Európa le akarja győzni az oroszokat, ők meg az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat.

Egy nagyon kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet Márton Áron erdélyi római katolikus püspök szavaira:

A demokrácia csak a lelkileg művelt és fegyelmezett emberek között működik jól. A demokrácia igazi hordozója a nép, nem az utcai tömeg. A nép saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kívülről mozgatják. A nép maga határozza meg a sorsát, a tömeg oda mozdul ahová az ösztöne vagy az ügyes emberek hajtják.

A múlt században, a trianoni tragédia után írta ezeket a sorokat a főpap, nyilván azzal a céllal, hogy tartsa a lelket az erdélyi magyarságban.

Mégis úgy érzem, napjainkban újra aktuálisak a gondolatai. Hiszen sorsunk, nemzeti létünk alapvető kérdéseivel kell ismét szembenéznünk. Pedig úgy léptünk az új évezredbe, hogy azt hittük, már révbe értünk. Csatlakoztunk a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, a biztonság és a jólét garanciáit nyújtó két szövetséghez. Aztán az orosz–ukrán háború és a balliberális amerikai/brüsszeli ideológiai úthenger át akart gázolni rajtunk. Amikor pedig újra elkezdtünk reménykedni, hogy az Egyesült Államokban győzött a józan ész és a „nép” vette saját kezébe a sorsát, akkor az európai „tömeg” és vezetői szembefordultak mindennel, még saját magukkal is.

A legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozón egyedül a magyar miniszterelnök maradt a valóság talaján, és vétózott. Tiltakozva az ukrajnai háború folytatása, az ország uniós csatlakozása és az Egyesült Államokkal való konfrontáció ellen. Sokan teszik fel azóta a kérdést, hogy mi értelme volt ennek, hiszen a többi huszonhat ország ellenében úgysem győzhetünk. Lehet, de az igazság kimondása, az egyenes kiállás volt az egyedül vállalható út.

És ez nem jelenti azt, hogy egyedül maradtunk, ahogy az I. világháború után. Hiszen Magyarország kiemelten jó kapcsolatokat ápol az új amerikai vezetéssel, ahogy Kínával és Oroszországgal is korrekt, kölcsönös előnyökön és tiszteleten alapulnak a viszonyaink. Sőt Törökországgal és a türk nemzetekkel, Izraellel és még számos jelentős országgal is.

Tehát elszigeteltségről, magányosságról beszélni értelmetlen. Ettől függetlenül még tény, hogy a brüsszeli vezetés és néhány nyugati politikus legszívesebben kiátkozna bennünket. De ezek az emberek valójában úgy hoznak döntéseket, hogy sem annak következményeivel, sem a realitásokkal nem számolnak. Vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert cinikus módon árulják el népüket és az uniót is.

Most ott tartunk, hogy a megbukott német kancellár, a meggyengült francia elnök, a kisebbségi kormányzást folytató spanyol miniszterelnök és a paktumokkal hatalomban tartott brüsszeli vezetők az európai jóléti államot verik szét szisztematikusan. Úgy, hogy senki sem kérdezi meg a választókat, mit szólnak ehhez.

A magyarok viszont ismét elmondhatják a véleményüket arról, hogy akarják-e Ukrajnát az utolsó utáni pillanatig támogatni, és úgy felvenni az unióba, hogy semmilyen csatlakozási kritériumnak nem felel meg. Pedig most igazán fontos lenne tudni, hogy a nyugati emberek akarnak-e háborút, akarnak-e hadigazdaságot, akarnak-e konfliktust az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal. Arról nem is beszélve, hogy akarnak-e saját atomfegyvert fejleszteni, fenntartani. Akkor, amikor Németországban a sötétzöldek hathatós nyomására bezárták a jól működő atomerőműveiket.

Talán most majd azt fogják elmagyarázni a szavazóiknak, hogy a békés célú atomenergia rossz és veszélyes, de az atombomba az jó és biztonságos? Még ezt is megérhetjük.

Ha ez nem lenne elég abszurd, a lengyel miniszterelnök is megpendítette, hogy atombombát akar, mert csak az garantálná országa biztonságát. Az Európai Unióban jelenleg Franciaország az egyetlen atomhatalom. Igaz, hogy mennyiségileg és minőségileg is messze le van maradva a nagyoktól, de Macron elnök már olyan közös európai atomernyőről álmodik, amely továbbra is francia kézben marad. Vajon ezt hogyan fogadná el a többi ország?

Most azzal tartják félelemben az embereket, hogy Oroszország le fogja rohanni Európát, ha legyőzi Ukrajnát. De arról nem beszélnek, hogy hogyan is tenné ezt, ha három esztendő alatt sem tudta legyűrni a szomszédját. A hidegháború vége óta Oroszország kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épített ki az uniós országokkal, amelyeket a háború miatti szankciók tönkretettek. Miközben Európa folytatni akarja a háborút, és a valóságról nem véve tudomást le akarja győzni az oroszokat, ők már az amerikaiakkal kötnek gazdasági és politikai megállapodásokat. Így háború nélkül is az egyik meghatározó szereplője lesz Moszkva a világ újrafelosztásának. Ilyen értelemben már most joggal érezheti győztesnek magát.

Ezalatt mélyen hallgatnak a nyugati politikusok arról, hogy mi lesz az egymilliósra duzzasztott ukrán hadsereggel és a szétvert, szétlopott országgal a háború után. Ennek a fenntartását nem bírja el az unió. Nekünk csak a baj marad, hiszen az ország természeti kincseit most osztják el az amerikaiak és az oroszok. Az ukrán szervezett bűnözés pedig rázúdulna az unióra.

Harcedzett katonák ezreit alkalmazva szereznék meg a ­drog-, a prostitúció- és illegális kereskedelmi piacokat. Amit az afrikai és közel-keleti bűnbandák csinálnak jelenleg, csak könnyed lányregény lesz ahhoz képest, ami következne. Fegyver és ember erre lesz náluk bőven. Hogy ki fogja megfékezni őket? A súlytalan európai politikusok aligha, hiszen már a jelenlegi belbiztonsági helyzetüket sem tudják kezelni.

Ennek ellenére vakhittel, felfoghatatlan önbizalommal lökdösik egymást és Európa országait teljesen kilátástalan helyzetbe, gazdasági katasztrófába. Ez egy európai „népnek” sem áll érdekében.

1890 óta a történelmet befolyásoló összes nagy háborús konfliktus ugyanolyan mintázatok alapján bontakozott ki, ezeknek a szálai pedig kivétel nélkül mindig Londonba vezettek. Rejtélyes angolszász érdekkörök tervezték meg a háborús manufaktúrákban lépésről lépésre azokat a konfliktusokat, amelyek keretében különböző országokat szó szerint olyan háborúkba kényszerítettek bele, amelyeknek sok millió halálos áldozata volt, “valakik” népek, nemzetek sorsát döntötték el a hatalom kulisszái mögött.

Gerry Docherty és Jim Macgregor A Titkos Elit című könyve nemcsak azért számít az elmúlt száz év talán legfontosabb alapművének, mert a londoni gazdasági élet háborús hiénáinak a hálózatrendszerét tárja fel, hanem teljes valóságában megmutatja annak a hatalmi gépezetnek a működését, amellyel a tömegeket irányítják, az orruknál fogva vezetik, amellyel a vágóhídra terelik azokat a milliókat, akiket feláldoznak valamilyen érdekek mentén. Ha háborúról, népirtásról, emberek kizsákmányolásáról van szó, túlzás nélkül kijelenthetjük, ma is minden út Londonba vezet, ahhoz a Titkos Elithez, amelyik szó szerint rutinszerűen készíti elő a milliók életét kioltó kataklizmákat.

De vajon mi történik ma a világban? És milyen szálak vezetnek ismét Londonba? Donald Trump, az USA elnöke és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök minapi sajtótájékoztatójának eseményei napok óta a legfontosabb beszédtémának számítanak a világ valamennyi médiafelületén. Elemzők, kutatók, különböző szakértők próbálják megmagyarázni a legalpáribb szintig süllyedt Trump-Zelenszkij-csörte hátterét, ami szó szerint példátlan a diplomáciatörténetben.

