Az amerikai demokraták a női jelölteket favorizálják
Joe Biden visszalépése az amerikai elnökjelöltségtől nem igazán meglepő, ha életkorát s szellemi és fizikai leépülését tekintjük. Az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy a Demokrata Párt miért női jelöltben gondolkodik. Gyakorlatilag már négy évvel ezelőtt is tartotta magát a spekuláció, hogy azért Joe Biden, mert alelnöke, Kamala Harris a ciklus közben átveheti tőle a stafétát, amikor Bident – egészségi okokra hivatkozva – „megkérik”, hogy mondjon le. Úgy tűnik, eljött a pillanat. Bár Biden csak arról mondott le, hogy újra induljon, és önmaga helyett alelnökét, Kamala Harrist javasolja elnökjelöltnek. Ezzel a sajátos megoldással tudták bizonyos érdekkörök elérni, hogy Kamala Harris lehessen a demokraták részéről Donald Trump kihívója az amerikai elnöki székért folytatott küzdelemben. Hogy ez régi koncepció-e vagy „hirtelen felindulásból” keletkezett, nem mérvadó. Az viszont tény, hogy nem Harris asszonynak találták ki ezeket a politikai magasságokat, amint azt alelnöki ténykedése több formában és alkalommal sajnálatosan bizonyított is. Származása szintén üzenet az amerikai társadalomnak, ha az Egyesült Államok alapítóit elsősorban európai hátterű kultúrával azonosítjuk. Természetesen sok minden változott a századok során, miközben egy újabb rejtély megfejtést igényel. Leginkább az, hogy a Demokrata Pártot a háttérből irányítók miért kizárólag női jelöltben gondolkodnak. Emlékezzünk vissza két ciklussal korábbra, amikor Donald Trump a demokrata Hillary Clinton asszony ellenében nyerte meg a választást. Persze azt se feledjük, hogy Hillary Clinton vereségét követően meglehetős amazoni retorikát alkalmazva küldte híveit Amerika nagyvárosainak utcáira törni-zúzni, valamint pocskondiázni az Egyesült Államok törvényesen megválasztott elnökét. Azt a szimbolikát – az elnöki hatalom jelképét – alázták meg semmivel nem magyarázható gyalázatos módon, amely struktúrájában és alkotmánya szellemében képes ezt a kontinensnyi országot nemzetként konszolidálni, a rendkívül heterogén etnikai és kulturális hátterű bevándorlók tömegét egységbe forrasztani. A formális és valós stabilitás érdekében a választók mindig fehér amerikai keresztény férfiakat választottak elnöküknek. Ciklusokon át ez a gondolatiság elfogadott volt a választók fejében. Ez Barack Obama jelölésénél és megválasztásánál változott, Clinton asszony jelölésénél pedig végleg eltűnt mint konszenzuson alapuló politikai koncepció. Ez nem lenne baj, ha kezelhető tartalmat jelölne a változó politikai megfontolás. De sem Hillary Clinton, sem Kamala Harris nem történelmi érték, meg sem közelítik Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök asszony képességeit, de leginkább a nemzeti értékekről vallott vízióját. Ha így nézzük, képességeiket tekintve ezek a hölgyek egyértelműen csak bábok és megtévesztő szimbólumok egy káoszba kényszerített amerikai társadalomban. Megjegyzésre érdemes, hogy az emlegetett Clinton asszony esetleges jelölése Kamala Harris helyett a mostani választáson is felmerült a politikacsinálók fejében, bár most nehezebb mutatvány lenne a jelölését lemenedzselni, mint nyolc évvel ezelőtt. Mindezek tükrében a kérdés továbbra is az: miért egy nőt szeretne a háttérhatalom Amerika elnökeként? Ráadásul volt alkalmas demokrata jelölt, például Robert F. Kennedy Jr. – a merényletben megölt volt amerikai elnök, J. F. Kennedy unokaöccse –, aki továbbvihetné a Demokrata Párt tradícióit. Egyedül az ukrajnai konfliktus folytatását kérdőjelezte meg, eltérő álláspontot képviselve. Nyilván ezért nem lett demokrata jelölt, meg ráadásul férfinak vallja magát. Apropó, férfi – ha már csapongunk –, Kamala Harris egyik belső munkatársa, Eric Lipka hétvégeken mint „drag queen” kapcsolódik ki a fáradságos egész heti munkából. A „mesterséges másság” tolerálható-e vagy sem, azt most hagyjuk, de a drag queen szerepben tetszelgők nem igazán valók a társadalom normális világába és különösen életveszélyes döntési pozíciókba helyezni őket. Mégis, hasonló figurák egyre nagyobb számban bukkannak fel Clinton és Harris asszony környezetében. A női jelölt üzenete a politikai érvektől függetlenül is megfejtést igényel. A nő, az anya, a gondoskodó ember, vagyis az élet szimbóluma mit keres a harcmezőn? Normális világot hordozó korokban, ha a nők politikai demonstrációkat szerveztek, elsősorban a béke érdekében, az erőszak ellenében tették. A most tárgyalt amazonjaink olyan baráti társaságokhoz tartoznak, mint Ursula von der Leyen vagy a német külügyminiszter, Annalena Baerbock, akik lelkesen szorgalmazzák Ukrajna földjén a vérontás folytatását. Nyilván nem lehet más az ok, mint hogy jó katonaként eleget tegyenek az őket támogató és kinevezésüket segítendő háttérhatalom üzleti érdekeinek. S ebből következően mondja valaki, hogy nem állt a feje tetejére a világ. Lehet persze ennél egyszerűbb spekuláció is a női
jelöltek favorizálása mögött. Mielőtt e síkos pályára merészkednénk,
sietve jelentsük ki, hogy e sorok írója nem tartja magát kirekesztőnek,
különösen a hölgyek képességeit illetően. Hiszen sok férfiú
honfitársához hasonlatosan a saját családján belül is megdönthetetlen
bizonyítékokkal rendelkezik, hogy a nők nemcsak szépek, hanem okosak,
kreatív adottságok birtokosai és vitában bármikor képesek felülmúlni a
célkeresztbe került férfit. Mindezért nem kizárt, hogy pusztán
spekulatív matematika türemkedik elő a „legyen nő a jelölt” koncepció
mögül. Bizonyos kimutatások artikulálják, hogy az aktív választók
nagyobb száma a gyengébb nemből kerül ki, talán ezért tételezik fel,
hogy a szavazáson részt vevő nők nyilván majd női társukra kívánják adni
a voksukat. |
Földi László |
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában jelent meg |
VIRÁGÓRA
|
|
Az európai demokrácia nem cirkusz
Az Európai Unió vezetésének jelentős része és a nyugati országok jó néhánykormánya úgy tekint a birodalmára, mint annak idején az ókori Róma urai közül
többen is. A gyakorlattá tett jelszó pedig szintén hasonló: kenyeret és cirkuszt a
népnek! Mondván, egy nagy és összetételében heterogén tömeg összetartása,
irányítása csakis ezzel a módszerrel oldható meg. Időnként akár véres
konfliktusokat is érdemes provokálni, amivel félelem csalható elő az
emberekből.
Ugyanezen koncepcióra épített politikai megoldást éljük meg mi is itt,
Európában. És amikor a hatalmon lévők úgy hiszik, a legfrappánsabb stílust
vették fel, jön valaki Közép-Európából, és „belerondít” ebbe a letisztult politikai
átverés-show-ba. Az Európai Unió Tanácsának most hivatalba lépett soros
elnöke, aki eddig is alig megtűrt tagja volt a csapatnak, más irányt vesz, és
munkába állásának első hetében összekuszál mindent. A legfontosabb
kérdésben, a béke ügyében meghökkentő, bár az egyedüli elfogadható lépést
választva felkeresi Kijevet és Moszkvát, hogy megkérdezze a harcoló feleket,
vajon a rémisztően sok emberáldozattal járó vérengzést valóban készek-e és
milyen feltételekkel lezárni.
