Köszönöm, kürtős, Gyökeres

         Bármely idegen nyelvet bármilyen szinten beszélők esetén a legismertebb szavak közé tartozik a köszönöm. A magyar nyelvet idegen nyelvként használók körében nem könnyű kiejteni a három – többnyire – ismeretlen ö hangot. A magyart néhány szó erejéig törő románok többsége akcentussal, sokszor hangzattalanul, „ö-telenítve” teszi. Megkockáztatom kiejelenteni, tudományosan alátámasztható háttér nélkül, hogy legalább olyan népszerű honfitársaink körében egy másik szó is, amelyikben nincsenek ugyan rövid ö betűk, de van hosszú, meg a hasonlóképpen misztikus ü betűből is akad egy. Ez a roppant népszerű magyar szó nem más, mint a kürtős. Kalács nélkül, mert az már bonyolultabb lenne, esetleg colac-ként megjelölve.

         Bizony, alapos dilemma előtt állhatnak az autonómia szótól (arany)lázba jövők. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy még ők is autonómiára törekszenek, ami legelemibb formájában azt jelenti, hogy önállóan és önellátóan élni.) Hogy merjék szembeköpni önmagukat (itt is megjelenik az ö), és legalább a kürtős lecsupasztott formáját használják, mint kurtos, pontosabban kurtoș, vagy „coș de fumról” beszéljenek ennivaló gyanánt.

A náluk felvilágosultabbak, a történelmet és a nyelvet jobban bírók, valamint az együttélést jobban tisztelők, időközben nemcsak a kürtőst nyelték le (és nem ment félre), hanem megtanulták, hogy ejtik ki a magyar ábécé betűit. Elvégre mi is régóta ízlelgetjük az anyanyelvünk számára ismeretlen betűket és kiejtésüket. Ők a székely csapatokat látva, mégha bizonyára ellenük szurkolva is, már képesek kiejteni a Sepsi szót Szepszi helyett, sőt a Csíkszereda is elég jól megy nekik. Rövid i-vel, vagy hosszúval, nem számít. Csak akarni kell, nincsen benne semmi ördögtől való. Meg elvárni kellene, például a MOL töltőállomás alkalmazottjától, hogy tanuljon meg néhány magyar szót. Legalább a könnyebbek közül. Erre még nem adnának semmilyen nyelvben sem diplomát, vagy elismerést. Legfeljebb menesztést, ha valaki szellemileg ennyire sem képes az adott munkahelyén.

Persze, a magyar szavak többségében nincs a misztikus ö betűből. Mostanában azonban a román focirajongók, sőt a futballhoz kevésbé konyítók, ám azt a világhálón mégiscsak követők egy másik magyar szóval is „barátkoznak”, amelyből ezúttal sem hiányzik a nyelvünk sajátosságára igencsak jellemző ö betű. Újabban ezt a szót próbálják kiköpni (ö), öklendezni (ö), megölni (ö), felőrölni (ö), kitömni (ö). Ennek a szónak az eredete a gyökér, amit a dákoromán népmese kedvelői előszeretettel hangoztatnak. Gyökeres, pontosabban Viktor Gyökeres magyar származású svéd labdarúgó válogatott, svéd-magyar kettős állampolgár. Egy másik Viktort már szidtak eleget, gyökerestől, most Gyökeressel. Fentnevezett ugyanis mindkét román-svéd focimeccsen a csapata számára győztes gólt szerezte. És gyökerestől kitépte a reményt még a székely zászlókat szaggató gyökértelenekből is. Akikbe alaposan beragadt a káröröm (két ö) az első forduló magyar kudarcát szemügyre véve. Azóta legfeljebb lázálmaik vannak, miszerint éppen a székely válogatott Romániával vívott selejtezőmeccsén Orbán Viktorral ülnek a lelátón, miközben Gyökeres Viktor meg-megszaggatja kedvenc kapusuk hálóját.

Viktor, victoria, győzelem. Már akinek. Köszönöm, kürtős, Gyökeres. Azoknak, akik már ki tudják ejteni az ö hangot, de azoknak is, akik még nem képesek rá.

Dr. Ábrám Zoltán                           

Hunyadi Jánosért szól a harang    

         Ötszázhetven évvel ezelőtt, 1456. augusztus 11-én, a nándorfehérvári diadal után három héttel pestis áldozata lett Hunyadi János hadvezér. Ma már közigazgatásilag a szerb fővároshoz, Belgrádhoz tartozó Zimonyban érte a halál. Itt egy egész alakos vasszobor hirdeti az emlékét, amely egy egészen naiv és erőtlenségében semmitmondó, tőlünk idegen alakot ábrázol. Megjegyzem, legalább egy mellszobrot megérdemelne az egykori Nándorfehérvár, a mai Belgrád várában is. Aki ott jár, annak nem kis odafigyelésbe és erőfeszítésbe került megtalálni azt a követ, amelyen három nyelven (szerbül, magyarul és angolul) az alábbi szöveg olvasható: „1456. július 22-én Belgrád védői, élükön Hunyadi Jánossal, ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett”. Nos, ez lenne a hála az Európát megrengető hőstettért és áldozatért?

Hunyadi János Európa középső és keleti részében jól ismert, kiváltképpen a Balkánon messzemenően tisztelt történelmi személyiség. A Balkán-félsziget az emberiség történelmében és különösen Európa ókori kultúrájának a megőrzésében irigylésreméltó küldetést és szerepet töltött be, Dél-Kelet-Európa minden szögletében római és bizánci műemlékek hirdetik a dicső múltat, európaiságunkat, keresztény értékeinket, kulturális örökségünket. Az már más kérdés, hogy – a földrajzi adottságokból adódóan – az ezeréves bizánci uralmat közel fél évezredes oszmán befolyás követte. Vajon milyen világban élnénk ma, ha a népvándorlás Európa keleti felét érintette volna, az iszlám térhódítás pedig nyugaton teljesedett volna be? De az is kérdés, hogy milyen lenne a mai Buda vagy Bécs, vagy Róma, ha 450 évig török helytartóság, vilajet uralta volna?

Meggyőződésem, hogy a kontinens nyugati felében is többet említenék Hunyadi nevét, ha Konstantinápoly 1453-as eleste után három évvel a nyugati keresztény világ központját, Rómát is meghódította volna II. Mehmed szultán a stratégiai védőbástya, Nándorfehérvár eleste után. Hogy ez nem történt meg, hogy történelme során Európa számos országa mentesült a hosszabb-rövidebb ideig tartó oszmán uralomtól, az nagymértékben Hunyadi Jánosnak köszönhető. A török elleni harcokban, hadjáratokban legközvetlenebb partnere Szkander bég volt, azaz Kasztrióta György albán fejedelem. Mindkettőjük személye ma is Európa-szerte ismert, hiszen a török előrenyomulás lassítása által történelmi léptékben az európaiság megőrzéséhez járultak hozzá. Az 1456. július 21-22-én lezajló és nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hét évtizedre elvette a kedvét a török szultánoknak a további európai hódításoktól. Ebben a végső csatában Hunyadi fő támogatója volt Kapisztrán János, akinek fegyverbe szólító beszédei és Nándorfehérvár határában a Dunába ömlő Száván átkelő keresztesei nagymértékben hozzájárultak a diadalhoz. Annak ellenére, hogy a nándorfehérvári ütközet mindkét hőse hetekkel később pestis áldozata lett, és már csak a szellemüktől kellett félnie a töröknek.

Hunyadi János „halhatatlanságának” a jele, hogy Európában, a pápaság megmentése iránti aggodalomból, majd hálából pápai rendeletre bevezették a déli harangszót. Így sokszínű „tündérkertünk”, Erdélyországunk számos vallást követő templomaiban napról napra felcsendül a harang delet és győzelmet jelző örömhangja, kézi vagy már inkább gépi vezérléssel. Délben a keresztény emberre is ráfér egy kis pihenés, no meg a hála önkifejezése, hogy végülis megtarthatta, megtartotta Krisztus-hitét.  Ha a vallásosság felívelőben lenne a mi tájainkon, akkor egy kis hálaadó imádságot is bevezethetnének délben, Allahot amúgyis ötször dicsérik naponta a muzulmánok.  Szóval, ne búslakodjunk folyton – arra akad ok elég -, inkább örüljünk keresztény, európai és magyar mivoltunk megőrzésének okán.

         Bizony, kontinensünk számos országa hosszú ideig, akár a 15. század végétől a 19. század végéig, vagy éppenséggel a 20. század elejéig az oszmán birodalom hatása alatt létezett. Magyarországon csak másfél századra vetette meg a lábát a félhold, ami nagymértékben köszönhető a törökverő Hunyadinak. Akit a románok is igyekeznek magukénak vallani, mert európai, nemzetközi mércével mégiscsak ismertebb az onnan nézve többnyire ismeretlen vitéz Mihálynál vagy Avram Jankónál. Az már más kérdés, hogy Hunyadi Jánost helyesebb lenne románul Juon vagy Ioan névvel illetni, és nem Iancu de Hunedoaraként emlegetni. Ugyanis apai ágon román származása okán egyáltalán nem beszélt románul, és biztosan nem becézgették a családi házban Jankónak, legfeljebb Jánoskának. Apja, a Havasalföldről származó Vajk (Voicu) a magyar nemesek sorába emelkedett, anyja magyar kisnemesi család sarja. Fiuk Magyarország kormányzójaként, erdélyi vajdaként, európai hadvezérként olyan kulturális identitást élt meg, ami összeegyeztethetetlen a jankósággal. Vagyis szójátékkal élve: a jankóság bunkóság. Sőt: egyenesen skizofrèn állapot, hogy mit/kit, mikor és hogyan neveznek el. Végül, de nem utolsósorban Hunyadi nem egyenlő Hunedoaraval, amiként Shakespeare sem Sekszpír, még kevésbé Sákeszpeáre.