Mint ismert, Washington egy olyan megállapodást akart ráerőltetni Kijevre, amely az Egyesült Államoknak hozzáférést biztosított volna Ukrajna természeti erőforrásaihoz, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készletekhez. A folyamat azonban a Zelenszkij és az amerikai vezetés közötti heves konfliktus miatt elakadt, aminek egy sajtónyilvános durva veszekedés lett a vége.

Ezt követően Londonban 19 ország vezetője gyűlt össze a NATO vezérkarával, hogy további támogatásáról biztosítsa Ukrajnát. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke azt mondta, hogy a következő héten Európa újrafegyverzésére nyújt be tervezetet, hogy megerősítse az Európai Unió biztonságát. Ukrajna jövőjéről kijelentette, hogy: “a biztonsági garanciák rendkívül fontosak. Erős helyzetbe kell hoznunk Ukrajnát, hogy rendelkezzen az eszközökkel, amelyekkel megerősítheti és megvédheti magát. Alapvetően Ukrajnát egy acél sündisznóvá változtatjuk, amely emészthetetlen a potenciális támadók számára.” Továbbá hangsúlyozta, hogy meg akarják mutatni az Egyesült Államoknak, hogy készek megvédeni a demokráciát.

Ha ezeket az eseményeket elhelyezzük a világpolitikai történések sakktábláján, egy érdekes játszma képe bontakozik ki előttünk. Először is nézzük Ursula von der Leyen nyilatkozatát: az eset szintén példátlan, amerikai szempontból nézve arcátlanul pimasz megnyilvánulás. Az USA-gyarmatként elkönyvelt EU vezetője szó szerint ráborította a bili tartalmát a gazdája fejére. De vajon mitől ilyen bátor Ursula von der Leyen? Aki megismeri a tényeket, annak egyértelművé fog válni, a Bizottság elnöke magától aligha merne ilyen kijelentést tenni. A játszmában neki betonbiztos védelme kell hogy legyen, másként nem ragadtatta volna el magát ennyire.

Zelenszkij pofátlan viselkedése a legnagyobb fegyverszállító, az USA elnökével szemben szokatlan húzásnak számít, már-már érthetetlenül ostoba ballépésnek tűnik. Vajon ez a véletlen műve, vagy a háttérben neki is van egy bástyája?

Trump lépése sem tűnik logikusnak. A világ ura előre nyilvánosan bejelenti a stratégiai szempontból fontos ritkaföldfémek amerikai hegemóniáját Ukrajnában, a szerződés aláírására berendelik a vazallust, aki nemcsak hogy nem írja alá a megállapodást, hanem szó szerint ordítozik az USA elnökével. Vajon életszerű ez?

Aki egy picit is ismeri a diplomáciai világot, az tisztában van vele: egy megállapodás aláírása már csak formalitás. Minden államközi megállapodást már jó előre leegyeztetnek az érintett felek, a megfelelő helyeken az utolsó betűig jóváhagyatják. Az ellenjegyzés már csak egy olyan aktus, amelynek inkább szimbólumértéke van. Logikus lenne, hogy az USA elnöke olyan helyzetbe kerülhet, mint amilyenbe a vazallus állam zongoristája szorította? Létezik, hogy úgy találkozik az alattvalójával, hogy nincs előzőleg elfogadott megállapodás? Egy olyan dokumentum, amelyet csak alá kell írni? Elképzelhető, hogy úgy jelentik be előre a kiemelt jelentőségű tárgyalást, hogy Trump szempontjából bizonytalan annak a kimenetele? Életszerű, hogy a világ első számú urának a saját vazallusával, egy kis senkivel kell veszekednie a kamerák előtt? Az állna a valósághoz közel, hogy Trump berendeli az alattvalóját a Fehér Házba, azért, hogy ott nyilvánosan megalázza? Csak a show kedvéért tartanak egy ilyen találkozót, amiből pont az USA elnöke jön ki rosszul? Trump hiába szimpatikus az alpári vitában, semmilyen érdemi eredményt nem tudott kicsikarni az alattvalójától. Jegyezzék meg jól: ezeken a szinteken csak az eredmény számít. Trump nemhogy nem érte el, amit akart, hanem a kakas bőszen kiugrott a fazékból, összerondította a Fehér Ház világos márvány padlóját és a média előtt kukorékolta tele a világot, majd a gazda döbbent tekintete előtt magabiztosan hazabattyogott a baromfiudvarba.

Pontosan ez valósult meg, de életszerű, hogy ennek kellett történni? Biztos van olyan fantázia, amibe ez beleférhet, de a nagypolitikai sakkjátszmák világában, ahol nemegyszer 10 lépést is előre tudnak a felek, ott ilyen helyzet egyszerűen nem következhet be. Csak úgy magától meg merte volna csinálni Zelenszkij ezt az őrültséget? Mert ennél sokkal kisebb ügyekért is küldtek Szent Péterhez vacsorázni különböző országvezetőket! Vajon kik állhatnak a Zelenszkij-kakas mellett, amely továbbra is bőszen kukorékol? Sokáig kerestem a kérdésekre a választ.

Számomra Alex Krainer magyarázata volt az, ami a gondolkodás képességével megáldott ember irányából közelítette meg az eseményeket. Krainert érdemes követni, nem akárki a geopolitikai és gazdasági világban. Krainer eredetileg horvát közgazdász, piaci elemző, kutató, kereskedő és fedezeti alapkezelő, aki 1996 óta dolgozik a pénzügyi szektorban. Ő alapította a Krainer Analytics céget, és alkotta meg az I-System Trend Following kereskedési rendszert. Tanulmányai és munkája során Svájcban és az Egyesült Államokban is élt, úgy tudom, jelenleg Monacóban dolgozik.

Trump választási kampányának egyik fő ígérete volt az amerikai támogatással zajló ukrán-orosz háború leállítása. Ennek a háborúnak az USA volt az első számú finanszírozója. Biden után Trump lépett fel a politikai színpadra, a beiktatása 2025. január 20-án volt. Nem kellett nagy stratégiai képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy mindenki lássa, a beiktatás után Trump magához rendeli az alattvalót és benyújtja a számlát. A háború drága dolog, és minden háborúnak ára van. A számlát megközelítőleg sem fedezték az amerikai cégeknek átadott ukrán termőföldek. Mi maradt még, ami értékes? Az ásványkincsek, ezen belül a stratégiai jelentőségű ritkaföldfém készlet.

Csakhogy a háborút nem csak az USA finanszírozta, hanem azok a nemzetközi pénzügyi hálózatok, amelyek a londoni Cityben székelnek, és amelyek a Rothschild bankház érdekeltségeihez tartoznak. Pontosan azok a hiénák, akik az első világháborút pénzelték. A Titkos Elit című könyv nagyon jól bemutatja ennek a hátterét és azt is, hogy az Egyesült Királyságnak csak az lehet a vezetője, aki a Titkos Elit embere.

Tehát közismert volt, hogy az USA Ukrajnában már megszerezte a gazdag termőföldeket, s ha ráteszi a kezét az ásványkincsekre is, a Titkos Elitnek nem marad semmi, esetleg némi morzsa az asztal körül. Ezért Trump beiktatása előtt a londoni Titkos Elitnek lépnie kellett. Aztán szó szerint a semmiből jelent meg a világpolitikai színpadon a nagy esemény: január 16-án Zelenszkij a távoli Londonba utazott, ahol az Egyesült Királyság 100 évre szóló partnerségi megállapodást írt alá Ukrajnával. Száz évre szóló partnerségi megállapodás? Hallottak már ilyenről? 100 év? Kik kötnek száz évre szerződést? Megtaláltam ezt a szerződést. A 14 cikkelyből álló megállapodás kétharmada katonai együttműködésről szól. Magyarán ez egy 100 éves katonai együttműködés, aminek a lényege, hogy a Titkos Elit londoni székhelye protektorátus alá vette Ukrajnát. Ezt később bővebben is bemutatom, most inkább térjünk vissza Alex Krainer elemzésére, aki különböző forrásokra hivatkozva azt mondja: A brit sajtóban alig említett, de hírszerzési források szerint 100 évre szóló partnerségi szerződés, amely Keir Starmer brit miniszterelnök januári kijevi látogatásakor került aláírásra, biztosíthatja az Egyesült Királyság számára Ukrajna bányászati, energetikai és infrastrukturális erőforrásai feletti ellenőrzést. Krainer arra hívta fel a figyelmet, hogy a hivatalosan elérhető szerződés azonban egy nyitott végű klauzulát tartalmaz, amely a titkos mellékletek létét sejteti. Egy cseh hírforrás, az AE News, hivatkozva ukrán hírszerzési kiszivárogtatásokra, állítja: az egyezmény titkos pontjai garantálják, hogy a harcok befejezése után az Egyesült Királyság átveszi az ukrán kikötők, földgázmezők, tárolókapacitások, csővezetékek, valamint az ország titán- és ritkaföldfém-kincsei feletti rendelkezést. Ha ez igaz, akkor az Egyesült Államok még Trump elnöksége előtt hoppon maradt, hiszen Zelenszkij Washington helyett Londont választotta. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az amerikai vezetés több alkalommal is diplomatákat küldött Kijevbe, de minden egyes alkalommal értetlenül álltak Zelenszkij ellentmondásos nyilatkozatai előtt. Marco Rubio amerikai szenátor, jelenleg külügyminiszter például személyesen tárgyalt az ukrán elnökkel, aki azt mondta, hogy kész aláírni a megállapodást, majd néhány nappal később a médiában teljesen az ellenkezőjét állította.

