Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. A mi buborékunkb8an mindenki tudja, miért van, mi történt ekkor, mi volt a tétje, mit vettek el, és még sorolhatnám, de nem ragozom. Nézem az „energiajogász” Dr. Tóth Máté az alkalomból készített videóját a
YouTube-on. Zseniális kis alkotás, megéri a harminc valahány perc figyelmet. Nemcsak azért, mert olyan eddig ritkán hallott történeteket hallunk, amik mélyítik eddigi ismereteinket (már akinek vannak), hanem azért is, mert a szerző összeköti az akkori politikai aktorok – hazaiakét, külföldiekét egyaránt – felelősségét az összmagyarság sorsának alakításában a mai kor szülötteinek és vezetői rétegének nemtörődömségével, az Európai Egyesült Államok, vagy a nyugati világ globalizmusában feloldódni vágyó téveszmékkel.

Az ember nagyjából úgy van Trianonnal, hogy volt egy nagy háború, amit elvesztettünk, aztán jött a békekonferencia, ahol addig húzogatták a nagyhatalmak a határainkat, amíg maradt, ami maradt. Fel sem merül még a „vájtfülűekben” sem, hogy nem a pár tucat alulinformált, megvesztegetett és félrevezetett nyugati vezető műve csupán a majdnem nemzethalállal végződő hentesmunka, hanem a háttérben már jóval korábban ügyködő és azóta is ellenünk mindent (is) megtevő háttérhatalmi struktúrák aktív közreműködése a valós eredet.

Érdekes és erősen áthallásos, hogy a kedvezményezett kisantant országok vezetői milyen, még ma is korszerűnek mondható technikákkal állították maguk oldalára a döntéshozókat, hogyan hazudták össze a területszerzésekhez szükséges lakossági viszonyokat a tényleges adatok teljes mellőzésével. Végtelenül gátlástalan és minden valós alapot nélkülöző dezinformációs tevékenységük hogyan mosta át már akkor a teljes nyugati közvélemény gondolkodását, magyarság-képét. Milyen professzionálisan választották ki azokat a nemzetárulásra kapható „magyarokat”, és tették el az útból, akár gyilkosság árán is, a korabeli globalista folyamatokat felismerő és megakadályozni képes hazafiakat. És itt érkezünk meg a kissé közhelyes „velünk élő Trianon” problematikájához. Hiszen hiába telt el több, mint száz év, a sebek nem hegedtek be. Hiába nőnek fel újabb generációk, amelyeknek lehetne feladata, hogy azt mondja, állj, sajnos egyre kevesebben ismerik fel a szuverenitás súlyát, illetve azt, hogy hova vezet a globalizmus mindent magába olvasztó lávafolyama.

Most is sikerült kinevelni, megtalálni, létrehozni, sőt, hatalomba emelni azokat a figurákat, struktúrákat, akik nem akadékoskodnak, akik mélyállami pénzeken áterőltetik rajtunk a nemzeti gondolatok kipucolását az emberek agyából, akik nem haboznak felemelni szavukat, ha a szexuális deviancia érdekei sérülnek, még ha azok gyerekek jogait sértik is meg. Minden olyan kisebbség számíthat rájuk, amely nem keresztény, nem magyarul beszél és nem része a magyar nemzeti közösségnek. Ők befurakodnak mindenhova, becsepegtetik mérgeiket még a legtisztább, legnemzetibb közösségeinkbe is. Ezek sajnos javarészt már pont csak az elszakított területeinken élnek.

Pedagógus barátaink jártak állam által támogatott kiránduláson felső tagozatos osztályaikkal. Liberális kolléga is velük tartott, ki nem hagyta volna az ingyen programot, noha kérlelhetetlen ellensége a határon túliak szavazati jogának és minden nemzeti megnyilvánulást harsányan kritizál. Sokadik vitájuk során feltette a kérdést, vajon mi, nemzetiek, miért nem tudjuk elengedni végre már Trianon fájdalmát.

És ez egy valós kérdés, amivel el is jutunk a „velünk élő Trianon” megfejtéséhez. Ma már nem az a fő traumája Trianonnak, hogy Magyarország mit vesztett tételesen területben, nyersanyagban, fában, aranyban, ezüstben, hagyományban, kultúrában és persze nem utolsó sorban lakosságban, hanem az, hogy az utódállamok semmit nem kezdtek érdemben az ölükbe hullott lehetőségekkel. Megszegve minden ígéretüket, csak a rossz lelkiismeretük elkendőzésén dolgoztak az erőszakos asszimilációval, betelepítések erőltetésével, elkerülendő, hogy valaha a helyzet visszacsinálható legyen.

Az igazi paradoxon pedig az, hogy a szándék, vagy a képességek hiányában még sajátjaik számára se tudtak biztosítani egy prosperáló, fejlett világot, noha minden esélyük és lehetőségük megvolt rá. Az, hogy a kommunizmusban ez eleve nem sikerülhetett, még érthető is lenne, de hogy magyarázható, hogy a kezdetben minden világok legjobbikává felmagasztalt Európai Unióban a nemzetiségi problémák több mint 20 évvel ezen országok csatlakozását követően sincsenek megoldva. Hogy lehetséges, hogy Szerbiában még mindig magyarokat vernek, ha anyanyelvükön szólalnak meg, legyenek akár helyiek, akár turisták.

Hogy lehetséges, hogy a román stadionokban még mindig büntetlenül lehet bozgorozni a magyar szurkolókat, vagy ordítva követelni a magyarok kitelepítését az országból (Afara cu ungurii din tara). Milyen biztonsági fenyegetettség indokolja, hogy a csíksomlyói zarándokokat szállító vonatra a román hatóságok rendőröket vezényelnek, akik a teljes út során mogorván figyelik az utasok minden megnyilvánulását és helyenként idős asszonyokat igazoltatnak. A zarándokokat fogadó helyieket megfigyelik és ha tehetik, más módokon vegzálják, miközben a fiatal román rendőr a vele szóba elegyedő, nyelvét beszélő székely leánytól értetlenül kérdezgeti, hogy minek járnak a magyarok ilyen nagy számban Erdélybe vagy Székelyföldre? Mit ünnepelnek Csíksomlyón? Nyilván a román történelem-oktatás nagyvonalúan átlép egy ezeréves magyar jelenléten a Kárpát-medencében, de azért mégis csak erősen szürreális ez 2026-ban az Európai Unióban.

Mivel ez a tavasz számos szempontból több, mint mostohán bánt a szuverenitás, a nemzeti identitás megerősítésének híveivel, és olyan világot hoz, amiben újra nehéz lesz magyarnak lenni, így Trianon igazságtalansága nemhogy csökkenne, de végképp a visszafordíthatatlanság irányába mutat. Ez persze nem a jogi, vagy az adminisztratív változást jelenti, hiszen azokat már régen bezárta az uniós csatlakozás, hanem a lelkek, a nemzeti gondolat összetartó erejének szép lassú tönkremenetelét.

Persze lesz még „maroknyi székely” tiszta tekintetű csángó, vajdasági vagy felvidéki magyar, és talán marad Kárpátalján is belőlünk, ha az „eurokonform” Ukrajna ki nem küldi az összeset a frontra meghalni. Lehet még majd a válogatott meccseken is énekelni, hogy „…történhet bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk..” Hogy ez mire lesz elég Szűz Mária országában?? Ennek megválaszolásához Nostradamusnak kéne lenni. Az összetartozásban való feltétlen hitünk nélkül viszont biztos nem fog menni…

A létezés hiábavalóságának érzése a 19. század irodalmában kapott igazán rivaldafényt, költőóriások művei fogalmazták meg az örök kételyt, de a világ tökéletlensége miatti szomorúság ma is ott lebeg mindennapjaink fölött. Van is okunk keseregni, ha éppen átadjuk magunkat a tények sokaságának, melyek beárnyékolják a horizontot és búsulni van kedvünk. Olvasom az összeállítást arról, hogy globális jelenség az alvásválság, s hogy a pihenés, amely valaha a nap természetes lezárása volt, mára sokak számára küzdelemmé vált. Egész nap zúdul ránk az információhalmaz, és estére az agyunk felpörög, ahelyett, hogy kellemesen lelassulna. Van itt minden, próbáljuk elviselni a folyamatos stresszt, a felfokozott, idegőrlő tempót, a rohanást. Este, mikor már egy kicsit megállnánk, még visszalopkodjuk magunknak az időt, amit napközben elhagytunk valahol az út szélén. A modern városok telve vannak mesterséges fénnyel, az otthonunkban is akkor kapcsoljuk fel a villanyt, amikor csak akarjuk, s ha élünk a digitális lét kényelmével is, görgetünk még egy kicsit lefekvés előtt. A képernyő kék fénye meg ellenünk fordul, csökkenti a melatonin termelését, a természetes hormonét, amely jelzi a szervezetünknek, hogy itt az ideje az alvásnak. Az eredmény - legalábbis a tudósok előtt - ismert: fokozódik a szorongás, romlik a memória, gyengül az immunrendszer és nő a kiégés kockázata. Amúgy fölösleges ez a sok okosság, a modern embert mindez nem érdekli, a kialvatlanságot vívmánynak tekinti, pedig az inszomnia egyszerűen csak közönséges, valós hiány.

Persze, ha jól alszunk, akkor is telis-tele a világ aggódnivalóval. A BBC például elemzést tett közzé arról, hogy az MI, a mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozó cégek éppen fordított stratégiát választottak termékeik népszerűsítésére, maguk okoznak rettegést az általuk létrehozott technológiával szemben. Azt állítják, hogy egy vadonatúj modelljük olyan rendkívüli képességekkel rendelkezik a kiberbiztonsági rések azonosításában, hogy az, ha avatatlan kezekbe kerül, katasztrofális következményekkel járhat a világgazdaságra és a nemzetbiztoságra nézve. Éppen ezért, bár megalkották, nem hagyják, hogy a nyilvánosság hozzáférjen. Nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy mindez üzleti célokat szolgál. Azt sugallja, hogy a démoni erőt csak maguk a fejlesztő cégek képesek kordában tartani, a félelemkeltés meg egekbe löki a részvényárakat, és ki figyel ilyenkor a döbbenetes szennyezésre, amivel ezek a technológiák felzabálják a környezetet? Ismételjük a sejtetést: a természetfeletti veszélyforrások elhárításában tehetetlenek vagyunk, csak a techóriásokra támaszkodhatunk a túlélés érdekében.