Tisztázandó, hogy Orbán Viktor, az EU Tanácsa soros elnökének vezetője nem
utasítással a zsebében érkezett, mint olyan sokan korábban kijevi látogatásuk
alkalmával, és Moszkvát sem az ördög fészkeként azonosítva lépett le a
repülőtér betonjára. Az Európai Unió soros elnöke tájékozódni akart, de nem a
sajtóból vagy az Európa ügyeit irányítani kész Washingtonból, pláne nem a
háttérhatalom fiataljaitól – a Soros és Biden fiúkra gondolva –, hanem az
érintettektől várt választ személyes tapasztalatra hagyatkozva.
Ahhoz ugyanis, hogy az Európai Unió illetékesei valós alternatív programot
javasoljanak, a konkrét tények ismerete elengedhetetlen. Ezt kívánja a normális
diplomáciai eljárás.
Nem kizárt, hogy ettől lepődött meg a politikai elit azon része, akiket eddigi
pályájuk nem kényszerített önálló véleményalkotásra olyan „kiképzéssel” hátuk
mögött, amelyben csak az volt a lényeg, hogy végrehajtsák mindazt, amit
megparancsoltak nekik. Így válnak kaphatóvá minden őrültségre, függetlenül
attól, hogy mindaz Európa érdekét szolgálja-e vagy sem. Ráadásul 2022
februárja óta az Orbán Viktor előtt hivatalban lévő öt soros elnök vezetője közül
bárki elvégezhette volna a tényfeltárás műveletét. Nem kizárt, hogy néhányuk
felháborodását pontosan azt táplálja, hogy nem az ő nevükhöz kötik a
béketeremtés legegyszerűbb kísérletét.
Maradva ugyanakkor a normális és tanult diplomáciánál, az adatgyűjtést
követően készül majd egy összefoglaló elemzés, amelyet személyes
tapasztalatokat is tartalmazó, átgondolt előterjesztés követ az unió ülésére, ahol
ezt jól megvitatják, és döntenek a közös akaratról. Hogy idáig eljuthassanak, a
magyar miniszterelnöknek az utazásai előtt kitől és miért kellett volna engedélyt
kérnie?
A méhkassá vált brüsszeli bürokrácia felzúdulása a fenti folyamattal szemben
csak úgy érthető, ha feltételezzük, hogy közülük senki nem tanulta a diplomácia
módszertanát, vagy az iskolapadban elsajátították ugyan, de a gyakorlatban
mindezt negligálták.
Most pedig kétségbeesve gondolnak arra, hogy a választók az elmúlt időszak
mulasztásait – látva az orbáni megoldást – számon kérhetik rajtuk.
Mivel Európa népei valóban békét akarnak, nem fegyvereket kellett volna
Ukrajnának küldeni, és persze Oroszország elpusztításának kísérlete is téves
narratíván alapszik. Ezzel szemben fegyverszünet, tárgyalás, megállapodás és
annak betartatása az egyedüli mód az észszerűség logikájában. Az Európai Unió
pedig a fegyverek raktáron tartatásában jeleskedhetne. Ennél többet azért sem
tehet senki, mert a konfliktus két ország ügye, független attól, hogy külső
politikai és gazdasági érdekek nemzetközi szintre erőltették.
De nemcsak a bürokratáknál ereszkedett le az értetlenség homálya, hanem még
az élsportolók között is bőven vannak olyanok, akik nehezen birkóznak meg a
szokatlan jelenségekkel. Példa Kylian Mbappé, egy kameruni–algériai
bevándorlócsalád gyermeke, francia futballista, aki a francia választásokra
utalva kijelentette: „Nem kívánok olyan országban élni, ahol Marine Le Pen
kormányt alakíthat.” Csupán arról feledkezik meg, hogy a francia
demokráciának köszönhetően válhatott remek futballistává és nincstelen fiúból
multimilliomos pénzemberré. Láthatóan nem gondolkoztatja el sok más
hírességgel egyetemben, hogy az európai demokrácia játékszabályai merőben
eltérnek például a futballpályán megszokottól. Vagyis nem huszonkét játékos
játssza a mérkőzést, miközben a lelátó népe, vagyis a többség csak nézi, mert a
demokráciában mindenki játékos.
Ami azt is jelenti, hogy az egyes ember szavazata sorsdöntő, már-már történelmi
jelentőségűvé növekedhet, amennyiben pont az az egy szavazat segíti hatalomra
a későbbi győztest.
Ennek természetes része, hogy kampányok idején bárki lobbizhasson egyik vagy
másik jelölt, párt mellett. De manapság nem programokat, célokat támogatnak
az igazán hangoskodók, hanem valaki ellen szólalnak fel.
Az Európa-szerte terjedő divat az igazi értékek demokráciájának megcsúfolása.
Különösen a messziről, Európán kívülről jött kultúrát képviselők felvett
stílusává vált, hogy csak azt fogadják el a befogadó ország részéről, ami nekik
kedvező. Ami viszont az identitás, a kultúra, a jogrend területén más, mint az ő
értékrendjük, azt kikérve maguknak utasítják vissza.
Tisztelt európai bürokraták és celebmagatartást képviselők! A demokrácia
európai hagyománya a többség érdekét kifejező „játék”, nem pedig a nyavalygó
kisebbség akaratának érvényre juttatása.
Magyar Nemzet, 2024. 07. 12. A szerző küldeménye.
ISTENEK ALKONYA
Hajda Iván Istenek alkonya
Richard Wagner azonos című háromfelvonásos operája, a négy műből álló operasorozat, A Nibelung gyűrűje utolsó, negyedik darabja. Két év múlva lesz bayreuthi ősbemutatójának 150. évfordulója. Olcsó poén lenne azon élcelődni, hogy a jeles alkalmat vajon milyen körülmények közt tudja majd a műértő közönség ünnepelni, ha lesz még olyan. Egyáltalán lesz-e olyan állapotban Németország és vele együtt az egész világ, hogy az operával egyidős Bayreuthi Ünnepi Játékokat azon a nyáron is meg tudják majd rendezni? Vajon az LMBTQ-közösségek érzékenységét mennyire fogja bántani a Nibelung-éneken alapuló Wagner-művek számukra nyilván antipatikus, hiperbonyolult szimbólumrendszere? Lesz-e terrorveszély, zaklatják-e a migránsok majd a rendezvényre érkező hölgyvendégeket, esetleg késes támadások formájában adnak-e hangot nemtetszésüknek? Felháborodnak-e az iszlám alapvetéseit teljességgel figyelmen kívül hagyó rendezvény miatt, és zavarja-e majd a müezzin igazhitűeket imára hívó éneke a három norna, Erda ősanyagból fogant lányainak áriáját, miközben a sors és a végzet fonalát szövik?
A talán kissé hatásvadásznak tűnő bevezetés után viszont az a jó hírem van, hogy úgy tűnik, megúsztuk. Az istenek alkonya következik, s vele a nyugati hegemóniára tervezett nagy újraindítás (Great Reset) érdeklődés hiányában, legalábbis egyelőre, elmarad. E merésznek tűnő prognózist a tendenciák támasztják alá. Azok a folyamatok, melyek oda vezettek 2024 derekára, hogy a globalista elit súlyos sebeket kapott és kap folyamatosan a világ társadalmainak azon részétől, akik egyelőre jobbára különféle választásokon még viszonylag tiszta körülmények közt képesek kifejteni véleményüket.
