Évfordulók nyomán, 2025 tavaszán

     Jó ideje igyekszem nyugalomba helyezni botcsinálta firkász-magamat, többnyire sikerrel. Ámde jött 2025 márciusa, ennek is két – számomra mindenképpen - emlékezetes eseménye, mindkettő évfordulós alkalomból. Az egyik a marosvásárhelyi TV riportműsora a 80 éves MOGYE (Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem) két prominens személyiségével, a másik pedig a budapesti Művészetek Palotájának (MÜPA) 20 éves jubileumi koncertje. Talán kiderül a végén, hogyan függ össze a kettő.

   Kezdetnek - szerénytelenül – egy saját jubileumi évfordulót említek. 60 évvel ezelőtt, 1965-ben abszolváltuk az orvosit Marosvásárhelyen. 1959-ben kezdtünk, egy évvel Kádár János gyászos emlékezetű látogatása után Romániában, benne a MOGYE-n (akkor még csak Intézet.) Az „elvtárs” ekkor adta áldását Románia pusztító nemzetpolitikájára, a „jól vannak itt maguk” jelszóval. „Hát ha maguknak jó, akkor csináljuk tovább, még nagyobb elánnal”- szólhatott az ősi dák fejekben, szerte az ősi földön, kiemelten Marosvásárhelyen. Ahol voltak-maradtak ugyan megoldhatatlan problémák („csak ettől a kultúrpalotától tudnánk egyszer megszabadulni”- hangzott el egy néhány éve érkezett őslakos szájából), de ismét jött a segítség, a gyászos emlékezetű rektor elvtárs részéről (alatta nyertünk felvételt). Aki úgy vélte megmenteni egyetemét, ha nyakába veszi az ország orvos-egyetemeit, román kádereket toborozni. Hatalmas sikerrel járt, jöttek számolatlanul, „karriert csinálni.” Így aztán tanúi-elszenvedői lehettünk egy páratlan folyamatnak, szeretett tanáraink-elöljáróink eltávolításának, kiváló elmék fél-analfabétákra történő lecserélésének (tisztelet a kivételeknek!), a román évfolyamok erőltetett létrehozásának. A dudva gyorsan nőtt és szorította ki a honosat, vele a mi csalfa reményeinket. A semmibe tűnt a Miskolcziak, Obálok, Putnokiak, Krompecherek, Mátyás Mátyások fémjelezte iskola, és lett belőle a román nagynemzeti elvakultság és nemzeti gyűlölködés fellegvára. Ahol a kényszerűségből megtűrt magyar oktatói gárdának és hallgatóságnak már csak a kibicszerep jutott és jut a mai napig. Azon egyetemről szólok, ahol mértékadó szakemberek, pl. Brassai Attila professzor nézete szerint a kiutat csak a menthetetlenül elfertőzöttről való végleges leválás, egy önálló magyar orvosegyetem létrehozása jelenthetné. Mondta ezt az 1989-90-es történések után, a nagy felbuzdulás és a remények porba hullása-hullatása után.

Leválás tehát nem történt, mert nem történhetett, és ha mégis, akkor a mi, az eltávozottak leválásával kell szembesülnünk.  Külön fejezetet lehetne itt nyitni az áttelepültek szakmai és szellemi sorsának, tevékenységének, feladatvállalásának történetéről. Magam, mint az Átalvető főszerkesztője ennek jegyében igyekeztem ténykedni 27 éven át, majd a sorsunk.net web-lapon folytatva a mai napig, a magunk szerény módján, fórumot biztosítva a maradottak és az átjöttek kiválóságainak.

   Hogy aztán most, a 80-as évfordulón megrendülten hallgassam-nézzem végig a MOGYE magyar prorektorának és kardiológus professzorának vallomását, szavaikat, de legfőképpen a szemeikből kisugárzó elmondhatatlant. A kényszerűségből megtűrtek megtört lelkét, a mindennapi megalázások nyomait, és a „lehet, mert kell” jegyében végzett munkát, akik, változatlanul, mindennek dacára, fogcsikorgatva teszik becsülettel a dolgukat, lehetetlen körülmények között. Mi, immár a sokadik generáció még itt-ott fellelhető tagjai végtelen tisztelettel és szeretettel mondunk nekik köszönetet!

    És akkor következzen a húsz éves MÜPA díszhangversenye, 2025. március 14-én. Csupa magyar vagy a magyarsághoz kötött műsorszámmal, melyekből most csupán Dohnányi művét, a Ruralia hungarica-t emelném ki. Dohnányi soha nem tudta elfogadni, feldolgozni magában Trianont („Vajha még a miénk lesz ez a város;” – írta Pozsonyról, és kérdezzük mi Marosvásárhelyről), e művében pedig jórészt Erdélyből származó népdalokat dolgozott fel. Ezek közül talán a legmegrendítőbb a Maros-Torda vármegyéből származó „Árva vagyok, apa nélkül, mint gerlice párja nélkül” kezdetű. Ősrégi, több ezer évnyi, de inkább időn túli világot érezhettünk magunkénak.

