Tíz éve is annak, hogy Zilahon az egykori Református Kollégium megmaradt, majd’ négyszáz éves könyvtárában magyar dokumentumok után kutattam. A román prefektúráról küldtek valakit, aki beengedett, ott üldögélt, várta, hogy megtaláljam, amit keresek. Segíteni nem tudott, hiszen a gyűjteményt sem ismerte és a nyelv is idegen volt neki. Egy közeli panzióban volt a szállásom, azért választottam, mert ott magyar volt a tulajdonos. Nagyon örültek nekem, esténként jókat beszélgettünk, mígnem új vendég érkezett, egyenesen Bukarestből. Rögtön ránk szólt, hogy Romániában vagyunk, beszéljünk románul! „Erdély román föld” – adta ki a verdiktet.

Ez a vidék amúgy nem Erdély, ezek itt a szilágysági dombok, a Partium, etnikailag a 16. századig egységesen magyar terület, de a sok hadakozásban megfogyatkozott a magyarság és helyükre románok érkeztek, akik a 19. század közepére már mindenütt többségbe kerültek. A szülőföldjükön maradt magyarok jogai Trianon óta korlátozottak, az országos és a helyi politika változásainak függvényében alakulnak, de kielégítő, emberhez méltó sosem volt.

A történet azért jutott eszembe, mert pár hete Kolozsvárott román futballszurkolók kamasz fiúkat bántalmaztak, egyiküket bottal verték fejbe, a másiknak a térdét ütlegelték. A fiatalok egyetlen bűne az volt, hogy Erdély fővárosában magyarul beszéltek. Ugyanez történt Pozsonyban (háromszáz évig a Magyar Királyság koronázó fővárosa), ahol szlovák férfi támadt egy huszonévesekből álló társaságra. Magyarok vagyunk, ezért beszélünk magyarul, válaszolta egyikük, mire a férfi kést kapott elő és megvágta a fiú nyakát.

Nem az első és nem is az utolsó ilyen eset ez. A romániai elnökválasztáson egy Nagy-Románia álmokat kergető, szélsőségesen nacionalista párt jelöltje a befutó. Egy nyíltan magyarellenes pártnak a vezetője, akinek útjában állnak az őshonos erdélyi magyarok. „Kifele a magyarokkal az országból” – skandálják az AUR hívei. A szlovák nacionalisták jelmondatai között szalonképesnek számít a „Magyarokat a Duna túlpartjára”, és fogalmuk sincs, hogy a Duna mindkét oldalán homogén magyar népesség élt ezer éven át és él a Csallóközben még mindig. Csak hát a cseheknek 1919-ben szükségük volt a területre, és a Fekete-tengerig hajózható közlekedési útvonalra, a Dunára. (Amit persze a magyarok építettek.) Ezért húzták meg itt a trianoni határt. Húzták volna ők még lejjebb is, sőt a Nyugat-Dunántúlt a déli és északi szláv népeket (szerbek, horvátok, szlovákok, csehek) összekötő folyosóként akarták maguknak bekebelezni. De ez az erőszakosság már az Antantnak is sok volt.

A Kárpátalján élő őshonos magyarok jogait hol a cseh, hol a szovjet, hol az ukrán állam taposta, a szülőföldhöz való jogukat most épp az ukránok kérdőjelezik meg, korlátozzák kulturális-nyelvi-vallási közösségi létezésüket. „Késhegyre a magyarokkal!” – üvöltik az ukrán nacionalisták Ungváron, Munkácson ledöntik a vár fokán álló ősi magyar jelképet, a turulszobrot. Mindezt nem hallja és nem látja a világ.

A hungarofóbia száz év után is elevenen él az Osztrák-Magyar Monarchia időközben szétesett utódállamaiban. Ezeréves magyar nemzeti jelképeink nekik száz év után is szélsőséges jelképeknek minősülnek. A Felvidék szó használata irredentizmusnak számít Szlovákiában, és nem veszik észre, hogy tiltása magyarellenes sovinizmus állami jóváhagyással.

Lehetne sorolni a magyar sérelmeket, az első világháborús úzvölgyi katonatemető meggyalázását, a nyelvhasználat korlátozását, a fizikai bántalmazásokat, a magyarokat ellehetetlenítő választási törvényeket, a Szlovákiában még mindig hatályban lévő Benes-dekrétumokat, a magyar műemlékek átnevezését román, szlovák, ukrán, szerb etc. ősi műemlékekre. Elviselni a szülőföldön való hazátlanságot, a magyarokra ragasztott „bozgor” gúnynevet. És várni, hogy az Európai Unió majd megoldja az évszázados konfliktusokat. Nem oldja meg.

Az Európai Bizottság ejtette a kezdeményezést, és az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét nemzetállami hatáskörbe utalta. Azokhoz fordulhatnak védelemért, akik éppenséggel jogaikat korlátozzák. Tőlük kell várniuk megoldást a kisebbségi létből fakadó gondjaikra.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1950. május 9-én Robert Schuman híres beszédével lefektette a mai Európai Unió alapjait. Azóta május 9. az Európa-nap, az európai béke, egység és szolidaritás ünnepe. Ebből ma a legkevesebb látszik Európában, messze vagyunk Schuman Európa-ideáljától. Az unió béke helyett háborúba sodorja a kontinenst, egység régen nincs már, csak az Egyesült Európa felé haladó erőszakos projekt. Szűk érdekcsoport diktál, és a nemzetállamoknak nem sok szerepet szánnak. A szolidaritás kiüresedett jelszó, politikai érdekek vannak, amit a globális tőke, nevezzük háttérhatalomnak, irányít.