A technikai fejlődés megállíthatatlan, ezt kár tagadni, de lassan feltehetjük azt a kérdést, melyet Erich Fromm német filozófus már 50 évvel ezelőtt feltett: birtokolni vagy létezni? A megélt tapasztalat a jelenlétre, a tudásra összpontosít, míg a javakhoz való ragaszkodás a lényeget az anyagi biztonságban és felhalmozásban méri, így, annak elvesztése miatt a birtokló állandó szorongásban él. De kit érdekel ez az okfejtés, mikor olyan boldogság egy új szerzemény? Egy ragyogó, új autó? Ezt is a brit BBC tette közzé: a modern gépjárművek ma már négy keréken gördülő számítógépekként működnek, amelyek folyamatosan adatokat gyűjtenek a sofőrök magánéletének legintimebb részleteiről. Az álarc a kényelem, a biztonság, emögé bújva minden mozdulatunkat nyomon követik, az információ meg a profitszerzés remek eszköze. Megdöbbentő az adatok tágassága: pontos helymeghatározás, úti cél, vezetési stílus, rádióhallgatási szokások. De szóba jön a vezető életkora, testsúlya, fizikai erőnléte, vagy érzelmi világa. A belső kamerák rögzítik a testbeszédet, a mimikát, szóval, mindent tudnak rólunk. És hogy hol a haszon ebben? Hát a biztosítótársaságoknál. Az adatvédelem? Az meg elakadt a susnyásban, majd, ha előkerül, akkor figyelembe vehető esetleg.

Sokunk dilemmája, hogy miért hagytuk, hagyjuk, hogy így legyen, miért nem tanulunk semmiből. Akkor sem, ha belehalunk a következményekbe. Rémisztő adat, de jelenleg évente a Föld népességével azonos a légiutasok száma, 2040-re ez még tovább növekedhet. Ismerünk olyan ismerőst, saját magunkat is beleértve, aki emiatt nem ült fel a repülőgépre, akár csak egyetlen egy alkalommal is? Az utóbbi időben aggasztóan megnőtt a vonatbalesetek száma. Még csak néhány napja annak, hogy egy 22 éves egyetemista lány Óbudán életét vesztette a vasúti átjáróban. Hasonló tragédiák szinte hetente történnek az újkori veszély, az okos telefon nyomogatása miatt. Az ember azt hinné, hogy elrettentő a szomorú példa, de nem. Tegnap ugyanezen a vonalon három fiatal szökdösött át az állomáson két indulni készülő szerelvény között, csak úgy, heccből, hogy kísértse a sorsot.

Egyre több fórum foglalkozik a közösségi média hatásával gyermekeinkre. Természetes reakció, hiszen valahogy úgy jártunk, mint a dohányzással. A Mathias Corvinus Collegium Szülők Akadémiájának májusi előadója mesélte, hogy a 40-es években szeme sem rebbent senkinek, amikor gyermekekkel, várandós anyukákkal népszerűsítették plakátokon a menő füstölést. Hogy mennyire káros, az csak egy fél évszázaddal később derült ki. A kütyük esetében erre már nincs időnk. Máris látszik a hatás: egy friss felmérés szerint a magyar ifjak 40%-a depressziós. Minél korábban adjuk kezükbe az okos telefont és kezdik el használni a közösségi médiát, annál nagyobb az esélye a szorongás, az alvászavar kialakulásának. Lehet ebből divatot kreálni, jól hangzik a „kialvatlanság kultúrája”, de mindez csak jól mutatja, hogy önmagunkban hordjuk egyszerre a mennyet és a poklot. A kettő küzdelme az élet maga, ami tele lehet panasszal, búskomorsággal, ha a törpe lélek a világ urának képzeli magát. Pedig lenne rá recept, hogy elkerüljük, ha beletörődünk, hogy vannak korlátjaink. Persze, ezt tudomásul venni akár nehéz is lehet, de hátha eldobhatnánk láncainkat és elfelejthetnénk a napi nyűgöt, közönyt, az összes világfájdalmat.

Mit tesz és hogyan jár el egy külföldi titkosszolgálat, ha arra kap a politikai vezetésétől felhatalmazást, hogy egy másik országban építsen ki olyan bázist, amely lehetőséget jelent a célország külföldről történő befolyásolására? Mondjuk olyan időszakban, ha éppen egy választás során a számukra együttműködésre késznek tűnő politikai erőtér kerül hatalomra. Az utasított szolgálat tegye ezt annak függvényében, hogy akkor is megvalósuljon a kijelölt cél, ha a kiszemelt ország kormánya – mondjuk társadalmi nyomásra – bármikor el akarna távolodni a nemzetközi térben számára kijelölt úttól, megkötött megállapodásoktól. Vagyis ne állhasson elő olyan objektív helyzet, hogy a bekebelezésre szánt ország megpróbálna bármi okból kibújni a nyakára tett hurokból.

Ennek értelmében a forgatókönyv az alábbi: a külföldi titkosszolgálat természetesen nem akkor lép, amikor már a választás megtörtént és ismert az eredmény. Még a választási kampány megkezdése előtt starthelyzetbe áll. Átnézi a potenciális jelölteket, van-e köztük olyan, aki már esetleg tartós külföldi munka során látókörbe kerülhetett, vagy már volt is vele kapcsolat közvetlen vagy közvetett módon, fedésen keresztül.

Amennyiben van olyan személy, aki számukra ismert és komoly pozíció várományosa a leendő kormányban, akkor ő az elsődleges kiválasztott. Mögé állnak, direkt vagy éppen indirekt módon támogatják a kampányát pénzzel, ötletekkel és bármilyen hatékony módszerrel, annak érdekében, hogy lehetőleg egyéni mandátummal jusson be az új parlamentbe és kerüljön látókörbe egy kormányalakítás során.

Miután ezt elintézték és – mellékesen – az általuk finanszírozott politikai erő sikeresen megszerzi a hatalmat, jöhet a legkényesebb érdemi munka. Pozícióba kell hozni a kapcsolatot. Lehetőleg olyan beosztásba kerüljön, ahol egyértelműen hatással lesz a külpolitikai mozgásra, törekvésekre. A legtisztább és persze a legegyszerűbb ebből a célból, ha az illető a külügyi tárca vezetői közé kerülhet, és mint ilyen, a miniszterelnök külpolitikai döntéseit képes befolyásolni.

A helyzet ugyanis az, hogy az ország első számú vezetőjét, a kormányfőt sohasem szabad együttműködő célszemélyként számításba venni külföldi titkosszolgálat részéről. Ez olyan törvény, amit nem sértenek meg, és nem is lehet megsérteni sehol a világon. Vagyis egy célországban bárki lehet célszemély, ha egy támadó szolgálat lát az adott személyben potenciált, egyedül a miniszterelnök kivétel. És ha így van – mert így van (!) –, akkor fontos, hogy a beszervezett képes legyen hatni a „sérthetetlen” főnökre. Ráadásul úgy, hogy a kormány feje mindezt ne érezze pressziónak.

Ha a külpolitika irányítói közül bárki – nem feltétlen az első számú vezető – már a zsákban, még hátra van egy szakmai cél. Ki kell iktatni a célország titkosszolgálatainak képességét, hogy akadályozni tudják a támadó fél elképzeléseit. A legegyszerűbb módja – ami szakmailag persze nem indokolható –, ha mondjuk az adott ország hírszerzését integrálják a külügyminisztériumba.

Mivel így a külföldi szolgálat embere folyamatosan látja, hogy a védelem – ez esetben a hírszerzés – milyen koncepció szerint végzi a nemzet biztonságának garantálását. A hírszerzéseknek és elhárításoknak egy adott országban nem kormányok, hanem egy ország biztonságát kell garantálniuk, nyilvánvalóan a kormány felé történő lojalitással egyetemben.

Ezért lényeges, hogy a támadó szolgálat rendelkezzen autentikus információval, például a célország hírszerzésének mozgásáról. Amennyiben egy kézben összpontosul a külpolitika és a hírszerzés irányítása, a feladat kipipálva a külföldi szolgálat részéről. A külügyi tárcán keresztüli beépülés azért is kézenfekvőbb, mert így a célszeméllyel bármikor – leginkább persze külföldi hivatalos utazásai során – az ellenérdekű szolgálat által kijelölt operatív tiszt feltűnés nélkül tud találkozni. A kapcsolattartás mikéntje rendkívül fontos, mert a hírszerző együttműködést két dolog tudja felfedni/dekonspirálni. Az árulás vagy a rosszul felépített és kezelt összeköttetési rendszer a beszervezett és a tartója között.

Mielőtt tovább borzolnánk idegrendszerünket a „fikciós” ügy taglalásában, le kell szögezni, hogy az ilyen magas szintű együttműködések természetrajza egyáltalán nem jelent közvetlen veszélyt sem a célországra, sem az együttműködő személyre, mivel ebben az esetben csak a nemzetközi térben történő mozgást igyekeznek szabályozni a külső érdekkörök. Teszik ezt finomnak nevezhető módszerekkel, hogy a kiszemelt ország vezetésében lévők többsége ne lássa, hogy tulajdonképpen mi történik a háttérben. Miként védhető ki a fenti eljárás sikeres végrehajtása, miként akadályozható meg ez a támadó jellegű munka? A legfontosabb, hogy alaposan ellenőrzött személyek kerüljenek fontos pozícióba, akiknek az ország érdeke fontosabb, mint a nemzetközi térből érkező dicséret.

