Szegény magyarország!

   Nem szeretnék borúlátó próféta lenni a saját hazámban. Nem szeretnék szomorút írni. De ahogy az anyaországi politikai hullámverést követem, Babits Mihály sorai visszhangoznak bennem: „Cinkosok közt vétkes, aki néma.”

A mindent elsöprő magyarországi választást követően, az új kormányváltás küszöbén erdélyi magyarként aligha éreztem így és ennyire megalázottnak magam, mint most. Mert bár a Tisza valamikor az a jelentős folyó volt, amely csak országhatárokon belül folyt, és a magyarság összetartozásának és a nemzetiségekkel való együttélésnek a jelképét hordozta, a rövidítésében „magyar folyót” felidéző politikai alakulat, a saját maga határait túlfeszítő kormánypárt jelképes áradással fenyegeti a határon túli magyarságot (is). Márpedig, amikor a Tisza, a Szamos vagy a Maros kilépett a medréből, nagy pusztítást hagyott maga után. 1879-ben vagy éppen a legutóbbi ezredfordulón, 1970 vagy 1975 májusában, amire nemrég emlékeztünk. Sajnos minden jel arra mutat, hogy a Tisza feltartóztathatatlanul árad, előbb-utóbb elhagyja a medrét, és felbecsülhetetlen károkat fog okozni. Miközben árvízvédelemre senki sincs berendezkedve.

Egyelőre a tiszteletet nélkülöző szabadságpárt (TISZA, Tisztelet és Szabadság Pártja) mindent az előző kormány nyakába varr, és radikális változásokat ígér. A frissen megválasztott miniszterelnök összetartozást, békét és közös országot meghirdető (ál)jövőképe olyan kinyilatkozásokban nyilvánul meg, mint (csupán egyet idézek a nagyon sok közül): „Üzenem a maffiának: el a kezekkel a békés, szabad Magyarországtól!” Ilyen és hasonló, primitíven megfogalmazott, saját frusztrációit hordozó véleményeivel ugyanis azon szép számú magyar állampolgárokhoz is szól, akik „a maffiára szavaztak”, és most szeretné földig alázni, dilemma elé állítani őket, sőt meggyóntatni még a protestánsokat is. Ráadásul üzenetének logikus következtetése, amennyiben a normális gondolkodást még nem száműzte a rációt gyakorta nélkülöző politika, hogy – tudathasadásos módon - önmagát is maffiózónak titulálta. Mert amennyiben minden fideszes miniszter a Tisza-hullámverés szerint bűnöző volt (amúgy nem a politikára, hanem a jogrendre kellene ezt bízni egy valódi jogállamban), akkor Magyar Péter exfelesége is közéjük tartozott, és a „lopott szajréból” közvetlen vagy közvetett módon fentnevezett is részesült. A megkérdőjelezhetetlen logika alapján tehát a fenti mondat azt jelenti, hogy Magyar Péter egy maffia tagja volt hosszú időn át (ezt bizonyítja az is, hogy szinte minden jelentős Fidesz-politikussal pertuban van), büntetlenül csalt és lopott, és előző életében mindent megtett azért, hogy Magyarország ne legyen békés és szabad. Nos, kedves Péter, ideje lenne meggyónni az egykori (és új) bűnöket, erkölcsi kilengéseket, amennyiben ez még nem történt meg! A békés és szabad Magyarországnak ez lenne az igazi üzenet.

„Fejétől büdösödik a hal” – közismert szólása szép anyanyelvünknek, és áradás előtti vészhelyzetben inkább hallgassunk a népi bölcsességre. A minősíthetetlen politikai diskurzus ugyanis a meghirdetett tisztelet és szabadság jegyében olyan lavinát indított el a társadalomban és a világhálón, ami mindkét értéket megállíthatatlanul és ellenőrizhetetlenül megtagadja, és a hiteltelenséget erősíti. Gyönyörűen választékos anyanyelvünket egyesek részéről olyan pöcegödörbe taszítja, ahol ilyeneket írnak, mondanak személyekről, pártokról, magyarokról, hogy „tetves, szar, geci stb. stb.”. Hihetetlen, hogy ide süllyedtünk! A tisztelet és a szabadság, vagy a tiszteletet nélkülöző szabadság jegyében?

Miközben igazából nem tudni, hogy ki mellett, vagy ki ellen szavaztak a magyar állampolgárok, idősebbek és fiatalabbak, ellentmondások és nagyotmondások feszítik a magyar társadalmat. Magyar és magyar között ilyen gyűlöletet és utálatot, ilyen alpári társadalmi szóbeszédet még sohasem tapasztaltam, pedig a határokon túl jobban megedződtünk kisebbségi létünk okán. Nem volt ilyen nyíltan kinyilatkoztatott utálat, még a pártállam idején sem. De hol a határa, mennyire feszíti szét a megroppant társadalmat? Meddig tart a politikai nézetkülönbségek miatt a családok, baráti körök, közösségek szétesése, ahol nem tudnak hallgatni, de véleményt nyilvánítani sem? És meddig „röhöghetnek a markukba” a magyar-magyar belháború és dekadens (ön)értékelés miatt a határon túli magyarok „kenyéradói”, no meg Európa szivárványszínű urai? Mert valamikor a szivárvány is másat, szebbet jelentett a magyar lélek számára, akárcsak a Tisza.

„Orbán, takarodj!” – ezt is sokszor olvastam, hallottam már. Még a Magyarországot (is) tönkretevő kommunistáknak sem fújtak takarodót a legutóbbi rendszerváltás idején, és a kilencvenes években korábban összekuporgatott pénzükből alaposan feldézsmálták a demokrácia útjára lépő országot. Csak szívből ajánlani tudnám, hogy az újdonsült miniszterelnök a kommunizmus és posztkommunizmus magyarországi bűntetteit, sikkasztásait, csalásait és lopásait is vizsgálja ki „igazságteremtő” igyekezetében. Hiszen nála a tisztelet és a szabadság egyetemes értékei mellett az igazság szolgálata és az igazságszolgáltatás kiemelt helyet foglalnak el. Jogi végzettsége okán pláne. Nos, feladat akad bőven!

De nemcsak Magyarországon, hanem „a nemzet miniszterelnökeként” az országhatárokon túl is. A legsürgősebb az, hogy a miniszterek Kárpátaljára átirányított utolsó gázsijának (megvont végkielégítésének) a visszacsurrantását akadályozzák meg a fent említett maffiózók ukrán, orosz, netán magyar nemzetiségű maffiatársai együttműködésével. Pénz beszél, kutya ugat. Aztán jöhet az átláthatatlanul működő egyházak gyóntatása, a bűnbocsánat magyarpéteri esdeklése. Lelki szemeim előtt máris látom az amúgy luxushoz szokott, a templomot bizonyára a tivornyáknál ritkábban látogató miniszterelnököt viszkivel és szivarral a kézben. Pokoli ítélőszékben, hogy legelőbb megtörténjen az egyházi főméltóságok, a püspökök bűneinek a felfedése, a fideszes (ma nagyobb szitokszó, mint a kommunista jelző egykoron) maffiával közösen végrehajtott bűncselekmények nyilvánosságra hozatala. Reszkessetek, betörők! Reszkessetek, püspökök!

De reszkethetnek a bő száz évvel ezelőtt igazságtalan békét teremtők is, mert a sziklaszilárdan igazságra törekvő Magyar Péter bizonyára lesz annyira lojális a határon túlra rekedtekkel, hogy a nemsokára létrehozandó nemzeti vagyonvisszaszerzési hivatal a fideszes lopott pénzek visszaszerzése után tevékenységét kiterjeszti a határon túlra is. És együttműködik mindazon kormányokkal, politikai alakulatokkal, akár Romániában is, akik az ellopott vagy lopásban levő pénzek lefoglalásán ügyködnek éppen.

Mielőtt naivitással vádolnának meg, szeretném leszögezni: az ember természeténél fogva gyarló, nem tökéletes, jézusi megváltásra szorul. A politikustól sem lehet elvárni, hogy emberfeletti legyen, bár erkölcsi mércéje sajnos sokszor és sok helyen mélységesen eltér az átlagostól. Feltehetem a költői kérdést: van-e olyan politikai közösség, sok ember halmaza, amely erkölcsileg száz százalékos? Főleg egy olyan korban, amikor hemzsegnek a rossz példák: az uniós elnök és a román illetékesek oltási bizniszétől a parajdi katasztrófa előidézőin és haszonélvezőin át a sokházas politikusokig, igazgatókig, „smekkerekig”.

Az erkölcstelenségnek sajnos nincs nemzetisége, politikai szempontból legfeljebb árnyalata, hiszen a magát kereszténynek tartók és azt megélők körében egészen biztosan jobban állna az erkölcs, mint az egyén szabadságát és jólétét piedesztálra emelők körében. Ha lehetne ilyen kutatást végezni... Szóval, a bűnbaknak kikiáltott Fidesz sem volt száz százalékos, egyesek erkölcsileg megkoptatták két évtized alatt, szóval akad gyónnivaló és bűnbocsánatért esedező tennivaló számos politikusa, rokona és támogatója házatáján. De több ízben demokratikusan megválasztotta a magyar nép, azaz jobbnak látta más alternatíváknál, és az ellene indított frontális támadás béketeremtés helyett belső háború az újból másként szavazókkal szemben. A totális tiszteletlenség, a bárminek a bárhogyan való kimondását lehetővé tevő (szólás)szabadság csődje, a manipulációra és hazugságra épülő diktatúra előjele és a nemsokára bekövetkező hiteltelenség előszele.

Brüsszel nyíltan újjong, hogy lassacskán oda a magyar szuverenitás. Bukarest örül, hogy lekörözte a saját miniszterelnöke által „legszegényebbnek és legkorruptabbnak” leminősített Magyarországot. Székelyudvarhely pedig kikéri magának: hát nem volt elég száz év megalázása?

A híradások szerint az eddigi gyalázásokon túl az új kormány máris kétharmados többségének diktatúráját vetíti elő, amikor a köztársasági elnök leváltását szorgalmazza. Vajon minden Tisza-szavazó és miniszter egyetért ezzel a mocsári emberi és ocsmány politikai stílussal, amivel előbb-utóbb önmagát is minősíti? Egyébként a miniszteri beszédekben elhangzott a demokrácia helyreállítása, a nyugati felzárkózás, a kisebbségi jogok megnyugtató rendezése a közeljövőben, teljes oktatási reform, végre egészséges kórházak és elégséges egészségügyi dolgozó biztosítása ésatöbbi. Úgy tűnik, elérkeztünk a kánaán küszöbéig. Egyszer már belebotlottunk, amikor a kommunizmus felé száguldoztunk, de végre eljött az idő! Tehát, már csak annyi maradt a közembernek, hogy várja a csodákat. Várja, és várhatja. A csodák ugyanis emberfelettiek, hívő ember számára isteniek, és nem lehet mérni őket sem pénzzel, sem pénztelenséggel. Márpedig nem lehet a végtelenségig szajkózni, hogy az elődök ellopták a pénzt, miközben a felelőtlen és a valóságtól elrugaszkodó ígéretek váratnak magukra. Pénzt nemcsak lopni, hanem csinálni is lehet.

Végül: minden okoskodáson túl az idő mondja meg, hogy ki volt nagyobb politikus: Magyar Péter, „a kőszikla”, avagy Orbán Viktor, „a győztes”. Addig viszont mi, az oldalvonalon állók csak sóhajtozni tudunk: Szegény Magyarország!

Dr. Ábrám Zoltán

Mennyit ér az ember? És mennyit ér a család?

Az ENSZ kezdeményezésére 1994 óta május 15-ét a család nemzetközi napjaként ünneplik világszerte. Célja felhívni a figyelmet a családok társadalomban betöltött szerepére, az őket érintő kihívásokra.

Két ember beszélget, elmesélik egymásnak, hogy ki mennyiért vette a telket, házat, autót, esetleg mibe került a ruha, a cipő, vagy éppenséggel a nyaralás. Teljesen elanyagiasodott, egymásra licitáló világban élünk.

  És errefelé, mondjuk Marosvásárhelyen, mennyibe kerül egy ember? – tehetném fel a kérdést. Mert amiként a materiális világ részeseivé válunk, akár nyilvánosan is megfogalmazható a kérdés: Mennyit ér egy ember, mi az ára? Mennyi a megszületésekor, mennyi család nélkül vagy éppenséggel azzal együtt? Mennyi a karrierje csúcsán, és mennyi az elkerülhetetlenül bekövetkező fizikai elmúlás előtt? Anyagi befektetés tárgya-e az ember, nő-e benne az érték, vagy számtalan kockázatot magában hordozó vállalkozás belefektetni?   Amennyiben az embert valamilyen eszköznek, mondjuk sok alkatrészből álló autónak tekintenénk, a meghibásodott részeket bizonyos mértékben újakkal lehetne kicserélni. Az autósboltban márka szerint sorakoznak a csapágyak, olajszűrők, kerekek és felnik, dugattyúk, féktárcsák, kormánykerekek. Piaci áron megvásárolhatók, esetleg bontóból olcsóbban, némileg fokozódó kockázattal. A képzeletbeli „emberboltban” hasonlóképpen szervek sorakoznának, piaci áron, féláron, feketén. Agyak, szívek, tüdők, vesék, májak, kezek és lábak, és rajtuk kívül minden, ami az ember létezéséhez és működtetéséhez szükséges. Bár a jól leírt módszertan alapján végzett szervátültetéseknek megvan a maguk ára (donor, műtét és azzal kapcsolatos költségek együttvéve), az igény jóval nagyobb, amiért a tiltott szervkereskedelem a maga módján virágzik. Akár több tízszeres feketepiaci áron kelnek el az emberi szervek. Mivel a szervátültetések igazi nehézsége a szervek beszerzéséből adódik, amerikai becslések alapján a statisztikákból kiderül: a beültetett szervek mintegy fele nem legális körülmények között kerül a műtőkbe.

