Andante, moderato, allegro

          Színvonalas koncert ígérkezik. Fiatal zongoraművésszel, kiegyensúlyozott pálcavezetésű karmesterrel. A klasszikusok gyöngyszemei, mindenekelőtt az Imperiál, Beethoven 5. zongoraversenye. Csakhogy a felújított Kultúrpalota avatóünnepségén vagyunk, ráadásul választási előkampányban. Ezért a koncert egy közel ötven perces ráadással kezdődik. A bemondók tisztelettudóan két nyelven szólnak a közönséghez, először magyarul, aztán románul.  Számunkra jólesik a fülnek, vajon mikor fognak ebbe is belekötni?

          Az első felszólaló politikus tisztségviselő beszéde tizenhat percre sikeredett. Nem kell szörnyülködni, egyenként csak a fele volt, a román tükörfordítás tucatnyi másodperccel hosszabb a magyar szövegnél. Andante. A második beszéd a fordítással együtt, ezúttal a nyelvek fordított használatával, – már csak tizenkét perc. Moderato. Végül, a harmadik, legmagasabb politikai tisztséget betöltő személy csak másodpercekkel haladta meg az előbbit. Újabb bő tizenkét perc. Beszéde elhangzása után azonban a politikus rögvest elhagyta a termet, üres széke foghíjassá tette az első sort. Allegro.

          A beszédek tartalmasak voltak, ám nélkülözték a retorikai elemeket. Unalmasságukat túlzott hosszuk mellett az ismétlődések gerjesztették. Megszólalt a múlt, a büszkeségünk, majd a jelen, a valóban dicséretreméltó eredményünk. Némi személyeskedés is megfért bennük, mindegyik felszólaló megemlítette a másik kettő nevét, néhol többször is. Arról viszont kevésbé értesülhetett a nagyközönség, hogy ki állt a felújítási munkálatok szakmai tartóoszlopaként. Azért viszont jelképes köszönet jár, hogy bizonyára még lettek volna beszédre hívatott jelöltek, tisztségüknél vagy szerepüknél fogva, ám eltekintettek attól, hogy gyarapítsák a felszólalók listáját.

          Szünet után a három felszólaló közül már csak egyetlenegy maradt a teremben, és több politikus után hűlni kezdett a (bársony)szék. Így alakult ki a majdnem megtelt terem legfoghíjasabb széksora. A fentiekből az egyszerű ember, a potenciális választópolgár gondolkodásával arra következtethetünk, hogy a politikusok elsősorban saját beszédük vagy párttársuk szavainak a meghallgatása céljából, kevésbé a kulturális élmény kedvéért látogattak el az előadásra. Innen már csak az a morbid kép körvonalazódik az ember fejében, hogy a koncertre ellátogató közönség többsége a beszédek idejére egy hosszú sétát iktat be, üresen hagyva a termet, és akkor tér vissza oda, amikor végre elkezdődik az előadás.

De hát nézzük a szépet, a városunk és közösségünk építészeti remekművének gyönyörű felújítását, értékeljük a mögötte álló munkát és lobbizást! És bízzunk abban, hogy újabb évszázad elteltével is színvonalas koncerteket rendeznek majd a marosvásárhelyi kultúrpalotában. Kampánybeszéddel vagy anélkül – nem számít.

Dr. Ábrám Zoltán                      

A bűnvallástól a jó cselekedetig

Köztudott, hogy a Novák Katalin köztársasági elnök és Varga Judit volt igazságügyi miniszter lemondását kiváltó kegyelmi ügy érintettje, K. Endre zabolai származású. Szülei munkásságát a település elismerte, néhai édesapja nevét vette fel a helyi sportcsarnok. Bár a rendszerváltást követően ifj. Kónya Endre Magyarországra települt, az ügyben megjelenő cikkek értelemszerűen rendszeresen utalnak erdélyi gyökereire.

A médiába kiszivárgott ügy kapcsán érintettek, a zsinati elnöki tisztségéről lemondó Balog Zoltán is, méltóságteljesen bevallották tévedésüket, és hibájukért nyilvánosan bocsánatot kértek. Pedig konkrét kárt nem okoztak, legfeljebb erkölcsit. Saját lelkiismeretükre hallgattak, a megbontott nemzeti, avagy református egység tette szükségszerűvé lemondásukat. De miért nem kért bocsánatot, és miért nem tartja magát bűnösnek semmilyen mértékben sem éppen a „főszereplő”, mindennek az előidézője, Kónya Endre?

Szombaton - még Novák Katalin lemondása előtt - kezdett elterjedni a közösségi hálón egy levél, amelyben K. Endre rendkívül hosszan fejtegette a botrányos kegyelmi kérvény körülményeit. Koncepciós pernek tartotta, mulasztásai helyett saját “érdemeit” sorakoztatta fel, bár három testület is bűnösnek ítélte. A nyílt levél semmilyen felelősségvállalást és megbánást sem tartalmazott. Szerzője azt írta, nem tudhatja, pontosan mi játszódott le a köztársasági elnök fejében „az irgalmas döntése meghozatalakor”, de a lelkiismerete tiszta, és „a kegyelmet adóké is az kell legyen, mert helyesen döntöttek”.

Közben a “kegyelmet adók” beismerték döntésük helytelenségét, K. Endre viszont egy néhány nappal később megosztott újabb terjedelmes írásában sem tette meg. Az írások lekerültek a világhálóról, sőt egymásnak ellentmondó hírek keringtek arról is, hogy valóban Kónya Endre írta-e a levelet, illetve ő adta-e be a kegyelmi kérvényt annak idején, vagy a felesége.

Hogy miért írtam le mindezt, bár már sokat olvashattunk a történetről? Azért, mert teljes mértékben helyénvaló lett volna, hogy a kegyelmi ügyben messzemenően leginkább érintett Kónya Endre saját lelkiismerete szerint bevallja tévedését. A vallásos ember együtt él a bűn és a bűnbocsánat fogalmaival, és az a bármilyen mértékben bűnös ember, aki ezt nem tartja szem előtt – hiteltelen. Márpedig K. Endrének nemcsak most kellene bűnbocsánatot gyakorolnia, hanem már a kegyelem megadásakor is alázattal kellett volna viszonyulnia. “Köszönetképpen” tovább fellebezett, és a harmadfokú elutasítás adott lehetőséget a sajtónak a tényfeltárásra és a minősíthetetlen megnyilvánulásokra is. Két ígéretes női politikust kényszerített önvizsgálatra és lemondásra, a távozásukkal a nemzetnek mérhetetlen kárt okozva.

Mivel ő maga nem tette meg, az erdélyi magyarok nevében jelképesen elnézést kérek Kónya Endre helyett, mert többszörösen tévedett, és erkölcsi kárt okozott. De mikor vallják be tetteiket, tévedéseiket, hibáikat azok, akik „reggel, délben meg este hazudtak”, akik törvényhozóként füstbombát dobtak a tüntetőkre, akik nem létező diplomák tulajdonosainak tüntették fel magukat, akiket lopáson, pénzmosáson, tivornyázáson értek? Úgy látszik, ebben az erkölcsében megroggyant világban a tények ismerete, azok sajtóban való megszellőztetése sokak (a többség?) számára nem elégséges, ha nincs lelkiismeret, ha nincs bűnvallás.

A mesében, kiváltképpen a népmesében a jó és a rossz küzd egymással, és végül a jó győzedelmeskedik. Napjaink mindennapi életében is „meseszerűen” polarizálódott a jó és a rossz, amikor jobboldaliakról és baloldaliakról, románokról és magyarokról, vallásosakról és nem vallásosakról stb. stb. beszélünk. Pedig a jó és a rossz csírája mindkét oldalon megtalálható. A többi lelkiismeret dolga.

Választások jönnek, nem is egy. Megoldás-e a kiábrándult választópolgár számára, hogy nem szavaz az előzőleg „tetten ért”, „viselt dolgaikkal” szájról szájra járó jelöltekre? Vagy adott helyzetben mégiscsak a számára kevésbé elfogadhatatlan jelöltre üsse a pecsétet? Nyilván, egyik sem jó megoldás, hiszen vagy a jövőnket kockáztatjuk, vagy a becsületünket. A szokatlan méltósággal lemondásukat benyújtó köztársasági elnök és társa(i) példája talán az első lépés a szükségszerű megtisztulás útján.

Végül egymásnak feszülés helyett a böjtfő-vasárnapon immár mindenhol lejáró idei ökumenikus imahét mottójából idézek mindannyiunknak: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Tégy jót, és az irgalmas samaritánus példájára menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!

Dr. Ábrám Zoltán          

Megőszült autonómiaigény

A madéfalvi veszedelem 260. évfordulóján nemcsak a székelygyilkosság helyszínén, hanem Marosvásárhelyen is megemlékeztek a történelmi eseményre, annak következményeire, az áldozatokra és a menekültekre. A szülőföldjükön maradt és az onnan menekülni kényszerült székelyekre, leszármazottaikra, akik Székelyföldön vagy azon kívül csakis az autonómia különböző módjainak biztosítása által bízhatnak újabb negyed ezredévben ennek a bizonytalan jövőnek a kapujában.

A marosvásárhelyi megemlékezés rendkívül felemelőnek, színvonalasnak, tanulságosnak, gondolatébresztőnek bizonyult. A rendezvény a csíksomlyói kegytemplom és a marosvásárhelyi vártemplom harangzúgásával kezdődött, és a tartalmas beszédeken túl két népballada megható előadása, Kányádi Sándor igazmondó verssorai és a Maros Művészegyüttes színvonalas táncműsora tette emlékezetessé. Hitelességét biztosította a bukovinai székely leszármazottakkal rendelkező magyar államtitkár, Potápi Árpád János jelenléte, aki egyenes beszédével, személyes vallomásaival, megszívlelendő üzeneteivel érintette meg a hallgatóság „agyát és szívét” egyaránt. Természetesen ünnepi beszédet mondott a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki aggodalmát fejezte ki a tervezett közigazgatási reform miatt, egyúttal pedig bizakodását, hogy „a székely nemzeti ellenállás folytonossága megtartó erő, a jövő záloga a székelység számára.”

          Büszkék lehetünk arra, nemzeti erősségünk, hogy esztétikailag, lelkileg és szellemileg nagyon szép ünnepségeket, megemlékezéseket tudunk tartani. A mostani kiemelkedett, hasznos lenne iskolákban is bemutatni a jövő nemzedékei számára. Márcsak azért is, mert a fiatalság – kevés kivételtől eltekintve – teljesen hiányzott az amúgy telt házas kultúrpalotai megemlékezésről. Az őszülő és kopaszodó, nyugdíjkorhatárhoz közeledő vagy azt már túlhaladó férfiak alkották az abszolút többséget. Harmincegynéhány évvel ezelőtti önmagam lelkesedésére gondolva azt kellett megállapítanom, hogy nem rontom az átlagéletkort. És miközben felettünk elteltek az évtizedek, szép lassacskán az autonómia igénye, a mellette való kiállás is megőszült. Velünk együtt.

          Háromszor annyi idővel ezelőtt, jó évszázada Kós Károly kiáltotta a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Nemrég arról értesülhettünk a sajtóból, hogy a román parlament mindkét háza sürgősségi eljárással tárgyalta és elutasította a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott, frissen benyújtott három autonómiatervezetet. Bár a plenáris üléseket hibrid formában tartották, hogy a nagy többségben személyesen jelen nem lévő parlamenterek online szavazhassanak, még annyi támogató szavazat sem gyűlt össze, ahány képviselőt és szenátort juttatott be Románia országgyűlésébe az erdélyi magyarság.  Az autonómiatervezeteket meg nem szavazó magyar képviselőink vajon igazoltan hiányoztak-e, esetleg megtámogatott okostelefonjaik mondtak csődöt, vagy érdektelenekké váltak a román nemzetállam elleni hármas támadásnak tartott alkotmányellenes autonómiatervezetek iránt? Vagy azon választóikkal azonosultak, akik az urnák elé járultak ugyan, de őket sem érdekli a székelység önrendelkezési igénye? Vajon, miután kihalunk, vándorbotot veszünk, azonosulunk a haladónak tartott világ értékrendjével, a „vén Európa” „tündérkertjében” még ifjúkorát élheti-e az autonómiát óhajtók közössége?

Öt évvel ezelőtt, 2018 novemberében Vizi E. Szilvesztert, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét, az autonómia elkötelezett hívét a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára terjesztettem elő. (Sajnos, javaslatomat válaszra sem méltatták.) Elsősorban nem kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenysége miatt tettem ezt, hanem azért, mert nagymértékben hozzájárult az erdélyi magyarság, a székelység szakmai és kulturális megvalósításaihoz, autonóm törekvéseinek kibontakozásához. Ráadásul, 2004 szeptemberében Bukarestben a Román Tudományos Akadémia épületében kiállt a székelyföldi magyarság önrendelkezése mellett. Arról értekezett, hogy mivel a tapasztalat szerint az autonómiát élvező régiókban fellendülés tapasztalható, a székelyföldi kulturális és területi autonómia mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Örökifjú hite a székelyföldi önrendelkezés mellett kitartó őszülők számára iránytű lehet: „Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

Dr. Ábrám Zoltán                             

Nemzeti büszkeség

         Sokadmagával együtt Ilyés Gyula fogalmazta meg a kérdést: ki a magyar? Nem szándékozom ennek részletes megválaszolására. Magyarnak magyar az anyanyelv, a haza, a nemzet, a szív. Lélek és szellem. Nemzeti büszkeség.

         A lelki személyazonossága alapján magyar ember biztosan hallott a tizenhárom aradi vértanúról, és megemlékezett a nemzeten túli egyetemes szabadságvágyról. Bár egyre kevesebben vannak, de ma is akadnak olyanok, akik név szerint felsorolják a tizenhárom mártírt: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Melléjük sorolva a szintén október hatodikán Pesten kivégzett Batthyányi Lajost. Vagy további négy aradi vértanút, akik korábbi vagy későbbi időpontban lelték erőszakos halálukat: Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Lenkey János és Hauk Lajos.

         Valószínűleg valamivel többen tudnák felsorolni a hetven évvel ezelőtt Londonban világraszóló sikert arató Aranycsapat tagjait. A magyar csapat összeállítása szinte azonos volt a Bernben később vébé-döntős csapattal: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a hat-három utolsó negyedórájában Gellér Sándor védett a magyar kapuban. A berni kezdőcsapatban Tóth váltotta Budait, előzőleg pedig Puskás sérülése miatt Sebes Gusztáv, a csapat szakvezetője Palotást tette be a tizenegybe. Amúgy a népnyelv az Aranycsapat 12. játékosának a legendás rádióriportert, Szepesi Györgyöt tartotta.

