A főgonosz Londonban lakozik
FÖLDI GÁBOR
Platón szerint „A szertelen szabadság úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át. Vajon a demokráciát is nem éppen annak túlhajszolása bomlasztja fel, amit épp a legfőbb jónak ítél?” Nyilvánvalóan nem Platón a mérce korunk demokráciagyakorlatának megítélésében, de a platóni mondatok is jól mutatják, hogy milyen régóta van napirenden a demokrácia meghatározásának/
Az oly büszke, liberalizált legújabb kor erkölcsi szatírává vált, ahol a demokrácia alapját jelentő rend lassan nyomokban sem lelhető fel. Ausztriában győzött az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ), de a kormányba nem sikerült bekerülnie, mivel a többi párt nem fogadta el politikai célkitűzéseit például a migráció kérdésében. Vagy maradva a német nyelvterületen, Németország is jó példa, hisz az idén tartott rendkívüli választáson az AfD második helyet szerzett a CDU mögött, de mégsem vele, hanem a levitézlett SPD-vel kezdtek a „kereszténydemokraták” (CDU) kormányalakításról tárgyalni.
A legelszomorítóbb mindenek között a romániai elnökválasztás esete, amelynek viharai ma is tartanak. Történt ugyanis, hogy Calin Georgescu független jelöltként indulva megnyerte az első fordulót, meglehetős döbbenetet és zavarodottságot okozva a romániai politikai elit köreiben. Igaz ugyan, hogy a tanácstalanságuk gyorsan tovaillant, és szomszédságunk politikai vezetése a nép akaratától függetlenül, nemes egyszerűséggel a forduló győztesét kizárta a további megméretésből. Ráadásul nem elég, hogy Georgescu nem indulhat a második fordulóban, szédült tempóban kezdték keresni annak indokát, hogy a nem kívánt személyt esetleg börtönben tudhassák valamiféle köztörvényes bűnelkövetés okán. A következmény: elégedetlen tömegek Románia utcáin, másrészt a háttérhatalom által kinevezett brüsszeli politikai elit helyeslése román társaik tette láttán. Vagyis győzött az európai új demokrácia.
Ez a felszín, amely az elmúlt évek tükrében nagyon nem lep meg senkit. Ez van, mit lehet ezzel kezdeni? – mondják mind többen elfásulva szeretett kontinensünk őslakosai közül. És ha mégsem ez van, hanem egy elképesztő csavar a sztoriban? Évekig ugyanis arról ment a diskurzus, hogy a háttérhatalom, a deep state, gazdasági erőtér, a világkormányt vizionálók kezükben tartják az összes ütőkártyát. Szóval ha így áll a helyzet, elképzelhetetlen, hogy feladják a megszerzett pozíciókat csak azért, mert Platón meg a többi elmélkedő filozófus kitalált egy fogalmat: demokrácia.
Operatív szemmel vizsgálva a folyamatot felrémlik egy sokkal egyszerűbb és tökéletesen hatékony terv: a „jut is, marad is” játékelmélettel való megtöltése. Az számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy módosítaniuk kell a gyors siker vízióján. A normalitást akarók tábora felébredt végre és próbál ellenállni. Még az Egyesült Államok új elnöke, Donald Trump és csapata is tagadja a nemzetek nélküli élet koncepcióját, a gendert és például a fehér ember kiiktatásának vágyát.
Ezért a kimondhatatlan mennyiségű pénzzel rendelkező, a politikai elit nagy részét is magának tudó és mindenhol, főként civil végrehajtó hadtestekkel rendelkező mélyállam új stratégiába kezdett. Ez pedig nem más, mint az egyre nagyobb káosz, a felfordulás, a kezelhetetlen folyamatok, az elszabadult indulatok által vezérelt zűrzavar.
A társadalmak felhígításának legegyszerűbb megoldása, ha a rendet eltüntetik az átalakulás útjából. Hiszen káosz idején az ész szerepét az emóciók veszik át és bárhonnan is közelítünk, a végeredmény kezelhetetlen élethelyzet. Szerbiában utcán az emberek, hogy követeljék a háttérhatalom által elmozdításra ítélt kormány leváltását. Romániában pedig azért van tömegdemonstráció, hogy a mélyállam új jelöltjét tehessék a már levitézlett korábbi kedvezményezettek helyére, a hatalomba. Talán meglepő állítás, de még akkor is logikus, ha a jelenlegi román politikai elit még mindig nekik dolgozik, mivel nem érzékelik – és nem is szóltak nekik –, hogy változnak az idők. Csupán az a különbség a szerbiai és romániai helyzet között, hogy Belgrádban az ő csapataik, még a szomszédságban, Bukarestben spontán szerveződött tömeg demonstrál. Mindkét esemény egy dologban összeér: sikeresen létrejött a káosz, még ha két különböző módszerrel érték is ezt el. (Vélelmezhető, 2026 tükrében Magyarország sem fog kimaradni a provokált utcai zűrzavarból.)
A szivarfüsttől átjárt szobák mélyén megbújók felmérték, hogy itt az ideje lecserélni a kiégett, fantázia nélküli korábbi garnitúrákat – már ott, ahol ez szükséges –, és új arcokat felmutatni a népnek.
Ráadásul Európa azért van emblematikusan nagyobb veszélyben, mert a hiedelemmel ellentétben a deep state központja nem Amerika földjén rejtőzködik, hanem Londonban. Mindig is ott volt.
Az persze más kérdés, hogy miután Amerikát, főként a New Yorkban található Wall Streetet sikerült elfoglalniuk, felismerték, hogy számukra az az ideális, ha a külvilág az Egyesült Államokat minősíti a főgonosz lakhelyének. Így az igazi agyközpont rejtve maradt, és nyugodtan szőhette hálóját, bekebelezve az egész földgolyót. Hogy is volt a Bacsó Péter által rendezett A tanú című filmben? „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik, Pelikán elvtárs.” Csak már világos, hogy kik fokozzák azt!
A szerző titkosszolgálati szakértő,
a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
A nyugati politikusok katasztrófába lökik Európa országait
Európa le akarja győzni az oroszokat, ők meg az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Márton Áron erdélyi római katolikus püspök szavaira: A demokrácia csak a lelkileg művelt és fegyelmezett emberek között működik jól. A demokrácia igazi hordozója a nép, nem az utcai tömeg. A nép saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kívülről mozgatják. A nép maga határozza meg a sorsát, a tömeg oda mozdul ahová az ösztöne vagy az ügyes emberek hajtják. A múlt században, a trianoni tragédia után írta ezeket a sorokat a főpap, nyilván azzal a céllal, hogy tartsa a lelket az erdélyi magyarságban. Mégis úgy érzem, napjainkban újra aktuálisak a gondolatai. Hiszen sorsunk, nemzeti létünk alapvető kérdéseivel kell ismét szembenéznünk. Pedig úgy léptünk az új évezredbe, hogy azt hittük, már révbe értünk. Csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a biztonság és a jólét garanciáit nyújtó két szövetséghez. Aztán az orosz–ukrán háború és a balliberális amerikai/brüsszeli ideológiai úthenger át akart gázolni rajtunk. Amikor pedig újra elkezdtünk reménykedni, hogy az Egyesült Államokban győzött a józan ész és a „nép” vette saját kezébe a sorsát, akkor az európai „tömeg” és vezetői szembefordultak mindennel, még saját magukkal is. A legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozón egyedül a magyar miniszterelnök maradt a valóság talaján, és vétózott. Tiltakozva az ukrajnai háború folytatása, az ország uniós csatlakozása és az Egyesült Államokkal való konfrontáció ellen. Sokan teszik fel azóta a kérdést, hogy mi értelme volt ennek, hiszen a többi huszonhat ország ellenében úgysem győzhetünk. Lehet, de az igazság kimondása, az egyenes kiállás volt az egyedül vállalható út. És ez nem jelenti azt, hogy egyedül maradtunk, ahogy az I. világháború után. Hiszen Magyarország kiemelten jó kapcsolatokat ápol az új amerikai vezetéssel, ahogy Kínával és Oroszországgal is korrekt, kölcsönös előnyökön és tiszteleten alapulnak a viszonyaink. Sőt Törökországgal és a türk nemzetekkel, Izraellel és még számos jelentős országgal is. Tehát elszigeteltségről, magányosságról beszélni értelmetlen. Ettől függetlenül még tény, hogy a brüsszeli vezetés és néhány nyugati politikus legszívesebben kiátkozna bennünket. De ezek az emberek valójában úgy hoznak döntéseket, hogy sem annak következményeivel, sem a realitásokkal nem számolnak. Vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert cinikus módon árulják el népüket és az uniót is. Most ott tartunk, hogy a megbukott német kancellár, a meggyengült francia elnök, a kisebbségi kormányzást folytató spanyol miniszterelnök és a paktumokkal hatalomban tartott brüsszeli vezetők az európai jóléti államot verik szét szisztematikusan. Úgy, hogy senki sem kérdezi meg a választókat, mit szólnak ehhez. A magyarok viszont ismét elmondhatják a véleményüket arról, hogy akarják-e Ukrajnát az utolsó utáni pillanatig támogatni, és úgy felvenni az unióba, hogy semmilyen csatlakozási kritériumnak nem felel meg. Pedig most igazán fontos lenne tudni, hogy a nyugati emberek akarnak-e háborút, akarnak-e hadigazdaságot, akarnak-e konfliktust az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal. Arról nem is beszélve, hogy akarnak-e saját atomfegyvert fejleszteni, fenntartani. Akkor, amikor Németországban a sötétzöldek hathatós nyomására bezárták a jól működő atomerőműveiket. Talán most majd azt fogják elmagyarázni a szavazóiknak, hogy a békés célú atomenergia rossz és veszélyes, de az atombomba az jó és biztonságos? Még ezt is megérhetjük. Ha ez nem lenne elég abszurd, a lengyel miniszterelnök is megpendítette, hogy atombombát akar, mert csak az garantálná országa biztonságát. Az Európai Unióban jelenleg Franciaország az egyetlen atomhatalom. Igaz, hogy mennyiségileg és minőségileg is messze le van maradva a nagyoktól, de Macron elnök már olyan közös európai atomernyőről álmodik, amely továbbra is francia kézben marad. Vajon ezt hogyan fogadná el a többi ország? Most azzal tartják félelemben az embereket, hogy Oroszország le fogja rohanni Európát, ha legyőzi Ukrajnát. De arról nem beszélnek, hogy hogyan is tenné ezt, ha három esztendő alatt sem tudta legyűrni a szomszédját. A hidegháború vége óta Oroszország kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épített ki az uniós országokkal, amelyeket a háború miatti szankciók tönkretettek. Miközben Európa folytatni akarja a háborút, és a valóságról nem véve tudomást le akarja győzni az oroszokat, ők már az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Így háború nélkül is az egyik meghatározó szereplője lesz Moszkva a világ újrafelosztásának. Ilyen értelemben már most joggal érezheti győztesnek magát. Ezalatt mélyen hallgatnak a nyugati politikusok arról, hogy mi lesz az egymilliósra duzzasztott ukrán hadsereggel és a szétvert, szétlopott országgal a háború után. Ennek a fenntartását nem bírja el az unió. Nekünk csak a baj marad, hiszen az ország természeti kincseit most osztják el az amerikaiak és az oroszok. Az ukrán szervezett bűnözés pedig rázúdulna az unióra. Harcedzett katonák ezreit alkalmazva szereznék meg a drog-, a prostitúció- és illegális kereskedelmi piacokat. Amit az afrikai és közel-keleti bűnbandák csinálnak jelenleg, csak könnyed lányregény lesz ahhoz képest, ami következne. Fegyver és ember erre lesz náluk bőven. Hogy ki fogja megfékezni őket? A súlytalan európai politikusok aligha, hiszen már a jelenlegi belbiztonsági helyzetüket sem tudják kezelni. Ennek ellenére vakhittel, felfoghatatlan önbizalommal lökdösik egymást és Európa országait teljesen kilátástalan helyzetbe, gazdasági katasztrófába. Ez egy európai „népnek” sem áll érdekében. |
