Dr. Ábrám Zoltán

Bihari nosztalgia

            A Partium, azon belül Bihar sajátos földrajzi-kulturális része a tágan értelmezett erdélyi magyarságnak. Sajnos, úgy tűnik, Magyarország közelsége csak fokozza az elvándorlást és - főleg szórványban - a beolvadást. Miközben nincs a köztudatban, hogy a Székelyföld után Érmellék a legmagyarabb kisrégió, összefüggő földrajzi terület. Meg az sem tudatosult bennünk, hogy Marosvásárhely és Kolozsvár után Nagyváradon él egy településen a legtöbb magyar. Még mindig úgy negyvenezren, szinte felére csökkenve három évtized alatt, immár alig a húsz százalékos küszöb felett.

         Váradra menet sokan meglátogatják a csúcsai „Goga-uradalmat”, az egykori Boncza-birtokot, ahol élete alkonyán Ady Endre két szép esztendőt töltött hitvesével. Betegsége miatt innen költözött fel – immár végleg – Budapestre. Halálának centenáriumára előkészített, tartalmasan berendezett Ady-emlékház várja az ide látogatókat. Eddig kakukkfészekként tekintettem Csúcsára, amely az Erdélyt a Részektől elválasztó  Királyhágó aljában az igazságtalan történelmi fordulat jellegzetes példája, jelképe. Látásmódom némileg enyhült, mert végül is az a fontos, hogy legalább ilyen formában megőrződött az utókornak Boncza Miklós egykori birtoka. Igaz, itt Octavian Goga nagyságát hirdeti a környék, de mégiscsak megmaradt Ady emléke is. Miközben a valóság az, hogy Ady Endre kiállta az idő próbáját, ma is ismert és gyakran idézett költőnk, miközben Gogáról valószínűleg jóval kevesebbet tud a megkérdezett román átlagpolgár.

         Az E60-as nemzetközi út mellett fekvő körösgégényi Zichy-kastély megtekintésére is érdemes időt fordítani. A XIX. század második felében az Erdélybe visszavonuló Zichy Domokos püspök építtette, majd vadászkastéllyá alakították át. A sorsa a csúcsai Boncza-kastély történetéhez közel áll, hiszen 1920 után Mateescu munténiai bojár tulajdonába került. Mindjárt az államosítást követően, 1950-től tüdőszanatóriumot rendeztek be a kastélyban, ami egyúttal az ingatlan viszonylagos megmentését biztosította. Másfél évtizede, 2006 őszétől azonban se gazda, se bérlő, miközben az épület állaga romlik, az egykor csodálatos park pedig a múlté. A falubeliek a Zichy birtokosokról semmit sem tudnak, Mateescu bojár neve viszont a köztudatban van. Mivel egyenes ági örökösök nincsenek, a tulajdonjog, a visszaszolgáltatás igencsak bonyolult, ami bizonyára az ügyvédi irodáknak hoz tetemes hasznot. És miközben Zichyék neve teljes mértékben feledésbe merült, a bojár vagyonának örökléséért éppúgy jogot formálnak az oldalági leszármazottak, mint a második feleség unokája. Az idő telik, a műemlék kopik, egyesek erszénye dagad. Újabb, az előbbinél szerencsétlenebb kakukktojás-effektus.

         Nagyvárad előközsége Fugyivásárhely, ma már teljesen elletmondásos települési arculattal, amit a nagyváros közelsége táplál. Pedig egykor neves lelkészek szolgáltak itt a református templomban. Mára a sokszínű építkezések és terjeszkedés a domináns elem. A település elvesztette egykori, történelmi jellegét, amire a legjellemzőbb példa az, hogy az utcákat számozzák, nincsenek neveik. A főút az 1-es utca, a legnagyobb szám jelenleg a 615-ös. Amúgy irónikusan jegyzem meg, hogy ezt a módszert egyesek akár européer követendő példaként vehetnék, mert mennyivel könnyebb lenne számos helyen elkerülni a névadási és a kétnyelvűségi vitákat. Nem lenne szükség Kossuth utcára Marosvásárhelyen, még Nicolae Iorga utcára sem, sőt az egykori Kinizsi Pál utca román fordítása (Pavel Chinezul, azaz Kínai Pál) sem borzolná a kedélyeket. Könnyen ki lehetne küszöbölni például a „Strada Păcii utca” felirat és társaik hiányosságait, miszerint csak az utca kifejezést fordítják le magyarra, az elnevést már nem.

         Félixfürdő, az ország egyik legismertebb fürdőtelepülése éppúgy ellentmondásos, mint maga az ország. A szocializmus idején menő szállodák többnyire lerobbantak, környékükön repedezett az aszfalt, málladoznak a beton-lépcsőfokok. Viszont gombamód szaporodnak az új szállodák, vendégházak. Fedett aquapark is épült, a lehetőségek azonban messze elmaradnak Hajdúszoboszló, Gyula és még számos magyarországi fürdőhely kínálatától, szolgáltatásaitól. A kinti termálmedencék joggal felkapottak, egyes szállodák már igényesek és komfortosak, a vacsoránál élőzene okoz felüdülést, miközben a tavirózsák évről évre virágoznak, és hirdetik Félixfürdő egykori és mai dicsőségét. Ma már senkit sem foglalkoztat az, ami az egykori elvtársakat és elvtársi szellemben felnövőket, hogy azért mégsem kellene egy premontrei kanonok, egy római katolikus (és nem görög keleti) személyiség keresztneve szerepeljen a  település elnevezésében. Elvégre az egykori egyházi birtokokból és tulajdonból már kevéske maradt meg, például a romos régi fürdőépület és a kis templom, ahol nyári időszakban havonta tartanak misét vasárnap reggel. Keleti keresztyén istenházából, román templomból több is van a fürdőtelepülésen, és folyamatosan várják a híveket, mégha turisták is. A központi parkban ott ágaskodik az immár műemlékként bejegyzett zsindelyes fatemplom. Tőle húsz méterre, a sétálóút túlsó felén található Félixfürdő egyetlen magyar emlékjele, Petőfi Sándor szobra.

         Sajnos Nagyvárad fokozatosan és megállíthatatlanul elszórványosodik, a Körös-parti városban (egykor Pece-parti Párizs) ma már alig húsz százalék feletti a magyarság számaránya. Bár a város meglehetősen nagy ütemben fejlődik, nekünk csak a saját „szigeteink” kialakítására, működtetésére van lehetőségünk. A Partiumi Keresztyén Egyetem korszerű épületeitől a Királyhágómelléki Református Püspökség székhelyéig és a Lórántffy-központig, a római katolikus székesegyháztól a visszakapott Kanonok-sorig. És „sziget a szigetben” Ady Endre szobra az emlékház előtt, a forradalmár Szacsvay Imre szoborkompozíciója, vagy éppenséggel az új köntösbe burkolódzó patinás Fekete Sas Palota egyik épületrésze, ahol székhelyet kapott az erdélyi magyarság legfőbb politikai szervezete. A sétálóutca elején a Szigligeti Színház épületének szépsége parancsol tekintélyt, mögötte az Ady Endre Elméleti Líceum és környéke.

