A napokban jelent meg a hír, hogy az Európai Unió vezetése szükségesnek látja az európai védelmi ipar fejlesztését, mert – szerintük – meggyengült a tagországok biztonsági képessége. Amikor biztonság, hadsereg, védelem és ebből következően a hadiipar témája napirendre kerül, érdemes feltenni az alapkérdést: ki az ellenség, ki fenyegeti a fegyverkezésre kész feleket?

Európa esetében a kérdés kicsit bonyolultabb, mivel az Euró­pai Unió tagállamain kívül léteznek más országok is. Kitől és hogyan fenyegeti esetleges katonai támadás kontinensünket? Amennyiben a világtérképre pillantunk, azt látjuk, hogy például Dél-Amerika nincs abban a földrajzi és gazdasági helyzetben, hogy Európa lerohanására készüljön. Afrika ezzel szemben, éppen illegális migrációnak álcázva, akadálytalanul foglal el bizonyos európai országokat, így nincs ráutalva egy fegyveres konfliktus kiélezésére. Az Egyesült Államok saját, katonai­lag annektált területként tekint Európa földjére. Ezért, hadiipara védelmében nem fogja engedni/támogatni, hogy hasonló méretű védelmi ipar alakuljon ki. Kína pedig nem katonai eszközökkel, hanem gazdasága erejével győzi le a világot, ezen belül Európa hanyatló iparát.

Marad tehát Oroszország, amelyet a NATO ma is ellenségnek tekint. Rossz választás! Oroszországnak ugyanis elemi érdeke egy prosperáló és vele gazdaságilag együttműködő Európa. Amennyiben viszont rákényszerítjük katonai konfliktusra, tudnunk kell, hogy már most is 15 ezer harckocsija és hárommillió behívható katonája áll készenlétben, hogy a nukleáris erejéről, űrtechnológiai képességéről vagy drónhadseregéről ne is beszéljünk.

De, ami számunkra a legfontosabb, hatalmas és olcsóbban hozzáférhető energiakészlete van, amely létszükséglet lenne egy hadiipari fejlesztés tükrében.

Másként fogalmazva, Európának katonai értelemben nincs ellensége, csak ha fabrikál magának. Más kérdés – amit a magyar kormány régóta mindennap elmond –, hogy Európa határvédelmét úja kell értelmezni és megakadályozni, hogy illegálisan átjárható legyen. Kellő információ hiányában nehéz eldönteni, hogy egy katonailag biztosított határvédelemhez rendelkezik-e az Európai Unió megfelelő harci technikával. Amennyiben Ukrajnának nem adták át – megsemmisítésre – az összes harceszközt, a maradvány is bőségesen elég kell legyen a határaink biztosítására, hisz jelenleg nem felfegyverzett harci alakulatok próbálnak naponta partra szállni Lampedusa szigetén. A javasolt közös védelmi fejlesztés mögött felsejlik a már ismert narratíva: „Éljünk közösen, tegyünk közösen, harcoljunk – ha kell – közösen.” Vagyis a nemzetek nélküli lét egy újabb nyúlványa türemkedik elő a javaslat hátterében.

Korunk biztonságpolitikáját a „közös” helyett a „nemzeti” tételben kell megfogalmazni. Az elmúlt egy-két évtized történései világosan megmutatták, hogy magad uram, ha szolgád nincs, és ami az egyes ország érdeke, csak időnként azonos másokéval.

Nem megspórolható a haderőfejlesztés, de semmiképpen nem kalákában. Különösen Magyarországnak kell megfontolni ilyen lépést, nehogy úgy járjon, mint az EU- és a NATO-tagsággal, ahol előállt az az abszurdum, hogy szövetségeseink tekintenek bennünket ellenségnek. Igaz, ezt főként szubjektív okok magyarázzák, leginkább az, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikája eltér Brüsszel elvárásaitól.

Az Európai Unió jelenleg is visszatartja a Magyarországnak járó pénzeket. Mi a garancia, hogy a védelemfejlesztésből részesednénk?

A XXI. század arra is útmutatást ad, hogy hagyományos fegyvereket nem igazán érdemes gyártani, mert nem lehet velük háborút nyerni, legfeljebb pusztításra alkalmasak. Határvédelemre viszont megfelelnének, mivel elérkezett az idő – vagy hamarosan elérkezik –, hogy az országoknak körkörös védelemre kell visszarendeződniük. A legfőbb indok a parttalan migráció és abból származó kezelhetetlen tömegvándorlás. De jelen van a mindig létező ellentétek eszkalálásának lehetősége helyi csetepaték formájában, szomszédos országokra lebontva. Példaként gondoljunk az ukrán „ultrák” fenyegetésére Magyarország irányába.

A témát egészen más megvilágításba helyezhetné, ha Európa valóban önálló, az Egyesült Államoktól független hatalmi tényező szeretne lenni politikai, gazdasági és biztonságpolitikai értelemben egyaránt. Azonban egy ilyen stratégia sem kívánna közös haderőfejlesztést a nemzeti megoldások helyett, hisz Oroszország Európa része és katonai képessége bőven megoldaná kontinensünk védelmi hiányosságait.

Nem tagadható, hogy ez a felvetés talán egy kicsit merész az ukrán–orosz katonai konfliktus tükrében. De világos, hogy nem két európai ország küzd egymás ellen, hanem az Egyesült Államok gazdasági érdekei gyilkolják az egyébként testvérnemzet polgárait. Ukrajna az ukránoké, és az is kell hogy maradjon. Oroszország ezt deklaráltan nem vonja kétségbe. Csupán azt, hogy szomszédja ne váljon mondjuk a BlackRock-konszern tulajdonává, annak minden nemzetközi következményével. Vitán felüli az a tény is, hogy Ukrajna gazdasága sokkal jobban járna – miként a múltban ez így is volt – orosz energiaháttérre épülve, mint a háromszoros költséggel odaszállított amerikai LNG-vel.

Könnyű belátni, hogy ami most Európa védelempolitikájában tetten érhető, egyértelműen manipulált azok részéről, akik nem is élnek kontinensünkön. Számukra semmi sem drága, illetve mivel nekünk minden egyre drágább, ennek hasznát ők zsebelik be. Azok a politikusok, akik az unión belül támogatói érdekeinktől eltérő folyamatoknak, nehezen nevezhetők hazafinak. A kérdések kérdése viszont a fenti fejtegetéstől függetlenül továbbra is az marad: ki ellen akar Európa harcba szállni, vagy kit szeretne ellenségévé tenni? Ráadásul nem lenne hatékonyabb önvédelem – „szárazon tartott puskapor” –, ha mindenekelőtt az identitásunkat védelmeznénk, amihez még hadianyagra sincs szükség?!

