Miniszterelnöki víziók

         Mély álomból ébredtem. A nap már jócskán világít és melegít. Álmomban éppen kampányoltam, és valamit hazudnom kellett, amivel nem értettem egyet. Tisztességesen leizzadtam. Miniszterelnöknek jelöltettem magam éppen. Remélem, megválasztanak ennyi sikertelen kormányalakítási kísérlet után. A honatyák úgyis hosszas és megérdemelt szabadságra készülnek, úgyhogy nem lesz idejük az ország gondjaival törődni. Én csak egy hetes pihenőket tervezek, közéjük pedig biztosan befér egy-egy hét megfeszített munka is. Lehetőleg lóugrásban. Azaz két hét szabadság, egy hét felelősségteljes vívódás az ország dolgai felett.

         Szóval, kezdek komolyan gondolkodni azon, hogy a valóságban is ragadjam meg a kormányfői tekerőkereket. Miért ne? Valakinek mégiscsak fel kellene áldoznia magát! Szobrot nem kérek érte, de majd mégiscsak állítanék magamért egy emléktáblát. Az ország megmentőjének bizony kijár. Mert tényleg rájár a rúd szépséges hazánkra. Ráadásul a nyugatot is meg kellene menteni. Többszörösen nemes feladat. De hát kibírom, és a Jóságos is megsegít majd, mivel gyakrabban fogom látogatni a templomot. Az első adócsalási vagy megvesztegetési hasznom tíz százalékát máris felajánlom az egyháznak. És még csak arra sem tartok igényt, hogy idén karácsonykor én olvassam fel az igét a Nagy Születésről. Mert ugyebár nekem is újra kell születnem. Az Angyaltól semmit sem kérek, legfeljebb bérletet igényelek a ballagási ünnepségek megható beszédeinek tolmácsolására, és egy kis videoklippel is megszponzoráltatom magam, hogy a színházi előadások szüneteiben be-bejátsszák nemesen nemzetmentő harcom. Meg bárhol, ahol a lelkes támogatóim igényelni fogják.

         Nagyon remélem, hogy rám fognak szavazni. Ellenjelöltről úgysem gondoskodok, naná! Ha végül mégsem lennék megfelelő, mert már az a kis füllentés is nehezemre esett az álmomban, akkor van egy nagyon derék jelöltem, aki egészen bizonyosan rendet fog teremteni szép hazánkban. Magyar Péter az, akit Petre Roman II név alatt Románia miniszterelnökének is megválaszthatnának. Nem lenne benne semmi különös, hiszen Petre Roman I egészen népszerű minden románok számára, amióta egyesítette az országrészeket a kommunizmus ellen vívott kegyetlen harcban. Szóval, a magyar Péterünk egészen biztosan felvenné a harcot a román korrupció minden fajtájával (is), és megtisztítaná az országot a smekkerektől. II. Petre lenne olyan hírneves, mint II. Radu, II. Mircea, II. Basarab, II. Vlad, vagy éppenséggel a harmadik, a karóba húzó. Magyar Péter és Petre Roman magyar és román vérereiben egyesítené Nagy-Magyarországot és Nagy-Romániát. Hogy az országalapító Szent Istvánt követő, és kétszer is uralkodó I. (Velencei) Péter mellé felsorakozó II. (Magyar) Péter ne hozzon szégyent sem Hunyadi Jánosra, sem Iancu de Hunedoara hírnevére. Úgy legyen!

Megtartotta éves közgyűlését az Erdélyi Református Egyházkerület

         Székelykeresztúr református templomában került sor az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) közgyűlésére: tizennégy lelkész ünnepélyes felszentelésére, valamint a plenáris ülésre, amelyen a küldöttek meghallgatták, tanulmányozták, és elfogadták a különböző jelentéseket.

Dr. Kolumbán Vilmos József püspök kihangsúlyozta, hogy a kisebbségi lét nehézségei ellenére száz év ellenszelében is a híveknek sikerült megtartaniuk református magyar identitásukat, nemzettudatukat és ügyszeretetüket. Beszámolt az elmúlt évek magyarországi támogatásairól, és megállapította: ha az elmúlt évszázadban az anyaországba költözött egymilliónyi erdélyi magyar által nyújtott hasznot figyelembe vesszük, végül is inkább Magyarország tekinthető támogatottnak. Ennek ellenére egy történelmi korszak végére értünk a minden bizonnyal átszerveződő támogatási rendszert figyelembe véve. De nemzetközi viszonylatban is útkereszteződéshez érkezett, és mélységesen csalódott az erdélyi, a magyar reformátusság, hiszen – amint arról a sajtó korábban már beszámolt – a Református Egyházak Világszövetsége által támogatott progresszív teológia és genderes ideológia nem egyezik a tájainkon a több száz éves hagyományt követő biblikusság, evangelizáció üzeneteivel. Márpedig az EREK – példának okáért - megköveteli a szolgálatot teljesítő lelkészeitől a megfelelő öltözetet, és nem hajlandó a keresztelés, az esketés templomon kívüli helyszínének elfogadására. A püspök beszámolt arról is, hogy idén, a Gyermekek Évében énekeskönyvet adnak ki a gyermekeknek. Új kezdeményezésként szólt a református kollégiumok első találkozójáról, valamint a püspöki vizitációk alkalmával bevezetett pásztori beszélgetésről a gyülekezet lelkészével, házastársával. Jelentése végén dr. Kolumbán Vilmos József püspök bizakodással tekintett a jövő felé, mert bár korszakhatárhoz érkezett Erdély reformátussága, az isteni gondoskodásba vetett hit mindenkoron megtartó erő.

         Szegedi László Tamás főjegyző a hit kovászával összetartott haza, ház és házasság szerepéről beszélt egyházi és emberi léptékben. Felhívta a lelkészek figyelmét az olvasás és a művészetek pártolásának a fontosságára. Missziói jelentésében Jakab István generális direktor ismertette a megőrzés, megerősödés és megmaradás pilléreire épülő missziói stratégiát. A számadatokból kiderült, hogy az egyházkerület szolgálata összesen 838 településre terjed ki, amelyek közül jelentős számban találhatók szórványközösségek. Az egyházkerület lélekszáma az elmúlt év végén a fokozatos fogyás miatt már alig haladja meg a negyedmilliós számot. Ez azt jelenti, hogy az évi hozzávetőlegesen háromezer ötszáz fős fogyás miatt a következő jelentés idejére Erdély reformátussága valószínűleg a fenti lélektani határ alá esik.

         A közgyűlésen szó esett arról, hogy a 2027-es esztendő a Presbiterek Éve lesz, és a református falinaptáron lesz néhány módosítás, többek között a tematikus évvel kapcsolatos igeidézetek feltüntetése a naptáron, vagy a diakóniai vasárnap pár héttel korábbra hozatala. Az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlése méltatta Kató Levente korábbi egyházkerületi tanügyi tanácsos munkásságát, aki az egyházért végzett önzetlen ténykedéséért Bono Ecclesiae díjban részesült.

         Az idei egyházkerületi jelentések igeidézete: „Bízzál, Izrael, az Úrban most és mindörökké!” (Zsolt 131, 3). Amint a fiókáit saját vérével tápláló pelikán szimbóluma, valamint az erdélyi reformátusság „alaptétele” üzeni a múltból a jövőnek: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Posztumusz elismerések

Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben. Bár mindketten a magyarság tudományos pantheonjában helyezkednek el, apa és fia közül nemzetközi léptékben a végtelenben találkozó paralellák kutatója, Bolyai János az ismertebb. Mivel életében meg nem értett matematikus zseniként rótta a város utcáit, temetésén az egykori katonatiszt számára kijáró katonai kíséret mellett mindössze hárman vettek részt: egy lelkész és összesen két polgár. Jeltelen sírba temették, mára azonban nyughelye a marosvásárhelyi református temető egyik legfontosabb zarándokhelye. Többször is fellelhető magyar sors: életében nem becsülték, nem támogatták tehetsége kibontakozásában, más – hasztalanabb - elfoglaltságok felé terelték, aztán a halála utáni megkésett elismeréssel igyekeztek édeskéssé tenni azt a keserűséget, amit életében neki szántak.