A fentieken kívül még számos „sziget” éli a maga mindennapi életét, miközben a „szárazföldön” egyre fokozottabban zajlik a terjeszkedés, a jövő megalapozása. A városközpontot nemrég újították fel, a leégett Szent Miklós Görög-katolikus Katedrálist helyrehozták, átellenben a görög keleti templom várja híveit. A Holdas Templomban magyar nyelvű tábla is hirdeti a “Mária elszenderedése” ortodox templom kilétét. Az istenháza sarkától kellemes vendéglátóipari egységekkel teletűzdelt utca köti össze az Egyesülés-teret az egyesülés időpontjáról, december elsejéről elnevezett parkkal, közepén az ismeretlen hős katona szobrával. De még a zöldövezet előtt érdemes jobbra térni a Mihály Vitéz utcán és elsétálni a Nagyváradi Zsidó Hitközség egykori ortodox zsinagógájához, amely újra régi pompájában tündököl az Amerikai Egyesült Államok kormánya és számos adakozó jóvoltából. De felújították a neológ zsinagógát is, sőt egy másik felújított zsidó templomban múzeumot alakítottak ki.

Bihari, nagyváradi nosztalgia. A Szent László által alapított városban, a 20. század elején a magyar kulturális élet egyik legjelentősebb központjában alkotott Ady Endre „új időknek új dalaival”. És elérkeztek az új idők az új dalaikkal.

***************************************************

Evangélikus templom összeszerelés

Mindenkor értékelendő a többnyelvűség. De nem feltétlenül. Hiszen a tartalomnak, a nyelvhelyességnek helytállónak kell lennie, máskülönben a cél, a szándék komolyságát megkérdőjelezi. Ezt mi nagyon jól tudjuk, mint tragumúrák (marosvásárhelyiek), akiknek évekkel ezelőtt boldog születésnapot (új évet) kívánt a városvezetés. Egyszerre vicces és megalázó módon.

Akkoriban a Google fordítóját kiáltották ki bűnbaknak, azaz csupán közvetett, nem szándékos emberi tévedést diagnosztizáltak. De számtalan olyan esetről is beszámolhatunk, amikor közvetlenül a fordító a hibás. Meglehet azért, mert nem ismeri, nem uralja a nyelvet, mégis eleget tesz a felkérésnek. Márpedig ha az érdeke megkívánja a feladat vállalását, és az meghaladja képességeit, miért nincs annyi bölcsessége, hogy vitás esetben az adott nyelvet nála jobban uraló személyhez forduljon? Hanyagságból, érdektelenségből, lustaságból, nyegleségből? Szemkiszúrásból?

Bizonyára mindannyian számos példát tudnánk felsorakoztatni a fentiek alátámasztására. Én magam is gyűjtögettem néhányat, sőt alkalomadtán szóvá is tettem. Külön örömömre szolgál, hogy évekkel ezelőtt korrigálták a marosvásárhelyi vár területén található egyik fémtáblát, amelyen nehezen emészthető, az egyes és többes számot elhanyagoló, alapvető közigazgatási kifejezéseket összetévesztő fordítás állt. Az alábbi szöveggel: Megyei érdekű közszolgáltatások (Serviciul public de utilităţi municipale).

Nemrégen a Nagyszebenhez közeli Nagycsűr településen találkoztam szemkiszúró blődséggel. A három toronnyal pompázó ortodox templommal szemben végre felújították a múltidéző evangélikus templomot, amelyre a műemlékekre utaló barna színű tábla már messziről felhívja a figyelmet. Románul adja hírül, hogy egy XIII. századi erődtemplomról van szó. A felfrissült műemléktemplom szomszédságában levő épület, amely egykor bizonyára szász iskola volt, még nincs restaurálva. Talán nem is lesz. Az épületegyüttes felé haladva, a sárgára festett kőkerítés oldalán négy nyelvű tábla fogadja az arra járó érdeklődőt. A nyelvek sorrendje: román, német, magyar, angol. Ez így természetes, és örvendetes, hogy a természetes felszínre került. Csakhogy. A magyar szöveg: Evangélikus templom összeszerelés (Ansamblul bisericii evanghelice). Erre már csak az gyógyír, hogy a neten a román-magyar szótár szerint a román szöveg fordítása az alábbi lenne: az egész evangélikus egyház.

Jelképesen arra kérem mindannyiunkat, hogy legyünk következetesek anyanyelvünk és bármely idegen nyelv használatánál! Sohase szégyelljünk utánanézni a helyes szavaknak, kifejezéseknek! Vagy másokat megkérdezni, ha bizonytalanok vagyunk, ha hozzáértésünket meghaladja a feladat súlya. Előre is köszönöm!

*******************************************************************************

Markó Béla karácsonyi fél disznója

            Markó Béla utóbbi köteteiben (Bocsáss meg, Ginsberg, 2018, illetve Egy mondat a szabadságról, 2020) erőteljesen foglalkozik az 1989. decemberi forradalommal. Forradalmi erotika című verse teljes terjedelmében olvasható a világhálón, megjelent a Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat 2020/5-ös számában, amelyből csupán szövegszerűen idézek: „Részt venni vagy kimaradni egy forradalomból mindenképpen lelkiismereti kérdés. (...) Én például ott voltam a tüntetők között a városháza előtti téren, csak végül mégis hazamentem egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe. Vagyis részt is vettem, nem is. (...) Este aztán természetesen visszamentem, és kint voltam másnap reggel is a legelsők között, de ha előző napon mindenki hazamegy, akárcsak én, nem lett volna forradalom. (...) Amint azt már többször elmondtam, reggel disznóvágáson voltunk, és miután hazavittük a drága pénzért megszerzett fél disznót, elrohantam tüntetni, és magára hagytam a családot a véres tálakkal. (...) Közben a főtéren már összeszedték a halottakat és sebesülteket, ezt onnan tudtuk, hogy megrettenve, sárosan, ahogy mondani szokás, szinte beestek az ajtón barátaink, egészen fiatal házasok, ők ugyanis ott maradtak végig, mellettük csapódtak be a golyók az aszfaltba, az élő húsba és egy hatalmas útjelző táblába. Futás közben a lány, illetve már asszony leesett a földre, csupa vér volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen, a combja is, egy pillantra rácsodálkoztam, amint védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban. Aztán valamennyire megnyugodtak, nekifogtak segíteni a feleségemnek és a gyerekeknek, én pedig rohantam tüntetni, mivel ismét lelkifurdalásom támadt, a menet már ott volt a negyedünkben,
vonultam velük én is. A többi történelem.(...) A múltkor véletlenül összefutottunk Z.-vel egy fogadáson, beszélgettünk a forradalomról, felidéztem N. szakadt harisnyáját. Rám nézett meglepetten: milyen jól emlékszel a feleségem harisnyájára! Tényleg, gondoltam, vajon mi az igazán fontos egy forradalomban, és honnan tudhattuk volna, mit kell észben tartani, és mire nem kell figyelni.” (Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

     A forradalmat követően költő-szenátorrá választott Markó Béla versbeli csúsztatásait az örökébe lépő Novák Csaba Zoltán történész-szenátor soraival támasztom alá, miszerint „Este kilenc körül eldördültek az első lövések.” (Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen c. tanulmány). A versbeli állítások teljesen ellentmondanak egymásnak, mert Markó Béla „hazament egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe”, majd „este természetesen visszament”, később pedig „rohant tüntetni, mivel ismét lelkifurdalása támadt”. A sorok a szerző forradalmiságát próbálják egykori választói előtt mitizálni, bár ugyanakkor bevallja, hogy amennyiben mindenki hozzá hasonlóan viselkedik, „nem lett volna forradalom”. Nos, ki hiszi el Markó Bélának, hogy az 1989. decemberi napforduló éjjelén lelkiismeretét megnyugtató módon tüntetni volt Marosvásárhelyen? Vagy talán a (csúcs)politikus (csúcs)költőknek megengedett a csúsztatás, és realitás helyett a szürreális világhoz lehet, szabad nyúlniuk?