Törvényszerűen bukkan fel itt a most 200 éves Jókai (ismét csak egy évforduló) alakja, aki a következőket írta a magyar népzene legbensőbb lényéről (Mire megvénülünk): „Nem volt az dallam, nem változatok ismert áriákra; valami név nélküli ábránd volt az; ráma nélküli kép, láthatatlan táj. Valaki panaszol olyan hangon, amely inkább tréfa, valamit, ami nagyon komoly, ami elmúlt, nem is térhet vissza soha; amit nem vall meg senkinek szóban, beszédben, csak a zengő húrokra bíz, hogy adják tovább, unokáról unokára; - egy koldus dala, aki eltagadja, hogy király volt; - egy csavargó dala, aki eltagadja, hogy hazája volt, de mégis visszaemlékezik rá, s az emlék végigsajg a dalon: nem érti, nem tudja senki; tán az sem, aki játssza, csak sejti, és elborong rajta. A pusztai szél az, amelyről senki nem tudja, honnan jő, hová megy, az űzött felhő, melyről senki nem tudja, hol támad, hová vész. Egy otthontalan, tárgytalan, alaktalan keserv… egy virágtalan, visszhangtalan, úttalan puszta… teli délibábbal”.

   Szónoki kérdés: lehetséges mindezt semmivé tenni? Kisajátítani, bitorolni, elhazudni? A Kultúrpalotát eltüntetni a szemekből, lelkekből? Nyelvünket a román hazafiság jegyében írtani, kiírtani? Orvos-nagyjaink örök lábnyomait eltörölni? Délibábbal teli lelkünket, egyáltalán magát a lelket elpusztítani?

  Mindezek után feleslegessé válik a felvetés: van-e értelme a reménytelennek tűnő munkának, kitartásnak? Hiszen már Goethe megírta (durva fordításban): Földi napjaim nyoma nem veszhet el az aeónokban!

      És Faust békében hanyatlott hátra az aeónokba.

Dr. Kövesdy Pál                                  

       katt ide >>>        Molnar_Denes.docx

Aszalós István

Házsongárdi temetető

"És a kövek igazat mondanak."
                                                                     /Kós Károly/

Házsongárd Európa egyik legrégebbi temetője, "Erdély Pantheon"-ja, ahogy nevezik is néha. A temető elnevezését, ez kétségkívül német eredetű, először 1503-ban bukkan fel Harssongart formában, melyet a magyar nyelv Házsongárddá formált, de egyesek szerint az elnevezés a Haselgarten (Mogyorókert) helynévből származik.

A Petőfi utcából, a Biasini szállodától jobbra nyíló, több mint 400 éves sírkert hű tükre a város fejlődésének, változásainak a fejedelemség korától napjainkig.

A Házsongárdi temető kialakítását feltehetőleg az 1585-1586-os nagy pestisjárvány okozta. Az akkor körülkerített sírkertbe a járvány áldozatait hantolhatták el. A temető első bővítésére 1739-ben került sor, amikor Fabritius de Gladis báró kertjét a lutheránus egyházközségnek adományozta. Ezt a nyugati részt ma is a lutheránus egyházközség kezeli.

Ezzel átellenben, a temető legkeletibb szélén, a III. B parcella szomszédságában jött létre az első zsidó temető. Az új zsidó temetőben áll a deportáltak emlékműve, a talapzaton Aragon sorai olvashatók: "A halottak nem alszanak. Csak e kő az övék…"

Az erdélyi és egyetemes tudomány és kultúra jeles személyiségeinek örök nyugvóhelye, számtalan művészi síremlék ékesíti. Hírét nemcsak az itt nyugvó jeles személyiségeknek köszönheti, hanem a közelmúltig még sok helyen álló régi sírköveinek, művészi emlékműveinek, s nem utolsó sorban gyönyörű fekvésének. A temetőben több erdélyi történelmi családnak: bethleni Bethlen, iktári Bethlen, Rhédey, Mikó, Béldi, Jósika, Berde, Sombory, Paget, Donogány stb. családnak) művészien kiképzett kriptája van.

Közel 400 sírban egykori tudósok, írók, művészek, színészek, egyetemi tanárok, püspökök, papok, politikusok nyugszanak, közöttük: Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós, Kendeffy Adám, Jósika Miklós, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Brassai Sámuel, akinek impozáns, klasszicista, mellszobros síremlékét Pákei Lajos, Kolozsvár legendás főépítésze tervezte, Berde Mózsa, Berde Mária, Bölöni Farkas, Dsida Jenô, Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Vásárhelyi Géza, Kós Károly, Parádi Kálmán természettudós tanár, Berde Áron egyetemi tanár, aki a szerzője az első meteorológia-klimatológia szakkönyvünknek, Szádeczky-Kardoss Gyula geológus, egyetemi tanár és sokan mások.

De a román kultúra egykori nagyjai közül is itt alusszák örök álmukat, többek között a lutheránus temetővel szemben nyugvó Emil Racovitã biológus, az első román kutató, aki átélte a sarkvidéki telet. Az expedíció ideje alatt Racovitã gazdag és értékes anyagot gyűjtött olyan vidék növény- és állatvilágáról, ahol előtte soha senki nem hajózott. Itt található Raluca Ripan kémikus sírja is. A temető sajátossága, hogy nincs mereven felosztva a felekezetek között.