  Szemléletes példaként szolgál az alábbi. A szervkereskedelemre egész „turisztikai ipar” épült. Az izraeli és az amerikai vesebetegek „kedvelt” célállomása a közép-amerikai Costa Rica elegáns fővárosa. A helyi kormány állítólag nem tudja, hány külföldi érkezik az országba gyanús szervátültetésre, hogy San Joséban végeztessék el a vese­átültetést, mégpedig helyiektől kapott, pontosabban vásárolt vesékkel. Egyetlen vese ára: 250–350 ezer dollár. Aki viszont eladja, az néhány tízezerért, akár néhány ezerért megteszi, annak függvényében, hogy mennyire van rászorulva.

   Az ember leírhatatlanul értékes. Mégis viszonylagossá válnak a számítások, amikor arról hallunk, hogy manapság – a rabszolgatartó társadalom megszűnte után sok emberöltővel – kétségbeesett anyák akár 700 dollárért is eladták volna csecsemőjüket kis hazánkban. Ha a sperma és a petesejt árát összeadjuk, akkor a minimális anyagi befektetés valahol 250 eurónál kezdődhet. Másik véglet alapján egy romániai csecsemőért, vagyis kivetettnek számító gyermekért, egy amerikai házaspár harmincezer dollárt is kifizetett már az erre szakosodott ügynökségnek.

Nyilvánvaló, hogy élettelenül már értéküket vesztik az ember testrészei, szervei és szövetei. „Eredeti”, jó állapotú emberi koponyát ötven-hatvan euró körüli áron kínálnak újsághirdetésekben a didaktikai eszközhiányban szenvedő orvostanhallgatóknak. Ezzel szemben a parókakészítő akár száz eurót ad egy kiló hajért.

  Nos, mennyit ér az ember? Ha aprópénzre váltjuk, akkor egészen megfizethető az ára. Ha azonban „igényesek” vagyunk, adunk magunkra, akkor csakis abból indulhatunk ki, hogy legalább száz-százötvenezer-kétszázezer eurót ér egy agy, szív, vese, tüdő, máj. Külön-külön. Szóval, amennyiben alkatrészenként kellene összerakni az emberi testet, akkor már több millió euróról, néhány tízmilliós árról beszélhetünk. És bizonyára ennél többet is kifizetne saját élete megtartásáért egy milliárdos. Kifizetne, de nem teheti. Amiként saját magát, vagy másokat sem értékelhet fel senki sem, mint – mondjuk – az árverezésre szánt aranyékszert, régiséget vagy festményt.

  A testiséghez kötődő, viszonylag körülírható árakon túl azonban ott van a lélek adottsága, megfizethetetlen értéke is. Aztán a szellemi termékek létrehozatalának a képessége, és maga az alkotómunka megfogható, felbecsülhető, akár értékesíthető terméke. És mindez egyetlen emberre vonatkoztatva. Több ember, több tagból álló család, nagycsalád esetén sokkal árnyaltabb, bonyolultabb lesz a kép. Sokat, nagyon sokat ér a család! Főleg akkor, ha osztódik, szaporodik, alkot és érez, nemzetséget hoz létre. Felbecsülhetetlen az értéke.

A lelki erőszakról is beszélnünk kellene!

          A napokban a parlament elfogadta, hogy Romániában is külön jogi tényállásnak számít a nőgyilkosság, amit nyilvánvalóan a hormonálisan erősebb férfi követ el. A fővárosban olyan jelképes civil kezdeményezésre került sor, amely során a lépcsőkre kihelyezett piros cipők mindegyike egy-egy bántalmazott és meggyilkolt nő életét jelképezte, és ezáltal érzékenyíteni próbálta a társadalmat a nők elleni erőszak problémájára. A fentiekkel teljes mértékben egyetértek, örvendek az előrelépéseknek a bántalmazott nők védelmében, elítélem az erőszakot. Messzemenően tisztelem a nőket, mégis úgy vélem, hogy a nők ellen elkövetett erőszakon túl itt az ideje felvenni a harcot a női visszaélések, az általuk elkövetett lelki erőszak ellen is. Ez lenne korrekt.

          Ismertem nőt, aki csak azért képelte fel önmagát, fejelte le az ajtófélfát, és okozott véraláfutást saját karján, hogy az erőszakot válófélben levő férjére kenje. Aki sorozatosan rendőrt hívott megcsalt és válásra kényszerített férjére, azzal az indokkal, hogy amaz szinte fizikai agressziót követett el ellene, és ideje lenne a távoltartással (vissza)élni. Olyanról is tudok, aki szisztematikus bosszút forralt, terrorizálta volt férjét. Aki mindent megtett, hogy elidegenítse gyermekét. Aki lelki hadviselésként omladozó víkendházat vett férjének megmaradt egykori hétvégi házuk közelében, hogy előtte kelljen elhaladnia, amikor pihenni vágyna. Aki pontosan olyan márkájú autóban furikázott, mint exférje, csak pirossal, tudomást sem véve arról, hogy a jog szerint a kiskorú gyermek szabadidejét meg kellene osztania a szülők között. Folytassam a sort, a példákat, amelyek véget sem érnek? Inkább az olvasóra bízom, hiszen ő is sok, nagyon sok esetet felhozhat saját információi, tapasztalatai alapján.

          Két különböző, kétféle erőszak. Az egyikről beszélünk, a másikról mélységesen hallgatunk. A fizikai agresszivitás látható, tapintható nyomokkal jár, nyilvánvalóvá teszi az áldozat fájdalmát, szenvedését. A lelki agresszivitás nem látható, a kívülálló számára nincs nyoma, az okozott szenvedést sokan önsajnálatként értékelik. Fizikai erőszak esetén a társadalom megbélyegzi az agresszort, lelki erőszak esetén az agresszor cselekedetei láthatatlanokká válnak, már-már megértést is elnyerhetnek, miközben az áldozat nem kap elégtételt a fájdalmaira. Persze, a két erőszak nem szigorúan elkülönített, egyik kiválthatja a másikat. A nyomkövetős rendszer igyekszik megfékezni a fizikai erőszakot, a törvény szigora igyekszik csökkenteni a nőgyilkosságot. De képes-e a lelki nyomkövetés, a jog, az erkölcs vagy bármi más megfékezni a lelki erőszakot? Amely nemcsak egészségkárosító, hanem akár halálos is lehet. Láthatatlanul, hiszen a feldúlt férj halálos autóbalesete, vagy alkoholhoz menekülése hátterében aligha ítéljük el az igazi kiváltó okot, személyt.

          Nagypénteken Jézus Krisztus érettünk elviselt szenvedéseire, ártatlan áldozatvállalására gondolunk. A legnagyobb elképzelhető fizikai erőszakot, a kereszthalált szenvedte el azért, hogy fizikai megsemmisítése és lelki megalázása hasznára legyen az emberiségnek. Ehhez képest bármely családon belüli vagy kívüli erőszak eltörpül, és arra bíztat, hogy „az út, az igazság és az élet” követése az áldozat számára igazságtételt és életet jelent. Az elkövető számára pedig a bűn valódi büntetése az egyik legfájdalmasabb és legbénítóbb érzés, a bűntudat, amivel előbb-utóbb szembesülhet.

„Én elmegyek, de ne bánkódjatok, ne szomorkodjatok, mert elküldöm nektek a vigasztalót, a Szent Szellemet, aki majd megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében.” (János 16:8)

          Dr. Ábrám Zoltán

Báthory István, a lengyelek dicső királya

Négyszázötven évvel ezelőtt, 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt Báthory István (Szilágysomlyó, 1533 – Grodnó, 1586) erdélyi fejedelem. Ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel-litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek december 12-én lesz a 440. évfordulója, a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával temették el Grodnóban, hogy nem sokkal később Krakkóban, a korabeli lengyel fővárosban leljen örök nyugalomra. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én Báthory adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában. Erdély legrégebbi egyeteme a legjobban rangsorolt romániai felsőfokú intézmény, a Babes-Bolyai Tudományegyetem jogelődje.

A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, lengyelül sohasem tanult meg. Négy nyelven beszélt: magyarul, latinul, németül és olaszul. Lengyel királyi és litván nagyhercegi minőségében a latint használta. Egyszemélyben volt Erdély második fejedelme, lengyel király és litván nagyherceg. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt.

De hogyan lett Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege? Ennek megértéséhez kissé vissza kell menni az időben. Jagelló (Öreg) Zsigmond lengyel király halálát követően, 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg lengyel királynak és litván nagyhercegnek, és neki szánták Jagelló Annát feleségül. Henriket azonban nem sikerült megkoronázni, mivel bátyja halála után, 1574-ben a francia trónra pályázott, és azt sikerrel elfoglalta. A lengyelek 1575 decemberében új király választottak maguknak Báthory István személyében, de korántsem zökkenőmentesen. A litván arisztokrácia egy része ugyanis Rettenetes Iván cárt támogatta, a konfliktust kerülendő a terjeszkedő orosz cári birodalommal, másik része pedig Miksa német-római császárt és magyar királyt. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett a pápa által is támogatott Miksa javára. A főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát választotta a trónra, ám a köznemesség attól tartott, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, amiért a harmadik lehetséges út mellett döntöttek. A lengyel elektorok többsége Báthory Istvánt választotta királynak, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi Jagelló Annát. Ez meg is történt, így ő lett Lengyelország és Litvánia ura. Trónra lépéséhez az is kellett, hogy idejében Lengyelországba érkezzen, valamint a lengyel-litván döntésbe belenyugodni nem akaró Miksa halála végképp feloldotta az ellentéteket. 1576. május elsején Krakkóban koronázták meg a litván főnemesség távolmaradásában, amely csak két hónappal később, június 29-én ismerte el.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb földrajzi terület felett uralkodott. Esetleg Nagy Lajos magyar király „versenyezhet” vele, aki szintén Lengyelország királya volt 1370-1382 között, nagybátyjától örökölte a lengyel trónt. Igaz, vele ellentétben Báthory nem volt magyar király, még a csonka országé sem, „csak” erdélyi fejedelem. Ez szépséghiba. „Birodalma” a történelmi Nagy-Magyarországnál, a valaha is létező Magyarországnál lényegesen nagyobb volt. Partjait az Adria helyett a Balti-tenger vize mosta. Mai fehérorosz, ukrán és orosz területek is fennhatósága alá tartoztak. Igaz, ezt a területet a „nyugati világ” legszívesebben „barbár keleti” tartománynak tekintette. Uralkodása alatt, 1576-1586 között Gyulafehérvárról úgy lehetett eljutni egészen a Balti-tengerig, hogy az úr nem változott. Közös uralkodója volt Kolozsvár, Krakkó, Riga, Vilnius, Minszk, Kijev polgárainak. Jelképesen azt mondhatnánk, hogy uralkodása idején Erdély földjét „a Balti-tenger vize mosta”.

Meggyőződéssel vallom, hogy Báthory Istvánról a kelleténél kevesebbet beszélünk itthon, mint amennyire nagy a tisztelete a lengyelek és a litvánok körében. Némi sorsszerűség és szerencse is kellett ahhoz, hogy az erdélyi fejedelemből ily jelentős európai politikus váljék. Mindenekelőtt a lublini unió, amely 1569-ben kimondta Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Aztán az erdélyi fejedelemséghez Szapolyai János korai halála kellett és a vetélytárs (későbbi tanácsadója) Bekes Gáspár felett aratott győzelem, majd e cím birtokában a szerencsés lehetőség a lengyel korona megszerzéséhez. Mi lett volna, ha a lengyel királynak már megválasztott Valois Henrik nem cseréli fel a lengyel koronát a franciára, és nem üresedik meg másodszor is a lengyel trón? De mi lett volna, ha tíz esztendő helyett húsz, harminc évet uralkodott volna a jó diplomáciai érzékű, katonai sikereket elkönyvelő, tudományt, művészetet és kultúrát támogató Báthory? Meghozta-e volna az eredményt a törökök visszaszorítását szolgáló nyugati-orosz keresztyén szövetség kialakítása, amelyen, éveken át, viszonylag titokban munkálkodott? Ha igen, az újraegyesített Magyarország egyik legnagyobb királyát tisztelhetnénk Báthory István személyében.

Még ellenségei által is elismert kvalitásai mellett azonban élete, sorsa lemondással járt. A lengyel trón megszerzése érdekében, a lengyel főurak elvárása és feltétele szerint a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát vette el feleségül, akitől nem lett, nem lehetett gyermeke. Lengyel-litván uralkodása főleg harcban és a grodnói vár építésével telt el, rendkívül nagy távolságra szülőföldjétől, amelyet Erdélyből való távozása után sohasem látott viszont. Erdéllyel krakkói kancelláriája és futárai által tartotta a kapcsolatot.

Üstökösként tűnt fel, meteorként távozott.