     Az a – nem túl ritka – példa jut eszembe, amikor két politikus egymásnak teljesen ellentmondó információt közöl, azaz a logika szabályai szerint az egyik információja hamis, mégis „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ennél már csak az a tragikomikusabb, amikor a két politikus tulajdonképpen ugyanaz. Amikor ugyanaz a személy két különböző időpontban logikailag elfogadhatatlan módon ellentmond saját magának. Bevált és megszokott gyakorlat mifelénk. Fél disznók, fél igazságok. Amiként Markó Béla piros Skodájának a csomagtartójában „tulajdonképpen  elfért benne a fél disznó, a másik fele a gazdánál maradt” (Markó Béla: Milyen egy forradalom?)

    A fentiek után a 2018-ban megjelent Markó-kötet címadó verse (Bocsáss meg, Ginsberg) a költő eredeti szándékánál sokkal mélyebben is értelmezhető. Az egyén önmaga dönti el, hogy adott helyzetben képes-e bocsánatot kérni, avagy megbocsátani. Markó Bélát idézem: „Bocsánatot pedig nem Ginsbergtől kell kérnünk valójában, hanem egykori önmagunktól. Nem könnyű a bocsánatkérés. Engem nem neveltek erre, nem is követelték meg tőlem. Kisiskolás voltam, előfordult néhányszor, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy anyám két-három napig nem szólt hozzám, én sem hozzá. De nem mondta, hogy kérjek bocsánatot. Nem is kértem.” (Szepesi Dóra: Megkérdeztük Markó Bélát, 2018. július 24.)

    „Egyszerre humoros és tragikus is, amit átéltünk.” „1989 után mindannyian egy hatalmas esélyt kaptunk a változásra, és úgy tűnik, nem tudtuk kellőképpen kihasználni.” (Nagy Miklós Kund: Fogy a pátosz, gyűl az irónia, Népújság, Múzsa, 2018. december 8.) Idekívánkoznak még a szerkesztő befejező mondatai: „Markó Béla verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.” Miközben a Népújság Múzsa mellékletében megjelent versben az immár szimbólikussá vált karácsonyi fél disznó az alábbi szövegösszefüggésben jelenik meg: „aztán amikor hazaérkeztünk,/ felcipeltük a műanyag fürdőkádat/ negyedik emeleti lakásunkba,/ majd rohantam vissza a főtérre,/ és oda is értem még azelőtt, hogy/ belelőttek a tüntető tömegbe.” (Markó Béla: Milyen egy forradalom? Bocsáss meg, Ginsberg. Versek; Kalligram, Budapest, 2018. )

     A fentieket összegezve számtalan kétely merül fel. Már egyáltalán nem tudni, tipikus politikusi magatartás, hogy Markó Béla jelen volt-e Marosvásárhely főterén a lövöldözésben (2018-as visszaemlékezés), vagy mégsem (2020-as visszaemlékezés).  Azt sem tudni, hogy melyik a későbbi kötet címeként megjelölt „egy mondat a szabadságról”? Amikor valóban tüntetni megy a költő (később az erdélyi magyarság első számú politikusa), vagy amikor csak azt képzeli? Amikor „még oda is ér azelőtt, hogy belelőttek a tüntető tömegbe”, vagy amikor „félórával azelőtt hazamegy, hogy belelőttek a tömegbe”? Amikor „magára hagyta a családot a véres tálakkal”, vagy amikor meglátta „a csupa vér asszony védtelenül fehérlett bőrét”? Amikor lelkiismeretfurdalása támadt, vagy amikor nem támadt lelkiismeretfurdalása?

            Markó Bélának lehet némi lelkiismeretfurdalása, hiszen az erdélyi magyarság legújabb kori történelme két legvéresebb forradalmi eseményének egyikén sem volt jelen, azaz úgy járt, mint a mesebeli „volt is, nincs is”. December 21-én este kilenc órakor a fél disznó feldolgozásán fáradozott (mások „csapot, papot otthagytak” az egész disznó kedvéért, akit Nicolae Ceaușescunak hívtak), míg a márciusi fejszés-baltás hodáki „városnézés” idején éppen Budapest fényeiben gyönyörködhetett a román-magyar megbékélés jegyében. A 2020-as „forradalmi” kötet elemzéséből idézek: „Amikor ez a büntetési-számonkérési lehetőség csökken, ha ez a folyamat jelentősen sérül, akkor lehet zsarnokságról beszélni. Ez ellen a nép fellázadhat – ahogy ez történt Markó és sokunk meghatározó történelmi élményekor, Ceaușescu bukásakor. Sok-sok versben felidéződnek azok a napok. (...) Mindkét vers kérdése az, hol a határ egy szokványos tüntetés és egy forradalom között, egy tüntető és egy forradalmár között.” A kérdésfeltevésre maga Markó Béla adja meg a választ: „Akkor leszünk forradalmárok / amikor az utca túloldaláról / a kiskatona ránk fogja a kalasnyikovot”. Nos, ez nála nem történt meg sem 1989 decemberében, sem 1990 márciusában. Az igazi forradalmár nem magyarázkodik, hanem mindannyiszor kint van az utcán, és együtt „lélegzik” a tüntetőkkel, ameddig a lelkiismerete megkívánja. Vagy addig, amíg nem válik áldozattá, és nem találkozik azzal a bizonyos kalasnyikovval. Forradalmárnak lenni alkati kérdés, sőt: a forradalmár-lelkület végigkísér az életünkön.

       Bár Bedecs László bizonyára nem arra szánta kötetelemzése (kritikája) utolsó mondatait, azok fontos következtetést hordozhatnak az erdélyi magyarság tüntető, forradalmár, valamint nem tüntető, nem forradalmár rétegei számára egyaránt: „másrészt elegánsabb lenne épp neki (M.B.-nak, szerk. megj.) „a „tettétek tönkre” helyett az önironikus „tettük tönkre” formulát használnia. Helyesen írja, hogy ahogy nincs félzsarnokság, úgy nincs félszabadság sem, csakhogy félfelelősség sincs – se neki, se nekünk, senkinek.” (Bedecs László: Ennyi volt a forradalom, Markó Béla: Egy mondat a szabadságról, megjelent a Bárka 2020/5-ös számában)

  De van fél disznó és van féligazság – mondom én, és ki-ki eldöntheti, hogy egyetért-e velem. No meg fél erkölcs, félig felhúzott harisnya és félig kilátszó combok. Ki ne ismerné a „fél pohár víz” történetet, aminek a megítélése eltérő az optimista, valamint a pesszimista embernél, hiszen előbbi szerint a pohár félig tele van, míg utóbbinál félig már kiürült. Igen, alkati kérdés, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, lehengerlően magabiztosak vagy csendesen elmélkedők. A választópolgárnak a borúlátás is megengedett az elmúlt évtizedek megvalósításainak az értékelése, valamint a jövőképünk felvázolása közben. Az viszont tény: „a disznónak a másik fele ott maradt a gazdánál”, a költői forradalmi féligazságot a valóban forradalmár tette egész igazsággá.

