Naplójegyzet: 2025. május 18.

VISSZATEKINTÉSEM

Naplójegyzeteim hetedik kötetének megjelentetésével felidéztem azt a közel öt évtízedet, amelynek során a napi események ihlette (ingerelte) szavaimat lejegyeztem.

Hosszú évek óta ismétlődnek gondolataim arról, hogy az, amit ma globalizációnak nevezünk, évszázados múltra tekint vissza. A világuralomnak, nem kevésbé az isteni képességeknek és a hatalomnak hiú vágyak által vezérelt menetelése során első igazi sikere ama 1914-ben kirobbantott Nagy háború, majd az orosz forradalom megszervezése és maga Trianon volt.

Réges-régen elfogadtam az elméletet, miszerint ennek a nagy tervnek Európával kezdődő útjában legelőször az itt akkor még létező hagyományos társadalmak álltak. Ilyen pedig kettő volt: a cári Oroszország a maga mozdulatlanságában, és a mi Monarchiánk térsége, a közép-európai lét megtestesítője.

Azóta erről kevesebben beszélnek, ami nem változtat a tényeken. Annál is inkább fontos ez, mert a folyamat igen érdekes fordulatot vett, s erre érdemes lenne felfigyelniük a szakembereknek. A magam egyszerű, laikus gondolkodásával ugyanis letagadhatatlannak látszó folyamatot vélek felfedezni.

Amikor Lenin és Trockij közreműködésével a cári Orosz Birodalomra zúdították a forradalmat, nem sejtették, hogy túllőnek a célon, s nemcsak Oroszország összeomlása következett be, hanem létrejött egy új, addig ismeretlen szörny, a bolsevik birodalom.

Közel nyolc évtized kellett ahhoz, hogy ezt is felszámolva újra remélhessék: bekebelezik ezt a monolit világot. És mit történt? Egészen váratlanul elbukták a Jelcin rövid ideje alatt még remélt tervet, s más formában, de ismét előttük állt az eleddig legyőzhetetlennek bizonyult „orosz medve”. Ráadásul a maga egykori formájához hasonlítva, de, bár korszerűbb alakban, mégis a hagyományos, és a mai világunkban akár konzervatívnak is tűnő, nem mellékesen pedig keresztény mivoltában.

Vagyis 1914 óta a lényeg nem változott. Ezt a térséget nem sikerült bekebelezni.

Ami a másik, hagyományos társadalmakat magában foglaló térséget, a Monarchiát és vidékét jelenti, fontos tudnunk, hogy ennek egyik alapvető ereje abban az (akkoriban már kikristályosodni látszó) közép-európai életmódban volt, amelyet Trianon megszervezésével készültek feldarabolni. A történelmi fejlődés során kialakult nemzetiségi aspirációk nagyban segítették a tervet, illetve vice-versa, a „nagy terv” hozzájárult azok sikeréhez. Tudjuk, ez volt a mi tragédiánk gyökere is.

A „döntnökök” a megoldást annak idején a kisebb nemzetállamok létrehozásában látták, s az sem volt ellenükre, hogy ezzel az ellentétek magvait is elhintik, aminek mi kiemelt vesztesei voltunk, a Trianon átkának is nevezett, de akarva-akaratlanul nyertesek vagy vesztesek számára egyaránt csapda- pszichózisokon át. Beszélek itt a győztes és a vesztes pszichózisáról egyaránt, ugyanis az nagymértékben megakadályozza a felmerülő közös veszély esetén szükséges összefogást.

De mégis történt valami, ami a „nagy tervezők” végleges sikerét veszélyezteti ebben a térségben is. Talán éppen ama közép-európai életmód közösségének emléke vagy vágya ébredezik akkor, amikor a nemzetállamokat egykor létrehozók számára aktuálissá vált a következő lépés: a föderalizálás.

Ennek a pislákoló ellenállásnak Magyarország valóságos kiválasztottként lett élharcosa, és próbálja vívni magányos, küldetéses küzdelmét, s ezért igyekszik áttörni a Trianon átkában rejlő bizalmatlanságot. Tehát szövetségeseket keres.

Közben láthatjuk azt, ami sokak számára megmagyarázhatatlannak tűnik: Európa vergődését.

Európa vezetői azt a feladatot hajtják végre, amely Európa teljes globalizációs bekebelezését célozza. Annak a kontinensnek a bekebelezését, ahonnan egész világunk megannyi alapvető tulajdonsága terjedt szét a négy égtáj felé.

A siker látszólag az övék, hiszen úgy tűnik, kontinensünk általunk Nyugatnak nevezett részét már birtokolják. De: Európa ennél sokkal nagyobb.  Az előzőekben említett két térségben még nem állnak nyerésre. És ez készteti az uniós, nem választott, hanem kinevezett, kinevelt, fogott, irányított vezetőket azokra a látszólag öngyilkos lépésekre, amelyekre az egyszerű választó értetlenül bámul.

Mi itt a cél?

Nos, itt érhető tetten az az előbb említett folytonosság. Meg kell szerezni Oroszországot, és meg kell törni Közép-
Európa ébredező kijózanodását. Ez egyelőre hiányzik nekik a kontinens megszerzésének kiteljesítéséhez.

Sok beszéd helyett tehát elég erre figyelni, s akkor megértjük a látszólag érthetetlent.

És ne feledjük: számunkra ennél is többről van szó! Ugyanis a játék a bőrünkre megy. Egészen pontosan: a magyar megmaradás a tét. De nem egyedül a miénk! Reménykedjünk abban, hogy sikerül szövetségeseket találnunk.

Ez a magyar kormány talán legnagyobb feladata.

Post scriptum:

Nem csodálkoznék azon, ha sok olvasó most inkább a naponta észlelhető érdekekről és történésekről hallott volna, semmint a fenti, számára esetleg elvontnak tűnő fejtegetésekről. Hiszen jól tudjuk, hogy ama, egyszerűen pénzhatalomnak nevezett erő mellett-alatt ott van a termelői tőke is, a maga érdekeivel, első sorában a hadiiparral, energiaüzlettel, stb. Csakhogy most arról szerettem volna szólni, ami mindezeknek a hátterében van, ami mindent megmagyaráz és érthetővé tesz.

Természetesen távolról sem szabad elfelejteni az alsóbb szinteken, de naponta mutatkozó érdekek, valamint jelenségek sorát. Aktuális vitáinkban ezeket is magyarázni, ostorozni szükséges. De soha nem felejthető a mindenek mögött álló végső szándék, mert ha ezt elfeledjük, akkor irányt téveszthetünk.

Szász I. Tas                                             

Naplójegyzet: 2025. május 7.

OTT TÚL A TÚLÉLŐ TÖRÉSVONALON

Sokat és sokszor írtam és beszéltem az ortodox törésvonalról, amelynek az Erdélybe betört kusza kontúrja a földrajzi határokat és településeket meghaladva már elérte a közösségeket, a családokat, sőt – vegyes házasságokból születettek esetében – az egyéneket.

Azt hihetnénk, hogy ezzel ama törésvonal elérkezik fokozatos feloldódásához és befejezi majd évezredes hivatását, amelynek oly sokat köszönhet a román nemzet. De tévedtünk, úgy látszik továbbra is alkalmas eszköze marad szomszédjainknak. Németh László szerint „a románság hódító ereje: „valami benövő, elhatalmasodó életvirulencia”.

Sőt! Újabban mintha járványt előidéző fertőző tulajdonságai volnának, tőle messze nyugatra bukkannak fel rajta is túltevő életképes változatai. Hiszen a korrupció az államvezetésben betöltött szerepének még Nagy Konstantinnál született előképét újra felfedezhetjük az Európai Unió vezetőségében. Azok, akik ezeket a személyeket oda delegálták, ugyanúgy e módszerrel tartják kézben szelektált bábjaikat, mint nagy történelmi elődjük. És akkor még nem fejtettük ki álláspontunkat az egyre nagyobb méreteket meg elfogadottságot nyerő hazugságról. És az árulás? Keserűen, de nevetnem kell.

Na, de ne térjek el eredetileg tervezett gondolatmenetemtől, s érjem be ennyivel annak magyarázatául, amit ezt követően mondanék el a szellemiségről, amely a balkano-bizantín, levantei, vagy egyszerűen csak bizánci, romániai viszonylatban bukaresti – szlengesítve „Mitika” – megnevezéseket meg sok más hasonlót visel és viselt magán az idők folyamán.

Amiért ebbe a fejtegetésbe keveredtem, annak aktuális oka van, mint általában a naplójegyzetek írására kényszerítő más pillanatoknak is.

Románia választ, újra választ! Románia zajos, újra zajos!

Túszként kezelt elszakítottjainknak pedig még annyi sem jut, hogy a kisebbik rosszban reménykedjenek. Csak nagyon rosszak közt válogathatnak, s esetleg egy kevéssé ismert jelölt „talán-jaiban” kereshetnek választ a „kire és miért” kérdésre.

Az okok összetettek, mert adva van egy az ortodoxia világában felnevelkedett nemzet, amely magával hozta a xenofóbia hajlamát, bizonyára történelmileg determinálva s nem „saját eredendő rosszasága” folytán. De magával hozta a Balkán ma már eléggé ismert többi tulajdonságát, a nehéz körülmények között vagy sokszor „csak úgy” az ügyeskedés, hazudozás, csalás, árulás hasznosságának beidegződéseit. Fentebb idézett szerzőnk szerint ebben a világban a nemzetiségeknek a szolganép szerepét szánnák, a megtűrtség örök alázatát.

