Idén 30 éves a Debreceni Egyetem Klinikai Központjának Szívsebészeti Klinikája. Ebből az alkalomból nemrég szobrot állítottak a marosvásárhelyi születésű, tavaly elhunyt Péterffy Árpád professzor emlékére. Irányításával jött létre 1993-ban az önálló klinika, a nemzetközileg is elismert szívsebészeti központ.

Ebből az alkalomból merült fel bennünk annak igénye, hogy web-lapunkon megemlékezzünk Péterffy professzor lemondásáról a marosvásárhelyi orvosegyetem díszdoktori címéről 2014-ben.

Elsőként Bodolai Gyöngyinek a marosvásárhelyi Népújság 2014. április 2- számában közölt írásából közlünk részleteket.

        Visszaadta díszdoktori címét a világhírű szívsebész. Péterffy Árpád professzor a MOGYE oktatáspolitikája ellen tiltakozik

„Tisztelt Rektor Úr! A MOGYE jelenlegi, a magyar nyelvű oktatást hátrányosan megkülönböztető – a román törvényekkel ellentétes – diszkriminatív politikája ellen tiltakozva visszaadom a 2005-ben kapott, megtisztelő Doctor Honoris Causa címet. Az oklevelet a doktori tógával, kalappal, és nyakkendővel együtt ezennel visszaszolgáltatom. Kérem tisztelettel, ezen cselekedetemet értelmezze polgári tiltakozásnak amiatt, hogy elzárkóznak a magyar nyelvű oktatás teljes körű visszaállításától.”

Ez áll abban a nyílt levélben, amelyet dr. Péterffy Árpád, a Debreceni Egyetem emeritus professzora Leonard Azamfirei professzornak, a MOGYE rektorának címzett, s április elsején adott át az egyetemi rektorátus titkárságán a díszdoktorsággal járó egyéb kellékekkel együtt. A levelet átvette ugyan a rektor titkárnője, de azt kérte a professzortól, hogy fordítsa le románra, majd arra hivatkozva, hogy magyar nyelven íródott, nem iktatta be. Ez a gesztus az egyetem részéről ellentmond a romániai törvényeknek és az alaptörvénynek is, és hátrányosan megkülönböztető cselekedetnek számít. Közismert, hogy hasonló esetekben az Országos Diszkriminációellenes Tanács elmarasztaló ítéletet hozott…

( Péterffy Professzor) véleménye szerint a rektor legfontosabb feladata az oktatás minőségének állandó javítása, a legjobb feltételek biztosítása lenne, hogy a marosvásárhelyi egyetem végzősei kiválóan képzett szakemberekké váljanak. Kívülállóként úgy értékeli, hogy mindezt az egyetem vezetősége csak a román hallgatóknak biztosítja, a magyar nyelven tanulókat állandó hátrányos helyzetbe kényszeríti azzal, hogy az anyanyelvi oktatás csak részlegesen valósul meg…. Gesztusával tiltakozik az egyetem szenátusának a március 20-án hozott törvényellenes döntése miatt, amellyel elhalasztották a magyar nyelvű főtanszékek létrehozását azzal a végső céllal, hogy a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzést elsorvasszák. Tiltakozik továbbá Azamfirei rektornak a magyar nyelvről tett nyilatkozata ellen (2013.12.10.). Véleménye szerint az egyetemi oktatásban az a legfontosabb, hogy a hallgatók lehetőleg anyanyelvükön sajátítsák el minél alaposabban a szakmai ismereteket, ami elé az egyetem akadályokat gördít, holott meglennének a feltételek…

Dr. Péterffy Árpád emeritus professzor, aki Svédországban szerzett szakmai tapasztalatai birtokában Debrecenben építette fel a magyar szívsebészet fellegvárát, 2005-ben nagy örömmel vette át a MOGYE díszdoktori címét, amit nemcsak a saját, hanem édesapja munkája elismerésének is érzett az egyetemtől, amely a gyermekszobája volt, de pályakezdésekor nem a magyar végzősöknek tartogatták a helyeket. Az akkori örömét felidézve, valószínűleg nem könnyű szívvel hozta meg a döntést a díszdoktori címről való lemondásról.

    A továbbiakban néhány részlet Kövesdy Pál kapcsolódó gondolataiból, melyek az Átalvető 2014. júniusi lapszáma után a Népújságban is megjelentek, Egy kis kibickedés cím alatt.