    Miközben elmélkedésem befejezem, a markói fél disznó képe, „politikája”, lassacskán az erdélyi magyarság újkori történelmének (Markót idézve: A többi történelem) egyik legfontosabb szimbólumává és metaforájává növekedett. Ez a kettősség, a két különválasztott fél és annak összerakása végigkövethető az elmúlt három évtized erdélyi magyar politizálásában. Néhány példa csupán: az RMDSZ félig érdekvédelemként, félig pártként nyilvánul meg; előfordult, hogy nem állt ki elvárható módon az autonómia mellett, aztán az is, hogy kiállt mellette; félig kormányban volt, félig nem; félig tárgyalóasztalhoz ült a saját belső ellenzékével, félig szóra sem méltatta. Ki-ki folytathatja a példákat a saját belátása szerint. Eközben azonban az a legszomorúbb, hogy mind a létszám, mind a választókedv szempontjából elveszítettük a fél erdélyi magyarságot. Ezúttal én fogalmaznék úgy, miszerint „csak a fele maradt a gazdánál”.

    Az elmúlt bő három évtized romániai történelmének súlyos metaforikus önvallomása lehet a karácsonyi fél disznó szimbólikus képi megjelenenítése. A fél disznó egyik felét feldolgozták, a másik azonban „a gazdánál maradt”. Ezek alapján ki-ki úgy értelmezi a forradalmat és az azt követő időszakot, hogy melyik fél disznónak „a feldolgozásán és megemésztésén” vett részt. Markó Béla úgy, mint egy félig költőien megnyilvánuló politikus és félig politikusi véleményt formáló költő. Erdélyben, Romániában a legtehetségesebb költő a politikusok között, egyúttal a legismertebb politikus a költők családjában. A „két fél emberből összeálló” költő-politikus fél disznója lírába csomagolva így hangzik:“tulajdonképpen elfért benne a fél disznó,/ a másik fele a gazdánál maradt,/csak ennyit vásároltunk meg belőle”(…) “hallgatott a kettévágott disznó,/csak egy fél röfögést hoztunk magunkkal,”.

            Ne az enyém legyen az utolsó szó! Befejezésül Markó Béla – továbbgondolásra érdemes – sorai álljanak előttünk, amelyek nem lehetnek közömbösek az erdélyi magyarság múltja, jelene és jövője szempontjából: „Igaz, ezúttal nem a haza vagy az ország/ jövőjéről volt szó, hanem a családéról./ Ám ki tudná ezeket a lelkiismereti kérdéseket/ mérlegre tenni, és eldönteni, hogy melyik jövő pontosan mennyit ér?” (Markó Béla: Forradalmi erotika, Egy mondat a szabadságról (versek). Kalligram, Budapest, 2020)

            Írásomat Markó Béla saját gondolataira, idézeteire építettem fel, de az utolsó szót az erdélyi magyar polgár mondja ki, hiszen a „kettévágott disznó” fele az akkor még egészen költő karácsonyi asztalára került, a másik fél disznó azonban „a gazdánál maradt”.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *  * * * * * * * * * *  * * * * * * * * * * * * * * * * * * *  * * * * * *  * * * * * *

Ábrám Zoltán

Megjutalmazott népszámlálás

            Romániában a népszámláláson való részvétel állampolgári kötelesség, annak megtagadása akár a havi minimálbért is meghaladó pénzbírsággal jár.

A tavalyról elmaradva, idén első alkalommal két szakaszos a cenzus. Az önkitöltős időszakot követően a kérdezőbiztosok látogatására kell számítania annak, aki nem élt az önkitöltés lehetőségével, vagy eredménytelennek bizonyult az erőfeszítése. Két hónap állt a romániai lakhellyel rendelkező állampolgárok, családtagok rendelkezésére, hogy a – korántsem tökéletesen megszerkesztett -  kérdőív kérdéseire választ adjanak. A kitöltési szándékra vonatkozó eredmények nem túl biztatóak, ötven százalékos arány alattiak még az élen járó erdélyi, székelyföldi megyékben is, annak ellenére, hogy nemcsak rokonaik, ismerőseik, hanem számos kérdezőbiztos segítségére számíthattak azok, aki igényét érezték. Az önkitöltési szándékra vonatkozó adatokon túl valószínű, hogy magas a hibaszázalék, a helytelen vagy felületes válaszadás, a hiányzó és ellentmondásos adat. Miközben már az is értékelendő, hogy a megszámlálandó személy odaül a számítógépe elé, vagy segítséghez folyamodik. Pedig a többé-kevésbé félórányi „munkáért” szabadnapot biztosítottak, nyereménysorsolásokat szerveztek. Akárcsak a koronavírus-ellenes oltás esetén, amikor előfordult, hogy pénzjutalom járt annak, aki „rászánta magát”.

               Az oltás elsősorban a saját egészségünket, valamint a környezetünkben levők biztonságát szolgálta, ezen felül legfeljebb az utazás lehetőségét biztosította. Szánalmasnak tartom, hogy oda jutottunk, miszerint jutalmazni kellett azt, aki csupán saját érdekeit, no meg a közösség hasznát tartotta szem előtt. Vagy állampolgári kötelességének tett eleget, hogy megszámláltasson. Úgy tűnik, némiképpen eltorzult az egyéni jogok előtérbe helyezése, miközben a közösségi jogokról és a kötelességekről aligha esik szó.

            De hova vezet ez az út? Jézus megszületése idején a császár népszámlálásra vonatkozó rendelkezésének betartását mindenki saját magára nézve kötelességének tartotta. Úgy tűnik, mára részben választási lehetőséggé vált, hiszen jutalmazandó, ha ki-ki önmaga és önmagától megszámláltatik. A jog nyelvén fogalmazva ugyanis a 49-es sürgősségi rendelet értelmében szabadnap jár a népszámlálási kérdőív internetes kitöltéséért „e módszer előnyben részesített használatának ösztönzéséért”.

            Az oltás vállalásának, vagy újabban a népszámlálási kérdőív önkitöltésének jutalmazása egyre több területen precedenst teremthet, kedvezőtlen példaként szolgálhat. Legközelebb hasonló helyzetekben ugyanúgy elvárt lesz a jutalmazás, sőt már új esetekben is. A Z nemzedék és az utána következők számára egyre inkább azt üzeni, hogy a szülők, az iskola, a társadalom részéről megfogalmazódó elvárásoknak legfeljebb némi jutalom ellenében tegyenek eleget, hiszen joguk van azokat nem, vagy csak bizonyos feltételekkel teljesíteni. Talán oda jutunk majd, hogy a tanárok jutalmakat sorsolnak ki a pontos időben érkező, elvárt feladataiknak eleget tevő diákjaik körében? És erre a mentalitásra építjük a jövőt?

Ellentmondásosnak tartom hát, hogy mialatt mai világunkban a Z nemzedék tagjai naponta több órán át „csüngenek az interneten”, az Y nemzedék tagjai szabadnapot kapjanak egy félórás „népszámlálási böngészésért”. Hol az állampolgári kötelezettség, a nemzedéki szolidaritás, vagy a magától jövő lelkiismeret? És miután felteszem a költői kérdést, már előre elszomorítanak a bizonyára pontatlan adatbázisú és számos kedvezőtlen statisztikát felmutató romániai népszámlálás adatai. Előrelátható a mennyiségi változás: a népesség fogyása és a magántulajdonú lakások számának növekedése (már ha bevallották őket). Miközben a meg nem születetteket és a külföldre távozókat  semmilyen jutalommal sem lehet pótolni!