Hunyadi János megbecsülése témájában még leírom az alábbi történetet. Az Erdélyi Vaskapu keleti bejáratánál, a Várhelyhez (Sarmizegetusa) tartozó Zajkány (Zeicani) település közelében 1442-ben Hunyadi fényes győzelmet aratott az Erdélyre törő, sokszoros túlerőben levő török sereg ellen. Ennek emlékére a csata helyszínén a vajdahunyadi vasgyárban öntöttvasból készült emlékoszlopot állítottak 1896. szeptember 6-án, a millenium évében és az ütközet napján. A buzogányos oszlop 1992-ig sértetlenül állott felállítása helyszínén, majd egy júniusi éjszakán erőgépekkel ledöntötték, a buzogány eltűnt, a tetteseket nem találták. Egy évvel később a buzogány előkerült egy közeli tóból, múzeumba került, de innen is eltűnt. 2003 áprilisában az emlékmű talapzatát is elbontották. Mára pedig az utolsó magyar lakos is örök álmát alussza a falu temetőjében. Talán az volt a gondja Iancu „szimpatizánsainak”, hogy János csatájának helyszínét a monarchiabeli Történelmi és Régészeti Társulat jelölte meg? És gondoljuk-e komolyan az olyan történelmi húzásokat, amelyek ilyen megbecsülésben részesülnek?

         Amúgy jól emlékezhetünk arra a négy évvel korábbi eseményre, amikor a marosvásárhelyi vár területén felavatták Hunyadi János mellszobrát, Bocskai Vince szobrászművész alkotását. Talapzatára tapintatból az került: Iohannes de Hunyad 1456. A felavatásra váró szoborról még le sem került a lepel, de fél tucatnyi román hazafi, egyikük éppen rövidnadrágban a júliusi melegben, mindnyájan zászlókkal (no, nem a hollócímeressel) a kezükben, körbevették a kronológiai szempontból első számú Jankójuk szobrát, és máris megkoszorúzták azzal a nemzeti lobogóval, amelyet sem Hunyadi János, sem fia, Korvin Mátyás nem ismert. Igaz, az akkoriban még meg nem született magyar lobogót sem, a hollósat azonban igen. Erről a témáról ennyit.

         Nemrég nagyon sokan örömmel, érdeklődéssel, szeretettel követtük a Hunyadi János korát, katonai sikereit, személyiségét bemutató filmet. Ráadásul némi büszkeséggel töltött el, hogy a zabolai származású, Kézdivásárhelyen érettségizett, a színművészeti tanulmányait Marosvásárhelyen végző, filmes karrierjét megelőzően a Tompa Miklós nevét viselő teátrum deszkáit koptató Kádár L. Gellért volt a Hunyadi c. filmsorozat főszereplője. Bán Mór alkotásának érdeme, hogy megerősítette az odafigyelést a 15. század dicső korára, a kormányzó személyiségére, európai léptékű hőstetteire, sőt még a vajdahunyadi vár meglátogatására is kedvező reklámként szolgált.

         Az elmúlt esztendőben kétszer is jártam Vajdahunyadon az Erdélyi Kárpát Egyesület sikeres honismereti kirándulásainak köszönhetően. Első alkalommal belülről is végigjártuk a szépen restaurált vár minden látogatható belső udavarát, tereit, termeit, kiállításait. Országház terem, lovagterem, Aranyház, Mátyás-loggia, Corvin János-bástya, Nebojsza-torony, további tornyok, Kapisztrán-lépcső, kínzócella, gyilokjáró, konyha, mögötte a medveárokkal, legendás várkút a török felirattal ésatöbbi. A vajdahunyadi vár (Castelul Corvinilor, régen castelul Hunedoara) az egykori dicsőséget hirdeti a jelenen át a jövőnek. Luxemburgi Zsigmond magyar királytól kapta adományba Hunyadi János apja a család névadó hunyadi birtokát, és a megörökölt erődítményt a fiú építette ki rangjához méltó lovagvárrá. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet. A fekete hollóval, akár kőbe vésett fehér domborművével, továbbá a többféle kormányzósági címerrel, a Szilágyi-család címerével, a székelységet megtestesítő nap és hold jelképével, ugyanakkor a legyőzött félholddal több helyen találkozhatunk a várkastélyban jártunkban-keltünkben. Dicséretes, hogy az ismertető pannókon három nyelven (román, angol, magyar) szerezhetünk hasznos ismereteket, no meg az is, hogy Ioan de Hunedoara mellszobrában, vagy éppenséggel fia, Matia Corvin gyönyörű magyar címeres festményében is gyönyörködhetünk egyebek - például egészen naiv festmények - mellett. Persze, azért Drakula Vajdahunyadon sem hiányzik az árusok kínálatából. Szóval, Hunyadi országától Drakula országáig.

Második vajdahunyadi látogatásomkor csak kivülről láthattuk, hogy időközben felkerült Hunyadi termetes szobra az egyik várbástyára, és nosztalgia-kirándulást tettünk a monarchiabeli kisvasút nyomvonalán, amelyen a vasércet szállították a vonatozás és a bányászat aranykorában, amit egy későbbi „aranykorszakban” sikerült végérvényesen megszüntetni, azaz halálra ítélni. A síneket felszedték, csupán néhány helyen sikerül még fellelni a talpfákat, a völgyhidak csonka-némán meredeznek, két alagút (az egyik 747 méteres) ma is átjárható, és hirdeti a pusztulás örökkévalóságát. Egyúttal megtapasztaltam, hogyan éli mindennapjait a nagy hadvezér, Hunyadi János emlékét is felidéző város, amely nándorfehérvári győzelmének és azt követő halálának 570. évfordulója alkalmából emlékévet hirdetett (Anul Iancu de Hunedoara). A vajdahunyadi várban lezajló eseménysorozat vásárt, filmvetítést, Stradivarius zenei napokat, középkori fesztivált hirdet a plakátján. Figyelemfelkeltő bannerekkel is lehet találkozni, a Hunyadi-évet népszerűsítve, például a zenés szökőkúton túli kultúrház előtt, melyen a nagy hadvezér talpig páncélban tekint „alattvalóira”. Egy másik „ínyencsége” az egykor acélos aranykorszakot megélt városnak, hogy a kohászati kombinát vendégházában a kondukátort és korát tárgyi emlékekkel felelevenítő múzeumban (az állandó kiállítás hivatalos neve: Románia lépései a szocializmus és a demokrácia útján) egy maszáj idegenvezető beszél a négy román királyról és a Kárpátok géniuszáról.

Írásom azzal a következtetéssel zárom, hogy a nándorfehérvári fényes győzelem máig agyunkba és szívünkbe vésődött harangzúgása az európai keresztény civilizáció megmaradásának és a magyar történelem egyik legfényesebb győzelmének emléknapja. Nemzeti gyásznapból akad elég, amire emlékezni erkölcsi kötelesség, de miért ne erősítenénk meg a magyar és azon túli köztudatban a nándorfehérvári diadal örömét és jelentőségét? A csata hősét, aki egyúttal életét áldozta fel a Magyar Királyság és Európa védelméért, pedig illene megtisztelni az általa megtestesített identitás megőrzésével. Sok száz évvel ezelőtt ugyanis a nemzetiséghez való tartozásnál sokkal fontosabbnak és meghatározóbbnak bizonyult a koronához és a rendi társadalomhoz, valamint a hithez való tartozás.

Summa summarum: Hunyadi János emlékének ápolása és a középkori közös örökség bemutatása céljából a román parlament az idei esztendőt hivatalosan Hunyadi János emlékévvé nyilvánította. Az emlékév célja a közös múlt megismerése, a tolerancia és a térség török elleni védelmében játszott történelmi szerep méltatása. Éljünk hát a lehetőséggel!

Boldog feltámadást!

         Miközben a Dallast közvetíti az otthon melegét sugalló Acasă tévéadó, és a sármos Ewingok mosolyognak ránk, felidézve a mi aranykorszakunkat, a magyar tévéadók sem szűkölködnek nosztalgiázásból. A nemrég a legfrissebb híreket közvetítő egyes televíziócsatorna hol fekete-fehéren, hol megkopott színekkel sugároz. Ötvenéves műsorokat vetítenek, egyesek kissé ifjabbak, mások a két emberöltőnyit is meghaladják. Rózsa Sándor és átvert pandúrjai, a Tenkes kapitánya, az Egri csillagok, indiános ifjúsági filmek, a sorozatban közvetített gyalogbéka, netán Semmelweis Ignác életútja a régi változatban. Pajtársak, elvtársak, diri bácsik, úttörök, félévszázados cirkuszi közvetítések. Salto mortale, de az akrobata nemrég halt természetes halált végelgyengülésben.

