www.sorsunk.net


Ábrám Zoltán blogja

A marosvásárhelyi orvosegyetem professzora, szakíró, közíró, az erdélyi magyar tudomány és közművelődés képviselője.

abramzoltan@yahoo.com


Milliomos lettem!

A minap kiderült, hogy milliomos lettem! Másfél millió amerikai dollár üti a markomat. Boldog vagyok, de rendkívüli fejtörést okoz, hogy mit is kezdek ily temérdek pénzzel. Máris felajánlok belőle egy jókora részt jótékonysági célra. Egyházi, szervezeti, közösségi célokra. Kiváltképpen a valóban rászorulók számára. Jut is, marad is.

         Még szerencse, hogy elolvastam az eltévedt és spamban landolt elektronikus leveleimet! Az egyik e-mail arról értesített ugyanis, hogy másfél millió dollárt helyeztek el a nevemre a Piraeus Bank számláján családi kárpótlás gyanánt. Bizonyára a kommunista rendszer egyes börtöneit és munkatáborait ártatlanul megjárt nagyapáimra gondoltak, akik könyörtelen szenvedéseinek a haszonélvezője lehetek immár. Mégiscsak van némi igazság! Csak egy kicsit szorongat a dilemma, nem vagyok biztos ugyanis abban, hogy a Warren Buffett nevű milliárdos által filantrópikus céllal nekem adományozott másfél millió dollár az előzőn felüli összeg-e. Nos, jó lenne hárommillió, de azért a másféllel is megelégszem. Igazi amerikai dolcsiban.

         Nem vagyok telhetetlen természetű, de azért tovább görgettem a nekem címzett leveleket. És kiderült, hogy életem legszenzációsabb két hetét tudhatom magam mögött. Az egyszer vagy kétszer másfél millió dolláron túl a 2024-as Microsoft Promotion 720 000 angol fontnyi összeget előlegezett meg éppen nekem, megtisztelő módon rám gondolva További útmutatásért csupán a megadott e-mailhez kell fordulnom. Ráadásul az adományozók rendkívül előzékenyek, arról is gondoskodtak, hogy a fizetés ATM Visa kártyán keresztül történjen, amelyet a nevemre állítanak ki, és közvetlenül a címemre küldenek el. Csak bizonyára néhány információt kell majd megadnom nekik: név, cím, bankkártya adatai, esetleg még néhány apróság.

         A fentiekhez képest már-már elhanyagolható a pontosan 13.898,55 dollárnyi nyereményem – az általam eddig ismeretlen, de immár egyik őrzőangyalommá vált – Titan Spins Casino részéről. Ráadásul 500 euró értékű ajándékcsomagot is megítéltek nekem, de eldöntöttem, hogy ilyen aprópénzért nem veszem a fáradtságot, hogy válaszoljak nekik, és megadjam a személyes adataimat. A szinte ingyen felajánlott ágynemű sem érdekel, hiszen a dolcsikból különbre is futja majd.

         A váratlan szerencse folytán ölembe hullott számszerű nyereményeken túl némi munkát is kaptam, amennyiben még többet szeretnék, esetleg újabb palotát, jachtot, világkörüli utakat. Elküldtek nekem egy kattintásra váró linket, ha úgy gondolom, hogy van egy percem ellenőrizni, hogy szerencsém lesz-e a gyakorlatilag ingyenes kriptovaluta sorsoláson. Az OLX is munkát adott, és megkért a használati adataim frissítésére. A fiókom adatainak az ellenőrzésére pedig a MBH Bank, egy rendkívül udvarias és aggodalmaskodó levélben, csakis a saját védelmem érdekében, mivel fiókomban gyanús tevékenységet észlelt, ami veszélyeztetheti annak biztonságát. Most éppen azon szorgoskodom, hogy gyorsan megnyissam az eddig még nem létező számlám, hátha máris ömleni fog belőle a pénz. Ha kriptovalutában, az sem számít! Felszólítottak ugyanis, hogy ellenkező esetben, ha nem frissítem az adataimat, fiókom korlátozásra kerülhet.

         Szóval, milliomos lettem, de még jócskán akad tennivalóm a multimilliomosságig! Például a fészbukomat is ellenőriznem kell, mert – az előző jótékonykodókkal ellentétben – néhány marginális rosszakaró fel akarta törni. Meg utána kellene néznem egy elutasított átutalásnak, hogy vajon melyik adatomat írhatták el, hogy nem kaptam meg a váratlan, de bármikor jól jövő támogatást. Közben számos szakmai lap jelentkezett közlésre, vagy éppen előadást tartani valamely konferencián. A legnagyobb munkát és kihívást azonban az jelenti majd számomra, hogy arabul, perzsául, kínaiul és japánul is megtanuljak, legalább alapszinten, hiszen tőlük is kitartóan kapom a leveleket. A dolcsikat, fontokat, lejeket és forintokat akár szerényebb összegű dirhammal, riállal, jüannal és jennel is kiegészíthetném!

Dr. Ábrám Zoltán                    

U.i. Lassacskán belefulladunk ebbe az autoritás nélküli demokráciába, ahol a – halál- és istenfélelmet nem ismerő - csalók hada áraszt el bennünket a világhálón (is). A búza összekeveredett a konkollyal; a kétszínűség, az ellentmondásos kettősség egyre uralkodóbbá válik. Miközben adataink védelmére uniós szabályozások vonatkoznak, a hamisan értelmezett szabadság és a sajátosan leképzett emberi jogok nevében a szólásszabadság elferdült. Bárki bármit írhat, megszólíthat, hazudhat, becsaphat. Bizonyára kézzelfogható következmények nélkül. 

Paralimpia Párizsban

A korlátozások, hátrányos helyzetük ellenére is a fogyatékossággal élőknek éppen úgy joguk van a sportoláshoz, mint a makk-egészségeseknek. Csakhogy ők a fogyatékosságuk típusa figyelembevételével, a részletesen lerögzített kategória alapján versenyeznek. Meglehet, jóval kevesebben, szűkebb versenyben, mint egészséges társaik, miközben számukra sajátos szabályok, kihívások, körülmények, lehetőségek léteznek. Sőt, sajátos sportágak is, mint a nemlátók számára a csörgőlabda, vagy az értelmi fogyatékosok igényeihez igazított golyósport, a bocsa (boccia). A kerekesszékesek teniszmérkőzésén alacsonyabban van a háló, és kettőt pattanhat a labda. A mozgássérült úszók rajtja eltér a többiekétől, míg a vak úszók olyan „csápot” viselnek, amely előrejelzi a medence végén a fordulás szükségességét. A teljes vagy részleges látásukat elveszítettek számára létezik foci is, egyformán bekötött szemmel. A megszokottnál több kategóriában indulnak az úszók vagy asztaliteniszezők, hogy csak néhány sportágat említsek. Mert nemcsak férfi vagy női, egyéni vagy páros pingpong létezik, hanem egyesek kerekesszékkel játszanak, mások ép lábbal és sérült kézzel, vagy látszólag egészségesen, mégis idegi vagy egyéb károsodással. A mozgássérült futók is lehetnek műlábasok rövid távon, vagy kerekesszékesek hosszabb távokon.

Kerekesszékben, saját lábon, vagy műlábon állva – a fogyatékossággal élő sportolóknak is kijár a pódium, a nyakba akasztott érem, a virágcsokor, a zászlóbontás és a himnusz eléneklése. Az orvostudomány és a technika vívmányai, az orvosi gyógy- és segédeszközök gyártása már olyan előrehaladott helyzetben van, hogy egy komoly protézissel már-már olyan eredmény érhető el, mint az ép és egészséges sportolónál. Érdekességképpen említésre méltó, hogy a nemlátók futásánál – egyedüli kivételként – nemcsak a nyertes sportoló nyakába akasztanak aranyérmet, hanem az eredményhez nélkülözhetetlen vakvezető is világbajnokká, paralimpiai bajnokká válik. Veni, vidi, vici!

            A fogyatékossággal élők számára megrendezett legelső nagyszabású sporteseménynek 1960-ban az első paralimpiai játékok, a Rómában megrendezett „Mozgássérültek Olimpiája” bizonyult. A paralimpia elnevezés az angol paraplegic (bénult) és az olimpia szavak összevonásából származik. 1976-tól a paralimpián a paraplégiás sportolók mellett látássérült és amputált versenyzők is részt vehettek. 1988 óta az a gyakorlat, hogy a nyári paralimpiai játékok az olimpia helyszínén, annak befejezése után néhány hétre kerülnek sorra.  A nyári játékok mellett 1976-tól rendszeresen megszervezik a téli paralimpiai játékokat is, helyszínük 1992-től megegyezik a téli olimpiákéval. Külön sportesemény a siketlimpia, valamint az értelmi fogyatékos sportolók számára rendezett speciális olimpia.

2024-ben Párizs nyújtott otthont az olimpiának és a paralimpiai játékoknak, az egészséges és a fogyatékossággal élő sportolók számára rendezett legmagasabb szintű sporteseménynek. Néhány héttel ezelőtt a párizsi olimpia nyerteseiről értekeztem, most a frissen befejeződött paralimpia kapcsán vonnák le néhány következtetést. Az olimpiát az Amerikai Egyesült Államok nyerte meg, majd Kína következett, bár összességében a közös uralkodóval rendelkező Brit Nemzetközösség teljesített a legjobban. A paralimpia fölényes kínai elsőbbséget hozott. A második helyezett Nagy-Britannia az őt követő Egyesült Államokkal közösen is kevesebb aranyat szerzett, mint Kína egymagában, akihez képest Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada összesen kevesebb érmet nyert. Negyedik – az olimpián is fantasztikusan teljesítő - Hollandia lett 27 aranyéremmel, egymillió lakosára jutó több mint három éremmel. Ötödik helyezettként (érmei számát illetően negyedik) Brazília nyújtott kiemelkedő példát a fogyatékossággal élő sportolók eredményessége terén, amihez nyilván szükséges, hogy odahaza megfelelő körülményeket és lehetőségeket biztosítsanak számukra.

Az első tízbe „csak” öt európai ország került, tehát megszűnni látszik Európa hegemóniája a sportban (is). Nagy-Britannia és Hollandia mellett szintén nagyszerűen teljesített Olaszország, Ukrajna (!) és a szervező Franciaország, amely nemcsak a nyári olimpiák, hanem a paralimpiák történetében is a legnagyobb sikerét érte el; ráadásul a közönség buzdítása is jelesre vizsgázott. Számomra váratlanul kitűnő eredményeket ért el Üzbegisztán, Irán, Svájc, Kolumbia és Belgium. Magyarország (5 arany, 6 ezüst, 4 bronz) 26. lett az éremtáblázaton, és büszke lehet a teljesítményre.

A nagyságában, népességében többszörösen kisebb Magyarország ezúttal a közép-kelet-európai térségben lemaradt Lengyelországhoz képest, de a paralimpiai éremtáblázaton nagyságrendekkel megelőzte a 61-64. helyezett Romániát. Akinek a helyezése kettős érzéseket és következtetéseket von maga után. Másodszor húzták el a paralimpiák történetében a román himnuszt – először Novák Eduárdnak -, és minden harmadik romániai sportoló (hatból kettő) éremmel térhetett haza, ugyanakkor az alacsony számok nem adhatnak okot büszkeségre, és nem annak a jelei, hogy a fogyatékossággal élők kedvező sportolási lehetőségeket élveznének idehaza. Ennek kézzelfogható bizonyítéka, hogy a szatmári születésű Osváth Richárd magyar színekben indult negyedik paralimpiáján is, ahonnan kivételesen érem nélkül, „csak” ötödik hellyel térhetett haza. Nem Szatmárra, hanem Debrecenbe.

            A különböző, gyakran halmozott hátrányokkal küzdő fogyatékosok helyzetét, támogatottságát, társadalmi megítélését jelentős mértékben meghatározzák a sportolási lehetőségeik. A parasportra irányuló figyelem általában összhangban van a fogyatossággal élőkhöz kapcsolódó támogató készséggel. Úgy tűnik, mifelénk még jelentős kihívást jelent a mentalitás megváltoztatása, miközben a a jövő kihívása marad a fogyatékossággal élők eredményeinek elismerése és elismertetése, kiemelten a sport területén is.

Dr. Ábrám Zoltán                       

Ábrám Zoltán

Ábrám Zoltán

Az elmaradt budapesti olimpia margójára

          Az olimpiai részvétel és eredményesség, sőt azon túl az olimpiai játékok megrendezése bármely országra nézve büszkeségre érdemesítő elismerés. Az alábbi történet még a legutóbbi, tokiói olimpia előtti évekből való. Magyarország a belső politikai ellenzék nyomására visszalépett a 2024-es nyári olimpiai játékok megrendezésétől, bár arra első számú esélyes volt a vele még versenyben levő, korábban már kétszer (1900, 1924) olimpiát szervező francia fővárossal szemben. Mi, magyarok ezért némi szomorúsággal nézzük a párizsi olimpia helyszíneit. És némi reménységgel, hogy – megérjük, vagy már nem érjük meg – lesz egyszer budapesti olimpia is!

Hajnali ötkor a szálloda előtt vár a recepciósnál megrendelt taxi. Bizonyára nem véletlen, hogy nem cég képviseletében, hanem fehér Proton autóján mindenféle feliratot nélkülözve vár rám Azam, a maláj taxis. A bal oldali ajtónál szállok be, az országban jobb oldali a közlekedés. Egy órát szánok az útra, száztíz ringittben egyezünk meg. Még gyér a forgalom, lehet haladni. Három fizetős kapun haladunk át sorra, majd húsz perc múlva megjelenik a tábla: KLIA (Kuala Lumpur International Airport) 46 km. Szóval oda-vissza elfogy jó néhány liter üzemanyag, litere mintegy két ringitt. De azért jut is, marad is. A malájföldön legyártott autó mintegy negyvenezer ringittbe kerül, lassú a megtérülése.

Azam másodállásban taxis, amúgy a kormányzatnak dolgozik, ami kedvezőbb az átlagosnál. Malajéziában mintegy ezerhétszáz ringitt az átlagfizetés. Egy repülőtéri fuvar nyeresége felér a napi keresettel. Thai felesége van és két kamasz fia, többet nem akar. Sem gyermeket, sem asszonyt. Pénz kérdése. Feleségének nincs állása.  Malajéziában muszlim csak muszlimmal házasodhat, nem úgy, mint Indonéziában, ahol nincs ilyen előírás. Tulajdonképpen az anyósa házasodott ide, a mama még Thaiföldön él. Dédnagyit elég ritkán látogatják meg, és a fiait inkább itthon hagyja, hogy ne legyenek kitéve a szomszédos ország szabad erkölcse csábításainak. Amúgy Thaiföld egy jóravaló ország, a legjobb jelző rá az, hogy szórakoztató. Hazáján kívül még egy országban járt, Szingapúrban, amit már több jelzővel tud leírni: tiszta, biztonságos, drága. A maláj félszigettel szomszédos Borneón nem járt: sem az indonéz, sem a maláj részén. Bahásza az anyanyelve, de szép számban vannak mandarint beszélő kínai barátai is.

          Miután alaposan kikérdezgettem, és az iskolában megszerzett alapszintű angol nyelvtudását igénybe vettem, ő szegezi nekem a szokásos kérdést: Honnan jött? Egyből rávágom, hogy Magyarországról. Eleinte még haboztam, hogy Romániát, Erdélyt vagy Magyarországot mondjak, de egyöntetű a választásom. A román turistának, eleve a román útlevélnek nincs túl jó megítélése a nagyvilágban, ráadásul én magyar útlevéllel utazom, szóval ezt a választ felejtsük el. Szívem szerint Erdélyt, azaz Transzilvániát mondanák, de az magyarázatra szorulna. Még a sem Romániát, sem Magyarországot valószínűleg nem ismerők számára is, akik meglehet inkább hallottak Drakuláról, mint egész Közép-Kelet-Európáról.

          Magyarországról? – Azam hosszú másodpercekig hallgat, a hajnali derengésben is jól érzékelhetően erőlködik. Semmit sem tudok erről az országról! – vallja be őszinte szomorúsággal. Aztán hirtelen megvilágosodik, és izgatottan ismétli a szavakat: Hungary, Olimpics! (Magyarország, Olimpiai Játékok) Nos, valamit mégiscsak tud rólunk. Sikeres sportolóink, olimpiai bajnokaink ilyen messzire eljuttatják az ország jó hírét. Azam ezt az egyet mégiscsak tudja a magyarokról. Nos, ennyit ér az olimpia! És hogy milyen reklámtól vontuk meg magunkat a 2024-es budapesti olimpiai pályázat visszavonásával, azt még Azam sem tudná elmondani....

A párizsi olimpia nyertesei

            Az olimpiai részvétel és eredményesség, sőt azon túl az olimpiai játékok megrendezése bármely országra nézve büszkeségre érdemesítő elismerés. Amint ismeretes, Magyarország a belső politikai ellenzék nyomására visszalépett a 2024-es nyári olimpiai játékok megrendezésétől, bár arra első számú esélyes volt a vele még versenyben levő, korábban már kétszer (1900, 1924) olimpiát szervező francia fővárossal szemben. Biztos vagyok benne – erre a korábban magas színvonalon megrendezett világversenyek és Budapest szépsége egyaránt biztosíték –, hogy a magyar főváros és egyéb helyszínek méltó módon helytálltak volna a bizonyára elnyert olimpia lebonyolítása során. Évekkel ezelőtti csalódottságunk után mégis marad a remény, hogy – megérjük, vagy már nem érjük meg – lesz egyszer budapesti olimpia is!

A sikeres sportolók, olimpiai bajnokok messzire eljuttatják az általuk képviselt országok jó hírét. Amiként egy látványos, esetleg bírálatra okot adó megnyitó- vagy záróünnepség iránt sem lehet közömbös a nyári olimpiai játékokat a képernyők vagy a monitorok előtt követő milliárdos létszámú nézők serege. Ráadásul a teljesítményre épülő (példamutató) sport sohasem lehet közömbös a politika számára sem, és a statisztikákból érdemes levonni a megfelelő következtetéseket.

A legtöbben az éremtáblázatot, jóval kevesebben az annál tárgyszerűbb ponttáblázatot követik, melyek az országok sorrendjét mutatják be. Az Amerikai Egyesült Államok mindkét listán megőrizte korábbi elsőségét Kínával szemben. Ehhez az kellett, hogy az egész olimpia utolsó kiosztott aranyérmének birtokosa legyen a női kosárlabda döntő egy pontos megnyerését követően. A negyven-negyven aranyérmet elnyerő két sport – politikai, gazdasági, innovációs, katonai stb. – nagyhatalom ország fej-fej mellett haladt az éremtáblázaton, míg a ponttáblázaton (még) elég tetemes az amerikai fölény.