         Az aradi tizenhármak és a londoni/berni tizenegyek mellett vajon nem illene-e hasonlóképpen ismerni a tizenkét magyar Nobel-díjast, ismerkedni neveikkel? Főleg most, amikor felfokozott nemzeti érdeklődést vált ki a Nobel-díjak idei ünnepélyes átadása, hiszen kivételes módon két magyar díjazott szerepel az elismertek között.

Bár nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, a későbbiekben ismertetett kritériumok alapján tizenkét magyar Nobel-díjasról, valamint további hét magyar származású, magyar ősökkel rendelkező Nobel-díjasról beszélhetünk. Két személy (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre) Magyarországon, magyar állampolgárként kapta meg a rangos elismerést ottani munkásságuk eredményeként, de később előbbi is elhagyta a szülőföldet, utóbbi pedig oda tért vissza végső pihenőre. További tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek csak a szülei születtek Magyarországon, egynek a nagyszülei, de ők maguk már nem ott jöttek világra, nem vallották magukat magyarnak. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.

Íme a tizenkét magyar Nobel-díjas neve a díjazásuk sorrendjében: Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Harsányi János, Oláh György, Kertész Imre, Herskó Ferenc, Karikó Katalin, Krausz Ferenc. És íme a magyar felmenőkkel rendelkező további Nobel-díjasok: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Milton Friedman, Daniel Carleton Gajdusek, Elie Wiesel, Polányi János, Louise Elisabeth Glück.

Miközben a fenti, már jól ismert neveket ismételgetjük, büszkén gondolunk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, a legrangosabb tudományos díjat elnyerő okos emberekre. Kiemelten arra, hogy idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását tette lehetővé. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

A legnagyobb magyar, Széchenyi István azt vallotta, hogy “a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma”.  Nekünk pedig az a feladatunk, hogy nemzeti büszkeséggel gondoljunk kiemelkedő mártírjainkra, sportolóinkra, művészeinkre, tudósainkra. A kiművelt emberfők sokaságából kikerülő legnagyobbjainkra.

Magyar Nobel-díjasok

          Az utóbbi időben tudatlan és műveletlen, de legfőképpen tudatosan rosszindulatú tollnokok a szomszédos országok némelyikében és az anyaországban egyaránt itt-ott arról cikkeztek, hogy mennyiben lehetnek magyarok a Nobel-díjasaink, ha mindannyian Magyarország elhagyására kényszerültek. Szóval, nemzeti öröm helyett inkább globális frusztrációra kárhoztatnának bennünket, totális bírálattal illetve a hazai iskolarendszert, a honi viszonyokat.

          De hát ki a magyar? Aki elment, az már nem az?  És aki maradt, az mindenképpen az? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

          A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar (vagy bármely nemzetiségű) az, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. De az is előfordulhat, hogy valaki nem vállalja fel saját identitását, politikai, szociális vagy egyéb okból, de a jelek alapján a környezete annak tartja. Meg hát az sem mellékes, hogy napjainkban, amikor szabad akaratból nemcsak lakcímet és munkahelyet, hanem nevet és nemet is lehet váltani, lassacskán a szülőföld marad az egyedüli biztos a bizonytalanban. Amit nem lehet elvenni, legfeljebb az országhatárok mozdulhatnak meg körülötte. Aki pedig elköltözik, annak biztos fogódzó, hogy a szülőföld mindenkor hazavár.

A tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő “tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért - a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Szóval, az “eke szarvánál” kellene maradni – üzenik a ki tudja hol született és milyen neveltetésben részesülő megmondófiúk.

Ráadásul a honi iskolarendszert is bírálattal illetik, mert – szerintük bizonyára alacsonyabb színvonala miatt – képtelen volt otthon marasztalni az ott végzetteket. Pedig éppen ellenkezőleg: a neveltetés, a rendkívül gazdag és önkifejező magyar anyanyelv, a Rátz vagy Kiss tanárok mesteri útbaigazításai döntő tényezőknek bizonyultak a magyar zsenik sikeres szakmai kibontakozásában. Miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a 20. század fordulóján Budapest világszinten a hatodik helyezett volt az ott iskolázott Nobel-díjasok sűrűsége tekintetében? Márpedig a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, meg a többi iskolában magyarul sajátították el a tudomány alapjait a többnyire zsidó származású magyar tudósok. Akik később az Újvilágban sajátos akcentussal beszélték az angolt, és különös tudásuk és kommunikációs készségük miatt marslakóknak becézték őket, miközben Amerikába kikerült magyar géniuszok voltak. Mára pedig az is bebizonyosodott, hogy nemcsak fővárosi elit iskolákból, hanem a kommunista rendszer szerényebb vidéki iskoláiból is kikerülő,  egész életüket és karrierüket meghatározó honi alapképzésben, majd egyetemi oktatásban részesülő Nobel-díjasaink is vannak. Magukat magyarnak vallók, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

          A Nobel-díjas magyarok identitását megkérdőjelező, a szülőföld szerepét minimalizáló vélemények mellett olyan túlzásokkal is találkozhatunk, amikor a magukat magyarnak nem valló, amúgy magyar(zsidó) ősökkel rendelkező osztrák vagy amerikai Nobel-díjasokat is felveszik a listára. Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Csak ketten vannak (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre), akiket Magyarországon, magyar állampolgárként, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, de ők is elhagyták a szülőföldet. Újabb tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el.

A tucatnyi magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskolázttattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Egyetlen példaként közéjük tartozik a nemrég nyolcvan évesen elhunyt, a koronavírus évében díjazott Louise Glück, akinek apai nagyszülei Magyarországról (Érmihályfalva) vándoroltak ki az Egyesült Államokba még 1900-ban. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben. Őket magyar Nobel-díjasoknak tartani éppen olyan túlzás, mint megvonni a magyarságát azoknak, akik szakmai érvényesülésük okán külföldre távoztak.

Menni vagy maradni? – sokáig ez volt az alapkérdés. Akit közel száz évvel ezelőtt elvitt a hajó Amerikába, annak – mindenféle politikai tartózkodás mellett – nehéz volt kapcsolatot fenntartania a szülőfölddel. Aztán elterjedt a repülőzés, és közelebb került az óhaza. Szép példaként mgemlíthetem, hogy 1978-ban a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is egyike volt az amerikai küldöttségnek, aki a Szent Koronát hazakísérte. Vagy közel húsz év múlva emlékezetesnek bizonyult Teller Ede jelenléte Budapesten a Magyarok Világkongresszusán. Szóval, ma már a válasz így hangzik: menni és haza(-haza)jönni.

A tudomány mindenkoron szakmai együttműködésekre alapoz, és egyre inkább országhatárokon, földrészeken ível át. Amikor a szabad mozgás és munkaválallás a mai demokrácia egyik – amúgy számos ellentmondást és problémát is felvető – vívmánya, az együttműködés lényegesen kitágult. A maroktelefon és az internet korában ma már a “menni vagy maradni” választási lehetőséget felváltotta a “menni és hazajönni” alternatívája. Hazajönni fizikailag, véglegesen vagy látogatóba, szakmai kapcsolatokat kiépítve, megbecsültséget fenntartva. Hazajönni, még inkább itthon maradni lelkileg. Ezek a fizikai, lelki és szellemi determináltságok határozzák meg az egyéni identitásunkat, miközben egyetemes létünk és lényünk oszlopai egyúttal. A szülőföld kiléte, az iskolázottság helyszínei, az édes anyanyelv, a nemzethez való lelki tartozás vitathatatlan feltételei az identitásmegőrzésnek és a nemzeti kötődésnek. Mindezt megkérdőjelezni bárgyúság vagy rosszindulat.

Két Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet

         Bár a rangos sportesemények vagy az Oscar-gálák vonzerejével nem vetekszik, évről évre nagy érdeklődést vált ki a Nobel-díjak megnevesítése, majd ünnepélyes átadása. Ilyenkor előtérbe kerülnek a hétköznapokon a laboratóriumukban megbúvó tudósok, az íróasztaluknál          ihletükbe temetkező alkotók, az emberiség fejlődését meghatározó felfedezéseikkel, kiemelkedő alkotásaikkal, példamutatásukkal. És bár a tudománynak és vívmányainak, az írásművészetnek és a békeszeretetnek nincs nemzetisége, hiszen az egész emberiség javát szolgálják, a tudósok méltatásakor sohasem lehet mellékes, hol születtek, hol iskoláztattak, és hol érték el világraszóló eredményeiket.

   Már-már természetes, hogy a szabadság, a pénz és az agyelszívás hazája, az Amerikai Egyesült Államok tudományos szuperhatalom. Egy  viszonylag kis országtól nem várható el, hogy egyenrangú feltételeket nyújtson tudósainak, de még sportolói felkészülésének, színészei csillogásának sem. Békeidőben, demokráciában is természetes a tudósok fokozott elvándorlása – főleg a tengerentúlra - a lényegesen kedvezőbb kutatási- és életkörülmények biztosítása, az esetlegesen zavaró tényezők kiküszöbölése miatt. (Csak zárójelben említem meg, amerikai földön nem tomboltak sem világháborúk, sem kommunizmus, sem egyéb, életet vagy egzisztenciát veszélyeztető helyzet nem állt fenn).  Tény és evidencia, hogy a tudományos szaklapok döntő többsége angolul íródik és az Egyesült Államokban adatik ki, valamint az is, hogy a legtöbb Nobel-díj amerikai tudósokhoz kötődik.

    De ki az amerikai Nobel-díjas? Jelen esetben az, aki születési helyétől, nemzetiségétől és korábbi tanulmányaitól függetlenül a tudományos nagyhatalomnak számító Egyesült Államokban dolgozott és érte el sikereit. És ki a magyar Nobel-díjas? Eddig azt mondhattuk, hogy többnyire – néhány kivételtől eltekintve - az amerikai lakhellyel és állampolgársággal rendelkező amerikai tudós, akinek zsidó-magyar ősei vannak, Magyarországon született (többen a történelmi határok között, vagy meglehet, csupán szüleik születtek ott), bizonyára magyar iskolában érettségizett, és bontakoztatta ki tehetségét, de már fiatalon elvándorolt, és lehetőleg mindvégig megőrizte magyar identitását, anyanyelvét. Magát magyarnak (is) vallja.

     Nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, de bárhogyan is osztjuk-szorozzuk, Nobel-díj tekintetében jól állunk, főleg az ország lakosságát figyelembe véve. Csupán ketten vannak, akiket Magyarországon, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, egyúttal magyar állampolgárként. Eddig nyolc, most már tíz díjazott Magyarországon született, a szüleik is magyarok, az anyanyelvük is az, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek édesapja, édesanyja is – a változó területű - Magyarország szülötte, de ők maguk már nem ott jöttek világra. Egy díjazottnak egyetlen nagyszülője volt magyar. Ha a felsoroltak mindegyikét magyar Nobel-díjasnak számítjuk, akkor Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel együtt összesen 18-19 magyar kitüntetettel büszkélkedhetünk. Ha viszont a múltba tekintésünk ennél szigorúbb, akkor 12-vel vagy még kevesebbel. Optimistább kitekintéssel a béke Nobel-díjat kiérdemelt szervezetekben (pl. a taposóaknák megsemmisítéséért folytatott munkában, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentésében) magyarok is tevékenykedtek, ráadásul 2012-ben az Európai Unió is részesült e rangos elismerésben, úgyhogy a legderűlátóbb verzió szerint mindannyian Nobel-díjasok vagyunk.

    Ami kétségtelenül közös a magyar, Magyarországon született Nobel-díjasokban: a tudásukat a magyar kultúrából merítették, de a kedvezőbb szakmai, politikai körülmények miatt mindannyian elvándoroltak szülőhelyükről. Ettől függetlenül méltán vagyunk büszkék a legrangosabb tudományos elismerést elnyerő okos emberekre, zsenikre. Hiszen Magyarország nagyon előkelő helyet foglal el a magyar és magyar származású Nobel-díjasok tekintetében, sőt rajtuk kívül olyan géniuszokat is adott a világnak, akiket nem honorált ugyan a Nobel-bizottság, de tudományos képességeiket, felfedezéseiket, szakértésüket legalább annyira elismerték.

    Idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Az egyiket a szívünk mélyén vártuk, a másik meglepetésként ért. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását is lehetővé tette. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

    Karikó Katalin Szolnokon született, Kisújszálláson nőtt fel, Szegeden végezte az egyetemet, doktorált, és kezdte szakmai pályafutását. A kommunizmus legsötétebb éveiben, harminc évesen családjával az Egyesült Államokba települt, és így vált magyar-amerikai kutatóbiológussá. Azóta is gyakran jár Magyarországra, magyarságát teljes mértékben vállalja. Ő a harmadik Nobel-díjasunk, aki magyar állampolgárként vehette át a kitüntetést. Egyébként 2021 óta a Szegedi Tudományegyetem kutatóprofesszora és a Pennsylvaniai Egyetem adjunktusa. A Wikipédia szerint tíz magyar tudós és alkotó után Karikó Katalin szerezte meg a tizenegyedik magyar Nobel-díjat, egyben ő az első magyar Nobel-díjas nő. Lánya, Francia Zsuzsanna kétszeres olimpiai bajnok, tagja volt az aranyérmet szerzett amerikai nyolcas női evezőscsapatnak. Unokája Alexander Bear Amos.

   Krausz Ferenc Móron született, Budapesten elméleti fizikai és villamosmérnöki tanulmányokat folytatott. Innen, bizonyára származásának is köszönhetően, 1987-től Bécsben folytatta pályafutását, húsz éve pedig Németországban, ahol a Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója. Munkatársaival együtt az ultragyors lézertechnika kifejlesztője. Állampolgársága osztrák és magyar, tehát Münchenben élő és dolgozó osztrák-magyar fizikusnak tekinthetjük. A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.

     Akár a múlt, akár a jelen, akár a jövő ígéretes tudósairól, művészeiről beszélünk, jelen esetben a Nobel-díjat elnyerőkről, nevük megőrzése, életpályájuk megismerése, munkásságuk jelentőségének a tudatosítása igazi társadalmi értékek közvetítése által méltó megbecsülésüket szolgálja. Büszkék lehetünk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, akik nemcsak az emberiséget, de azon belül a nemzetet is gazdagítják.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                   

       Oppenheimer időszerűsége, Teller Ede emlékezete           

Amerikától Magyarországig, így Marosvásárhelyen is kiemelt érdeklődés mellett vetítik Christopher Nolan Oppenheimer című filmjét. A Manhattan terv igazgatójaként Robert Oppenheimer kiemelt szerepet játszott az első nukleáris bomba kifejlesztésében, ezért az „atombomba atyja”-ként  emlegetik. Az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb pillanata azh ő nevéhez kapcsolódik, amikor 1945. július 16-án hajnalban az új-mexikói sivatagban felrobbantották az első atombombát. Néhány héttel később Hiroshima és Nagaszaki bombázása máig is az a két nukleáris fegyverhasználat, ami fegyveres konfliktusban történt. Azóta fokozottabban szembesül az emberiség az ön-kipusztítás lehetőségével, amit a nukleáris fegyverek nyújhatnak egy katonai konfliktus során. Márpedig az Oppenheimer c. film éppen a hidegháború mélypontjait idéző orosz atomfenyegetések idején készült el. Mondanivalója örökérvényű, időszerűsége vitathatatlan.