Boldog feltámadást! Már jó ideje a Farkasréti temetőben, vagy a Kerepesi útiban nyugvó színészek most egészen fiatalon mosolyognak ránk. Latinovits él, Sinkovits él, Törőcsik Mari él! Persze, azt tudtam, hogy ők halhatatlanok. De a bemondók, a producerek, a gyártásvezetők, a vágók is azok lennének? Sőt, talán mi magunk is? Éljen a párt, a kommunizmus nosztalgiája! Rákosi elvtárs talán elhalhat, de Kádár elvtárs még javában eszegeti kedvenc ételét, a túrós csuszát. És hol az istenadta nép, akit akkor is meg lehetett etetni, most is? Például az örökkévaló egyenlőség boldogító elixírjével. 

Még azt mondják egyesek, hogy a tudattalanul a rendszerrel együttműködő polgárt félre lehet vezetni.... Dehogy! Megszépülve, megfiatalodva, megokosodva egyenesen vissza a mindenkoron örömteli gyermekkorba! Micsoda időutazás! Főleg, amikor az Magyar Televízió egyes és ötös csatornája szimultán sugároz fekete-fehéren. Csakhogy könnyen diadalittassá válhat a jótól az egyszerű, netán gügye polgár. Doktor Bubót és Rémusz bácsit szeretném látni a nemzet közszolgálati tévécsatornáján, no meg Lüke Aladárt! Szívesen néznék második világháborús híradókat, fehér lóval vagy anélkül, ha korábbi műsorrács nem lenne a sugárzásra váró készletben. És jó lenne, ha nagyapám, sőt dédnagyapám korából is látnék valamicskét. Sőt, a némafilmek is jól jönnének, főleg a Janovics Jenő által a kincses Kolozsváron készített, egykor eltűnt némafilmeket nézném meg – számomra premierként. A csimborasszó pedig az lenne, ha a filmezés felfedezése előtti időszakból, a Lumiére fivéreket megelőzőből is a múltra éhes retinám elé varázsolnának legalább egy rövid képanyagot.

Igyekszem örülni a feltámadásnak, a megfiatalodásnak, életem visszapergetésének, a szellemi gügyeségben fenntartó nosztalgiázásnak. Ugyanakkor férfiasan be kell vallanom, hogy a rettegés és az elkeseredés szele is utolér, amikor arra gondolok, hogy a fentiek után már csak az következhet, hogy teljesen elsötétedjen a képernyő.  A nemzet sportadója, a Magyar Televízió négyes csatornája számunkra, erdélyi magyarok számára már amúgy is időnként hosszú percekig a semmit mutatja a szerzői jogok védelmében. Nekünk talán könnyebb elviselni, hogy vakító csendben teljenek hosszú percek. A kisebbség fanyarú sorsát már megízlelők hozzászoktak a sötétséghez, az elcsendesülő tévéadáshoz a nyolcvanas évek „aranykorszakából”. Kissé régecskén volt ugyan, de boldog feltámadást mindannyiunknak! Élőknek és holtaknak egyaránt.

Dr. Ábrám Zoltán                         

Sportszerűtlenség magas fokon 

   A történelem nemcsak hősökről, hanem árulókról is szól, még ha igencsak keveset emlegetjük őket. A sport világában is beszélhetünk eredményességről és eredménytelenségről egyaránt, sztárokról és – antisztárokról. A sokszorosan aranylabdás – és a világbajnokság többi meccsén amúgy jól szereplő – Lionel Messi nevét mondhatni mindenki ismeri. Most viszont elérkezett az ideje, hogy mélyen az agyunkba véssük Leandro Paredes nevét is. A Boca Juniors 82-szeres középpályás válogatottja Rómában, Szentpétervárott, Párizsban és Torinóban is rúgta a pettyest, aztán visszatért klubjához, de immár New York stadionjában vonult be végérvényes a futballtörténelembe. Nála sportszerűtlenebb futballistát, a teljesen kiérdemelt vereséget el nem viselő és agresszíven megnyilvánuló sportolót életemben nem láttam. Paredes már kapott egy sárga lapot a pályán a világbajnoki döntőt a romboló védekezésre, a kapura törés élményének megvonására, az ellenfél szétrúgására, majd úgy két és fél órás focitlanságot követően a tizenegyesek berúgására alapozó argentin válogatott tagjaként. 

És mivel a negyven-ötven millió euróra taksált játékos zsebei csak az ezüstéremmel járó búsás dollárkötegek és nem az aranyéremért járó, még vastagabb pénzpiramisok befogadására predestináltattak, a különbség elvesztése miatti újabb jachtozások, netán dorbézolások és dicsőségre törekvések teljesen elborították az agyát. A birkózás, a dzsudó, a karaté és a szumó mindenféle fogását bevetette a döntőt teljes erkölcsi és focifölénnyel megérdemelten megnyerő ellenfelei ellen. Ellenségeknek tekintette őket, akiket le kell teperni a földre. Mindezt sok tízezer jelen levő és meghökkenésére. pár milliárd tévénéző, világhálót követő embertárs Paredes parádéja minősíthetetlen, a foci és Argentína szégyene. Lehet-e más oka, mint az antifoci pénzszagú bálványa? Mert arról szó sem lehetett, hogy bármiféle igazságtalanság frusztrációjával telítődött volna. Egyrészt minden bírói ítélet teljesen igazságos volt, másrészt az alapszabályzatában a gólszerzés célját rögzítő futball szégyene világbajnoki döntőt játszani úgy, hogy az argentin csapatnak egyetlen kapura lövésig sem sikerül eljutni a rendes játékidő és a vele járó hosszabbítások száz percében, majd a 106. percben bekapott góltól is csak háromra futotta kapun kívül. Adott helyzetben húsz-nulla volt a kapura lövések aránya, a legjobb dél-amerikainak pedig Shakira bizonyult a meghosszabbított szünetben zajló showműsor szereplőjeként. Messi száz perc alatt 29-szer ért labdához, az argentin játékosok pedig szinte ennyiszer az ellenfél lábához. Ez a látvány pedig minimum tizenegyezer dollárjába került az argentin antifutballt a helyszínen is megtapasztaló pénzes szurkolónak. Esetleg azért lehetett frusztrált az anyai ágon paraguayi származású Paredes, mert már nem beszéli anyanyelvét, a guarani nyelvet, csak a spanyolt? Netán történelmi igazságtételt akart véghezvinni az egykori konkvisztádorok ősbirodalma ellen? Vagy a Falkland-szigetek hovatartozásáért állt volna bosszút, mert jachtjával éppen ott szeretett volna vakációzni idén nyáron? Félretéve az iróniát: aligha. Persze, kíváncsiak vagyunk, hogy milyen megrovásban minősíti majd a FIFA a sportszerűtlenség maximális határait feszegető játékost, meg arra is, hogy a totális antifutballt játszó Argentína kap-e sárga lapot. De leginkább arra várjuk halaszthatatlanul a választ, hogyan lehetne visszatérni a foci szeretetére a pénz bálványozása helyett.  Amúgy Amerika is bebizonyította, hogy a futball egészen jó biznisz! Megvalósította a legújabb amerikai találmányt, a hidratációs szüneteket, ami teljes összhangban áll a nemzeti kosárbajnokság meccseivel, amelyek az Egyesült Államokban kivételesen 12 perces negyedekből állnak, két perccel hosszabbak és sok százezer dollárral többek.   

A rómaiak is adtak cirkuszt a népnek, csak az a kérdés, hogy az istenadta nép mit kapott, mit kap a „cirkuszi porondtól”. Egy korábbi írásomban már feszegettem a kérdést, ami lassacskán sürgető: Foci-e a futball? Ide másolom, amit két éve írtam, Leandro Paredes a tanúm: „Az egykor szabályzatban lerögzített gólra törő csapatszellem ugyanis mára elavult számos esetben. Az antifutball hivatalos megreformálásra váró szabályzata értelmében a mai játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt lehetőleg ne szülessen gól, és ezért a szabadfogású birkózás és cselgáncs bizonyos fogásainak az alkalmazása javasolt. A legfőbb taktikai utasítás szerint mindent meg kell tenni (valamivel kevesebbet ugyan, mint a rögbiben), hogy az ellenfél meg se közelíthesse a kaput. Inkább egy beadott arccsonttörés, mint egy bekapott gól!” Végül egy személyes vallomás és élmény. Az argentin futballhoz mindig vegyesen viszonyultam. Ma sem feledhetem Kempes színészkedéseit és időhúzó fetrengéseit, meg a csodagyerek Maradonának sem volt könnyű megbocsátani a tudatos kezezését követő gólját, amiért a mai VAR-technika alapján bizonyára piros lap járt volna. De a nyolcszoros aranylabdás Messi képességei, no meg az argentin foci meg-megvillanásai mindezeket feledtették. Paredes totális sportszerűtlensége után azonban nehéz lesz új Messit találnia Argentínának...

