Super Trump
Még meg sem száradt a tinta az amerikai választók szavazólapjain, még ki sem hirdették a hivatalos végeredményt, a régi-új elnök, Donald Trump és a republikánusok földcsuszamlásszerű győzelme máris elindította a dominóeffektust, ami akár lavinává is alakulhat. A német kormánykoalíció órák alatt beomlott, ez előrehozott választásokat generál, amire legkésőbb jövő márciusban sor is kerül. A Biden-adminisztráció elsőként menesztette azt a különleges ügyészt (Jack Smith-t), aki a Trump elleni koncepciós eljárások irányítója és levezénylője volt. Az utcai zavargásokra készülődő Antifa és BLM-brigádok vissza lettek parancsolva odúikba, pedig a jobban értesült washingtoni kereskedők már jó előre bedeszkázták kirakataikat. Arra készültek, hogy a szélsőbalos, radikális szabadcsapatok ismét törnek-zúznak majd, illetve sajátos önsegélyezésbe fognak, és a már tőlük megszokott módon, fizetés nélkül cserélik mobiltelefon- és laptévé- kontingenseiket. A nyugati politikai vezetők versenyt gratulálnak DJT-nek. Akik eddig szakmányban gyalázták, gúnyolták Trumpot, de minden tengerentúli, liberális/demokrata (mélyállami) igényt azonnal, kritika nélkül teljesítettek, most „alig várják”, hogy együttműködhessenek az új washingtoni vezetéssel. Zelenszkij az elsők közötti és legnyálasabb hűségesküt tette, majd meghatódva emlékezett korábbi személyes találkozására Trumppal. Most meg Orbán Viktor előtt hajbókol, kissé megtört testtartásban, hátha tud neki intézni egy amnesztiát Putyinnál. Nyilvánvaló, mindannyian tisztában vannak vele, hogy olyan eredmény született, ami megkérdőjelezhetetlen, sem csalásokkal, sem jogi hercehurcákkal nem lehet megingatni az elnök pozícióját, ráadásul kényelmes többsége lesz a republikánusoknak a képviselőházban és a szenátusban is. Ez gyakorlatilag teljhatalmat jelent, Trump finoman szólva is megvalósíthatja programjának minden pontját. És meg is teszi. Soha jobb esély még nem volt arra, hogy visszatérjen a normalitás az USA-ba és így a világ nyugati felébe. Az emberiség fellélegezhet újra. Azt, hogy ehhez az eredményhez mi vezetett, még sokan és nagyon sokáig elemzik, különböző nagyszabású megfejtések születnek majd, nyilván oldalszimpátiának megfelelően. A jó hír az, hogy az emberekből láthatóan nem veszett ki a józanság és a már említett normalitás iránti igény. Sőt, minden eddiginél fajsúlyosabban tört felszínre. Csodálkoznak is a liberális társadalom-mérnökök, akik elhitték, hogy a teljes mainstream sajtóhátszél, a közösségi médiafelületek manipulációi elegendőek lesznek arra, hogy totálisan beteg világukat ráerőltessék a tömegekre. Ők most gyászolnak, és talán még fel se fogták, hogy mit is vesztettek el. Az amerikai politikai infrastruktúrát gazdatestként használó háttérhatalom, a mélyállam viszont pontosan be tudja árazni veszteségét. Egyrészt dollár-milliárdokat égettek el a demokrata kampányra. Ennek van számszerűsíthető része, amit a kampánytámogatások bevallott részében centre ki lehet mutatni, és van olyan része, ami az árnyékban került felhasználásra és ott is maradt. Ilyen például az a 400 millió dollár, amit a Soros birodalom arra költött, hogy 227 állomásból álló kereskedelmi rádió-hálózatot vásároljon az USA-ban a választások befolyásolásának szándékával. Persze ne legyenek illúzióink, a Soros birodalom már ennek többszörösét kivette a demokrata vezetésű Amerika és a világ iránta barátságos vezetésű országainak kasszájából. Most viszont jó esély mutatkozik arra, hogy elapadjanak forrásai, legalábbis a tengerentúlon. Sajnos a rossz hír az, hogy a jelek szerint a háttérhatalom „B” terve Európa. Az már régen közismert, hogy előörseik szinte kirobbanthatatlanul bevették magukat az európai politikai, intézményi, média-, vagy párt- struktúrákba. Ennek „gyümölcseit” régóta „élvezzük” az Európai Parlamentben, a Bizottságban, de a nyugati mainstream média is gyakorta emlékeztet minket, magyarokat arra, milyen is az, ha mást gondolsz a világról, mint amit a globalisták szerint kell. Az amerikai választás eredménye átsodorja őket az öreg kontinensre, főleg, ha a Trump-i erőterek kihasználják minden adottságukat. Nyilvánvaló, hogy a mélyállamot működtető multinacionális vállalatbirodalmak is kénytelenek lesznek komoly veszteségeket elkönyvelni. A Blackrock, a Raytheon, vagy a Monsanto nehezen írja majd le ukrajnai befektetéseit, ha Ukrajna nem kap további támogatást az USA adófizetőitől, az amerikai költségvetésből, és ezért orosz kézre kerülnek a nyersanyagokban és termőföldben oly gazdag ukrán területek, de az ő erejük nehezen, vagy egyáltalán nem megingatható. Ráadásul erőst kacsingatnak az euróban kifizethető támogatások felé. Amikor azt halljuk „európai” politikusoktól, hogy Ukrajna támogatását a végsőkig folytatni kell, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezeket a mondatokat nem a szolidaritás, hanem a mesés profit elvesztésétől való félelem diktálja. A globalizmus általuk kitervelt megvalósítása egyelőre csorbát szenvedett. A szereplők sokkban vannak, nagy a tét, de teljes sarokba szorításuk hiba lenne. Főleg, ha Kennedy elnök pályafutásának szomorú végére gondolunk. Donald Trump viszont régi vágású üzletember. Az ő generációja még nem akarta versenytársát mindenáron elpusztítani, inkább a win-win szituációkat kedvelte, ha őt magát nem fenyegette veszély. Donald Trump győzelme önmagában is varázslatos teljesítmény, tekintettel a szemben álló erők elképesztő mindenhatóságára. Gondoljunk csak arra, hányféleképpen próbálták félreállítani az útból, nem visszariadva a fizikai, pszichikai, vagy egzisztenciális megsemmisítésétől sem, mégis ez a közel 80 éves harcos mindent és mindenkit legyőzött. Nincs szükség patetikus méltatására teljesítményének értékelésekor, de a SuperTrump (így egyben) nevet mindenképp megérdemli. Viszont e varázslatos győzelem még csak elővetíti azokat a lehetőségeket, meléyek előtt most Amerika és vele együtt a világ - ha felismerik - most áll. A világ többi része is fogékony lehet egy új hangvételű amerikai politika befogadására, ami inkább érdekelt az együttműködésben, mint a konfrontáción alapuló, felsőbbrendűségét hirdető, gőgös yenki attitűd továbbvitelében. Nekünk, európaiaknak még meg kell harcolnunk saját szuverén státuszunkért, le kell ráznunk a háttérhatalmi struktúrákat, és ki kell söpörnünk helytartóikat, csatlósaikat. Egy támogató Amerikával jó esély van erre, de kellenek itt is a szuverenitás iránt elkötelezett harcosok. Szerencsére vannak már, nem is kevesen, egyre jobb pozíciókban. Ráadásul egyik legkarizmatikusabb szereplője ennek a harcnak Orbán Viktor. Ő az, aki pertuban van a világ összes nagyhatalmának vezetőjével, nimbusza messze kinőtte már egy közép-európai kis ország adta kereteket. Ő is óriási lehetőségek kapujában áll, reméljük, hamarosan neki is járni fog a "szuper" jelző, mert akkor jobb hely lesz a világ. |
Élő Hollywood és az új erő
Az amerikai
birodalom és az
orosz–kínai tandem
vetélkedése ma már a
Csillagok háborúja
képletébe illeszthető. |
Hollywood a fény, a csillogás, a fiatal színészek álma, akik képesek bármit eltűrni, hogy elérjék példaképeik időnként irritáló gazdagságát. Szó szerint színpadi paraván, amit a földi halandók közül sokan így is képzelnek. Hollywood valóban ennyi lenne? Egy-egy forgatókönyv megvalósítása, hogy a nagyérdeműt lekösse a filmvászon előtt? Vagy létezik egy második élete is? Időnként ugyanis, a legvakmerőbb jóslatokat megszégyenítve, „látják a jövőt” – pontosabban a jövő történéseit – olyan alkotások jelenetein keresztül, melyek cselekménye egyszer csak szinte szóról szóra meg is valósul a mindennapi életünkben. Vegyük például a Csillagok háborúját – bár egyetlen részt sem láttam teljes egészében –, amely harminc évvel korábban előrevetítette, pontosan megjósolva napjaink politikai mozgalmait, narratíváit. A kocsmák és űrkabinok „kevert népessége”, akik mégis emberi hangon beszélnek, a nemzetek nélküli globális világ képe, amelyet egyetlen erő tart egyben. Az „erő”, amellyel szemben minden más hatástalan. Az alternatíva nélküli globalizmus – hollywoodi jóslat szerint – megjelenik az Európai Egyesült Államok politikai törekvéseiben, miközben az „erő” politikája alig kivédhetően nyakunkra hurkolja zsinórját. Ez különösen szembetűnő korunk fegyveres összecsapásainál és más, szélsőséges események idején. Egyes elemzők, akik persze nem hollywoodi forgatókönyvírók, egyre gyakrabban az atomháború előjátékaként kezelik a jelenlegi helyzetet. De mi van akkor, ha a katonai erőfitogtatás és a konkrét véres összecsapások – Ukrajna, Izrael – csupán elterelő hadműveletek az igazi, mélyben folyó erődemonstráció érdekében? A világok harca – a vörös vonal átlépése – nem katonai, hanem gazdasági összetűzésben testesül meg. Egyértelmű ambíciók rajzolódnak ki a nemzetközi porondon, ahol a korábbi unalmasnak tűnő, egypólusú világ befolyása pozíciót veszít, noha Washington szövetségi rendszere még nem vesztette el teljesen az erejét. A helyzet annyiban változott, hogy az úgynevezett Hetek csoportja vagy a NATO komoly kihívóra talált a BRICS formátumban. Így, megjelent a váratlan és persze