Szűkebb pátriánkban, Európában, az uniós választások eredményei tektonikus mozgásokat idéztek elő a meghatározó államokban. Franciaországban Macron 19-re lapot kért, előrehozott választásokat írt ki, melynek már első fordulója sem a tervei szerint alakultak, és akármi lesz a végeredmény, saját hatalmát sikerült alaposan megingatnia. Angliában, amely már nem tagja ugyan az EU-nak, de a kontinens meghatározó hatalma maradt, Rishi Sunak miniszterelnöknek - aki származását tekintve leginkább kompatibilis a globális berendezkedés szándékaival – sikerült totálisan leépítenie a klasszikus brit pártrendszer zászlóshajóját, a Konzervatív Pártot, melynek támogatói már ott kopogtatnak a patrióta és szuverenista elvek mentén szerveződő Nigel Farage Reform Pártja körül.
Németországban is elsöpörheti a globális/amerikai zsoldban álló kormánykoalíciót az az AFD, amelyet jó német hagyományok szerint adminisztratív és titkosszolgálati módszerekkel, valamint korunkban egyre divatosabb, utcai agressziók segítségével próbálnak eltörölni a föld színéről is, de a politikai hadszíntérről mindenképpen. A nagy igyekezetnek meg is lett az eredménye, hiszen a volt NDK területén a fősodor által rendszerszinten lenácizott AFD a legnépszerűbb politikai alakulat, nyugaton pedig a CDU/CSU sarkában „masírozik” közvetlenül. Sorolhatnánk még az eu-s tagállamok további példáit, de maradva a tendenciáknál, az azért jól kivehető, hogy a közeli jövő leginkább trendi politikai kurzusa a szuverenizmus lesz. Mínuszos hír volt, de a kedvező tendenciába nagyon is beleillik, hogy Klaus Schwab távozik a WEF (Világgazdasági Fórum) éléről. Ő volt a globalisták egyik legfőbb ideológusa, a Great Reset ötletgazdája, az új háttérhatalmi rend legfőbb megvalósítója, kommunikátora. Nem derült ki, hogy önszántából távozik-e, vagy gazdái elégelték meg kudarcait, lelépése igazi vezéráldozat a világpolitika sakktábláján.
Ne menjünk el szó nélkül a lapzártánk idején alakuló új, szuverenista – mainstream szerint „széljobb” - európai parlamenti formáció mellett. A magyar miniszterelnök óriási fába vágta a fejszéjét – ahogy szokta – azzal, hogy megpróbálja egyesíteni a szuverén erőket, akik egyelőre gyanakodva méregetik egymást, megosztottak, néha durcás kisgyerekként viselkednek. Ha sikerül, ezzel lehet majd ellensúlyozni a globalista befolyást az Unióban. Ehhez persze az egók háttérbe szorítása is szükséges, meg nagyfokú belátási és empatikus képesség. Orbán Viktor a lehetőségtől láthatóan új erőre kapott. Friss, határozott, energikus képet fest magáról, ügyesen használja ki az uniós elnökség adta intézményi kereteket, miszerint nem a 10 milliós kis Magyarország miniszterelnökeként, hanem az EU soros elnökeként szólal meg, nyilatkozik, tárgyal. Ez a kommunikációs platformokon is óriási lépéselőny, mivel legitimációja miatt a mainstream média is fogcsikorgatva kénytelen napi szinten leírni a nevét a szokásos negatív klisék nélkül is. Hülyén venné ki magát, hogy minden „demokratikus világok legdemokratikusabbját”, az Európai Uniót egy „diktátor” irányítja. Mindez olyan ütés a kézivezérelt, globalista intézményrendszer számára, hogy már válságstábok alakultak, magukat agytrösztöknek képzelő csoportocskák, elemző műhelyek rettegnek szakmányban az új idők szeleitől.
Ide kívánkozik az Egyesült Államok jelenlegi állapota, amely a választásokhoz közeledve egyre inkább bohózatba fullad. A világ vezető hatalmának olyan elnöke van, aki most már mindenki számára világos módon nincs tisztában a körülötte lévő világgal, talán a családtagjait még megismeri, de a földrészeket és az azokon zajló eseményeket gyakorta téveszti el. Az ilyenkor szokásos elnökjelölti vitán olyan súlyosan és látványosan hasalt el (szokásától eltérően most csak képletesen) Trump ellenében, hogy még az őt támogató demokrata politikusok, üzletemberek és mainstream sajtó is fejét fogva könyörög a visszalépéséért. Szerencsére nincs baj, mert a családja kiáll Biden mellett. A First Lady és a botrányt botrányra halmozó tékozló fiú, Hunter - akinek jó eséllyel azon múlik, hogy börtönben, vagy szabadon tölti élete hátralevő részét, hogy apja marad-e a főnök -, ők erélyesen és következetesen kiállnak minden idők legszerényebb képességű és legrosszabb mentális állapotú amerikai elnöke mellett. Ha így marad, akkor még a borítékolható választási csalások és a kontinens délebbi feléről importált migránsok milliói (akik nem mellesleg már egyes államokban kapják a szavazásra jogosító státuszt és a vele járó ID cardot) sem mentik meg az Egyesült Államok történetének legkártékonyabb demokrata klánjait (Obama, Clinton, Biden, stb.) a bukástól. Ez persze a világ többi része számára maga lenne az üdvözülés.
Az intézményesülő szuverenizmus mellett erősödnek azok a magukat patrióta mozgalmaknak aposztrofáló, társadalmi önszerveződések, amelyek olyan, ma még radikálisnak, szélsőségesnek feltüntethető célokat fogalmaznak meg, mint pl. a „remigráció”. Ezek a mozgalmak létrejöttükkel, létezésükkel jól alátámasztják a politikai mozgásokat és erősítik a szükséges tömegbázisok létrejöttét.
Az istenek alkonya, ha nem is a wagneri vagy germán mitológiai értelemben, de napjaink realitásai közé sorolható. A tisztító tűztől, az újjászületéstől nekünk nincs okunk félni. Keletről pedig egyelőre barátságos szelek fújnak. Ők már lerázták magukról a pökhendi, nagyképű, kioktató, önelégült, kis nyugati globalista „istenkék” igáját, ezért szimpátiával vegyes érdeklődéssel figyelik küzdelmünket. Most rajtunk a sor.
A fiataloknak elegük van a brüsszeli politikából!
Leginkább az új generáció
utasítja el a brüsszeli
bürokrácia eddigi gyakorlatát
és annak következményeit.