    Argentína fővárosa, Buenos Aires egyik negyedének névadója a Boca Juniors focicsapat, amely a River Plate társaságában évtizedek óta argentin sztárcsapat. Itt rúgta a pöttyöst Diego Maradona és Lionel Messi. A Boca negyed színesre festett házsorait járva gipszszobruk, arcképük sok helyen fellelhető. Akárcsak Ferenc pápáé, az argentin főváros korábbi kardinálisáé, aki amúgy elfogadta a Boca Juniors díszklubtagságát. Javasolom, hogy a gyónást végző Paredes szobrát is mintázzák meg mindenki okulására. Maradona, Messi, Paredes és Ferenc pápa. Focit, cirkuszt a népnek – némi vallásossággal dúsítva.

Apák napja

 Egy nemzet jövője a gyermekeken, a szülőanyákon-édesanyákon múlik. És az édesapákon. Örvendetes, hogy az erdélyi református falinaptárakon, naptárakban megjelent egy új piros betűs ünnep, amelynek a kinyilvánítását az egyházkerület tavaly júliusi közgyűlése fogadta el. Június harmadik vasárnapja után piros betűkkel olvashatjuk: Apák Napja. Igen, a május első vasárnapján megünnepelt Anyák Napja mellé került hetekkel később az édesapák napja. Így van ez rendjén.

    Amúgy az anyák napját mindig megünnepeltük. Egyházaink évről évre „felmelengették” ezt a kedves feladatot, és nem feledkeztek meg az édesanyákról. De csak róluk. Ilyenkor sok helyen a templom ünnepi virágdíszbe öltözött, elhangzott egy-két szavalat és ünnepélyes köszöntő, majd istentisztelet végeztével a gyermekek egy-egy szál virágot adtak át édesanyjuknak.

    Vitathatatlan, a római jog egyik alaptétele, hogy „az anya személye biztos”. De mindemellett úgy gondolom, hogy egyre inkább a köztudatba kell emelni az édesapa szerepét az új emberi élet létrejöttében, felnevelésében. És alkalmat kell teremteni a hálára, a köszönetre, amit a keresztyén ember számára a harmadik parancsolat is szorgalmaz. Nyilván a fentiek jegyében született meg az apák napja gondolata, és döntetett el annak időpontja. A legtöbb országban, így a magyar anyaországban is, június harmadik vasárnapján ünneplik meg az édesapákat. Lehetőleg a valóságban is. Mert az édesapának jólesik, ha gyermeke felköszönti, megköszöni a köszönnivalót, örömében és bánatában mellette áll.

    Megjegyzem, hogy a rendkívül gyakran ünneplő ortodoxoknál, vagy éppen görög katolikusoknál nem terjedt el az anyák napja megünneplése. Annál erőteljesebb a Szűzanya tisztelete, Mária kultusza. Hozzá képest József személye már eltörpül. A Mária-tisztelet a római katolikus vallásnak is alapeleme, miközben a történelmi egyházak május első vasárnapján szép szokás szerint megünneplik az édesanyákat. Az édesapákról azonban eddig aligha esett szó.

    Azt is tudnunk kell, hogy az Európai Unióba belépő Románia sok mindenben igyekezett, igyekszik megfelelni az írott és íratlan elvárásoknak. Bár Magyarországon már 1925 óta ünnepeltetik anyák napja, amelyet évekkel később a hivatalos iskolai ünnepélyek közé soroltak, Románia nem rendelkezett ilyen hagyománnyal. A csatlakozás óta (2007) viszont Romániában törvény mondja ki: május első vasárnapja az anyák napja, míg május második vasárnapja 2009-től az apák napja. Ezzel szemben Magyarországon június harmadik vasárnapja a hivatalos apák napja. Az időpontok megoszlanak országok és országok között. Mégis azt kell mondanom, hogy a valódi európaiság gondolata akkor vált volna gyakorlattá mifelénk, ha a jó száz éve román állampolgár erdélyi magyarok hagyományait és anyaországának korábbi döntését figyelembe véve, hozzá igazodva, június harmadik vasárnapját nyilvánították volna apák napjává. Aki eddig nem ünnepelt, annak úgyis mindegy lett volna. Nem számít – mondanák a döntéshozók.

Nekünk sem számít. Mi éppúgy június harmadik vasárnapján ünnepeljük az édesapákat. Köszönet mindannyiuknak!

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN    

Győzelem vagy halál?

     Javában zajlik a foci-világbajnokság. Meglehet, a fanatikus futballrajongók sem kelnek fel valamikor éjjeli, hajnali órában megnézni félálomban egy-egy meccset, legfeljebb az estieket követik. A legalkalmasabb reggelente megnézni az összefoglalókat a gólokkal és a legfontosabb helyzetekkel. Számomra az a két és fél perces összefoglaló is elég angol szöveggel, de néha az Antena tévére kapcsolok, és félig-meddig figyelve belekukkintok az éppen közvetített meccsbe, gólokba. A magyar sportadó befeketedett, de a híradót sem érdemes már nézni. Vagy egyfolytában gengsztereznek, vagy a szerzői jogok védelmében teljes csendben telnek el hosszú percek. A saját állampolgári igényeim magas fokú teljesítése nem számít, hiszen a „pénz beszél, kutya ugat”.

     Most éppen a Zöld-foki Köztársaság játszik a világ- és Európa-bajnok Spanyolországgal, és gól nélküli döntetlent harcol ki. Az átlagember legfeljebb azért hallott a szigetekről, mert pénzesebb turistáknak már oda is szerveznek nyaralásokat. A félmilliónyi portugálul beszélő lakosnak otthont adó országról egyebet aligha tud. És most végre a focitudása által is bekerülhet a köztudatba. Akárcsak a marosvásárhelyi lakosságnál alig többet számláló Curacao, amelyről a kék üvegben forgalomba hozott narancshéj-likőréről tudogatunk valamicskét. Kirándulásra aligha alkalmas hely, mióta a szomszédos Venezuela elnökét csak úgy elrabolták az éj leple alatt...

       És ott van a focivébén a mélyszegénységéről nevezetes Haiti, ahol a lakosság 60%-a él a nemzeti szegénységi küszöb alatt. Nekik mindennapi eledelül a cukrozott sárlepény jut, de most bizonyára rendkívül boldogok, amikor a nemzeti tizenegynek drukkolnak. Ők a legnagyobb sztárok, a nyomorból való felemelkedés reményét hordozzák a suhancok számára.

     Eszembe jut kamaszkorom foci-világbajnoksága, az 1974-es németországi. A lengyeleknek drukkoltam, akik Lato góljával verték a kisdöntőben a brazilokat. De agyamba vésődött egy nem mindennapi sztori is. A világbajnoki újonc Zaire az első afrikai válogatott volt, amely akkor részt vehetett egy labdarúgó-világbajnokságon. Az ország teljhatalmú ura, a „nagy vadászunkkal” kitűnő barátságot ápoló Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa za Banga elnök azt üzente az első focivébéjükre kijutó fiúknak, hogy „Győzelem vagy halál!”. Szó szerint így szólt a meglehetősen frusztráló távirat szövege. Nos, a csapat hozta az elvártakat: három meccsen két, három és kilenc gólt kaptak, összesen tizennégyet, miközben egyet sem rúgtak.  Focitörténelmük legsúlyosabb veresége, a Jugoszláviától elszenvedett kilenc-nulla egyáltalán nem ért fel győzelemmel. De remélem, a fiúk mégis túléltek a vébét, még ha nem is részesültek magas szintű államfői fogadtatásban.

         És íme, Zaire újra szerepel a világbajnokságon, immár Kongó Demokratikus Köztársaság néven! Hasonló módon másodszor jutott ki a vébére Haiti is, válogatottja 1974-ben valamivel tisztességesebben teljesített: a tizennégy bekapott gól mellett rúgott kettőt. Azt nem mondanám, hogy a csoportkör után összekerülnek majd, de az egészen biztosra vehető, hogy a végső gólarányuk jobb lesz a csoportjaikban, mint ötvenkét évvel ezelőtt. Hiszen a foci sokat változott az elmúlt időben, a játékosok átjárása gyakorlattá vált. A foci pedig alapjaiban megváltozott, nem mindig berúgott gólra játsszák, hanem sokszor az ellenfél gólörömének az elkerülésére.

Győzelem vagy halál? Bár a gól nélküli döntetlen is felérhet egy győzelemmel, de a részvétel a legnagyobb győzelem. Távol, nagyon távol a „haláltól”.

Posztumusz elismerések

Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben. Bár mindketten a magyarság tudományos pantheonjában helyezkednek el, apa és fia közül nemzetközi léptékben a végtelenben találkozó paralellák kutatója, Bolyai János az ismertebb. Mivel életében meg nem értett matematikus zseniként rótta a város utcáit, temetésén az egykori katonatiszt számára kijáró katonai kíséret mellett mindössze hárman vettek részt: egy lelkész és összesen két polgár. Jeltelen sírba temették, mára azonban nyughelye a marosvásárhelyi református temető egyik legfontosabb zarándokhelye. Többször is fellelhető magyar sors: életében nem becsülték, nem támogatták tehetsége kibontakozásában, más – hasztalanabb - elfoglaltságok felé terelték, aztán a halála utáni megkésett elismeréssel igyekeztek édeskéssé tenni azt a keserűséget, amit életében neki szántak.

