Levegőnek néznek
KISS GYÖNGYI
Imígyen szólott a minap az Európai Unió rogyadozó úrnője: „Az Európai Bizottság támogatja az ukrán csatlakozási tárgyalások megnyitását, Ukrajna teljesítette a feladatát, így most rajtunk a sor, mert a csatlakozási folyamat érdemeken alapul, és Ukrajna kiérdemelte, hogy tovább léphessen.” Ursula von Leyen, az EU-tagállamok vezetőinek tanácskozását lezáró sajtótájékoztatóján még hozzátette: „az állandó tűzharc mellett az ország egyik reformot a másik után hajtja végre, ami lenyűgöző teljesítmény.” Így, ilyen tömören és természetesen. Mindennél Lejjebb Asszonyra nem szakadt rá az égbolt, szellő sem rezdült, és mi bizony megint rájöhettünk, hogy semmibe vesznek, levegőnek néznek bennünket, mint mostanában mindannyiszor. Mindent megszokik az ember, ha kellően adagolják, még a vitriolt is, így azon sem akadtunk fenn, amikor e témában az ukrán mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter is megnyilvánult: „Ukrajna még anélkül is, hogy az EU tagja lenne, potenciálisan kaphat finanszírozást gazdálkodóink támogatására. Bár Ukrajna nem tagja az EU-nak, a Kifizető Ügynökség lehetővé teszi az európai támogatási mechanizmusok igénybevételét”. Vitalij Koval nem viccelt, befektetésről beszélt országa mezőgazdasági jövőjébe. Ahol, tudjuk, van 600 ezer hektáros nagyvállalat is idegen kézben. Ez több mint négyszerese például Dánia egész termőterületének. S ha nem hiszünk a fülünknek, gondoljunk, mi, idősebbek, a régi Ludas Matyi újságra, abban olvashattuk valamelyik humoristánk velős megállapítását: a pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.
Jó lenne azért mégis megérteni a nyilatkozók indítékait, a többség akaratával nem törődő elszántságát, birodalmi gőgjét. Az tény, hogy a brüsszeli elit tagjai semmibe veszik Európa polgárait, kíméletlenül térdelnek a mellkasunkra, állnak a hátunkon szöges bakancsban, ha bármi akadályozza megvalósítandó terveiket. Talán nem is gyűlölnek bennünket, egyszerűen csak közönyösek irántunk. Tőlünk, magyaroktól talán meg is szabadulnának, így mindent megtesznek azért, hogy elveszítsük a türelmünket és valami olyat tegyünk, ami miatt jogosan küldhetnének el. Kötélharc ez a javából, nem könnyű jó kondícióban maradnia az üldözöttnek, hiszen akit folyton idegesítenek, levegőnek néznek, gyakran értéktelennek érzi önmagát. Ne dőljünk be nekik, inkább merítsünk erőt a Kis Herceg írójának megállapításából: „Aki mást megaláz, az maga is alávaló.” /Antoine de Saint-Exupéry/
A képmutatás hozzátartozik az élethez, „könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá”, de attól még nehezen elviselhető. Micsoda erő kellett például ahhoz az Európai Unióban, hogy a politika szereplői jó képet vágjanak Jean-Claude Juncker elnök „isiászához”! Egy sem akadt köztük, aki finoman beleterelgette volna az alkoholfelhőben kókadozó uniós vezért egy kényelmes karosszékbe, hadd pihenje ki magát! Ma sincs másképp, eltűrjük az EU és a NATO korrupciós ügyeit, a szerződésszegést migrációs ügyekben, azt, hogy a toleranciabajnok Brüsszelben van olyan étterem, ahová nem engednek be a szülőkkel gyermekeket és azt, hogy fontos pozíciókba buta, érzéketlen, képességtelen kiválasztottakat delegáljanak az Európai Unió vezetői.
Itt van nekünk közülük Kaja Kallas, befolyásos személyiség, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Június végén, a magyar külügyminiszter sokadik felszólalására a kárpátaljai magyarok témájában az észt hölgy tömören reagált: „az Európai Unión belül védjük a kisebbségi jogokat, nem azon kívül.” Ismerjük el Szijjártó Péter heves és igazságos kifakadását, válaszát a botrányos kijelentésre: „Nincsen az a nyomás Brüsszelből, ami feladásra kényszerítene minket a kárpátaljai magyarok védelme tekintetében.” A bátorságot azonban nem lehet megúszni, ahhoz mi magunk is kellünk. Miért nem indítunk petíciót, megyünk ki csendesen egy térre, hogy tiltakozzunk a brüsszeli birodalom érzéketlensége, hazug, képmutató magatartása ellen? Persze, meleg van, karbantartják a vasutat, kényelmetlen a tömegben álldogálni, különben is menjen a szomszéd, én majd nézem a tv-ben, meg a többi. De akkor ne várjuk, hogy a fegyverekbe beájult, ellopott szivárványos zászlóba burkolózó, minket levegőnek néző bitang gyülekezet jobb belátásra térjen. Miért is tenné, a pozíció, a fizetés biztos, az irodában könnyű az orosz energialeválásról fantáziálni és a gazdák szava se hallatszik fel a légkondícióval ellátott üvegpalotákba!
A Nyugat zakkant, felfuvalkodott uraitól belátást, beismerést, pláne bocsánatkérést hiába várunk. Sokat forgatom Hamvas Béla köteteit, ez a korában mellőzött zseni látnoki erejű éleslátással kezelte a világ dolgait, összefüggéseit. Azt mondja második Patmosz kötetében a 116. oldalon: „Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború utáni békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába.” Ki vitatja, hogy most is ennek isszuk a levét?
Napról napra élünk egyre elviselhetetlenebb feszültségben, és kábultan nézzük, hogy a ránk erőltetett, beképzelt brüsszeliták ájultan háborúzzanak és megint ne intézzenek el semmit. Kitartást javasolhatok magunknak. Hallassuk legalább a hangunkat. Hogy is mondja a Gandhinak tulajdonított idézet? „Először semmibe vesznek, majd kinevetnek, végül harcolnak ellened, de te győzni fogsz.” Ismerős gondolat ez nekünk, magyaroknak, van nálunk felelős ember, több is, aki nem hagyja, hogy levegőnek nézzenek bennünket.
Bilderberg-összeesküvők teljes fedésben
Horváth József volt elhárító tábornok barátom egy cikkében mélyreható szakmaisággal elemezte az izraeli hadsereg sikerét Irán megtámadásában. Okfejtésének lényeges eleme volt, hogy az izraeli hadsereg a titkosszolgálat felderítő és operatív előkészítő munkájának köszönhetően volt a támadás kezdeti szakaszában olyan hatékony. Persze miért neveztetik hatékonynak egy fegyveres háború megindítása, állítható pellengérre a cikk írója. Nyilván most nem a háború erkölcsi tartalma a témánk, hanem a tény, hogy modern világunkban teljesen háttérbe szorultak a korábban jól teljesítő módszerek, mind a hadászatban, mind a politikában, és lássuk be, a civil életünkben is. Az izraeli példának a lényeges múltbeli eleme: maga az ember. Egy adott helyen felbukkanó operatív tiszt, egy emberek által létrehozott körülmény vagy éppen mindennek a tökéletes álcázása. Ha így közelítünk, kijelenthető, hogy David Barneának, az izraeli titkosszolgálat vezetőjének zsenialitása csupán annyi volt, hogy visszafordult a múlt eszköztára felé. Nem hitte el, hogy a nagyhangú fenyegetés, a médiapropaganda vagy a mindenekfeletti technika képes pótolni az emberi kreativitást, éleslátást és döntési kompetenciát, amely képesség nem betáplálható az egyébként nagy sebességű és villámgyors digitális gépfejekbe. Ténnyé vált tehát, hogy a múltból vett tapasztalat a jövő stratégiáját továbbra is képes támogatni. Sajnálatosan igaz ez akkor is, amikor elfogadhatatlan célok elérését tűzik ki. Mert ilyen nyilvánvaló rémálom mondjuk a világkormány víziója, ahol nincsenek nemzetek, egyéni érdekek, csak egy felsőség akarata, miként a jól ismert Bilderberg-csoport szándékában például folyamatosan tetten érhető. Ukrajna és Oroszország, Izrael és Irán, India és Pakisztán katonai konfliktusai árnyékában meghúzódva össze is ültek Svédország fővárosában, Stockholmban Bilderberg 2025 címén ezen globalista elit tagjai. Akik még 2024-ben is arcunkba nevetve, a médianyilvánosság előtt fejtették ki, mi vár ránk, leendő modern rabszolgákra. Tették ezt úgy, hogy fel sem merült bennük, talán nekünk nem lesz elfogadható életcél, sőt akadályt kívánunk gördíteni a jól átgondolt, emberiség elleni támadásuk elé. Klaus Schwab vezetésével a Világgazdasági Fórum elsősorban Davosban tárgyalgatott víziójukról, már amikor a fényűző kicsapongások közepette maradt idejük filozofálni is. De ma 2025 van. Ráadásul változott a nemzetközi széljárás. Megszűnt az egypólusú világ, amit szintén ők találtak ki és igyekeztek maximalizálni. Hiszen új erőterek megjelenése mellett Amerika elnöke is kicserélődött olyanvalakire, Donald Trump személyében, aki nagyon is ellene van a háttérerők diadalának. S ha változik a körülmény, változik a módszer. Tudják ezt a Bilderberg-közösségét alkotó politikusok, gazdasági érdekkörök vezetői, beavatott újságírók és mindazok, akik magukat felsőbb kategóriába sorolták. Látva a széljárás változását, visszatértek az igazi módszereikhez, és ismét operatív/konspirált módra kapcsoltak. A svédországi találkozó teljes fedésben zajlott. Nincs médiahír, kiszivárogtatás, nagyképű kinyilatkoztatás. És, hogy az egészet teljesen lefedjék, még Schwabot is eltüntették a vezérszerepből. Úgy tűnt, hogy feladták a játékukat, behódoltak a „nyolcmilliárd” akaratának, azaz befejeződhet a világ teljes káoszba taszításának víziója. Nos, nem! Előnyük ugyanis még jelentősebb azzal, amit jó néhány évtized alatt kiépítettek: gazdasági pozícióban, politikai elit kiválasztásában és a mainstream média kiépítésében. A változás csak annyi, hogy visszatértek a konspirált térbe, oda, ahol ők sokkal inkább rendelkeznek tapasztalattal. S miközben Svédországban a Bilderbergek önfeledten konspirálnak, a Világgazdasági Fórum Davost a kínai Tiencsinbe áthelyezve arról a jövőképről tanácskozott, ahol magát az embert kívánják kiiktatni az új világ működéséből. A kulcstéma a társadalom technokrata szerkezetátalakítása. Csak címszavakban: „Transzhumanizmus”, ahol a gép-ember egyesítése valósul meg. „One Health”, vagyis éghajlat, állatgyógyászat, világjárványok kezdetének integrálása. „Digitális ellenőrzés”, úgymint minden információ digitális formában egy helyen őrzendő. „Természet adózás” a víz és szén-dioxid után, a talaj és biodiverzitás pénzzé tétele, és végül „Ml-dominancia”, amikor a digitális ügynökök felváltják az emberi döntéshozatali folyamatokat. Hogy mindez csak futurizmus? Lehet, bár ott messze Kínában átvették a stratégiát és politikai taktikát dolgoztak ki a megvalósításhoz a jelenlevők, akik között ott volt az IMF vezetése éppúgy, ahogy a kínai nemzeti bank alvezére. De nem hiányoztak a nagyban gondolkodó gépfejlesztők, ahogy a tőzsdék pókerjátékosai sem. A résztvevők arcát nézve úgy tűnt, nagyon is eltökéltek eme agyrém bevezetésére, amit nyíltan ki is mondtak. Konspiráció és nyílt sisak egy időben, de földrajzi távolságban. Miről van hát szó, létezhet, hogy nem tudtak egymásról, vagy egy igazán big-game bontakozik ki a szemünk előtt? Úgy tűnik, nekünk „nyolcmilliárdoknak” csak egyetlen kérdést kell feltennünk: Mi a különbség Davos világkormánya, a londoni új birodalom építése, Peking globális technokráciája, Brüsszel nemzetek nélküli Európája vagy akár Rijád világkalifátus víziója/filozófiája között? Ön nyert: semmi! A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke Földi László |
---|
A legerősebb hadsereg is sebezhető a titkosszolgálatok nélkül
Horváth József
Az elmúlt hetek háborús történései ismét rávilágítottak arra az örök igazságra, hogy a hadseregek önmagukban soha nem képesek garantálni egy ország biztonságát. Hiába a legmodernebb technika, hiába vannak a legjobban kiképzett harcosok, ha nincs mellettük egy olyan profi titkosszolgálati közösség, amelyik egyszerre képes védekezni és támadni. Megfelelő információkkal ellátni a katonákat, felderíteni az ellenséget, illetve megakadályozni az ellenérdekelt hírszerzés munkáját.
Két olyan titkosszolgálati műveletet hajtottak végre néhány hete, ami igen ritka volt eddig, hiszen szinte valós idejű képeket is bemutattak ezekről. Mert ez már a XXI. század, amikor a médián keresztül szinte az egész világ előtt demonstrálni kell a sikert. Ugyanis ez is háborús frontvonal lett, csak ez már a hibrid háborúk korántsem szép, új világa. Azzal, hogy az akciók a végrehajtás után néhány órával nyilvánosságra kerülnek, egyben üzennek is a közeli és távoli ellenségnek meg persze a barátoknak is: mi ilyen ügyesek, kreatívak, ravaszak vagyunk, jobb lesz, ha nem kezdenek ki velünk. Régen a harcosok az izmaikat, a fegyvereiket mutogatták, hogy elriasszák a rossz szándékkal közeledőket. Ma ez már nem elég, a fedett műveleteket is be kell mutatni. Ami aztán azzal is jár, hogy egy-egy ötletet csak egyszer lehet elsütni. A titkosszolgálatnál sem működik emiatt a rutinból elvégzett munka. Ma már mindig új és új fedést, módszert kell kitalálni, ha eredményesek akarnak lenni.