kellemetlen ellenfél, ahol Oroszország és Kína mellett alapítók még olyan nem kevésbé fontos országok, mint India, Brazília vagy Dél-Afrika. Az amerikai erőközpont és az orosz–kínai tandem – a BRICS-szel a hátuk mögött – vetélkedése ma már a Csillagok háborúja képletébe illeszthető, és csak az a kérdés, ki tekinthető a gonosz birodalmának. A felmerülő kérdésekre adható válaszok között sok objektív és persze szubjektív momentum színesíti az élet forgatókönyvét. Az új és feltörekvő erő (BRICS) az amerikai belpolitikai ütközetekre, különösen a közelgő elnökválasztásra úgy tekint, mint olyan folyamatokra, melyek komoly energiát és kreativitást vonnak majd el az Egyesült Államok nemzetközi porondon eddig betöltött aktivitásától, függetlenül attól, hogy a republikánusok kerülnek-e hatalomra vagy marad a demokrata vezetés. A dollár elleni támadás, szerepének leértékelése, azaz nemzetközi erejének mérséklődése is újabb és újabb stratégiai és taktikai lehetőséggel bír számukra. További előnyként értékelhető, hogy a BRICS-alapítókhoz csatlakozni kívánó mintegy három tucat ország között az első sorokban menetel Szaúd-Arábia, Irán, Törökország is. Olyan országok erősítik az új „erőt”, melyek a ritkaföldfémek, az urán és más értékes nyersanyagok terén előnyben vannak a Hetekkel szemben. Ezen körülmény pedig alapvetően átrendezheti a nemzetközi piacot, a beszerzési lehetőségeket és főként a beszerzési árakat. A felsorolt anyagok ugyanis döntő jelentőségűek, hiszen esetükben a modern technológia alapvető szükségleteit kielégítő alapanyagokról beszélünk. A BRICS potenciális növekedésének hatása nem hagyja érintetlenül az energiapiacot sem. Az oroszok mellé már Szaúd-Arábia és Irán is bejelentkezett, így a fosszilis energiaforrások és azok elérése szintén fegyverként használható. Ez az új szövetség egyre erősebbé válik, és nem túlzás azt állítani, hogy mindazok, akik kívül maradnak, a viaskodásból eredően gazdasági senkiföldjére kerülhetnek, szembesülve a közeljövőben teljesen kiszámíthatatlan folyamatokkal. A régi erőtér képességeit azonban mégis hiba lenne alábecsülni. Az elmúlt hetven év amerikai erőpozíciója jelenleg azért áttörhetetlen, mert a globális formában kiépített pozíciója megkérdőjelezhetetlen, és rövid távon képes megőrzi a stabilitását. Amerika a magas hozamú iparágakban versenyelőnyt élvez, hisz a fegyvergyártásban, a gyógyszeriparban, az elektronikában és a mindezeket koordináló bankrendszerben olyan erőfölényt épített ki, amely az érdekeltek profiterejét garantálja. Ezeken a területeken a fokozódó vásárlói igény miatt, mely nem nélkülözi a félelmetesen hatékony reklám-rávezetést, két-háromszáz százalékos profit is realizálható. Míg más iparágakban, mint az élelmiszer- és könnyűipar vagy akár a szolgáltatások nagy részében alacsony a haszonkulcs, és ezért élesedik is a verseny, ami időnként „háborúba” fordul. Az Egyesült Államok ipari fölénye a fenti tények tükrében még mindig rendkívül stabil. Ezen okok miatt látható, hogy a gazdasági és politikai összecsapás egyre hevesebbé válik. Ahhoz, hogy a hollywoodi forgatókönyvet mégis hibára kényszerítsük, fontos lenne, hogy Moszkva és Peking őrizzék meg nyugalmukat, óvatosan kezelve a képzeletbeli gázpedált, ezzel is elkerülendő a mindig kétséges vészfékezést. Helytelen lenne feltételezniük, hogy a „régi erő” már nem hatékony. Talán meggyengült a védvonala, de mindig is a támadó fegyverrendszere volt az erősebb, hisz a világot indult elfoglalni hét évtizeddel ezelőtt. Ami logikusan azt jelenti: egy „beszorult” állapotban nem védekezni akar. Ha sarokba szorítják, kénytelen lesz totális erővel lépni, ami nekünk, nézőknek sokkal inkább valóságként csapódik majd vissza, nem pusztán egy hollywoodi film illúziójaként. |
Földi László |
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában jelent meg. |
Napsütés van, mert az EU így rendelte el
|
|
A politikai hajcihők családokat,
szomszédságokat és országokat
tesznek tönkre. „Magyarországon a levegő tisztasága elérte az egészségre nem ártalmas értéket, köszönhetően az Európa Unió ajánlásai teljesítésének.” Sok más is volt ugyanakkor a hírekben, de ennyire logikát facsaró egy sem. Vajon az időjárás tényleg csak az EU előírásainak betartása miatt lett kedvező? A természetes időjárási viszonyok nem abból fakadnak, hogy milyen évszakot élünk és mondjuk erős-e a napsugárzás, felhős-e az ég vagy éppen ködös-e az ősz? Már azt sem éreznénk cinikusnak, ha hozzáfűznék: napsütés van, mert az EU így rendelte el. Amerikában sem jobb a helyzet, hiszen ott meg az a mondás járja, hogy a Milton hurrikán az orosz tudósok mesterkedése miatt pusztított Floridában. Természetesen az emberi civilizáció besegít a légszennyezés növekedésébe, de a légkör állapotát alapvetően a természet adottságai befolyásolják. Vagy mégsem? Politikusi „bölcsességből” kiindulva bezárhatjuk a gyárakat, erőműveket, amelyek állítólag túlzottan szennyeznek, de vajon tényleg ez a megoldás? A valóság inkább az, hogy a politikusoktól származó szabályozások mögött a hatalomban lévők gátlástalan üzleti érdekei húzódnak meg. Az EU-elképzelések abszurdra járatott mivoltát jól példázza a korábban görbén növő uborka esete, amikor verdikt alapján mára „egyenes vonalban” cseperedhet csupán. Jóllehet szánakozunk az uborka tragédiáján, de érthető módon az mégsem verte ki a biztosítékot. Azonban az egészséges levegő EU-s szabványai már valóban aggasztó jelek. Főként olyan összevetésben, amikor a politikusokkal túlzsúfolt szakértői gárda tagjai között elvétve található a témát valóban tudományosan kutató elme. És miért nem döbbent meg senki a hírszerkesztők közül, amikor beolvasták ezt a meghökkentő hírt? Mert valószínűleg a hallgatókkal együtt már ők is belefásultak az EU szabályozásainak abszurditásába. Képzeletet meghaladó tempóban alakítják át Európát, elfelejtve múltját, átírva történelmét, és börtönöket megtöltve olyan tanárokkal, akik az iskolában lányoknak és fiúknak nevezik tanítványaikat, és nem – az előírás szerinti – „semleges személyeknek”. Miközben fogy az ostobasággal szembeni ellenállás energiája, a mindennapi életünk kezelhetetlen káosszá válik. Az EU bürokráciájának köszönhetően Európa politikai színtere cirkuszi porondhoz hasonlatos, amit politikusnak álcázott tehetségtelen műkedvelő bohócok irányítanak. Az ilyen komédia közepette nehéz önfeledten nevetni, hiszen a jövőképünk egyre sötétebb. Friedrich Dürrenmatt szerint korunknak csak a komédia felel meg: nincs jogunk tragédiához. Nagy ívű gondolkodók humorral átitatott meglátásai társadalmi szinten kevésbé ragadósak, szemben a butaság szédítő karrierjével. Amikor Európa legtöbb országában megtiltják a szabad véleménynyilvánítást – szűk körben épp úgy, ahogy a közösségi hálókon –, akkor hogyan is lehetne jobban jellemezni történelmi korszakunkat, mint a civilizáció paródiája? Az emberi élet lett „for sale”. És végső kiárusításunk nagykereskedelmi szinten vette kezdetét. Az EU csúcsán ülők nem kérik ki a véleményünket, és a választások eredményeit sem veszik figyelembe, ha azok nem kedveznek nekik. Szolgálatba állítanak olyan eszközöket, amelyeket saját politikai céljaik szerint programoztak, és mesterséges intelligenciának becézik őket. Ma már ott tartunk, hogy ezek a gépek képesek kiváltani az emberi munka negyven százalékát. Ha a pénzvilág urainak az emberiség nagyobb része már fölösleges, miközben a népesség nem fogy eléggé ütemesen, akkor még pusztítóbb fegyverekkel provokálnak háborúkat, hogy elérjék céljukat. Eközben mi, szabad polgárok képzeletbeli kalitkából nézünk ki aggódva, hogy legalább valami eleséget dobjanak elénk. Bár jó lenne jobban szemügyre venni a dolgokat, mert azonnal kiderülne, egyáltalán nincs semmiféle kalitka vagy kerítés körülöttünk, amely meg tudná akadályozni, hogy egyetlen erőteljes válasszal lerendezzük azt a „kis csoportot”, amelynek gyávasága és ostobasága csak az arroganciájánál nagyobb. Vajon miért habozunk, európai lakosok? Csak nem azért, mert a brüsszeli mesterkedésből következően már reményünk is alig maradt a valóban egészséges politikai levegő visszaszerzésére? Habozásunk másik oka az erőnket és éberségünket megosztó belső viták és ellentétek pandémiája. A politikai hajcihők családokat, szomszédságokat és országokat tesznek tönkre. Elkergetve a józan észt, hajlandók vagyunk elhinni, befogadni, magunkévá tenni a ránk erőltetett propagandát. Sőt harcolunk is érte, mint egy vakon elfogadott védőoltásért. Különösen választási kampányok idején tör a felszínre a harag a másikkal szemben, hogy a természetből ismert – EU-szabvány nélküli – láva módjára pusztítsunk el mindent, ami az utunkba kerül. Így tesszük tönkre saját, valaha élhető világunkat. Az elcsendesülő tűzhányók nyomában azonban a pusztítás hozadékaként a megszilárdult láva remek termőfölddé válik. Miért ne lehetne ez az igazi szimbóluma korunknak? Képzeljük el, hogy elvonult – mert úgy döntöttünk – a vihar, és itt az ideje a normalitás még meglévő magjainak újbóli szétszórására. Mert ahogy Blaise Pascal mondta: nincs egyszerűbb dolog a világon, mint egy megoldott probléma. |
Földi László |
ÉRTJÜK MÉG EGYMÁST?