Horváth József |
Rothschildok a Trump-Zelenszkij konfliktus hátterébe
Hogyan kerülhettek a londoni Rothschildok a Trump-Zelenszkij konfliktus hátterébe? |
![]() |
1890 óta a történelmet befolyásoló összes nagy háborús konfliktus ugyanolyan mintázatok alapján bontakozott ki, ezeknek a szálai pedig kivétel nélkül mindig Londonba vezettek. Rejtélyes angolszász érdekkörök tervezték meg a háborús manufaktúrákban lépésről lépésre azokat a konfliktusokat, amelyek keretében különböző országokat szó szerint olyan háborúkba kényszerítettek bele, amelyeknek sok millió halálos áldozata volt, “valakik” népek, nemzetek sorsát döntötték el a hatalom kulisszái mögött. Gerry Docherty és Jim Macgregor A Titkos Elit című könyve nemcsak azért számít az elmúlt száz év talán legfontosabb alapművének, mert a londoni gazdasági élet háborús hiénáinak a hálózatrendszerét tárja fel, hanem teljes valóságában megmutatja annak a hatalmi gépezetnek a működését, amellyel a tömegeket irányítják, az orruknál fogva vezetik, amellyel a vágóhídra terelik azokat a milliókat, akiket feláldoznak valamilyen érdekek mentén. Ha háborúról, népirtásról, emberek kizsákmányolásáról van szó, túlzás nélkül kijelenthetjük, ma is minden út Londonba vezet, ahhoz a Titkos Elithez, amelyik szó szerint rutinszerűen készíti elő a milliók életét kioltó kataklizmákat. De vajon mi történik ma a világban? És milyen szálak vezetnek ismét Londonba? Donald Trump, az USA elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök minapi sajtótájékoztatójának eseményei napok óta a legfontosabb beszédtémának számítanak a világ valamennyi médiafelületén. Elemzők, kutatók, különböző szakértők próbálják megmagyarázni a legalpáribb szintig süllyedt Trump-Zelenszkij-csörte hátterét, ami szó szerint példátlan a diplomáciatörténetben. Mint ismert, Washington egy olyan megállapodást akart ráerőltetni Kijevre, amely az Egyesült Államoknak hozzáférést biztosított volna Ukrajna természeti erőforrásaihoz, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készletekhez. A folyamat azonban a Zelenszkij és az amerikai vezetés közötti heves konfliktus miatt elakadt, aminek egy sajtónyilvános durva veszekedés lett a vége. Ezt követően Londonban 19 ország vezetője gyűlt össze a NATO vezérkarával, hogy további támogatásáról biztosítsa Ukrajnát. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt mondta, hogy a következő héten Európa újrafegyverzésére nyújt be tervezetet, hogy megerősítse az Európai Unió biztonságát. Ukrajna jövőjéről kijelentette, hogy: “a biztonsági garanciák rendkívül fontosak. Erős helyzetbe kell hoznunk Ukrajnát, hogy rendelkezzen az eszközökkel, amelyekkel megerősítheti és megvédheti magát. Alapvetően Ukrajnát egy acél sündisznóvá változtatjuk, amely emészthetetlen a potenciális támadók számára.” Továbbá hangsúlyozta, hogy meg akarják mutatni az Egyesült Államoknak, hogy készek megvédeni a demokráciát. Ha ezeket az eseményeket elhelyezzük a világpolitikai történések sakktábláján, egy érdekes játszma képe bontakozik ki előttünk. Először is nézzük Ursula von der Leyen nyilatkozatát: az eset szintén példátlan, amerikai szempontból nézve arcátlanul pimasz megnyilvánulás. Az USA-gyarmatként elkönyvelt EU vezetője szó szerint ráborította a bili tartalmát a gazdája fejére. De vajon mitől ilyen bátor Ursula von der Leyen? Aki megismeri a tényeket, annak egyértelművé fog válni, a Bizottság elnöke magától aligha merne ilyen kijelentést tenni. A játszmában neki betonbiztos védelme kell hogy legyen, másként nem ragadtatta volna el magát ennyire. Zelenszkij pofátlan viselkedése a legnagyobb fegyverszállító, az USA elnökével szemben szokatlan húzásnak számít, már-már érthetetlenül ostoba ballépésnek tűnik. Vajon ez a véletlen műve, vagy a háttérben neki is van egy bástyája? Trump lépése sem tűnik logikusnak. A világ ura előre nyilvánosan bejelenti a stratégiai szempontból fontos ritkaföldfémek amerikai hegemóniáját Ukrajnában, a szerződés aláírására berendelik a vazallust, aki nemcsak hogy nem írja alá a megállapodást, hanem szó szerint ordítozik az USA elnökével. Vajon életszerű ez? Aki egy picit is ismeri a diplomáciai világot, az tisztában van vele: egy megállapodás aláírása már csak formalitás. Minden államközi megállapodást már jó előre leegyeztetnek az érintett felek, a megfelelő helyeken az utolsó betűig jóváhagyatják. Az ellenjegyzés már csak egy olyan aktus, amelynek inkább szimbólumértéke van. Logikus lenne, hogy az USA elnöke olyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenbe a vazallus állam zongoristája szorította? Létezik, hogy úgy találkozik az alattvalójával, hogy nincs előzőleg elfogadott megállapodás? Egy olyan dokumentum, amelyet csak alá kell írni? Elképzelhető, hogy úgy jelentik be előre a kiemelt jelentőségű tárgyalást, hogy Trump szempontjából bizonytalan annak a kimenetele? Életszerű, hogy a világ első számú urának a saját vazallusával, egy kis senkivel kell veszekednie a kamerák előtt? Az állna a valósághoz közel, hogy Trump berendeli az alattvalóját a Fehér Házba, azért, hogy ott nyilvánosan megalázza? Csak a show kedvéért tartanak egy ilyen találkozót, amiből pont az USA elnöke jön ki rosszul? Trump hiába szimpatikus az alpári vitában, semmilyen érdemi eredményt nem tudott kicsikarni az alattvalójától. Jegyezzék meg jól: ezeken a szinteken csak az eredmény számít. Trump nemhogy nem érte el, amit akart, hanem a kakas bőszen kiugrott a fazékból, összerondította a Fehér Ház világos márvány padlóját és a média előtt kukorékolta tele a világot, majd a gazda döbbent tekintete előtt magabiztosan hazabattyogott a baromfiudvarba. Pontosan ez valósult meg, de életszerű, hogy ennek kellett történni? Biztos van olyan fantázia, amibe ez beleférhet, de a nagypolitikai sakkjátszmák világában, ahol nemegyszer 10 lépést is előre tudnak a felek, ott ilyen helyzet egyszerűen nem következhet be. Csak úgy magától meg merte volna csinálni Zelenszkij ezt az őrültséget? Mert ennél sokkal kisebb ügyekért is küldtek Szent Péterhez vacsorázni különböző országvezetőket! Vajon kik állhatnak a Zelenszkij-kakas mellett, amely továbbra is bőszen kukorékol? Sokáig kerestem a kérdésekre a választ. Számomra Alex Krainer magyarázata volt az, ami a gondolkodás képességével megáldott ember irányából közelítette meg az eseményeket. Krainert érdemes követni, nem akárki a geopolitikai és gazdasági világban. Krainer eredetileg horvát közgazdász, piaci elemző, kutató, kereskedő és fedezeti alapkezelő, aki 1996 óta dolgozik a pénzügyi szektorban. Ő alapította a Krainer Analytics céget, és alkotta meg az I-System Trend Following kereskedési rendszert. Tanulmányai és munkája során Svájcban és az Egyesült Államokban is élt, úgy tudom, jelenleg Monacóban dolgozik. Trump választási kampányának egyik fő ígérete volt az amerikai támogatással zajló ukrán-orosz háború leállítása. Ennek a háborúnak az USA volt az első számú finanszírozója. Biden után Trump lépett fel a politikai színpadra, a beiktatása 2025. január 20-án volt. Nem kellett nagy stratégiai képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy mindenki lássa, a beiktatás után Trump magához rendeli az alattvalót és benyújtja a számlát. A háború drága dolog, és minden háborúnak ára van. A számlát megközelítőleg sem fedezték az amerikai cégeknek átadott ukrán termőföldek. Mi maradt még, ami értékes? Az ásványkincsek, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készlet. Csakhogy a háborút nem csak az USA finanszírozta, hanem azok a nemzetközi pénzügyi hálózatok, amelyek a londoni Cityben székelnek, és amelyek a Rothschild bankház érdekeltségeihez tartoznak. Pontosan azok a hiénák, akik az első világháborút pénzelték. A Titkos Elit című könyv nagyon jól bemutatja ennek a hátterét és azt is, hogy az Egyesült Királyságnak csak az lehet a vezetője, aki a Titkos Elit embere. Tehát közismert volt, hogy az USA Ukrajnában már megszerezte a gazdag termőföldeket, s ha ráteszi a kezét az ásványkincsekre is, a Titkos Elitnek nem marad semmi, esetleg némi morzsa az asztal körül. Ezért Trump beiktatása előtt a londoni Titkos Elitnek lépnie kellett. Aztán szó szerint a semmiből jelent meg a világpolitikai színpadon a nagy esemény: január 16-án Zelenszkij a távoli Londonba utazott, ahol az Egyesült Királyság 100 évre szóló partnerségi megállapodást írt alá Ukrajnával. Száz évre szóló partnerségi megállapodás? Hallottak már ilyenről? 