Marosvásárhely a párhuzamosok városa. Nemcsak matematikai értelemben, hanem gyakorta a lakosság társadalmi együttélése szempontjából, sőt időnként saját hozzáállásaink is csak a végtelenben találkoznak. Az egykori székely főváros szülötte dr. Kincses Előd ügyvéd, politikus, ismert - ám életében igazából el nem ismert - közéleti szereplő. Nagyságát, az igazságért egyenes gerinccel vívott harcát, szülővárosához és közösségéhez tartó hűségét, kisebbségvédelmi valódi értékét bizonyítja, hogy egyesek még a halála után is félnek tőle. Mindazok, akik a megkésett, így posztumusz odaítélt díszpolgári címet is megvonnák tőle.

Az igazat egész életükben alapértéknek tekintők, majd - talán emiatt is - haláluk után az örökkévalóságba belépők az előjogokat élvező halandók nemtetszését szokta kiváltani. Kincses Előd a legkegyetlenebb diktatúra idején is vállalta Tőkés László védelmét, a fekete március főszereplőjeként a magyarság és a románság párhuzamosait szerette volna közelebb hozni, és ő volt az utolsó demokratikus belső önkormányzati választások lebonyolítója Marosvásárhelyen, az erdélyi magyarság egyik legfontosabb helyszínén. Egyenes, a lelkiismeretére hallgató, szakmailag felkészült, a közösség szolgálatára feltétel nélkül hajlandó, tipikusan marosvásárhelyi személyiségnek maradt meg a halálától egyre távolodó köztudatban. Aki a közösség érdekét előbbre tartotta a személyes vagy pártérdekeknél. A kritika pedig már nem neki szól, hogy több hasznára is lehetett volna az erdélyi magyarságnak, ha a közösség megbecsüli. Hét esztendőre száműzték az országból, minduntalan igyekeztek száműzni a politikából.

Kincses Előd példa arra, hogy vannak igaz magyarok (is), akik Bolyai János, Wass Albert, Nyírő József sorsára jutottak. Az már csak olcsó vigasz, hogy az egyik legnagyobb magyar orvost, a nyilvánvaló igaza elismertetésével szélmalomharcot folytató Semmelweis Ignácot bolondokházába száműzték meghalni. A magyar festészet kiválósága, Csontváry Koszkta Tivadar pedig a mélyszegénységgel járó éhhalál küszöbén hunyt el, és hamvai hosszú időn át közös sírban nyugodtak, azaz nyugtalankodtak. Ahogyan ismertem Kincses Elődöt, erre most egészen biztosan mondana egy poént, egy egészen marosvásárhelyit, egy egészen kincsesit. Például azt, hogy milyen jó a fentnevezettekkel társalogni valahol fent a mennyben, talán éppen szülővárosa magasságában.

Kik nem nyerik meg a foci-vébét?

Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve az első afrikai aranyról, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert foci-vébéről írtam. Kifejtettem, hogy a nagyok nyertek ugyan, a hatalmasok, a tapasztaltabbak, az alkatilag és fizikálisan erősebbek, a megfizettek, de nem ők játszottak jobban. Elvégre az egykor gólközpontú focit már régóta felváltotta az a taktikázó, mez-húzogató labdarúgás (a labda eldugása), aminek lényege a gól elkerülése. Ezért egy képzeletbeli pontozás alapján egyáltalán nem biztos, hogy a világbajnokok kerülnének az első helyre...

Nos, kik nyerték meg a focivébét? És kik nyerik meg az idén? Folyik a találgatás, a tippelés, miközben a fogadóirodák lázban égnek. Ezúttal rendhagyó módon én azt kérdezem, hogy kik nem nyerik meg a focivébét. A kérdés első látásra egészen oktondinak tűnik. Aki nem jutott ki a játékokra, vagy aki már csomagolt, és felszállóban van a haza tartó repülőgépe, az bizonyosan nem nyeri meg. Sok, nagyon sok ország szerepel a listán. Ráadásul arra fogadni sem lehet, hogy ki nem nyer, hiszen nyilvánvalóan mindenki előre borítékolható módon nyertes lenne.

Szóval, a nagy hiányzó, Olaszország idén egészen biztosan nem szerzi meg ötödik aranyérmét, sőt a harmadik ezüstöt sem. Sajnos sem a magyar, sem a román válogatott nem jutott ki a vébére. Az esélyesek közül a németek és a hollandok máris átrepülték az óceánt, és úton vannak hazafelé, szurkolóik nagy bánatára. De „nem rúghat már labdába” a legutóbbi házigazda Katar, a mélyszegénységben élen járó Haiti, vagy a minden idők legkisebb résztvevő országának, Curacaonak a futballcsapata sem. Igaz, ők – többedmagukkal együtt – még így is nagy nyertesei a focivilágnak. A vébére másodszor kvalifikáló és a csoportkörből továbbjutó Kongó Demokratikus Köztársaság is a jelképes győztesek közé tartozik, a pokolba kerülő korábbi elnökük örömére, de bármi történik a címvédő elleni meccsen, a Zöld-foki Köztársaság vébészereplése is felér egy végső győzelemmel. A küzdőszellemből jelesre vizsgázó japán focistáknak különdíjat adnák, miután kesergés helyett kitörő örömmel nyugtázták, hogy a hatszoros bajnok Brazíliával mérhetik össze tudásukat, és a világ legsikeresebb futballnemzete ellen – a brazil futballtörténetben először – a hosszabbítás utolsó percében kapott góllal maradtak alul.  De a japán szurkolókat is megjutalmaznám egy különdíjjal, miután lelkes és civilizált szurkolásukat követően még az ellenfél szemetét is összegyűjtötték a lelátóról. Ők már nem nyerhetik meg a vébét.

A kérdésem persze túlmutat a helyezéseken, inkább filozófikus, gondolatébresztő. Erdélyi magyarként, európai polgárként az az érzésem, és szomorúan kell megállapítanom, hiszen identitásom részben a szurkolásom tárgyát is meghatározza, hogy Európa bizonyára nem nyeri meg a foci-vébét. Még akkor sem, ha európai csapat lesz a végső győztes. A futball játékának bölcsőt és otthont adó, azt a világ minden földrészére kiterjesztő vén kontinens ugyanis egyre inkább teret veszít, még a foci világában is. Európában egyre inkább pénzszagú focit játszanak, miközben az elfogyasztott euró-milliókkal jobb hatékonyságot is elérhetnének az európai nemzeti csapatok. Fehéren-feketén, avagy feketén-fehéren, esetleg szívárványszínekben. Ezzel szemben a múlttal még kevésbé rendelkező szerény futballnemzetek fiait elsődlegesen nem a pénz, hanem a játékszenvedély hajtja. No meg a haza szeretete. Meg persze az is számít, hogy sokan európai klubcsapatokban játszanak.