Az Európai Unió története és főként utolsó ciklusa elsősorban a konfrontációról szólt. Az ellentétek időnként elfogadhatatlan szinten jelentek meg az európai bürokrácia és egyes tagországok között. Magyarország, Lengyelország, néha Szlovákia, Csehország időszakos vitája az újabb és újabb életidegen uniós szabályok kiváltotta ellenkezésből fakadt. A rendszeresen újrakezdődő kötélhúzás elsősorban taktikai értékű volt, és nem érintette az unió alapvető jövőképét. Vagyis a stratégiát – a közösségre és annak működési gyakorlatára vonatkozóan – senki nem kérdőjelezte meg, hiszen a viták hátterében alapvetően objektív törvényszerűségek jelentek meg, legalábbis szerettük volna ezt hinni. Többnyire az volt a konklúzió, hogy az érdekellentétekben a vitapartnerek egymást tisztelve, nyilván ideológiai hátterüket vagy elfogadható politikai értékeiket képviselve vesznek részt. A klasszikus értelmezésben értékrendek – jobb és bal, konzervatív és liberális – csaptak össze a meggyőződésüket képviselve, saját igazságuk által felvértezve. Mivel ritkán létezik két igazság egy időben, az érthetőség kedvéért álljon itt az igazság definíciója: „Az igazság, egyben a legvitatottabb a filozófiai fogalom, a valóság ellenőrizhető tényei és az erről szóló állítások megfelelése egymásnak.” Hogy miért türemkedik ide az igazság definíciója? Mert ha objektív alapról kívánjuk visszanézni az unió elmúlt öt évét, és megfigyeljük a jelenlegi választást követő állapotokat, kiderül, hogy az apparátus értékrendjében szó nincs az objektivitásra törekvésnek még csak a szikrájáról sem. Az Európai Unió jelenleg szubjektív akaratok megtestesítője. Az operatív hatalmat és vezetést megszerző egyének saját érdekük kiszolgálására „felesküdött” közösséggé alakultak át, ahol a viták nem Európa érdekeiről és a tagországok szerepéről szólnak, hanem politikusoknak álcázott lakájok akaratáról. Olyan személyek állnak az Európai Unió élén és akarják folytatni a kontinensünk tönkretételét, akik még saját korábbi anyaországaik érdekeit is képesek voltak figyelmen kívül hagyni. Ebből a megvilágításból az nem is lényeges, hogy ezt azért teszik-e, mert így érzik jól magukat, vagy ily módon szolgálják a globáltőke céljait. A kialakult képlet miatt a helyzet és a jövőkép nem egyszerűen válságos, hanem kilátástalan. Felmerül az alapkérdés: hogyan tovább, unió? A választ nehezítik – más megvilágításban könnyebbé tehetik – a júniusi választások eredményei, amelyek jó néhány országban jelezték, hogy mit nem szeretne Európa népe, amit viszont a brüsszeli „demokrácia” figyelmen kívül akar hagyni. Például azzal az arcátlan trükkel, hogy az új Európai Parlament megalakulása előtt vezető beosztások odaítéléséről alkudoznak minden szégyenérzet nélkül. Más kérdés, hogy a tagországok némelyikében – Németországban, Franciaországban vagy éppen Belgiumban – az uniós választás eredményei miatt belpolitikai válságok alakultak ki. Van, ahol új parlamenti választásokat is ki kell írni, hogy az adott országban világossá váljon, milyen politikai értékrendet, irányt kívánnak a választópolgárok. Ugyanakkor nem igazán esett szó arról, hogy kik alkották az opponálók többségét. Milyen társadalmi csoport volt az, amelyik leginkább elutasította a brüsszeli bürokrácia eddigi gyakorlatát és annak következményeit? Talán nem is meglepő módon a fiatalok jelezték, hogy az egyesülni kívánó európai struktúrában és annak ideológiai hátterében képtelenek a normális élet kialakítására. Egyszerűen úgy érzik, hogy nincs jövőjük, hisz a jelenlegi életüket és azok objektívnek látszó feltételeit a teljes káosz jellemzi. Arról a generációról, olyan korúakról van szó, akik már nem eltartottak, de életkorukból adódóan még nem voltak képesek stabil, saját egzisztenciát kialakítani. A gyerekeink és unokáink ők, nem pedig „X”, „Y” vagy „Z” jellel ellátott kategóriák. Ifjú emberek, akik általunk – idősek által – „irigyelt korúak”, de Európa helyzetét és jövőképét nézve elveszejtésre ítélt generáció is egyben. Ráadásul az elfogadhatatlan, betűkkel történő jelölésük is arra a degenerált ideológiára hajaz, amely szeretné elérni, hogy egyre több „kisebbségi” csoportosulás alkossa a civilizált társadalmak szerkezetét, elérve, hogy a nemzeteken belül is fokozódjon a megosztottság minden formája, ahogy a nemzetközi térben már megfigyelhető. E tény újabb bizonyíték arra, hogy napjainkban a szubjektív akarat felülírja a szükségszerűt és a közösségi, objektív értékeket. A fiatalok láthatóan megelégelték mindezt, és voksaikkal egyértelműen jelezték is. Június 9-én még csak ellene szavaztak, bízva a demokrácia erejében és feltételezve, hogy a változás iránti igényüket a brüsszeli központ tisztségviselői megértik. De holnap, amikor egyértelműen kiderül, hogy a megszólított hölgyek és urak csak és kizárólag hatalmuk megtartásában érdekelt bürokraták, és fittyet hánynak Európa népeinek érdekeire, nem marad más eszköz a változást akarók számára, mint szétrobbantani az egyre inkább megkövesedett tákolmányt. A kérdés csak az, hogy mi, az elődök, a szülők vajon megsértődünk-e az „arcátlan” utódaink igyekezetén, vagy belátjuk, hogy amit mi elrontottunk, legalább ők képesek lesznek – legalábbis megpróbálják – rendbe tenni. Engedjük meg nekik, hogy az igazságot ismét az objektív tények összessége jelentse, szemben a magukat kiválasztottaknak tekintők szubjektív akarata helyett. Tüntessék el a normális működést akadályozó egyéni érdekeket. Jó munkát, fiatalok! |
Földi László |
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában jelent meg. |
Nyárközép éjszakája
„Ej haj csodaév fordul és cserél, minden éjből nap lesz, minden napból éj.” |
Úgy bizony, megint fordul egyet velünk az időkerék, ahogyan azt a fenti játékos sorok is tanúsítják Babits Mihály Füveskönyvében. Korábban a csillagászati nyár kezdete és nyárközép éjszakája egybeesett, de az alkalmazott időszámítási mód sajátossága és a korábbi naptárreformok következtében szétvált a két ünnep. Június 21-e a nyári napforduló napja az északi féltekén, míg az erősen pogány színezetű, mágikus elemekkel felruházott nyárközép éjszakája június 23-ról 24-re virrad Szent Iván napjára. Ilyenkor bővelkedünk a fényben, a varázslatos világos esték tűzrakásra bolondítják az embert, hadd lobogjon, s égesse el mind a rosszat, ami körülvesz bennünket. Tőlünk jó messze, északra a fehér éjszakák tündökölnek, este tíz órakor újságot lehet olvasni a padon, a Néva, vagy a Gribojedov csatorna partján, s az ember azt hiszi, hogy már örökké világos lesz, sohase jön el a sötétség. Mindebben megerősítheti az olvasót a fölé magasodó szentpétervári emlékhely, a Vérző Megváltó hagymakupolás temploma is. „Az ünnep az emberiség nagy lírája” - ezt is Babits mondja, és mélyen egyetértek nagy költőnkkel. De a kiemelkedés után jön a földet érés, a hétköznapok pörölycsapásai, a mi techno korunkban különösen. Ma, amikor a világhálóval teljes szimbiózisban élünk, elég