Egyébként a film végigköveti Oppenheimer életét. Az általa kifejlesztett atombomba bevetésének eldöntése már az atombomba fejlesztését végző Manhattan terv irányításával megbízott Groves tábornok hozzáállásán, végül Truman elnök döntésén múlott. Miután a felvállalt szakmai-tudományos munkát sikeresen beteljesítette, a második világháború befejezése után Oppenheimer az atomenergia nemzetközi ellenőrzéséért lobbizott, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését, és ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését. Ezért kegyvesztett lett az amerikai kormányzati és katonai vezetők körében, kommunista kapcsolatokkal vádolták meg, és megalázó módon, igaztalanul kizárták az Atomenergia Bizottság tanácsadói bizottságából. Az ünnepelt tudósból politikai üldözött lett, bár később részben rehabilitálták.

A filmdráma egyik kulcsszereplője Teller Ede, aki Oppenheimer tudóskollégája volt a Manhattan tervben.  A filmkockákon jól körvonalazódik, és a „bombatörténetet” végigkíséri az Oppenheimer-Teller ellentétpár. Oppenheimer a saját maga által alkotott atombomba pusztító erejétől megrettenő, az emberiség biztonságát a fegyverkezés korlátozásában kereső tudós, miközben Teller a katonai erő fitogtatásában, a kölcsönös elrettentésben, a mindenkori bizalmatlanságban bízó tudós. És bár kettejük hozzáállása és véleménye sokszor párhuzamosnak bizonyult,  végül is – mások mellett – nekik köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok atommonopóliummá vált.

Miközben az Oppenheimer c. filmben végigkövetett jó néhány gondolat időszerűsége felülértékelődik a globalizált ukrán-orosz konfliktus idején, Amerika árnyékában, éppen Teller Edére emlékezünk, aki 95 évesen 2003. szeptember 9-én halt meg Kaliforniában. Tudományos nagysága és zsenialitása vitathatatlan, életművének a megítélése ellentmondásos és politikafüggő. Az Amerikai Egyesült Államok elnökeitől minden lehetséges kitüntetést megkapott, beleértve a legrangosabb elismerést, a Szabadság Érmet.

Teller Ede kiváló számolási és matematikai képessége már gyermekkorában megnyilvánult. Egyetemi tanulmányait a budapesti Műegyetemen, majd a karlsruhei, müncheni és lipcsei egyetemeken folytatta. Göttingenben kezdett dolgozni, koppenhágai és londoni megállók után az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le véglegesen. A harmincas éveiben járó fiatalember ismertségét az alapozta meg, hogy teljes titoktartás és elzártság mellett a Los Alamos-i laboratóriumba került, ahol Oppenheimer vezetésével elkészítették az első atombombát. A hidegháború, az Egyesült Államok és a Szovjetúnió közötti fegyverkezési hajsza korában vezető szerepet kapott a hidrogénbomba kutatási programjában, amely egy új termonukleáris kutatólaboratóriumban zajlott Kaliforniában. Aktív részese volt a nyolcvanas évek csillagháborús tervének, a fegyverkezési verseny oly mértékű fokozásának, amelyre a Szovjetunió már képtelennek bizonyult válaszolni a megterhelő kiadások miatt, és felbomlásához a túlméretezett fegyverkezés is nagyban hozzájárult. Amúgy Teller Ede a nukleáris energia békés és biztonságos felhasználásának a híve volt, az atomenergia hasznosítását az emberiség létérdekének tartotta.

Teller Edét tudományos körökben militarista szakembernek tekintették, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem kapott Nobel-díjat. De ha figyelembe vesszük, hogy a legrangosabb tudományos díj létrehozója, a dinamitot felfedező, alaposan meggazdagodott Nobel Alfréd fegyvergyáros éppen a nevéhez fűzött „halálgyáros” jelzőt szerette volna feledtetni a róla elnevezett díj megalapításával, akkor elmondhatjuk: Teller Ede méltán nevezhető a nobeli út követőjének. A róla való visszaemlékezést önéletrajzi könyvében megfogalmazott gondolataival zárjuk: "Mélységesen sajnálom azokat a haláleseteket és sérüléseket, amelyek az atombombázásokból következtek. De a legjobb magyarázatom arra, miért nem sajnálom azt, hogy fegyvereken dolgoztam, voltaképpen egy kérdés: mi lett volna, ha ezt nem tesszük?"

Dr. ÁBRÁM ZOLTÁN                         

Honismereti Népfőiskola Erdélyben

         Harminc évvel ezelőtt, 1993 júliusában Szovátafürdőn került sor az I. Honismereti Népfőiskolára. Jelen írás ebből az alkalomból kitekintést nyújt az erdélyi népfőiskolai mozgalomra, valamint a hét alkalommal megrendezésre kerülő honismereti népfőiskolák szellemiségére.

         A magyar népfőiskola-történet egyik gyökere a Maros megyei Makfalvához kötődik, az 1835-ben báró Wesselényi Miklós által alapított kollégiumhoz. A korabeli krónikás így írt a Wesselényi Kollégiumról: „Azért jött létre, hogy a magyar nyelven folytatandó tanítás tárgyai közelebb álljanak az élethez, mint a tudományossághoz. Az életre hasznos mesterségek értésének, gyakorlati tudásnak, vagyis magán segíteni, másoknak is szolgálni alkalmatos ügyességnek, életrevalóságnak iskolája.”

A rendszerváltást követően, 1992-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tagszervezeteként megalakult a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság. Az alakuló ülésre főleg azok sereglettek össze Erdélyből valamint Bukarestből, akik már a letűnt diktatúra éveiben is tevékenykedtek a hatalom által ugyancsak szűk keretek közé szorított magyar közművelődési életünkben, és különösen a szabadegyetemi előadások szervezésével hívták fel magukra a hajdani éber cenzúra figyelmét. A Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság abból a célból jött létre, hogy felmérve a lehetőségeket, támogassa a hivatalos oktatáson kívüli felnőttképzést, vagyis intézményesítse közművelődési életünknek ezt a fontos területét. Az erdélyi népfőiskola célkitűzése ugyanaz, amit Móricz Zsigmond vallott: „Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfõiskola célja.” Azonban itt, a Kárpátok ölelésében, más feladat is vár a népfőiskolákra: meg kell tanítani magyar közösségeinket úgy cselekedni, hogy megmaradjanak.

          A kibontakozó tevékenységek közül a legsikeresebbnek a honismereti népfőiskola megszervezése bizonyult. Az I. Honismereti Népfőiskolára 1993 júliusában Szovátafürdőn került sor, partnerünk volt Magyarországról a Magyar Népfőiskolai Társaság és a Honismereti Szövetség. A helyszín a kempingtáborra esett, ahol a faházakban együtt elfért a hét országból érkező több mint nyolcvan résztvevő.  A magyar népfőiskolaszervezők Kárpát-medencei seregszemléjeként összesen hét honismereti népfőiskolát sikerült megszerveznünk: négyet Szovátán (1993, 1995, 1997, 2004), kettőt Szentegyházán (1999, 2002) és egyet Marosvásárhelyen (2006). Ezek a rendezvények elérték a céljukat, erre bizonyíték az előadások színvonala, a kiscsoportos tevékenységek módszertani felhasználhatósága, a kötelező tanulmányi kirándulás, az egységes magyar kultúrában való gondolkodás, és kiemelten az esti foglalkozások közösségformáló ereje. A tábortűz körüli viccmondások, a közös énekléssel fűszerezett borozgatás, a kötetlen beszélgetések közösségformáló ereje mérhetetlennek bizonyult. Hiszen a népfőiskola egy olyan műfaj, ahol nincsenek éles határvonalak az előadó és a hallgató között; ahol a teleírt jegyzetfüzet és a résztvevők címlistája kiegészítik egymást.

Változatos tematikát választva tartottuk meg a kétévente várva-várt, határokon túlra is kiterjedő összejöveteleinket. A résztvevőket az akkoriban legjelesebbnek bizonyuló közművelődés-szervezők közül toboroztuk, és így jött létre a honismereti népfőiskolákon résztvevők “nagy családja”. A különböző foglalkozású, közösségszervező tevékenységet folytató résztvevőkkel megismertettük a honismeret, népismeret, népfőiskola, felnőttoktatás, műemlékvédelem és környezetvédelem, egészségnevelés, kommunikáció tudományát, és kiemelten foglalkoztunk a szórvány közművelődési helyzetével és jövőképével. „Műemlékvédelem és környezetvédelem” címmel könyvet adtunk ki a III. Honismereti Népfőiskola anyagából. Az utolsó, VII. Honismereti Népfőiskolára 2006 novemberében került sor, témája: „A szórvány közművelődési helyzete és jövőképe”. Utána fokozatosan kifulladtunk, belefáradtunk, nem tudtuk megszerezni a támogatást az egyre szűkösebb körülmények között. De leginkább: nem tudtuk, nem tudhattuk megismételni a megismételhetetlent.

Három évtized távlatában nagy szeretettel gondolok az egykori honismereti népfőiskolákra, amelyek főszervezőjeként és mozgatójaként elmondhatom: nem volt hiábavaló a fáradozás. Nagyon sokan megfordultak itt a közművelődési életünket irányító, önzetlen közösségszervezők közül, és mindannyian új ismeretekkel és ötletekkel, de mindenekelőtt megnevezhetetlen lelki táplálékkal távoztak, amely életük végéig elkísérte, elkíséri őket. Örömmel tölt el, hogy másfél évtizeden át sikerült éltetni az erdélyi honismereti népfőiskola szellemiségét.

                                                      DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

Gondolatok pápalátogatás után

Ferenc pápa magyarországi látogatása számunkra történelminek bizonyult, hiszen négy éven belül harmadszor látogatott el magyar közösségbe, és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson való részvételét, rövid magyarországi tartózkodását követően két éven belül visszatért. Három napon át közösségi együttlétek, megszívlelendő üzenetek, krisztusi útkövetések élményével, a szeretet kisugárzásával töltötte fel híveit, tisztelőit. Sok millió magyar és nem magyar szívet. 

A pápa megcáfolta a korábbi ellendrukkerek minősíthetetlen hangoskodását, az előző útjával és Magyarországhoz való viszonyával kapcsolatos spekulációkat és elferdítéseket. A több tízezer, százezer jelenlevő, de az eseményeket a tévéképernyők előtt követők részére is, életreszóló élményt, harmónikus és szemet gyönyörködtető együttlétet, személyes találkozást, lelki feltöltődést nyújtott a szeretet, a békesség, az ökumenizmus jegyében érkező Szentatya. “Veni, vidi, vici” – a keresztényüldöző Julius Caesar szavait fordította le a kétezer éves kereszténység nyelvére, amint - korábbi nyilatkozata alapján – „elment Budapestre a szeretett magyarokhoz, hogy átölelhesse őket”. Miközben minden jel arra utalt, hogy élvezte az együttlétet, erőre kapott a Szentatya, aki megsokszorozta a feléje irányuló szeretetet, legitimizálta az ezer éves Szent István-i értékeket és a mostani államvezetés kiállását a kereszténység védelmében. Szavaiban magyar szentek és szent életű emberek példáit vállalta fel, és több ízben magyarul szólt: „Jónak lenni jó.”, „Köszönöm, Isten fizesse!”, „Isten áldd meg a magyart!”

A gyönyörű környezetben, a Fennvaló áldásával napsütötte országház szomszédságában lezajló szentmise legfontosabb metafórái a jó pásztor, a nyitott kapu, a megbocsátás szépsége voltak. Vallási értelemben mindhármat Krisztus, a keresztény ember számára a Megváltó testesíti meg. Világi síkon az individualizmus zárt kapui és az elesettekkel szembeni közöny, a rászorulók (migránsok) iránt tanúsított elutasítás arra jelent pápai felszólítást, hogy „Legyetek nyitott kapuk!”. De vajon kinek kell megbocsátást gyakorolnia, kaput nyitnia, jó pásztornak lennie? A napjainkban is jelentős vallási - és vatikáni állami – hatalmat képviselő pápa, Jézus Krisztus helytartója mellett nyilvánvalóan a világ, Amerika, Európa, Magyarország, Románia... vezetőire, vallási és világi elöljáróira is érvényes a felhívás. Mert a jó pásztor „nem lopja el a rá bízott nyájat”, a jó politikus pedig képes jó pásztora lenni a népének.

Miközben a lelkiismeret hangjára hallgató különutas politikája miatt Magyarország az Európai Unió sajátos érdekközösségében a vádlottak padján áll, megszívlelendő a megbocsátás, a jó pásztor és a nyitott kapu jelképe. Ferenc pápa a protestáns női államfővel (aki egészen más „kategóriát” képvisel, mint a most kivételesen római katolikus, ám szellemi teljesítőképesség terén igencsak korlátolt amerikai elnök) és miniszterelnökkel közös együttléte során mindenestre legitimizálta családpolitikájukat, és teljes mértékben hiteltelenné tette mindazon rosszakaratú félremagyarázásokat, miszerint a „migránspárti pápa” nem áll szóba a „kerítéspárti miniszterelnökkel”. A pápa ugyanis alapvetően a rászorulók – beleértve a szülőföldjükről elüldözötteket is - védelmezője, az államfő pedig saját állampolgárai érdekeit képviseli, akár az ellenőrizetlen és jogszerűtlen határátlépés ellenében. A más népek számára is követendő, ezer éves Szent István-i intelem és annak gyakorlása az idegenek befogadására vonatkozóan ugyanis sohasem jelentette számukra előjogok biztosítását, amiképpen az ukrán menekültek példamutató támogatása is cáfolja a magyar kormányzat idegengyűlöletét, inkább a testvériség gyakorlására nyújt példát. Csupán a szeretet és nem a hatalom, az érdek oldaláról kellene értelmezni a jelenséget.