…. Teszem ezt olyan orvosként, a MOGYE volt hallgatójaként, aki a Péterffy családdal szintén egy utcában lakott, aki a Péterffy családhoz barátként bejáratos volt, és teszem annak dacára, hogy könnyen kiérdemelhetem a „kibicnek minden könnyű” leminősítő megjegyzést.     Ezzel kapcsolatosan bukkan fel egy ifjúkori emlék. Ma is fülembe cseng ugyanis a MOGYE egykori, rosszemlékű rektorának, Andrásofszky Tibornak bridzselés közbeni megjegyzése: a kibic hallgat, a kibic tölt, a kibicnek nincs lábszaga…

          Hát igen, a sors úgy hozta, hogy a mai MOGYE ügyében – sok száz, vagy inkább ezernyi sorstársammal együtt – immár csak a partvonalon túlról tudunk bekiabálni. Csakhogy ez a játszma még a mi időnkben, vagy nem sokkal előbb kezdődött, azóta is folyik, és a parti tragikus alakulása miatt szorultunk annyian kibic-pozicióba. Ezért kellett Péterffy Árpádnak is Olaszországba disszidálni, a menekülttáborból jutott Svédországba, majd évekig pendlizett a linköpingi és a debreceni szívsebészet között, miután megalapította ezen utóbbit. Ahelyett, hogy a dolgok normális menete folytán édesapja, a mi „Pali bácsink” nyomdokain haladva a MOGYE professzoraként vonuljon nyugdíjba.

          Érdemes hát egy kis emlékező kitérőt tenni. Történt ugyanis a 60-s évek elején (1956 után, az 1958-as Kádár-látogatás és a következményes nagy exmatrikulálási hullám után vagyunk!), hogy a fent említett rektor (az exmatrikulálások fő kezdeményezője és végrehajtója) nyakába vette az országot, és elindult az orvosegyetemeken románokat verbuválni saját egyetemére. Így vélte megmenteni a magyar egyetemet! Így vált országos jelszóvá a Hai sa mergem la Targu Mures, sa facem cariera (gyerünk Marosvásárhelyre karriert csinálni). És lőn. A kolozsvári tanársegéd, Pop D. Popa, fél év múlva a Sebészeti Klinika professzora (nem sokkal később az egyetem rektora, a korábbi rektor nagy gyönyörűségére), tettestársa pedig, a szakmai analfabéta Truta (ejtsd Truca), akit mindközönségesen Truc D. Trucának emlegettünk) tartományi főorvos és a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika vezető előadótanára, hogy csak kettőt említsek a sok százból. Azért éppen őket, mert Péterffy Pali bácsi, a kiváló sebésztanár, e konstellációban lett menesztve a sebészetről és száműzve a nőgyógyászatra. Ahol Truta úr számára csak mint „vén hűlye” létezett, mígnem egy műtét során az  „előadótanár úr” sikerrel át nem vágta a beteg uréterét (húgyvezeték), és kétségbeesetten vonította, hogy hívják Péterffyt. (Sok hasonlóan sikeres beavatkozása volt még Truta úrnak, mígnem köztörvényes bűnök miatt - na nem a szakmaiakért!-  el nem ítélték).

          Szóval emigyen, sok-sok magyar szakember tragédiája, életművének összeroppanása, rengeteg tehetséges fiatal reményeinek, szakmai kilátásainak porba hullása árán haladt előre a folyamat, melynek során az ország talán legelső orvosi és gyógyszerészeti egyeteméből, a Miskolcziak, Obálok, Putnokiak, Krompecherek, Mátyás Mátyások fémjelezte iskolából a mai, az országos rangsor vége felé kullogó román valami lett. Ami a román nagynemzeti elvakultság és nemzeti gyűlölködés egyik fellegvára, ahol legfontosabb a nemzeti hovatartozás és a szent anyanyelv használata, az „idegen” elemek kiszorítása, és semmiképpen a szakmai szempontok figyelembe vétele. Ahol tehát a kényszerűségből megtűrt magyar oktatói gárdának és hallgatóságnak már csak a kibic-szerep jut. Mindennek dacára, fogcsikorgatva teszik becsülettel a dolgukat, lehetetlen körülmények között. Igen, kibic-szerep jut nekik is, a hajdanvolt magyar Székelyvásárhely hajdanvolt magyar egyetemén, nem csak a világgá szaladt egyéb, kibic-sorsra jutottaknak. Azon egyetemről szólok, ahol mértékadó szakemberek, pl. Brassai Attila professzor nézete szerint a kiutat csak a menthetetlenül elfertőzöttről való végleges leválás, egy önálló magyar orvosegyetem létrehozása jelenthetné.