Hat hét hit, és hat – hangzott a nyolcvanas években egy magyar hajnövesztő szer reklámja. Ha a csodaszer nem is, de a reklám hatott. Vették a kopaszodó férfiak, és lelkesen várták, hogy újra dús üstökük legyen. Ám, mint annyiszor az életben, kiderült, hogy csodák nincsenek. Esetleg nagyon-nagyon ritkán. Ez a helyzet most szeptember közepén Ukrajnában is. Hat hetük lehet a fronton harcoló ukrán katonáknak, hogy csodát tegyenek. Mert azután jön az ősz, az eső, a hideg, a köd. A tavaszra, majd a nyárra ígért, mindent elsöprő erejű ukrán ellentámadás nem hozta meg a várva várt sikert.

Hiába állítottak fel tíz-tizenkét hadosztályt, amelyeket döntő részben Nyugaton vagy nyugati kiképzők Ukrajnában készítettek fel. Hiába szerelték fel őket jórészt nyugati fegyverekkel. Az előkészületekhez képest eddig egy Budapest nagyságú területet tudtak felszabadítani egy magyarországnyi megszállt területből. A hírek szerint talán egy ponton sikerült az ukrán katonáknak elérni és át is törni az oroszok védelmének első vonalát.

De az áttörés stratégiailag fontos pillanatát nem tudták a maguk javára fordítani. Valójában érdemi előrelépés nem történt. A fő cél pedig, az Azovi-tenger partjának elérése, ezzel az orosz védelmi vonal kettészakítása csupán távoli vágy maradt. Ennek elérésére már 2024-es dátumokat olvasunk. Persze a kommunikációs harcmezőn érdekes dolgokat hallunk. Mark Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának vezetője szerint ugyan lassabban halad a vártnál az ukrán támadás, de korai még kudarcról beszélni.

Ne becsüljük le az eddig elért ukrán katonai eredményeket. Hiszen kemény árat fizetve szereznek meg minden felszabadított métert. Ezért a budapestnyi területért harminc-ötvenezer ukrán katona áldozta az életét.

A hírek szerint már a műveleti tartalékokat is harcba küldte a katonai vezetés. A The Times szerint a bevetett egységeknek már majdnem kétharmada odaveszett. A Kyivstar nevű telekommunikációs cég alig pár percet „élt” videójában arra kérték támogatóikat, hogy küldjék el a köszönöm szót annak a négyszázezer hősi halottnak, aki az örökkévalóságba távozott. És ez nem egy orosz dez­információs hírportál! Vagyis Ukrajna iszonyatos áldozatot hoz ebben a harcban.

Van azonban az éremnek egy másik oldala is. Hiszen miközben a fronton katonák százai halnak meg nap mint nap, ezalatt az, akinek pénze van, megvásárolhatta a szabadságát, az életét. Mert Ukrajnában mindennek szabott ára van, így az emberéletnek is. Aki képes öt-tíz-tizenötezer dollárt kifizetni, azt nem viszik ki a frontra. Igazolást kap róla, hogy katonai szolgálatra alkalmatlan, és már el is hagyhatja az országot. Az ukrán akasztófahumor ezeket nevezi monacói zászlóaljnak. Nem véletlenül, hiszen a vagyonos ukránok Dél-Franciaországban vásárolnak nagy előszeretettel drága ingatlanokat. De népszerű Olaszország, Ausztria, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek is. A területi toborzóirodák vezetői már többszörös dollármilliomosok lettek a háború kitörése óta. Zelenszkij elnök bejelentette, hogy a háborús időkben elkövetett korrupciós ügyeket hazaárulásként fogják szankcionálni a jövőben. Az ukrán parlament pedig gyorsított eljárásban szavazta meg az országgyűlési képviselők vagyonának nyilvánosságra hozataláról rendelkező jogszabályt. Igaz, egy évvel el is halasztották a törvény bevezetését. Nyilván, a korrupció elleni harc sikere érdekében…

A The New York Times véleménye, hogy Ukrajna igazi problémája ez. Adataik szerint a fegyverre, lőszerre szánt amerikai segélyből csaknem egymilliárd dollár tűnt el. Ezért aztán Zelenszkij elnök is lépni kényszerült. Felmentette az összes toborzóiroda vezetőjét. Dörgedelmes beszédben csodálkozott rá, hogy mi folyt ott. Ami aligha hihető, hiszen a katonai elhárításnak már réges-régen jelentenie kellett ezekről a visszaélésekről. Ha nem tette, akkor fel kellett volna menteni a szolgálat vezetését, de ez nem történt meg. Nyilván nyugati nyomásra volt kénytelen meneszteni az elnök a védelmi miniszterét is. A tavasszal egyszer már bejelentette ezt, de aztán árulkodó módon mégsem történt semmi. Akkor a katonák élelmezési költségeit háromszoros áron számlázták túl, most pedig a téli ruházat beszerzését. A háromszoros szorzó az konstans, nyilván így kaphatta meg minden érintett a neki járó részt. Zelenszkij mentorát, Ihor Kolomojszkijt is csak néhány napja tartóztatták le, noha az Egyesült Államok már 2021-ben szankciókkal sújtotta korrupció miatt.

Az oligarcha letartóztatása mögött többen is azt sejtik, hogy az ukrán elnök így próbálja védeni felfedezőjét, mentorát.

Hiszen a hatósági intézkedés előtt néhány nappal azt a határozatot hozta az ukrán parlament, hogy a kiemelt korrup­ciós ügyekben ezután az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) lesz az illetékes nyomozó hatóság. Azt pedig az elnök dönti el, hogy mit tekint kiemelt korrupciónak. Márpedig a hírek szerint az SZBU-t az elnök kézi vezérléssel irányítja. Szóval, nem lennék meglepve, ha Kolomojszkij letartóztatása éppenséggel a védelmét szolgálná. Legalábbis addig, míg az elnök érdekei úgy kívánják. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez a taktika nem nyerte el a nyugati támogatók tetszését. Így aztán ők is elővettek egy olyan lapot a pakliból, amit eddig talonban tartottak. Kidobták egy egyiptomi oknyomozó újságíró mögé bújva, hogy Zelenszkij anyósa a háború kitörése után vásárolt ötmillió dollárért egy villát a Vörös-tenger partján. Mert a Toscanában lévő villája már nem volt elegendő.