egy kattintás és máris nyakig merülünk a riasztó, rettenetes valóságban. Mert mifelénk ugyan ki tudná feledni, hogy a velünk szomszédos Ukrajnában sátáni háború dúl, hogy Európa földjét migránsinvázió pusztítja, hogy birodalmi gőggel büntetnek bennünket, magyarokat, mert védjük a határainkat? Apropó, Birodalom. Itt a baj forrása szerintem. Az Európai Gazdasági Közösség még egyesítő szerződéssel alakult 63 évvel ezelőtt. A szövetségi rendszer lehetővé tette a békés együttélést, a fejlődést, a különbözőség egységét. Ma már ennek nyoma sincs. Van viszont leigázás, parancsuralom, sőt, kerékbe töretés is, ha egy ország a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni. Ebbe persze nem fér bele az őshonos kisebbségek védelme, csak a területfoglaló migráns hordák kitartó támogatása. S ahol a Birodalom, ott erő is van. Athéni barátnőm meséli, hogy az egysíkú görög média mindent elhitet az emberekkel. Amit Brüsszel mond, azt hellén földön tűzzel-vassal végre kell hajtani, még akkor is, ha az intézkedés, olykor szó szerint is, öngyilkosságba kergeti az ott élő embereket. Még két hét sem telt el a választások óta, még ki sem hevertük az európai voksolás eredményeit, de már látszanak a baljós jelei az újabb gátlástalan paktumoknak. „Brüsszelben figyelmen kívül hagyták az emberek akaratát” - így észrevételezte a miniszterelnök a - már csak nevében - Néppárt aktuális pálfordulását. Azonnal összeállt az Európai Parlament szocialista és liberális szárnyával, hogy ezután is meglegyen a minden józan, konzervatív hangot elsöprő túlerő. A még regnáló gittegylet meg most is szorgosan dolgozgat. Június 17-én „az EU hivatalosan bejelentette, hogy létrehozza a brüsszeli székhelyű Ellenőrző Testületet, amelynek feladata „a csalás, korrupció, az összeférhetetlenség és a szabálytalanságok megelőzése” az Unió által Ukrajnának nyújtott finanszírozás során. A testület, amely 2028 közepéig lesz aktív, rendszeres jelentéseket fog készíteni az EU Bizottságának, és közölni fogja az esetleges aggályokat. Eddig a hír. Az ókorban Seneca még arra tanított, hogy erkölcs nélkül nincs ember. Eltelt párezer év, ma azt látjuk: dehogynem, van. Mi mással is magyarázhatnánk, hogy ez az újonnan felálló grémium nem Eva Kaili, meg esetleg „Euro-Uschi” Pfizer ügyleteit vizsgálgatja? Az persze nem tagadható, hogy Ukrajnában is van mit átvilágítani. Éppen a minap jelentette ki egy republikánus amerikai szenátor, hogy az ország egy aranybánya. Lakossága szerinte úgy 10-12 billió dollárnyi ásványkincsen üldögél, ahogy ő fogalmaz. Tán ezért tervezik gondosan a világ urai még 4 vagy több évre a háborút? És ezért ígért a múlt héten az amerikai alelnök újabb másfél milliárd dollárt Zelenszkijnek a svájci békekonferencián? A befektetés valószínűleg busásan megtérül ugye, az Egyesült Államoknak. Ömlik a temérdek pénz Ukrajnába, de egy jó része el is csordogál. „Az ukrán hadseregben féktelenül lopják az üzemanyagot” - adja hírül a Strana.ua portál a Telegramon. A honlap katonai forrásai szerint ez az egyik legégetőbb és leggyakoribb probléma, egy századparancsnok azt mondja, hogy a benzin egyfajta „valutává” vált a frontvonalon. Az akciót „vészhelyzeti üzemanyagkészletnek” hívják, a főnököket illeti. „Ha megtagadod a lopást, kiesel a kegyelemből, annak minden következményével együtt. A legrosszabb, hogy egy ellenőrzés esetén… bűnbakot csinálnak belőled.” Élénk fantáziával könnyen elképzelhető, hogy mi is értendő alatta, különösen véres, valódi háborúban. Láttam én már hasonlót Jerevánban. A nyolcvanas évek végén másodszor utaztam rádiósként Örményországba. Akkor ott már állt a bál, a Hegyi-Karabah Autonóm Terület hovatartozása miatt, véres pogrom is esett az ott élő örmények rovására. A fővárosban naponta tízezrek tüntettek ez ügyben és a kormány ellen. Egyik este vendég voltam az Örmény Televízió egyik adásában, s mikor a kollégák a helyszínre kísértek, a székház udvarában megrettenve néztem farkasszemet a hatalmas tankokkal. A szovjet hadsereg intő mutatóujját képviselték és jó sok volt belőlük. Vendéglátóim megnyugtattak: egyik sem mozgóképes, egy métert sem tud gurulni. Az orosz katonák minden csepp üzemanyagot eladtak már mindből, hogy a jereváni lakosság benzingondjait enyhítsék. Sok-sok nyárközép éjszakája fordított azóta egyet-egyet a fény és a sötétség tengelyén, de vannak dolgok, amik nem változnak. Például a háború hétköznapi arca. Az mindig alávaló, véres és pusztító. Vannak ismerőseim, akik szerint csak riogatás az egész. Ami nem velük történik, az nincs is, azt meg el sem hiszik, hogy velük is megtörténhet, ami most a szomszédban zajlik. Őszintén kívánom nekik, meg magunknak, hogy ne kelljen szembenézni az öldökléssel. S ha valahogy sikerülne, hát abban nem nekik lesz oroszlánrészük. Hogy is mondta, kissé régiesen, Seneca? „Mindenkit rossz útra vezet az igazságnak nemismerése”. És nem is ment fel semmi alól. |
Új parlament jön, de a háborús politika nem változik
Okafogyott lett a kétségbeesett igyekezet, hogy a félelemkeltés módszerével próbálják Európa társadalmait tönkretenni.
Az EP-választás eredményeit látva egy nem elhanyagolható kérdésre egyelőre még nem kaptunk választ:
akkor most lesz háború Oroszországgal, vagy nem?
A nyilatkozatokat és terveket látva vélelmezhetően tervezik, mivel – állítják a nyugati narratívák – Oroszország két-három éven belül megtámadja Európát. A hatás fokozása érdekében konkrét térképekkel kiegészített tervdokumentációt is kiszivárogtattak arról, hogy a NATO legalább öt behatolási ponton fogja támadni Oroszország nyugati területét, megelőzendő az orosz agressziót. Azt most hagyjuk, hogy Moszkva sem tagadni, sem megerősíteni nem volt hajlandó eme blődséget. Így valószínűsíthető, hogy tréfának értékelik a furcsának tetsző NATO-tervet.
Ezzel szemben sokkal inkább komolyan veendők Lindsey Graham amerikai szenátor szavai, aki CBS televízióban azt nyilatkozta: „Ukrajna 12 ezermilliárd dolláros kritikus ásványi anyaggal rendelkezik, így ők lehetnének a leggazdagabb állam Európában. Nem akarom ezt Putyinnak adni, hogy megossza Kínával.” Akkor most a potenciális orosz támadás veszélye vagy a kritikus ásványok megszerzésének reménye kényszeríti az ukrán, majd később a NATO európai szárnyához tartozó katonákat a halálba egy kiterjesztett háború esetén? Egyes uniós országok szavazói egyértelműen választ adtak arra, hogy mit is gondolnak bármilyen háborús elmélet gyakorlatba ültetéséről. Franciaország, Németország, Belgium – hogy csak néhányat említsünk – egyszerűen leváltásra ítélte a háborúpárti kormányát, felfüggesztve ezzel a háborús készülődést.
Más kérdés, hogy a háborúban üzletileg érdekelt héják örömére az unió parlamentjében a néppárti frakció formálisan nem gyengült meg. A brüsszeli bürokraták a néppárti frakció eredményét látva úgy érzik, hatalmuk fennmaradt, és végig sem kell gondolniuk, szükséges-e koncepcióváltás a jelenlegi politikai gyakorlatukhoz képest.