Marosvásárhely a párhuzamosok városa. Nemcsak matematikai értelemben, hanem gyakorta a lakosság társadalmi együttélése szempontjából, sőt időnként saját hozzáállásaink is csak a végtelenben találkoznak. Az egykori székely főváros szülötte dr. Kincses Előd ügyvéd, politikus, ismert - ám életében igazából el nem ismert - közéleti szereplő. Nagyságát, az igazságért egyenes gerinccel vívott harcát, szülővárosához és közösségéhez tartó hűségét, kisebbségvédelmi valódi értékét bizonyítja, hogy egyesek még a halála után is félnek tőle. Mindazok, akik a megkésett, így posztumusz odaítélt díszpolgári címet is megvonnák tőle.

Az igazat egész életükben alapértéknek tekintők, majd - talán emiatt is - haláluk után az örökkévalóságba belépők az előjogokat élvező halandók nemtetszését szokta kiváltani. Kincses Előd a legkegyetlenebb diktatúra idején is vállalta Tőkés László védelmét, a fekete március főszereplőjeként a magyarság és a románság párhuzamosait szerette volna közelebb hozni, és ő volt az utolsó demokratikus belső önkormányzati választások lebonyolítója Marosvásárhelyen, az erdélyi magyarság egyik legfontosabb helyszínén. Egyenes, a lelkiismeretére hallgató, szakmailag felkészült, a közösség szolgálatára feltétel nélkül hajlandó, tipikusan marosvásárhelyi személyiségnek maradt meg a halálától egyre távolodó köztudatban. Aki a közösség érdekét előbbre tartotta a személyes vagy pártérdekeknél. A kritika pedig már nem neki szól, hogy több hasznára is lehetett volna az erdélyi magyarságnak, ha a közösség megbecsüli. Hét esztendőre száműzték az országból, minduntalan igyekeztek száműzni a politikából.

Kincses Előd példa arra, hogy vannak igaz magyarok (is), akik Bolyai János, Wass Albert, Nyírő József sorsára jutottak. Az már csak olcsó vigasz, hogy az egyik legnagyobb magyar orvost, a nyilvánvaló igaza elismertetésével szélmalomharcot folytató Semmelweis Ignácot bolondokházába száműzték meghalni. A magyar festészet kiválósága, Csontváry Koszkta Tivadar pedig a mélyszegénységgel járó éhhalál küszöbén hunyt el, és hamvai hosszú időn át közös sírban nyugodtak, azaz nyugtalankodtak. Ahogyan ismertem Kincses Elődöt, erre most egészen biztosan mondana egy poént, egy egészen marosvásárhelyit, egy egészen kincsesit. Például azt, hogy milyen jó a fentnevezettekkel társalogni valahol fent a mennyben, talán éppen szülővárosa magasságában.

Kik nem nyerik meg a foci-vébét?

Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve az első afrikai aranyról, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert foci-vébéről írtam. Kifejtettem, hogy a nagyok nyertek ugyan, a hatalmasok, a tapasztaltabbak, az alkatilag és fizikálisan erősebbek, a megfizettek, de nem ők játszottak jobban. Elvégre az egykor gólközpontú focit már régóta felváltotta az a taktikázó, mez-húzogató labdarúgás (a labda eldugása), aminek lényege a gól elkerülése. Ezért egy képzeletbeli pontozás alapján egyáltalán nem biztos, hogy a világbajnokok kerülnének az első helyre...

Nos, kik nyerték meg a focivébét? És kik nyerik meg az idén? Folyik a találgatás, a tippelés, miközben a fogadóirodák lázban égnek. Ezúttal rendhagyó módon én azt kérdezem, hogy kik nem nyerik meg a focivébét. A kérdés első látásra egészen oktondinak tűnik. Aki nem jutott ki a játékokra, vagy aki már csomagolt, és felszállóban van a haza tartó repülőgépe, az bizonyosan nem nyeri meg. Sok, nagyon sok ország szerepel a listán. Ráadásul arra fogadni sem lehet, hogy ki nem nyer, hiszen nyilvánvalóan mindenki előre borítékolható módon nyertes lenne.

Szóval, a nagy hiányzó, Olaszország idén egészen biztosan nem szerzi meg ötödik aranyérmét, sőt a harmadik ezüstöt sem. Sajnos sem a magyar, sem a román válogatott nem jutott ki a vébére. Az esélyesek közül a németek és a hollandok máris átrepülték az óceánt, és úton vannak hazafelé, szurkolóik nagy bánatára. De „nem rúghat már labdába” a legutóbbi házigazda Katar, a mélyszegénységben élen járó Haiti, vagy a minden idők legkisebb résztvevő országának, Curacaonak a futballcsapata sem. Igaz, ők – többedmagukkal együtt – még így is nagy nyertesei a focivilágnak. A vébére másodszor kvalifikáló és a csoportkörből továbbjutó Kongó Demokratikus Köztársaság is a jelképes győztesek közé tartozik, a pokolba kerülő korábbi elnökük örömére, de bármi történik a címvédő elleni meccsen, a Zöld-foki Köztársaság vébészereplése is felér egy végső győzelemmel. A küzdőszellemből jelesre vizsgázó japán focistáknak különdíjat adnák, miután kesergés helyett kitörő örömmel nyugtázták, hogy a hatszoros bajnok Brazíliával mérhetik össze tudásukat, és a világ legsikeresebb futballnemzete ellen – a brazil futballtörténetben először – a hosszabbítás utolsó percében kapott góllal maradtak alul.  De a japán szurkolókat is megjutalmaznám egy különdíjjal, miután lelkes és civilizált szurkolásukat követően még az ellenfél szemetét is összegyűjtötték a lelátóról. Ők már nem nyerhetik meg a vébét.

A kérdésem persze túlmutat a helyezéseken, inkább filozófikus, gondolatébresztő. Erdélyi magyarként, európai polgárként az az érzésem, és szomorúan kell megállapítanom, hiszen identitásom részben a szurkolásom tárgyát is meghatározza, hogy Európa bizonyára nem nyeri meg a foci-vébét. Még akkor sem, ha európai csapat lesz a végső győztes. A futball játékának bölcsőt és otthont adó, azt a világ minden földrészére kiterjesztő vén kontinens ugyanis egyre inkább teret veszít, még a foci világában is. Európában egyre inkább pénzszagú focit játszanak, miközben az elfogyasztott euró-milliókkal jobb hatékonyságot is elérhetnének az európai nemzeti csapatok. Fehéren-feketén, avagy feketén-fehéren, esetleg szívárványszínekben. Ezzel szemben a múlttal még kevésbé rendelkező szerény futballnemzetek fiait elsődlegesen nem a pénz, hanem a játékszenvedély hajtja. No meg a haza szeretete. Meg persze az is számít, hogy sokan európai klubcsapatokban játszanak.

Továbbá, egyes európai szurkolók civilizált viselkedése terén is lemaradtunk, azaz a civilizálatlan drukkeri hozzáállás erkölcsi szempontból mégsem lehet nyerő. Mert a pénz nem lehetne minden, és amiért az odahaza magas életszínvonalat élvező focirajongó minden probléma nélkül kifizeti a borsos jegyárakat, a szállást és a sok korsó sört (az elfogyasztott hamburgerek és sörmennyiség alapján feltétlenül éremesélyesek a vezető európai országok), a pénz még nem hatalmazza fel az illetlen viselkedésre. Például szolgálhatnak a bespiccelt holland szurkolók, akik két évvel korábban, a legutóbbi EB-n éppen Budapest utcáit húgyozták össze (bocsánat, helytállóbb magyar kifejezés nincs!) kedvenceik sikerét ünnepelve, amint az akkoriban interneten terjedő leleplező felvétel tanúskodott róla. De bizonyára a bő hónappal ezelőtt drága fővárosunk utcáit még épen hagyó, ám a párizsi sugárutakon gyújtogató fanatikus futballrajongók sem lesznek a nyertesek között.

Szóval, javában zajlik a foci-világbajnokság. A nemzet sportadója, a Magyar Televízió négyes csatornája számunkra, az erdélyi magyarok számára már hetek óta teljesen elsötétedett. Más adókon csak hosszú percekig, legfeljebb „mindössze” tíz percig nézhetjük a nagy semmit, miután a bemondó a szokásos módon bejelenti: „Önök a nemzeti sporthíradót látják!” Csakhogy a szerzői jogok védelmében vakító csendben telnek el hosszú percek. Mi, idősebbek, immár a lakosság soraiban markáns kisebbséget alkotók, már hozzászoktunk a sötétséghez és az elcsendesülő tévéadáshoz a nyolcvanas évek „aranykorszakából”. Akkor az élelmesebbek háziantennát készítettek, sporttévéikkel felmásztak a környező dombokra, benépesítették a Feleket vagy a Somostetőt. Vagy elmentek a határszélre magyar adást vételezni. Úgy tűnik, ennek a túlfejlett és túlságosan pénzszagú technikának, a nemzeti kisebbségek érdekeit ezúttal (is) nélkülöző szerzői jogoknak sem jött el a győzelme. Legfeljebb kiskapukkal, mert ugyebár a fairplay sokféleképpen értelmezhető.

Kik nem nyerik meg a foci-vébét? Miközben ki-ki kedvenc csapatának szurkol, vagy alaposan megemelkedett pulzusszámmal retteg az esetlegesen bekapott góltól, elgondolkodhat azon is, hogy kik nem nyerik meg a világbajnokságot. Hátha négy év múlva jobban fognak szerepelni.