Szörnyű háborús áldozatok és mérhetetlen korrupció. Ez a különös kettősség jellemzi ma Ukrajnát, és ez a háború kimenetelére is döntő hatással lehet. Talán ha Zelenszkij elnök nem eltörölni igyekezne az önálló magyar oktatást, hanem egyik-másik tanácsadójával olvastatná mondjuk az Egri csillagokat, akkor megtudhatná: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Közelmúltunk történelméből ismert, bár kevésbé szívmelengető jelszó volt a

"Világ proletárjai, egyesüljetek!"

plakátokon megjelenített mondat. Olyan összefogásra buzdított, mely a társadalmi normák elpusztítását célozta meg. Forradalmi hevülete romokat hagyott maga után a XX. században. Furcsamód mégis eljött a pillanat, amikor ötletet kínál egy új szlogenhez:

"A normális világot megtartani akarók, egyesüljetek!"

A nagyon is meghökkentő helyzet ugyanis az, hogy

az abnormalitás hívei, propagandistái és már beszervezett tömegei egységes módon lépnek föl szerte a földgolyón, amikor elfogadhatatlan akciók sorával teszik tönkre jelenünket, de leginkább a normális élet jövőjének lehetőségét. Rendkívül széles skálán mozog akcióképességük.

Működésük szerkezetében fellelhetők a stratégiai együttműködés különböző formái, módozatai. Bármilyen példát ragadunk ki, annak ikertestvére más környezetben/országban/földrészen is kimutatható. Akcióik közös célja: a káosz és a kezelhetetlen következményeket hordozó társadalmi anarchia elterjesztése.

A fenti állítás valóságtartalmát nehezen félreérthető tények támasztják alá. Az Egyesült Államokban – hogy konkrét példát említsünk – a nem kívánt politikai ellenfelet, a republikánus Donald Trumpot vád alá kívánják helyezni, meggátolandó, hogy indulni tudjon a 2024-es amerikai elnökválasztáson. Ellenfelei, a demokraták zsonglőrei olyan trükkös vádakkal álltak elő, melyek igazsága sem a vád, sem a védelem oldaláról nem bizonyítható/cáfolható.

Eközben – szinte egyazon időben – Németországban erősen fontolgatják az Alternatíva Németországért (AfD) párt betiltását, mivel a választók körében egyre nagyobb támogatottságot élvez normális politikai programjával és céljaival. Minden hasonló esetben csupán annyi az úgynevezett törvénytelen működésükre utaló körülmény, hogy a hatalmon lévő politika nem nézi jó szemmel a tőle eltérő értékrendet, világnézetet képviselők létezését és növekvő népszerűségüket. Miként a magyar kormányzati politika szándékai és társadalmunk többségének érdekei sem illenek az Európai Unió vezetése által üdvözlendő politikai logikába.

További kirívó eset a nemzetközi abnormalitások sorában, hogy

Ukrajnában a „honvédelem” árnyékában elképesztő méreteket öltött az illegális gyermekkereskedelem. A téma legfájóbb pontja, hogy Lengyelország is érintett, hiszen a lengyel határon keresztül jutnak a kiskorúak degenerált nyugati megrendelőikhöz. Nem zárható ki, hogy van eset, amikor árvává vált gyerekeket családok fogadnak be, mondjuk Svédországban. De a napirendre került ügyek többségében bizonyított, hogy szexuális tárgyként kerülnek az ocsmányság markai közé.

A nemzetközi térben miért nem tűnik elfogadhatatlannak a kereskedés? Például azért, mert a WHO mint az ENSZ szakosított szervezete hivatalos ajánlásában többek között az is szerepel, hogy óvodás korú – négy-öt éves – gyermekekkel kötelezően meg kell ismertetni a szexualitást, annak perverz formáival egyetemben. A WHO kitesz magáért a „jókedv” fenntartásáért is, hisz erőfeszítései nyomán egyre több országban legalizálják a drogfogyasztást, legutóbb éppen Svájcban (?!).

A legnagyobb, profitban is kifejezhető játszma azonban a fegyveripar terjeszkedésében mutatkozik. Amikor Japán is bejelenti, hogy intenzív fegyverkezésbe kezd, akkor az ész pihenni tér. Hiszen éppen náluk esett meg a történelem egyik legcinikusabb bűne, egészen pontosan 1945-ben, amikor két városuk lakóit amerikai atombombák pusztították el egy villanás alatt. Eddig tartott volna egy felrobbantott atomtöltet felhője, s most, amikor hetven év után végre kitisztulni látszik az ég, nosztalgiájuk van egy újabb gombafelhő iránt? Éppen ott, ahol már több generáción át szenvedték meg annak szörnyű következményeit. Ahogy a napi imát, úgy kellene mormolnunk a tényt:

egy atomháború ötmilliárd ember és Európa 99 százalékának azonnali elpusztítását jelenti. De ne tévedjünk, a császár ott, Tokióban biztos lehet benne, ahogy Washington D. C.-ben a Fehér Ház ura is: nem csak Európa halálát hordozná egy ilyen összecsapás.

A legfájóbb tapasztalat az abnormalitás, vagyis az elfogadhatatlan tendenciák nemzetköziségére, hogy a politikai elit köreiben – kontinensektől függetlenül – lassan követelménnyé válik a tökéletes ostobaság és a kétszínű szervilizmus képessége. Ők azok, akik hatalmi pozíciójukból adódóan úgy érzik, bármit megtehetnek, figyelmen kívül hagyva a törvényeket, a társadalmi normákat és a szokásokat vagy éppen a választók érdekeit. Esetükben a korrupció politikai érdem, ahogy rezzenéstelen arccal fogadják, amikor szánalmas hazugságaikkal mindennap szembesíti őket az élet. Azon politikusok pedig, akik még megőrizték természetes emberi értékeiket, lassan képtelenek szót érteni az elfajzott többséggel a politika küzdőterén.