Csakhogy a földön mindenkor együtt munkálkodott a jó és a gonosz, amiként minden őseposz, vallás, alapvető emberi összegző mű foglalkozott e kettősséggel. Nem csoda hát, ha a szeretet katarzisában, három napon át az egészséges magyar büszkeség jegyében, bármiféle incidens nélkül lezajló pápalátogatásra egyesek máris pokoli tüzet zúdítottak az egyre sajátosabban értelmezhető szólásszabadság, demokrácia szólamaival. Nevesincs cikkeikben és véleménynyilvánításaikban hitetlennek, antikrisztusnak titulálták Szent Péter utódját, saját országukat (az alaptörvény szerint keresztény Magyarországot) szalonképtelen jelzőkkel illették, az állami vezetőket pedig a migránsok feltétel nélküli befogadására szólították fel. Sajnálatra méltó szeretetlenséggel fejtették ki néhol gúnyos, félretájékoztató, saját érdekeiket szolgáló véleményüket. Mert bár sokféleképpen értelmezhető egy pápalátogatás is, ám a szeretet nyelvén megfogalmazott, igazságra és békességre támaszkodó üzenetek elferdítése - minősíthetetlen.  

De jött a kis Fiat, mellette haladtak a huszárok, száz gyermek a repülőtéren, tízezer fiatal a sportcsarnokban, hátrányos helyzetűek, Csaba testvér és jó néhány székely zászló, Pázmány Péter tudományos szellemisége és más vallások képviselői. És Szent Péter utódjának a trónusa elé felvonultak a család, a szerzetesek, az önkéntesek, a népviseletbe öltözöttek reprezentánsai.  Istenhit és szeretet, fiatalosság és jövőkép. Lelki mérföldkő és feltöltődés, életreszóló élmény sokak életében Ferenc pápa történelmi látogatása. Mert jönnie kellett a világ letekintélyesebb egyházfőjének, hogy magába szálljon egy egész ország lakossága.

A pápalátogatásnak országhatárokon túli, magyar vonatkozású kisugárzásai is voltak. Nemcsak a határokon túli magyarság köszöntése, vagy éppenséggel a kárpátaljai ifjú tanúságtétele miatt. Amikor ugyanis a Szentatya az ezer éves Magyarországra vagy Szent Erzsébetre utal, akkor mi is otthon vagyunk. Amikor pedig kétszer is magyarul idézte a himnuszunk első sorát, és általa isteni áldást kért mindannyiunkra, bizony sokan keserűen odagondoltuk: vajon miért munkálkodik a gonosz Nagykárolyban, és nem tűri meg Kölcsey szobrának talapzatán az isteni áldást? Miközben államalapító Szent Istvánunkat a keleti kereszténység is szentként tiszteli, miért nem kapjuk meg az általa nekünk kijáró tiszteletet? A népviseletbe öltözött román lány imája a pápai trónszék előtt vajon hiábavaló lesz ezután?

         Háború és béke. Lev Nyikolajevics Tolsztojjal, vagy nélküle. Háború Nagykárolyban, háború Bahmutban; Washingtonban és Brüsszelben. Békepártiság a Vatikánban és Magyarországon, hiszen keresztyén út a béke útja. És mindkét állam zászlajában ott találjuk a béke színét. Vasárnap a Kossuth-tér egészen fehérbe öltözött egy felemelően szép és lélekmelegítő, őszinte és elegáns pápai szentmise alkalmával. Aki ezt nem ismeri be, vajon felül tudja múlni ezt az isteni gyönyört, alternatívát tud állítani a lélek esztétikájára? Nagyotmondásokon alapuló kampánygyűléseken, petárdás focimeccseken, száz decibeles rockkoncerteken aligha. Akit viszont akár április utolsó hétvégéjén a pápalátogatás alkalmából utolért az emberek feletti erő sugallata, megérintett a jó pásztor bizonyossága és megszólított a szeretet himnusza, abban megfogalmazódhat bár annak az érzése, hogy kár lenne felélni, lerombolni ezt a kultúrát a pénzre és földi hatalomra épülő újabb és újabb világrend nevében.

         Ferenc pápa látogatásával nyilvánvalóan megerősödtek a Vatikán és Magyarország kapcsolatai, miközben a világ katolikussága szeretettel vetette tekintetét a Magyarok Nagyasszonya békét akaró országára. A három napos pápai vizit vendéglátója, Erdő Péter bíboros köszöntésében kihangsúlyozta, hogy a történelem során Magyarország, a magyar katolikus közösség perifériát alkotott, egy olyan népet, „amely ezer éve szeretettel ragaszkodik a nyugati kereszténységhez, amely sokszor megfeledkezett róla”. Egyébként Erdő Péter bíborosnak bizonyára nőttek az esélyei, akárhány százalékos támogatottsága, egy majdan esedékes pápaválasztáson. A sok nyelvet beszélő, tudós alkatú, jó szervezői készséggel megáldott főpásztor ugyanis immár egy sikeres pápalátogatás házigazdája a római katolikus hívők legmagasabb szintű összejövetele, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus két évvel ezelőtti budapesti megszervezése után.

Az ökumenizmust, a határok természetes összekötését szorgalmazó Ferenc pápa válaszbeszédében szó szerint az alábbiakat mondotta: „A Magyarok Nagyasszonya szívére szeretném bízni az európai kontinens hitét, különösen a béke ügyében.” Akire „rábízta”, hogy „az ukrán és az orosz népre tekintsen”, vagyis – mondanám a saját olvasatomban – közvetítsen a béke ügyében. A budapesti apostoli útját Máriának felajánló Szentatya az országát a Magyarok Nagyasszonyának felajánló Szent István utódait testvériségre, nyitottságra, alázatra és engedelmességre intette, Krisztus örömének terjesztésére kérte, sőt arra is, hogy imádkozzanak érte.

         Végül felcsendült a régi magyar himnusz, ami teljes összhangban volt Ferenc pápa történelmi látogatásával: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról!”

                   Hit, szeretet, béke! Pax!

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                         

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.

Búcsú a Krónikától, éljen a Krónika!

     Október végén az erdélyi magyar közösség szomorú megdöbbenéssel értesült arról, hogy az új év beköszöntével megszűnik – többedmagával együtt – az egyetlen magyar nyelvű romániai országos napilap, a  Krónika nyomtatott formája. Számomra sajnálatos, hogy miközben az információáramlás egyre inkább a kaotikus és ellenőrizetlen virtuális térben zajlik, mégsem tudunk fenntartani egy kézben forgatható, nyomdából kikerülő országos napilapot, amely fennállása óta kiegyensúlyozott, objektív és naprakész tájékoztatása által rendkívül hasznos szolgálatot végez. Ellentmondásosnak tartom, hogy gyakran beszélünk autonómiáról, annak a különböző formáiról,  a gyakorlat szintjén viszont mi magunk sem tudjuk elérni azt, ami nem másoktól függene.

    Mégis. Miközben a Krónika újságtól búcsúzom, és éltetem az újjászülető internetes Krónika napilapot, portált, az 1908 januárjában született és  közel negyedszázada elhunyt Wass Albert példája áll előttem. Kényszerű emigrációja időpontjáig az író-költő az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt, amelynek mintájára két évtizeddel később létrehozta az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, és saját kiadóvállalatot is alapított. Számos könyvet jelentetett meg, a magyar identitást és igazságot képviselő cikksorozatot indított, írói hivatásának tartotta az erdélyi lelkiség és eszmeiség fenntartását. Erdély kérdéskörével, a magyarság általános problémáival foglalkozó angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett, és lapjait egyetemeknek, politikusoknak küldte el. Szolgálatot végzett, köszönet helyett mégis inkább keserű számvetéssel kellett szembesülnie. Az akkoriban szülőhazájában kevésbé olvasott (szégyenszemre ma is háborús bűnös) Wass Albert számára a folyóiratok (Transilvanian Quarterly, Hungarian Quarterly) hosszú távú kiadását az előfizetők alacsony száma lehetetlenítette el. A figyelmet a közép-európai nemzetiség regionális problémáira ráirányító kezdeményezése sem bizonyult sikertörténetnek, az érdektelenség és támogatás hiánya miatt szintén meghiúsult. Száműzöttként Wass Albertnek sajnos nem sikerült találnia annyi magyart, aki akár néhány száz dollár befizetésével fenntartotta volna a kiadóját. Még szerencse, hogy skót származású felesége megcáfolta mások alaptalan előítéleteit a skót fukarkodásról, és írói, kiadói, országjárói munkásságában mindannyiunk számára példamutatóan áldozatkész társa volt!

   Miközben az amerikai emigráció legtekintélyesebb prózaírója, Szitnyai Zoltán azt állapította meg, hogy "Wass Albert a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében vezéri szerepet tölt be", az érintett eképpen mesélt vállalkozása, az Amerikai Magyar Szépmíves Céh küldetéséről: „Sajnos, itt Amerikában magyar könyvet csak úgy tudunk kiadni, ha más könyvvel megkeressük azt, amit a magyarra ráfizetünk.”

    Az egyén, a közösség, vagy éppenséggel egy országos napilap létében problémák, “száműzetések” jelentkezhetnek, örömök és bánatok válthatják egymást. Miközben az élet megy tovább. Hűséges és elismeréssel adózó olvasóként, írásaimmal az erdélyi magyar közösségnek szánt szolgálatot teljesítőként, Wass Albert példájára hivatkozhatok, amikor a Krónikától búcsúzva a megszülető Krónikát éltetem. Bort, búzát, békességet - éljen a Krónika!

 * * * * * * * * * *

                                                        Petőfi

 
   A magyar országgyűlés Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából, tekintettel a költő január elsejei születésére, valamint a méltó megemlékezések megszervezésének biztosítása céljából a 2022-es és 2023-
as esztendőt Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította. A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja olyan mélyen beleívódott a magyarság szívébe, sőt a magyarokkal együtt élő népek zsigereibe is, hogy
– a szintén januárban született Eminescuhoz hasonlóan – a szobrok talapzatán feleslegessé vált a keresztnév megjelölése, sőt még a születési és a halálozási évszámoké is. Elég csak annyit feltüntetni: PETŐFI. Így
történt ez a kétezerben Marosvásárhelyen felavatott egész alakos bronzszobor esetén, amely alkalmat ad Petőfi születése napján, valamint a nemzeti ünnepen sorra kerülő ünnepségek megtartására abban a városban,
ahol élete utolsó előtti éjszakáját töltötte.
   Azt igazolandó, hogy a magyarság emlékezetében, lelkében és tudatában mennyire elevenen él, élt a világszabadság nagy költőjénekalakja, álljon előttünk az alábbi humoros, ám tanulságosan jelképes történet. A múlt század negyvenes éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia
született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább
ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat semlegesítő szabadságvágy, valamint a trónörökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azonnyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzott az adjonistentől és a
fogadjistentől, mire a jegyzőhöz ért, és elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, hogy milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! – hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt: Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében. Az elutasító válasz hallatán nagyvadász családapánk előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta
magát: Írod, vagy nem írod?
   Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát.

Dr. Ábrám Zoltán

Dr. Ábrám Zoltán

Ki veszítette el a labdarúgó-világbajnokságot?

A sportesemények nemcsak a résztvevő országok számára fontosak, hanem külső megítélésük miatt is. A labdarúgó-világbajnokság a legnézettebb és legmediatizál­tabb események közé tartozik, és bár még javában zajlanak a meccsek és a találgatások, érdemes máris megvonnunk néhány előremutató következtetést.

A csoportkörben leginkább a szerényebb eredményeket felmutató csapatok fociztak, küzdöttek, vívtak látványos mérkőzéseket, míg a sok millió eurós játékosokat felvonultató, anyagiakban kifejezve tetemes összértékű, többnyire európai csapatok jelentős részének a játékosai foci helyett inkább a labdát rúgták. Valahol a félpálya környékén, a saját – és az ellenfél – kapujától minél távolabb. Az egykor gólközpontú focit már régóta felváltotta a taktikázás, a gól elkerülése. És bár sokszor mégis a nagyok nyertek, a tapasztaltabbak, az alkatilag és fizikálisan erősebbek, de nem ők játszottak jobban.

A mérkőzések nézhetőségét a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség video-bíróra alapozó, helyenként ellentmondásos döntést hozó, a játékidőt jócskán meghosszabbító taktikája sem segítette elő a várt mértékben. Ráadásul a helyszín és annak megfelelően az időpont megválasztása sem bizonyult nyerőnek, amiként a kettős mérce alkalmazása sem. Bizonyíthatóan kiderült, hogy nem volt szerencsés döntés a szivárványos karszalag megengedése a korábbi futballeseményeken, hogy a mostani kényszerű betiltás annál nagyobb vehemenciával heves reakciókat váltson ki egyesekből. Miközben még sokféle karszalag viselése is szóba jöhetne, ami egyáltalán nem lenne szerencsés a jövőbeni csatározásokra nézve. (Nem ismerem a másnemű közösség számát sem a világon, sem az egyes földrészeken, de azt tudom, hogy csak a vén Európában mintegy negyven millió állampolgár él – gyakran hátrányosan megkülönböztetett – őshonos kisebbségi sorsban.)

Ezen a foci-vébén a megvesztegethetőségük gyanúját lebegtető döntéshozók, vagy éppenséggel a sajtó egy része, a játékosok némelyike egyáltalán nem mutatott jó példát sem házigazda-tiszteletből, sem emberi magatartásból, sem az általuk annyit hangoztatott demokráciából. Pedig el kellene fogadni, hogy van más kultúra, más politika, és más foci is. Eközben december elseje gyásznappá vált nemcsak a kieső németek és belgák számára, hanem figyelmeztető jelzésként szolgált a már-már felsőbbrendűség-érzetüket fitogtató európaiaknak, a nyugati világnak. A Brüsszelben új otthonukra lelő marokkóiak fosztogatásai máris előrevetítették, hogy még mi vár az egykor gyarmatokat fenntartó, napjainkban migránsokat előszeretettel befogadó Európa számára. Az Unió fővárosában letelepedő, külön lakóövezeteket létrehozó marokkóiak – és társaik - ugyanis saját gazdasági érdekeik miatt lettek belga állampolgárok, ám annál fontosabbnak tartják a nemzeti identitásukat, miközben egykori történelmi sérelmeikről sem feledkeznek meg. A szivárványos lelkületű németeknek pedig ezúttal nem volt szerencséjük, sőt elégséges megnyilvánulási lehetőségük sem, pedig a legutóbbi Európa-bajnokságon a müncheni stadiont kivilágították, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklésekor szivárványszínű zászlóval rohangáljon egyik szurkolójuk. Akkor bezzeg nem tiltakoztak, sőt a jó néhány évtizeddel korábban őseik által az értelmetlen halálba küldött – többek között azonos nemű – kisebbségek sorsáról is elfeledkeztek, ám annál inkább igyekeztek, hogy a katari stadionok építésének áldozatai iránt szolidaritásukat fejezzék ki.