Ne ítéljenek el fenti szavaimért, hiszen tudom, sok jó tulajdonságukkal is foglalkozhatnánk, sőt irigyelhetnénk őket, de ezeknek nem most van itt a helyük. Sajnos.

Ezt az alapot kapta azután a trianoni nyereség okozta pszichózis, a tudat alatt lappangó bizonytalanság táplálta félelem, csúnya szóval az orgazda szorongása.

Csodálkozunk tehát azon, ha a politika minden nehézség nélkül ismerte fel ennek az eszköznek a mindennél könnyebb használhatóságát?

Most azt kell megértenünk, hogy miért győzött fölényesen először és miért győzhet másodszor is (jaj, hátha mégse?) olyan jelölt, aki legerőteljesebb képviselője a magyargyűlöletnek.  Ismét a nagy írót és lélekismerőt idézem romániai útján szerzett tapasztalataiból, ő ugyanis látta, mit takar a felszín és megállapította, hogy arrafelé a kisebbségek irányába nem szabad rokonszenvet mutatni, mert amelyik román párt ennek a törvénynek elméletből ellenszegülne, azt a románság elpusztítaná.  Persze voltak és vannak még egyéb szempontok, de ez most szembeötlően áll, mered előttünk. Aki nem ismeri mélyebben a kérdést, talán emlékszik az úzvölgyi temetőben történtekre. Nos, a legújabb kedvenc karrierjének az volt az egyik fő gyökere.

A magyar elemző pedig lábujjhegyen járogatja körül a nehezen kezelhető valóságot. Megpróbál annak örvendeni, hogy bár a vélt győztes gyűlöl minket (jobb esetben csak felhasználja eszközül az ellenünk fellobbantható gyűlöletet), de az unió és a háború. valamint Ukrajna viszonylatában velünk ért egyet. Még olyan híreket is fellebbentenek, melyek szerint Trump és Orbán számára példakép lenne!?

Akkor most egy váratlan ugrással felötlik bennem az örök kérdés. Trianon átkainak legkeservesebbje talán az, amelyért nem foghatjuk meg legtermészetesebb szövetségeseink kezét abban a helyzetben, amikor azonos veszedelmek fenyegetnek, És nem akármilyenek, hanem olyanok, amelyek létünket kérdőjelezhetik meg.

A józan ész azt kívánná, üljünk le békepipáinkkal egy tűz köré és mondjuk el nekik, hogy mi megtanultuk feldolgozni az igazságtalan veszteséget. Dolgozzák hát fel az igazságtalan nyereség lelki terhét, s miközben a homogenizáció csalóka ködében minket ritkítanak, vegyék észre, hogy saját pusztulásuknak ásnak vermet.

Aztán elképzelem, amint a pipát átnyújtanák nekünk néhány szippantásra.

De közben azért ott lebegne felettünk az ortodox törésvonal egész kontinensünket megfertőző szelleme. Németh László annak idején ezt tapasztalhatta, mert elmondta, hogy ha elméleti beszélgetésekben volt is egyetértés, érezte az ösztönök ellenkezését.

Esetünkben tehát marad a bizonytalanság!

Tehát vissza a valóságba!

Rövid két (közlésünk idején alig egy hét - a szerk.) múlva már tudjuk az eredményt.

Csak azt nem, hogy ez számunkra milyen következményekkel jár, és mit tehet az erdélyi magyarság ezt követően?

Egyelőre csak Bethlen Gábor szavait idézhetem: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!”

                                                                         Szász István Tas                                        

Naplójegyzet: 2025. május 4.

KÖZÖS BOSSZANKODÁSAINK

Az aggodalmaskodó választópolgár kapcsolgatja a televíziós csatornákat innen oda, onnan ide,és szeretne a jövőbe, de legalább a jelenbe látni. A közösségi média „alkalmatosságokról” nem szólhatok, mert azokat nem ismerem, csak sejtem, ott is ez történik.

Mindenütt folynak a viták, máskor uniszónó beszélgető programok.

A néző (hallgató) ezekkel élve gyakran bekapcsolódna a purparléba, hiszen önkéntelenül is megfogalmazódnak válaszai, illetve kérdései.

Ha úgy adódik örömmel hallja a maga álláspontját érvényesülni, de sokszor elcsodálkozik, hogy a nála okosabbak és jobban informáltak miért nem mondják ki azt, amit ő is gondol?

Néha kézenfekvő válasz marad el, máskor elhangzik, de nem elég hangsúlyosan, gyakran csak ott, ahol a „célszemélyek” nem is értesülhetnek róla, mert csak saját buborékjukban élve informálódnak. A kérdésnek megannyi variációja van, de a hiányérzetnek és az ebből fakadó bosszankodásnak is.

Ilyen kérdés vagy várt, elvárt válasz számtalan akad. A leggyakrabban remélt, bár néha más formában tapasztalt, egyszerűen szólna:

Tisztelt vitatkozó partnerem, csak annyit mondjon el nekem, hogy amennyiben az ön által vallott álláspontot képviselő erő jutna hatalomra, mi következne? Mi történne az országban s az országgal. Jó példa erre a lengyel, esetleg nálunk még annál is rosszabb volna várható? Hiszen már „megkínzatás utáni kivégzést” is javasolnak egyesek a majdani legyőzöttek felszámolására. Nemzetirtásra való felbujtás büntetlen esete a deklarált diktatúrában? Magyar Kambodzsa? Vagy ez is véleményszabadság?

Persze azt is megkérdezhetnék, hogy Őn kire szavazna. A válasz tudom, nem kötelező, de nehezen tagadható. Vagy tilos erre legalább rákérdezni? Bevallom, én nem tudom. Hogy másik oldalon állnak, az világos és nem is titok, de kit tekintenek képviselőjüknek?

De vannak sokatmondó részletkérdések még bőven.

Először a migráció témájára térnék ki. Folyamatosan azt emlegetik, hogy Európa demográfiai és ebből fakadó munkaerő-gondjait tévesen így akarta megoldani.  Vajon miért érvényes még reánk is a „píszi” ebben a vonatkozásban? Hiszen írva vagyon a nagy terv Európa népességének kicseréléséről, s erre figyelve nem kell a múltban keresgélni, mert maga Soros György írta le a menetrendet!

A föderalizálás dolgában hallhatóak érvek és ellenérvek, de ne feledjük azt, amikor Gyurcsány Ferenc mondta ki: az Európai Egyesült Államok lépés a világkormány felé!

S ha már ezt a háttérbe szorulni látszó aktort emlegetjük, soha nem hivatkoznak a pénzek visszatartásának vitájában „jogállamizók” ellenében arra, amikor ő határozottan kijelentette és elmagyarázta, hogy igenis, nem jogi, hanem politikai lépésről van szó. Hol hallható a „te mondád”?

De lássunk csupán találomra néhány más esetet is.

Példának okáért azt harsogják – mélyen megsértve –, hogy a miniszterelnök megosztja az országot. Erre pedig újabban egyetlen tréfás és egyértelmű, mondhatni egyszemélyes megjegyzést hoznak fel: a poloskázást. O.V. dehumanizálta a fél országot!-  szól a szentencia.

Ugyanakkor részükről naponta a nemzeti oldal politikusaira és akár összes választójára, széles skálán évek óta zúduló szennyáradatról gyéren esik szó. Ezen belül sem a minket valóban kollektíven dehumanizáló patkányozásról, stb.

Az országféltő álorcában tetszelgők, miközben elkerülhetetlen nehézségeinkről szólnak, nem tudják uralni a képükre kiülő érzelmeiket, és élvezettel lubickolnak az ilyen hírekben.

Arról, hogy ehhez milyen mértékben járultak hozzá éppen ők, mélyen hallgatnak. Akkor sem, ha azt mostanság képpel és hanggal aláfestve is naponta megismételve megtekinthetik.

Felesleges huzakodás minden számháború, mégis megkérdezhetnék a balliberális okoskodót arról, hogy mikor látott ő a vidéki Tisza turnékon tízezreket? És hol?

De a folytonos lopásokat emlegetőknek szintén gyakrabban és nyomatékosabban magyarázhatnák el, hogy az, amikor egy pályázatot magyar cég – vagy akár oligarcha – nyer meg, egyben azt is jelenti, hogy az az összeg és annak minden üdvös eredménye országon belül marad!!! Miért akarnák külföldi kézbe juttatni az így oda - szinte 100 százalékban - visszaáramló tőkét és annak belőlünk származó minden hasznát?

Szidalmazzák a közművek visszavásárlását! Itt hellyel-közzel hallani a választ, de nem elég gyakran. Ha a magyar állam nem jó gazda, miért lenne jó a francia, hiszen annak adtak el ezekből nem keveset. Amikor pedig az ezzel kapcsolatos hiányzó beruházásokat, fejlesztéseket említik, én úgy tudom, hogy a külföldi tulajdonos esetében éppen ez volt az egyik fő gond.  Azóta pedig a helyzet csak romlik, hiszen az idő telik, s mindennek lejár a szavatossága egyszer.