A külpolitikában és a titkosszolgálatokban egy dolog feltétlenül hasonló: a külföldi partnerek, országok és titkosszolgálatok nem barátok vagy ellenségek, hanem éppen témától függően képviselnek azonos érdeket vagy éppen ellenkező narratívát. Nincs barátság, legfeljebb időközi és téma szerinti azonos érdek jelenhet meg, amely bármikor változhat, ha a nemzetközi kihívások ezt kiprovokálják. Vagyis a titkosszolgálatok külföldi szolgálatokkal együttműködhetnek azonos érdek alapján, de szembe kell szállni velük, ha nyilvánvalóan sértik saját országuk biztonságát, pél­dául azzal, hogy törvény által üldözött együttműködésre kényszerítenek politikusokat.

A nemzetközi világban folyamatosan jelen vannak az újabb és újabb kihívások. Ilyenkor vállalni kell az érdekellentéttel járó kellemetlen mondatokat és lépéseket is az egyébként partnernek tekinthető külföldi politikai erőkkel. Így, ebben a logikában képzelhető egy ország politikai és nemzetbiztonsági védelme. Csak remélni lehet, hogy a felvázolt „támadási terv” csak egy „agyszülemény”, minden alap nélkül. Vagy mi van, ha mégsem?

Ki tudja, mit érez képzeletben közös kincsünk, édes anyanyelvünk, mikor fülét hegyezve belehallgat a mai közbeszédbe? Elhűlve tapasztalhatja a slampos tempót, a szóba öntött tiszteletlenséget, sőt, a hétköznapi trágársággal szembesülve még a keresztény vértanúk, a középkor bűnöseinek kerékbe törése is eszébe juthat. Káromkodás persze mindig is létezett, a régi magyar jogi nyelvben az indulat bármiféle kitörését illették ezzel a kifejezéssel. Ebből következik, hogy kivételes volt az alkalmazása, az emberek akkor használtak durva szavakat, ha valamilyen frusztráció érte őket, míg manapság az indulatos fogalmazás a napi élet része, egyszerűen megszokásból, népszerűségvágyból tolulnak a sértő, szemérmetlen, obszcén kifejezések a beszélő szájára. A világhálón már diplomamunkát is találtam 2011-ből, melynek témája a trágárság volt. Alkotója arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség egyre természetesebb része mindennapjainknak, ha akarjuk, ha nem, foglalkozni kell vele. Tucatszám halljuk az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, az iskolában, az egyetemeken.

A politikában, a Parlamentben, a közéletben is - tehetjük hozzá tárgyilagosan. Letagadni kár, bírálni fölösleges, legfeljebb csak szomorkodni lehet a funkcióvesztés fölött, hiszen az indulat már nem horgad fel, folyamatosan árad mindenhonnan és visz mindent, beborít bennünket a fejünk búbjától a talpunkig. A példa ragadós, ma már felnőtt egy nemzedék, s nekik természetes a társadalmi normákat sértő beszédmód, viselkedés. Divatos is, roppant trendi, lázadni kötelező. Még csak néhány napja annak, hogy hazánkban választáson lehengerlő győzelmet aratott egy formáció, amely a Tisztelet és Szabadság pártja névre hallgat. De nincs nyugalom, nem szűnik a felfokozott indulat, pedig a vesztes oldal elegánsan félreállt. Akkor mi hiányzik, miért nem boldogok a befutók, miért árad tovább a verbális agresszió? Csak nem az önbecsüléssel van baj? Eszembe jut egy indiai jógamester, aki azt mondta egyszer: „Egyesek úgy próbálnak magasabbak lenni, hogy levágják a másik fejét.”

Hosszú és munkával töltött életem során már több ilyet megéltem, most is hidegen hagynak a gondos elemzések. Hogy ki mit rontott el, miben tévedett, hibázott és van-e felelős. Persze, hogy van, az mindig van, miként kollaborálók hada is adódik, mióta világ a világ. A világhírű művész azonnal hazajön szerepelni, mert vége van a diktatúrának, és a magyarok régi begyöpösödöttsége, amiről korábban beszélt, hirtelen köddé vált. Az is tény, hogy állami támogatással megvalósuló könnyűzenei koncerteken zúghat a „macskás fadísz”, Tisztelet Nagybátyánkat messzire száműztük, a törvény sem arra való, hogy betartsák, de a rendőrség azért tegye a dolgát természetesen. Rüdiger Safranski német filozófus könyvet írt arról, hogy a rossz az emberi szabadság drámájához tartozik, mondhatni, a gonosz a szabadság ára. A megoldás kulcsa mindig a mérték, a kutya az arányokban van elásva, és ez manapság Nyugat-Európában felborult. Mi megint mellélőttünk, dölyfösen a globális világpolgár életmódra szavaztunk, és nem vettük észre, hogy fáziskésésben vagyunk. Mindez már csak a médiaipar közvetítésében csillog, tőlünk nyugatra értékvesztett lett az élet, a jólétbe beleájult polgár vakon unatkozik. Jódolgában ráment egy csöppet a jégre, viháncolt rajta önfeledten, és most csodálkozik, de még nem eléggé, hogy kiment a lába alól a talaj.

Valahogy így van vele az európai politikai vezérkar is, elitnek semmiképpen se nevezem őket. Brüsszelben vihar előtti kábulat honol, nyakunkon az olajválság, a hiány, a háborúk, egyesek vészforgatókönyvekről kárognak, de a felelősök ingerküszöbét mindez nem éri el. Csend azért nincs, Ursuláék győztes koncertet szerveztek, a magyar voksolás fölötti örömükben összeverik a cintányérokat, és fújják a harci kürtöket. Legszebb öröm a káröröm, tartja a mondás, de a filozófus Nietzsche meg azt mondja, hogy a rosszmájúság pusztán átmeneti gyógyír az önbecsülés megerősítésére. Az epés gonoszkodás amúgy boldog szimbiózisban működik a Sötét Hármassal: az empátia hiányával, a manipulációval, az érzelmi hidegség táplálta cinizmussal. Könnyű belátni, hogy a központ irigysége, birodalmi gőgje, kaján gúnyolódása mind ezekből táplálkozik, Brüsszel mesterien kifejlesztette belőlük az elnyomás, a földbe döngölés furkósbotját, amelyet amúgy népiesen európai értékeknek hívnak. A nívó esik, a szétesés, pusztulás kikerülhetetlen. Miért kímélné meg a romlás éppen beszélt nyelvünket?

S ha már a fiatalokat emlegettük, ne felejtsük el az írástudók felelősségét se. Akik gyakran nyilvánulnak meg, akár mintaként is a jövő nemzedékeinek. Néhány napja csak annak, hogy egyikük sakáltempóban esett neki a keresztény Magyarországnak, tett olyan gyomorforgató kijelentést rá, hogy azonnal ide kívánkozik Győrffy Ákos számomra örökbecsű megállapítása: „Határhelyzetekben mindenki önmagává nemesül.” Ugyan miért csodálkozunk azon, hogy divatba jött ifjú lányok trágárkodása a nyilvánosságban? Ez is egy út a feltűnéshez, micsoda hős, aki pódiumon emlegeti felmenőinket! Garantáltan arat zajos sikert vele és egy ország ismeri meg – igaz, néha csak pillanatokra – a nevét.

De a remény, azt azért soha ne feledjük. Barátom meséli egyre többször, hogy kamasz gyermekei rászólnak, ha túl sokat nyomogatja az okostelefonját. Azért is, ha mérgében netán elereszt egy cifrább kifejezést. Az ifjak figyelnek a pazarlásra és gyakorló szülő barátom azt is állítja, hogy a fiatalok ismeretségi körében hasonló mozgalmak indultak. Legyen úgy, rebeghetjük boldogan. Nélkülük nem megy. Lakatot is csak ők tehetnek az útszéli beszédű, neveletlen, goromba írástudók szájára.

Az Európai Unió Bírósága döntése a magyar gyermekvédelmi törvény ügyében messze túlmutat egy jogtechnikai vitán. Valójában arról szól, hogy ki határozhatja meg a gyermeknevelés alapelveit: a szülők és a nemzeti közösségek, vagy egy egységes ideológiai keretrendszer Brüsszelből.

A kérdés nem az, hogy tiszteletben kell-e tartani minden ember méltóságát – ez evidens. A kérdés az, hogy hol húzódik a határ, vagy mi a prioritási sorrend a különböző szexuális kisebbségek jogainak védelme, a diszkrimináció tilalma és a gyermekek fejlődésének védelme között.

A gyermekvédelem nem diszkrimináció

A kritika központi eleme, hogy a törvény „hátrányosan megkülönböztet” egyes szexuális csoportokat. Ez azonban félrevezető értelmezés. A gyermekvédelem logikája minden európai jogrendszerben ugyanaz: a gyermek nem „kis felnőtt”, hanem fejlődésben lévő személy, akit bizonyos tartalmaktól – életkorának megfelelően – védeni kell. Ezért van: korhatár-besorolás filmeknél, korlátozás alkohol, dohány esetében, vagy éppen szülői kontroll az oktatás tartalma felett. A magyar szabályozás ebbe a sorba illeszkedik: nem tiltja a heteroszaxuálistól eltérő szexuális irányultságokat, hanem korlátozza azok célzott bemutatását kiskorúak számára.

Szülői jogok és tagállami mozgástér

A vita egyik neuralgikus pontja tehát a szülői jogok és a nevelési autonómia. Az európai joggyakorlat egyik alapelve, hogy a gyermeknevelés területén – különösen erkölcsi és kulturális kérdésekben – a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Ennek oka többes, mégis egyszerű: nincs egységes európai konszenzus.

Ebben a keretben a szülők elsődleges nevelői szerepe nem pusztán elvi kijelentés, hanem jogilag is védett kiindulópont. A kérdés tehát az: meddig terjedhet az uniós beavatkozás anélkül, hogy sértené a nemzeti sajátosságokat és a családi autonómiát?