Fájdalomtól megtört szívvel, tömören válaszolok: nem.
Itt Európában legalábbis ez a válasz. Írásom időpontjának napja 2024. október 9-e, amikor a kelet-franciaországi Strasbourgban, többszöri halasztás után, végre sor került Orbán Viktor beszédére az Európai Parlament plenáris ülésének részeként.
A miniszterelnök a hat hónapos magyar tanácsi elnökség programját ismertette és bocsátotta volna konzultációra, de erre nem került sor. Megakadályozta a pártpolitikai propaganda, ahogyan a kormányfő a záróbeszédében összegezte:
„Sajnos, a vita túllépett az észszerűség határain, és messze túllépett a tények világán.”
A 200 percet bőven meghaladó, maratoni konferencia sokkal inkább nevezhető összeszólalkozásnak, mint értelmes tanácskozásnak, és engem valósággal sokkolt. Van már mögöttem némi élettapasztalat, nem félek a saját árnyékomtól, de élőben végigkövetni azt, hogy tágabb hazámat, Európát a szemem láttára taszítják a megsemmisülés gödrébe, elviselhetetlen élmény.
Strasbourgban a süketek párbeszéde zajlott, mostantól hosszú ideig politikusok, elemzők és egyéb potentátok beszélnek majd róla. Meghagyom nekik az értő konzekvenciák levonását, én csak érzelmes civilként szólok, mert úgy érzem, kötelességem.
Egyrészt tudatni kell a világgal, hogy nem tűrjük a kettős mércét, az alpári hangnemet, amit megengednek maguknak. Azt, hogy az Európai Bizottság elnöke, hozzászólásában aljasul támad, és a szájára meri venni az 1956-os szabadságharcot, Prága után másodszor is, majd utána nyúlcipőt öltve, a közepén az ülésnek, gátlás nélkül távozik.
Másrészt a mi felelősségünk is benne van abban, ha hagyjuk a halál kultúráját kiteljesedni. Eltűrtük eddig, hogy korlátolt, képességtelen és jellemhibás emberek is hatalmat kaphassanak, kormányokat, országokat vezethessenek. Régebbi korokban ezt rövid úton elintézte egy közösség, ha egy tisztségviselő hazudott, lopott, vagy más aljasságokat követett el.
Ma jött a hír, az Egyesült Államok jelenlegi alelnöke, demokrata jelölt a CBS TV műsorában lazán, csuklóból tette „diktátorok, autokraták és olyan emberek, akiket joggal lehet gyilkosnak nevezni” sorába Magyarország miniszterelnökét.
A strasbourgi ülést megelőző napon a magyar politikus készséggel állt két teljes órában a nemzetközi sajtó rendelkezésére. A színvonal lesújtóan pontos jellemzését idézem a kiváló zsurnaliszta, Szentesi Zöldi László tollából:
„A nyugati újságírók mintegy kilencven százalékának szó szerint alapfogalmai sincsenek hazánkról, de hogy tágítsuk a kört, a kelet-közép-európai térségről sem.”
Tagadni nem lehet, hogy ez az elbeszélés egymás füle mellett, a szót nem értés itthon is a közélet része. Megbízott kollaboránsaink ma is ott voltak Strasbourgban „hazaárulózni” a saját kormányfőjüket.
De van egy fontos szempont, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Határkőhöz érkeztünk, az emberiség – de legalábbis a Nyugat – kihegyezett létállapotához. Ha elrontjuk, nincs visszaút. Háború és migráció témájában semmiképp. Buborékban élünk, a fiataljaink szinte teljesen.
Vonatra vártam a minap, a pályaudvaron mellém ült egy fiatal leány. Kérdeztem tőle valamit, ideges lett, kibabrálta a füléből a dugót, és kényszeredetten válaszolt. Majd gyorsan odébb állt, megzavartam a virtuális világát. Az átfogó, központilag irányított érzékenyítés célba ért, létrejött a „felhőjobbágyok” serege.
A valóság már nem számít, kiiktatva lapul, de előbb-utóbb bekopogtat, és akkor esedezhetünk irgalomért. Nem kéne megvárni. A mi felelősségünk is, hogy kinyissuk a szemüket, még ha az utódok őskövületnek tartanak is bennünket.
Ma az EU bürokráciája kényszeríti hazánkat önvédelmi harcra
Csodálkozásra ad alkalmat,
amikor íráskészséggel
rendelkező szerzők csak
vitriolt és éles, vágásra
alkalmas pennát használnak
publikációik megírásához.
Tényektől elszakadt, az
objektivitás látszatával
álcázott tévedéseiket olyan
magabiztosan állítják be
igazságnak, hogy elolvasva
írásaikat senki sem mer – vagy
talán nem is akar –
szembeszállni velük. Időnként
mégis meg kell kísérelni. Hogy
világos legyen: ha a
történelem látszólag ismétli
is önmagát, az természetesen
mégsem pontosan ugyanaz az
eseménysor. Viszont képes
példát szolgáltatni a
mindenkori utódok számára.
S aki ezt kimondja, semmi olyat nem tesz, mely sértő, ízléstelen vagy történelmileg hibás lenne múltbeli körülményre utalva. Tényekkel nehezen cáfolható, hogy a mai Oroszország semmilyen tekintetben nem egyenlő a valamikori Szovjetunióval, hiába is a nagy igyekezet, hogy ezen állítás valóságtartalmát megcáfolják. Ahogy az is nehezen vitatható, hogy belső politikai pártharcok kétes megoldása, ha külső katonai segítséggel kíván egyik vagy másik rivális fél hatalomban maradni. Az ötvenhatos magyar forradalom leverésének felelősei nem külföldön keresendők, miközben hőseink tettei nem szorulnak nyugatról pártolt és instruált ellenzéki tollforgatók és politikusok védelmére. Hatvannyolc éve a magyar kommunista pártvezetés hívta be az idegen csapatokat, amelyek le is verték a magyar szabadságharcot. Leveretett, mert a „védők” a nyugatról érkező – főként amerikai – biztatásokat komolyan véve úgy érezték, ők sincsenek egyedül, amikor szembeszálltak egy reguláris hadsereggel, mivel – gondolták – érkezik a megígért segítség.