          Az évforduló arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”

Dr. Ábrám Zoltán

A fekete március és I. C. Drăgan

   Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Ma is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom.

A harminchat évvel ezelőtti fekete március nagyon mélyen sokunk emlékezetébe vésődött. Nekem mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekülő személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetben való megörökítése az esetleges halál árnyékában. Aztán március huszadika rémálma: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok, Molotov-koktélok és tankok.

Marosvásárhely az ország és a világ hírszolgáltatásainak központja lett 1990 márciusában, a politikai manipulálás melegágya. Nagyon sok mindent megírtak az akkori eseményekről, de talán kevésbé feszegették azt, hogy vajon a háttérből ki támogatta, ki pénzelte az előre kitervelt eseményeket. Hiszen mai szóhasználattal élve, minden projektnek van költségvetése.

A fekete márciusi események megszervezésének és lebonyolításának bizonyára kiemelkedő anyagi támogatója volt a dúsgazdag üzletember, Iosif Constantin Drăgan, aki korábban vasgárdista múltjával tűnt ki, emigrációban élt, de – mint utóbb kiderült – kitűnő kapcsolatokat ápolt a kommunista rendszerrel. Elvei, céljai teljes mértékben egybeestek a soviniszta, magyarellenes Vatra Românească szervezet indulatokat szító, az etnikai feszültségeket kiélező viszonyulásával és kampányával, amely Marosvásárhelyen erőszakhoz vezetett.

Iosif Constantin Drăgan (1917-2008) az Osztrák-Magyar Monarchiában Lugoson született a nagy háború utolsó előtti évében, a spanyolországi (Palma de Mallorca) otthonában hunyt el 91 évesen. A második világháborút követően Olaszországban élt emigrációban mint sikeres üzletember, történeti revizionista és ultranacionalista propagandista. A dollármilliárdost 2006-ban 1,3-1,6 milliárd dolláros vagyonával a leggazdagabb román személyként tartotta nyilván a Capital gazdasági hetilap. A multinacionális ButanGas vállalat alapozta meg vagyonát, ennek lerakata létesült Marosvásárhelyen is. 

Titokzatosság lengte be életét. Már a hatvanas években alapítványt hozott létre a „román értékek promoválására”, majd a rendszerváltást követően róla elnevezett egyetemet Lugoson, különböző médiatermékeket tartott fenn, támogatta a dunai Decebal szoborkolosszus felállítását. Nemcsak Antonescu, hanem Ceaușescu, majd Vadim Tudor is a barátai és elvtársai közé tartozott. Utóbbival megalapította a Ion Antonescu Marsall Ligáját. A vasgárdista öltözethez hasonló egyenruhát viselő tagok a nemzetiségiek megfélemlítését kiemelt célként tekintették. Ebből az eszmeiségből emelkedett fel, és lett nemrég Románia sokat vitatott elnökjelöltje Călin Georgescu, aki bizonyára nemcsak eszmei kapcsolatokat ápolt Drăgannal.

Még egy adalék, amit Marosvásárhely lakossága nem felejthet el. 2010-ben ugyanis a város polgárainak az idegeit borzolták a Ştefan Guşă-szobor felállítására tett kísérletek. A szoborállításra vonatkozó határozatot el is fogadta a marosvásárhelyi önkormányzat (!), miszerint a Vár sétányon szobrot állítsanak a forradalom idején a temesvári tömegbelövetést elrendelő tábornoknak. Még szerencse, hogy köreinkben éberek is akadtak, és a törvényszék végül elrendelte a Ştefan Guşă-szobor felállítására vonatkozó határozat végrehajtásának szüneteltetési kérelmét. Tudniillik korábban a katonai ügyészség ismételten bűnösnek találta a tábornokot, a román hadsereg vezérkarának vezetőjét a temesvári vérengzések elkövetésében, és ennek megfelelően bíróság elé állítását indítványozta – a tárgyalást Ştefan Guşă elhunyta miatt nem tartották meg. De miért éppen Marosvásárhelynek kellett volna őriznie egy bűnös kommunista tábornok emlékét? Hiszen semmilyen adatot sem találunk arra vonatkozóan, hogy milyen köze lehet Ştefan Guşănak Marosvásárhelyhez. Egyet mégis. A tábornok lánya, Daniela Veronica Guşă ugyanis a néhai vasgárdista, majd Ceauşescu-együttműködő és Antonescu-magasztaló üzletember, Iosif Constantin Drăgan felesége volt (22 esztendősen ment férjhez az akkor 78 éves üzletemberhez), és több millió eurót örökölt 2008-ban elhunyt férje után.

Szóval, jócskán akadt anyagi fedezet arra nézve, hogy Marosvásárhely lakossága két évvel Drăgan halálát követően apósa szobra előtt tiszteleghessen, megcsúfolva a temesvári és a romániai áldozatok emlékét. És bőven volt pénz arra is, hogy két évtizeddel korábban legyen pogrom, legyen fekete március Marosvásárhelyen, hogy a kibontakozó demokratikusnak tűnő folyamatok megtorpanjanak, és megtörténjen a visszarendeződés. Mert ha a fekete március és következményei nem következtek volna be, aligha lenne Lugoson I. C. Drăgan-tér, és nem állna Drăgan-szobor a Lugosi „Drăgan” Európai Egyetem bejárata előtt. És amennyiben a Drăgan Európai Alapítvány által fenntartott képzés elsősorban a gazdasági tudományokra fókuszál, a vasgárdista-soviniszta-nacionalista névadónak gazdasági érdekeltsége is lehetett Marosvásárhely fekete márciusának lebonyolításában.

Részünkről marad a tisztelet a fekete március áldozatainak, és a mindenkori remény egy igazságosabb jövőben.

A szabad sajtó napjára

          Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja. A pesti forradalom a tizenkét pont közül elsőként fogalmazta meg sajtószabadság, a cenzúra eltörlésének igényét, amit  a szabadságharc a zászlajára tűzött. Az 1848 áprilisi törvények elismerték a sajtó szabadságát, de a szabadságharc leverése után rögvest visszaállt a cenzúra, hogy aztán az 1867-es kiegyezés szabaddá tegye a magyar sajtó útját.

A sajtószabadság a polgárjogok egyik alapvető megnyilvánulása, a demokrácia egyik kiemelten fontos vívmánya. Gondoljuk csak el, hogy alig több mint másfél évszázaddal ezelőtt a korabeli Magyarországon (is) cenzorok figyelték a nyomtatott sajtót, és a nemkívánatosnak ítélt írások publikálását megakadályozták. Szóval, büszkék lehetünk az 1848-as forradalom vívmányaira, vagy a későbbiekben, 1956-ban az emberi jogok érvényesüléséért és a sajtó szabadságáért küzdő őseinkre.

Manapság abszolutista, avagy kommunista cenzúra nincsen ugyan, az egykori intézményes kereteket megszüntették, de jogosan tehető fel a kérdés: mennyire lehetünk elégedettek a sajtószabadság helyzetével a szabad sajtó napján? És mennyire fogadható el az, hogy a közösségi média elburjánzottan ellenőrizetlen véleménynyilvánításai, az álhír-terjesztések túlkapásai közepette a hivatásos, szakmai alapokra helyezett sajtó egyes munkatársai – cenzúra helyett – célzott és tényeket mellőző híreket terjesszenek, megalapozatlan állításokat tegyenek? Mennyire erkölcsös és szabad, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati médiában az adófizetők morális tűréshatárát semmibe vegye egy – amúgy tehetséges – újságíró? Mennyire szerezhet társadalmi tőkét és szimpátiát magának, ha nem mond igazat?

A fenti kérdéseket azért teszem fel, mert számomra beárnyékolja a szabad sajtó napja iránti várakozásomat egy szomorúan tanulságos, hat éve elkezdett és fel-felújuló történet.

A szòjàràs szerint az igazsàg több megközelítéséről beszèlhetünk ugyan, de a tènyek azok tènyek maradnak akkor is, ha egyesek az elferdítésükön munkálkodnak. Közel hat év után újra nyilvànossàg elé terjesztetett az a már-már szimbolikus vèralàfutàsos kèp, amit egy állítólagos fizikai erőszak bizonyítékának szánt a magát bántalmazottnak tartó sajtómunkatárs.  Persze, az alaptalan vádat nem sikerült bizonyítani, a fiktív tanúk nem tanúskodtak mellette, és aki közelről ismeri a törtènèseket, az tudja, hogy az àldozatkènt feltüntetett vèralàfutàst nem a megvàdolt szemèly okozta. Ráadásul a verbális agressziót az „áldozat” követte el, sőt korábban egy fizikai bántalmazás is a számlájára írható, nyilvánosan a nyílt utcán, amit lehetetlen volt nem beismerni. Sikerült azonban a sajtó szabadságáért és a szabad sajtót képviselő újságíró bántalmazásáért aggódó szimpatizánsok táborát növelni. Másrészt a heccelés miatt magasra csaptak a gyűlölet hullámai is, amire bármikor aggódva lehet hivatkozni. A szabad sajtógyakorlat mártíromságával, áldozati szerepével együtt. Persze, a manipulatív füllentéseket sokan tudatosan vagy tudattalanul elhiszik. Maga az igazsàgszolgàltatàs sem óhajt igazsàgot szolgàltatni. Akit viszont nem lehet becsapni - a Jóisten. Kinek-kinek a lelkiismerete szerint.

A szabad sajtó napja előtti időszakban újabb adalékkal bővült az újságírás tekintélyét és a sajtó szabadságát alaposan megtépázó történet. A magát áldozatként feltüntető, ám azt bizonyítani képtelen újságíró állítólagos „győzelmi màmoràban” teljesen elvetette a sulykot. Ugyanis hirtelenjében a szabad sajtó által egyre gyakrabban hangoztatott, egyre divatosabb #metoo jelensègkènt tüntette fel a vele el sem követett erőszakot. Szóval, közel hat esztendő után előkerült a sufniból „Erdély egyetlen, ám annál nagyobb port kavart #metoo ügye”. Eddig csupán verbális és fizikai agresszió volt a vád az időközben csendesen és méltóságteljesen idejekorán nyugdíjba vonult újságírókolléga ellen, most hirtelen újabb vádpont jelent meg. Kétezerhúsz áprilisában az állítólagos fizikai agresszió vádjának felállításához, az ominózus hematóma publikussá tételéhez jónéhány nap, egy hét kellett. A szexuális zaklatás véraláfutásának ismertetéséhez már szinte hat esztendő.  Eddig csak szóbeli és tettleges agresszióról szólt a fáma, most már a napjainkban egyre népszerűbb nemi diszkrimináció (zaklatás, erőszak?) is szóba került. Megàll az èsz!

A romániai magyar sajtót képviselő szakmai szervezet becsületbírósága immár másodszorra marasztalta el a sztárújságírót, de ez mit sem számít.  A sajtószabadság elleni diverziónak következménye úgysem lesz, a szimpatizánsok tábora pedig nőttön nő. Az erkölcs fogalmát nem ismerőknek mit sem számít, hogy a szabad sajtó napjához közeledve éppen a sajtó szabadságát, a szabad sajtó hitelességét kérdőjelezte meg az, akire ráférne egy adag „erkölcsi cenzúra”.

Nos, március idusán, a szabad sajtó napján a cenzúra eltörlésére gondolunk, és azért aggódunk, hogy helyette még az öncenzúra is eltünt egyesek erkölcsi repertoárjából. Mindenek felett mégis éljen a sajtó szabadsága!

Vukovári mementó

Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz-ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár. A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat: meghaltak, eltüntek, sebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodtak, gyászolók, árvák. A háborúban az anyák temetik el a fiaikat, fiatalasszonyok búcsúznak el a férjüktől. És négy esztendő alatt sokat, nagyon sokat temettek Ukrajnában.

Amikor az agresszióra gondolunk, vagy az újabb és újabb, öldöklést szolgáló fegyverszállítmányokra, akkor a legelemibb jogot, az élethez való ragaszkodást kérdőjelezhetjük meg. Mert a fronton a fegyverekkel többnyire fiatalok, élni vágyók, életösztönükből fakadóan a borzalmakat túlélni óhajtók  néznek szembe egymással és a halállal. Mindentől függetlenül.

Ma Ukrajnában háború zajlik. Nemcsak a harcvonalon borzalmasak a mindennapok, hanem ott is, ahol nem dördülnek fegyverek, de kísért a besorozás réme, a halálhír szorongása, a légiriadó, az áramszünet, a nyomor. Mi csak a határ túloldalán szomorkodunk és szörnyülködünk afelett, hogy minden nap áldozatokkal és veszteségekkel jár, és minél jobban elhúzódik a konfliktus, minél később kerül sor a várva várt békére, annál lesújtóbbak lesznek a statisztikák.

Ukrajna háborús helyszínei még nem látogathatók, a kegyelet virágait nem lehet még elhelyezni ott, ahol fegyverropogás, életveszély, bizonytalanság van. De hadd osszam meg egy évvel ezelőtti emlékeimet, amikor személyesen eljutottam egy három és fél évtizeddel korábbi háború legvéresebb helyszínére. Hiszen a kilencvenes évek első felében a Balkánon is sokat temettek, hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak. A második világháború utáni viszonylagos békés időszakot követően, a szovjet-uralta keleti tömb szétesése után ugyanis még volt egy háború a szomszédunkban, amely a világháborúkat követő béketárgyalások által mesterségesen létrehozott Jugoszlávia felbomlásához vezetett. Az orosz-ukrán testvérháborúhoz hasonlatosnak tekinthető a szerb-horvát konfliktus. Ráadásul mindkét esetben magyarokat is érintett, érint a besorozás.