Az éremtáblázaton jól teljesítő, harmadik helyezett Japán és távol-keleti szomszédja, Dél-Korea Ázsia keleti felének stabil megerősödését jelzi. Egyúttal azt üzeni a magunkfajta európaiak számára, hogy ne csak nyugatra, hanem keletre is tekintsünk. Sőt, a lehető legtávolabbi vidékre, kontinensre. A huszonhat millió lakosú Ausztrália 53 érem (18 arany), a csupán alig több mint ötmillió lakosú Új-Zéland 20 érem (10 arany) birtokosa lett a párizsi olimpián. Európán kívüli országként Kanada teljesített még nagyon jól. És még egy nem európai ország került az első 15 ország közé: az ökölvívó aranyérmeket Kubától „átvevő” Üzbegisztán (éremtáblázat) vagy az egykori portugál gyarmat, a legkiterjedtebb és legnépesebb dél-amerikai ország, Brazília (ponttáblázat). Szóval, nyolc Európán kívüli ország az első 15-ben! Mondhatni, megszűnt a „vén kontinens” hegemóniája a sportban (is).

Európában a legjobban a papírforma szerint a nagy lakosságú, „egykori gyarmattartó országok” szerepeltek. Fej-fej mellett haladtak a franciák és a britek. A szervező – és a közönség lelkes és példás buzdítását élvező – Franciaország ezúttal hajszálnyi előnyre tett szert mind az éremtáblázaton, mind a ponttáblázaton, és a nyári olimpiák történetében a legnagyobb sikerét érte el. A ponttáblázaton a 3. és a 4. helyet foglalta el a két sport nagyhatalom, mindkettő mintegy 67-68 milliós lakossággal. Ők alkották a 400 pont feletti, az Egyesült Államokat és Kínát követő párost. Az európai országok közül 300 pont felett teljesített Olaszország, 200 pont felett Németország és Hollandia, míg 100 pont felett Spanyolország és Magyarország. A nagyságában, népességében többszörösen kisebb – a győztesek által azzá tett – Magyarország!

          Magyarország (6 arany, 7 ezüst, 6 bronz) 14. lett az éremtáblázaton, 6. európai országként, és 13. a ponttáblázaton (147 pont), itt 7. országként. Előtte sokszorosan nagyobb lakosságú országok teljesítettek, mind nyugatabbra helyezkedve el. Magyarország az első a közép-európai, kelet-európai országok közül, jócskán megelőzve a jóval nagyobb területű és lakosságú Ukrajnát és Lengyelországot. Az éremtáblázaton 23., a ponttáblázaton 25. (62 pont) Romániát is. Végül, az olimpia kezdetekor hazáját dicsérő és a magyar eredményeket minimalizáló román újságíró szakmaiságát lenullázva, a fele akkora területű és lakosságú Magyarország több mint kétszer jobb teljesítményt nyújtott Romániánál. Amely az idei játékokon nem szégyenkezhetett, mint a legutóbbi olimpia gyenge teljesítménye miatt. (Megjegyzendő, hogy a két ország között a 23. helyre érkezett az afrikai kontinens legjobbja, Kenya.)

          Az elemzésnél itt megállhatnánk. A legfontosabb kérdésre mégsem válaszoltunk: mégis, ki nyerte meg a párizsi olimpiát? Első hallásra a kérdés ügyefogyottnak tűnik, hiszen mind az éremtáblázat, mind a ponttáblázat adatai szerint az idei olimpia győztese újból az Amerikai Egyesült Államok 126 éremmel, 774 ponttal. Mégis, szeretném kijelenteni, bár ezt még eddig nem tették meg, hogy az idei olimpiának sem az Egyesült Államok a nyertese. Akárcsak az idei, a korábbi, a legutóbbi 2021-ben megrendezett tokiói olimpián is jelentős fölénnyel nyert a Brit Nemzetközösség, hiszen akkor Donald Trump állampolgárai alulmaradtak II. Erzsébet királynő brit, kanadai, ausztrál, új-zélandi, bahamai, barbadosi, bermudai stb. „alattvalóival” szemben. Ugyanez történt most is. Az egykori brit birodalomból kialakult független államok által létrehozott Brit Nemzetközösség azon államai, amelyek államfőjükként elismerik a brit uralkodót, összesen 175 érmet nyertek. A győztesnek kikiáltott Egyesült Államok „csupán” 126-ot. Az élbolyban levő Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada összesen 165 érmet szerzett uralkodója tiszteletére, amit kiegészített Grenada, Jamaika és Saint Lucia 10 érme. Szóval, ezúttal Joe Biden maradt alul III. Károly brit, kanadai, ausztráliai, új-zélandi, grenadai, jamaikai, Saint Lucia-i királlyal szemben. (Akinek ezúttal gratulálok, és jó egészséget kívánok, hogy még hazalátogasson szépanyja földjére, Erdélybe!)

          A Nemzetközösség olimpiai sikerét elemezve, azt is megállapíthatjuk, hogy az egykor világbirodalom-anyaország megmaradt tagállamaiban is fenntartotta a sport szeretetét és eredményességét. Eközben az egykori francia, olasz, holland, belga, (német), spanyol gyarmatokon a sportsikerek lényegesen szerényebbek. (Hacsak nem vesszük figyelembe a férfi kromoszómákkal is rendelkező algériai férfi-nő győzelmeit.) Ráadásul a fenti országok sportolói között számosan szerepelnek az egykori gyarmatok vagy más, Európán kívüli országok szülöttei, leszármazottai. Szóval, Európa sikerei már nem színtiszta európaiak.

Európával együtt mi (magyarok, románok, németek, bolgárok, közép-kelet-európaiak) is nosztalgiával gondolunk a rendszerváltást megelőző szöuli olimpiára, amelyen az éremtáblázat első tíz helyezettjének sorrendjét az alábbi országok alkották: Szovjetunió, NDK, Egyesült Államok, Dél-Korea, NSzK, Magyarország, Bulgária, Románia, Franciaország, Olaszország. Aztán az új politikai viszonyok közepette az 1992-es barcelonai olimpiát a volt szovjet tagköztársaságok közös csapata (Egyesített Csapat) nyerte, a négy évvel későbbi atlantai olimpia viszont már az Egyesült Államok elsőbbségét hozta Oroszország előtt. Barcelonában is, Atlantában is az időközben egyesült Németország „csak” harmadik lett, Kína viszont feljött a negyedik helyre. Barcelonában ötödik lett az akkor 8. Magyarországgal hozzávetőlegesen azonos lakossággal rendelkező Kuba, Atlantában pedig már csak 8. a 12. helyre csúszott Magyarországgal „vívott versengésben”. Közöttük a később hátrább csúszott Ukrajnával és Lengyelországgal, valamint a rangsorban a továbbiakban még feljebb kapaszkodó Dél-Koreával. Aztán Sydneyben a lista három vezető hatalma utáni helyre került Ausztrália, négy év múlva pedig már őt követte Japán. A 2004-es athéni olimpiai játékokon az első tízbe már csak öt európai ország került (a harmadik helyre szorult Oroszországgal együtt). Szóval, a folyamatot tekintve, nemcsak a közép-kelet-európai, hanem általában az európai országok térvesztése figyelhető meg az elmúlt évtizedekben. Az 1989-es rendszerváltás előtti és közvetlenül utánuk következő években még taroltak a szocialista internacionálét meg nem vető országok, akkoriban összességében jó eredményeket értek el az európai országok, de mára térvesztésük figyelhető meg. Hol van már a tavalyi hó?

          A napjainkban mintegy 750 milliós lakosságú Európa néhány évtizeddel korábban, a rendszerváltást megelőző szöuli olimpián még uralta a sportot a Szovjetunióval az élen, Közép-Kelet-Európa dominanciájával. Mára, 36 évvel később teljesen átrendeződtek az erővonalak. Ráadásul Oroszországot kizárták az olimpiáról, pedig – miközben minden 7. európai lakos orosz, a legnagyobb népességű európai város Moszkva, a harmadik pedig Szentpétervár – biztosan ott lett volna az elsők között, ezáltal erősítve magát Európát. És miközben évtizedekkel korábban a kelet-németek egyedül megelőzték az amerikaiakat, a nyugat-németekkel együtt pedig teljesen lekörözték őket, már a német sport sem az igazi (és a gazdaság, kultúra, tudomány, oktatás stb.?). Pedig a nagyapák és dédnagyapák által megálmodott árja nemzet fiai között már egyáltalán nem ritkaság a színesebb bőrű sportoló. Magyarország még állja a sarat, igaz – a világpolgárság jegyében –, egyik női olimpiai aranyérmese sem született Magyarországon.

          Mégis, ki nyerte meg a párizsi olimpiát? – teszem fel másodszor is a kérdést. Mert az éremtáblázaton, ponttáblázaton, összesített eredményeken túl létezhet egy olyan virtuális táblázat is, amely a lakosság létszámára vonatkoztatott aranyérmek, érmek, pontok számát követi. Igaz, ez a táblázat nagyon relatív, de azért érdemes beszélni róla. Még akkor is, ha a nagy lakosságú országoktól mégsem várható el, hogy az olimpiai érmek nagy részét hazavigyék, miközben a kis népességű országok éremszerzése viszonylagosan nagy eredménnyé válik. Mégis, ha az éremszerző országok lakosságának számát figyelembe vesszük, a párizsi olimpiát, ahol az eddigi olimpiák történetében a legtöbb ország (91) szerzett érmet, köztük első alkalommal a menekült olimpiai csapat, szóval a párizsi olimpiát nem a 333 millió lakosú Amerikai Egyesült Államok nyerte meg 126 éremmel. Kína annál inkább sem. Az élbolyban szereplő országok közül Új-Zéland állna az első helyen, egy millió lakosra jutó négy éremmel (no meg 2 aranyérem/millió lakos), majd Ausztrália (500 ezer lakosra egy érem) és a harmadik helyen egy millió lakosra vonatkozó két éremmel következne Magyarország (egyúttal a legjobb európai hely ebben a statisztikában, 507 ezer lakosra egy érem), nagyon kicsit utána Hollandia (520 ezer lakosra egy érem).

A fenti számítások alapján harmadik helyezett Magyarországnál maradva, 1,6 millió lakosára jutott idén egy aranyérem. Európai viszonylatban ennél kissé jobb az eredmény csupán aranyérem tekintetében – az érmeket és a pontokat tekintve már nem – néhány kisebb országnál, mint Szlovénia, Írország, Georgia. A ponttáblázaton a legjobb viszonylagos eredményt az európai törpeállam, San Marino érte el a maga 33000 lakosával és két pontjával (6 pont/százezer lakos), utána pedig mindjárt Magyarország (1,52 pont/százezer lakos) következik, Hollandia (1,35 pont/százezer lakos), majd az egy pontot szerző, 80000 lakosú Andorra (1,25 pont/százezer lakos). Tehát Magyarország ebben a viszonylagos pontrendszerben a második helyezett európai ország. Világviszonylatban nála jobban csak Új-Zéland (Ausztrália már nem) és néhány Karib-tengeri kis állam teljesített.

          Amennyiben ugyanis a fenti elemzéseket kiterjesztjük, akkor egyetlen aranyérmével és az ezzel járó 7 pontjával a Kis-Antillák 75000 lakosú szigete, a Dominikai Közösség nyerte meg a párizsi olimpiát (közel 10 pont/százezer lakos). A „győztes” ország nevét még a felfedező Kolumbuszról kapta, és vasárnapot jelent (győzelmi ünnep lehetett a javából a szigetlakók körében, vagy mégsem?). Második helyezett a szomszédjában elhelyezkedő, valamivel több mint kétszeres lakosságú Saint Lucia lenne egy arannyal és egy ezüsttel. A közel három milliós Jamaika ezúttal csak egyetlen aranyérmet nyert, míg korábban négyet, de ez sem rossz eredmény. Ami viszont a lakosságszámhoz vonatkoztatott érmek számát felsorakoztató képzeletbeli éremtáblázatot illeti, annak első helyén a közép-amerikai Kis-Antillákhoz tartozó, Dél-Amerika partjaihoz viszonylag közeli Grenada, az összesen mintegy 125000 lakossal rendelkező, két nagy és több kisebb szigetből álló ország állna, amelyet Kolumbusz Kristóf fedezett fel 1498-ban (1,6 érem/százezer lakos). Az egykori brit gyarmat 1974-ben nyerte el függetlenségét.

Amúgy a képzeletbeli viszonylagos ponttáblázaton a Dominikai Közösséget követné, és San Marinót megelőzné az Egyesült Királyság tengerentúli területe, utóbbinál valamivel kisebb, 31000 lakosú és ugyancsak két pontot szerző Brit Virgin-szigetek.  Utánuk a Brit Nemzetközösséghez szorosan tartozó Saint Vincent és Grenadine-szigetek és az Egyesült Királyság újabb tengerentúli területe, Bermuda következne (3 pont/százezer lakos). Mondanom sem kell, hogy mindannyian az érmeket és pontszerző helyezéseket kizárólag atlétikában szerezték.

A fentieket összevetve, a párizsi olimpiának számos nyertese volt. És nyilván vesztese is. Az éremtáblázat és a ponttáblázat adatai szerint az Amerikai Egyesült Államok áll ugyan az első helyen, de „más számítás” szerint a nyertes a Brit Nemzetközösség, vagy éppenséggel a Dominikai Közösség, esetleg Grenada. A karibi kis szigetek viszonylagosan kiemelkedő eredményeit mellőzve, a több milliós országok sorában Új-Zélandot Magyarország követi a második helyen az érem- és ponttáblázat lakosságszámra vonatkozó összességében! Nagyszerű eredmény, elismerésre méltó siker! Minduntalan a Pierre de Coubertin báró által életre kelt olimpiai eszme hármas jelszavára gondolva: „Citius, altius, fortius”, azaz „gyorsabban, magasabbra, bátrabban”.

Foci-e a futball?

Egy korábbi, a 2018-as világbajnoki döntő után megszülető írásomban feltettem az első látásra ügyefogyottnak tűnő kérdést: Kik nyerték meg a focivébét? A tornagyőztes francia válogatott többségének nevei ugyanis Afrika ősi földjére emlékeztettek. A legutóbbi, kényszerből 2021-ben tucatnyi helyszínen megszervezett kontinensviadal még véget sem ért, máris újabb írásban igyekeztem megválaszolni a költői kérdést: Kik nyerték meg a foci Európa-bajnokságot? A szépen felújított Puskás Arénában, a világjárvány miatti korlátozásoktól éppen felszabadulva, telt házas focimeccsen győztek a – szurkolók. Akkor a mi (magyar válogatott – szerk. megj.) döntetlenünk Németország ellen felért egy hatalmas győzelemmel. A mostani EB-n a csapatok zöme által nyújtott, az utóbbi időben igen-igen megszokott játékstílus alapján az előzőekhez képest még alapvetőbb kérdést kell feltennem: Foci-e a futball?

A futball (labdarúgás) szabályait 1886-ban fektették le, miszerint egy olyan, két 11 játékosból álló csapat által játszott lábsport, ahol a játékos – karjai kivételével - bármely más testrészét használhatja a labda irányítására. A játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a labdát az ellenfél kapujába juttassák, lehetőleg minél többször, és minél több gólt szerezzenek. Így indul útjára a football (futball), terjedt el világszerte, és vált pénzügyi tőkeforrássá a játék iránti népszerűség nemzetközi növekedése által. Magyarországon is korán meghonosodott, az ország labdarúgócsapata a kezdetektől részt vett a világversenyeken, két alkalommal világbajnoki döntőt vívott. Focidöntőt, hiszen a köznyelvben ez a kifejezés honosodott meg. Az aranycsapat (is) magas szinten focizott, egy meccsen szebbnél szebb gólok örömével lelkesítette szurkolóit. Akik nem söröspoharakkal a kezükben istenítették eurómilliókat kereső kedvenceiket. Dehát, némi „keleties” nosztalgiával meg kell állapítanunk, hogy ez az idő is lejárt. A kérdés azonban lassacskán sürgető: Foci-e a futball?

A rengeteg összegzés, kommentár, minősítés közül csupán kettőt másolok ide az utolsó negyeddöntőkről: 1. Dögunalom után jött a dráma, büntetőkkel elődöntős Franciaország (kizárólag tizenegyes rúgásokkal és öngólokkal bukdácsolt végig öt meccset). 2. Öngól pecsételte meg a törökök sorsát (a többnyire ázsiai Törökország az európai átlagnál élvezetesebben játszott, időnként focizott). De beszélhetnénk a mérkőzésenként fél gólt szerző, csillagászati összegű játékosállománnyal rendelkező Anglia eddigi “sikereiről” is, esetleg a mérkőzésenként egyetlen, gólt érő kapuralövés titkáról, miközben kedvenceik egy-egy mérkőzés “végigszurkolásáért” (netán végigalvásáért) sok száz, akár ezer eurót fizettek. Meg a sör, a szállás, vagy egyéb kilengések a monoton hétköznapokból. Egészen jó biznisz! Miközben Európa legnézettebb és legmediatizál­tabb sportesemény-sorozata másoknak bosszúságot: járatkieséseket, csendháborítást, szeméthegyeket és miegymást okozott. Nos, foci-e a futball?

Úgy tűnik, korunk futballja inkább antifoci, mint foci. Technika magas szinten a VAR-szobában, pénz dugig, szurkolók minden utcasarki kocsmában, csak a lényeg hiányzik. Az egykor szabályzatban lerögzített, gólra törő csapatszellem mára elavult. Az antifutball hivatalos megreformálásra váró szabályzata értelmében a mai játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt lehetőleg ne szülessen gól, és ezért a szabadfogású birkózás és cselgáncs bizonyos fogásainak az alkalmazása javasolt. A legfőbb taktikai utasítás szerint mindent meg kell tenni (valamivel kevesebbet ugyan, mint a rögbiben), hogy az ellenfél meg se közelíthesse a kaput. Inkább egy beadott arccsonttörés, mint egy bekapott gól! És ha véletlenül mégis gól esne, az lehetőleg legyen öngól vagy esetleg tizenegyes egy amúgy ártatlan kezezés miatt. Amikor pedig Fortuna kedvező előjeleket jósol az előre borítékolható vereség esetén, akkor az a cél, hogy immár az ellenfél juttassa az antifutballozó csapat hálójába a labdát. A focira éhező ártatlan szurkoló, tévénéző nevében kérdem immár utoljára: Foci-e az antifutball?

Végül néhány javaslatot fogalmazok meg az UEFA és egyéb fórumok számára, hogy az antifutballra fordított idő és pénz mégiscsak összhangban legyen a kiadásokkal. A mérkőzéseket élőben vagy virtuálisan követő személy számára nagyobb költséghatékonyság és élvezeti érték érdekében. A teljesség igénye nélkül, bárkitől újabb kiegészítéseket remélve.