Ebben a közegben ki törődik például az őshonos kisebbségek sorsával? Ebben az új világban nemcsak az őshonos kisebbségek léte, hanem a nemzeti szuverenitás is veszélyben forog.

HORVÁTH JÓZSEF

Napjaink híreit olvasva egyre erősebb bennem a nosztalgia az analóg világ iránt. Akkor még minden sokkal egyszerűbb volt, vagy legalábbis annak tűnt. A titkosszolgálati világban is. Vaszilij Mitrohin, a szovjet titkosszolgálat, a KGB irattárosa évtizedeken keresztül jegyzetelt. Mint egy középkori szerzetes másolta az akták általa fontosnak vélt adatait, amit aztán a dácsája padlója alá rejtett el. És várt. Az idő a Szovjetunió felbomlásával, 1991-ben jött el. Akkor besétált a moszkvai brit nagykövetségre, hóna alatt a jegyzetei egy részével. Egy év múlva már az Egyesült Királyságban élt.

Ebben az analóg világban még azt tanították, hogy az ellenséges hírszerző és a neki dolgozó ügynök közötti legkockázatosabb feladat a megszerzett információk átadása. Ha ekkor sikerül lebuktatni őket, akkor akár nyílt eljárásban is bíróság elé lehet állítani őket. Akkor még fedett találkozó, pillanattalálkozó, tárgyi postaláda, rejtjelzett üzenet fogalmait tanították az elhárításnál.

Aztán jött a digitális, szép új világ, és fenekestül felforgatott mindent. Tömegessé váltak a mobiltelefonok, jöttek a szöveges üzenetek. Majd az internetes információrobbanás. Nap­jainkban már szinte mindenki az interneten kommunikál. Ezen keresztül éljük az életünket. Levelezünk, fényképeket, videókat küldünk. Dolgozunk, pénzt utalunk, a boltban fizetünk. A legtöbben örülnek, hisz úgy érzik, hogy ezáltal könnyebb lett az életük. Egyszerűbben és gyorsabban tartják a kapcsolatot családjukkal, barátaikkal.

De 2013-ban jött Edward Snowden, aki már ennek az új világnak az embere volt. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) alvállalkozójaként dolgozva megismerte, hogy milyen profi kémszoftverekkel ellenőrzik tömegesen az emberek kommunikációját. Kiderült, hogy már nemcsak célirányosan végeznek megfigyeléseket az amerikai szolgálatok, hanem tömegesen gyűjtik, elemzik a digitális világban keletkező információkat.

Még ugyanebben az esztendőben derült ki, hogy az amerikaiak lehallgatták, megfigyelték Angela Merkel német kancellárt, valamint kormánya számos tagját is. Ahogy sok nyugat-európai politikus telefonjait, sms-eit is nyomon követték. A hír kipattanása után a várt botrány elmaradt. Diszkrét diplomá­ciai tárgyalásokon elsimították a feszültséget.

Közben kiderült az is, hogy a németek meg lehallgatták a franciákat. Szóval egyértelművé vált, hogy a digitális kommunikáció kétségtelen előnyei mellett jelentős veszélyeket is hordoz magában. Ezek után azt gondolhatjuk, hogy mind a politikusok, mind a titkosszolgálatok levonták a megfelelő konzekvenciákat, tanultak a leckéből. Ami persze igaz is. Legalábbis az oroszok a maguk kissé bumfordi, de józan módján léptek.

Putyin elnök utasította a titkosszolgálatokat, hogy az igazán érzékeny műveleteiknél térjenek vissza a papíralapú rendszerre. Mechanikus írógép, dosszié, védett irattár. Az internetről pedig lekapcsolták őket. A nyugati szolgálatok szofisztikáltabb megoldást választottak. Rejtjelző szoftverek, speciálisan kódolt telefonok, számítógépek.

Amelyek persze kicsit nehézkesebbek, bonyolultabbak, esetleg lassabbak is a polgári eszközöknél. Ezért aztán sokan csak felesleges nyűgnek érzik a használatukat.

És innen indul a probléma.

Amikor a politikus nem érzi annak a súlyát, hogy országának védelme nehézségekkel is jár. Akkor is, ha ez kényelmetlen. Mert az információkat védeni kell. Ha pedig ezt nem teszik meg, akkor aztán jönnek a botrányok. Amibe jobb esetben csak a politikus bukik bele. Rosszabb esetben súlyos nemzetbiztonsági, gazdasági és politikai károkat szenved el az érintett állam.

Liz Truss, aki nem egészen ötven teljes napig volt brit miniszterelnök, nyílt üzenetben írt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása után az amerikai külügyminiszternek: „Megcsináltuk!” Ahogy a mostani lengyel külügyminiszter is így írt akkor: „Köszönjük, Amerika!” Nyilván egyik üzenetnek sem örültek Washingtonban, hiszen ekkor már javában folyt az a művelet, amivel igyekeztek elterelni magukról a gyanút a robbantással kapcsolatban.

