Sós szájíz, sótlan felelőtlenség

         A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak. Sajnálatos, nagyon sajnálatos, hogy Székelyföld leglátogatottabb turisztikai zónájában, a Sóvidéken, a parajdi sóbányában a sókitermelés, a turisztikai-gyógyászati célokat magas szinten megvalósító vendéglátás hozzá nem értés, hanyagság, bürokrácia, nemtörődömség miatt válsághelyzetbe jutott. Szinte napra pontosan másfél évszázaddal azután, hogy 1875. május 27-én egy hatalmas felhőszakadás következtében Szovátán kialakult a Medve-tó. Bár a természet ezúttal sem takarékoskodott a májusi esőzéssel, mégiscsak badarság a szeszélyére fogni az istenadta, ember hagyta természeti kincs pusztulását.

         Jelen eszmefuttatásban kesernyésen sós szájízzel csupán arra vállalkozom, hogy miért nincs gazdája, miért sótlan az emberi felelőtlenség? Miért nincsenek felelősök most sem, mint megannyiszor ebben az országban? Sőt, lassacskán Európában, az egész világban körültekintve, nem tudni ki miért felelős vagy felelőtlen, ki okozta és ki idézte elő az egyre terjedő politikai-gazdasági válsághelyzetet. Kik a felelősök a parajdi válsághelyzet, a mérhetetlen kár kialakulásáért? Hiszen a katasztrófát megelőző figyelmeztető jelekből akadt éppen elég. A közel két évtizede elkészült tanulmány következtetéseit is komolyan kellett volna venni, meg azt a tényt, már-már intő jelet, hogy három évvel ezelőtt – és utána még néhányszor – már szezon ideje alatt be kellett zárni a bányát és látogatási tilalmat elrendelni a vízszivárgások miatt.

         Szóval, kik a felelősök? Kezdetekben olyan cikkek láttak nyomdafestéket, miszerint a Korond-patakában megtelepedett hódok és az őket óvó környezetvédők, civil szervezetek, akik keresztbe tettek a szükségessé vált munkálatoknak. Komolyan vehetjük-e a magyarázatot? Vajon ők tologatják ide-oda a kérvényeket, írják alá az engedélyeket, hozzák meg a szakmailag alátámasztott és felelősségteljes döntéseket? A civilek még kaphatnak némi pályázati pénzt a hódpopuláció védelmére, utóbbiak azonban teljesen ártatlanok, a rágcsálóknak nincsen „sehány” eurós jövedelmük sem. A gázsi a vezérigazgatók, igazgatók, osztályvezetők markát nyomja.

         Szóval, a természet és a Teremtő helyett mégis csak az embernél kellene rátalálni a hiba forrására... Nemrég egy ifjú politikus nagy hévvel és a tudatlanokat meggyőző érveléssel Cholnoky Jenőre fogta a parajdi szerencsétlenséget. A magyar földrajztudós, író, egyetemi tanár, aki jelentős tudományos társaságok elnöki tisztségét töltötte be, immár háromnegyed évszázada fejezte be szakmailag tartalmas földi létét. Ő lenne a hibás? Mert a magyar kormány – nyilván a bukarestivel konspirálva - egy nevét viselő alapítvány kezére játszotta a parajdi tulajdon fenntartását és karbantartását! Micsoda állami szuverenitás, ahol a nemkormányzati szervezetek viszik a prímet, és a szomszédos országok miniszterelnökei tekerik a kormányrudat!

         Igenis, vannak felelősök! Élők, magas tisztségeket betöltők, nagy jövedelmet – mellé esetleg még egy kis pótlékot, majdan nyugdíkiegészítést – zsebre tevők. Olvasom a beszámolót a bukaresti országgyűlés környezetvédelmi bizottságának jelentéséről, miszerint „a parajdi katasztrófát a tétlenség és a hozzá nem értés okozta”, egyes vállalatok mulasztása, amelyeknek már régóta lépniük kellett volna, amikor értesültek a térségben létező valós veszélyről. Meg a politikai befolyásolás, amely a parajdi munkálatokra kiírt versenytárgyalásból egy hozzá nem értő céget hozott ki nyertesként. Vajon kinek-kinek (akár saját köreinkben is szétnézve) milyen a lelkiismerete? Kinek a vállát nyomja a felelőtlen felelősségvállalás, és ki gondol arra, hogy többet, még többet kellett volna cselekedni? Legalább az újabb kérvényezések, nyomásgyakorlások szintjén.

         A beszámolóban azt is olvasom, hogy az online bizottsági meghallgatáson részt vett a Salrom (Országos Sóipari Társaság) két igazgatója, a bányavállalat vezérigazgatója azonban ígérete ellenére távol maradt. Micsoda cinizmus! Néhány nappal korábban a vezérigazgató még együttérzését fejezte ki a parajdiakkal szemben, a szembesítéskor azonban eltűntet színlelt, és a többszörös és több irányból jövő lemondási követelések ellenére sem távozott még a bársonyszékéből. Innen már teljesen érthető, hogy a legnehezebb műtét az, amikor egy politikust, vezetőt, vezérigazgatót szét kell választani a székétől.

         Cholnoky Jenő mellé nem írok újabb neveket. De amennyiben ki-ki elkerüli majd a felelősségrevonást, legalább a fényképeiket és a neveiket közszemlére kellene tenni, pannókon, molinókon, röplapokon. Parajd központjában, másutt, amolyan választási kampányszerű parádézásképpen. A szégyenpadra hurcolás több évszázados szokása megszűnt ugyan a mai haladó világban, de a szégyenérzetnek és a felelősségérzetnek nem szabad eltűnnie. Mert olyan nincs, hogy soha senki sem hibás! Jelen esetben nem a hódok és nem a hetvenöt esztendeje elhunyt öregúr.

                                                                  Dr. Ábrám Zoltán

Kisbacontól Velencéig

          Harminc évvel ezelőtt, 1996. június 9-én 81 éves korában elhunyt Benedek István orvos, író, művelődéstörténész. Írásunkban családjára, életművére, szellemi örökségére emlékezünk.

Írói tehetségét nagyapjától, Benedek Elektől örökölte, aki Elek apóként beférkőzte magát a gyermekek szívébe, és az egyetemes magyar irodalomtörténet kimagasló alakjává vált. Meg édesapjától, a tudós műfordító és irodalomkritikus Benedek Marcelltől. És bár – bizonyára irodalmi csúcsokat megjárt ősei árnyékában napfényre vágyva – az orvosi pályát választotta, elmeorvosként a pszichoanalízis képviselőjévé és intézetvezetővé lett, az írói véna nem hagyta cserben, hiszen a “vér nem válik vízzé”. De Erdélyt sem feledte sohasem. Amikor 1945-ben, Groza Péter miniszterelnöksége idején édesapját a kolozsvári egyetem esztétika és irodalmi kritika tanárává nevezték ki, elvállalta a felkínált állást a pszichológia tanszéken. Az már nem rajta múlott, hogy igen rövid ideig tartott a “pünkösdi királyság”, hiszen 1948-ban mindketten visszatelepülni kényszerültek az anyaországba.

          A fővárosban az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet főorvosaként folytatta tevékenységét. 1952-1957 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatója lévén, tapasztalatait és gyógyítási módszerét az Aranyketrec: egy elmegyógyosztály élete c. könyvében foglalta össze csakis elmeorvosként tapintható közelségből, ősöktől átörökölt írói tehetséggel megáldva. “Főműve” tucatnyi magyar kiadást ért meg, de angolra, németre és szlovákra is lefordították. Már kezdetektől ismertté tette őt az orvosok, az érdeklődők, a közvélemény előtt. Miközben szerzője azoknak az orvosoknak a közösségét gyarapította, akik az irodalom területén alkottak maradandót, többé-kevésbé megőrizve eredeti foglalkozását, ám az orvoslás hivatása felé helyezve az irodalmi alkotás gyönyörűségét. Ötvenhárom éves korában felhagyott elmeorvosi ténykedésével, és szakíróként, lexikonszerkesztőként, szépíróként dolgozott. Számos színvonalas televíziós műsor elkészítése fűződik a nevéhez. Életművéért, különösen a tudományos ismeretterjesztés terén kifejtett tevékenysége elismeréseként Szent-Györgyi Albert-, valamint Széchenyi-díjban részesült.

          Benedek István munkássága rendkívül szerteágazó, ezért korának polihisztoraként is emlegethetjük. Kutatta és megírta az ösztönök világának témakörét, fél tucatnyi regénye a pszichiátriai elgondolásokhoz kapcsolódik. A darwinizmus témakörben jelentős monográfia magyar nyelvű közvetítője, négy kötetes akadémiai orvosi lexikon szerzője; foglalkoztatta a francia kultúra története, Ady Endre élete, Semmelweis Ignác életműve, valamint még számos orvostörténeti, művelődéstörténeti és irodalomtörténeti téma. Úttörő volt abban, a szakemberek körében erős ellenszegülést kiváltva, hogy Semmelweis betegségét és tragikus halálát a boncoláskor szerzett szifilisszel hozta kapcsolatba. A legnagyobb felfedezést tevő és legvitatottabb életű magyar orvos életéről megírt könyve a mai napig a legteljesebb és legmegbízhatóbb Semmelweis-biográfia.

          Benedek István hazájához és hivatásához (orvos, orvostörténelem, művelődés- és irodalomtörténet) mindvégig hű maradt. Az általa imádott Velencében, egy itáliai kávézóban érte a halál. Mivel gyermektelen volt, a három jelentős magyar értelmiségit adó Benedek család ezen ága kihalt. Emlékük azonban ma is élénk, munkásságuk közismert, szellemi örökségük halhatatlan.

Dr. Ábrám Zoltán       

A választás és az erkölcs válsága

Elnökválasztás előtt áll, és háborog az ország. A választópolgárnak el kell döntenie, hogy az egykori suszter „aranykorszakát” felelvenítő aktivista „megmondóember” vagy a fiatalkorában matematikában kimagasló eredményeket felmutató jelölt mellé üti a pecsétet. Az eredménytől függetlenül kimondható: mély erkölcsi válságba süllyedt az ország, a világ. A fejlődéssel és az információdömpinggel együtt hízik az erkölcstelenség. Merre tartunk, Uram? Meddig lehet manipulálni a népet? Meddig terjedhet az erkölcstelenség határa, a pénz hatalma, a tudatlanság sötétsége?

A hozzállásunk nem lehet teljes mértékben derűlátó, miszerint az elért demokratikus vívmányokat nem lehet csak úgy szétrombolni populista hozzáállással. Tudjuk, hogy időnként győz az igazság, de azt is, hogy körülöttünk forrong Európa, amikor nem veszi figyelembe sem a múlt tanulságait, sem a ma tényeit. „Megvénült” kontinensünk, az egykor példaképnek számító nyugat ráadásul balgán viselkedik, folyamatosan veszít egykori tekintélyéből. És miközben számos történelmi példa állhat előttünk, ránk fér a politikai reformáció, a morális megújulás. Kiábrándultság, anarchia, szemfényvesztés, (i)gazságszolgáltatás helyett tartalmas szavak és tettek, magasabbra állított erkölcsi mérce, józan választópolgár és demagógiát nélkülöző politikus. De nem olyan „megújulás”, amely európaszerte végigseperhet, és a hatalmon levő, kiábrándítóan viselkedő politikusok helyett olyan új hullámot hozhat magával, amiből aligha lesz köszönet.