Ajtay Ferenc írta a következőket: “A Házsongárdi temető olyan kegyhely, melyben benne van az erdélyi magyarság múltja, gondolkodóinak és tudósainak üzenete, balsorsunk jelei.” Nem a halottak miatt megyek oda, mert tiszteletre és szeretetre nagyobb szükségük az élőknek van, hanem azért, mert amíg élők voltak a mostani elhaltak, mit adtak az emberiségnek, mit kaptam tőlük, hiszen jópáruk a szellemem igazította. Emlékezni, és elgondolkodni, micsoda idők tanúi voltak az itt nyugvók.

Megható Dsida Jenő kriptája és rajta Sírverse:

Megtettem mindent, amit megtehettem

Kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedtem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Dsida Jenő kriptája közelében van egy sír, rajta egy kőből faragott szabálytalan formájú kőtömb, átlósan egy fehér márványcsík, mintha azt szimbolizálná, hogy egy élet hirtelen befejeződött. A sírkő szélén vasba öntve a következőket lehet olvasni: "Tar fia - Koppány, neve így ezeréves - szellemét Brassai iskolája pallérozta, egyetemi hallgató volt, de mérnök nem lehetett, mert megölte egy katonabakancs." A sír fedlapján az áll: Tar Koppány Zsolt, Kolozsvár 1964. 06. 22 - Lippa 1982. 12. 19 Tar Károly, a Svédországban élő költő fia nyugszik ott.

Távolabb Kós Károly, Bartalis János, Asztalos István, Molter Károly, Szabédi László, Szilágyi Domokos, és fia (akit Kobaknak hívtak), felesége Hervay Gizella, akivel oly sokszor beszélgettem Szentendrén és Pesten, báró Jósika Miklós, Kacsó Sándor, Brassai Sámuel, Tótfalusi Kis Miklós nyomdász, betűmetsző, Szenczi Molnár Albert, aki Pozsony melletti kis faluból (Szencz) került Kolozsvárra, hogy végső nyugalmat találjon ott, de addig is írta a zsoltárokat.

Apáczai Csere János. Valamikor édesapám gyűjtött bélyeget, rajta volt Apáczai Csere János képe, és mivel nem olyan szokványos neve volt, felkeltette gyermeki fantáziámat, ki ez az ember, és elkezdtem olvasgatni róla. Apáczai hollandiai tartózkodása folyamán 1652 őszétől 1653 nyaráig írta alapművének, a Magyar Encyclopaediának első nyolc részét. A teljes mű 1655-ben jelent meg Utrechtben. Annak ellenére, hogy az Encyclopaedia a kor nyugat-európai gondolkodóinak (Descartes, Ramus, Amesius) ismeretanyagát, filozófiai felfogásait és adatait tartalmazza, jelentősége óriási. Erdélyben addig senki sem fogalmazta meg az anyanyelv műveltségteremtő és műveltségfejlesztő szerepét. Így Apáczai az anyanyelven folyó oktatás első megfogalmazója és harcosa volt. Az Encyclopaedia latin nyelvű előszavában a következőket írta: "… A fő indító okom ez vala: hogy a magyar nyelven írt tudományos könyvek nélkül szűkölködő nemzetemen tőlem kitelhetőképpen segítenék, s oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben az anyai nyelvén többnyire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna."

Apáczai Csere János hitvese is ott várja a feltámadást,- kinek neve ott a sírkövön - Aletta von der Maet, akihez Áprily Lajos is irt verset.

A tavasz jött parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

Tovább lépve a temetőben, és ott van nem messze gróf Bánffy György, Erdély kormányzója és unokája Bánffy Miklós író, aki az Erdély trilógiát is írta (Megszámláltattál..., És híjával találtattál..., Darabokra töretettél..) Gróf Mikó Imre történetíró, Bölöni Farkas Sándor, aki annyi útirajzot irt, gróf Kuun Géza kelet-kutató, Kriza János, aki unitárius püspök volt, de népdal és népdalköltészet gyűjtője is, gyűjtését Vadrózsák című munkájában adta ki.

Van egy sír, "Pista" van ráírva, egy katonát ábrázol a szobor, mert a síremlék egy katonaszobor, egy első világháborús katonát ábrázol. Ki volt a katona, aki valahol messze elesett, akit kolozsvári szülei gyászoltak, senki nem tudja talán, de a szobor, a síremlék megvan.

Ady eskető és temető lelkésze, Haypál Benő

          A XIX. század második felében több paksi református család adta gyermekét a megye jó nevű iskoláiba, hogy aztán a lelkészi hivatást választva útjuk a híres nagykőrösi gimnáziumba vezessen, majd a budapesti református teológiai akadémiára. Egyesek pályája magasra ívelt, teológiai professzorok, bibliafordítók lettek, vagy éppen tevékenységük összefonódott a kor valamely híres embere életének meghatározó pillanatával.