Napjaink legfrissebb botránya szintén az amerikai fővárosban robbant ki. Az új vezetés több tagja, köztük a nemzetbiztonsági tanácsadó, miniszterek, a CIA igazgatója zártnak gondolt Signal-csoportokon belül kommunikáltak érzékeny katonai műveletekről. Amibe „véletlenül” egy újságíró is bekerült, aki aztán közhírré tette, amit így megismert. Sőt időközben az is kiderült, hogy nyílt Gmail-levelezést is használtak. Márpedig egy világhatalom, amely ráadásul belső ellenségével, a „mélyállammal” éppen most készül leszámolni, ezt nem engedheti meg magának.

Nem véletlenül nyilatkozta Donald Trump elnök: „Ha rajtam múlna, mindenki egy olyan szobában ülne együtt, aminek a falai szilárd ólomból vannak. De az élet ezt nem mindig teszi lehetővé.”

Ez sajnos igaz, még kisebb ország esetében is. Ám ennek ellenére nem lehet lemondani az alapvető biztonságról. Ami lehet, hogy nehézkesebb, lassúbb. De az okos, óvatos politikusok ezzel tisztában vannak, bekalkulálják. Ebből fakadóan minimalizálják a digitális kommunikációt. Aki nem így tesz, az inkább előbb, mint utóbb elbukik. Vagy zsarolhatóvá válik.

Ebben a szemünk előtt alakuló új világrendben az okosabb, az óvatosabb marad talpon. Ugyanis lassan ott tartunk, hogy néhány kattintás, néhány érintés az okoseszközökön is végzetes károkat okozhat országoknak, birodalmaknak. Ezért hatalmas a politikusok felelőssége.

Egy államnak hiába van elméletileg a világ legjobb, leghatékonyabb titkosszolgálata, ha vezetőinek a képességei gyengék, akkor el fognak bukni.

Három nap az élet, addig minden rendben, addig a kontinens minden polgára megnyugodhat, mert biztonságban van – ezt üzenik nekünk egy videóban Brüsszel vezetői, közülük is az Európai Bizottság válságkezelő biztosa és heherészik hozzá egy nagyot. Igen, ez az a pillanat, amikor az ember szentségel egy jóízűt, és komoly vágyat érez arra, hogy lábuknál fogva húzza le a szenteket az égből és mindez helyénvaló is lenne. Sokat nem foglalkoztam vele, de biztosan ez az az állapot, amelyre az emberiség kitalálta a káromkodást, hogy levezesse a feszültséget.

Vigyázó szemünket a napokban Párizsra vethettük, ott gyülekeztek ugyanis a politikai elvtelenség bajnokai. A „hajlandóak koalíciója” találkozott a francia fővárosban, hogy megszervezze Európa védelmét. Lista is készült, 30 konkrét javaslattal, hogy serkentsék a tagállamokat a felkészülésre, miközben az Egyesült Államok és Oroszország a békekötés terveiről, mikéntjéről tárgyal. A háborúpárti pánikolókat ez nem zavarja: tudnak valamit a szavak háborújáról. Lassan mondják, hogy mindenki megértse, és addig sulykolják a fejekbe a tartalmat, míg tényleg elhisszük, hogy háborúban állunk, és saját jól felfogott érdekünk az ukrajnai öldöklés további támogatása. Lassú észjárással, tompa ésszel valóban nehezen felfogható, hogy mit akarnak. Ha segítjük Ukrajnát, hogy ő győzzön, akkor a tönkrevert Oroszországnak honnan lesz ereje arra, hogy megtámadja Európát, nincs itt valami ellentmondás? Van, de nem ez a lényeg. A brüsszeli elit harapófogóba lavírozta önmagát és innen már nincs kiút. Szakemberek, politikai elemzők véleménye szerint nem vallhatják be, hogy tévedtek, mert annak komoly következményei lennének. Le kellene mondaniuk és jó messzire távozniuk a húsosfazék mellől. El kellene számolniuk a munícióval, a rájuk bízott politikai, erkölcsi felelősséggel Európa sorsáért, és amúgy mellékesen, még a giga méretű elherdált pénzzel is, amit a lyukas zsákba, a nagy ragadozók proxyháborújába öntöttek. Kiderülne a képmutatás is, amely tetőtől talpig jellemzi őket. Szirénhangok meg azt susogják, hogy a háborúnak maradnia kell azért is, mert akkor a szétvert európai gazdaság végleg a földre kerül, elég csak a romokban heverő autóiparra gondolni. Megoldásként majd a fegyverlobbi kihúzza a hanyatló kontinens szekerét a csávából, már ha kap elég pénzt, megrendelést és kiengesztelően magas, mindenért kárpótló profitot.

A képmutatás nagyasszonya, a leköszönő német külügyminiszter a „lojális együttműködésről” papol, Magyarországot szidalmazza az Európa 2025 konferencián, mert nem támogatjuk Ukrajna gyors csatlakozását az Unióhoz. Ha tehetné, pallossal csapná le a fejünket és egy pillanatra sem jut eszébe önvizsgálatot tartani. Mert mit is csinál a hübrisz, a gőg birodalma? A Nyugat számos országa pénzkötegeket küld Moszkvába, 2024-ben 21,9 milliárd eurót költött orosz gázra és olajra. Csak a gázimport 18%-kal nőtt az elmúlt évben, és írjuk le azt is, hogy a két legnagyobb importőr Franciaország és Olaszország volt, a szankciók ellenére. Nocsak, kit is támogatunk, a mostani, újkori ősellenséget, Oroszországot, amelyik ellenáll az új világrendnek? Vagy Európa biztonságának védelmezőjét, Ukrajnát?