Itt van most az izraeliek Ébredő oroszlánja, amely lecsapott a legfőbb ellenségére, Iránra. Hogy stílszerű legyek, ez az oroszlán 2023 októberében elaludt, ami Izrael Állam legnagyobb katonai és titkosszolgálati kudarcához vezetett. Ugyanis a Hamász úgy támadta meg őket, hogy az akkor politikailag is megosztott szolgálatok rosszul értékelték a beérkezett információkat, és nem léptek időben.
Ennek sajnos súlyos következménye lett: több száz túsz és ezrek élete. A tanulság, hogy egy szolgálat soha nem aludhat el, mert annak mindig nagy ára van. Vagy lesz, mert csak évek múlva derül ki a szakmai hiba.
De a két évvel ezelőtti rossz döntésekből tanultak az izraeli politikusok és a szolgálatok is. Az újra magára találó hírszerzés és elhárítás mozgásba lendült. Már alig emlékszünk a hírek áradatában, de 2024 januárjában a Hamász politikai vezetőjét, Iszmail Hanijét Teheránban robbantották fel. Az izraeli szolgálat még arra is figyelt, hogy a helyi segítőiket is kimenekítsék. Sőt ezt nyilvánosságra is hozták. Aminek a gyümölcseit most aratták le, hiszen az ügynökeik elhitték, hogy a segítségük után nem hagyják őket magukra. (Mint tették az amerikaiak Afganisztánban.) Ezután következett a „csipogós” műveletük a terroristák vezetői és harcosai ellen Libanonban. Több mint ezer célpontot iktattak ki.
Az izraeli humán és technikai egységek közös sikere volt ez a művelet, ahogy a mostani is. Hiszen az izraeli légierő csapásait megelőzően már napokkal, hetekkel előbb beszivárogtak a titkosszolgálati egységeik Iránba.
Nemcsak pontos adatokat adtak a célpontok kiválasztásához, hanem maguk is aktívan dolgoztak. Így tudták szinte egy időben megtámadni az iráni katonai vezetés legfontosabb tábornokait, valamint az atomprogram legértékesebb tudósait is. Emellett felszámolták a helyi légvédelmi rendszerek zömét is. Mire az izraeli vadászgépek megérkeztek az ellenséges légtérbe, addigra a titkosszolgálat különleges egységei elvégezték a dolgukat. Vezetés nélkül maradt az iráni hadsereg és hatékony légvédelem nélkül az ország. Ez a művelet nyilván hónapokkal ezelőtt indult. Hiszen ilyen magabiztosságot mutató akcióhoz rengeteg munka kell. No meg az is, hogy az ellenfél elhárítása ne sejtsen semmit. Mert ami az egyiknek siker, az a másiknak súlyos kudarc.
Nagyon hasonló jegyeket mutató műveletet láttunk néhány hete az ukrán titkosszolgálat részéről is. A Pókháló hadművelet során mélyen beszivárgott orosz területre az ukrán katonai hírszerzés. Fedővállalatokat hoztak létre, ingatlanokat béreltek, fegyvereket, drónokat csempésztek be.
Komoly ügynöki bázist hoztak létre, ami nem keltette föl az orosz elhárítás figyelmét. Nyilván kiváló volt a fedésük, jók a dokumentumaik, hiteles a legendájuk, zárt a kommunikációjuk. Aztán összehangolt támadással egy időben, de térben sok száz kilométerre egymástól mértek csapást négy orosz légibázis repülőgépeire. Noha az akció nagy valószínűséggel nem befolyásolja érdemben a háború végkimenetelét, de az orosz titkosszolgálatok és a hadsereg egy megalázó pofonba szaladt bele. Bár jellegében hasonló ez az akció, mint az izraelieké, de eredményében különbözik. Míg az izraeli szolgálatok munkájával megágyaztak a légierő sikeres műveletének, addig az ukránok csak egy demonstratív üzenetet küldtek az ellenségnek és persze támogatóiknak is. Ez azonban semmit nem von le a sikerük értékéből. Ahogy az sem, hogy bár különböző mértékben, de mindkét művelet mögött felsejlik az amerikai titkosszolgálatok árnyéka. De ez már egy másik történet.
Hogy mindezekből az akciókból van-e bármi tanulság? Rengeteg. Nyilván a világ számos pontján alaposan elemzik ezeket. Mert az okos más kárán tanul. (A buta meg a sajátjából sem.)
A hírszerzés és elhárítás hasznossága, fontossága ismét bebizonyosodott. Ahogy az is, hogy a technikai háttér nagy jelentőséggel bír, de a humán munka nélkül csak keveset ér. A kettő együtt viszont csodákra képes. Mert mind a két művelet olyan volt, mint egy jó film forgatókönyve. Szinte hihetetlen szakmai bravúrok, űrtechnológiával párosulva. És még egyszer szögezzük le: az is bebizonyosodott, hogy a legerősebb hadsereg is könnyen sebezhetővé válik a megfelelő információk nélkül. Ami könnyen egy háború elvesztéséhez, sőt akár egy állam bukásához is vezethet. Régi igazság, hogy egy lánc olyan erős, mint a benne lévő leggyengébb láncszem. Alapvetően igaz ez a biztonságra is.
A szerző a
Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet
igazgatója
|
---|
Ukrán rulett brüsszeli módra
Aki továbbra is háborút akar az oroszokkal a béke helyett, az árulást követ el! Amit a rómaiak nem tudtak, azt nem is igazán érdemes már kitalálni – tartja a mondás. Amiben sok igazság van. Tudták például, hogy a provinciákból hazatérő légiókat nem szabad egyből Itália földjére engedni. Ezért egyes dalmáciai szigeteken hetekre karanténba helyezték őket, hogy kiderüljön, hordoznak-e veszélyes fertőzéseket a katonák. Ahogy azt is megtiltották a római hadvezéreknek, hogy hadseregükkel átlépjék a Rubicon folyót. Így nem kellett tartani attól, hogy a katonák feldúlják a félszigetet, illetve a hadvezérek sem fenyegették a köztársasági Rómát. Ám Julius Caesar gondolt egy merészet, és légióival átlépte az aprócska folyót, majd bevonult Rómába. „A kocka el van vetve” – mondta állítólag. Attól tartok, a brüsszeli politikusok nagyobb része nem ismeri alaposan a római történelmet. Legalábbis a legújabb ötletük erről árulkodik. Kiderült, hogy a nyugati országok lakosságának jelentős része már nem akar harcolni, mert fizikailag vagy mentálisan nem is képes erre. Ezért aztán az oroszokkal vívott hibrid háború folytatására az ukránokat szemelték ki. Mivel nekik nincs elegendő pénzük, fegyverük és lőszerük a háború megnyerésére, ezért az unió korifeusai üzletet ajánlottak Kijevnek. Állítson fel Zelenszkij elnök és csapata egy közel milliós hadsereget, amit a Nyugat majd finanszíroz. Szerintük ez a kombináció elvezet az oroszok vereségéhez. Ami az elmúlt három esztendőben nem sikerült az Egyesült Államok vezetésével, az majd összejön az Európai Unió zászlaja alatt. Cinikus üzlet ez: ukrán életek és uniós pénz. Nem mellesleg ezzel Zelenszkij és körei is további esélyt kapnak a hatalomban maradásra, valamint korrupciós rendszerük működtetésére is. A feleknek egybeesik az érdeke – háború minden áron. Csak az az „apró” probléma ezzel, hogy a brüsszeli vezetők nem hajlandók végiggondolni, mivel járhat ez a háborús kaland. Először is még semmi sem támasztja alá azt az alaptételüket, hogy az oroszok előbb, de inkább utóbb meg akarják támadni a Nyugatot. Ahelyett, hogy kölcsönösen előnyös üzleteket kötnének. Ahogy ez már körvonalazódik az orosz–amerikai tárgyalásokon. De Európának nem számít se a példa, se az ár, amit ezért a háborúért fizetni kell. Egymillió ukrán katona felszerelése, felfegyverzése, lőszerrel és egyéb utánpótlással ellátása felbecsülhetetlen összegbe kerülne. Ahogy a katonák élelmezése, egészségügyi ellátása, zsoldjának kifizetése is. Aztán jön majd a következő kérdés: - meddig fogja finanszírozni ezt a hatalmas sereget az unió? Öt vagy tíz évig, esetleg még tovább? No és mennyit nyel el ebből az éhes ukrán korrupciós rendszer, és urambocsá’ a brüsszeliek zsebébe mennyi kerül? Mert eddig se ellenőrizte senki a pénz, a fegyver, a lőszer és a segélyek célba érkezését. Nyilván nem feledékenységből. Aztán tételezzük fel azt, hogy egyszer mégis vége szakad ennek az értelmetlen háborúnak. Azért, mert az ukrán emberek rájönnek arra, hogy csúnyán átverték, kihasználták őket. Vagy azért, mert kiderül, hogy az oroszok mégsem akarják megtámadni a Nyugatot. Vagy egészen egyszerűen elfogy az unió pénze. Na, akkor lenne igazán nagy a baj. Mert mit fog tenni a több százezer ukrán katona, aki egyik pillanatról a másikra jövedelem és ellátmány nélkül marad? Ezt még senki sem merte modellezni, nem gondolta végig. Szerintem nyilvánvaló, hogy jelentős részük nyugat felé fogja venni az irányt. Főleg, ha addigra a „gyorsítósávon” felveszik Ukrajnát az unióba. Ki fogja megállítani ezeket a katonákat? Tartok tőle, hogy a kérdés költői. Ezek a csalódott, reményt vesztett férfiak ragaszkodni fognak a fegyvereikhez. Erő alkalmazása nélkül aligha lehet majd lefegyverezni őket. Pláne, hogy addigra sokan megjárják a nyugati országok kiképzőtáborait. Megismerik, hogy milyen az élet ezen a vidéken, és ők is hasonlót akarnak majd maguknak, családjuknak. Sok százezernyi ronin. Akkor majd nem attól kell tartani, hogy az oroszok lerohanják Európát. Nem, akkor Moszkvában hátradőlnek és kérnek egy kávét. Az ukránok elvégzik helyettük, amitől a nyugatiak rettegtek. Talán még rá is erősít majd az orosz propaganda az ukránok törekvéseire. Azért, hogy ezzel végleg tönkretegyék a gazdag Nyugatot. Tudom, sokan most azt mondják, ez csak egy sötét, apokaliptikus jóslat. Adja az ég, hogy ne legyen igazam! De ez az őrült elképzelés a milliós ukrán hadseregről semmi jóval nem kecsegtet. Mert mi lehet egyáltalán ennek a kevésbé tragikus vége? A nyugati pénz és támogatás elfogy, az ukrán haderő felmorzsolódik, az állam pedig teljesen szétesik. Ekkor „csak” sok százezer civil menekült indul útnak nyugatra. Akiknek a fogadása, ellátása, majd integrálása is óriási kihívást jelentene az uniónak. Látjuk, hogy az eddigi illegális migráció is mit tett már földrészünkkel. Ha az Európai Unió nem tesz le erről az őrült és életveszélyes tervéről, annak beláthatatlan következményei lesznek. Minden országra, az egész civilizációnkra. Aki továbbra is háborút akar az oroszokkal a béke helyett, az árulást követ el! Nem bízhatjuk a biztonságunkat ukrán zsoldosokra, mert az legalább akkora kockázatot rejt magában, mint ez az értelmetlen háború. Hogy stílszerű legyek, ez egy ukrán rulett lenne. Csak a töltött fegyvert az unió háborúpárti vezetői mindannyiunk fejéhez szorítják úgy, hogy minket meg se kérdeztek. Ezért olvassák el alaposan Róma történetét és tanuljanak, mielőtt elvetik a kockát. |
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója |
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában jelent meg. |
Politikai merényletek
FÖLDI LÁSZLÓ Sajnálatos, hogy a szokásos napi rémhírek sokaságában pozitív, lélekemelő információ alig hallatszik a médiából. Ráadásul az utóbbi napokban intenzívebben jelentek meg a politikai irányultságú merényletekről szóló hírek. Washingtonban két izraeli követségi dolgozót lőttek le. Ukrajna volt és elüldözött elnökének egyik tanácsadóját Spanyolországban érte halálos találat, amikor gyerekeit várta azok iskolája előtt. És ha már iskola, egy tizenegy éves kisfiút késelt meg Berlinben, az iskolában talán nem meglepő módon, egy bevándorló-leszármazott. Őrült és véletlenszerű egybeesések lennének ezek? Talán csak részben, mivel Izrael és Ukrajna háborús terület. Amiből következik, hogy a háborúkban szemben állók eszköznek tekintik a politikai merényleteket. Egy-egy támadást követően a közvélemény igyekszik gyorsan felejteni, saját pszichés biztonságuk okán. A média persze más, hisz abból él, hogy napirenden tartsa a szenzációt, mely igen gyakran torz irányba sodorja életünket. Egy politikus vagy ismert személy elleni sikeres merénylet azért nem vetít előre különösebb konzekvenciát – bár hírértéke megelőz minden más eseményt –, mert ritka élethelyzetnek tartjuk. Ugyanakkor vannak figyelmeztető adatok, hisz az elmúlt 125 évben, vagyis csak a XX. század és a XXI. század huszonöt évét kiragadva azt látjuk, hogy a történelem jelzett periódusában közel 120 halálos merénylet történt. Nagyrészüket politikai, vallási identitásból adódó különbség okozta, ahol a célpont és támadó ellentétes meggyőződést képviselt. Az áldozatok között volt amerikai elnök, több is. A XX. század első harmadában pedig szerb, portugál, görög király, 1914-ben Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös, ami egyben az első világháború gyújtózsinórja is volt, hogy aztán a háborút lezáró évben, 1918-ban Gróf Tisza István magyar miniszterelnök neve is felkerüljön az áldozatok közé. De voltak merényletek Ukrajnában, Ausztriában, Oroszországban, Németföldön, Csehországban, Indiában vagy Mexikóban, ahol épp egy oroszt, Lev Trockijt öltek meg. Eme kiragadott példák üzenete egyértelmű. A múlt nem csupán visszaköszön, hanem a jelenkor kihívása egyben. Ráadásul a jelenség nem ország-specifikus, hisz a felsorolásból az is látható, hogy számtalan nemzet érintett volt/van és sajnos még érintett lehet a jövőben is. Ami viszont a mi életünk velejárója, hogy naponta előfordulnak támadások, merényletek, de legalábbis merényletkísérletek. Felgyorsult világunk