Dr. Ábrám Zoltán

Megtartotta éves közgyűlését az Erdélyi Református Egyházkerület

         Székelykeresztúr református templomában került sor az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) közgyűlésére: tizennégy lelkész ünnepélyes felszentelésére, valamint a plenáris ülésre, amelyen a küldöttek meghallgatták, tanulmányozták, és elfogadták a különböző jelentéseket.

Dr. Kolumbán Vilmos József püspök kihangsúlyozta, hogy a kisebbségi lét nehézségei ellenére száz év ellenszelében is a híveknek sikerült megtartaniuk református magyar identitásukat, nemzettudatukat és ügyszeretetüket. Beszámolt az elmúlt évek magyarországi támogatásairól, és megállapította: ha az elmúlt évszázadban az anyaországba költözött egymilliónyi erdélyi magyar által nyújtott hasznot figyelembe vesszük, végül is inkább Magyarország tekinthető támogatottnak. Ennek ellenére egy történelmi korszak végére értünk a minden bizonnyal átszerveződő támogatási rendszert figyelembe véve. De nemzetközi viszonylatban is útkereszteződéshez érkezett, és mélységesen csalódott az erdélyi, a magyar reformátusság, hiszen – amint arról a sajtó korábban már beszámolt – a Református Egyházak Világszövetsége által támogatott progresszív teológia és genderes ideológia nem egyezik a tájainkon a több száz éves hagyományt követő biblikusság, evangelizáció üzeneteivel. Márpedig az EREK – példának okáért - megköveteli a szolgálatot teljesítő lelkészeitől a megfelelő öltözetet, és nem hajlandó a keresztelés, az esketés templomon kívüli helyszínének elfogadására. A püspök beszámolt arról is, hogy idén, a Gyermekek Évében énekeskönyvet adnak ki a gyermekeknek. Új kezdeményezésként szólt a református kollégiumok első találkozójáról, valamint a püspöki vizitációk alkalmával bevezetett pásztori beszélgetésről a gyülekezet lelkészével, házastársával. Jelentése végén dr. Kolumbán Vilmos József püspök bizakodással tekintett a jövő felé, mert bár korszakhatárhoz érkezett Erdély reformátussága, az isteni gondoskodásba vetett hit mindenkoron megtartó erő.

         Szegedi László Tamás főjegyző a hit kovászával összetartott haza, ház és házasság szerepéről beszélt egyházi és emberi léptékben. Felhívta a lelkészek figyelmét az olvasás és a művészetek pártolásának a fontosságára. Missziói jelentésében Jakab István generális direktor ismertette a megőrzés, megerősödés és megmaradás pilléreire épülő missziói stratégiát. A számadatokból kiderült, hogy az egyházkerület szolgálata összesen 838 településre terjed ki, amelyek közül jelentős számban találhatók szórványközösségek. Az egyházkerület lélekszáma az elmúlt év végén a fokozatos fogyás miatt már alig haladja meg a negyedmilliós számot. Ez azt jelenti, hogy az évi hozzávetőlegesen háromezer ötszáz fős fogyás miatt a következő jelentés idejére Erdély reformátussága valószínűleg a fenti lélektani határ alá esik.

         A közgyűlésen szó esett arról, hogy a 2027-es esztendő a Presbiterek Éve lesz, és a református falinaptáron lesz néhány módosítás, többek között a tematikus évvel kapcsolatos igeidézetek feltüntetése a naptáron, vagy a diakóniai vasárnap pár héttel korábbra hozatala. Az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlése méltatta Kató Levente korábbi egyházkerületi tanügyi tanácsos munkásságát, aki az egyházért végzett önzetlen ténykedéséért Bono Ecclesiae díjban részesült.

         Az idei egyházkerületi jelentések igeidézete: „Bízzál, Izrael, az Úrban most és mindörökké!” (Zsolt 131, 3). Amint a fiókáit saját vérével tápláló pelikán szimbóluma, valamint az erdélyi reformátusság „alaptétele” üzeni a múltból a jövőnek: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Miniszterelnöki víziók

         Mély álomból ébredtem. A nap már jócskán világít és melegít. Álmomban éppen kampányoltam, és valamit hazudnom kellett, amivel nem értettem egyet. Tisztességesen leizzadtam. Miniszterelnöknek jelöltettem magam éppen. Remélem, megválasztanak ennyi sikertelen kormányalakítási kísérlet után. A honatyák úgyis hosszas és megérdemelt szabadságra készülnek, úgyhogy nem lesz idejük az ország gondjaival törődni. Én csak egy hetes pihenőket tervezek, közéjük pedig biztosan befér egy-egy hét megfeszített munka is. Lehetőleg lóugrásban. Azaz két hét szabadság, egy hét felelősségteljes vívódás az ország dolgai felett.

         Szóval, kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy a valóságban is ragadjam meg a kormányfői tekerőkereket. Miért ne? Valakinek mégiscsak fel kellene áldoznia magát! Szobrot nem kérek érte, de majd mégiscsak állítanék magamért egy emléktáblát. Az ország megmentőjének bizony kijár. Mert tényleg rájár a rúd szépséges hazánkra. Ráadásul a nyugatot is meg kellene menteni. Többszörösen nemes feladat. De hát kibírom, és a Jóságos is megsegít majd, mivel gyakrabban fogom látogatni a templomot. Az első adócsalási vagy megvesztegetési hasznom tíz százalékát máris felajánlom az egyháznak. És még csak arra sem tartok igényt, hogy idén karácsonykor én olvassam fel az igét a Nagy Születésről. Mert ugyebár nekem is újra kell születnem. Az Angyaltól semmit sem kérek, legfeljebb bérletet igényelek a ballagási ünnepségek megható beszédeinek tolmácsolására, és egy kis videoklippel is megszponzoráltatom magam, hogy a színházi előadások szüneteiben be-bejátsszák nemesen nemzetmentő harcom. Meg bárhol, ahol a lelkes támogatóim igényelni fogják.

         Nagyon remélem, hogy rám fognak szavazni. Ellenjelöltről úgysem gondoskodok, naná! Ha végül mégsem lennék megfelelő, mert már az a kis füllentés is nehezemre esett az álmomban, akkor van egy nagyon derék jelöltem, aki egészen bizonyosan rendet fog teremteni szép hazánkban. Magyar Péter az, akit Petre Roman II név alatt Románia miniszterelnökének is megválaszthatnának. Nem lenne benne semmi különös, hiszen Petre Roman I egészen népszerű minden románok számára, amióta egyesítette az országrészeket a kommunizmus ellen vívott kegyetlen harcban. Szóval, a magyar Péterünk egészen biztosan felvenné a harcot a román korrupció minden fajtájával (is), és megtisztítaná az országot a smekkerektől. II. Petre lenne olyan hírneves, mint II. Radu, II. Mircea, II. Basarab, II. Vlad, vagy éppenséggel a harmadik, a karóba húzó. Magyar Péter és Petre Roman magyar és román vérereiben egyesítené Nagy-Magyarországot és Nagy-Romániát. Hogy az országalapító Szent Istvánt követő, és kétszer is uralkodó I. (Velencei) Péter mellé felsorakozó II. (Magyar) Péter ne hozzon szégyent sem Hunyadi Jánosra, sem Iancu de Hunedoara hírnevére. Úgy legyen!

Marosvásárhelyi restaurált népi bútorok és adományozóik

          Az 1930-as évek elején hagyományos székely népi motívumokkal díszített, élénk virág- és madármintás, jellegzetes kék színű bútorokat adományoztak a marosvásárhelyi Vártemplomnak a város, a gyülekezet neves személyiségei. Negyven székről, négy asztalról, valamint egy könyvesszekrényről, egy fogasról és egy kisebb szekrénykéről van szó. A bútordarabok szervesen kapcsolódtak az erdélyi templomkazetták festészeti hagyományaihoz is. Évtizedeken át használta őket az egyház a gótikus teremben vagy más parókiaterekben, később már csak raktári tárgyakká lettek az egyik várbástyában, később pincehelyiségben, és állaguk fokozatosan még jobban megromlott. Enyészetre voltak ítélve mindaddig, amíg restaurálásuk érdekében Henter György, a Vártemplom lelkésze több alkalommal pályázattal próbálkozott. Végül a bukaresti Vallásügyi Államtitkárság résztámogatását sikerült elnyerni, amit magánadakozók, vállalkozók és hívek adományaiból pótoltak ki.

          A régi jegyzőkönyvekből és a levéltári kutatásokból eddig nem derült ki, hogy ki készítette, festette a bútorokat. Az adományozók kiléte azonban ismert, mivel a székekre, asztalokra és szekrényre is felírták az évszámot és az adományozó nevét. Az egyik asztalt éppen dr. Makkai Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület 35. püspöke ajándékozta. Az adományozók közt szerepel még dr. Czakó József sebész főorvos, szanatórium-alapító, a Marosi Református Egyházmegye és a Vártemplom főgondnoka, dr. Bodolla Ferenc ügyvéd, vártemplomi főgondnok, Babos Sándor lelkipásztor, Erdély első református külmisszionáriusa Kínában, Vargha Géza presbiter, teológus és kollégiumi tanár, dr. Nagy István, a Református Kollégium énektanára és karnagya, és Nagy Márta pedagógus, dr. István Mihály ügyvéd, a kollégium „utolsó gondnoka”, dr. Kelemen László orvos, egyetemi tanár, dr. Roediger Jenő magánorvos és fogorvos, feleségével, szül. gróf Teleki Jolánnal, valamint özv. Ugray Gáborné.