De vissza a kezdetekhez! Érdemes többször megnézni azt a videót, amelyet az Európai Bizottság humanitárius segítségnyújtásért és válságkezelésért felelős új biztosa jegyzett. Hadja Lahbib ezelőtt 2024-ig Belgium külügyi és európai ügyekért, valamint fejlesztési együttműködésért számot adó minisztere volt. Mi jól ismerjük a nevét, korábban szorgalmazta, hogy Magyarországot fosszák meg szavazati jogától, a hölgy szélsőségesen háborúpárti, Zelenszkij nagy barátja. Kollégák ők, szegről-végről, a biztos asszony is csillogtatja színészi képességeit a túlélő csomagot népszerűsítő filmecskében. Aki megnézi, elámulhat ennyi ötleten, szellemességen, tanulhat is belőle, mi kell a tökéletes biztonsághoz. Először is Welcome! Ezzel üdvözöl a kifogástalan kék kosztümben feszítő delnő. Csak az ormótlan edzőcipő rontja az összképet, bár tagadhatatlan, hogy háborúhoz jól illik a kényelmes, sportos viselet. Már sorolja is: szemüveg, vízálló/!/ iratok, elemlámpa, gyufa, öngyújtó. Aztán kacag egy nagyot, majd folytatja: víz, bicska, gyógyszerek, ennivaló, kisebb elemes rádió, és jó, ha van egy pakli kártya meg némi készpénz. A biztos asszony hadonászik is egyet, megmutatva mélybordóra lakkozott körmeit, ápolt külsejét. Úgy fest, mint egy csinos szépségipari reklám, de amiről jártatja a száját, az nem vicc.

Lassan kihal a nemzedékem, de én még emlékszem 1956-ra. A budapesti lövöldözések, az ágyú hangjára, amikor az oroszok végigpásztázták a szomszéd, kertvárosi utca házait, minden másodikat megkínálva. A napokra, amiket a házmester apró szuterénlakásában töltött a lakók apraja-nagyja, mert az emeletet bármikor belövés érhette. Meg a sokkra, amit anyámmal átéltem, amikor a harcok megszűnte után Zuglóból gyalog bementünk a Blaha Lujza térre és szembesültünk a szétlőtt főváros képével. A válságkezelő biztos kétlem, hogy tapasztalt valaha valami hasonlót. Különben nem viccelődne a háborúval. Meg arra is választ keresne például, hogy miért csak 72 óra? Miért? Utána mi történik, Oroszország kapitulál, hazamegy, és azonnal küld élelmiszersegélyt Európának?

Ülnek a nagyokosok, a fafejűek a brüsszeli buborékban, és komolyan elhiszik, hogy célt érnek efféle kis videókkal. Gonosz szándékú, jellemtelen társaság ez a háborúpárti „elit”, megérdemelnének egy kis tűzvihart, hogy legyen tapasztalatuk, de ezt ne kívánjuk nekik. Elégedjenek meg az önteltséggel, ami egy-egy eredményes és hatékony intézkedésük után eltölti őket, ugyanis a mondás szerint „a boldogság a bolond békés nyugalma a gazfickók között.” Legyen ez az érzés az övék, örök időkre. Megérdemlik.

Európa le akarja győzni az oroszokat, ők meg az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat.

Egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Márton Áron erdélyi római katolikus püspök szavaira:

A demokrácia csak a lelkileg művelt és fegyelmezett emberek között működik jól. A demokrácia igazi hordozója a nép, nem az utcai tömeg. A nép saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kívülről mozgatják. A nép maga határozza meg a sorsát, a tömeg oda mozdul ahová az ösztöne vagy az ügyes emberek hajtják.

A múlt században, a trianoni tragédia után írta ezeket a sorokat a főpap, nyilván azzal a céllal, hogy tartsa a lelket az erdélyi magyarságban.

Mégis úgy érzem, napjainkban újra aktuálisak a gondolatai. Hiszen sorsunk, nemzeti létünk alapvető kérdéseivel kell ismét szembenéznünk. Pedig úgy léptünk az új évezredbe, hogy azt hittük, már révbe értünk. Csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a biztonság és a jólét garanciáit nyújtó két szövetséghez. Aztán az orosz–ukrán háború és a balliberális amerikai/brüsszeli ideológiai úthenger át akart gázolni rajtunk. Amikor pedig újra elkezdtünk reménykedni, hogy az Egyesült Államokban győzött a józan ész és a „nép” vette saját kezébe a sorsát, akkor az európai „tömeg” és vezetői szembefordultak mindennel, még saját magukkal is.

A legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozón egyedül a magyar miniszterelnök maradt a valóság talaján, és vétózott. Tiltakozva az ukrajnai háború folytatása, az ország uniós csatlakozása és az Egyesült Államokkal való konfrontáció ellen. Sokan teszik fel azóta a kérdést, hogy mi értelme volt ennek, hiszen a többi huszonhat ország ellenében úgysem győzhetünk. Lehet, de az igazság kimondása, az egyenes kiállás volt az egyedül vállalható út.

És ez nem jelenti azt, hogy egyedül maradtunk, ahogy az I. világháború után. Hiszen Magyarország kiemelten jó kapcsolatokat ápol az új amerikai vezetéssel, ahogy Kínával és Oroszországgal is korrekt, kölcsönös előnyökön és tiszteleten alapulnak a viszonyaink. Sőt Törökországgal és a türk nemzetekkel, Izraellel és még számos jelentős országgal is.