következménye lenne, vagy létezik kézzelfoghatóbb magyarázat? Egy biztosan: az információáramlás sebessége, mennyisége, kommentálhatósága és a mindezt felhasználni kész politikai akarat adódik össze, és érezzük úgy, hogy senki nincs biztonságban. Egyszerűen kifejezve: szenzáció kell minden áron, ahol a média is eszközzé válik, és erkölcsi példák felállítása helyett teret kell adjon az egyre eltorzuló narratíváknak. A médiából tájékozódás szintjéről nehéz hitelt érdemlően megérteni, hogy egy indulatba jött közszereplőt mi motivál az elszabadult retorika használata során. Pedig fontos lenne, hogy akik az alapcselekményt hírré formálják, legalább ők tegyék emberi „nyelvezetté” az egészen nyersen feltüremkedő trágárságokat. De még akkor is ott a kérdés, miként jönnek ide a merényletek, ezen elmebeteg tettek, melyekről viszont feltétlen tájékoztatni kell a társadalmakat. Egyfelől, az eldurvult világ következménye. Sokan azt hiszik, hogy az ellenfél kiiktatásának vízióját a gyakorlatnak is követnie kell. Valaha megelégedtek a lejáratással és ritkábban kívántak ennél többet. Nem a szó, hanem a tett ösztönözi a nyers erőt, mely lássuk be, kétes politikai fegyver a viták hevében. Mivel a celeb világban a hírekben szerepelni ma tömegek óhaja és életük célja, a merénylet unokatestvére, a terror máris az utcán találja magát. Nó, nem politikai gyilkosság képében, hanem ahogy a fenti példában szerepelt, egy tizenegy éves kisfiú megkéselésében. Hogy előtte verbális vita volt a sértett és támadó között, nyilvánvaló, de hogy kerül elő egy kés az általános iskola ötödik osztályában? És amikor megtörténik – egyre gyakrabban szerte Európában –, ki jelentkezik felelősséget vállalva mindezért? A sokszor szűretlen információs csatornák üzemeltetői vagy az elvadult politikai uszítók, esetleg az embert tagadó ideológiák terjesztői állnak ki a sorból lesütött szemmel, cipőjük orrát nézve? Senki nem olyan, hogy ezt belássa, magára vegye és konklúzióként felvállalja. Az embereknek joguk van tudni mindenről, hogy mi történik – szól a média hangja. A mi felelősségünk az ország irányítása – jelentkezik be elhárító kézmozdulattal a politika. Miért és hogyan ne lenne jelen ideológiánk az emberi ellentétek között? – tárja szét kezét bármely narratíva büszke tulajdonosa. És a felelősség hárítása közben - az európai utcákon sétálóknak, iskolák előtt várakozóknak vagy az iskolákban szaladgáló tanulóknak - nincs joguk a merényletek nélküli élethez? A politikától és ideológiai hátországától nem várhatunk visszavonulót. A média kell legyen immár valóban – eddig csak szerette volna ezt a címet! – a negyedik hatalmi ág. Mert a sajtóban dolgozóknak a gyerekei is járnak iskolába, szórakozóhelyre, vagy csak sétálni szeretnének barátaikkal az utcán. És nyugodtak lehetnek, hisz sokan vagyunk, akik támogatnánk ezt a régi-új irányt, akik feltételezzük, hogy még a merénylők kezét is elvehetnénk a fegyvereikről. |
|
( M.N., A szerző küldeménye) |
Méhek és kémek
Kiss Gyöngyi
Káprázatos ez a május, a „zöld pazarlás hónapja”, bár az idei kissé hűvösre sikeredett. A természet azért persze kézen fogva halad előre, „a fák vörös virágokat lázadnak és minden bokor alján apró fütty bujdokol”, de most valahogy Radnóti Miklós mellé Ady is odakívánkozik a fagyosszentjeivel: „Be kén’ jól rendezni Vácot, Odazárni Bonifácot, Szerváciust és Pongrácot!” Semmi baj, hideg, meleg mind belefér Ígéret havába, a szeszély, meg a sok eső. Amiként a természettel kapcsolatos figyelemfelkeltő akciók is: májusban van a források, a magyar természet, a biológiai sokféleség, avagy a biodiverzitás és az európai nemzeti parkok napja, meg még egy rendkívül fontos világnap, a méheké.
Az ember, ez az intelligenciával rendelkező, különleges lény azonban értelmet is kapott ajándékba, az emberi lélek szellemi, spirituális képességét. Gyorsan kitalálta magának, még a kezdet kezdetén, a háborúságot és ehhez bizony a kémkedés hozzátartozik. Ma már elmondhatjuk, hogy ebben is a fejlődés csúcsára értünk. Másképpen nehezen értelmezhető az a hír, amely arról szól, hogy a lett titkosszolgálat orosz ügynökök elhárítására képezi ki a lakosságot. Egy brit országos napilap beszámolója szerint Lettország illetékes szervezete figyelmeztette a polgárokat szabotőrök, kémek jelenlétére a mindennapokban és útmutatót is közölt a felismerésükhöz. A balti állam egyik biztonsági szervezete, a MIDD, kissé különleges felsorolást adott meg, gyanús lehet szerinte a kopott, ápolatlan megjelenés, a nem megfelelő higiénia, a rövid, katonai stílusú frizura, vagy a szokatlanul sok szabadtéri túlélőfelszerelés. A szolgálat szerint „az ukrán tapasztalatok azt mutatják, hogy az orosz különleges szolgálatok képesek alkalmazkodni ahhoz a környezethez és körülményekhez, amelyekben a felderítő-szabotőr csoportokat alkalmazzák”. Csúcstámadás ez a javából, ma, amikor már gyárilag képzik ki az ellenőrzésünkre a telefont, a televíziót, de akár még az okos autót, vagy a családi házat is! Nos, akkor még meg sem említettük az új AI-rendszereket, amelyek már arcfelismerés nélkül azonosítanak bennünket, a bűnüldöző szervek nagy örömére. Persze, legyünk elnézőek a Baltikum aprócska államával szemben, a Nagy Medve közelsége különleges fóbiát váltott ki az ott élőkben, már évtizedek óta gyűlölik az oroszokat. Így egyáltalán nem véletlen, hogy Lettország az egyik legélesebb kés az ukrán háborút mindenáron folytatni akaró európai közösségben.
Hagyjuk a lehallgatókat, a feljelentőket, úgysincs irgalom, ha beütünk valamit a keresőbe, 10 perc múlva megjelenik ajánlat, vagy reklám formájában a képernyőinkön. A tömeges megfigyelés ultra korában a hírszerzők ellen meg pláne nincs mit tenni, ha kell, tegyék a dolgukat titokban, ügyesen a haza védelmében, de minket ne izgassanak. Se a távolban, sem itt, a szomszédban ne érdekeljenek bennünket a kémek, inkább figyelmünk középpontjába kerüljenek be a csöpp, szorgos, életet édesítő és mentő hártyásszárnyúak, a méhek. Hátha vigyázunk rájuk, nemcsak a világnapokon.
Európa napra
Tíz éve is annak, hogy Zilahon az egykori Református Kollégium megmaradt, majd’ négyszáz éves könyvtárában magyar dokumentumok után kutattam. A román prefektúráról küldtek valakit, aki beengedett, ott üldögélt, várta, hogy megtaláljam, amit keresek. Segíteni nem tudott, hiszen a gyűjteményt sem ismerte és a nyelv is idegen volt neki. Egy közeli panzióban volt a szállásom, azért választottam, mert ott magyar volt a tulajdonos. Nagyon örültek nekem, esténként jókat beszélgettünk, mígnem új vendég érkezett, egyenesen Bukarestből. Rögtön ránk szólt, hogy Romániában vagyunk, beszéljünk románul! „Erdély román föld” – adta ki a verdiktet. Ez a vidék amúgy nem Erdély, ezek itt a szilágysági dombok, a Partium, etnikailag a 16. századig egységesen magyar terület, de a sok hadakozásban megfogyatkozott a magyarság és helyükre románok érkeztek, akik a 19. század közepére már mindenütt többségbe kerültek. A szülőföldjükön maradt magyarok jogai Trianon óta korlátozottak, az országos és a helyi politika változásainak függvényében alakulnak, de kielégítő, emberhez méltó sosem volt. A történet azért jutott eszembe, mert pár hete Kolozsvárott román futballszurkolók kamasz fiúkat bántalmaztak, egyiküket bottal verték fejbe, a másiknak a térdét ütlegelték. A fiatalok egyetlen bűne az volt, hogy Erdély fővárosában magyarul beszéltek. Ugyanez történt Pozsonyban (háromszáz évig a Magyar Királyság koronázó fővárosa), ahol szlovák férfi támadt egy huszonévesekből álló társaságra. Magyarok vagyunk, ezért beszélünk magyarul, válaszolta egyikük, mire a férfi kést kapott elő és megvágta a fiú nyakát. Nem az első és nem is az utolsó ilyen eset ez. A romániai elnökválasztáson egy Nagy-Románia álmokat kergető, szélsőségesen nacionalista párt jelöltje a befutó. Egy nyíltan magyarellenes pártnak a vezetője, akinek útjában állnak az őshonos erdélyi magyarok. „Kifele a magyarokkal az országból” – skandálják az AUR hívei. A szlovák nacionalisták jelmondatai között szalonképesnek számít a „Magyarokat a Duna túlpartjára”, és fogalmuk sincs, hogy a Duna mindkét oldalán homogén magyar népesség élt ezer éven át és él a Csallóközben még mindig. Csak hát a cseheknek 1919-ben szükségük volt a területre, és a Fekete-tengerig hajózható közlekedési útvonalra, a Dunára. (Amit persze a magyarok építettek.) Ezért húzták meg itt a trianoni határt. Húzták volna ők még lejjebb is, sőt a Nyugat-Dunántúlt a déli és északi szláv népeket (szerbek, horvátok, szlovákok, csehek) összekötő folyosóként akarták maguknak bekebelezni. De ez az erőszakosság már az Antantnak is sok volt. A Kárpátalján élő őshonos magyarok jogait hol a cseh, hol a szovjet, hol az ukrán állam taposta, a szülőföldhöz való jogukat most épp az ukránok kérdőjelezik meg, korlátozzák kulturális-nyelvi-vallási közösségi létezésüket. „Késhegyre a magyarokkal!” – üvöltik az ukrán nacionalisták Ungváron, Munkácson ledöntik a vár fokán álló ősi magyar jelképet, a turulszobrot. Mindezt nem hallja és nem látja a világ. A hungarofóbia száz év után is elevenen él az Osztrák-Magyar Monarchia időközben szétesett utódállamaiban. Ezeréves magyar nemzeti jelképeink nekik száz év után is szélsőséges jelképeknek minősülnek. A Felvidék szó használata irredentizmusnak számít Szlovákiában, és nem veszik észre, hogy tiltása magyarellenes sovinizmus állami jóváhagyással. Lehetne sorolni a magyar sérelmeket, az első világháborús úzvölgyi katonatemető meggyalázását, a nyelvhasználat korlátozását, a fizikai bántalmazásokat, a magyarokat ellehetetlenítő választási törvényeket, a Szlovákiában még mindig hatályban lévő Benes-dekrétumokat, a magyar műemlékek átnevezését román, szlovák, ukrán, szerb etc. ősi műemlékekre. Elviselni a szülőföldön való hazátlanságot, a magyarokra ragasztott „bozgor” gúnynevet. És várni, hogy az Európai Unió majd megoldja az évszázados konfliktusokat. Nem oldja meg. „Testvér lészen minden ember”, éneklik a közös európai himnuszban. Emlékszem, a rendszerváltás idején azt reméltük, hogy az Európai Unió majd begyógyítja a trianoni sebeket, hogy a négy szabadság, a gond nélkül átjárható határok megoldják az akkor még csak hetvenesztendős sérelmeket: a kérelem benyújtásától (1994) tíz évig szabták a feltételeket, mik kellenek még a csatlakozáshoz. Jó tanulóként minden feltételt teljesítettünk és vártunk, vártunk türelemmel. Hittünk az európai értékekben és nagyon részesei akartunk lenni annak az Európának, amihez hitünk szerint ezer éve tartozunk. A magyarok elsöprő többsége, 84 százaléka voksolt a csatlakozás mellett. A 2004 óta eltelt húsz év a csalódások sorozata. Volt minden: kötelezettségszegési eljárások sora, pénzbüntetés, jogállamisági eljárás, vizsgálódás, pénzvisszatartás, a hetes cikkely folyamatos lebegtetése. Mégis talán legjobban a Minority Safe Pack elutasítása fájt. Nemcsak magunkért, a határon kívül rekedt magyar honfitársainkért gyűjtöttük az aláírásokat, hanem azért a negyvenmillió őshonos uniós polgárért, akik kisebbségi sorban élnek az Európai Unió területén. Sokan, az eljárás megindításához több mint elegen támogatták a kezdeményezést, csak az uniós ingerküszöböt nem sikerült elérni. Autonómiáról szó sem lehet, minek az? Az Európai Bizottság ejtette a kezdeményezést, és az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét nemzetállami hatáskörbe utalta. Azokhoz fordulhatnak védelemért, akik éppenséggel jogaikat korlátozzák. Tőlük kell várniuk megoldást a kisebbségi létből fakadó gondjaikra. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1950. május 9-én Robert Schuman híres beszédével lefektette a mai Európai Unió alapjait. Azóta május 9. az Európa-nap, az európai béke, egység és szolidaritás ünnepe. Ebből ma a legkevesebb látszik Európában, messze vagyunk Schuman Európa-ideáljától. Az unió béke helyett háborúba sodorja a kontinenst, egység régen nincs már, csak az Egyesült Európa felé haladó erőszakos projekt. Szűk érdekcsoport diktál, és a nemzetállamoknak nem sok szerepet szánnak. A szolidaritás kiüresedett jelszó, politikai érdekek vannak, amit a globális tőke, nevezzük háttérhatalomnak, irányít. Ebben a közegben ki törődik például az őshonos kisebbségek sorsával? Ebben az új világban nemcsak az őshonos kisebbségek léte, hanem a nemzeti szuverenitás is veszélyben forog. |
Rab Irén történész |
Habemus Papam - új pápa a remény évében
RÁKÓCZI PIROSKA
Ismeretes a kérdés, amit Sztálin tett fel egy tárgyalás során Churchillnek. A brit miniszterelnök azt vetette föl, hogy egy ügyről „Kérdezzük meg a pápát!” Sztálin így válaszolt: „Hány hadosztálya van a pápának?”