És miért nem mondjuk el sűrűn és világosan, mindenki számára érthetően, hogy csak annyit lehet elvárni, amennyire fedezet van.  Az eladósodás felkínált csapdájának módszerét nyomatékosan kellene kifejteni a hallgatóknak. A pénzhatalom ezzel a módszerrel próbálja az egész világon bebetonozni magát. Ne feledjük a Soros-féle örökhitel csábítását.

S végül sokkal hatásosabban kéne beszélni arról, hogy honnan indultunk és milyen helyzetből kerültünk élvonalba mindaddig, míg számunkra nem befolyásolható, és erőnket meghaladó események nem jöttek közbe: a Covid, Európa tudatosan folyó öngyilkos politikája, a háború, és most a valódi indokokat takargatva humanitárius és egyéb leplekkel álcázott, erőszakolt ukrán beléptetés.

Sorolhatnánk még. Van, ami elhangzik, s van, ami nem, vagy nem elég gyakran és hallhatóan.

Tudom, mindenki ismeri ezeket, de mondani, kérdezni, hallatni, égbe kiáltani lenne elengedhetetlenül fontos! És magyarázni, megértetni kellene!

A felvetésre, hogy akiktől kérdeznénk, vagy akiknek mondanánk, úgysem vevők erre, amellett, hogy bólintanom kell, mégis az a válaszom, amely, ha jól tudom, Arany Jánostól ered: az igazságot mondani kell, akkor is, ha már csupán hűséges ebed hallja. Ennél azonban a magam részéről többet remélek.

Lehetnek még a sok rajongó fül közt az értelmes szóra megnyílók is.

Milyen jó volt egykor, mondhatja a múltba révedő. De hol van már ama Rákos mezeje, ahol összegyűlhetnénk egy nagy nemzeti igazmondó találkozásra? Aztán eszembe jut, hogy a nemzeti király választásának szükségességéről szóló rákosmezei határozatot sem sikerült betartani.  Így kerültünk három lépésben Habsburg-kézre.

A mai jelentkezők azonban ennél sokkal veszedelmesebbek!

Naplójegyzet: 2025. május 1.

VALAHOL MÉGIS EGYFORMÁK LENNÉNK? CSAKHOGY…

Ismert történelmünk során, igazság szerint már az ősközösségben is, voltak közöttünk különbségek, amelyekből a későbbiek folyamán a törésvonalak kialakultak,  akár  a valóságos fizikai vagy anyagi erőviszonyok, a  fizikai vagy anyagi fölény, állapot, helyzet szerint. Aztán jöttek a vallási, majd a társadalmi és egyéb különbözőségek árkai. Végül pedig kialakulhatott a legújabb kor bal-jobb megosztottsága.

Ez az a kiindulópont, amely aztán megannyi árnyalattal gazdagodva, részleteiben tagolódva – egyéni sorsunkat is befolyásolva – napjainkig uralja közösségi életünket.

A változó ideológiák és a változatlan hatalmi törekvések során sok mindennel találkozhattunk. Fő vonalaiban pedig kialakult a nemzeti és internacionalista oldal, amely nagyjából rávetült a jobb és baloldalra.

A lepleit menet közben fokozatosan levető vagy elvesztő globalizáció során jött a liberális, majd neoliberális és konzervatív-keresztény, mára pedig inkább a szuverenista és föderalista definíció, a pillanatnyi harcvonalak által is meghatározva. Ez utóbbi mára már magában is hordozza a centralizált hatalomra, az isteni pozícióra törő világhatalmi törekvés felé vezető út nyílt felvállalását.

Aztán természetesen a születő és lehanyatló ideológiák, meg azok új köntösben újraéledő utódai igen sok belső törésvonalat is szültek. Sőt ezek között volt olyan, amely a nagy árkokat átlépve mindkét oldalon elválasztott egymástól csoportokat. Volt itt népies és urbánus, határainkon túl aztán zöld, több árnyalattal, meg a kórosan terjeszkedő gender, de tekinthetjük ilyennek akár a megszámlálhatatlan pártot és pártocskát is.

Így éltek a társadalmak és küzdöttek csoportjaik egymással az utóbbi évszázadokban, a demokrácia jelszavát igyekezvén egyedüli birtokosként kisajátítani, mégpedig a parlamentáris formán belül, annak lassan világszerte alkalmazott arcával vagy álarcával.

No, de mi emberek miként is sodródtunk egyik vagy másik csoportba, alcsoportba? Nem kétséges, hogy pontosan a fentiek szerint, hiszen ezeket a csoportokat és az általuk született törésvonalakat mi magunk hoztuk létre. Persze a belőlünk kiemelkedett vagy kivált egyedeinken, többnyire választott vezetőinken keresztük. Tehát változatos, sokszor alig ismert, befolyások hatására. És harcra keltünk egymás ellen.

Bátorkodom kimondani, hogy mióta a globalizációs világ egyre leplezetlenebbül törekszik véglegesen a maga javára eldönteni a táborok közötti egymásnak feszülést, nem lehet nagy tévedés, ha leegyszerűsítve a jó és a rossz harcáról beszélhetünk.

A jó, mint ezt annyit emlegettem, saját felvállalt korlátai miatt hátrányból indulva küzd az erejét gátlástalanságában hordozó gonosz ellen. A két oldalt képviselő létszámot azok szellemisége szelektálja.

Maradjunk a napjainkban leghasználatosabb definíció mellett, hiszen mai küzdelmünket ez határozza meg. Tehát a szuverenista jó, az említett önkorlátozás jegyében, képes saját ambícióit is alárendelni a nemzet vagy az emberiség közös ügyének.

A túloldal onnan válogatott, ahol a gyűlöletre való képesség oly erős, hogy szintén alkalmas hasonló tettre, és ő is alárendeli saját elvárható céljait érzelmi túlfűtöttsége gyűlöletig fokozott erejének. Ez utóbbi nem hajlandó belátni a tényt, miszerint az ő valódi érdekeit éppen gyűlölt ellenlábasai képviselik.

Magammal vitatkozva kérdezhetem, mit akar ama jó, ha önmagán is átlépve hozza meg döntéseit? Sőt, teszi ezt, miközben ellenségeinek is ő az igazi képviselője!

Nos, a tévedéseket eloszlatandó tudnunk kell arról, hogy az egyéni érdekek valójában a mindennapi élet kisebb-nagyobb vonzó örömei, sikerei, kényelmi szempontjai stb. Ezzel szemben, amelynek mindezeket alárendelni képes, az az igazi közös emberi érdek. Nemzetként földi megmaradásunk, egyénileg az ígért üdvösség elnyerése.

Akik ezt nem tekintik értéknek és célnak, akik feleslegesnek vagy nem létezőnek vélik, valóban sokkal könnyebben tudják ezeket meg az ezekhez köthető értékeket semmibe venni, és hódolni a gyűlöletnek, valamint rokonérzelmeinek. Így esnek áldozatául az őket harcba küldő gonosznak.

A harc nem dőlt még el, azonban hitünk szerint csak egyféleképpen végződhet. Emberi mértékkel, földi viszonylatban, nem remélhetjük, hogy megérjük ezt a pillanatot, de mindannyian ki fogunk lépni az idő fogságából, és örvendhetünk az igazság, vagyis a szeretet győzelmének. 

Naplójegyzet: 2025. április 21.

A VERSENGŐ EMBER

A legnagyobb reményeinket megerősítő húsvét szent ünnepén, alighogy szép népi hagyományaival reánk köszönt a világiasabb másodnap, a földet Ferenc Pápa halálhíre járja be.

Vallási hovatartozástól, sőt vallásosságtól függetlenül gondolatokat ébresztő, szomorú esemény. Mert egy égi és földi jóakaratot hirdető embertársunk hagyott itt minket. Az, aki megtanulta magyarul e három szót: Jónak lenni jó.

Hogy egyesek számára ez nem hír, netán képesek örömet is érezni hallatán, nem tudhatom biztosan, de mindennapi tapasztalatból látom azt, hogy előfordulnak ilyenek. Ugyanakkor közülük vannak álságos könnyeket hullatók, vagy a gyásznapokat fellépési lehetőségnek tekintők. Pedig való igaz, hogy jónak lenni jó.

De milyen az a világ, amelyben a jó, midőn magának korlátokat szabva küzd a gonosz ellen, hátrányt szenved, ennek oka pedig a gonosz örökös doppingszere: a gátlástalanság.

Történelmünkben a gonosz mindenkor jelen volt, s az a hatalom, amelyet régebben kénköves szagot árasztó patás ördögként ábrázoltak, ma is velünk van, s annak korszerű és megsokszorozott jelenlétét folyamatosan észlelhetjük.

Ezúttal azonban inkább magunkról szeretnék gondolkodni. Melyik oldalon állunk mi? Hiszen lelkeinkért folyik az örök küzdelem. A reményben hívő, akár szenvedni is készeket, a pillanatnyi élvezetek és az „utána úgyis mindegy” vonzásába csalogató hatalom egyelőre szabad utat kapott.

S most lépjünk át az elmélet világából a mindennapokba.

A neoliberálisnak nevezett őrület a hétköznapi embereken végzi pusztító munkáját. Közben azonban mögötte több szinten keresztül felsejlik egy végső hatalmi központ, túl a nagyhatalmakon, túl a deep state-en, illetve háttérhatalmon és annak elővédjein. Ez is csak emberi, de a gonosz legközelebbi szövetségese. Ezt már nem csak a pénzzel és a könnyű élettel tartja vonzásában ama ártó szellem. Ők nagyban játszanak: az Istennel vannak versenyben.