A vártemplomi gyülekezet által lebonyolított kulturális értékmentés Márton Ferenc bútorrestaurátor és lánya, Adrienn udvarfalvi műhelyében zajlott le. A bútorok kékek, a kézzel festett virágminták piros, fehér, zöld színűek voltak, újra kellett festeni őket. A felújítás sikeresen ötvözi a művészeti értéket, a kézművességet és a szakmai hozzáértést. A bútorok feltételezhetően egy jobb asztalosműhelyben készülhettek, mintázatukon látszik, hogy nem egy kéz festette őket. Bemutatásukra június első vasárnapján ünnepi alkalom keretében került sor. Igét hirdetett dr. Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Vallásügyi Államtitkárságot Nagy Éva tanácsos, a Presbiteri Szövetség elnöke képviselte.

Végül megjegyzendő, hogy a festett bútorok elkészítése és adományozása idején Marosvásárhelyi reformátussága összesen két gyülekezethez, a Vártemplomhoz és a Kistemplomhoz tartozott. Másrészt a neves adományozók személyisége a biztosítéka annak, hogy jelképesen az egykori székely főváros – és általa az erdélyi magyarság – poraiból feltámadt és új életre kelt örökségévé váljon. Ezért kívánatos a bútorok és a pannók állandó és elérhető helyen való kiállítása, legalább részleges bemutatása helyi és akár egyházmegyei, egyházkerületi helyszíneken.

Dr. Ábrám Zoltán

Mennyit ér az ember? És mennyit ér a család?

Az ENSZ kezdeményezésére 1994 óta május 15-ét a család nemzetközi napjaként ünneplik világszerte. Célja felhívni a figyelmet a családok társadalomban betöltött szerepére, az őket érintő kihívásokra.

Két ember beszélget, elmesélik egymásnak, hogy ki mennyiért vette a telket, házat, autót, esetleg mibe került a ruha, a cipő, vagy éppenséggel a nyaralás. Teljesen elanyagiasodott, egymásra licitáló világban élünk.

  És errefelé, mondjuk Marosvásárhelyen, mennyibe kerül egy ember? – tehetném fel a kérdést. Mert amiként a materiális világ részeseivé válunk, akár nyilvánosan is megfogalmazható a kérdés: Mennyit ér egy ember, mi az ára? Mennyi a megszületésekor, mennyi család nélkül vagy éppenséggel azzal együtt? Mennyi a karrierje csúcsán, és mennyi az elkerülhetetlenül bekövetkező fizikai elmúlás előtt? Anyagi befektetés tárgya-e az ember, nő-e benne az érték, vagy számtalan kockázatot magában hordozó vállalkozás belefektetni?   Amennyiben az embert valamilyen eszköznek, mondjuk sok alkatrészből álló autónak tekintenénk, a meghibásodott részeket bizonyos mértékben újakkal lehetne kicserélni. Az autósboltban márka szerint sorakoznak a csapágyak, olajszűrők, kerekek és felnik, dugattyúk, féktárcsák, kormánykerekek. Piaci áron megvásárolhatók, esetleg bontóból olcsóbban, némileg fokozódó kockázattal. A képzeletbeli „emberboltban” hasonlóképpen szervek sorakoznának, piaci áron, féláron, feketén. Agyak, szívek, tüdők, vesék, májak, kezek és lábak, és rajtuk kívül minden, ami az ember létezéséhez és működtetéséhez szükséges. Bár a jól leírt módszertan alapján végzett szervátültetéseknek megvan a maguk ára (donor, műtét és azzal kapcsolatos költségek együttvéve), az igény jóval nagyobb, amiért a tiltott szervkereskedelem a maga módján virágzik. Akár több tízszeres feketepiaci áron kelnek el az emberi szervek. Mivel a szervátültetések igazi nehézsége a szervek beszerzéséből adódik, amerikai becslések alapján a statisztikákból kiderül: a beültetett szervek mintegy fele nem legális körülmények között kerül a műtőkbe.

  Szemléletes példaként szolgál az alábbi. A szervkereskedelemre egész „turisztikai ipar” épült. Az izraeli és az amerikai vesebetegek „kedvelt” célállomása a közép-amerikai Costa Rica elegáns fővárosa. A helyi kormány állítólag nem tudja, hány külföldi érkezik az országba gyanús szervátültetésre, hogy San Joséban végeztessék el a vese­átültetést, mégpedig helyiektől kapott, pontosabban vásárolt vesékkel. Egyetlen vese ára: 250–350 ezer dollár. Aki viszont eladja, az néhány tízezerért, akár néhány ezerért megteszi, annak függvényében, hogy mennyire van rászorulva.

   Az ember leírhatatlanul értékes. Mégis viszonylagossá válnak a számítások, amikor arról hallunk, hogy manapság – a rabszolgatartó társadalom megszűnte után sok emberöltővel – kétségbeesett anyák akár 700 dollárért is eladták volna csecsemőjüket kis hazánkban. Ha a sperma és a petesejt árát összeadjuk, akkor a minimális anyagi befektetés valahol 250 eurónál kezdődhet. Másik véglet alapján egy romániai csecsemőért, vagyis kivetettnek számító gyermekért, egy amerikai házaspár harmincezer dollárt is kifizetett már az erre szakosodott ügynökségnek.

Nyilvánvaló, hogy élettelenül már értéküket vesztik az ember testrészei, szervei és szövetei. „Eredeti”, jó állapotú emberi koponyát ötven-hatvan euró körüli áron kínálnak újsághirdetésekben a didaktikai eszközhiányban szenvedő orvostanhallgatóknak. Ezzel szemben a parókakészítő akár száz eurót ad egy kiló hajért.

  Nos, mennyit ér az ember? Ha aprópénzre váltjuk, akkor egészen megfizethető az ára. Ha azonban „igényesek” vagyunk, adunk magunkra, akkor csakis abból indulhatunk ki, hogy legalább száz-százötvenezer-kétszázezer eurót ér egy agy, szív, vese, tüdő, máj. Külön-külön. Szóval, amennyiben alkatrészenként kellene összerakni az emberi testet, akkor már több millió euróról, néhány tízmilliós árról beszélhetünk. És bizonyára ennél többet is kifizetne saját élete megtartásáért egy milliárdos. Kifizetne, de nem teheti. Amiként saját magát, vagy másokat sem értékelhet fel senki sem, mint – mondjuk – az árverezésre szánt aranyékszert, régiséget vagy festményt.

  A testiséghez kötődő, viszonylag körülírható árakon túl azonban ott van a lélek adottsága, megfizethetetlen értéke is. Aztán a szellemi termékek létrehozatalának a képessége, és maga az alkotómunka megfogható, felbecsülhető, akár értékesíthető terméke. És mindez egyetlen emberre vonatkoztatva. Több ember, több tagból álló család, nagycsalád esetén sokkal árnyaltabb, bonyolultabb lesz a kép. Sokat, nagyon sokat ér a család! Főleg akkor, ha osztódik, szaporodik, alkot és érez, nemzetséget hoz létre. Felbecsülhetetlen az értéke.

Báthory István, a lengyelek dicső királya

Négyszázötven évvel ezelőtt, 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt Báthory István (Szilágysomlyó, 1533 – Grodnó, 1586) erdélyi fejedelem. Ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel-litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek december 12-én lesz a 440. évfordulója, a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával temették el Grodnóban, hogy nem sokkal később Krakkóban, a korabeli lengyel fővárosban leljen örök nyugalomra. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én Báthory adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában. Erdély legrégebbi egyeteme a legjobban rangsorolt romániai felsőfokú intézmény, a Babes-Bolyai Tudományegyetem jogelődje.

A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, lengyelül sohasem tanult meg. Négy nyelven beszélt: magyarul, latinul, németül és olaszul. Lengyel királyi és litván nagyhercegi minőségében a latint használta. Egyszemélyben volt Erdély második fejedelme, lengyel király és litván nagyherceg. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt.