100 év? Kik kötnek száz évre szerződést? Megtaláltam ezt a szerződést. A 14 cikkelyből álló megállapodás kétharmada katonai együttműködésről szól. Magyarán ez egy 100 éves katonai együttműködés, aminek a lényege, hogy a Titkos Elit londoni székhelye protektorátus alá vette Ukrajnát. Ezt később bővebben is bemutatom, most inkább térjünk vissza Alex Krainer elemzésére, aki különböző forrásokra hivatkozva azt mondja: A brit sajtóban alig említett, de hírszerzési források szerint 100 évre szóló partnerségi szerződés, amely Keir Starmer brit miniszterelnök januári kijevi látogatásakor került aláírásra, biztosíthatja az Egyesült Királyság számára Ukrajna bányászati, energetikai és infrastrukturális erőforrásai feletti ellenőrzést. Krainer arra hívta fel a figyelmet, hogy a hivatalosan elérhető szerződés azonban egy nyitott végű klauzulát tartalmaz, amely a titkos mellékletek létét sejteti. Egy cseh hírforrás, az AE News, hivatkozva ukrán hírszerzési kiszivárogtatásokra, állítja: az egyezmény titkos pontjai garantálják, hogy a harcok befejezése után az Egyesült Királyság átveszi az ukrán kikötők, földgázmezők, tárolókapacitások, csővezetékek, valamint az ország titán- és ritkaföldfém-kincsei feletti rendelkezést. Ha ez igaz, akkor az Egyesült Államok még Trump elnöksége előtt hoppon maradt, hiszen Zelenszkij Washington helyett Londont választotta. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az amerikai vezetés több alkalommal is diplomatákat küldött Kijevbe, de minden egyes alkalommal értetlenül álltak Zelenszkij ellentmondásos nyilatkozatai előtt. Marco Rubio amerikai szenátor, jelenleg külügyminiszter például személyesen tárgyalt az ukrán elnökkel, aki azt mondta, hogy kész aláírni a megállapodást, majd néhány nappal később a médiában teljesen az ellenkezőjét állította. Donald Trump kijelentései az utóbbi hetekben arra utalnak, hogy tisztában van a brit-ukrán megállapodás titkos részeivel. Egyes elemzők szerint az amerikai elnök azzal a stratégiával próbálja aláásni ezt az egyezményt, hogy nyíltan diktátornak nevezi Zelenszkijt. Ennek célja lehet, hogy megkérdőjelezze az ukrán elnök legitimitását, hiszen ha Zelenszkij nem jogszerű vezető, akkor az általa aláírt brit megállapodás is semmissé válhat. A 100 évre szóló szerződés úgynevezett titkos klauzulái a londoni politikát gyeplőn tartó bankárvilág tipikus stratégiájához tartoznak. A Titkos Elit című zseniális könyvben számtalan példát találunk arra, hogy az első világháborút pont az ehhez hasonló együttműködési szerződésekkel készítették elő Londonban. Kivétel nélkül mindegyik államközi megállapodásnak volt egy titkos klauzulája, amit akkor nem hoztak nyilvánosságra, de az a leendő háborúban való szervezett, leegyeztetett együttműködés kereteit szabályozta. Vagyis most mi történt? London négy nappal Trump beiktatása előtt elvihette a vágy áhított tárgyát, az igazi zsákmányt. A nemzetközi jog szerint Ukrajna nemzetközi döntőbíróság elé kerülne, ha most aláírná az ásványkincsekről szóló megállapodást az USA számára. Ahogy a Krainer által említett forrás írja: “Ezért nem írta alá Zelenszkij az ásványi anyagokra vonatkozó szerződést sem Kijevben, sem pedig néhány nappal később, a müncheni biztonsági konferencián. Hiszen az ásványkincsek január 16-a óta a londoni Rothschildok tulajdonában vannak.” Ma már mindenki számára közismert, hogy a minszki megállapodás szabotálásában is a londoni Titkos Elit markában lévő Boris Johnson akkori kormányfő vett részt. Ennek az volt a lényege, hogy a NATO érdekkörei hagyják el a Majdan-téri események óta megszállt Ukrajnát. Ehelyett 2022 februárjában, a háború előtti napokban Boris Johnson Kijevbe utazott, és minden jel arra utal, hogy itt történt meg az a provokáció, ami az oroszokat támadásra késztette. Ugyanaz ismétlődött meg, mint az első világháborúban Németország esetében. London azonnal beszállt a háború finanszírozásába a gigantikus 130 milliárd font keretében, ami azóta ennek a sokszorosára nőtt. Az orosz-ukrán háborút gyorsan le lehetett volna zárni 2022 áprilisában az isztambuli tárgyalásokkal, ám ezt ugyancsak Boris Johnson akadályozta meg, ennek hátterét az orosz elnök egy interjúban is elmondta. Ezt pedig az ukránok részéről több, az akkori eseményekben kulcsszerepet játszó személy is megerősítette. Csakhogy a londoni Titkos Elit mindenáron folytatni akarta az öldöklést, ugyanis az jó üzletnek bizonyult. Pontosan ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott le minden, mint az első világháború idején, amikor a Titkos Elit tagjai minden békekötési kísérletet megakadályoztak. Mint említettem: a háborúnak ára van. A bankárok óriási pénzt fektettek az öldöklésbe, ezen nem bukhatnak egy fillért sem. A következő hetekben tovább zajlanak a sakkjátszmák, amelyek tétje az Ukrajna nevű zsákmány maradékainak az elosztása. Két okos, az öldöklésben rutint és tapasztalatot szerzett vadállat néz szembe egymással, könnyen lehet, hogy valamelyikük Zelenszkijt is el fogja fogyasztani desszertként. |
Szakács Árpád írását |
EURÓPA KIJEVBEN VAN
Úgy bizony, odaköltözött. Február 24-én, az orosz-ukrán háború kitörésének harmadik évfordulóján begurult a brüsszeli gyors a kijevi pályaudvarra, fedélzetén az Európai Unió központi intézményeinek vezetőivel, élükön Ursula von der Leyennel. Az Európai Bizottság egyre vékonykább elnöke bejelentette a látogatás célját is, azt, hogy egyértelművé tegyék Ukrajna támogatását. A fontos eseményről közösségi oldalán is megosztott egy videót az alábbi kinyilatkoztatással: „Oroszország brutális inváziójának 3. évfordulóján Európa Kijevben van. Ma Kijevben vagyunk, mert Ukrajna maga Európa. A túlélésért folytatott harcban nem csak Ukrajna sorsa forog kockán, hanem Európáé is”. A hűségnyilatkozat mellé gáláns ajándékcsekk is jár, márciusban újabb 3,5 milliárd eurós segélyrészlet érkezik. Fontos elem a fedezet is: az EU 2027 végéig folytatja a kifizetéseket Kijevnek egy 50 milliárd eurós makroszintű pénzügyi támogatási program keretében, amelyet az Európai Bizottság 2042-ig visszafizetendő hitelként vesz igénybe. Azt tudjuk, hogy Amerika már régen Kijevben van. A költözés pontos dátuma talán már az idők ködébe vész, de a „Jevromajdan” eseményeire igencsak jól emlékszünk. Meg a megnyerően szimpatikus, trágár diplomatára is, Victoria Nulandra, aki 2013 és 2017 között az európai és eurázsiai ügyekért volt felelős az Egyesült Államok Külügyminisztériumában. A helyettes államtitkár keze könyékig belenyúlt az „ukrán méltóság” megrendezett forradalmába a fővárosban, a Majdan téren. A rossz nyelvek szerint a hőbörgő felkelőket naponta kifizette az USA a németországi Adenauer Alapítványon keresztül. Azt viszont maga a szabadszájú Nuland asszony osztotta meg a világ nyilvánosságával az USA-Ukrajna Alapítvány aláírását követő beszédében 2014 decemberében, hogy hazája 1991 óta 5 milliárd dollárt tolt Ukrajnába, demokráciaerősítő programokra. Tiszta beszéd, volt is foganatja, meg a felfordulásnak is: megbukott az oroszbarát kormány, s a megalakuló kabinetet valahogy elfoglalták az angolul beszélő, olykor kettős állampolgárságú tisztségviselők, miniszterek. Ukrajna, a mintaállam meg vergődik a gödörben. Elszenvedi a háborús veszteségeket, lakosságának majdnem fele már külföldre távozott, a korrupció mindent visz, és csak a titkok tudói tudják a pontos adatokat arról, hogy hány katona halt meg a harctéren. Mindehhez kellett egy fellépő sztárelnök is, aki, igaz, néha kissé érdesen, de belesimul kenyéradó gazdái ölébe. Bármire képes az apanázsért. Most éppen a ritkaföldfémekről, a stratégiai ásványkincsekről készül megállapodni az Egyesült Államok illetékeseivel, a hírek szerint különösebb biztonsági garancia nélkül. Ezt minősítette a kolumbiai elnök, Gustavo Petro: „Zelenszkij ostobasága, hogy hagyta magát manipulálni a nyugateurópaiak által, akik nem tudják, hogy hová mennek, Hitler felé, vagy a semmi felé, harcolnak szláv testvéreikkel, és végén Ukrajnát az amerikaiaknak adják. Hülyeség!” A demokrácia mintaállamát megszálló nyugateurópai elitnek talán fel sem tűnt, hogy ezekben a hetekben egyes erők serényen dolgoznak a béke megteremtéséért Ukrajnában. Igyekeznek valahogy jóvá tenni a történelmi bűnöket, amelyeket felelőtlen és eddig még felelősségre nem volt vezetők követtek el Európa népei ellen. Joe Biden, Angela Merkel kuncognak a markukba, elégedetten, hogy jól megcsinálták. Megvezetett híveik sem különbek, igaz, nekik nem áll módjukban ilyen mértékben tönkretenni a világot. Tőlük csak hallgathatjuk a tárgyalások cikizését, azt, hogy a túl gyors béke csak a nyomort hozza el, miközben Ukrajna fényes győzelme maga lenne a garancia Európa biztonságára. Hát hogyne! A vén kontinens, a „gyönyörű nő” most omlik össze, zsugorodik törpévé, s akik elvezették a végjáték ösvényeire, nos, azok Kijevben parádéznak és pártállami lózungokat fújnak vad harcikürtökkel a világba. Európa Kijevben van - mondják, s ha komolyan gondolják, hát igazán odaköltözhetnének. Növelhetnék a hatékonyságot, a színvonalat, sőt, az Ukrajnában élő megnyomorított nemzetiségeknek - köztük Kárpátaljának - kitárhatnák a demokrácia igaz kapuit. Eddig ezért Brüsszelben semmit sem tettek, mondván, az tagállami hatáskör. Most itt lehetne Kijevben a nagy lehetőség, hogy demonstrálják: micsoda ereje van az európai egységnek, a jogállamiságnak, az egyensúlyok és fékek mindenható erejének! A NATO is mutathatna példát: az Ukrajna támogatását a lehetséges végső határig erőltetők maguk is szervezhetnének egy jó kis hadosztályt a frontra! Azt is megoldhatnák ügyesen, igazi szakmai kihívás, hogy ne legyen belőle bonyodalom, Oroszország ne tekintse a példamutatásukat ellenséges beavatkozásnak. Gyanítom, nekünk nemigen hiányoznának a bürokraták, sem Brüsszelben, sem a NATO Főparancsnokságon. Ellennénk valahogy Kaja Kallas nélkül is, a külügyi főképviselő Kijevben vezethetne kurzusokat az oroszellenesség művészi tökélyre fejlesztésének témájában. A hírek szerint hamarosan Magyarországra érkezik egy újabb uniós tényfeltáró bizottság Tineke Strik vezetésével. Az új holland jelentéstevő asszony is áttehetné a vizsgálódás helyszínét Ukrajnába, ott biztosan pozitív élmény lenne a munka, meg eredményes. A mintademokráciában nem lenne szükség bizonyos lobbicsoportok nyomásgyakorlására, nem úgy, mint a brüsszeli jelzővel „garázdaállamnak” titulált Magyarországon. Reménykedjünk. Beletelik néhány hónapba, míg az áhított béke megvalósul. Ha csak addig is az ukrán fővárosban múlatják az időt az Európai Unió korifeusai, és nem a mi megrontásunkon dolgoznak éjjel-nappal, már nyertünk egy lélegzetvételnyi időt, meg egy kis boldogságot is. |