Donald Trump kijelentései az utóbbi hetekben arra utalnak, hogy tisztában van a brit-ukrán megállapodás titkos részeivel. Egyes elemzők szerint az amerikai elnök azzal a stratégiával próbálja aláásni ezt az egyezményt, hogy nyíltan diktátornak nevezi Zelenszkijt. Ennek célja lehet, hogy megkérdőjelezze az ukrán elnök legitimitását, hiszen ha Zelenszkij nem jogszerű vezető, akkor az általa aláírt brit megállapodás is semmissé válhat.
A brit kormány kétségbeesetten próbálja ezt a narratívát elfojtani. Nigel Farage-tól Boris Johnsonig mindenki hangsúlyozza, hogy Zelenszkij “törvényes vezető”, még akkor is, ha mandátuma hivatalosan lejárt. (Érdekesség, hogy Alex Krainer szerint Nigel Farage a kontrollált ellenzék része.) Az ukrán parlament egy sietve elfogadott határozatban megerősítette Zelenszkij hatalmon maradását, és maga a brit kormány is nyomást gyakorolhatott erre a döntésre.

A 100 évre szóló szerződés úgynevezett titkos klauzulái a londoni politikát gyeplőn tartó bankárvilág tipikus stratégiájához tartoznak. A Titkos Elit című zseniális könyvben számtalan példát találunk arra, hogy az első világháborút pont az ehhez hasonló együttműködési szerződésekkel készítették elő Londonban. Kivétel nélkül mindegyik államközi megállapodásnak volt egy titkos klauzulája, amit akkor nem hoztak nyilvánosságra, de az a leendő háborúban való szervezett, leegyeztetett együttműködés kereteit szabályozta.

Vagyis most mi történt?

London négy nappal Trump beiktatása előtt elvihette a vágy áhított tárgyát, az igazi zsákmányt. A nemzetközi jog szerint Ukrajna nemzetközi döntőbíróság elé kerülne, ha most aláírná az ásványkincsekről szóló megállapodást az USA számára. Ahogy a Krainer által említett forrás írja:

“Ezért nem írta alá Zelenszkij az ásványi anyagokra vonatkozó szerződést sem Kijevben, sem pedig néhány nappal később, a müncheni biztonsági konferencián. Hiszen az ásványkincsek január 16-a óta a londoni Rothschildok tulajdonában vannak.”
A globális sakktáblán merész húzásnak számít az eset. Mert ezzel mindegyik szereplő sakkba került. Sőt, a főszereplő, a béke is. Oroszország ugyanis alapfeltételnek tekinti, hogy Ukrajna semmilyen katonai érdekkör alatt nem lehet, azaz semleges államnak kell lennie. Csakhogy ez a semleges állam kötött egy 100 éves katonai együttműködést a londoni klikk tagjaival, egyben rátette a kezét az amerikai érdekekre, amivel sakkba került maga Trump is. A londoni Titkos Elit a Trump-Zelenszkij találkozó után azonnal összehívta a már említett 19 uniós ország találkozóját a háború folytatásával kapcsolatban. És ott ebben lényegében megállapodás született, azaz egy másik irányból készülnek mattolni az amerikai érdekeket: a békét és a háború lezárását. Az amerikaiak viszont nem hátrálhatnak, mert ha kivonulnak, átengedik a geopolitikai bástyát azoknak, akik elvitték a zsákmányt. Dupla vereség, aminek szimbólumértéke is lenne, az USA vezető erejének a megingása, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Viszont az is kétségtelen, hogy a háborút eredményesen az USA nélkül nem lehet folytatni, az EU azokat az erőforrásokat és technológiákat nem tudja egyedül biztosítani. Donald Trump el akart vinni mindent a zöld asztalról, de a Zelenszkij-találkozón derült ki, hogy a zsetonok már másnál vannak. Annál a londoni Titkos Elitnél, amelyik az első világháborút is kirobbantotta, amely az orosz-ukrán háború kitörésében a vezető szerepet játszotta. Mert ennek a szálait is Londonban kell keresni.

Ma már mindenki számára közismert, hogy a minszki megállapodás szabotálásában is a londoni Titkos Elit markában lévő Boris Johnson akkori kormányfő vett részt. Ennek az volt a lényege, hogy a NATO érdekkörei hagyják el a Majdan-téri események óta megszállt Ukrajnát. Ehelyett 2022 februárjában, a háború előtti napokban Boris Johnson Kijevbe utazott, és minden jel arra utal, hogy itt történt meg az a provokáció, ami az oroszokat támadásra késztette. Ugyanaz ismétlődött meg, mint az első világháborúban Németország esetében. London azonnal beszállt a háború finanszírozásába a gigantikus 130 milliárd font keretében, ami azóta ennek a sokszorosára nőtt. Az orosz-ukrán háborút gyorsan le lehetett volna zárni 2022 áprilisában az isztambuli tárgyalásokkal, ám ezt ugyancsak Boris Johnson akadályozta meg, ennek hátterét az orosz elnök egy interjúban is elmondta. Ezt pedig az ukránok részéről több, az akkori eseményekben kulcsszerepet játszó személy is megerősítette. Csakhogy a londoni Titkos Elit mindenáron folytatni akarta az öldöklést, ugyanis az jó üzletnek bizonyult. Pontosan ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott le minden, mint az első világháború idején, amikor a Titkos Elit tagjai minden békekötési kísérletet megakadályoztak. Mint említettem: a háborúnak ára van. A bankárok óriási pénzt fektettek az öldöklésbe, ezen nem bukhatnak egy fillért sem. A következő hetekben tovább zajlanak a sakkjátszmák, amelyek tétje az Ukrajna nevű zsákmány maradékainak az elosztása. Két okos, az öldöklésben rutint és tapasztalatot szerzett vadállat néz szembe egymással, könnyen lehet, hogy valamelyikük Zelenszkijt is el fogja fogyasztani desszertként.

Úgy bizony, odaköltözött. Február 24-én, az orosz-ukrán háború kitörésének harmadik évfordulóján begurult a brüsszeli gyors a kijevi pályaudvarra, fedélzetén az Európai Unió központi intézményeinek vezetőivel, élükön Ursula von der Leyennel. Az Európai Bizottság egyre vékonykább elnöke bejelentette a látogatás célját is, azt, hogy egyértelművé tegyék Ukrajna támogatását. A fontos eseményről közösségi oldalán is megosztott egy videót az alábbi kinyilatkoztatással: „Oroszország brutális inváziójának 3. évfordulóján Európa Kijevben van. Ma Kijevben vagyunk, mert Ukrajna maga Európa. A túlélésért folytatott harcban nem csak Ukrajna sorsa forog kockán, hanem Európáé is”. A hűségnyilatkozat mellé gáláns ajándékcsekk is jár, márciusban újabb 3,5 milliárd eurós segélyrészlet érkezik. Fontos elem a fedezet is: az EU 2027 végéig folytatja a kifizetéseket Kijevnek egy 50 milliárd eurós makroszintű pénzügyi támogatási program keretében, amelyet az Európai Bizottság 2042-ig visszafizetendő hitelként vesz igénybe.