Ezt a versenyt azonban nem ők kezdték el. Alaptermészetünkben ott van még az eredendő bűn idejéből, hiszen amikor az isteni tudás megszerzésének álságos ajánlatát elfogadván átléptünk egy határt, ez belénk épült és korunkban már magas szinten művelik. A pénz korlátait ledöntve azt képzelik magukról, hogy meg is közelítették a teremtő erőt. Ebben megerősítheti őket annak tudata, amely szerint a teremtés művének elpusztítása már módjukban áll. Persze csak földi viszonylatban. Na de teremteni? Azt soha nem fognak tudni. Esetleg ezt-azt létrehozni.

Mibenlétüket és székhelyüket még köd borítja. Első szinten a „píszi” szolgálja ezt, de rögtön utána a valamennyi róluk szólót összeesküvés-elméletnek minősítő „kvázi parancs” mögött élnek és döntenek mindenről, amíg ez nekik megadatik. Innen ered a számunkra sokszor irracionálisnak látott történések sora. Erre látunk példát a politikában, amikor azt látjuk amint uniós vezetők – divatos szóhasználattal – „lábon lövik” magukat. Európai vezető Európa ellen tesz! Ugyan vajon miért? Ennyi agyhalott nem gyűlhet véletlenül össze egy helyen, gondosan agymosott és „agyonfogott” annál inkább!

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várunk sorsunkra. Ellenkezőleg. Az egyetlen racionális magyarázat szerint ők éppen azért vannak, hogy mi megharcolhassunk velük, s ez által lépjünk előbbre egy számunkra egyelőre még nem eléggé értett, de hinni ajánlott minőségi hierarchiában. Hogy ez a minket magasabb szintre emelő küzdelem meddig folytatódik, azt nem vagyunk hivatottak eldönteni. A mi dolgunk a küzdelem maga. A Pál apostol levele szerinti élet: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. (Fil 2,17 ⁷)

Ferenc Pápa pedig – aki megharcolta „ama nemes harcát” – nyugodjon békében. Jó érzés ismerni az igaz történetet arról, amint megismert, elismert és megszeretett bennünket. Vegyük ezt jó jelnek.

Naplójegyzet: 2025. április 24.

FIGYELMEZTETÉS

A Saul Alinsky amerikai „aktivista” nevével fémjelzett zűrzavarban fel sem tűnnek olykor apró dolgok, olyanok, amelyeknek leleplező ereje letagadhatatlan. Hogy kit és mit hoz látóterünkbe az egyik ilyen „apróság”, arról majd alább szólok.

Trianon óta Magyarország a nyertes szomszédok szorításában él. Valaha ezt nevezték kisantantnak. Kisantant már hivatalosan nincs, de szelleme és az érdekeltek közös szorongásaikból születő összetartozása él, s ezt nevezhetjük Trianon csapdájának. Ez az az állapot, ahol a diadalmas nyertesek karjaikat és fenyegető fegyvereiket magasba emelve nem egyszer nyíltan is ünnepelnek a diktátum által számukra szerencsés módon letepert vesztes felett. Sőt, mint láthattuk, e vesztestől szintén elvárnák ezt, mint egykor élt szultánok a lábcsókot.

A történelmi távlatban elvetett „sárkányfog vetemény”, a bizalmatlanság, meghiúsítja valamennyi bölcs vagy kényszerű igyekezetünket az egyébként napjainkban elkerülhetetlenül összes szomszédunkkal közös érdeket képviselő együttműködés óhajával.

Napjaink eseményei és a világerők immár deklarált szándékai egykori győztest és vesztest együtt képesek akár végveszéllyel fenyegetni. Ezért a bizalom hiánya olyan közös hátrány, amely mindnyájunkat együtt foszt meg az ellenállás, az önvédelem, tehát a megmaradás reményétől. 

Minden olyan cselekedet, minden elejtett szó, amely ezt az okafogyott, de erősen beidegzett bizalmatlanságot képes ébren tartani, egyszerre több Kárpát-medencei és szomszéd nemzet ellen elkövetett árulás.

Ezért hallgatom egyre gyakrabban döbbent felháborodással a televíziós vitaműsorokban és beszélgetésekben azokat a felelőtlen támadókat, akik – hitelét rontandó –, Orbán Viktort nagy hangon azzal vádolják, hogy valójában Kárpátalja visszacsatolására „ácsingózik”. Úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne arról, mennyire várják ezt a szomszédságban működő magyarellenes erők, hogy bizonyítékul lobogtathassák nem kisszámú, létező- és remélt híveik előtt, a magyar nacionalista veszélyt hirdetvén.

És ama káros bizalmatlanság ébrentartásán kívül ott van annak a veszélye is, hogy e politikai céllal odavetett hamis állítás következményeit kívül rekedtjeink szenvedhetik meg.

Azok az ilyet és ehhez hasonlókat állító felelőtlen, mondhatnám „mindenre képes” meghívott „beszélgetőpartnerek”, akik ezt akadálymentesen, pontosítás, válasz vagy kiigazítás, netán figyelmeztetés nélkül teszik a legkülönfélébb csatornákon, rendre előfordulnak.

Miközben azon csodálkozom, hogy – tudtommal – eleddig ez senkinek sem tűnt fel, arra figyelmeztetnék, hogy Trianon csapdája nem a múlté. Sajnos, amikor mindenre figyelve hatalmas világerőkkel kell harcolnunk, a szomszédságpolitikánkat is ilyen kockázatok terhelik.

Minek nevezzük azokat, akik ezt önerőből, felelőtlenül, sőt talán tudatosan teszik?

Naplójegyzet: 2025. március 23.

A SZORONGÓ TÁJÁKOZATLANSÁG

Németh László ötven éve halott.  Az illetékes hivatalban sírja holléte után érdeklődvén halála évét kérdezik tőlem. Majd: Ez doktor volt? Ja, valami író?

Egész nemzetünk további útját kijelölni képes nagyságunkról lenne szó.  Jaj!

Miként lehetne elmagyarázni manapság azt, hogy mit jelent a Németh László-i „Kovásznemzet”?

Kár!

Hiszen mennyi mindent megérthetne ebből, akinek cseppnyi józan esze van.

De most a tájékozatlanság és az író által létrehozott Tanú című lap bevezetőjében definiált akkori állapotunk ragadott meg. Ugyanis, a lapalapításra ösztönző ihletőjének nevezi „a szorongó tájékozatlanságot”.

Nem véletlenül volt tanácsadója a kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle létrehozóinak, akik maguk is a tájékozatlanságot okozó ismerethiány hézagjainak pótlására esküdtek fel a szolgálat szellemében és éppen a cél által meghatározott: közírói módszerekkel.

Eltelt majd száz esztendő, s még mindig erről van szó.

A hatalmas információáradat, a passzív módon bárhol elérhető tudás, sőt már a helyettünk gondolkodó mesterséges intelligencia éveit éljük.

   S mégis!

Tájékozatlanságunkban szoronghatunk, vagyis szorongató lett tájékozatlanságunk. Ráadásul a mesterséges segítség ismeretében még elbizakodottá is válhatunk.

Minek tanulni, minek a tekervények fárasztása?! Térjünk át a gombok és billentyűk nyomogatására. Kézírásunkat készülnek feleslegessé nyilvánítani.

A mindezek mögött rejlő veszedelemre az internet nem tanít meg. Ahhoz a munka, az emberi erőfeszítés vezethet el csupán

A tanulás, az ismeretgyűjtés itt jelenik meg, mint szorongást oldó tényező és a veszedelmektől való rettegésünk feloldója.

De érdemes tudni, hogy korunk rejtőzködő hatalmasai a világuralom felé araszolván, éppen a zűrzavart vetik be segítségükül. Annak alapja pedig a tájékozatlanság.

A tájékozódásukat akadályozó módszerek közül kiemelendő a hazugságnak az elnézhetőségtől bejárt útja. Először elnézték, aztán megengedték, utána ajánlották s mára már elvárják.  Nem vicc ez, mégis eszembe jut: nehogy kötelező legyen ez is.

A múltat eltörlik, emlékezetünkben ez az első hézag, amely megfoszt a tapasztalat megnyugtató fegyverétől, a jelenben az információk özönvize borít el egy hurrikán erejű zűrzavarral, a jövő ugyanakkor beláthatatlanságával félelmetesnek tűnhet.

És így épül fel a mindennapok szorongása, tehát egy bennünk szorongó, vagyis minket szorongató tájékozatlanság állapota.

Ne feledjük: létezik az az erő amelynek erre van szüksége! Tehát…

Szász I. Tas

Naplójegyzet - 2025. március 19.

BODOR-KÚTI TANULSÁGOK 35 ÉV UTÁN

Még vagyunk kortársak, kik emlékezni akarnak és tudnak. Fogyó sorainkat hellyel-közzel utódaink pótolják. De hányan és meddig?

Az idő pedig sürget, s elhatalmasodhat rajtunk a tehetetlenség érzése. Már csak a hit és a Gondviselés csodáiban való reménykedés marad. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ama csoda nem működik saját hozzájárulás nélkül.