          Haypál Benő 1869. január 23-án született Pakson, és mint kortársa, Kecskeméthy István, ő is végigjárta a közeli jó protestáns iskolákat, Bonyhádon, Gyönkön tanult, majd Nagykőrös következett, és végül az érettségi évében, 1888-ban a távolabbi Pozsony. Négy év múlva befejezte a budapesti Református Teológiai Akadémiát (a Budapesten 1855-1955 között végzett hallgatók sorában Kecskeméthy István a 8320. számú, Haypál Benő a 6490. számú hallgató), és megkezdte lelkészi pályafutását, mely egészen a püspöki székig ívelt. Először segédlelkész a Duna menti településeken: Dunavecse, Dunapataj, majd a Kálvin téri egyházközséget irányítja, 1896-tól a budapesti Szilágyi Dezső téri egyházközség vezető lelkésze. Nem csupán lelki gondozója a rá bízott híveknek, de rendszeresen publikál a protestáns sajtóban (írói álnevei Saulus, illetve Paulus), könyvei jelennek meg, például A nők jogaiért című két beszéde 1913-ban, Az Úr épít, a nagybányai Igehirdető Kiadónál 1912-ben. Ő szervezi meg a Nagypénteki református Társaságot, ő alapítja meg a kamaraerdei Erzsébet Árvaházat. 1918-ban az Országos Református Tanács elnöke, közben szerkeszti az Új Reformáció című lapot, a háború éveiben pedig a Református Katonák Lapját. Az 1881-ben alapított Egyenlőség című zsidó politikai hetilapban is publikál időnként, ez a lap a tiszaeszlári per után indult, felvette a harcot a zsidó ortodoxia ellen, publikáltak benne a keresztény felekezetek vezető személyiségei is. Jelentős tevékenységet fejt ki a szabadkőművesek között, az ő nevéhez fűződik a Galilei páholyból kivált 28 tagtársából alapított Sas - páholy létrehozása. A páholy neve Haypáltól származik, a sas a fény felé törő, lelki utat mutató, de a földön időnként megpihenő, egyúttal a szentségek őreként szereplő jelkép. Haláláig a páholy főmestere volt, társaival jelentős karitatív tevékenységet folytatnak akkor is, amikor 1920-ban betiltják Magyarországon a szabadkőművesek páholyait.

          Baráti köréhez tartozott Boncza Miklós, 1887-1905 között a szabadelvű párt képviselője, ügyvéd, politikus, Erdélyben volt szerényebb birtoka, Csucsán kastélya, később ő lesz Ady Endre apósa. Lánya, akit Csinszka néven ismer az irodalomkedvelő közönség, Boncza Berta 1894-ben született. Boncza Miklós életének utolsó éveit Pestlőrincen töltötte, ott is halt meg 1917 januárjában. Végakaratának megfelelően temetési szertartását Haypál Benő, budapesti református esperes végezte. Minden bizonnyal Csinszka talán még „csucsai várkisasszony” korában ismerte a neves teológust, később Adyt is megismertette vele, akinek lelki gondozója is lett Haypál Benő. De az sincs kizárva, hogy ismerték egymást más vonalon is, hiszen köztudott Ady szabadkőműves vonzalma is, maga is páholytag volt, nagyváradi újságíró korában csak ismerkedett az eszmével, de Pesten már aktív tag volt. Az viszont tény, hogy ő végezte Ady és Csinszka esketését a Szilágyi Dezső téri református templomban 1915. március 27-én. ( Hogy részt vett-e a Hársfa étterembeli esküvői ebéden, azt nem tudni.)

          Ady Endre 1919. január 27-én halt meg, a kormány a nemzet halottjának nyilvánította, a gyászszertartást a Vörösmarty Akadémia szervezte. Koporsóját a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, a díszsírhelyet a Kerepesi Temetőben a főváros adta. A Magyar Nemzeti Operaház kórusának gyászéneke után a költőt Móricz Zsigmond, majd Babits Mihály búcsúztatta. Csinszka akaratának megfelelően a gyászszertartást Haypál Benő végezte. Gyászbeszédében utalt arra, hogy Ady Endre népének, nemzetének és az Ember ember-voltának megváltó és megtartó igazságát kereste, ennek a kereső útnak mélységeiről a költő lelkigyakorlatainak tanúságtevője, a lelkész Haypál híven beszámolt: „Én láttam Ady Endrét sírni a sírókkal. Minden versét, és egész életét megszenvedte Ady Endre azért, hogy dicsőség-szolgálata emberi és nemzeti dimenzióban örök időkre megigazuljon”- mondta Haypál Benő, majd Pál apostolt idézte: „A mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten által erősek nagy hatalmasságoknak elrontására”. Ady koporsóját Haypál szavai kísérték végső útjára: „A Krisztus követői nem testi életük épületén külső dísz gyanánt viselik a világmegváltás szimbólumát, hanem szívükben hordozzák a keresztet, azért szenvednek, mert szeretnek. A te életed másokkal és másokért való szenvedés volt.”

          A Haypál Benő iránti tisztelet, nagyrabecsülés jele volt, hogy nem egyszer állt ő a kor jeles művészeinek, személyiségeinek koporsója mellett, és kísérte őket utolsó útjukra. Ő temette 1910-ben Székely Bertalant a szadai református temetőben, ő búcsúztatta Lotz Károlyt is 1904. október 15-én.

