"Brutális, ami az ország felé közelít… a veszélyhelyzet szerint tíz megyére adtak ki riasztást… kettészakad az ország… vasárnap régen látott és kellemetlen vendég érkezik...” -félelmetes üzenetekkel csipog rám az okostelefon. Ülök az energiaválság sújtotta, alig fűtött szobában és remegve várom a közelítő órákat. Netán meteoritrajjal ütközünk, vagy orkán tépi ki a kert közepén álló hatalmas magashegyi fekete kőrisfát, de nem. A megannyi vészjósló címre rákattintva csak arról értesülök, hogy megérkezik térségünkbe a várva várt eső, némi széllel persze, mert mi más sodorná fölénk a nedvességet hozó felhőket. Ezenkívül a tájra leszáll a novemberi köd. Látom az erdőt, amint elégedetten magába szívja az áldásos nedvességet, a szitálás teleszórja az alját friss, ehető gombákkal, peregnek a levelek, a természet készülődik a télre, elvégre Mindszent hava van.

„Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény” -írta József Attila Hazám című versében nyolcvanhat évvel ezelőtt. Most sincs másképpen, csak mintha ötödik sebességbe kapcsoltunk volna. Ma mindenkit félni tanítanak reggeltől estig. Az óvodákba beköltöztek a tököt mintázó, riasztó külsejű szellemek, a világháló telített elrettentő játékokkal, a mozikban pörög a horrorfilm, a televíziós tudósításokban folyik a vér, és ma már a percenként ránk ömlő hírfolyam is tele van brutális címekkel.

„Itt a megdöbbentő bejelentés a rizs veszélyességéről”. Lesújtó hírt közölt egy új kutatás: a világ legnépszerűbb körete, a rizs ártalmas lehet az egészségre; a finomított gabona túlzásba vitt fogyasztása ugyanolyan káros a szívre, mint a túl sok cukor. Nahát, pedig egy egész földrész élelmezésében van meghatározó szerepe ennek a tápláléknak, igaz, hogy az ott élők nagy részének nemigen adódik lehetősége a mértéktelen evésre.

Ez is bájos: „Szörnyű titkot rejt a vácrátóti Botanikuskert vadgesztenyefája”. Ha rákattint az ember a huhogó cikkecskére, kiderül, hogy háborús időben fönnakadt valamelyik ágán egy pisztoly, és a bölcs növény sok-sok év alatt körbenőtte és ártalmatlanította a gyilkoló eszközt. Megöregedett, elkorhadt és kivágás közben kigurult belőle a rozsdás karabély.

Fokozzuk a hatást: „Hátborzongató képet készített a fotós, nem fogja kitalálni, mit ábrázol”. Szuperközeli képet rögzített egy litván művész, Eugenijus Kavaliauskas egy hangya arcáról. A cikk szerint a mikroszkóp alatt ötszörösére nagyított felvétel csak erős idegzetűeknek ajánlott. A vörös szemek, a dühösnek látszó arckifejezés, az agyarak egy horrormozi főgonoszához is tartozhatnának.

Valószínű, hogy a kép megtekintése után a legtöbb ember nem tud majd ugyanúgy a hangyákra nézni, mint eddig. Itt a lényeg, ilyen címre, megállapításra még a magamfajta edzett, óvatos szépkorú is rákattint, hogy kibogozza a rettenetes állítást, a fiatalabbak meg elborzadva nézik a technika torzítását, és nem marad idejük a lájkok miatt arra, hogy tavasszal élőben is szemügyre vegyék a békésen vonuló, állhatatos, szorgos kis jószágokat.

Kattintunk ide, kattintunk oda, közben telik az idő, fogy, kevesebb marad gondolkodásra. Zaj is van bőven, ebben nehezebb meghallani a józan ész vészharangjának kondulását, pedig most van rá szükség igazán. Huhogók egész hada intézi éjt nappallá téve, hogy féljünk, de nem attól, amitől félni kéne igazán. Az éberek naponta elmondják, hogy világunk támadás alatt áll, valamennyien ott állunk az összeomlás szélén, de ki figyel erre, és különben is, velünk ez nem történhet meg. Kattintás buborékban telnek napjaink, a világháló zsarnoksága mindent beterít, a ránk ömlő szellemi szemét rabságban tart. A mély elnyeli az értéket és a tetején csillog a talmi. Így kerülhet a rajongott színésznő, Venczel Vera temetéséről szóló tudósítás fölé a disznótoros hirdetés, vagy így festheti alá Verdi Gyászmiséjének legdrámaibb kórusa a Harag napjáról egy bakancshirdetés képeit.