Kiss Gyöngyi |
Az USAID felszámolása csak a kezdet
Földi László
A fej lehullt, de a test még képes életjelet adni, ezért a megoldás nehezebb, de szükségszerű része most következik. Ősi játék új köntösben. Az „itt a piros, hol a piros” ősrégi, játéknak címzett átverés a vásárok, piacok nélkülözhetetlen velejárója volt még a 20. század végén is. A gyanútlan bepalizottak elvesztett pénze pedig súlyos tanulságot hordozott, hisz a csalás a jóhiszeműségre épít és éri el célját. Nem kizárt, hogy a valaha játszott bűvésztrükk dobozai és gyors kezű virtuózai már múzeumi darabok, de a csalás káprázata korunkban is virágzik. Ráadásul nagyban játsszák, és egyik elnevezése: USAID. Egy, a nevében segélyszervezet nem tett mást, mint építkezett, vagyis hálózatot és egyéb struktúrákat hozott létre, amelyek a globális hatalomra törő gazdasági érdekkör elképzeléseit valósították meg. Amikor demokrata párti kormányzat volt uralmon az Egyesült Államokban, költségvetési pénzt is fölhasználtak a terjeszkedés gyorsítása érdekében. A kialakított NGO-rendszerek segítségével megfigyelték az egyes célországokat, és ahol azt tapasztalták, hogy nemzeti érdeket szolgáló kormányok jöttek létre, azonnal aktivizálódtak, hogy megdöntsék az „eltévelyedő” politikai konstrukciókat. Jól ismert eszközeik a tüntetések, mondvacsinált felháborodások szítása, a kipécézett kormány intézkedéseinek kritikája, a káosz kiterjesztése, vagy, ahogy Ukrajnában történt, fegyveres összetűzés révén a megválasztott kormány leváltása. És közben felsőbbrendű erkölcsöt hirdetve vernek át mindenkit a szemfényvesztésükkel. Most viszont azt olvasni, eljött az igazság pillanata, bezárt a bazár. Az új washingtoni vezetés, Trump elnökkel az élen, adminisztratív intézkedéssel megszüntette a speciális érdekérvényesítő „szerencsejátékot”, mivel bezárta a USAID intézményét. Ezzel vége, győzött a józan ész, és a rend visszavette méltó helyét a nemzetközi térben. Vagy mégsem? Ahogy az itt a piros, hol a piros időnként kisurran a múzeumok falai közül és rejtett rendezvényeken tovább szedi hiszékeny áldozatait, a USAID kiépített hálózata a trumpi rendeletre nem dőlt össze, nem szűnt meg, csak föld alá kényszerült, hiszen a mögöttes érdekkör sem mondott le hatalmi vágyáról, arról az őrültségről, hogy végül mégis létrehozza a világkormány irányította „új világot”. Bár a USAID formális megszüntetése, egyes alkalmazottak elbocsátása megtörtént, de ezeknek csak politikai értékük van, nem operatív hasznuk. Mert ezen felforgató intézmény mégsem piaci jampecek játékát jelenti. Mert országok és régiók mentek tönkre, generációk kerültek lelki válságba a gender és más abnormális életvitel propagálásának következtében. Ennek okán teljesen meg kell semmisíteni! Nem elég a politikai verdikt. Operatív úton beépülve a még meglévő USAID-hadosztályokat belülről kell szétverni, majd mozgásképtelenné tenni a szervezet életben maradt struktúráját. Nemes feladat ez az illetékes – szinte valamennyi – józanul gondolkodó titkosszolgálatnak, vagy ha tetszik, a normalitáspárti társadalmak polgárainak. A fej lehullt, de a test még képes életjelet adni. Éppen ezért a megoldás nehezebb, de szükségszerű része most következik. Megjósolható, hogy nem lesz egyszerű menet, új háborús módszerrel kell általános támadást indítani például az USA-ban, ahol a lakosságot a korábbi hatalom és politikai narratívák még sokáig befolyásolhatják. Naivitás azt hinni, hogy az elsőkörös politikai győzelem az ideológiai összecsapás végét is jelenti egyben. A normális létezésére visszaállni sokkal több energiát igényel majd – nem csak a tengeren túl –, mint annak elhagyása volt. A legfontosabb hadiparancs, hogy ennek a harcnak nem az ellenfél oldalán szolgáló katonák kiiktatásáról, megsemmisítéséről kell szólnia, hanem azok megmentéséről. A normális értékrend az emberért van és nem politikai célok mentén létezik. Az évtizedek alatt elvégzett agymosás és annak gyanútlan kárvallottjai, vagy még inkább beszervezettjei: megmentendő emberek. Az agyament ideológiai töltettel felfegyverzett másik oldal harcosait megszerezni és visszafordítani kell, amelynek sikere látványos eredmény lenne, de elképzelhetetlenül nagy kihívás. Sajnos nem egyszerű érdekalapú tétel, hisz nem csupán egzisztenciális hozzáállást igényel, mondván, most az újat kell szolgálni – a lelkek is súlyosan károsultak az abnormális narratívák közepette. Az emberek gondolkodása, értékítélete, a helyes és helytelen tétele mint kőfalból épült akadály tornyosul a tényleges győzelem útjába. Vajon a hatalomra jutott politikai garnitúra tisztában van mindezzel? Vagy csupán egyszerű ütközetre készül, ahol az erő mindig is a pillanatnyi hatalmat gyakorló kezében van? És mi van velünk, a sokáig szótlan, ezzel elfogadást sugalló többséggel, akik igyekeztünk létezni a még megmaradt normális életünk romjain? Elég lesz annyi, ha most nagyot lélegezve újra és nyíltan lehetünk nők és férfiak, anyák és apák, templomba járó hívők és hagyományunkat és társadalmi rendet őrző nemzetek polgárai? Nem! Mert most kezdődik a besorozásunk abba a bizonyos háborúba. Hiszen az ellenség még létezik, sőt ereje teljében van, és emberek millióit tartja az élettől idegen ideológia mentén rabláncon. Milyen eszköz van hát a kezünkben a nagy összecsapás közeledtével? Hogyan kapaszkodunk össze az „adj, király, katonát, ha nem adsz, szakítunk” valaha ismert játék szabályait követve? Miként győzzük meg a másik oldalon felsorakozókat, hogy mi nem az ellenségeik, hanem éppen azok vagyunk, akikbe inkább érdemes „kapaszkodniuk”? És a legnehezebb kihívás, hogy igazi harci eszköz sem lehet a kezünkben, hiszen a normális világ nem ellenségeket gyárt, hanem a befogadás életterét kínálja. A tucatnyi kérdés közepette egyvalaminek biztos támpontnak kell lennie: a normalitásnak nincs alternatívája. Ahogy a Harry Potter-regényben ki is mondták: „Az életben mindig két út van: a helyes és a könnyű.”
(Magyar Nemzet, a szerző küldeménye lapunknak.)
|
Kiss Gyöngyi: A gyűlölködés zsoldosai.

Mi lehet ebben jó nekik? Miféle rosszindulat lesz úrrá rajtuk, amikor, átlépve egy határt, kiömlik belőlük a megsemmisítő düh? Hazai írástudókról beszélek, amolyan értelmiségiekről, akik olykor könyörület nélkül megosztják velünk megsemmisítő véleményüket - rólunk. 14 évvel ezelőtt tudtuk meg a magyarokról, hogy ”genetikusan alattvalók”. 2011-ben az Amerikai Népszavában jelent meg a nyílt levél a sokszorosan, államilag kitüntetett Kossuth díjas író tollából az alábbi részletekkel: „A magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van, legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.” Óriási vihart kavart a társadalomrajz, a liberális oldal életérzésnek titulálta a dehonesztáló mondatokat, a konzervatív oldal felháborodását érteni nem akarta és az írói szólásszabadság lábbal tiprásának titulálta. Én akkor levettem a polcról a Makrát és a mester más regényeit, s odaajándékoztam valamennyit a városi könyvtárnak.
Aztán évek óta velünk él a
neves író házaspár, akik
ketten egészen Umbriáig
szaladtak a rettenetes magyar
rögvalóság elől. A csodás
olasz tájban, az ottani idilli
viszonyokban nyugalmat
lelhetnének, hisz magukat
politikai menekültnek érzik,
de nem teszik. Rendszeresen
megnyilvánulnak itthon is,
markáns véleménnyel, dörgő
bírálattal ostorozzák a magyar
közéletet, szóval, nem hagynak
békén bennünket Olaszországból
sem. Mi lehet ebben jó nekik?
A napokban megesett legújabb
történetet meg valószínűleg
mindenki ismeri, aki egy
kicsit is követi a napi
híreket. Megint elragadtatta
magát egy jegyzett magyar író,
aki olthatatlan vágyat érzett
arra, hogy jól megrugdossa
honfitársait. Azaz, csak
azokat, akik nem pendülnek
vele egy hullámhosszon, nem
átkozzák a mai valót és jól
érzik magukat magyarként. A
művész Magyarországról szól,
elveszett generációról,
műveletlen emberekről és
jogfosztott, tanulatlan
tömegről delirál egy
interjúban, amelyet egy svéd
újságnak, a Svenska
Dagbladetnek adott már megint.
Nagyon szeretne ugyanis Nobel
díjat kapni, évek óta az
esélyesek között említik a
nevét. Magyar kritikusai, még
az ellen oldalról is jelentős
írónak tartják. Az azonban
biztos, hogy műveiben rendre
ostorozza a magyarokat, az
álmok, víziók széthullásáról
ír, ahol a jövő homályos, a
jelen kilátástalan, a múlt meg
megsemmisült. Tessék csak
megnézni a regényéből készült,
két szünettel nyolc óráig
tartó Sátántangót. Az persze
fölöttébb érdekes, hogy milyen
intenzitással terjesztik
illetékesek alkotásait
külföldön, például
Görögországban, ahol már
harmadik kötete jelenik meg a
közeljövőben. Hogy aztán
veszik-e a vevők, olvassák-e a
brutálisan lehangoló könyveit,
az már egészen más kérdés. Nem
számít, valószínűleg megéri
többeknek, köztük elsősorban a
jelentős magyar alkotónak. Ne
hagyjuk ki a felsorolásból azt
sem, hogy az említett svéd
interjúban leradírozta a
magyar históriát is, úgy
egészében. „Most Orbán és
társai dicsőségesnek mondják a
történelmünket. Ez több, mint
nevetséges. A magyar
történelem csak vereségekből
áll.” Nos, ez tényleg
nevetséges, mármint az író úr
véleménye, de lehet, hogy
egyszerűen csak gonosz és
ellentmond a tényeknek.
Megint csak kibuggyan belőlünk
a kérdés: mi lehet ebben jó
neki, nekik? Bár ők magukat
képzelik az egyetlen és
megfellebbezhetetlen bírónak
fölöttünk, meglehet, hogy az
igazi választ csak Isten
ismeri. Aki teremtés közben
belőlük kihagyott valamit. A
hiányemberek nem kapták
ajándékba azt a kötődést, ami
óvón megtart a kötényében ott,
ahol megláttad a napvilágot,
de idegenné tesz, bárhol
máshol élsz is a földön. Ők
nem érzik, amit Márai így ír
le: „a haza nem csak egy
térképen meghatározható
földrajzi tünemény, hanem egy
élménykör, mint a szerelem.”
Egyszer, jó régen olvastam egy
magyar novellát. Az ivóba
betérő két idegenről szólt,
akik egymástól teljesen
eltérően látják a valóságot,
pedig mindketten magyarok. Ez
az átok ül rajtunk öröktől
fogva, nehezen értjük egymást.
Mi csendben elfogadjuk őket,
fordítva azonban ez nincs így.