Persze legyünk igazságosak Amerikához, hiszen késve ugyan, de végül megérkezett a segítő kéz, mely jól érzékelhető az elmúlt másfél évtizedben hazánkba telepített amerikai nagykövetek „áldásos” munkáján keresztül. Akik előtt ott lebeg a történelmi példa: 2014 Kijev, a Majdan tér. Vagyis belső felfordulás, a választott kormány erőszakos leváltása. Legfeljebb nálunk nem adottság, ami Ukrajnában igen, hogy az ország keleti megyéiben az amerikai bábkormány döntéseivel szemben elégedetlenkedő, orosz nemzetiségű ukrán állampolgárok közül úgy húszezer embert Kijev hallgatólagos engedélyével a náci Azov „szabadcsapat” legyilkoljon. És lássuk be, ’56-ban nem létezett a minszki szerződéshez hasonlatos megállapodás, elkerülendő hazánkban a szovjet, míg Ukrajnában az orosz hadsereg bevonulását a célterületre. Amennyiben mindenáron – politikai spekuláció okán – hibának minősíttetik a két történelmi esemény összevetése, azért mégis van egy közös többszörös, de nem a Szovjetuniót leváltó Oroszország, hanem az Egyesült Államok képében. Amely nagyhatalom egyszer cserben hagy, máskor fegyverrel is támogat, miközben fölösleges emberáldozat – no, nem amerikai polgároké – a végeredmény. A nagyhatalmak politikai filozófiája, mely kizárólag rájuk igaz, végtelenül egyszerű: Mi jó nekem? A Fehér Ház döntéseit vizsgálva nehéz lenne levonni azt a következtetést: mindenki hibás, csak a magát a demokrácia bástyájának valló USA kormánya és gazdasági érdekkörei nem. Ilyen tanulságos körülmények között mi abban a világot megrázó szenzáció, hogy a mai magyar kormány azon kevesek egyike, amely kétszer is meggondolná, provokáljon-e bármilyen katonai nagyhatalmat külföldi érdekek miatt. Különösen akkor, ha magyar emberek életét tenné ezzel kockára. Napjaink többfordulós, szerteágazó és mesterségesen gerjesztett politikai provokációi ugyanis rávilágítanak korunk egyik legnagyobb kihívására: a politika maga alá gyűrte a szakmát és ezzel kiszolgáltatottá válnak a társadalmak. Hibahatáron belül van azt képzelni, hogy eljöhet egy olyan élethelyzet, amikor ismét ’56 szimbolikus helyszínein, például a Corvin közben kell fegyverrel védeni a magyar érdeket. Nem tud eljönni, hiszen a harc már jó ideje zajlik. Mi másként értelmezhető, hogy a NATO-vezérkar azért vonja kérdőre Magyarországot, mert nem akar fegyvereket szállítani egy indokolatlan háborúhoz, támogatva emberek pusztítását, és nem akar, a fegyvergyárak profitját növelendő, magyar fiatalokat harctérre küldeni? Vagy nem támadásként értelmezhető, amikor az Európai Unió bürokráciája megvonja Magyarországtól a kötelezően folyósítandó forrásokat, miközben mások megkapják? Ezek is ütközetek, külső politikai hatalmak össztüze egy szuverén országot önvédelmi küzdelemre kényszerítve, miközben szisztematikusan épp azokat akarják „kilőni”, akik már az első sorokban védik a hont. Ráadásul, kimondva vagy kimondatlanul a „baráti” külföld bizonyos elitje már szívesen látná valódi harctérré átalakulva Budapest utcáit, aminek segítségével külső katonai erők próbálják eltávolítani a választott magyar kormányt. A politika hibáit, tévedéseit a szakma képes lenne korrigálni, ha felismerné, hogy itt-ott bizonyos politikusok a fejükre nőve nem nemzeti érdekeket képviselnek. A világ a feje tetejére állt: régen – Raimondo Montecuccoli szerint is – „pénz, pénz és pénz” kellett a háborúhoz. Ma viszont, a pénznek kell a háború. Mit tesz ilyenkor a szakma? Kit vagy mit véd meg? A katona ismeri a halál leheletét, de a politikusoknak nincs ilyen tapasztalatuk. Talán, ha ők is megélnék a frontvonal borzalmait, gyorsabban eljutnának a tűzszünet gondolatához fegyveres konfliktusok idején. És ezzel megérkeztünk egy valóban sikamlós területhez. Századunk történéseiben egy olyan kihívás jelent meg, mely duplán jelent veszélyt az alternatíva nélküli demokráciákra. Az egyik tapasztalat az, hogy az a bizonyos, magát kiváltságosnak tekintő politikai elit egyre nagyobb hányada az ostobától terjed a csavarosagyú gonosztevőig. Ebből pedig következik, hogy épp itt lenne az ideje a politikuspályán belül a „rendszerváltásnak”, egyfajta – no nem egyetemi szintű – alkalmassági elővizsgának. Ennek hiányában léphet életbe – akarjuk vagy sem – a „szakma” lázadása az értelem és a többség érdekében. Érdemes ezt megvárni?! |
Földi László |
A szerző küldeménye
|
Nő a magasból
Áll a szigorú tekintetű, ferdeszájú, magabiztos nő a pulpitusnál, beletámaszkodik a pillanatba, és bennünket egzecíroztat. Még éppen hogy meg- és kinevezték a magas brüsszeli irodákban, de máris úgy viselkedik, ahogy ma egy magára valamit is adó, korszerű iskolában tilos viselkedni.
Nem alkalmazunk ugye erőszakot, lelki ráhatást, kényszert a gyermekkel szemben, nem minősítjük a képességeit, nem teszünk megjegyzést hátrányos tulajdonságaira. Ezzel szemben segítjük kibontakozását, támogatjuk abban, amiben jó adottságokat mutat, hagyjuk korlát nélkül szárnyalni, hogy egészséges lelkű, szabad tagja legyen társadalmunknak.
Tineke Strik viszont azt fuvolázza: „Sorossal nem tudok versenyre kelni”, meg „a félelem gyökeret vert a magyar társadalomban”. Aki arra tippel, hogy nekünk szánták a holland mélyzöld képviselőt az Európai Parlamentből, jól gondolja. A harcias amazon mostantól a testület új, állandó magyar jelentéstevője lesz a következő öt évben.
Elszántságát azonnal bizonyítani is kívánta, terveiről nyilatkozott a Szabad Európának: „Az Orbán-féle szövegkönyv egyre népszerűbb, többek között a holland jobboldali kormány is elkezdte utánozni. Meggyőződésem, hogy a jelenség egzisztenciális fenyegetést jelent az EU számára. Messzemenően eltökélt vagyok abban, hogy visszafordítsuk ezt a folyamatot.”
Mindjárt kikívánkozik az emberből a kérdés: ugyan miféle egzisztenciális fenyegetésről van itt szó? Egyelőre az Unió zárja el a pénzcsapokat Magyarország felé, önkényesen – tegyük hozzá gyorsan és tárgyilagosan –, jogilag sok esetben vitatható módon. Akkor?
Csak nem arra gondol Strik asszony, hogy a migránsellenesség, a genderelmélet negligálása és a béke óhaja olyan Európát eredményezhet, amelyben a hozzá hasonló mentalitású bürokratákat senki sem választja majd meg képviselői posztokra? Nem tudhatjuk, nem láthatunk bele a politikus fejébe. Amit magától elárul a terveiről velünk kapcsolatban, nos, hát az bizony rémisztő.
Bízik abban, hogy az Európai Parlament továbbra is nyomás alatt tudja tartani a Bizottságot és az Unió Bíróságát. Reméli, hogy a „saját utas”, renitens, lázadó magyarokat sikerül majd móresre tanítani – ha kell, ostorral, bikacsökkel, térdepeltetéssel és még véletlenül sem szép szóval.
Elnézve ezt az örömtelen arcú, unalmas külsejű, magas pozíciót betöltő eurobürokratát, az jutott eszembe, hogy micsoda szomorú karriert pergetett ki neki a sors. Az lesz a következő években a főfoglalkozása, hogy árgus szemekkel vizslassa, ellenségesen méregesse hazánkat.
Nem véletlen, hogy a büntetés állandó gyakorlása sok esetben eltorzítja a lelket – már akinek van ilyen. Különös, de tény, hogy az ilyen szerepekben a nők sokszor erőteljesebben teljesítenek, mint a férfiak. Az viszont még különösebb, hogy egy közösség erre a szerepre egy vállaltan magyarellenes személyt nevez ki.
Tényleg, hogy is van ez? Tudjuk, unjuk, a politikai csatározás része, hogy Magyarországot évek óta pofozógépnek nevezték ki az Unió hatalmasai. Az „egyesek”, akik dönthetnek a „kettesek” sorsáról, és mára már oda jutottunk, hogy a látszatra sem adnak. Nem érdekli őket, ha kilóg a lóláb, az sem, hogy jogilag is bebizonyítható számos esetben, hogy nincs közük – mert tagállami hatáskör – a kérdéshez.
Lelkük rajta, a nemtelen csatározás kikezdi az Unió lelkületét, most már nem is szép lassan, hanem szélsebesen.
Más furcsaság is megesik arrafelé, de ha Brüsszelről van szó, itthon is. Nemrég álláshirdetést tett közzé a Tisza Párt „Talpra Magyarok!” felütéssel. Angolul is kiírt pályázati felhívásukban júniusban megválasztott európai képviselőik mellé kerestek asszisztenseket. A feltételek között nem szerepelt a magyar nyelv ismerete, de vonatkozó posztjában a pártvezér kinyilatkoztatta: „Olyan kollégák jelentkezését várjuk, akik képesek hazájuk érdekében a legtöbbet kihozni magukból nemzetközi környezetben.”
Már ismerjük a nyertes négyest: liberális előtanulmányokban jeleskedő német-brit, olasz és görög munkatársak erősíthetik a magyar csapatot. Nyelvünket nem ismerik, nem beszélik, fő, ha azt elősegítik, hogy mindegyre elítéljék hazánkat. Így legalább újra és újra lecsíphetnek az uniós forrásainkból, s gyorsan vehetnek belőle valamilyen fegyvert Ukrajnának.
Strik asszony, a fentebb emlegetett, frissen kinevezett uniós jelentéstevő – s ha nem is akarjuk megjegyezni a nevét, ő maga majd tesz arról, hogy bekerüljön a magyarországi és európai köztudatba.
A raportőr feladata a dolgozat, illetve a parlamenti határozat, állásfoglalás szövegének elkészítése, a bizottság elé terjesztése. A plenáris ülésen ő ismerteti a jelentést, bemutatja a grémium álláspontját és kommentálja, kifejti véleményét. Mindezt jóindulatúan, ha a tisztség klasszikus, tisztességes megközelítésénél maradunk. Olyan ez kicsiben, mint a nagyköveti pozíció: a diplomácia szabályai szerint a kinevezett segíti a tárgyország munkáját, elmélyíti vele a kapcsolatot, és azon dolgozik, hogy a kétoldalú kapcsolat a felek üdvére működjön.