          Hogy a díszdoktori cím jeles, nemzetközi rangú magyar szakemberek számára történt odaítélésének milyen mögöttes indokai lehettek, azt nem tudom, de… a román politikai gyakorlat ismeretében joggal feltételezhető az imázsteremtés ravasz szándéka, a farkas báránybőrbe bújtatása. Miközben a való életben, a mindennapok során rendszeresen mértek-mérnek pofont a régi orvosdoktorok régen kihűlt orcájára, renoméjára. Igen,… ők, az Azamfirei-ek teszik ezt, nem Péterffy Árpád professzor. Akinek mérhetetlenül kedves, szívmelengető volt a megbecsülés, elismerés kifejezése régi alma matere részéről, aki ezzel az aktussal valamiféle hazatérést élhetett át a régi családi házba, meg az azzal szemközti sebészeti klinikára, édesapja munkahelyére, ahol számukra, meg annyiunk számára nem volt hely. Csakhogy Péterffy professzor hovatovább ráébredt a valóságra, amikor a hallgatás, ezen intézmény titulusának viselése immár cinkosságot jelent a magyar-írtó intoleranciával. (És ne feledjük: hasonlóan látott és cselekedett Tulassay Tivadar professzor is, a SOTE volt rektora!) A „kibiccé” tett személy immár nem hajlandó tovább tölteni a (hamis) kártyát keverőknek és nem hallgathat tovább, hanem közösséget vállal a többi, otthoni magyar „kibiccel”….. Megtette, amit tennie kellett egyenes gerincű erdélyi magyarként: odadobta élete talán legféltettebb szakmai elismerését, és újfent igazolta, hogy kiváló tudós orvos és becsületes magyar ember, kiérdemli mindannyiunk tiszteletét…. 

Az Azamfirei-ek meg kérjenek fel díszdoktornak olyan nemzetközi hírű tudósokat, akik hajlandók a szakma szégyenévé és az emberi tisztesség fertőjévé tett román intézménytől azt elfogadni.                                                                        

    Fenti anyag közlésével hajtunk fejet a marosvásárhelyi orvosegyetem ma még aktív magyar személyiségei, a kitartók előtt.

            2023 nyarán,  Kövesdy Pál dr.                     

                        Díszpolgár

„Pápateszér Község Önkormányzata Képviselő-testülete 47/2023. (VIII.16.) határozatával „Pápateszér Község Díszpolgára” kitüntető címet adományozza NAGY PÉTER helytörténeti-kutató részére a község érdekében végzett kiemelkedő malomkutató tevékenységéért.”- olvasható a szeptember 17.-i, búcsú vasárnapi nagymisét követően, a helyi templomban, a helyiek, a barátok és az ismerősök sokaságának jelenlétében átadott kitüntető oklevélen.

Péter pápateszéri díszpolgársági címe papírforma volt. Erre még a fogadóirodák sem adtak oddsot. De miért nem? Na, erre a válasz megér egy filmet.

Az öreg Bisinger-sétányi mozis lekapcsolja a világítást, a fotelben izguló nézők előtt elindul a film. Képről-képre pörög.

A nyolcvanas évek végéről valók az első kockák. Izgalmas időszakról van szó. A művészemberek egyre bátrabbak, sorra alakulnak a tisztességes civil szervezetek, így a helyi zöldek is, megjelenik a valós mondatokat leíró sajtó. Váratlanul belepottyan a társadalom a sajtószabadságba. Finom tollat forgató újságírók, Gaál Józsi, N.Magyar Tibi, Horváth Sanyi és Nagy Péter veti a betűket. Végre érdemes újságot olvasni.

Mozog körülöttünk a világ is. Pezseg az utca és a füstös - lelkes emberekkel teli - kávéház, jelenesetben az Anna Presszó is. A zsurnaliszták mellett ül Pátkai Tivadar, a költő, Bardócz Barna, az ötvös, néhány győri balettos és néhány zöld figura is, köztük a Reflexet megalapító Bálint Csaba, kinek szavai szerint buzgott bennünk a vágy: - Változtassuk meg a Világot!

Bárki indulhat a választásokon, bárkire lehet szavazni! Azt a mindenét! Bátraké a szűk pátria képviselete. Zöld Péterrel, Kovács Karcsival együtt Nagy Peti is szenátorjelölt a megyében, sőt a régész Figler Bandival szemben a saját településén is. Köztudott, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, sőt a helytállás. Ez tökéletesen megvolt. Kalap megemelve.

És a zene. A basszus gitár, a Loyd Egylet, a kétforintos dal és a kórus, a Melodiárium. Innen kezdődik egy új bevágás. Dr. Barsi Ernő, Péter mestere, a térségi népzene gyűjtője, lejegyzője. Itt kezd bizseregni a néprajzkutatás. Már a távolban látszódik Pápateszér. Már érződik, hogy lesz itt a „Hej Dunáról fúj a szél” nyolcas kánonban.