A mostani világbajnokság egyik legjobb poénja lett, rajtuk derült (röhögött) a fél világ, ahogyan a Nationelf játékosai befogták a szájukat az emberi jogok eltiprása elleni tiltakozásképpen. (Olyan párhuzamos kép is terjedt a világhálón, amely párhuzamot von a „Heil Hitler!” korabeli nemzeti tizenegy karlendítésével.) Amint utóbb kiderült, nem túl eredményesen tapasztották a kezüket a szájukra, mert a szivárványszínű futballcipők góltermése mégsem bizonyult elégségesnek. Ráadásul éppen a japánok elleni mérkőzésen történt mindez, márpedig illett volna tudni a komoly hagyományokkal rendelkező japán kultúráról, hogy a sintoista vallás egyik jelentős jelképe a három bölcs majom ábrázolása. Mizaru az a majom (a japánban zaru), aki eltakarja a szemét, és nem látja a rosszat, Kikazaru a füleit takarja el, így nem hallja a rosszat, és Ivazaru a száját takarja el, így nem beszél rosszat. Nos, a németek szájtakarása alapján a Nationelf csupa Ivazaruvá, Ivazaruelffé alakult. A három bölcs makákó majom szimbolikája, a közmondás szerint a jó gondolat/elme, helyes beszéd és jó cselekedet asszociációi, a német játékosok által teljesen ostoba üzenetet közvetítettek.

Nos, ki osztogatja az észt? És ki veszítette el az idei labdarúgó-világbajnokságot? Egyöntetűen a szivárványos és észosztó Európa. A Brüsszel-központú Európai Unió, ahol saját marokkói állampolgárai fosztogattak a győzelem mámorától és a zsigeri gyűlölettől elvakultan. Az uniós politika fő bástyája, Németország, a szivárványos lobbi fő megtestesítője és élharcosa, amely ezúttal műveletlenségről tett tanúbizonyságot. És bár a gyepen a hollandok és az angolok még versenyben vannak a „szivárványos hetek” társaságából, számomra már ők is vesztesek. Bevallom, hosszú évtizedeken át szurkoltam a narancssárgáknak, akik a magyarokhoz hasonlóan minden vébé-döntőjüket elveszítették, de már nem tudok, miután gonosz politikusaikra és a pesti utcákat lehúgyozó szurkolóikra gondolok. A totális buzgósággal térdeplő angolok pedig teljesen hiteltelenek számomra, miután az Amerikai Egyesült Államokkal vívott csatájukban a BLM-őrület hazájából érkező amerikaiak kihagyták a térdeplős - nem isteni – színjátékot.

Fura világot élünk. Lassacskán saját magunknak sem tudunk drukkolni. Miközben már nem az a lényeges, hogy ki nyeri meg a foci-vébét, inkább dél-amerikai, vagy inkább európai csapat, hanem az, hogy Európa, a vén Európa a futball területén is egyre inkább teret veszít. A pénz fogy, a tudásban mások is részesülnek. Más is megtanulja rúgni a labdát, sőt még focizni is, miközben ellesi annak csínját-bínját az erős európai bajnokságokban. Ráadásul kevesebb pénzért többet küzd. Európa sokat veszít, bár még tartja magát. Nos, le kellene már vonni a valós következtetéseket!

Arab vébé

Idén szokatlan módon és időpontban Katarban rendezik meg a labdarúgó világbajnokságot. A döntés meghozatalában bizonyára a pénz és bizonyos érdekek játszottak főszerepet, hiszen a világon az egyik legmagasabb nemzeti össztermékkel rendelkező ország egyáltalán nem tartozik a futball nagyhatalmai közé. Területe még a Székelyföldet sem éri el, hárommilliónyian lakják. De „folyik az olaj”, és határidőre átadtak, felújítottak nyolc pompás stadiont.

Az arab vébé igencsak elüt az eddig megszokott, többnyire európai és amerikai helyszíneken sorra kerülő tornáktól, sőt még a dél-afrikaitól, avagy a közös rendezésű dél-koreai-japán focivébétől is. Nemcsak azért, mert a nyári tikkasztó hőség miatt november-decemberben mérkőznek meg a csapatok, hanem azért is, mert első alkalommal nyújt otthont muszlim ország a legjobb futballcsapatoknak. Márpedig a Korán tanításai által az iszlám hittel összefüggő életszemlélet és jogrendszer bizonyos mértékig a nem muzulmán hitűekre, a vébén szereplő csapatokra és kísérőikre, valamint a fociszurkolókra is érvényes lesz. Nyilvánvalóan nem Allah dicsőítése vagy az imám hívogató szavára elvárt válaszadás által, hanem a helyi törvények betartása miatt. Katarban, mint arab országban, ugyanis tiltott a nyilvános alkoholfogyasztás, csak erre kijelölt helyszíneken megengedett, és ezen a világbajnokságon lesz először szextilalom is, amire a drukkereknek fel kell készülniük.

A kicsapongások tekintetében a focirajongókra a megszokottnál lényegesen szűkösebb napok várnak. Aki először, vagy akár ismételten eljut kedvenc válogatottjával a világbajnokságra, ahol nemcsak az eredmények érdeklik, hanem a hangulatán is szeretne javítani néhány korsó sörrel, annak nemigen lesz alkalma kitombolnia magát. Mert lesznek korlátozások, és a megengedett határ négy korsó sörig terjed ki, korsónként tizenegynéhány eurós árban. És az európai fociszurkoló hiába epekedik az arab lányok után,  nehezen jön össze egy kis futó kaland, mivel a szigorú szabályok szerint nem űzhetik nyilvánosan az ipart. Aki idén ilyesmiről álmodik, mint máskor, más helyszíneken, annak tudatosítania kell, hogy Katar nem lesz túlságosan vendégmarasztaló ilyen téren. Mivel az egyéjszakás kaland, illetve a homoszexualitás illegális, sőt hét év börtönt vonhat maga után, a szurkolók súlyos büntetést kaphatnak, ha tartják magukat a mindennapos dolgaikhoz. Ez a szabály, hiába repül Dohába szivárványszínű díszítésű repülővel a futballcsapatok némelyike.

Az idei arab-vébén az alkohol- és szextilalomnak tétje lesz, nem lehet alapozni a dohai kormány elnéző álláspontjára. Errefelé még nem terjedtek el a liberális eszmék, és nem dominánsak a szabad élethez (és dorbézoláshoz) rendelt jogok. Dohában például elképzelhetetlen az, ami Budapesten történt a legutóbbi EB-n: a bespiccelt holland szurkolók lehúgyozták az egyik pesti utcát, amint az akkoriban interneten terjedő leleplező felvétel tanúskodott róla. A Korán ugyanis mindenkitől elvárja a józanságot, és védi az identitást. A Koránról azt tartják a terjesztői, hogy nem “elavult európai Biblia”, amelynek helyét fokozatosan átveszi a  megengedő jogszabályozás, hanem élő valóság. Az “arab szentírás” nem engedi meg azt, amit mifelénk a fociszurkoló, sportrajongó, fesztiválozó rocker, vagy csupán hétvégén más-más európai városban randalírozó egyén számára megszokott gyakorlat. Katar utcáit nem fogja összehányni senki sem, sőt még a sivatagban sem ítéltetik bolyongásra az esetlegesen ittas szurkoló. Ehelyett inkább hűvösre kerül a klímaberendezésekkel alaposan felszerelt börtönben.

         As-salamu alaykum! Béke veled!              V.B. Kathar

Kölcsönös aggodalom

A világ népessége két esztendőn át aggódott a koronavírus-járvány rövid vagy hosszú távú következményei miatt. Hosszú hónapok óta az orosz-ukrán (amerikai) háborús konfliktus kiéleződése és a békés megegyezés délibábszerűsége fokozza szorongásainkat. A világ népességének alig tíz százalékát kitevő Európa (oroszokkal és ukránokkal együtt) a fűtési szezon kezdetén máris diszkomfort-érzéssel tekint az alacsonyabb lakáshőmérséklet ellenére is megsokszorozódó gázszámlákra. Szóval, aggodalomra van okunk alaposan.

De Amerika is aggódik. Az európai szövetségeseknek négyszeres áron eladott energiahordozókból és a fegyvereladásokból itt-ott csurranó-cseppenő jövedelmeken túl azt olvashatjuk, hogy Joe Biden elnök aggódik Magyarországért. No nem azért, mert a benzinkutak a nem magyar rendszámú autóknak drágábban mérik a benzint (ezért hadd aggódjanak az európai szövetségesek, amerikai autó úgysem fog tankolni Magyarhonban), hanem a jogállamiságot ért diktatórikus atrocitások, a sajtószabadság veszélyeztetettsége, a másneműeket ért hátrányos megkülönböztetések stb. stb. stb. miatt.

Megjegyzem, bár nem merjük leírni és kimondani (akkor lenne ám felháborodás!), mi is aggódunk a szabadság szent földjének tartott Újvilágban egyre markánsabban megjelenő demokráciadeficit, esélyegyenlőtlenség, elferdített és manipulált szólásszabadság miatt. Csóváljuk a fejünket, hogy az USA képes lehet arra, hogy az orosz gázvezetéket saját maga robbantassa fel saját exportja növelése érdekében. És főleg az elnökért aggódunk, aki – a világuralomra törekvő Egyesült Államok első számú képviselőjeként – szánalmasabbnál szánalmasabb történetek szereplője, beszűkült szellemi teljesítőképessége okán pedig szavahihetősége egyre inkább megkérdőjelezhető. A tárgyalásokon elszundikáló agg férfi megmosolyogtató, az otthonául szolgáló Fehér Házban eltévedő, és feleségét keresgélő társ szomorú, a tragikus autóbalesetben elhunyt szenátornak részvétet nyilvánító, majd egy hónap múlva egy pártgyűlésen őt szólongató elnök immár nevetséges. Testi-lelki-szellemi állóképessége egy napon sem emlegethető a magyar elnökasszonnyal. És ha már nem lehet komolyan venni az Amerikai Egyesült Államok elnökét, akkor az általa vezetett világhatalomnak a bírálatát mennyire lehet hitelesnek tekinteni, amikor azt kritizálja, hogy a szabadságvágyó (magyar) emberek szabadon elmondják a neki nem tetsző véleményüket.

Csöndesen aggódok magam is. A korrupciós botrányba keveredett és az önkritika gyakorlásáról megfeledkező uniós elnökasszony miatt. A valóságot nélkülöző, az új évezred nyugati ideológiáját visszataszítóan szolgáló és teljesen félrevezető jelentések miatt, amelyekben az egykor példakép nyugat kitartóan aggódik Magyarország és Lengyelország függetlenségéért. (A magyar szabadságszeretet, Nyugat-védő áldozat már rég el van felejtve, akárcsak a sokat szenvedett, a nagyhatalmak által többször felosztott, a nácik által lerombolt, ám az újjáépítés összefogásából, keresztyénségből és gyermekvállalásból jelesre vizsgázó mindenkori lengyel példamutatás is. A lényeg az, hogy a valósággal nem szembesülő uniós vezetők aggódnak, büntetnek, pénzeket vonnak meg.) A kisebbségi létet születésemtől fogva zsigeri módon megélő európai polgárként aggódok az Európa Tanács által nemrégiben elfogadott tudathasadásos (hazug) országjelentések miatt, amelyek egyike Ukrajnát a liberális demokrácia bajnokaként tünteti fel, míg társa Romániát kisebbségi jogvédő mintaállamként emlegeti.

A helyzet egyszerre tragikus és komikus, azaz tragikomikus. A kölcsönös aggodalom közepette Európa lassacskán teljesen elveszíti hitelességét, miközben marad a Churchill-i remény, miszerint a demokráciánál nincs járhatóbb út, hiszen „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozott”. Számomra azonban a madáchi bíztatás a legmeghatározóbb: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”

Kiáltó szó, autonómia, őrtüzek

Kós Károlynak Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek ma, mint egy évszázaddal ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (…) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...”

Száz évvel a Kiáltó szó megjelenése után, mai kiáltó szóként, a Székely Nemzeti Tanács és támogatói október utolsó vasárnapján immár hagyományosan közös imára és őrtűzgyújtásra hívják mindazokat, akiket nem hagy közömbösen Székelyföld autonómiájának napja. Akik tudatában vannak,  hogy leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Miközben tanulnunk kell múltunk történéseiből, és fennmaradásunk érdekében szorgalmaznunk kell a kedvező demográfiai helyzet és jövőkép kialakítását. Azt vallva, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás. A pozitív és követendő példák (Dél-Tirol, Katalónia, Skócia stb.) erre biztatnak. És reménnyel tölthet el az, hogy némi nemzeti összetartás mégiscsak kialakult a közös autonómiatüntetéseken, vagy éppenséggel ilyenkor, október végén, amikor azért imádkozunk, hogy legyünk képesek kivívni Székelyföld területi autonómiáját.

A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent, vagyis az egyén önállóságát.  Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk.

Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről.

Minden nehézség ellenére örökké biztatást jelent, hogy az ENSZ közgyűlése által 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”

Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár                   

Dr.Ábrám Zoltán

2022. szeptember 19-én világtörténelmet írunk. Ma temetik II. Erzsébet királynőt, a leghosszabb ideje regnáló brit uralkodót, a világszinten második leghosszabb ideig trónon lévő államvezetőt. Egy történelmi időszak zárul be ezzel. Miközben kegyelettel búcsúzunk tőle, és ükanyjára, Rhédey Klaudiára gondolunk, nem feledhetjük, hogy 125 évvel ezelőtt Farkaslakán megszületett Tamási Áron.

Dr. Ábrám Zoltán

Büntetés vagy kegyelem?

            Covid 19 – Büntetés vagy kegyelem? Elgondolkodtató tárlat az elmúlt két év mindennapjairól, reményről és reménytelenségről. Budapesten a hatodik kerületi Szent Teréz templom altemplomában látogatható ez a mindannyiunk számára igen tanulságos kiállítás. A termet megtöltő fényképek két részre oszlanak, a keresztfára feszített Megváltó választja el őket. A bal oldaliak a járvány előtti időszakot idézik fel, míg a jobb oldaliak a koronavírus-járvány idején készültek. Az előbbiek megtelt templomokat, közösségi rendezvényeket, emberekkel zsúfolt utcákat, önfeledt gyermekeket és időseknek szóló öleléseket sorakoztatnak fel, a megszokott világunkat mutatják be. Utóbbiak a járvány ideje alatt bevezetett kényszerintézkedésekhez hozzászoktatott világunkat: papi magány a híveket nélkülöző templomban, maszkos nővérek, kihalt utcák és terek, rács mögötti mély csend. Maszkok, védőöltözetek, fertőtlenítőszerek. Hosszú listán szerepelnek a gyülekezet halottainak nevei és életkora, továbbá a hozzátartozók bejegyzései, imái az elhunytakért, hálaadása az esetleges felépülésért. Külön fényképválogatás mutatja be a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felemelő jeleneteit.