Nem is lenne ezzel baj, ha legalább nevet változtatnának, hisz a „néppárti frakciónak” a nép pártján kell állnia.
Sajnálatosan nem így van, mivel leszögezhetjük, hogy a kontinens népeinek jövőről vallott nézete különbözik Graham amerikai szenátor és a hadiipar érdekeitől. Ebből következően a regnáló brüsszeli politikai elitnek is érdemes lenne felfogni, hogy mi a jutalma a harci kürtöt megfújóknak.
Alexander De Croo belga miniszterelnök lemondásra kényszerült, közben könnyezett. Érzelmi megnyilatkozása egy dolgot jelent. Ez a típus a hatalmat szereti, és nem a nép érdekeit képviseli. Ezért van az, hogy ha megfosztják játékszerétől, eltörik a mécses. Nagyon szánalmas.
Nem azért könnyeznek az európai politikusok, mert óráról órára halnak meg sokszor kiképzetlen katonák a fronton, hanem mert saját politikai hatalmuk elvesztésétől tartanak. Azok pedig, akik szeretnék elkerülni, hogy az orosz tüzérség célpontjai legyenek, arra kényszerülnek, hogy bármi módon meneküljenek hazájukból.
A választások eredményét látva éppen itt lenne az ideje a politikai érdekek helyett az emberekre is gondolni, még inkább az európai népek valódi elképzelésére: a béke megteremtésére. Ez azért nem lehetséges – jön a fráziscunami –, mert Oroszország vérszemet kapna, és tankjaik azonnal Nyugat-Európa irányába fordulnának. Majd ha fagy! – idézhetnénk ez ügyben a pesti utcák vagányainak tömör véleményét. Az ok pedig kicsit szofisztikáltabban fogalmazva az, hogy Oroszország az ellene bevezetett szankcióktól függetlenül olyan gazdasági eredményeket és társadalmi kiegyensúlyozottságot képes felmutatni, amire Európa nyugati fele sóhajtozva vágyakozhat csupán.
Gazdasági növekedése 3,2 százalékos, magasabb, mint az USA, Franciaország vagy Németország eredménye. A lakosság egyértelműen Putyin és kormánya mögött áll. Nincs társadalmi válság, aminek az a háttere, hogy nincsenek az utcán csámborgó illegális tömegek az országban, ahogy genderpropaganda sem mérgezi a fiatalok lelkét. A BRICS-együttműködésen belül a globális GDP 37,8 százalék, ami szintén több, mint a G7-ek vagy az EU esetében.
A dollár szerepét gyengítendő az orosz vagyonokat a tulajdonosaik kivonják nyugati befektetésekből, bankokból, és visszautalják Oroszországba. De aminek leginkább el kellene gondolkoztatnia az egyes nyugati üzletágak képviselőit, az az, hogy a jól fizető, sokat költő orosz turisták nélkül bizony erősen megcsappanhat a bevételük a nyár folyamán. Ugyanis az oroszok, hála az embargónak és az bezártságnak, kezdik felismerni az oroszországi turisztikai lehetőségeket, és nem kevés pénzüket ezeken a helyeken költik el, hanyagolva a Cote d’Azur luxusát.
Mindebből következően egyértelmű, hogy a moszkvai vezetés nem kívánja egy sehová nem vezető háború kockázatával veszélyeztetni az elért eredményeket, a további fejlődés lehetőségét.
Vagyis
tagadhatatlan tény és nem
spekuláció, hogy Oroszország,
ahogy Európa népei is, a
gazdaság lehetőségeinek
kihasználásában, nem pedig a
fegyvercsörtetés fokozásában
lennének érdekeltek. Ez azért
mindenkinek átjöhetett volna
június 9-én éjszaka. Láthatóan
azonban Brüsszeltől
Strasbourgig egyesek csak
ébredeznek, de nem akarják
teljesen kinyitni a kábulattól
párás szemüket. Vége,
okafogyott lett a nagy
csinnadratta, a kétségbeesett
igyekezet, hogy a
félelemkeltés módszerével
próbálják Európát bekebelezni,
társadalmait tönkretenni. A
forgatókönyv – szerencsére még
a filmforgatás megkezdése
előtt – megbukott. A
cenzúrabizottság, az európai
emberek egy egészen más
hangvételű életre vágynak. És
ez a lényeg! FÖLDI LÁSZLÓ
Európában nem lesz háború, mert már van
Ellenséges csapatokat engedünk Európa földjére identitás nélküli tömegek képében. |
A hatalomban részt vevők a pozíciójukból adódóan nem rendelkeznek a tévedés lehetőségének luxusával. A politika döntéseit hatáselemzés kell, hogy megelőzze, így a rosszul megválasztott koncepció elméletileg kizárt, amennyiben az illetékes politikus figyelembe veszi a szakértők, a döntést előkészítők javaslatait. Ellenkező esetben bűncselekményt követ el. Nem érdemes a Btk.-t lapozni, ilyen típusú, politikus által elkövetett büntetési tételt keresve, hisz így nincs megfogalmazva sehol. Talán azért sem, mert a törvényeket azok hozzák, akik a saját világukat – politika és hatalom – nem kívánják kínos helyzetbe hozni fellelhető törvényi cikkelyekkel. „Elvégre, a halára ítéltek neveit felolvasó saját magát általában kihagyja a felolvasás közben” – írja Rejtő Jenő egyik művében. A konkrétum: a hetek óta tartó nyilatkozat-cunami az örökösen hangoztatott, leendő európai háborúról. A felszólalások refrénjei mindig ugyanazok: „Oroszország nem győzhet Ukrajnában.” Azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy Oroszország a saját célját tekintve már győzött, mivel elfoglalta azt a területet, amelyet a minszki szerződésben kétszer aláírt megállapodás semleges zónaként, vagyis NATO-fegyverek telepítését tiltó területként írt le. A NATO most már nem tud erre a vidékre rakéta-indítóállásokat rendszeresíteni, tehát Oroszország elérte, amit akart. Számára nincs tovább háborús kényszer, leszámítva, ha mindezzel az európai politikai elit nem ért egyet, valamint a háborúban üzletet látók egyenesen kikérik maguknak. Mármint hogy Moszkva kész békét kötni. A sem Moszkvából, sem Washingtonból meg nem kérdezett ukrán nép persze siratja fölöslegesen áldozatul esett honfitársait. Miként az oroszok is saját meghalt fiataljaikat. Ezért nem csodálható, hogy gyűlölik egymást a történelmileg bizonyítottan szláv testvérnépek. Mindeközben a francia, német, lengyel, illetve a brüsszeli bürokraták Oroszország elleni háborús retorikája rendkívül álságos, mert „hála” az ugyanezen politikai elitnek, a háború már évek óta jelen van a kontinensen. Macronnak, Scholznak vagy Von der Leyennek csak ki kell nézniük az irodájuk ablakán, és páholyból láthatják mindezt. Az összecsapás Európa egyre több nagyvárosában napi szinten tapasztalható és egyértelműen etnikai alapú. És úgy tűnik, a józan észt semmi nem védi, amikor ellenséges csapatokat engedünk Európa földjére identitás nélküli tömegek képében. Nincs védelem a járókelőknek, mert jó néhány megveszekedett, egyre frusztráltabb migráns tör-zúz és provokál verekedést azokkal, akik jó szívvel fogadták be őket társadalmukba. Nem lehet rendnek és törvényi helyzetnek nevezni, hogy betiltott utcai gyűléseket nemcsak, hogy a tiltás ellenére is megtartanak ezrek részvételével, hanem a végén kalifátus létrehozását követelik a keresztény országok polgárai szeme láttára. Azzal pedig már régóta egyetlen hatalmon