Tíz pontban járványról, oltásról

            Már „a csapból is koronavírus folyik”.  Amint azt tapasztaljuk, nap mint nap parttalan viták bontakoznak ki a koronavírussal és az oltakozással kapcsolatosan. A világháló, a mai technikai lehetőségek éppúgy lehetőséget nyújtanak a vélemények kibontakozásának és ütköztetésének, mint a demokráciával járó szólásszabadság. Valóban, a demokrácia a szabadság, a jólét, a biztonság megalapozója. A második éve tartó koronavírus-járvány azonban arra is rávilágít, hogy az emberiség könnyen beleeshet a saját demokratikus kiteljesedése során akaratlanul felállított jelképes csapdába. Bizonyos értelemben az általa létrehozott fejlett anyagi-szellemi világrend foglyává válhat, amikor önnön érdekei felülírják a józan ész kívánalmait, a természet természetességét, a közösség iránti felelősségvállalást.

            Hogy mire is utalok? Alapvetően a szakmai véleményeket gyakran felülíró, számos esetben egészen oktondi (félre)magyarázatokra, az oltástagadás zsigeri vagy időközben szerzett megnyilvánulásaira. A kép természetesen árnyalt, de nincsenek olyan sötét tónusok benne, amint azt a vírus- és/vagy oltástagadók terjesztik. Eközben kialakult a „bent a bárány, kint a farkas” patthelyzet. Egyesek részéről a szabad véleménynyilvánítás előtérbe helyezése a megalapozott szakmai következtetésekkel szemben. Az alábbiakban tíz pontban foglaltam össze az általam megfogalmazott következtetéseket, lényeget.

1. A védőoltás (vakcina) az emberiség egyik legnagyobb és legjótékonyabb felfedezése, aminek köszönhetően a fertőző betegségek száma jelentősen csökkent, egyesek eltűntek vagy igen ritkává váltak. Nélküle nemcsak az életszínvonal, hanem maga a lét van kockázatnak kitéve.
2. A magas fertőzöttséggel és újabb mutánsok létrejöttével járó koronavírus-járványban a védőoltás a leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az egyéni védettségen túl a közösségi védettség szintje magassá váljon. A védőoltások alkalmazhatósága számos szakmai szerv szűrőjén jutott át, akik felelősséget vállalnak, miközben nyilvánvalóan nem zárhatók ki politikai és gazdasági érdekek, esetleges tévedések sem.
3. A védőoltással kapcsolatos egészségügyi, gazdasági és egyéb hatás-haszon vizsgálatok egyöntetűen mellette szólnak. Az összegző vizsgálat nem egy-egy példa kiemeléséből, felnagyításából áll, hanem tudományosan megalapozott statisztikák és következtetések felsorakoztatásából. Következésképpen a megközelítőleg az egész lakosságra kiterjesztett védőoltás a lehető leghatékonyabb módszer arra nézve, hogy az újabb koronavírus-fertőzéseket megelőzzük, másrészt pedig a súlyos lefolyást mérsékeljük.
4. Az egyfolytában hangoztatott egyéni jogokon túl a kötelezettségeket is szükséges tudatosítani, hiszen a jogok és a kötelezettségek együtt járnak. Ezért jóval többet kellene beszélnünk az egyéni kötelezettségekről is, hiszen a társadalomnak mégiscsak joga az, hogy jogos elvárásai legyenek az általa támogatott polgárok részéről. Mivel a tét a társadalmat alkotó polgárok egészsége, életminőségük javulása, elvárható, hogy az egyéni jog a közösségi érdek alárendeltje legyen.
5. Egyéb betegségekkel, akár önsorsrontó állapotokkal szemben a fertőző járvány sohasem magánügy, hiszen a beteg vagy vírushordozó egyén kockázatot jelent mások számára. A fentiek jegyében teljesen jogosnak tartom a társadalom elvárását az állampolgárok oltakozásával kapcsolatosan. Az emberi élet védelme, a gazdaság fenntartása, a méltányos életmód kialakítása megkívánja mindezt.
6. Elfogadom, hogy az oltás nem lehet kötelező, még ha ingyenes is (az viszont már tragikomikus, hogy szerencsejátékon lehet nyerni a beoltottaknak). Akinél nem ellenjavallt, és mégsem óhajtja, pedig nem esett át igazolható módon a betegségen, és nem rendelkezik megnyugtató antitest-szinttel, annak léteznek alternatív módszerek is: folyamatos tesztelés, a közösségi tér kerülése – legalább mások védelme érdekében.
7. Nem értek egyet azokkal, akik a beoltottakat pozitívan diszkrimináltaknak tekintik, és tiltakoznak adott helyzetekben a védettségi igazolvány vagy alternatív igazolás felmutatása ellen. Egyrészt bárkinek jogában áll ingyenesen beoltatni magát, semmiféle kedvezőtlen megkülönböztetésben sincs része. Másrészt az annyit hangoztatott egyenlőség eszméje nem a mesterségesen létrehozott természetellenes egyenlőségen alapszik. A beoltott és az oltást elutasító közé – járványbiztonsági szempontból - éppen úgy nem lehet egyenlőségjelet tenni, mint a  férfi és a nő, a munkát vállaló vagy azt elutasító stb. egyének közé.
8. A minap olvashattuk, hogy a nép ügyvédje szerint alkotmányellenes Romániában az egészségügyi dolgozók és a szociális otthonok alkalmazottai számára a védettségi igazolás kötelezővé tétele, mivel korlátozzák a munkához való jogot, sértik a jogegyenlőség elvét, és hiányzik a parlamentben elfogadott erre vonatkozó törvény. Szánalmasnak tartom az ilyen fajta demokrációsdit, amikor a baj nemcsak az ajtón kopogtat, hanem már „harcolni kell a barikádokon”. A képzeletbeli fegyvert előre tartva és nem hátrafelé szegezve.
9. Ebben a modern kori „világháborúban”, amelyet a már-már önmaga fölé fejlődött emberiség a piciny koronavírus ellen vív meg, túlbeszélés helyett hiteles és következetes informálással, az álhírterjesztők elleni kemény fellépéssel, az intézkedések következetes betartásának szigorú ellenőrzésével lehet hatékonyan fellépni. Keménykezű vezetőkre, szigorú hatósági képviselőkre, következetes határozatokat hozó testületekre, önfeláldozó polgárokra van szükség a bajban. Nem karosszékben megfogalmazott bírálatokra, de még a paragrafusok lapozgatására sem. Háborúban más a helyzet, mint békeidőben. Miközben az sem tagadható, hogy sikeresebb kommunikációra lenne szükség, a hiteles információk túlsúlyára, helyenként több hozzáértésre és jobb szervezettségre.
10. Az okos ember a vírustól fél, míg a buta az oltástól – olvastam nemrég. Vagyis: az okos ember beoltatja magát, a buta nem tesz semmit az ellen, hogy elkapja a vírust. Sőt, még a rokonok, barátok, ismerősök körében tomboló járvány sem elég figyelmeztető jel számára. Álljon előttünk az egyszerű népi bölcsesség: „az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem”.

                                                                                                                           Prof. Dr. Ábrám Zoltán, Marosvásárhely

******************************************************************************************************************************

Dr. Ábrám Zoltán

Quo vadis, hungarofób Európa?