A Pakson született, nagy ívű pályát bejárt Haypál Benő Budapesten halt meg 1926. május 16-án. Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik, munkásságát fia, Haypál Béla folytatta (1899-1988), aki, mint a család régi barátja, Márffy Ödön kérésére 1934. október 24-én Csinszkát, Márffy feleségét temette.  Nevét és emlékét őrzi a Budai Református Egyházközség 1996-ban létrehozott Haypál Alapítványa, melynek célja fiatal generáció nevelése, műemlékvédelem, kulturális foglalkozások támogatása, idősek, rászorultak támogatása.

          „Ma, amikor az élet szédítő rohanásában minden eszközt, a földi lét harcaiban minden fegyvert megengedettnek tartanak az emberek, csak célhoz jussanak, ma, amikor a hízelgést szeretetnek, a kíméletességet igazságnak, a nyersességet őszinteségnek nevezi a közfelfogás, amikor némelyek nagysága mások gyarlóságán épül fel, ma, amikor a szigorú erkölcsi felfogást elnyeli a társadalmi alkalmazkodás és az emberek megelégszenek olyan tisztességgel, ami csak látszat, ami az evangéliumi erkölcs ítéletében számba se jő, s a becsület csak társadalmi dísz az emberen, ma, amikor csak az emberekre néz, csak az emberek ítéletére tekint az ember, valóban és méltán kimagaslik, aki élete értékét lelke öntudatával méri, aki arra erkölcsi értelemben abszolút kincset : jó hírnevet aranynál, ezüstnél többre tartja, a világ előtt való kedvességnél többre becsüli.”-írta Hajpál Benő a század első éveiben kora emberéhez figyelmeztetve kora veszélyeire. (In: Dunántúli Protestáns Lap 13. évfolyam, 1902.)

Ma korunk morális mélykútjaira, romlására, erkölcsi tévutjaira ki figyelmeztet bennünket, ki nyitja fel szemünket a jóra, ki mutat utat, merre haladjunk? Magunkra maradtunk volna ebben a zűrzavarban?

Hajpál Benő, magyar református lelkész emléke szülővárosában is él, Kerné Magda Irén a Paksi Hírnök 2007. április 20-ki számában rövid pályaképet közölt róla.

                                                                                                                 Serdült Benke Éva

Idén 30 éves a Debreceni Egyetem Klinikai Központjának Szívsebészeti Klinikája. Ebből az alkalomból nemrég szobrot állítottak a marosvásárhelyi születésű, tavaly elhunyt Péterffy Árpád professzor emlékére. Irányításával jött létre 1993-ban az önálló klinika, a nemzetközileg is elismert szívsebészeti központ.

Ebből az alkalomból merült fel bennünk annak igénye, hogy web-lapunkon megemlékezzünk Péterffy professzor lemondásáról a marosvásárhelyi orvosegyetem díszdoktori címéről 2014-ben.

Elsőként Bodolai Gyöngyinek a marosvásárhelyi Népújság 2014. április 2- számában közölt írásából közlünk részleteket.

        Visszaadta díszdoktori címét a világhírű szívsebész. Péterffy Árpád professzor a MOGYE oktatáspolitikája ellen tiltakozik

„Tisztelt Rektor Úr! A MOGYE jelenlegi, a magyar nyelvű oktatást hátrányosan megkülönböztető – a román törvényekkel ellentétes – diszkriminatív politikája ellen tiltakozva visszaadom a 2005-ben kapott, megtisztelő Doctor Honoris Causa címet. Az oklevelet a doktori tógával, kalappal, és nyakkendővel együtt ezennel visszaszolgáltatom. Kérem tisztelettel, ezen cselekedetemet értelmezze polgári tiltakozásnak amiatt, hogy elzárkóznak a magyar nyelvű oktatás teljes körű visszaállításától.”

Ez áll abban a nyílt levélben, amelyet dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem emeritus professzora Leonard Azamfirei professzornak, a MOGYE rektorának címzett, s április elsején adott át az egyetemi rektorátus titkárságán a díszdoktorsággal járó egyéb kellékekkel együtt. A levelet átvette ugyan a rektor titkárnője, de azt kérte a professzortól, hogy fordítsa le románra, majd arra hivatkozva, hogy magyar nyelven íródott, nem iktatta be. Ez a gesztus az egyetem részéről ellentmond a romániai törvényeknek és az alaptörvénynek is, és hátrányosan megkülönböztető cselekedetnek számít. Közismert, hogy hasonló esetekben az Országos Diszkriminációellenes Tanács elmarasztaló ítéletet hozott…