Ezután a futballt ne gólra játsszák, hanem dolgozzanak ki egy megfelelő algoritmust a könnyen követhető és mindig követett statisztikák alapján. Vegyék figyelembe a futás hosszát és a karatés fogások számát is, esetleg valamiféle jól hangzó ötpróbát dolgozzanak ki, az öngól számítson duplán, vezessenek be büntetőpontokat is, öt kapura lövésért pedig ítéljenek meg egy büntetőt! Az EB-csoportokból továbbjutottak ellenfelét taktikázásra kevesebb lehetőséget nyújtó sorsolással határozzák meg, és ne az legyen a tornagyőztes, aki nulla-nullás döntetlenekkel, taktikai vereségekkel, tizenegyesekkel a döntőig menetel, hanem az, aki egy jól kidolgozott rendszerben több pontot gyűjt, és az eredménye összhangba kerül a csapat “piaci árával”. Előbb-utóbb bízzuk az egészet a számítógépre és a mesterséges intelligenciára!

A nézők szórakoztatására pedig javasolom, hogy a kétszer negyvenöt percben inkább showműsorokat, látványos revüt, koncertet szervezzenek a stadionban, az óriáskivetítőkön pedig régi meccsekből közvetítsenek látványos gólokat és védéseket, még a foci aranykorából. Például a hat-háromból, ami már eleve kilenc gól, annyit ma már tizenegyesekkel sem rúg a döntő felé menetelő angol csapat. Addig a csapatok zárt ajtók mögött más stadionban lejátszhatják eseménytelen meccsüket. Vagy inkább le se játsszák, hanem a szünetben átjönnek tizenegyeseket rúgni, az bőven elég. Sőt, van egy nagyszerű ötletem: ne csak öt játékos, hanem mind a tizenegy rúgjon büntetőt, még a kapusok is – ez amúgy jobban összhangban lenne a demokráciával -, s így valóban góldús és a felesleges időpocsákolástól megkímélő élményben részesülne a néző. Szóval, ha a szünetre eltolódna a gólöröm, legalább rövid és tartalmas lenne. Persze a 11-es párbajban főszereplő kapusokat így jobban meg kellene fizetni, és valószínűleg a többieket is, hogy ne untassák a közönséget. Ha viszont az új módszer alkalmazására elfogyna az anyagi keret, és mégiscsak maradna a 90+, 120+ perces eddig bevált játékszabály, akkor a nézők szórakoztatására bevezetném, hogy negyedóránként fusson be a pályára egy-egy lengén öltözött fanatikus drukker, lehetőleg nők és transzneműek is. Amúgy az ásítozó gazdag szurkolók számára különleges, szundi-szobás VIP-jegyeket értékesítenék, ahol mégiscsak kényelmesebb körülmények között szunyókálhatnának. Ha már van elég pénzük hozzá, legyen joguk is!

Írásommal korántsem akarom lekicsinyleni a labdarúgás játékának, a sok ezer szurkoló utcai menetelésének, a futballstadiont betöltő himnuszéneklésnek és szurkolásnak az élményét, netán a szerzett (és nem bekapott) gól örömét. A futball egy ország, egy nemzet, egy város “névjegykártyája”. Csak azt szeretném, hogy a grundokon, a strandokon, a szabadidős pályákon és bárhol játszott foci a későbbiekben ne váljon antifocivá, és a mai antifutball valamilyen módon alakuljon vissza futballá. A gólszerzés és nem a góltalan taktika, a kapura törés és nem a sikeres szabálytalankodás örömévé.

Dr. Ábrám Zoltán

Kétszáz éve hunyt el Gecse Dániel (1768-1824)

         Kétszáz évvel ezelőtt hunyt el Gecse Dániel, Marosvásárhely humánus orvosa, egy „emberbaráti intézet” létrehozója, a halála után róla elnevezett alapítvány és a szellemiségét ápoló Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégium névadója. A szakkollégiumot az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa alapította 2015-ben, azzal a céllal, hogy igényes otthona legyen a Marosvásárhelyen tanuló orvostanhallgatóknak és asszisztensképzős diákoknak. A szakkollégium a lakhatáson túl lehetőséget nyújt arra, hogy a bentlakó diákok mind szakmailag, mind pedig hitben, lelkileg gyarapodjanak.

         Miután elvégezte a marosvásárhelyi Református Kollégiumot, az ifjú Gecse Dániel támogatást kapott a főegyházi tanácstól, aminek köszönhetően a pesti egyetemre ment, ahol 1798-ban doktori diplomát szerzett. 1799-ben rövid időre hazatért Marosvásárhelyre, gyakorló orvos volt, majd nemsokára Bécsbe utazott, ahol orvosi felkészülését gyarapította, tökéletesítette. Később Olaszországban szolgált, majd újra visszatért szülőföldjére, és Marosvásárhelyen telepedett le, járványorvosi minőségben dolgozott. Munkaköre gyakori, többnyire hosszabb idejű távolmaradással járt. Hosszas és fárasztó peregrináció után, 1815-ben végleg Marosvásárhelyen maradt, édesanyjához költözött. 1817-ben városi főorvosnak és kórházi orvosnak választották meg, és ezeket a munkaköröket haláláig betöltötte. Az 1811-ben létesült Szentgyörgy utcai közkórház főorvosa lett, ahol orvosi teendőit "pontossággal, hívséggel, emberi szeretettel végezte". A város egyik legkedveltebb orvosa volt, mivel sok szegényt ingyen gyógyított, gyógyszerrel látta el a rászorulókat. Fő célja volt a város szakszerű egészségügyi ellátása, az orvoshiány felszámolása, a bábák szakképzésének a javítása, a kívánatos higiéniai viszonyok biztosítása.

         Gazdag és felelős szakmai életpályája mellett Gecse Dániel nevéhez leginkább az általa létrehozott „emberbaráti intézet” kötődik. Az alapítvány létrehozásának gondolata akkor született meg, amikor 1818. június 28-án részt vett a marosvásárhelyi Református Főiskola állandó megtelepedésének száz éves ünnepélyén. 1820-ban 2000 forintos kezdőtőkével alapítványt hozott létre, azzal a kikötéssel, hogy kamatai száz évig tőkésíttessenek, s azok a kitűzött jótékony célra legyenek felhasználhatók. Száz éven keresztül az alapítvány sok segítséget nyújtott a rászorulóknak, ám az első világháború utáni pénzbeváltás miatt az alaptőke elértéktelenedett, s 1934-ben az intézetet felszámolták.

         Gecse Dániel Institutum philanthropicum („emberbaráti intézet”) névvel illette alapítványát, amelynek az alapszabályzatát részletesen leírta, 62 paragrafusban foglalta össze. Meghagyta, hogy az összeg egyik felével a református kollégium tetszése szerint rendelkezhet majd, a másik rész felhasználásáról pedig „a főconsistorium a maga bölcs és jó elnézése szerint mindenkor szabadon határozzon”. A kamatok felhasználhatóságát nem részletezi az alapszabályzat, csak arra utal, hogy „használják mindenkor bölcsen a közboldogulásra”. Felhívja viszont a majdani elöljárók figyelmét a „kollégium fizikai és morális állapotjának előmozdítására”.

         Életét és munkásságát legteljesebben egy nyolcvan oldalas kiadvány ismerteti, melynek címe: Néhai orvos Gecse Dániel életrajza, emberszereteti intézete és annak rövid felvilágosítása, kiadta az Intézeti Bizottság Marosvásárhelyen 1840-ben, nyomtattatott a kollégium betűivel. Névtelenül kiadta Antal János erdélyi református püspök, aki a kollégium tanáraként közreműködött a Gecse Dániel-féle „emberszereteti intézet” megalapításában. A püspök így vallott Marosvásárhely humánus orvosáról: „Mindenkor támaszt az emberiség jóltevő atyja hazánkban és nemzetünkben olyan nemes lelkű férfiakat, kik a haza oltárára feltett áldozatot híven megőrzik.”

         Gecse Dániel egyike azon marosvásárhelyi orvosoknak, akik a helyi vonatkozáson túl elismert orvostudósok voltak, és maradandót alkottak az orvostudomány, valamint a jótékonyság területén. „Szépen nyilatkozik meg benne a vallási türelmesség és a magyar nemzeti érzés, mely az egész lényét átható általános emberszereteten is minduntalan átcsillog. Kívánatos volna, hogy példája ne csak elismerést és dicséretet váltson ki a lelkekben, hanem tehetősebb s milliókat szerzett orvosoknál és más polgároknál követésre is találjon” – írták róla utódai.

         Gecse Dániel példamutatása a mi számunkra is kihívás. Hivatástudat, emberszeretet, közösségi felelősségérzet, áldozatkészség, ... a közösség szolgálatának mindenkori prioritása az egyéni érdekkel szemben – mind-mind ráillő jellemzők. Jó lenne, ha a jelenben még többen lennének azok, akik nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítanák, hogy az ő követői. Hogy a ravatalnál búcsúbeszédet mondó Teleki József szavai beteljesülhessenek: „Adjon az Isten minden mivelt népnek minél több Gecse Dánielt!”

                                                                                                                                                     DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

Andante, moderato, allegro

          Színvonalas koncert ígérkezik. Fiatal zongoraművésszel, kiegyensúlyozott pálcavezetésű karmesterrel. A klasszikusok gyöngyszemei, mindenekelőtt az Imperiál, Beethoven 5. zongoraversenye. Csakhogy a felújított Kultúrpalota avatóünnepségén vagyunk, ráadásul választási előkampányban. Ezért a koncert egy közel ötven perces ráadással kezdődik. A bemondók tisztelettudóan két nyelven szólnak a közönséghez, először magyarul, aztán románul.  Számunkra jólesik a fülnek, vajon mikor fognak ebbe is belekötni?

          Az első felszólaló politikus tisztségviselő beszéde tizenhat percre sikeredett. Nem kell szörnyülködni, egyenként csak a fele volt, a román tükörfordítás tucatnyi másodperccel hosszabb a magyar szövegnél. Andante. A második beszéd a fordítással együtt, ezúttal a nyelvek fordított használatával, – már csak tizenkét perc. Moderato. Végül, a harmadik, legmagasabb politikai tisztséget betöltő személy csak másodpercekkel haladta meg az előbbit. Újabb bő tizenkét perc. Beszéde elhangzása után azonban a politikus rögvest elhagyta a termet, üres széke foghíjassá tette az első sort. Allegro.

          A beszédek tartalmasak voltak, ám nélkülözték a retorikai elemeket. Unalmasságukat túlzott hosszuk mellett az ismétlődések gerjesztették. Megszólalt a múlt, a büszkeségünk, majd a jelen, a valóban dicséretreméltó eredményünk. Némi személyeskedés is megfért bennük, mindegyik felszólaló megemlítette a másik kettő nevét, néhol többször is. Arról viszont kevésbé értesülhetett a nagyközönség, hogy ki állt a felújítási munkálatok szakmai tartóoszlopaként. Azért viszont jelképes köszönet jár, hogy bizonyára még lettek volna beszédre hívatott jelöltek, tisztségüknél vagy szerepüknél fogva, ám eltekintettek attól, hogy gyarapítsák a felszólalók listáját.

          Szünet után a három felszólaló közül már csak egyetlenegy maradt a teremben, és több politikus után hűlni kezdett a (bársony)szék. Így alakult ki a majdnem megtelt terem legfoghíjasabb széksora. A fentiekből az egyszerű ember, a potenciális választópolgár gondolkodásával arra következtethetünk, hogy a politikusok elsősorban saját beszédük vagy párttársuk szavainak a meghallgatása céljából, kevésbé a kulturális élmény kedvéért látogattak el az előadásra. Innen már csak az a morbid kép körvonalazódik az ember fejében, hogy a koncertre ellátogató közönség többsége a beszédek idejére egy hosszú sétát iktat be, üresen hagyva a termet, és akkor tér vissza oda, amikor végre elkezdődik az előadás.

De hát nézzük a szépet, a városunk és közösségünk építészeti remekművének gyönyörű felújítását, értékeljük a mögötte álló munkát és lobbizást! És bízzunk abban, hogy újabb évszázad elteltével is színvonalas koncerteket rendeznek majd a marosvásárhelyi kultúrpalotában. Kampánybeszéddel vagy anélkül – nem számít.

Dr. Ábrám Zoltán                      

Megőszült autonómiaigény

A madéfalvi veszedelem 260. évfordulóján nemcsak a székelygyilkosság helyszínén, hanem Marosvásárhelyen is megemlékeztek a történelmi eseményre, annak következményeire, az áldozatokra és a menekültekre. A szülőföldjükön maradt és az onnan menekülni kényszerült székelyekre, leszármazottaikra, akik Székelyföldön vagy azon kívül csakis az autonómia különböző módjainak biztosítása által bízhatnak újabb negyed ezredévben ennek a bizonytalan jövőnek a kapujában.

A marosvásárhelyi megemlékezés rendkívül felemelőnek, színvonalasnak, tanulságosnak, gondolatébresztőnek bizonyult. A rendezvény a csíksomlyói kegytemplom és a marosvásárhelyi vártemplom harangzúgásával kezdődött, és a tartalmas beszédeken túl két népballada megható előadása, Kányádi Sándor igazmondó verssorai és a Maros Művészegyüttes színvonalas táncműsora tette emlékezetessé. Hitelességét biztosította a bukovinai székely leszármazottakkal rendelkező magyar államtitkár, Potápi Árpád János jelenléte, aki egyenes beszédével, személyes vallomásaival, megszívlelendő üzeneteivel érintette meg a hallgatóság „agyát és szívét” egyaránt. Természetesen ünnepi beszédet mondott a szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki aggodalmát fejezte ki a tervezett közigazgatási reform miatt, egyúttal pedig bizakodását, hogy „a székely nemzeti ellenállás folytonossága megtartó erő, a jövő záloga a székelység számára.”

          Büszkék lehetünk arra, nemzeti erősségünk, hogy esztétikailag, lelkileg és szellemileg nagyon szép ünnepségeket, megemlékezéseket tudunk tartani. A mostani kiemelkedett, hasznos lenne iskolákban is bemutatni a jövő nemzedékei számára. Márcsak azért is, mert a fiatalság – kevés kivételtől eltekintve – teljesen hiányzott az amúgy telt házas kultúrpalotai megemlékezésről. Az őszülő és kopaszodó, nyugdíjkorhatárhoz közeledő vagy azt már túlhaladó férfiak alkották az abszolút többséget. Harmincegynéhány évvel ezelőtti önmagam lelkesedésére gondolva azt kellett megállapítanom, hogy nem rontom az átlagéletkort. És miközben felettünk elteltek az évtizedek, szép lassacskán az autonómia igénye, a mellette való kiállás is megőszült. Velünk együtt.

          Háromszor annyi idővel ezelőtt, jó évszázada Kós Károly kiáltotta a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Nemrég arról értesülhettünk a sajtóból, hogy a román parlament mindkét háza sürgősségi eljárással tárgyalta és elutasította a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által kidolgozott, frissen benyújtott három autonómiatervezetet. Bár a plenáris üléseket hibrid formában tartották, hogy a nagy többségben személyesen jelen nem lévő parlamenterek online szavazhassanak, még annyi támogató szavazat sem gyűlt össze, ahány képviselőt és szenátort juttatott be Románia országgyűlésébe az erdélyi magyarság.  Az autonómiatervezeteket meg nem szavazó magyar képviselőink vajon igazoltan hiányoztak-e, esetleg megtámogatott okostelefonjaik mondtak csődöt, vagy érdektelenekké váltak a román nemzetállam elleni hármas támadásnak tartott alkotmányellenes autonómiatervezetek iránt? Vagy azon választóikkal azonosultak, akik az urnák elé járultak ugyan, de őket sem érdekli a székelység önrendelkezési igénye? Vajon, miután kihalunk, vándorbotot veszünk, azonosulunk a haladónak tartott világ értékrendjével, a „vén Európa” „tündérkertjében” még ifjúkorát élheti-e az autonómiát óhajtók közössége?

Öt évvel ezelőtt, 2018 novemberében Vizi E. Szilvesztert, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökét, az autonómia elkötelezett hívét a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjára terjesztettem elő. (Sajnos, javaslatomat válaszra sem méltatták.) Elsősorban nem kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenysége miatt tettem ezt, hanem azért, mert nagymértékben hozzájárult az erdélyi magyarság, a székelység szakmai és kulturális megvalósításaihoz, autonóm törekvéseinek kibontakozásához. Ráadásul, 2004 szeptemberében Bukarestben a Román Tudományos Akadémia épületében kiállt a székelyföldi magyarság önrendelkezése mellett. Arról értekezett, hogy mivel a tapasztalat szerint az autonómiát élvező régiókban fellendülés tapasztalható, a székelyföldi kulturális és területi autonómia mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Örökifjú hite a székelyföldi önrendelkezés mellett kitartó őszülők számára iránytű lehet: „Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

Dr. Ábrám Zoltán                             

A bűnvallástól a jó cselekedetig

Köztudott, hogy a Novák Katalin köztársasági elnök és Varga Judit volt igazságügyi miniszter lemondását kiváltó kegyelmi ügy érintettje, K. Endre zabolai származású. Szülei munkásságát a település elismerte, néhai édesapja nevét vette fel a helyi sportcsarnok. Bár a rendszerváltást követően ifj. Kónya Endre Magyarországra települt, az ügyben megjelenő cikkek értelemszerűen rendszeresen utalnak erdélyi gyökereire.

A médiába kiszivárgott ügy kapcsán érintettek, a zsinati elnöki tisztségéről lemondó Balog Zoltán is, méltóságteljesen bevallották tévedésüket, és hibájukért nyilvánosan bocsánatot kértek. Pedig konkrét kárt nem okoztak, legfeljebb erkölcsit. Saját lelkiismeretükre hallgattak, a megbontott nemzeti, avagy református egység tette szükségszerűvé lemondásukat. De miért nem kért bocsánatot, és miért nem tartja magát bűnösnek semmilyen mértékben sem éppen a „főszereplő”, mindennek az előidézője, Kónya Endre?

Szombaton - még Novák Katalin lemondása előtt - kezdett elterjedni a közösségi hálón egy levél, amelyben K. Endre rendkívül hosszan fejtegette a botrányos kegyelmi kérvény körülményeit. Koncepciós pernek tartotta, mulasztásai helyett saját “érdemeit” sorakoztatta fel, bár három testület is bűnösnek ítélte. A nyílt levél semmilyen felelősségvállalást és megbánást sem tartalmazott. Szerzője azt írta, nem tudhatja, pontosan mi játszódott le a köztársasági elnök fejében „az irgalmas döntése meghozatalakor”, de a lelkiismerete tiszta, és „a kegyelmet adóké is az kell legyen, mert helyesen döntöttek”.

Közben a “kegyelmet adók” beismerték döntésük helytelenségét, K. Endre viszont egy néhány nappal később megosztott újabb terjedelmes írásában sem tette meg. Az írások lekerültek a világhálóról, sőt egymásnak ellentmondó hírek keringtek arról is, hogy valóban Kónya Endre írta-e a levelet, illetve ő adta-e be a kegyelmi kérvényt annak idején, vagy a felesége.