A homofób pedofiltörvénynek titulált, a mi térségünkben az abszolút többség abszolút többsége által teljesen normálisnak tartott magyarországi törvénykezés miatt nagyon meleg hőhullám érte el az Európai Unió korifeusait és az Európa Parlament gyűléstermeit. A kánikulát csak az enyhítette némiképpen, hogy a képviselők “végre” egyenlő jogokat biztosítottak a férfiaknak, és immár lehetővé tették számukra is a gyermekszülés szabadságát. No meg az, hogy Európa civilizáltnak vélt nyugati fele “kiváltságos alaphelyzetében” minduntalan hangoztatja: bármiféle diszkrimináció ellen kiáll, és ha kell, gazdasági szankciókat helyez kilátásba. Szomorú az, amikor a szeretet helyét a gyűlölet, majd a gazdasági függőség felsőbbrendűségének éreztetése váltja fel egy családban, kisebb-nagyobb közösségben. És ki az elsődleges hibás mindebben? Akinek hatalma van akár az előidőzéséhez, akár a megakadályozásához.

Számomra a legszomorúbb az, hogy a politika ellepte mindennapjainkat, a bőrünk alá férkőzött, még a sport sportszerűségét is megfertőzte. A homofób hungarofóbia nem kerülte el a focit sem. Nemrég vált nyilvánossá a hír, miszerint egyes magyar szurkolók diszkriminatív viselkedése miatt az európai labdarúgószövetség három hazai mérkőzést zárt kapussá ítélt, százezer euróra büntette a magyar szövetséget, melynek "Egyenlő Játék" feliratú molinót kell majd kifeszítenie a nézők nélküli találkozókon. Az okok között szerepelnek: huhogások, rasszista bekiabálások, homofób dalok éneklése. Mindjárt bosszúra gondolhatunk, mivel Magyarország képes volt egyedüli kivételként telt házas meccseket rendezni a csillapodó koronavírus-járvány idején, és nem járult hozzá a müncheni stadion szivárványszínű kivilágításához. Ugyanis az az „Európa” hozta ezt az ítéletet, amely nem indított vizsgálatot a magyar himnusz éneklése alatt a pályára rohanó és szivárványszínű zászlót lobogtató férfi ügyében, nem érdekelte, hogy a magyar hálóőrt vizespalackokkal dobálták meg a francia szurkolók, és nem szégyelli magát a világhálón elterjedt fényképért, amelyen tucatnyi boldog holland szurkoló összehúgyozza az egyik pesti utcát.

Európa nagyon veszélyes, káros és saját értékeit, jövőjét veszélyeztető „játékot játszik”.  Ami a focit illeti: bármely több ezres, tízezres tömegben – főleg a nem legmagasabb erkölcsi átlaggal rendelkező szurkolók körében – vannak kevésbé civilizáltan, primitíven és vulgárisan megnyilvánuló elemek. Ez igaz a magyar, román, angol, holland vagy francia szurkolókra egyaránt, legfeljebb más-más sérelmeket, frusztrációkat, érzéseket felszínre hozva. Márpedig „ördögi folyamatnak” tekinthető, amely irreverzibilis indulatokat vált ki,  amennyiben egyesek „megkülönböztetett bánásmódban” részesülnek a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében. Ráadásul következetlenül, politikai célokat követve, vagy legalábbis annak a feltétlen gyanújával. Sőt mi több: nincs olyan tömeg, sportrendezvényen kiváltképpen, ahol jól megfizetett provokátorokkal ne lehetne lejáratni a becsületesen viselkedő és gondolkodó többséget. Végül, de nem utolsósorban: amikor egy fekete bőrű játékosra már nem mondható el, hogy „az a fekete”, csakis a rasszizmus vádjával dacolva, akkor már nagy baj van.

Erdélyi magyarokként mi jól tudjuk, hogy a kisebbség (újabban többség) megalázása, a kényszerelvárások erőltetése nem vezet jóra, ellenérzéseket szül. Mi azt is tudjuk, hogy az első világháborút igazságtalanul lezárók hozták létre Hitlert, vagy éppenséggel az erőszakkal exportált amerikai demokrácia az Iszlám Államot. Mi nemcsak a néhány évtizeddel korábbi diktatúrából, hanem emberi jogokból is gyakorlati tapasztalatokat nyújthatnánk az eltáposodó és már-már életképtelen nyugatnak. Ehelyett lassacskán egy újabb diktatórikus rendszer szenvedő alanyai leszünk. Ha nem egyébért, a „migráns medvékért”, amelyeket az európai jogszabály nagyobb becsben tart, mint őshonos kisebbségi mivoltunkat. De hát Brüsszelnek védenie kell az emberi életteret immár veszélyeztető medvéket, miközben csak migránskvótákról szavaznak, és a macik befogadásáról hallani sem akarnak?

Európa keresztyén szellemisége megkopott. Már egyáltalán nem számít az, hogy valamikor éppen a keresztyén Európát védtük tatártól, töröktől, szovjettől. Quo vadis, hungarofób Európa?

        Példátlan tiltakozást váltott ki az Európai Unióban az, hogy a magyarországi országházban a képviselők elfogadtak egy olyan törvényt, amely a bírálók szerint a pedofíliát a homoszexualitással összemossa.  Sokan homofób pedofiltörvénynek titulálták, és az orosz mintájú homofób szabályozáshoz hasonlították a gyermekek védelmére irányuló intézkedéseket, mivel szerintük gyakorlatilag tiltják az LMBTQI (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális) csoportokról szóló tanítást, ezáltal megkülönböztetnek és korlátozzák a véleménynyilvánítás szabadságát. Amúgy a törvény azt mondja ki, hogy a tanulók részére a szexuális kultúráról, a nemi életről, a nemi irányultságról, valamint a szexuális fejlődésről szóló foglalkozások nem irányulhatnak a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérésre, a nem megváltoztatására, valamint a homoszexualitás népszerűsítésére. Tehát az uniós országok többsége, vezetőikkel az élen, - saját példamutatásból, meggyőződésből, vagy csupán a többiekhez való felzárkózás kényszeréből – azt tartaná helyesnek, ha különböző “melegpárti” civil szervezetek képviselői szabad véleménynyilvánításon alapuló szexuális nevelést tartanának az iskolákban.

       Keresztény szülőként egyetértek az Európai Unió szellemiségével és az ”európai hagyományokkal” szembenálló magyarországi törvénykezéssel. Én sem szeretném, ha még általános iskolás legkisebbik lányomat bárki meggyőzné, hogy fiú is lehetne. Egyetértettem a korábbi parlamenti döntéssel is, amely meghatározta a hagyományos család fogalmát, és gyakorlatilag megtiltotta az azonos nemű pároknak az örökbefogadást. Persze, az fáj az európai hatalmasoknak, a jelenleg piacgazdasággal és mindenféle emberi és emberen kívüli jogokkal elmanipulált, egyre táposodó választóiknak, hogy Magyarország példát mutat térségbeli szomszédai számára. Nem alkalmaz szexuális megkülönböztetést állampolgárai számára, de nem támogatja (még) a melegek házasságát és az örökbefogadást, helyette a hagyományos családot helyezi előtérbe, és azt segíti különböző családtámogatási programokkal. Hallani sem akar arról, hogy – talán már a közeljövőben bevezetve a “fejlett nyugaton” -, hogy az apát “szülő 1”, az anyát pedig “szülő 2” új megnevezéssel definiálja. És a Megváltó nemében sem kételkedik, marad klasszikusan értelmezett keresztyénnek. Már aki, mert számosan vannak már, akik eljutottak az identitászavar szabadságához. Erre időszerű példa az, hogy a pornólapok követésének elméleti tiltása mellett lehessen szabadon beszélni a 18 éven aluliaknak a másneműség lehetőségeiről.