Addig még van a Vasutas, az a művelődési ház, ahol a szabad hírek, bár lerövidítve, de íródnak. Fülöp Peti, Kiss Géza, Vass Gergő a társ a billentyűzet mellett. De már a tőszomszédságban van a Reflex Környezetvédő Egyesület. Az országosan elismert, bakonyi zsúpfedeles, vályogfalú vityillóval és tiszta forrással rendelkező győri Reflex.

Péter már nemcsak tagként, de állandó munkatársként is az egyesülethez köti sorsát. Halmozódnak a pályázatok, köztük számos nemzetközi. Amerikai barátunkkal, Farkas Andorral küzdik meg ezeket a nyelvi kihívásokkal teletömött projekteket.

Alapító tagja a Bakonyvasút Szövetségnek, a hazánk legszebb magasvezetésű vasútvonal megmentésének, és aktív részese lesz a Reflexes alapítvány munkájának, a Magyarország Természeti és Kulturális Örökségéért Alapítványnak. Napjainkban ő az elnöke.

Eddig volt a bevezetés, most jön a tárgyalás. Belép a képbe Szűcs Gabi, aki egy Tanítóképzős kislány dolgozatát teszi Péter elé: - „A pápateszéri vízimalmok története”. Húha! Indul az elkötelezettség, indul a szerelem. Ő, aki baráti kapcsolatban áll a néprajzos Barsi Ernő bácsival, a régész Figler Bandival belevágja fejszéjét a patakmalmok történetének feltárásába. Irtózatosan nagy munka: - megkeresni a még élő malomkutatókat, tanácsokat kérni, tanulni, majd napokat, heteket tölteni levél-, terv-, térkép- és irattárakban. Kigyűjtve mindent a huszonöt malom történetéről. És a létrehozott horribilis méretű adatbázist feldolgozni - dr. Hajósy Adrienne segítségével - szerkesztve, kiadványok sokaságában a közzé, mindenkiévé tenni. Félelmetesen nagy munka. És a papír mellett számtalan program (malom fesztivál, malomtúra képzés, malom feltáró tábor, élménybeszámoló, vándorkiállítás, hazai és nemzetközi malomfalvakkal való kapcsolatfelvétel) megszervezését, főszereplői képviseletét felvállalja. A falu értékeinek, így a malmoknak, molnár családjainak közösségi képviseletét vezeti. A fáradhatatlan mozisból sok terhet lelkesen hordó, vállaló, liszteszsákokat vállra vevő molnárember lett. A már nem, vagy csak alig létező pápateszéri malmok gondozója. Újraélesztője.

Amikor a ’90-es évek legelején a Reflex a farkashegyi házhoz és telekhez helyezte bakonyi bázisát, akkor a helyiek - idegenektől, afféle győri migránsoktól tartva - nem örültek nekünk. Erre még rátett egy-két nyári gyerektáboros kislegény rosszalkodása is. Kevesen szerették a reflexeseket Pápateszéren. Ez még a Péter által kezdeményezett, Ráday Mihály „Unokáink sem fogják látni” műemlékvédelmi műsorának felvételekor is ráköszönt a stábra. Aztán lassan-lassan kezdett változni minden. Nagy Péternek köszönhetően léptek fel Pápateszéren Kossuth díjas népzenészek. Sebő Ferenc, Halmos Béla, Kátay Zoltán. Nemcsak a falu vezetése, értelmiségi lakói, de az egyszerű, eddig idegenkedő emberek is látva a közösségépítésbe és kutatómunkába fektetett szorgalmat és hogy valóban egyedi értékkel rendelkeznek, megváltozott. Péter áldozatos munkájától ráébredtek a helyiek, hogy ismert lett a falu. Büszke lett a község népe. Már nemcsak a falura, nemcsak a vízimalmokra, de Péterre is és a Reflexre is.

A Győrhöz és Pápateszérhez köthető Reflex Egyesület immáron elmondhatja, hogy mindkét településen van díszpolgára. Nagyszerű érzés ez mindannyiunknak. Péternek szívből gratulálunk, s ahogy a polgármester úr mondta: - Nagyon jó egészséget és további sok sikeres kutatómunkát kívánunk Péter! 

Hála Istennek és Péternek már tudjuk, hogy tervek, sőt ígéretek is vannak. A film forog tovább, a vetítőgép berreg. Bízhatunk a hasonlóan jó folytatásban.

Fehér Mária címzetes főjegyző, Horváth József alpolgármester, Nagy Péter díszpolgár és Völfinger Béla polgármester

A Magyar Kultúra Napjára

Nagyvarjasi Szabó István

Az Aranybulla, 1222…

Idén 800 éves. Annak a magyar uralkodónak aranypecsétje és kézjegye díszíti, aki az egyetlen király, sőt bizonyára  az egyetlen ember a világon - kinek leányát még az atyja életében szentté avatta a  katolikus egyház.