Hogy miért írtam le mindezt, bár már sokat olvashattunk a történetről? Azért, mert teljes mértékben helyénvaló lett volna, hogy a kegyelmi ügyben messzemenően leginkább érintett Kónya Endre saját lelkiismerete szerint bevallja tévedését. A vallásos ember együtt él a bűn és a bűnbocsánat fogalmaival, és az a bármilyen mértékben bűnös ember, aki ezt nem tartja szem előtt – hiteltelen. Márpedig K. Endrének nemcsak most kellene bűnbocsánatot gyakorolnia, hanem már a kegyelem megadásakor is alázattal kellett volna viszonyulnia. “Köszönetképpen” tovább fellebezett, és a harmadfokú elutasítás adott lehetőséget a sajtónak a tényfeltárásra és a minősíthetetlen megnyilvánulásokra is. Két ígéretes női politikust kényszerített önvizsgálatra és lemondásra, a távozásukkal a nemzetnek mérhetetlen kárt okozva.

Mivel ő maga nem tette meg, az erdélyi magyarok nevében jelképesen elnézést kérek Kónya Endre helyett, mert többszörösen tévedett, és erkölcsi kárt okozott. De mikor vallják be tetteiket, tévedéseiket, hibáikat azok, akik „reggel, délben meg este hazudtak”, akik törvényhozóként füstbombát dobtak a tüntetőkre, akik nem létező diplomák tulajdonosainak tüntették fel magukat, akiket lopáson, pénzmosáson, tivornyázáson értek? Úgy látszik, ebben az erkölcsében megroggyant világban a tények ismerete, azok sajtóban való megszellőztetése sokak (a többség?) számára nem elégséges, ha nincs lelkiismeret, ha nincs bűnvallás.

A mesében, kiváltképpen a népmesében a jó és a rossz küzd egymással, és végül a jó győzedelmeskedik. Napjaink mindennapi életében is „meseszerűen” polarizálódott a jó és a rossz, amikor jobboldaliakról és baloldaliakról, románokról és magyarokról, vallásosakról és nem vallásosakról stb. stb. beszélünk. Pedig a jó és a rossz csírája mindkét oldalon megtalálható. A többi lelkiismeret dolga.

Választások jönnek, nem is egy. Megoldás-e a kiábrándult választópolgár számára, hogy nem szavaz az előzőleg „tetten ért”, „viselt dolgaikkal” szájról szájra járó jelöltekre? Vagy adott helyzetben mégiscsak a számára kevésbé elfogadhatatlan jelöltre üsse a pecsétet? Nyilván, egyik sem jó megoldás, hiszen vagy a jövőnket kockáztatjuk, vagy a becsületünket. A szokatlan méltósággal lemondásukat benyújtó köztársasági elnök és társa(i) példája talán az első lépés a szükségszerű megtisztulás útján.

Végül egymásnak feszülés helyett a böjtfő-vasárnapon immár mindenhol lejáró idei ökumenikus imahét mottójából idézek mindannyiunknak: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Tégy jót, és az irgalmas samaritánus példájára menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!

Dr. Ábrám Zoltán          

Nemzeti büszkeség

         Sokadmagával együtt Ilyés Gyula fogalmazta meg a kérdést: ki a magyar? Nem szándékozom ennek részletes megválaszolására. Magyarnak magyar az anyanyelv, a haza, a nemzet, a szív. Lélek és szellem. Nemzeti büszkeség.

         A lelki személyazonossága alapján magyar ember biztosan hallott a tizenhárom aradi vértanúról, és megemlékezett a nemzeten túli egyetemes szabadságvágyról. Bár egyre kevesebben vannak, de ma is akadnak olyanok, akik név szerint felsorolják a tizenhárom mártírt: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Melléjük sorolva a szintén október hatodikán Pesten kivégzett Batthyányi Lajost. Vagy további négy aradi vértanút, akik korábbi vagy későbbi időpontban lelték erőszakos halálukat: Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Lenkey János és Hauk Lajos.

         Valószínűleg valamivel többen tudnák felsorolni a hetven évvel ezelőtt Londonban világraszóló sikert arató Aranycsapat tagjait. A magyar csapat összeállítása szinte azonos volt a Bernben később vébé-döntős csapattal: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a hat-három utolsó negyedórájában Gellér Sándor védett a magyar kapuban. A berni kezdőcsapatban Tóth váltotta Budait, előzőleg pedig Puskás sérülése miatt Sebes Gusztáv, a csapat szakvezetője Palotást tette be a tizenegybe. Amúgy a népnyelv az Aranycsapat 12. játékosának a legendás rádióriportert, Szepesi Györgyöt tartotta.

         Az aradi tizenhármak és a londoni/berni tizenegyek mellett vajon nem illene-e hasonlóképpen ismerni a tizenkét magyar Nobel-díjast, ismerkedni neveikkel? Főleg most, amikor felfokozott nemzeti érdeklődést vált ki a Nobel-díjak idei ünnepélyes átadása, hiszen kivételes módon két magyar díjazott szerepel az elismertek között.

Bár nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, a későbbiekben ismertetett kritériumok alapján tizenkét magyar Nobel-díjasról, valamint további hét magyar származású, magyar ősökkel rendelkező Nobel-díjasról beszélhetünk. Két személy (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre) Magyarországon, magyar állampolgárként kapta meg a rangos elismerést ottani munkásságuk eredményeként, de később előbbi is elhagyta a szülőföldet, utóbbi pedig oda tért vissza végső pihenőre. További tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek csak a szülei születtek Magyarországon, egynek a nagyszülei, de ők maguk már nem ott jöttek világra, nem vallották magukat magyarnak. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.

Íme a tizenkét magyar Nobel-díjas neve a díjazásuk sorrendjében: Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Harsányi János, Oláh György, Kertész Imre, Herskó Ferenc, Karikó Katalin, Krausz Ferenc. És íme a magyar felmenőkkel rendelkező további Nobel-díjasok: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Milton Friedman, Daniel Carleton Gajdusek, Elie Wiesel, Polányi János, Louise Elisabeth Glück.

Miközben a fenti, már jól ismert neveket ismételgetjük, büszkén gondolunk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, a legrangosabb tudományos díjat elnyerő okos emberekre. Kiemelten arra, hogy idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását tette lehetővé. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

A legnagyobb magyar, Széchenyi István azt vallotta, hogy “a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma”.  Nekünk pedig az a feladatunk, hogy nemzeti büszkeséggel gondoljunk kiemelkedő mártírjainkra, sportolóinkra, művészeinkre, tudósainkra. A kiművelt emberfők sokaságából kikerülő legnagyobbjainkra.


Magyar Nobel-díjasok

          Az utóbbi időben tudatlan és műveletlen, de legfőképpen tudatosan rosszindulatú tollnokok a szomszédos országok némelyikében és az anyaországban egyaránt itt-ott arról cikkeztek, hogy mennyiben lehetnek magyarok a Nobel-díjasaink, ha mindannyian Magyarország elhagyására kényszerültek. Szóval, nemzeti öröm helyett inkább globális frusztrációra kárhoztatnának bennünket, totális bírálattal illetve a hazai iskolarendszert, a honi viszonyokat.

          De hát ki a magyar? Aki elment, az már nem az?  És aki maradt, az mindenképpen az? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

          A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar (vagy bármely nemzetiségű) az, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. De az is előfordulhat, hogy valaki nem vállalja fel saját identitását, politikai, szociális vagy egyéb okból, de a jelek alapján a környezete annak tartja. Meg hát az sem mellékes, hogy napjainkban, amikor szabad akaratból nemcsak lakcímet és munkahelyet, hanem nevet és nemet is lehet váltani, lassacskán a szülőföld marad az egyedüli biztos a bizonytalanban. Amit nem lehet elvenni, legfeljebb az országhatárok mozdulhatnak meg körülötte. Aki pedig elköltözik, annak biztos fogódzó, hogy a szülőföld mindenkor hazavár.

A tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő “tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért - a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Szóval, az “eke szarvánál” kellene maradni – üzenik a ki tudja hol született és milyen neveltetésben részesülő megmondófiúk.

Ráadásul a honi iskolarendszert is bírálattal illetik, mert – szerintük bizonyára alacsonyabb színvonala miatt – képtelen volt otthon marasztalni az ott végzetteket. Pedig éppen ellenkezőleg: a neveltetés, a rendkívül gazdag és önkifejező magyar anyanyelv, a Rátz vagy Kiss tanárok mesteri útbaigazításai döntő tényezőknek bizonyultak a magyar zsenik sikeres szakmai kibontakozásában. Miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a 20. század fordulóján Budapest világszinten a hatodik helyezett volt az ott iskolázott Nobel-díjasok sűrűsége tekintetében? Márpedig a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, meg a többi iskolában magyarul sajátították el a tudomány alapjait a többnyire zsidó származású magyar tudósok. Akik később az Újvilágban sajátos akcentussal beszélték az angolt, és különös tudásuk és kommunikációs készségük miatt marslakóknak becézték őket, miközben Amerikába kikerült magyar géniuszok voltak. Mára pedig az is bebizonyosodott, hogy nemcsak fővárosi elit iskolákból, hanem a kommunista rendszer szerényebb vidéki iskoláiból is kikerülő,  egész életüket és karrierüket meghatározó honi alapképzésben, majd egyetemi oktatásban részesülő Nobel-díjasaink is vannak. Magukat magyarnak vallók, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

          A Nobel-díjas magyarok identitását megkérdőjelező, a szülőföld szerepét minimalizáló vélemények mellett olyan túlzásokkal is találkozhatunk, amikor a magukat magyarnak nem valló, amúgy magyar(zsidó) ősökkel rendelkező osztrák vagy amerikai Nobel-díjasokat is felveszik a listára. Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Csak ketten vannak (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre), akiket Magyarországon, magyar állampolgárként, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, de ők is elhagyták a szülőföldet. Újabb tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, - Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével – alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el.

A tucatnyi magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskolázttattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Egyetlen példaként közéjük tartozik a nemrég nyolcvan évesen elhunyt, a koronavírus évében díjazott Louise Glück, akinek apai nagyszülei Magyarországról (Érmihályfalva) vándoroltak ki az Egyesült Államokba még 1900-ban. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben. Őket magyar Nobel-díjasoknak tartani éppen olyan túlzás, mint megvonni a magyarságát azoknak, akik szakmai érvényesülésük okán külföldre távoztak.

Menni vagy maradni? – sokáig ez volt az alapkérdés. Akit közel száz évvel ezelőtt elvitt a hajó Amerikába, annak – mindenféle politikai tartózkodás mellett – nehéz volt kapcsolatot fenntartania a szülőfölddel. Aztán elterjedt a repülőzés, és közelebb került az óhaza. Szép példaként mgemlíthetem, hogy 1978-ban a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is egyike volt az amerikai küldöttségnek, aki a Szent Koronát hazakísérte. Vagy közel húsz év múlva emlékezetesnek bizonyult Teller Ede jelenléte Budapesten a Magyarok Világkongresszusán. Szóval, ma már a válasz így hangzik: menni és haza(-haza)jönni.

A tudomány mindenkoron szakmai együttműködésekre alapoz, és egyre inkább országhatárokon, földrészeken ível át. Amikor a szabad mozgás és munkaválallás a mai demokrácia egyik – amúgy számos ellentmondást és problémát is felvető – vívmánya, az együttműködés lényegesen kitágult. A maroktelefon és az internet korában ma már a “menni vagy maradni” választási lehetőséget felváltotta a “menni és hazajönni” alternatívája. Hazajönni fizikailag, véglegesen vagy látogatóba, szakmai kapcsolatokat kiépítve, megbecsültséget fenntartva. Hazajönni, még inkább itthon maradni lelkileg. Ezek a fizikai, lelki és szellemi determináltságok határozzák meg az egyéni identitásunkat, miközben egyetemes létünk és lényünk oszlopai egyúttal. A szülőföld kiléte, az iskolázottság helyszínei, az édes anyanyelv, a nemzethez való lelki tartozás vitathatatlan feltételei az identitásmegőrzésnek és a nemzeti kötődésnek. Mindezt megkérdőjelezni bárgyúság vagy rosszindulat.

Két Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet

         Bár a rangos sportesemények vagy az Oscar-gálák vonzerejével nem vetekszik, évről évre nagy érdeklődést vált ki a Nobel-díjak megnevesítése, majd ünnepélyes átadása. Ilyenkor előtérbe kerülnek a hétköznapokon a laboratóriumukban megbúvó tudósok, az íróasztaluknál          ihletükbe temetkező alkotók, az emberiség fejlődését meghatározó felfedezéseikkel, kiemelkedő alkotásaikkal, példamutatásukkal. És bár a tudománynak és vívmányainak, az írásművészetnek és a békeszeretetnek nincs nemzetisége, hiszen az egész emberiség javát szolgálják, a tudósok méltatásakor sohasem lehet mellékes, hol születtek, hol iskoláztattak, és hol érték el világraszóló eredményeiket.

   Már-már természetes, hogy a szabadság, a pénz és az agyelszívás hazája, az Amerikai Egyesült Államok tudományos szuperhatalom. Egy  viszonylag kis országtól nem várható el, hogy egyenrangú feltételeket nyújtson tudósainak, de még sportolói felkészülésének, színészei csillogásának sem. Békeidőben, demokráciában is természetes a tudósok fokozott elvándorlása – főleg a tengerentúlra - a lényegesen kedvezőbb kutatási- és életkörülmények biztosítása, az esetlegesen zavaró tényezők kiküszöbölése miatt. (Csak zárójelben említem meg, amerikai földön nem tomboltak sem világháborúk, sem kommunizmus, sem egyéb, életet vagy egzisztenciát veszélyeztető helyzet nem állt fenn).  Tény és evidencia, hogy a tudományos szaklapok döntő többsége angolul íródik és az Egyesült Államokban adatik ki, valamint az is, hogy a legtöbb Nobel-díj amerikai tudósokhoz kötődik.

    De ki az amerikai Nobel-díjas? Jelen esetben az, aki születési helyétől, nemzetiségétől és korábbi tanulmányaitól függetlenül a tudományos nagyhatalomnak számító Egyesült Államokban dolgozott és érte el sikereit. És ki a magyar Nobel-díjas? Eddig azt mondhattuk, hogy többnyire – néhány kivételtől eltekintve - az amerikai lakhellyel és állampolgársággal rendelkező amerikai tudós, akinek zsidó-magyar ősei vannak, Magyarországon született (többen a történelmi határok között, vagy meglehet, csupán szüleik születtek ott), bizonyára magyar iskolában érettségizett, és bontakoztatta ki tehetségét, de már fiatalon elvándorolt, és lehetőleg mindvégig megőrizte magyar identitását, anyanyelvét. Magát magyarnak (is) vallja.

     Nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően, de bárhogyan is osztjuk-szorozzuk, Nobel-díj tekintetében jól állunk, főleg az ország lakosságát figyelembe véve. Csupán ketten vannak, akiket Magyarországon, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, egyúttal magyar állampolgárként. Eddig nyolc, most már tíz díjazott Magyarországon született, a szüleik is magyarok, az anyanyelvük is az, eredményeiket viszont külföldön érték el. Hat olyan díjazott van, akiknek édesapja, édesanyja is – a változó területű - Magyarország szülötte, de ők maguk már nem ott jöttek világra. Egy díjazottnak egyetlen nagyszülője volt magyar. Ha a felsoroltak mindegyikét magyar Nobel-díjasnak számítjuk, akkor Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel együtt összesen 18-19 magyar kitüntetettel büszkélkedhetünk. Ha viszont a múltba tekintésünk ennél szigorúbb, akkor 12-vel vagy még kevesebbel. Optimistább kitekintéssel a béke Nobel-díjat kiérdemelt szervezetekben (pl. a taposóaknák megsemmisítéséért folytatott munkában, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentésében) magyarok is tevékenykedtek, ráadásul 2012-ben az Európai Unió is részesült e rangos elismerésben, úgyhogy a legderűlátóbb verzió szerint mindannyian Nobel-díjasok vagyunk.

    Ami kétségtelenül közös a magyar, Magyarországon született Nobel-díjasokban: a tudásukat a magyar kultúrából merítették, de a kedvezőbb szakmai, politikai körülmények miatt mindannyian elvándoroltak szülőhelyükről. Ettől függetlenül méltán vagyunk büszkék a legrangosabb tudományos elismerést elnyerő okos emberekre, zsenikre. Hiszen Magyarország nagyon előkelő helyet foglal el a magyar és magyar származású Nobel-díjasok tekintetében, sőt rajtuk kívül olyan géniuszokat is adott a világnak, akiket nem honorált ugyan a Nobel-bizottság, de tudományos képességeiket, felfedezéseiket, szakértésüket legalább annyira elismerték.

    Idén két újabb Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Az egyiket a szívünk mélyén vártuk, a másik meglepetésként ért. Karikó Katalin az orvosi Nobel-díjat az mRNS-alapú orvoslás alapjainak megteremtéséért nyerte el születésileg is amerikai kutatótársával együtt, ami a koronavírus elleni új típusú védőoltások gyors kifejlesztését és gyakorlati alkalmazását is lehetővé tette. Krausz Ferenc két francia-amerikai tudóssal megosztva kapott fizikai Nobel-díjat az általa kifejlesztett „ attoszekundumos fényimpulzusokat létrehozó kísérleti módszerekért, melyek lehetővé teszik az elektronok  anyagbeli viselkedésének tanulmányozását”.

    Karikó Katalin Szolnokon született, Kisújszálláson nőtt fel, Szegeden végezte az egyetemet, doktorált, és kezdte szakmai pályafutását. A kommunizmus legsötétebb éveiben, harminc évesen családjával az Egyesült Államokba települt, és így vált magyar-amerikai kutatóbiológussá. Azóta is gyakran jár Magyarországra, magyarságát teljes mértékben vállalja. Ő a harmadik Nobel-díjasunk, aki magyar állampolgárként vehette át a kitüntetést. Egyébként 2021 óta a Szegedi Tudományegyetem kutatóprofesszora és a Pennsylvaniai Egyetem adjunktusa. A Wikipédia szerint tíz magyar tudós és alkotó után Karikó Katalin szerezte meg a tizenegyedik magyar Nobel-díjat, egyben ő az első magyar Nobel-díjas nő. Lánya, Francia Zsuzsanna kétszeres olimpiai bajnok, tagja volt az aranyérmet szerzett amerikai nyolcas női evezőscsapatnak. Unokája Alexander Bear Amos.

   Krausz Ferenc Móron született, Budapesten elméleti fizikai és villamosmérnöki tanulmányokat folytatott. Innen, bizonyára származásának is köszönhetően, 1987-től Bécsben folytatta pályafutását, húsz éve pedig Németországban, ahol a Max Planck Kvantumoptikai Intézet igazgatója. Munkatársaival együtt az ultragyors lézertechnika kifejlesztője. Állampolgársága osztrák és magyar, tehát Münchenben élő és dolgozó osztrák-magyar fizikusnak tekinthetjük. A Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.