Továbbá, egyes európai szurkolók civilizált viselkedése terén is lemaradtunk, azaz a civilizálatlan drukkeri hozzáállás erkölcsi szempontból mégsem lehet nyerő. Mert a pénz nem lehetne minden, és amiért az odahaza magas életszínvonalat élvező focirajongó minden probléma nélkül kifizeti a borsos jegyárakat, a szállást és a sok korsó sört (az elfogyasztott hamburgerek és sörmennyiség alapján feltétlenül éremesélyesek a vezető európai országok), a pénz még nem hatalmazza fel az illetlen viselkedésre. Például szolgálhatnak a bespiccelt holland szurkolók, akik két évvel korábban, a legutóbbi EB-n éppen Budapest utcáit húgyozták össze (bocsánat, helytállóbb magyar kifejezés nincs!) kedvenceik sikerét ünnepelve, amint az akkoriban interneten terjedő leleplező felvétel tanúskodott róla. De bizonyára a bő hónappal ezelőtt drága fővárosunk utcáit még épen hagyó, ám a párizsi sugárutakon gyújtogató fanatikus futballrajongók sem lesznek a nyertesek között.

Szóval, javában zajlik a foci-világbajnokság. A nemzet sportadója, a Magyar Televízió négyes csatornája számunkra, az erdélyi magyarok számára már hetek óta teljesen elsötétedett. Más adókon csak hosszú percekig, legfeljebb „mindössze” tíz percig nézhetjük a nagy semmit, miután a bemondó a szokásos módon bejelenti: „Önök a nemzeti sporthíradót látják!” Csakhogy a szerzői jogok védelmében vakító csendben telnek el hosszú percek. Mi, idősebbek, immár a lakosság soraiban markáns kisebbséget alkotók, már hozzászoktunk a sötétséghez és az elcsendesülő tévéadáshoz a nyolcvanas évek „aranykorszakából”. Akkor az élelmesebbek háziantennát készítettek, sporttévéikkel felmásztak a környező dombokra, benépesítették a Feleket vagy a Somostetőt. Vagy elmentek a határszélre magyar adást vételezni. Úgy tűnik, ennek a túlfejlett és túlságosan pénzszagú technikának, a nemzeti kisebbségek érdekeit ezúttal (is) nélkülöző szerzői jogoknak sem jött el a győzelme. Legfeljebb kiskapukkal, mert ugyebár a fairplay sokféleképpen értelmezhető.

Kik nem nyerik meg a foci-vébét? Miközben ki-ki kedvenc csapatának szurkol, vagy alaposan megemelkedett pulzusszámmal retteg az esetlegesen bekapott góltól, elgondolkodhat azon is, hogy kik nem nyerik meg a világbajnokságot. Hátha négy év múlva jobban fognak szerepelni.

Dr. Ábrám Zoltán

Apák napja

 Egy nemzet jövője a gyermekeken, a szülőanyákon-édesanyákon múlik. És az édesapákon. Örvendetes, hogy az erdélyi református falinaptárakon, naptárakban megjelent egy új piros betűs ünnep, amelynek a kinyilvánítását az egyházkerület tavaly júliusi közgyűlése fogadta el. Június harmadik vasárnapja után piros betűkkel olvashatjuk: Apák Napja. Igen, a május első vasárnapján megünnepelt Anyák Napja mellé került hetekkel később az édesapák napja. Így van ez rendjén.

    Amúgy az anyák napját mindig megünnepeltük. Egyházaink évről évre „felmelengették” ezt a kedves feladatot, és nem feledkeztek meg az édesanyákról. De csak róluk. Ilyenkor sok helyen a templom ünnepi virágdíszbe öltözött, elhangzott egy-két szavalat és ünnepélyes köszöntő, majd istentisztelet végeztével a gyermekek egy-egy szál virágot adtak át édesanyjuknak.

    Vitathatatlan, a római jog egyik alaptétele, hogy „az anya személye biztos”. De mindemellett úgy gondolom, hogy egyre inkább a köztudatba kell emelni az édesapa szerepét az új emberi élet létrejöttében, felnevelésében. És alkalmat kell teremteni a hálára, a köszönetre, amit a keresztyén ember számára a harmadik parancsolat is szorgalmaz. Nyilván a fentiek jegyében született meg az apák napja gondolata, és döntetett el annak időpontja. A legtöbb országban, így a magyar anyaországban is, június harmadik vasárnapján ünneplik meg az édesapákat. Lehetőleg a valóságban is. Mert az édesapának jólesik, ha gyermeke felköszönti, megköszöni a köszönnivalót, örömében és bánatában mellette áll.

    Megjegyzem, hogy a rendkívül gyakran ünneplő ortodoxoknál, vagy éppen görög katolikusoknál nem terjedt el az anyák napja megünneplése. Annál erőteljesebb a Szűzanya tisztelete, Mária kultusza. Hozzá képest József személye már eltörpül. A Mária-tisztelet a római katolikus vallásnak is alapeleme, miközben a történelmi egyházak május első vasárnapján szép szokás szerint megünneplik az édesanyákat. Az édesapákról azonban eddig aligha esett szó.

    Azt is tudnunk kell, hogy az Európai Unióba belépő Románia sok mindenben igyekezett, igyekszik megfelelni az írott és íratlan elvárásoknak. Bár Magyarországon már 1925 óta ünnepeltetik anyák napja, amelyet évekkel később a hivatalos iskolai ünnepélyek közé soroltak, Románia nem rendelkezett ilyen hagyománnyal. A csatlakozás óta (2007) viszont Romániában törvény mondja ki: május első vasárnapja az anyák napja, míg május második vasárnapja 2009-től az apák napja. Ezzel szemben Magyarországon június harmadik vasárnapja a hivatalos apák napja. Az időpontok megoszlanak országok és országok között. Mégis azt kell mondanom, hogy a valódi európaiság gondolata akkor vált volna gyakorlattá mifelénk, ha a jó száz éve román állampolgár erdélyi magyarok hagyományait és anyaországának korábbi döntését figyelembe véve, hozzá igazodva, június harmadik vasárnapját nyilvánították volna apák napjává. Aki eddig nem ünnepelt, annak úgyis mindegy lett volna. Nem számít – mondanák a döntéshozók.

Nekünk sem számít. Mi éppúgy június harmadik vasárnapján ünnepeljük az édesapákat. Köszönet mindannyiuknak!

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN    

Győzelem vagy halál?

     Javában zajlik a foci-világbajnokság. Meglehet, a fanatikus futballrajongók sem kelnek fel valamikor éjjeli, hajnali órában megnézni félálomban egy-egy meccset, legfeljebb az estieket követik. A legalkalmasabb reggelente megnézni az összefoglalókat a gólokkal és a legfontosabb helyzetekkel. Számomra az a két és fél perces összefoglaló is elég angol szöveggel, de néha az Antena tévére kapcsolok, és félig-meddig figyelve belekukkintok az éppen közvetített meccsbe, gólokba. A magyar sportadó befeketedett, de a híradót sem érdemes már nézni. Vagy egyfolytában gengsztereznek, vagy a szerzői jogok védelmében teljes csendben telnek el hosszú percek. A saját állampolgári igényeim magas fokú teljesítése nem számít, hiszen a „pénz beszél, kutya ugat”.

     Most éppen a Zöld-foki Köztársaság játszik a világ- és Európa-bajnok Spanyolországgal, és gól nélküli döntetlent harcol ki. Az átlagember legfeljebb azért hallott a szigetekről, mert pénzesebb turistáknak már oda is szerveznek nyaralásokat. A félmilliónyi portugálul beszélő lakosnak otthont adó országról egyebet aligha tud. És most végre a focitudása által is bekerülhet a köztudatba. Akárcsak a marosvásárhelyi lakosságnál alig többet számláló Curacao, amelyről a kék üvegben forgalomba hozott narancshéj-likőréről tudogatunk valamicskét. Kirándulásra aligha alkalmas hely, mióta a szomszédos Venezuela elnökét csak úgy elrabolták az éj leple alatt...