A kérdés ekkor lezárult, de a történelem frappáns választ adott a diktátornak. Pápánk van, a Szovjetunió pedig felbomlott. Egyház van. A kereszténység eljutott a világ összes országába, Sztálin és társai nevét pedig szitokszóként használja az utókor. Mindez tanúsítja, hogy Isten a történelem Ura. Ennek egyik csodálatos bizonyítékát láttuk május 8-án. Ismét van pápánk. Olyan korból és olyan társadalomból ékezett, amely egyre gyorsuló ütemben haladt előre a szekularizációban.
A május 8-án pápává választott Robert Francis Prevost az Amerikai Egyesült Államokban született 1955-ben Chicagóban. Szülővárosát többször elhagyta élete során – többek közt – akkor, amikor missziós feladatokat látott el Peruban. Ez a küldetése kedves volt számára, de amikor a rendjének az USA-ban volt szüksége rá, visszatért Észak-Amerikába. Mintha ismerte volna Tamási Áron mondását, hogy az ember azért van a világban, hogy valahol otthon legyen benne. Az észak-amerikai közeg nevelte őt azzá, aki lett. De milyen volt a gyermek és kamasz fiút körülvevő társadalom?
Közismert, hogy az USA közvetlenül 1965-ben lépett be a vietnámi háborúba. Robert Francis ekkor 10 éves volt. Kiskamasz korára rányomta bélyegét a háborús hangulat és a formálódó ellenkultúra, amit a hippik képviseltek. Ez az az időszak, amit a híres Hair című filmből és musical-ből ismerünk. És ezzel egyidőben az amerikai mozikban nagy sikerrel játsszák a Jézus Krisztus Szupersztárt is. És itt álljunk meg egy pillanatra!
A Jézus Krisztus Szupersztár egy olyan film, amiben nincs már szó Jézus feltámadásáról. A történet nagypénteken véget ér. A film 1970-ben készült. A témát az USA filmipara azelőtt 11 évvel, még a Ben-Hur című filmben dolgozta fel, amiben még Jézus csodatevő története a záró akkord. A mozi végén nagyszerűen, képi nyelven mesélik el, hogy Jézus kihulló és az utakon vízzel elfolyó vérétől leprások gyógyulnak meg. A két film, tehát azt mutatja, ahogy az Államokban egyre távolodtak a művészek az evangéliumi igazságoktól.
Ez a minőségi zuhanás, ami a Megváltó hatalmának bemutatásában következett be, egybeesik egy nagyon szomorú folyamattal. 1970-ben, a Jézus Krisztus Szupersztár bemutatójának évében egy évvel vagyunk az után, hogy megrendezték az első olyan amerikai popfesztivált Woodstockban, amelyen nyíltan lehetett kábítószert fogyasztani.
A ma XIV. Leó pápa néven uralkodó Szentatya ebben az időben katolikus iskolába jár. Szüleivel és 2 testvérével jó családban él. A korának mindig megfelelő hitoktatás és Isten hangja azonban sokkal nagyobb kalandra hívja, mint kortársait.
Akkor lesz szerzetes 1977-ben, amikor a Szilícium-völgy nagy alakjai megalapítják cégeiket. Bill Gates, teljes nevén William Henry Gates III, 1955. október 28-án, mai pápánkkal egyazon évben született Seattle-ben, Washington államban. A Microsoftot 1975 júliusában alapította gyerekkori barátjával, Paul Allennel, eredetileg Micro-Soft néven. De a világ 267. pápájának születési éve Steve Jobs-é is, aki az Apple megálmodója. A mai napig viruló startup kultúra igazából velük kezdődött. Ez az az „ökoszisztéma”, aminek sok alapmondása közül az egyik a „Fake it, until you make it”, azaz tettesd, amíg meg nem valósítod. Vagyis amíg a mai pápa matematikát tanul a pennsylvaniai Villanova Egyetemen és ott 1977-ben diplomát szerez, addig főiskoláról kimaradt fiatalok elindulnak, hogy végleg megváltoztassák a világot. Ezt maga a startup világ mondja magáról. Az ő missziós jelszavuk, hogy „Tegyük a világot jobb hellyé”.
S amíg a bitek és bájtok zsonglőrei milliárdossá válnak, mintegy a világjobbítás melléktermékeként, addig egy fiatalember a szegények iránt vonzódik. Robert Francis Prevost 1977. szeptember 1-jén Saint Louisban belép a Szent Ágoston Rend (OSA) újoncházába, a chicagói Jó Tanács Anyja tartományban, és 1978. szeptember 2-án leteszi első fogadalmát. 1981. augusztus 29-én pedig örökfogadalommal kötelezi el magát.
Ha ezt akkor Robert Francis Prevost elmeséli a mára híressé és hipergazdaggá vált kortársainak, akkor ők biztosan bolondnak tartották volna. De a fiatalember, aki a szegénységet, engedelmességet és tisztaságot választotta, ezen csak mosolyogna. A történethez, ami persze nem történt meg, hozzá kell tenni, hogy vele a Szilícium-völgyieknek éppoly nehéz lett volna találkozni, mint a Neander-völgyieknek, hacsak Rómába nem repülnek. A fiatal szerzetest ugyanis Rómába küldik tanulni, ahol 1982. június 19-én pappá szentelik, és 1984-ben megszerzi a licenciátust. A következő évben, miközben doktori disszertációján dolgozott, a perui Piurában található Chulucanasban lévő Ágoston-rendi misszióba küldték (1985–1986).
Ezek azok a nyolcvanas évek, amikor XIV. Leó hazájában a nagyközönség elé kerül az ún. „He or She” vita. A haladók azzal akarják megváltoztatni a világot, hogy az Istent nem a férfi, hanem a női személyes névmással kell illetni.
Mindannyian tudjuk, hogy ez egy előkészítő művelete volt azoknak, akik le akarják bontani Isten és ember kapcsolatát. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn, a Szentlélek ellen elkövetett bűn, az olyan, mint egy telefonvonal szétvágása. Ehhez a „művelethez” előkészítés a nemzeti identitás lebontása, majd a családok szétverése, s végül a nemi identitások körüli emberi tudás teljes összezavarása.
Vendég vagy a világban
KISS GYÖNGYI
„Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik.” Wass Albert is eszembe jutott egy fájdalmasan átszellemült pillanatban, amikor arról olvastam hírt, hogy Budapesten, Kőbányán hamarosan felszámolják a Hős utcai gettót, és ezzel véget ér egy hírhedt városrész története csaknem 100 év után. A Horthy-érában épült, szerény műszaki képességekkel megvalósított társasházakat lebontják végre, és a rossz hírű dzsumbuj sorsa rendeződni látszik. Vannak persze, mindig vannak, akik azt mondják, hogy a közel 300 lakás eltüntetése nem szünteti meg a gondokat, azok inkább szétszóródnak majd, és a jövőben sokkal nehezebb lesz kezelni azokat. Tény azonban, hogy a lakótömbök emberi együttélésre alkalmatlanná váltak: drogfogyasztók, alkoholisták, az igazságszolgáltatás elől menekülők és az együttélés elemi szabályait negligálók tanyái voltak már az elmúlt évtizedekben, így az ott tapasztalható szeméthegyek, fertőzésveszély, patkányinvázió és az épületek leromlott, olykor életveszélyes állapota mind-mind változásért kiált. Az egyik udvarban ott magasodik egy fa. Tavaszi a róla készült aktuális fénykép, már kizöldellt, gyönyörű lombot eresztett, eléri a negyedik emeletet, a levelei csak messziről látszanak. Nem akác, nem gyümölcsfa és nem is nyárfa, talán ostorfa, vagy kislevelű hárs lehet az istenadta, mindegy is, nekem megszakadt a szívem, mikor rámeredtem a bontásról szóló beszámolóban. A híradás szerint nyárra végeznek a munkákkal, eltüntetik a Hős utcai gettót és halál vár erre a fára is. Pedig csak életre sarjadt, növekedett, tette a dolgát, oxigént adott az ott lakóknak és menedéket, szállást a madaraknak. A szépség üzenetét hozta el a nyomor közepébe, állt rendületlenül, tán álmodott is, „behunyt szemmel gondolt az életre, ami nincsen sehol.” Tudom, hogy jogos a végítélet, a bontás az bontás, bár Görögországban, fent északon láttam olyan főutat, amelyet kettéválasztottak, és úgy aszfaltoztak le Ioánninában, hogy megmentsék a középen magasodó 100 éves platánt.
Idén is beköszönt a madarak, fák napja. A föld napjának testvérünnepe ez, melynek célja, hogy különböző megemlékezésekkel, majálisokkal a társadalomnak, különösen az ifjúságnak környezet, az élővilág iránti elkötelezettségét kialakítsa, elmélyítse. Az időpontot a hatályos természetvédelmi törvény tűzte ki, minden évben május 10-re. A hagyomány több mint 100 éves. 1902-ben az európai államok megkötötték a mezőgazdaságra hasznos madarak védelmében fogant párizsi egyezményt, egy lelkes magyar ornitológus, Chernel István még abban az évben megszervezte hazánkban az első madarak és fák napját. Az eseményt Apponyi Albert 4 évvel később iskolai keretek közé is beemelte, majd hányatott, hanyagoló évek után Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter rendelkezett róla újra 1931-ben. A rendszerváltoztatás után, 1996-tól Magyarországon feléledt és napjainkban is népszerű ez a szép természetvédelmi megmozdulás.
Tudjuk, hogy „nem kelne föl a nap, ha nem lennének fák és madarak”, de mindezt nem lehet elég sokszor hangsúlyozni. A pusztítás angyalai folyamatosan közöttünk járnak és nem ismernek sem törvényt, sem irgalmat. Naponta zúdul ránk a hír valahonnan, hogy irtják az erdőt. Most éppen Kárpátalján estek neki az ukránok Európa egyik utolsó őserdejének. Polonina Runán 30 szélkereket akarnak elhelyezni a tetőn, a „zöldek” legnagyobb örömére és az ökoszisztéma, a biodiverzitás óriási kárára. Nem számít, csak a haszon: a súlyos természetkárosítást jelentették az Ukrán Ökológiai és Természeti Erőforrások Minisztériumának, és ahogy az már megszokott, papíron leállt a rongálás, a valóságban azonban eltűnt az erdő, és kialakították a platót, megépült a hozzávezető út.
Az erdő a jövőnk záloga - a megállapításhoz kétség sem fér Magyarországon. Minket rendesen megnyomorítottak e téren is, Trianon egyetlen tollvonással 26 százalékról 12-re csökkentette hazánk erdősültségét, a terület egymillió hektárra apadt. Így aztán boldogok lehetünk, hogy Országfásítási Program született itthon, meglehetősen átgondoltan azért, hogy a zöldvagyon minél nagyobb mértékben és minőségben gyarapodjék. A munka 2019-ben indult, azóta 184 millió csemete került földbe 30 ezer hektáron. A magánerdőkben az erdészek már telepítik az Újszülöttek Erdejét, minden megszületett gyermek okán elültetnek tíz fát a jövő nemzedékéért. A számokon túl komoly lelki, társadalmi hozadéka is van az országfásításnak, a közös földmunka, a plántálás kinyitja az ifjak szemét a világra, megtanulják az Erdő fohászát is: „Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája…koporsód fedele.” A sokat emlegetett klímaharcban pedig igazi, hosszan ható fegyvert is bevethetünk: átgondolt válogatással, több faj társulásából szárazságtűrő, a környezeti ártalmaknak ellenálló, akár 100 évig is élő „klímaerdőket” telepíthetünk. A szárnyasok, a világ legképzettebb pilótái, a madarak legnagyobb örömére, hisz nekik létkérdés a zöldfelület, ahol fészket építhetnek, élelmet lelhetnek. Némelyikük igazi csodalény, az emberek teremtette betonerdőkben is képes élni, mint a lakótelepi villanypóznát kopogtató harkály, vagy az erkélyen berendezkedő örvös galamb, de nekem mindig eszembe jut egy gólyapár Görögországban. A Thesszalonikitől a tengerpartig, Igumenitszáig ívelő Odosz Egnatia nemzetközi autópályán, az ívlámpák tetején építettek fészket és nevelték fiókáikat, évről évre. Megmelegedett a szívem, ahányszor arra jártam.
Tavasz van, tele a levegő elbűvölő madárfüttyel, s „a madarak éneke nem csak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb.” Hamvas Béla vélekedik így, és könnyű egyetérteni vele. Fák, madarak – nem kell megvárni május 10-ét, hogy gondoljunk rájuk, naponta is megtehetjük, hisz értünk vannak ők, még ha a városi betonlakók egy része néha meg is feledkezik erről. Már az elején idéztem Wass Alberttől: „Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendezni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.” Ne adjuk fel, eljöhet még az az idő, amikor a világot a szépség igazgatja és nem a haszon.
Játék az egész világ
KISS GYÖNGYI
Játék az egész világ, s benne mulatság, móka az élet. Cáfolja meg, aki tudja, különösen mifelénk Európában, ahol bokáig gázolunk a jogállamiságban, ahol a verbális agresszió megöli a tisztességet, és ahol az önzésnek nagyobb a súlya, mint a keresztnek! Utóbbiról éppen Ferenc pápa elmélkedett, immár utolsó nagypénteki meditációjában. A katolikus egyházfő, aki húsvét hétfőn hazatért az Atya házába, arról is beszélt, hogy manapság a közöny és a felelősség elutasítása háttérbe szorítja a szeretetet és együttérzést. Tegyük hozzá azt is, hogy ebben a túlérett, lélektelen korban magyarázhatóvá lett, ezért felértékelődött a bűn és legyőzte az erkölcsöt. A „tagadás megvetette lábát”, mindent a feje tetejére állított, a tisztát felcserélte a szennyesre, a jót a gonoszra, a szabadságot a mértéktelen gőgre. Végső ütközetre készül, nekünk meg már nincs más fegyverünk, mint a seprű! A nevetés seprűje, amivel lesöpörhetjük a szív pókhálóit.