Pedig II. András viszonya az egyházzal nem volt felhőtlen. Árpádházi Erzsébetet 1235 májusában, négy évvel halála után emelték a szentek sorába,  az apa 1235 szeptemberében fejezte be mozgalmas életét.  Sőt, jóval később, unokája, a margitszigeti Árpádházi Margit is a szentek sorába lépett és másik unokája, Árpádházi  Kinga szintén, aki Lengyelország és Litvánia védőszentje lett.

Tudjuk, minden hasonlat sántít, de akkoriban a szentté avatás legalább akkora hír volt, mintha ma valaki egyszemélyben lenne Nobel-díjas,  olimpiai bajnok és Oscar díjas. Hát ilyesmiktől páratlan a magyar történelem!  Az irodalmat is ismerő olvasó már tudja, hogy igen, Ő az a II. Endre királyunk a Bánk bánból, és hogy Gertrudis, meg a lézengő ritter és Melinda... Az Aranybulla mostanság rövid fejezet a történelemkönyvekben, de sorsformáló hatása mái napig is tetten érhető történelmünkben, mindennapjainkban, viselkedésünkben.  Nélküle nem azok a magyarok lennénk, akik vagyunk, talán magyarok se lennénk.

Kései elismerése-felismerése onnan jött, ahonnan legbetegebb képzelgéseinkben sem vártuk, Sztálintól.

Egy főrangú jugoszláv kommunistának azt mondta, annak nagy megrökönyödésére, hogy Közép-Európában mindössze két igazi nemzet van, a lengyel és a magyar.

Meg is magyarázta: ennek a két népnek nemessége erős és nagyszámú volt. Kiváltságaikat, jogaikat évszázadokon át, akár életük árán megvédték koronás királyaikkal szemben is. Idézzük: „A nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is". Majd a Világ Népeinek Lánglelkű Vezére mosolyogva hozzáfűzte: Ezért akarom megtörni e két nép gerincét. Mindent  elkövetett ez ügyben, de még neki sem sikerült. 1956-ban épp a magyarok, a sokszoros túlerőnek fittyet hányva, szembeszálltak a moszkovita zsarnoksággal.

E fura beköszöntő után lássuk a lényeget: Az Aranybulla Európa második rendi alkotmánya, lévén, hogy  Angliában már 1215-ben  érvénybe lépett a Magna Charta Libertatum. Nem másoltunk. Kevesen sejtették akkoriban, hol van London. A szigetországban a megsértett alkotmányosságot akarták a királyi túlkapásoktól megvédeni, nálunk épp e túlkapásokat akarták megelőzni.

Természetesen nem a semmiből jött. Gondoljunk a Vérszerződésre, Szent István Intelmeire, Szent László és Kálmán király törvényeire, de mindenekelőtt a szabad magyar vitézek bátorságára, tartására - rátartiságára. A vér tényleg nem válik vízzé? Első ízben történt, hogy minden politikai szereplő egyetértésével döntés született, miszerint kivétel nélkül mindenki, még az uralkodó fölött is valami hatalmasabb erő áll, a TÖRVÉNY.  A 31. cikkelyből álló  Aranybulla tisztázza a nemesi rendek (szabadok) jogait, kötelességeit. Mai nyelven szólva, például kimondja a tulajdon és a személy sérthetetlenségét,  a gyülekezési és szólásszabadságot. Csakis bizonyítékok, tanúk vagy tettenérés esetén lehet bárkit letartóztatni, akkor, ha azt a pártatlan bíróság elrendeli. Ez a törvényesség, jogállamiság. Amibe 1990-ben tértünk ismét vissza! Az Aranybulla megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: Rend a szabadságban, szabadság a rendben. És ez sikerült, ha a világ körülöttünk józan volt és mi is.  A magyar mindég a rendet választja a káosz, a fejetlenség helyett, aztán a rendet feltölti szabadsággal. Lásd: reformkor. Valaki egyszer hordóhoz hasonlította a rendet és borhoz a szabadságot.  Edény nélkül a legjobb bor is szanaszét folyna és abroncsok nélkül a hordó nem hordó.  De mi van a közemberekkel, jobbágyokkal, szolgákkal? Azt majd az 1848-as törvények intézik. Későn, de igazságosan.

Ám a legérdekesebb a 31. cikkely. Idézzük teljes egészében, megérdemli.

„Hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike bármikor ezen rendeletünk ellen véteni akarnánk - álljon szabadságukban ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek összesen és egyenként, jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállni és ellenmondani örökre."