Ilyen példa Magyarország köztársasági elnök asszonyának ukrajnai útja, mely a két ország közti feszültséget volt hivatva konszolidálni. A nagyvonalú gesztusra válaszul másnap a munkácsi középiskolában még azokat a korábban meglévő jogokat is megszüntette az ukrán fél, melyek a magyarság létezésére utalnak Kárpátalján.

Ahogy nő a baj, úgy türemkedik elő az átírt szövegű régi plakát. Eljött ugyanis a pillanat, amikor a normalitás, vagyis a többség érdekét szem előtt tartva meg kell fogalmazni az egyesülés stratégiáját mindazokkal, akiknek elegük van a káosz és anarchia társadalmi megnyilvánulásaiból. Azokkal kell egységet alkotni, akik már értik és elfogadják, hogy saját magad vagy, ha a „gazdád” már tehetetlen, és mindegy, hogy miért vált azzá. Mert nem nézhetjük csupán fejcsóválva az őrültebbnél őrültebb jelenségeket és azok világ­uralomra törő metodikáját. Miért fogadnánk el az élhetetlen feltételeket vagy miért tűrnénk el egy már-már aberrált politikai és mögöttes gazdasági erőtér packázását?

Szóval értjük, mi a teendő, és már csak a hogyan kimunkálása van hátra. Amennyiben képesek vagyunk ideológiáktól függetlenül tekinteni az emberi létezés alapértékeire és szakrális meghatározottságára, azonnal visszatérhetünk a normális létezésünk formáihoz. Az első lépés annak kimondása: „Világ normalitását akarók, egyesüljetek!”

Első olvasatra meglepő és mindenképpen látványosan tálalt hír rázta meg a nemzetközi hírbörzét, amikor a Soros-hátterű és az általa pénzelt Nyílt Társadalom Alapítványok – Open ­Society Foundations – vezetősége bejelentette, csökkenti az Európában állomásozó NGO-k, vagyis „nem kormányzat által támogatott szervezetek” költségvetését. A hidegrázást érző hallgatóság megnyugtatására gyorsan jegyezzük meg, hogy

nem a pénzcsapok elzárásáról, csupán a költségvetés csökkentéséről szólt a fáma.

Amennyiben a dolog hátterét vizsgáljuk, gyorsan kiderül a valódi cél éppúgy, mint a stratégiaváltás oka és az abból következő megújult módszertan. Ezért lehetett érzékelni, hogy a jelzett NGO-k stábjában nem okozott pánikot a bejelentés, hisz szó nincs ezen intézmények felszámolásáról.

A Nyílt Társadalom Alapítványok bábáskodásával életre kelt szervezeteknek kettős költségvetésük van. Egyfelől létezik a napi működést – munkadíjat, rezsit stb. – biztosító fedezet, mely továbbra is rendelkezésükre áll. Így a már kiépített harcálláspontjaikat semmilyen veszély nem fenyegeti. Ami viszont adott esetben akár látványosan is csökkenhet (de az sem szűnik meg), az az operatív kiadásokra szánt összeg, ami támadóakcióikra szolgál. Ebből a keretből fedezték/fedezik a hálózatépítést, a médiamegjelenést és a rágalmazásokat sem nélkülöző befolyásolási képességüket. Az újratervezés oka az NGO-k valódi tevékenységének a lelepleződése, mely már médiaszinten is bizonyságot nyert. Ebből következően erősen csökkent hatékonyságuk, mely a normális világ és élettér átalakítását célozta.

Világossá vált, hogy az Európa-szerte kiépült szervezeteik tudatosan rombolják kontinensünk hagyományos értékeit, keresztény identitását, a nő és a férfi valóságos szerepét a család és a gyermeknevelés területén, hogy csak néhányat emeljünk ki abból az ideából, melynek abszurd végcélja egy világkormány létrehozása.

Nem maradt más hátra, mint ismét – ahogy legalább két-háromszáz éven keresztül tették – visszatérni a konspirált, kevésbé érzékelhető építkezéshez.

Az általuk hangoztatott költségcsökkentés megtakarításait újabb módszerrel építkező hálózatépítésre használják föl.

Egy valaha volt operatív hírszerző tisztnek a konspirált formákhoz történő visszatérés szakmai értelemben mindig az eredményesség fokozását vizionálja. Sokkal könnyebb elérni civil csoportokat vagy az egyes állampolgárokat, ha az őket érdeklő, de a politikai megnyilvánulásokat látszólag nélkülöző témákról hallanak. Az új NGO-k más néven felbukkanva igyekeznek majd emberközelibb formát ölteni. Helyi szintű kérdéseket boncolgatnak és tarsolyukban ott lesz számtalan megoldási javaslat. A különböző pártokról szó sem esik majd, csupán jelzik a csatlakozóiknak, hogy saját gondjaik megoldása érdekében anyagi támogatásra is számíthatnak, csak forduljanak bátran az újonnan felbukkanó aktivistákhoz, akiktől rendszeresen tájékozódhatnak. És persze akkor se lepődjenek majd meg, ha választási kampányok idején kicsit többször hívják őket összejövetelekre.

A képlet immáron össze is állt, hisz a már működő ­NGO-k elviszik a figyelmet/balhét politikai csaták idején, és eközben a létrejött második vonal – ahol nem kell politikai állásfoglalást tenni – az emberek intenzív megnyerésére koncentrálhat. Kreativitást sem nélkülöző megoldás.

Még titkosszolgálati körökben is képes elismerést kiváltani a „fedésen belüli fedés” filozófiából fakadó gyakorlati kivitelezés. A megvezetettek és beszervezettek pedig csak később jönnek rá, hogy részesei lettek a normális élet lerombolásának.

A bejelentett költségcsökkentésnek azonban van távlatibb szándéka, mint a konspirált európai hálózatépítés újraélesztése. Arról van szó, hogy a világban ma is léteznek olyan szerencsés területek, ahol az NGO-k léte és terjesztésre szánt ideológiája még nem gyökerezett meg. Olyan régiók és országok sorolandók ide, ahol a társadalom még csak most találkozik a fent jelzett jövőképpel. Ahol a gazdasági gyarmatosítás erős hálója szakadozni kezdett, mint Afrika vagy a Távol-Kelet. Világossá vált, hogy nem lehet mindenkit Európa földjére zsúfolni, hogy ott aztán a már érzékenyített társadalmak átmossák az érkezők identitását. De hogy ne maradjanak ki a fejlődésnek álcázott őrületből, szülőhazájukba viszik az abnormalitásra épülő új világ eszmeiségét. A pénztőke erejében bízva próbál gyors eredményt elérni olyan társadalmakban, ahol a szegénység óriási mértékű, és ahol szinte minimális költségvetés mellett lehet együttműködők sokaságát megszerezni/átverni. Érdemes belátni, hogy ebben van igazság! Mi, büszke európai népek is bedőltünk a könnyebb élet sugallatának.