A derű, a mindent lebíró jókedv gyógyító erejére számtalan példa hozható, lássunk is néhányat! Na nem olyasmire gondolok, mint ami az ünnep előtti héten történt egy Pest vármegyei boltban. Baráti társaság, kedves párok tértek be a hölgyeknek cipőt venni, amikor az urak egyike is megpróbált egy tűsarkú női topánkába belebújni. Menni benne már nem sikerült annyira, ugyanis óriásit esett, eltörte a bokáját, a térdét és a felkarját. Mentő vitte el, ezen nincs okunk nevetni, inkább együttérzően kívánjuk a vicces ember mielőbbi felépülését és megvilágosodását.
Az azonban igazán hahotára méltó, hogy a korszerű Németországban húsvétkor, 2025-ben egyes boltokban már harckocsit, hadihajót vezető csokinyúl is kapható volt. Miért is ne? Azt is olvashattuk a hírekben, hogy a tartalékosok szövetségének elnöke tankok és más nehéz katonai járművek közúti közlekedési jelzéseinek visszaállítását követelte a német hidakon. Arra is felszólította a Bundeswehr vezetését, hogy a lehető leghamarabb korszerűsítsék az utakat és átkelőket a „fenyegető forgatókönyvek” megjelenéséig, azaz jöhet a háború. Ukrajnában azonban már ott van, több mint három éve. A kijevi húsvét azonban vidáman telt, nagypénteken LMBTQ-filmfesztivál kezdődött a fővárosban Sunny Bunny néven. Szegény szervezők azonban nehézségekkel küszködtek, el is mondták, hogy a megszokott USAID donáció idén elmaradt, így kénytelenek voltak a brüsszeli támogatással beérni. A dorgálásra, miszerint az ukrán és nemzetközi queer alkotások bemutatása nem igazán elegáns a legnagyobb keresztény ünnepen, a válasz az volt, hogy: Ukrajna világi ország. Amúgy, csak a pontosítás kedvéért: az Ukrán Állami Filmügynökség is hozzájárult anyagilag a kiemelkedő kulturális manifesztációhoz.
Ígéret hava, május elhozza minden évben a Győzelem napját. Idén május 9-én Oroszország katonai díszszemlével emlékezik a fővárosi Vörös téren a náci Németország és szövetségesei felett aratott diadalra, ennek idén éppen 80 éve. A szerb elnök és a szlovák kormányfő jelezte, hogy eleget téve a meghívásnak, ott lesz Moszkvában a parádén. Ki is húzták a gyufát mindketten, az Európai Unió külügyi főbiztosa hatalmas feddést ígért. A volt észt kormányfő figyelmeztetett: „nem fogják tolerálni” a csúnya viselkedést. Robert Fico nem hagyta annyiban: „Én május 9-én Moszkvába megyek. Kallas asszony figyelmeztetése zsarolás, vagy annak a bejelentése, hogy a moszkvai visszatérésem után megbüntetnek? Nem tudom, de azt tudom, hogy 2025-öt írunk, nem 1939-et.” Nos, ha a sovány tehetségű, ámde fékezhetetlen elszántságú uniós politikusra gondolunk, ne legyen kétségünk, legszívesebben előkapná a porolót és jól elfenekelné a renitens uniós tag nebulókat. Nekem mindig a kisegér jut eszembe az oroszlánnal, amikor a hídon megállva kedvesen odaszól a nagy barátnak: „Ugye, milyen jól dübörgünk így együtt?” Kaja Kallas amúgy egy másfél milliós balti állam honpolgára, volt miniszterelnöke. Észtországban a népesség egynegyede orosz, akiket tűzzel-vassal igyekeznek megnyomorítani, természetesen a jogállamiság jegyében. Nem árt egy adag széles jókedv, ha mindebbe belegondolunk.
Itthon is volt min jót nevetnünk az elmúlt hetekben. Április közepén megint meglátogatott bennünket egy európai parlamenti küldöttség, hogy tájékozódjon az „uniós értékek védelmére irányuló eljárás továbbvitelének módjára” való javaslattétel előtt a hazai helyzetről. Ez magyarul csak azt jelenti, hogy a vizsgálódás eredményeként az aktuális ellenséges, 5 fős delegáció újra hazugságokat állíthat Brüsszelben Magyarországról, hogy alátámassza az ellenünk folyó boszorkányüldözést. A főnéni, a holland Tineke Strik például így nyilatkozott tapasztalatairól: „Az állampolgárokat lassan betiltják, hiszen Orbán felfüggeszthet bármilyen őket védő jogot, sőt, kritikusaitól az állampolgárságot is elveheti.” Haha, mondta a bohóc! Közben eszünkbe jut az Európai Számvevőszék friss megállapítása, miszerint az EU nem kormányzati szervezeteknek szánt 7,4 milliárd eurójából mindössze 10% jutott el ténylegesen a címzetteknek. A többi? Rejtély. Az uniós pénzek olyan gyorsan elpárologtak, hogy még a nyomozók is csak bólintani tudtak: itt bizony semmi sem maradt.
A digitális világban az okosabb és óvatosabb marad talpon.
HORVÁTH JÓZSEF Napjaink híreit olvasva egyre erősebb bennem a nosztalgia az analóg világ iránt. Akkor még minden sokkal egyszerűbb volt, vagy legalábbis annak tűnt. A titkosszolgálati világban is. Vaszilij Mitrohin, a szovjet titkosszolgálat, a KGB irattárosa évtizedeken keresztül jegyzetelt. Mint egy középkori szerzetes másolta az akták általa fontosnak vélt adatait, amit aztán a dácsája padlója alá rejtett el. És várt. Az idő a Szovjetunió felbomlásával, 1991-ben jött el. Akkor besétált a moszkvai brit nagykövetségre, hóna alatt a jegyzetei egy részével. Egy év múlva már az Egyesült Királyságban élt. Ebben az analóg világban még azt tanították, hogy az ellenséges hírszerző és a neki dolgozó ügynök közötti legkockázatosabb feladat a megszerzett információk átadása. Ha ekkor sikerül lebuktatni őket, akkor akár nyílt eljárásban is bíróság elé lehet állítani őket. Akkor még fedett találkozó, pillanattalálkozó, tárgyi postaláda, rejtjelzett üzenet fogalmait tanították az elhárításnál. Aztán jött a digitális, szép új világ, és fenekestül felforgatott mindent. Tömegessé váltak a mobiltelefonok, jöttek a szöveges üzenetek. Majd az internetes információrobbanás. Napjainkban már szinte mindenki az interneten kommunikál. Ezen keresztül éljük az életünket. Levelezünk, fényképeket, videókat küldünk. Dolgozunk, pénzt utalunk, a boltban fizetünk. A legtöbben örülnek, hisz úgy érzik, hogy ezáltal könnyebb lett az életük. Egyszerűbben és gyorsabban tartják a kapcsolatot családjukkal, barátaikkal. De 2013-ban jött Edward Snowden, aki már ennek az új világnak az embere volt. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) alvállalkozójaként dolgozva megismerte, hogy milyen profi kémszoftverekkel ellenőrzik tömegesen az emberek kommunikációját. Kiderült, hogy már nemcsak célirányosan végeznek megfigyeléseket az amerikai szolgálatok, hanem tömegesen gyűjtik, elemzik a digitális világban keletkező információkat. Még ugyanebben az esztendőben derült ki, hogy az amerikaiak lehallgatták, megfigyelték Angela Merkel német kancellárt, valamint kormánya számos tagját is. Ahogy sok nyugat-európai politikus telefonjait, sms-eit is nyomon követték. A hír kipattanása után a várt botrány elmaradt. Diszkrét diplomáciai tárgyalásokon elsimították a feszültséget. Közben kiderült az is, hogy a németek meg lehallgatták a franciákat. Szóval egyértelművé vált, hogy a digitális kommunikáció kétségtelen előnyei mellett jelentős veszélyeket is hordoz magában. Ezek után azt gondolhatjuk, hogy mind a politikusok, mind a titkosszolgálatok levonták a megfelelő konzekvenciákat, tanultak a leckéből. Ami persze igaz is. Legalábbis az oroszok a maguk kissé bumfordi, de józan módján léptek. Putyin elnök utasította a titkosszolgálatokat, hogy az igazán érzékeny műveleteiknél térjenek vissza a papíralapú rendszerre. Mechanikus írógép, dosszié, védett irattár. Az internetről pedig lekapcsolták őket. A nyugati szolgálatok szofisztikáltabb megoldást választottak. Rejtjelző szoftverek, speciálisan kódolt telefonok, számítógépek. Amelyek persze kicsit nehézkesebbek, bonyolultabbak, esetleg lassabbak is a polgári eszközöknél. Ezért aztán sokan csak felesleges nyűgnek érzik a használatukat. És innen indul a probléma. Amikor a politikus nem érzi annak a súlyát, hogy országának védelme nehézségekkel is jár. Akkor is, ha ez kényelmetlen. Mert az információkat védeni kell. Ha pedig ezt nem teszik meg, akkor aztán jönnek a botrányok. Amibe jobb esetben csak a politikus bukik bele. Rosszabb esetben súlyos nemzetbiztonsági, gazdasági és politikai károkat szenved el az érintett állam. Liz Truss, aki nem egészen ötven teljes napig volt brit miniszterelnök, nyílt üzenetben írt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása után az amerikai külügyminiszternek: „Megcsináltuk!” Ahogy a mostani lengyel külügyminiszter is így írt akkor: „Köszönjük, Amerika!” Nyilván egyik üzenetnek sem örültek Washingtonban, hiszen ekkor már javában folyt az a művelet, amivel igyekeztek elterelni magukról a gyanút a robbantással kapcsolatban. Napjaink legfrissebb botránya szintén az amerikai fővárosban robbant ki. Az új vezetés több tagja, köztük a nemzetbiztonsági tanácsadó, miniszterek, a CIA igazgatója zártnak gondolt Signal-csoportokon belül kommunikáltak érzékeny katonai műveletekről. Amibe „véletlenül” egy újságíró is bekerült, aki aztán közhírré tette, amit így megismert. Sőt időközben az is kiderült, hogy nyílt Gmail-levelezést is használtak. Márpedig egy világhatalom, amely ráadásul belső ellenségével, a „mélyállammal” éppen most készül leszámolni, ezt nem engedheti meg magának. Nem véletlenül nyilatkozta Donald Trump elnök: „Ha rajtam múlna, mindenki egy olyan szobában ülne együtt, aminek a falai szilárd ólomból vannak. De az élet ezt nem mindig teszi lehetővé.” Ez sajnos igaz, még kisebb ország esetében is. Ám ennek ellenére nem lehet lemondani az alapvető biztonságról. Ami lehet, hogy nehézkesebb, lassúbb. De az okos, óvatos politikusok ezzel tisztában vannak, bekalkulálják. Ebből fakadóan minimalizálják a digitális kommunikációt. Aki nem így tesz, az inkább előbb, mint utóbb elbukik. Vagy zsarolhatóvá válik. Ebben a szemünk előtt alakuló új világrendben az okosabb, az óvatosabb marad talpon. Ugyanis lassan ott tartunk, hogy néhány kattintás, néhány érintés az okoseszközökön is végzetes károkat okozhat országoknak, birodalmaknak. Ezért hatalmas a politikusok felelőssége. Egy államnak hiába van elméletileg a világ legjobb, leghatékonyabb titkosszolgálata, ha vezetőinek a képességei gyengék, akkor el fognak bukni. |
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója |
FAFEJŰEK
Három nap az élet, addig minden rendben, addig a kontinens minden polgára megnyugodhat, mert biztonságban van – ezt üzenik nekünk egy videóban Brüsszel vezetői, közülük is az Európai Bizottság válságkezelő biztosa és heherészik hozzá egy nagyot. Igen, ez az a pillanat, amikor az ember szentségel egy jóízűt, és komoly vágyat érez arra, hogy lábuknál fogva húzza le a szenteket az égből és mindez helyénvaló is lenne. Sokat nem foglalkoztam vele, de biztosan ez az az állapot, amelyre az emberiség kitalálta a káromkodást, hogy levezesse a feszültséget. Vigyázó szemünket a napokban Párizsra vethettük, ott gyülekeztek ugyanis a politikai elvtelenség bajnokai. A „hajlandóak koalíciója” találkozott a francia fővárosban, hogy megszervezze Európa védelmét. Lista is készült, 30 konkrét javaslattal, hogy serkentsék a tagállamokat a felkészülésre, miközben az Egyesült Államok és Oroszország a békekötés terveiről, mikéntjéről tárgyal. A háborúpárti pánikolókat ez nem zavarja: tudnak valamit a szavak háborújáról. Lassan mondják, hogy mindenki megértse, és addig sulykolják a fejekbe a tartalmat, míg tényleg elhisszük, hogy háborúban állunk, és saját jól felfogott érdekünk az ukrajnai öldöklés további támogatása. Lassú észjárással, tompa ésszel valóban nehezen felfogható, hogy mit akarnak. Ha segítjük Ukrajnát, hogy ő győzzön, akkor a tönkrevert Oroszországnak honnan lesz ereje arra, hogy megtámadja Európát, nincs itt valami ellentmondás? Van, de nem ez a lényeg. A brüsszeli elit harapófogóba lavírozta önmagát és innen már nincs kiút. Szakemberek, politikai elemzők véleménye szerint nem vallhatják be, hogy tévedtek, mert annak komoly következményei lennének. Le kellene mondaniuk és jó messzire távozniuk a húsosfazék mellől. El kellene számolniuk a munícióval, a rájuk bízott politikai, erkölcsi felelősséggel Európa sorsáért, és amúgy mellékesen, még a giga méretű elherdált pénzzel is, amit a lyukas zsákba, a nagy ragadozók proxyháborújába