Kerülőúton a hatáskörön túlra

A helyzet az, hogy a fentiek okán a gyermeknevelés, a szülői autonómia és a kulturálisan érzékeny kérdések – egyelőre még védett - területén az Európai Unió Bírósága sem léphetne fel nyíltan. Így aztán nem is innen támad. Ehelyett kerülőútra megy: a szolgáltatások szabad áramlására, a médiapiaci szabályokra és a GDPR adatvédelmi elveire hivatkozva jut el ugyanoda, ahová közvetlenül nem tudna. Vagyis miközben formálisan tiszteletben tartja a határokat, tartalmilag mégis átlépi azokat – technikai jogi érvek mögé rejtve egy alapvetően értelmezési és hatalmi kérdést. Ez nem pusztán jogértelmezés: ez a játéktér újrarajzolása.

A döntés ára

A testület a médiatartalmak korlátozását azért minősítette jogsértőnek, mert azt egy adott csoporthoz (LMBTQ) kötve diszkriminatívnak értelmezte, a pedofil elkövetők nyilvántartásánál pedig az adatkezelés működési módját találta aránytalannak. De bármi is legyen a hivatkozási alap, a következmény ugyanaz lehet: a döntés – ha tagállami ellenállásba a jövőben nem ütközik - a gyermekvédelem eszközei tekintetében a gyakorlatban jelentősen beszűkíti Magyarország – vagy bármely európai uniós állam - mozgásterét.

Tartalomról van szó, nem emberekről

A magyar szabályozás azonban nem embereket korlátoz, hanem tartalmakat. Nem tiltja senki létezését, nem büntet orientációt, és nem zár ki senkit a társadalomból. Csupán annyit tesz, hogy kiskorúak számára korlátoz bizonyos szexuális tartalmakat.

A kérdés tehát továbbra is áll a magyar szabályozást kifogásoló uniós testületek és fórumok felé: mióta számít diszkriminációnak az, hogy egy gyermek nem kap meg minden tartalmat idő előtt?

Az uniós értelmezés szerint ez „stigmatizál”. Ez azonban nem tény, hanem egy sajátos „jogértelmezés”. Vagy szándékos csúsztatás, amely abban tettenérhető, hogy a tartalomszabályozást azonosítják az emberek elutasításával.

Európai példák: nem magyar „különút”

Gyakran úgy állítják be, mintha Magyarország egyedül menne szembe Európával. Ez egyszerűen nem igaz. Több országban is zajlik korrekció, nem feltételezések mentén, hanem a már megélt tapasztalatokból levont következtetésekből kiindulva.

Számos nyugat-európai tagállam jelentős növekedést mért a nemi diszfóriával kapcsolatos ellátások iránti igényben. Az Egyesült Királyság esetében a 2010 körüli, évi néhány tucat esetről 2019-re több mint 2500-ra emelkedett a jelentkezők száma, de Svédországban sem jobb a helyzet, ahol a serdülő lányok körében tízszeres növekedést dokumentáltak ugyanezen a téren.

A jelenség okairól nincs teljes konszenzus. Egyes kutatók a társadalmi elfogadás növekedését hangsúlyozzák, mások a szociokulturális tényezők – például kortárscsoportok, közösségi média és identitáskrízisek – szerepére hívják fel a figyelmet. Ez a bizonytalanság azonban önmagában is indokolhat egy óvatosabb, gyermekvédelmi megközelítést.

Európa már óvatosabb

Miközben Brüsszel egységes értelmezést képvisel, több ország egészségügyi gyakorlata épp az ellenkező irányba mozdult. Svédország 2022-ben korlátozta a hormonkezelések rutinszerű alkalmazását kiskorúaknál, Finnország pedig a fiatalkori nemváltó kezelések protokolljában szigorított - pszichoterápiás megközelítést helyezett előtérbe. Az Egyesült Királyság esetében a Tavistock genderklinika (GIDS) ügyében komoly szakmai kritikák merültek fel a gyakorlatokkal szemben; Cass-jelentés a bizonyítékok korlátozottságára hívta fel a figyelmet, és nagyobb körültekintést javasolt.

Ezek az országok nem „konzervatív ideológiai alapon”, hanem orvosi és pszichológiai kockázatok miatt léptek. A gyermekek védelmét helyezik előtérbe egy tudományosan még nem teljesen tisztázott területen.

Az átfogó szexuális nevelés dilemmája

Az egyik lehetséges következmény egy jogi úton kikényszerített változtatás nyomán az, hogy várhatóan nagyobb teret kapnának az iskolákban a különböző átfogó szexuális nevelési programok (comprehensive sex Education). A CSE kapcsán több kritika is megfogalmazódott: túl korai életkorban jelennek meg komplex identitáskérdések, relativizálják a biológiai nemet, háttérbe szorítják a szülő szerepét. A kérdés nem az, hogy legyen-e felvilágosítás. Hanem az, hogy ki, mikor és milyen tartalommal végzi azt.

További következmény, hogy egyes civil szervezetek – köztük LMBTQ fókuszú érzékenyítő programokat kínáló csoportok – foglalkozásai is szabadabban jelenhetnének meg akár iskolai környezetben, akárcsak a gyermek- és ifjúsági könyvpiacon az úgynevezett identitásközpontú érzékenyítő tartalmak. Mindez amellett, hogy fokozhatja a világnézeti és nevelési különbségekből fakadó feszültségeket - különösen akkor, ha a különböző értékrendek eltérően ítélik meg az életkorhoz illeszkedő tartalmak és a gyermekek fejlődésének optimális kereteit –, még nem látott, de a nyugati példák alapján baljósan körvonalazódó következményekkel járhat a felnövekvő generációra nézve.

A kérdés: valódi sokszínűség vagy uniformizálás?

Az EU döntésének legmélyebb problémája egyébiránt nem jogi, sokkal inkább filozófiai: Lehetnek-e különböző nevelési modellek Európában? Vagy minden tagállamnak ugyanazt kell gondolnia identitásról, nemről, családról? Ha az utóbbi, akkor az már nem pluralizmus, hanem ideológiai egységesítés. Ez pedig veszélyes folyamatokat indíthat el, ha ugyanis egy állam vagy egy nemzetközi intézmény megkerüli – az eddig evidensnek számító - „a szülő az elsődleges nevelő” tételt , akkor nem egyszerűen egy törvényt módosít, hanem felborít egy alapvető társadalmi rendet.

Kiállunk, vagy meghátrálunk?

Az uniós kifogások, kritika, jogi ellehetetlenítés és kényszerítés ellenére azonban újból és még határozottabban le kell szögezzük, hogy a gyermekvédelmi törvény alapfelvetése legitim: a gyermekek védelme elsőbbséget élvez, a szülők joga nem megkerülhető, a gyors társadalmi változások közepette pedig szükség van óvatosságra. Ez a helyzet egyben próbatétel is: most válhat mindenki számára láthatóvá, hogy egy kormány valóban értékalapon politizál-e. Az Európai Bíróság döntése utáni lépések ugyanis nemcsak jogi, hanem politikai és erkölcsi értelemben is egyértelműen feltárják egy kabinet valódi arcélét.

A magyar kormány reakciója a végleges fejlemények tekintetében most kulcskérdés! Mit kíván tenni, hogyan lép az Európai Bíróság döntése után?

Az érzelmi politizálásról olvastam a minap, aminek létét számtalan ok támaszthatja alá, ugye. Hiszen a hatalom sokszor manipulál bennünket, szép ügyesen kihasználja szenvedélyeinket, sőt, visszaél jogos érzelmeinkkel. Így aztán sommásan megállapíthatjuk, hogy egy terjedelmes értekezés sokkal kevésbé hatásos összefoglalása gondjainknak, mint egy jó nagy ordítás. A csendes természetűek mindenképpen hátrányba kerülnek, nekik marad a szemérmes tűnődés az élet dolgai fölött, bár az elmúlt hetek rettenetes kampányviharában úgy tűnt, mintha számuk lassan már a nullához közelítene. Kicsit kacskaringós észjárásom miatt fentiek csak azért jutottak eszembe, mert van olyan ismerősöm, aki politikai alapon nem kérte a gondosórát. Ideje pedig lett volna rá, négy évvel ezelőtt indult ez a csodaszolgáltatás. 2022. március 9-én adták át az első okos eszközöket, s ma már nagyjából egy millió 65 év feletti ember használja. Minden magyar állampolgár számára ingyenesen elérhető ez a digitális jelzőkészülék, a hozzá tartozó diszpécserközpont éjjel-nappal, nulla huszonnégyben elérhető. A vonal végén kedves, segítőkész, türelmes emberek, akkor sem idegesek, ha a kütyü leesik a földre, rálép a nagytestű házőrző kutya a hívógombra és emiatt kell közbelépni. A juttatás folyamatosan bővül, a 80 év felettieknek már igényelniük sem kell, és legújabban már a hozzátartozók applikáción keresztül figyelhetik az idősek mozgását, akik természetesen, ameddig lehet, a saját otthonukban szeretnének élni.

Hát, ha nem kell a gondosóra, akkor nem kell. Ez is érzelmi politizálás, bár az elmúlt sűrű napok eredményeihez képest ez kétségtelenül a csendesebb fajtából való. A köd már mögöttünk, előttünk a pirkadó horizont. Tárgyilagosan nézve pedig rendkívüli eredmény, hogy kiderült, mégsem katonai huntában éltünk 16 évig, de még a szervezett és tervezett polgárháborút is megúsztuk.