Az ember kilétének a hozadéka, erkölcs nélkül aligha van jövője az emberiségnek. És miközben a lehető legjobbak az életkörülményeink, nemcsak őseinkhez, hanem a világ más részén élők többségéhez is viszonyítva, milyen a jövőképünk az érdekek erkölcstelen harca láttán? A paradicsomi állapotot feladó Ádám és Éva utódai hogyan gazdálkodnak a mai jóléti tarsadalom eredményeivel?

A nemrég lezajlott és így-úgy mindannyiunkat érintő koronavírus-járvány, valamint az ellenőrizetlen közösségi média térhódítása alátámasztotta az emberek befolyásolhatóságát, és azóta is csak egyre jobban erősödik és terjed egy másik járvány – az erkölcstelenség. A becsült adatok szerint ma már naponta többször hazudik (nem mond igazat) az átlagember, és egyre nyomasztóbbá válik az online világban pénzünket óhajtó csalók fokozódó jelenléte. És amiként néhány évvel korábban is átéltük: a járvány terjed, befurakodhat családjaink, munkahelyeink, közösségeink életébe. Miközben az erkölcsöt még értéknek tartók az „istenadta nép” befolyásolhatóságával szembesülnek.

          Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap át kell írni a régi meséket / Ó, mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot / Ó, mondd, te kit választanál?

Dr. Ábrám Zoltán                                                  

A medve nem játék

Valamikor azt tartottuk, az erdőben jó messzire el kell kószálni ahhoz, hogy medve tűnjön fel a láthatáron. Aki pedig tényleg szeretne macit látni – állatkerten kívül –, annak legjobb Tusnádfürdőre utaznia, ahol amolyan turistacsalogató módon kukázgatnak rendszeresen. Esetleg a Nagy Medvevadász egykori vadászleseinek környékére érdemes kiruccannia. Ugyanakkor a tankönyvek tanítása szerint télidőben a medvék hibernálnak, aztán februárban kezdenek elmélkedni azon, hogy az enyhülő időjárási kilátásoknak engedve otthagyják-e téli álmot biztosító barlangjukat.

Mára a helyzet megváltozott. Az egykori elméletet és gyakorlatot annak teljes mértékben az ellenkezője váltotta fel. A medvével való találkozáshoz nem kell messzire fáradozni, sőt adott helyzetben elégséges kimenni az udvarra vagy a település utcájára. A megszokott híradások közé tartozik, hogy a ragadozó nyomai télidőben feltűnnek a település határában, miközben egyre unalmasabbakká válnak az elpusztított állatokról, a megrongált kerítésekről és gyümölcsfákról, a medvék váratlan megjelenéseiről szóló beszámolók. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, amikor – ritkán halálosan - megsebesített áldozatokról, közöttük akár békés turistákról számolnak be a híradások. Igen, az amúgy emberhúsra nem áhítozó medvék néhol megtámadhatják az embert, főleg a nyugalmukban megzavart vagy bocsos állatok. A legnagyobb vesztesége a jelenlegi áldatlan állapotnak mégis az elmékben, a mentalitás megváltozásában, milliók szorongásában mérhető fel. Már nemcsak az erdőbe merészkedő turistának, hanem a falusi embernek (sőt, újabban a városlakónak is) arra kell gondolnia, hogy akár medvével is találkozhat. Korábban eszükbe sem jutott volna az ilyesmi!

Miközben egyre többször medveveszélyről értesítik a város lakosságát, Marosvásárhelyen lassacskán már az sem szenzáció, hogy a szabadidős központnak számító Somostetőn a futópályán anyamedve és bocsai sétálgatnak, vagy az állatkertbe látogató medve megeszi a vaddisznót vagy egyéb állatfajokat. Nemrég az orvosi egyetem területén, a Pszichiátriai Klinika közelében levő kukában bukkant fel egy maci, napokkal ezelőtt már az étkezde közelében. Teddy Maci, Paddington, avagy Micimackó – élőben. A polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint a szakembereknek sikerült befogniuk és elszállítaniuk egy medvebocsot, sőt később ugyanazon a környéken egy másodikat is, miközben a harmadik még mindig szabadon mozog. „Kérünk mindenkit, hogy legyen nagyon óvatos!” – áll a felhívásban. De vajon meddig, hiszen a helyzet, a biztonság egyre romlik?

Ha így haladunk, nemsokára külön medveosztályt nyithatunk az elmegyógyintézetben a medvekomplexussal küszködők számára. Egyesek a bokor helyett is újra és újra medvét látnak, mások pedig akár domináns nagyvadnak képzelhetik magukat. Aztán egyre időszerűbb lenne egy új tantárgy bevezetése a nemzeti alaptantervbe: Teendők és elsősegélynyújtás medvetámadás esetén.

A Pszichiátriai Klinika közelében kószáló medvebocs története is igazolja: egyre abnormálisabb világban élünk. Miközben én még mindig hiszek abban és azt vallom, hogy a „normális” embereket és medvéket kellene támogatni, ebben az új, fejlett nyugati típusúnak tartott világrendben már nemcsak az ember lustult el, hanem a vadállat is „eltáposodott”. Mindketten a könnyebb utat választják a megerőltető munkához való hozzállás, az élelemszerzés területén. A macinak is kedvezőbb és kellemesebb kukázgatni, hozzájutni az ember alkotta mesterséges világ élelemforrásaihoz, „a mindennapi kenyérhez”, mint a természetben egyre jobban visszaszorítva küzdeni a táplálék beszerzéséért.

         Miközben az egyetemes és uniós törvények, az állati jogok köteleznek, a romániai medvék fokozott elszaporodása ellensúlyozásaképpen az egyenletes elosztás módszeréhez nyúltak a hatóságok. A medvének legalább négyezer eurós vadkárt kell okoznia vagy emberéletet veszélyeztetnie ahhoz, hogy kilőhessék. És mit tehetnek a nagyrészt tehetetlen emberek? Őrséget állnak, csoportokba verődve medveűző akciókat szerveznek, és reménykednek abban, hogy legalább ők megszabadulnak a falujukban nem túlságosan szívesen látott „betolakodó” medvéktől. Az már nem számít, hogy mások ezáltal több macivendégeskedésben részesülnek. Pedig az lenne a közös feladat, hogy a medvék visszakapják természetes életterüket, hogy téli álom helyett ne kínozza őket éhség, hogy elpusztításuk alternatívájaként túlszaporodásuk megakadályozása legyen megoldott. Működőképes törvényekre és gyakorlati alkalmazásokra lenne szükség.

„Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék” – idézem az ismert székely mondást. És miközben a medvekomplexus egyre többekre kiterjed, ne feledjük: a maci sem akar találkozni velünk, jó szaglásánál fogva ő még többször kerül bennünket. Az viszont tény: mi se keressük a közelségét, mert a medve sohasem lesz játék, csak a mesevilágban.                                  Dr. Ábrám Zoltán

Fekete március – 35 év emlékezete

          A harmincöt évvel ezelőtti fekete március nagyon mélyen sokunk emlékezetébe vésődött. Nekem mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekülő személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetben való megörökítése az esetleges halál árnyékában. Az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmei és szorongásai, a szinte hihetetlen hírek Sütő András megveretéséről. Aztán március huszadika rémálma: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok, Molotov-koktélok és tankok.

Marosvásárhely az ország és a világ hírszolgáltatásainak a központja lett akkoriban, a politikai manipulálás melegágya. A fekete márciusi eseményeket megelőzően javában zajlott a Bolyai-líceum újramagyarosítási kísérlete körüli cirkusz, valamint a magyar diákok és oktatóik ülősztrájkja az orvosi egyetemen. Megjegyzem, hogy az egykori Kommunista Ifjúsági Szervezet ellenében létrejött három ifjúsági szervezet (OTV, ODT, MADISZ) román és magyar vezetői teljes mértékben egyetértettek a valós rendszerváltással és a jogaink biztosításának a szükségességével, a békés együttlétet szorgalmazták. A közvélemény nem tud róla, de tényként közölhetem, hogy a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szervezet (MADISZ) már a február 10-i könyves és gyertyás tüntetés előtt, február 5-ére bejegyeztetett egy tiltakozó megmozdulást, amit az események felpörgése miatt nem tartottunk meg. Az sem köztudott, hogy a március 19-20-i szomorú események előzményeihez tartozik - nemzeti ünnepünk megtartásán és a Tudor negyedbeli gyógyszertár körüli balhén túl - az 1990. március 17-18-án zajló marosvásárhelyi MISZSZ kongresszus, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt, öt héttel megelőzve az RMDSZ nagyváradi kongresszusát. Igaz, a szervezés lázában – a már jelentkező baljós előjelek ellenére – nem gondoltunk arra, hogy a MISZSZ marosvásárhelyi kongresszusát beárnyékolják majd az azt követő tragikus események. És ki gondolta volna, hogy Sütő András március 17-én reggel írt köszöntőlevele, amely felolvasásra került a megnyitón, talán az utolsó írás volt, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott.

          A fekete március eseményeinek sodrában írt egykori jegyzeteimből idézek: „A decemberi rendszerváltás alatt nyugodtan vegyültem el az emberek közé, csak utólag ült ki rám a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérgetett a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutottak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadtak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Majd ezt követően a padláson maradt többség az oldalsó kapun eliszkolva hagyhattuk el saját székházunkat.”

Megjegyzem, hogy március 20-án sokáig a madiszos ifjak védték a szélsőséges románságot megjelenítő és képviselő Vatra főtéri székhelyét. Mi, akkori fiatalok, bizonyos eszmékért küzdöttünk, és nem a politikai hatalomért vagy az abból adódó vezetői pozíciókért. Bolyai Jánost parafrazálva, mi a semmiből egy új világot akartunk. Azzal, hogy magyarokként védtük a Vatra székhelyét, példát szerettünk volna mutatni. Amikor azonban a délutáni órákban a Grand Hotel előtt gyülekező román tömeg áttörte a gyenge rendőrségi kordont és a város főterén elszabadult a pokol, a madiszosoknak is menekülniük kellett. Ekkor tört be a tömeg az irodahelyiségekbe, ahonnan sok értékes dokumentum került elő, de az már más történet, hogy ezeknek mi lett a sorsuk, és miért nem sikerült felhasználnunk az igazságunk bizonyítására úgy, ahogy várható lett volna. Arról is megoszlanak a vélemények, hogy helyes volt-e a romániai összmagyarság képviselőinek olyan módon tárgyalni a - pogromkísérletet kirobbantó - Vatrával, hogy ez a “kulturális egyesület” nem volt a románság gyűjtőszervezete. Sajnos, néhány kivételtől eltekintve, mások – a haladó, nyitottan gondolkodó románokat is beleértve – hallgattak. Ezért itt jelképesen is megköszönöm Marcu Traian (ODT) és Bolboacă Marcel (OTV) ifjúsági vezetőknek az egyenes és őszinte kiállását, amit a későbbiekben nyilván „nem jutalmazott” a politika, így hát ismertség és tisztségek helyett megmaradtak az igazsággal és tiszta lelkiismeretükkel. Egy biztos: 1990 márciusa egyetemes visszarendeződést hozott a romániai társadalomban, beleértve az erdélyi magyarság helyzetét is. Az értelmiségiek közül nagyon sokan visszaléptek vagy visszaléptették őket, fiatalok nagy része csalódott, kivándorolt, vagy egyszerűen elfordult a politikától, a közélettől.

Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még harmincöt év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

Urbi et Orbi

Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja. A kétoldali tüdőgyulladással kórházba utalt, súlyos betegségéből némiképpen javuló és nem sokkal korábban kibocsátott  Szentatya részt vett a húsvéti ünnepségen. A hagyományok szerint a Szent Péter-bazilika középső erkélyén, az áldások erkélyén jelent meg az őt kiemelt lelkesedéssel, megértéssel és szeretettel fogadó hívei előtt. A teret betöltő tízezrekhez, az éter hullámain át százezrekhez szóló üzenetét felolvasták ugyan, a húsvéti (és karácsonyi) pápai szentmisét záró áldást azonban személyesen mondta el. Oxigéntámogatás nélkül.

A Róma városának és a világ keresztény híveinek, sőt az egész emberiségnek címzett Urbi et Orbi áldást követően pápamobilon végigjárta a Szent Péter teret. Személyesen üdvözölte a megjelenteket, még csecsemőket is megáldott. Este megvacsorázott, hajnalban jelentkeztek a rosszullét első jelei. Egy óra múlva kómába esett, állapota gyorsan romlott, keveset szenvedett. A szakemberek szerint a tudatosan oxigéntámogatás nélküli húsvéti szereplés, a hosszan tartó oxigénhiányos állapot vezetett az agy bizonyos területeinek oxigénhiányból eredő károsodásához.

A 88 esztendős argentin pápa, az egészen fehérbe öltözött Jorge Mario Bergoglio utolsó üzenete békét közvetített. Béke mindenkinek, akit Isten szeret! Az Urbi et Orbi áldása szó szerint a városnak és az egész világnak szólt. A legünnepélyesebb apostoli áldás, Rómának és az egész földkerekségnek szóló pápai áldás így fejeződik be: “És a mindenható Istennek: az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon le rátok, és maradjon veletek mindenkor! Ámen”

Ő volt az első pápa a jezsuita rendből, az amerikai kontinensről és a déli féltekéről. Közéleti szerepvállalása során alázatról, az isteni irgalom hangsúlyozásáról, a pápai hivatal nemzetközi láthatóságának növeléséről, a rászorulók iránti elkötelezettségéről és a vallásközi párbeszéd támogatásáról vált ismertté. Egyszerű, szerény életmódot folytatott Assissi Szent Ferenc lelkiségét követve. Jelmondata az alábbi volt: “Jézus meglátott tehát egy vámszedőt, és mivel könyörületre méltónak és ezért kiválasztandónak látta, így szólt hozzá: kövess engem!”

Tizenkét éves pápasága idején Ferenc pápa háromszor látogatott el magyar közösségbe: Csíksomlyóra, Budapestre a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ahova két éven belül visszatért. Magyarul idézte a himnuszunk első sorát, és általa isteni áldást kért mindannyiunkra. Közösségi együttlétek, megszívlelendő üzenetek, krisztusi útkövetések életreszóló élményével, a szeretet kisugárzásával töltötte fel híveit, tisztelőit.

Micsoda kiváltság, hogy a Krisztust követő, Istenéhez hűséges főpapot éppen húsvétkor szólította magához az Úr! Mennybemenetele a kétezer évvel ezelőtti feltámadás napján az emberek feletti erő sugallatát, a jó pásztor bizonyosságát, a szeretet himnuszát közvetíti az ideig-óráig hátrahagyottaknak. Felemelően szép és lélekmelegítő mindez, talán még a hitetlenek lelke is beleremegett. Húsz évvel ezelőtt történt valami hasonló, II. János Pál a húsvétot követő szombaton távozott Teremtő Urához. Utóbb szentté avatták. És a katolikus hívek, a Ferenc pápát tisztelők és szeretők egészen biztosak lehetnek abban, hogy őreá is a szentté avatás vár.

A Jóisten jelei nyilvánvalóak. Mindennapi életünk példáiból megtapasztalhatjuk, hogy “az Isten nem bottal ver”, meg azt, hogy “azt bünteti, kit szeret”, de azt is, hogy szeretete gyakran megerősíti kívánságainkat. Miközben Petőfi Sándort bántotta a gondolat, hogy ne ágyban, párnák közt haljon meg, huszonhetedik évében reménye tejesült: “Ott essem el én, A harc mezején”. Ispánkút, a fehéregyházi csatatér közelében, virágokkal és verseinek rigmusával befedett sírhantban nyugszik a magyar költészet másik halhatatlan nagyja, Kányádi Sándor. A székely hegymászó, Erőss Zsolt sem kívánhatott volna jelképesebb pihenőhelyet, mint a Kőrösi Csoma Sándor sírja felett magasló Kancsendzönga lejtőjét.

Ferenc pápa feltámadással egybeeső halálával is üzen a hátramaradottaknak. Utolsó üzenetei, szavai immár hagyatékként visszhangzanak. Élete és földi távozása sokakat: a katolikus hívőket, a kereszténységet, az egész világot megérintette. De az élet megy tovább: háborúval és békével, áldással és átokkal, hittel és hitetlenséggel. Szerénynek elrendelt, mégis pompás temetéssel, majd az utód megválasztásával.  Miután két sikeres pápalátogatás házigazdája volt, a sok nyelvet beszélő, tudós alkatú, jó szervezői készséggel megáldott Erdő Péter bíboros a negyedik esélyes a nemsokára esedékes pápaválasztáson. Legutóbb Bakócz Tamás dominikánus rendi magyar bíboros volt az 1513-as konklávé egyik esélyese, az egyetlen magyar, aki  a pápai trónra pályázott.

Urbi et Orbi!

Dr. Ábrám Zoltán       

Háború vagy béke?

Három évvel ezelőtt, 2022. február 24-én robbant ki az orosz-ukrán háború, amely rengeteg áldozattal, pusztítással járt. A háborút könnyű elkezdeni, de nehéz befejezni. Háború vagy béke? – tehetjük fel a kérdést, miközben mindannyian tisztában lehetünk azzal a ténnyel, hogy nincs, nem lehet olyan háború, amely ne ért volna véget. Az orosz-amerikai béketárgyalások, különböző egyeztetések a háború lezárásának lehetőségét, a békemegállapodást vetítik elő. Egy elfogadható béke reményét, egyúttal annak felelősségét, miszerint egy rossz békeszerződés békétlenséghez, akár újabb háborúhoz vezethet.

Amúgy érdekes a háború és béke fogalmainak a társítása az emberiség kultúrtörténetében. Erre csupán két példa szolgáljon!  Az európai kultúra fundamentumát meghatározó görög és római mitológiában előkelő helyet foglal el Árész, római megfelelője Mars, a háború istene, a mitológia csúcsán elhelyezkedő Zeusz és Héra gyermeke. Annál kevésbé ismert Eiréné, a béke istennője. A másik példa a nagy orosz író, Lev Tolsztoj műve: Háború és béke, amelyet az egyetemes irodalom mesterműveként tartanak számon. Ez az orosz regényeposz, orosz Iliász vagy Odüsszeia, nemcsak a korabeli Oroszország, hanem a világ történelmének is kiterjedt képe. Amint a műkritikusok tartják róla: “Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni.” Idénként háborúban, időnként békében.

Ukrajna, Oroszország, Európa, világ – fokozatosan tágul a kör. Megjegyzem, minden hetedik európai polgár orosz. Megjegyzem, történelmük során Európa országainak igencsak meg kellett birkózniuk az orosz sassal, avagy a szovjet kalapáccsal. Magyar ember számára nem tartozik a történelmi katarzisok közé sem a 48-49-es forradalom cári leverése, sem a doni katasztrófa vagy a szovjet munkatáborok kegyetlen viszonyai. Utóbbira, az áldozatokra való tekintettel éppen egy nappal a „három éves évfordulót” követően február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja emlékeztet.

A háborúban áldozatok vannak, sok-sok áldozat. Meghaltak, eltüntek, megsebesültek, földönfutók, lelkileg megnyomorodtak, gyászolók, árvák. A kényszerből besorozottak nem meghalni és hőssé válni szeretnének, hanem csak egyszerűen túlélni a borzalmakat. Amiként a több mint kétezer évvel ezelőtt élt, kevésbé ismert görög történetíró, Timaiosz tömör megfogalmazása mindenkor, napjainkban is helytálló: „A békében a fiak temetik el atyjukat. A háborúban az atyák temetik el a fiaikat.”

          Sokat, nagyon sokat temettek az atyák Ukrajnában. De még többet az anyák, hiszen ők nemcsak fiaikat, hanem férjeiket is temetik. Jó három évtizeddel korábban a Balkánon is sokat temettek. Hogy csak a hozzánk legközelebb eső borzalmakra utaljak, miközben a világon folyamatosan sok tucat kisebb-nagyobb háború, fegyveres konfliktus zajlik. A második világháborút követő viszonylagos békés időszakot követően a kilencvenes években még volt egy háború a szomszédunkban, amely Jugoszlávia széteséséhez vezetett. Az orosz-ukrán testvérháborúhoz hasonlatosnak tekinthető a szerb-horvát konfliktus. Ráadásul mindkét esetben magyarokat is érintett a besorozás.

A szerb-horvát háború legvéresebb helyszíne Vukovár, annak idején sokat hallhattunk erről a településnévről. Egészen friss élményemet oszthatom meg, néhány hete jártam ott. Amíg nem tört ki az orosz-ukrán háború, a második világháborút követő „legvéresebb” európai helyszínként tartották nyilván ezt a Duna-menti várost, amely – márcsak a későbbi határfolyó közvetlen közelsége miatt – rendkívüli emberáldozatokkal vált ki az egykori Jugoszláviából. Megrendítő a városszéli tömegsírok felé emelt emlékhely meglátogatása: sok száz név, arckép, pislákoló gyertyák, kevéske megmaradt tárgyi emlék. De még annál is embert próbálóbb az új temetőben végignézni a sok száz, több ezer síron, névtelen kereszten, és elmormolni egy imát az örökmécsesnél. Nincs olyan önmagát érzelmi lénynek tartó ember, aki testében-lelkében bele ne remegne, sírásra ne fakadna. (Ha a béketárgyalásokat, vagy az uniós megbeszéléseket ott tartanák, eredményesebb lenne.)