            A 2021-es év sajtófotója zárja a tárlatot. A világ legrangosabbjának számító World Press fényképpályázatra tavaly 130 ország több mint négyezer fotóriportere nevezett be. Az első ölelés – a díjnyertes képen az egyik öregotthon lakóját öt hónap után először ölelték meg, mivel nem fogadhattak látogatókat, de az „ölelésfüggöny” nevű találmánynak köszönhetően az emberek végre újra megölelhették egymást.

            „Kedves látogató! Ha végignézed ezt a tárlatot, és elgondolkodsz az életeden, szívből kívánom, hogy tudd megválaszolni a címben olvasható kérdést, hogy vajon mindez büntetés volt-e vagy kegyelem?” A tárlat itt véget ér, a kérdésre adott válasz azonban még hosszasan érlelődik a látogatóban. Útravalóul szolgál számára a bibliai üzenet: „Én vagyok a kezdet és a vég, a feltámadás és az élet.”, valamint az egyszerű szavak a vendégkönyvből: „Ez jel számunkra. Ajándék, hogy együtt legyünk. Gyakorlat, hogy figyeljünk egymásra. És meg kell értenünk, hogy milyen jel, milyen ajándék és milyen gyakorlat.”

Székely-magyar történelmi emlékpark Kisborosnyón

          Háromszék viszonylag eldugott településén, Kisborosnyón egyedi történelmi emlékhelyet látogathatunk meg. Százötven évvel ezelőtt ezen a helyen épült fel a községi népiskola, amelyet éppen egy évszázados létezés után, 1972-ben bontottak le. A következő évben, Erzsébet királyné halálának 75. évfordulóján az iskola egykori pedagógusai és tanulói az elárvult helyszínen létrehozták a Sissy hársfa-köröndöt.  Jelenleg e telken székely-magyar történelmi emlékpark van.

         A kapubejárat közelében hatalmas fűzfa őrködik a kopjafák, keresztek és kőtömbök, a felirataik fölött. Az érdes kéregbe két szeggel illesztették a szürke fémlapot az alábbi felirattal: „Ez a szomorúfűz minket szomorú emlékekhez fűz, mert 1963. január 1-től községünköt faluvá minősítették vissza, és Nagyborosnyóhoz csatolták.” A park túlsó felén Tamási Áron születésének 110 éves évfordulóján, 2007-ben „csavaros góbéfűzet” ültettek, és büszkén hirdetik, hogy az írói munkásság érdemeiért Kossuth-díjjal ás Corvin-koszorúval tütették ki.

          Kopjafa triumvirátuson olvashatjuk nemzeti imánk, a Szózat, valamint a székely himnusz legfontosabb sorait. A magyar szó apostolai közül tízet válogattak ki a sajátos koncepció alapján létrejött emlékparkban, de tematikusan felsorakoznak Székelyföld legnevesebb papjai, tanárai, tudósai, felfedezői és feltalálói, művészei, gyógyítói stb. Külön emlékeznek meg a székelység 56-os mártírjairól, valamint a székely vértanúkról. A többi emlékjeltől eltérő módon a trianoni határokat fekete márványlapra vésték a közismert Deák-idézettel: „Csak az vész el, amiről a nemzet végleg lemond.” Mellette a Nemzeti összetartozás napja alkalmából emelt kopjafán bíztató szavak: „A magyarság szétszaggattatása ellenére a róla leválasztott nemzetrészekkel együtt nemzeti mivoltát megőrizte.” Az emlékpark egyik szegletében egy-egy külön kopjafát kaptak az erdélyi fejedelmek. Kopjafát állítottak Édes anyanyelvünknek: „Tisztelet az anyáknak, akiktől kaptuk legdrágább kincsünket, édes anyanyelvünket.” Nem utolsósorban és meglepetésszerűen kopjafa áll Kemal Atatürk török köztársasági elnök tiszteletére. A kísérő szövegből kiderül, hogy a török kormány költségén renoválták és építették újjá a rodostói Rákóczi múzeumot, amelynek a bejáratához állított székelykapu anyagát Kisborosnyó adta.

         Egymástól szétnyíló kopjafák tekintik át az átélt és túlélt nemzeti tragédiákat, valamint a dicső éveket. Előbbiek közé tartozik a muhi puszta, a mohácsi vész, a nagymajtényi fegyverletétel, a mádéfalvi vérengzés, a világosi fegyverletétel, a trianoni békediktátum, a második világháborúba való belépés, valamint az elveszett háborút követő szovjet-típusú uralom. A nyolc legszomorúbb esemény mellé ugyanannyi előremutató történelmi mozzanatot válogattak az alábbi meghatározások szerint: második honfoglalás, keresztény államalapítás, Aranybulla - első alkotmányunk, Nagy Lajos kora, Nándorfehérvár és a Hunyadiak kora, Thököly-Rákóczi szabadságharcok, Kossuth és a 48-as forradalom, kiegyezés utáni béke-világ.

         Egészen egyedi a székelyek nagy menetelése emlékére felállított fakereszt, amely olyan kulcsszavakat takar, mint Kökös, Bereck, menetoszlop hossza 53 km, résztvevők száma 120 ezer, szekérkaraván. A keresztre bevert két fémtáblán további adatok, a nagy menetelés különböző üzenetei, bíztató szavak sorakoznak. „...Jó volt együtt imádkozni, majd zászlókat lengetve autonómiát skandálni! Jó volt ezekben a pillanatokban egyébre nem gondolni, csak arra: milyen jó szeretetben itt lenni! Jó volt kinyilvánítani akaratunkat a szülőföld, nyelvünk és kultúránk megmaradása iránt! Jó volt Kossuth nótát énekelni és kiáltani!” Mert „A székely ember számára nincs lehetetlen, csak feladat.” – Úgy legyen!

         Szintén sajátos, annál szomorúbb történetet hirdet az a kőtömb, amelyre bevésték a vereckei honfoglalási emlékmű alakját, és táblát helyeztek el a „Ne bántsátok emlékműveinket!” felszólítással. A kápolna alakú és a hét törzset jelképező hét kőtömbből álló honfoglalási emlékművet ugyanis az ukrán soviniszták többször meggyalázták 2008-ban történő felállítása óta. Sajnos a gyalázattevők nem tudták, hogy az emlékműnek mondanivalója van, ami így hangzik: „Én csak egy kő vagyok, le is dönthettek, szét is törhettek, de az én népemet ki nem irthatjátok!”

         A megbocsátás emlékoszlopa „a magyarságukért üldözött, megkínzott, életüket vesztett nemzettársaink emlékére” állíttatott. „El nem felejtünk, de megbocsájtunk!” Néhány példát is feltüntetnek a kopjafán található szövegen: Eszterházi János, Nyirő József, Wass Albert. Ezután következik a kisborosnyói helytörténeti utalás, miszerint „kisborosnyói dr. Tompa Arthur (1872-1944) mérnök, tanár, majd kendilónai ref. lelkész, akit családjával együtt 1944. okt. 21-én éjjel a Maniu-gárdisták a dobokai erdőkbe hurcoltak és felkoncolták. Holttestük hónapokig egy vízmosásban hevert ágakkal letakarva. A háború elmúltával a kendilónai hívek temették el. Sírkövére ezt vésték: „Atyám, bocsásd meg neki, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Gloria Victis!”

         Dicsőség a legyőzötteknek! Dicsőség az Istennek! Isten áldd meg a magyart! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Markó Béla karácsonyi fél disznója

            Markó Béla utóbbi köteteiben (Bocsáss meg, Ginsberg, 2018, illetve Egy mondat a szabadságról, 2020) erőteljesen foglalkozik az 1989. decemberi forradalommal. Forradalmi erotika című verse teljes terjedelmében olvasható a világhálón, megjelent a Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat 2020/5-ös számában, amelyből csupán szövegszerűen idézek: „Részt venni vagy kimaradni egy forradalomból mindenképpen lelkiismereti kérdés. (...) Én például ott voltam a tüntetők között a városháza előtti téren, csak végül mégis hazamentem egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe. Vagyis részt is vettem, nem is. (...) Este aztán természetesen visszamentem, és kint voltam másnap reggel is a legelsők között, de ha előző napon mindenki hazamegy, akárcsak én, nem lett volna forradalom. (...) Amint azt már többször elmondtam, reggel disznóvágáson voltunk, és miután hazavittük a drága pénzért megszerzett fél disznót, elrohantam tüntetni, és magára hagytam a családot a véres tálakkal. (...) Közben a főtéren már összeszedték a halottakat és sebesülteket, ezt onnan tudtuk, hogy megrettenve, sárosan, ahogy mondani szokás, szinte beestek az ajtón barátaink, egészen fiatal házasok, ők ugyanis ott maradtak végig, mellettük csapódtak be a golyók az aszfaltba, az élő húsba és egy hatalmas útjelző táblába. Futás közben a lány, illetve már asszony leesett a földre, csupa vér volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen, a combja is, egy pillantra rácsodálkoztam, amint védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban. Aztán valamennyire megnyugodtak, nekifogtak segíteni a feleségemnek és a gyerekeknek, én pedig rohantam tüntetni, mivel ismét lelkifurdalásom támadt, a menet már ott volt a negyedünkben,
vonultam velük én is. A többi történelem.(...) A múltkor véletlenül összefutottunk Z.-vel egy fogadáson, beszélgettünk a forradalomról, felidéztem N. szakadt harisnyáját. Rám nézett meglepetten: milyen jól emlékszel a feleségem harisnyájára! Tényleg, gondoltam, vajon mi az igazán fontos egy forradalomban, és honnan tudhattuk volna, mit kell észben tartani, és mire nem kell figyelni.” (Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

     A forradalmat követően költő-szenátorrá választott Markó Béla versbeli csúsztatásait az örökébe lépő Novák Csaba Zoltán történész-szenátor soraival támasztom alá, miszerint „Este kilenc körül eldördültek az első lövések.” (Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen c. tanulmány). A versbeli állítások teljesen ellentmondanak egymásnak, mert Markó Béla „hazament egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe”, majd „este természetesen visszament”, később pedig „rohant tüntetni, mivel ismét lelkifurdalása támadt”. A sorok a szerző forradalmiságát próbálják egykori választói előtt mitizálni, bár ugyanakkor bevallja, hogy amennyiben mindenki hozzá hasonlóan viselkedik, „nem lett volna forradalom”. Nos, ki hiszi el Markó Bélának, hogy az 1989. decemberi napforduló éjjelén lelkiismeretét megnyugtató módon tüntetni volt Marosvásárhelyen? Vagy talán a (csúcs)politikus (csúcs)költőknek megengedett a csúsztatás, és realitás helyett a szürreális világhoz lehet, szabad nyúlniuk?

     Az a – nem túl ritka – példa jut eszembe, amikor két politikus egymásnak teljesen ellentmondó információt közöl, azaz a logika szabályai szerint az egyik információja hamis, mégis „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ennél már csak az a tragikomikusabb, amikor a két politikus tulajdonképpen ugyanaz. Amikor ugyanaz a személy két különböző időpontban logikailag elfogadhatatlan módon ellentmond saját magának. Bevált és megszokott gyakorlat mifelénk. Fél disznók, fél igazságok. Amiként Markó Béla piros Skodájának a csomagtartójában „tulajdonképpen  elfért benne a fél disznó, a másik fele a gazdánál maradt” (Markó Béla: Milyen egy forradalom?)

    A fentiek után a 2018-ban megjelent Markó-kötet címadó verse (Bocsáss meg, Ginsberg) a költő eredeti szándékánál sokkal mélyebben is értelmezhető. Az egyén önmaga dönti el, hogy adott helyzetben képes-e bocsánatot kérni, avagy megbocsátani. Markó Bélát idézem: „Bocsánatot pedig nem Ginsbergtől kell kérnünk valójában, hanem egykori önmagunktól. Nem könnyű a bocsánatkérés. Engem nem neveltek erre, nem is követelték meg tőlem. Kisiskolás voltam, előfordult néhányszor, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy anyám két-három napig nem szólt hozzám, én sem hozzá. De nem mondta, hogy kérjek bocsánatot. Nem is kértem.” (Szepesi Dóra: Megkérdeztük Markó Bélát, 2018. július 24.)

    „Egyszerre humoros és tragikus is, amit átéltünk.” „1989 után mindannyian egy hatalmas esélyt kaptunk a változásra, és úgy tűnik, nem tudtuk kellőképpen kihasználni.” (Nagy Miklós Kund: Fogy a pátosz, gyűl az irónia, Népújság, Múzsa, 2018. december 8.) Idekívánkoznak még a szerkesztő befejező mondatai: „Markó Béla verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.” Miközben a Népújság Múzsa mellékletében megjelent versben az immár szimbólikussá vált karácsonyi fél disznó az alábbi szövegösszefüggésben jelenik meg: „aztán amikor hazaérkeztünk,/ felcipeltük a műanyag fürdőkádat/ negyedik emeleti lakásunkba,/ majd rohantam vissza a főtérre,/ és oda is értem még azelőtt, hogy/ belelőttek a tüntető tömegbe.” (Markó Béla: Milyen egy forradalom? Bocsáss meg, Ginsberg. Versek; Kalligram, Budapest, 2018. )

     A fentieket összegezve számtalan kétely merül fel. Már egyáltalán nem tudni, tipikus politikusi magatartás, hogy Markó Béla jelen volt-e Marosvásárhely főterén a lövöldözésben (2018-as visszaemlékezés), vagy mégsem (2020-as visszaemlékezés).  Azt sem tudni, hogy melyik a későbbi kötet címeként megjelölt „egy mondat a szabadságról”? Amikor valóban tüntetni megy a költő (később az erdélyi magyarság első számú politikusa), vagy amikor csak azt képzeli? Amikor „még oda is ér azelőtt, hogy belelőttek a tüntető tömegbe”, vagy amikor „félórával azelőtt hazamegy, hogy belelőttek a tömegbe”? Amikor „magára hagyta a családot a véres tálakkal”, vagy amikor meglátta „a csupa vér asszony védtelenül fehérlett bőrét”? Amikor lelkiismeretfurdalása támadt, vagy amikor nem támadt lelkiismeretfurdalása?