öntöttek. Kiderülne a képmutatás is, amely tetőtől talpig jellemzi őket. Szirénhangok meg azt susogják, hogy a háborúnak maradnia kell azért is, mert akkor a szétvert európai gazdaság végleg a földre kerül, elég csak a romokban heverő autóiparra gondolni. Megoldásként majd a fegyverlobbi kihúzza a hanyatló kontinens szekerét a csávából, már ha kap elég pénzt, megrendelést és kiengesztelően magas, mindenért kárpótló profitot. A képmutatás nagyasszonya, a leköszönő német külügyminiszter a „lojális együttműködésről” papol, Magyarországot szidalmazza az Európa 2025 konferencián, mert nem támogatjuk Ukrajna gyors csatlakozását az Unióhoz. Ha tehetné, pallossal csapná le a fejünket és egy pillanatra sem jut eszébe önvizsgálatot tartani. Mert mit is csinál a hübrisz, a gőg birodalma? A Nyugat számos országa pénzkötegeket küld Moszkvába, 2024-ben 21,9 milliárd eurót költött orosz gázra és olajra. Csak a gázimport 18%-kal nőtt az elmúlt évben, és írjuk le azt is, hogy a két legnagyobb importőr Franciaország és Olaszország volt, a szankciók ellenére. Nocsak, kit is támogatunk, a mostani, újkori ősellenséget, Oroszországot, amelyik ellenáll az új világrendnek? Vagy Európa biztonságának védelmezőjét, Ukrajnát? De vissza a kezdetekhez! Érdemes többször megnézni azt a videót, amelyet az Európai Bizottság humanitárius segítségnyújtásért és válságkezelésért felelős új biztosa jegyzett. Hadja Lahbib ezelőtt 2024-ig Belgium külügyi és európai ügyekért, valamint fejlesztési együttműködésért számot adó minisztere volt. Mi jól ismerjük a nevét, korábban szorgalmazta, hogy Magyarországot fosszák meg szavazati jogától, a hölgy szélsőségesen háborúpárti, Zelenszkij nagy barátja. Kollégák ők, szegről-végről, a biztos asszony is csillogtatja színészi képességeit a túlélő csomagot népszerűsítő filmecskében. Aki megnézi, elámulhat ennyi ötleten, szellemességen, tanulhat is belőle, mi kell a tökéletes biztonsághoz. Először is Welcome! Ezzel üdvözöl a kifogástalan kék kosztümben feszítő delnő. Csak az ormótlan edzőcipő rontja az összképet, bár tagadhatatlan, hogy háborúhoz jól illik a kényelmes, sportos viselet. Már sorolja is: szemüveg, vízálló/!/ iratok, elemlámpa, gyufa, öngyújtó. Aztán kacag egy nagyot, majd folytatja: víz, bicska, gyógyszerek, ennivaló, kisebb elemes rádió, és jó, ha van egy pakli kártya meg némi készpénz. A biztos asszony hadonászik is egyet, megmutatva mélybordóra lakkozott körmeit, ápolt külsejét. Úgy fest, mint egy csinos szépségipari reklám, de amiről jártatja a száját, az nem vicc. Lassan kihal a nemzedékem, de én még emlékszem 1956-ra. A budapesti lövöldözések, az ágyú hangjára, amikor az oroszok végigpásztázták a szomszéd, kertvárosi utca házait, minden másodikat megkínálva. A napokra, amiket a házmester apró szuterénlakásában töltött a lakók apraja-nagyja, mert az emeletet bármikor belövés érhette. Meg a sokkra, amit anyámmal átéltem, amikor a harcok megszűnte után Zuglóból gyalog bementünk a Blaha Lujza térre és szembesültünk a szétlőtt főváros képével. A válságkezelő biztos kétlem, hogy tapasztalt valaha valami hasonlót. Különben nem viccelődne a háborúval. Meg arra is választ keresne például, hogy miért csak 72 óra? Miért? Utána mi történik, Oroszország kapitulál, hazamegy, és azonnal küld élelmiszersegélyt Európának? Ülnek a nagyokosok, a fafejűek a brüsszeli buborékban, és komolyan elhiszik, hogy célt érnek efféle kis videókkal. Gonosz szándékú, jellemtelen társaság ez a háborúpárti „elit”, megérdemelnének egy kis tűzvihart, hogy legyen tapasztalatuk, de ezt ne kívánjuk nekik. Elégedjenek meg az önteltséggel, ami egy-egy eredményes és hatékony intézkedésük után eltölti őket, ugyanis a mondás szerint „a boldogság a bolond békés nyugalma a gazfickók között.” Legyen ez az érzés az övék, örök időkre. Megérdemlik. |
Kiss Gyöngyi |
BÁBÚ VAGY
KISS GYÖNGYI
Áll a bál, nem vitás. Finn parlamenti és európai képviselők arról álmodoznak egy vitaműsorban, hogy Magyarországot ki kell zárni az unióból és egyszerűen le kell cserélni Ukrajnára. Az EU Parlamentjének elnöke von der Leyennel vitázik, mert a Bizottság elbújik a kifogás mögé, miszerint a Parlament lassú, túl sokáig szöszmötöl a döntéshozatallal. Így Ursula elnökasszony nemes egyszerűséggel, gyorsított eljárással 150 milliárd eurót vesz fel védelmi célokra, magasról megkerülve a több mint 700 fős testületet, amúgy, szabálytalanul. Folyik a szórakoztató bábjáték a fejünk fölött, valakik, a bábmesterek parancsára. A leköszönő ügyvezető német külügyminiszter ügyesen állást talál magának, megtorpedózza a korábbi aspiráns indulását, és az ENSZ Közgyűlésének elnöke lesz júniustól egy évig. Baerbock, a választóit semmibe vevő külügyér, lelöki a sakktábláról Helga Schmidtet. A jelölt Németország egyik legtapasztaltabb diplomatája: kapcsolatrendszere kiváló, nemzetközi elismertsége nagy, a 64 éves bajor diplomata 37 éve van a külügyben, ő volt a fő szerzője a 2015-ös, Iránnal kötött atommegállapodásnak, 2016-2020 között az Európai Külügyi Szolgálat főtitkára volt, majd 2020-2024 között az EBESZ főtisztviselőjeként dolgozott.
Senki sem állíthatja meg az időt, de a nagyok tudják, hogy kell lelassítani - mondják egy filmben és valóban. A több mint három éve tartó ukrajnai háború lassan, de biztosan a végéhez közeledik. Európa magukat nagynak tartó urai azonban ezt nem hiszik el, fölöttük rögzült a pillanat: a játszótér örök, ők maguk is, így ráérnek, várakat építenek a homokozóban és színes képeket festenek a rezdületlennek látszó, baljós égre. Talán az ő fejükben ez a tömeggyilkosság is csak bábjáték, mert ugyan mivel magyarázható az az őrület, amivel az öldöklés meghosszabbításán dolgoznak? Pedig vigyázni kellene, mert a zsinór elszakadhat és a földre pottyanhatnak, onnan pedig nehéz lesz felállni. A vért nem tudják majd magukról lemosni, de figyelmes tartótisztjeik talán gondoskodnak a jövőről. Ukrajna nyugati pályájáról mindjárt, tudjuk, hogy a „demokratikus fejlődésben” eminens nemzetet szélsebesen tolják az Európai Unióba. A mintaország vonzó célpont lehetne a bomlott nyugati elitnek. Sokunkban felmerült már sokszor, hogy miért nem költöznek oda, teszik át székhelyüket, mondjuk Irpinybe, az új Riviera Club-ba? Közel van Kijevhez, már épül ott egy gigantikus élményfürdő, amely 1000 főt fogad és 200 embernek ad napi munkát. Korunk minden igényét kielégíti, számos vészkijáratot, szirénát és légitámadás elleni óvóhelyet is magában foglal majd, ha jövőre elkészül. Morbid, tudom, de nem annyira, mint az Ukrajnába beömlő háborús segély, aminek egy része eltűnik, hogy aztán ehhez hasonló beruházásokban mossák tisztára és költsék el a pénzt. Már ami otthon marad és nem jut el Afrikába, a fegyverpiacra.
Semmi baj, a háborús főmentor, Ursula így is elégedett, azt láthatjuk mindannyiszor, amikor vonzalomtól hevülő, átszellemült arccal ölelgeti az ukrán elnököt. De talán most már mi, párszázmillióan is jöhetnénk a sorban, még azelőtt, hogy Európa végképp elsüllyed a történelem temetőjében. Valaki, vagy valami, talán a konok, vizet árasztó tavaszi szél elsöpörhetné már ezt a beteg bábhadsereget. Fogva tartóikkal, óraátállítással együtt.A főgonosz Londonban lakozik
FÖLDI LÁSZLÓ
Platón szerint „A szertelen szabadság úgy látszik, szertelen szolgaságba csap át. Vajon a demokráciát is nem éppen annak túlhajszolása bomlasztja fel, amit épp a legfőbb jónak ítél?” Nyilvánvalóan nem Platón a mérce korunk demokráciagyakorlatának megítélésében, de a platóni mondatok is jól mutatják, hogy milyen régóta van napirenden a demokrácia meghatározásának/
Az oly büszke, liberalizált legújabb kor erkölcsi szatírává vált, ahol a demokrácia alapját jelentő rend lassan nyomokban sem lelhető fel. Ausztriában győzött az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ), de a kormányba nem sikerült bekerülnie, mivel a többi párt nem fogadta el politikai célkitűzéseit például a migráció kérdésében. Vagy maradva a német nyelvterületen, Németország is jó példa, hisz az idén tartott rendkívüli választáson az AfD második helyet szerzett a CDU mögött, de mégsem vele, hanem a levitézlett SPD-vel kezdtek a „kereszténydemokraták” (CDU) kormányalakításról tárgyalni.
A legelszomorítóbb mindenek között a romániai elnökválasztás esete, amelynek viharai ma is tartanak. Történt ugyanis, hogy Calin Georgescu független jelöltként indulva megnyerte az első fordulót, meglehetős döbbenetet és zavarodottságot okozva a romániai politikai elit köreiben. Igaz ugyan, hogy a tanácstalanságuk gyorsan tovaillant, és szomszédságunk politikai vezetése a nép akaratától függetlenül, nemes egyszerűséggel a forduló győztesét kizárta a további megméretésből. Ráadásul nem elég, hogy Georgescu nem indulhat a második fordulóban, szédült tempóban kezdték keresni annak indokát, hogy a nem kívánt személyt esetleg börtönben tudhassák valamiféle köztörvényes bűnelkövetés okán. A következmény: elégedetlen tömegek Románia utcáin, másrészt a háttérhatalom által kinevezett brüsszeli politikai elit helyeslése román társaik tette láttán. Vagyis győzött az európai új demokrácia.
Ez a felszín, amely az elmúlt évek tükrében nagyon nem lep meg senkit. Ez van, mit lehet ezzel kezdeni? – mondják mind többen elfásulva szeretett kontinensünk őslakosai közül. És ha mégsem ez van, hanem egy elképesztő csavar a sztoriban? Évekig ugyanis arról ment a diskurzus, hogy a háttérhatalom, a deep state, gazdasági erőtér, a világkormányt vizionálók kezükben tartják az összes ütőkártyát. Szóval ha így áll a helyzet, elképzelhetetlen, hogy feladják a megszerzett pozíciókat csak azért, mert Platón meg a többi elmélkedő filozófus kitalált egy fogalmat: demokrácia.
Operatív szemmel vizsgálva a folyamatot felrémlik egy sokkal egyszerűbb és tökéletesen hatékony terv: a „jut is, marad is” játékelmélettel való megtöltése. Az számukra is nyilvánvalóvá vált, hogy módosítaniuk kell a gyors siker vízióján. A normalitást akarók tábora felébredt végre és próbál ellenállni. Még az Egyesült Államok új elnöke, Donald Trump és csapata is tagadja a nemzetek nélküli élet koncepcióját, a gendert és például a fehér ember kiiktatásának vágyát.
Ezért a kimondhatatlan mennyiségű pénzzel rendelkező, a politikai elit nagy részét is magának tudó és mindenhol, főként civil végrehajtó hadtestekkel rendelkező mélyállam új stratégiába kezdett. Ez pedig nem más, mint az egyre nagyobb káosz, a felfordulás, a kezelhetetlen folyamatok, az elszabadult indulatok által vezérelt zűrzavar.
A társadalmak felhígításának legegyszerűbb megoldása, ha a rendet eltüntetik az átalakulás útjából. Hiszen káosz idején az ész szerepét az emóciók veszik át és bárhonnan is közelítünk, a végeredmény kezelhetetlen élethelyzet. Szerbiában utcán az emberek, hogy követeljék a háttérhatalom által elmozdításra ítélt kormány leváltását. Romániában pedig azért van tömegdemonstráció, hogy a mélyállam új jelöltjét tehessék a már levitézlett korábbi kedvezményezettek helyére, a hatalomba. Talán meglepő állítás, de még akkor is logikus, ha a jelenlegi román politikai elit még mindig nekik dolgozik, mivel nem érzékelik – és nem is szóltak nekik –, hogy változnak az idők. Csupán az a különbség a szerbiai és romániai helyzet között, hogy Belgrádban az ő csapataik, még a szomszédságban, Bukarestben spontán szerveződött tömeg demonstrál. Mindkét esemény egy dologban összeér: sikeresen létrejött a káosz, még ha két különböző módszerrel érték is ezt el. (Vélelmezhető, 2026 tükrében Magyarország sem fog kimaradni a provokált utcai zűrzavarból.)
A szivarfüsttől átjárt szobák mélyén megbújók felmérték, hogy itt az ideje lecserélni a kiégett, fantázia nélküli korábbi garnitúrákat – már ott, ahol ez szükséges –, és új arcokat felmutatni a népnek.
Ráadásul Európa azért van emblematikusan nagyobb veszélyben, mert a hiedelemmel ellentétben a deep state központja nem Amerika földjén rejtőzködik, hanem Londonban. Mindig is ott volt.