Hacsak… hacsak nem arra kapja a parancsot, hogy helytartóként viselkedjen. Ismerős szituáció – gondolhatunk az ukrán parlamentre, de magunkra is, hiszen mi most Présembert nyögjük.
A friss információk szerint a méregzöld holland politikus megbízatása 5 évre szól. Ne csüggedjünk, elődei sem bírták ennyi ideig. Ki emlékszik már Tavaresre, Sargentinire, a legutóbbi Delbos-Corfieldre, vagy a régebbi Vivien Redingre?
Ahogy a mondás tartja: „teher alatt nő a pálma”, bennünket is a csapások csak ellenállóbbá tesznek. Rendezhetnénk egy jó kis gyűjtést, vehetnénk és küldhetnénk jóindulatú jelentéstevőnknek egy belevaló csúzlit. Minden mással már igen, de azzal még nem lőttek ránk Brüsszelből.
KIss Gyömgyi
Nem fér a fejembe
A pengék városában, Solingenben, augusztus 23-án három embert ölt meg késsel egy migráns, akit ugyan kiutasítottak, de mégsem toloncoltak ki a hatóságok. Nehéz ügy, nemcsak a technikai részletek miatt. Németországban a szabadság magazinja, az Apollo News hírportál egyenesen jó ötletekkel, hasznos tanácsokkal segíti a tortúra előtt álló érintetteket. Hogy mi köze van mindennek Apollóhoz, Zeusz és Létó gyermekéhez, Artemisz ikertestvéréhez, azt nem tudom. Az ókori görög mitológia istene amúgy a zene, a tánc, a művészetek, a férfiszépség, a fény, az íjászat és a gyógyítás főgondnoka, de ő a nyájak és csordák őrzője is. Gyakori jelzője a Phoibosz, azaz a ragyogó, fénylő. Ha csak ez utóbbi nem, hiszen valóban fényes siker, ha a jogtalanul az országban tartózkodó érintett kijátssza a hatóság terveit. Például azt hazudja, hogy elveszett a gyermeke, vagy ellenállást tanúsít, amikor fel kell szállni a repülőgépre, netán beteget jelent. De van még számos használható megoldás a maradásra. Az ész megáll, tán még kések használatára is felhatalmazzák a betolakodót. Európa ma olyan képet mutat, mint akinek elmentek otthonról. Olvasom pár hete, hogy egy cseh fiatal férfi önkéntesként Ukrajnába ment. Na nem harcolni, hanem meglopni a társait a hadseregben. Aztán itt van Alfred Belerisz története is Albániából. A görög kisebbséghez tartozó úr polgármester volt Himarában egy cikluson át. 2023-ban, az új voksolás előtt néhány nappal tetten érték, amint valakit le akart fizetni, hogy rá szavazzon. Rá is vallott egy albán honfitársa, így a hatóságok előzetesbe helyezték, de a voksolókat mindez nem érdekelte, újraválasztották. Fölesküdni a hivatalára már nem tudott a börtönből, úgyhogy ült és várt. Idén tavasszal aztán megsegítették a görög istenek, akarom mondani a miniszterelnök Athénból. Kiriákosz Micotákisz felajánlotta neki a képviselői tisztséget az Európai Parlamentben. Erre az albán bíróság sürgősen elítélte Beleriszt 2 évre, de mindez nem volt akadály, a görög szavazók beválasztották az uniós testületbe. A mostani hírek szerint a görög kisebbségi képviselő az albán börtönből járkál szavazni Brüsszelbe. Ilyesmi sajnos nálunk is előfordulhat: a Budapesten verekedő antifát is a magyar börtönből szavazta az EU parlamentjébe az olasz baloldal. Ilaria Salis azóta már nemzetközi sztár lett, most éppen Itália miniszterelnökét támadja nagy vehemenciával. Mindez nehezen fér a fejembe, de mindaz, amit Ukrajna népével tesznek a lassan három éve tartó proxy háborúban, az egyáltalán nem. „Ukrajna a következő két generáció számára elveszett” – ezt nyilatkozta az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője 2022 decemberében. Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő azt is elmondta, hogy az ország lakossága megfeleződik, ha az öldöklés nem ér véget. Ennek már több mint két és fél éve, ma már arról folyik a vita, hogy talán 60 ezer ember lehet még Ukrajna tartaléka a mozgósításban. Meg arról, hogy a kiképzést ukrán földön is meg lehet valósítani. NATO katonák okítsák a honvédő haza erőket, akik tudják, hogy háromtól hét napig tart számukra a valószínűsíthető túlélés ideje. Ébresztő, világ! Fogjuk fel végre, hogy az nem oroszpártiság, ha ellenezzük Ukrajna népének vágóhídra küldését! Figyelemre méltó idézet következik: „Kijev felfegyverzése költséghatékony módja annak, hogy Moszkva ne fenyegesse a NATO-t.” Ezt Hollandia védelmi minisztere jelentette ki tavaly október 5-én Varsóban, egy nemzetközi konferencián. Ollongren asszonyt arról kérdezték, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei képesek-e folytatni Ukrajna támogatását addig, amíg csak szükséges. „Ukrajna támogatása nagyon olcsó módja annak, hogy Oroszország ezzel a rendszerrel ne jelentsen fenyegetést a NATO szövetségre. Létfontosságú, hogy folytassuk a támogatást. Nagyon is érdekünk, hogy támogassuk Ukrajnát, mert ők vívják ezt a háborút, mi nem vívjuk.” Ursula von der Leyen legutóbbi nyilatkozata is ebbe a sorba kívánkozik. Az Európai Bizottság elnökét súlyos felelősség terheli számos sorsfordító témában, tetten is érték egy-kettőben, például a Covid vakcinabeszerzés ügyében, de semmi sem történt. Sőt, őt is újraválasztották sors- és elvtársai a nagy brüsszeli gépezetben. Amitől, úgy látom, igencsak megnőtt az eddig sem gyenge önbizalma. Mostantól arra számíthatunk, hogy hetente törli majd bele Magyarországba a lábát, nagy kéjjel, miután még inkább maga mögött érzi a kíméletlen nemzetközi támogató erőt. „Hibáztatták valaha a magyarokat a szovjetek ’56-os inváziójáért?” – szegezte nekünk a tőrt „Eurouschi” a GLOBSEC regionális biztonságpolitikai értekezleten, augusztus végén Prágában. Hatásos, de gonosz és hazug a kérdés. Elsősorban azért, mert soha, semmilyen jelét nem adtuk annak, hogy az agresszor Oroszország által megtámadott Ukrajnát hibáztattuk volna a háborúért. Békepártiságunk oka az esztelen öldöklés elkerülésének óhaja, az, hogy tovább ne tereljék a szomszédos ország népét a vesztőhelyre, hanem üljenek a felek tárgyalóasztalhoz. Másodsorban 1956-ban éppen a Nyugat hagyott minket cserben, szabadságharcosainknak elfelejtett dollármilliárdokat és hatékony fegyverarzenált küldeni, amit pedig epedve vártunk, mert belengették! Írhatnám, hogy tisztelettel kérjük a Bizottság elnökét, hogy tanulmányozza a huszadik századi magyar történelmet. Foganatja úgysem lenne semmi, igaz sem lenne. Mármint az, hogy én őt tisztelem. Nem fér a fejembe, hogy miért is kéne, talán Európa elárverezéséért? Nemrég láttam egy ismeretterjesztő filmecskét a neten Romániáról, benne Temesvár, Nagyszeben, Segesvár, Kolozsvár kincseiről, épített örökségéről. Egy szó sem esett a magyarok, szászok verejtékéről, amit beletettek a nagy közösbe. Ennyit tudhat von der Leyen is rólunk, meg az őshonos európai népekről. Gyanítom, a magyar mondást sem ismeri: Tanulni sohasem késő.
|
Kiss Gyöngyi |
Minden európai fővárosba kellene egy kereszt
Csak nem az ordenáré, gyerekeinket
megrontani kész
kisebbséggel kellene
alkudoznunk?