Azt tudjuk, hogy Amerika már régen Kijevben van. A költözés pontos dátuma talán már az idők ködébe vész, de a „Jevromajdan” eseményeire igencsak jól emlékszünk. Meg a megnyerően szimpatikus, trágár diplomatára is, Victoria Nulandra, aki 2013 és 2017 között az európai és eurázsiai ügyekért volt felelős az Egyesült Államok Külügyminisztériumában. A helyettes államtitkár keze könyékig belenyúlt az „ukrán méltóság” megrendezett forradalmába a fővárosban, a Majdan téren. A rossz nyelvek szerint a hőbörgő felkelőket naponta kifizette az USA a németországi Adenauer Alapítványon keresztül. Azt viszont maga a szabadszájú Nuland asszony osztotta meg a világ nyilvánosságával az USA-Ukrajna Alapítvány aláírását követő beszédében 2014 decemberében, hogy hazája 1991 óta 5 milliárd dollárt tolt Ukrajnába, demokráciaerősítő programokra. Tiszta beszéd, volt is foganatja, meg a felfordulásnak is: megbukott az oroszbarát kormány, s a megalakuló kabinetet valahogy elfoglalták az angolul beszélő, olykor kettős állampolgárságú tisztségviselők, miniszterek.

Ukrajna, a mintaállam meg vergődik a gödörben. Elszenvedi a háborús veszteségeket, lakosságának majdnem fele már külföldre távozott, a korrupció mindent visz, és csak a titkok tudói tudják a pontos adatokat arról, hogy hány katona halt meg a harctéren. Mindehhez kellett egy fellépő sztárelnök is, aki, igaz, néha kissé érdesen, de belesimul kenyéradó gazdái ölébe. Bármire képes az apanázsért.  Most éppen a ritkaföldfémekről, a stratégiai ásványkincsekről készül megállapodni az Egyesült Államok illetékeseivel, a hírek szerint különösebb biztonsági garancia nélkül. Ezt minősítette a kolumbiai elnök, Gustavo Petro: „Zelenszkij ostobasága, hogy hagyta magát manipulálni a nyugateurópaiak által, akik nem tudják, hogy hová mennek, Hitler felé, vagy a semmi felé, harcolnak szláv testvéreikkel, és végén Ukrajnát az amerikaiaknak adják. Hülyeség!”

A demokrácia mintaállamát megszálló nyugateurópai elitnek talán fel sem tűnt, hogy ezekben a hetekben egyes erők serényen dolgoznak a béke megteremtéséért Ukrajnában. Igyekeznek valahogy jóvá tenni a történelmi bűnöket, amelyeket felelőtlen és eddig még felelősségre nem volt vezetők követtek el Európa népei ellen. Joe Biden, Angela Merkel kuncognak a markukba, elégedetten, hogy jól megcsinálták. Megvezetett híveik sem különbek, igaz, nekik nem áll módjukban ilyen mértékben tönkretenni a világot. Tőlük csak hallgathatjuk a tárgyalások cikizését, azt, hogy a túl gyors béke csak a nyomort hozza el, miközben Ukrajna fényes győzelme maga lenne a garancia Európa biztonságára. Hát hogyne! A vén kontinens, a „gyönyörű nő” most omlik össze, zsugorodik törpévé, s akik elvezették a végjáték ösvényeire, nos, azok Kijevben parádéznak és pártállami lózungokat fújnak vad harcikürtökkel a világba.

Európa Kijevben van - mondják, s ha komolyan gondolják, hát igazán odaköltözhetnének. Növelhetnék a hatékonyságot, a színvonalat, sőt, az Ukrajnában élő megnyomorított nemzetiségeknek - köztük Kárpátaljának - kitárhatnák a demokrácia igaz kapuit. Eddig ezért Brüsszelben semmit sem tettek, mondván, az tagállami hatáskör. Most itt lehetne Kijevben a nagy lehetőség, hogy demonstrálják: micsoda ereje van az európai egységnek, a jogállamiságnak, az egyensúlyok és fékek mindenható erejének! A NATO is mutathatna példát: az Ukrajna támogatását a lehetséges végső határig erőltetők maguk is szervezhetnének egy jó kis hadosztályt a frontra! Azt is megoldhatnák ügyesen, igazi szakmai kihívás, hogy ne legyen belőle bonyodalom, Oroszország ne tekintse a példamutatásukat ellenséges beavatkozásnak. Gyanítom, nekünk nemigen hiányoznának a bürokraták, sem Brüsszelben, sem a NATO Főparancsnokságon. Ellennénk valahogy Kaja Kallas nélkül is, a külügyi főképviselő Kijevben vezethetne kurzusokat az oroszellenesség művészi tökélyre fejlesztésének témájában. A hírek szerint hamarosan Magyarországra érkezik egy újabb uniós tényfeltáró bizottság Tineke Strik vezetésével. Az új holland jelentéstevő asszony is áttehetné a vizsgálódás helyszínét Ukrajnába, ott biztosan pozitív élmény lenne a munka, meg eredményes. A mintademokráciában nem lenne szükség bizonyos lobbicsoportok nyomásgyakorlására, nem úgy, mint a brüsszeli jelzővel „garázdaállamnak” titulált Magyarországon.

Reménykedjünk. Beletelik néhány hónapba, míg az áhított béke megvalósul. Ha csak addig is az ukrán fővárosban múlatják az időt az Európai Unió korifeusai, és nem a mi megrontásunkon dolgoznak éjjel-nappal, már nyertünk egy lélegzetvételnyi időt, meg egy kis boldogságot is.

Vicces világunkban nem csak a tudásnak, a bölcsességnek van tárhelye, de már a butaságnak is van enciklopédiája. 2010-ben jelent meg magyarul Matthijs Van Boxsel átfogó munkája, a méretes kötet szerzőjéről azt írta egyik méltatója: az ötvenes éveiben járó holland bölcsész 1995 óta abból él, hogy az emberi hülyeségről írogat. Jól teszi, ha jól jövedelmez, végül is a téma határtalan. Albert Einsteinnek tulajdonítják a véleményt /de azt is olvastam, hogy ez tévedés/, miszerint „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” Mindenesetre Jean-Francois Marmion a világhírű tudósra hivatkozik, amikor idézi A hülyeség pszichológiája című művének 333. oldalán a fenti két mondatot. A fajankók velünk élnek, amióta világ a világ, ezt tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk. Mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, „akik különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.”

Csak hát az arányok, az a fránya mérték. Amire már az ókori görögök is oly kényesek voltak. Soha nem építettek egyetlen templomot sem hatalmassá, mindig emberi léptékűnek illett lennie, hogy amikor a földi halandó megközelíti, belép a szentélybe, az átölelje, befogadja és ne nyomja agyon a méreteivel. Azóta eltelt párezer év, jó sokat fejlődtünk itt Európában. Többnyire elegáns demokráciákban éldegélünk, de már nem sokáig, szívós, kitartó erők munkálkodnak azon, hogy lassan mindezt elfeledjük. Egy kommentben olvastam valahol, hogy a népuralom se lehet meg eszetlenség híján, enélkül fojtogató diktatúrává silányul a rend. Érdekes vélemény, van is benne valami, de már örülhetünk, ennek egészen biztosan vége. Szó sincs már a fegyelem egyeduralmáról, az ostobaság előre tört, nyerő helyzetbe hozta magát és mindent visz.

Ott van például Párizsban az a csinos kis színház, a Théatre de la Gaité. Egykor Jacques Offenbach is vezette, és ott mutatták be a francia zeneszerzőzseni Orfeusz az alvilágban operáját, pontosabban annak kibővített változatát 1874. február 7-én. Közhellyel szólva azóta sok víz lefolyt a Szajnán, mostanra meg is valósult a teátrumban az alvilág, elefántcsontparti és guineai fiatal férfiak erőteljes asszisztenciájával. Néhány woke aktivista ugyanis decemberben konferenciát hirdetett arról, hogy miként lehetne a francia bevándorláspolitikát hatékonyabbá tenni. Professzorok, kutatók, orvosszakértők tartottak előadást a témában, a hírek szerint egy baloldali ifjúsági szervezet több tucat migráns meghívásáról is gondoskodott. A kellemes helyszín hamar népszerűvé vált, a csapat megmakacsolta magát, maradt, most már többé nem költözik, a létszám közben 300 főre duzzadt, valamennyien papírok nélkül vannak és kiskorúnak vallják magukat, természetesen. Az ifjak a próbatermekben alszanak, az udvaron mulatoznak, tisztálkodnak, füveznek, verekednek és hangoskodnak, a környékbéliek nagy örömére. A Gaité Lyrique blokád alatt áll, nincs bemutató, előadás, van viszont higiéniai és járványügyi probléma, naponta tüntetés a „rasszista és gyarmati” bevándorláspolitika ellen, meg hamarosan csőd is lesz, mert nincs bevétel. Ja, a színház nem kér segítséget. Miért is? Humanitárius okokból. A helyi belvárosi lakosok meg sorsuk jobbra fordulásáért mehetnek imádkozni a felújított Notre-Dame székesegyházba, az közel van ugyanis, csak egy kisebb séta a teátrumtól.