A pénz tehát nem tűnik el, csak átalakul, ahogy a mondás tartja. A fegyverek árnyékában éppúgy ott lapul majd, ha mondjuk „demokratikus” puccsokat vagy parlamenti választásokat kell támogatni.

Európában az intenzív és érdemi csapást az utóbbi hetven évben szenvedtük el. Az NGO-k hátterében megbújó arctalanok/arcátlanok ennél is rövidebb idő alatt vihetik kárhozatba új áldozataikat, mert jelenleg nincs hatékony védelem a pénz erejével szemben. Legfeljebb annyi reménysugár kezd pislákolni, hogy az egypólusú világ menthetetlenül recsegni kezdett. Megjelent ugyanis valamiféle régi-új értékrendet felvállalni képes politikai csoportosulás. Európa intelligensebb országai ébredezni kezdenek kábulatukból. A gazdaság szereplői közül egyre többen jönnek rá, hogy a globális erőterek elszívják életterüket, üzleti lehetőségeiket. Kénytelenek felismerni, hogy ne próbáljanak olyan szekérre kapaszkodni, amely látványosan nem tart igényt rájuk. Szóval a Nyílt Társadalom Alapítványok bejelentése változással jár majd, de remélhetőleg nemcsak az ő oldalukon, hanem a normalitáspártiakat is akciók kimunkálására sarkallja.

A háború alaptörvényei a békét is képesek orientálni. A kialakult helyzetre leginkább az alábbi megjegyzés vonatkozik:

"Az ellenségem gyengesége az én erőmet növeli."

  Igen, a XXI. századról van szó. A nukleáris fegyverek, lézertechnikák koráról, ahol a digitális világ már-már ördögi megoldások irányába fordul, amikor a mesterségesen létrehozandó ember víziójával kacérkodik. Pár évtizede, egészen pontosan harminc évvel ezelőtt a világbéke idealizált korát láttuk magunk előtt, mivel éppen akkor szűnt meg a kétpólusú világ.

A CIA és a KGB utódszervezeteinek operatív tisztjei közös asztal mellett fabrikáltak új célpontokat – terrorizmus, szervezett bűnözés –, elkerülendő, hogy ellenség hiányában munkanélküli-segélyért kelljen sorba állniuk. A nemzetközi politika a társadalom, a polgárok szintjéről nézve valóban kitisztultnak tűnt. Ennek egyik érzékelhető távlata volt, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti térség virágzásnak indult. Nálunk, Magyarországon is a szocializmus idején sokat látott öreg pesti vagányok, az utca nélkülözhetetlen megmondóemberei erősen törték a fejüket, hogyan kerülhető el a nagy kibékülést magában hordozó „totális unalom”. Kikről szólnak majd a politikai viccek, kabarétréfák?

Tiszta sor, gondoltuk, hisz a törvények és szabályok, vagyis a társadalmi trendek beláthatóbbá váltak. Majd jött a sokkoló kijózanodás a korábban jól működő vészjelzőink standby állapotba kapcsolása miatt.

A 2008-as bankválságot néhány nagyravágyó, magáról megfeledkezett, csaló bankár számlájára írtuk. Még akkor sem értékeltük túl a helyzetet, amikor kiderült, sokkal komolyabb következményekkel jár, mint ahogy indult.

Alighogy felocsúdtunk, illegális módon érkező bevándorlók özönlötték el Európa és az Egyesült Államok földjét. Megmagyaráztuk, mert meg akartuk önmagunkkal és mindenki mással értetni, hogy az érkezők a háborúk áldozatai, vagy olyanok, akik élettérvesztés miatt kényszerülnek Európáig vándorolni. Érveltünk, vitáztunk, de csak egyre rosszabb lett a helyzet, amit ma már a lángoló Párizs, Marseille és más francia városok „világítóan” bizonyítanak. Majd 2020-ban házi őrizetbe kényszerült a világ egy parányi ellenség, a SARS–CoV–2 nevű koronavírus „kiszabadulása” miatt, hogy ezt követően oltáspárti és oltásellenes táborra szakadjanak a társadalmak.

De a remélt világbékére az igazi csapást az orosz–ukrán fegyveres konfliktusként indult, a NATO és Oroszország közötti háború jelenti és mindaz a folyamat, ami abból a felismerésből származik, hogy semmi sem az, aminek látszik vagy aminek a politika láttatja és kommentálja.

Vegyünk hát néhány példát a nagypolitikai játéktér időnként ordenáré, de századunkban egyre gyakrabban jelen lévő silány átveréseiből.

Első eset: Az Egyesült Államok szigorítja az egyébként ­NATO-szövetségese, Magyarország állampolgárainak vízumkiadását 2023-ban Amerika nemzetbiztonsági érdekére hivatkozva. Amit viszont a demokrata kormányzat nem tart biztonsági kockázatnak, hogy naponta több száz, útlevéllel és vízummal nem rendelkező illegális bevándorló lépi át az USA déli államainak határait.

Második eset: Magyarország antidemokratikus, idegengyűlölő társadalom, ahol „külföldiül” senki meg se szólaljon, ha jót akar magának – terjed a nemzetközi közbeszédben. Eközben már lassan alig látható magyar felirat Budapest főváros utcáin az angol nyelv térhódítása miatt. A szórakozóhelyeken a pincérek előbb szólalnak meg idegen – angol, német, olasz vagy bármilyen más – nyelven, mint magyarul, abból kiindulva, hogy a kedves vendég bizonyosan a hozzánk látogató, egyre nagyobb számú turisták közül való.

Ugyanakkor természetesen nem kérünk az identitás nélküli illegális bevándorlásból – amit az Euró­pai Unió erőltet –, ezért állítják hát be idegengyűlölő nemzetnek hazánkat. 2019-ben, a Covid előtt volt az ideihez hasonlatos külföldi turistainvázió Magyarországon.