Végül, de nem utolsósorban. Miközben megkezdődtek az orosz-amerikai béketárgyalások, a magát kirekesztettnek érző Európa igazságos és tartós békét akar. Ennek jegyében fogadta a francia miniszterelnök a román miniszterelnököt (is). Magyarországot mellőzték. Szóval, hiteltelen bárki részéről úgy beszélni egy jelenségről mások előtt, hogy annak gyakorlati alkalmazására éppen az képtelen, aki beszél róla. Márpedig az „igazságos és tartós béke” fogalmáról nekünk, magyaroknak megvan a magunk igazságos és tartós véleménye. Százöt évvel ezelőtt ugyanis éppen a francia, román és egyéb államférfiaknak sikerült olyan békét kötniük – a legyőzöttek mellőzésével -, amely a második világháború embertelenségeihez vezetett. Sőt, ennek az „igazságos és tartós békének”, azaz a túlzottan igazságtalan és elviselhetetlen békediktátumnak a hatását nyögte a mesterkélt szegecseitől megszabadult és darabjaira szakadó egykori Jugoszlávia, most pedig egy másik mondvacsinált állam ártatlan polgárai. Vajon felelőtlen-e az, aki ilyen békére törekszik? Vajon nem az okokat kellene-e jobban megvizsgálnunk, mint a következményeket? Vajon melyik francia, orosz, amerikai stb. államférfinak lett, lesz igaza: a százöt évvel ezelőttinek, vagy a mostaninak, vagy egyiknek sem?

          A feltett kérdésekre az idő fokozatosan választ ad. De keresztyén ember számára legfőképpen a Biblia: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” A békesség Istene legyen velünk!

Dr. Ábrám Zoltán                   

Elnöki kegyelmek

Mi, Közép-Kelet-Európában élők manapság egyre gyakrabban megkérdőjelezzük az amerikai demokrácia vívmányait. Hosszú évtizedekkel ezelőtt vakon hittünk benne, a tengerentúlt a szabadság és az ígéret földjének tartottuk. Ma már sokkal összetettebb lett a kép az Amerikai Egyesült Államokról.

A mandátuma végéhez érkező demokrata elnök és az újra beiktatott republikánus elnök együtt betöltötte már a százhatvan esztendőt. Donald Trump az elnökválasztási kampány elején csak „két hetes”, azaz 77 éves volt. Amikor négy évvel ezelőtt megmérkőztek, az akkori nyertes Joe Biden volt „két hetes”. Elnöksége négy esztendeje alatt kedves, mosolygós bácsi benyomását keltette, aki időnként felhívta magára a figyelmet a korral járó némi kilengéseivel, jóindulatú szenilitása jeleivel. Amikor felesége helyett a vendége karjaiba kapaszkodott, amikor eltévelygett a Fehér Házban, amikor már eltemetett politikustársát szólongatta egyik kampánylátogatása alkalmából (előtte családtagjai számára részvétet nyilvánítva), amikor Mexikó határait összetévesztette Egyiptoméval.

Biden elnök leghangzatosabb rekordja távozásához köthető, mivel a legtöbb egyéni kegyelmet osztogató elnökként vonult be a történelemkönyvekbe. Összesen mintegy négyezer elítélt büntetését törölte el vagy változtatta meg, sőt elnöki ciklusa utolsó óráiban preventív kegyelemben részesített olyan személyeket, akik szerinte esetleges boszorkányüldözés áldozatává válhatnak. Mivel a preventív kegyelmet eddig nem gyakorolták, vitatható a bíróságok viszonyulása az új helyzethez.

Az Amerikai Egyesült Államok 46. elnöke távozása utolsó óráiban megelőző jelleggel kegyelmet adott három testvérének, valamint házastársaiknak. A szuperhatalom és szuperdemokrácia távozó első emberének magyarázata egyszerű: nincs oka azt hinni, hogy “az ellenük folyó támadások véget értek". Megjegyzendő, hogy Joe Biden egy bő hónappal ezelőtt kegyelmet adott a kisebbik fiànak, az adócsalàsèrt és a fegyvertartási szabályok megsértése miatt kètszeresen perbe fogott és a börtönkapu felé sodródó Hunternek. De nemcsak a börtönbüntetéstől mentette meg, hanem – preventíven - kegyelmet adott neki minden esetleges bűncselekményért is. Szóval, Biden exelnök mindhárom testvére és kisebbik fia (vajon az idősebbről miért feledkezett meg?) “élvezheti” az elnöki kegyelmet.

De a hírportálok arról is tudósítottak, hogy az egészen frissen beiktatott Donald Trump máris megkegyelmezett mintegy ezerötszáz támogatójának, a Capitolium ostromában résztvevőknek, és elrendelte jobboldali militáns csoportok vezetőinek korai szabadlábra helyezését. Nos, az éppen hivatalban levő amerikai elnökök bőkezűen osztogatják a kegyelmet. Ha így haladunk, a demokrácia hazájában ezután a távozó elnök önmagát fogja kegyelemben részesíteni.

Ezzel az amerikai tényszerű jelennel és irónikus jövőképpel „kegyelmi történetünk” véget is érhetne. Mégsem feledhetjük, hogy közel egy esztendeje szomorú szívvel és megdöbbenéssel vettük tudomásul az akkori köztársasági elnök lemondását egy sokat vitatott és vitatható kegyelmi botrány miatt. Novák Katalin nem közvetlen rokonát, munkatársát részesítette kegyelemben, preventívben sem, hanem - részemről bizonyos vagyok - a köztársasági elnököt az emberies jóindulat vezérelte, amikor sorozatos kegyelmet gyakorolt a pápalátogatás alkalmából. Mégis, kényes témában kegyelmet adni kockázatos, hiba volt. A magyar köztársasági elnök beismerte, lemondott. Erkölcsi tartásból példát nyújtott új és régi amerikai elnökök számára is.

Dr. Ábrám Zoltán    

Újévi gondolatok

            Bort, búzát, békességet! – az újév küszöbén szoktuk egymásnak kívánni. A mindennapi étel- és italszükséglet biztosításán túl a békességre való felhívás napjaink felértékelődött, időszerű üzenete. Ebben az egyre zavarosabbá váló világban, ahol a népek, közösségek, egyének közötti békétlenség egyre nagyobb méreteket ölt.

            Magyar ember számára a 2025-ös esztendő Jókai-emlékév, a rendkívül termékeny író születésének kétszázadik évfordulója okán. De nemcsak Jókai Mór gazdag szókincse és részletes leírásai hívnak csendes olvasásra, hanem a száz éve született és egy évtizede elhunyt Nemeskürty István szókimondó és igaz utat taposó művei is. Rekviem egy hadseregért – január 12-én a doni áldozatokra emlékezünk. Január elsején pedig a szabadság és a szerelem őszinte költőjére, Petőfi Sándorra, akinek egész alakos bronzszobra pontosan negyedszázada várja a marosvásárhelyi megemlékezőket minden év kezdetén. Nem kerek évszám, de harmincöt évvel ezelőtt új történelmi korszakba léptünk, a rendszerváltás új távlatokat és lehetőségeket nyújtott számunkra. Nyolcvan éve pedig véget ért a második világháború, és egészen biztosan a megszokottnál kiterjedtebb ceremóniákra lehet számítani az elkövetkező évben.

            Marosvásárhely lakossága és vele együtt az egyetemes tudománytörténet kiemelten emlékezhet meg 2025-ben a 250 éve született Bolyai Farkasra, az egyik legközismertebb erdélyi polihisztorra, neves tanintézmény névadójára. Aki ötven esztendős volt akkor, amikor kétszáz évvel ezelőtt, 1825. november 3-án (2003 óta a magyar tudomány napján) a pozsonyi országgyűlésen gróf Széchenyi István egy éves jövedelmét ajánlotta fel, hogy a céladományból megalakuljon a Magyar Tudós Társaság, azaz a mai Magyar  Tudományos Akadémia. A magyar nemzet számára büszkeségre okot adó, kiemelkedő tudományos eredményeken túl sikeres feltalálók, alkotók, művészek, sportolók számos képviselőjére, eredményeikre emlékezhetünk még meg az új esztendőben.

            Az apostoli hit, remény és szeretet, kiegészülve az adventi várakozás örömével, mindig az új esztendő – és mindennapi életünk – legfontosabb megélései közé tartoznak. Bor, búza, békesség, hit, remény, öröm, szeretet. Egyikben sem szűkölködjünk!          

Dr. Ábrám Zoltán                           

Harmincöt év: áldozatok, hősök, haszonélvezők, csalódottak

            Harmincöt évvel ezelőtt új történelmi korszakba léptünk. A meghurcolt papjával merész szolidaritást vállaló temesvári református gyülekezetben kipattanó szikra lángra lobbanásához nyilván más tényezők is szükségeltettek. A sötét diktatúra áramkiesései miatt megcsömörlött polgárok elszántságától  az államcsíny kigondolásáig, a nyugati szabadság-kinyilatkoztatásoktól Gorbacsov önmagát is meghaladó nyitásáig, peresztrojkájáig. Meg a Fennvaló ajándékaként érkező kellemesnek mondható karácsonyváró adventi időjárásig.

            Harmincöt év hozzávetőlegesen az emberi élet fele, a felnőttkorra jellemző önálló létnek nagyobbik szelete. A mai lakosság többsége vagy nem élte meg a hivatalosságok által „aranykorként” emlegetett időszakot, vagy semmilyen emléke sincs a sorbanállásokról, nélkülözésekről, lehallgatási pszichózisról és a kommunizmus egyéb vívmányáról. Harmincöt év alatt rengeteget változott a világ, jó és rossz irányban egyaránt. Hiszen ilyen jólétnek, szabad mozgásnak, lehetőségek sokaságának, technikai fejlődésnek sohasem örvendhettek őseink és mi sem, akik a kommunista diktatúrában nevelkedtünk és neveltettünk. Milyen jó, hogy idejében bekövetkezett és szárnyakat kapott a rendszerváltás!

            Harmincöt éve ezrével, tízezrével lepték el a pártszékházak előtti teret az elégedetlenkedők. A rendszer leváltásáért tüntetők oldaláról nézve forradalom zajlott: halottakkal, sebesültekkel, meghurcoltakkal. Ők, a később hősként emlegetett áldozatok nem azért mentek ki az utcára sokezeredmagukkal, hogy hősökké váljanak, és majdan kőbe, fémbe, fába véssék a neveiket a túlélők. Az utcai tömeget alkotók nem meghalni és halhatatlan hőssé válni akartak, hanem zsigerből érezték, hogy ott kell lenniük a későbbi sortüzek előtt, hogy nem ülhetnek otthon ölbe tett kézzel, hogy egy forradalomban természetes szembenézni a halállal is. Megszületett vagy meg nem született gyermekeik, unokáik iránti felelősségérzetből. A babérokra, későbbi kitüntetésekre, funkciókra és hatalomra, meggazdagodásra áhítozók ritkán vegyültek el a tömegben. Vagy ha mégis, akkor küldetést teljesítve és nem forradalmi hevületben.

            Marosvásárhelyen, egykori Székelyvásárhelyen 1989. december 21-én hat személy, négy magyar és két román fiatal életét oltotta ki a gyilkos golyó. Ma sem tudni, honnan indult a röpte, ki adta ki a parancsot. Hat hőssé vált áldozat. Annál több haszonélvező, rengeteg csalódott. Mert nyilvánvaló, hogy a hatalmi erők és az emberi gyarlóságok, az istentelen és képmutató világ eltérítette a forradalmat. Hogy a jólét exponenciális fejlődésével arányosan csökkent az erkölcs, és harmincöt év alatt több mint harmincötezer magyarral csökkent a város lakossága.