Él bennük valami kozmopolita
gőg, a nemzetek feletti együvé
tartozás mákonya, az a
többlet, hogy ne mondjam,
szellemi zsold, ami legalább
olyan vonzó számukra és úgy
csillog, mint a harminc
ezüstpénz. S ha mellé
csurran-cseppen valami kézzel
fogható is, hát azt sem
kötelező visszautasítani.
El lehet innen menni, tényleg.
Lehet élni Kanadában,
Itáliában meg akárhol, de
hazát nem lehet cserélni, még
meg nem becsültet sem. Munka
miatt töltöttem 10 évet két
másik országban Európában,
egyikük volt Hellasz, a maga
végtelen befogadó
kedvességével. Az ókorban a
görögök találták ki a konzuli
foglalkozást, a görög szó rá
azt jelenti: prokszenosz, az
idegenért. Mégis, ha velük él
is, akit befogadnak, az egy
picit más, különböző, örökké
idegen. Wass Albert műveit
valahogy nem ajánlják ki
athéni könyvkiadóknak, pedig
regényei rezonáló olvasókra
találnának, ebben biztos
vagyok. Szerinte a
hazaszeretet ott kezdődik,
ahol egymást szeretik azok,
akik egy hazában élnek.
Hellasz polgárai biztosan. A
görög, bárhová veti is a sors,
őrzi identitását. Van abban
valami sorsszerű, ahogy
honfitársaira lel - akár
véletlenszerűen is - a
nagyvilágban. Azonnal
közösséggé válik, onnan kérdez
turistaként Budapesten, úgy
néz ki együtt a csinos nőkre
Londonban. De fordítsuk le ezt
az érzést, hogy bárkinek,
hétköznap is érthető legyen. A
nagy mágus meseíróhoz, Lázár
Ervinhez fordulok, akinek
könyveiben a valóság és a
fantasztikum olyan bűbájjal
keveredik, hogy rögtön
elhisszük: nem is a hanyatló,
pusztuló Európában, hanem
egyenesen a Négyszögletű Kerek
Erdőben élünk. „Az „itthon”
számomra (…) fontos, akkor is,
ha dúl a bunkóság, ha rettegni
kell a szomszédoktól, ha
minduntalan becsapnak, ha
szeméthegyek között kell az
erdőn sétálni, kutyaszarokat
kerülgetni az utcán, akkor is
idetartozom, itt tudok csak
élni, megengedem: azért, mert
máshol sokkal rosszabb lenne
számomra, akkor is, ha
látszólag „jobb” lenne. Ezért
aztán a hazaszeretet önzés,
önvédelem.”
TIZENKÉT ÖKÖR
Vicces világunkban nem csak a tudásnak, a bölcsességnek van tárhelye, de már a butaságnak is van enciklopédiája. 2010-ben jelent meg magyarul Matthijs Van Boxsel átfogó munkája, a méretes kötet szerzőjéről azt írta egyik méltatója: az ötvenes éveiben járó holland bölcsész 1995 óta abból él, hogy az emberi hülyeségről írogat. Jól teszi, ha jól jövedelmez, végül is a téma határtalan. Albert Einsteinnek tulajdonítják a véleményt /de azt is olvastam, hogy ez tévedés/, miszerint „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” Mindenesetre Jean-Francois Marmion a világhírű tudósra hivatkozik, amikor idézi A hülyeség pszichológiája című művének 333. oldalán a fenti két mondatot. A fajankók velünk élnek, amióta világ a világ, ezt tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk. Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, „akik különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.”
|
Kiss Gyöngyi |
A globalista korszak vége következik, vagy csak átstruktúrálódása zajlik?
Az egész világon valami nagy dolog történik, ami úgy tűnhet, mintha a globalista rezsim fokozatos összeomlása következne. Ennek a korszakos fejleménynek az első egyértelmű jele Donald Trump novemberi történelmi választási győzelme volt. Nyolc héttel később Kanada miniszterelnöke, Justin Trudeau bejelentette lemondását. Most lehetségesnek tűnik, hogy Ausztria, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia kormányai megbukhatnak a következő hetekben, majd más országok, például Románia is, új irányba fordulhat. A globalista technokraták és elitek elveszítik befolyásukat. A lakosság, amely elégedetlen politikájuk hatásaival, egyre inkább a populista mozgalmak felé fordul. A globalista elit súlyos hibái: Milyen hibákat követett el a globalista elit? →Covid lezárások és oltási követelmények →Ellenőrizetlen bevándorlás erőltetése →Korrupció és nepotizmus →Infláció és csökkenő reálbérek →Végtelen háborúk →A Gender napirendek érvényesítése, erőltetése →Cenzúra a médiában, beleértve a közösségi platformokat →Támadások a hagyományos értékek, a család, a kultúra és a vallás ellen Eddig az elit szigorú cenzúrával és a kritikusok démonizálásával képes volt elnyomni a növekvő elégedetlenséget. De most ez az ellenőrzés összeomlik az olyan platformoknak köszönhetően, mint Elon Musk X-je, vagy a Telegram, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy szabadon kifejezzék véleményüket. Mindemellett látványos a Zuckerberg féle pálfordulás, a Facebook irányba állításával, vagy a globalista techcégek Trump mögötti felsorakozása. Elon Muskot azzal vádolják, hogy beavatkozik a politikába, de az igazi "bűne" az, hogy újra megnyitja a közbeszédet. Musk kijelentései nem forradalmiak és nem újak; ezek egyszerű igazságok, amelyeket a globalisták cenzúrarendszere régóta elnyomott. Az X-en keresztül Musk létrehozott egy platformot, amely eléri a tömegeket, és lehetővé teszi számukra, hogy hallassák hangjukat. Ez világszerte megerősítette a populista mozgalmakat, és megrázta a globalisták gyenge, korrupt rendszereit. A globális ébredés A hazugságokon, korrupción és cenzúrán alapuló globalista rezsimeket a véleménynyilvánítás visszanyert szabadsága dönti meg. Az elitekről kiderül, hogy antidemokratikus totalitáriusok, akiknek uralma az eltérő vélemények elhallgattatásán alapul – hasonlóan a korábbi totalitárius rendszerekhez. Paradox, hogy ezek a cenzorok ellenfeleiket a "demokrácia ellenségeinek" nevezik, miközben ők maguk aláássák a demokrácia alapvető értékeit. A globalista birodalom hanyatlásának figyelemre méltó fejleménye szinte teljesen észrevétlen maradt. A National Endowment for Democracy - amely az egyik legoperatívabb szerve a háttérhatalomnak - finanszírozási adatbázisát eltávolították az internetről. Egészen a közelmúltig egy kereshető felület lehetővé tette a látogatók számára, hogy részletes nyilvántartásokat tekintsenek meg a Washington által finanszírozott nem kormányzati szervezetekről, civil társadalmi csoportokról és médiaprojektekről a világ nagy részét lefedően, beleértve a pénzeszközök összegét és a kezdeményezések végrehajtásáért felelős szerveket. Ez az erőforrás mára megmagyarázhatatlan módon eltűnt, és vele együtt hatalmas mennyiségű megcáfolhatatlan, önterhelő bizonyíték az Egyesült Államok külföldi pusztító tevékenységéről. Vegyük például a NED grúziai finanszírozási dokumentumait, amely az alapítvány által finanszírozott szervezetek által vezetett "színes forradalom" elérésére irányuló ismételt erőfeszítések helyszíne volt. A felvételek továbbra is elérhetők az Internet Archive-on keresztül, de a nyár folyamán törölték őket. Ma a megfelelő URL-ek látogatóit átirányítják egy "Eurázsia" című rövid bejegyzésre. A kísérő szöveg nagyon általánosan leírja az Alapítvány regionális szintű célkitűzéseit és az összes elköltött pénzeszközt, de nem kap választ arra a kulcsfontosságú kérdésre, hogy hol és milyen célra. Már-már komikus képmutatással a blöff bátran kijelenti: "A NED régióbeli munkájának középpontjában az áll, hogy fenn kell tartani a helyi lakosok objektív információkhoz való hozzáférését. Az egész régióban a kormányzati tisztviselők megpróbálják korlátozni a polgárok számára az információk terjesztését és a szabad online kommunikációt." Ennek eredményeként a független akadémikusokat, aktivistákat, kutatókat és újságírókat megfosztották egy felbecsülhetetlen erőforrástól, hogy nyomon kövessék és leleplezzék a birodalom machinációit. De a nyilvános nyilvántartások alapítvány általi megsemmisítése csak ugyanezen szereplők jelentős győzelmének tekinthető. A NED kifejezett és deklarált létjogosultsága az volt, hogy nyilvánosan megtegye azt, amit az amerikai hírszerző közösség titokban tett – és sok esetben még mindig tesz. Éreztük ennek „gyümölcseit” Magyarországon is, elég, ha a sorosista NGO-k rombolására és politikai beavatkozásaikra gondolunk. Valahányszor tüntetések törtek ki bárhol a világon, és azokról széles körben beszámoltak a nyugati médiában, az aggódó polgárok betekinthettek a NED finanszírozási adatbázisába, és az esetek túlnyomó többségében azt tapasztalhatták, hogy a médiajelentésekben idézett egyének és csoportok többsége, ha nem mindegyike, NED finanszírozásban részesült. Természetesen annak ellenére, hogy arcátlanul törölték a NED kiterjedt műveleteinek bizonyítékait az internetről, az intrika folytatódik – most már csak titokban. Még azzal is érvelhetnénk, hogy az alapítvány zaklatása annál veszélyesebb, mert az egyének és szervezetek elrejthetik finanszírozási forrásaikat. De ez a lépés világosan mutatja, hogy a NED ma még a legkisebb nyilvános vizsgálatnak sem tud ellenállni, amit létezésének példáznia kellene. Azt is mutatja, hogy az Egyesült Államok nyílt finanszírozásával végzett műveletek most pontosan a "halál csókjai”, miután 40 évig pusztítást végzett világszerte a birodalom szolgálatában, a CIA fedőszerve is a föld alá kényszerülhet. A pénzügyi szektor is beleremegett Trump győzelmébe, főleg az erőszakos klímanarratívát harsogó és azon „csilliárdokat” kereső csúcsvállalatok és -bankok. A BLACKROCK nemrégiben bejelentette, hogy kilép a Net-Zero Banking Alliance-ből. A vagyonkezelő behemót lesz a legújabb amerikai megavállalat, amely kilép az ESG klímanarratív koalícióból. A lépés azt követően történt, hogy a hat legnagyobb amerikai bank – a Goldman Sachs, a Wells Fargo, a Citi, a Bank of America, a Morgan Stanley és a JP Morgan – a választás napja után távozott a csoportból. A Net Zero Banking Alliance (NZBA) 2021 áprilisában, a Covid-hisztéria csúcsán, az ENSZ égisze alatt jött létre. Kezdetben az NZBA 43 nagy globális bankot vonzott, amelyek a világ banki eszközeinek jelentős részét képviselik. Az NZBA tagjai elkötelezték magukat egy sor emberellenes elv mellett, amelyek magukban foglalták a "nettó nulla" kibocsátásra való áttérést, vagy az emberi fejlődés visszaszorítását az éghajlati álnarratíva kedvéért. A kezdeményezés azzal a céllal indult, hogy összehangolja a bankszektor hitelezési, befektetési és tőkepiaci tevékenységeit azzal a céllal, hogy 2050-re vagy annál hamarabb elérje a "nettó nulla" üvegházhatású gázkibocsátást. A "célokat" úgy akarták elérni, hogy gondosan kiválasztott "klímatudósok" (gondoljunk csak bele: a kartell bérlistáján szereplők) véleménye alapján azt állították, hogy az emberiségnek megvan a képessége és az erőforrásai ahhoz, hogy a hőmérsékletet néhány Fahrenheit-fokkal az iparosodás előtti szinthez képest csökkentse. Természetesen soha nem fedik fel, hogy az ilyen manőverek károsítják az egész világ népességét a klímanarratív maffia kedvéért. Az NZBA egy hatalmas bankkartell volt, amely nem csak romboló volt az emberi fejlődésre nézve, hanem olyan kezdeményezések sorozatát képviselte, amelyek a gazdasági szabadság és a nemzeti szuverenitás aláásására törekedtek. Az NZBA megpróbálta eltorzítani a szabad piacot azáltal, hogy a bankokat konkrét ideológiai célok követésére kötelezte, arra kényszerítve a pénzügyi intézményeket, hogy a politikai célokat a gazdasági valósággal szemben helyezzék előtérbe. A tőkét következetesen rosszul osztották el destruktív, de "zöldebb" projektek felé, és látni fogjuk ennek a szemétnek a maradványait az elkövetkező évtizedekben. Ahelyett, hogy a projektek életképességén és jövedelmezőségén alapuló hitelezést hajtottak volna végre, önkényes "környezeti" (politikai) referenciaértékek teljesítésére kényszerítették az ügyfeleket és partnereket. Természetesen ez katasztrofális politikai hatásokkal járt, elfojtotta az innovációt, és tönkretette a hagyományos ágazatok (olaj, gáz stb.) növekedését és az el nem kötelezett, nem ESG-barátnak ítélt igazgatótanácsok által irányított vállalatokat. Trump győzelmének globális dominóhatása volt. És az NZBA összeomlásával az amerikai gazdaság szabadabbá válhat az emberellenes, egy világkormány globalista freak show testületei, például az ENSZ által gyakorolt indokolatlan kormányzati vagy nemzetközi szervezeti befolyástól. Készült Kit Klarenberg, Vasko Kohlmayer és Jordan Schachtel írásai alapján |
Hajda Iván Főszerkesztő |
ÚJ POLITIKAI REALITÁS KORÁBA LÉPÜNK
Az egyedüli sikert garantáló stratégia a három pólus együttes kezelése, amely Washington, Moszkva és Peking. Valóban
nagy menetre kell készülni
mind Magyarhonban, mind a
nemzetek csörtéjében? „Ereszd
el a gyeplőt” időszak
következik, ahol szinte minden
szerepelni vágyó ország, régió
és gazdasági érdekkör a
gázpedálon álldogál, benyomva
tartva a pedált? Milyen
jeleket bocsát felénk ez a
normalitást átlépő aktivitás? |
Földi László |
Az emberek a fejükre estek
Repült a karcsú palack a repülőből, lepottyant az afrikai busman törzs tagjai közé és óriási ribilliót okozott. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt hetekben megláttam, hogy az egyik televíziós csatorna újra műsorára tűzte Az istenek a fejükre estek című dél-afrikai-botswanai vígjátékot. A rendező Jamie Uys, az afrikai filmgyártás kiemelkedő alakja a világhírig jutott, sziporkázó alkotásával. A film komikus allegória egy utazó busmanról, aki sajátos módon találkozik a modern civilizációval, az elején mindjárt az isteni eszköznek vélt Gonosz Valamivel, a strapabíró üveggel. Nálunk is óriási sikerrel játszották az 1980-ban készült alkotást, s lám, még ma is vannak sokan, akik kíváncsiak a kilenc évvel később egy második résszel is kiegészülő mozira. Jamie Uys szerintem egy szent ember, de legalábbis a végletekig megszállott. Mert éppen 2024-ben volt 50 éve annak, hogy elkészítette munkatársaival másik sikeres filmjét, a Sivatagi showt. Apró stábjával négy évig forgatták a 92 perces összeállítást,161 000 kilométert utaztak, a felvett filmszalag hossza másfél millió méter lett. A rendező a produkció mindenese volt, producer, forgatókönyvíró, vágó, operatőr és sofőr. Meg is lett az emberfeletti munka eredménye, a film felülmúlhatatlanul látványos, szórakoztató és informatív egyszerre, és ahogy a kritikus fogalmazott: „ma is csak szeretettel tudunk rágondolni”. Nemzedékek látták a szenzációs felvételekben tobzódó, eredetien szerkesztett, toplistás természetfilmet, amely a Kalahári és a Namíb-sivatag állatait mutatja be gyengéden és rengeteg humorral. Ki ne emlékezne a spicces hernyóra, vagy a másnaposan a fejét fogó majomra? Én sem feledem nagymamám kiskacsáit, miután befalták a málnaszörp megerjedt, kipasszírozott maradékát és egész délután aludták részeg álmukat. Cirmosunk is volt, aki elegánsan felugrott a forró tűzhelyre. Négy napig ápoltuk a talpait, meggyógyult, de soha többet nem ment még a közelébe se a sparheltnak. Az állatok tudják és tisztelik a természet törvényeit, vannak veszteségek, de az óriási többség tanul a tapasztalatokból. Nem így az ember. Beképzelt magabiztosságában rálel valami rosszra és azonnal beleáll. Megleli a bódítás módját, félreteszi az óvatosságot és termelni kezdi a kokaint. Semmi sem számít, csak a haszon. Az mindent felülír. Karácsonyi hír adta tudtunkra, hogy amerikai tudósok, egyetemi kutatók palackorrú delfinekben találtak fentanil nevű, rendkívül veszélyes drogot a Mexikói-öbölben. Már ott is, mert a vizekben jó ideje kimutatható Európában a nyugtatók, relaxánsok, hormonok jelenléte. A kutatók megijedtek, mert azt állítják, hogy jelenleg fentanil-krízis zajlik a világban, és ha ezek a kábítószerek, gyógyszerek elérik a tengert, elpusztítják az élővilágot. Nem értem a döbbenetet, ma már a világ nagy része busás haszonnal csempészi, forgalmazza az embereket is halálba taszító kábítószereket, Budapesten is éppen most folyik a kötélharc belövő szobák létesítése okán. Hiába mondja a drogkutató intézet felelős szakembere, hogy a főváros készülő drogstratégiája bebetonozza a szerhasználatot, pusztítjuk magunkat hatalmas ráfordítással, minden erőnkkel. Miközben erről olvasgattam, a világháló huszadszor is elém vetette a Top 5 Ugatásgátló eszközt. Dühömben végül kinyitottam, és tessék! A reklám szerint kiválasztották 2024 legjobb termékeit. Amolyan távirányítókat, melyeket megnyomva, elállítható a kutya vég nélküli hangoskodása. Hasít a fejlődés, bárki tapasztalhatja, hiszen „reprezentatív demokráciában” élünk. Ezt egy üde nyilatkozatból tudom, a Tisza Párt egyik friss mandátumos európai parlamenti képviselője az elkövetője. Dávid Dóra szózata hozzánk, renitens magyarokhoz szól, roppant korszerű, jó sokszor elolvastam, már fejből is idézgetem. Miről másról, mint a migrációról elmélkedik, és azt sürgeti, mit sürgeti, nyomatékosan hangsúlyozza: a hozzáállásunkon változtatni kell. „Reprezentatív demokráciában élünk, a reprezentatív szóban benne van, hogy mindenkinek az érdekét próbáljuk meg bevonni a párbeszédbe és az alapján kialakítani egy közös álláspontot, amivel, bár kompromisszumok árán, de azt az álláspontot tudjuk elérni, ami a legjobb mindenkinek az adott érdekek képviseletében”. New Yorkban karácsonykor vádat emeltek egy 33 éves illegális migráns ellen. A guatemalai férfi - amúgy Brooklyn egyik hajléktalanszállójában éldegélt az elmúlt hónapokban - fényre vágyott a téli sötétségben. Két nappal a vádemelés előtt öngyújtóval lángra lobbantotta egy metró kocsiban alvó nő ruháját. Kicsit még meg is legyezgette a lángot, ezután, mikor az igazán erőre kapott, kiült a Coney Island állomás egyik padjára és reprezentatívan végig nézte a nő halálát. A bőrünkön tapasztaljuk, tudjuk, hogy szervezetten zajlik a migráció, van hozzá mesterterv, rengeteg pénz, kerítőnő és embercsempész. A feltűnést kerülő körök gondos munkával tervezik a végső harcot, a globális kormány győzelmét. Táskahordozóik is vannak szép számmal, akik némi baksis reményében harsogják az ideológiát, hadd higgyük, mi, ellenállók, a józan ész partjáról, hogy az ő igazságuk az igazi. Pedig dehogy, a vesztünkre törnek. Olyanok, mint azok az emberek, akik a fejükre estek. És ott is maradnak, amíg el nem jön a kijózanodás. Régen Rómát a barbárok kívülről támadták, egyértelmű volt az erőszak, és úgy, ahogy, lehetett ellene védekezni. Ma alulról és belülről támad a homály, többé „nem a rend és a józanság irányít, hanem a rendetlenség és a szenvedély”. Nem kéne lecserélnünk az angyalt a sárkányra, csak azért, mert néhány erőszakos lázadó ezt kiabálja. A kutyát meg úgysem tudja meggyőzni, az azért is ugat majd. Akkor mi se hagyjuk. |
Kiss Gyöngyi |
Advent a várakozás és elcsendesedés időszaka
Advent a várakozás és elcsendesedés hagyományos időszaka, ma már egybeesik a Black Friday kampányokkal, amelyek nem csak egyetlen napra, hanem egy teljes hónapra terjednek ki. Gondolataimat, az év egyik legforgalmasabb bevásárló időszakának kellős közepén, itthon, csendben vetem papírra.
Miközben a hírek rekordösszegű kiadásokról számolnak be világszerte, elvétve, itt-ott egy-egy rövid figyelmeztetés is elhangzik a vásárlói stresszről és a későbbi megbánásról, az eladósodás kockázatáról, de nem számottevő. Én pedig csak jegyzetelek, vagy inkább rögzítem a kortünetet.
Ahogyan a modern ember, a tökéletes ajánlatok keresése közben lassan teljesen megfeledkezik a történelem során számára felkínált legtökéletesebb ajándékról. William Leitch történész A vágyak földjén című könyvében írja, hogy a modern fogyasztói kultúra alapja a szerzés és a fogyasztás, mint a boldogság eszközei. Ez a társadalmi átalakulás a 20. század elején kezdődött.
Az elmozdulás abban állt, hogy a kialakulóban lévő fogyasztói társadalom és marketing nem a szükségletekről, de még csak nem is az igényekről szólt, sokkal inkább a fantáziákról, új életekről, új és más emberré válásról. Paul Mazer, a Lehman Brothers partnere már a 30-as években azt írta, hogy Amerikát a szükségletek kultúrájáról a vágyak kultúrájára kell átállítanunk.
Ez az új mentalitás a fogyasztást életmóddá, a vásárlást rituálévá alakította, egy új, vágyott, jobb élet, egy irigyelt, de elérhetetlen identitás hamis ígéreteinek reményében. A Jézustól megfosztott ünnep így vált a fogyasztás és a céges bulik időszakává.
Paradox módon épp az ünnepeltet száműztük az ünnepkörből, hiszen a mainstream által diktált trendek egyszerűen átléptek a jászolban fekvő Isten gyermekén. És ezzel nem csak eredeti jelentését vesztette el a karácsony, de ez a folyamat ma már látható és maradandó változást idézett elő a lelkekben is.