Tehát elszigeteltségről, magányosságról beszélni értelmetlen. Ettől függetlenül még tény, hogy a brüsszeli vezetés és néhány nyugati politikus legszívesebben kiátkozna bennünket. De ezek az emberek valójában úgy hoznak döntéseket, hogy sem annak következményeivel, sem a realitásokkal nem számolnak. Vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert cinikus módon árulják el népüket és az uniót is.

Most ott tartunk, hogy a megbukott német kancellár, a meggyengült francia elnök, a kisebbségi kormányzást folytató spanyol miniszterelnök és a paktumokkal hatalomban tartott brüsszeli vezetők az európai jóléti államot verik szét szisztematikusan. Úgy, hogy senki sem kérdezi meg a választókat, mit szólnak ehhez.

A magyarok viszont ismét elmondhatják a véleményüket arról, hogy akarják-e Ukrajnát az utolsó utáni pillanatig támogatni, és úgy felvenni az unióba, hogy semmilyen csatlakozási kritériumnak nem felel meg. Pedig most igazán fontos lenne tudni, hogy a nyugati emberek akarnak-e háborút, akarnak-e hadigazdaságot, akarnak-e konfliktust az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal. Arról nem is beszélve, hogy akarnak-e saját atomfegyvert fejleszteni, fenntartani. Akkor, amikor Németországban a sötétzöldek hathatós nyomására bezárták a jól működő atomerőműveiket.

Talán most majd azt fogják elmagyarázni a szavazóiknak, hogy a békés célú atomenergia rossz és veszélyes, de az atombomba az jó és biztonságos? Még ezt is megérhetjük.

Ha ez nem lenne elég abszurd, a lengyel miniszterelnök is megpendítette, hogy atombombát akar, mert csak az garantálná országa biztonságát. Az Európai Unióban jelenleg Franciaország az egyetlen atomhatalom. Igaz, hogy mennyiségileg és minőségileg is messze le van maradva a nagyoktól, de Macron elnök már olyan közös európai atomernyőről álmodik, amely továbbra is francia kézben marad. Vajon ezt hogyan fogadná el a többi ország?

Most azzal tartják félelemben az embereket, hogy Oroszország le fogja rohanni Európát, ha legyőzi Ukrajnát. De arról nem beszélnek, hogy hogyan is tenné ezt, ha három esztendő alatt sem tudta legyűrni a szomszédját. A hidegháború vége óta Oroszország kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épített ki az uniós országokkal, amelyeket a háború miatti szankciók tönkretettek. Miközben Európa folytatni akarja a háborút, és a valóságról nem véve tudomást le akarja győzni az oroszokat, ők már az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Így háború nélkül is az egyik meghatározó szereplője lesz Moszkva a világ újrafelosztásának. Ilyen értelemben már most joggal érezheti győztesnek magát.

Ezalatt mélyen hallgatnak a nyugati politikusok arról, hogy mi lesz az egymilliósra duzzasztott ukrán hadsereggel és a szétvert, szétlopott országgal a háború után. Ennek a fenntartását nem bírja el az unió. Nekünk csak a baj marad, hiszen az ország természeti kincseit most osztják el az amerikaiak és az oroszok. Az ukrán szervezett bűnözés pedig rázúdulna az unióra.

Harcedzett katonák ezreit alkalmazva szereznék meg a ­drog-, a prostitúció- és illegális kereskedelmi piacokat. Amit az afrikai és közel-keleti bűnbandák csinálnak jelenleg, csak könnyed lányregény lesz ahhoz képest, ami következne. Fegyver és ember erre lesz náluk bőven. Hogy ki fogja megfékezni őket? A súlytalan európai politikusok aligha, hiszen már a jelenlegi belbiztonsági helyzetüket sem tudják kezelni.

Ennek ellenére vakhittel, felfoghatatlan önbizalommal lökdösik egymást és Európa országait teljesen kilátástalan helyzetbe, gazdasági katasztrófába. Ez egy európai „népnek” sem áll érdekében.

1890 óta a történelmet befolyásoló összes nagy háborús konfliktus ugyanolyan mintázatok alapján bontakozott ki, ezeknek a szálai pedig kivétel nélkül mindig Londonba vezettek. Rejtélyes angolszász érdekkörök tervezték meg a háborús manufaktúrákban lépésről lépésre azokat a konfliktusokat, amelyek keretében különböző országokat szó szerint olyan háborúkba kényszerítettek bele, amelyeknek sok millió halálos áldozata volt, “valakik” népek, nemzetek sorsát döntötték el a hatalom kulisszái mögött.

Gerry Docherty és Jim Macgregor A Titkos Elit című könyve nemcsak azért számít az elmúlt száz év talán legfontosabb alapművének, mert a londoni gazdasági élet háborús hiénáinak a hálózatrendszerét tárja fel, hanem teljes valóságában megmutatja annak a hatalmi gépezetnek a működését, amellyel a tömegeket irányítják, az orruknál fogva vezetik, amellyel a vágóhídra terelik azokat a milliókat, akiket feláldoznak valamilyen érdekek mentén. Ha háborúról, népirtásról, emberek kizsákmányolásáról van szó, túlzás nélkül kijelenthetjük, ma is minden út Londonba vezet, ahhoz a Titkos Elithez, amelyik szó szerint rutinszerűen készíti elő a milliók életét kioltó kataklizmákat.