       És ott van a focivébén a mélyszegénységéről nevezetes Haiti, ahol a lakosság 60%-a él a nemzeti szegénységi küszöb alatt. Nekik mindennapi eledelül a cukrozott sárlepény jut, de most bizonyára rendkívül boldogok, amikor a nemzeti tizenegynek drukkolnak. Ők a legnagyobb sztárok, a nyomorból való felemelkedés reményét hordozzák a suhancok számára.

     Eszembe jut kamaszkorom foci-világbajnoksága, az 1974-es németországi. A lengyeleknek drukkoltam, akik Lato góljával verték a kisdöntőben a brazilokat. De agyamba vésődött egy nem mindennapi sztori is. A világbajnoki újonc Zaire az első afrikai válogatott volt, amely akkor részt vehetett egy labdarúgó-világbajnokságon. Az ország teljhatalmú ura, a „nagy vadászunkkal” kitűnő barátságot ápoló Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa za Banga elnök azt üzente az első focivébéjükre kijutó fiúknak, hogy „Győzelem vagy halál!”. Szó szerint így szólt a meglehetősen frusztráló távirat szövege. Nos, a csapat hozta az elvártakat: három meccsen két, három és kilenc gólt kaptak, összesen tizennégyet, miközben egyet sem rúgtak.  Focitörténelmük legsúlyosabb veresége, a Jugoszláviától elszenvedett kilenc-nulla egyáltalán nem ért fel győzelemmel. De remélem, a fiúk mégis túléltek a vébét, még ha nem is részesültek magas szintű államfői fogadtatásban.

         És íme, Zaire újra szerepel a világbajnokságon, immár Kongó Demokratikus Köztársaság néven! Hasonló módon másodszor jutott ki a vébére Haiti is, válogatottja 1974-ben valamivel tisztességesebben teljesített: a tizennégy bekapott gól mellett rúgott kettőt. Azt nem mondanám, hogy a csoportkör után összekerülnek majd, de az egészen biztosra vehető, hogy a végső gólarányuk jobb lesz a csoportjaikban, mint ötvenkét évvel ezelőtt. Hiszen a foci sokat változott az elmúlt időben, a játékosok átjárása gyakorlattá vált. A foci pedig alapjaiban megváltozott, nem mindig berúgott gólra játsszák, hanem sokszor az ellenfél gólörömének az elkerülésére.

Győzelem vagy halál? Bár a gól nélküli döntetlen is felérhet egy győzelemmel, de a részvétel a legnagyobb győzelem. Távol, nagyon távol a „haláltól”.

Marosvásárhelyi restaurált népi bútorok és adományozóik

          Az 1930-as évek elején hagyományos székely népi motívumokkal díszített, élénk virág- és madármintás, jellegzetes kék színű bútorokat adományoztak a marosvásárhelyi Vártemplomnak a város, a gyülekezet neves személyiségei. Negyven székről, négy asztalról, valamint egy könyvesszekrényről, egy fogasról és egy kisebb szekrénykéről van szó. A bútordarabok szervesen kapcsolódtak az erdélyi templomkazetták festészeti hagyományaihoz is. Évtizedeken át használta őket az egyház a gótikus teremben vagy más parókiaterekben, később már csak raktári tárgyakká lettek az egyik várbástyában, később pincehelyiségben, és állaguk fokozatosan még jobban megromlott. Enyészetre voltak ítélve mindaddig, amíg restaurálásuk érdekében Henter György, a Vártemplom lelkésze több alkalommal pályázattal próbálkozott. Végül a bukaresti Vallásügyi Államtitkárság résztámogatását sikerült elnyerni, amit magánadakozók, vállalkozók és hívek adományaiból pótoltak ki.

          A régi jegyzőkönyvekből és a levéltári kutatásokból eddig nem derült ki, hogy ki készítette, festette a bútorokat. Az adományozók kiléte azonban ismert, mivel a székekre, asztalokra és szekrényre is felírták az évszámot és az adományozó nevét. Az egyik asztalt éppen dr. Makkai Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület 35. püspöke ajándékozta. Az adományozók közt szerepel még dr. Czakó József sebész főorvos, szanatórium-alapító, a Marosi Református Egyházmegye és a Vártemplom főgondnoka, dr. Bodolla Ferenc ügyvéd, vártemplomi főgondnok, Babos Sándor lelkipásztor, Erdély első református külmisszionáriusa Kínában, Vargha Géza presbiter, teológus és kollégiumi tanár, dr. Nagy István, a Református Kollégium énektanára és karnagya, és Nagy Márta pedagógus, dr. István Mihály ügyvéd, a kollégium „utolsó gondnoka”, dr. Kelemen László orvos, egyetemi tanár, dr. Roediger Jenő magánorvos és fogorvos, feleségével, szül. gróf Teleki Jolánnal, valamint özv. Ugray Gáborné.

A vártemplomi gyülekezet által lebonyolított kulturális értékmentés Márton Ferenc bútorrestaurátor és lánya, Adrienn udvarfalvi műhelyében zajlott le. A bútorok kékek, a kézzel festett virágminták piros, fehér, zöld színűek voltak, újra kellett festeni őket. A felújítás sikeresen ötvözi a művészeti értéket, a kézművességet és a szakmai hozzáértést. A bútorok feltételezhetően egy jobb asztalosműhelyben készülhettek, mintázatukon látszik, hogy nem egy kéz festette őket. Bemutatásukra június első vasárnapján ünnepi alkalom keretében került sor. Igét hirdetett dr. Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Vallásügyi Államtitkárságot Nagy Éva tanácsos, a Presbiteri Szövetség elnöke képviselte.

Végül megjegyzendő, hogy a festett bútorok elkészítése és adományozása idején Marosvásárhelyi reformátussága összesen két gyülekezethez, a Vártemplomhoz és a Kistemplomhoz tartozott. Másrészt a neves adományozók személyisége a biztosítéka annak, hogy jelképesen az egykori székely főváros – és általa az erdélyi magyarság – poraiból feltámadt és új életre kelt örökségévé váljon. Ezért kívánatos a bútorok és a pannók állandó és elérhető helyen való kiállítása, legalább részleges bemutatása helyi és akár egyházmegyei, egyházkerületi helyszíneken.

Szegény magyarország!

   Nem szeretnék borúlátó próféta lenni a saját hazámban. Nem szeretnék szomorút írni. De ahogy az anyaországi politikai hullámverést követem, Babits Mihály sorai visszhangoznak bennem: „Cinkosok közt vétkes, aki néma.”

A mindent elsöprő magyarországi választást követően, az új kormányváltás küszöbén erdélyi magyarként aligha éreztem így és ennyire megalázottnak magam, mint most. Mert bár a Tisza valamikor az a jelentős folyó volt, amely csak országhatárokon belül folyt, és a magyarság összetartozásának és a nemzetiségekkel való együttélésnek a jelképét hordozta, a rövidítésében „magyar folyót” felidéző politikai alakulat, a saját maga határait túlfeszítő kormánypárt jelképes áradással fenyegeti a határon túli magyarságot (is). Márpedig, amikor a Tisza, a Szamos vagy a Maros kilépett a medréből, nagy pusztítást hagyott maga után. 1879-ben vagy éppen a legutóbbi ezredfordulón, 1970 vagy 1975 májusában, amire nemrég emlékeztünk. Sajnos minden jel arra mutat, hogy a Tisza feltartóztathatatlanul árad, előbb-utóbb elhagyja a medrét, és felbecsülhetetlen károkat fog okozni. Miközben árvízvédelemre senki sincs berendezkedve.