Elérkezett valamiféle csendes rendszerváltás ideje. Quo vadis, Domine?

Dr. Ábrám Zoltán                 

Ábrám Zoltán

Ábrám Zoltán

Megőszült autonómiaigény

A madéfalvi veszedelem 260. évfordulóján nemcsak a székelygyilkosság helyszínén, hanem Marosvásárhelyen is megemlékeztek a történelmi eseményre, annak következményeire, az áldozatokra és a menekültekre. A szülőföldjükön maradt és az onnan menekülni kényszerült székelyekre, leszármazottaikra, akik Székelyföldön vagy azon kívül csakis az autonómia különböző módjainak biztosítása által bízhatnak újabb negyed ezredévben ennek a bizonytalan jövőnek a kapujában.

A marosvásárhelyi megemlékezés rendkívül felemelőnek, színvonalasnak, tanulságosnak, gondolatébresztőnek bizonyult. A rendezvény a csíksomlyói kegytemplom és a marosvásárhelyi vártemplom harangzúgásával kezdődött, és a tartalmas beszédeken túl két népballada megható előadása, Kányádi Sándor igazmondó verssorai és a Maros Művészegyüttes színvonalas táncműsora tette emlékezetessé. Hitelességét biztosította a bukovinai székely leszármazottakkal rendelkező magyar államtitkár, Potápi Árpád János jelenléte, aki egyenes beszédével, személyes vallomásaival, megszívlelendő üzeneteivel érintette meg a hallgatóság „agyát és szívét” egyaránt. Természetesen ünnepi beszédet mondott a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki aggodalmát fejezte ki a tervezett közigazgatási reform miatt, egyúttal pedig bizakodását, hogy „a székely nemzeti ellenállás folytonossága megtartó erő, a jövő záloga a székelység számára.”

          Büszkék lehetünk arra, nemzeti erősségünk, hogy esztétikailag, lelkileg és szellemileg nagyon szép ünnepségeket, megemlékezéseket tudunk tartani. A mostani kiemelkedett, hasznos lenne iskolákban is bemutatni a jövő nemzedékei számára. Márcsak azért is, mert a fiatalság – kevés kivételtől eltekintve – teljesen hiányzott az amúgy telt házas kultúrpalotai megemlékezésről. Az őszülő és kopaszodó, nyugdíjkorhatárhoz közeledő vagy azt már túlhaladó férfiak alkották az abszolút többséget. Harmincegynéhány évvel ezelőtti önmagam lelkesedésére gondolva azt kellett megállapítanom, hogy nem rontom az átlagéletkort. És miközben felettünk elteltek az évtizedek, szép lassacskán az autonómia igénye, a mellette való kiállás is megőszült. Velünk együtt.

          Háromszor annyi idővel ezelőtt, jó évszázada Kós Károly kiáltotta a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Nemrég arról értesülhettünk a sajtóból, hogy a román parlament mindkét háza sürgősségi eljárással tárgyalta és elutasította a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott, frissen benyújtott három autonómiatervezetet. Bár a plenáris üléseket hibrid formában tartották, hogy a nagy többségben személyesen jelen nem lévő parlamenterek online szavazhassanak, még annyi támogató szavazat sem gyűlt össze, ahány képviselőt és szenátort juttatott be Románia országgyűlésébe az erdélyi magyarság.  Az autonómiatervezeteket meg nem szavazó magyar képviselőink vajon igazoltan hiányoztak-e, esetleg megtámogatott okostelefonjaik mondtak csődöt, vagy érdektelenekké váltak a román nemzetállam elleni hármas támadásnak tartott alkotmányellenes autonómiatervezetek iránt? Vagy azon választóikkal azonosultak, akik az urnák elé járultak ugyan, de őket sem érdekli a székelység önrendelkezési igénye? Vajon, miután kihalunk, vándorbotot veszünk, azonosulunk a haladónak tartott világ értékrendjével, a „vén Európa” „tündérkertjében” még ifjúkorát élheti-e az autonómiát óhajtók közössége?

Öt évvel ezelőtt, 2018 novemberében Vizi E. Szilvesztert, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét, az autonómia elkötelezett hívét a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára terjesztettem elő. (Sajnos, javaslatomat válaszra sem méltatták.) Elsősorban nem kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenysége miatt tettem ezt, hanem azért, mert nagymértékben hozzájárult az erdélyi magyarság, a székelység szakmai és kulturális megvalósításaihoz, autonóm törekvéseinek kibontakozásához. Ráadásul, 2004 szeptemberében Bukarestben a Román Tudományos Akadémia épületében kiállt a székelyföldi magyarság önrendelkezése mellett. Arról értekezett, hogy mivel a tapasztalat szerint az autonómiát élvező régiókban fellendülés tapasztalható, a székelyföldi kulturális és területi autonómia mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Örökifjú hite a székelyföldi önrendelkezés mellett kitartó őszülők számára iránytű lehet: „Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

Dr. Ábrám Zoltán                             

A bűnvallástól a jó cselekedetig

Köztudott, hogy a Novák Katalin köztársasági elnök és Varga Judit volt igazságügyi miniszter lemondását kiváltó kegyelmi ügy érintettje, K. Endre zabolai származású. Szülei munkásságát a település elismerte, néhai édesapja nevét vette fel a helyi sportcsarnok. Bár a rendszerváltást követően ifj. Kónya Endre Magyarországra települt, az ügyben megjelenő cikkek értelemszerűen rendszeresen utalnak erdélyi gyökereire.

A médiába kiszivárgott ügy kapcsán érintettek, a zsinati elnöki tisztségéről lemondó Balog Zoltán is, méltóságteljesen bevallották tévedésüket, és hibájukért nyilvánosan bocsánatot kértek. Pedig konkrét kárt nem okoztak, legfeljebb erkölcsit. Saját lelkiismeretükre hallgattak, a megbontott nemzeti, avagy református egység tette szükségszerűvé lemondásukat. De miért nem kért bocsánatot, és miért nem tartja magát bűnösnek semmilyen mértékben sem éppen a „főszereplő”, mindennek az előidézője, Kónya Endre?

Szombaton - még Novák Katalin lemondása előtt - kezdett elterjedni a közösségi hálón egy levél, amelyben K. Endre rendkívül hosszan fejtegette a botrányos kegyelmi kérvény körülményeit. Koncepciós pernek tartotta, mulasztásai helyett saját “érdemeit” sorakoztatta fel, bár három testület is bűnösnek ítélte. A nyílt levél semmilyen felelősségvállalást és megbánást sem tartalmazott. Szerzője azt írta, nem tudhatja, pontosan mi játszódott le a köztársasági elnök fejében „az irgalmas döntése meghozatalakor”, de a lelkiismerete tiszta, és „a kegyelmet adóké is az kell legyen, mert helyesen döntöttek”.

Közben a “kegyelmet adók” beismerték döntésük helytelenségét, K. Endre viszont egy néhány nappal később megosztott újabb terjedelmes írásában sem tette meg. Az írások lekerültek a világhálóról, sőt egymásnak ellentmondó hírek keringtek arról is, hogy valóban Kónya Endre írta-e a levelet, illetve ő adta-e be a kegyelmi kérvényt annak idején, vagy a felesége.

Hogy miért írtam le mindezt, bár már sokat olvashattunk a történetről? Azért, mert teljes mértékben helyénvaló lett volna, hogy a kegyelmi ügyben messzemenően leginkább érintett Kónya Endre saját lelkiismerete szerint bevallja tévedését. A vallásos ember együtt él a bűn és a bűnbocsánat fogalmaival, és az a bármilyen mértékben bűnös ember, aki ezt nem tartja szem előtt – hiteltelen. Márpedig K. Endrének nemcsak most kellene bűnbocsánatot gyakorolnia, hanem már a kegyelem megadásakor is alázattal kellett volna viszonyulnia. “Köszönetképpen” tovább fellebezett, és a harmadfokú elutasítás adott lehetőséget a sajtónak a tényfeltárásra és a minősíthetetlen megnyilvánulásokra is. Két ígéretes női politikust kényszerített önvizsgálatra és lemondásra, a távozásukkal a nemzetnek mérhetetlen kárt okozva.

Mivel ő maga nem tette meg, az erdélyi magyarok nevében jelképesen elnézést kérek Kónya Endre helyett, mert többszörösen tévedett, és erkölcsi kárt okozott. De mikor vallják be tetteiket, tévedéseiket, hibáikat azok, akik „reggel, délben meg este hazudtak”, akik törvényhozóként füstbombát dobtak a tüntetőkre, akik nem létező diplomák tulajdonosainak tüntették fel magukat, akiket lopáson, pénzmosáson, tivornyázáson értek? Úgy látszik, ebben az erkölcsében megroggyant világban a tények ismerete, azok sajtóban való megszellőztetése sokak (a többség?) számára nem elégséges, ha nincs lelkiismeret, ha nincs bűnvallás.

A mesében, kiváltképpen a népmesében a jó és a rossz küzd egymással, és végül a jó győzedelmeskedik. Napjaink mindennapi életében is „meseszerűen” polarizálódott a jó és a rossz, amikor jobboldaliakról és baloldaliakról, románokról és magyarokról, vallásosakról és nem vallásosakról stb. stb. beszélünk. Pedig a jó és a rossz csírája mindkét oldalon megtalálható. A többi lelkiismeret dolga.

Választások jönnek, nem is egy. Megoldás-e a kiábrándult választópolgár számára, hogy nem szavaz az előzőleg „tetten ért”, „viselt dolgaikkal” szájról szájra járó jelöltekre? Vagy adott helyzetben mégiscsak a számára kevésbé elfogadhatatlan jelöltre üsse a pecsétet? Nyilván, egyik sem jó megoldás, hiszen vagy a jövőnket kockáztatjuk, vagy a becsületünket. A szokatlan méltósággal lemondásukat benyújtó köztársasági elnök és társa(i) példája talán az első lépés a szükségszerű megtisztulás útján.

Végül egymásnak feszülés helyett a böjtfő-vasárnapon immár mindenhol lejáró idei ökumenikus imahét mottójából idézek mindannyiunknak: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Tégy jót, és az irgalmas samaritánus példájára menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!

Dr. Ábrám Zoltán          

Nemzeti büszkeség

         Sokadmagával együtt Ilyés Gyula fogalmazta meg a kérdést: ki a magyar? Nem szándékozom ennek részletes megválaszolására. Magyarnak magyar az anyanyelv, a haza, a nemzet, a szív. Lélek és szellem. Nemzeti büszkeség.

         A lelki személyazonossága alapján magyar ember biztosan hallott a tizenhárom aradi vértanúról, és megemlékezett a nemzeten túli egyetemes szabadságvágyról. Bár egyre kevesebben vannak, de ma is akadnak olyanok, akik név szerint felsorolják a tizenhárom mártírt: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Melléjük sorolva a szintén október hatodikán Pesten kivégzett Batthyányi Lajost. Vagy további négy aradi vértanút, akik korábbi vagy későbbi időpontban lelték erőszakos halálukat: Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Lenkey János és Hauk Lajos.