Sajátos, de érthető fogalmazás: ha a király törvényszegővé válna, önkényeskedne – a nemzetnek joga van akár fegyveresen is ellenállni - büntetlenül ! Hát ezért nevezik a 31. cikkelyt ellenállási záradéknak. Egy törvény akkor törvény, ha betartják és betartatják. Ha élnek vele s nem visszaélnek. A törvény bátorság, becsület és bölcsesség – egyszóval közerkölcs - nélkül holt betű.  Berzsenyi Dániel szebben mondja:

" Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed."

Az Aranybulla hatása felmérhetetlen.  Hála neki, Magyarország sosem vált zsarnokállammá. Próbálkoztak ugyan vele nem egyszer, mindig kívülről, de a passzív ellenállás vagy fegyveres felkelés  végét vetette.  Első igazi próbája Zsigmond királyunk házőrizetbe vétele, mert többszörösen is törvényt szegett, külföldi kegyencek érdemtelen jutalmazása és egy nőügy formájában. Ezt most nem részletezzük. Szabadulása után a király - mennyi ebben a politikusi ravaszság, az okosság  vagy belátás, nem tudjuk -, de soha nem büntette meg fogságba vetőit, sőt, megdicsérte őket a törvények és a Szent Korona iránti hűségükért. Hát ettől is páratlan a magyar történelem!

Bocskai István szabadságháborúja az ellenállási záradékra hivatkozva tört ki és győzött. Bethlen Gábor, a Rákócziak szintén sűrűn lapozgatták az Aranybullát.

II. Rákóczi Ferenc 1703-as harcba hívó kiáltványa egyértelműen az 1222-es törvényt emlegeti. S még nincs vége. 1848 őszén a bécsi császár felfüggeszti az általa szentesített (aláírt) un. áprilisi törvényeket. Magyarország, igazsága és jogai védelmében, fegyverbe száll. Nem véletlenül nevezték a 48/49-es szabadságharcot „törvényes forradalomnak" is.

De térjünk vissza a Vörös Cár elmefuttatásához, hogy úgymond, a nemesség ezt az erős függetlenségigényt átadta népének, még a parasztoknak is... Ráhibázott.  Az Aranybulla szellemisége fokozatosan alászállt a népbe. A közélet, a jellem és szellem öntőformája lett, hogy végül a népből nemzet szülessen, éppen 1848-ban, mikor - Kossuth szavaival élve - a „népet bevették az alkotmány sánczaiba."

A zárszó Illyés Gyulától: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nem csak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse. Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel ennyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is."

**********************************

Máté Pál

Egy elfelejtett papköltő és tanár emlékére

Egyesekről nagyon könnyen megfeledkezik az útókor, pedig írásaikban hátrahagyott életfelfogásuk ma is aktuális. Nem is olyan régen sok volt a rendszer által nem kedvelt alkotó, kiknek az íróasztal fiókjában lapultak munkáik, jobb esetben egy szűkebb kör ismerte azokat. És hiába jött egy más világ, a nagyközönség ma sem ismeri őket. Egy ilyen költő Simpf János paptanár, aki az idén lenne 70 éves.

Szatmár megyében, Józsefházán született 1951. február 26-án. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát Nagybányán végezte. A középiskola befejezése után, mivel hívatást érzett a papi pálya iránt, beiratkozik a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. Itt ismertem meg 1970 őszén. Jólelkű, víg kedélyű fiatalember volt, a focimeccseken ő szokott bíráskodni, megpróbált igazságot tenni a felhevült kedélyű fiatalok között. Márton Áron püspök szentelte pappá 1976-ban. Mezőpetriben káplán egy évig, 1977-ben kinevezik Tiszahosszúmezőre plébánosnak. Négyévi plébánoskodás után magyartanárnak nevezik ki a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántor Iskolába. Ez egy egyházi magyar nyelvű középiskola volt, az egyetlen ilyen tanintézmény Romániában. Magániskolaként működött, tandíjat kellett fizetni a diákoknak. Igazi erdélyi szellemiségű intézmény volt, magyar, német (sváb), cseh, szlovák, horvát, bolgár fiatalok tanultak itt, és nagyrészükből katolikus pap lett.  Magyartanárként magyar és világirodalmi jegyzeteit a diákok számára sokszorosította. Kiállása a magyar irodalom mellett, széles tudása, megnyerő modora, a magyar irodalom egészen más szögből való megvilágítása miatt a diákok rajongtak érte. Teljes erőbedobással tanított, olvasott, kirándult, focizott a diákjaival. Olyan ember volt, aki könnyen megnyerte diákjai bizalmát, nagyobb testvérként közeledett feléjük, akik elfogadták és megbíztak benne. Így aztán, mind annyian mások, törvényszerűen ő is a securitate látókörébe került.

Verseiben kifejezésre jut a hivatás, az öröm, a bánat, a szeretet, a család. Mintegy 150 verse maradt ránk, ezek kezdetben a diákjaihoz kerültek, ők mentették át ezeket a diktatúra idején.