     Akár a múlt, akár a jelen, akár a jövő ígéretes tudósairól, művészeiről beszélünk, jelen esetben a Nobel-díjat elnyerőkről, nevük megőrzése, életpályájuk megismerése, munkásságuk jelentőségének a tudatosítása igazi társadalmi értékek közvetítése által méltó megbecsülésüket szolgálja. Büszkék lehetünk a legnagyobb elismerésben részesülőkre, akik nemcsak az emberiséget, de azon belül a nemzetet is gazdagítják.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                   

       Oppenheimer időszerűsége, Teller Ede emlékezete           

Amerikától Magyarországig, így Marosvásárhelyen is kiemelt érdeklődés mellett vetítik Christopher Nolan Oppenheimer című filmjét. A Manhattan terv igazgatójaként Robert Oppenheimer kiemelt szerepet játszott az első nukleáris bomba kifejlesztésében, ezért az „atombomba atyja”-ként  emlegetik. Az emberiség történetének egyik legmeghatározóbb pillanata azh ő nevéhez kapcsolódik, amikor 1945. július 16-án hajnalban az új-mexikói sivatagban felrobbantották az első atombombát. Néhány héttel később Hiroshima és Nagaszaki bombázása máig is az a két nukleáris fegyverhasználat, ami fegyveres konfliktusban történt. Azóta fokozottabban szembesül az emberiség az ön-kipusztítás lehetőségével, amit a nukleáris fegyverek nyújhatnak egy katonai konfliktus során. Márpedig az Oppenheimer c. film éppen a hidegháború mélypontjait idéző orosz atomfenyegetések idején készült el. Mondanivalója örökérvényű, időszerűsége vitathatatlan.

Egyébként a film végigköveti Oppenheimer életét. Az általa kifejlesztett atombomba bevetésének eldöntése már az atombomba fejlesztését végző Manhattan terv irányításával megbízott Groves tábornok hozzáállásán, végül Truman elnök döntésén múlott. Miután a felvállalt szakmai-tudományos munkát sikeresen beteljesítette, a második világháború befejezése után Oppenheimer az atomenergia nemzetközi ellenőrzéséért lobbizott, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését, és ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését. Ezért kegyvesztett lett az amerikai kormányzati és katonai vezetők körében, kommunista kapcsolatokkal vádolták meg, és megalázó módon, igaztalanul kizárták az Atomenergia Bizottság tanácsadói bizottságából. Az ünnepelt tudósból politikai üldözött lett, bár később részben rehabilitálták.

A filmdráma egyik kulcsszereplője Teller Ede, aki Oppenheimer tudóskollégája volt a Manhattan tervben.  A filmkockákon jól körvonalazódik, és a „bombatörténetet” végigkíséri az Oppenheimer-Teller ellentétpár. Oppenheimer a saját maga által alkotott atombomba pusztító erejétől megrettenő, az emberiség biztonságát a fegyverkezés korlátozásában kereső tudós, miközben Teller a katonai erő fitogtatásában, a kölcsönös elrettentésben, a mindenkori bizalmatlanságban bízó tudós. És bár kettejük hozzáállása és véleménye sokszor párhuzamosnak bizonyult,  végül is – mások mellett – nekik köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok atommonopóliummá vált.

Miközben az Oppenheimer c. filmben végigkövetett jó néhány gondolat időszerűsége felülértékelődik a globalizált ukrán-orosz konfliktus idején, Amerika árnyékában, éppen Teller Edére emlékezünk, aki 95 évesen 2003. szeptember 9-én halt meg Kaliforniában. Tudományos nagysága és zsenialitása vitathatatlan, életművének a megítélése ellentmondásos és politikafüggő. Az Amerikai Egyesült Államok elnökeitől minden lehetséges kitüntetést megkapott, beleértve a legrangosabb elismerést, a Szabadság Érmet.

Teller Ede kiváló számolási és matematikai képessége már gyermekkorában megnyilvánult. Egyetemi tanulmányait a budapesti Műegyetemen, majd a karlsruhei, müncheni és lipcsei egyetemeken folytatta. Göttingenben kezdett dolgozni, koppenhágai és londoni megállók után az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le véglegesen. A harmincas éveiben járó fiatalember ismertségét az alapozta meg, hogy teljes titoktartás és elzártság mellett a Los Alamos-i laboratóriumba került, ahol Oppenheimer vezetésével elkészítették az első atombombát. A hidegháború, az Egyesült Államok és a Szovjetúnió közötti fegyverkezési hajsza korában vezető szerepet kapott a hidrogénbomba kutatási programjában, amely egy új termonukleáris kutatólaboratóriumban zajlott Kaliforniában. Aktív részese volt a nyolcvanas évek csillagháborús tervének, a fegyverkezési verseny oly mértékű fokozásának, amelyre a Szovjetunió már képtelennek bizonyult válaszolni a megterhelő kiadások miatt, és felbomlásához a túlméretezett fegyverkezés is nagyban hozzájárult. Amúgy Teller Ede a nukleáris energia békés és biztonságos felhasználásának a híve volt, az atomenergia hasznosítását az emberiség létérdekének tartotta.

Teller Edét tudományos körökben militarista szakembernek tekintették, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem kapott Nobel-díjat. De ha figyelembe vesszük, hogy a legrangosabb tudományos díj létrehozója, a dinamitot felfedező, alaposan meggazdagodott Nobel Alfréd fegyvergyáros éppen a nevéhez fűzött „halálgyáros” jelzőt szerette volna feledtetni a róla elnevezett díj megalapításával, akkor elmondhatjuk: Teller Ede méltán nevezhető a nobeli út követőjének. A róla való visszaemlékezést önéletrajzi könyvében megfogalmazott gondolataival zárjuk: "Mélységesen sajnálom azokat a haláleseteket és sérüléseket, amelyek az atombombázásokból következtek. De a legjobb magyarázatom arra, miért nem sajnálom azt, hogy fegyvereken dolgoztam, voltaképpen egy kérdés: mi lett volna, ha ezt nem tesszük?"

Dr. ÁBRÁM ZOLTÁN                         

Honismereti Népfőiskola Erdélyben

         Harminc évvel ezelőtt, 1993 júliusában Szovátafürdőn került sor az I. Honismereti Népfőiskolára. Jelen írás ebből az alkalomból kitekintést nyújt az erdélyi népfőiskolai mozgalomra, valamint a hét alkalommal megrendezésre kerülő honismereti népfőiskolák szellemiségére.

         A magyar népfőiskola-történet egyik gyökere a Maros megyei Makfalvához kötődik, az 1835-ben báró Wesselényi Miklós által alapított kollégiumhoz. A korabeli krónikás így írt a Wesselényi Kollégiumról: „Azért jött létre, hogy a magyar nyelven folytatandó tanítás tárgyai közelebb álljanak az élethez, mint a tudományossághoz. Az életre hasznos mesterségek értésének, gyakorlati tudásnak, vagyis magán segíteni, másoknak is szolgálni alkalmatos ügyességnek, életrevalóságnak iskolája.”

A rendszerváltást követően, 1992-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tagszervezeteként megalakult a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság. Az alakuló ülésre főleg azok sereglettek össze Erdélyből valamint Bukarestből, akik már a letűnt diktatúra éveiben is tevékenykedtek a hatalom által ugyancsak szűk keretek közé szorított magyar közművelődési életünkben, és különösen a szabadegyetemi előadások szervezésével hívták fel magukra a hajdani éber cenzúra figyelmét. A Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság abból a célból jött létre, hogy felmérve a lehetőségeket, támogassa a hivatalos oktatáson kívüli felnőttképzést, vagyis intézményesítse közművelődési életünknek ezt a fontos területét. Az erdélyi népfőiskola célkitűzése ugyanaz, amit Móricz Zsigmond vallott: „Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfõiskola célja.” Azonban itt, a Kárpátok ölelésében, más feladat is vár a népfőiskolákra: meg kell tanítani magyar közösségeinket úgy cselekedni, hogy megmaradjanak.

          A kibontakozó tevékenységek közül a legsikeresebbnek a honismereti népfőiskola megszervezése bizonyult. Az I. Honismereti Népfőiskolára 1993 júliusában Szovátafürdőn került sor, partnerünk volt Magyarországról a Magyar Népfőiskolai Társaság és a Honismereti Szövetség. A helyszín a kempingtáborra esett, ahol a faházakban együtt elfért a hét országból érkező több mint nyolcvan résztvevő.  A magyar népfőiskolaszervezők Kárpát-medencei seregszemléjeként összesen hét honismereti népfőiskolát sikerült megszerveznünk: négyet Szovátán (1993, 1995, 1997, 2004), kettőt Szentegyházán (1999, 2002) és egyet Marosvásárhelyen (2006). Ezek a rendezvények elérték a céljukat, erre bizonyíték az előadások színvonala, a kiscsoportos tevékenységek módszertani felhasználhatósága, a kötelező tanulmányi kirándulás, az egységes magyar kultúrában való gondolkodás, és kiemelten az esti foglalkozások közösségformáló ereje. A tábortűz körüli viccmondások, a közös énekléssel fűszerezett borozgatás, a kötetlen beszélgetések közösségformáló ereje mérhetetlennek bizonyult. Hiszen a népfőiskola egy olyan műfaj, ahol nincsenek éles határvonalak az előadó és a hallgató között; ahol a teleírt jegyzetfüzet és a résztvevők címlistája kiegészítik egymást.

Változatos tematikát választva tartottuk meg a kétévente várva-várt, határokon túlra is kiterjedő összejöveteleinket. A résztvevőket az akkoriban legjelesebbnek bizonyuló közművelődés-szervezők közül toboroztuk, és így jött létre a honismereti népfőiskolákon résztvevők “nagy családja”. A különböző foglalkozású, közösségszervező tevékenységet folytató résztvevőkkel megismertettük a honismeret, népismeret, népfőiskola, felnőttoktatás, műemlékvédelem és környezetvédelem, egészségnevelés, kommunikáció tudományát, és kiemelten foglalkoztunk a szórvány közművelődési helyzetével és jövőképével. „Műemlékvédelem és környezetvédelem” címmel könyvet adtunk ki a III. Honismereti Népfőiskola anyagából. Az utolsó, VII. Honismereti Népfőiskolára 2006 novemberében került sor, témája: „A szórvány közművelődési helyzete és jövőképe”. Utána fokozatosan kifulladtunk, belefáradtunk, nem tudtuk megszerezni a támogatást az egyre szűkösebb körülmények között. De leginkább: nem tudtuk, nem tudhattuk megismételni a megismételhetetlent.

Három évtized távlatában nagy szeretettel gondolok az egykori honismereti népfőiskolákra, amelyek főszervezőjeként és mozgatójaként elmondhatom: nem volt hiábavaló a fáradozás. Nagyon sokan megfordultak itt a közművelődési életünket irányító, önzetlen közösségszervezők közül, és mindannyian új ismeretekkel és ötletekkel, de mindenekelőtt megnevezhetetlen lelki táplálékkal távoztak, amely életük végéig elkísérte, elkíséri őket. Örömmel tölt el, hogy másfél évtizeden át sikerült éltetni az erdélyi honismereti népfőiskola szellemiségét.

                                                      DR. ÁBRÁM ZOLTÁN

Gondolatok pápalátogatás után

Ferenc pápa magyarországi látogatása számunkra történelminek bizonyult, hiszen négy éven belül harmadszor látogatott el magyar közösségbe, és a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson való részvételét, rövid magyarországi tartózkodását követően két éven belül visszatért. Három napon át közösségi együttlétek, megszívlelendő üzenetek, krisztusi útkövetések élményével, a szeretet kisugárzásával töltötte fel híveit, tisztelőit. Sok millió magyar és nem magyar szívet. 

A pápa megcáfolta a korábbi ellendrukkerek minősíthetetlen hangoskodását, az előző útjával és Magyarországhoz való viszonyával kapcsolatos spekulációkat és elferdítéseket. A több tízezer, százezer jelenlevő, de az eseményeket a tévéképernyők előtt követők részére is, életreszóló élményt, harmónikus és szemet gyönyörködtető együttlétet, személyes találkozást, lelki feltöltődést nyújtott a szeretet, a békesség, az ökumenizmus jegyében érkező Szentatya. “Veni, vidi, vici” – a keresztényüldöző Julius Caesar szavait fordította le a kétezer éves kereszténység nyelvére, amint - korábbi nyilatkozata alapján – „elment Budapestre a szeretett magyarokhoz, hogy átölelhesse őket”. Miközben minden jel arra utalt, hogy élvezte az együttlétet, erőre kapott a Szentatya, aki megsokszorozta a feléje irányuló szeretetet, legitimizálta az ezer éves Szent István-i értékeket és a mostani államvezetés kiállását a kereszténység védelmében. Szavaiban magyar szentek és szent életű emberek példáit vállalta fel, és több ízben magyarul szólt: „Jónak lenni jó.”, „Köszönöm, Isten fizesse!”, „Isten áldd meg a magyart!”

A gyönyörű környezetben, a Fennvaló áldásával napsütötte országház szomszédságában lezajló szentmise legfontosabb metafórái a jó pásztor, a nyitott kapu, a megbocsátás szépsége voltak. Vallási értelemben mindhármat Krisztus, a keresztény ember számára a Megváltó testesíti meg. Világi síkon az individualizmus zárt kapui és az elesettekkel szembeni közöny, a rászorulók (migránsok) iránt tanúsított elutasítás arra jelent pápai felszólítást, hogy „Legyetek nyitott kapuk!”. De vajon kinek kell megbocsátást gyakorolnia, kaput nyitnia, jó pásztornak lennie? A napjainkban is jelentős vallási - és vatikáni állami – hatalmat képviselő pápa, Jézus Krisztus helytartója mellett nyilvánvalóan a világ, Amerika, Európa, Magyarország, Románia... vezetőire, vallási és világi elöljáróira is érvényes a felhívás. Mert a jó pásztor „nem lopja el a rá bízott nyájat”, a jó politikus pedig képes jó pásztora lenni a népének.

Miközben a lelkiismeret hangjára hallgató különutas politikája miatt Magyarország az Európai Unió sajátos érdekközösségében a vádlottak padján áll, megszívlelendő a megbocsátás, a jó pásztor és a nyitott kapu jelképe. Ferenc pápa a protestáns női államfővel (aki egészen más „kategóriát” képvisel, mint a most kivételesen római katolikus, ám szellemi teljesítőképesség terén igencsak korlátolt amerikai elnök) és miniszterelnökkel közös együttléte során mindenestre legitimizálta családpolitikájukat, és teljes mértékben hiteltelenné tette mindazon rosszakaratú félremagyarázásokat, miszerint a „migránspárti pápa” nem áll szóba a „kerítéspárti miniszterelnökkel”. A pápa ugyanis alapvetően a rászorulók – beleértve a szülőföldjükről elüldözötteket is - védelmezője, az államfő pedig saját állampolgárai érdekeit képviseli, akár az ellenőrizetlen és jogszerűtlen határátlépés ellenében. A más népek számára is követendő, ezer éves Szent István-i intelem és annak gyakorlása az idegenek befogadására vonatkozóan ugyanis sohasem jelentette számukra előjogok biztosítását, amiképpen az ukrán menekültek példamutató támogatása is cáfolja a magyar kormányzat idegengyűlöletét, inkább a testvériség gyakorlására nyújt példát. Csupán a szeretet és nem a hatalom, az érdek oldaláról kellene értelmezni a jelenséget.

Csakhogy a földön mindenkor együtt munkálkodott a jó és a gonosz, amiként minden őseposz, vallás, alapvető emberi összegző mű foglalkozott e kettősséggel. Nem csoda hát, ha a szeretet katarzisában, három napon át az egészséges magyar büszkeség jegyében, bármiféle incidens nélkül lezajló pápalátogatásra egyesek máris pokoli tüzet zúdítottak az egyre sajátosabban értelmezhető szólásszabadság, demokrácia szólamaival. Nevesincs cikkeikben és véleménynyilvánításaikban hitetlennek, antikrisztusnak titulálták Szent Péter utódját, saját országukat (az alaptörvény szerint keresztény Magyarországot) szalonképtelen jelzőkkel illették, az állami vezetőket pedig a migránsok feltétel nélküli befogadására szólították fel. Sajnálatra méltó szeretetlenséggel fejtették ki néhol gúnyos, félretájékoztató, saját érdekeiket szolgáló véleményüket. Mert bár sokféleképpen értelmezhető egy pápalátogatás is, ám a szeretet nyelvén megfogalmazott, igazságra és békességre támaszkodó üzenetek elferdítése - minősíthetetlen.  

De jött a kis Fiat, mellette haladtak a huszárok, száz gyermek a repülőtéren, tízezer fiatal a sportcsarnokban, hátrányos helyzetűek, Csaba testvér és jó néhány székely zászló, Pázmány Péter tudományos szellemisége és más vallások képviselői. És Szent Péter utódjának a trónusa elé felvonultak a család, a szerzetesek, az önkéntesek, a népviseletbe öltözöttek reprezentánsai.  Istenhit és szeretet, fiatalosság és jövőkép. Lelki mérföldkő és feltöltődés, életreszóló élmény sokak életében Ferenc pápa történelmi látogatása. Mert jönnie kellett a világ letekintélyesebb egyházfőjének, hogy magába szálljon egy egész ország lakossága.

A pápalátogatásnak országhatárokon túli, magyar vonatkozású kisugárzásai is voltak. Nemcsak a határokon túli magyarság köszöntése, vagy éppenséggel a kárpátaljai ifjú tanúságtétele miatt. Amikor ugyanis a Szentatya az ezer éves Magyarországra vagy Szent Erzsébetre utal, akkor mi is otthon vagyunk. Amikor pedig kétszer is magyarul idézte a himnuszunk első sorát, és általa isteni áldást kért mindannyiunkra, bizony sokan keserűen odagondoltuk: vajon miért munkálkodik a gonosz Nagykárolyban, és nem tűri meg Kölcsey szobrának talapzatán az isteni áldást? Miközben államalapító Szent Istvánunkat a keleti kereszténység is szentként tiszteli, miért nem kapjuk meg az általa nekünk kijáró tiszteletet? A népviseletbe öltözött román lány imája a pápai trónszék előtt vajon hiábavaló lesz ezután?

         Háború és béke. Lev Nyikolajevics Tolsztojjal, vagy nélküle. Háború Nagykárolyban, háború Bahmutban; Washingtonban és Brüsszelben. Békepártiság a Vatikánban és Magyarországon, hiszen keresztyén út a béke útja. És mindkét állam zászlajában ott találjuk a béke színét. Vasárnap a Kossuth-tér egészen fehérbe öltözött egy felemelően szép és lélekmelegítő, őszinte és elegáns pápai szentmise alkalmával. Aki ezt nem ismeri be, vajon felül tudja múlni ezt az isteni gyönyört, alternatívát tud állítani a lélek esztétikájára? Nagyotmondásokon alapuló kampánygyűléseken, petárdás focimeccseken, száz decibeles rockkoncerteken aligha. Akit viszont akár április utolsó hétvégéjén a pápalátogatás alkalmából utolért az emberek feletti erő sugallata, megérintett a jó pásztor bizonyossága és megszólított a szeretet himnusza, abban megfogalmazódhat bár annak az érzése, hogy kár lenne felélni, lerombolni ezt a kultúrát a pénzre és földi hatalomra épülő újabb és újabb világrend nevében.