Az adventi várakozás időszakának eltorzulása nem más, mint az Istentől eltávolodott ember lecserélt vágyainak leképeződése. Ha ugyanis távol kerülünk eredetünktől és a lelkünket éltető forrástól, elfelejtkezünk arról, kik vagyunk valójában, mik is az alapigényeink, azaz mi tehet minket tartósan, maradandóan boldoggá.
Így válhatunk könnyen a pillanatnyi élvezeteket hajszoló életforma és múló örömforrások rabjaivá. Így fordulhatott elő, hogy ma már globális trend, világszintű jelenség a szakemberek által csak bőségparadoxonként emlegetett ijesztő kortünet.
A XXI. század nyugati jóléti társadalmaiban, ahol látszólag minden adott a boldogsághoz, az emberek mégis egyre többet küzdenek depresszióval és szorongással. A bőség paradoxon abban rejlik, hogy miközben minden anyagi szükségletünk kielégül, a természetes lelki igényeinkre nincs válasz, azok kielégítetlenek.
Blaise Pascal, a híres francia filozófus és matematikus szerint az ember lelkében egy Isten alakú űr van, amelyet csak a Teremtő tölthet be. Szent Ágoston pedig így fogalmazott: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”
A készülődés módja megmutatja, hogy mi van a szívünk középpontjában. Az pedig, hogy kire vagy mire várunk, azt is előrevetíti, hogy a karácsonnyal mi érkezik el, mi következik be az életünkben?
Talán ezt szükségtelen itt hozzátenni, de nem. Egy üdítőital nem hoz szeretetet a családba, a kozmetikumok pedig nem tesznek minket kedvessé. A ruhák, ékszerek, a szerzés múló örömével kecsegtetnek csupán, de nem változtatnak, nem teljesítenek minket.
Az advent azt üzeni, hogy az áhított változást az életünkben a betlehemi gyermek érkezése hozza el, és ez a változás szinte láthatatlan. Nem a külső körülményeinket, hanem az emberi szíveket újítja meg, ezáltal akaratlanul megváltozik az, ahogyan a világra és egymásra tekintünk.
Földi-Kovács Andrea
Románia a demokrácia karikatúrája
(Addig szavaztatják majd a népet, ameddig ki nem jön a „megfelelő” eredmény.)
Hogy Calin Georgescu csak szavakban ultraromán nacionalista vagy köztársasági elnökként is az lett volna, sosem fogjuk megtudni. A román alkotmánybíróság ugyanis úgy döntött, hogy operatív, azaz nem törvényesített titkosszolgálati információk alapján érvényteleníti a romániai elnökválasztás első fordulójának eredményeit. Ebből következően a második fordulót meg sem tartották, hanem teljesen új választási eljárást rendeltek el a jelöltek kiválasztásától, megismételt kampányidőszakkal, a legközelebbi választás napjáig, ami leghamarabb 2025 márciusa lehet. Az előzmény, hogy Calin Georgescu nyerte az első fordulót, ő kapta a legtöbb szavazatot, annak ellenére, hogy egyetlen párt sem támogatta, szemben a még versenyben lévő Elena Lasconival, aki mögött több párt koalíciója állt. A döbbenet kiváltotta csönd után megérkezett a segítség, hiszen Washington tudni vélte, hogy ilyen esetekre a román alkotmány lehetőséget teremt. Milyen esetre? Amikor nem elfogadható egy demokratikus szavazás eredménye azok számára, akik legszívesebben amerikai zászlóval a gomblyukukban élnének, bár román politikusok? A formális vád: titkosszolgálati információk szerint Moszkvából irányított külföldi beavatkozás történt, amely megzavarta a román demokráciát. A valódi gond Georgescuval – nacionalista nézetei mellett –, hogy programjában szerepelt a NATO-ból kilépés víziója, valamint, hogy Románia ne vegyen részt az ukrajnai katonai konfliktusban, még közvetetten sem. Nyilvánvaló, hogy ezek a megjegyzések az amerikai politikát irritálták. Ami persze nem beavatkozás a román belügyekbe, ugye? Így utólag az sem derülhet ki, hogy mitől volt népszerű a választók körében, mert mi van, ha nem a nacionalizmusa, hanem külpolitikai koncepciója volt a vonzóbb. Amerika kiszolgálásán túl kifejezetten bicskanyitogató a titkosszolgálatra utalás. Amikor ugyanis a hatalom nem tudja tényekkel bizonyítani igazát, gyakran hivatkozik titkosszolgálati információkra, amelyek tulajdonképpen nem léteznek. Két alapvető ok mondatja, hogy titkosszolgálati információk pedig nem léteznek. Az egyik, mely politikai hátterű: a titkosszolgálatnak minden országban pártpolitikailag semlegesnek kell lennie. Nem támogathat pártokhoz köthető érdekeket. Természetesen van feladata abban, hogy – operatív lehetőségein keresztül – segítse a külföldi befolyástól mentes választások garantálását. Bármilyen külföldi hatalom irányából jöjjön is! A szakmai indok hasonlóan egyértelmű: a titkosszolgálati információk titkosak, így nem szolgálhatnak nyílt hivatkozási alapként. Ahhoz, hogy jogi lépéseket lehessen tenni operatív úton szerzett gyanú esetén, az ilyen információkat át kellene adni a nyílt vizsgálatra feljogosított szerveknek, például rendőrségnek vagy ügyészségnek. Akik immáron nyílt eljárásban megvizsgálják, hogy valóban történt-e bármely irányból külföldi befolyás/támadás vagy sem. Ha mondjuk Moszkvából érkezett manipuláció és az technikai volt, a közvélemény tudta nélkül operatív intézkedésekkel ki lehetett volna iktatni. Ezután a második fordulóban a román szavazók „külső” támogatás nélkül dönthettek volna a két jelölt között. Ehelyett maradt a cirkusz, a bizonyíték nélküli vádaskodás és a politikai folyamatok befolyásolása. A NATO-tagságot megkérdőjelező, illetve az ukrajnai háború lezárását sürgető georgescui kijelentések alapos pánikot váltottak ki a román politikai elitben. Ez odáig fajult, hogy a valóban független Georgescut egy pártok által támogatott „független” jelöltre, konkrétan Nicusor Danra, Bukarest polgármesterére kívánják lecserélni. A cserejelölt aztán megmérkőzhetne a pártok támogatottjával, Elena Lasconival. Hogy van ez? Egy olyan szereplő érkezne, akit senki sem szavazott meg korábban és pártok felkérésére mérkőzne a pártok támogatottjával?! S ha nem lenne már ez is elég bizarr, egyértelműen kiderült, hogy a nyugati befolyás kevésbé ártalmas, mint a keleti. Pedig a modern technológia révén gyakorlatilag bárki által bárhol bármit befolyásolni lehet. Az életre kelt zűrzavarra épp a politikusok adták áldásukat azzal, hogy semmilyen érdemi kontrollt nem vezettek be a közösségi platformokkal szemben. De hogyan is tehetnék politikai eszközökkel, amikor ezek a struktúrák – miként a Fed, az amerikai jegybank – magánkézben vannak. Ja, hogy közben a háttérből fogják a tulajdonos urak kezét, az már túlmutat egy romániai elnökválasztás anomáliáin. A romániai helyzet rávilágít arra is, hogy a demokrácia mennyire sebezhető, ha a politikai játszmák a titkosszolgálatokkal való ijesztgetésre és homályos vádakra épülnek. Az USA által támogatott sajtó például „történelmi döntésként” hivatkozik az eseményre, de vajon tényleg ezt jelenti a jövő demokráciája, ahol a világkormány víziója egyértelműen szembeötlő? Nincs kizárva, hogy Romániában kipróbáltak egy már kimunkált technikát – a katonai puccsok mellett –, aminek a szlogenje: addig folyik a szavazás, ameddig az „én eredményem” nem jön össze. Főleg ezért érdemel kiemelt figyelmet és elsődleges elmélkedést a Georgescu-eset, azzal a megjegyzéssel, hogy a kirekesztően szélsőséges politika – ha valaki ezt képviselné – persze nem támogatandó. A tanulság pedig az, hogy hasonló kihívás nálunk is felmerülhet. Vajon felkészültünk hazánkban a külső befolyás és bármiféle technikai támadás elhárítására? Részben igen, mivel léteznek illetékes intézmények és sokat tanulhatunk mások tévedéseiből. De pontosan ismerjük a politikai szereplők valódi szándékait, hátterüket, esetleges rejtett szándékait? Kemény menet a XXI. század. Szinte egyetlen perc pihenőt sem engedélyez sem a politikusoknak, sem nekünk, választásra jogosult polgároknak. Minden eddiginél nagyobb figyelmet és tisztánlátást követel az egyre extrémebb politikai megoldások felvonultatásának felderítése, majd megfelelő lokalizálása: saját érdekünkben. |
A rakétaháború irányítói kiiktatták a józan észt
FÖLDI LÁSZLÓ Mintha csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne nyolcmilliárd ember életének és halálának kérdésében. Büszke emberekként különös elragadtatással hisszük, hogy fajunk – a teremtett ember – az ész által vitte többre a Föld más lakóinál. Eme paradox evolúciós elmélet napjaink értelmetlen vagy értelmezhetetlen történései miatt mintha újra előtérbe kerülne. A megcáfolhatatlannak tartott gondolatiság számos politikai és filozófiai irányzat jelszava volt korábban is. De hogyan jutottunk el idáig, amikor a valódi ész helyét az erő és annak öncélúsága vette át? Az emberi történelem során hadseregek és tömegek ereje vitte sikerre a kitűzött célokat. Az ész győzelme mindig az erő támogatásával vált lehetővé. Ahogy azonban haladtunk előre az időben, az erő egyre inkább előbbre került, míg az ész háttérbe vonulva irányított. Ez vezetett a felvilágosodás, a kommunizmus és a fasizmus kifacsart életfelfogásának megjelenítéséhez. Kiderült ugyanis, hogy a történelmi zsákutcák csak az erő által „befogadhatók” az emberek számára, a rábeszélés már igencsak kevésnek bizonyult volna. A legújabb korban új idők szele fújta meg a hatalom megszerzésében érdekelt erőterek képzeletbeli vitorláit. Napjainkra az erő vált dominánssá. A hatalomért folytatott politikai küzdelmek, gazdasági ütközetek és katonai konfliktusok mind az erő demonstrációjáról szólnak. A technológia fejlődése – az ész erejéből táplálkozva – lehetővé tette, hogy az erő öncélúvá váljon, miközben eltűnt, de legalábbis háttérbe szorult mögüle az irányító értelem. Gyakran jelennek meg a már nem irányított, hanem „elszabadult” logikák az erőszak és ezzel együtt járó erőfitogtatás formájában. Minapi példánál maradva: indulnak az Amerikából Ukrajnába szállított ATACMS rakéták, hogy orosz területen becsapódva provokációt idézzenek elő, ráadásul úgy, hogy eme fejlett technikát nem ukránok, hanem a Pentagon tisztjei hozzák harchelyzetbe. Amivel semmi mást nem értek el, csupán azt, hogy erre válaszul a legújabb fejlesztésű orosz Oresnyik rakéták elháríthatatlan sebességgel érjék el célpontjukat, jelezve a másik fél eltökéltségét a „ki az erősebb?” játszmában. De, ha bárki azt gondolná, hogy ezzel vége, hisz mindkét erő demonstrált, óriásit téved, mivel az amerikaiak újabb esélyt adnak az őrületnek és rendszerbe állítják a Trident–2 interkontinentális ballisztikus