellenmondani örökre."

Sajátos, de érthető fogalmazás: ha a király törvényszegővé válna, önkényeskedne – a nemzetnek joga van akár fegyveresen is ellenállni - büntetlenül ! Hát ezért nevezik a 31. cikkelyt ellenállási záradéknak. Egy törvény akkor törvény, ha betartják és betartatják. Ha élnek vele s nem visszaélnek. A törvény bátorság, becsület és bölcsesség – egyszóval közerkölcs - nélkül holt betű.  Berzsenyi Dániel szebben mondja:

" Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed."

Az Aranybulla hatása felmérhetetlen.  Hála neki, Magyarország sosem vált zsarnokállammá. Próbálkoztak ugyan vele nem egyszer, mindig kívülről, de a passzív ellenállás vagy fegyveres felkelés  végét vetette.  Első igazi próbája Zsigmond királyunk házőrizetbe vétele, mert többszörösen is törvényt szegett, külföldi kegyencek érdemtelen jutalmazása és egy nőügy formájában. Ezt most nem részletezzük. Szabadulása után a király - mennyi ebben a politikusi ravaszság, az okosság  vagy belátás, nem tudjuk -, de soha nem büntette meg fogságba vetőit, sőt, megdicsérte őket a törvények és a Szent Korona iránti hűségükért. Hát ettől is páratlan a magyar történelem!

Bocskai István szabadságháborúja az ellenállási záradékra hivatkozva tört ki és győzött. Bethlen Gábor, a Rákócziak szintén sűrűn lapozgatták az Aranybullát.

II. Rákóczi Ferenc 1703-as harcba hívó kiáltványa egyértelműen az 1222-es törvényt emlegeti. S még nincs vége. 1848 őszén a bécsi császár felfüggeszti az általa szentesített (aláírt) un. áprilisi törvényeket. Magyarország, igazsága és jogai védelmében, fegyverbe száll. Nem véletlenül nevezték a 48/49-es szabadságharcot „törvényes forradalomnak" is.

De térjünk vissza a Vörös Cár elmefuttatásához, hogy úgymond, a nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is... Ráhibázott.  Az Aranybulla szellemisége fokozatosan alászállt a népbe. A közélet, a jellem és szellem öntőformája lett, hogy végül a népből nemzet szülessen, éppen 1848-ban, mikor - Kossuth szavaival élve - a „népet bevették az alkotmány sánczaiba."

A zárszó Illyés Gyulától: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nem csak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse. Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel ennyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is."

**********************************