            A “szivárványkérdés” nyilvánvalóan bonyolult, még a “saját térfelünkön” is keveset tudunk róla, nehezen vagyunk képesek egészséges nyíltsággal szembenézni a témával. A tabutól a szabadosságig nagyon sok az árnyalat. Én magam is többször tudatosan kerestem a szembesülést. San Francisco-i tartózkodásom során jártam Castróban, a világ talán leghíresebb LMBT-negyedében, ahol még a gyalogosátkelők is szivárványszínekben pompáznak. Berlinben a Brandenburgi kapu túloldalán a Reichstaggal szemben levő Tiergarten parkban véletlenül “belebotlottam” a holokauszt meleg áldozatainak állított emlékhelybe. Egy hasáb alakú zárt termet alakítottak ki, amelybe két oldalról egy-egy ablakon lehetett betekinteni. A teremben egy képernyőn vetítés zajlott, két férfi csókolózásáról szólt a videofelvétel. Innen siettem a Charlie-ponthoz, ahol annak idején az amerikai katonák a határzónát alakították ki a második világháborúban vesztes Németország felosztott fővárosában.

            Évekkel ezelőtt az általam irányított dohányzáskutatásban szereplő társaimmal együtt Chicagóban vettünk részt egy szakmai konferencián. A kedvező részvétel érdekében beiratkoztunk az Egyesült államok “first one” dohányzási szakmai szervezetébe. Online kérdőívet kellett kitölteni, ahol először nevünk, majd nemünk felől érdeklődtek. Összesen nyolc választ lehetett megadni, én maradtam a legelsőnél. Férfiasságomban nem kételkedtem, bár a “megtépázás” és a “csábítás” fogalmai ott “lebegtek a levegőben”.

            Nagyon, de nagyon sajnálatosnak tartom, hogy az Európai Unió Magyarország-ellenes politikája nem kímélte a foci Európa-bajnokságot. Az Orbán-kormány állítólagos melegellenessége hideg fogadtatással párosult a német-magyar meccsen. Miután az UEFA nem engedélyezte a müncheni stadion szivárványszínű kivilágítását, csak színes lógójával támogatta az ügyet, a holokauszt meleg áldozatait egykor halálba küldő SS-tisztek mai unokái, dédunokái megtiltották a magyar focidrukkerek felvonulását, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklése közben egy szivárványszínű zászlós polgár beszaladjon a pályára. Kikérem magamnak, sokakkal együtt, az ilyen sértő, megalázó, ember- és nemzetellenes magatartást! A nemzeti himnusz éneklésekor ugyanis semmilyen más szimbólumnak nincs helye! Fájdalmamban Marco Rossi tréner mélyen józan embersége vigasztal – akárcsak Schäfer Andrást a meccs után -, aki végigénekelte a magyar himnuszt, és talán észre sem vette a szivárványos “bohócot”.

           A németek alig úszták meg a kiesést a foci Európa-bajnokságon, ami a számunkra szerencsétlen 84. percben szerzett, számukra azonban szerencsés gólnak köszönhető. A szerencse ezúttal a hatalmasokat szolgálta, de egyáltalán nem biztos, hogy mindig így lesz. Löw kapitány racionálisan értékelte a helyzetet, és dicsérte a magyarokat. Pár nappal később a Magyarországnak intőt adó Mark Rutte holland miniszterelnök „fiai” már teljesen jogosan elvéreztek a még versenyben levő utolsó V4-es ország, Csehország futballcsapatával szemben.

       Európa vezetői, Merkel kancellárral az élen, irracionális módon szidják Magyarországot, minket. Milyen európai jövőképet rajzolnak meg – néhány kivételtől eltekintve - az Európai Unió terméketlen vagy legalábbis többségükben az európai átlagos termékenység alatt teljesítő vezetői? Az a néhány kivétel leginkább Közép-Kelet-Európára vonatkozik. Kimagasló pozitív jövőképet képvisel Orbán Viktor miniszterelnök öt gyermekével, unokáival. Már-már viccesnek, sőt tragikusnak tartom, hogy ő a homofób jövőkép megtestesítője Brüsszelben, aki ellentmond Európa azon hagyományának, amely a másneműségre való buzdítást már a gyermekkorban megengedi. Tudtommal, a keresztyénség Európa legjellegzetesebb hagyománya, ebből erednek kulturális értékei, az európai nemi mozgalom némi késéssel került a köztudatba. A keresztyénségnek valóban toleránsnak kell lennie, de nem adhatja fel saját elveit, értékeit, sőt a természettel sem mehet szembe. A természetes élet ugyanis egy nő és egy férfi kapcsolata által jön létre, a sperma- és petesejtbankok biztosította fogantatás túlburjánzása mesterséges és személytelen volta miatt nemigen lehet kívánatos. Vagy mégsem?

Szivárványszínű jövőkép virít Európa egén.

Dr. Ábrám Zoltán

Báthory Emlékév

            A 2021-es esztendő a magyarság számára Báthory Emlékév az erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg, Báthory István erdélyi fejedelemmé választásának 450., lengyel királyi trónra lépésének 445., kolozsvári egyetemalapításának 440., halálának 435. évfordulója alkalmából. Személyiségéről számos cikk, tanulmány jelent meg, példája ma is követendő. Báthory István azáltal üzen nekünk, hogy az emlékév eseményei, megemlékezései jelentős megvalósításaira, személyiségére irányítja a figyelmet.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb terület felett uralkodott, amely akkoriban Európa legnagyobb kiterjedésű országa volt. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt.

Az emlékévvel kapcsolatos évszámok a fentieket igazolják, testesítik meg. A harminc esztendős János Zsigmond fejedelem korai halálát követően 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés választotta meg Erdély második fejedelmének. A  fejedelemválasztás évfordulója alkalmából Kolozsváron, szülőhelyén, Szilágysomlyón, Budapesten és másutt megemlékezésekre került sor a napokban. Az írás elején emlegetett évfordulók közül újabb kettő szintén a májusi hónaphoz köthető. 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt, és ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel-litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek 1586. december 12-én lesz az évfordulója, ugyanitt temették el a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én ő adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában.

            A Báthory Emlékév arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”                    

***************************************************************************************************************************

Maszkmentes fejedelmek, maszkos rendőrök

            Évekkel ezelőtt csendháborító magatartásomért kétszáz lejre büntetett a marosszentgyörgyi csendőrlaktanya, mivel a székely szabadság napján a székely vértanúk emlékművétől a főtérig menetelve az állítólagos „operatív videofelvételek” tanúsága szerint a Forradalom utca lakóinak a nyugalmát zavartam a velem együtt csendben felvonulók közül kiemelve. Akkor nem lehetett a véletlen műve. Napokkal ezelőtt születésnapomra ajánlott levelet kézbesített a postás, feladója: Románia, Belügyminisztérium, Maros megyei Rendőr-Főfelügyelőség, marossárpataki kirendeltség. Az ország védőszentje, Szent András napján – talán éppen a Korvin János-i barlangos zarándoklat, az országos járványügyi intézkedések semmibe vétele idején – kiállított jegyzőkönyv tanúsága szerint figyelmeztetésben részesülök. Indok: a rendőri szervek azt észlelték, hogy védőmaszk viselése nélkül járom Marossárpatak főutcáját.