( Péterffy Professzor) véleménye szerint a rektor legfontosabb feladata az oktatás minőségének állandó javítása, a legjobb feltételek biztosítása lenne, hogy a marosvásárhelyi egyetem végzősei kiválóan képzett szakemberekké váljanak. Kívülállóként úgy értékeli, hogy mindezt az egyetem vezetősége csak a román hallgatóknak biztosítja, a magyar nyelven tanulókat állandó hátrányos helyzetbe kényszeríti azzal, hogy az anyanyelvi oktatás csak részlegesen valósul meg…. Gesztusával tiltakozik az egyetem szenátusának a március 20-án hozott törvényellenes döntése miatt, amellyel elhalasztották a magyar nyelvű főtanszékek létrehozását azzal a végső céllal, hogy a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzést elsorvasszák. Tiltakozik továbbá Azamfirei rektornak a magyar nyelvről tett nyilatkozata ellen (2013.12.10.). Véleménye szerint az egyetemi oktatásban az a legfontosabb, hogy a hallgatók lehetőleg anyanyelvükön sajátítsák el minél alaposabban a szakmai ismereteket, ami elé az egyetem akadályokat gördít, holott meglennének a feltételek…

Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor, aki Svédországban szerzett szakmai tapasztalatai birtokában Debrecenben építette fel a magyar szívsebészet fellegvárát, 2005-ben nagy örömmel vette át a MOGYE díszdoktori címét, amit nemcsak a saját, hanem édesapja munkája elismerésének is érzett az egyetemtől, amely a gyermekszobája volt, de pályakezdésekor nem a magyar végzősöknek tartogatták a helyeket. Az akkori örömét felidézve, valószínűleg nem könnyű szívvel hozta meg a döntést a díszdoktori címről való lemondásról.

    A továbbiakban néhány részlet Kövesdy Pál kapcsolódó gondolataiból, melyek az Átalvető 2014. júniusi lapszáma után a Népújságban is megjelentek, Egy kis kibickedés cím alatt.

…. Teszem ezt olyan orvosként, a MOGYE volt hallgatójaként, aki a Péterffy családdal szintén egy utcában lakott, aki a Péterffy családhoz barátként bejáratos volt, és teszem annak dacára, hogy könnyen kiérdemelhetem a „kibicnek minden könnyű” leminősítő megjegyzést.     Ezzel kapcsolatosan bukkan fel egy ifjúkori emlék. Ma is fülembe cseng ugyanis a MOGYE egykori, rosszemlékű rektorának, Andrásofszky Tibornak bridzselés közbeni megjegyzése: a kibic hallgat, a kibic tölt, a kibicnek nincs lábszaga…

          Hát igen, a sors úgy hozta, hogy a mai MOGYE ügyében – sok száz, vagy inkább ezernyi sorstársammal együtt – immár csak a partvonalon túlról tudunk bekiabálni. Csakhogy ez a játszma még a mi időnkben, vagy nem sokkal előbb kezdődött, azóta is folyik, és a parti tragikus alakulása miatt szorultunk annyian kibic-pozicióba. Ezért kellett Péterffy Árpádnak is Olaszországba disszidálni, a menekülttáborból jutott Svédországba, majd évekig pendlizett a linköpingi és a debreceni szívsebészet között, miután megalapította ezen utóbbit. Ahelyett, hogy a dolgok normális menete folytán édesapja, a mi „Pali bácsink” nyomdokain haladva a MOGYE professzoraként vonuljon nyugdíjba.

          Érdemes hát egy kis emlékező kitérőt tenni. Történt ugyanis a 60-s évek elején (1956 után, az 1958-as Kádár-látogatás és a következményes nagy exmatrikulálási hullám után vagyunk!), hogy a fent említett rektor (az exmatrikulálások fő kezdeményezője és végrehajtója) nyakába vette az országot, és elindult az orvosegyetemeken románokat verbuválni saját egyetemére. Így vélte megmenteni a magyar egyetemet! Így vált országos jelszóvá a Hai sa mergem la Targu Mures, sa facem cariera (gyerünk Marosvásárhelyre karriert csinálni). És lőn. A kolozsvári tanársegéd, Pop D. Popa, fél év múlva a Sebészeti Klinika professzora (nem sokkal később az egyetem rektora, a korábbi rektor nagy gyönyörűségére), tettestársa pedig, a szakmai analfabéta Truta (ejtsd Truca), akit mindközönségesen Truc D. Trucának emlegettünk) tartományi főorvos és a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika vezető előadótanára, hogy csak kettőt említsek a sok százból. Azért éppen őket, mert Péterffy Pali bácsi, a kiváló sebésztanár, e konstellációban lett menesztve a sebészetről és száműzve a nőgyógyászatra. Ahol Truta úr számára csak mint „vén hűlye” létezett, mígnem egy műtét során az  „előadótanár úr” sikerrel át nem vágta a beteg uréterét (húgyvezeték), és kétségbeesetten vonította, hogy hívják Péterffyt. (Sok hasonlóan sikeres beavatkozása volt még Truta úrnak, mígnem köztörvényes bűnök miatt - na nem a szakmaiakért!-  el nem ítélték).