1989. május 28-án hirtelen halt meg, alig 38 évesen. Halála után tanítványai gyűjtötték össze verseit és rendezték sajtó alá.

Megjelent kötetei: A józsefházi siralom (Gyékényes 1996), Versek (Nagyvárad 2004).  Mária-költészetünk c. gyűjteményét az Ady Endre Társaság jelentette meg (Szatmárnémeti 2008).

Kéziratban maradt munkái: Példatár (1973), Isten a magyar költészetben (1974), Isten a világirodalomba (1975).

                             Csüggedő ének

Nem bírom tovább e gigászi küzdelmet

Megkínzott és megtört ez a cudar élet

Az a teher, mely vállamat nyomja

Sokszor úgy érzem, elég volna négynek.

A sors kemény keze rám tette a nyerget

És én vittem, vittem, míg az erőm tartott

Egyszer végére ért, s nem bírom tovább az

Erőm meghaladó, embertelen harcot.

Megtörve várom, hogy sorsom jobbra fordul

Addig nincs mit tennem: kiállok a sorbul.

Ez a vers is a költő tépelődéseit illusztrálja, óriási kontraszt volt a kommunista rendszer istentagadó politikája és az ő életfelfogása között. Talán a diákjait is féltette a hatalom retorziójától. A katolikus középiskola fiataljai meg a teológusok, a két intézet tanárai fekete bárányok voltak a hatalom szemében. Jól tudták, hogy e két intézményben egészen mást tanítottak a magyarság történetéről, az írok, költök egészen más színben kerültek megvilágításra, mint az állami iskolákban, nem pártkatonákat neveltek ott. És ebben oroszlánrészt vállalt Simpf János tanár úr is.

* * * * * * * * *

Serdült Benke Éva

A falak állnak, a védők őrködnek

* * * * * * * * * * * * * * *  *

Akit tehetsége nem hagyott agyontaposni

"Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta.

Véres s ostoba feneségek."

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

A HUVAC néven ismert magyar képzőművészek Toronto központú csoportjának hosszú évekig elnöke, Horthy Nándor betöltötte 93. életévét. Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben, ki nem hunyó hittel a szeretetben, az alkotói munka küldetésének tudatával!

Horthy Nándor a magyar diaszpóra magyarsága számára nemzeti kincs – ezt bizonyítják munkái, amelyek évtizedek óta jelen vannak a kanadai, óhazai és külföldi kiállításokon. Szép, meleg tónusú csendéletei, tájképei számtalan magángyűjtemény értékes darabjai, nemcsak Kanadában és az Egyesült Államokban, hanem még Távol-Keleten is a magyar képzőművészet hírnevét erősítik.

Hogy ki is Horthy Nándor, a kanadai magyar festő, honnan indult és hová jutott? Ezekre a kérdésekre tőle kapunk választ személyes beszélgetéseinkből és most megjelentetett Élettöredék című visszaemlékezéseiből. „Noha több festőtanfolyamot végeztem, önmagam megítélése szerint mégiscsak önképzett festőnek tartom magam. Festői pályafutásom alatt számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt Kanadában és az Egyesült Államokban, festményeimmel eddig több mint 80 díjat nyertem. Képeim galéria-kiállításokon megjelentek a következő Észak Amerikai városokban: Toronto, Montreal, Ottawa, San Francisco, Chicago, Buffalo, Tuscan, Charleston, Miami és Naples. Egyéni vásárlóim voltak Ausztráliából, Japánból és Európa több országából. Magyarországon 2001 augusztusában állítottam ki húsz, Kanadában élő magyar képzőművész csoportos tárlatán Budapesten.”

Maga a történelem tette próbára a Kőszegen született Horthyt már kisgyerekkorától. „Átkos nevet örökölt”. Ehhez még hozzájárult az édesapa foglalkozása is, aki a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált negyed évszázadon keresztül, alezredesi rangban érve meg a második világháború végét. A „felszabadulás” után a család sorsa a kitelepítés, a megalázások, hányattatások egész sora, a szegénység, a mélynyomor. 1951-ben szállították őket kényszerlakhelyre, Kondoros községbe, ahol egyetlen szobában hét személynek kellett meghúznia magát. „Állandó rendőri felügyelet mellett élve, a falut nem hagyhattuk el. A nyomor, az éhezés volt az osztályrészünk mintegy két és fél évig,” emlékszik vissza ezekre az esztendőkre. „Addig fokozták a terrort, a nép nyomorgatását, hogy az elégedetlenség miatt 1956-ban forradalom tört ki. Még ma is emlékszünk a dicsőséges magyar forradalom részleteire, amikor néhány napig a szent forradalom, a legtisztább forradalom, ami a történelemben valaha lezajlott, győzedelmeskedett,” mondja. A szovjet tankok azonban minden reményt eltapostak. A menekülő tömegekkel együtt a Horthy-család is elhagyta az országot, bízva abban, hogy szabad földön emberséges életkörülményeket tudnak majd teremteni gyermekeiknek. Éva lányuk akkor hét éves volt, második gyermekükkel, Ritával áldott állapotban levő Horthyné a férjével határozottan, bátran vágott neki az ismeretlennek, mert a maguk mögött hagyott nyomort, meghurcoltatást, internálótábort, munkaszolgálatot, állandó megszégyenítést már ismerte. Le Havreban szálltak hajóra, és kilenc nap múlva Quebec kikötőjében léptek Kanada földjére.