Új idők kapujában állunk, még az is lehet, hogy a gondosóra is kukába kerül. Na nem ez a kedves kis kütyü, csak a mögötte álló, pénzbe kerülő diszpécserszolgálat, mondjuk. Semmi baj, a mai digitális világ mindent megold. Ki ne szembesült volna vele, hogy a sok okos eszközzel a zsebünkben, házunkban, autónkban, mindent tudnak rólunk azok, akik kíváncsiak ránk, ilyen-olyan érdek mentén. Tegnap találkoztam például azzal, hogy fürge agyak, gondos kezek már 2 nap alatt piacra dobták a Tisza csokoládét, hogy édesebb legyen a behódolás. Nyilván azt is tudták valahonnan, hogy biztos keresletre van fedezet, magyarul veszik majd a nyalánkságot, áradó tömeg vágyik az előttünk álló unalmas hónapok felpörgetésére. Azt is tapasztaljuk nap mint nap a világhálón, olvasgatás közben, hogy még csak vélekedünk valamiről, de már másodpercek alatt feljön elénk a reklám, ami a gondolatra hajaz. Persze, vannak még kisiklások, semmi sem tökéletes. Csak arra utalok, hogy nyoma veszett Ukrajnában a Barátság kőolajvezeték ellenőrzésére létrehozott uniós küldöttségnek. A vizsgálóbizottság már hetekkel ezelőtt Kijevbe utazott, azóta nem tudunk róluk semmit. Kár, hogy nem az Európai Bizottsággal történt mindez, tán még imádkoznánk is, hogy elő ne kerüljenek, soha többé.

Nevetünk, nevetgélhetünk ezeken a történeteken, de rámegy az életünk. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt lelkesen befordultunk a digitális világ ketrecébe és most már ránk csapódott a zár, ülünk a kalodában, nem látszik a kiút. Nagyon nem, a rettenetes rémületen csak a hipnózis segít, semmi más. Sátáni tervező elmék segítségével létrehoztuk a képek, jelek világát. Ezek elfedik a valóságot, sötétség-világosság között eltűnik a különbség a sebesség miatt. Hozzáértők állítják, hogy a fiatalok ma nyolc és fél másodperc alatt továbbpörgetik az információt, jöhet a következő. Ennyi idő alatt esély sincs arra, hogy végiggondolják: igaz-e, vagy hamis a hír? Azt is tudósok állítják: az impulzusszerű üzenetet, ha kellő mennyiségben injekciózzák a tudatba, akkor az ott megköt, mint a beton.

Így aztán itt állunk, a modellek által generált, hamis valóság kellős közepén, eredet, valódi tényállás nélkül. Választott buborék viszont van hozzá, kinek-kinek melyik tetszik. Ezek közül az egyikben lakik az a trágár szavú, ifjúbarbár tömeg, amelyik választást ünnepelt a minap Budapest utcáin. Az ápolatlanság nem saját találmány, nem reked meg a Kárpát-medencében, nemzetközi, kíméletlen és strapabíró, rideg, hajthatatlan szabályai megtörhetetlenek. Az igazság is vajúdott egy kicsit az elmúlt időkben, világra hozott pár újat, bármelyik szabadon választható. Belefutottam a minap, hogy ismerőseim mit láttak, hallottak a médiában, a konkrét interjút az egyik élőben követte. A másik csak hallott róla, de homlokegyenest mást állított. Ne tévedjünk, ez marad a fejében és erre is hivatkozik majd, később bármikor, megfellebbezhetetlenül.

A hamis valóság ketrecét nehéz lesz lecserélni, hiszen még csak a felfutó szakaszban járunk. Az eredmények már látszanak, itthon sikerült szimulákrum, közösségi platform alapján odaajándékozni a kormányrudat egy ködből jött látomás-figurának, aki viszont, ne tévedjünk, majd valóságosan, mindent visz.

Az algoritmus is. A szavazati jogot például, ha jól belegondolunk, már elvitte. Nem irányra, célra voksoltunk, hanem arra, hogy a technika valóságai közül melyik az igazi. Még néhány év, és ránk már nem is lesz szükség. Ahogy a nóta mondja: „Elballagok lombhullásban, köd előttem, köd utánam.”

Úgy írnak, nyilatkoznak manapság oknyomozónak nevezett újságírók, Oroszország-szakértők, orosz dezinformáció-kutatók, titkosszolgálati ügyek tudorai, hogy a végén csak kapkodom a fejem. Itt van ez az állítólagos orosz befolyásolási történet a magyar választások hajrájában. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy egészen egyszerűen felhasználják őket. Tégláról téglára velük rakatnak fel egy falat, ami már az alapoktól hazugságokra épül. Hasonlóan jártak el az Egyesült Államokban Donald Trump első választási kampányában, majd első elnöki ciklusa során. Orosz üzleti, sőt titkosszolgálati kapcsolatokkal sározták, koptatták nagyon tudatosan az elnök tekintélyét. Amihez sajnos asszisztáltak az amerikai titkosszolgálatok is.

Azóta egyértelműen kiderült, hogy az egy jól felépített lejárató kampány volt, amelyet még Barack Obama rendelt meg.

Ma már tudjuk, hogy semmi sem volt igaz, de sikeresen akadályozták meg 2020-ban Trump újraválasztását. Utólag hiába derült ki az igazság, isteni csoda is kellett ahhoz, hogy mindezek ellenére négy esztendő múlva mégis győzzön az igazság és Trump.

Most pedig nézzük meg, hogy mit is raktak össze az elmúlt pár hétben a mi „szakértőink”!

A brit The Financial Timesben jelenik meg egy írás arról, hogy orosz ügynökök érkeztek Magyarországra azért, hogy beavatkozzanak a választásokba. Ez máris elég ahhoz, hogy a hazai szakértők, kutatók elkezdjék kibontani a témát. Csak tőlük tudjuk, hogy hárman érkeztek hazánkba, akik legutóbb a moldáv választásokba is beavatkoztak. Igaz, hogy ott kudarcot vallottak, de majd nálunk kiköszörülik ezt a csorbát. Mert persze Putyin is ezt várja tőlük, ezért jöttek mind a hárman. Akik már a budapesti orosz nagykövetségen lázasan dolgoznak. Vagy nem, mert az is lehet, hogy külföldről teszik majd a dolgukat. Aztán már azt is tudják az oknyomozók, hogy mi hangzott el a parlament nemzetbiztonsági bizottságának zárt (!) ülésén. Eszerint egy külföldi szolgálat is figyelmeztetett bennünket. Majd hosszú és nagyon szakszerűnek felfestett tanulmányban szedi pontokba egy Oroszországot megszakértő fiatalember, hogy milyen formában, milyen módszerekkel dolgoznak az oroszok. A végén pedig felteszi arra a bizonyos i-re a pontot a legeslegnagyobb szakértő: komolyan kell mindezt venni, elvégre élt itt egyszer egy Szemjon Mogiljevics, aki majd harminc éve biztosan beszervezett, megzsarolt mindenkit. Az összes olyan szakértőnek nevezett emberüket felsorakoztatták, aki legalább egy oroszt látott már életében.

Sajnálattal közlöm, hogy amit itt látunk, olvasunk, az egy tipikus dezinformációs kampány, amit a választásokra időzítettek.

Egy hitelesnek tűnő külföldi lap (brit!) elindítja a történetet. Amire itthon már úgy lehet hivatkozni, mint egy megbízható, megalapozott forrásra. Aztán már ki-ki tovább csűri-csavarja a semmit. Ennyi, nem több ez az egész. Hiszen számtalan külföldi szervezet, alapítvány, kormány, NGO, sőt titkosszolgálat is megmozdul azért, hogy befolyásolja a választás kimenetelét. Csak négy évvel ezelőttre emlékezzünk: guruló dollárok, mikrónak hazudott adományok, USAID, Nyílt Társadalom Alapítvány, Soros György stb. Most pedig már azt is tisztán látjuk, hogy Brüsszel alapítványokon átmosott pénzzel, Kijev pedig fenyegetéssel, olajcsapelzárással, sőt látható és tapasztalható titkosszolgálati művelettel akarja megbuktatni Orbán Viktort. Az okok, mozgatórugók ismertek, sokszor leírták ezeket. Mindezek fényében érdemes nézni ezt az orosz történetet. A cél az, hogy ne beszéljünk Ursuláék euróiról és Zelenszkij durvuló fenyegetéseiről. Ahogy arról se, hogy a Tisza körül milyen ukrán titkosszolgálati, informatikai befolyás tűnik fel időről időre.

Próbált itt már több titkosszolgálat is aktívan beavatkozni az életünkbe az elmúlt évtizedekben. Ebben nincsenek egyedül az oroszok. Egyébként pedig három mindenre elszánt állítólagos ügynöktől azért még nem kell félteni bennünket. Zárásként azt írja ifjú és lelkes Oroszország-szakértőnk, hogy az eredmény a miénk, amíg a szavazólapokat meg nem hamisítják. Ezzel pedig ráerősít a többi hasonszőrű szakértőre, azt sejtetve, hogy csak csalással nyerhet a kormánypárt, ami már a választások utáni zűrzavar megalapozását szolgálja. Ez a szponzorok B terve április közepére, ha az eredeti forgatókönyv kudarcot vallana.

Hát ilyen egy tipikus befolyásolási művelet. Aminek során sokszor az abban résztvevők sem tudják pontosan, hogy csupán epizódszereplők voltak a gyengécske történetben.

Ezért is várjuk kíváncsian a magyar titkosszolgálati jelentést az ukrán beavatkozási, finanszírozási műveletekről. Reméljük, mihamarabb feloldják a titkosítást, mert akkor tisztulhat ez a most még igencsak zavarosnak tűnő kép.

Végül pedig néhány tény. Az első Orbán-kormány alatt miniszterelnöki utasításra több szervezet összehangolt munkájának köszönhetően sikerült kiszorítani az orosz–ukrán szervezett bűnözői csoportokat Magyarországról. Jómagam az első és második Orbán-kormány alatt dolgozhattam a polgári és katonai titkosszolgálatoknál mint műveleti főigazgató-helyettes. Több ország ellenérdekelt vagy akár baráti titkosszolgálatának magyar érdekek ellen dolgozó hírszerzőjét, ügynökét sikerült beazonosítanunk ezalatt. Minden ilyen esetben egyértelmű volt a kormányzati döntés: meg kell szakítani a tevékenységet, határozottan fel kell lépni az ilyen személyekkel szemben.