|
Legyen vagy ne legyen a Gellért-hegyen? Ez a kérdés gerjeszt indulatokat Európa szívében, az elmúlt napokban Magyarországon. Dél-Amerikában, Brazília földjén, Rio de Janeiróban található egy látványosság, amely egyike a legismertebbnek a világon. A Krisztus-szobor, amely a város minden pontjáról látható, és amelyet a Corcovado-hegy tetejére építettek. Ez a monumentális, az ég felé törekvő Jézus-szobor a feszületet formálja, amely magával ragadja a városhoz közeledő hajókon és repülőképeken utazók figyelmét, miközben látványa uralja a tengerparton elterülő hatalmas sétányt is. A keresztet ábrázoló Krisztus-szobor a gazdagok és a szegények lakta negyedekből egyaránt jól látható és világos üzenetet hordoz: a keresztény hit erejét. Keresztények milliói zarándokolnak el ide életük során, akárcsak a muszlimok Mekkába. A szobor varázsát semmilyen rosszindulatú érv nem tudja hiteltelenné tenni, miközben lehet, hogy ott, azon a kontinensen senki nem is akarja megkérdőjelezni létezését. Nem így Magyarhonban, ahol még egy jezsuita szerzetes is képes ellene szólni ama tervnek, hogy kereszt épüljön a Gellért-hegy tetején, Budapesten, Magyarországon. Vagyis Európa közepén, ami korántsem logisztikai tévedés vagy túlzó sovinizmus, hisz politikai értelemben Európa Portugália atlanti-, és Oroszország csendes-óceáni partja között terül el. Abban az Európában vitatkoznak egy kereszt felállításának tervén, amely magát kereszténynek nevezi, de közben látványos módon távolodik el hitétől. Képesek vagyunk vitánk közepette elfelejteni őseink áldozatát, akik vérüket adták, hogy megőrizzék Európát idegen – hitben is idegen – támadókkal/hódítókkal szemben. Ilyen történelmi múlttal hogyan számolunk el lelkiismeretünkkel, ha már a hitünk oda is veszett? Amikor felvetődik a kérdés, hogy legyen-e kereszt a Gellért-hegyen, az ellenzők között sokan vannak, akiknek nincs semmilyen hitbéli meggyőződésük. Akkor vajon mi ösztönzi őket az oppozícióra? Nyilvánvalóan elfeledkeznek arról az aprónak semmiként nem mondható történelmi tényről, hogy az első kereszteket Európából misszionáriusok vitték el távoli földrészek népeihez. Azok az emberek, ahogy Dél-Amerikában is, befogadták a kereszt üzenetét, amely azóta erőt ad nekik, legyenek bár gazdagok vagy szegények. Eközben Európa levette a kereszteket az iskolák, hivatalok és családi otthonok falairól. A templomokból csak azért nem távolították el őket, mert magukat a szakrális épületeket számolták fel, miközben jó néhányuk átalakult kulturális központtá vagy muszlim imaházzá. Nyilvánvaló, hogy azok a népek, amelyek évszázadokkal ezelőtt megtértek identitásukban, ma is stabilak, szemben Európával, a kereszténység valaha volt bástyájával, amely mára a woke-ideológia csapdájában vergődik. Szóval ezért van szükség a kereszt felállítására Európa szívében, Magyarországon, Budapesten, a Gellért-hegy tetején, hogy korrigáljuk közelmúltunk ideológiai tévedéseit. Egy kereszt Krisztus vértanúságára emlékeztet, de az emberek közötti megbékélést is jelképezi. Legfőképp azonban a keresztény értékek szimbóluma. Semmiképp nem lehet konfliktusok forrása, célja és résztvevője. A keresztény szimbólumok tisztelete nem a „kiválasztottak” kiváltsága, hanem múltunk, jelenünk és jövőnk egységét képviselő megoldás mindenki számára. A kereszt nem pusztán erkölcsi iránymutatás, hanem megkerülhetetlen értékrend. Krisztus megfeszítettségének jelképe nem tesz különbséget vallások között, nem ítélkezik, legfeljebb sajnálkozik, ha nem keresztény templomban hangzik el ima Istenhez. Azonban nem jelképezheti az értelmetlen jámborságot sem, hiszen azok, akik le akarják dönteni a kereszteket, saját emberi és lelki válságukat bizonyítják csak. Persze meglehet, hogy mégsem a legjobb megoldás egy kereszt a Gellért-hegyen. Sokkal inkább helyénvaló lenne egy monumentális bazilika a hegytetőn, amire korábban a kiviteli terv is elkészült, de lekerült a napirendről, elsősorban a Brüsszelből irányított uniós források megvonása miatt. Furcsa, hogy a felháborodott keresztény politikusok nem terveznek tömegrendezvényeket azon elenyésző, bár hangos szónokok elhallgattatására, akik nem egy katedrálist, de még egy szerény keresztet sem engedélyeznének a Gellért-hegyen. A XX. század közepén élő államférfiak számára a második világháborút követően – látva a mérhetetlen emberáldozatot és pusztítást – az évezredes identitásunk, keresztény hitünk megtartása és erősítése természetes és magától értetődő volt. (Na igen, hol van már a tavalyi hó?) Az 50-es és 60-as évek történelmi súlyú politikusai véleményük ütköztetése közepette a legfontosabb stratégiai kérdésben vita nélkül egyetértettek: „Európa keresztény lesz, vagy nem lesz.” Azóta megfeledkeztünk erről a figyelmeztetésről. Képesek vagyunk politikai szintre emelni egy kereszt felállításának a kérdését. S ha már így alakult és lábra kapott a provokáció, akkor sem lépünk fel ellene, hanem még felkent papok is a „megbékélés érdekében” mondanának le a kereszt felállításáról. Megbékélés?! Csak nem az ordenáré, világunkat kigúnyoló és gyerekeinket megrontani kész kisebbséggel kellene alkudoznunk? Szó sem lehet róla! Sőt talán ideje lenne minden európai fővárosban felállítani jól látható helyre egy-egy keresztet, jelképét akaratunknak, amely emlékezteti a hitet megtartókat és az elhagyni akarókat egyaránt, hogy bármit is tesznek, a kereszt sosem hagyja el őket, hiába is menekülnének előle. Földi László |
Bűn és bűnhődés – a Telegram sztori
Onnan lehet tudni, hogy a világ nagy és kataklizmaszerű változások előtt áll, hogy napról napra egyre több embert börtönöznek be úgynevezett gondolati bűncselekmények miatt. A hagyományos bűnök, mint gyilkosság, erőszak, lopás, rablás, sikkasztás, alig ütik át az illetékes hatóságok ingerküszöbét. Viszont, ha csúnyát mondunk vagy gondolunk az aktuális hatalomról, az azonnali heves reakciót és végül börtönbüntetést vonhat maga után. Jómagam azon generáció tagjai közé tartozom, akiknek ez tapasztalati úton nem jelent újdonságot, hiszen a Kádár-rendszerben szocializálódtunk, amelynek büntetőjoga létrehozta és előszeretettel alkalmazta az „izgatás” törvényi tényállását. Ez nem szexuális jellegű, hanem államellenes bűncselekmény volt, melyet a korabeli állambiztonsági szervek, értsd: III/III, derítettek fel, és valódi szabadságvesztés, minimum két év járt érte. Nagyon vad dolgokat nem kell hozzáképzelni ehhez; elég volt egy festékszórós felirat a ház falára, hogy „ruszkik haza”, vagy ha lett volna akkor értelme az elhíresült mondásnak, akkor a „K1G” felirat röpcédulán, postaládába dobva sokat ért volna egy Gyorskocsi utcai zárkába szóló beutalóhoz. Viszont mi ahhoz is hozzászoktunk, hogy ez az akkori „minden társadalmak legjobbikában”, keleten, a kommunizmusban van így, nem pedig a „hanyatló kapitalizmusban”, ahol simán lehetett kritizálni az amerikai elnököt, a német kancellárt, sőt az angol királynőt is. A Sex Pistols nevű brit punkzenekar simán lefasisztázta egyik dalában II. Erzsébetet; lemezük ott virított a boltok kirakataiban, a nyugati rádiók pedig játszották a zenéjüket. A rendszer annak rendje és módja szerint meg is bukott – mármint az, amelyik börtönbe zárta a véleményt és a szólásszabadságot, vagyis a kommunista rendszer.Néhány évtizedet követően újra kinyíltak a börtöncellák ajtajai, és szép sorban masíroznak befelé a modern világ gonosztevői, akik nem átallották negatív véleményüket kifejezni néhány etnikai vagy vallási radikális okból elkövetett gyilkosság kapcsán az interneten, súlyosan veszélyeztetve a társadalom biztonságát. Csakhogy ez most nem keleten, hanem a csodálatos, magukat liberálisnak hazudó demokráciákban történik, nyugaton, 2024-ben. Angliában jelenleg 12 éves gyerekeket tartanak fogva néhány viccesnek szánt internetes mém megosztása miatt. Az izgatást felváltotta a gyűlöletbeszéd; ma ez alapján lehet legkönnyebben kiérdemelni egy zárt intézmény „vendégszeretetét”. Sokkal nagyobb súllyal esik a latba az a tevékenység, amikor valaki ilyen cselekményeknek felületet biztosít, és ezzel a veszélyes eszmék terjedésének ad teret. Így járt a Telegram nevű portál megálmodója és működtetője, az orosz származású, de Franciaország és még két földrajzi entitás állampolgára, Pavel Durov, akit a francia hatóságok múlt pénteken tartóztattak le és tartanak fogva azóta. Úgy hírlik, hogy Durov a fogadására felsorakozott rendőri egység vezetőinek azt próbálta elmondani, hogy azért érkezett az országba, mert Macron elnök vacsorára hívta meg. Valószínűsíthető, hogy a meghívás inkább csapdába csalás volt, mivel a bilincs ennek ellenére kattant, és az elnök nem sietett vendége segítségére. A hatóságok a Telegram vezérét csupa olyan cselekménnyel vádolják, amelyek az abszurditást messze meghaladják. Ilyenek például a terrorizmus, kábítószercsempészet, kiskorúak szexuális zaklatásának elősegítése stb. Valódi bűne persze nyilvánvalóan távol áll ezektől. Leginkább azért akarják a világ urai eltüntetni Durovot, és cégét beszántani, mert nem működik együtt a nyugati titkosszolgálati infrastruktúrát sajátjukként kezelő háttérhatalmi erőkkel. Gondolom, senkinek nem mondok azzal újat, hogy egyetlen internetes platform sem üzemelhet háborítatlanul, ha nem teszi lehetővé az amerikai hírszerző közösség vagy az alárendeltségébe tartozó nyugati szolgálatok számára – beleértve a Mossadot is –, hogy szabadon garázdálkodjanak a