Mit tehet hát a magunkfajta? 

Mindenekelőtt emlékezik! Mert a múlt elfelejtése az egyik legvégzetesebb hiba. Nem véletlen az internacionálé ismert lózungja: „a múltat végképp eltörölni”. Ezért nem szabad azt hinnünk, hogy az emlékezés kevés, sőt felesleges. Az emlékezés, a tudatot erősítő tények ismerete, a megszenvedett tapasztalat felhasználása nélkül a nemzettudat és vele együtt az abban élő egészséges veszélyérzetünk is kihunyhat.

Ma is ott lebeg Erdélynek a Trianon óta felére fogyott magyarsága felett az Aurul szélsőséges nacionalista párt és mozgalom által – nagy román egyetértéssel – megfogalmazott intézkedés-tervezetek sötét jövőt jósoló fenyegetése. Napjainkban megélhetjük, hogy az elnökválasztási hercehurcában számunkra még a kisebbik rossz sem kisebb. Az előző körben győztes szimpatizánsai pedig nem csupán ellenfeleink, hanem sajnos ellenségeink. Szavazatokat most is a magyar kártyával legkönnyebb szerezni. A bizantín, ortodox xenofóbia, a trianoni nyertes pszichózisa, a féltenivalóhoz ragaszkodás ennek éltetője.

Az európai megoldás délibábos káprázatnak bizonyult. Sőt, ha előbb a vörös lepel meg a fekete reverenda takarásában folyt a harc ellenünk, ma minderre, akár sokcsillagos kék zászlót is boríthatnak. Az a zászló minket nem véd.

A mindinkább eljelentéktelenedő Európa ellenérdekelt abban, hogy beadványainkkal foglalkozzon, ügyünk emellett hatalmi érdekeket sérthet, s e hatalmak meggyengülése miatt is háttérbe szorul. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy néhány millió vagy párszázezer kisebbségbe taszított hangjára figyeljenek. Miközben pedig ők évszázadok előtt elkövetett bűneiket a tömegek lelkiismeretének megzsarolására használják – el a szobordöntögető igyekezetig – Trianon átokhordó vétke szóba sem jöhet. Régi és legújabb kisebbségeikkel megoldatlan és újonnan keletkező gondjaik mindent elfednek.

Hát még a nagyratörő, sátáni terveik! Hiszen azokat minden kisebbségnek a kontinens térképéről történő letörlése még inkább előre viszi. Ebben aztán a Trianonban nyertes országok lelkes társaknak bizonyulnak, és a homogenizációs vágy elködösíti látásukat. Nem ébrednek rá arra a veszélyre, miszerint a kisebbségek után ők maguk következnek majd, egy homogénre tervezett birodalom kisebbségeiként. Hiszen Európa rohamléptekkel halad a civilizációs katasztrófa demográfiailag kijelölt lejtőjén.

És ha magyar ügyről van szó, az manapság nem lehet előny. Mennyivel könnyebb lenne valamilyen hetvenkettedik másság nevében tiltakozni. Arra rezonálnának.

Vagyis egyedül vagyunk. Egyedül maradtunk. De! Most végre mint az összmagyarság számon tartott része. Az anyanemzet, a csonka ország próbál segíteni a közös megmaradás Bocskai által kijelölt útján.

A maradék hazát körülvevő őshonos magyar kisebbségeink számára a túlélés egyetlen reményét egy erős, vonzó és a szomszédok érdekeit diplomatikusan felhasználó anyaország jelentheti.

Azért hivatkozom gyakran Bocskaira. Mert, ha pusztul Erdély, pusztul a gyepűvé kényszerített kisebbségi védőgyűrű, ez a XXI. századi végvárrendszer, akkor végveszély fenyegeti az egészet is.

Mi itt az emlékezők kis csapata feladattal vagyunk jelen. Nem lehetetlen e kívánalom.

Ahogy országunk az európai kórusban megpróbálja áthangszerelni a harmóniákat, és a most 50 éve eltávozott Németh László nyomán felvállalta a kovász nemzet szerepét, úgy a kellő szerénységgel alkalmazott hasonlattal élve magunk is lehetünk társadalmunkban ilyen szereplők. S ahol csak módunkban áll, az igazságot hirdetve, a hályog borította szemeket gyógyítgatva, minél több magyar ébredező lényeglátásában reménykedhetünk. Ez az úgynevezett „nevelő értelmiség” feladata.

Nagy öröm számomra, hogy a kormányzat kiemelten foglalkozik a középosztály megerősítésével, s ezzel feladattá emeli a száz év előtti erdélyi nagy magyar nemzedék felismerését. Szerintük ugyanis a megmaradást egy új, erős vezetőréteg garantálhatja, nevezetesen a középosztály. Ez képes nevelő értelmiséggé válva a tömegek legjobbjait nap mint nap megához emelve gerincét alkotni az összmagyarságnak. És ez képes aztán áldozatvállalással és a veszélyeket saját helyükön kezelve ellenállni egy olyan történelmi korszakban, amely az azóta eltelt száz év után még az akkorinál is nagyobb kihívások elé állítja a nemzetet. Ugyanis elkövetkezett a világrend teljes átalakulásának időszaka, s minden várható és váratlan eseményre fel kell készülnünk.

Marosvásárhely fekete márciusa, 1990. március 19. története is éberségre tanít.

Tehát az emlékezés, a múlt tanulságainak megőrzése és továbbadása nem felesleges feladata emlékező közösségeinknek.

(Elhangzott beszéd formájában március 19-én a margitszigeti Bodor kútnál. A felvétel megtekinthető Szász I. Tas honlapján.)

Naplójegyzet: 2025. március 1.

MERNI VAGY NEM MERNI, EZ ITT A KÉRDÉS

A meteorológusi ígéret, no meg „nem mellékesen” a teremtés törvényei szerint beköszöntő tavasz első napján mintha a gondolat is felpezsdülne, s merészebb irányokba próbálna repülni.

Az események pedig kezemre játszanak. Hiszen hazánk, Magyarország egy történelmi jelentőségű eseménysor aktív, és politikai ízlés szerint irigyelt vagy gyűlölt szereplője lett. Annyi azonban biztos, hogy ízlésektől függetlenül rajtunk a világ szeme.

Sokat hallhattunk és sokat beszélhettünk arról, hogy kinek van igaza. Merjünk-e nagyok lenni, vagy szűkre szabott méreteinknek megfelelően húzzuk meg magunkat a „merjünk kicsik lenni” szellemében?

Mit jelenthet most ama „világ szeme”?

Ha visszapillantunk történelmünkbe, nem sokszor kerültünk hasonló helyzetbe. Sőt jelenlegi nagyobb közösségünk, az Európai Unió hivatalos történészei szerint mi szinte nem is lehettünk, s csupán a szerencsénk hozott a világ látóterébe, amikor is a Habsburgok kezére játszott minket a „Bella gerant alii, tu felix Austria nube", azaz „Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!" kezdeti története.

Így aztán tavaszi nekibuzdulással próbáltam a múltba tekinteni. Mikor volt igazán rajtunk az annyit emlegetett s ma egyre hályoggyanúsabb szempár?

Annyi bizonyos, hogy 907, tehát a pozsonyi csata után az Óperencián túlra húzódott (űzött) hatalmas ellenség kudarca világszenzáció lehetett. Vagy csupán véletlen, hogy utána 130 évig nem mertek közelíteni határainkhoz? Vajon mi lett volna, ha Árpádék „mernek kicsik lenni”? Hiszen a túlerő ezt igazolhatta volna.

Nagyvonalúan lépjünk egyet az időben, s 1456 augusztusában megállapodva, tekintsünk Nándorfehérvárra és a nagy Hunyadira. Kicsinységünk esetleges indoklására itt is éppen elég nagy túlerővel álltunk szemben. Ott helyben is, de gazdasági erőben nem kevésbé. Egyesek szerint negyvenszeres vagy még több lehetett ez akkoriban.

Ha Erdélyre gondolunk, lett volna még alkalom hivatkozásra, de ismét nagyvonalú leszek, s pl. Báthory István tettein átugorva meg sem állok 1848-ig.

Európa forradalmai elzúgtak, mi pedig… Na és Kossuth neve, a véres megtorlás stb. A világ ismét pisloghatott egyet, s rátekinthetett az ekkor már sokkal korszerűbb térképekre.

Adná magát 1920 és Trianon, de az a világ mintha becsukta volna szemét.

Minekutána pedig Jaltában odadobtak minket a bolsevik szörnynek, annál inkább ránk csodálkozhattak 1956-ban. Ennek ellenére, ezúttel szemlesütve ismételték meg ugyanazt.

Nem ismerem, mennyire tudatosult a világban nevünk szerepe a berlini fal tégláinak lazításával összefügésben, de hosszú csend után most ismét nagy dolgok történtek, történnek.

Mindenki láthatja, mit jelent nagyot merni, mit jelent kovásznemzetnek lenni. Valaki felhelyezte Magyarországot a világ térképének kiemelt pontjai közé.

Érdeme ez egész nemzetünknek, hiszen mi nem engedtünk a globalizáció felfordulást keltve nyomuló módszereinek, s csak komprádoraink zajos jelenléte zavarta meg hétköznapjainkat.