Mindig a nemzeti szuverenitás védelme volt az első, mérlegelés nélkül.

Aki mást mond vagy sejtet, az hazudik. Ennyit mára a szakértelemről és szakértőkről.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója

Megállított minap a szomszéd, mondta, kérdezne valamit. S már dőlt is belőle a szó: mit riogatnak bennünket, hol van itt háború? Mondtam, lángokban áll a Közel-Kelet és hát Ukrajnában, a szomszédban is lőnek, már sajnos több mint 4 éve. Dühösen válaszolt, ha körülnéz, nincs itt semmi látnivaló, a messzi távol meg nem érdekli, szóval ne fenyegessenek!

Az orvoslás ismeri a problémát: Az észlelés beszűkülése egy olyan tünet, amely során a látótér perifériája, vagy bizonyos részei kiesnek, mintha alagútban vagy csőben látnánk. Ez a jelenség komoly szembetegségre vagy neurológiai rendellenességre utalhat, ezért azonnali szakorvosi vizsgálatot igényel. Kétségkívül fájdalmas egyéni probléma, de szerencsére viszonylag keveseket érint. A korlátolt, szemellenzős magatartás azonban társadalmi ragály napjainkban, az elkényeztetett európai tömegember tagad mindent, ami megzavarja a komfortérzetét. A transzhumanizmus szószólói szerint a „boldogság nem más, mint kellemes érzetek a testben”, aktívan utasítsunk hát ki mindent a tudatból, ami ezt gyengíteni igyekszik. Fejet a homokba – szól a parancs, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság.

Európa addig küzdött, amíg idegen érdekeket kiszolgáló, senkiházi zsoldosai közreműködésével a szellemi halál állapotába hajszolta magát, bár ezt a csőlátók természetesen élénken tagadják. De ha a megvezetettek ablakot nyitnának, s beengednék szellemi udvarukba a friss levegőt, az értelmes, haladó, előrevivő gondolatokat, talán gyorsabban találnánk megoldást közös bajainkra. De nem, hiszen a gőg civilizációjában élünk, a luxus alapjog, így aztán bőszen alkalmazzák a pszichológiai elhárító mechanizmust, hogy önvédelmi okokból kelljen tudomásul venni a tragikus eseményeket, fájdalmas igazságot.

Tehetős hazánkfiai telekürtölik a közösségi médiát Dubajból, itt minden szép, nincs felhő az égen, tobzódik a kényelem, aztán megrettenve kuksolnak a repülőtéren, miközben várják az utazást és csak méterek választják el a terminált a rakéta becsapódásától. Lám, mégiscsak van következménye az Irán elleni háborúnak, tapasztalataik után nekik ezt már nehéz letagadni. Vannak sokan, természetesen, akik azon dolgoznak, hogy elmenekülhessenek a fanyalgók is, hogy a korlátolt látóterű honfitársakat se érje baj, hogy mégiscsak legyen hová hazatérniük, mert nekik is a legjobb ezek szerint: itthon. A látók látnak, szerencsére, hazánkban is számos egyesület dolgozik komoly felelősségérzettel azért, hogy nemzeti sorskérdésekben, értékek mentén állást foglaljon. Hogy legyen jövője gyermekeinknek, unokáinknak, maradjon nekik haza itt, a Kárpát medencében. Semmi sem hiábavaló, minden csepp hozzátesz a nagy egészhez, de azért az is érthető, ha néha az emberen erőt vesz a lehangoltság.

Köztudott, hogy manapság a veszélyek, kihívások korát éljük, óriási szükségünk lenne az összekapaszkodásra. De nem, hazát árulnak közülünk néhányan, ki tudja, a beszűkült tudat, vagy talán a 30 ezüstpénz okán. A modern idők kedveznek nekik, a szólásszabadság fennhéjázóan menetel elől, a jog csak bukdácsolva követi, a mai Hegedüs hadnagyok sztárok, akik vidáman, és következmények nélkül korteskednek a nemzetünket fenyegető latorállam mellett. Sőt, hűségnyilatkozatot is tesznek Ukrajna támogatásáról, csapataikat is szívesen látnák Magyarországon, hadd tanítsa móresre a másképpen gondolkodókat az idegen ármádia.

Van hozzá hátszél, minta, méghozzá jó erős. Nyugat-Európa óriás államainak mai vezetői, mintha kitiltották volna a kontinensről Valóság Nagybátyánkat. Mit is mondott a német kancellár a februári müncheni Biztonsági Konferencián? Még mi, civilek is tudjuk, hogy gondok vannak az 1949-ben alapított észak-amerikai és európai országok közötti politikai és katonai szervezettel, Friedrich Merz mégis így fogalmazott: „Nem írjuk le a NATO-t, hanem erős, önfenntartó európai pillért építünk a szövetségen belül.”. Aggódva várjuk, hiszen Brüsszel hadiállapotot hirdetett, bízik abban, hogy az idők végezetéig folytatódik az ukrajnai háború. Nekem felrémlik írónk, Márai Sándor megállapítása a helyzetről: „Ahol a vér és szenvedély beszélnek, nincs sok szava az értelemnek”.

Mi ez, ha nem csőlátás? Milliárdok mennek el védelemre, mégis hibás rakéták, műszaki gondok és lőszerhiány jellemzi az európai NATO-haderőket. Elrettentés papíron címmel többrészes beszámolót olvashatunk a szövetség állapotáról. Az kétségtelen, hogy politikai állásfoglalás szintjén a kontinens felébredt, de ez elég kevés. Londonban európai katonák ukrajnai bevetéséről vízionálnak, nyilatkozgatnak és írnak alá ezt-azt, miközben egy többnemzetiségű hadi koalíció összeállítása, megszervezése, logisztikai rendszerének kiépítése, bevetése és hosszú távú fenntartása rendkívül összetett, és számos katonai képességet igénylő művelet. Számos komoly szakember véleménye szerint, az Észak-Atlanti Szövetség európai szárnya nem rendelkezik elég készlettel, működő rendszerrel és nincs elég politikai akarat a kényelmetlen döntésekhez. Vannak viszont hadihajók, amelyek nem bírják a meleg tengervizet, műszaki hibás rakéták és problémás repülőgép-anyahordozók. Védelmi fordulatról álmodozni felelőtlenség, hiszen nincs hozzá elég ember, hivatásos katona és önkéntes.

Kár tagadni, tényleg háborúban állunk. A legnagyobb ütközet vár ránk, ami valaha várt emberre, meg kell küzdenünk saját magunkkal. Igazi radikalizmusra van szükség, szembefordulásra a korszellemmel. Ha nem tesszük, mindannyian jól tudjuk, hogy elveszik Európa. Létezik csodaszer is hozzá, az alázat, amely egycsapásra meggyógyíthatja a csőlátást. Vissza kell fordulnunk az úton, amelyen eltévedtünk és lesüllyedtünk. Olvasom e témában Czopf Áron eszmetörténész írását, aki megfogalmazza a reményt. „Sok erénye lehetne a modern emberiségnek, ha ezzel az alapvető igazsággal meg tudna békélni. És bár szinte lehetetlen kívánság arra várni, mikor a modern ember felismeri az alázat jelentőségét, nem csupán civilizációnk fennmaradása, hanem a lelkünk örök sorsa is múlik ezen a radikális fordulaton.”

Egészen friss hír, hogy az Európai Parlament Európai Érdemrenddel tüntette ki Angela Merkelt és Volodimir Zelenszkijt. „Európa iránti elkötelezettségük ünneplést érdemel. A kitüntetéssel azokat tiszteljük meg, akik nemcsak hittek Európában, hanem aktívan hozzájárultak annak felépítéséhez is” - méltatta a politikusokat a testület elnöke. Roberta Metsola hozzátette: a kontinens története arról szól, hogy az emberek hidakat építenek a megosztottság fölött.

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy eljött az újkori 100 éves háború ideje.

FÖLDI LÁSZLÓ

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója jelenleg alapvetően nem Washington, hanem a londoni City.

Mert nincs, és talán sosem volt semleges tér, közömbös élethelyzet és megalkuvásra alkalmas időszak az emberiség történeté­ben, ebből következően nem létezik „senkiföldje vidék”. A korunkat alapvetően meghatározó szellemi világháború egyértelműen az emberről szól és az emberi élet átalakításáról. Amiből viszont az is következik, hogy eme szellemi összecsapás – jó és rossz harca – origójában élünk. Vajon a tudás – itt az információkhoz történő hozzáférésről van szó – segít-e megérteni, elfogadni, illetve felszabadultan élvezni a társadalmak működését?

Az információ hatalom, és ebből következően ma már egyértelmű, hogy olyan hatalom, amely a teljes zűrzavar kiváltója is egyben.

A manipuláció, a félreértelmezettség, a szándékosan szubjektív válogatás a hírek között nem felvilágosítja, hanem szinte totális sötétségbe taszítja az eligazodást kereső embert. Mintha már senki nem is akarná az egyébként létező objektivitás felé irányítani figyelmünket.

A legfőbb probléma, hogy a politikai-hatalmi szereplők – tudatos stratégia mentén – saját szempontjaikat és érdekeiket kizárólagos formában érvényesítik. Elvétve látni a szűk érdekeken túlmutató jövőképeket. Az információ cunamivilágában pillanatnyi reakciókra van idő, mivel folyamatosan újabb és újabb – őrültségtől sem mentes – adattömeg zúdul a világra, mint amilyen például a Varsóban fölröppent politikai jövőkép.

A lengyel államfő, Karol Nawrocki ugyanis kijelentette: Lengyelország „közvetlenül egy fegyveres konfliktus szélén áll”. Vélelmezhető, hogy a lengyel vezető nem a szellemi világháborúhoz való csatlakozásra utalt. Jóllehet, ebbe a lengyeleknek nem is kell belépni, hisz nyakig benne vannak.