            Markó Bélának lehet némi lelkiismeretfurdalása, hiszen az erdélyi magyarság legújabb kori történelme két legvéresebb forradalmi eseményének egyikén sem volt jelen, azaz úgy járt, mint a mesebeli „volt is, nincs is”. December 21-én este kilenc órakor a fél disznó feldolgozásán fáradozott (mások „csapot, papot otthagytak” az egész disznó kedvéért, akit Nicolae Ceaușescunak hívtak), míg a márciusi fejszés-baltás hodáki „városnézés” idején éppen Budapest fényeiben gyönyörködhetett a román-magyar megbékélés jegyében. A 2020-as „forradalmi” kötet elemzéséből idézek: „Amikor ez a büntetési-számonkérési lehetőség csökken, ha ez a folyamat jelentősen sérül, akkor lehet zsarnokságról beszélni. Ez ellen a nép fellázadhat – ahogy ez történt Markó és sokunk meghatározó történelmi élményekor, Ceaușescu bukásakor. Sok-sok versben felidéződnek azok a napok. (...) Mindkét vers kérdése az, hol a határ egy szokványos tüntetés és egy forradalom között, egy tüntető és egy forradalmár között.” A kérdésfeltevésre maga Markó Béla adja meg a választ: „Akkor leszünk forradalmárok / amikor az utca túloldaláról / a kiskatona ránk fogja a kalasnyikovot”. Nos, ez nála nem történt meg sem 1989 decemberében, sem 1990 márciusában. Az igazi forradalmár nem magyarázkodik, hanem mindannyiszor kint van az utcán, és együtt „lélegzik” a tüntetőkkel, ameddig a lelkiismerete megkívánja. Vagy addig, amíg nem válik áldozattá, és nem találkozik azzal a bizonyos kalasnyikovval. Forradalmárnak lenni alkati kérdés, sőt: a forradalmár-lelkület végigkísér az életünkön.

       Bár Bedecs László bizonyára nem arra szánta kötetelemzése (kritikája) utolsó mondatait, azok fontos következtetést hordozhatnak az erdélyi magyarság tüntető, forradalmár, valamint nem tüntető, nem forradalmár rétegei számára egyaránt: „másrészt elegánsabb lenne épp neki (M.B.-nak, szerk. megj.) „a „tettétek tönkre” helyett az önironikus „tettük tönkre” formulát használnia. Helyesen írja, hogy ahogy nincs félzsarnokság, úgy nincs félszabadság sem, csakhogy félfelelősség sincs – se neki, se nekünk, senkinek.” (Bedecs László: Ennyi volt a forradalom, Markó Béla: Egy mondat a szabadságról, megjelent a Bárka 2020/5-ös számában)

  De van fél disznó és van féligazság – mondom én, és ki-ki eldöntheti, hogy egyetért-e velem. No meg fél erkölcs, félig felhúzott harisnya és félig kilátszó combok. Ki ne ismerné a „fél pohár víz” történetet, aminek a megítélése eltérő az optimista, valamint a pesszimista embernél, hiszen előbbi szerint a pohár félig tele van, míg utóbbinál félig már kiürült. Igen, alkati kérdés, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, lehengerlően magabiztosak vagy csendesen elmélkedők. A választópolgárnak a borúlátás is megengedett az elmúlt évtizedek megvalósításainak az értékelése, valamint a jövőképünk felvázolása közben. Az viszont tény: „a disznónak a másik fele ott maradt a gazdánál”, a költői forradalmi féligazságot a valóban forradalmár tette egész igazsággá.

    Miközben elmélkedésem befejezem, a markói fél disznó képe, „politikája”, lassacskán az erdélyi magyarság újkori történelmének (Markót idézve: A többi történelem) egyik legfontosabb szimbólumává és metaforájává növekedett. Ez a kettősség, a két különválasztott fél és annak összerakása végigkövethető az elmúlt három évtized erdélyi magyar politizálásában. Néhány példa csupán: az RMDSZ félig érdekvédelemként, félig pártként nyilvánul meg; előfordult, hogy nem állt ki elvárható módon az autonómia mellett, aztán az is, hogy kiállt mellette; félig kormányban volt, félig nem; félig tárgyalóasztalhoz ült a saját belső ellenzékével, félig szóra sem méltatta. Ki-ki folytathatja a példákat a saját belátása szerint. Eközben azonban az a legszomorúbb, hogy mind a létszám, mind a választókedv szempontjából elveszítettük a fél erdélyi magyarságot. Ezúttal én fogalmaznék úgy, miszerint „csak a fele maradt a gazdánál”.

    Az elmúlt bő három évtized romániai történelmének súlyos metaforikus önvallomása lehet a karácsonyi fél disznó szimbólikus képi megjelenenítése. A fél disznó egyik felét feldolgozták, a másik azonban „a gazdánál maradt”. Ezek alapján ki-ki úgy értelmezi a forradalmat és az azt követő időszakot, hogy melyik fél disznónak „a feldolgozásán és megemésztésén” vett részt. Markó Béla úgy, mint egy félig költőien megnyilvánuló politikus és félig politikusi véleményt formáló költő. Erdélyben, Romániában a legtehetségesebb költő a politikusok között, egyúttal a legismertebb politikus a költők családjában. A „két fél emberből összeálló” költő-politikus fél disznója lírába csomagolva így hangzik:“tulajdonképpen elfért benne a fél disznó,/ a másik fele a gazdánál maradt,/csak ennyit vásároltunk meg belőle”(…) “hallgatott a kettévágott disznó,/csak egy fél röfögést hoztunk magunkkal,”.

            Ne az enyém legyen az utolsó szó! Befejezésül Markó Béla – továbbgondolásra érdemes – sorai álljanak előttünk, amelyek nem lehetnek közömbösek az erdélyi magyarság múltja, jelene és jövője szempontjából: „Igaz, ezúttal nem a haza vagy az ország/ jövőjéről volt szó, hanem a családéról./ Ám ki tudná ezeket a lelkiismereti kérdéseket/ mérlegre tenni, és eldönteni, hogy melyik jövő pontosan mennyit ér?” (Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

            Írásomat Markó Béla saját gondolataira, idézeteire építettem fel, de az utolsó szót az erdélyi magyar polgár mondja ki, hiszen a „kettévágott disznó” fele az akkor még egészen költő karácsonyi asztalára került, a másik fél disznó azonban „a gazdánál maradt”.

Dr. Ábrám Zoltán

Bihari nosztalgia

            A Partium, azon belül Bihar sajátos földrajzi-kulturális része a tágan értelmezett erdélyi magyarságnak. Sajnos, úgy tűnik, Magyarország közelsége csak fokozza az elvándorlást és - főleg szórványban - a beolvadást. Miközben nincs a köztudatban, hogy a Székelyföld után Érmellék a legmagyarabb kisrégió, összefüggő földrajzi terület. Meg az sem tudatosult bennünk, hogy Marosvásárhely és Kolozsvár után Nagyváradon él egy településen a legtöbb magyar. Még mindig úgy negyvenezren, szinte felére csökkenve három évtized alatt, immár alig a húsz százalékos küszöb felett.

         Váradra menet sokan meglátogatják a csúcsai „Goga-uradalmat”, az egykori Boncza-birtokot, ahol élete alkonyán Ady Endre két szép esztendőt töltött hitvesével. Betegsége miatt innen költözött fel – immár végleg – Budapestre. Halálának centenáriumára előkészített, tartalmasan berendezett Ady-emlékház várja az ide látogatókat. Eddig kakukkfészekként tekintettem Csúcsára, amely az Erdélyt a Részektől elválasztó  Királyhágó aljában az igazságtalan történelmi fordulat jellegzetes példája, jelképe. Látásmódom némileg enyhült, mert végül is az a fontos, hogy legalább ilyen formában megőrződött az utókornak Boncza Miklós egykori birtoka. Igaz, itt Octavian Goga nagyságát hirdeti a környék, de mégiscsak megmaradt Ady emléke is. Miközben a valóság az, hogy Ady Endre kiállta az idő próbáját, ma is ismert és gyakran idézett költőnk, miközben Gogáról valószínűleg jóval kevesebbet tud a megkérdezett román átlagpolgár.

         Az E60-as nemzetközi út mellett fekvő körösgégényi Zichy-kastély megtekintésére is érdemes időt fordítani. A XIX. század második felében az Erdélybe visszavonuló Zichy Domokos püspök építtette, majd vadászkastéllyá alakították át. A sorsa a csúcsai Boncza-kastély történetéhez közel áll, hiszen 1920 után Mateescu munténiai bojár tulajdonába került. Mindjárt az államosítást követően, 1950-től tüdőszanatóriumot rendeztek be a kastélyban, ami egyúttal az ingatlan viszonylagos megmentését biztosította. Másfél évtizede, 2006 őszétől azonban se gazda, se bérlő, miközben az épület állaga romlik, az egykor csodálatos park pedig a múlté. A falubeliek a Zichy birtokosokról semmit sem tudnak, Mateescu bojár neve viszont a köztudatban van. Mivel egyenes ági örökösök nincsenek, a tulajdonjog, a visszaszolgáltatás igencsak bonyolult, ami bizonyára az ügyvédi irodáknak hoz tetemes hasznot. És miközben Zichyék neve teljes mértékben feledésbe merült, a bojár vagyonának örökléséért éppúgy jogot formálnak az oldalági leszármazottak, mint a második feleség unokája. Az idő telik, a műemlék kopik, egyesek erszénye dagad. Újabb, az előbbinél szerencsétlenebb kakukktojás-effektus.

         Nagyvárad előközsége Fugyivásárhely, ma már teljesen elletmondásos települési arculattal, amit a nagyváros közelsége táplál. Pedig egykor neves lelkészek szolgáltak itt a református templomban. Mára a sokszínű építkezések és terjeszkedés a domináns elem. A település elvesztette egykori, történelmi jellegét, amire a legjellemzőbb példa az, hogy az utcákat számozzák, nincsenek neveik. A főút az 1-es utca, a legnagyobb szám jelenleg a 615-ös. Amúgy irónikusan jegyzem meg, hogy ezt a módszert egyesek akár européer követendő példaként vehetnék, mert mennyivel könnyebb lenne számos helyen elkerülni a névadási és a kétnyelvűségi vitákat. Nem lenne szükség Kossuth utcára Marosvásárhelyen, még Nicolae Iorga utcára sem, sőt az egykori Kinizsi Pál utca román fordítása (Pavel Chinezul, azaz Kínai Pál) sem borzolná a kedélyeket. Könnyen ki lehetne küszöbölni például a „Strada Păcii utca” felirat és társaik hiányosságait, miszerint csak az utca kifejezést fordítják le magyarra, az elnevést már nem.

         Félixfürdő, az ország egyik legismertebb fürdőtelepülése éppúgy ellentmondásos, mint maga az ország. A szocializmus idején menő szállodák többnyire lerobbantak, környékükön repedezett az aszfalt, málladoznak a beton-lépcsőfokok. Viszont gombamód szaporodnak az új szállodák, vendégházak. Fedett aquapark is épült, a lehetőségek azonban messze elmaradnak Hajdúszoboszló, Gyula és még számos magyarországi fürdőhely kínálatától, szolgáltatásaitól. A kinti termálmedencék joggal felkapottak, egyes szállodák már igényesek és komfortosak, a vacsoránál élőzene okoz felüdülést, miközben a tavirózsák évről évre virágoznak, és hirdetik Félixfürdő egykori és mai dicsőségét. Ma már senkit sem foglalkoztat az, ami az egykori elvtársakat és elvtársi szellemben felnövőket, hogy azért mégsem kellene egy premontrei kanonok, egy római katolikus (és nem görög keleti) személyiség keresztneve szerepeljen a  település elnevezésében. Elvégre az egykori egyházi birtokokból és tulajdonból már kevéske maradt meg, például a romos régi fürdőépület és a kis templom, ahol nyári időszakban havonta tartanak misét vasárnap reggel. Keleti keresztyén istenházából, román templomból több is van a fürdőtelepülésen, és folyamatosan várják a híveket, mégha turisták is. A központi parkban ott ágaskodik az immár műemlékként bejegyzett zsindelyes fatemplom. Tőle húsz méterre, a sétálóút túlsó felén található Félixfürdő egyetlen magyar emlékjele, Petőfi Sándor szobra.

         Sajnos Nagyvárad fokozatosan és megállíthatatlanul elszórványosodik, a Körös-parti városban (egykor Pece-parti Párizs) ma már alig húsz százalék feletti a magyarság számaránya. Bár a város meglehetősen nagy ütemben fejlődik, nekünk csak a saját „szigeteink” kialakítására, működtetésére van lehetőségünk. A Partiumi Keresztyén Egyetem korszerű épületeitől a Királyhágómelléki Református Püspökség székhelyéig és a Lórántffy-központig, a római katolikus székesegyháztól a visszakapott Kanonok-sorig. És „sziget a szigetben” Ady Endre szobra az emlékház előtt, a forradalmár Szacsvay Imre szoborkompozíciója, vagy éppenséggel az új köntösbe burkolódzó patinás Fekete Sas Palota egyik épületrésze, ahol székhelyet kapott az erdélyi magyarság legfőbb politikai szervezete. A sétálóutca elején a Szigligeti Színház épületének szépsége parancsol tekintélyt, mögötte az Ady Endre Elméleti Líceum és környéke.

A fentieken kívül még számos „sziget” éli a maga mindennapi életét, miközben a „szárazföldön” egyre fokozottabban zajlik a terjeszkedés, a jövő megalapozása. A városközpontot nemrég újították fel, a leégett Szent Miklós Görög-katolikus Katedrálist helyrehozták, átellenben a görög keleti templom várja híveit. A Holdas Templomban magyar nyelvű tábla is hirdeti a “Mária elszenderedése” ortodox templom kilétét. Az istenháza sarkától kellemes vendéglátóipari egységekkel teletűzdelt utca köti össze az Egyesülés-teret az egyesülés időpontjáról, december elsejéről elnevezett parkkal, közepén az ismeretlen hős katona szobrával. De még a zöldövezet előtt érdemes jobbra térni a Mihály Vitéz utcán és elsétálni a Nagyváradi Zsidó Hitközség egykori ortodox zsinagógájához, amely újra régi pompájában tündököl az Amerikai Egyesült Államok kormánya és számos adakozó jóvoltából. De felújították a neológ zsinagógát is, sőt egy másik felújított zsidó templomban múzeumot alakítottak ki.

Bihari, nagyváradi nosztalgia. A Szent László által alapított városban, a 20. század elején a magyar kulturális élet egyik legjelentősebb központjában alkotott Ady Endre „új időknek új dalaival”. És elérkeztek az új idők az új dalaikkal.

***************************************************

Evangélikus templom összeszerelés

Mindenkor értékelendő a többnyelvűség. De nem feltétlenül. Hiszen a tartalomnak, a nyelvhelyességnek helytállónak kell lennie, máskülönben a cél, a szándék komolyságát megkérdőjelezi. Ezt mi nagyon jól tudjuk, mint tragumúrák (marosvásárhelyiek), akiknek évekkel ezelőtt boldog születésnapot (új évet) kívánt a városvezetés. Egyszerre vicces és megalázó módon.

Akkoriban a Google fordítóját kiáltották ki bűnbaknak, azaz csupán közvetett, nem szándékos emberi tévedést diagnosztizáltak. De számtalan olyan esetről is beszámolhatunk, amikor közvetlenül a fordító a hibás. Meglehet azért, mert nem ismeri, nem uralja a nyelvet, mégis eleget tesz a felkérésnek. Márpedig ha az érdeke megkívánja a feladat vállalását, és az meghaladja képességeit, miért nincs annyi bölcsessége, hogy vitás esetben az adott nyelvet nála jobban uraló személyhez forduljon? Hanyagságból, érdektelenségből, lustaságból, nyegleségből? Szemkiszúrásból?