De azért van egy személy, akinek ebben játszott pótolhatatlan szerepét a választópolgárnak, akár szereti-akár nem, amennyiben nem akar nevetségessé válni, el és fel kell ismernie.

Nem tudni, mi lesz a világ újrafelosztásának nagy játszmájában a végkifejlet, de ettől függetlenül, Orbán Viktor beírta magát a történelembe.

Számunkra most a „merjünk nagyok lenni” parancsa és a hozzá szükséges kegyelem a Gondviseléstől érkezett.

Naplójegyzet: 20025. február 13.

A PAJZSRAEMELÉS FELELŐSSÉGE

Nem az újabb „nagy lehetőség embereként” feltűnt (a Messiás szót ne használjuk), naphosszat a médiákban szereplő, s tán ebből is élő és építkező személye érdekelne, hanem sokkal inkább a közeg, melynek jelen kivételesnek tűnő helyzetét köszönheti. Van ugyanis a pajzsra emelt személy, de van még a pajzs, és vannak a pajzsra emelők.

Esetünkben a pajzson nagy élvezettel pózoló, letagadhatatlan hazugságait harsogó vagy éppen borotválkozó személy az, aki a legkevésbbé érdekes. A pajzskészítők és a szintén általuk mozgatott „emelők” jelentik a döntő tényezőt. Hiszen a pajzs szerepére kiválasztott részben előkészített, részben véletlen események és az ezek kétségtelenül nagy hatását (nem kizárt, hogy előre tervezve?) a tömegek esetében hasznosító erők azok, akik munkájuk eredményeinek gyümölcseit majd a szavazatokban akarják megtestesülve látni. Ha pedig ez nem sikerülne, még ott van ugyanennek a választói tömegnek a mozgósítása a demokratikustól eltérő módon. Vagyis a zavarkeltés és forradalmasítás ma már annyi helyen bevált metódusa.

Itt tehát a kérdés az, hogy honnan a pajzs, amelyet a megtévesztett és saját érzelemzavarának rabjává vált tömeg a vállára emelt. Mert a rajta ágáló teljesen mindegy, mit mond és mit tesz. Azok, akik benne találták meg indulataik vezérelte vágyaik megtestesítőjét, semmi mással nem törődnek. Úgy, ahogy az annyiszor megismételt – megtévesztő módon zászlóba burkolózott – haspók ordítja a felvételen: „én M.P. vagyok.”  A többi nem idézhető.

Nem tudom, hány év vagy évtized után fog majd kiderülni az igazság, mely szerint ama pajzsot – ha így volt, akkor valljuk be, hogy zseniálisan – mindenre figyelve és a megfelelő alkalmat várva, sőt elősegítve öntötték vagy kovácsolták szorgos hálózati szakemberek. Természetesen részben saját érdekből, részben egyszerűen csak „nem ingyen”.

A pajzsra állítandót sem a semmiből találták meg, és még nem tudjuk, hogy számukra szerencsésen, vagy , ahogy nálunk előző esetekben történt, tévesen. A többi már nem egyéb, mint tömeglélektan, médiatevékenység, s ezzel együtt (meg külön is) némi nem csekély pénz. A sikeres és részben sikertelen példák sorakoznak a világban.

Az egész apró része annak, ami az annyi formában lelepleződött nagy tervnek olykor be is vallott eleme.

Szomorú teszt gyanánt áll előttünk az ebben mozgatott tömeg, magyar társadalmunk egy nem lebecsülendő része, azok, akiket oly nehéz meggyőznünk. A normalitás eléjük tárása, maga a teljesítmény, esetükben nem képes annyira erős érvet jelenteni, mint a bennük élő és mesterségesen is szított gyűlölet.

Hogy honnan tudnak még toborozni táboruk erősítésére, nem könnyen megválaszolható. Balról már mindent begyűjtöttek, jobbról - reméljük - már nem sikerülhet. A bizonytalanok nevükhöz méltóan bizonytalanok, s ez máris elég ahhoz, hogy áldozattá váljanak.

A legbiztosabb, amire számíthatunk, hogy végül mégis összefognak olyanokkal, akikkel nem akartak, pontosabban, akikkel kapcsolatban ezt hangoztatva sikerült szavazatokat nyerniük, és amint szinte minden téren tették, meghazudtolják legszentebbnek hirdetett jelszavaikat.

          Ha a minőséget látva azt képzeljük, hogy mindez veszélytelen, tévedünk.

Saját biztosnak remélt tartalékunk csak önmagunkban van. Vagyis: „mindnyájunknak el kell menni”. Ennél hatékonyabb jótanács nem létezik.

Ami pedig nem megnyugtató, hogy mérések szerint az elkezdődött kampányhangulat jelen stádiumában az úgynevezett választói aktivitás még odaát a nagyobb.

Mi lehet annál erősebben mobilizáló erő, mint az, ha arra gondolunk, hogy mit tehetnének „ezek” az országgal egy szerencsétlen választási eredmény esetében.

Az 1918-as román megszállás és az Észak-Erdély visszacsatolása között eltelt éveket arrafelé a magyarok nevezik az „első román világnak” vagy a „22 évnek” is, mint ahogy az ezt követő röpke 4 esztendőt a „kis magyar világ” névvel illetik.

A valaha önállósághoz is szokott Erdély magyarsága, 1918-ban állami és intézményi háttér nélkül szakad el az 1867 óta minden tekintetben őt vezető anyaországtól, és válik kiszolgáltatottjává egy számára teljességgel ismeretlen balkáni világ kényének-kedvének.

Átmeneti bénultság után aztán megkezdődik a kulturális, majd a politikai szervezkedés is, és vívja hatalmas, addig elképzelhetetlen ellenszélben küzdelmét a megmaradásért.

A történelmi képtelenségnek érzett helyzetben senkinek sem juthat eszébe, hogy az oly nagyon és mindenáron remélt revízió milyen csapdákat rejt magában, pedig ezeket maga a trianoni diktátum helyezte el évszázados hatékonysággal működő taposóaknák gyanánt.

Naplójegyzet: 2025. január 30.

EGÉSZSÉGÜGYÜNK A BETEG LÓ?

Pegazus vagy Rosinante?

Éppen 72. évemet kezdem az egészségügy tanulója, művelője, szerény formálója (?) majd már csak haszonélvezője, most  éppen ellenzéki politikusok szerint: elszenvedőjeként

Ekkora időperspektíva feljogosít, hogy magasról és röviden tekintsek alá erre a kimeríthetetlen kérdésre, előrebocsátva, hogy sokan fognak még 80, 90 vagy akár 100 év időballonjából alápillantgatni, de ők sem lesznek okosabbak.

Az egészségügy valahogy mindig működött, működik fog. S ha mégis előfordulna, hogy nem, akkor a politika talán egyedül lesz képes ezt is túlélni,  az egészségügyet jórészt hatalombiztosító üzemanyagként használva és nem azt szolgálva. Azokra meg, akiket maga az egészségügy szolgálna, hát azokra nem sok tekintettel.

Mindenkor lesz egy a gonddal küzdeni kénytelen (jobb időszakokban sikeresebb, rosszabbakban kudarcosabb) szereplő, aki éppen hatalomban van, s egy másik, aki pedig saját minőségétől függő formában és vehemenciával támadni fogja azt.

Közöttük aztán a betegek, olykor meg, ha figyelnek erre, az egészséges „alanyok” milliói reménykednek, elégedetlenkednek vagy pont hálálkodnak, egyéni sorsuk és az őket ért befolyások, meg hiszékenységük és indulati beállítottságuk szerint.

Az egészségipar pedig, mint a pénz egyik legbőségesebb forrásvidéke, száguld a maga útján. Felfedez, megold, termel és árulja termékeit.

A lehetőségek soha el nem érhető magasságokba röpítik ezt az ágazatot, olyan magasságokba, amelyek anyagilag milliók vagy milliárdok számára elérhetetlenek maradnak. Az ehhez fűződő jog persze papíron örökké élni fog, tehát a kielégíthetetlen igény is. Az pedig a legkiválóbb gyúanyag a mindenkori és mindenholi ellenzéki politika számára.

De lesz mindenkor és mindenhol egy átlag, egy mindenki számára előbb-utóbb, lassan vagy gyorsabban elérhető, és benne az egészségügyiek szintén vegyes társadalma, melyben az áldozatkész tenni akarók és az ebben is anyagi lehetőséget látók különböző arányban és váltakozó lelkesedéssel fogják tenni dolgukat.

A politika pedig mondja a magáét. Két macska fog nyávogni, az egyik belül, a másik kívül. Az egerek meg soha nem fogynak el.

Az egyik fogdossa az éppen aktuális áldozatokat, a másik meg fölényes mosollyal szól: Majd Én! Csak segítsetek helyet cserélni, kedves szavazók!

És, hogy mi van pillanatnyilag?  Egészségügyünk a lehetőségeinknek éppen megfelelő állapotban lépeget a további letőségek csúszós lépcsőházában, szerintem felfelé! A nyugatabbra ismert lépcsőházakból érkező hírek szerint azoknál nem sokkal lassabban. Sőt! Olykor azt megelőzve.

A gyorslift egyelőre nem működik, ezt a fajtát talán még csak most próbálják feltalálni. De ha igen, akkor annak is megkérik az árát.

Hiába! A pénz! Az a  bizonyos pénz.