De vajon mi történik ma a világban? És milyen szálak vezetnek ismét Londonba? Donald Trump, az USA elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök minapi sajtótájékoztatójának eseményei napok óta a legfontosabb beszédtémának számítanak a világ valamennyi médiafelületén. Elemzők, kutatók, különböző szakértők próbálják megmagyarázni a legalpáribb szintig süllyedt Trump-Zelenszkij-csörte hátterét, ami szó szerint példátlan a diplomáciatörténetben.

Mint ismert, Washington egy olyan megállapodást akart ráerőltetni Kijevre, amely az Egyesült Államoknak hozzáférést biztosított volna Ukrajna természeti erőforrásaihoz, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készletekhez. A folyamat azonban a Zelenszkij és az amerikai vezetés közötti heves konfliktus miatt elakadt, aminek egy sajtónyilvános durva veszekedés lett a vége.

Ezt követően Londonban 19 ország vezetője gyűlt össze a NATO vezérkarával, hogy további támogatásáról biztosítsa Ukrajnát. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt mondta, hogy a következő héten Európa újrafegyverzésére nyújt be tervezetet, hogy megerősítse az Európai Unió biztonságát. Ukrajna jövőjéről kijelentette, hogy: “a biztonsági garanciák rendkívül fontosak. Erős helyzetbe kell hoznunk Ukrajnát, hogy rendelkezzen az eszközökkel, amelyekkel megerősítheti és megvédheti magát. Alapvetően Ukrajnát egy acél sündisznóvá változtatjuk, amely emészthetetlen a potenciális támadók számára.” Továbbá hangsúlyozta, hogy meg akarják mutatni az Egyesült Államoknak, hogy készek megvédeni a demokráciát.

Ha ezeket az eseményeket elhelyezzük a világpolitikai történések sakktábláján, egy érdekes játszma képe bontakozik ki előttünk. Először is nézzük Ursula von der Leyen nyilatkozatát: az eset szintén példátlan, amerikai szempontból nézve arcátlanul pimasz megnyilvánulás. Az USA-gyarmatként elkönyvelt EU vezetője szó szerint ráborította a bili tartalmát a gazdája fejére. De vajon mitől ilyen bátor Ursula von der Leyen? Aki megismeri a tényeket, annak egyértelművé fog válni, a Bizottság elnöke magától aligha merne ilyen kijelentést tenni. A játszmában neki betonbiztos védelme kell hogy legyen, másként nem ragadtatta volna el magát ennyire.

Zelenszkij pofátlan viselkedése a legnagyobb fegyverszállító, az USA elnökével szemben szokatlan húzásnak számít, már-már érthetetlenül ostoba ballépésnek tűnik. Vajon ez a véletlen műve, vagy a háttérben neki is van egy bástyája?

Trump lépése sem tűnik logikusnak. A világ ura előre nyilvánosan bejelenti a stratégiai szempontból fontos ritkaföldfémek amerikai hegemóniáját Ukrajnában, a szerződés aláírására berendelik a vazallust, aki nemcsak hogy nem írja alá a megállapodást, hanem szó szerint ordítozik az USA elnökével. Vajon életszerű ez?

Aki egy picit is ismeri a diplomáciai világot, az tisztában van vele: egy megállapodás aláírása már csak formalitás. Minden államközi megállapodást már jó előre leegyeztetnek az érintett felek, a megfelelő helyeken az utolsó betűig jóváhagyatják. Az ellenjegyzés már csak egy olyan aktus, amelynek inkább szimbólumértéke van. Logikus lenne, hogy az USA elnöke olyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenbe a vazallus állam zongoristája szorította? Létezik, hogy úgy találkozik az alattvalójával, hogy nincs előzőleg elfogadott megállapodás? Egy olyan dokumentum, amelyet csak alá kell írni? Elképzelhető, hogy úgy jelentik be előre a kiemelt jelentőségű tárgyalást, hogy Trump szempontjából bizonytalan annak a kimenetele? Életszerű, hogy a világ első számú urának a saját vazallusával, egy kis senkivel kell veszekednie a kamerák előtt? Az állna a valósághoz közel, hogy Trump berendeli az alattvalóját a Fehér Házba, azért, hogy ott nyilvánosan megalázza? Csak a show kedvéért tartanak egy ilyen találkozót, amiből pont az USA elnöke jön ki rosszul? Trump hiába szimpatikus az alpári vitában, semmilyen érdemi eredményt nem tudott kicsikarni az alattvalójától. Jegyezzék meg jól: ezeken a szinteken csak az eredmény számít. Trump nemhogy nem érte el, amit akart, hanem a kakas bőszen kiugrott a fazékból, összerondította a Fehér Ház világos márvány padlóját és a média előtt kukorékolta tele a világot, majd a gazda döbbent tekintete előtt magabiztosan hazabattyogott a baromfiudvarba.

Pontosan ez valósult meg, de életszerű, hogy ennek kellett történni? Biztos van olyan fantázia, amibe ez beleférhet, de a nagypolitikai sakkjátszmák világában, ahol nemegyszer 10 lépést is előre tudnak a felek, ott ilyen helyzet egyszerűen nem következhet be. Csak úgy magától meg merte volna csinálni Zelenszkij ezt az őrültséget? Mert ennél sokkal kisebb ügyekért is küldtek Szent Péterhez vacsorázni különböző országvezetőket! Vajon kik állhatnak a Zelenszkij-kakas mellett, amely továbbra is bőszen kukorékol? Sokáig kerestem a kérdésekre a választ.