lévő nyugati kormány sem foglalkozik érdemben, hogy 2015 óta az életszínvonalra nem jellemző, hogy nőtt volna az ideérkező sok „szorgalmas munkáskéz” által. Ezzel szemben rohamosan csökkent a hivatalos statisztikák szerint is. Szóval, háború ez már a javából! Az orosz medve bajszát rángatni kész államférfiak- és hölgyek a valódi, igazi sorscsapással szemben semmiféle védelmi intézkedést sem tesznek. Feltételezhető, hogy nem tanultak történelmet, mivel nem értik, hogy a háborús felek erejét és győzelmi esélyét a hátországok stabilitása és a harcokat támogatni képes ereje határozza meg. Az olyan élethelyzet, amely Párizs, Brüsszel, London, Berlin és a további nagyvárosok egyes negyedeit jellemzik – ahová még a helyi rendfenntartó erők sem merészkednek, hanem messze elkerülik –, nehezen nevezhető hátországi stabilitásnak. Nem a másfajta kultúra a bűnös, hanem azok az emberek, akik visszaélnek a másság általuk elképzelt erejével. Különösen akkor kapnak vérszemet – ezt a folyamatot láthatják a nyugati országok befogadó népei –, ha a másik fél, amelyet már nyíltan ellenségnek tekintenek, nem védekezik, sőt feladja a saját több száz éves pozícióját. Macron, Scholz, Tuskk és a többiek számára pedig lenne egy ötlete a csaknem ötszázmillió európai embernek. Folytassák az igazán keresztény ország fővárosára, Moszkvára történő mutogatást, egyben hívják háborúba, de mint Európát megmenteni kész szövetségest. Mivel a valódi háborús helyzet egymás gyengítése helyett megköveteli Európa nemzeteinek hatékony összefogását a kereszténység szellemének és szabadságának megőrzése érdekében. Akik pedig ezt elutasítják, nos, rájuk – de csak személyesen rájuk – kell irányítani a kontinensünkön található összes nukleáris fejjel rendelkező rakétát Moszkvától Párizson át Londonig. Csak hogy tisztán lássák: ha bárki megnyomná azt a bizonyos gombot, ők biztos nem fogják túlélni. |
Bölcsők vagy koporsók
Hajda Iván Bölcsők vagy koporsók |
Vajon a lengyel elnök, Andrzej Duda gondolt-e erre annak a napnak a reggelén, amikor nukleáris fegyverek országába való telepítéséért esedezett az USA-nak? A nem kis malíciával korunk Bonapartéjának csúfolt francia elnök vajon látta-e már maga előtt a trikolorral letakart ezernyi fiatal ember koporsóját, amiket Ukrajnából hoznak haza rövidesen Frankhon dicsőségére? Bidenről e helyütt azért nem érdemes megemlékezni, hiszen az elaggott demokrata a világát nem tudja már évek óta, úgy „elnöke” a világ jelenleg még vezető erejének, hogy egyedül a színpadról nem talál le. Ő legalább szereti a gyerekeket… (Ilyenkor szoktak a Facebook-on emojikat tenni a korszerű emberek). David Cameron már egészen odáig merészkedett, hogy az Ukrajnának szállított brit fegyverek felhasználását szorgalmazta oroszországi célpontok ellen. Ez eddig vörös vonal volt, és az orosz reakciókból ítélve az is marad. Oroszország és Fehéroroszország rögvest hadgyakorlatba is fogott, és napok óta a taktikai nukleáris fegyvereik szállítását, telepítését, valamint harcba állítását gyakorolja. Napról-napra gyorsul az eszkaláció, és nem látszik, hogy a nagy összeütközés előtt lesz-e valaki, aki meghúzza a vészféket. 3. világháború vagy 2. hidegháború Létezik egy axióma a történészek közt, miszerint az események reális megítéléséhez annyi időnek kell eltelni, hogy már egyetlen, azokban részt vevő se legyen életben. Így hát legalább 100 év kell majd ahhoz, hogy az akkori kor történészei hosszas tanakodást követően eldöntsék, hogy mikor tört ki a 3. világháború, vagy csak beleragadtunk a 2. hidegháborúba. 1939-ben, amikor a német, majd nem sokkal ezután a szovjet csapatok átlépték Lengyelország határait, a képlet még viszonylag egyszerű volt. Pár nap után megérkeztek Berlinbe az erélyesnek tűnő nyugati hadüzenetek, és a dolog ezzel el is volt intézve. Azóta úgy tudjuk, hogy a 2. világháború 1939. szeptember 1-jén kitört. Mai fejjel mondhatnánk, hogy ez még csak egy különleges művelet volt, ami az „elnyomott” német kisebbség védelmére szolgált a „Vaterland” részéről. A történészi, politikusi vagy szakértői bűbájoskodás a szavakkal, fogalmakkal persze mit sem számít azoknak, akik aktuálisan vesztik el férjüket, gyermeküket, apjukat, legyenek bármilyen nemzetiségűek a harctéren. A fentebb említett vezetők vélhetően valami álrészvéttel, vagy egyáltalán nem reagálnak ilyenkor. Nincs is rá nagyon idejük, hiszen éppen abban mesterkednek, hogyan és honnan lehetne még több fegyvert, lőszert, vagy az ezekre való forrásokat előteremteni. Ideológia vagy üzlet Minden eddigi háború abban azonos jegyeket mutat, hogy valós céljait az abban irányító szerepben részt vevők igyekeznek eltitkolni a végrehajtók és a hátország előtt. Mindig kell valami „jó ügy”, ami elegendő ahhoz, hogy a katonák úgy higgyék, nem hiába halnak meg. A valóság – ahogy jelenünkben is – persze gyökeresen eltér. A városok utcáin erőszakkal összefogdosott szegény ukrán katonák még csak nem is sejtik, hogy nem a hazájukért fognak néhány napon belül meghalni. A BlackRock, a Monsanto, vagy a Vanguard befektetései Ukrajnában viszont nem sérülhetnek, hiszen itt dollárhegyekről van szó. (https://magyarnemzet.hu/gazdasag/2022/08/mire-keszul-ukrajnaban-a-monsanto) (https://magyarnemzet.hu/fricz-tamas-blogja-all/2023/07/a-blackrock-erdeke-a-haboru-folytatasaban) A lövészárokban vacogó harcosoknak valószínűleg azt sem mesélik el, hogy vezetőik hosszú távra terveznek. Az American Conservative magazin honlapján Bradley Devlin politikai rovatvezető a napokban tette közzé gondolatait arról, hogy a Biden-adminisztráció megpróbálja biztosítani, hogy az ukrajnai háború örökké tartson. Kijev kezdeményezésére titkos tárgyalások folynak egy 10 évre szóló kétoldalú biztonsági megállapodás megkötéséről. Az ukrán elnök szerint „azon dolgozunk, hogy rögzítsük a támogatás konkrét szintjét erre az évre és a következő tíz évre. Ez magában foglalja a katonai, pénzügyi és politikai támogatást, valamint a fegyverek közös gyártását.” https://www.theamericanconservative.com/the-biden-admin-is-trying-to-guarantee-a-forever-war-in-ukraine/ Amerikai érdek, vagy valami más? A Szovjetunió összeomlása óta azt halljuk, hogy az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erőszakot is alkalmazhatnak. A XXI. században megfogalmazott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok politikai felépítményét, az „establishment-et”, továbbá diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a multinacionális cégek és a nemzetközi pénztőke érdekének védelmében. Ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetővé teszik a pénztőke érdekeinek érvényesülését. Ezek felölelik a más országok erőforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erőforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tőke szabad mozgása és reprodukciója elől. Nevezzük nevén, a háttérhatalom, vagyis a „Mélyállam” az USA mint gazdatest érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erőforrásainak az ellenőrzését jelentik. Tehát, amiről azt hittük, hogy amerikai érdek, ami így egybeesik az európai, azon belül a magyar érdekkel, ergo jó az egész világnak, az csupán egy szűk csoportosulás világuralmi törekvéseinek megvalósulása, kivetülése. Őket, ahogy látjuk, teljesen hidegen hagyja a „bölcsők vagy koporsók” dilemmája. A világ másik felében ezt már felismerték. Megalakultak azok a szövetségek (BRICS, Globális Dél), létrejöttek az adekvát együttműködések, amelyek ma már képesek szembemenni ezekkel a minden felett uralkodni akaró vágyakkal. Van tehát remény, van alternatíva, amely a bölcsők felé billenthetik a mérleg nyelvét. |
Keresztútjárás
Húsvét van, a keresztény világ legnagyobb ünnepe. A fölkészülést hosszú hetek előzték meg, gyakorolhattuk az önfegyelem, a lemondás, a tisztulás, a böjt erényeit. Mód volt befelé fordulásra, számvetésre, s talán még arra is, hogy nyitogassuk a kegyelem kapuját, hogy mögötte megpillanthassuk Isten és ember örök szövetségét. Több mint kétezer éve Jézus, a fiú azonosult az Atya akaratával, magára vette valamennyiünk vétkét, de életét és sorsát is, és minden pontra kiterjedő sorsközösséget vállalt valamennyi földre született ember életével. Megváltóként vállalta az áldozatot értünk, vállalta a halált, hogy vére kiontassék értünk a bűnök bocsánatára. A hangulathoz illő olvasnivalót kerestem a polcon, amikor kishíján lábam törött, egy kétkilós album puffant elém és nyílt ki a huszonkettedik oldalon. „Vajon milyen erő hatására kételkedünk oly makacsul az életünket és világegyetemünket felvázoló és így létrehozó „tervrajz” mögött lappangó nagy tervező személyében? Nos, tetszik, nem tetszik, de tény: lassan évszázadok óta élünk a transzcendencia megkérdőjelezésének szellemi közegében, csodálkozunk-e hát, hogy ennek hatására egy magasabb minőséghez való kötődésünk kapcsai eloldódtak, és képtelenek vagyunk felismerni olyan nagy léptékű összefüggéseket, melyek életünket, művészetünket és gondolatainkat egy felettünk álló létezési sík jelenvalóságához kötik?” - olvastam rögtön a korábban általam megjelölt sorokat Miklósvölgyi János felvezető gondolataiban. A vaskos, 500 oldalas kötetben a szerző roppant súlyú kérdést feszeget. Ember és művészet keresztútjárása címmel járja alaposan körbe a választott témát. Őt idézem ismét: „Könyvem a művészet egyetemes történetének jelentős részét vizsgálja, más közelítésből és összefüggésben, mint ahogyan eddig bárki tette. Festő és grafikus lévén, tudományos igényű értekezéssel nem szolgálhatok. De megfontolandó gondolatokkal annál inkább. A művészet igazat szól, vagyis felismer, tehát nevén nevez dolgokat. Ez a rendeltetése. Ezért egy olyan korban, ahol gyakran épülnek hazugságra bizonyos erkölcsi alapvetések, nyilvánvalóan érdekeket sérthet, ha leolvasom évezredek képjeleinek üzenetét. Az üzenet ugyanis egyértelmű: az igazság szót követel magának. No de mi az igazság? Erre keresem kötetemben a választ az „Igazság Napja”, vagyis Krisztus segítsége által. Meglátásom szerint a Praetoriumtól a Golgotáig vezető keresztutat nem csupán a Megváltó járta be kettőezer évvel ezelőtt, hanem minden ember, sőt, az ember által létrehozott művészettörténet is ezt teszi. Valamennyi keresztúti állomásnak megvan ugyanis a minőség-azonos párja, nem csupán az egyes ember életében, de a művészet egyetemes történetének korszakaiban is. Ily módon át kell értékelnünk a szenvedéstörténet eddig alkalmazott definícióját. A keresztút ugyanis beavatási útvonal, s mint ilyen, többé nem kizárólag szenvedést, hanem sokkal inkább üdvtörténetet vázol. Akárcsak a művészet egyetemes története és az emberi élet.” A filozófus, festő, polihisztor Miklósvölgyi könyve megjelenésekor, 2011-ben, alaposan felkavarta az állóvizet. Még az Előszót jegyző Pap Gábor is példátlan merészségű kihívásnak minősítette a grandiózus vállalkozást. Azóta inkább agyonhallgatják, semmi baj, a bátrak elolvashatják. Időigényes vállalkozás, de megéri. Kapaszkodót adhat napjainkhoz, ma is az igazságot keressük kitartóan, és az ma is, mint oly sokszor, megfeszíttetik. Nehéz időket élünk, káosz, háború mindenfelé a világban, de a hétköznapok is arról szólnak, hogy a jog mindenhatósága kíméletlenül elnyomja az erkölcsöt. Ömlik ránk a szenny a világhálón, szűkebb hazánk, Európa is keresztútja sűrűjében tántorog, s hetente elbukik. Napjai telve vannak félelemmel és szenvedéssel. Velünk van a rossz is, amely az életet beszövi, elhomályosítja, megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. Mindezt Simone Weil mondja, meg azt, hogy a rossz támadás a létezés ellen. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa. De talán fordulóponthoz érkeztünk. A félelem leteperhet bennünket, de ha a szenvedéssel a lélek vállalja a sorsát, a felfelé hívás szavát veszi magára és a szabadságot választja, eljöhet a Feltámadás. Áldozat nélkül azonban nem megy, Európának sem. Csak azt kívánhatjuk, hogy vezetői, kijózanodva, értsék meg Húsvét ünnepének üzenetét. Képtelenség - legyinthetnénk, de talán mégsem az. A tudomány mindenre magyarázatot keres, mi mégis azt látjuk, hogy a méhecske, a madár, a mókus bizonyítékok nélkül is tökéletesen teszi a dolgát a világban. A mai öntudatos európai polgárt is két lába ragasztja a talajhoz. Hitetlenül hallgatja a károgók hadát, eltűri, hogy Jézust gyalázzák. Meg azt kérdezzék gúnyosan percemberek: miféle Isten az, mely saját fia halálát követeli a mi megváltásunkért cserébe? De benne is ott lapul a titok, az, hogy - bár a földön áll, de - szárnyalni is képes. A Teremtő nem követelt vért. Csupán elfogadta a valós áldozatot, azt, hogy Jézus, hozzávetőleg kétezer évvel ezelőtt „beleállt” és ezzel megváltott bennünket. A háborút nem tűzzel-vassal, hanem szeretettel vívta meg. „Érettünk szembeállt a halállal és az életnek összes éjszakáival”. Ez a Keresztjárás és a Megfeszítés lényege. Hasson hát Húsvét öröme, a szenvedésből született megújulás. Prohászka püspök írta erről: „mikor a lélekből fényszóró lesz, s az a maga sajátos világosságát vetíti s szórja szét a világra”. Csak úgy magától, bizonyítékok nélkül. |
Kiss Gyöngyi |
HÁBORÚ ÉS BÉKE
Kiss Gyöngyi |
NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
Földi
László, |