Marad a kérdés: Pegazus vagy Rosinante?

Nekem eszembe jutnak a taxi előtti korszakból, a háború utáni idők fiákeres lovai. Biztonsággal vittek haza az állomásról csomagjainkkal. A gazda büszkén ült fényesre suvickolt szőrű lova mögött, s barátságosan intett a közlekedési rendőrnek a kereszteződésben. Ostorát csak inkább lengette, mintha legyeket akarna űzni vele.

Naplójegyzet: 2025. január 17.

EGYÉN – DEMOKRÁCIA – KULTÚRA?

Különös szerzet vagyunk mi magyarok itt a Kárpát-medencében, s ha tekintetünket körülhordozzuk, ameddig ellátni tudunk, sok szempontból szintén ilyenekkel találkozunk. E szempontok közül a köröttünk „dúló” sok választás meg véleménykérés között most a választói hajlandóságon kezdtem gondolkodni.

Mi lehet a magyarázata, hogy miközben a modern parlamenti demokrácia – ősi gyökerekkel rendelkező múltja nyomán – mára az államok 63 s a lakosság 70 százalékának életéhez biztosít keretet, ezt a milliárdos tömeget általában nehezen lehet szavazásra vagy hivatalos formában történő véleménynyilvánításra bírni. Persze vannak kivételek, s főleg olyan helyek, ahol nem jogként vagy elvárható kötelességként tekintenek erre, hanem egyszerűen kötelező. Ezeket a helyeket azonban nem ismerik el demokráciáknak. Okkal.

Országos választások zajlanak sokfelé 50% alatti részvétellel, s a 60% felettit már dicsérő szavakkal honorálják, az időközi választásoknál pedig a 30-40% már igen jó eredmény.

Jól szervezett közvéleményt kutató felmérések esetében a 18-20 százalékos válaszadást elégedetten nyugtázza a kérdező.

Miközben a tisztának és eredményesnek remélt demokrácia minden választónak elvárása, akkor, amikor ezt erősítendő egy minimális erőfeszítésre kérik fel, nem képes elballagni a szavazóurnáig, vagy költségmentesen postaládába dobni egy három-öt perc alatt kitölthető kérdőívet.

Ugyanez az egyén viszont nem sajnálja energiáit úton-útfélen a neki járó különféle jogokról, juttatásokról stb. vérmérséklete szerint nyilatkozni. N em azt jelenti ez, hogy az ilyen választó nem csupán nemzeti, de még állampolgári öntudattal sem rendelkezik?

Csak a határozott párt-elkötelezettségűekre lehet számítani, de még azokra sem 100 százalékban.

És történik mindez szerte a világon, miközben a „mindekori és mindenholi” politikai pártok nem fukarkodnak ígéretekben, és nem próbálnak számos szabályos, de olykor még azon túli módszerrel is mozgósítani vélt híveiket.

Tudjuk, hogy van egy adott réteg, amely sajnos olyan mélyre süllyedt, hogy alkalmatlan a közösségi élet ilyen vagy egyéb megnyilvánulásaiban részt venni.

És vannak a sértődöttek, akik utópisztikus elképzeléseik visszhangtalansága miatt orrolnak az őket megérteni nem akaró egész világra.

De legtöbben talán a demokráciában csalódottak lehetnek, akik politikai remeteként mondanak le beleszólási jogukról, arról a jogról, amely egyedül volna képes felszámolni csalódottságuk okait.

A maradék a restségben senyvedők sokasága.

A világban észlelhető ilyen fokú testi, lelki, szellemi állapotok okait nagyon hasznos lenne meglelni, mert az igazán eredményes demokrácia az, amelynek esetében az abszolút igazságot sikerül megkeresni és megközelíteni. Még ha sajátos helyzetekben létezhet többféle igazság, akkor is meg kell ismerni azt, sőt éppen akkor kell a demokrácia módszere, míg jobbat ki nem találnak. Ilyent pedig nem valószínű, hogy sikerül felfedezni. Az adottat viszont lehet fejleszteni és erre nem magának a választási rendszereknek a cizellálása a legfőbb út.

A választókat kell célba venni. Saját érdekükben.

Ha a napjainkban dühöngő globalizációs, neoliberális őrülettel – amely a tömegeket nem felemelni, hanem egyforma, kezelhető masszává nevelni szándékozik – szemben sikerülne az emberiség kulturális színvonalát, az ezzel járó beleszólási képességgel és az ebben rejlő választói szándékkel együtt fokozatosan emelni, akkor talán más arányokat mutatnának a különféle választási és válaszadási igyekezetek onnan lentről, ahol még sajnos él, vegetál, szenved és közben szaporodik (vagy éppen fogy) az emberiség.

Szerintem nálunk ez az irányzat igencsak közel áll a sokat emlegetett és támadott, az idei évben kiemelt célunknak nevezett, középosztályt erősítő szándékhoz, különösen, ha ezt nemcsak anyagi, hanem kulturális eszközökkel is támogatjuk. Másként ugyanis a ráfordított anyagi erő nem elég hatékony. Úgy vélem: a kultúrára fordított támogatás a legjobb láthatatlan befektetés, az ellenkezője tehát pazarlás.

A Klebelsberg év kezdetén és a magyar kultúra napja közeledtével e röpke és ugyancsak törékeny véleménnyel zárom soraimat.

Naplójegyzet 2025. január 1.

1+2=3

Több párhuzamos munka közt újabb ötlettől űzve, a fogyó idő tudatában, gyorsított formában röviden is rögzítem később kifejtendő alapgondolatomat, mert napjainkban, úgy érzem, fontos és időszerű megtennem.

1.

Száz esztendeje annak, hogy a szabadkőművesség vezető körei nagy terveik folytatásának munkája során egy számukra ígéretes fiatalembert választottak maguk mellé.

Neve Richard Coudenhove-Kalergi, aki a monarchia Japánban szolgáló diplomata grófjától és előkelő szamuráj leszármazott japán anyjától, a nemzetköziség és a nagy kultúrák lehetséges összeolvadásának jelképes képviselőjeként született Tokióban 1894-ben. A szépreményű fiatalember Bécsben tanult, ahol hamarosan felfigyeltek az ifjú gróf kibontakozó képességeire.

A további részletekről remélem majd később és máshol beszélhetünk, de most térjünk rá a leglényegesebbre.

Hősünk elkerülhetetlenül sodródott a szabadkőműves világ vizeire, és korán megismerkedhetett azokkal a tervekkel, amelyeket a globalizáció világának felépítése során, az első világháborút hatalmas hálózati munkával kitervelve és kirobbantva, a szabadkőművesség szent cél gyanánt maga elé tűzött.

A világkormány távoli képe felé határozott és a történelem során már előző titkosok által kipróbált, no meg továbbfejlesztett és korszerűsített módszerekkel, lépésről lépésre akartak haladni.

Minthogy e mozgalom a keresztény világban született meg, először annak felszámolását látták legközelibb elérendő céljuknak, s ennek jól látható kezdeteire bukkanhatunk már 1789 nyarán, a Bastille bevétele után. Csupán kósza megjegyzés, hogy tán hét rab volt a falak között, s komoly ellenállásról nehéz lehetett beszélni, a védők ugyanis szabad elvonulás ellenében megadták magukat. Persze látványos lemészárlásuk így már sokkal könnyebb volt. Bár éppen a napokban a legnagyobb természetességgel hallhattam egy beszédben a „Bastille hősies lerombolásáról”, ebből a lerombolás amúgy igaz, de később és békés bontás útján, építőanyaggá „átlényegítve” történt meg.

Nem véletlen, hogy az eset sematikusan ismétlődött 1917-ben Szentpéterváron, amikor a Téli Palota bevételét is legendává emelték, holott szakértők szerint távolról sem volt olyan nagy esemény, amiként az Auróra ágyúinak hangja egy csupán brosúra- és könyvlapokból felhangzó hatalmas dörgés volt.

Az első világháborúban nemcsak a hagyományosan keresztény orosz birodalom kapta ezt az ajándékot, de a hasonló módon keresztény és hagyományos – tehát a szabadkőműves eszmékre kevéssé fogékony – Osztrák-Magyar Monarchia és vidéke is áldozatul esett. A Nagy Háborút követő békediktátum nyomán ármányos mesterkedés áldozata lett nyertes és vesztes egyaránt, mert mindegyik a maga pszichózisával és hagyományainak meggyengülése, az importált szekularizáció stb. által – terv szerint– vált sikeres terepévé a „szabadon folyó kőmíves” munkának.

Kalergi gróf éppen száz éve, 1922-ben, illetve 23-ban írta meg két alapművét Páneurópa - Egy indítvány, illetve Páneurópa címekkel.

Ezekben a munkákban fektette le az Európai Egyesült Államok gondolatát és ennek érdekében a ma lakosságcserének nevezett tervet is, melynek eredményeként egy könnyen kezelhető, kávészínű emberi massza kellene kialakuljon az öreg kontinensen.

Később ő javasolta Beethoven IX. szimfóniájának örömódáját az Európai Unió himnuszának.

1950-ben Aachen városában megalapították a Nagy-Károly díjat, az Európa egyesüléséért munkálkodó személyiségek számára, és ennek ő lett az első kitüntetettje, majd őt követte de Gasperi, Adenauer, Churchill, Robert Schuman, Horn Gyula, Klaus Iohannis és legutóbb maga Volodimir Zelenszkij.