Egyelőre a tiszteletet nélkülöző szabadságpárt (TISZA, Tisztelet és Szabadság Pártja) mindent az előző kormány nyakába varr, és radikális változásokat ígér. A frissen megválasztott miniszterelnök összetartozást, békét és közös országot meghirdető (ál)jövőképe olyan kinyilatkozásokban nyilvánul meg, mint (csupán egyet idézek a nagyon sok közül): „Üzenem a maffiának: el a kezekkel a békés, szabad Magyarországtól!” Ilyen és hasonló, primitíven megfogalmazott, saját frusztrációit hordozó véleményeivel ugyanis azon szép számú magyar állampolgárokhoz is szól, akik „a maffiára szavaztak”, és most szeretné földig alázni, dilemma elé állítani őket, sőt meggyóntatni még a protestánsokat is. Ráadásul üzenetének logikus következtetése, amennyiben a normális gondolkodást még nem száműzte a rációt gyakorta nélkülöző politika, hogy – tudathasadásos módon - önmagát is maffiózónak titulálta. Mert amennyiben minden fideszes miniszter a Tisza-hullámverés szerint bűnöző volt (amúgy nem a politikára, hanem a jogrendre kellene ezt bízni egy valódi jogállamban), akkor Magyar Péter exfelesége is közéjük tartozott, és a „lopott szajréból” közvetlen vagy közvetett módon fentnevezett is részesült. A megkérdőjelezhetetlen logika alapján tehát a fenti mondat azt jelenti, hogy Magyar Péter egy maffia tagja volt hosszú időn át (ezt bizonyítja az is, hogy szinte minden jelentős Fidesz-politikussal pertuban van), büntetlenül csalt és lopott, és előző életében mindent megtett azért, hogy Magyarország ne legyen békés és szabad. Nos, kedves Péter, ideje lenne meggyónni az egykori (és új) bűnöket, erkölcsi kilengéseket, amennyiben ez még nem történt meg! A békés és szabad Magyarországnak ez lenne az igazi üzenet.

„Fejétől büdösödik a hal” – közismert szólása szép anyanyelvünknek, és áradás előtti vészhelyzetben inkább hallgassunk a népi bölcsességre. A minősíthetetlen politikai diskurzus ugyanis a meghirdetett tisztelet és szabadság jegyében olyan lavinát indított el a társadalomban és a világhálón, ami mindkét értéket megállíthatatlanul és ellenőrizhetetlenül megtagadja, és a hiteltelenséget erősíti. Gyönyörűen választékos anyanyelvünket egyesek részéről olyan pöcegödörbe taszítja, ahol ilyeneket írnak, mondanak személyekről, pártokról, magyarokról, hogy „tetves, szar, geci stb. stb.”. Hihetetlen, hogy ide süllyedtünk! A tisztelet és a szabadság, vagy a tiszteletet nélkülöző szabadság jegyében?

Miközben igazából nem tudni, hogy ki mellett, vagy ki ellen szavaztak a magyar állampolgárok, idősebbek és fiatalabbak, ellentmondások és nagyotmondások feszítik a magyar társadalmat. Magyar és magyar között ilyen gyűlöletet és utálatot, ilyen alpári társadalmi szóbeszédet még sohasem tapasztaltam, pedig a határokon túl jobban megedződtünk kisebbségi létünk okán. Nem volt ilyen nyíltan kinyilatkoztatott utálat, még a pártállam idején sem. De hol a határa, mennyire feszíti szét a megroppant társadalmat? Meddig tart a politikai nézetkülönbségek miatt a családok, baráti körök, közösségek szétesése, ahol nem tudnak hallgatni, de véleményt nyilvánítani sem? És meddig „röhöghetnek a markukba” a magyar-magyar belháború és dekadens (ön)értékelés miatt a határon túli magyarok „kenyéradói”, no meg Európa szivárványszínű urai? Mert valamikor a szivárvány is másat, szebbet jelentett a magyar lélek számára, akárcsak a Tisza.

„Orbán, takarodj!” – ezt is sokszor olvastam, hallottam már. Még a Magyarországot (is) tönkretevő kommunistáknak sem fújtak takarodót a legutóbbi rendszerváltás idején, és a kilencvenes években korábban összekuporgatott pénzükből alaposan feldézsmálták a demokrácia útjára lépő országot. Csak szívből ajánlani tudnám, hogy az újdonsült miniszterelnök a kommunizmus és posztkommunizmus magyarországi bűntetteit, sikkasztásait, csalásait és lopásait is vizsgálja ki „igazságteremtő” igyekezetében. Hiszen nála a tisztelet és a szabadság egyetemes értékei mellett az igazság szolgálata és az igazságszolgáltatás kiemelt helyet foglalnak el. Jogi végzettsége okán pláne. Nos, feladat akad bőven!

De nemcsak Magyarországon, hanem „a nemzet miniszterelnökeként” az országhatárokon túl is. A legsürgősebb az, hogy a miniszterek Kárpátaljára átirányított utolsó gázsijának (megvont végkielégítésének) a visszacsurrantását akadályozzák meg a fent említett maffiózók ukrán, orosz, netán magyar nemzetiségű maffiatársai együttműködésével. Pénz beszél, kutya ugat. Aztán jöhet az átláthatatlanul működő egyházak gyóntatása, a bűnbocsánat magyarpéteri esdeklése. Lelki szemeim előtt máris látom az amúgy luxushoz szokott, a templomot bizonyára a tivornyáknál ritkábban látogató miniszterelnököt viszkivel és szivarral a kézben. Pokoli ítélőszékben, hogy legelőbb megtörténjen az egyházi főméltóságok, a püspökök bűneinek a felfedése, a fideszes (ma nagyobb szitokszó, mint a kommunista jelző egykoron) maffiával közösen végrehajtott bűncselekmények nyilvánosságra hozatala. Reszkessetek, betörők! Reszkessetek, püspökök!

De reszkethetnek a bő száz évvel ezelőtt igazságtalan békét teremtők is, mert a sziklaszilárdan igazságra törekvő Magyar Péter bizonyára lesz annyira lojális a határon túlra rekedtekkel, hogy a nemsokára létrehozandó nemzeti vagyonvisszaszerzési hivatal a fideszes lopott pénzek visszaszerzése után tevékenységét kiterjeszti a határon túlra is. És együttműködik mindazon kormányokkal, politikai alakulatokkal, akár Romániában is, akik az ellopott vagy lopásban levő pénzek lefoglalásán ügyködnek éppen.

Mielőtt naivitással vádolnának meg, szeretném leszögezni: az ember természeténél fogva gyarló, nem tökéletes, jézusi megváltásra szorul. A politikustól sem lehet elvárni, hogy emberfeletti legyen, bár erkölcsi mércéje sajnos sokszor és sok helyen mélységesen eltér az átlagostól. Feltehetem a költői kérdést: van-e olyan politikai közösség, sok ember halmaza, amely erkölcsileg száz százalékos? Főleg egy olyan korban, amikor hemzsegnek a rossz példák: az uniós elnök és a román illetékesek oltási bizniszétől a parajdi katasztrófa előidézőin és haszonélvezőin át a sokházas politikusokig, igazgatókig, „smekkerekig”.

Az erkölcstelenségnek sajnos nincs nemzetisége, politikai szempontból legfeljebb árnyalata, hiszen a magát kereszténynek tartók és azt megélők körében egészen biztosan jobban állna az erkölcs, mint az egyén szabadságát és jólétét piedesztálra emelők körében. Ha lehetne ilyen kutatást végezni... Szóval, a bűnbaknak kikiáltott Fidesz sem volt száz százalékos, egyesek erkölcsileg megkoptatták két évtized alatt, szóval akad gyónnivaló és bűnbocsánatért esedező tennivaló számos politikusa, rokona és támogatója házatáján. De több ízben demokratikusan megválasztotta a magyar nép, azaz jobbnak látta más alternatíváknál, és az ellene indított frontális támadás béketeremtés helyett belső háború az újból másként szavazókkal szemben. A totális tiszteletlenség, a bárminek a bárhogyan való kimondását lehetővé tevő (szólás)szabadság csődje, a manipulációra és hazugságra épülő diktatúra előjele és a nemsokára bekövetkező hiteltelenség előszele.