A szerb-horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településnévről. Középkori magyar neve Valkóvár, az egykori Szerém megye székhelye volt. Az 1991 nyarán, őszén zajló három hónapos ostrom  során a horvát hadsereg mintegy hétezerötszáz katonája esett el, és a harcokban a városban csaknem minden elpusztult. A városszéli emlékhely, amelyet az egykori tömegsír szomszédságában hoztak létre, a legszörnyűbb és legnagyobb háborús bűncselekmény helyszíne, amelyet a szerb hadsereg elkövetett Horvátország elleni agressziója során. A honvédő háború áldozatainak a város új temetőjében álló, keresztet formázó emlékművét mintegy ezer fehér márványkereszt övezi. A legjelképesebb vukovári mementó, emlékjel a szétlőtt formájában megőrzött víztorony épülete, a harcok során a szerb erők fő célpontja, ahova először tűzték ki a horvát zászlót.

Amíg nem tört ki az orosz-ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna-menti várost, amely – márcsak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából, és lett az önállóvá vált Horvátország része. Megrendítő a városszéli tömegsírok felé emelt emlékhely meglátogatása: sok száz név, arckép, pislákoló gyertyák, kevéske megmaradt tárgyi emlék. De még annál is embert próbálóbb az új temetőben végignézni a sok száz, több ezer síron, névtelen kereszten, és elmormolni egy imát az örökmécsesnél.

Hogy miért írtam le mindezt, és miért Vukovár áldozatainak állítok emléket az orosz-ukrán háború kirobbanásának negyedik évfordulóján? Mert az áldozatoknak kijáró csendes emlékezés örökérvényű. Nem ismer határokat, még nemzetiségeket sem. És amikor a szintén közeli, nem is olyan régen még lángokban álló európai hadszíntér mélységesen felkavaró, az értelmetlen halált és a temérdek szenvedést felidéző emlékképeit osztom meg, akkor a tegnap, a ma és a holnap ukrán, orosz és bármely nemzetiségű áldozataira is emlékezek. Sajnos egykoron életerős, ma már a meglevő vagy még jelképes temetőkben nyugvó magyar férfiakra is.

Vukovári mementó. Intő jel bármely háború okozta szomorú következményre, emlékezés a halálra. Figyelmeztetés a hatalomnak, hogy ne emberéletek által taposson utat magának. A sírkövek és a névtelen keresztek, a tömegsírok helyszínén a szélfúvással dacoló örökmécses nemcsak a közvetlen hozzátartozóknak, hanem mindannyiunknak szomorú és mélyen megrendítő látványként szolgálnak.

            Vukovári mementó. Herszoni mementó. Mariupoli mementó. Donbászi mementó. Luhanszki mementó. Urivi mementó. Scsucsjei mementó.

          Emlékezni szent kötelesség.

Dr. Ábrám Zoltán                                      

Bolond a világ

            Egy olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.

A közvéleményt alaposan foglalkoztatja, hogy vajon milyen abnormalitás okozta a mindennapi életünkben szorongást kiváltó hatalmas állami költségvetési hiányt, és miközben – többek között - a pénzkeresők és a nyugdíjasok alapos megadóztatása zajlik, a politikainak és társadalminak tartott elit kevés értékelendő példával jár elöl. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bírák különleges juttatàsairól, az ezt övező huzavonáról, a hatalommal való összefonódàsról, miközben a józan ész kimondatja velünk: távol àllunk a jogàllamisàgtól és az igazságszolgáltatástól. Ráadásul börtönre predestinált politikusokkal, üzletemberekkel, ügyeskedőkkel van tele a „smekkerek országa”, és ha be is kellene üzemelni azokat a virtuális fogdákat, akkor lenne igazán pénzügyi gondban a hon.

Olvasom a világhálón, hogy rosszul lett egy ügyvédnő, miután hatvanezer euró átvételekor tetten érték egy olyan korrupiós ügyben, amelyben másodmagával félmillió euró csúszópénzt kért egy üzletembertől, hogy állítólagos kapcsolataik és befolyásuk révén „elsimítsák” a folyamatban lévő büntetőügyét. Félmillió euró egy romániai átlagpolgár egész élete becsületes munkájának a jövedelme, másoknak egyetlen tisztességtelen akció bevétele. Normális? Ráadásul csak az a tolvaj, akit elkapnak, és a demokráciásdiban ismert joggyakorlat alapján általában azok is olcsón megússzák.

            A minap egy szokás szerint fiatalon nyugdíjazott ügyész esetét, történetét mesélték el nekem. Jókora nyugdíjjal és unalommal a tarsolyában alaposan italozni kezdett, elviselhetetlenné vált („szegény”), elvált, de ugyanúgy él az általa bitorolt lakásban (és feleséggel). Hát, ki-ki döntse el, hogy hol a normalitás határa a számára.

            Erdélyi magyarként számomra a „gyöngyszem” egy tíz évvel korábbi történet, amikor Románia földművelésügyi minisztere mindenféle skrupulus nélkül kijelentette, hogy a kürtőskalács román találmány, egy román asszony készítette először Erdélyben a 18. század végén, ezért Románia az Európai Unióban saját termékként kívánja levédetni. Nemcsak abnormális, hanem aberráns saját terméknek tartani a románok számára legismertebb magyar szót, a kürtőskalácsot, márcsak azért is, mert őseik két és félszáz évvel ezelőtt nemigen használták a magyar betűket, ráadásul cirill írást használtak.

             Amúgy azt sem tartom nomálisnak, hogy a lényegről „józanul” beszélni tabu, mert amikor a valóság eltörpül, akkor a világ meghasonlott. Kultúrám és identitásom bölcsőjéről, Európáról is azt írhatom le, hogy meghasonlott, vagy egyszerű paraszti igaz szóval: tökkelütötté vált. Az utóbbi időben hatalmas pénzeket fektet be a halálba az ukrán fronton, de nem hajlandó védekezni az iszlám erőszakos térhódító stratégiája ellen. Hontalanok serege lepheti el a városközpontokat, és ezrek randalírozhatnak palesztin zászlók védelme alatt, öntörvényű negyedek szaporodhatnak, ázsiai kereskedők színes serege biztosíthatja a mindennapi élelmet, miközben templomokat és kereszteket lehet lerombolni valósan és virtuálisan egyaránt. Sajnos az unokáink már hiába fognak visszajelezni, hogy igazunk volt....

            Nemcsak alapvető témákban említhetünk „bolondságokat”, hanem a mindennapi élet szintjén is sorra tehetjük fel a kérdéseket. Normális-e, amikor az kiált tolvajt, aki ő maga az, és a környezete is jól tudja róla? Normális-e, amikor kiemelkedő tisztségeket tölt be az a személy, akinek bűntársai már megjárták a börtönt, de ő maga megúszta azt? Normális-e, hogy saját magán alkalmaz fizikai erőszakot az az újságíró, aki így képviseli még magasabb szinten az emberi jogokat és a szólásszabadságot? Normális-e, hogy számos váláskor nem esik szó a lényegről, a perirat tele van hazugságokkal, a törvény és az erkölcs nem találkozik az igazságszolgáltatásnak nevezett ítélet során? Normális-e, hogy gyermekek sokasága válik felnőtté azonos nemű nevelőszülők mellett, vagy köszönő viszonyban sem levő szülők hátszelében? Normális-e az, ami annak tűnik, vagy vagy inkább az, ami nem tűnik annak?

Nem folytatom a sort a kérdésekkel, példákkal, már-már végtelen lenne. Mindenki ismer belőlük egy részletes tanulmányra valót. Most éppen a marosvásárhelyi kabarétársulat mutatja be legújabb produkcióját, amelynek a címe: Bolond a világ. Nos, inkább hahotázzunk a világ bolondságain!

            Megjegyzem, hogy évszázadokkal korábban a bolondok mondták ki az igazságot a királyi udvarban,  mindamellett, hogy szórakoztattak, felszabadították a gátlásokat, üde színfoltját képezték az udvartartásnak. A legolvasottabb szerző, Shakespeare bohócai (Hamlet, Lear bolondja), vagy a világszerte megszeretett Chaplin clownja gúnyolódó bátorságában mutat rá egy-egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságaira. A bolond, a bohóc jelenléte folyamatos és mindennapi, szerepe figyelni és figyelmet kelteni, kifordítani a sarkaiból a világot. Így válik a „tömegek álarc mögé bújt lelkiismeretévé”, sőt a saját vélemények kimondása szócsövévé, miszerint „csak bohóc-köntösben és bohóc modorban lehet kimondani az igazságot."

Nos, mi lehetne a végső következtetés? Csakis az, hogy újra alkalmazni kellene „udvari bolondokat”...

                                                                                               Dr. Ábrám Zoltán

A bukaresti Nemzeti Székesegyház

Október végén felszentelték a bukaresti Nemzeti Székesegyházat, ami jelenleg a világ legnagyobb ortodox katedrálisának számít. Már 1882-ben I. Károly román király törvényben rendelte el az építését, de több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1995-ben valóban elkezdődjön az igencsak grandiózusra tervezett építkezés, amely a mai napig megosztja a romániai közvéleményt. Becslések szerint az állam több százmillió euró közpénzzel támogatta az épület megépítését, amely az átadása ellenére még mindig nem készült el teljesen.

Az egészen természetesnek tekinthető, hogy a többi ortodox többségű ország fővárosához hasonlóan Bukarestnek is épüljön reprezentatív nemzeti katedrálisa. A Nemzeti Székesegyház, amelyet eleinte a Nemzet Megváltása Székesegyházként emlegettek, azonban éppen a kommunista rezsim grandomániájának jelképével, a Nép Házával (a román parlament épületével) szemben épült fel, annál magasabbra tervezték. Minden szempontból túlszárnyalja a többi ortodox templomot világszinten: ez a leghosszabb (126 m), a legmagasabb (127 m), a legnagyobb térfogatú (323.000 m³) és a legnagyobb felületű (7.200 m²).

A mostani felszentelésnek már volt előzménye 2018-ban, mivel Erdély és Románia egyesülésének centenáriumán már rendeztek egy nagyszabású felszentelési ceremóniát, mintegy a félkész székesegyház felavatásával ünnepelték az évfordulót. A hivatalos álláspont szerint akkor valójában az oltárt szentelték fel.

Az idei szentelést követő időszakban eleinte hatalmas sorok kígyóztak a templom előtt, 10-12 órás várakozási idővel, és meghosszabbították a látogatás idejét, amit kiterjesztettek az éjszakai időszakra is. Hozzávetőlegesen százötvenezer hívő kereste fel a katedrális oltárát. A nagy érdeklődésre  egyébként az a magyarázat, hogy a hívek a hétköznapokon nem léphetnek be az ikonosztáz mögött található szentélybe. Az ortodox hagyományban viszont egy templom vagy katedrális felszentelése után néhány napig még különleges engedéllyel megnézhetik a hívek az oltárteret is. Tehát ez a mostani egy ritka és ünnepélyes alkalomnak bizonyult, amikor a hívők „részesülhettek” a templom szentségéből, mielőtt a szentély csak a papi szolgálat számára lett megközelíthető.

Végül megjegyzendő, hogy a kereszténység megmaradásában és felvirágoztatásában a középkorban nagy szerepet töltött be Bizánc. Az 1054-ben bekövetkező egyházszakadás óta, immár közel ezer éve az ortodox egyház, a keleti kereszténység jelentősége vitathatatlan, legyen szó Bukarestről, Szófiáról, Athénról, Moszkváról, Kijevről egyaránt. De nemcsak Európa keleti felén. Az már más kérdés, hogy az államvallássá avanzsálódott román ortodox egyház az egyszerű vallásossággal rendelkező hívei szolgálatán túl milyen nemzeti célokat követ. Akár a bukaresti Nemzeti Székesegyház grandomán megvalósítása által.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                                                             

        Újévi gondolatok

„Szaporodjon ez az ország/ Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,/ s ki honnan jött,/ soha soha ne feledje. (...) Végül pedig azt kívánom,/ legyen béke./ Gyönyörködjünk még sokáig/ a lehulló hópihékbe.” (Kányádi Sándor) – idézem a huszadik század második fele talán legnagyobb erdélyi költőjének sorait, újévi gondolatait.

Az újév küszöbén „bort, búzát, békességet!” szoktunk egymásnak kívánni. A mindennapi étel- és italszükséglet biztosításán túl a békességre való felhívás napjaink felértékelődött, időszerű üzenete, hiszen napjainkban a népek, közösségek, egyének közötti békétlenség egyre nagyobb méreteket ölt.

Az új esztendőbe lépvén arra is gondolunk, hogy mit várhatunk az új évtől, milyen évfordulók lesznek emberi, nemzeti, egyéni léptékben. Mindenekelőtt a mohácsi vész, a magyar nemzet egyik legtragikusabb eseményének kereken fél évezredes évfordulójára kerül sor, ami lehetőséget ad az eseménynek szentelt nemzeti emlékévben a számbavételre. Az 570 éve a sikeres nándorfehérvári csatát követő pestisjárványban elhunyt Hunyadi János kiemelkedő szerepét nem feledhetjük, hogy a török inváziót elnapolta és lerövidítette térségünkben. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy vagyunk, olyanok, magyarosak.