Ráadásul az EU bürokratáinak fejében fel sem merül egy apró kontraszt, mely a szintén EU-tag – így a Nyugat barátságát és támogatását egyértelműen élvező – Lettországban vált gyakorlattá az elmúlt hetekben. Történetesen az a valóban idegengyűlöletre hajazó megoldás, hogy több ezer orosz nemzetiségű lett állampolgárt erőszakkal deportálnak Oroszországba, mivel nem tudják/akarják letenni a lett nyelvvizsgát.

Egyébiránt ilyen nyelvvizsga-kötelezettség a Lettországba illegálisan érkezett migránsoknak nincs előírva. Nyilvánvalóan azért, hogy Brüsszel érzékenységét meg ne sértsék.

Harmadik eset: erőteljesen fújják az amerikai, francia és egyéb európai országok harci kürtjeiket a Nigerben végrehajtott katonai puccs miatt. Követelik, hogy az egyébként francia pénzzel és támogatással, vagyis demokratikusan megválasztott Niger elnökét, Mohamed Bazoumot a puccsisták helyezzék vissza az elnöki székbe. Különben – szól a dörgedelem – kénytelenek lesznek katonai erővel érvényt szerezni akaratuknak az antidemokratikus puccskísérlettel szemben. Nem lehet egyetérteni azon politikai módszerrel, hogy a nép által (mindegy is, hogy kinek a pénzén) megválasztott elnököket holmi puccsra hajlamos erőterek leváltogassák.

De!

Akkor mi történt 2014-ben Kijevben, a Majdan téren? Ahol – ezt már azóta senki nem is tagadja – amerikai és más nyugati országok politikai támogatásával puccsisták elűzték az egyébként demokratikusan megválasztott korábbi ukrán elnököt, és még fegyveres támogatással is hatalmon tartják a puccsisták „leszármazottait”.

Létezne demokratikus és antidemokratikus puccs, mert máskülönben hogyan lehetne értelmezni ezt a kettősséget, amely arcátlan módon tárul a szemünk elé?

Rossz érzés, amikor minket, a társadalom tagjait, választókat, fogyasztókat, a gondolkodó embert a világot uralni akaró gazdasági erőterek – karöltve a politikai elit behódoltjaival – ostobának tartják, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy hatalmuk csak bizonyos időre szóló mandátum. Ezzel szemben a társadalom civil tömegeinek ideje sosem jár le a világbékére várakozva.

Szívmelengető ajándék potyogott képzeletbeli kötényünkbe nekünk, magyaroknak, a múlt szombaton, amikor az Egyesült Államok magyarországi nagykövete megnyitotta a Budapest Pride rendezvényét. Nagyívű és meglehetősen hosszú beszédében már az elején kimondott két, szerinte erőteljes magyar szót, amelyek jelentésükkel túlmutatnak minden szótári meghatalmazáson: szabadság, szerelem. Először Petőfire gondoltam, hisz a Petőfi 200 ünnepe zajlik, éppen ennyi ideje született a lánglelkű poéta, forradalmár és a magyar költészet egyik legnagyobb tündöklő csillaga. De az is lehet, hogy Koncz Zsuzsa slágerére utalt, amelyet a popénekesnő Sass Sylvia operadívával énekelt duettben. A refrénben a dal is idézi a költőt, de aztán így folytatja: „Visz az út valami felé, ami nem volt sohasem”. És valóban. David Pressman rögtön hozzátette, hogy: „szabadság ÉS szerelem. Ez az egy apró plusz szó fontos. Senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy választania kelljen a kettő között. Nem bináris világban élünk: Szabadság vagy szerelem. Szerelem vagy szabadság. Mindkettőt megérdemeljük, mindkettőhöz alapvető jogunk van”.

Rendben, én ezt elfogadom, miként a mindenféle másságot is. Kissé nehezen, de még azt is, hogy Petőfi Sándor csodálatos hatsorosát kiforgassák, mint egy kikopott zsebet a háziasszonyok, amikor fordítva újravarrják a kabáton. Csak azon töprengek, már hosszú ideje, hogy valamennyiünket eddig anya szülte. Lehet örökbe fogadni kicsi babákat szeretettel, de ha kihal a gender buggyantotta népesség, akkor mi következik utána? Az is világos, hogy garázda erők dolgoznak ezen a terven ezerrel egészen magas szinten. Most jött a hír arról, hogy az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa egy olyan jelentést hallgat meg a napokban, amelynek írói szerint a keresztény hit sérti az úgynevezett LMBTQ jogokat. Szerintük a vallási és spirituális narratívák történelmileg eredendően összefüggnek az erőszakkal, a szexuális irányultságon, vagy a nemi identitáson alapuló megkülönböztetéssel, a szexuális gender sokszinűség elnyomásával, valamint a „ciszgender” és „heteronormatív”szabályok erőltetésével. Nemes terv, teljes egészében. Mindez fokozható. Egy jó barátom mondta és igaza is van: több mint egy milliárd muszlim vallású ember él a világ tíz országában, Németországban is vannak ötmillióan. Őket nem kéne erről meggyőzni? Vagy az öböl menti országokat? Mi az akadálya annak, hogy a hozzánk küldött helytartó nagykövet őket is érzékenyítse? Ezzel csak nyerne a haladó világ.

Nyerne bizony, nem is keveset. Mint kicsiben a Balkán, a délszláv háború után. Jósorsom odavetett, a háború után önállóan megalakult Bosznia-Hercegovina első nagykövetének párjaként. Öt évig mélyedtem bele ennek a földrésznek a lelkiségébe és ugyanennyi ideig tanulmányozhattam az ott sürgő-forgó Nemzetközi Közösség és vezetőjük, a Főmegbízott munkáját. A fél évtized alatt volt belőlük több is, egyiküket a csípős nyelvek a Szerdai Megbízottnak nevezték. Középkorú, fiatal házas apuka volt, kicsi gyermekkel. Ezért minden csütörtök este hazarepült Madridba fiatal feleségéhez, családjához és csak kedden este tért vissza Szarajevóba.