rakétákat. Amivel persze újabb reakciót gerjesztenek az ismét célba vett ellenfél oldalán, a háborúpárti héják örömére. Eszerint egy olyan világban élünk, ahol az erő dominanciája mellett az ész végleg eltűnni látszik. Hová lett az érdekérvényesítés formáját elegánsan és sokkal hatékonyabban képviselő diplomácia, a személyes politikusi részvételt igénylő kerekasztal varázslata? Vagyis hová lettek a konfliktuskezelés elegáns formái? Elfogyott volna a papír, melyekre diplomáciai jegyzékek íródhatnának, hogy gyors futárok kézbesítsék egyik és másik címre? Vagy a telefonok feltöltéséhez szükséges energiát is átcsoportosították a fegyvereket fejlesztő üzemek 24 órás működtetésére? El lehet pusztítani a nyolcmilliárd földlakót, hogy csak annyian maradjanak életben, akik a végén mindannyian odaférnek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. De miről fognak megállapodni? És hol lesz az éljenző tömeg, hol a galambokat eregető fehér ruhások és persze a nagy buzgalommal tudósító sajtó, hogy magasztos szavakkal ecseteljék a kitört békét? A globális politikai színtéren ma már nem országokról vagy nemzetek kormányairól van szó, hanem egyénekről: Putyinról, Bidenről, Trumpról, Zelenszkijről és néhány hervatag európai vezetőről, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Mintha a világ nyolcmilliárd lakója nem számítana és csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne életünk és halálunk kérdésében. Ezek a vezetők, akik rakéták irányzékára pingálják győzelmeik jelképét, elfeledkeztek arról, hogy az általuk gerjesztett pusztítás mindenkit elérhet, beleértve saját családtagjaikat is. A történelem során az emberiség sokszor szembesült hasonló helyzetekkel, de mindig talált megoldást. Most azonban mintha a világ vakon követné az erőt, figyelmen kívül hagyva a következményeket. Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett eszközökkel éri el – nyilatkozta John F. Kennedy. Ugyanezt John Lennon így jellemezte: Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal elmebeteggé nyilvánítják. A két John szavai ma is aktuálisak. Mindketten figyelmeztettek a világunkat irányító, rejtett erőkre. Tragikus módon mindketten merénylet áldozatai lettek. A hivatalos narratíva szerint egy-egy őrült végzett velük. A történelem azt mutatja, hogy az erő gyakran elnyomja az igazságot. A 2020-as évekre úgy tűnik, nőtt a „játszma” tétje. Mintha „all in” licitálás indult volna el. Mindent egy lapra! Csak az a gond, hogy minket, embereket kibicekként kezelve vettek célba a játékot játszók rakétái. Erő feszül erőnek, miközben kiiktatták a józan észt. Amennyiben az „erőtér” tagjai semmibe vesznek minket, mi a helyzet a végrehajtó állománnyal? Mire gondolnak a hús-vér apparátus tagjai, a katonák és a gazdaság működését biztosító emberek tömegei, akik képesek – megfelelő akarattal – szembeszállni, ha másért nem is, de saját családjuk védelmében? Churchill egyszer azt mondta: A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba. A többségüknek sikerül összeszednie magát, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna. Talán itt az ideje, hogy cáfoljuk Churchill szavait és képesek legyünk elérni, hogy a megválasztott vezetők ne csak ráébredjenek, hanem be is fogadják az igazságot. |
A szerző küldeménye.
|
Super Trump
Még meg sem száradt a tinta az amerikai választók szavazólapjain, még ki sem hirdették a hivatalos végeredményt, a régi-új elnök, Donald Trump és a republikánusok földcsuszamlásszerű győzelme máris elindította a dominóeffektust, ami akár lavinává is alakulhat. A német kormánykoalíció órák alatt beomlott, ez előrehozott választásokat generál, amire legkésőbb jövő márciusban sor is kerül. A Biden-adminisztráció elsőként menesztette azt a különleges ügyészt (Jack Smith-t), aki a Trump elleni koncepciós eljárások irányítója és levezénylője volt. Az utcai zavargásokra készülődő Antifa és BLM-brigádok vissza lettek parancsolva odúikba, pedig a jobban értesült washingtoni kereskedők már jó előre bedeszkázták kirakataikat. Arra készültek, hogy a szélsőbalos, radikális szabadcsapatok ismét törnek-zúznak majd, illetve sajátos önsegélyezésbe fognak, és a már tőlük megszokott módon, fizetés nélkül cserélik mobiltelefon- és laptévé- kontingenseiket. A nyugati politikai vezetők versenyt gratulálnak DJT-nek. Akik eddig szakmányban gyalázták, gúnyolták Trumpot, de minden tengerentúli, liberális/demokrata (mélyállami) igényt azonnal, kritika nélkül teljesítettek, most „alig várják”, hogy együttműködhessenek az új washingtoni vezetéssel. Zelenszkij az elsők közötti és legnyálasabb hűségesküt tette, majd meghatódva emlékezett korábbi személyes találkozására Trumppal. Most meg Orbán Viktor előtt hajbókol, kissé megtört testtartásban, hátha tud neki intézni egy amnesztiát Putyinnál. Nyilvánvaló, mindannyian tisztában vannak vele, hogy olyan eredmény született, ami megkérdőjelezhetetlen, sem csalásokkal, sem jogi hercehurcákkal nem lehet megingatni az elnök pozícióját, ráadásul kényelmes többsége lesz a republikánusoknak a képviselőházban és a szenátusban is. Ez gyakorlatilag teljhatalmat jelent, Trump finoman szólva is megvalósíthatja programjának minden pontját. És meg is teszi. Soha jobb esély még nem volt arra, hogy visszatérjen a normalitás az USA-ba és így a világ nyugati felébe. Az emberiség fellélegezhet újra. Azt, hogy ehhez az eredményhez mi vezetett, még sokan és nagyon sokáig elemzik, különböző nagyszabású megfejtések születnek majd, nyilván oldalszimpátiának megfelelően. A jó hír az, hogy az emberekből láthatóan nem veszett ki a józanság és a már említett normalitás iránti igény. Sőt, minden eddiginél fajsúlyosabban tört felszínre. Csodálkoznak is a liberális társadalom-mérnökök, akik elhitték, hogy a teljes mainstream sajtóhátszél, a közösségi médiafelületek manipulációi elegendőek lesznek arra, hogy totálisan beteg világukat ráerőltessék a tömegekre. Ők most gyászolnak, és talán még fel se fogták, hogy mit is vesztettek el. Az amerikai politikai infrastruktúrát gazdatestként használó háttérhatalom, a mélyállam viszont pontosan be tudja árazni veszteségét. Egyrészt dollár-milliárdokat égettek el a demokrata kampányra. Ennek van számszerűsíthető része, amit a kampánytámogatások bevallott részében centre ki lehet mutatni, és van olyan része, ami az árnyékban került felhasználásra és ott is maradt. Ilyen például az a 400 millió dollár, amit a Soros birodalom arra költött, hogy 227 állomásból álló kereskedelmi rádió-hálózatot vásároljon az USA-ban a választások befolyásolásának szándékával. Persze ne legyenek illúzióink, a Soros birodalom már ennek többszörösét kivette a demokrata vezetésű Amerika és a világ iránta barátságos vezetésű országainak kasszájából. Most viszont jó esély mutatkozik arra, hogy elapadjanak forrásai, legalábbis a tengerentúlon. Sajnos a rossz hír az, hogy a jelek szerint a háttérhatalom „B” terve Európa. Az már régen közismert, hogy előörseik szinte kirobbanthatatlanul bevették magukat az európai politikai, intézményi, média-, vagy párt- struktúrákba. Ennek „gyümölcseit” régóta „élvezzük” az Európai Parlamentben, a Bizottságban, de a nyugati mainstream média is gyakorta emlékeztet minket, magyarokat arra, milyen is az, ha mást gondolsz a világról, mint amit a globalisták szerint kell. Az amerikai választás eredménye átsodorja őket az öreg kontinensre, főleg, ha a Trump-i erőterek kihasználják minden adottságukat. Nyilvánvaló, hogy a mélyállamot működtető multinacionális vállalatbirodalmak is kénytelenek lesznek komoly veszteségeket elkönyvelni. A Blackrock, a Raytheon, vagy a Monsanto nehezen írja majd le ukrajnai befektetéseit, ha Ukrajna nem kap további támogatást az USA adófizetőitől, az amerikai költségvetésből, és ezért orosz kézre kerülnek a nyersanyagokban és termőföldben oly gazdag ukrán területek, de az ő erejük nehezen, vagy egyáltalán nem megingatható. Ráadásul erőst kacsingatnak az euróban kifizethető támogatások felé. Amikor azt halljuk „európai” politikusoktól, hogy Ukrajna támogatását a végsőkig folytatni kell, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezeket a mondatokat nem a szolidaritás, hanem a mesés profit elvesztésétől való félelem diktálja. A globalizmus általuk kitervelt megvalósítása egyelőre csorbát szenvedett. A szereplők sokkban vannak, nagy a tét, de teljes sarokba szorításuk hiba lenne. Főleg, ha Kennedy elnök pályafutásának szomorú végére gondolunk. Donald Trump viszont régi vágású üzletember. Az ő generációja még nem akarta versenytársát mindenáron elpusztítani, inkább a win-win szituációkat kedvelte, ha őt magát nem fenyegette veszély. Donald Trump győzelme önmagában is varázslatos teljesítmény, tekintettel a szemben álló erők elképesztő mindenhatóságára. Gondoljunk csak arra, hányféleképpen próbálták félreállítani az útból, nem visszariadva a fizikai, pszichikai, vagy egzisztenciális megsemmisítésétől sem, mégis ez a közel 80 éves harcos mindent és mindenkit legyőzött. Nincs szükség patetikus méltatására teljesítményének értékelésekor, de a SuperTrump (így egyben) nevet mindenképp megérdemli. Viszont e varázslatos győzelem még csak elővetíti azokat a lehetőségeket, meléyek előtt most Amerika és vele együtt a világ - ha felismerik - most áll. A világ többi része is fogékony lehet egy új hangvételű amerikai politika befogadására, ami inkább érdekelt az együttműködésben, mint a konfrontáción alapuló, felsőbbrendűségét hirdető, gőgös yenki attitűd továbbvitelében. Nekünk, európaiaknak még meg kell harcolnunk saját szuverén státuszunkért, le kell ráznunk a háttérhatalmi struktúrákat, és ki kell söpörnünk helytartóikat, csatlósaikat. Egy támogató Amerikával jó esély van erre, de kellenek itt is a szuverenitás iránt elkötelezett harcosok. Szerencsére vannak már, nem is kevesen, egyre jobb pozíciókban. Ráadásul egyik legkarizmatikusabb szereplője ennek a harcnak Orbán Viktor. Ő az, aki pertuban van a világ összes nagyhatalmának vezetőjével, nimbusza messze kinőtte már egy közép-európai kis ország adta kereteket. Ő is óriási lehetőségek kapujában áll, reméljük, hamarosan neki is járni fog a "szuper" jelző, mert akkor jobb hely lesz a világ. |
NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
Földi
László, |