Megérkezésük után hihetetlen szorgalommal álltak neki az új élet megteremtésének, és önerőből felépítették azt a világot, amelyben jól érezték és jól érzik magukat. „Ha nagyon akarunk valamit és azért minden lehetőt megteszünk, akkor az sikerülni is fog,” summázza élettapasztalatát.

„Feleségemmel együtt sok-sok örömet szereztünk festményeinkkel másoknak, és egy becsületes megélhetési formát tudtunk biztosítani magunknak”, tér rá Horthy Nándor tulajdonképpeni hivatására.

Hogyan lett éppen a festészet a családi egyisztencia biztosítéka? Mind a feleség, mind a férj művészi hajlamokkal született. Éva a festészettel már korábban is kacérkodott, Nándor zenélt, plakátokat festett, grafikázott. Aztán egy véletlen folytán kanadai mecénásra bukkanva, Horthy Nándornénak sikerült minden képét hosszú távon is eladnia, ami lehetővé tette számára, hogy családja mellett csak a művészetének éljen. A férje később csatlakozott a tájképfestéshez – más stílusban, de ugyanolyan sikeresen. Művészetükkel megalapozták a családi hagyományt – mindkét lányuk hivatásos, sikeres képzőművész. Horthy Nándorék meleg színárnyalatú, harmonikus kompozíciójú, a világ legszebb tájait, az élet legmeghittebb pillanatait megörökítő alkotásait szereti a művészetkedvelő közönség, mert jól megférnek a legkülönfélébb lakberendezési stílusokkal - ezért is nagyon sok magángyűjteményben megtalálhatók a képeik.

Évekkel ezelőtt, amikor először léphettünk be az ajtón, a Horthy-műterem két festő életművét mutatta be: Éva asszonyét és a férjéét. Két ellentétes stílusvilággal találkoztunk ott - közös jellemzőjük volt a szépség megörökítése. A pillanatok hangulata ragadta meg a nézőt, akármelyik olajfestményre tekintett. Azt hihettük, hogy Horthy Nándorék csak a szépet látják meg maguk körül, nem is figyelnek másra, csak az élet ritmusából fakadó harmóniára.

Van a gyűjteményben azonban két olyan kép is, amely történelem. Az egyik véres és elevenünkbe maró emlék. A sötét tónusú háttérből a fény fekete tankot villant fel, virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből egy piros bogyókkal megrakott levéltelen faág hajlik ki. 1956 valamelyik évfordulójára készült festménye ez Nándornak. Számomra a kompozíció a reménytelenül kihullatott magyar vért jelképezi mind az utó-, mind a jelenkor fájdalmas mementóját: még mindig fenyeget a fekete tankok jelképezte lelkek fekete világa, bárrmikor csöpöghet a drága vér. Időtlen figyelmeztetés… Ez az alkotás lenyűgöz, nehezen mozdul előle az ember. (Nem titkolhatom végtelen nagy büszkeségemet, hogy sajátomnak tudhatom ezt a számomra felbecsülhetetlen értékű művet, amellyel a művész egyik könyvem bemutatója után megajándékozott.)

A másik nagy KÉP a Magyar Szent Korona, amelynek ihletője Magyarország Alaptörvényének az elfogadása. Ez a festménye a budapesti Sándor Palota falát díszíti, amelyet a Művész a ünnepélyes keretek között személyesen adhatott át a Torontóba látogató Áder János magyar köztársasági elnöknek.

Élettöredéknek nevezett önéletrajzi kiadványának vezérvonala a szeretet és a hála, amelyet családja, elsősorban elhunyt felesége, gyermekei, unokái és családjaik iránt érez, és szeretet és hűség nemzetéhez, hála a befogadó új haza iránt. Embersége, meg nem alkuvó magatartása legyen megtartó példakép a szülőföldtől idegenbe kényszerült nemzettársainknak!

                                                                                  Dancs Rózsa

* * * * * * * * * * * * * * *