A magyar országgyűlés döntése alapján Magyarország a 2025-ös és 2026-os évet a Magyar Tudomány Éveként ünnepli, a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak Könyvtára alapításának 200 éves évfordulója alkalmából. A jubileum kiváló alkalom arra, hogy együtt ünnepeljük a magyar tudomány történeti sikereit és jelenlegi eredményeit. A magyar nemzet számára büszkeségre okot adó, kiemelkedő tudományos eredményeken túl sikeres feltalálók, alkotók, művészek, sportolók számos képviselőjére, eredményeikre emlékezhetünk még az új esztendőben.

Az erdélyi magyarok számára a 2026-os év Márton Áron püspök éve, megemlékezve születésének 130. évfordulójáról. Máramarosi születésüként a fogorvos-író Németh  László születésének 125., marosvásárhelyiként pedig Sütő András halálának huszadik évfordulóját hozza az új esztendő.

Az apostoli hit, remény és szeretet mindig az új esztendő – és mindennapi életünk – legfontosabb megélései közé tartoznak. Bor, búza, békesség, hit, remény, szeretet. Egyikben sem szűkölködjünk!

Dr. Ábrám Zoltán                   

Emberi és szerzői jogok torlódása

December 10-e az emberi jogok világnapja, mivel 1948-ban ezen a napon fogadta el az ENSZ közgyűlése Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. December 10-e ugyanakkor Alfred Nobel svéd vegyész és feltaláló halálának napja, aki végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonának kamataiból évről évre részesedjenek a fizika, kémia, fiziológia és orvostudomány, továbbá az irodalom legjobbjai és az a személy, aki a békéért tett erőfeszítéseivel a díjat kiérdemli (utólag pedig a közgazdaságtudomány kiválasztottjai is). A díjat egy és negyed százada, 1901. december 10-én, öt évvel Alfred Nobel feltaláló halála után osztották ki először.

Idén összesen tizennégyen vehették át december tizedikén a Nobel-díjat és a vele járó tetemes pénzjutalmat a svéd királytól. Pontosabban eggyel kevesebben, mivel a békedíj átadására Oslóban kerül sor, ráadásul jelenleg a díjazott politikai okokból nem lehetett jelen. Amint köztudott, idén újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet, hiszen a Svéd Akadémia Krasznahorkai László magyar írónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét.

Amint előre beharangoztatott, a “nemzet tévécsatornája”, a Duna Televízió egyenes adásban közvetítette a ceremóniát. Sajnos – sokadmagammal együtt – nem rendelkeztünk elég látnoki erővel, és előzőleg eszünkbe sem jutott, hogy a tévékészülékek képernyőjén a már igencsak ismerős szöveg jelenik meg magyarul – és a jogok, demokrácia stb. jegyében – angolul is: Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.

Nyeltem egyet, és egyéb elfoglaltságnak néztem utána. Azt már ugyan megszokhattuk, a jogok és a szerzői jogok magas szintű képviseletében, hogy az anyaország határain túl nemcsak a katalán szupercsapat, hanem sok esetben a nemzeti válogatott meccseit, kiemelt sporteseményeket sem lehet követnie az anyanyelvükön hivatalosan is lefokozott kisebbségieknek. Legutóbb például a magyar-román kézilabdameccset is a román kommentátor szurkolásával, vagy azt mellőzve izgulhattuk végig. Meg aztán ránk nézve teljesen megalózó módon sokszor előfordul, hogy a híradóban még be sem fejeznek egy minket is érdeklő tudósítást, és túlbuzgóságból már a befejezetlen mondat felénél megjelenik a “bűvös szöveg”.

Az is beharangoztatott az emberi jogok világnapján, hogy a Duna TV és az M5 csatorna műsorában szerepel Tarr Béla filmrendező és Krasznahorkai László író egy-egy filmjének a bemutatása, amelyeknek a forgatókönyvét együtt írták. A filmekben a producerek közt vannak németek, de a többiek, a szereplők mind magyarok. Aki viszont rászánta magát a mintegy hétórás Sátántangó, vagy A torinói ló csupán két és fél órás megtekintésére a magyar állami tévécsatornákon keresztül, annak mélységesen csalódnia kellett. Ugyanis hét és fél órán át nézhette, hogy: Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.

Ez lenne az apokaliptikus terror, amelynek közepette immár az emberi jogi túltengésben szenvedő, és kórházi beutalásra szoruló Európa képes lenne megmutatni a művészet erejét? Az az Európa, amely fegyvereket pumpálva a harctérre igazságos békéről beszél, amikor nagyon jól tudjuk, a saját bőrünkön érezzük (akárcsak a jogi korlátozások torzszüleményeit), hogy egy abszolút igazságtalan béke következményeit nyögjük ma is. Az az Európa, amelynek fővárosaiban már nem tanácsos bármely ház ablakából az izraeli zászlót kilengetni, miközben palesztin zászló lobog a bécsi Fogadalmi templomon, és iszlamisták zavarják meg a karácsonyi vásárt, és gerjesztenek félelmet, netán gyűlöletet.

Végül nem marad más hátra számunkra, mint gratulálni a legújabb magyar Nobel-díjhoz, és büszkén örvendezni csodálatos anyanyelvünk és irodalmunk egyéni (és egyetemes) elismerésének. No meg a hit, remény, öröm és szeretet jegyében Áldott Adventet kívánni egymásnak. Szerzői jogi korlátozások nélkül.

Arab karácsonyi vásár

         A híradót hallgatom. Beszámolnak arról, hogy egy német város karácsonyi vásárában késeltek, egy másikban, valahol Bajorországban pedig minél több személy halálra gázolását tervezte öt migráns. „Örvendetes” azonban, hogy nők megerőszakolásáról még nem esett szó. Sok helyen betontömbökkel, civil ruhás rendőrökkel nyújtanak viszonylagos biztonságot az egyre divatosabbá váló karácsonyi vásárok helyszínein, és már-már többet költenek a biztonságra, mint amennyi az eladásokból származó bevétel. De nemcsak a Jézus születésére való várakozás jelent egyre nagyobb közbiztonsági kihívást. A lehető legtávolabbi Ausztráliában, Sydneyben a Hanuka-ünnepségen tüzet nyitottak a gyertyagyújtásra összegyűlt zsidó közösségre, és az antiszemita merénylet 16 személy meggyilkolásával végződött.

         Korábban arról tudósítottak, hogy palesztin zászlókkal vették körbe a bécsi karácsonyi vásárt, ráadásul egyet éppen a bécsi Fogadalmi templom tornyába tűztek ki, akárcsak közel ötszáz évvel ezelőtt Buda bevételekor a törökök. Szóval, lépten-nyomon iszlamisták zavarják meg a karácsonyi vásárok némelyikét, Európaszerte ezrével, tízezrével lobognak a palesztin zászlók a nyugati világ fővárosaiban, nagyvárosaiban. Izraelit aligha látunk, a zsidóellenesség a tetőfokára hágott. Pedig évekkel ezelőtt mennyire tajtékzott a nyugati világ az állítólagos magyar antiszemitizmus miatt!

Nos, ma már sokkal biztonságosabb Közép-Kelet Európában várakozni a karácsonyra, megirigyelhetik az itteni adventi hangulatot - és a szabad Hanuka-ünneplést is - Prágában, Budapesten, Bukarestben, vagy éppen Krajován, Kolozsváron. Sőt, ha már karácsonyi vásárről van szó, Közép-Kelet Európa városaiban a kis Jézussal is lehet „találkozni”, hiszen a betlehemi jászol kötelező kelléke lenne a karácsonyi vásárnak. Sajnos gyakran nincs így, és ezért kizárólag mi vagyunk a hibásak. Szerintem ugyanis ha egy városvezetés kisajátítja a karácsonyi vásár megnevezést (nagyon jó kétezer éves reklám), Jézus születése fogalmát, akkor betlehemi jászol nélkül nem lenne szabad karácsonyinak nevezni a vásárt. Lehet téli vásár (a déli féltekén nyári), lehet Mikulás vására vagy bármi, de nem karácsonyi. A kivilágított fenyőfa, a fénygirlandok, a Mikulás és a rénszarvasok ugyanis egyáltalán nem kellékei a karácsonynak.

         Saját tapasztalatomat oszthatom meg az egyik nyugat-európai fővárosban tett adventi látogatásomról. Azt megértem, hogy mikulások táncolnak, zenélnek, jópofáskodnak a karácsonyi vásárnak otthont nyújtó téren, azt viszont nagyon szomorúnak tartom, hogy a betlehemi jászolnak nyoma sincs. Helyén a Mikulással és díszesen kiöltözött segédeivel találkozhatunk (talán a napkeleti bölcsek helyett). Az ajándékboltban is szinte kizárólagos a mikulás-hangulat, bár egynéhány ajándéktárgy a jászolra és a szent családra is utal, emlékeztet. Igaz, Szent Józsefnek egészen mikulásos kinézete van Mária oldalán, szép fehér szakállal, a bölcső felett tovasuhanó tekintettel. Sőt, a tíz euróért vesztegetett ajándéktárgy árcímkéjén ez áll: Nickolaus.

         Szóval, így néz ki a keresztyén karácsonyi vásár Lisszabonban! Közben néhány száz méterrel arrább sokezres tömeg vonul fel az emberi jogokért, a békéért és Palesztina fügetlenségéért. Kilométeres a sor, imponáló. Nem mindenki „arab pofa”, számosan egészen európai kinézetűek, sokan bizonyára egészen demokrata helybeliek. Itt-ott palesztin zászló lóg ki az ablakokból. Dehát ez már az arab karácsony a túlzottan toleráns és a saját maga által diktált emberi jogok tehetetlenségében vergődő európai mintavárosban (is). Ahol a karácsonyi vásárt övező némely helyen, legfeljebb száz méterrel arrább kosz, szemét, drogosok és hajléktalanok, bizonytalan biztonság. Miközben a Bissau-Guinea zászlait lobogtató öt-hatszáz fős fekete migránstömeg mellett elhaladni sem túl felemelő, egy mély lélegzetvételre van szükség hozzá.

         Szivárványszínű Európa? Dehogy! Fènyek ès àrnyèkok, rend ès rendezetlensèg bűvös egyvelege. Ha a kukák és az utcák piszkát nézem, akkor inkább fekete-fehèr, elszürkült. Nemcsak szivárványszínű, hanem egyúttal pepita jövőkép.

         Amikor nézem a hosszas sorban felvonulókat, azon gondolkodom, hogy én mennék-e szembe a normalitással, vagy ennyire lelkét és értelmét (és hitét) vesztett lett a nyugati (minta)világ? Záporoznak bennem a kérdések. Mi köze van a karácsonyhoz a palesztin zászlónak, hiszen inkább a zsidó jelképek illenének Jézuskához? Dehát egyáltalán hol van Ő ebben a csillogásban-villogásban? Vajon hány perc kellene ahhoz, hogy egy véletlenül kitűzött izraeli zászlót letépjenek? Több vagy kevesebb, mint 1990 márciusában a magyar zászló letépéséhez kellett Marosvásárhelyen? Hol van a határa annak, hogy egy európai ország saját polgárait és vallási jelképeit megalázzák az oda bevándorlók, és ezt feltétel nélkül el kell tűrni? Miért nem a dúsgazdag Szaud-Arábia vagy Dubai utcáin szeretnének független Palesztinát? Ha már csak félig-meddig keresztyén a karácsonyi vásár, mikor lesz félig-meddig arab karácsony, vagy már egészen az? Mi lesz Európával, ha saját példáiból sem tanul?

         Azt is hallottam valamely híradásból, hogy valahol Európában szélsőséges iszlamisták a betlehemi jászolban lefejezték a kis Jézust. Apokaliptikus látomásaim vannak. Az iszlám világ fővárosaiban évszázadnyival korábban, a zsidó állam megalakulása előtti időben tízezrek tüntetnek izraeli zászlókkal felvonulva. Isztambul, Rijad, Doha és az arab világ számos városában Ramadan idején európaiak, zsidók ezrei, szimpatizáns arabok lelkesedésétől lelkesülve vonulnak fel az egyenlőség mellett tüntetve. Közben a bátrabbak Mohamed fejét veszik. Még nem ébredek fel, máris Párizsban járok. Istentelen és Allahon csúfot űző újságírók feje hull a porba.

         Gyermekkorunkból jól ismerjük a mesét, amikor a kecskemama hangját utánzó farkas bekéredzkedzik a házba a gidákhoz. Előbb az egyik lábát, aztán a másikat teszi be az ajtón. Nos, itt állunk most a valamikor olyannyira irigyelt Nyugat-Európában, északon és délen egyaránt.

         Eközben idehaza forrong a közvélemény a Recorder tényfeltáró dokumentumfilmje miatt. Persze, mindenki jól tudta, amit ideje volt kertelés nélkül kimondani az igazságszolgáltatás és a politika mélyröptű összefonódásáról. Hallgatom az erdélyi magyarság érdekképviselete első számű emberének a véleménnyilvánítását. Szépen beszél, szebben, mint a nyugati aggódó jogvédők. Csakhogy itt is hiba van a közvetítő vonalban. Egyrészt mi magunk is részt vettünk, veszük kormányban, parlamentben egyaránt, és megszavaztuk, amit nem kellett volna a mai széljárás szerint. Másrészt mi sem vagyunk makulátlanok, elégséges csak a legkirívóbb példával élni: a korrupciós ügybe keveredett egykori politikai alelnököt felmentette az országgyűlés vele együttérző (és cselekvő) közössége, miközben mások helyette is leülték a magukét.