Bizonyára mindannyian számos példát tudnánk felsorakoztatni a fentiek alátámasztására. Én magam is gyűjtögettem néhányat, sőt alkalomadtán szóvá is tettem. Külön örömömre szolgál, hogy évekkel ezelőtt korrigálták a marosvásárhelyi vár területén található egyik fémtáblát, amelyen nehezen emészthető, az egyes és többes számot elhanyagoló, alapvető közigazgatási kifejezéseket összetévesztő fordítás állt. Az alábbi szöveggel: Megyei érdekű közszolgáltatások (Serviciul public de utilităţi municipale).

Nemrégen a Nagyszebenhez közeli Nagycsűr településen találkoztam szemkiszúró blődséggel. A három toronnyal pompázó ortodox templommal szemben végre felújították a múltidéző evangélikus templomot, amelyre a műemlékekre utaló barna színű tábla már messziről felhívja a figyelmet. Románul adja hírül, hogy egy XIII. századi erődtemplomról van szó. A felfrissült műemléktemplom szomszédságában levő épület, amely egykor bizonyára szász iskola volt, még nincs restaurálva. Talán nem is lesz. Az épületegyüttes felé haladva, a sárgára festett kőkerítés oldalán négy nyelvű tábla fogadja az arra járó érdeklődőt. A nyelvek sorrendje: román, német, magyar, angol. Ez így természetes, és örvendetes, hogy a természetes felszínre került. Csakhogy. A magyar szöveg: Evangélikus templom összeszerelés (Ansamblul bisericii evanghelice). Erre már csak az gyógyír, hogy a neten a román-magyar szótár szerint a román szöveg fordítása az alábbi lenne: az egész evangélikus egyház.

Jelképesen arra kérem mindannyiunkat, hogy legyünk következetesek anyanyelvünk és bármely idegen nyelv használatánál! Sohase szégyelljünk utánanézni a helyes szavaknak, kifejezéseknek! Vagy másokat megkérdezni, ha bizonytalanok vagyunk, ha hozzáértésünket meghaladja a feladat súlya. Előre is köszönöm!

*******************************************************************************

Ábrám Zoltán

Megjutalmazott népszámlálás

            Romániában a népszámláláson való részvétel állampolgári kötelesség, annak megtagadása akár a havi minimálbért is meghaladó pénzbírsággal jár.

A tavalyról elmaradva, idén első alkalommal két szakaszos a cenzus. Az önkitöltős időszakot követően a kérdezőbiztosok látogatására kell számítania annak, aki nem élt az önkitöltés lehetőségével, vagy eredménytelennek bizonyult az erőfeszítése. Két hónap állt a romániai lakhellyel rendelkező állampolgárok, családtagok rendelkezésére, hogy a – korántsem tökéletesen megszerkesztett -  kérdőív kérdéseire választ adjanak. A kitöltési szándékra vonatkozó eredmények nem túl biztatóak, ötven százalékos arány alattiak még az élen járó erdélyi, székelyföldi megyékben is, annak ellenére, hogy nemcsak rokonaik, ismerőseik, hanem számos kérdezőbiztos segítségére számíthattak azok, aki igényét érezték. Az önkitöltési szándékra vonatkozó adatokon túl valószínű, hogy magas a hibaszázalék, a helytelen vagy felületes válaszadás, a hiányzó és ellentmondásos adat. Miközben már az is értékelendő, hogy a megszámlálandó személy odaül a számítógépe elé, vagy segítséghez folyamodik. Pedig a többé-kevésbé félórányi „munkáért” szabadnapot biztosítottak, nyereménysorsolásokat szerveztek. Akárcsak a koronavírus-ellenes oltás esetén, amikor előfordult, hogy pénzjutalom járt annak, aki „rászánta magát”.

               Az oltás elsősorban a saját egészségünket, valamint a környezetünkben levők biztonságát szolgálta, ezen felül legfeljebb az utazás lehetőségét biztosította. Szánalmasnak tartom, hogy oda jutottunk, miszerint jutalmazni kellett azt, aki csupán saját érdekeit, no meg a közösség hasznát tartotta szem előtt. Vagy állampolgári kötelességének tett eleget, hogy megszámláltasson. Úgy tűnik, némiképpen eltorzult az egyéni jogok előtérbe helyezése, miközben a közösségi jogokról és a kötelességekről aligha esik szó.

            De hova vezet ez az út? Jézus megszületése idején a császár népszámlálásra vonatkozó rendelkezésének betartását mindenki saját magára nézve kötelességének tartotta. Úgy tűnik, mára részben választási lehetőséggé vált, hiszen jutalmazandó, ha ki-ki önmaga és önmagától megszámláltatik. A jog nyelvén fogalmazva ugyanis a 49-es sürgősségi rendelet értelmében szabadnap jár a népszámlálási kérdőív internetes kitöltéséért „e módszer előnyben részesített használatának ösztönzéséért”.

            Az oltás vállalásának, vagy újabban a népszámlálási kérdőív önkitöltésének jutalmazása egyre több területen precedenst teremthet, kedvezőtlen példaként szolgálhat. Legközelebb hasonló helyzetekben ugyanúgy elvárt lesz a jutalmazás, sőt már új esetekben is. A Z nemzedék és az utána következők számára egyre inkább azt üzeni, hogy a szülők, az iskola, a társadalom részéről megfogalmazódó elvárásoknak legfeljebb némi jutalom ellenében tegyenek eleget, hiszen joguk van azokat nem, vagy csak bizonyos feltételekkel teljesíteni. Talán oda jutunk majd, hogy a tanárok jutalmakat sorsolnak ki a pontos időben érkező, elvárt feladataiknak eleget tevő diákjaik körében? És erre a mentalitásra építjük a jövőt?

Ellentmondásosnak tartom hát, hogy mialatt mai világunkban a Z nemzedék tagjai naponta több órán át „csüngenek az interneten”, az Y nemzedék tagjai szabadnapot kapjanak egy félórás „népszámlálási böngészésért”. Hol az állampolgári kötelezettség, a nemzedéki szolidaritás, vagy a magától jövő lelkiismeret? És miután felteszem a költői kérdést, már előre elszomorítanak a bizonyára pontatlan adatbázisú és számos kedvezőtlen statisztikát felmutató romániai népszámlálás adatai. Előrelátható a mennyiségi változás: a népesség fogyása és a magántulajdonú lakások számának növekedése (már ha bevallották őket). Miközben a meg nem születetteket és a külföldre távozókat  semmilyen jutalommal sem lehet pótolni!

Tíz pontban járványról, oltásról

            Már „a csapból is koronavírus folyik”.  Amint azt tapasztaljuk, nap mint nap parttalan viták bontakoznak ki a koronavírussal és az oltakozással kapcsolatosan. A világháló, a mai technikai lehetőségek éppúgy lehetőséget nyújtanak a vélemények kibontakozásának és ütköztetésének, mint a demokráciával járó szólásszabadság. Valóban, a demokrácia a szabadság, a jólét, a biztonság megalapozója. A második éve tartó koronavírus-járvány azonban arra is rávilágít, hogy az emberiség könnyen beleeshet a saját demokratikus kiteljesedése során akaratlanul felállított jelképes csapdába. Bizonyos értelemben az általa létrehozott fejlett anyagi-szellemi világrend foglyává válhat, amikor önnön érdekei felülírják a józan ész kívánalmait, a természet természetességét, a közösség iránti felelősségvállalást.

            Hogy mire is utalok? Alapvetően a szakmai véleményeket gyakran felülíró, számos esetben egészen oktondi (félre)magyarázatokra, az oltástagadás zsigeri vagy időközben szerzett megnyilvánulásaira. A kép természetesen árnyalt, de nincsenek olyan sötét tónusok benne, amint azt a vírus- és/vagy oltástagadók terjesztik. Eközben kialakult a „bent a bárány, kint a farkas” patthelyzet. Egyesek részéről a szabad véleménynyilvánítás előtérbe helyezése a megalapozott szakmai következtetésekkel szemben. Az alábbiakban tíz pontban foglaltam össze az általam megfogalmazott következtetéseket, lényeget.

1. A védőoltás (vakcina) az emberiség egyik legnagyobb és legjótékonyabb felfedezése, aminek köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Nélküle nemcsak az életszínvonal, hanem maga a lét van kockázatnak kitéve.
2. A magas fertőzöttséggel és újabb mutánsok létrejöttével járó koronavírus-járványban a védőoltás a leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az egyéni védettségen túl a közösségi védettség szintje magassá váljon. A védőoltások alkalmazhatósága számos szakmai szerv szűrőjén jutott át, akik felelősséget vállalnak, miközben nyilvánvalóan nem zárhatók ki politikai és gazdasági érdekek, esetleges tévedések sem.
3. A védőoltással kapcsolatos egészségügyi, gazdasági és egyéb hatás-haszon vizsgálatok egyöntetűen mellette szólnak. Az összegző vizsgálat nem egy-egy példa kiemeléséből, felnagyításából áll, hanem tudományosan megalapozott statisztikák és következtetések felsorakoztatásából. Következésképpen a megközelítőleg az egész lakosságra kiterjesztett védőoltás a lehető leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük.
4. Az egyfolytában hangoztatott egyéni jogokon túl a kötelezettségeket is szükséges tudatosítani, hiszen a jogok és a kötelezettségek együtt járnak. Ezért jóval többet kellene beszélnünk az egyéni kötelezettségekről is, hiszen a társadalomnak mégiscsak joga az, hogy jogos elvárásai legyenek az általa támogatott polgárok részéről. Mivel a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
5. Egyéb betegségekkel, akár önsorsrontó állapotokkal szemben a fertőző járvány sohasem magánügy, hiszen a beteg vagy vírushordozó egyén kockázatot jelent mások számára. A fentiek jegyében teljesen jogosnak tartom a társadalom elvárását az állampolgárok oltakozásával kapcsolatosan. Az emberi élet védelme, a gazdaság fenntartása, a méltányos életmód kialakítása megkívánja mindezt.
6. Elfogadom, hogy az oltás nem lehet kötelező, még ha ingyenes is (az viszont már tragikomikus, hogy szerencsejátékon lehet nyerni a beoltottaknak). Akinél nem ellenjavallt, és mégsem óhajtja, pedig nem esett át igazolható módon a betegségen, és nem rendelkezik megnyugtató antitest-szinttel, annak léteznek alternatív módszerek is: folyamatos tesztelés, a közösségi tér kerülése – legalább mások védelme érdekében.
7. Nem értek egyet azokkal, akik a beoltottakat pozitívan diszkrimináltaknak tekintik, és tiltakoznak adott helyzetekben a védettségi igazolvány vagy alternatív igazolás felmutatása ellen. Egyrészt bárkinek jogában áll ingyenesen beoltatni magát, semmiféle kedvezőtlen megkülönböztetésben sincs része. Másrészt az annyit hangoztatott egyenlőség eszméje nem a mesterségesen létrehozott természetellenes egyenlőségen alapszik. A beoltott és az oltást elutasító közé – járványbiztonsági szempontból - éppen úgy nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint a  férfi és a nő, a munkát vállaló vagy azt elutasító stb. egyének közé.
8. A minap olvashattuk, hogy a nép ügyvédje szerint alkotmányellenes Romániában az egészségügyi dolgozók és a szociális otthonok alkalmazottai számára a védettségi igazolás kötelezővé tétele, mivel korlátozzák a munkához való jogot, sértik a jogegyenlőség elvét, és hiányzik a parlamentben elfogadott erre vonatkozó törvény. Szánalmasnak tartom az ilyen fajta demokrációsdit, amikor a baj nemcsak az ajtón kopogtat, hanem már „harcolni kell a barikádokon”. A képzeletbeli fegyvert előre tartva és nem hátrafelé szegezve.
9. Ebben a modern kori „világháborúban”, amelyet a már-már önmaga fölé fejlődött emberiség a piciny koronavírus ellen vív meg, túlbeszélés helyett hiteles és következetes informálással, az álhírterjesztők elleni kemény fellépéssel, az intézkedések következetes betartásának szigorú ellenőrzésével lehet hatékonyan fellépni. Keménykezű vezetőkre, szigorú hatósági képviselőkre, következetes határozatokat hozó testületekre, önfeláldozó polgárokra van szükség a bajban. Nem karosszékben megfogalmazott bírálatokra, de még a paragrafusok lapozgatására sem. Háborúban más a helyzet, mint békeidőben. Miközben az sem tagadható, hogy sikeresebb kommunikációra lenne szükség, a hiteles információk túlsúlyára, helyenként több hozzáértésre és jobb szervezettségre.
10. Az okos ember a vírustól fél, míg a buta az oltástól – olvastam nemrég. Vagyis: az okos ember beoltatja magát, a buta nem tesz semmit az ellen, hogy elkapja a vírust. Sőt, még a rokonok, barátok, ismerősök körében tomboló járvány sem elég figyelmeztető jel számára. Álljon előttünk az egyszerű népi bölcsesség: „az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem”.

                                                                                                                           Prof. Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely

Dr. Ábrám Zoltán

Quo vadis, hungarofób Európa?

A homofób pedofiltörvénynek titulált, a mi térségünkben az abszolút többség abszolút többsége által teljesen normálisnak tartott magyarországi törvénykezés miatt nagyon meleg hőhullám érte el az Európai Unió korifeusait és az Európa Parlament gyűléstermeit. A kánikulát csak az enyhítette némiképpen, hogy a képviselők “végre” egyenlő jogokat biztosítottak a férfiaknak, és immár lehetővé tették számukra is a gyermekszülés szabadságát. No meg az, hogy Európa civilizáltnak vélt nyugati fele “kiváltságos alaphelyzetében” minduntalan hangoztatja: bármiféle diszkrimináció ellen kiáll, és ha kell, gazdasági szankciókat helyez kilátásba. Szomorú az, amikor a szeretet helyét a gyűlölet, majd a gazdasági függőség felsőbbrendűségének éreztetése váltja fel egy családban, kisebb-nagyobb közösségben. És ki az elsődleges hibás mindebben? Akinek hatalma van akár az előidőzéséhez, akár a megakadályozásához.

Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az európai labdarúgószövetség három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek "Egyenlő Játék" feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon. Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát.

Európa nagyon veszélyes, káros és saját értékeit, jövőjét veszélyeztető „játékot játszik”.  Ami a focit illeti: bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki,  amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van.

Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. De hát Brüsszelnek védenie kell az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak?

Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől. Quo vadis, hungarofób Európa?