Főleg, amióta a lengyel politikai elit jelentős részét Brüsszelből irányítják a modern, például az LMBTQ-értékrend alapján. Ugye milyen régen is volt, amikor egy nagy formátumú lengyel születésű pápa, Szent II. János Pál – Karol Józef Wojtyla – csak és kizárólag a békéről tanított, sőt komoly eredményeket is elért a nemzetközi politika pozitív befolyásolásában. Ezért is rendkívüli, vagyis figyelmet érdemlő, egyben elkeserítő az elnöki nyilatkozat.

Az elmúlt években, összefüggésben az ukrán válsággal, gyakran szerették volna, ha Oroszország katonai stratégiájában ott szerepelne Lengyelország lerohanása. Kívánságuk spekuláció­ja hátterében a kiengesztelhetetlen történelmi ellenszenv áll Oroszország irányában. Bár ki tudja, hogy a lengyel nép is így van-e ezzel, vagy külső érdek adja a lengyel politikai vezetés szájába ezt a narratívát?

Akármi is a háttér, az biztos, hogy ezt a meglepő harciasságot a NATO védelme alatt kívánják realizálni. Ami viszont messze nem fair a többi – harcolni nem, de Oroszországgal kereskedni annál inkább akaró – NATO-tagországgal szemben.

Természetesen az is fényévekre van az elfogadható gondolattól, hogy nem lengyel, hanem „csak” mások atomarzenáljából telepítsenek néhány töltetet Lengyelország keleti határa közelébe.

Most lépjünk túl azon a felvetésen, hogy Oroszország előbb kezd egy valódi NATO-provokáció esetén Berlin, London, Párizs bombázásába, mielőtt a lengyel területre vetné szemét. Ezt nyilván Varsóban is felmérték. Ezért, a mostani harci kürtök megfújása előtt új narratívát találtak, amely reményeik szerint magasabb besorolásba helyezi Lengyelországot Moszkva szemé­ben. Az új direktíva lényege ugyanis az, hogy országukban a nukleáris arzenál fejlesztésébe kell kezdeni. Miért, hogyan, mi célból? Hasonló frázisokat – no persze a világbéke érdekében – nyugati országok államfői és kormányaik vezetői harsognak biztonságos óvóhelyek rejtekéből.

Ha már a lengyelek minden áron történelmet akarnak csinálni – legalábbis fontos szerepre ácsingóznak –, legyenek a teljes nukleáris leszerelés szószólói. Az ország adottsága meglenne hozzá. Majdnem negyvenmilliós közép-európai ország, ahol – az ukrán migránsokat kivéve – nincs migránsválság a társadalom szintjén. A területi adottságai kiválóak ahhoz, hogy a lengyelek önálló identitásukat növeljék

és ne legyenek rászorulva – ahogy sajnos mindig is kényszert éreztek erre – a nagyobbak támogatására, barátságára. Az ország rendelkezik tengeri kikötőkkel, és az ásványkincsvagyona éppen olyan jelentős, mint a szénkészletei, amelyek még akkor is létezni fognak, amikor egyéb energiaforrások kimerülni látszanak majd. A külpolitikai stratégiájukban szerepet kaphatna egy közép-európai, laza egység létrehozása akár nyolc-kilenc ország bevonásával. Ami leginkább arra lenne jó, hogy összekötő korridort hozzon létre Európa békés jövőjének biztosítása érdekében, mivel

Európa – tetszik vagy sem – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó hatalmas területen fekszik, jelképezve Kelet és Nyugat egységét. A lengyelek vezette közép-európai térség pedig mediátor szerepet játszhatna a feszültségek konszolidálása során.

Ma két atomhatalom néz farkasszemet egymással: Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok. Más módon értelmezve, az amerikai és az európai földrész lenne pusztulásra ítélve egy kirobbantott atomháború esetén. A többi kontinens sem fog kimaradni, de Európa területének kétharmada azonnal az enyészetté válna. Mindenből következően értelmesebb jövőkép a leszerelés és nem a felfegyverzés az általunk, magyarok által is lakott térségben. És ami egyébiránt meglepő felismerés lesz – rövidesen – Varsó számára, hogy sem az amerikai, sem az orosz vezetés nem akarja növelni az atomfeszültséget.

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója alapvetően – a mai stratégiák közepette – nem Washington, hanem a londoni City, a pénztőke, amely szeretne újabb területet megszerezni. Amennyiben ugyanis a lengyel gazdaságon belül jelentősebb hangsúlyt kap a hadiipar, ahhoz sok pénz, azaz befektetés kell, amit a City örömmel finanszírozna, garanciaként megkapva a lengyel földet, ahogy Ukrajnában ezt már elérte.

Mindezeken túl, ha a lengyel elnök az elfogadhatatlan jövőkép helyett valóban a béke pártjára állna, mi itt, Magyarországon is újra büszkék lehetnénk a magyar–lengyel történelmi barátságra.

Bal, jobb, bal, jobb, lépteket hallok – sokan emlékszünk gyermekkorunkból a mókás és ütemes mondókára, amellyel az aprónépek koordinációs tanítása zajlott az óvodákban. Kulcsfontosságú képesség egész életünkben a mindennapokban, a testmozgások idegrendszeri szabályozásának hatékonysága múlik rajta, alapvetően fontos például a biztonságos közlekedéshez. Lehet, hogy a korszerű digitális világ erre is kitalált valami formabontót, én nem tudom, de azt igen, hogy ma már semmi sem az, aminek látszik. Kiderült például, hogy minden téves, amit a jobb és a bal agyféltekéről gondoltunk. Ezt Dr. Iain McGilchrist hozta tudomásunkra a múlt év végén, amikor Budapesten járt. A remek pszichiáter, idegtudós és filozófus alkotta meg a nevéhez fűződő félteke-elméletet. Komoly kutatásai szerint az a vélekedés, hogy a bal agyfélteke a gondolkodás alapja, ez kontrollálja és manipulálja a világot, nos, ez sajnos óriási pusztítást eredményez majd, mert erre építettük föl a civilizációnkat. A részletekkel nem terhelem az olvasót, de a professzor állítása igazán figyelemre méltó: a jobb agyfélteke sokkal mélyrehatóbban és többet lát. A legtöbb ember, aki a természetben él, ezt a látásmódot használja, de a gyökerektől elszakadt, nagyvárosi létbe vonuló lakosság már egy bürokratikus, személytelen és bizony, lelketlen világot teremtett magának. Ennek következménye a képzelőerőtől megfosztott lineáris valóság, ahol felerősödik a bal agyfélteke szemléletmódja, ennek csúcsán a mesterséges intelligenciával. Ha komolyan belegondolunk, különbség van tudás és megismerés között, tudni valamit nem ugyanaz, mint a tapasztalat alapján megismerni. De mi megérkeztünk a digitális hedonizmus korába, az öröm forrása lassan nem a szél illatában, a havazás csöndjében, vagy egy érintés gyengédségében lapul, hanem a virtuális világ buborékjában.

Ismét egy esztendő hanyatlott a sírba, nézhetünk utána nevetve, vagy sírva – mondja bölcsen és visszafogottan a székely köszöntő. 2025-ben bőven volt, ami könnyeket csalt a szemünkbe. A sós kávé például. Új divat terjed, természetesen a szuperegészség jegyében, ha sózzuk a fekete levest, akkor édesebbnek érezzük az ízét, tehát nem fogyasztunk cukrot, hurrá, nem hízunk. Na de a vese, szegény, meg a többi szervünk, amit észrevétlenül kinyírunk a kábító itallal!

Másfajta indíttatású könnyet törölhettem a szememből, amikor a Télapó kisöprésének szándékáról olvastam. Svédországban, az adófizetők pénzéből dotált tudomány ugyanis lelkesen munkálkodik azon, hogy a karácsonyi ünnepkör utolsó bástyáit is ledöntse. A skandináv progresszív elit újabb frontot nyitott a csatatéren, a normalitás elleni háborúban, ezúttal az egyik legkedvesebb jelképet, a Mikulást vette célba. A Lundi Egyetem magát komolynak gondoló professzora szerint a piros sipkás figura a társadalmi egyenlőtlenségek és a férfiuralom megtestesítője. Vajon kit indítanak majd Lappföldről a gyermekek örömére, idén decemberben? A multikulti dicsőségére egy szivárványos szír szakállas doktornőt?

Németországban Derrick felügyelőt teszik a sírba. A legendás bűnügyi filmet generációk nézték Európa-szerte. Nálunk éppen mostanában látható egy-egy epizód hétfőnként, és a sorozat, a premier után 52 évvel is hozza a 70-es, 80-as évek Münchenjének hangulatát. Talán ez a baj, ezért kell mennie a hazai képernyőkről. A főszereplő a „jó német” megtestesítője, férfiasan kemény, józan, higgadt és tiszteletet parancsoló. Horst Tappert két évtizedig, 281 epizódban alakította a szolid, becsületes, megingathatatlan vezetőt, aztán halála után öt évvel kitalálták, hogy a második világháborúban a Wehrmachtnál szolgált, ahogy sokan mások is tették arrafelé. Figurája, környezete kikopott a valóságból, ma már egy kissé idegen, távoli Németországot mutat. Olyat, ahol rend van, a törvényeket betartják, a bűnt üldözik, az erkölcs a honpolgárok napi betevője, az emberek tisztelik egymást és nincs kerítés a házak között, meg szemét az utcákon. Mindez tovatűnt, elszállt, mint az idő, helyette viszont az elmúlt évtizedekben szélsebesen haladt előre a bal agyféltekés világkép tökéletesítése.