          Szóval emigyen, sok-sok magyar szakember tragédiája, életművének összeroppanása, rengeteg tehetséges fiatal reményeinek, szakmai kilátásainak porba hullása árán haladt előre a folyamat, melynek során az ország talán legelső orvosi és gyógyszerészeti egyeteméből, a Miskolcziak, Obálok, Putnokiak, Krompecherek, Mátyás Mátyások fémjelezte iskolából a mai, az országos rangsor vége felé kullogó román valami lett. Ami a román nagynemzeti elvakultság és nemzeti gyűlölködés egyik fellegvára, ahol legfontosabb a nemzeti hovatartozás és a szent anyanyelv használata, az „idegen” elemek kiszorítása, és semmiképpen a szakmai szempontok figyelembe vétele. Ahol tehát a kényszerűségből megtűrt magyar oktatói gárdának és hallgatóságnak már csak a kibic-szerep jut. Mindennek dacára, fogcsikorgatva teszik becsülettel a dolgukat, lehetetlen körülmények között. Igen, kibic-szerep jut nekik is, a hajdanvolt magyar Székelyvásárhely hajdanvolt magyar egyetemén, nem csak a világgá szaladt egyéb, kibic-sorsra jutottaknak. Azon egyetemről szólok, ahol mértékadó szakemberek, pl. Brassai Attila professzor nézete szerint a kiutat csak a menthetetlenül elfertőzöttről való végleges leválás, egy önálló magyar orvosegyetem létrehozása jelenthetné.

          Hogy a díszdoktori cím jeles, nemzetközi rangú magyar szakemberek számára történt odaítélésének milyen mögöttes indokai lehettek, azt nem tudom, de… a román politikai gyakorlat ismeretében joggal feltételezhető az imázsteremtés ravasz szándéka, a farkas báránybőrbe bújtatása. Miközben a való életben, a mindennapok során rendszeresen mértek-mérnek pofont a régi orvosdoktorok régen kihűlt orcájára, renoméjára. Igen,… ők, az Azamfirei-ek teszik ezt, nem Péterffy Árpád professzor. Akinek mérhetetlenül kedves, szívmelengető volt a megbecsülés, elismerés kifejezése régi alma matere részéről, aki ezzel az aktussal valamiféle hazatérést élhetett át a régi családi házba, meg az azzal szemközti sebészeti klinikára, édesapja munkahelyére, ahol számukra, meg annyiunk számára nem volt hely. Csakhogy Péterffy professzor hovatovább ráébredt a valóságra, amikor a hallgatás, ezen intézmény titulusának viselése immár cinkosságot jelent a magyar-írtó intoleranciával. (És ne feledjük: hasonlóan látott és cselekedett Tulassay Tivadar professzor is, a SOTE volt rektora!) A „kibiccé” tett személy immár nem hajlandó tovább tölteni a (hamis) kártyát keverőknek és nem hallgathat tovább, hanem közösséget vállal a többi, otthoni magyar „kibiccel”….. Megtette, amit tennie kellett egyenes gerincű erdélyi magyarként: odadobta élete talán legféltettebb szakmai elismerését, és újfent igazolta, hogy kiváló tudós orvos és becsületes magyar ember, kiérdemli mindannyiunk tiszteletét…. 

Az Azamfirei-ek meg kérjenek fel díszdoktornak olyan nemzetközi hírű tudósokat, akik hajlandók a szakma szégyenévé és az emberi tisztesség fertőjévé tett román intézménytől azt elfogadni.                                                                        

    Fenti anyag közlésével hajtunk fejet a marosvásárhelyi orvosegyetem ma még aktív magyar személyiségei, a kitartók előtt.

            2023 nyarán,  Kövesdy Pál dr.                     

A Magyar Kultúra Napjára

Nagyvarjasi Szabó István

Az Aranybulla, 1222…

Idén 800 éves. Annak a magyar uralkodónak aranypecsétje és kézjegye díszíti, aki az egyetlen király, sőt bizonyára  az egyetlen ember a világon - kinek leányát még az atyja életében szentté avatta a  katolikus egyház.

Pedig II. András viszonya az egyházzal nem volt felhőtlen. Árpádházi Erzsébetet 1235 májusában, négy évvel halála után emelték a szentek sorába,  az apa 1235 szeptemberében fejezte be mozgalmas életét.  Sőt, jóval később, unokája, a margitszigeti Árpádházi Margit is a szentek sorába lépett és másik unokája, Árpádházi  Kinga szintén, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.

Tudjuk, minden hasonlat sántít, de akkoriban a szentté avatás legalább akkora hír volt, mintha ma valaki egyszemélyben lenne Nobel-díjas,  olimpiai bajnok és Oscar díjas. Hát ilyesmiktől páratlan a magyar történelem!  Az irodalmat is ismerő olvasó már tudja, hogy igen, Ő az a II. Endre királyunk a Bánk bánból, és hogy Gertrudis, meg a lézengő ritter és Melinda... Az Aranybulla mostanság rövid fejezet a történelemkönyvekben, de sorsformáló hatása mái napig is tetten érhető történelmünkben, mindennapjainkban, viselkedésünkben.  Nélküle nem azok a magyarok lennénk, akik vagyunk, talán magyarok se lennénk.

Kései elismerése-felismerése onnan jött, ahonnan legbetegebb képzelgéseinkben sem vártuk, Sztálintól.

Egy főrangú jugoszláv kommunistának azt mondta, annak nagy megrökönyödésére, hogy Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van, a lengyel és a magyar.