Brüsszel nyíltan újjong, hogy lassacskán oda a magyar szuverenitás. Bukarest örül, hogy lekörözte a saját miniszterelnöke által „legszegényebbnek és legkorruptabbnak” leminősített Magyarországot. Székelyudvarhely pedig kikéri magának: hát nem volt elég száz év megalázása?

A híradások szerint az eddigi gyalázásokon túl az új kormány máris kétharmados többségének diktatúráját vetíti elő, amikor a köztársasági elnök leváltását szorgalmazza. Vajon minden Tisza-szavazó és miniszter egyetért ezzel a mocsári emberi és ocsmány politikai stílussal, amivel előbb-utóbb önmagát is minősíti? Egyébként a miniszteri beszédekben elhangzott a demokrácia helyreállítása, a nyugati felzárkózás, a kisebbségi jogok megnyugtató rendezése a közeljövőben, teljes oktatási reform, végre egészséges kórházak és elégséges egészségügyi dolgozó biztosítása ésatöbbi. Úgy tűnik, elérkeztünk a kánaán küszöbéig. Egyszer már belebotlottunk, amikor a kommunizmus felé száguldoztunk, de végre eljött az idő! Tehát, már csak annyi maradt a közembernek, hogy várja a csodákat. Várja, és várhatja. A csodák ugyanis emberfelettiek, hívő ember számára isteniek, és nem lehet mérni őket sem pénzzel, sem pénztelenséggel. Márpedig nem lehet a végtelenségig szajkózni, hogy az elődök ellopták a pénzt, miközben a felelőtlen és a valóságtól elrugaszkodó ígéretek váratnak magukra. Pénzt nemcsak lopni, hanem csinálni is lehet.

Végül: minden okoskodáson túl az idő mondja meg, hogy ki volt nagyobb politikus: Magyar Péter, „a kőszikla”, avagy Orbán Viktor, „a győztes”. Addig viszont mi, az oldalvonalon állók csak sóhajtozni tudunk: Szegény Magyarország!

Dr. Ábrám Zoltán

Mennyit ér az ember? És mennyit ér a család?

Az ENSZ kezdeményezésére 1994 óta május 15-ét a család nemzetközi napjaként ünneplik világszerte. Célja felhívni a figyelmet a családok társadalomban betöltött szerepére, az őket érintő kihívásokra.

Két ember beszélget, elmesélik egymásnak, hogy ki mennyiért vette a telket, házat, autót, esetleg mibe került a ruha, a cipő, vagy éppenséggel a nyaralás. Teljesen elanyagiasodott, egymásra licitáló világban élünk.

  És errefelé, mondjuk Marosvásárhelyen, mennyibe kerül egy ember? – tehetném fel a kérdést. Mert amiként a materiális világ részeseivé válunk, akár nyilvánosan is megfogalmazható a kérdés: Mennyit ér egy ember, mi az ára? Mennyi a megszületésekor, mennyi család nélkül vagy éppenséggel azzal együtt? Mennyi a karrierje csúcsán, és mennyi az elkerülhetetlenül bekövetkező fizikai elmúlás előtt? Anyagi befektetés tárgya-e az ember, nő-e benne az érték, vagy számtalan kockázatot magában hordozó vállalkozás belefektetni?   Amennyiben az embert valamilyen eszköznek, mondjuk sok alkatrészből álló autónak tekintenénk, a meghibásodott részeket bizonyos mértékben újakkal lehetne kicserélni. Az autósboltban márka szerint sorakoznak a csapágyak, olajszűrők, kerekek és felnik, dugattyúk, féktárcsák, kormánykerekek. Piaci áron megvásárolhatók, esetleg bontóból olcsóbban, némileg fokozódó kockázattal. A képzeletbeli „emberboltban” hasonlóképpen szervek sorakoznának, piaci áron, féláron, feketén. Agyak, szívek, tüdők, vesék, májak, kezek és lábak, és rajtuk kívül minden, ami az ember létezéséhez és működtetéséhez szükséges. Bár a jól leírt módszertan alapján végzett szervátültetéseknek megvan a maguk ára (donor, műtét és azzal kapcsolatos költségek együttvéve), az igény jóval nagyobb, amiért a tiltott szervkereskedelem a maga módján virágzik. Akár több tízszeres feketepiaci áron kelnek el az emberi szervek. Mivel a szervátültetések igazi nehézsége a szervek beszerzéséből adódik, amerikai becslések alapján a statisztikákból kiderül: a beültetett szervek mintegy fele nem legális körülmények között kerül a műtőkbe.

  Szemléletes példaként szolgál az alábbi. A szervkereskedelemre egész „turisztikai ipar” épült. Az izraeli és az amerikai vesebetegek „kedvelt” célállomása a közép-amerikai Costa Rica elegáns fővárosa. A helyi kormány állítólag nem tudja, hány külföldi érkezik az országba gyanús szervátültetésre, hogy San Joséban végeztessék el a vese­átültetést, mégpedig helyiektől kapott, pontosabban vásárolt vesékkel. Egyetlen vese ára: 250–350 ezer dollár. Aki viszont eladja, az néhány tízezerért, akár néhány ezerért megteszi, annak függvényében, hogy mennyire van rászorulva.

   Az ember leírhatatlanul értékes. Mégis viszonylagossá válnak a számítások, amikor arról hallunk, hogy manapság – a rabszolgatartó társadalom megszűnte után sok emberöltővel – kétségbeesett anyák akár 700 dollárért is eladták volna csecsemőjüket kis hazánkban. Ha a sperma és a petesejt árát összeadjuk, akkor a minimális anyagi befektetés valahol 250 eurónál kezdődhet. Másik véglet alapján egy romániai csecsemőért, vagyis kivetettnek számító gyermekért, egy amerikai házaspár harmincezer dollárt is kifizetett már az erre szakosodott ügynökségnek.

Nyilvánvaló, hogy élettelenül már értéküket vesztik az ember testrészei, szervei és szövetei. „Eredeti”, jó állapotú emberi koponyát ötven-hatvan euró körüli áron kínálnak újsághirdetésekben a didaktikai eszközhiányban szenvedő orvostanhallgatóknak. Ezzel szemben a parókakészítő akár száz eurót ad egy kiló hajért.

  Nos, mennyit ér az ember? Ha aprópénzre váltjuk, akkor egészen megfizethető az ára. Ha azonban „igényesek” vagyunk, adunk magunkra, akkor csakis abból indulhatunk ki, hogy legalább száz-százötvenezer-kétszázezer eurót ér egy agy, szív, vese, tüdő, máj. Külön-külön. Szóval, amennyiben alkatrészenként kellene összerakni az emberi testet, akkor már több millió euróról, néhány tízmilliós árról beszélhetünk. És bizonyára ennél többet is kifizetne saját élete megtartásáért egy milliárdos. Kifizetne, de nem teheti. Amiként saját magát, vagy másokat sem értékelhet fel senki sem, mint – mondjuk – az árverezésre szánt aranyékszert, régiséget vagy festményt.

  A testiséghez kötődő, viszonylag körülírható árakon túl azonban ott van a lélek adottsága, megfizethetetlen értéke is. Aztán a szellemi termékek létrehozatalának a képessége, és maga az alkotómunka megfogható, felbecsülhető, akár értékesíthető terméke. És mindez egyetlen emberre vonatkoztatva. Több ember, több tagból álló család, nagycsalád esetén sokkal árnyaltabb, bonyolultabb lesz a kép. Sokat, nagyon sokat ér a család! Főleg akkor, ha osztódik, szaporodik, alkot és érez, nemzetséget hoz létre. Felbecsülhetetlen az értéke.