         Ferenc pápa látogatásával nyilvánvalóan megerősödtek a Vatikán és Magyarország kapcsolatai, miközben a világ katolikussága szeretettel vetette tekintetét a Magyarok Nagyasszonya békét akaró országára. A három napos pápai vizit vendéglátója, Erdő Péter bíboros köszöntésében kihangsúlyozta, hogy a történelem során Magyarország, a magyar katolikus közösség perifériát alkotott, egy olyan népet, „amely ezer éve szeretettel ragaszkodik a nyugati kereszténységhez, amely sokszor megfeledkezett róla”. Egyébként Erdő Péter bíborosnak bizonyára nőttek az esélyei, akárhány százalékos támogatottsága, egy majdan esedékes pápaválasztáson. A sok nyelvet beszélő, tudós alkatú, jó szervezői készséggel megáldott főpásztor ugyanis immár egy sikeres pápalátogatás házigazdája a római katolikus hívők legmagasabb szintű összejövetele, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus két évvel ezelőtti budapesti megszervezése után.

Az ökumenizmust, a határok természetes összekötését szorgalmazó Ferenc pápa válaszbeszédében szó szerint az alábbiakat mondotta: „A Magyarok Nagyasszonya szívére szeretném bízni az európai kontinens hitét, különösen a béke ügyében.” Akire „rábízta”, hogy „az ukrán és az orosz népre tekintsen”, vagyis – mondanám a saját olvasatomban – közvetítsen a béke ügyében. A budapesti apostoli útját Máriának felajánló Szentatya az országát a Magyarok Nagyasszonyának felajánló Szent István utódait testvériségre, nyitottságra, alázatra és engedelmességre intette, Krisztus örömének terjesztésére kérte, sőt arra is, hogy imádkozzanak érte.

         Végül felcsendült a régi magyar himnusz, ami teljes összhangban volt Ferenc pápa történelmi látogatásával: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról!”

                   Hit, szeretet, béke! Pax!

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                         

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.

    Miután élve eltemetett a világsztárrá avanzsálódott mesterséges intelligencia, annál jobban értékelem régi-új életem. Annyira még nem gyúrt a befolyása alá, hogy eredményein aligha kételkedve, feltegyem magamnak a kérdést: valóban élek még? Inkább azon fogadkozom, hogy mesterséges intelligencia ide vagy oda, az eszemet nem cserélem fel semmilyen műagyra. Még önmagam élek, és bár nem mindenkinek érdeke, hogy a valóság érzékelésére és bírálatára is képes legyek, nem feledhetem életem első felének manipulatív kommunista diktatúráját. Akkoriban Amerikától intőt kapott az országvezetés, mostanában csupa piros pontot a szabadság és liberalizmus hazájából érkező érdekek feltétel nélküli képviseletéért. Csak arra lennék kíváncsi, hogy a román Ion is eltemetett már, vagy még kifizethetem az idei adókat?

Búcsú a Krónikától, éljen a Krónika!

     Október végén az erdélyi magyar közösség szomorú megdöbbenéssel értesült arról, hogy az új év beköszöntével megszűnik – többedmagával együtt – az egyetlen magyar nyelvű romániai országos napilap, a  Krónika nyomtatott formája. Számomra sajnálatos, hogy miközben az információáramlás egyre inkább a kaotikus és ellenőrizetlen virtuális térben zajlik, mégsem tudunk fenntartani egy kézben forgatható, nyomdából kikerülő országos napilapot, amely fennállása óta kiegyensúlyozott, objektív és naprakész tájékoztatása által rendkívül hasznos szolgálatot végez. Ellentmondásosnak tartom, hogy gyakran beszélünk autonómiáról, annak a különböző formáiról,  a gyakorlat szintjén viszont mi magunk sem tudjuk elérni azt, ami nem másoktól függene.

    Mégis. Miközben a Krónika újságtól búcsúzom, és éltetem az újjászülető internetes Krónika napilapot, portált, az 1908 januárjában született és  közel negyedszázada elhunyt Wass Albert példája áll előttem. Kényszerű emigrációja időpontjáig az író-költő az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt, amelynek mintájára két évtizeddel később létrehozta az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, és saját kiadóvállalatot is alapított. Számos könyvet jelentetett meg, a magyar identitást és igazságot képviselő cikksorozatot indított, írói hivatásának tartotta az erdélyi lelkiség és eszmeiség fenntartását. Erdély kérdéskörével, a magyarság általános problémáival foglalkozó angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett, és lapjait egyetemeknek, politikusoknak küldte el. Szolgálatot végzett, köszönet helyett mégis inkább keserű számvetéssel kellett szembesülnie. Az akkoriban szülőhazájában kevésbé olvasott (szégyenszemre ma is háborús bűnös) Wass Albert számára a folyóiratok (Transilvanian Quarterly, Hungarian Quarterly) hosszú távú kiadását az előfizetők alacsony száma lehetetlenítette el. A figyelmet a közép-európai nemzetiség regionális problémáira ráirányító kezdeményezése sem bizonyult sikertörténetnek, az érdektelenség és támogatás hiánya miatt szintén meghiúsult. Száműzöttként Wass Albertnek sajnos nem sikerült találnia annyi magyart, aki akár néhány száz dollár befizetésével fenntartotta volna a kiadóját. Még szerencse, hogy skót származású felesége megcáfolta mások alaptalan előítéleteit a skót fukarkodásról, és írói, kiadói, országjárói munkásságában mindannyiunk számára példamutatóan áldozatkész társa volt!

   Miközben az amerikai emigráció legtekintélyesebb prózaírója, Szitnyai Zoltán azt állapította meg, hogy "Wass Albert a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében vezéri szerepet tölt be", az érintett eképpen mesélt vállalkozása, az Amerikai Magyar Szépmíves Céh küldetéséről: „Sajnos, itt Amerikában magyar könyvet csak úgy tudunk kiadni, ha más könyvvel megkeressük azt, amit a magyarra ráfizetünk.”

    Az egyén, a közösség, vagy éppenséggel egy országos napilap létében problémák, “száműzetések” jelentkezhetnek, örömök és bánatok válthatják egymást. Miközben az élet megy tovább. Hűséges és elismeréssel adózó olvasóként, írásaimmal az erdélyi magyar közösségnek szánt szolgálatot teljesítőként, Wass Albert példájára hivatkozhatok, amikor a Krónikától búcsúzva a megszülető Krónikát éltetem. Bort, búzát, békességet - éljen a Krónika!

 * * * * * * * * * *

                                                        Petőfi

 
   A magyar országgyűlés Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából, tekintettel a költő január elsejei születésére, valamint a méltó megemlékezések megszervezésének biztosítása céljából a 2022-es és 2023-
as esztendőt Petőfi Sándor-emlékévvé nyilvánította. A magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja olyan mélyen beleívódott a magyarság szívébe, sőt a magyarokkal együtt élő népek zsigereibe is, hogy
– a szintén januárban született Eminescuhoz hasonlóan – a szobrok talapzatán feleslegessé vált a keresztnév megjelölése, sőt még a születési és a halálozási évszámoké is. Elég csak annyit feltüntetni: PETŐFI. Így
történt ez a kétezerben Marosvásárhelyen felavatott egész alakos bronzszobor esetén, amely alkalmat ad Petőfi születése napján, valamint a nemzeti ünnepen sorra kerülő ünnepségek megtartására abban a városban,
ahol élete utolsó előtti éjszakáját töltötte.
   Azt igazolandó, hogy a magyarság emlékezetében, lelkében és tudatában mennyire elevenen él, élt a világszabadság nagy költőjénekalakja, álljon előttünk az alábbi humoros, ám tanulságosan jelképes történet. A múlt század negyvenes éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia
született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább
ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat semlegesítő szabadságvágy, valamint a trónörökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azonnyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzott az adjonistentől és a
fogadjistentől, mire a jegyzőhöz ért, és elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, hogy milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! – hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt: Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében. Az elutasító válasz hallatán nagyvadász családapánk előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta
magát: Írod, vagy nem írod?
   Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát.

Dr. Ábrám Zoltán

Dr. Ábrám Zoltán

Ki veszítette el a labdarúgó-világbajnokságot?

A sportesemények nemcsak a résztvevő országok számára fontosak, hanem külső megítélésük miatt is. A labdarúgó-világbajnokság a legnézettebb és legmediatizál­tabb események közé tartozik, és bár még javában zajlanak a meccsek és a találgatások, érdemes máris megvonnunk néhány előremutató következtetést.

A csoportkörben leginkább a szerényebb eredményeket felmutató csapatok fociztak, küzdöttek, vívtak látványos mérkőzéseket, míg a sok millió eurós játékosokat felvonultató, anyagiakban kifejezve tetemes összértékű, többnyire európai csapatok jelentős részének a játékosai foci helyett inkább a labdát rúgták. Valahol a félpálya környékén, a saját – és az ellenfél – kapujától minél távolabb. Az egykor gólközpontú focit már régóta felváltotta a taktikázás, a gól elkerülése. És bár sokszor mégis a nagyok nyertek, a tapasztaltabbak, az alkatilag és fizikálisan erősebbek, de nem ők játszottak jobban.

A mérkőzések nézhetőségét a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség video-bíróra alapozó, helyenként ellentmondásos döntést hozó, a játékidőt jócskán meghosszabbító taktikája sem segítette elő a várt mértékben. Ráadásul a helyszín és annak megfelelően az időpont megválasztása sem bizonyult nyerőnek, amiként a kettős mérce alkalmazása sem. Bizonyíthatóan kiderült, hogy nem volt szerencsés döntés a szivárványos karszalag megengedése a korábbi futballeseményeken, hogy a mostani kényszerű betiltás annál nagyobb vehemenciával heves reakciókat váltson ki egyesekből. Miközben még sokféle karszalag viselése is szóba jöhetne, ami egyáltalán nem lenne szerencsés a jövőbeni csatározásokra nézve. (Nem ismerem a másnemű közösség számát sem a világon, sem az egyes földrészeken, de azt tudom, hogy csak a vén Európában mintegy negyven millió állampolgár él – gyakran hátrányosan megkülönböztetett – őshonos kisebbségi sorsban.)

Ezen a foci-vébén a megvesztegethetőségük gyanúját lebegtető döntéshozók, vagy éppenséggel a sajtó egy része, a játékosok némelyike egyáltalán nem mutatott jó példát sem házigazda-tiszteletből, sem emberi magatartásból, sem az általuk annyit hangoztatott demokráciából. Pedig el kellene fogadni, hogy van más kultúra, más politika, és más foci is. Eközben december elseje gyásznappá vált nemcsak a kieső németek és belgák számára, hanem figyelmeztető jelzésként szolgált a már-már felsőbbrendűség-érzetüket fitogtató európaiaknak, a nyugati világnak. A Brüsszelben új otthonukra lelő marokkóiak fosztogatásai máris előrevetítették, hogy még mi vár az egykor gyarmatokat fenntartó, napjainkban migránsokat előszeretettel befogadó Európa számára. Az Unió fővárosában letelepedő, külön lakóövezeteket létrehozó marokkóiak – és társaik - ugyanis saját gazdasági érdekeik miatt lettek belga állampolgárok, ám annál fontosabbnak tartják a nemzeti identitásukat, miközben egykori történelmi sérelmeikről sem feledkeznek meg. A szivárványos lelkületű németeknek pedig ezúttal nem volt szerencséjük, sőt elégséges megnyilvánulási lehetőségük sem, pedig a legutóbbi Európa-bajnokságon a müncheni stadiont kivilágították, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklésekor szivárványszínű zászlóval rohangáljon egyik szurkolójuk. Akkor bezzeg nem tiltakoztak, sőt a jó néhány évtizeddel korábban őseik által az értelmetlen halálba küldött – többek között azonos nemű – kisebbségek sorsáról is elfeledkeztek, ám annál inkább igyekeztek, hogy a katari stadionok építésének áldozatai iránt szolidaritásukat fejezzék ki.

A mostani világbajnokság egyik legjobb poénja lett, rajtuk derült (röhögött) a fél világ, ahogyan a Nationelf játékosai befogták a szájukat az emberi jogok eltiprása elleni tiltakozásképpen. (Olyan párhuzamos kép is terjedt a világhálón, amely párhuzamot von a „Heil Hitler!” korabeli nemzeti tizenegy karlendítésével.) Amint utóbb kiderült, nem túl eredményesen tapasztották a kezüket a szájukra, mert a szivárványszínű futballcipők góltermése mégsem bizonyult elégségesnek. Ráadásul éppen a japánok elleni mérkőzésen történt mindez, márpedig illett volna tudni a komoly hagyományokkal rendelkező japán kultúráról, hogy a sintoista vallás egyik jelentős jelképe a három bölcs majom ábrázolása. Mizaru az a majom (a japánban zaru), aki eltakarja a szemét, és nem látja a rosszat, Kikazaru a füleit takarja el, így nem hallja a rosszat, és Ivazaru a száját takarja el, így nem beszél rosszat. Nos, a németek szájtakarása alapján a Nationelf csupa Ivazaruvá, Ivazaruelffé alakult. A három bölcs makákó majom szimbolikája, a közmondás szerint a jó gondolat/elme, helyes beszéd és jó cselekedet asszociációi, a német játékosok által teljesen ostoba üzenetet közvetítettek.

Nos, ki osztogatja az észt? És ki veszítette el az idei labdarúgó-világbajnokságot? Egyöntetűen a szivárványos és észosztó Európa. A Brüsszel-központú Európai Unió, ahol saját marokkói állampolgárai fosztogattak a győzelem mámorától és a zsigeri gyűlölettől elvakultan. Az uniós politika fő bástyája, Németország, a szivárványos lobbi fő megtestesítője és élharcosa, amely ezúttal műveletlenségről tett tanúbizonyságot. És bár a gyepen a hollandok és az angolok még versenyben vannak a „szivárványos hetek” társaságából, számomra már ők is vesztesek. Bevallom, hosszú évtizedeken át szurkoltam a narancssárgáknak, akik a magyarokhoz hasonlóan minden vébé-döntőjüket elveszítették, de már nem tudok, miután gonosz politikusaikra és a pesti utcákat lehúgyozó szurkolóikra gondolok. A totális buzgósággal térdeplő angolok pedig teljesen hiteltelenek számomra, miután az Amerikai Egyesült Államokkal vívott csatájukban a BLM-őrület hazájából érkező amerikaiak kihagyták a térdeplős - nem isteni – színjátékot.

Fura világot élünk. Lassacskán saját magunknak sem tudunk drukkolni. Miközben már nem az a lényeges, hogy ki nyeri meg a foci-vébét, inkább dél-amerikai, vagy inkább európai csapat, hanem az, hogy Európa, a vén Európa a futball területén is egyre inkább teret veszít. A pénz fogy, a tudásban mások is részesülnek. Más is megtanulja rúgni a labdát, sőt még focizni is, miközben ellesi annak csínját-bínját az erős európai bajnokságokban. Ráadásul kevesebb pénzért többet küzd. Európa sokat veszít, bár még tartja magát. Nos, le kellene már vonni a valós következtetéseket!

Arab vébé

Idén szokatlan módon és időpontban Katarban rendezik meg a labdarúgó világbajnokságot. A döntés meghozatalában bizonyára a pénz és bizonyos érdekek játszottak főszerepet, hiszen a világon az egyik legmagasabb nemzeti össztermékkel rendelkező ország egyáltalán nem tartozik a futball nagyhatalmai közé. Területe még a Székelyföldet sem éri el, hárommilliónyian lakják. De „folyik az olaj”, és határidőre átadtak, felújítottak nyolc pompás stadiont.

Az arab vébé igencsak elüt az eddig megszokott, többnyire európai és amerikai helyszíneken sorra kerülő tornáktól, sőt még a dél-afrikaitól, avagy a közös rendezésű dél-koreai-japán focivébétől is. Nemcsak azért, mert a nyári tikkasztó hőség miatt november-decemberben mérkőznek meg a csapatok, hanem azért is, mert első alkalommal nyújt otthont muszlim ország a legjobb futballcsapatoknak. Márpedig a Korán tanításai által az iszlám hittel összefüggő életszemlélet és jogrendszer bizonyos mértékig a nem muzulmán hitűekre, a vébén szereplő csapatokra és kísérőikre, valamint a fociszurkolókra is érvényes lesz. Nyilvánvalóan nem Allah dicsőítése vagy az imám hívogató szavára elvárt válaszadás által, hanem a helyi törvények betartása miatt. Katarban, mint arab országban, ugyanis tiltott a nyilvános alkoholfogyasztás, csak erre kijelölt helyszíneken megengedett, és ezen a világbajnokságon lesz először szextilalom is, amire a drukkereknek fel kell készülniük.

A kicsapongások tekintetében a focirajongókra a megszokottnál lényegesen szűkösebb napok várnak. Aki először, vagy akár ismételten eljut kedvenc válogatottjával a világbajnokságra, ahol nemcsak az eredmények érdeklik, hanem a hangulatán is szeretne javítani néhány korsó sörrel, annak nemigen lesz alkalma kitombolnia magát. Mert lesznek korlátozások, és a megengedett határ négy korsó sörig terjed ki, korsónként tizenegynéhány eurós árban. És az európai fociszurkoló hiába epekedik az arab lányok után,  nehezen jön össze egy kis futó kaland, mivel a szigorú szabályok szerint nem űzhetik nyilvánosan az ipart. Aki idén ilyesmiről álmodik, mint máskor, más helyszíneken, annak tudatosítania kell, hogy Katar nem lesz túlságosan vendégmarasztaló ilyen téren. Mivel az egyéjszakás kaland, illetve a homoszexualitás illegális, sőt hét év börtönt vonhat maga után, a szurkolók súlyos büntetést kaphatnak, ha tartják magukat a mindennapos dolgaikhoz. Ez a szabály, hiába repül Dohába szivárványszínű díszítésű repülővel a futballcsapatok némelyike.

Az idei arab-vébén az alkohol- és szextilalomnak tétje lesz, nem lehet alapozni a dohai kormány elnéző álláspontjára. Errefelé még nem terjedtek el a liberális eszmék, és nem dominánsak a szabad élethez (és dorbézoláshoz) rendelt jogok. Dohában például elképzelhetetlen az, ami Budapesten történt a legutóbbi EB-n: a bespiccelt holland szurkolók lehúgyozták az egyik pesti utcát, amint az akkoriban interneten terjedő leleplező felvétel tanúskodott róla. A Korán ugyanis mindenkitől elvárja a józanságot, és védi az identitást. A Koránról azt tartják a terjesztői, hogy nem “elavult európai Biblia”, amelynek helyét fokozatosan átveszi a  megengedő jogszabályozás, hanem élő valóság. Az “arab szentírás” nem engedi meg azt, amit mifelénk a fociszurkoló, sportrajongó, fesztiválozó rocker, vagy csupán hétvégén más-más európai városban randalírozó egyén számára megszokott gyakorlat. Katar utcáit nem fogja összehányni senki sem, sőt még a sivatagban sem ítéltetik bolyongásra az esetlegesen ittas szurkoló. Ehelyett inkább hűvösre kerül a klímaberendezésekkel alaposan felszerelt börtönben.