felhasználók adataiban, tevékenységük totális kontroll alatt tartásával. Ennek legegyszerűbb módja az úgynevezett hátsó kapu nyitása, amivel garantált a teljes körű hozzáférés az előbb említett adatokhoz. A másik alapvetően elvárt tevékenység a cenzúra érvényesítése, melynek szabályait nem a platform irányítói határozzák meg, hanem különféle jogszabályok, amiket persze a liberális demokraták alkottak meg. 2024 februárjában módosították a francia büntető törvénykönyvet, és új cikket vezettek be, amely vádat emelhet az online szolgáltatók tulajdonosai ellen. A 323-3-2. cikk felelősséget ír elő „olyan személyre, akinek tevékenysége online platformszolgáltatás nyújtásából áll” és aki „tudatosan lehetővé teszi olyan termékek, tartalom vagy szolgáltatások átadását, amelyek átadása, felajánlása, megszerzése vagy birtoklása nyilvánvalóan tiltott”. Durovot azzal vádolják, hogy nem működik együtt, és az illetékes hatóságok kérésére a törvény által engedélyezett lehallgatások végrehajtásához és működtetéséhez szükséges információk vagy dokumentumok közlését megtagadja. Az ügy alapja valószínűleg az, hogy a bűnüldöző szervezetek illegális tartalmat jelentettek be – az értesítéssel a Telegram ugyan értesült arról, hogy mit tárol –, de lassan vagy nem válaszolt a cég. Az Európai Bizottság már megállapította, hogy a Twitter/X is megsértette az EU digitális szolgáltatásokról szóló törvényét. Ez valószínűleg milliárd eurós bírságot von maga után, de a Durov-ügy azt sugallja, hogy Elon Musknak is alaposan meg kell gondolnia, hogy Európába, és különösen Franciaországba utazzon. Mit kell tudni Durovról? A nyolc nyelven beszélő, alig 40 éves Pavel Durov igazi „balhés fickó”. Számítástechnikai zseni, némi autisztikus tünetekkel. 1995-ben, 11 éves korában már olyan programozói képességekkel rendelkezett, hogy egy nap alatt feltörte iskolájának teljes számítógépes hálózatát és megszerezte a jelszavait, egy igazgatói tiltást követően. Az egyetemen Pavel az egyik legjobb hallgató volt, magas szintű intelligenciáját többször bizonyította. Durov többször nyert nyelvészeti, programozási és tervezési versenyeket, az Orosz Föderáció állandó ösztöndíjasa volt, háromszor nyerte el az igen rangos Potanyin-díjat. Első nagy műve – az orosz Facebook, vagyis a VKontakte, amely létrehozásának története erősen hajaz Zuckerbergék sztorijára. 2006-ban Durov egy régi barátja, aki korábban az USA-ban tanult, mesélt neki a Facebook közösségi hálózat növekvő népszerűségéről, így felmerült az ötlet, hogy létrehozzanak egy orosz nyelvű közösségi hálózatot. Pavel vette át a projekt kreatív részét, testvére, Nikolaj, a műszaki részt, közös barátaik pedig anyagilag támogatták a projektet. Ebből lett a Vkontakte nevű platform, az orosz Facebook, amelyre egy év alatt több mint 3 millió felhasználót regisztráltak. Később anyagi viták miatt Durov kiszállt a platformból és létrehozta a Telegramot. 2011-ben, a moszkvai kormányellenes tömegtüntetésekkel összefüggésben, a különleges erők csapatai jelentek meg Durov házának ajtaja előtt, mivel felmerült a gyanú, hogy a szervezők a VK platformot használják. Ez önmagában még nem lett volna probléma, azonban a tüntetők egy csoportja egyre agresszívabbá vált, és Molotov-koktélos támadások, valamint más terrorcselekmények kezdtek terjedni Moszkvában, a politikai ellenzék aktivistái részéről. Durov megtagadta az együttműködést az orosz rendfenntartó szervekkel. 2011-től kezdett aktívan dolgozni egy olyan titkosítási folyamaton, amely teljesen biztonságossá teszi a végpontokon elhelyezkedő felek kommunikációját. Ebből lett később a már-már legalább 700 millió aktív felhasználó által használt Telegram. Két év megfeszített munka alatt testvére, Nikolaj Durov, kifejlesztette az egyedülálló MTProto titkosítási protokollt, amely az alkalmazás alapjává vált. Ennek a funkciónak köszönhetően a felhasználók titkos Telegram-csetekben kommunikálnak magas szintű biztonsággal és adatvédelemmel. A Telegram az alábbi országokban számít a legnépszerűbb üzenetküldő alkalmazásnak: Irán, Oroszország, Malajzia, Ukrajna, Kazahsztán, Izrael, India, Olaszország, Spanyolország, Szaúd-Arábia és Szingapúr. Egyre nagyobb népszerűségnek örvend a nyugati világ legtöbb országában is. Az USA-ban készült legfrissebb felmérések szerint a használók száma már több tízmillióra tehető. És itt jelenik meg az igazi veszély a háttérhatalom számára. Durov maga is beszélt több interjúban arról, hogy mind az európai titkosszolgálatok, mind a CIA nyomást gyakorol rá, hogy adja ki számukra a Telegram alkalmazásban részt vevő több százmillió felhasználó adatait, valamint biztosítson betekintést a forráskódokba, amely gyakorlatilag a lehallgatást tenné lehetővé. Durov minden ilyen kérést kategorikusan visszautasított. 2017-ben Franciaország és az Egyesült Arab Emírségek hírszerző szolgálatai közös akciót hajtottak végre Pavel Durov telefonjának feltörésére. A "Purple Music" kódnevű akció a francia hatóságok "rendkívüli aggodalma" hátterében zajlott amiatt, hogy az Iszlám Állam terrorcsoport a Telegram segítségével toboroz és tervez terrortámadásokat. Macron 2018-ban felajánlotta Durovnak, hogy a Telegram központját Párizsba helyezze át, de az visszautasította az ajánlatot. A Haaretz izraeli újság néhány nappal Pavel Durov letartóztatása előtt arról számolt be, hogy a Telegram „jelentős kihívás elé állította Izraelt”: „Sok technológiai cég egyszerűsített olyan mechanizmusokat, amelyeken keresztül az államok elérhetik őket a tartalom cenzúrázására, de a Telegram a legkevésbé együttműködő mind közül.” Azt is hozzáteszik, hogy a Telegramnak nem sikerült eltávolítania az antiszemita tartalmat. Pavel Durov letartóztatása nagy felzúdulást váltott ki a világban. Többek szerint a Telegram elleni eljárás abszolút hasonlít Edward Snowden ügyéhez, akit szintén meghurcoltak, amikor nyilvánosságra hozta több amerikai szolgálat lehallgatásait, amelyekben törvénysértések egész sora történt. Az amerikai Snowden, akit az USA törvényei szerint, ha bűnösnek találnak, akár halálbüntetést is kaphat, végül Moszkvában talált menedéket. Snowden az X közösségi hálózaton tett közzé egy bejegyzést: „Durov letartóztatása támadás a szólás- és egyesülési szabadság alapvető emberi jogai ellen. Meglepett és mélységesen elszomorít, hogy Macron a túszejtés szintjére süllyedt, hogy hozzáférjen a magánkommunikációhoz. Ez nemcsak Franciaországot, hanem az egész világot megalázza.” Marija Zaharova, az orosz külügyi szóvivő szerint: „2018-ban egy 26 civil szervezetből álló csoport, köztük a Human Rights Watch, az Amnesty International, a Freedom House, a Riporterek Határok Nélkül, az Újságírók Védelmének Bizottsága és mások elítélték az orosz bíróság döntését a Telegram blokkolásáról. Ezek a nyugati civil szervezetek felszólították az orosz hatóságokat, hogy hagyjanak fel a Telegram akadályozásával. Arra kérték az ENSZ-t, az Európa Tanácsot, az EBESZ-t, az Európai Uniót, az Egyesült Államokat és más kormányokat, hogy lépjenek fel Oroszország intézkedései ellen, és védjék meg a szólásszabadsághoz és a magánélethez való alapvető jogokat. Felszólították továbbá az internetes vállalatokat, hogy lépjenek fel az észszerűtlen és törvénytelen követelésekkel szemben, amelyek sértik a felhasználóik jogait. Követelték, hogy az orosz hatóságok garantálják a globális hálózat felhasználóinak a weboldalakon való közzétételhez és az információk névtelen megtekintéséhez való jogát, hangsúlyozva, hogy minden korlátozást bíróságnak kell engedélyeznie, és annak teljes mértékben meg kell felelnie az emberi jogok európai egyezményének.” Kim Dotcom német üzletember és politikai aktivista azt írta az X-en: „Csak tömegpropagandával tudta az amerikai kormányzat végrehajtani az Oroszország elleni proxyháborúját Ukrajnában, és Kínát főgonosznak festeni. Mindezt annak érdekében, hogy megállítsák a BRICS, a Nyugatot szétzúzó, többpólusú erőközpont terjeszkedését. Milyen kellemetlen, hogy a Telegram volt a fő igazságforrás arról, hogy mi folyik valójában Ukrajnában, leleplezve az Oroszország elleni amerikai proxyháború gonosz arcát.” Tucker Carlson szerint Durovot azért tartóztatták le, mert „nem hajlandó cenzúrázni az igazságot. A sötétség gyorsan leereszkedik a korábban szabad világra.” Elon Musk, a Tesla és az X/Twitter tulajdonosa azt írta, hogy Durov példája csak a kezdet. Szerinte a szólás és információs szabadságnak vége van nyugaton. A Telegram népszerűsége világszerte megugrott a letartóztatás hírére – jelentette a TechCrunch, a Sensor Tower piackutató cég globális letöltésekről szóló elemzésére hivatkozva. Az Egyesült Államokban a Telegram, amelynek havonta mintegy 1 milliárd aktív felhasználója van, a második helyre lépett elő a játékok nélkül számított top alkalmazások listáján. Jelenleg az amerikai hírszerző közösség képviselői megfigyelőként ülnek a közösségi hálózatok felügyelőbizottságaiban. Ezzel egyidejűleg folytatódik a csavarok meghúzása a digitális szférában. Az Egyesült Államokban megpróbálják megszervezni a TikTok átvételét – azzal, hogy átruházzák valakire az amerikai informatikai vállalatoktól. Hasonló célból nyomást lehet gyakorolni Pavel Durovra is. A digitális platformok piacának újraelosztásáért folytatott háború tehát csak lendületet vesz. És az nyer, aki együttműködik, ha fennmarad a jelenlegi világrend. Szerencsére ez egyáltalán nincs kőbe vésve, sőt...