A lelki erőszakról is beszélnünk kellene!

          A napokban a parlament elfogadta, hogy Romániában is külön jogi tényállásnak számít a nőgyilkosság, amit nyilvánvalóan a hormonálisan erősebb férfi követ el. A fővárosban olyan jelképes civil kezdeményezésre került sor, amely során a lépcsőkre kihelyezett piros cipők mindegyike egy-egy bántalmazott és meggyilkolt nő életét jelképezte, és ezáltal érzékenyíteni próbálta a társadalmat a nők elleni erőszak problémájára. A fentiekkel teljes mértékben egyetértek, örvendek az előrelépéseknek a bántalmazott nők védelmében, elítélem az erőszakot. Messzemenően tisztelem a nőket, mégis úgy vélem, hogy a nők ellen elkövetett erőszakon túl itt az ideje felvenni a harcot a női visszaélések, az általuk elkövetett lelki erőszak ellen is. Ez lenne korrekt.

          Ismertem nőt, aki csak azért képelte fel önmagát, fejelte le az ajtófélfát, és okozott véraláfutást saját karján, hogy az erőszakot válófélben levő férjére kenje. Aki sorozatosan rendőrt hívott megcsalt és válásra kényszerített férjére, azzal az indokkal, hogy amaz szinte fizikai agressziót követett el ellene, és ideje lenne a távoltartással (vissza)élni. Olyanról is tudok, aki szisztematikus bosszút forralt, terrorizálta volt férjét. Aki mindent megtett, hogy elidegenítse gyermekét. Aki lelki hadviselésként omladozó víkendházat vett férjének megmaradt egykori hétvégi házuk közelében, hogy előtte kelljen elhaladnia, amikor pihenni vágyna. Aki pontosan olyan márkájú autóban furikázott, mint exférje, csak pirossal, tudomást sem véve arról, hogy a jog szerint a kiskorú gyermek szabadidejét meg kellene osztania a szülők között. Folytassam a sort, a példákat, amelyek véget sem érnek? Inkább az olvasóra bízom, hiszen ő is sok, nagyon sok esetet felhozhat saját információi, tapasztalatai alapján.

          Két különböző, kétféle erőszak. Az egyikről beszélünk, a másikról mélységesen hallgatunk. A fizikai agresszivitás látható, tapintható nyomokkal jár, nyilvánvalóvá teszi az áldozat fájdalmát, szenvedését. A lelki agresszivitás nem látható, a kívülálló számára nincs nyoma, az okozott szenvedést sokan önsajnálatként értékelik. Fizikai erőszak esetén a társadalom megbélyegzi az agresszort, lelki erőszak esetén az agresszor cselekedetei láthatatlanokká válnak, már-már megértést is elnyerhetnek, miközben az áldozat nem kap elégtételt a fájdalmaira. Persze, a két erőszak nem szigorúan elkülönített, egyik kiválthatja a másikat. A nyomkövetős rendszer igyekszik megfékezni a fizikai erőszakot, a törvény szigora igyekszik csökkenteni a nőgyilkosságot. De képes-e a lelki nyomkövetés, a jog, az erkölcs vagy bármi más megfékezni a lelki erőszakot? Amely nemcsak egészségkárosító, hanem akár halálos is lehet. Láthatatlanul, hiszen a feldúlt férj halálos autóbalesete, vagy alkoholhoz menekülése hátterében aligha ítéljük el az igazi kiváltó okot, személyt.

          Nagypénteken Jézus Krisztus érettünk elviselt szenvedéseire, ártatlan áldozatvállalására gondolunk. A legnagyobb elképzelhető fizikai erőszakot, a kereszthalált szenvedte el azért, hogy fizikai megsemmisítése és lelki megalázása hasznára legyen az emberiségnek. Ehhez képest bármely családon belüli vagy kívüli erőszak eltörpül, és arra bíztat, hogy „az út, az igazság és az élet” követése az áldozat számára igazságtételt és életet jelent. Az elkövető számára pedig a bűn valódi büntetése az egyik legfájdalmasabb és legbénítóbb érzés, a bűntudat, amivel előbb-utóbb szembesülhet.

„Én elmegyek, de ne bánkódjatok, ne szomorkodjatok, mert elküldöm nektek a vigasztalót, a Szent Szellemet, aki majd megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében.” (János 16:8)

          Dr. Ábrám Zoltán

Báthory István, a lengyelek dicső királya

Négyszázötven évvel ezelőtt, 1576. május elsején a krakkói Wawelban a lengyel országgyűlés előtt letette a királyi esküt Báthory István (Szilágysomlyó, 1533 – Grodnó, 1586) erdélyi fejedelem. Ezzel létrejött Erdély és Lengyelország szoros politikai kapcsolata az évekkel korábban megalakult lengyel-litván perszonálunió keretében. Korai és váratlan halálát követően, melynek december 12-én lesz a 440. évfordulója, a legmegbecsültebb lengyel királyoknak kijáró pompával temették el Grodnóban, hogy nem sokkal később Krakkóban, a korabeli lengyel fővárosban leljen örök nyugalomra. Sírja jelképes zarándokhely a számunkra. A két évszám „felezőpontján”, 1581. május 12-én Báthory adta ki azt a kiváltságlevelet, amely által Kolozsváron egyetemet alapított, miután két évvel korábban ezt megtette Litvánia fővárosában. Erdély legrégebbi egyeteme a legjobban rangsorolt romániai felsőfokú intézmény, a Babes-Bolyai Tudományegyetem jogelődje.

A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, lengyelül sohasem tanult meg. Négy nyelven beszélt: magyarul, latinul, németül és olaszul. Lengyel királyi és litván nagyhercegi minőségében a latint használta. Egyszemélyben volt Erdély második fejedelme, lengyel király és litván nagyherceg. Nevéhez kötődik az erdélyi fejedelemség első virágkora, Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka, litvániai és erdélyi egyetemalapítása. Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista gondolkodó volt.

De hogyan lett Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege? Ennek megértéséhez kissé vissza kell menni az időben. Jagelló (Öreg) Zsigmond lengyel király halálát követően, 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg lengyel királynak és litván nagyhercegnek, és neki szánták Jagelló Annát feleségül. Henriket azonban nem sikerült megkoronázni, mivel bátyja halála után, 1574-ben a francia trónra pályázott, és azt sikerrel elfoglalta. A lengyelek 1575 decemberében új király választottak maguknak Báthory István személyében, de korántsem zökkenőmentesen. A litván arisztokrácia egy része ugyanis Rettenetes Iván cárt támogatta, a konfliktust kerülendő a terjeszkedő orosz cári birodalommal, másik része pedig Miksa német-római császárt és magyar királyt. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett a pápa által is támogatott Miksa javára. A főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát választotta a trónra, ám a köznemesség attól tartott, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, amiért a harmadik lehetséges út mellett döntöttek. A lengyel elektorok többsége Báthory Istvánt választotta királynak, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi Jagelló Annát. Ez meg is történt, így ő lett Lengyelország és Litvánia ura. Trónra lépéséhez az is kellett, hogy idejében Lengyelországba érkezzen, valamint a lengyel-litván döntésbe belenyugodni nem akaró Miksa halála végképp feloldotta az ellentéteket. 1576. május elsején Krakkóban koronázták meg a litván főnemesség távolmaradásában, amely csak két hónappal később, június 29-én ismerte el.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki történelmünk során a legnagyobb földrajzi terület felett uralkodott. Esetleg Nagy Lajos magyar király „versenyezhet” vele, aki szintén Lengyelország királya volt 1370-1382 között, nagybátyjától örökölte a lengyel trónt. Igaz, vele ellentétben Báthory nem volt magyar király, még a csonka országé sem, „csak” erdélyi fejedelem. Ez szépséghiba. „Birodalma” a történelmi Nagy-Magyarországnál, a valaha is létező Magyarországnál lényegesen nagyobb volt. Partjait az Adria helyett a Balti-tenger vize mosta. Mai fehérorosz, ukrán és orosz területek is fennhatósága alá tartoztak. Igaz, ezt a területet a „nyugati világ” legszívesebben „barbár keleti” tartománynak tekintette. Uralkodása alatt, 1576-1586 között Gyulafehérvárról úgy lehetett eljutni egészen a Balti-tengerig, hogy az úr nem változott. Közös uralkodója volt Kolozsvár, Krakkó, Riga, Vilnius, Minszk, Kijev polgárainak. Jelképesen azt mondhatnánk, hogy uralkodása idején Erdély földjét „a Balti-tenger vize mosta”.