         As-salamu alaykum! Béke veled!              V.B. Kathar

Kölcsönös aggodalom

A világ népessége két esztendőn át aggódott a koronavírus-járvány rövid vagy hosszú távú következményei miatt. Hosszú hónapok óta az orosz-ukrán (amerikai) háborús konfliktus kiéleződése és a békés megegyezés délibábszerűsége fokozza szorongásainkat. A világ népességének alig tíz százalékát kitevő Európa (oroszokkal és ukránokkal együtt) a fűtési szezon kezdetén máris diszkomfort-érzéssel tekint az alacsonyabb lakáshőmérséklet ellenére is megsokszorozódó gázszámlákra. Szóval, aggodalomra van okunk alaposan.

De Amerika is aggódik. Az európai szövetségeseknek négyszeres áron eladott energiahordozókból és a fegyvereladásokból itt-ott csurranó-cseppenő jövedelmeken túl azt olvashatjuk, hogy Joe Biden elnök aggódik Magyarországért. No nem azért, mert a benzinkutak a nem magyar rendszámú autóknak drágábban mérik a benzint (ezért hadd aggódjanak az európai szövetségesek, amerikai autó úgysem fog tankolni Magyarhonban), hanem a jogállamiságot ért diktatórikus atrocitások, a sajtószabadság veszélyeztetettsége, a másneműeket ért hátrányos megkülönböztetések stb. stb. stb. miatt.

Megjegyzem, bár nem merjük leírni és kimondani (akkor lenne ám felháborodás!), mi is aggódunk a szabadság szent földjének tartott Újvilágban egyre markánsabban megjelenő demokráciadeficit, esélyegyenlőtlenség, elferdített és manipulált szólásszabadság miatt. Csóváljuk a fejünket, hogy az USA képes lehet arra, hogy az orosz gázvezetéket saját maga robbantassa fel saját exportja növelése érdekében. És főleg az elnökért aggódunk, aki – a világuralomra törekvő Egyesült Államok első számú képviselőjeként – szánalmasabbnál szánalmasabb történetek szereplője, beszűkült szellemi teljesítőképessége okán pedig szavahihetősége egyre inkább megkérdőjelezhető. A tárgyalásokon elszundikáló agg férfi megmosolyogtató, az otthonául szolgáló Fehér Házban eltévedő, és feleségét keresgélő társ szomorú, a tragikus autóbalesetben elhunyt szenátornak részvétet nyilvánító, majd egy hónap múlva egy pártgyűlésen őt szólongató elnök immár nevetséges. Testi-lelki-szellemi állóképessége egy napon sem emlegethető a magyar elnökasszonnyal. És ha már nem lehet komolyan venni az Amerikai Egyesült Államok elnökét, akkor az általa vezetett világhatalomnak a bírálatát mennyire lehet hitelesnek tekinteni, amikor azt kritizálja, hogy a szabadságvágyó (magyar) emberek szabadon elmondják a neki nem tetsző véleményüket.

Csöndesen aggódok magam is. A korrupciós botrányba keveredett és az önkritika gyakorlásáról megfeledkező uniós elnökasszony miatt. A valóságot nélkülöző, az új évezred nyugati ideológiáját visszataszítóan szolgáló és teljesen félrevezető jelentések miatt, amelyekben az egykor példakép nyugat kitartóan aggódik Magyarország és Lengyelország függetlenségéért. (A magyar szabadságszeretet, Nyugat-védő áldozat már rég el van felejtve, akárcsak a sokat szenvedett, a nagyhatalmak által többször felosztott, a nácik által lerombolt, ám az újjáépítés összefogásából, keresztyénségből és gyermekvállalásból jelesre vizsgázó mindenkori lengyel példamutatás is. A lényeg az, hogy a valósággal nem szembesülő uniós vezetők aggódnak, büntetnek, pénzeket vonnak meg.) A kisebbségi létet születésemtől fogva zsigeri módon megélő európai polgárként aggódok az Európa Tanács által nemrégiben elfogadott tudathasadásos (hazug) országjelentések miatt, amelyek egyike Ukrajnát a liberális demokrácia bajnokaként tünteti fel, míg társa Romániát kisebbségi jogvédő mintaállamként emlegeti.

A helyzet egyszerre tragikus és komikus, azaz tragikomikus. A kölcsönös aggodalom közepette Európa lassacskán teljesen elveszíti hitelességét, miközben marad a Churchill-i remény, miszerint a demokráciánál nincs járhatóbb út, hiszen „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozott”. Számomra azonban a madáchi bíztatás a legmeghatározóbb: „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!”

Kiáltó szó, autonómia, őrtüzek

Kós Károlynak Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek ma, mint egy évszázaddal ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (…) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...”

Száz évvel a Kiáltó szó megjelenése után, mai kiáltó szóként, a Székely Nemzeti Tanács és támogatói október utolsó vasárnapján immár hagyományosan közös imára és őrtűzgyújtásra hívják mindazokat, akiket nem hagy közömbösen Székelyföld autonómiájának napja. Akik tudatában vannak,  hogy leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Miközben tanulnunk kell múltunk történéseiből, és fennmaradásunk érdekében szorgalmaznunk kell a kedvező demográfiai helyzet és jövőkép kialakítását. Azt vallva, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás. A pozitív és követendő példák (Dél-Tirol, Katalónia, Skócia stb.) erre biztatnak. És reménnyel tölthet el az, hogy némi nemzeti összetartás mégiscsak kialakult a közös autonómiatüntetéseken, vagy éppenséggel ilyenkor, október végén, amikor azért imádkozunk, hogy legyünk képesek kivívni Székelyföld területi autonómiáját.

A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent, vagyis az egyén önállóságát.  Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk.

Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről.

Minden nehézség ellenére örökké biztatást jelent, hogy az ENSZ közgyűlése által 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”

Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

Dr. Ábrám Zoltán egyetemi tanár                   

Dr.Ábrám Zoltán

2022. szeptember 19-én világtörténelmet írunk. Ma temetik II. Erzsébet királynőt, a leghosszabb ideje regnáló brit uralkodót, a világszinten második leghosszabb ideig trónon lévő államvezetőt. Egy történelmi időszak zárul be ezzel. Miközben kegyelettel búcsúzunk tőle, és ükanyjára, Rhédey Klaudiára gondolunk, nem feledhetjük, hogy 125 évvel ezelőtt Farkaslakán megszületett Tamási Áron.

Tamási Áron 125

            „Nincs módunkban kitérni a hűség elől.” Tamási Áron 125 Emlékév – hirdeti az óriásplakát, amely Farkaslakán a falu szülöttjére irányítja a figyelmet. A temető mögötti virágos parkban, a két cserefa közötti síron, mint mindig, nemzeti színű szalagok gyűjteménye. Szemben a Hargitáról származó sok tonnás bazalttömb síremlék, „több tonnás hegyi beszéd”, a szülőföldhöz ragaszkodás legjellegzetesebb erdélyi alkotása. A kövön ez a felirat olvasható: Törzsében székely volt, fia Hunniának. Hűséges szolgája bomlott századának.”  A faragóművészek, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor tiszteletére munkásságukat ismertető fényképkiállítás látogatható az egykori elemi iskola épületében, ahol a Kossuth-díjas író elsajátította a betűvetés rejtélyeit. További szabadtéri fotókiállítást tekinthet meg a sírhoz elzarándokoló utas, amely a végakarata szerint a szülőfalujában eltemetett Tamási Áron életútját, alkotói pályafutását ismerteti.  Az összkép a szomszédos Ábel bölcsője panzió székely kapujának feliratával zárul: „ A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.”

            Egyébként, ötven éve, az emlékhely létrejötte utáni esztendőben Tamási szülőházát múzeummá nyilvánították, hogy megőrizze az író tárgyi és szellemi jelenlétét. Tamási Áron egy közel százötven éves, faboronás, háromosztatú, zsindelyes házban született 1897. szeptember 19-én. Születésének 125. éve alkalmat nyújt mindannyiunk számára, hogy sírjához elzarándokoljunk, emlékét ápoljuk a nagyvilágban otthont kereső és találó, szülőföldünkhöz ragaszkodó lelkülettel.   


Dr. Ábrám Zoltán

Büntetés vagy kegyelem?

            Covid 19 – Büntetés vagy kegyelem? Elgondolkodtató tárlat az elmúlt két év mindennapjairól, reményről és reménytelenségről. Budapesten a hatodik kerületi Szent Teréz templom altemplomában látogatható ez a mindannyiunk számára igen tanulságos kiállítás. A termet megtöltő fényképek két részre oszlanak, a keresztfára feszített Megváltó választja el őket. A bal oldaliak a járvány előtti időszakot idézik fel, míg a jobb oldaliak a koronavírus-járvány idején készültek. Az előbbiek megtelt templomokat, közösségi rendezvényeket, emberekkel zsúfolt utcákat, önfeledt gyermekeket és időseknek szóló öleléseket sorakoztatnak fel, a megszokott világunkat mutatják be. Utóbbiak a járvány ideje alatt bevezetett kényszerintézkedésekhez hozzászoktatott világunkat: papi magány a híveket nélkülöző templomban, maszkos nővérek, kihalt utcák és terek, rács mögötti mély csend. Maszkok, védőöltözetek, fertőtlenítőszerek. Hosszú listán szerepelnek a gyülekezet halottainak nevei és életkora, továbbá a hozzátartozók bejegyzései, imái az elhunytakért, hálaadása az esetleges felépülésért. Külön fényképválogatás mutatja be a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felemelő jeleneteit.

            A 2021-es év sajtófotója zárja a tárlatot. A világ legrangosabbjának számító World Press fényképpályázatra tavaly 130 ország több mint négyezer fotóriportere nevezett be. Az első ölelés – a díjnyertes képen az egyik öregotthon lakóját öt hónap után először ölelték meg, mivel nem fogadhattak látogatókat, de az „ölelésfüggöny” nevű találmánynak köszönhetően az emberek végre újra megölelhették egymást.

            „Kedves látogató! Ha végignézed ezt a tárlatot, és elgondolkodsz az életeden, szívből kívánom, hogy tudd megválaszolni a címben olvasható kérdést, hogy vajon mindez büntetés volt-e vagy kegyelem?” A tárlat itt véget ér, a kérdésre adott válasz azonban még hosszasan érlelődik a látogatóban. Útravalóul szolgál számára a bibliai üzenet: „Én vagyok a kezdet és a vég, a feltámadás és az élet.”, valamint az egyszerű szavak a vendégkönyvből: „Ez jel számunkra. Ajándék, hogy együtt legyünk. Gyakorlat, hogy figyeljünk egymásra. És meg kell értenünk, hogy milyen jel, milyen ajándék és milyen gyakorlat.”

Székely-magyar történelmi emlékpark Kisborosnyón

          Háromszék viszonylag eldugott településén, Kisborosnyón egyedi történelmi emlékhelyet látogathatunk meg. Százötven évvel ezelőtt ezen a helyen épült fel a községi népiskola, amelyet éppen egy évszázados létezés után, 1972-ben bontottak le. A következő évben, Erzsébet királyné halálának 75. évfordulóján az iskola egykori pedagógusai és tanulói az elárvult helyszínen létrehozták a Sissy hársfa-köröndöt.  Jelenleg e telken székely-magyar történelmi emlékpark van.

         A kapubejárat közelében hatalmas fűzfa őrködik a kopjafák, keresztek és kőtömbök, a felirataik fölött. Az érdes kéregbe két szeggel illesztették a szürke fémlapot az alábbi felirattal: „Ez a szomorúfűz minket szomorú emlékekhez fűz, mert 1963. január 1-től községünköt faluvá minősítették vissza, és Nagyborosnyóhoz csatolták.” A park túlsó felén Tamási Áron születésének 110 éves évfordulóján, 2007-ben „csavaros góbéfűzet” ültettek, és büszkén hirdetik, hogy az írói munkásság érdemeiért Kossuth-díjjal ás Corvin-koszorúval tütették ki.

          Kopjafa triumvirátuson olvashatjuk nemzeti imánk, a Szózat, valamint a székely himnusz legfontosabb sorait. A magyar szó apostolai közül tízet válogattak ki a sajátos koncepció alapján létrejött emlékparkban, de tematikusan felsorakoznak Székelyföld legnevesebb papjai, tanárai, tudósai, felfedezői és feltalálói, művészei, gyógyítói stb. Külön emlékeznek meg a székelység 56-os mártírjairól, valamint a székely vértanúkról. A többi emlékjeltől eltérő módon a trianoni határokat fekete márványlapra vésték a közismert Deák-idézettel: „Csak az vész el, amiről a nemzet végleg lemond.” Mellette a Nemzeti összetartozás napja alkalmából emelt kopjafán bíztató szavak: „A magyarság szétszaggattatása ellenére a róla leválasztott nemzetrészekkel együtt nemzeti mivoltát megőrizte.” Az emlékpark egyik szegletében egy-egy külön kopjafát kaptak az erdélyi fejedelmek. Kopjafát állítottak Édes anyanyelvünknek: „Tisztelet az anyáknak, akiktől kaptuk legdrágább kincsünket, édes anyanyelvünket.” Nem utolsósorban és meglepetésszerűen kopjafa áll Kemal Atatürk török köztársasági elnök tiszteletére. A kísérő szövegből kiderül, hogy a török kormány költségén renoválták és építették újjá a rodostói Rákóczi múzeumot, amelynek a bejáratához állított székelykapu anyagát Kisborosnyó adta.

         Egymástól szétnyíló kopjafák tekintik át az átélt és túlélt nemzeti tragédiákat, valamint a dicső éveket. Előbbiek közé tartozik a muhi puszta, a mohácsi vész, a nagymajtényi fegyverletétel, a mádéfalvi vérengzés, a világosi fegyverletétel, a trianoni békediktátum, a második világháborúba való belépés, valamint az elveszett háborút követő szovjet-típusú uralom. A nyolc legszomorúbb esemény mellé ugyanannyi előremutató történelmi mozzanatot válogattak az alábbi meghatározások szerint: második honfoglalás, keresztény államalapítás, Aranybulla - első alkotmányunk, Nagy Lajos kora, Nándorfehérvár és a Hunyadiak kora, Thököly-Rákóczi szabadságharcok, Kossuth és a 48-as forradalom, kiegyezés utáni béke-világ.

         Egészen egyedi a székelyek nagy menetelése emlékére felállított fakereszt, amely olyan kulcsszavakat takar, mint Kökös, Bereck, menetoszlop hossza 53 km, résztvevők száma 120 ezer, szekérkaraván. A keresztre bevert két fémtáblán további adatok, a nagy menetelés különböző üzenetei, bíztató szavak sorakoznak. „...Jó volt együtt imádkozni, majd zászlókat lengetve autonómiát skandálni! Jó volt ezekben a pillanatokban egyébre nem gondolni, csak arra: milyen jó szeretetben itt lenni! Jó volt kinyilvánítani akaratunkat a szülőföld, nyelvünk és kultúránk megmaradása iránt! Jó volt Kossuth nótát énekelni és kiáltani!” Mert „A székely ember számára nincs lehetetlen, csak feladat.” – Úgy legyen!

         Szintén sajátos, annál szomorúbb történetet hirdet az a kőtömb, amelyre bevésték a vereckei honfoglalási emlékmű alakját, és táblát helyeztek el a „Ne bántsátok emlékműveinket!” felszólítással. A kápolna alakú és a hét törzset jelképező hét kőtömbből álló honfoglalási emlékművet ugyanis az ukrán soviniszták többször meggyalázták 2008-ban történő felállítása óta. Sajnos a gyalázattevők nem tudták, hogy az emlékműnek mondanivalója van, ami így hangzik: „Én csak egy kő vagyok, le is dönthettek, szét is törhettek, de az én népemet ki nem irthatjátok!”

         A megbocsátás emlékoszlopa „a magyarságukért üldözött, megkínzott, életüket vesztett nemzettársaink emlékére” állíttatott. „El nem felejtünk, de megbocsájtunk!” Néhány példát is feltüntetnek a kopjafán található szövegen: Eszterházi János, Nyirő József, Wass Albert. Ezután következik a kisborosnyói helytörténeti utalás, miszerint „kisborosnyói dr. Tompa Arthur (1872-1944) mérnök, tanár, majd kendilónai ref. lelkész, akit családjával együtt 1944. okt. 21-én éjjel a Maniu-gárdisták a dobokai erdőkbe hurcoltak és felkoncolták. Holttestük hónapokig egy vízmosásban hevert ágakkal letakarva. A háború elmúltával a kendilónai hívek temették el. Sírkövére ezt vésték: „Atyám, bocsásd meg neki, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Gloria Victis!”

         Dicsőség a legyőzötteknek! Dicsőség az Istennek! Isten áldd meg a magyart! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Markó Béla karácsonyi fél disznója

            Markó Béla utóbbi köteteiben (Bocsáss meg, Ginsberg, 2018, illetve Egy mondat a szabadságról, 2020) erőteljesen foglalkozik az 1989. decemberi forradalommal. Forradalmi erotika című verse teljes terjedelmében olvasható a világhálón, megjelent a Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat 2020/5-ös számában, amelyből csupán szövegszerűen idézek: „Részt venni vagy kimaradni egy forradalomból mindenképpen lelkiismereti kérdés. (...) Én például ott voltam a tüntetők között a városháza előtti téren, csak végül mégis hazamentem egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe. Vagyis részt is vettem, nem is. (...) Este aztán természetesen visszamentem, és kint voltam másnap reggel is a legelsők között, de ha előző napon mindenki hazamegy, akárcsak én, nem lett volna forradalom. (...) Amint azt már többször elmondtam, reggel disznóvágáson voltunk, és miután hazavittük a drága pénzért megszerzett fél disznót, elrohantam tüntetni, és magára hagytam a családot a véres tálakkal. (...) Közben a főtéren már összeszedték a halottakat és sebesülteket, ezt onnan tudtuk, hogy megrettenve, sárosan, ahogy mondani szokás, szinte beestek az ajtón barátaink, egészen fiatal házasok, ők ugyanis ott maradtak végig, mellettük csapódtak be a golyók az aszfaltba, az élő húsba és egy hatalmas útjelző táblába. Futás közben a lány, illetve már asszony leesett a földre, csupa vér volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen, a combja is, egy pillantra rácsodálkoztam, amint védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban. Aztán valamennyire megnyugodtak, nekifogtak segíteni a feleségemnek és a gyerekeknek, én pedig rohantam tüntetni, mivel ismét lelkifurdalásom támadt, a menet már ott volt a negyedünkben,
vonultam velük én is. A többi történelem.(...) A múltkor véletlenül összefutottunk Z.-vel egy fogadáson, beszélgettünk a forradalomról, felidéztem N. szakadt harisnyáját. Rám nézett meglepetten: milyen jól emlékszel a feleségem harisnyájára! Tényleg, gondoltam, vajon mi az igazán fontos egy forradalomban, és honnan tudhattuk volna, mit kell észben tartani, és mire nem kell figyelni.”
(Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

     A forradalmat követően költő-szenátorrá választott Markó Béla versbeli csúsztatásait az örökébe lépő Novák Csaba Zoltán történész-szenátor soraival támasztom alá, miszerint „Este kilenc körül eldördültek az első lövések.” (Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen c. tanulmány). A versbeli állítások teljesen ellentmondanak egymásnak, mert Markó Béla „hazament egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe”, majd „este természetesen visszament”, később pedig „rohant tüntetni, mivel ismét lelkifurdalása támadt”. A sorok a szerző forradalmiságát próbálják egykori választói előtt mitizálni, bár ugyanakkor bevallja, hogy amennyiben mindenki hozzá hasonlóan viselkedik, „nem lett volna forradalom”. Nos, ki hiszi el Markó Bélának, hogy az 1989. decemberi napforduló éjjelén lelkiismeretét megnyugtató módon tüntetni volt Marosvásárhelyen? Vagy talán a (csúcs)politikus (csúcs)költőknek megengedett a csúsztatás, és realitás helyett a szürreális világhoz lehet, szabad nyúlniuk?