Az persze más kérdés, hogy miután Amerikát, főként a New Yorkban található Wall Streetet sikerült elfoglalniuk, felismerték, hogy számukra az az ideális, ha a külvilág az Egyesült Államokat minősíti a főgonosz lakhelyének. Így az igazi agyközpont rejtve maradt, és nyugodtan szőhette hálóját, bekebelezve az egész földgolyót. Hogy is volt a Bacsó Péter által rendezett A tanú című filmben? „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik, Pelikán elvtárs.” Csak már világos, hogy kik fokozzák azt!
A szerző titkosszolgálati szakértő,
a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
A nyugati politikusok katasztrófába lökik Európa országait
Európa le akarja győzni az oroszokat, ők meg az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Márton Áron erdélyi római katolikus püspök szavaira: A demokrácia csak a lelkileg művelt és fegyelmezett emberek között működik jól. A demokrácia igazi hordozója a nép, nem az utcai tömeg. A nép saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kívülről mozgatják. A nép maga határozza meg a sorsát, a tömeg oda mozdul ahová az ösztöne vagy az ügyes emberek hajtják. A múlt században, a trianoni tragédia után írta ezeket a sorokat a főpap, nyilván azzal a céllal, hogy tartsa a lelket az erdélyi magyarságban. Mégis úgy érzem, napjainkban újra aktuálisak a gondolatai. Hiszen sorsunk, nemzeti létünk alapvető kérdéseivel kell ismét szembenéznünk. Pedig úgy léptünk az új évezredbe, hogy azt hittük, már révbe értünk. Csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a biztonság és a jólét garanciáit nyújtó két szövetséghez. Aztán az orosz–ukrán háború és a balliberális amerikai/brüsszeli ideológiai úthenger át akart gázolni rajtunk. Amikor pedig újra elkezdtünk reménykedni, hogy az Egyesült Államokban győzött a józan ész és a „nép” vette saját kezébe a sorsát, akkor az európai „tömeg” és vezetői szembefordultak mindennel, még saját magukkal is. A legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozón egyedül a magyar miniszterelnök maradt a valóság talaján, és vétózott. Tiltakozva az ukrajnai háború folytatása, az ország uniós csatlakozása és az Egyesült Államokkal való konfrontáció ellen. Sokan teszik fel azóta a kérdést, hogy mi értelme volt ennek, hiszen a többi huszonhat ország ellenében úgysem győzhetünk. Lehet, de az igazság kimondása, az egyenes kiállás volt az egyedül vállalható út. És ez nem jelenti azt, hogy egyedül maradtunk, ahogy az I. világháború után. Hiszen Magyarország kiemelten jó kapcsolatokat ápol az új amerikai vezetéssel, ahogy Kínával és Oroszországgal is korrekt, kölcsönös előnyökön és tiszteleten alapulnak a viszonyaink. Sőt Törökországgal és a türk nemzetekkel, Izraellel és még számos jelentős országgal is. Tehát elszigeteltségről, magányosságról beszélni értelmetlen. Ettől függetlenül még tény, hogy a brüsszeli vezetés és néhány nyugati politikus legszívesebben kiátkozna bennünket. De ezek az emberek valójában úgy hoznak döntéseket, hogy sem annak következményeivel, sem a realitásokkal nem számolnak. Vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert cinikus módon árulják el népüket és az uniót is. Most ott tartunk, hogy a megbukott német kancellár, a meggyengült francia elnök, a kisebbségi kormányzást folytató spanyol miniszterelnök és a paktumokkal hatalomban tartott brüsszeli vezetők az európai jóléti államot verik szét szisztematikusan. Úgy, hogy senki sem kérdezi meg a választókat, mit szólnak ehhez. A magyarok viszont ismét elmondhatják a véleményüket arról, hogy akarják-e Ukrajnát az utolsó utáni pillanatig támogatni, és úgy felvenni az unióba, hogy semmilyen csatlakozási kritériumnak nem felel meg. Pedig most igazán fontos lenne tudni, hogy a nyugati emberek akarnak-e háborút, akarnak-e hadigazdaságot, akarnak-e konfliktust az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal. Arról nem is beszélve, hogy akarnak-e saját atomfegyvert fejleszteni, fenntartani. Akkor, amikor Németországban a sötétzöldek hathatós nyomására bezárták a jól működő atomerőműveiket. Talán most majd azt fogják elmagyarázni a szavazóiknak, hogy a békés célú atomenergia rossz és veszélyes, de az atombomba az jó és biztonságos? Még ezt is megérhetjük. Ha ez nem lenne elég abszurd, a lengyel miniszterelnök is megpendítette, hogy atombombát akar, mert csak az garantálná országa biztonságát. Az Európai Unióban jelenleg Franciaország az egyetlen atomhatalom. Igaz, hogy mennyiségileg és minőségileg is messze le van maradva a nagyoktól, de Macron elnök már olyan közös európai atomernyőről álmodik, amely továbbra is francia kézben marad. Vajon ezt hogyan fogadná el a többi ország? Most azzal tartják félelemben az embereket, hogy Oroszország le fogja rohanni Európát, ha legyőzi Ukrajnát. De arról nem beszélnek, hogy hogyan is tenné ezt, ha három esztendő alatt sem tudta legyűrni a szomszédját. A hidegháború vége óta Oroszország kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épített ki az uniós országokkal, amelyeket a háború miatti szankciók tönkretettek. Miközben Európa folytatni akarja a háborút, és a valóságról nem véve tudomást le akarja győzni az oroszokat, ők már az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Így háború nélkül is az egyik meghatározó szereplője lesz Moszkva a világ újrafelosztásának. Ilyen értelemben már most joggal érezheti győztesnek magát. Ezalatt mélyen hallgatnak a nyugati politikusok arról, hogy mi lesz az egymilliósra duzzasztott ukrán hadsereggel és a szétvert, szétlopott országgal a háború után. Ennek a fenntartását nem bírja el az unió. Nekünk csak a baj marad, hiszen az ország természeti kincseit most osztják el az amerikaiak és az oroszok. Az ukrán szervezett bűnözés pedig rázúdulna az unióra. Harcedzett katonák ezreit alkalmazva szereznék meg a drog-, a prostitúció- és illegális kereskedelmi piacokat. Amit az afrikai és közel-keleti bűnbandák csinálnak jelenleg, csak könnyed lányregény lesz ahhoz képest, ami következne. Fegyver és ember erre lesz náluk bőven. Hogy ki fogja megfékezni őket? A súlytalan európai politikusok aligha, hiszen már a jelenlegi belbiztonsági helyzetüket sem tudják kezelni. Ennek ellenére vakhittel, felfoghatatlan önbizalommal lökdösik egymást és Európa országait teljesen kilátástalan helyzetbe, gazdasági katasztrófába. Ez egy európai „népnek” sem áll érdekében. |
Horváth József |
Rothschildok a Trump-Zelenszkij konfliktus hátterébe
Hogyan kerülhettek a londoni Rothschildok a Trump-Zelenszkij konfliktus hátterébe? |
![]() |
1890 óta a történelmet befolyásoló összes nagy háborús konfliktus ugyanolyan mintázatok alapján bontakozott ki, ezeknek a szálai pedig kivétel nélkül mindig Londonba vezettek. Rejtélyes angolszász érdekkörök tervezték meg a háborús manufaktúrákban lépésről lépésre azokat a konfliktusokat, amelyek keretében különböző országokat szó szerint olyan háborúkba kényszerítettek bele, amelyeknek sok millió halálos áldozata volt, “valakik” népek, nemzetek sorsát döntötték el a hatalom kulisszái mögött. Gerry Docherty és Jim Macgregor A Titkos Elit című könyve nemcsak azért számít az elmúlt száz év talán legfontosabb alapművének, mert a londoni gazdasági élet háborús hiénáinak a hálózatrendszerét tárja fel, hanem teljes valóságában megmutatja annak a hatalmi gépezetnek a működését, amellyel a tömegeket irányítják, az orruknál fogva vezetik, amellyel a vágóhídra terelik azokat a milliókat, akiket feláldoznak valamilyen érdekek mentén. Ha háborúról, népirtásról, emberek kizsákmányolásáról van szó, túlzás nélkül kijelenthetjük, ma is minden út Londonba vezet, ahhoz a Titkos Elithez, amelyik szó szerint rutinszerűen készíti elő a milliók életét kioltó kataklizmákat. De vajon mi történik ma a világban? És milyen szálak vezetnek ismét Londonba? Donald Trump, az USA elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök minapi sajtótájékoztatójának eseményei napok óta a legfontosabb beszédtémának számítanak a világ valamennyi médiafelületén. Elemzők, kutatók, különböző szakértők próbálják megmagyarázni a legalpáribb szintig süllyedt Trump-Zelenszkij-csörte hátterét, ami szó szerint példátlan a diplomáciatörténetben. Mint ismert, Washington egy olyan megállapodást akart ráerőltetni Kijevre, amely az Egyesült Államoknak hozzáférést biztosított volna Ukrajna természeti erőforrásaihoz, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készletekhez. A folyamat azonban a Zelenszkij és az amerikai vezetés közötti heves konfliktus miatt elakadt, aminek egy sajtónyilvános durva veszekedés lett a vége. Ezt követően Londonban 19 ország vezetője gyűlt össze a NATO vezérkarával, hogy további támogatásáról biztosítsa Ukrajnát. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt mondta, hogy a következő héten Európa újrafegyverzésére nyújt be tervezetet, hogy megerősítse az Európai Unió biztonságát. Ukrajna jövőjéről kijelentette, hogy: “a biztonsági garanciák rendkívül fontosak. Erős helyzetbe kell hoznunk Ukrajnát, hogy rendelkezzen az eszközökkel, amelyekkel megerősítheti és megvédheti magát. Alapvetően Ukrajnát egy acél sündisznóvá változtatjuk, amely emészthetetlen a potenciális támadók számára.” Továbbá hangsúlyozta, hogy meg akarják mutatni az Egyesült Államoknak, hogy készek megvédeni a demokráciát. Ha ezeket az eseményeket elhelyezzük a világpolitikai történések sakktábláján, egy érdekes játszma képe bontakozik ki előttünk. Először is nézzük Ursula von der Leyen nyilatkozatát: az eset szintén példátlan, amerikai szempontból nézve arcátlanul pimasz megnyilvánulás. Az USA-gyarmatként elkönyvelt EU vezetője szó szerint ráborította a bili tartalmát a gazdája fejére. De vajon mitől ilyen bátor Ursula von der Leyen? Aki megismeri a tényeket, annak egyértelművé fog válni, a Bizottság elnöke magától aligha merne ilyen kijelentést tenni. A játszmában neki betonbiztos védelme kell hogy legyen, másként nem ragadtatta volna el magát ennyire. Zelenszkij pofátlan viselkedése a legnagyobb fegyverszállító, az USA elnökével szemben szokatlan húzásnak számít, már-már érthetetlenül ostoba ballépésnek tűnik. Vajon ez a véletlen műve, vagy a háttérben neki is van egy bástyája? Trump lépése sem tűnik logikusnak. A világ ura előre nyilvánosan bejelenti a stratégiai szempontból fontos ritkaföldfémek amerikai hegemóniáját Ukrajnában, a szerződés aláírására berendelik a vazallust, aki nemcsak hogy nem írja alá a megállapodást, hanem szó szerint ordítozik az USA elnökével. Vajon életszerű ez? Aki egy picit is ismeri a diplomáciai világot, az tisztában van vele: egy megállapodás aláírása már csak formalitás. Minden államközi megállapodást már jó előre leegyeztetnek az érintett felek, a megfelelő helyeken az utolsó betűig jóváhagyatják. Az ellenjegyzés már csak egy olyan aktus, amelynek inkább szimbólumértéke van. Logikus lenne, hogy az USA elnöke olyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenbe a vazallus állam zongoristája szorította? Létezik, hogy úgy találkozik az alattvalójával, hogy nincs előzőleg elfogadott megállapodás? Egy olyan dokumentum, amelyet csak alá kell írni? Elképzelhető, hogy úgy jelentik be előre a kiemelt jelentőségű tárgyalást, hogy Trump szempontjából bizonytalan annak a kimenetele? Életszerű, hogy a világ első számú urának a saját vazallusával, egy kis senkivel kell veszekednie a kamerák előtt? Az állna a valósághoz közel, hogy Trump berendeli az alattvalóját a Fehér Házba, azért, hogy ott nyilvánosan megalázza? Csak a show kedvéért tartanak egy ilyen találkozót, amiből pont az USA elnöke jön ki rosszul? Trump hiába szimpatikus az alpári vitában, semmilyen érdemi eredményt nem tudott kicsikarni az alattvalójától. Jegyezzék meg jól: ezeken a szinteken csak az eredmény számít. Trump nemhogy nem érte el, amit akart, hanem a kakas bőszen kiugrott a fazékból, összerondította a Fehér Ház világos márvány padlóját és a média előtt kukorékolta tele a világot, majd a gazda döbbent tekintete előtt magabiztosan hazabattyogott a baromfiudvarba. Pontosan ez valósult meg, de életszerű, hogy ennek kellett történni? Biztos van olyan fantázia, amibe ez beleférhet, de a nagypolitikai sakkjátszmák világában, ahol nemegyszer 10 lépést is előre tudnak a felek, ott ilyen helyzet egyszerűen nem következhet be. Csak úgy magától meg merte volna csinálni Zelenszkij ezt az őrültséget? Mert ennél sokkal kisebb ügyekért is küldtek Szent Péterhez vacsorázni különböző országvezetőket! Vajon kik állhatnak a Zelenszkij-kakas mellett, amely továbbra is bőszen kukorékol? Sokáig kerestem a kérdésekre a választ. Számomra Alex Krainer magyarázata volt az, ami a gondolkodás képességével megáldott ember irányából közelítette meg az eseményeket. Krainert érdemes követni, nem akárki a geopolitikai és gazdasági világban. Krainer eredetileg horvát közgazdász, piaci elemző, kutató, kereskedő és fedezeti alapkezelő, aki 1996 óta dolgozik a pénzügyi szektorban. Ő alapította a Krainer Analytics céget, és alkotta meg az I-System Trend Following kereskedési rendszert. Tanulmányai és munkája során Svájcban és az Egyesült Államokban is élt, úgy tudom, jelenleg Monacóban dolgozik. Trump választási kampányának egyik fő ígérete volt az amerikai támogatással zajló ukrán-orosz háború leállítása. Ennek a háborúnak az USA volt az első számú finanszírozója. Biden után Trump lépett fel a politikai színpadra, a beiktatása 2025. január 20-án volt. Nem kellett nagy stratégiai képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy mindenki lássa, a beiktatás után Trump magához rendeli az alattvalót és benyújtja a számlát. A háború drága dolog, és minden háborúnak ára van. A számlát megközelítőleg sem fedezték az amerikai cégeknek átadott ukrán termőföldek. Mi maradt még, ami értékes? Az ásványkincsek, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készlet. Csakhogy a háborút nem csak az USA finanszírozta, hanem azok a nemzetközi pénzügyi hálózatok, amelyek a londoni Cityben székelnek, és amelyek a Rothschild bankház érdekeltségeihez tartoznak. Pontosan azok a hiénák, akik az első világháborút pénzelték. A Titkos Elit című könyv nagyon jól bemutatja ennek a hátterét és azt is, hogy az Egyesült Királyságnak csak az lehet a vezetője, aki a Titkos Elit embere. Tehát közismert volt, hogy az USA Ukrajnában már megszerezte a gazdag termőföldeket, s ha ráteszi a kezét az ásványkincsekre is, a Titkos Elitnek nem marad semmi, esetleg némi morzsa az asztal körül. Ezért Trump beiktatása előtt a londoni Titkos Elitnek lépnie kellett. Aztán szó szerint a semmiből jelent meg a világpolitikai színpadon a nagy esemény: január 16-án Zelenszkij a távoli Londonba utazott, ahol az Egyesült Királyság 100 évre szóló partnerségi megállapodást írt alá Ukrajnával. Száz évre szóló partnerségi megállapodás? Hallottak már ilyenről? 