Számomra Alex Krainer magyarázata volt az, ami a gondolkodás képességével megáldott ember irányából közelítette meg az eseményeket. Krainert érdemes követni, nem akárki a geopolitikai és gazdasági világban. Krainer eredetileg horvát közgazdász, piaci elemző, kutató, kereskedő és fedezeti alapkezelő, aki 1996 óta dolgozik a pénzügyi szektorban. Ő alapította a Krainer Analytics céget, és alkotta meg az I-System Trend Following kereskedési rendszert. Tanulmányai és munkája során Svájcban és az Egyesült Államokban is élt, úgy tudom, jelenleg Monacóban dolgozik.

Trump választási kampányának egyik fő ígérete volt az amerikai támogatással zajló ukrán-orosz háború leállítása. Ennek a háborúnak az USA volt az első számú finanszírozója. Biden után Trump lépett fel a politikai színpadra, a beiktatása 2025. január 20-án volt. Nem kellett nagy stratégiai képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy mindenki lássa, a beiktatás után Trump magához rendeli az alattvalót és benyújtja a számlát. A háború drága dolog, és minden háborúnak ára van. A számlát megközelítőleg sem fedezték az amerikai cégeknek átadott ukrán termőföldek. Mi maradt még, ami értékes? Az ásványkincsek, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készlet.

Csakhogy a háborút nem csak az USA finanszírozta, hanem azok a nemzetközi pénzügyi hálózatok, amelyek a londoni Cityben székelnek, és amelyek a Rothschild bankház érdekeltségeihez tartoznak. Pontosan azok a hiénák, akik az első világháborút pénzelték. A Titkos Elit című könyv nagyon jól bemutatja ennek a hátterét és azt is, hogy az Egyesült Királyságnak csak az lehet a vezetője, aki a Titkos Elit embere.

Tehát közismert volt, hogy az USA Ukrajnában már megszerezte a gazdag termőföldeket, s ha ráteszi a kezét az ásványkincsekre is, a Titkos Elitnek nem marad semmi, esetleg némi morzsa az asztal körül. Ezért Trump beiktatása előtt a londoni Titkos Elitnek lépnie kellett. Aztán szó szerint a semmiből jelent meg a világpolitikai színpadon a nagy esemény: január 16-án Zelenszkij a távoli Londonba utazott, ahol az Egyesült Királyság 100 évre szóló partnerségi megállapodást írt alá Ukrajnával. Száz évre szóló partnerségi megállapodás? Hallottak már ilyenről? 100 év? Kik kötnek száz évre szerződést? Megtaláltam ezt a szerződést. A 14 cikkelyből álló megállapodás kétharmada katonai együttműködésről szól. Magyarán ez egy 100 éves katonai együttműködés, aminek a lényege, hogy a Titkos Elit londoni székhelye protektorátus alá vette Ukrajnát. Ezt később bővebben is bemutatom, most inkább térjünk vissza Alex Krainer elemzésére, aki különböző forrásokra hivatkozva azt mondja: A brit sajtóban alig említett, de hírszerzési források szerint 100 évre szóló partnerségi szerződés, amely Keir Starmer brit miniszterelnök januári kijevi látogatásakor került aláírásra, biztosíthatja az Egyesült Királyság számára Ukrajna bányászati, energetikai és infrastrukturális erőforrásai feletti ellenőrzést. Krainer arra hívta fel a figyelmet, hogy a hivatalosan elérhető szerződés azonban egy nyitott végű klauzulát tartalmaz, amely a titkos mellékletek létét sejteti. Egy cseh hírforrás, az AE News, hivatkozva ukrán hírszerzési kiszivárogtatásokra, állítja: az egyezmény titkos pontjai garantálják, hogy a harcok befejezése után az Egyesült Királyság átveszi az ukrán kikötők, földgázmezők, tárolókapacitások, csővezetékek, valamint az ország titán- és ritkaföldfém-kincsei feletti rendelkezést. Ha ez igaz, akkor az Egyesült Államok még Trump elnöksége előtt hoppon maradt, hiszen Zelenszkij Washington helyett Londont választotta. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az amerikai vezetés több alkalommal is diplomatákat küldött Kijevbe, de minden egyes alkalommal értetlenül álltak Zelenszkij ellentmondásos nyilatkozatai előtt. Marco Rubio amerikai szenátor, jelenleg külügyminiszter például személyesen tárgyalt az ukrán elnökkel, aki azt mondta, hogy kész aláírni a megállapodást, majd néhány nappal később a médiában teljesen az ellenkezőjét állította.