     Az a – nem túl ritka – példa jut eszembe, amikor két politikus egymásnak teljesen ellentmondó információt közöl, azaz a logika szabályai szerint az egyik információja hamis, mégis „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ennél már csak az a tragikomikusabb, amikor a két politikus tulajdonképpen ugyanaz. Amikor ugyanaz a személy két különböző időpontban logikailag elfogadhatatlan módon ellentmond saját magának. Bevált és megszokott gyakorlat mifelénk. Fél disznók, fél igazságok. Amiként Markó Béla piros Skodájának a csomagtartójában tulajdonképpen  elfért benne a fél disznó, a másik fele a gazdánál maradt” (Markó Béla: Milyen egy forradalom?)

    A fentiek után a 2018-ban megjelent Markó-kötet címadó verse (Bocsáss meg, Ginsberg) a költő eredeti szándékánál sokkal mélyebben is értelmezhető. Az egyén önmaga dönti el, hogy adott helyzetben képes-e bocsánatot kérni, avagy megbocsátani. Markó Bélát idézem: Bocsánatot pedig nem Ginsbergtől kell kérnünk valójában, hanem egykori önmagunktól. Nem könnyű a bocsánatkérés. Engem nem neveltek erre, nem is követelték meg tőlem. Kisiskolás voltam, előfordult néhányszor, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy anyám két-három napig nem szólt hozzám, én sem hozzá. De nem mondta, hogy kérjek bocsánatot. Nem is kértem.” (Szepesi Dóra: Megkérdeztük Markó Bélát, 2018. július 24.)

    „Egyszerre humoros és tragikus is, amit átéltünk.” „1989 után mindannyian egy hatalmas esélyt kaptunk a változásra, és úgy tűnik, nem tudtuk kellőképpen kihasználni.” (Nagy Miklós Kund: Fogy a pátosz, gyűl az irónia, Népújság, Múzsa, 2018. december 8.) Idekívánkoznak még a szerkesztő befejező mondatai: „Markó Béla verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.” Miközben a Népújság Múzsa mellékletében megjelent versben az immár szimbólikussá vált karácsonyi fél disznó az alábbi szövegösszefüggésben jelenik meg: aztán amikor hazaérkeztünk,/ felcipeltük a műanyag fürdőkádat/ negyedik emeleti lakásunkba,/ majd rohantam vissza a főtérre,/ és oda is értem még azelőtt, hogy/ belelőttek a tüntető tömegbe.” (Markó Béla: Milyen egy forradalom? Bocsáss meg, Ginsberg. Versek; Kalligram, Budapest, 2018. )

     A fentieket összegezve számtalan kétely merül fel. Már egyáltalán nem tudni, tipikus politikusi magatartás, hogy Markó Béla jelen volt-e Marosvásárhely főterén a lövöldözésben (2018-as visszaemlékezés), vagy mégsem (2020-as visszaemlékezés).  Azt sem tudni, hogy melyik a későbbi kötet címeként megjelölt „egy mondat a szabadságról”? Amikor valóban tüntetni megy a költő (később az erdélyi magyarság első számú politikusa), vagy amikor csak azt képzeli? Amikor „még oda is ér azelőtt, hogy belelőttek a tüntető tömegbe”, vagy amikor „félórával azelőtt hazamegy, hogy belelőttek a tömegbe”? Amikor „magára hagyta a családot a véres tálakkal”, vagy amikor meglátta „a csupa vér asszony védtelenül fehérlett bőrét”? Amikor lelkiismeretfurdalása támadt, vagy amikor nem támadt lelkiismeretfurdalása?

            Markó Bélának lehet némi lelkiismeretfurdalása, hiszen az erdélyi magyarság legújabb kori történelme két legvéresebb forradalmi eseményének egyikén sem volt jelen, azaz úgy járt, mint a mesebeli „volt is, nincs is”. December 21-én este kilenc órakor a fél disznó feldolgozásán fáradozott (mások „csapot, papot otthagytak” az egész disznó kedvéért, akit Nicolae Ceaușescunak hívtak), míg a márciusi fejszés-baltás hodáki „városnézés” idején éppen Budapest fényeiben gyönyörködhetett a román-magyar megbékélés jegyében. A 2020-as „forradalmi” kötet elemzéséből idézek: „Amikor ez a büntetési-számonkérési lehetőség csökken, ha ez a folyamat jelentősen sérül, akkor lehet zsarnokságról beszélni. Ez ellen a nép fellázadhat – ahogy ez történt Markó és sokunk meghatározó történelmi élményekor, Ceaușescu bukásakor. Sok-sok versben felidéződnek azok a napok. (...) Mindkét vers kérdése az, hol a határ egy szokványos tüntetés és egy forradalom között, egy tüntető és egy forradalmár között.” A kérdésfeltevésre maga Markó Béla adja meg a választ: „Akkor leszünk forradalmárok / amikor az utca túloldaláról / a kiskatona ránk fogja a kalasnyikovot”. Nos, ez nála nem történt meg sem 1989 decemberében, sem 1990 márciusában. Az igazi forradalmár nem magyarázkodik, hanem mindannyiszor kint van az utcán, és együtt „lélegzik” a tüntetőkkel, ameddig a lelkiismerete megkívánja. Vagy addig, amíg nem válik áldozattá, és nem találkozik azzal a bizonyos kalasnyikovval. Forradalmárnak lenni alkati kérdés, sőt: a forradalmár-lelkület végigkísér az életünkön.

       Bár Bedecs László bizonyára nem arra szánta kötetelemzése (kritikája) utolsó mondatait, azok fontos következtetést hordozhatnak az erdélyi magyarság tüntető, forradalmár, valamint nem tüntető, nem forradalmár rétegei számára egyaránt: „másrészt elegánsabb lenne épp neki (M.B.-nak, szerk. megj.) „a „tettétek tönkre” helyett az önironikus „tettük tönkre” formulát használnia. Helyesen írja, hogy ahogy nincs félzsarnokság, úgy nincs félszabadság sem, csakhogy félfelelősség sincs – se neki, se nekünk, senkinek.” (Bedecs László: Ennyi volt a forradalom, Markó Béla: Egy mondat a szabadságról, megjelent a Bárka 2020/5-ös számában)

  De van fél disznó és van féligazság – mondom én, és ki-ki eldöntheti, hogy egyetért-e velem. No meg fél erkölcs, félig felhúzott harisnya és félig kilátszó combok. Ki ne ismerné a „fél pohár víz” történetet, aminek a megítélése eltérő az optimista, valamint a pesszimista embernél, hiszen előbbi szerint a pohár félig tele van, míg utóbbinál félig már kiürült. Igen, alkati kérdés, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, lehengerlően magabiztosak vagy csendesen elmélkedők. A választópolgárnak a borúlátás is megengedett az elmúlt évtizedek megvalósításainak az értékelése, valamint a jövőképünk felvázolása közben. Az viszont tény: „a disznónak a másik fele ott maradt a gazdánál”, a költői forradalmi féligazságot a valóban forradalmár tette egész igazsággá.

    Miközben elmélkedésem befejezem, a markói fél disznó képe, „politikája”, lassacskán az erdélyi magyarság újkori történelmének (Markót idézve: A többi történelem) egyik legfontosabb szimbólumává és metaforájává növekedett. Ez a kettősség, a két különválasztott fél és annak összerakása végigkövethető az elmúlt három évtized erdélyi magyar politizálásában. Néhány példa csupán: az RMDSZ félig érdekvédelemként, félig pártként nyilvánul meg; előfordult, hogy nem állt ki elvárható módon az autonómia mellett, aztán az is, hogy kiállt mellette; félig kormányban volt, félig nem; félig tárgyalóasztalhoz ült a saját belső ellenzékével, félig szóra sem méltatta. Ki-ki folytathatja a példákat a saját belátása szerint. Eközben azonban az a legszomorúbb, hogy mind a létszám, mind a választókedv szempontjából elveszítettük a fél erdélyi magyarságot. Ezúttal én fogalmaznék úgy, miszerint „csak a fele maradt a gazdánál”.

    Az elmúlt bő három évtized romániai történelmének súlyos metaforikus önvallomása lehet a karácsonyi fél disznó szimbólikus képi megjelenenítése. A fél disznó egyik felét feldolgozták, a másik azonban „a gazdánál maradt”. Ezek alapján ki-ki úgy értelmezi a forradalmat és az azt követő időszakot, hogy melyik fél disznónak „a feldolgozásán és megemésztésén” vett részt. Markó Béla úgy, mint egy félig költőien megnyilvánuló politikus és félig politikusi véleményt formáló költő. Erdélyben, Romániában a legtehetségesebb költő a politikusok között, egyúttal a legismertebb politikus a költők családjában. A „két fél emberből összeálló” költő-politikus fél disznója lírába csomagolva így hangzik:“tulajdonképpen elfért benne a fél disznó,/ a másik fele a gazdánál maradt,/csak ennyit vásároltunk meg belőle”(…) “hallgatott a kettévágott disznó,/csak egy fél röfögést hoztunk magunkkal,”.

            Ne az enyém legyen az utolsó szó! Befejezésül Markó Béla – továbbgondolásra érdemes – sorai álljanak előttünk, amelyek nem lehetnek közömbösek az erdélyi magyarság múltja, jelene és jövője szempontjából: „Igaz, ezúttal nem a haza vagy az ország/ jövőjéről volt szó, hanem a családéról./ Ám ki tudná ezeket a lelkiismereti kérdéseket/ mérlegre tenni, és eldönteni, hogy melyik jövő pontosan mennyit ér?” (Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

            Írásomat Markó Béla saját gondolataira, idézeteire építettem fel, de az utolsó szót az erdélyi magyar polgár mondja ki, hiszen a „kettévágott disznó” fele az akkor még egészen költő karácsonyi asztalára került, a másik fél disznó azonban „a gazdánál maradt”.

Tíz pontban járványról, oltásról

            Már „a csapból is koronavírus folyik”.  Amint azt tapasztaljuk, nap mint nap parttalan viták bontakoznak ki a koronavírussal és az oltakozással kapcsolatosan. A világháló, a mai technikai lehetőségek éppúgy lehetőséget nyújtanak a vélemények kibontakozásának és ütköztetésének, mint a demokráciával járó szólásszabadság. Valóban, a demokrácia a szabadság, a jólét, a biztonság megalapozója. A második éve tartó koronavírus-járvány azonban arra is rávilágít, hogy az emberiség könnyen beleeshet a saját demokratikus kiteljesedése során akaratlanul felállított jelképes csapdába. Bizonyos értelemben az általa létrehozott fejlett anyagi-szellemi világrend foglyává válhat, amikor önnön érdekei felülírják a józan ész kívánalmait, a természet természetességét, a közösség iránti felelősségvállalást.

            Hogy mire is utalok? Alapvetően a szakmai véleményeket gyakran felülíró, számos esetben egészen oktondi (félre)magyarázatokra, az oltástagadás zsigeri vagy időközben szerzett megnyilvánulásaira. A kép természetesen árnyalt, de nincsenek olyan sötét tónusok benne, amint azt a vírus- és/vagy oltástagadók terjesztik. Eközben kialakult a „bent a bárány, kint a farkas” patthelyzet. Egyesek részéről a szabad véleménynyilvánítás előtérbe helyezése a megalapozott szakmai következtetésekkel szemben. Az alábbiakban tíz pontban foglaltam össze az általam megfogalmazott következtetéseket, lényeget.

  1. A védőoltás (vakcina) az emberiség egyik legnagyobb és legjótékonyabb felfedezése, aminek köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Nélküle nemcsak az életszínvonal, hanem maga a lét van kockázatnak kitéve.
  2. A magas fertőzöttséggel és újabb mutánsok létrejöttével járó koronavírus-járványban a védőoltás a leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az egyéni védettségen túl a közösségi védettség szintje magassá váljon. A védőoltások alkalmazhatósága számos szakmai szerv szűrőjén jutott át, akik felelősséget vállalnak, miközben nyilvánvalóan nem zárhatók ki politikai és gazdasági érdekek, esetleges tévedések sem.
  3. A védőoltással kapcsolatos egészségügyi, gazdasági és egyéb hatás-haszon vizsgálatok egyöntetűen mellette szólnak. Az összegző vizsgálat nem egy-egy példa kiemeléséből, felnagyításából áll, hanem tudományosan megalapozott statisztikák és következtetések felsorakoztatásából. Következésképpen a megközelítőleg az egész lakosságra kiterjesztett védőoltás a lehető leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük.
  4. Az egyfolytában hangoztatott egyéni jogokon túl a kötelezettségeket is szükséges tudatosítani, hiszen a jogok és a kötelezettségek együtt járnak. Ezért jóval többet kellene beszélnünk az egyéni kötelezettségekről is, hiszen a társadalomnak mégiscsak joga az, hogy jogos elvárásai legyenek az általa támogatott polgárok részéről. Mivel a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
  5. Egyéb betegségekkel, akár önsorsrontó állapotokkal szemben a fertőző járvány sohasem magánügy, hiszen a beteg vagy vírushordozó egyén kockázatot jelent mások számára. A fentiek jegyében teljesen jogosnak tartom a társadalom elvárását az állampolgárok oltakozásával kapcsolatosan. Az emberi élet védelme, a gazdaság fenntartása, a méltányos életmód kialakítása megkívánja mindezt.
  6. Elfogadom, hogy az oltás nem lehet kötelező, még ha ingyenes is (az viszont már tragikomikus, hogy szerencsejátékon lehet nyerni a beoltottaknak). Akinél nem ellenjavallt, és mégsem óhajtja, pedig nem esett át igazolható módon a betegségen, és nem rendelkezik megnyugtató antitest-szinttel, annak léteznek alternatív módszerek is: folyamatos tesztelés, a közösségi tér kerülése – legalább mások védelme érdekében.
  7. Nem értek egyet azokkal, akik a beoltottakat pozitívan diszkrimináltaknak tekintik, és tiltakoznak adott helyzetekben a védettségi igazolvány vagy alternatív igazolás felmutatása ellen. Egyrészt bárkinek jogában áll ingyenesen beoltatni magát, semmiféle kedvezőtlen megkülönböztetésben sincs része. Másrészt az annyit hangoztatott egyenlőség eszméje nem a mesterségesen létrehozott természetellenes egyenlőségen alapszik. A beoltott és az oltást elutasító közé – járványbiztonsági szempontból - éppen úgy nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint a  férfi és a nő, a munkát vállaló vagy azt elutasító stb. egyének közé.
  8. A minap olvashattuk, hogy a nép ügyvédje szerint alkotmányellenes Romániában az egészségügyi dolgozók és a szociális otthonok alkalmazottai számára a védettségi igazolás kötelezővé tétele, mivel korlátozzák a munkához való jogot, sértik a jogegyenlőség elvét, és hiányzik a parlamentben elfogadott erre vonatkozó törvény. Szánalmasnak tartom az ilyen fajta demokrációsdit, amikor a baj nemcsak az ajtón kopogtat, hanem már „harcolni kell a barikádokon”. A képzeletbeli fegyvert előre tartva és nem hátrafelé szegezve.
  9. Ebben a modern kori „világháborúban”, amelyet a már-már önmaga fölé fejlődött emberiség a piciny koronavírus ellen vív meg, túlbeszélés helyett hiteles és következetes informálással, az álhírterjesztők elleni kemény fellépéssel, az intézkedések következetes betartásának szigorú ellenőrzésével lehet hatékonyan fellépni. Keménykezű vezetőkre, szigorú hatósági képviselőkre, következetes határozatokat hozó testületekre, önfeláldozó polgárokra van szükség a bajban. Nem karosszékben megfogalmazott bírálatokra, de még a paragrafusok lapozgatására sem. Háborúban más a helyzet, mint békeidőben. Miközben az sem tagadható, hogy sikeresebb kommunikációra lenne szükség, a hiteles információk túlsúlyára, helyenként több hozzáértésre és jobb szervezettségre.
  10. Az okos ember a vírustól fél, míg a buta az oltástól – olvastam nemrég. Vagyis: az okos ember beoltatja magát, a buta nem tesz semmit az ellen, hogy elkapja a vírust. Sőt, még a rokonok, barátok, ismerősök körében tomboló járvány sem elég figyelmeztető jel számára. Álljon előttünk az egyszerű népi bölcsesség: „az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem”.

                                                                                                                           Prof. Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely

Dr. Ábrám Zoltán

Quo vadis, hungarofób Európa?

A homofób pedofiltörvénynek titulált, a mi térségünkben az abszolút többség abszolút többsége által teljesen normálisnak tartott magyarországi törvénykezés miatt nagyon meleg hőhullám érte el az Európai Unió korifeusait és az Európa Parlament gyűléstermeit. A kánikulát csak az enyhítette némiképpen, hogy a képviselők “végre” egyenlő jogokat biztosítottak a férfiaknak, és immár lehetővé tették számukra is a gyermekszülés szabadságát. No meg az, hogy Európa civilizáltnak vélt nyugati fele “kiváltságos alaphelyzetében” minduntalan hangoztatja: bármiféle diszkrimináció ellen kiáll, és ha kell, gazdasági szankciókat helyez kilátásba. Szomorú az, amikor a szeretet helyét a gyűlölet, majd a gazdasági függőség felsőbbrendűségének éreztetése váltja fel egy családban, kisebb-nagyobb közösségben. És ki az elsődleges hibás mindebben? Akinek hatalma van akár az előidőzéséhez, akár a megakadályozásához.

Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az európai labdarúgószövetség három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek "Egyenlő Játék" feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon. Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát.

Európa nagyon veszélyes, káros és saját értékeit, jövőjét veszélyeztető „játékot játszik”.  Ami a focit illeti: bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki,  amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van.

Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. De hát Brüsszelnek védenie kell az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak?

Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől. Quo vadis, hungarofób Európa?

BLU201205-7807-1810