A fedőművelet profi munka volt. Európa elkábított leányként még jól is érzi magát az ölelő karokban és meg sem hallja azok hangját, akikben még pislákol az életösztön.

Pedig a kertek alatt lapul már a Világkormány, Ursula bin Laden (copyright by Hegyi Zoltán kedvenc publicistám) pattogva tart indulatos előadást az európai értékekről, csapatának tagjaival észre sem veszi, hogy már régen oda az erkölcsi talapzat, a rend. Még csak szelíd ősz van, de az energiaválságnak hála, már majd megfagyunk, és ha túléljük ezt a telet, elmondhatjuk, hogy legyőztük a gonoszt. A Mesterterv meg visszanéz ránk, kacsint egyet és kuncogva, gólemként gurul a megvalósítás gödrébe.

Na ez a brutális, nem az eső, a lombhullás, a leszálló köd. Csak ne felejtsünk majd az indítógombra kattintani, amikor egy illatos reggeli kávé mellett a televízióban nézhetjük végig európai kultúránk, életünk végső pusztulását.

Az elmúlt két évszázadot diadalmenetben kezdő nyugatias modernitás, a kapitalizmus átcsapott posztmodernitásba és globalizmusba. A termelői kapitalizmus átadta helyét a pénzügyi kapitalizmusnak. Már nem használati értékek hatékony előállítása áll a középpontban, hanem elsősorban a pénz/hatalomgyarapítás. Minden érték szétporlad és csak a rövid távon megszerezhető pénzbeli/vagyonbeli/érvényesülésbeli többlet marad meg. Ez aláássa a kapitalizmus mögötti piaci szabályozásba vetett hitet, kezelhetetlen pénzügyi csődtömeget hoz létre (a világ összadósága meghaladja a világ összvagyonát). Ez a pénzügyi kapitalizmus fenntarthatatlan.

A korlátlan növekedésre törő pénzügyi kapitalizmussal eljutottunk oda, hogy túlléptük a Föld eltartó képeségét. Az erőforrások kimerülése gátat fog szabni a korlátlan növekedésnek.

Szétszakadnak a hagyományos társadalmi kötések (közösségek, családok), kultúrák merülnek feledésbe, torzul a nyelv, relativizálódik az erkölcs, eltűnik a hagyomány, hamis értékek jutnak előtérbe. Szétesik a társadalom.

Megindul az egyén (individuum) feldarabolása: szaporodnak az emberi identitásminták a virtuális hálózatokon keresztül, a való élet helyett már egyre többen a virtuális világban élnek. Előállítják a szokásaiban, viselkedésében, megjelenésében és ízlésében hasonló poszthumán tömegembert. Ez az egyén megsemmisítését, végét képviseli.

A nemzetállamok és népek szisztematikus visszaszorítása folyik.

Vége a tudásba vetett bizalomnak is. A globális tömegmédia alkotja meg a „valóságot”. Alternatív nézőpontok még átszivároghatnak a globális kommunikációs hálózat résein, de megindul lejáratásuk: a pénzügyi/karrier támogatás megvonása, az elértéktelenítés, sőt akár a jogi és fizikai zaklatás is. Valódi hős az, aki ilyen ellenszélben hajlandó kiállni az igazáért.

Vége a folyamatos fejlődésbe vetett hiedelemnek. Ez a „fejlődési pálya” zsákutca.

De hol keressük a kiutat?

A világuralomra törekvő globális pénzügyi elit a Nagy újraindításban (Great Reset), illetve a befogadó kapitalizmusban (Inclusive Capitalism) látja a kiutat. Ez diktatórikus, központilag vezérelt megközelítés. Bevezetésének előkészítése a migráció bátorítása, a gendermozgalom kibontakoztatása, a klímakatasztrófa meghirdetése, az erőltetett „zöldítés” (vagyis a posztmodern fogyasztói társadalomhoz nélkülözhetetlen energiaforrások beszűkítése), a pandémia és hozzá kapcsolt lezárások (globális termékláncok megzavarása), háború kirobbantása és szankciók erőltetése, elszabaduló infláció, lehetetlenülő megélhetés és mindennek kellemetlen következményei. Beletörődés esetén ez az emberiség többsége számára a halál választását jelenti.