|
Hajda Iván
Főszerkesztő
|
|
ISTENEK ALKONYA
Hajda Iván Istenek alkonya
Richard Wagner azonos című háromfelvonásos operája, a négy műből álló operasorozat, A Nibelung gyűrűje utolsó, negyedik darabja. Két év múlva lesz bayreuthi ősbemutatójának 150. évfordulója. Olcsó poén lenne azon élcelődni, hogy a jeles alkalmat vajon milyen körülmények közt tudja majd a műértő közönség ünnepelni, ha lesz még olyan. Egyáltalán lesz-e olyan állapotban Németország és vele együtt az egész világ, hogy az operával egyidős Bayreuthi Ünnepi Játékokat azon a nyáron is meg tudják majd rendezni? Vajon az LMBTQ-közösségek érzékenységét mennyire fogja bántani a Nibelung-éneken alapuló Wagner-művek számukra nyilván antipatikus, hiperbonyolult szimbólumrendszere? Lesz-e terrorveszély, zaklatják-e a migránsok majd a rendezvényre érkező hölgyvendégeket, esetleg késes támadások formájában adnak-e hangot nemtetszésüknek? Felháborodnak-e az iszlám alapvetéseit teljességgel figyelmen kívül hagyó rendezvény miatt, és zavarja-e majd a müezzin igazhitűeket imára hívó éneke a három norna, Erda ősanyagból fogant lányainak áriáját, miközben a sors és a végzet fonalát szövik?
A talán kissé hatásvadásznak tűnő bevezetés után viszont az a jó hírem van, hogy úgy tűnik, megúsztuk. Az istenek alkonya következik, s vele a nyugati hegemóniára tervezett nagy újraindítás (Great Reset) érdeklődés hiányában, legalábbis egyelőre, elmarad. E merésznek tűnő prognózist a tendenciák támasztják alá. Azok a folyamatok, melyek oda vezettek 2024 derekára, hogy a globalista elit súlyos sebeket kapott és kap folyamatosan a világ társadalmainak azon részétől, akik egyelőre jobbára különféle választásokon még viszonylag tiszta körülmények közt képesek kifejteni véleményüket.
Szűkebb pátriánkban, Európában, az uniós választások eredményei tektonikus mozgásokat idéztek elő a meghatározó államokban. Franciaországban Macron 19-re lapot kért, előrehozott választásokat írt ki, melynek már első fordulója sem a tervei szerint alakultak, és akármi lesz a végeredmény, saját hatalmát sikerült alaposan megingatnia. Angliában, amely már nem tagja ugyan az EU-nak, de a kontinens meghatározó hatalma maradt, Rishi Sunak miniszterelnöknek - aki származását tekintve leginkább kompatibilis a globális berendezkedés szándékaival – sikerült totálisan leépítenie a klasszikus brit pártrendszer zászlóshajóját, a Konzervatív Pártot, melynek támogatói már ott kopogtatnak a patrióta és szuverenista elvek mentén szerveződő Nigel Farage Reform Pártja körül.
Németországban is elsöpörheti a globális/amerikai zsoldban álló kormánykoalíciót az az AFD, amelyet jó német hagyományok szerint adminisztratív és titkosszolgálati módszerekkel, valamint korunkban egyre divatosabb, utcai agressziók segítségével próbálnak eltörölni a föld színéről is, de a politikai hadszíntérről mindenképpen. A nagy igyekezetnek meg is lett az eredménye, hiszen a volt NDK területén a fősodor által rendszerszinten lenácizott AFD a legnépszerűbb politikai alakulat, nyugaton pedig a CDU/CSU sarkában „masírozik” közvetlenül. Sorolhatnánk még az eu-s tagállamok további példáit, de maradva a tendenciáknál, az azért jól kivehető, hogy a közeli jövő leginkább trendi politikai kurzusa a szuverenizmus lesz. Mínuszos hír volt, de a kedvező tendenciába nagyon is beleillik, hogy Klaus Schwab távozik a WEF (Világgazdasági Fórum) éléről. Ő volt a globalisták egyik legfőbb ideológusa, a Great Reset ötletgazdája, az új háttérhatalmi rend legfőbb megvalósítója, kommunikátora. Nem derült ki, hogy önszántából távozik-e, vagy gazdái elégelték meg kudarcait, lelépése igazi vezéráldozat a világpolitika sakktábláján.
Ne menjünk el szó nélkül a lapzártánk idején alakuló új, szuverenista – mainstream szerint „széljobb” - európai parlamenti formáció mellett. A magyar miniszterelnök óriási fába vágta a fejszéjét – ahogy szokta – azzal, hogy megpróbálja egyesíteni a szuverén erőket, akik egyelőre gyanakodva méregetik egymást, megosztottak, néha durcás kisgyerekként viselkednek. Ha sikerül, ezzel lehet majd ellensúlyozni a globalista befolyást az Unióban. Ehhez persze az egók háttérbe szorítása is szükséges, meg nagyfokú belátási és empatikus képesség. Orbán Viktor a lehetőségtől láthatóan új erőre kapott. Friss, határozott, energikus képet fest magáról, ügyesen használja ki az uniós elnökség adta intézményi kereteket, miszerint nem a 10 milliós kis Magyarország miniszterelnökeként, hanem az EU soros elnökeként szólal meg, nyilatkozik, tárgyal. Ez a kommunikációs platformokon is óriási lépéselőny, mivel legitimációja miatt a mainstream média is fogcsikorgatva kénytelen napi szinten leírni a nevét a szokásos negatív klisék nélkül is. Hülyén venné ki magát, hogy minden „demokratikus világok legdemokratikusabbját”, az Európai Uniót egy „diktátor” irányítja. Mindez olyan ütés a kézivezérelt, globalista intézményrendszer számára, hogy már válságstábok alakultak, magukat agytrösztöknek képzelő csoportocskák, elemző műhelyek rettegnek szakmányban az új idők szeleitől.
Ide kívánkozik az Egyesült Államok jelenlegi állapota, amely a választásokhoz közeledve egyre inkább bohózatba fullad. A világ vezető hatalmának olyan elnöke van, aki most már mindenki számára világos módon nincs tisztában a körülötte lévő világgal, talán a családtagjait még megismeri, de a földrészeket és az azokon zajló eseményeket gyakorta téveszti el. Az ilyenkor szokásos elnökjelölti vitán olyan súlyosan és látványosan hasalt el (szokásától eltérően most csak képletesen) Trump ellenében, hogy még az őt támogató demokrata politikusok, üzletemberek és mainstream sajtó is fejét fogva könyörög a visszalépéséért. Szerencsére nincs baj, mert a családja kiáll Biden mellett. A First Lady és a botrányt botrányra halmozó tékozló fiú, Hunter - akinek jó eséllyel azon múlik, hogy börtönben, vagy szabadon tölti élete hátralevő részét, hogy apja marad-e a főnök -, ők erélyesen és következetesen kiállnak minden idők legszerényebb képességű és legrosszabb mentális állapotú amerikai elnöke mellett. Ha így marad, akkor még a borítékolható választási csalások és a kontinens délebbi feléről importált migránsok milliói (akik nem mellesleg már egyes államokban kapják a szavazásra jogosító státuszt és a vele járó ID cardot) sem mentik meg az Egyesült Államok történetének legkártékonyabb demokrata klánjait (Obama, Clinton, Biden, stb.) a bukástól. Ez persze a világ többi része számára maga lenne az üdvözülés.
Az intézményesülő szuverenizmus mellett erősödnek azok a magukat patrióta mozgalmaknak aposztrofáló, társadalmi önszerveződések, amelyek olyan, ma még radikálisnak, szélsőségesnek feltüntethető célokat fogalmaznak meg, mint pl. a „remigráció”. Ezek a mozgalmak létrejöttükkel, létezésükkel jól alátámasztják a politikai mozgásokat és erősítik a szükséges tömegbázisok létrejöttét.
Az istenek alkonya, ha nem is a wagneri vagy germán mitológiai értelemben, de napjaink realitásai közé sorolható. A tisztító tűztől, az újjászületéstől nekünk nincs okunk félni. Keletről pedig egyelőre barátságos szelek fújnak. Ők már lerázták magukról a pökhendi, nagyképű, kioktató, önelégült, kis nyugati globalista „istenkék” igáját, ezért szimpátiával vegyes érdeklődéssel figyelik küzdelmünket. Most rajtunk a sor.
NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
Földi
László, |