Donald Trump kijelentései az utóbbi hetekben arra utalnak, hogy tisztában van a brit-ukrán megállapodás titkos részeivel. Egyes elemzők szerint az amerikai elnök azzal a stratégiával próbálja aláásni ezt az egyezményt, hogy nyíltan diktátornak nevezi Zelenszkijt. Ennek célja lehet, hogy megkérdőjelezze az ukrán elnök legitimitását, hiszen ha Zelenszkij nem jogszerű vezető, akkor az általa aláírt brit megállapodás is semmissé válhat.
A brit kormány kétségbeesetten próbálja ezt a narratívát elfojtani. Nigel Farage-tól Boris Johnsonig mindenki hangsúlyozza, hogy Zelenszkij “törvényes vezető”, még akkor is, ha mandátuma hivatalosan lejárt. (Érdekesség, hogy Alex Krainer szerint Nigel Farage a kontrollált ellenzék része.) Az ukrán parlament egy sietve elfogadott határozatban megerősítette Zelenszkij hatalmon maradását, és maga a brit kormány is nyomást gyakorolhatott erre a döntésre.

A 100 évre szóló szerződés úgynevezett titkos klauzulái a londoni politikát gyeplőn tartó bankárvilág tipikus stratégiájához tartoznak. A Titkos Elit című zseniális könyvben számtalan példát találunk arra, hogy az első világháborút pont az ehhez hasonló együttműködési szerződésekkel készítették elő Londonban. Kivétel nélkül mindegyik államközi megállapodásnak volt egy titkos klauzulája, amit akkor nem hoztak nyilvánosságra, de az a leendő háborúban való szervezett, leegyeztetett együttműködés kereteit szabályozta.

Vagyis most mi történt?

London négy nappal Trump beiktatása előtt elvihette a vágy áhított tárgyát, az igazi zsákmányt. A nemzetközi jog szerint Ukrajna nemzetközi döntőbíróság elé kerülne, ha most aláírná az ásványkincsekről szóló megállapodást az USA számára. Ahogy a Krainer által említett forrás írja:

“Ezért nem írta alá Zelenszkij az ásványi anyagokra vonatkozó szerződést sem Kijevben, sem pedig néhány nappal később, a müncheni biztonsági konferencián. Hiszen az ásványkincsek január 16-a óta a londoni Rothschildok tulajdonában vannak.”
A globális sakktáblán merész húzásnak számít az eset. Mert ezzel mindegyik szereplő sakkba került. Sőt, a főszereplő, a béke is. Oroszország ugyanis alapfeltételnek tekinti, hogy Ukrajna semmilyen katonai érdekkör alatt nem lehet, azaz semleges államnak kell lennie. Csakhogy ez a semleges állam kötött egy 100 éves katonai együttműködést a londoni klikk tagjaival, egyben rátette a kezét az amerikai érdekekre, amivel sakkba került maga Trump is. A londoni Titkos Elit a Trump-Zelenszkij találkozó után azonnal összehívta a már említett 19 uniós ország találkozóját a háború folytatásával kapcsolatban. És ott ebben lényegében megállapodás született, azaz egy másik irányból készülnek mattolni az amerikai érdekeket: a békét és a háború lezárását. Az amerikaiak viszont nem hátrálhatnak, mert ha kivonulnak, átengedik a geopolitikai bástyát azoknak, akik elvitték a zsákmányt. Dupla vereség, aminek szimbólumértéke is lenne, az USA vezető erejének a megingása, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Viszont az is kétségtelen, hogy a háborút eredményesen az USA nélkül nem lehet folytatni, az EU azokat az erőforrásokat és technológiákat nem tudja egyedül biztosítani. Donald Trump el akart vinni mindent a zöld asztalról, de a Zelenszkij-találkozón derült ki, hogy a zsetonok már másnál vannak. Annál a londoni Titkos Elitnél, amelyik az első világháborút is kirobbantotta, amely az orosz-ukrán háború kitörésében a vezető szerepet játszotta. Mert ennek a szálait is Londonban kell keresni.

Ma már mindenki számára közismert, hogy a minszki megállapodás szabotálásában is a londoni Titkos Elit markában lévő Boris Johnson akkori kormányfő vett részt. Ennek az volt a lényege, hogy a NATO érdekkörei hagyják el a Majdan-téri események óta megszállt Ukrajnát. Ehelyett 2022 februárjában, a háború előtti napokban Boris Johnson Kijevbe utazott, és minden jel arra utal, hogy itt történt meg az a provokáció, ami az oroszokat támadásra késztette. Ugyanaz ismétlődött meg, mint az első világháborúban Németország esetében. London azonnal beszállt a háború finanszírozásába a gigantikus 130 milliárd font keretében, ami azóta ennek a sokszorosára nőtt. Az orosz-ukrán háborút gyorsan le lehetett volna zárni 2022 áprilisában az isztambuli tárgyalásokkal, ám ezt ugyancsak Boris Johnson akadályozta meg, ennek hátterét az orosz elnök egy interjúban is elmondta. Ezt pedig az ukránok részéről több, az akkori eseményekben kulcsszerepet játszó személy is megerősítette. Csakhogy a londoni Titkos Elit mindenáron folytatni akarta az öldöklést, ugyanis az jó üzletnek bizonyult. Pontosan ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott le minden, mint az első világháború idején, amikor a Titkos Elit tagjai minden békekötési kísérletet megakadályoztak. Mint említettem: a háborúnak ára van. A bankárok óriási pénzt fektettek az öldöklésbe, ezen nem bukhatnak egy fillért sem. A következő hetekben tovább zajlanak a sakkjátszmák, amelyek tétje az Ukrajna nevű zsákmány maradékainak az elosztása. Két okos, az öldöklésben rutint és tapasztalatot szerzett vadállat néz szembe egymással, könnyen lehet, hogy valamelyikük Zelenszkijt is el fogja fogyasztani desszertként.