Hiába is óvakodnánk a felvilágosult tökfejektől, jut belőlük minden hétre. Idézet egy hírportálról: „Charles Darwin sírját rongálták meg hétfőn Londonban környezetvédelmi aktivisták. Az incidens a parlamenttel szemközt emelkedő ősi Westminster apátságban, az evolúció elméletét kidolgozó XIX. századi brit természettudós nyughelyén történt, ahol a fosszilis üzemanyagok használata ellen küzdő Just Stop Oil környezetvédő csoport két tagja narancssárga krétaport szórt a síremlékre.” „Hülyegyerekek”, szaladhatna ki a számon, ha nem lennék tisztelettudó. Igaz sem lenne, mert nem két hevülő kamasz balhézott egy kicsit, figyelmet követelve magának, hanem két nő, egy 66 és egy 77 éves szépkorú. Hogy miért nem unokáznak inkább a sárga por szórása helyett, azt sosem tudjuk meg, csak tettük indokát: Darwin, a természettudós „forogna sírjában, ha tudná, hogy a világ a hatodik kihalási hullám kellős közepén jár.”

A végére hagytam kedvenc témámat, ami olyan eminens, mint juhok között a szamár. /Hiába, az ostobaság olyan börtön, ahonnan sosem kerül ki az ember, nem harmadolnak jó magaviseletért, ez életfogytiglani büntetés./ Az ötlet egy német zöldpárti miniszterelnöké, és mint ilyet, valakik mégiscsak megválasztották az urat a tisztségre. Winfried Kretschmann a minap arról értekezett, hogy az oktatáspolitikát belengi az avítt konzervativizmus. Baden-Württemberg tartomány vezetője forradalmi javaslatot tárt a kabinet elé: fölösleges tanítani a térképolvasást, nem kell helyesírás, az idegen nyelv is minek. Itt az ideje, hogy az okostelefonokon keresztül a tanulókat a mesterséges intelligencia segítségével korrepetálják az iskolákban. Milyen óvatos ez az ember, nem ront ajtóstul a házba, nem mondja, hogy le az iskolákkal! Pedig az AI meg is oldhatja a feladatot, minek azzal zavarni a nebulót, van annak úgyis elég gondja a kognitív disszonanciával.

Miniszterelnök úrnak helyzetgyakorlatot javasolok. Menjen el szépen a bajor erdőkbe, okostelefonnal, amit, ha véletlenül beleejt a patakba, hát akkor oldja meg maga a szituációt és találjon haza. Nyelvünk páratlanul árnyalt, a magyar nép meg egyenes, szókimondó, nálunk az ilyen emberre mondják, hogy „olyan okos, hogy 12 ökör sem tudná kigondolni az eszét.” Attól tartok, a német tartományi kormányfő nincs egyedül, ma Európában vannak még hozzá hasonló eminens vezetők.
   

Az egész világon valami nagy dolog történik, ami úgy tűnhet, mintha a globalista rezsim fokozatos összeomlása következne.

Ennek a korszakos fejleménynek az első egyértelmű jele Donald Trump novemberi történelmi választási győzelme volt. Nyolc héttel később Kanada miniszterelnöke, Justin Trudeau bejelentette lemondását. Most lehetségesnek tűnik, hogy Ausztria, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia kormányai megbukhatnak a következő hetekben, majd más országok, például Románia is, új irányba fordulhat.

A globalista technokraták és elitek elveszítik befolyásukat. A lakosság, amely elégedetlen politikájuk hatásaival, egyre inkább a populista mozgalmak felé fordul.

      A globalista elit súlyos hibái:

Milyen hibákat követett el a globalista elit?

→Covid lezárások és oltási követelmények

→Ellenőrizetlen bevándorlás erőltetése

→Korrupció és nepotizmus

→Infláció és csökkenő reálbérek

→Végtelen háborúk

→A Gender napirendek érvényesítése, erőltetése

→Cenzúra  a médiában, beleértve a közösségi platformokat

→Támadások a hagyományos értékek, a család, a kultúra és a vallás ellen

Eddig az elit szigorú cenzúrával és a kritikusok démonizálásával képes volt elnyomni a növekvő elégedetlenséget. De most ez az ellenőrzés összeomlik az olyan platformoknak köszönhetően, mint Elon Musk X-je, vagy a Telegram, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy szabadon kifejezzék véleményüket. Mindemellett látványos a Zuckerberg féle pálfordulás, a Facebook irányba állításával, vagy a globalista techcégek Trump mögötti felsorakozása.

Elon Muskot azzal vádolják, hogy beavatkozik a politikába, de az igazi "bűne" az, hogy újra megnyitja a közbeszédet. Musk kijelentései nem forradalmiak és nem újak; ezek egyszerű igazságok, amelyeket a globalisták cenzúrarendszere régóta elnyomott. Az X-en keresztül Musk létrehozott egy platformot, amely eléri a tömegeket, és lehetővé teszi számukra, hogy hallassák hangjukat. Ez világszerte megerősítette a populista mozgalmakat, és megrázta a globalisták gyenge, korrupt rendszereit.

A globális ébredés

A hazugságokon, korrupción és cenzúrán alapuló globalista rezsimeket a véleménynyilvánítás visszanyert szabadsága dönti meg. Az elitekről kiderül, hogy antidemokratikus totalitáriusok, akiknek uralma az eltérő vélemények elhallgattatásán alapul – hasonlóan a korábbi totalitárius rendszerekhez. Paradox, hogy ezek a cenzorok ellenfeleiket a "demokrácia ellenségeinek" nevezik, miközben ők maguk aláássák a demokrácia alapvető értékeit.

A globalista birodalom hanyatlásának figyelemre méltó fejleménye szinte teljesen észrevétlen maradt. A National Endowment for Democracy - amely az egyik legoperatívabb szerve a háttérhatalomnak -  finanszírozási adatbázisát eltávolították az internetről. Egészen a közelmúltig egy kereshető felület lehetővé tette a látogatók számára, hogy részletes nyilvántartásokat tekintsenek meg a Washington által finanszírozott nem kormányzati szervezetekről, civil társadalmi csoportokról és médiaprojektekről a világ nagy részét lefedően,  beleértve a pénzeszközök összegét és a kezdeményezések végrehajtásáért felelős szerveket. Ez az erőforrás mára megmagyarázhatatlan módon eltűnt, és vele együtt hatalmas mennyiségű megcáfolhatatlan, önterhelő bizonyíték az Egyesült Államok külföldi pusztító tevékenységéről.

Vegyük például a NED grúziai finanszírozási dokumentumait, amely az alapítvány által finanszírozott szervezetek által vezetett "színes forradalom" elérésére irányuló ismételt erőfeszítések helyszíne volt. A felvételek továbbra is elérhetők az Internet Archive-on keresztül, de a nyár folyamán törölték őket. Ma a megfelelő URL-ek látogatóit átirányítják egy "Eurázsia" című rövid bejegyzésre. A kísérő szöveg nagyon általánosan leírja az Alapítvány regionális szintű célkitűzéseit és az összes elköltött pénzeszközt, de nem kap választ arra a kulcsfontosságú kérdésre, hogy hol és milyen célra. Már-már komikus képmutatással a blöff bátran kijelenti:

"A NED régióbeli munkájának középpontjában az áll, hogy fenn kell tartani a helyi lakosok objektív információkhoz való hozzáférését. Az egész régióban a kormányzati tisztviselők megpróbálják korlátozni a polgárok számára az információk terjesztését és a szabad online kommunikációt."