De hogyan lett Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege? Ennek megértéséhez kissé vissza kell menni az időben. Jagelló (Öreg) Zsigmond lengyel király halálát követően, 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg lengyel királynak és litván nagyhercegnek, és neki szánták Jagelló Annát feleségül. Henriket azonban nem sikerült megkoronázni, mivel bátyja halála után, 1574-ben a francia trónra pályázott, és azt sikerrel elfoglalta. A lengyelek 1575 decemberében új király választottak maguknak Báthory István személyében, de korántsem zökkenőmentesen. A litván arisztokrácia egy része ugyanis Rettenetes Iván cárt támogatta, a konfliktust kerülendő a terjeszkedő orosz cári birodalommal, másik része pedig Miksa német-római császárt és magyar királyt. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett a pápa által is támogatott Miksa javára. A főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát választotta a trónra, ám a köznemesség attól tartott, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, amiért a harmadik lehetséges út mellett döntöttek. A lengyel elektorok többsége Báthory Istvánt választotta királynak, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi Jagelló Annát. Ez meg is történt, így ő lett Lengyelország és Litvánia ura. Trónra lépéséhez az is kellett, hogy idejében Lengyelországba érkezzen, valamint a lengyel-litván döntésbe belenyugodni nem akaró Miksa halála végképp feloldotta az ellentéteket. 1576. május elsején Krakkóban koronázták meg a litván főnemesség távolmaradásában, amely csak két hónappal később, június 29-én ismerte el.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb földrajzi terület felett uralkodott. Esetleg Nagy Lajos magyar király „versenyezhet” vele, aki szintén Lengyelország királya volt 1370-1382 között, nagybátyjától örökölte a lengyel trónt. Igaz, vele ellentétben Báthory nem volt magyar király, még a csonka országé sem, „csak” erdélyi fejedelem. Ez szépséghiba. „Birodalma” a történelmi Nagy-Magyarországnál, a valaha is létező Magyarországnál lényegesen nagyobb volt. Partjait az Adria helyett a Balti-tenger vize mosta. Mai fehérorosz, ukrán és orosz területek is fennhatósága alá tartoztak. Igaz, ezt a területet a „nyugati világ” legszívesebben „barbár keleti” tartománynak tekintette. Uralkodása alatt, 1576-1586 között Gyulafehérvárról úgy lehetett eljutni egészen a Balti-tengerig, hogy az úr nem változott. Közös uralkodója volt Kolozsvár, Krakkó, Riga, Vilnius, Minszk, Kijev polgárainak. Jelképesen azt mondhatnánk, hogy uralkodása idején Erdély földjét „a Balti-tenger vize mosta”.

Meggyőződéssel vallom, hogy Báthory Istvánról a kelleténél kevesebbet beszélünk itthon, mint amennyire nagy a tisztelete a lengyelek és a litvánok körében. Némi sorsszerűség és szerencse is kellett ahhoz, hogy az erdélyi fejedelemből ily jelentős európai politikus váljék. Mindenekelőtt a lublini unió, amely 1569-ben kimondta Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Aztán az erdélyi fejedelemséghez Szapolyai János korai halála kellett és a vetélytárs (későbbi tanácsadója) Bekes Gáspár felett aratott győzelem, majd e cím birtokában a szerencsés lehetőség a lengyel korona megszerzéséhez. Mi lett volna, ha a lengyel királynak már megválasztott Valois Henrik nem cseréli fel a lengyel koronát a franciára, és nem üresedik meg másodszor is a lengyel trón? De mi lett volna, ha tíz esztendő helyett húsz, harminc évet uralkodott volna a jó diplomáciai érzékű, katonai sikereket elkönyvelő, tudományt, művészetet és kultúrát támogató Báthory? Meghozta-e volna az eredményt a törökök visszaszorítását szolgáló nyugati-orosz keresztyén szövetség kialakítása, amelyen, éveken át, viszonylag titokban munkálkodott? Ha igen, az újraegyesített Magyarország egyik legnagyobb királyát tisztelhetnénk Báthory István személyében.

Még ellenségei által is elismert kvalitásai mellett azonban élete, sorsa lemondással járt. A lengyel trón megszerzése érdekében, a lengyel főurak elvárása és feltétele szerint a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát vette el feleségül, akitől nem lett, nem lehetett gyermeke. Lengyel-litván uralkodása főleg harcban és a grodnói vár építésével telt el, rendkívül nagy távolságra szülőföldjétől, amelyet Erdélyből való távozása után sohasem látott viszont. Erdéllyel krakkói kancelláriája és futárai által tartotta a kapcsolatot.

Üstökösként tűnt fel, meteorként távozott.

          Az évforduló arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”

Dr. Ábrám Zoltán

A medve nem játék

Valamikor azt tartottuk, az erdőben jó messzire el kell kószálni ahhoz, hogy medve tűnjön fel a láthatáron. Aki pedig tényleg szeretne macit látni – állatkerten kívül –, annak legjobb Tusnádfürdőre utaznia, ahol amolyan turistacsalogató módon kukázgatnak rendszeresen. Esetleg a Nagy Medvevadász egykori vadászleseinek környékére érdemes kiruccannia. Ugyanakkor a tankönyvek tanítása szerint télidőben a medvék hibernálnak, aztán februárban kezdenek elmélkedni azon, hogy az enyhülő időjárási kilátásoknak engedve otthagyják-e téli álmot biztosító barlangjukat.

Mára a helyzet megváltozott. Az egykori elméletet és gyakorlatot annak teljes mértékben az ellenkezője váltotta fel. A medvével való találkozáshoz nem kell messzire fáradozni, sőt adott helyzetben elégséges kimenni az udvarra vagy a település utcájára. A megszokott híradások közé tartozik, hogy a ragadozó nyomai télidőben feltűnnek a település határában, miközben egyre unalmasabbakká válnak az elpusztított állatokról, a megrongált kerítésekről és gyümölcsfákról, a medvék váratlan megjelenéseiről szóló beszámolók. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, amikor – ritkán halálosan - megsebesített áldozatokról, közöttük akár békés turistákról számolnak be a híradások. Igen, az amúgy emberhúsra nem áhítozó medvék néhol megtámadhatják az embert, főleg a nyugalmukban megzavart vagy bocsos állatok. A legnagyobb vesztesége a jelenlegi áldatlan állapotnak mégis az elmékben, a mentalitás megváltozásában, milliók szorongásában mérhető fel. Már nemcsak az erdőbe merészkedő turistának, hanem a falusi embernek (sőt, újabban a városlakónak is) arra kell gondolnia, hogy akár medvével is találkozhat. Korábban eszükbe sem jutott volna az ilyesmi!

Miközben egyre többször medveveszélyről értesítik a város lakosságát, Marosvásárhelyen lassacskán már az sem szenzáció, hogy a szabadidős központnak számító Somostetőn a futópályán anyamedve és bocsai sétálgatnak, vagy az állatkertbe látogató medve megeszi a vaddisznót vagy egyéb állatfajokat. Nemrég az orvosi egyetem területén, a Pszichiátriai Klinika közelében levő kukában bukkant fel egy maci, napokkal ezelőtt már az étkezde közelében. Teddy Maci, Paddington, avagy Micimackó – élőben. A polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint a szakembereknek sikerült befogniuk és elszállítaniuk egy medvebocsot, sőt később ugyanazon a környéken egy másodikat is, miközben a harmadik még mindig szabadon mozog. „Kérünk mindenkit, hogy legyen nagyon óvatos!” – áll a felhívásban. De vajon meddig, hiszen a helyzet, a biztonság egyre romlik?

Ha így haladunk, nemsokára külön medveosztályt nyithatunk az elmegyógyintézetben a medvekomplexussal küszködők számára. Egyesek a bokor helyett is újra és újra medvét látnak, mások pedig akár domináns nagyvadnak képzelhetik magukat. Aztán egyre időszerűbb lenne egy új tantárgy bevezetése a nemzeti alaptantervbe: Teendők és elsősegélynyújtás medvetámadás esetén.

A Pszichiátriai Klinika közelében kószáló medvebocs története is igazolja: egyre abnormálisabb világban élünk. Miközben én még mindig hiszek abban és azt vallom, hogy a „normális” embereket és medvéket kellene támogatni, ebben az új, fejlett nyugati típusúnak tartott világrendben már nemcsak az ember lustult el, hanem a vadállat is „eltáposodott”. Mindketten a könnyebb utat választják a megerőltető munkához való hozzállás, az élelemszerzés területén. A macinak is kedvezőbb és kellemesebb kukázgatni, hozzájutni az ember alkotta mesterséges világ élelemforrásaihoz, „a mindennapi kenyérhez”, mint a természetben egyre jobban visszaszorítva küzdeni a táplálék beszerzéséért.

         Miközben az egyetemes és uniós törvények, az állati jogok köteleznek, a romániai medvék fokozott elszaporodása ellensúlyozásaképpen az egyenletes elosztás módszeréhez nyúltak a hatóságok. A medvének legalább négyezer eurós vadkárt kell okoznia vagy emberéletet veszélyeztetnie ahhoz, hogy kilőhessék. És mit tehetnek a nagyrészt tehetetlen emberek? Őrséget állnak, csoportokba verődve medveűző akciókat szerveznek, és reménykednek abban, hogy legalább ők megszabadulnak a falujukban nem túlságosan szívesen látott „betolakodó” medvéktől. Az már nem számít, hogy mások ezáltal több macivendégeskedésben részesülnek. Pedig az lenne a közös feladat, hogy a medvék visszakapják természetes életterüket, hogy téli álom helyett ne kínozza őket éhség, hogy elpusztításuk alternatívájaként túlszaporodásuk megakadályozása legyen megoldott. Működőképes törvényekre és gyakorlati alkalmazásokra lenne szükség.

„Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék” – idézem az ismert székely mondást. És miközben a medvekomplexus egyre többekre kiterjed, ne feledjük: a maci sem akar találkozni velünk, jó szaglásánál fogva ő még többször kerül bennünket. Az viszont tény: mi se keressük a közelségét, mert a medve sohasem lesz játék, csak a mesevilágban.                                  Dr. Ábrám Zoltán

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.