Húsz év telt el azóta, napvilágra került az ármány, már az sem fontos, hogy kitaláljanak valami fedősztorit. A mi rendkívüli és meghatalmazott amerikai nagykövetünk sem bíbelődik ilyesmivel. Minden megvetésem ezé az emberé. Ez a Pride-on elmondott hazug beszéd egy mindenre képes protektor szózata volt az alárendelteknek. Amúgy, mint volt nagykövet feleség, azt is ki kell mondanom, hogy mindez szakmai nonszensz. Ha ez a világ nem a torzak terrorja alatt nyögne, akkor ennek a beszédnek egyenes következménye lenne, hogy Présembert holnap csomagolásra késztetnék és holnapután kiutasítanák országunkból. Megértem, hogy nem tehetjük meg, mert megfojtanának bennünket rövid úton, de azt kívánom neki, hogy - csakúgy, mint mindenkit egyszer az életben - érje utol a lelkiismerete.

Ha egyes tisztviselőtársukról kiderül, hogy befolyással üzérkedett, pénzt vagy más juttatást fogadott el érdekkörök előnyhöz juttatásáért, azonnal megy a felmentő kifogás, a kifeszített védőháló. Elterelő hadműveletként pedig szitokszavak kerülnek a napi közbeszédbe, melyek leginkább „orosz” – időnként „magyar” – előtaggal kezdődnek. A szivárványos zászlók eregetése, az ifjúság aberrált szexuális felvilágosítása/megrontása közben fel sem merül bennük, hogy a normális gondolkodást tüntetik el az önmagukból kifordult brüsszeli elit narratívái.

Ott, Budapesttől körülbelül 1300 kilométerre, eme fertő közepette az orosz politika, az orosz keresztény életmód követése, az orosz érdekérvényesítés, maga az orosz földrajzi létezés elfogadhatatlan, sőt vitára sem érdemes frázisok számukra. Van viszont egy régmúltban használt fogalom, mely reneszánszát éli a degenerációba hajló világban. Amit az sem tesz forgalomképtelenné, hogy orosz jelzővel kezdődik. Az orosz rulett.

Ami nem volt más, mint unatkozó vagy vodkával túltöltött orosz bojár ifjak önfeledt szórakozása, úgy a XIX. század végéig. Olcsó és hatékony játék volt, hiszen nem kellett hozzá speciális rulettasztal sem. Két dologban azonban hasonlított a kaszinók rulett nevű szerencsejátékához. Történetesen abban, hogy egy golyó, valamint szerencse, mázli vagy isteni gondviselés kellett mindkettőhöz.

Az orosz rulett egyetlen golyót, egy forgótáras pisztolyba helyezett lövedéket jelent, a betöltést követően a tárat megpörgetik, majd a pisztolyt a soron következő életunt a saját halántékához emelve süti el. Ha üres tárhelyen csattan, a mázlista életben marad. Ha viszont a lövedékre csap rá az ütőszeg, az illető befejezte a játékot. Egy-egy ilyen alkoholos est az orosz nemességet jó néhány jobb sorsra érdemes ifjútól fosztotta meg annak idején.

Hogyan kerül elő a nem éppen vidám hagyomány, és kívánkozik e lap hasábjára? Akként, hogy a Brüsszelben tanyázók hasonló logikájú játékot kezdenek ráerőltetni a tagországok társadalmaira, az EU több száz milliós közösségére. Pörgetik szorgalmasan a „forgótárat”, remélve, hogy nem lesz szerencsénk, mázlink, és képesek lesznek eltiporni mindent, ami az európai civilizáció lényege: keresztény identitásunkat, nemzeti hagyományainkat, normális emberi értékeinket.

Életünk elleni legalattomosabb lövedékük az illegális migráció elindítása és folytonos erőltetése, ami volt, van és, úgy tűnik, még sokáig lesz is. Ez a lépés emberek tömegeit nyomorítja meg az érkezők és a befogadók oldalán egyaránt. Az ide jövők gyökereiket, hagyományaikat részben hátrahagyva, az itt élők pedig a más kultúrkör okozta káoszban öröklött múltjuk legjavát elveszítve próbálnak élni. Vannak az EU-n belül olyan térségek, ahol az adott nemzetek vezetői határozottan elzárkóznak a logikai bukfencet rejtő elvárás elől, és nem fogadják be az illegálisan érkező idegenek tömegeit.

Nos, ezen elhajló politikát megregulázandó a vodka/whisky/gin által amortizált brüsszeli elit ismét előhúzta a fiók mélyén lapuló, orosz rulettre alkalmas politikai forgópisztolyt. És ha már elővette, neki is nyomja a józanul maradt klubtagok fejének, hogy a tár pörgetését követően elhúzzák az elsütőbillentyűt, közérthetőbben: a ravaszt. Az orosz szokástól eltérően a kapálózókat a többi klubtag lefogja, és próbálják elérni, hogy a kiszemeltek saját magukat lőjék fejbe – vagyis az országuk érdekei ellen lépjenek –, mert ez a játék lényege. Ilyen módon kerülik meg a bűncselekményt, a sajátkezűség elvére hivatkozva. Ezzel szemben a régi orosz időkben ha valaki ellenállt az öngyilkos kísérletnek, nem fogták le, hanem kizárták a közösség által látogatott kaszinókból, klubokból. Sokaknak ez fájóbb – ma is ezt látni – élethelyzetet jelentett, mint a szerencsére bízott öngyilkossági kísérlet.

De mi közünk nekünk, magyaroknak a felélesztett, egyébként őrült hagyományhoz? Még a magyar politikai ellenzék is azt mondja, ne kövessük Oroszországot, sőt ne is érintkezzünk velük semmilyen módon. Akkor miért támogatják ők is az agyament bürokraták ötletét, hogy az illegálisan Európába érkező migránsok közül fogadjunk be meghatározott számú kontingenst? Ráadásul alkotmányellenesen hozták a tagországokra kötelező rendelkezést, megsértve az országok önrendelkezési jogát, ami egyébiránt a nemzetközi térben a legerősebb értékrend. Gondoljunk arra: a történelemben mindig háborúhoz vezetett bármiféle nemzeti érdek sérelmére elkövetett intézkedés, akció. Mivel Magyarország tiltakozott és ellene szavazott a rendelkezésnek, igaz a mondás: „Látja? Nem látja? Na látja!” Mert vagy beengedjük a nem kívánt leendő lakótársakat, vagy fejkvótát fizetünk. Akkor viszont hol a logika?