Nyugat-Európa, úgy tűnik a jelekből, hogy már lehúzta a rolót. A hitehagyott, gőgös központ, Brüsszel, mint megriadt, zilált nyáj vágtat, tör-zúz és tapossa ész nélkül a zöld vetést. A politikát is tönkre tette, mert azt is a bal agyféltekére építette. „Az elkorcsosult államformák ellentmondanak az emberi természetnek és semmibe veszik a politikai közösség természetadta rendeltetését. Függetlenül attól, hogy névlegesen hányan vannak hatalmon, az elkorcsosult politikai közösséget mindig arról lehet felismerni, hogy a közjót alacsonyabb rendű, Instrumentális javakkal helyettesítik, következésképpen az ember úgy él, mintha nem is polisz-polgár lenne, hanem csupán egy túlméretezett háztartás hasznos tartozéka, vagyis mai kifejezéssel élve: humánerőforrás” - ezt Czopf Áron filozófus cikkében olvastam, és a látlelet tökéletesen illik az Ursula - Manfred - Volodimir trojkára. Az Uniós Gólem egy milliárd forintnyi támogatást ad gyermek nem-átalakító műtétekre. Harsogva hirdeti sajátként az Unión kívüli ukrajnai háborút, de nincs rá pénze, így ravaszul megtervezte a gigantikus orosz vagyon ellopását. Ez most még nem sikerült neki, de a karácsonyi hosszú hétvége alatt viszont valakik ügyesebbek voltak, Németország történelmének egyik legnagyobb rablását hajtották végre, Gelsenkirchenben, egy bankban 30 millió eurónyi vagyontárgyat lovasítottak meg.

A karácsony nálunk jobban alakult. Volt hozzá biztonság, fenyőfa, közös asztal és áhítat. December 25-én este fél tízkor Magyarország fölött tűzgömb szállt át az égbolton. Egy miskolci meteorológiai kamera rögzítette a sziporkázó meteort, melynek fényessége meghaladta a Vénusz bolygó ragyogását. Lehet, hogy ideröppent hozzánk Attila, akit január 23-tól, az elmúlt 40 év legjelentősebb, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő tárlatán mutat be a Magyar Nemzeti Múzeum. Ideje is ennek, mert a magyar emlékezet a hun királyt már jó régen a magáénak érzi, és azt se feledjük, hogy a barbárnak, „Isten ostorának” kikiáltott, legyőzhetetlen uralkodó 452-ben, Ravenna közelében találkozott I. Leó pápával, megkegyelmezett Rómának, és esélyt adott Európának, benne a kereszténység ezer évre szóló megerősödésének.

2025-ben az év szava a hit volt. Messze még az újabb összegzés, a szavazás. Jó lenne, sőt egyenesen üdvözítő, ha béke lenne a „szívredőben”, a hazában, meg Ukrajnában. Az európai fősodor meg kaphatna végre egy gellert, hogy a hatalom gyakorlása irányt váltson, jó erősen a jobb agyfélteke felé. Hogy az orránál tovább is lásson és belásson ezt-azt, amit elrontott. Az év szava meg 2026-ban lehetne a hála. Hogy ez megvalósuljon, ezt kívánom tiszta erőből barátnak, ellenfélnek.

Széthúzás vagy összefogás
– Mohács után ötszáz évvel

2026-ot írunk, ötszáz évvel Mohács, a mohácsi vész után. Úgy hírlik, ha sokan és sokat imádkoznak a 2026. augusztus 29-re meghirdetett napon, az ötszáz éves átok elmúlhat. Valóban csak sikertelenség lett volna az utolsó ötszáz év? Miközben még mindig létezünk, és a jövőnk is kizárólag tőlünk függ? A felvetés közhelynek tűnhet, ugyanakkor esély is a sanda érdekkel szemben.

Az utolsó ötszáz év története visszafelé számlálva sok mindenről beszél, például arról, hogyan létezhettünk egy olyan világban, ahol elrabolható volt az ország kétharmada vagy akár egy egész nemzet önbecsülése.

Mert most, az 501. évben – a mohácsi csata után – az önbecsülésünk a tét. Látszólag 2026 semmi különöset nem tartogat. Circus Maximus a nemzetközi térben, a pénz erejének újabb fitogtatása a gazdaságok útvesztőjében, valamint az emberi értékek további leépítésének dühödt kísérlete. Bár ha jobban meggondoljuk, lesz eltérés az eddig megszokott formuláktól és kihívásoktól. Elvégre a fordulatok éve is lehet 2026, mivel folytatódik a világ újratervezése, átalakítása. Erőterek az erőterek ellen vagy éppen mellett, hogy még nagyobb káosszal takarják el a szokásos, január elsejéken megfogalmazott remények esélyeit.

Háború ez a világban, amely a befolyásolás, megvezetés, kétszínű ígérgetés és – egyszerűbben mondva – az átverés harci alakzatában testesül majd meg. Jóllehet megtanultunk illú­ziók nélkül létezni, erős tartással a földön állva, de van egy dolog, mely meghaladja a józanságunk képességét és befolyással van a mindennapjainkra. A széthúzás adottsága. Fura módon mindig olyankor bukkant elő, amikor az élet látszatra konszolidált volt és elfogadható formát ölthetett.

Ha így közelítünk, akkor 2026 vajon mit rejt számunkra?

A jól ismert széthúzást vagy az elpusztításunkra ácsingózó külső erők általi támadás elleni összefogás lesz életünk jellemzője? Az is alternatíva, ha a kétféle élethelyzet egyszerre tör ránk a most kezdődő új esztendőben. Ráadásul fokozza potenciális zűrzavarunkat, hogy az elmúlt években „bezzegország” lettünk. „Bezzeg a magyarok nem engednek a brüsszeli őrültségeknek a migránsok szétosztása ügyében, és harcolni sem hajlandók ukrán földön az értelmetlen halál obsitja érdekében, ráadásul Washingtonnal, Moszkvával vagy Pekinggel egyformán jó kapcsolatra törekszenek” – hangzik az elkeseredett uniós polgárok szájából.

Miközben Európa népei Budapest széljárását figyelik, addig a magyar emberek ne lennének tisztában a saját jól felfogott érdekükkel? De akkor mi ez az utcai acsarkodás bárki ellen vagy éppen mellett, mely lehetetlenné teheti az ötszáz éves átok feloldását? A józanság egyre nehezebben, de mégiscsak lefordítandó a politika nyelvére akkor is, ha nem felejthetjük el, hogy a pénz uralma mindent képes felemelni vagy éppen ledönteni, figyelmen kívül hagyva minden más érdeket. A pénzuralom nem elvont tétel, ahogy régebbi időkben még a rációval volt vegyítve. Mindennapjaink célja, értelme és a vágyaink netovábbja lett a manna. Bárkit elérhet vírussá vált formája, amely így elkapható és súlyos tünetek közepette vezethet veszélyes és végzetes vizekre.

Az úgynevezett „felsőklub” tagjai nagyban játsszák és kimondhatatlan összegekkel zsonglőrködnek a Circus Maximus szabályai szerint. A politikát és benne a politikust már nem befolyásolja a pénz ereje, hanem egyszerűen kényszeríti, mit tegyen, és azt is, miként. A társadalmi viták központjában nem az értelem, a bölcs érdek vagy a szükségszerű jelenik meg, hanem az, hogy kinek mennyije van, honnan szerezte és főként: nekem miért nincs? Pénz nélkül létezik emberi élet. Ember nélkül viszont a pénz csak egy papírdarab, vagy modern korunk digitalizált, értéktelen számsora. Amikor már a politikában sem narratívák vitája folyik, hanem vagyontárgyak lesznek főszereplők és a „korrupció” válik vezérszólammá, ott érdemes lenne paradigmát váltani. Arccal a korrupció ellen – mondják egyre többen a nép hangjaként. De miként definiálhatjuk a korrupció közszájon forgó tartalmát? Amit ugyanis korrupciónak mondunk, önmagában értelmezhetetlen, hiszen vagy köztörvényes csalás, lopás, sikkasztás, amiről beszélnek, vagy bűncselekménynek nem nevezhető érdekérvényesítés.

Természetesen mindkét kitétel megjelenhet a politika környezetében. A bűnesetek üldözendők, amit az illetékes szervezeteknek és jogi lépéseknek kell követniük, bárki is legyen érintett, személy vagy beosztás.

Az viszont csupán politikai technika – mindenhol a világon –, hogy a hatalomban lévő erőtér saját érdekeltségeit hozza helyzetbe.

Mindebből következően a korrupció emlegetésével semmit nem állítunk, viszont totális zűrzavart okozhatunk a társadalom ítélőképességében. Ha valaki bűncselekményt követett el, felelnie kell, ami nem lehet vita tárgya. Azonban ha arról van szó, hogy csupán más kap lehetőséget, az nem bűnügy, hanem politikai érdekérvényesítés. Olyan dolog, mely mindig volt/van/lesz, bárki is legyen a bársonyszék pillanatnyi birtokosa.

Mindezek fényében úgy tűnik, az elkövetkező újabb ötszáz év megkezdésének dátumában Magyarországnak nincs más esélye, mint hogy az országon belül a pénz összefogjon a pénzzel. Magyarország vagyona vagy magyar lesz, vagy külföldi körök szerzik meg.

Hogy Magyarország magyar maradjon, annak nem lehet alternatívája!

Ez viszont úgy érhető el, ha a gazdaságban létező erőterek – bármely politikai kurzust is „ácsingózzák” – vágyaiktól függetlenül együttműködjenek. Nem kell félretenniük politikai meggyőződésüket, de most úgy alakult – sajnos vagy sem, az mindegy is –, hogy a magyar „pénznek” – annak birtoklóit értve alatta – kell megmenteni a magyar értékeket. Ha viszont ezt elmulasztják a megmentők, akkor ugyanők Magyarország elveszejtői lesznek. A benyomulni kész külföldi tőke pedig mindent visz, függetlenül attól, hogy a magyar pénzemberek közül ki milyen politikai platformon állt az elmúlt néhány évben. Amiből viszont egyetlen dolog következhet: Magyarország volt, van, de nem lesz.