         Arab karácsony, román igazságszolgáltatás. Merre tartunk? Quo vadis, domine?

Dr. Ábrám Zoltán                            

Krasznahorkai Nobel-díja

         Újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Újabb legmagasabb szintű elismerés egy újabb K betűs személyiségnek. Kertész Imre után a második magyar irodalmi Nobel-díj, a két évvel korábban kitüntetett Karikó Katalint és Krausz Ferencet követően ezúttal Krasznahorkai László. Már tavalyelőtt is szurkoltunk érte, de az mégiscsak szemtelenség lett volna, hogy a tízmilliós Magyarország és a feleannyi országhatárokon túl élő magyar és magyar származású polgár egyetlen esztendőben három Nobel-díjat ünnepelt volna. Irigyeink így is akadnak bőven, nem kell messze menni értük.

A Svéd Akadémia a  ̶ többek között  ̶  Kossuth- és József Attila-díjas,  a Nemzetközi Man Booker-díjjal és az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A számára megtisztelő, ám meglepetésnek nem számító hírre (hiszen már évek óta az esélyesek között szerepel, idén második helyezettként egyes fogadóirodák szerint) a kitüntetett a rá jellemzően a megszokott módtól eltérően első szám harmadik személyben fogalmazott posztjában, amit rejtélyesen csak „AK” monogrammal írt alá: „Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”.

Az újdonsült Nobel-díjasnak négy évtizede barátja és munkatársa a nemzetközileg igencsak elismert filmrendező, Tarr Béla, aki nagymértékben az író könyveiből, forgatókönyveiből készítette filmjeit. A legsikeresebbeket és legelismertebbeket, összesen hatot. Legutóbb a kolozsvári filmfesztiválon, a TIFF-en találkozhatott velük a nagyközönség. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú jelenetek meghatározóvá váltak a rendező művészetében. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező mindjárt reagált a csütörtöki örömhírre, ami közvetett módon számára is elismerés és megbecsülés: „A legnagyobb örömmel fogadtam a hírt. Ez egy megérdemelt, méltó elismerése Krasznahorkai László életművének, szerintem nagy elégtétel. Évek óta számítottam rá. Ha valakinek van egy ennyire egyéni, saját nyelve és határozott világlátása, az maximálisan megérdemli ezt az elismerést.”

Az irodalmi Nobel-díj idei odaítélésére vonatkozó korábbi döntés nyilvánosságra hozatalát követően sokan reagáltak a hírre. Többek között a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor, aki aznap este éppen a kolozsvári Rhédey-palotában kerekedett nótás kedvre, másnap pedig az RMDSZ zsukiménesi kongresszusán elmondott beszédének első harmadát Krasznahorkai László egész nemzetre kiterjedő sikerének méltatására szánta. Egyenes beszédében részletesen taglalta az örömhírt, büszkén és kendőzetlenül tolmácsolta azt a román vendéglátóknak (miniszterelnök-társa, ex-miniszterelnök polgármester, jelen vevő politikusok, egy egész ország nyilvánossága), akiknek “talán nem árt elmagyaráznia azt, hogy miért ezzel kell kezdeni a mai napot”. Kihangsúlyozta a magyar nemzet összetartozását és a kultúra, különösen az irodalom jelentőségét egy olyan élethelyzetben, amikor a magyar nemzetet elsőrendűen nem a földrajz, nem az államhatára, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze. “A Nobel-díj a magyaroknak jogcím a létezésre.”

Magyarország büszkesége a legújabb Nobel-díjas, az első gyulai születésű (egyes román lapokban születési helye emígyen megjelenítve: Jula, Békés), a 71 éves Krasznahorkai László. Nagyapja magyarosította nevét, és tért evangélikus vallásra. Ő maga krisztusi korban nyert el egy ösztöndíjat a még létező Nyugat-Berlinbe, s azóta számos országban megfordult, de gyakran tér vissza Magyarországra. Krasznahorkai több alkotásából film is készült: Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák (Az ellenállás melankóliája), amelyeknek a forgatókönyvét  a rendező Tarr Bélával írták, akárcsak más filmje esetén is (pl. A torinói ló). További regénye a Háború és Háború, Báró Wenckheim hazatér, ugyanakkor sikeres elbeszélések szerzője.

         Végül, de nem utolsósorban, feltehetjük a nehezen megválaszolható, azazhogy többféle válaszos kérdést: hányadik magyar Nobel-díjat nyerte el Krasznahorkai László? Miközben magyar és magyaros szokás szerint a közvéleményt elárasztották a rosszindulatú kommentek (is). De hát legyünk józan eszünknél, amikor feltesszük a kérdést: Ki a magyar Nobel-díjas? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

         A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar az, vagy bármely nemzetiségű, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. Miközben a tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése, és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő “tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért - a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Ezért a nemzet magyarnak tartja méltán azokat, akik magukat magyarnak vallják, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

         Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Az immár tizenhárom magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskoláztattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.

         Beszélhetünk tizenhárom magyar Nobel-díjasról, tizenhatról, a leglazább szálakat követve akár húszról is. A lényeg az, hogy Nobel-díjasainkból immár bőven kikerül egy focicsapatra való, pótjátékosokban is bővelkedve. Dehát a két világháború között Máramarosszigeten született Elie Wiesel kinek játszik? Nem nekünk, mert hivatalosan a négy román Nobel-díjas egyike a jászvásári születésű George Emil Palade (Marosvásárhely orvosegyetemének névadója), valamint a sváb származású és Németországba emigrált Hertha Müller és Stefan Hell mellett.

Végezetül maradjunk annyiban, hogy a Nobel-díj jelenleg a legnagyobb nemzetközi elismerése a kivételes szellemi teljesítménynek, és a díj világraszóló tudományos elismerést jelent nemcsak a díjazott, hanem nemzete számára is. Az ország kis méretéhez képest kiemelkedő szerepet játszottak magyar vagy magyar származású tudósok a világ természettudományi fejlődésében. Gratulálunk hát a legújabb díjazottnak, Krasznahorkai Lászlónak, aki legújabban örvendeztette meg a nemzetet. Amelyre érvényes lehet a mondás: nemcsak az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az is, aki örülni tud egy magyar identitásból (is) fakadó Nobel-díjnak.

Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia

Május elején nyílt meg és október 26-ig látogatható a Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia című időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. A idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémiát bemutató tárlat nemcsak a tudományos közösséget szólítja meg, hanem bárkit, akit foglalkoztat, miként formálja mindennapi életünket a tudás és a tudomány. „A közösség tudása – a tudás közössége” – ez a mottója a tárlatnak, amely öt különböző látványvilágú tematikai egységben mutatja be a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásának előzményeit és történetét, belső működését, a tudás létrehozásában és közvetítésében játszott szerepét, jelentőségét a nemzeti azonosságtudat és a polgári fejlődés formálódásában.

Az 1802-ben a nemzet múzeumát létrehozó gróf Széchényi Ferenc adakozó hozzállását fia, gróf Széchenyi István követte a nemzet akadémiája pénzügyi alapjának a részleges megalapozásával. Mindketten azt vallották, hogy a közjó gyarapítása egyszerre keresztényi és hazafiúi kötelezettség, amellyel a vagyon birtokosa a haza és gondviselés felé fennálló adósságát törleszti. „Midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok hátterében nem világlik az erkölcsi felelősség ellenállhatatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma.” (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül, 1842)

A kiállításon az első terem azokat a tudós társasági köröket mutatja be, amelyek a 15.-18. században az akadémia intézményének a korai csírái voltak. A második terem a tudós társaságok, közülük kiemelkedő helyet foglalva el a Kisfaludy Társaság és az 1825-ben létrehozott Magyar Tudós Társaság (1840-től Akadémia) aranykorába kalauzol. Megismertet Széchenyi István és barátai felajánlásával és gondolataival, az 1865-re felépült székház kiemelkedő építészeti szépségével, a tudósok szellemi eredményeivel, különböző sikeres tudományterületekkel. A harmadik terem a 20. században a magyar nemzetet ért történelmi traumák miatt a nehéz időkben tevékenykedő tudós közösséget, a szétszóratást érzékelteti. A negyedik teremben egy kortárs szobrászművész alkotásával (Orosz Klára: Platóni testek) megidézett akadémiai eszme ötvöződik a magyar tudósok szellemi munkájának eredményeivel, a válogatásra kínálkozó gazdag tudástárral. Végül az ötödik terembe érve a látogató egy forgatható óriásgömb segítségével járhatja be az Akadémia székházát és városszervező környezetét.

A Magyar Nemzeti Múzeum időszaki kiállításán szereplő közel ezer kiállítási tárgy között olyan különlegességek is megtekinthetők, mint gróf Széchenyi István adományozólevele az Akadémia megalapítására, Kisfaludy Károly halotti maszkja, az MTA titkári tisztségét betöltő Arany János íróasztala és karosszéke, a székház egykori homlokzatát díszítő oroszlánfejek, újabban pedig Karikó Katalin Nobel-díja és oklevele, vagy éppenséggel Bolyai Farkas és János szemüvegvédője (forrás: MTA Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye)

Végül említsük meg a Magyar Tudományos Akadémia utóbbi ötven esztendejében az elnöki tisztséget betöltők nevét: Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc, Vizi E. Szilveszter, Pálinkás József, Lovász László, Freund Tamás. Közülük hárman agykutatók a magyar szellem szolgálatában. Köszönet érte!

Dr. Ábrám Zoltán                       

Sós szájíz, sótlan felelőtlenség

         A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak. Sajnálatos, nagyon sajnálatos, hogy Székelyföld leglátogatottabb turisztikai zónájában, a Sóvidéken, a parajdi sóbányában a sókitermelés, a turisztikai-gyógyászati célokat magas szinten megvalósító vendéglátás hozzá nem értés, hanyagság, bürokrácia, nemtörődömség miatt válsághelyzetbe jutott. Szinte napra pontosan másfél évszázaddal azután, hogy 1875. május 27-én egy hatalmas felhőszakadás következtében Szovátán kialakult a Medve-tó. Bár a természet ezúttal sem takarékoskodott a májusi esőzéssel, mégiscsak badarság a szeszélyére fogni az istenadta, ember hagyta természeti kincs pusztulását.

         Jelen eszmefuttatásban kesernyésen sós szájízzel csupán arra vállalkozom, hogy miért nincs gazdája, miért sótlan az emberi felelőtlenség? Miért nincsenek felelősök most sem, mint megannyiszor ebben az országban? Sőt, lassacskán Európában, az egész világban körültekintve, nem tudni ki miért felelős vagy felelőtlen, ki okozta és ki idézte elő az egyre terjedő politikai-gazdasági válsághelyzetet. Kik a felelősök a parajdi válsághelyzet, a mérhetetlen kár kialakulásáért? Hiszen a katasztrófát megelőző figyelmeztető jelekből akadt éppen elég. A közel két évtizede elkészült tanulmány következtetéseit is komolyan kellett volna venni, meg azt a tényt, már-már intő jelet, hogy három évvel ezelőtt – és utána még néhányszor – már szezon ideje alatt be kellett zárni a bányát és látogatási tilalmat elrendelni a vízszivárgások miatt.

         Szóval, kik a felelősök? Kezdetekben olyan cikkek láttak nyomdafestéket, miszerint a Korond-patakában megtelepedett hódok és az őket óvó környezetvédők, civil szervezetek, akik keresztbe tettek a szükségessé vált munkálatoknak. Komolyan vehetjük-e a magyarázatot? Vajon ők tologatják ide-oda a kérvényeket, írják alá az engedélyeket, hozzák meg a szakmailag alátámasztott és felelősségteljes döntéseket? A civilek még kaphatnak némi pályázati pénzt a hódpopuláció védelmére, utóbbiak azonban teljesen ártatlanok, a rágcsálóknak nincsen „sehány” eurós jövedelmük sem. A gázsi a vezérigazgatók, igazgatók, osztályvezetők markát nyomja.

         Szóval, a természet és a Teremtő helyett mégis csak az embernél kellene rátalálni a hiba forrására... Nemrég egy ifjú politikus nagy hévvel és a tudatlanokat meggyőző érveléssel Cholnoky Jenőre fogta a parajdi szerencsétlenséget. A magyar földrajztudós, író, egyetemi tanár, aki jelentős tudományos társaságok elnöki tisztségét töltötte be, immár háromnegyed évszázada fejezte be szakmailag tartalmas földi létét. Ő lenne a hibás? Mert a magyar kormány – nyilván a bukarestivel konspirálva - egy nevét viselő alapítvány kezére játszotta a parajdi tulajdon fenntartását és karbantartását! Micsoda állami szuverenitás, ahol a nemkormányzati szervezetek viszik a prímet, és a szomszédos országok miniszterelnökei tekerik a kormányrudat!