Azt mondják, az átirányításra azért van szükség, mert már nem férnek el az érkeztetett országokban. Ha mi, józan országok fizetünk, akkor viszont elférnek? Szerencsére itt Magyarországon ismét sikerülhet megtalálnunk a menekülés útját. Semmi mást nem kell tenni, mint az illetékes kormányszerveinknek akkurátusan összeszámolni, hogy az elmúlt években hány holland, német, osztrák, svéd és más uniós állampolgár menekült (!) Magyarországra. Több megyében egész falvakat népesítettek be, mert úgy érezték, saját nyugat-európai otthonuk élhetetlen lett az új hazát foglalók arroganciája vagy éppen idegen mentalitása miatt.
Eme tények és statisztikai adatok birtokában elmondhatjuk: nálunk már jó előre betelt a nekünk meghatározott menekültkvóta.

"Brutális, ami az ország felé közelít… a veszélyhelyzet szerint tíz megyére adtak ki riasztást… kettészakad az ország… vasárnap régen látott és kellemetlen vendég érkezik...” -félelmetes üzenetekkel csipog rám az okostelefon. Ülök az energiaválság sújtotta, alig fűtött szobában és remegve várom a közelítő órákat. Netán meteoritrajjal ütközünk, vagy orkán tépi ki a kert közepén álló hatalmas magashegyi fekete kőrisfát, de nem. A megannyi vészjósló címre rákattintva csak arról értesülök, hogy megérkezik térségünkbe a várva várt eső, némi széllel persze, mert mi más sodorná fölénk a nedvességet hozó felhőket. Ezenkívül a tájra leszáll a novemberi köd. Látom az erdőt, amint elégedetten magába szívja az áldásos nedvességet, a szitálás teleszórja az alját friss, ehető gombákkal, peregnek a levelek, a természet készülődik a télre, elvégre Mindszent hava van.

„Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény” -írta József Attila Hazám című versében nyolcvanhat évvel ezelőtt. Most sincs másképpen, csak mintha ötödik sebességbe kapcsoltunk volna. Ma mindenkit félni tanítanak reggeltől estig. Az óvodákba beköltöztek a tököt mintázó, riasztó külsejű szellemek, a világháló telített elrettentő játékokkal, a mozikban pörög a horrorfilm, a televíziós tudósításokban folyik a vér, és ma már a percenként ránk ömlő hírfolyam is tele van brutális címekkel.

„Itt a megdöbbentő bejelentés a rizs veszélyességéről”. Lesújtó hírt közölt egy új kutatás: a világ legnépszerűbb körete, a rizs ártalmas lehet az egészségre; a finomított gabona túlzásba vitt fogyasztása ugyanolyan káros a szívre, mint a túl sok cukor. Nahát, pedig egy egész földrész élelmezésében van meghatározó szerepe ennek a tápláléknak, igaz, hogy az ott élők nagy részének nemigen adódik lehetősége a mértéktelen evésre.

Ez is bájos: „Szörnyű titkot rejt a vácrátóti Botanikuskert vadgesztenyefája”. Ha rákattint az ember a huhogó cikkecskére, kiderül, hogy háborús időben fönnakadt valamelyik ágán egy pisztoly, és a bölcs növény sok-sok év alatt körbenőtte és ártalmatlanította a gyilkoló eszközt. Megöregedett, elkorhadt és kivágás közben kigurult belőle a rozsdás karabély.

Fokozzuk a hatást: „Hátborzongató képet készített a fotós, nem fogja kitalálni, mit ábrázol”. Szuperközeli képet rögzített egy litván művész, Eugenijus Kavaliauskas egy hangya arcáról. A cikk szerint a mikroszkóp alatt ötszörösére nagyított felvétel csak erős idegzetűeknek ajánlott. A vörös szemek, a dühösnek látszó arckifejezés, az agyarak egy horrormozi főgonoszához is tartozhatnának.

Valószínű, hogy a kép megtekintése után a legtöbb ember nem tud majd ugyanúgy a hangyákra nézni, mint eddig. Itt a lényeg, ilyen címre, megállapításra még a magamfajta edzett, óvatos szépkorú is rákattint, hogy kibogozza a rettenetes állítást, a fiatalabbak meg elborzadva nézik a technika torzítását, és nem marad idejük a lájkok miatt arra, hogy tavasszal élőben is szemügyre vegyék a békésen vonuló, állhatatos, szorgos kis jószágokat.

Kattintunk ide, kattintunk oda, közben telik az idő, fogy, kevesebb marad gondolkodásra. Zaj is van bőven, ebben nehezebb meghallani a józan ész vészharangjának kondulását, pedig most van rá szükség igazán. Huhogók egész hada intézi éjt nappallá téve, hogy féljünk, de nem attól, amitől félni kéne igazán. Az éberek naponta elmondják, hogy világunk támadás alatt áll, valamennyien ott állunk az összeomlás szélén, de ki figyel erre, és különben is, velünk ez nem történhet meg. Kattintás buborékban telnek napjaink, a világháló zsarnoksága mindent beterít, a ránk ömlő szellemi szemét rabságban tart. A mély elnyeli az értéket és a tetején csillog a talmi. Így kerülhet a rajongott színésznő, Venczel Vera temetéséről szóló tudósítás fölé a disznótoros hirdetés, vagy így festheti alá Verdi Gyászmiséjének legdrámaibb kórusa a Harag napjáról egy bakancshirdetés képeit.

A fedőművelet profi munka volt. Európa elkábított leányként még jól is érzi magát az ölelő karokban és meg sem hallja azok hangját, akikben még pislákol az életösztön.

Pedig a kertek alatt lapul már a Világkormány, Ursula bin Laden (copyright by Hegyi Zoltán kedvenc publicistám) pattogva tart indulatos előadást az európai értékekről, csapatának tagjaival észre sem veszi, hogy már régen oda az erkölcsi talapzat, a rend. Még csak szelíd ősz van, de az energiaválságnak hála, már majd megfagyunk, és ha túléljük ezt a telet, elmondhatjuk, hogy legyőztük a gonoszt. A Mesterterv meg visszanéz ránk, kacsint egyet és kuncogva, gólemként gurul a megvalósítás gödrébe.

Na ez a brutális, nem az eső, a lombhullás, a leszálló köd. Csak ne felejtsünk majd az indítógombra kattintani, amikor egy illatos reggeli kávé mellett a televízióban nézhetjük végig európai kultúránk, életünk végső pusztulását.