         Valószínűleg valamivel többen tudnák felsorolni a hetven évvel ezelőtt Londonban világraszóló sikert arató Aranycsapat tagjait. A magyar csapat összeállítása szinte azonos volt a Bernben később vébé-döntős csapattal: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a hat-három utolsó negyedórájában Gellér Sándor védett a magyar kapuban. A berni kezdőcsapatban Tóth váltotta Budait, előzőleg pedig Puskás sérülése miatt Sebes Gusztáv, a csapat szakvezetője Palotást tette be a tizenegybe. Amúgy a népnyelv az Aranycsapat 12. játékosának a legendás rádióriportert, Szepesi Györgyöt tartotta.

         Az aradi tizenhármak és a londoni/berni tizenegyek mellett vajon nem illene-e hasonlóképpen ismerni a tizenkét magyar Nobel-díjast, ismerkedni neveikkel? Főleg most, amikor felfokozott nemzeti érdeklődést vált ki a Nobel-díjak idei ünnepélyes átadása, hiszen kivételes módon két magyar díjazott szerepel az elismertek között.

Bár nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, a későbbiekben ismertetett kritériumok alapján tizenkét magyar Nobel-díjasról, valamint további hét magyar származású, magyar ősökkel rendelkező Nobel-díjasról beszélhetünk. Két személy (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre) Magyarországon, magyar állampolgárként kapta meg a rangos elismerést ottani munkásságuk eredményeként, de később előbbi is elhagyta a szülőföldet, utóbbi pedig oda tért vissza végső pihenőre. További tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek csak a szülei születtek Magyarországon, egynek a nagyszülei, de ők maguk már nem ott jöttek világra, nem vallották magukat magyarnak. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.

Íme a tizenkét magyar Nobel-díjas neve a díjazásuk sorrendjében: Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Harsányi János, Oláh György, Kertész Imre, Herskó Ferenc, Karikó Katalin, Krausz Ferenc. És íme a magyar felmenőkkel rendelkező további Nobel-díjasok: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Milton Friedman, Daniel Carleton Gajdusek, Elie Wiesel, Polányi János, Louise Elisabeth Glück.

Miközben a fenti, már jól ismert neveket ismételgetjük, büszkén gondolunk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, a legrangosabb tudományos díjat elnyerő okos emberekre. Kiemelten arra, hogy idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását tette lehetővé. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

A legnagyobb magyar, Széchenyi István azt vallotta, hogy “a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma”.  Nekünk pedig az a feladatunk, hogy nemzeti büszkeséggel gondoljunk kiemelkedő mártírjainkra, sportolóinkra, művészeinkre, tudósainkra. A kiművelt emberfők sokaságából kikerülő legnagyobbjainkra.

Magyar Nobel-díjasok

          Az utóbbi időben tudatlan és műveletlen, de legfőképpen tudatosan rosszindulatú tollnokok a szomszédos országok némelyikében és az anyaországban egyaránt itt-ott arról cikkeztek, hogy mennyiben lehetnek magyarok a Nobel-díjasaink, ha mindannyian Magyarország elhagyására kényszerültek. Szóval, nemzeti öröm helyett inkább globális frusztrációra kárhoztatnának bennünket, totális bírálattal illetve a hazai iskolarendszert, a honi viszonyokat.

          De hát ki a magyar? Aki elment, az már nem az?  És aki maradt, az mindenképpen az? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

          A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar (vagy bármely nemzetiségű) az, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. De az is előfordulhat, hogy valaki nem vállalja fel saját identitását, politikai, szociális vagy egyéb okból, de a jelek alapján a környezete annak tartja. Meg hát az sem mellékes, hogy napjainkban, amikor szabad akaratból nemcsak lakcímet és munkahelyet, hanem nevet és nemet is lehet váltani, lassacskán a szülőföld marad az egyedüli biztos a bizonytalanban. Amit nem lehet elvenni, legfeljebb az országhatárok mozdulhatnak meg körülötte. Aki pedig elköltözik, annak biztos fogódzó, hogy a szülőföld mindenkor hazavár.

A tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő “tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért - a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Szóval, az “eke szarvánál” kellene maradni – üzenik a ki tudja hol született és milyen neveltetésben részesülő megmondófiúk.

Ráadásul a honi iskolarendszert is bírálattal illetik, mert – szerintük bizonyára alacsonyabb színvonala miatt – képtelen volt otthon marasztalni az ott végzetteket. Pedig éppen ellenkezőleg: a neveltetés, a rendkívül gazdag és önkifejező magyar anyanyelv, a Rátz vagy Kiss tanárok mesteri útbaigazításai döntő tényezőknek bizonyultak a magyar zsenik sikeres szakmai kibontakozásában. Miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a 20. század fordulóján Budapest világszinten a hatodik helyezett volt az ott iskolázott Nobel-díjasok sűrűsége tekintetében? Márpedig a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, meg a többi iskolában magyarul sajátították el a tudomány alapjait a többnyire zsidó származású magyar tudósok. Akik később az Újvilágban sajátos akcentussal beszélték az angolt, és különös tudásuk és kommunikációs készségük miatt marslakóknak becézték őket, miközben Amerikába kikerült magyar géniuszok voltak. Mára pedig az is bebizonyosodott, hogy nemcsak fővárosi elit iskolákból, hanem a kommunista rendszer szerényebb vidéki iskoláiból is kikerülő,  egész életüket és karrierüket meghatározó honi alapképzésben, majd egyetemi oktatásban részesülő Nobel-díjasaink is vannak. Magukat magyarnak vallók, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

          A Nobel-díjas magyarok identitását megkérdőjelező, a szülőföld szerepét minimalizáló vélemények mellett olyan túlzásokkal is találkozhatunk, amikor a magukat magyarnak nem valló, amúgy magyar(zsidó) ősökkel rendelkező osztrák vagy amerikai Nobel-díjasokat is felveszik a listára. Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Csak ketten vannak (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre), akiket Magyarországon, magyar állampolgárként, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, de ők is elhagyták a szülőföldet. Újabb tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el.

A tucatnyi magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskolázttattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Egyetlen példaként közéjük tartozik a nemrég nyolcvan évesen elhunyt, a koronavírus évében díjazott Louise Glück, akinek apai nagyszülei Magyarországról (Érmihályfalva) vándoroltak ki az Egyesült Államokba még 1900-ban. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben. Őket magyar Nobel-díjasoknak tartani éppen olyan túlzás, mint megvonni a magyarságát azoknak, akik szakmai érvényesülésük okán külföldre távoztak.

Menni vagy maradni? – sokáig ez volt az alapkérdés. Akit közel száz évvel ezelőtt elvitt a hajó Amerikába, annak – mindenféle politikai tartózkodás mellett – nehéz volt kapcsolatot fenntartania a szülőfölddel. Aztán elterjedt a repülőzés, és közelebb került az óhaza. Szép példaként mgemlíthetem, hogy 1978-ban a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is egyike volt az amerikai küldöttségnek, aki a Szent Koronát hazakísérte. Vagy közel húsz év múlva emlékezetesnek bizonyult Teller Ede jelenléte Budapesten a Magyarok Világkongresszusán. Szóval, ma már a válasz így hangzik: menni és haza(-haza)jönni.

A tudomány mindenkoron szakmai együttműködésekre alapoz, és egyre inkább országhatárokon, földrészeken ível át. Amikor a szabad mozgás és munkaválallás a mai demokrácia egyik – amúgy számos ellentmondást és problémát is felvető – vívmánya, az együttműködés lényegesen kitágult. A maroktelefon és az internet korában ma már a “menni vagy maradni” választási lehetőséget felváltotta a “menni és hazajönni” alternatívája. Hazajönni fizikailag, véglegesen vagy látogatóba, szakmai kapcsolatokat kiépítve, megbecsültséget fenntartva. Hazajönni, még inkább itthon maradni lelkileg. Ezek a fizikai, lelki és szellemi determináltságok határozzák meg az egyéni identitásunkat, miközben egyetemes létünk és lényünk oszlopai egyúttal. A szülőföld kiléte, az iskolázottság helyszínei, az édes anyanyelv, a nemzethez való lelki tartozás vitathatatlan feltételei az identitásmegőrzésnek és a nemzeti kötődésnek. Mindezt megkérdőjelezni bárgyúság vagy rosszindulat.

Két Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet

         Bár a rangos sportesemények vagy az Oscar-gálák vonzerejével nem vetekszik, évről évre nagy érdeklődést vált ki a Nobel-díjak megnevesítése, majd ünnepélyes átadása. Ilyenkor előtérbe kerülnek a hétköznapokon a laboratóriumukban megbúvó tudósok, az íróasztaluknál          ihletükbe temetkező alkotók, az emberiség fejlődését meghatározó felfedezéseikkel, kiemelkedő alkotásaikkal, példamutatásukkal. És bár a tudománynak és vívmányainak, az írásművészetnek és a békeszeretetnek nincs nemzetisége, hiszen az egész emberiség javát szolgálják, a tudósok méltatásakor sohasem lehet mellékes, hol születtek, hol iskoláztattak, és hol érték el világraszóló eredményeiket.

   Már-már természetes, hogy a szabadság, a pénz és az agyelszívás hazája, az Amerikai Egyesült Államok tudományos szuperhatalom. Egy  viszonylag kis országtól nem várható el, hogy egyenrangú feltételeket nyújtson tudósainak, de még sportolói felkészülésének, színészei csillogásának sem. Békeidőben, demokráciában is természetes a tudósok fokozott elvándorlása – főleg a tengerentúlra - a lényegesen kedvezőbb kutatási- és életkörülmények biztosítása, az esetlegesen zavaró tényezők kiküszöbölése miatt. (Csak zárójelben említem meg, amerikai földön nem tomboltak sem világháborúk, sem kommunizmus, sem egyéb, életet vagy egzisztenciát veszélyeztető helyzet nem állt fenn).  Tény és evidencia, hogy a tudományos szaklapok döntő többsége angolul íródik és az Egyesült Államokban adatik ki, valamint az is, hogy a legtöbb Nobel-díj amerikai tudósokhoz kötődik.

    De ki az amerikai Nobel-díjas? Jelen esetben az, aki születési helyétől, nemzetiségétől és korábbi tanulmányaitól függetlenül a tudományos nagyhatalomnak számító Egyesült Államokban dolgozott és érte el sikereit. És ki a magyar Nobel-díjas? Eddig azt mondhattuk, hogy többnyire – néhány kivételtől eltekintve - az amerikai lakhellyel és állampolgársággal rendelkező amerikai tudós, akinek zsidó-magyar ősei vannak, Magyarországon született (többen a történelmi határok között, vagy meglehet, csupán szüleik születtek ott), bizonyára magyar iskolában érettségizett, és bontakoztatta ki tehetségét, de már fiatalon elvándorolt, és lehetőleg mindvégig megőrizte magyar identitását, anyanyelvét. Magát magyarnak (is) vallja.

     Nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, de bárhogyan is osztjuk-szorozzuk, Nobel-díj tekintetében jól állunk, főleg az ország lakosságát figyelembe véve. Csupán ketten vannak, akiket Magyarországon, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, egyúttal magyar állampolgárként. Eddig nyolc, most már tíz díjazott Magyarországon született, a szüleik is magyarok, az anyanyelvük is az, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek édesapja, édesanyja is – a változó területű - Magyarország szülötte, de ők maguk már nem ott jöttek világra. Egy díjazottnak egyetlen nagyszülője volt magyar. Ha a felsoroltak mindegyikét magyar Nobel-díjasnak számítjuk, akkor Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel együtt összesen 18-19 magyar kitüntetettel büszkélkedhetünk. Ha viszont a múltba tekintésünk ennél szigorúbb, akkor 12-vel vagy még kevesebbel. Optimistább kitekintéssel a béke Nobel-díjat kiérdemelt szervezetekben (pl. a taposóaknák megsemmisítéséért folytatott munkában, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentésében) magyarok is tevékenykedtek, ráadásul 2012-ben az Európai Unió is részesült e rangos elismerésben, úgyhogy a legderűlátóbb verzió szerint mindannyian Nobel-díjasok vagyunk.

    Ami kétségtelenül közös a magyar, Magyarországon született Nobel-díjasokban: a tudásukat a magyar kultúrából merítették, de a kedvezőbb szakmai, politikai körülmények miatt mindannyian elvándoroltak szülőhelyükről. Ettől függetlenül méltán vagyunk büszkék a legrangosabb tudományos elismerést elnyerő okos emberekre, zsenikre. Hiszen Magyarország nagyon előkelő helyet foglal el a magyar és magyar származású Nobel-díjasok tekintetében, sőt rajtuk kívül olyan géniuszokat is adott a világnak, akiket nem honorált ugyan a Nobel-bizottság, de tudományos képességeiket, felfedezéseiket, szakértésüket legalább annyira elismerték.

    Idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Az egyiket a szívünk mélyén vártuk, a másik meglepetésként ért. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását is lehetővé tette. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

    Karikó Katalin Szolnokon született, Kisújszálláson nőtt fel, Szegeden végezte az egyetemet, doktorált, és kezdte szakmai pályafutását. A kommunizmus legsötétebb éveiben, harminc évesen családjával az Egyesült Államokba települt, és így vált magyar-amerikai kutatóbiológussá. Azóta is gyakran jár Magyarországra, magyarságát teljes mértékben vállalja. Ő a harmadik Nobel-díjasunk, aki magyar állampolgárként vehette át a kitüntetést. Egyébként 2021 óta a Szegedi Tudományegyetem kutatóprofesszora és a Pennsylvaniai Egyetem adjunktusa. A Wikipédia szerint tíz magyar tudós és alkotó után Karikó Katalin szerezte meg a tizenegyedik magyar Nobel-díjat, egyben ő az első magyar Nobel-díjas nő. Lánya, Francia Zsuzsanna kétszeres olimpiai bajnok, tagja volt az aranyérmet szerzett amerikai nyolcas női evezőscsapatnak. Unokája Alexander Bear Amos.

   Krausz Ferenc Móron született, Budapesten elméleti fizikai és villamosmérnöki tanulmányokat folytatott. Innen, bizonyára származásának is köszönhetően, 1987-től Bécsben folytatta pályafutását, húsz éve pedig Németországban, ahol a Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója. Munkatársaival együtt az ultragyors lézertechnika kifejlesztője. Állampolgársága osztrák és magyar, tehát Münchenben élő és dolgozó osztrák-magyar fizikusnak tekinthetjük. A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.

     Akár a múlt, akár a jelen, akár a jövő ígéretes tudósairól, művészeiről beszélünk, jelen esetben a Nobel-díjat elnyerőkről, nevük megőrzése, életpályájuk megismerése, munkásságuk jelentőségének a tudatosítása igazi társadalmi értékek közvetítése által méltó megbecsülésüket szolgálja. Büszkék lehetünk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, akik nemcsak az emberiséget, de azon belül a nemzetet is gazdagítják.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                   

       Oppenheimer időszerűsége, Teller Ede emlékezete           

Amerikától Magyarországig, így Marosvásárhelyen is kiemelt érdeklődés mellett vetítik Christopher Nolan Oppenheimer című filmjét. A Manhattan terv igazgatójaként Robert Oppenheimer kiemelt szerepet játszott az első nukleáris bomba kifejlesztésében, ezért az „atombomba atyja”-ként  emlegetik. Az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb pillanata azh ő nevéhez kapcsolódik, amikor 1945. július 16-án hajnalban az új-mexikói sivatagban felrobbantották az első atombombát. Néhány héttel később Hiroshima és Nagaszaki bombázása máig is az a két nukleáris fegyverhasználat, ami fegyveres konfliktusban történt. Azóta fokozottabban szembesül az emberiség az ön-kipusztítás lehetőségével, amit a nukleáris fegyverek nyújhatnak egy katonai konfliktus során. Márpedig az Oppenheimer c. film éppen a hidegháború mélypontjait idéző orosz atomfenyegetések idején készült el. Mondanivalója örökérvényű, időszerűsége vitathatatlan.

Egyébként a film végigköveti Oppenheimer életét. Az általa kifejlesztett atombomba bevetésének eldöntése már az atombomba fejlesztését végző Manhattan terv irányításával megbízott Groves tábornok hozzáállásán, végül Truman elnök döntésén múlott. Miután a felvállalt szakmai-tudományos munkát sikeresen beteljesítette, a második világháború befejezése után Oppenheimer az atomenergia nemzetközi ellenőrzéséért lobbizott, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését, és ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését. Ezért kegyvesztett lett az amerikai kormányzati és katonai vezetők körében, kommunista kapcsolatokkal vádolták meg, és megalázó módon, igaztalanul kizárták az Atomenergia Bizottság tanácsadói bizottságából. Az ünnepelt tudósból politikai üldözött lett, bár később részben rehabilitálták.

A filmdráma egyik kulcsszereplője Teller Ede, aki Oppenheimer tudóskollégája volt a Manhattan tervben.  A filmkockákon jól körvonalazódik, és a „bombatörténetet” végigkíséri az Oppenheimer-Teller ellentétpár. Oppenheimer a saját maga által alkotott atombomba pusztító erejétől megrettenő, az emberiség biztonságát a fegyverkezés korlátozásában kereső tudós, miközben Teller a katonai erő fitogtatásában, a kölcsönös elrettentésben, a mindenkori bizalmatlanságban bízó tudós. És bár kettejük hozzáállása és véleménye sokszor párhuzamosnak bizonyult,  végül is – mások mellett – nekik köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok atommonopóliummá vált.

Miközben az Oppenheimer c. filmben végigkövetett jó néhány gondolat időszerűsége felülértékelődik a globalizált ukrán-orosz konfliktus idején, Amerika árnyékában, éppen Teller Edére emlékezünk, aki 95 évesen 2003. szeptember 9-én halt meg Kaliforniában. Tudományos nagysága és zsenialitása vitathatatlan, életművének a megítélése ellentmondásos és politikafüggő. Az Amerikai Egyesült Államok elnökeitől minden lehetséges kitüntetést megkapott, beleértve a legrangosabb elismerést, a Szabadság Érmet.

Teller Ede kiváló számolási és matematikai képessége már gyermekkorában megnyilvánult. Egyetemi tanulmányait a budapesti Műegyetemen, majd a karlsruhei, müncheni és lipcsei egyetemeken folytatta. Göttingenben kezdett dolgozni, koppenhágai és londoni megállók után az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le véglegesen. A harmincas éveiben járó fiatalember ismertségét az alapozta meg, hogy teljes titoktartás és elzártság mellett a Los Alamos-i laboratóriumba került, ahol Oppenheimer vezetésével elkészítették az első atombombát. A hidegháború, az Egyesült Államok és a Szovjetúnió közötti fegyverkezési hajsza korában vezető szerepet kapott a hidrogénbomba kutatási programjában, amely egy új termonukleáris kutatólaboratóriumban zajlott Kaliforniában. Aktív részese volt a nyolcvanas évek csillagháborús tervének, a fegyverkezési verseny oly mértékű fokozásának, amelyre a Szovjetunió már képtelennek bizonyult válaszolni a megterhelő kiadások miatt, és felbomlásához a túlméretezett fegyverkezés is nagyban hozzájárult. Amúgy Teller Ede a nukleáris energia békés és biztonságos felhasználásának a híve volt, az atomenergia hasznosítását az emberiség létérdekének tartotta.

Teller Edét tudományos körökben militarista szakembernek tekintették, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem kapott Nobel-díjat. De ha figyelembe vesszük, hogy a legrangosabb tudományos díj létrehozója, a dinamitot felfedező, alaposan meggazdagodott Nobel Alfréd fegyvergyáros éppen a nevéhez fűzött „halálgyáros” jelzőt szerette volna feledtetni a róla elnevezett díj megalapításával, akkor elmondhatjuk: Teller Ede méltán nevezhető a nobeli út követőjének. A róla való visszaemlékezést önéletrajzi könyvében megfogalmazott gondolataival zárjuk: "Mélységesen sajnálom azokat a haláleseteket és sérüléseket, amelyek az atombombázásokból következtek. De a legjobb magyarázatom arra, miért nem sajnálom azt, hogy fegyvereken dolgoztam, voltaképpen egy kérdés: mi lett volna, ha ezt nem tesszük?"

Dr. ÁBRÁM ZOLTÁN                         

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.

Búcsú a Krónikától, éljen a Krónika!

     Október végén az erdélyi magyar közösség szomorú megdöbbenéssel értesült arról, hogy az új év beköszöntével megszűnik – többedmagával együtt – az egyetlen magyar nyelvű romániai országos napilap, a  Krónika nyomtatott formája. Számomra sajnálatos, hogy miközben az információáramlás egyre inkább a kaotikus és ellenőrizetlen virtuális térben zajlik, mégsem tudunk fenntartani egy kézben forgatható, nyomdából kikerülő országos napilapot, amely fennállása óta kiegyensúlyozott, objektív és naprakész tájékoztatása által rendkívül hasznos szolgálatot végez. Ellentmondásosnak tartom, hogy gyakran beszélünk autonómiáról, annak a különböző formáiról,  a gyakorlat szintjén viszont mi magunk sem tudjuk elérni azt, ami nem másoktól függene.

    Mégis. Miközben a Krónika újságtól búcsúzom, és éltetem az újjászülető internetes Krónika napilapot, portált, az 1908 januárjában született és  közel negyedszázada elhunyt Wass Albert példája áll előttem. Kényszerű emigrációja időpontjáig az író-költő az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt, amelynek mintájára két évtizeddel később létrehozta az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, és saját kiadóvállalatot is alapított. Számos könyvet jelentetett meg, a magyar identitást és igazságot képviselő cikksorozatot indított, írói hivatásának tartotta az erdélyi lelkiség és eszmeiség fenntartását. Erdély kérdéskörével, a magyarság általános problémáival foglalkozó angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett, és lapjait egyetemeknek, politikusoknak küldte el. Szolgálatot végzett, köszönet helyett mégis inkább keserű számvetéssel kellett szembesülnie. Az akkoriban szülőhazájában kevésbé olvasott (szégyenszemre ma is háborús bűnös) Wass Albert számára a folyóiratok (Transilvanian Quarterly, Hungarian Quarterly) hosszú távú kiadását az előfizetők alacsony száma lehetetlenítette el. A figyelmet a közép-európai nemzetiség regionális problémáira ráirányító kezdeményezése sem bizonyult sikertörténetnek, az érdektelenség és támogatás hiánya miatt szintén meghiúsult. Száműzöttként Wass Albertnek sajnos nem sikerült találnia annyi magyart, aki akár néhány száz dollár befizetésével fenntartotta volna a kiadóját. Még szerencse, hogy skót származású felesége megcáfolta mások alaptalan előítéleteit a skót fukarkodásról, és írói, kiadói, országjárói munkásságában mindannyiunk számára példamutatóan áldozatkész társa volt!