         Igenis, vannak felelősök! Élők, magas tisztségeket betöltők, nagy jövedelmet – mellé esetleg még egy kis pótlékot, majdan nyugdíkiegészítést – zsebre tevők. Olvasom a beszámolót a bukaresti országgyűlés környezetvédelmi bizottságának jelentéséről, miszerint „a parajdi katasztrófát a tétlenség és a hozzá nem értés okozta”, egyes vállalatok mulasztása, amelyeknek már régóta lépniük kellett volna, amikor értesültek a térségben létező valós veszélyről. Meg a politikai befolyásolás, amely a parajdi munkálatokra kiírt versenytárgyalásból egy hozzá nem értő céget hozott ki nyertesként. Vajon kinek-kinek (akár saját köreinkben is szétnézve) milyen a lelkiismerete? Kinek a vállát nyomja a felelőtlen felelősségvállalás, és ki gondol arra, hogy többet, még többet kellett volna cselekedni? Legalább az újabb kérvényezések, nyomásgyakorlások szintjén.

         A beszámolóban azt is olvasom, hogy az online bizottsági meghallgatáson részt vett a Salrom (Országos Sóipari Társaság) két igazgatója, a bányavállalat vezérigazgatója azonban ígérete ellenére távol maradt. Micsoda cinizmus! Néhány nappal korábban a vezérigazgató még együttérzését fejezte ki a parajdiakkal szemben, a szembesítéskor azonban eltűntet színlelt, és a többszörös és több irányból jövő lemondási követelések ellenére sem távozott még a bársonyszékéből. Innen már teljesen érthető, hogy a legnehezebb műtét az, amikor egy politikust, vezetőt, vezérigazgatót szét kell választani a székétől.

         Cholnoky Jenő mellé nem írok újabb neveket. De amennyiben ki-ki elkerüli majd a felelősségrevonást, legalább a fényképeiket és a neveiket közszemlére kellene tenni, pannókon, molinókon, röplapokon. Parajd központjában, másutt, amolyan választási kampányszerű parádézásképpen. A szégyenpadra hurcolás több évszázados szokása megszűnt ugyan a mai haladó világban, de a szégyenérzetnek és a felelősségérzetnek nem szabad eltűnnie. Mert olyan nincs, hogy soha senki sem hibás! Jelen esetben nem a hódok és nem a hetvenöt esztendeje elhunyt öregúr.

                                                                  Dr. Ábrám Zoltán

A választás és az erkölcs válsága

Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelvenítő aktivista „megmondóember” vagy a fiatalkorában matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet. Az eredménytől függetlenül kimondható: mély erkölcsi válságba süllyedt az ország, a világ. A fejlődéssel és az információdömpinggel együtt hízik az erkölcstelenség. Merre tartunk, Uram? Meddig lehet manipulálni a népet? Meddig terjedhet az erkölcstelenség határa, a pénz hatalma, a tudatlanság sötétsége?

A hozzállásunk nem lehet teljes mértékben derűlátó, miszerint az elért demokratikus vívmányokat nem lehet csak úgy szétrombolni populista hozzáállással. Tudjuk, hogy időnként győz az igazság, de azt is, hogy körülöttünk forrong Európa, amikor nem veszi figyelembe sem a múlt tanulságait, sem a ma tényeit. „Megvénült” kontinensünk, az egykor példaképnek számító nyugat ráadásul balgán viselkedik, folyamatosan veszít egykori tekintélyéből. És miközben számos történelmi példa állhat előttünk, ránk fér a politikai reformáció, a morális megújulás. Kiábrándultság, anarchia, szemfényvesztés, (i)gazságszolgáltatás helyett tartalmas szavak és tettek, magasabbra állított erkölcsi mérce, józan választópolgár és demagógiát nélkülöző politikus. De nem olyan „megújulás”, amely európaszerte végigseperhet, és a hatalmon levő, kiábrándítóan viselkedő politikusok helyett olyan új hullámot hozhat magával, amiből aligha lesz köszönet.

Az ember kilétének a hozadéka, erkölcs nélkül aligha van jövője az emberiségnek. És miközben a lehető legjobbak az életkörülményeink, nemcsak őseinkhez, hanem a világ más részén élők többségéhez is viszonyítva, milyen a jövőképünk az érdekek erkölcstelen harca láttán? A paradicsomi állapotot feladó Ádám és Éva utódai hogyan gazdálkodnak a mai jóléti tarsadalom eredményeivel?

A nemrég lezajlott és így-úgy mindannyiunkat érintő koronavírus-járvány, valamint az ellenőrizetlen közösségi média térhódítása alátámasztotta az emberek befolyásolhatóságát, és azóta is csak egyre jobban erősödik és terjed egy másik járvány – az erkölcstelenség. A becsült adatok szerint ma már naponta többször hazudik (nem mond igazat) az átlagember, és egyre nyomasztóbbá válik az online világban pénzünket óhajtó csalók fokozódó jelenléte. És amiként néhány évvel korábban is átéltük: a járvány terjed, befurakodhat családjaink, munkahelyeink, közösségeink életébe. Miközben az erkölcsöt még értéknek tartók az „istenadta nép” befolyásolhatóságával szembesülnek.

          Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap át kell írni a régi meséket / Ó, mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot / Ó, mondd, te kit választanál?

Dr. Ábrám Zoltán                                                  

A medve nem játék

Valamikor azt tartottuk, az erdőben jó messzire el kell kószálni ahhoz, hogy medve tűnjön fel a láthatáron. Aki pedig tényleg szeretne macit látni – állatkerten kívül –, annak legjobb Tusnádfürdőre utaznia, ahol amolyan turistacsalogató módon kukázgatnak rendszeresen. Esetleg a Nagy Medvevadász egykori vadászleseinek környékére érdemes kiruccannia. Ugyanakkor a tankönyvek tanítása szerint télidőben a medvék hibernálnak, aztán februárban kezdenek elmélkedni azon, hogy az enyhülő időjárási kilátásoknak engedve otthagyják-e téli álmot biztosító barlangjukat.

Mára a helyzet megváltozott. Az egykori elméletet és gyakorlatot annak teljes mértékben az ellenkezője váltotta fel. A medvével való találkozáshoz nem kell messzire fáradozni, sőt adott helyzetben elégséges kimenni az udvarra vagy a település utcájára. A megszokott híradások közé tartozik, hogy a ragadozó nyomai télidőben feltűnnek a település határában, miközben egyre unalmasabbakká válnak az elpusztított állatokról, a megrongált kerítésekről és gyümölcsfákról, a medvék váratlan megjelenéseiről szóló beszámolók. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, amikor – ritkán halálosan - megsebesített áldozatokról, közöttük akár békés turistákról számolnak be a híradások. Igen, az amúgy emberhúsra nem áhítozó medvék néhol megtámadhatják az embert, főleg a nyugalmukban megzavart vagy bocsos állatok. A legnagyobb vesztesége a jelenlegi áldatlan állapotnak mégis az elmékben, a mentalitás megváltozásában, milliók szorongásában mérhető fel. Már nemcsak az erdőbe merészkedő turistának, hanem a falusi embernek (sőt, újabban a városlakónak is) arra kell gondolnia, hogy akár medvével is találkozhat. Korábban eszükbe sem jutott volna az ilyesmi!

Miközben egyre többször medveveszélyről értesítik a város lakosságát, Marosvásárhelyen lassacskán már az sem szenzáció, hogy a szabadidős központnak számító Somostetőn a futópályán anyamedve és bocsai sétálgatnak, vagy az állatkertbe látogató medve megeszi a vaddisznót vagy egyéb állatfajokat. Nemrég az orvosi egyetem területén, a Pszichiátriai Klinika közelében levő kukában bukkant fel egy maci, napokkal ezelőtt már az étkezde közelében. Teddy Maci, Paddington, avagy Micimackó – élőben. A polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint a szakembereknek sikerült befogniuk és elszállítaniuk egy medvebocsot, sőt később ugyanazon a környéken egy másodikat is, miközben a harmadik még mindig szabadon mozog. „Kérünk mindenkit, hogy legyen nagyon óvatos!” – áll a felhívásban. De vajon meddig, hiszen a helyzet, a biztonság egyre romlik?

Ha így haladunk, nemsokára külön medveosztályt nyithatunk az elmegyógyintézetben a medvekomplexussal küszködők számára. Egyesek a bokor helyett is újra és újra medvét látnak, mások pedig akár domináns nagyvadnak képzelhetik magukat. Aztán egyre időszerűbb lenne egy új tantárgy bevezetése a nemzeti alaptantervbe: Teendők és elsősegélynyújtás medvetámadás esetén.

A Pszichiátriai Klinika közelében kószáló medvebocs története is igazolja: egyre abnormálisabb világban élünk. Miközben én még mindig hiszek abban és azt vallom, hogy a „normális” embereket és medvéket kellene támogatni, ebben az új, fejlett nyugati típusúnak tartott világrendben már nemcsak az ember lustult el, hanem a vadállat is „eltáposodott”. Mindketten a könnyebb utat választják a megerőltető munkához való hozzállás, az élelemszerzés területén. A macinak is kedvezőbb és kellemesebb kukázgatni, hozzájutni az ember alkotta mesterséges világ élelemforrásaihoz, „a mindennapi kenyérhez”, mint a természetben egyre jobban visszaszorítva küzdeni a táplálék beszerzéséért.

         Miközben az egyetemes és uniós törvények, az állati jogok köteleznek, a romániai medvék fokozott elszaporodása ellensúlyozásaképpen az egyenletes elosztás módszeréhez nyúltak a hatóságok. A medvének legalább négyezer eurós vadkárt kell okoznia vagy emberéletet veszélyeztetnie ahhoz, hogy kilőhessék. És mit tehetnek a nagyrészt tehetetlen emberek? Őrséget állnak, csoportokba verődve medveűző akciókat szerveznek, és reménykednek abban, hogy legalább ők megszabadulnak a falujukban nem túlságosan szívesen látott „betolakodó” medvéktől. Az már nem számít, hogy mások ezáltal több macivendégeskedésben részesülnek. Pedig az lenne a közös feladat, hogy a medvék visszakapják természetes életterüket, hogy téli álom helyett ne kínozza őket éhség, hogy elpusztításuk alternatívájaként túlszaporodásuk megakadályozása legyen megoldott. Működőképes törvényekre és gyakorlati alkalmazásokra lenne szükség.

„Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék” – idézem az ismert székely mondást. És miközben a medvekomplexus egyre többekre kiterjed, ne feledjük: a maci sem akar találkozni velünk, jó szaglásánál fogva ő még többször kerül bennünket. Az viszont tény: mi se keressük a közelségét, mert a medve sohasem lesz játék, csak a mesevilágban.                                  Dr. Ábrám Zoltán

Fekete március – 35 év emlékezete

          A harmincöt évvel ezelőtti fekete március nagyon mélyen sokunk emlékezetébe vésődött. Nekem mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekülő személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetben való megörökítése az esetleges halál árnyékában. Az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmei és szorongásai, a szinte hihetetlen hírek Sütő András megveretéséről. Aztán március huszadika rémálma: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok, Molotov-koktélok és tankok.

Marosvásárhely az ország és a világ hírszolgáltatásainak a központja lett akkoriban, a politikai manipulálás melegágya. A fekete márciusi eseményeket megelőzően javában zajlott a Bolyai-líceum újramagyarosítási kísérlete körüli cirkusz, valamint a magyar diákok és oktatóik ülősztrájkja az orvosi egyetemen. Megjegyzem, hogy az egykori Kommunista Ifjúsági Szervezet ellenében létrejött három ifjúsági szervezet (OTV, ODT, MADISZ) román és magyar vezetői teljes mértékben egyetértettek a valós rendszerváltással és a jogaink biztosításának a szükségességével, a békés együttlétet szorgalmazták. A közvélemény nem tud róla, de tényként közölhetem, hogy a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szervezet (MADISZ) már a február 10-i könyves és gyertyás tüntetés előtt, február 5-ére bejegyeztetett egy tiltakozó megmozdulást, amit az események felpörgése miatt nem tartottunk meg. Az sem köztudott, hogy a március 19-20-i szomorú események előzményeihez tartozik - nemzeti ünnepünk megtartásán és a Tudor negyedbeli gyógyszertár körüli balhén túl - az 1990. március 17-18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ kongresszus, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. Igaz, a szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt követő tragikus események. És ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott.

          A fekete március eseményeinek sodrában írt egykori jegyzeteimből idézek: „A decemberi rendszerváltás alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ült ki rám a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérgetett a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutottak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadtak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Majd ezt követően a padláson maradt többség az oldalsó kapun eliszkolva hagyhattuk el saját székházunkat.”