Ennek eredményeként a független akadémikusokat, aktivistákat, kutatókat és újságírókat megfosztották egy felbecsülhetetlen erőforrástól, hogy nyomon kövessék és leleplezzék a birodalom machinációit. De a nyilvános nyilvántartások alapítvány általi megsemmisítése csak ugyanezen szereplők jelentős győzelmének tekinthető. A NED kifejezett és deklarált létjogosultsága az volt, hogy nyilvánosan megtegye azt, amit az amerikai hírszerző közösség titokban tett – és sok esetben még mindig tesz.  Éreztük ennek „gyümölcseit” Magyarországon is, elég, ha a sorosista NGO-k rombolására és politikai beavatkozásaikra gondolunk.

Valahányszor tüntetések törtek ki bárhol a világon, és azokról széles körben beszámoltak a nyugati médiában, az aggódó polgárok betekinthettek a NED finanszírozási adatbázisába, és az esetek túlnyomó többségében azt tapasztalhatták, hogy a médiajelentésekben idézett egyének és csoportok többsége, ha nem mindegyike, NED finanszírozásban részesült.

Természetesen annak ellenére, hogy arcátlanul törölték a NED kiterjedt műveleteinek bizonyítékait az internetről, az intrika folytatódik – most már csak titokban. Még azzal is érvelhetnénk, hogy az alapítvány zaklatása annál veszélyesebb, mert az egyének és szervezetek elrejthetik finanszírozási forrásaikat. De ez a lépés világosan mutatja, hogy a NED ma még a legkisebb nyilvános vizsgálatnak sem tud ellenállni, amit létezésének példáznia kellene. Azt is mutatja, hogy az Egyesült Államok nyílt finanszírozásával végzett műveletek most pontosan a "halál csókjai”, miután 40 évig pusztítást végzett világszerte a birodalom szolgálatában, a CIA fedőszerve is a föld alá kényszerülhet.

A pénzügyi szektor is beleremegett Trump győzelmébe, főleg az erőszakos klímanarratívát harsogó és azon „csilliárdokat” kereső csúcsvállalatok és -bankok.

A BLACKROCK nemrégiben bejelentette, hogy kilép a Net-Zero Banking Alliance-ből. A vagyonkezelő behemót lesz a legújabb amerikai megavállalat, amely kilép az ESG klímanarratív koalícióból. A lépés azt követően történt, hogy a hat legnagyobb amerikai bank – a Goldman Sachs, a Wells Fargo, a Citi, a Bank of America, a Morgan Stanley és a JP Morgan – a választás napja után távozott a csoportból. A Net Zero Banking Alliance (NZBA) 2021 áprilisában, a Covid-hisztéria csúcsán, az ENSZ égisze alatt jött létre. Kezdetben az NZBA 43 nagy globális bankot vonzott, amelyek a világ banki eszközeinek jelentős részét képviselik.

Az NZBA tagjai elkötelezték magukat egy sor emberellenes elv mellett, amelyek magukban foglalták a "nettó nulla" kibocsátásra való áttérést, vagy az emberi fejlődés visszaszorítását az éghajlati álnarratíva kedvéért. A kezdeményezés azzal a céllal indult, hogy összehangolja a bankszektor hitelezési, befektetési és tőkepiaci tevékenységeit azzal a céllal, hogy 2050-re vagy annál hamarabb elérje a "nettó nulla" üvegházhatású gázkibocsátást. A "célokat" úgy akarták elérni, hogy gondosan kiválasztott "klímatudósok" (gondoljunk csak bele: a kartell bérlistáján szereplők) véleménye alapján azt állították, hogy az emberiségnek megvan a képessége és az erőforrásai ahhoz, hogy a hőmérsékletet néhány Fahrenheit-fokkal az iparosodás előtti szinthez képest csökkentse. Természetesen soha nem fedik fel, hogy az ilyen manőverek károsítják az egész világ népességét a klímanarratív maffia kedvéért.

Az NZBA egy hatalmas bankkartell volt, amely nem csak romboló volt az emberi fejlődésre nézve, hanem olyan kezdeményezések sorozatát képviselte, amelyek a gazdasági szabadság és a nemzeti szuverenitás aláásására törekedtek. Az NZBA megpróbálta eltorzítani a szabad piacot azáltal, hogy a bankokat konkrét ideológiai célok követésére kötelezte, arra kényszerítve a pénzügyi intézményeket, hogy a politikai célokat a gazdasági valósággal szemben helyezzék előtérbe. A tőkét következetesen rosszul osztották el destruktív, de "zöldebb" projektek felé, és látni fogjuk ennek a szemétnek a maradványait az elkövetkező évtizedekben. Ahelyett, hogy a projektek életképességén és jövedelmezőségén alapuló hitelezést hajtottak volna végre, önkényes "környezeti" (politikai) referenciaértékek teljesítésére kényszerítették az ügyfeleket és partnereket. Természetesen ez katasztrofális politikai hatásokkal járt, elfojtotta az innovációt, és tönkretette a hagyományos ágazatok (olaj, gáz stb.) növekedését és az el nem kötelezett, nem ESG-barátnak ítélt igazgatótanácsok által irányított vállalatokat.

Trump győzelmének globális dominóhatása volt. És az NZBA összeomlásával az amerikai gazdaság szabadabbá válhat az emberellenes, egy világkormány globalista freak show testületei, például az ENSZ által gyakorolt indokolatlan kormányzati vagy nemzetközi szervezeti befolyástól.

Készült Kit Klarenberg, Vasko Kohlmayer és Jordan Schachtel írásai alapján

Az egyedüli sikert garantáló stratégia a három pólus együttes kezelése, amely Washington, Moszkva és Peking.

Valóban nagy menetre kell készülni mind Magyarhonban, mind a nemzetek csörtéjében? „Ereszd el a gyeplőt” időszak következik, ahol szinte minden szerepelni vágyó ország, régió és gazdasági érdekkör a gázpedálon álldogál, benyomva tartva a pedált? Milyen jeleket bocsát felénk ez a normalitást átlépő aktivitás?

Tudomásul kell venni, hogy a XXI. században – minden más nemzetre is igaz – nem a kultúránk, a történelmünk, a hagyományaink, a kreatív tehetségünkből adódó erény tör majd utat a nagy asztalon folyó osztozkodás irányába. Nem lesz érdekes, hogy mint nemzet mire vagyunk képesek és a méretünk sem számít esetleges fontosságunk megállapítása idején.

Az, hogy a főtáblánál ülve osztanak-e nekünk is lapokat vagy a futottak közé ültetnek – tetszik vagy sem –, azon múlik, hogy Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke vagy valaki más az, mivel Washington, Moszkva, Peking vezetői nem Magyarországgal tárgyalnak, hanem Orbán Viktorral.

Nyilvánvalóan sértőnek ható és történelmietlen megközelítése országunknak, de abszurditásokkal teli világunkban ez van. Mit jelent a „tetszik vagy sem” közbevetés ebben? Nem azt, hogy Orbán Viktor alkalmas-e egy ilyen szerepre, hiszen igen. Nem azt, hogy így sokszor egy embertől függ adott esetben egy ország stratégiája. Hanem azt – amit külföldön jobban értenek, mint itthon –, hogy az „Orbán Viktort le kell váltani!” mozgalom jelen állapotban politikai tévedés. De fordítsunk a trenden. Mit jelentenek ma az értékrendek? Jobb, bal, közép, szélső, liberális, vajon értelmezhetők klasszikus narratívaként?

2025-től egyetlen fontos kérdés marad, ha józanul vizsgáljuk a világban zajló irtózatokat. Ki, vagyis melyik nemzet képes megmaradni, független maradni, illetve elég gyengévé válik-e, hogy felszívódjon a világ újrafelosztásának idején?

Nézzük hát a leltárt, már ami Magyarországot illeti. A régió, ahol élünk, meglehetősen érzékeny földrajzi környezet. Ráadásul jól élhető vidék, mivel kellő mennyiségben még víz is rendelkezésre áll. Alig tízmillió ember lakja a durván 93 ezer négyzetkilométeres területet. Kicsi, de ezer éve nemzetként létezünk, ami kiemel bennünket a nagyobb létszámú nemzetek közül is. Ugyanakkor nincs saját energiabázisunk, és termelőeszközeink nagy része külföldi befektetésektől függ. Elég sematikus a leírás természetesen, de ezen most lépjünk túl. Végeredmény: Magyarország nem jelentős, legfeljebb megszerzésre alkalmas terület.