   Miközben az amerikai emigráció legtekintélyesebb prózaírója, Szitnyai Zoltán azt állapította meg, hogy "Wass Albert a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében vezéri szerepet tölt be", az érintett eképpen mesélt vállalkozása, az Amerikai Magyar Szépmíves Céh küldetéséről: „Sajnos, itt Amerikában magyar könyvet csak úgy tudunk kiadni, ha más könyvvel megkeressük azt, amit a magyarra ráfizetünk.”

    Az egyén, a közösség, vagy éppenséggel egy országos napilap létében problémák, “száműzetések” jelentkezhetnek, örömök és bánatok válthatják egymást. Miközben az élet megy tovább. Hűséges és elismeréssel adózó olvasóként, írásaimmal az erdélyi magyar közösségnek szánt szolgálatot teljesítőként, Wass Albert példájára hivatkozhatok, amikor a Krónikától búcsúzva a megszülető Krónikát éltetem. Bort, búzát, békességet - éljen a Krónika!

 * * * * * * * * * *

                                                        Petőfi

 
   A magyar országgyűlés Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából, tekintettel a költő január elsejei születésére, valamint a méltó megemlékezések megszervezésének biztosítása céljából a 2022-es és 2023-
as esztendőt Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította. A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja olyan mélyen beleívódott a magyarság szívébe, sőt a magyarokkal együtt élő népek zsigereibe is, hogy
– a szintén januárban született Eminescuhoz hasonlóan – a szobrok talapzatán feleslegessé vált a keresztnév megjelölése, sőt még a születési és a halálozási évszámoké is. Elég csak annyit feltüntetni: PETŐFI. Így
történt ez a kétezerben Marosvásárhelyen felavatott egész alakos bronzszobor esetén, amely alkalmat ad Petőfi születése napján, valamint a nemzeti ünnepen sorra kerülő ünnepségek megtartására abban a városban,
ahol élete utolsó előtti éjszakáját töltötte.
   Azt igazolandó, hogy a magyarság emlékezetében, lelkében és tudatában mennyire elevenen él, élt a világszabadság nagy költőjénekalakja, álljon előttünk az alábbi humoros, ám tanulságosan jelképes történet. A múlt század negyvenes éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia
született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább
ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat semlegesítő szabadságvágy, valamint a trónörökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azonnyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzott az adjonistentől és a
fogadjistentől, mire a jegyzőhöz ért, és elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, hogy milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! – hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt: Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében. Az elutasító válasz hallatán nagyvadász családapánk előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta
magát: Írod, vagy nem írod?
   Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát.

Dr. Ábrám Zoltán

Tíz pontban járványról, oltásról

            Már „a csapból is koronavírus folyik”.  Amint azt tapasztaljuk, nap mint nap parttalan viták bontakoznak ki a koronavírussal és az oltakozással kapcsolatosan. A világháló, a mai technikai lehetőségek éppúgy lehetőséget nyújtanak a vélemények kibontakozásának és ütköztetésének, mint a demokráciával járó szólásszabadság. Valóban, a demokrácia a szabadság, a jólét, a biztonság megalapozója. A második éve tartó koronavírus-járvány azonban arra is rávilágít, hogy az emberiség könnyen beleeshet a saját demokratikus kiteljesedése során akaratlanul felállított jelképes csapdába. Bizonyos értelemben az általa létrehozott fejlett anyagi-szellemi világrend foglyává válhat, amikor önnön érdekei felülírják a józan ész kívánalmait, a természet természetességét, a közösség iránti felelősségvállalást.

            Hogy mire is utalok? Alapvetően a szakmai véleményeket gyakran felülíró, számos esetben egészen oktondi (félre)magyarázatokra, az oltástagadás zsigeri vagy időközben szerzett megnyilvánulásaira. A kép természetesen árnyalt, de nincsenek olyan sötét tónusok benne, amint azt a vírus- és/vagy oltástagadók terjesztik. Eközben kialakult a „bent a bárány, kint a farkas” patthelyzet. Egyesek részéről a szabad véleménynyilvánítás előtérbe helyezése a megalapozott szakmai következtetésekkel szemben. Az alábbiakban tíz pontban foglaltam össze az általam megfogalmazott következtetéseket, lényeget.

1. A védőoltás (vakcina) az emberiség egyik legnagyobb és legjótékonyabb felfedezése, aminek köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Nélküle nemcsak az életszínvonal, hanem maga a lét van kockázatnak kitéve.
2. A magas fertőzöttséggel és újabb mutánsok létrejöttével járó koronavírus-járványban a védőoltás a leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az egyéni védettségen túl a közösségi védettség szintje magassá váljon. A védőoltások alkalmazhatósága számos szakmai szerv szűrőjén jutott át, akik felelősséget vállalnak, miközben nyilvánvalóan nem zárhatók ki politikai és gazdasági érdekek, esetleges tévedések sem.
3. A védőoltással kapcsolatos egészségügyi, gazdasági és egyéb hatás-haszon vizsgálatok egyöntetűen mellette szólnak. Az összegző vizsgálat nem egy-egy példa kiemeléséből, felnagyításából áll, hanem tudományosan megalapozott statisztikák és következtetések felsorakoztatásából. Következésképpen a megközelítőleg az egész lakosságra kiterjesztett védőoltás a lehető leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük.
4. Az egyfolytában hangoztatott egyéni jogokon túl a kötelezettségeket is szükséges tudatosítani, hiszen a jogok és a kötelezettségek együtt járnak. Ezért jóval többet kellene beszélnünk az egyéni kötelezettségekről is, hiszen a társadalomnak mégiscsak joga az, hogy jogos elvárásai legyenek az általa támogatott polgárok részéről. Mivel a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
5. Egyéb betegségekkel, akár önsorsrontó állapotokkal szemben a fertőző járvány sohasem magánügy, hiszen a beteg vagy vírushordozó egyén kockázatot jelent mások számára. A fentiek jegyében teljesen jogosnak tartom a társadalom elvárását az állampolgárok oltakozásával kapcsolatosan. Az emberi élet védelme, a gazdaság fenntartása, a méltányos életmód kialakítása megkívánja mindezt.
6. Elfogadom, hogy az oltás nem lehet kötelező, még ha ingyenes is (az viszont már tragikomikus, hogy szerencsejátékon lehet nyerni a beoltottaknak). Akinél nem ellenjavallt, és mégsem óhajtja, pedig nem esett át igazolható módon a betegségen, és nem rendelkezik megnyugtató antitest-szinttel, annak léteznek alternatív módszerek is: folyamatos tesztelés, a közösségi tér kerülése – legalább mások védelme érdekében.
7. Nem értek egyet azokkal, akik a beoltottakat pozitívan diszkrimináltaknak tekintik, és tiltakoznak adott helyzetekben a védettségi igazolvány vagy alternatív igazolás felmutatása ellen. Egyrészt bárkinek jogában áll ingyenesen beoltatni magát, semmiféle kedvezőtlen megkülönböztetésben sincs része. Másrészt az annyit hangoztatott egyenlőség eszméje nem a mesterségesen létrehozott természetellenes egyenlőségen alapszik. A beoltott és az oltást elutasító közé – járványbiztonsági szempontból - éppen úgy nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint a  férfi és a nő, a munkát vállaló vagy azt elutasító stb. egyének közé.
8. A minap olvashattuk, hogy a nép ügyvédje szerint alkotmányellenes Romániában az egészségügyi dolgozók és a szociális otthonok alkalmazottai számára a védettségi igazolás kötelezővé tétele, mivel korlátozzák a munkához való jogot, sértik a jogegyenlőség elvét, és hiányzik a parlamentben elfogadott erre vonatkozó törvény. Szánalmasnak tartom az ilyen fajta demokrációsdit, amikor a baj nemcsak az ajtón kopogtat, hanem már „harcolni kell a barikádokon”. A képzeletbeli fegyvert előre tartva és nem hátrafelé szegezve.
9. Ebben a modern kori „világháborúban”, amelyet a már-már önmaga fölé fejlődött emberiség a piciny koronavírus ellen vív meg, túlbeszélés helyett hiteles és következetes informálással, az álhírterjesztők elleni kemény fellépéssel, az intézkedések következetes betartásának szigorú ellenőrzésével lehet hatékonyan fellépni. Keménykezű vezetőkre, szigorú hatósági képviselőkre, következetes határozatokat hozó testületekre, önfeláldozó polgárokra van szükség a bajban. Nem karosszékben megfogalmazott bírálatokra, de még a paragrafusok lapozgatására sem. Háborúban más a helyzet, mint békeidőben. Miközben az sem tagadható, hogy sikeresebb kommunikációra lenne szükség, a hiteles információk túlsúlyára, helyenként több hozzáértésre és jobb szervezettségre.
10. Az okos ember a vírustól fél, míg a buta az oltástól – olvastam nemrég. Vagyis: az okos ember beoltatja magát, a buta nem tesz semmit az ellen, hogy elkapja a vírust. Sőt, még a rokonok, barátok, ismerősök körében tomboló járvány sem elég figyelmeztető jel számára. Álljon előttünk az egyszerű népi bölcsesség: „az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem”.

                                                                                                                           Prof. Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely

Dr. Ábrám Zoltán

Quo vadis, hungarofób Európa?

A homofób pedofiltörvénynek titulált, a mi térségünkben az abszolút többség abszolút többsége által teljesen normálisnak tartott magyarországi törvénykezés miatt nagyon meleg hőhullám érte el az Európai Unió korifeusait és az Európa Parlament gyűléstermeit. A kánikulát csak az enyhítette némiképpen, hogy a képviselők “végre” egyenlő jogokat biztosítottak a férfiaknak, és immár lehetővé tették számukra is a gyermekszülés szabadságát. No meg az, hogy Európa civilizáltnak vélt nyugati fele “kiváltságos alaphelyzetében” minduntalan hangoztatja: bármiféle diszkrimináció ellen kiáll, és ha kell, gazdasági szankciókat helyez kilátásba. Szomorú az, amikor a szeretet helyét a gyűlölet, majd a gazdasági függőség felsőbbrendűségének éreztetése váltja fel egy családban, kisebb-nagyobb közösségben. És ki az elsődleges hibás mindebben? Akinek hatalma van akár az előidőzéséhez, akár a megakadályozásához.

Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az európai labdarúgószövetség három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek "Egyenlő Játék" feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon. Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát.

Európa nagyon veszélyes, káros és saját értékeit, jövőjét veszélyeztető „játékot játszik”.  Ami a focit illeti: bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki,  amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van.

Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. De hát Brüsszelnek védenie kell az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak?

Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől. Quo vadis, hungarofób Európa?