Meg is magyarázta: ennek a két népnek nemessége erős és nagyszámú volt. Kiváltságaikat, jogaikat évszázadokon át, akár életük árán megvédték koronás királyaikkal szemben is. Idézzük: „A nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is". Majd a Világ Népeinek Lánglelkű Vezére mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét. Mindent  elkövetett ez ügyben, de még neki sem sikerült. 1956-ban épp a magyarok, a sokszoros túlerőnek fittyet hányva, szembeszálltak a moszkovita zsarnoksággal.

E fura beköszöntő után lássuk a lényeget: Az Aranybulla Európa második rendi alkotmánya, lévén, hogy  Angliában már 1215-ben  érvénybe lépett a Magna Charta Libertatum. Nem másoltunk. Kevesen sejtették akkoriban, hol van London. A szigetországban a megsértett alkotmányosságot akarták a királyi túlkapásoktól megvédeni, nálunk épp e túlkapásokat akarták megelőzni.

Természetesen nem a semmiből jött. Gondoljunk a Vérszerződésre, Szent István Intelmeire, Szent László és Kálmán király törvényeire, de mindenekelőtt a szabad magyar vitézek bátorságára, tartására - rátartiságára. A vér tényleg nem válik vízzé? Első ízben történt, hogy minden politikai szereplő egyetértésével döntés született, miszerint kivétel nélkül mindenki, még az uralkodó fölött is valami hatalmasabb erő áll, a TÖRVÉNY.  A 31. cikkelyből álló  Aranybulla tisztázza a nemesi rendek (szabadok) jogait, kötelességeit. Mai nyelven szólva, például kimondja a tulajdon és a személy sérthetetlenségét,  a gyülekezési és szólásszabadságot. Csakis bizonyítékok, tanúk vagy tettenérés esetén lehet bárkit letartóztatni, akkor, ha azt a pártatlan bíróság elrendeli. Ez a törvényesség, jogállamiság. Amibe 1990-ben tértünk ismét vissza! Az Aranybulla megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: Rend a szabadságban, szabadság a rendben. És ez sikerült, ha a világ körülöttünk józan volt és mi is.  A magyar mindég a rendet választja a káosz, a fejetlenség helyett, aztán a rendet feltölti szabadsággal. Lásd: reformkor. Valaki egyszer hordóhoz hasonlította a rendet és borhoz a szabadságot.  Edény nélkül a legjobb bor is szanaszét folyna és abroncsok nélkül a hordó nem hordó.  De mi van a közemberekkel, jobbágyokkal, szolgákkal? Azt majd az 1848-as törvények intézik. Későn, de igazságosan.

Ám a legérdekesebb a 31. cikkely. Idézzük teljes egészében, megérdemli.

„Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk - álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek összesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállni és ellenmondani örökre."

Sajátos, de érthető fogalmazás: ha a király törvényszegővé válna, önkényeskedne – a nemzetnek joga van akár fegyveresen is ellenállni - büntetlenül ! Hát ezért nevezik a 31. cikkelyt ellenállási záradéknak. Egy törvény akkor törvény, ha betartják és betartatják. Ha élnek vele s nem visszaélnek. A törvény bátorság, becsület és bölcsesség – egyszóval közerkölcs - nélkül holt betű.  Berzsenyi Dániel szebben mondja:

" Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed."

Az Aranybulla hatása felmérhetetlen.  Hála neki, Magyarország sosem vált zsarnokállammá. Próbálkoztak ugyan vele nem egyszer, mindig kívülről, de a passzív ellenállás vagy fegyveres felkelés  végét vetette.  Első igazi próbája Zsigmond királyunk házőrizetbe vétele, mert többszörösen is törvényt szegett, külföldi kegyencek érdemtelen jutalmazása és egy nőügy formájában. Ezt most nem részletezzük. Szabadulása után a király - mennyi ebben a politikusi ravaszság, az okosság  vagy belátás, nem tudjuk -, de soha nem büntette meg fogságba vetőit, sőt, megdicsérte őket a törvények és a Szent Korona iránti hűségükért. Hát ettől is páratlan a magyar történelem!

Bocskai István szabadságháborúja az ellenállási záradékra hivatkozva tört ki és győzött. Bethlen Gábor, a Rákócziak szintén sűrűn lapozgatták az Aranybullát.

II. Rákóczi Ferenc 1703-as harcba hívó kiáltványa egyértelműen az 1222-es törvényt emlegeti. S még nincs vége. 1848 őszén a bécsi császár felfüggeszti az általa szentesített (aláírt) un. áprilisi törvényeket. Magyarország, igazsága és jogai védelmében, fegyverbe száll. Nem véletlenül nevezték a 48/49-es szabadságharcot „törvényes forradalomnak" is.

De térjünk vissza a Vörös Cár elmefuttatásához, hogy úgymond, a nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is... Ráhibázott.  Az Aranybulla szellemisége fokozatosan alászállt a népbe. A közélet, a jellem és szellem öntőformája lett, hogy végül a népből nemzet szülessen, éppen 1848-ban, mikor - Kossuth szavaival élve - a „népet bevették az alkotmány sánczaiba."

A zárszó Illyés Gyulától: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nem csak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse. Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel ennyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is."

**********************************