Megjegyzem, hogy március 20-án sokáig a madiszos ifjak védték a szélsőséges románságot megjelenítő és képviselő Vatra főtéri székhelyét. Mi, akkori fiatalok, bizonyos eszmékért küzdöttünk, és nem a politikai hatalomért vagy az abból adódó vezetői pozíciókért. Bolyai Jánost parafrazálva, mi a semmiből egy új világot akartunk. Azzal, hogy magyarokként védtük a Vatra székhelyét, példát szerettünk volna mutatni. Amikor azonban a délutáni órákban a Grand Hotel előtt gyülekező román tömeg áttörte a gyenge rendőrségi kordont és a város főterén elszabadult a pokol, a madiszosoknak is menekülniük kellett. Ekkor tört be a tömeg az irodahelyiségekbe, ahonnan sok értékes dokumentum került elő, de az már más történet, hogy ezeknek mi lett a sorsuk, és miért nem sikerült felhasználnunk az igazságunk bizonyítására úgy, ahogy várható lett volna. Arról is megoszlanak a vélemények, hogy helyes volt-e a romániai összmagyarság képviselőinek olyan módon tárgyalni a - pogromkísérletet kirobbantó - Vatrával, hogy ez a “kulturális egyesület” nem volt a románság gyűjtőszervezete. Sajnos, néhány kivételtől eltekintve, mások – a haladó, nyitottan gondolkodó románokat is beleértve – hallgattak. Ezért itt jelképesen is megköszönöm Marcu Traian (ODT) és Bolboacă Marcel (OTV) ifjúsági vezetőknek az egyenes és őszinte kiállását, amit a későbbiekben nyilván „nem jutalmazott” a politika, így hát ismertség és tisztségek helyett megmaradtak az igazsággal és tiszta lelkiismeretükkel. Egy biztos: 1990 márciusa egyetemes visszarendeződést hozott a romániai társadalomban, beleértve az erdélyi magyarság helyzetét is. Az értelmiségiek közül nagyon sokan visszaléptek vagy visszaléptették őket, fiatalok nagy része csalódott, kivándorolt, vagy egyszerűen elfordult a politikától, a közélettől.

Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még harmincöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

Urbi et Orbi

Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja. A kétoldali tüdőgyulladással kórházba utalt, súlyos betegségéből némiképpen javuló és nem sokkal korábban kibocsátott  Szentatya részt vett a húsvéti ünnepségen. A hagyományok szerint a Szent Péter-bazilika középső erkélyén, az áldások erkélyén jelent meg az őt kiemelt lelkesedéssel, megértéssel és szeretettel fogadó hívei előtt. A teret betöltő tízezrekhez, az éter hullámain át százezrekhez szóló üzenetét felolvasták ugyan, a húsvéti (és karácsonyi) pápai szentmisét záró áldást azonban személyesen mondta el. Oxigéntámogatás nélkül.

A Róma városának és a világ keresztény híveinek, sőt az egész emberiségnek címzett Urbi et Orbi áldást követően pápamobilon végigjárta a Szent Péter teret. Személyesen üdvözölte a megjelenteket, még csecsemőket is megáldott. Este megvacsorázott, hajnalban jelentkeztek a rosszullét első jelei. Egy óra múlva kómába esett, állapota gyorsan romlott, keveset szenvedett. A szakemberek szerint a tudatosan oxigéntámogatás nélküli húsvéti szereplés, a hosszan tartó oxigénhiányos állapot vezetett az agy bizonyos területeinek oxigénhiányból eredő károsodásához.

A 88 esztendős argentin pápa, az egészen fehérbe öltözött Jorge Mario Bergoglio utolsó üzenete békét közvetített. Béke mindenkinek, akit Isten szeret! Az Urbi et Orbi áldása szó szerint a városnak és az egész világnak szólt. A legünnepélyesebb apostoli áldás, Rómának és az egész földkerekségnek szóló pápai áldás így fejeződik be: “És a mindenható Istennek: az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon le rátok, és maradjon veletek mindenkor! Ámen”

Ő volt az első pápa a jezsuita rendből, az amerikai kontinensről és a déli féltekéről. Közéleti szerepvállalása során alázatról, az isteni irgalom hangsúlyozásáról, a pápai hivatal nemzetközi láthatóságának növeléséről, a rászorulók iránti elkötelezettségéről és a vallásközi párbeszéd támogatásáról vált ismertté. Egyszerű, szerény életmódot folytatott Assissi Szent Ferenc lelkiségét követve. Jelmondata az alábbi volt: “Jézus meglátott tehát egy vámszedőt, és mivel könyörületre méltónak és ezért kiválasztandónak látta, így szólt hozzá: kövess engem!”

Tizenkét éves pápasága idején Ferenc pápa háromszor látogatott el magyar közösségbe: Csíksomlyóra, Budapestre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ahova két éven belül visszatért. Magyarul idézte a himnuszunk első sorát, és általa isteni áldást kért mindannyiunkra. Közösségi együttlétek, megszívlelendő üzenetek, krisztusi útkövetések életreszóló élményével, a szeretet kisugárzásával töltötte fel híveit, tisztelőit.

Micsoda kiváltság, hogy a Krisztust követő, Istenéhez hűséges főpapot éppen húsvétkor szólította magához az Úr! Mennybemenetele a kétezer évvel ezelőtti feltámadás napján az emberek feletti erő sugallatát, a jó pásztor bizonyosságát, a szeretet himnuszát közvetíti az ideig-óráig hátrahagyottaknak. Felemelően szép és lélekmelegítő mindez, talán még a hitetlenek lelke is beleremegett. Húsz évvel ezelőtt történt valami hasonló, II. János Pál a húsvétot követő szombaton távozott Teremtő Urához. Utóbb szentté avatták. És a katolikus hívek, a Ferenc pápát tisztelők és szeretők egészen biztosak lehetnek abban, hogy őreá is a szentté avatás vár.

A Jóisten jelei nyilvánvalóak. Mindennapi életünk példáiból megtapasztalhatjuk, hogy “az Isten nem bottal ver”, meg azt, hogy “azt bünteti, kit szeret”, de azt is, hogy szeretete gyakran megerősíti kívánságainkat. Miközben Petőfi Sándort bántotta a gondolat, hogy ne ágyban, párnák közt haljon meg, huszonhetedik évében reménye tejesült: “Ott essem el én, A harc mezején”. Ispánkút, a fehéregyházi csatatér közelében, virágokkal és verseinek rigmusával befedett sírhantban nyugszik a magyar költészet másik halhatatlan nagyja, Kányádi Sándor. A székely hegymászó, Erőss Zsolt sem kívánhatott volna jelképesebb pihenőhelyet, mint a Kőrösi Csoma Sándor sírja felett magasló Kancsendzönga lejtőjét.

Ferenc pápa feltámadással egybeeső halálával is üzen a hátramaradottaknak. Utolsó üzenetei, szavai immár hagyatékként visszhangzanak. Élete és földi távozása sokakat: a katolikus hívőket, a kereszténységet, az egész világot megérintette. De az élet megy tovább: háborúval és békével, áldással és átokkal, hittel és hitetlenséggel. Szerénynek elrendelt, mégis pompás temetéssel, majd az utód megválasztásával.  Miután két sikeres pápalátogatás házigazdája volt, a sok nyelvet beszélő, tudós alkatú, jó szervezői készséggel megáldott Erdő Péter bíboros a negyedik esélyes a nemsokára esedékes pápaválasztáson. Legutóbb Bakócz Tamás dominikánus rendi magyar bíboros volt az 1513-as konklávé egyik esélyese, az egyetlen magyar, aki  a pápai trónra pályázott.

Urbi et Orbi!

Dr. Ábrám Zoltán       

Elnöki kegyelmek

Mi, Közép-Kelet-Európában élők manapság egyre gyakrabban megkérdőjelezzük az amerikai demokrácia vívmányait. Hosszú évtizedekkel ezelőtt vakon hittünk benne, a tengerentúlt a szabadság és az ígéret földjének tartottuk. Ma már sokkal összetettebb lett a kép az Amerikai Egyesült Államokról.

A mandátuma végéhez érkező demokrata elnök és az újra beiktatott republikánus elnök együtt betöltötte már a százhatvan esztendőt. Donald Trump az elnökválasztási kampány elején csak „két hetes”, azaz 77 éves volt. Amikor négy évvel ezelőtt megmérkőztek, az akkori nyertes Joe Biden volt „két hetes”. Elnöksége négy esztendeje alatt kedves, mosolygós bácsi benyomását keltette, aki időnként felhívta magára a figyelmet a korral járó némi kilengéseivel, jóindulatú szenilitása jeleivel. Amikor felesége helyett a vendége karjaiba kapaszkodott, amikor eltévelygett a Fehér Házban, amikor már eltemetett politikustársát szólongatta egyik kampánylátogatása alkalmából (előtte családtagjai számára részvétet nyilvánítva), amikor Mexikó határait összetévesztette Egyiptoméval.

Biden elnök leghangzatosabb rekordja távozásához köthető, mivel a legtöbb egyéni kegyelmet osztogató elnökként vonult be a történelemkönyvekbe. Összesen mintegy négyezer elítélt büntetését törölte el vagy változtatta meg, sőt elnöki ciklusa utolsó óráiban preventív kegyelemben részesített olyan személyeket, akik szerinte esetleges boszorkányüldözés áldozatává válhatnak. Mivel a preventív kegyelmet eddig nem gyakorolták, vitatható a bíróságok viszonyulása az új helyzethez.

Az Amerikai Egyesült Államok 46. elnöke távozása utolsó óráiban megelőző jelleggel kegyelmet adott három testvérének, valamint házastársaiknak. A szuperhatalom és szuperdemokrácia távozó első emberének magyarázata egyszerű: nincs oka azt hinni, hogy “az ellenük folyó támadások véget értek". Megjegyzendő, hogy Joe Biden egy bő hónappal ezelőtt kegyelmet adott a kisebbik fiànak, az adócsalàsèrt és a fegyvertartási szabályok megsértése miatt kètszeresen perbe fogott és a börtönkapu felé sodródó Hunternek. De nemcsak a börtönbüntetéstől mentette meg, hanem – preventíven - kegyelmet adott neki minden esetleges bűncselekményért is. Szóval, Biden exelnök mindhárom testvére és kisebbik fia (vajon az idősebbről miért feledkezett meg?) “élvezheti” az elnöki kegyelmet.

De a hírportálok arról is tudósítottak, hogy az egészen frissen beiktatott Donald Trump máris megkegyelmezett mintegy ezerötszáz támogatójának, a Capitolium ostromában résztvevőknek, és elrendelte jobboldali militáns csoportok vezetőinek korai szabadlábra helyezését. Nos, az éppen hivatalban levő amerikai elnökök bőkezűen osztogatják a kegyelmet. Ha így haladunk, a demokrácia hazájában ezután a távozó elnök önmagát fogja kegyelemben részesíteni.

Ezzel az amerikai tényszerű jelennel és irónikus jövőképpel „kegyelmi történetünk” véget is érhetne. Mégsem feledhetjük, hogy közel egy esztendeje szomorú szívvel és megdöbbenéssel vettük tudomásul az akkori köztársasági elnök lemondását egy sokat vitatott és vitatható kegyelmi botrány miatt. Novák Katalin nem közvetlen rokonát, munkatársát részesítette kegyelemben, preventívben sem, hanem - részemről bizonyos vagyok - a köztársasági elnököt az emberies jóindulat vezérelte, amikor sorozatos kegyelmet gyakorolt a pápalátogatás alkalmából. Mégis, kényes témában kegyelmet adni kockázatos, hiba volt. A magyar köztársasági elnök beismerte, lemondott. Erkölcsi tartásból példát nyújtott új és régi amerikai elnökök számára is.

Dr. Ábrám Zoltán    

Újévi gondolatok

            Bort, búzát, békességet! – az újév küszöbén szoktuk egymásnak kívánni. A mindennapi étel- és italszükséglet biztosításán túl a békességre való felhívás napjaink felértékelődött, időszerű üzenete. Ebben az egyre zavarosabbá váló világban, ahol a népek, közösségek, egyének közötti békétlenség egyre nagyobb méreteket ölt.

            Magyar ember számára a 2025-ös esztendő Jókai-emlékév, a rendkívül termékeny író születésének kétszázadik évfordulója okán. De nemcsak Jókai Mór gazdag szókincse és részletes leírásai hívnak csendes olvasásra, hanem a száz éve született és egy évtizede elhunyt Nemeskürty István szókimondó és igaz utat taposó művei is. Rekviem egy hadseregért – január 12-én a doni áldozatokra emlékezünk. Január elsején pedig a szabadság és a szerelem őszinte költőjére, Petőfi Sándorra, akinek egész alakos bronzszobra pontosan negyedszázada várja a marosvásárhelyi megemlékezőket minden év kezdetén. Nem kerek évszám, de harmincöt évvel ezelőtt új történelmi korszakba léptünk, a rendszerváltás új távlatokat és lehetőségeket nyújtott számunkra. Nyolcvan éve pedig véget ért a második világháború, és egészen biztosan a megszokottnál kiterjedtebb ceremóniákra lehet számítani az elkövetkező évben.

            Marosvásárhely lakossága és vele együtt az egyetemes tudománytörténet kiemelten emlékezhet meg 2025-ben a 250 éve született Bolyai Farkasra, az egyik legközismertebb erdélyi polihisztorra, neves tanintézmény névadójára. Aki ötven esztendős volt akkor, amikor kétszáz évvel ezelőtt, 1825. november 3-án (2003 óta a magyar tudomány napján) a pozsonyi országgyűlésen gróf Széchenyi István egy éves jövedelmét ajánlotta fel, hogy a céladományból megalakuljon a Magyar Tudós Társaság, azaz a mai Magyar  Tudományos Akadémia. A magyar nemzet számára büszkeségre okot adó, kiemelkedő tudományos eredményeken túl sikeres feltalálók, alkotók, művészek, sportolók számos képviselőjére, eredményeikre emlékezhetünk még meg az új esztendőben.

            Az apostoli hit, remény és szeretet, kiegészülve az adventi várakozás örömével, mindig az új esztendő – és mindennapi életünk – legfontosabb megélései közé tartoznak. Bor, búza, békesség, hit, remény, öröm, szeretet. Egyikben sem szűkölködjünk!          

Dr. Ábrám Zoltán                           

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.