Eddig rendben is lenne. Csakhogy! A romániai járványügyi helyzet tragikomikusságát alátámasztandó, éppen a művelődési otthonnal szemközti szoborparkban sétáltam maszktalanul, és szívet melengetően nézegettem a helybeli lakos, Miholcsa József szobrászművész mesterművét. Erdélyi fejedelmeink, Szent István és Szent László királyaink, Magyarország védőszentje (Mária), a sebesült huszár kőszobrai között sétálgatva valóban nem viseltem maszkot. Államférfiaink iránti tiszteletből, hiszen többségük maszktalanul, becsülettel szolgálta hazáját. No meg azért sem, mert a parkban, a zöldövezetben nem gondoltam koronavírus-invázióra.

Séta közben elmerengtem az erdélyi fejedelemség történetén. János Zsigmondtól II. Rákóczi Ferencig ott sorakoztak előttem Marossárpatak és Marosvásárhely (egykori Székelyvásárhely) valamikori polgárainak, őseinknek a nagyságos fejedelmei. Aztán elindultam a kijárat felé, és éppen akkor suhant el a főúton a „Post Poliție Glodeni” rendőrautója, benne két maszkos „alattvalóval”. Történelmi merengéseim és néhány száz éves időutazásom végeztével mindez eszembe juttatta a valóságot, és gyorsan előkotortam a védőmaszkot a kabátzsebemből. Immár maszkosan léptem ki az utcára, átmentem a túloldalra, és beültem a kultúrotthon előtt parkoló kocsimba. Ez a fél perc elég volt ahhoz, hogy a rendőrautó megforduljon és máris előttem teremjen. Udvarias üdvözlégyeket követően a szolgálatos és szemfüles rendőr felszólított arra, hogy nyújtsam ki az autóablakon a személyazonossági igazolványom. Mindjárt kattogott a maroktelefon, elkészült a buletinkép.

Tíz nap múlva kézbesítette a postás a figyelmeztetésben részesítő jegyzőkönyvet. Ezúttal megúsztam a korábbi csendháborító viselkedésem miatt kirótt büntetés nélkül. Csak azon merengek, hogy koronavírus világjárvány idején mik történnek a Szent Korona országában tett időutazásom idején.

Dr. Ábrám Zoltán

A moldvai magyarok csíksomlyói üzenete

Református létemre eddig másfél tucatszor vettem részt a csíksomlyói búcsún. A Csíksomlyói Szűzanya azt üzeni az erdélyi főpapok által Csík, Székelyföld, Erdély, Csángóföld, a Részek, az anyaország, a határon túli területek, a nagyvilágban szétszóródott magyarság számára, hogy ezeréves kereszténységünk megtartása nemcsak vallási, hanem egyúttal nemzeti feladat. Így válik a pünkösd szombatján sorra  kerülő búcsú a világ magyarsága számára a legnagyobb gyülekezőhelynek, egyúttal a protestáns híveknek olyan lelki együttléti helyszínnek, ahol ők maguk is a legnagyobb számban vannak jelen. Mindannyiunk számára a több mint négyszázötven éves hagyomány alapján a Salvator-kápolna előtti keresztre vésett szöveg jegyében: „Isten! Tarts meg minket őseink szent hitében és erényeiben!”

Az idei búcsú attól volt rendkívüli, hogy a tavalyi hiányát is pótolta, és tudatosította: magyar népünk mennyire szegényebb lenne a Jóisten által „már aláírt papírral” igazolva a világörökség részének tekinthető csíksomlyói búcsú nélkül. A járványügyi helyzetben is sokan, nagyon sokan hosszabb vagy rövidebb zarándokútra vállalkoztak, messziről jöttek, vagy csupán a Márton Áron úton ballagtak végig, majd felkapaszkodtak a nyeregbe. A kivételesen csillogó napfénybe öltözött Boldogasszonyhoz igyekeztek keresztutat megjáró hívőkként, keresztaljakba szerveződve, zászlók és településtáblák mögé csoportosulva, vagy éppenséggel a maguk útját járva. Csíksomlyó - csodálatos tanúságtétele a közös lelkületnek és szellemiségnek.

Idén nem Csíksomlyón kerestem az együttlétet az életünket meghatározó Természettel és Teremtőjével, hanem Erdély egyik csodás természeti alkotása, a Likas-zsomboly mellett a nemrég fennállása százharminc évét ünneplő Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében. Az ötvenméteres függőleges aknabarlang közvetlen szomszédságában hallgattam meg a lujzikalagori születésű, Gyimesbükkön szolgáló Salamon József szentbeszédét. Jelen helyzetben a lehető legjobb választásnak bizonyult, hogy az ő személye által szóljon az ige, a számtalan üzenet az egybegyültekhez. Hitről, összefogásról, megmaradásról, családról, szeretetről, a mai élet örömeiről és nehézségeiről, reményről. A prédikáció kihagyhatatlan részének bizonyult többször is feleveníteni Márton Áron püspök példamutatását, a csángók hűségét, amikor 1949-es gyimesi bérmaútjáról a búcsúba igyekvő püspököt élő kordonnal védték az állambiztonság, a gonosz ármánykodásai ellen. Szép gondolataival a csángó pap mindannyiunknak üzent. Ha a Jóisten velünk van, kicsoda lenne ellenünk? – tette fel a kérdést. Magvas üzenetei, idézetei, gondolatai sorából számomra kiemelkedett a tizenhat gyermekes család példája, ahol maguk közé befogadtak még egy rászorulót, mert ahol annyinak kijut a mindennapi kenyér, ott még egynek is biztosan kiteremtődik.

Szép, jövőbemutató, már-már utópisztikus példa népünk mindennapjaiból, ahol bizony a gombnyomogatásba való belefáradás, a kiégés, a szeretetlenség teret hódít magának. És a „táposság”, amiről egy korábbi búcsún beszélt a vezérszónok. Mindezek ellenére Salamon József  hitbeli meggyőződése reménysugarával árasztotta el a nyeregben összegyűlt zarándokokat, no meg azokat is, akik online térben követték szavait. Beszédét csángós kifejezéssel kezdte: „Honn vannak?”, és két bíztató szóval fejezte be: „vagyunk, leszünk!”

Az idei csíksomlyói búcsú még inkább felhívta a figyelmet a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Akarva-akaratlanul eszembe jutottak Halász Péternek, a moldvai és a gyimesi csángók kutatójának a szavai, amikor közel egy évtizeddel ezelőtt Marosvásárhelyen bemutatta Salamon József Gyimes monográfiáját. Akkor arra a kérdésre adott választ, hogy miért kell érdekeljen bennünket a csángó sors, akik Erdélyben, Székelyföldön élünk. Válaszában arra utalt, hogy három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra.

A moldvai magyarok körében eltöltött látogatásaim emléke jut eszembe. Amíg élek, ízlelgetem magamban a csángó kultúrát, nyelvjárást, vallásosságot. Édes anyanyelvünkön az archaikus és sajátos nyelvet beszélő moldvai magyarok használják a legszebb kifejezést a napnyugtára: a nap leszentül. Miközben közösen bízunk abban, hogy az a nap, amelyik leszentül, másnap hajnalban felszentülő fényével ragyogja be nemcsak a Csángóföld, hanem egész Erdély, kerek e föld tájait. A Teremtő dicsőségét hirdetve.