1972-ben bekövetkezett halála után a Richard Coudenhove-Kalergi Európai Társaság róla elnevezett díjat alapított az Európa projekt érdekében eredményes személyek kitüntetésére (ezt kapta Angela Merkel és Jean Claude Junker is).

A fentiek már megtörtént, leírt, kielemzett és letagadhatatlan tények, bármikor könnyedén elérhetők a kíváncsi olvasó számára, nemcsak könyvekben, de az interneten is. A használatos médiában azonban nem nagyon bukkannak fel. Magam két alkalommal hallottam rövid utalást rá Fritz Tamástól, ami, remélem, nem egyedülálló, hiszen, akik gyakrabban figyelnek a ma oly könnyen elérhető híráradatra, bizonyára többször is értesülhettek erről.

2.

Most pedig a 2-es szám alatt foglalkozzunk napjaink eseményeivel. Ezek rendszeresen borzolják fel idegeinket és vetnek fel kérdőjeleket. A leggyakrabban előforduló ilyen megjegyzés az, hogy „én ezt nem értem”.

Olyan döntések, ezeket követő események, tragédiák és sűrű tragikomédiák tanúi lehetünk, amelyekre az eredendő módon józan ész választ keresni tud, de nem talál.

Magától kínálkozik az egyetlen jóhiszemű – az „elkövetők” képességeit megkérdőjelező – megoldás, vagy akár az ennek nyomán, durvább fogalmazásban, „hülyék” kifejezésig eljutó felelet. Erre erősít rá az a tény, hogy ezek az „elkövetők” az esetek nagy részében valóban nem kiváló képességű emberek. De semmi esetre sem felmenthető elmebetegek, vagy elmegyengék.

Idáig jutva egy másik kérdés is gyakori: vajon miért?

Ők ugyanis, amikor a józan konzervatív vagy akár józan paraszti ész szabályai szerint – mint mondani szokás – „lábon lövik magukat”, nem tévedésből cselekednek. Annyira nem gyengék a képességeik, de annyira gyenge a jellemük, olykor annyira erős a beléjük nevelt – tévesen csak neoliberálisnak nevezett – meggyőződés, hogy ezeket az öngyilkos lépéseket vállalkoznak - olykor vállalkozni kényszerülnek - végrehajtani.

Európa közös ügyeiben kivétel nélkül, jól követhető módon önpusztító döntéseket hoznak, valamint minden eszközzel küzdenek a hatalom megőrzéséért, mert másként ilyen tervszerű rombolásra és annak verbális elfogadtatására nem lehetnek képesek.

2025 első napjait élve ezt már mindenki láthatja. Európa vakon választott parlamenti, s főleg ügyesen helyzetbehozott hivatalnok vezetői kontinensünk legyengítésére és átalakítására készülnek.

Hasonló módon magyarázhatatlannak tűnhet, hogy a gyarmati múltja „révén” éppen a bevándorlást annak minden következményével megtapasztalt országok vezetői részesei ennek, olyanok, akik most láthatják, hogy különböző kultúrák multikulti együttélése nem lehetséges, akik az integráció képtelenségét megélve már harmadik generációs utódokkal is küzdenek.

Ők a törvényesen érkezett, gyarmataikon részben „előnevelt” s általa nyelvi nehézségekkel is kevéssé terhelt egyénekkel kapcsolatos csalódásaik ellenére bármi áron erőltetik a vad, idegen, ellenséges, hódító szándékú és illegálisan érkező tömegek befogadását.

Teszik pedig ezt a demográfia tudományának minden előrejelzését már többszörösen beigazoltnak ismerve.

Nem sorolom a további tényeket, mint a terrorizmust és egyebeket, hiszen azok cáfolhatatlanul állnak előttünk.

Természetesen tudom, kellő „nevelés” után már egészen más a cáfolhatatlan. A napokban nyugatról érkezett magyarral beszélgettem. Magdeburgról, terrorizmusról érdeklődtem. Minden terrorcselekmény beteg emberek műve, nem egyéb, mondotta. És az LMBTQ? - kérdeztem. Az csupán egy másság, felelte.

De amennyiben mindez nem elég, ne feledjük, hogy a tagadhatatlanul fenyegető népességcserét jelentő hatás pontos ismerete ellenére büntetik az illegális migrációt akadályozó magatartást, sőt még a félrevezető, látszatból születő, kényszerű intézkedéseik is ellenkező hatást szolgálnak.

Végül, vagy inkább elsősorban, kinyilvánítva és leplezetlenül tesznek meg mindet az Európai Egyesül Államok, tehát a Páneurópa-terv megvalósításáért.

1+2=3

Neoliberálisnak nevezett és abnormálisnak érzékelt világunkban van egy nagy találmány. Mégpedig a „píszí” nevében a politikailag inkorrekt billog cenzúrájának találmánya.

Minden olyan felismerés, amely terveikkel ellentétes, azonnal megkapja az összeesküvés-elmélet billogát, ezzel halálos ítéletét is.

Ugyanis, ha a fenti pontokban felsorolt és felismert, valamint tagadhatatlan két valóságot egymás mellé tesszük, lásd 1+2, kiderül a teljes igazság, vagyis, hogy ez = 3.

Külön-külön igaz, de együtt már összeesküvés-elmélet lenne?

Alig hiszem. Miként lenne mód kibújni ebből a szorításból?

Nos, erre tettem most kísérletet. A többit a kedves olvasóra bízom, no meg az utókorra.

Kezdjük az újesztendőt világos fejjel, bátran és Istenben bízva, aki a rossz ellen öröktől fogva egyedüli biztos szövetségesünk. Sőt!

2025. január 2.

A TAGADHATATLANRÓL

Transzcendens üzenetekkel karácsony idején a szokottnál is gyakrabban találkozunk.

Az utóbbi időkben három, kétségtelenül zseniális ember véleménye gondolkodtatott el. No, nem az, hogy elfogadható, avagy nem az égiekkel kapcsolatos hozzáállásuk, mert azt nagy szerencsémre bennem már elrendezte és szilárd alapokra helyezte hányatott életem megannyi véletlennek nem nevezhető eseménye.

Inkább az lepett meg, hogy a tudás ekkora magasságaira emelkedett szellemek miként különböznek véleményeikkel, s vajon miért.

A különbségekről szavaik nyomán könnyű beszámolni, annál nehezebb a miért feszegetése.

Első példaemberünk világhírének birtokában nem csupán tagadott mindent, ami transzcendens, de még kollégáját is megpróbálta kicsinyíteni azzal, hogy annak bizony, vele ellentétben, ilyen kapaszkodókra van szüksége.

Egy másik, éppen ismereteire hivatkozva érezte kvázi kötelességének tagadni a teremtő erőt, de bevallotta, hogy azért előfordul olykor a templomokban és elmond egy-egy imát azokért, akik számára kedvesek, vagy azok voltak.

A harmadik viszont nyugodt tudományossággal magyarázta el hívő, vallásos életének alapjait, és megjegyezte, mennél mélyebbre haladt a megismerés útjain, annál biztosabbá vált számára, hogy a teremtés csodája létezik, a minket körülvevő világ nem lehetett véletlenek műve. Mégpedig azért nem, mert indulásához az időnek egy meghatározhatatlanul rövid töredékében egyszerre kellett volna megtörténnie annyi véletlennek, amennyit csak egy végtelen számsorral lehetne kifejezni.

*

Nem rövid a magam véleményének súlya és e nagyságoké között kimutatható számsor, mégis fel kell vetnem azt a kérdést, hogy a büszkén tagadó honnan veszi magabiztosságát?

Azonnal adja magát a bibliai ismeret, amely szerint az Édenkertben már Ádám és Éva találkozott az örök kígyóval, és elfogadta annak ravasz bíztatását az Istennel folyó versengés elkezdésére. Napjaink őrültségei, az emberiség régi-új utópiájának napi jelei erre utalnak. Isteni pozícióra vágyók próbálják céljaikhoz idomítani a tömegeket.

Önelégült emberünk valószínűleg úgy érzi, hogy már megközelítette, vagy tán el is érte ezt a határt, s ennek boldog tudatában fitogtatja magabiztosságát.

Ambivalens társa úgy gondolja, hogy valóban nagy tudása erre kötelezi, szerinte is elegendőnek tűnik az eddig felhalmozott ismeret a tagadáshoz. De….?

A harmadik az, aki felmérte a valós távolságokat.

Nagy eredmény, amit elért az emberiség, de - ismét az ő mértékegység- hasonlataira gondolva - még mindig olyan messze van az isteni tudástól, hogy nem lehet semmiféle alapja annak létezését tagadni.

*

Mi az hát, ami kérdésünkre választ adhat?

Nos, talán elég, ha annyit mondok: az alázat. Mert képességeink mértékében kötelességünk merészelni nagynak lenni, de ezt csakis Istenhez mért kicsinységünk tudatában tehetjük, és így érhetünk el a számunkra megszabott határokig.

Akik ezt a világot – emberi lépték szerint – szeretnék uralni, csak egy úton érhetik el. Mégpedig a már megismert természeti törvények minden téren gyakorolt betartásával. Vagyis a számunkra felfoghatatlan teremtést hittel elfogadó, törvényeit megtartó alázattal.