100 év? Kik kötnek száz évre szerződést? Megtaláltam ezt a szerződést. A 14 cikkelyből álló megállapodás kétharmada katonai együttműködésről szól. Magyarán ez egy 100 éves katonai együttműködés, aminek a lényege, hogy a Titkos Elit londoni székhelye protektorátus alá vette Ukrajnát. Ezt később bővebben is bemutatom, most inkább térjünk vissza Alex Krainer elemzésére, aki különböző forrásokra hivatkozva azt mondja: A brit sajtóban alig említett, de hírszerzési források szerint 100 évre szóló partnerségi szerződés, amely Keir Starmer brit miniszterelnök januári kijevi látogatásakor került aláírásra, biztosíthatja az Egyesült Királyság számára Ukrajna bányászati, energetikai és infrastrukturális erőforrásai feletti ellenőrzést. Krainer arra hívta fel a figyelmet, hogy a hivatalosan elérhető szerződés azonban egy nyitott végű klauzulát tartalmaz, amely a titkos mellékletek létét sejteti. Egy cseh hírforrás, az AE News, hivatkozva ukrán hírszerzési kiszivárogtatásokra, állítja: az egyezmény titkos pontjai garantálják, hogy a harcok befejezése után az Egyesült Királyság átveszi az ukrán kikötők, földgázmezők, tárolókapacitások, csővezetékek, valamint az ország titán- és ritkaföldfém-kincsei feletti rendelkezést. Ha ez igaz, akkor az Egyesült Államok még Trump elnöksége előtt hoppon maradt, hiszen Zelenszkij Washington helyett Londont választotta. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az amerikai vezetés több alkalommal is diplomatákat küldött Kijevbe, de minden egyes alkalommal értetlenül álltak Zelenszkij ellentmondásos nyilatkozatai előtt. Marco Rubio amerikai szenátor, jelenleg külügyminiszter például személyesen tárgyalt az ukrán elnökkel, aki azt mondta, hogy kész aláírni a megállapodást, majd néhány nappal később a médiában teljesen az ellenkezőjét állította. Donald Trump kijelentései az utóbbi hetekben arra utalnak, hogy tisztában van a brit-ukrán megállapodás titkos részeivel. Egyes elemzők szerint az amerikai elnök azzal a stratégiával próbálja aláásni ezt az egyezményt, hogy nyíltan diktátornak nevezi Zelenszkijt. Ennek célja lehet, hogy megkérdőjelezze az ukrán elnök legitimitását, hiszen ha Zelenszkij nem jogszerű vezető, akkor az általa aláírt brit megállapodás is semmissé válhat. A 100 évre szóló szerződés úgynevezett titkos klauzulái a londoni politikát gyeplőn tartó bankárvilág tipikus stratégiájához tartoznak. A Titkos Elit című zseniális könyvben számtalan példát találunk arra, hogy az első világháborút pont az ehhez hasonló együttműködési szerződésekkel készítették elő Londonban. Kivétel nélkül mindegyik államközi megállapodásnak volt egy titkos klauzulája, amit akkor nem hoztak nyilvánosságra, de az a leendő háborúban való szervezett, leegyeztetett együttműködés kereteit szabályozta. Vagyis most mi történt? London négy nappal Trump beiktatása előtt elvihette a vágy áhított tárgyát, az igazi zsákmányt. A nemzetközi jog szerint Ukrajna nemzetközi döntőbíróság elé kerülne, ha most aláírná az ásványkincsekről szóló megállapodást az USA számára. Ahogy a Krainer által említett forrás írja: “Ezért nem írta alá Zelenszkij az ásványi anyagokra vonatkozó szerződést sem Kijevben, sem pedig néhány nappal később, a müncheni biztonsági konferencián. Hiszen az ásványkincsek január 16-a óta a londoni Rothschildok tulajdonában vannak.” Ma már mindenki számára közismert, hogy a minszki megállapodás szabotálásában is a londoni Titkos Elit markában lévő Boris Johnson akkori kormányfő vett részt. Ennek az volt a lényege, hogy a NATO érdekkörei hagyják el a Majdan-téri események óta megszállt Ukrajnát. Ehelyett 2022 februárjában, a háború előtti napokban Boris Johnson Kijevbe utazott, és minden jel arra utal, hogy itt történt meg az a provokáció, ami az oroszokat támadásra késztette. Ugyanaz ismétlődött meg, mint az első világháborúban Németország esetében. London azonnal beszállt a háború finanszírozásába a gigantikus 130 milliárd font keretében, ami azóta ennek a sokszorosára nőtt. Az orosz-ukrán háborút gyorsan le lehetett volna zárni 2022 áprilisában az isztambuli tárgyalásokkal, ám ezt ugyancsak Boris Johnson akadályozta meg, ennek hátterét az orosz elnök egy interjúban is elmondta. Ezt pedig az ukránok részéről több, az akkori eseményekben kulcsszerepet játszó személy is megerősítette. Csakhogy a londoni Titkos Elit mindenáron folytatni akarta az öldöklést, ugyanis az jó üzletnek bizonyult. Pontosan ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott le minden, mint az első világháború idején, amikor a Titkos Elit tagjai minden békekötési kísérletet megakadályoztak. Mint említettem: a háborúnak ára van. A bankárok óriási pénzt fektettek az öldöklésbe, ezen nem bukhatnak egy fillért sem. A következő hetekben tovább zajlanak a sakkjátszmák, amelyek tétje az Ukrajna nevű zsákmány maradékainak az elosztása. Két okos, az öldöklésben rutint és tapasztalatot szerzett vadállat néz szembe egymással, könnyen lehet, hogy valamelyikük Zelenszkijt is el fogja fogyasztani desszertként. |
Szakács Árpád írását |
Románia a demokrácia karikatúrája
(Addig szavaztatják majd a népet, ameddig ki nem jön a „megfelelő” eredmény.)
Hogy Calin Georgescu csak szavakban ultraromán nacionalista vagy köztársasági elnökként is az lett volna, sosem fogjuk megtudni. A román alkotmánybíróság ugyanis úgy döntött, hogy operatív, azaz nem törvényesített titkosszolgálati információk alapján érvényteleníti a romániai elnökválasztás első fordulójának eredményeit. Ebből következően a második fordulót meg sem tartották, hanem teljesen új választási eljárást rendeltek el a jelöltek kiválasztásától, megismételt kampányidőszakkal, a legközelebbi választás napjáig, ami leghamarabb 2025 márciusa lehet. Az előzmény, hogy Calin Georgescu nyerte az első fordulót, ő kapta a legtöbb szavazatot, annak ellenére, hogy egyetlen párt sem támogatta, szemben a még versenyben lévő Elena Lasconival, aki mögött több párt koalíciója állt. A döbbenet kiváltotta csönd után megérkezett a segítség, hiszen Washington tudni vélte, hogy ilyen esetekre a román alkotmány lehetőséget teremt. Milyen esetre? Amikor nem elfogadható egy demokratikus szavazás eredménye azok számára, akik legszívesebben amerikai zászlóval a gomblyukukban élnének, bár román politikusok? A formális vád: titkosszolgálati információk szerint Moszkvából irányított külföldi beavatkozás történt, amely megzavarta a román demokráciát. A valódi gond Georgescuval – nacionalista nézetei mellett –, hogy programjában szerepelt a NATO-ból kilépés víziója, valamint, hogy Románia ne vegyen részt az ukrajnai katonai konfliktusban, még közvetetten sem. Nyilvánvaló, hogy ezek a megjegyzések az amerikai politikát irritálták. Ami persze nem beavatkozás a román belügyekbe, ugye? Így utólag az sem derülhet ki, hogy mitől volt népszerű a választók körében, mert mi van, ha nem a nacionalizmusa, hanem külpolitikai koncepciója volt a vonzóbb. Amerika kiszolgálásán túl kifejezetten bicskanyitogató a titkosszolgálatra utalás. Amikor ugyanis a hatalom nem tudja tényekkel bizonyítani igazát, gyakran hivatkozik titkosszolgálati információkra, amelyek tulajdonképpen nem léteznek. Két alapvető ok mondatja, hogy titkosszolgálati információk pedig nem léteznek. Az egyik, mely politikai hátterű: a titkosszolgálatnak minden országban pártpolitikailag semlegesnek kell lennie. Nem támogathat pártokhoz köthető érdekeket. Természetesen van feladata abban, hogy – operatív lehetőségein keresztül – segítse a külföldi befolyástól mentes választások garantálását. Bármilyen külföldi hatalom irányából jöjjön is! A szakmai indok hasonlóan egyértelmű: a titkosszolgálati információk titkosak, így nem szolgálhatnak nyílt hivatkozási alapként. Ahhoz, hogy jogi lépéseket lehessen tenni operatív úton szerzett gyanú esetén, az ilyen információkat át kellene adni a nyílt vizsgálatra feljogosított szerveknek, például rendőrségnek vagy ügyészségnek. Akik immáron nyílt eljárásban megvizsgálják, hogy valóban történt-e bármely irányból külföldi befolyás/támadás vagy sem. Ha mondjuk Moszkvából érkezett manipuláció és az technikai volt, a közvélemény tudta nélkül operatív intézkedésekkel ki lehetett volna iktatni. Ezután a második fordulóban a román szavazók „külső” támogatás nélkül dönthettek volna a két jelölt között. Ehelyett maradt a cirkusz, a bizonyíték nélküli vádaskodás és a politikai folyamatok befolyásolása. A NATO-tagságot megkérdőjelező, illetve az ukrajnai háború lezárását sürgető georgescui kijelentések alapos pánikot váltottak ki a román politikai elitben. Ez odáig fajult, hogy a valóban független Georgescut egy pártok által támogatott „független” jelöltre, konkrétan Nicusor Danra, Bukarest polgármesterére kívánják lecserélni. A cserejelölt aztán megmérkőzhetne a pártok támogatottjával, Elena Lasconival. Hogy van ez? Egy olyan szereplő érkezne, akit senki sem szavazott meg korábban és pártok felkérésére mérkőzne a pártok támogatottjával?! S ha nem lenne már ez is elég bizarr, egyértelműen kiderült, hogy a nyugati befolyás kevésbé ártalmas, mint a keleti. Pedig a modern technológia révén gyakorlatilag bárki által bárhol bármit befolyásolni lehet. Az életre kelt zűrzavarra épp a politikusok adták áldásukat azzal, hogy semmilyen érdemi kontrollt nem vezettek be a közösségi platformokkal szemben. De hogyan is tehetnék politikai eszközökkel, amikor ezek a struktúrák – miként a Fed, az amerikai jegybank – magánkézben vannak. Ja, hogy közben a háttérből fogják a tulajdonos urak kezét, az már túlmutat egy romániai elnökválasztás anomáliáin. A romániai helyzet rávilágít arra is, hogy a demokrácia mennyire sebezhető, ha a politikai játszmák a titkosszolgálatokkal való ijesztgetésre és homályos vádakra épülnek. Az USA által támogatott sajtó például „történelmi döntésként” hivatkozik az eseményre, de vajon tényleg ezt jelenti a jövő demokráciája, ahol a világkormány víziója egyértelműen szembeötlő? Nincs kizárva, hogy Romániában kipróbáltak egy már kimunkált technikát – a katonai puccsok mellett –, aminek a szlogenje: addig folyik a szavazás, ameddig az „én eredményem” nem jön össze. Főleg ezért érdemel kiemelt figyelmet és elsődleges elmélkedést a Georgescu-eset, azzal a megjegyzéssel, hogy a kirekesztően szélsőséges politika – ha valaki ezt képviselné – persze nem támogatandó. A tanulság pedig az, hogy hasonló kihívás nálunk is felmerülhet. Vajon felkészültünk hazánkban a külső befolyás és bármiféle technikai támadás elhárítására? Részben igen, mivel léteznek illetékes intézmények és sokat tanulhatunk mások tévedéseiből. De pontosan ismerjük a politikai szereplők valódi szándékait, hátterüket, esetleges rejtett szándékait? Kemény menet a XXI. század. Szinte egyetlen perc pihenőt sem engedélyez sem a politikusoknak, sem nekünk, választásra jogosult polgároknak. Minden eddiginél nagyobb figyelmet és tisztánlátást követel az egyre extrémebb politikai megoldások felvonultatásának felderítése, majd megfelelő lokalizálása: saját érdekünkben. |
NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
Földi
László, |