A reményt az jelentheti, hogy az emberi méltóságot, a tradíciót, a mélyen gyökerező kultúrát még nem sikerült teljes mértékben kiirtaniuk. Az emberiségben még megvannak azok a „magok”, amelyekből egészséges élet sarjadhat. Ezekre kell az újjászületést alapozni.

Az élet a múltban gyökerező lét folytatása a jövőben.

Az ember valódi, mély identitása az, amely számára világértelmezési tartalmat, jelentést és szerkezetet ad. Ez a mély identitás a nép, a néphez tartozás. A nép nyelve, kultúrája, hagyománya, gesztusai, pszichológiai jellemzői a múltban gyökereznek és a jövő felé haladnak a jelen pillanatán keresztül. A valódi identitás a népen keresztül közelíthető meg.

A nép térben létezik, ez a táj, a szülőföld. A szülőföld szakrális a valódi identitás számára, a lélek életadó szintje. Nem véletlen, hogy a modernitás és a posztmodernitás pont a szülőföldet igyekszik elvenni, hogy gyökértelen vándorokká tegye az egyéneket, megfossza lényegi emberi tulajdonságuktól, a szülőföldhöz való tartozás érzésétől.

Az emberi mély identitás fontos jellemzője annak a felimerése, hogy a halállal szemben létezünk. A halállal szembenézve hozzuk létre létezésünk tartalmát, vagyis számolunk tetteink következményeivel.

Kiútkeresési stratégiánk kiindulópontja tehát a szülőföldjén boldogulni kívánó nép életlehetőségeinek megteremtése és gazdagítása.

Ennek érdekében fel kell ébreszteni a néphez tartozás érzését minél több emberben (történelem, hagyomány, kulturális örökség, népszokások, népművészet stb.), de fel kell tárni a tájban őrzött örökséget is (természetes önjavító állapot, őshonos növény- és állatvilág, természetközeli életmód stb.). Meg kell fogalmazni a magyar küldetést (pl. fenntartható létezés a Kárpát-medencében).

Kritikus jelentőségű az, hogy helyreállítsuk a szülőföld eredeti jelentéstartalmát: a néptől elválaszthatatlan valamiként, amely nélkül nép nem is létezhet. Ha emberi létünk folytathatósága a tét, akkor ennek megfelelően kell gondoznunk azt a tájat (szülőföldünket), amelyben létezni kívánunk. Ki kell iktatni minden olyan modernista (vagy inkább posztmodernista), technikai bűvöletben született túlkapást, amely gátolja a teremtett világ önregenerálódási képességét.

Ehhez a tájjal szimbiózisban szerveződő létmódot kell visszaállítanunk. Ennek megvalósítói azok a családok, kisközösségek, akik felvállalják a tájjal harmóniában lévő és a táj adottságait nem csak megőrző, hanem azt gazdagító paraszti tevékenységet. Ezt a „honfoglalást” támogatni kell. Erre lehet alapozni a fenntartható és egészséges élelemtermelést.

A segítésnek komplexnek kell lennie. Az életben maradás elősegítésének minimális szintje a megfelelő és hiteles tudásátadás (nem a szuperdigitalizált művi világ sulykolása, a nagyipar kitelepítése), az előfeltételek biztosítása (ház, kert, művelhető földterület, eszközök könnyített elérése), méltányos értékesítési feltételek megteremtése, a minőségbiztosítás, a finanszírozás segítése (a közösségi összefogást is beleértve), valamint megfelelő szintű védőernyő az életvitel folytathatósága érdekében (a vízhiány és energiahiány kezelése, védekezés a külső, kártékony beavatkozások ellen).

Nem tudom, hogy mennyi időnk van az önvédelem (közösségi védelem) megszervezésére. Azt sem tudom, hogy meddig kell még várni, hogy tömeges legyen a vészhelyzet észlelése, ami cselekvésre serkent. A többség úgy gondolhatja, úgysem tehetünk semmit. Pedig ők is cselekedni fognak, ha bekövetkezik az összeomlás (rablás, gyilkosság, pánik, kiszolgáltatottság, halál). Külön probléma a városi lét kezelése. Ez még sok fejtörést fog okozni, de foglalkozni kell ezzel is a „szülőföld” vidékkel való szimbiotikus (és nem parazita) együttélés szempontjából.

Ezért úgy gondolom, hogy akkor tud a Védett Társadalom mint mozgalom, mint hálózat valóban védőernyőt tartani fölénk, ha ebbe az irányba is kiterjeszti védekezési akcióit. Az összefogásnak, programalkotásnak, cselekvésnek erre kellene fókuszálnia. Bátorság, becsület, kitartás!