Akkor miért állnak velünk szóba, Washingtonban, Moszkvában és Pekingben? Nem állnak velünk szóba, csupán Orbán Viktorral tárgyalnak. Tetszik vagy sem, ez a tényszerű helyzet, ami nemzetközi beágyazottságunkat jellemzi, amit lehet lesöpörni egyéni érzések, csalódások és érdekkülönbségek okán, ugyanakkor ezen képtelenség ma változtatni.

Fanyalgásunk közepette az igazi kérdések kérdése: mit jelent a világ újrafelosztása? A realizmusra hajazó pesszimista tétel: amiből a legtöbb ország kimarad. Amit, belátható ideig három főváros – Washington, Moszkva és Peking – irányít majd.

 Sokan – mint az olajországok – kapaszkodnak a főasztal felé, mert úgy gondolják, elég pénzük van. Vagy mert valaha hatalomként jelentek meg a térképen: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország. Olyanok is ott kívánják látni a névtáblájukat, mint az erősen feltörekvő India, Brazília, Törökország és Irán. Valószínű azonban, hogy ennyi szék nem fér el egy körasztalnál. Ezért lesznek a majdnem odaértek, a mára már súlytalanok, de létezők, mint Olaszország, Spanyolország, a skandináv országok. És persze a Távol-Kelet erői: Japán és Dél-Korea.

Hogy a kivédhetetlen tülekedés sérülésekkel teli időket vizionál, az szinte biztos. Nyerni vagy megmaradni, erre a két szóra egyszerűsödik a nemzetközi tér. Esélyt az kap, aki nem egyvalakivel – még ha az nagyhatalom is –, hanem három fővárossal tud partner lenni: Washington, Moszkva és Peking.

Ezt ma még utópiának tartják hozzáértő geopolitikusok és elmélyült elemzésekre képes szakértők is. Még a klasszikus leosztást tekintik mérvadó stratégiának, mint például a transzatlantizmus, az új selyemút kitaposása vagy éppen az Európai Unió erősítése. Azonban gyorsabban kiderül, mint hinnénk/szeretnénk, hogy ezek elavult dogmák. Az egyedüli sikert garantáló stratégia a három pólus együttes kezelése, amely csak és kizárólag Washington, Moszkva és Peking.

A legfájóbb élethelyzet nem az lesz, ha valaki nem fér oda az asztalhoz, hanem az, hogy a mai világban gyorsan eltűnhet a térképről is. Vagy nem világos, ami Ukrajnában történt? Ne hordozna üzenetet afrikai országok teljes/részleges asszimilációja környezetükhöz? Vagy az a népvándorláshoz hasonlítható invázió, amely Európa teljes átalakulását készíti elő? Szóval tetszik vagy sem – nekem sem feltétlenül –, de ott tartunk, mint oly gyakran az emberiség történetében, hogy egyes vezetők – időnként államférfinak is nevezhetők – szerepe túlnő az optimális mértéken még akkor is, ha az visszatetsző a társadalmat alkotó embereknek.

A politikában azonban nincs sértő és bájos, csak reális van. Aki megpróbálja figyelmen kívül hagyni ezen íratlan szabályt, saját kárán tanulja meg, milyen kevés a „felismerésre” adott idő. A dzsungel törvényei egyszerűek: túlélés. A realitásból kiindulva vagy összetartunk – országon belül –, vagy szétverjük az esélyünket emócióktól vezérelve.

 Vannak korszakok, amikor a számunkra kedvesebb sokváltozós tényezők jutnak szerephez. Kétségtelen, hogy színesebbé teszik a szürke politikai mindennapokat az éles viták, retorikai villongások és összekacsintó politikusi trükkök, de ez csak konszolidált időszakban működik.

Ezzel szemben ma teljes fegyverzetbe öltözött erőgépek alkotják a nemzetközi teret, ahol egy grimasz, egy rosszul fordított kifejezés már irreverzibilis helyzetet gerjeszthet, mélybe rántva régiókat, nem csupán egy-egy nemzetet. Vajon képesek vagyunk megérteni mindezt és a felismerésből adó­dóan jól dönteni?

Repült a karcsú palack a repülőből, lepottyant az afrikai busman törzs tagjai közé és óriási ribilliót okozott. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt hetekben megláttam, hogy az egyik televíziós csatorna újra műsorára tűzte Az istenek a fejükre estek című dél-afrikai-botswanai vígjátékot. A rendező Jamie Uys, az afrikai filmgyártás kiemelkedő alakja a világhírig jutott, sziporkázó alkotásával. A film komikus allegória egy utazó busmanról, aki sajátos módon találkozik a modern civilizációval, az elején mindjárt az isteni eszköznek vélt Gonosz Valamivel, a strapabíró üveggel. Nálunk is óriási sikerrel játszották az 1980-ban készült alkotást, s lám, még ma is vannak sokan, akik kíváncsiak a kilenc évvel később egy második résszel is kiegészülő mozira. Jamie Uys szerintem egy szent ember, de legalábbis a végletekig megszállott. Mert éppen 2024-ben volt 50 éve annak, hogy elkészítette munkatársaival másik sikeres filmjét, a Sivatagi showt. Apró stábjával négy évig forgatták a 92 perces összeállítást,161 000 kilométert utaztak, a felvett filmszalag hossza másfél millió méter lett. A rendező a produkció mindenese volt, producer, forgatókönyvíró, vágó, operatőr és sofőr. Meg is lett az emberfeletti munka eredménye, a film felülmúlhatatlanul látványos, szórakoztató és informatív egyszerre, és ahogy a kritikus fogalmazott: „ma is csak szeretettel tudunk rágondolni”.

Nemzedékek látták a szenzációs felvételekben tobzódó, eredetien szerkesztett, toplistás természetfilmet, amely a Kalahári és a Namíb-sivatag állatait mutatja be gyengéden és rengeteg humorral. Ki ne emlékezne a spicces hernyóra, vagy a másnaposan a fejét fogó majomra? Én sem feledem nagymamám kiskacsáit, miután befalták a málnaszörp megerjedt, kipasszírozott maradékát és egész délután aludták részeg álmukat. Cirmosunk is volt, aki elegánsan felugrott a forró tűzhelyre. Négy napig ápoltuk a talpait, meggyógyult, de soha többet nem ment még a közelébe se a sparheltnak. Az állatok tudják és tisztelik a természet törvényeit, vannak veszteségek, de az óriási többség tanul a tapasztalatokból. Nem így az ember. Beképzelt magabiztosságában rálel valami rosszra és azonnal beleáll. Megleli a bódítás módját, félreteszi az óvatosságot és termelni kezdi a kokaint. Semmi sem számít, csak a haszon. Az mindent felülír. Karácsonyi hír adta tudtunkra, hogy amerikai tudósok, egyetemi kutatók palackorrú delfinekben találtak fentanil nevű, rendkívül veszélyes drogot a Mexikói-öbölben. Már ott is, mert a vizekben jó ideje kimutatható Európában a nyugtatók, relaxánsok, hormonok jelenléte. A kutatók megijedtek, mert azt állítják, hogy jelenleg fentanil-krízis zajlik a világban, és ha ezek a kábítószerek, gyógyszerek elérik a tengert, elpusztítják az élővilágot. Nem értem a döbbenetet, ma már a világ nagy része busás haszonnal csempészi, forgalmazza az embereket is halálba taszító kábítószereket, Budapesten is éppen most folyik a kötélharc belövő szobák létesítése okán. Hiába mondja a drogkutató intézet felelős szakembere, hogy a főváros készülő drogstratégiája bebetonozza a szerhasználatot, pusztítjuk magunkat hatalmas ráfordítással, minden erőnkkel. Miközben erről olvasgattam, a világháló huszadszor is elém vetette a Top 5 Ugatásgátló eszközt. Dühömben végül kinyitottam, és tessék! A reklám szerint kiválasztották 2024 legjobb termékeit. Amolyan távirányítókat, melyeket megnyomva, elállítható a kutya vég nélküli hangoskodása.

Hasít a fejlődés, bárki tapasztalhatja, hiszen „reprezentatív demokráciában” élünk. Ezt egy üde nyilatkozatból tudom, a Tisza Párt egyik friss mandátumos európai parlamenti képviselője az elkövetője. Dávid Dóra szózata hozzánk, renitens magyarokhoz szól, roppant korszerű, jó sokszor elolvastam, már fejből is idézgetem. Miről másról, mint a migrációról elmélkedik, és azt sürgeti, mit sürgeti, nyomatékosan hangsúlyozza: a hozzáállásunkon változtatni kell. „Reprezentatív demokráciában élünk, a reprezentatív szóban benne van, hogy mindenkinek az érdekét próbáljuk meg bevonni a párbeszédbe és az alapján kialakítani egy közös álláspontot, amivel, bár kompromisszumok árán, de azt az álláspontot tudjuk elérni, ami a legjobb mindenkinek az adott érdekek képviseletében”.

New Yorkban karácsonykor vádat emeltek egy 33 éves illegális migráns ellen. A guatemalai férfi - amúgy Brooklyn egyik hajléktalanszállójában éldegélt az elmúlt hónapokban - fényre vágyott a téli sötétségben. Két nappal a vádemelés előtt öngyújtóval lángra lobbantotta egy metró kocsiban alvó nő ruháját. Kicsit még meg is legyezgette a lángot, ezután, mikor az igazán erőre kapott, kiült a Coney Island állomás egyik padjára és reprezentatívan végig nézte a nő halálát. A bőrünkön tapasztaljuk, tudjuk, hogy szervezetten zajlik a migráció, van hozzá mesterterv, rengeteg pénz, kerítőnő és embercsempész. A feltűnést kerülő körök gondos munkával tervezik a végső harcot, a globális kormány győzelmét. Táskahordozóik is vannak szép számmal, akik némi baksis reményében harsogják az ideológiát, hadd higgyük, mi, ellenállók, a józan ész partjáról, hogy az ő igazságuk az igazi. Pedig dehogy, a vesztünkre törnek. Olyanok, mint azok az emberek, akik a fejükre estek. És ott is maradnak, amíg el nem jön a kijózanodás. Régen Rómát a barbárok kívülről támadták, egyértelmű volt az erőszak, és úgy, ahogy, lehetett ellene védekezni. Ma alulról és belülről támad a homály, többé „nem a rend és a józanság irányít, hanem a rendetlenség és a szenvedély”. Nem kéne lecserélnünk az angyalt a sárkányra, csak azért, mert néhány erőszakos lázadó ezt kiabálja. A kutyát meg úgysem tudja meggyőzni, az azért is ugat majd. Akkor mi se hagyjuk.

FÖLDI LÁSZLÓ

Mintha csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne nyolcmilliárd ember életének és halálának kérdésében.

Büszke emberekként különös elragadtatással hisszük, hogy fajunk – a teremtett ember – az ész által vitte többre a Föld más lakóinál. Eme paradox evolúciós elmélet napjaink értelmetlen vagy értelmezhetetlen történései miatt mintha újra előtérbe kerülne. A megcáfolhatatlannak tartott gondolatiság számos politikai és filozófiai irányzat jelszava volt korábban is. De hogyan jutottunk el idáig, amikor a valódi ész helyét az erő és annak öncélúsága vette át?

Az emberi történelem során hadseregek és tömegek ereje vitte sikerre a kitűzött célokat.

Az ész győzelme mindig az erő támogatásával vált lehetővé. Ahogy azonban haladtunk előre az időben, az erő egyre inkább előbbre került, míg az ész háttérbe vonulva irányított. Ez vezetett a felvilágosodás, a kommunizmus és a fasizmus kifacsart életfelfogásának megjelenítéséhez.

Kiderült ugyanis, hogy a történelmi zsákutcák csak az erő által „befogadhatók” az emberek számára, a rábeszélés már igencsak kevésnek bizonyult volna.

A legújabb korban új idők szele fújta meg a hatalom megszerzésében érdekelt erőterek képzeletbeli vitorláit. Napjainkra az erő vált dominánssá. A hatalomért folytatott politikai küzdelmek, gazdasági ütközetek és katonai konfliktusok mind az erő demonstrációjáról szólnak.

A technológia fejlődése – az ész erejéből táplálkozva – lehetővé tette, hogy az erő öncélúvá váljon, miközben eltűnt, de legalábbis háttérbe szorult mögüle az irányító értelem. Gyakran jelennek meg a már nem irányított, hanem „elszabadult” logikák az erőszak és ezzel együtt járó erőfitogtatás formájában.

Minapi példánál maradva: indulnak az Amerikából Ukrajnába szállított ATACMS rakéták, hogy orosz területen becsapódva provokációt idézzenek elő, ráadásul úgy, hogy eme fejlett technikát nem ukránok, hanem a Pentagon tisztjei hozzák harchelyzetbe. Amivel semmi mást nem értek el, csupán azt, hogy erre válaszul a legújabb fejlesztésű orosz Oresnyik rakéták elháríthatatlan sebességgel érjék el célpontjukat, jelezve a másik fél eltökéltségét a „ki az erősebb?” játszmában. De, ha bárki azt gondolná, hogy ezzel vége, hisz mindkét erő demonstrált, óriásit téved, mivel

az amerikaiak újabb esélyt adnak az őrületnek és rendszerbe állítják a Trident–2 interkontinentális ballisztikus rakétákat. Amivel persze újabb reakciót gerjesztenek az ismét célba vett ellenfél oldalán, a háborúpárti héják örömére.

Eszerint egy olyan világban élünk, ahol az erő dominanciája mellett az ész végleg eltűnni látszik. Hová lett az érdekérvényesítés formáját elegánsan és sokkal hatékonyabban képviselő diplomácia, a személyes politikusi részvételt igénylő kerekasztal varázslata? Vagyis hová lettek a konfliktuskezelés elegáns formái? Elfogyott volna a papír, melyekre diplomáciai jegyzékek íródhatnának, hogy gyors futárok kézbesítsék egyik és másik címre? Vagy a telefonok feltöltéséhez szükséges energiát is átcsoportosították a fegyvereket fejlesztő üzemek 24 órás működtetésére?

El lehet pusztítani a nyolcmilliárd földlakót, hogy csak annyian maradjanak életben, akik a végén mindannyian odaférnek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. De miről fognak megállapodni? És hol lesz az éljenző tömeg, hol a galambokat eregető fehér ruhások és persze a nagy buzgalommal tudósító sajtó, hogy magasztos szavakkal ecseteljék a kitört békét?

A globális politikai színtéren ma már nem országokról vagy nemzetek kormányairól van szó, hanem egyénekről: Putyinról, Bidenről, Trumpról, Zelenszkijről és néhány hervatag európai vezetőről, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Mintha a világ nyolcmil­liárd lakója nem számítana és csupán néhány kiválasztott politikus dönthetne életünk és halálunk kérdésében. Ezek a vezetők, akik rakéták irányzékára pingálják győzelmeik jelképét, elfeledkeztek arról, hogy az általuk gerjesztett pusztítás mindenkit elérhet, beleértve saját családtagjaikat is.

A történelem során az emberiség sokszor szembesült hasonló helyzetekkel, de mindig talált megoldást. Most azonban mintha a világ vakon követné az erőt, figyelmen kívül hagyva a következményeket.

Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett eszközökkel éri el

– nyilatkozta John F. Kennedy. Ugyanezt John Lennon így jellemezte:

Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal elmebeteggé nyilvánítják.

A két John szavai ma is aktuálisak. Mindketten figyelmeztettek a világunkat irányító, rejtett erőkre. Tragikus módon mindketten merénylet áldozatai lettek. A hivatalos narratíva szerint egy-egy őrült végzett velük. A történelem azt mutatja, hogy az erő gyakran elnyomja az igazságot.

A 2020-as évekre úgy tűnik, nőtt a „játszma” tétje. Mintha „all in” licitálás indult volna el. Mindent egy lapra! Csak az a gond, hogy minket, embereket kibicekként kezelve vettek célba a játékot játszók rakétái. Erő feszül erőnek, miközben kiiktatták a józan észt.

Amennyiben az „erőtér” tagjai semmibe vesznek minket, mi a helyzet a végrehajtó állománnyal? Mire gondolnak a hús-vér apparátus tagjai, a katonák és a gazdaság működését biztosító emberek tömegei, akik képesek – megfelelő akarattal – szembeszállni, ha másért nem is, de saját családjuk védelmében?

Churchill egyszer azt mondta:

A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba. A többségüknek sikerül összeszednie magát, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna.

Talán itt az ideje, hogy cáfoljuk Churchill szavait és képesek legyünk elérni, hogy a megválasztott vezetők ne csak ráébredjenek, hanem be is fogadják az igazságot.