Meggyőződéssel vallom, hogy Báthory Istvánról a kelleténél kevesebbet beszélünk itthon, mint amennyire nagy a tisztelete a lengyelek és a litvánok körében. Némi sorsszerűség és szerencse is kellett ahhoz, hogy az erdélyi fejedelemből ily jelentős európai politikus váljék. Mindenekelőtt a lublini unió, amely 1569-ben kimondta Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Aztán az erdélyi fejedelemséghez Szapolyai János korai halála kellett és a vetélytárs (későbbi tanácsadója) Bekes Gáspár felett aratott győzelem, majd e cím birtokában a szerencsés lehetőség a lengyel korona megszerzéséhez. Mi lett volna, ha a lengyel királynak már megválasztott Valois Henrik nem cseréli fel a lengyel koronát a franciára, és nem üresedik meg másodszor is a lengyel trón? De mi lett volna, ha tíz esztendő helyett húsz, harminc évet uralkodott volna a jó diplomáciai érzékű, katonai sikereket elkönyvelő, tudományt, művészetet és kultúrát támogató Báthory? Meghozta-e volna az eredményt a törökök visszaszorítását szolgáló nyugati-orosz keresztyén szövetség kialakítása, amelyen, éveken át, viszonylag titokban munkálkodott? Ha igen, az újraegyesített Magyarország egyik legnagyobb királyát tisztelhetnénk Báthory István személyében.

Még ellenségei által is elismert kvalitásai mellett azonban élete, sorsa lemondással járt. A lengyel trón megszerzése érdekében, a lengyel főurak elvárása és feltétele szerint a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát vette el feleségül, akitől nem lett, nem lehetett gyermeke. Lengyel-litván uralkodása főleg harcban és a grodnói vár építésével telt el, rendkívül nagy távolságra szülőföldjétől, amelyet Erdélyből való távozása után sohasem látott viszont. Erdéllyel krakkói kancelláriája és futárai által tartotta a kapcsolatot.

Üstökösként tűnt fel, meteorként távozott.

          Az évforduló arra kötelez bennünket, hogy Báthory Istvánra emlékezzünk. A jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Koronázási jelmondatára, miszerint: „A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!”

Dr. Ábrám Zoltán

A fekete március és I. C. Drăgan

   Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Ma is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom.

A harminchat évvel ezelőtti fekete március nagyon mélyen sokunk emlékezetébe vésődött. Nekem mindenekelőtt az RMDSZ-székház ostroma jut eszembe: a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a 79 padlásra menekülő személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetben való megörökítése az esetleges halál árnyékában. Aztán március huszadika rémálma: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok, Molotov-koktélok és tankok.

Marosvásárhely az ország és a világ hírszolgáltatásainak központja lett 1990 márciusában, a politikai manipulálás melegágya. Nagyon sok mindent megírtak az akkori eseményekről, de talán kevésbé feszegették azt, hogy vajon a háttérből ki támogatta, ki pénzelte az előre kitervelt eseményeket. Hiszen mai szóhasználattal élve, minden projektnek van költségvetése.

A fekete márciusi események megszervezésének és lebonyolításának bizonyára kiemelkedő anyagi támogatója volt a dúsgazdag üzletember, Iosif Constantin Drăgan, aki korábban vasgárdista múltjával tűnt ki, emigrációban élt, de – mint utóbb kiderült – kitűnő kapcsolatokat ápolt a kommunista rendszerrel. Elvei, céljai teljes mértékben egybeestek a soviniszta, magyarellenes Vatra Românească szervezet indulatokat szító, az etnikai feszültségeket kiélező viszonyulásával és kampányával, amely Marosvásárhelyen erőszakhoz vezetett.

Iosif Constantin Drăgan (1917-2008) az Osztrák-Magyar Monarchiában Lugoson született a nagy háború utolsó előtti évében, a spanyolországi (Palma de Mallorca) otthonában hunyt el 91 évesen. A második világháborút követően Olaszországban élt emigrációban mint sikeres üzletember, történeti revizionista és ultranacionalista propagandista. A dollármilliárdost 2006-ban 1,3-1,6 milliárd dolláros vagyonával a leggazdagabb román személyként tartotta nyilván a Capital gazdasági hetilap. A multinacionális ButanGas vállalat alapozta meg vagyonát, ennek lerakata létesült Marosvásárhelyen is. 

Titokzatosság lengte be életét. Már a hatvanas években alapítványt hozott létre a „román értékek promoválására”, majd a rendszerváltást követően róla elnevezett egyetemet Lugoson, különböző médiatermékeket tartott fenn, támogatta a dunai Decebal szoborkolosszus felállítását. Nemcsak Antonescu, hanem Ceaușescu, majd Vadim Tudor is a barátai és elvtársai közé tartozott. Utóbbival megalapította a Ion Antonescu Marsall Ligáját. A vasgárdista öltözethez hasonló egyenruhát viselő tagok a nemzetiségiek megfélemlítését kiemelt célként tekintették. Ebből az eszmeiségből emelkedett fel, és lett nemrég Románia sokat vitatott elnökjelöltje Călin Georgescu, aki bizonyára nemcsak eszmei kapcsolatokat ápolt Drăgannal.

Még egy adalék, amit Marosvásárhely lakossága nem felejthet el. 2010-ben ugyanis a város polgárainak az idegeit borzolták a Ştefan Guşă-szobor felállítására tett kísérletek. A szoborállításra vonatkozó határozatot el is fogadta a marosvásárhelyi önkormányzat (!), miszerint a Vár sétányon szobrot állítsanak a forradalom idején a temesvári tömegbelövetést elrendelő tábornoknak. Még szerencse, hogy köreinkben éberek is akadtak, és a törvényszék végül elrendelte a Ştefan Guşă-szobor felállítására vonatkozó határozat végrehajtásának szüneteltetési kérelmét. Tudniillik korábban a katonai ügyészség ismételten bűnösnek találta a tábornokot, a román hadsereg vezérkarának vezetőjét a temesvári vérengzések elkövetésében, és ennek megfelelően bíróság elé állítását indítványozta – a tárgyalást Ştefan Guşă elhunyta miatt nem tartották meg. De miért éppen Marosvásárhelynek kellett volna őriznie egy bűnös kommunista tábornok emlékét? Hiszen semmilyen adatot sem találunk arra vonatkozóan, hogy milyen köze lehet Ştefan Guşănak Marosvásárhelyhez. Egyet mégis. A tábornok lánya, Daniela Veronica Guşă ugyanis a néhai vasgárdista, majd Ceauşescu-együttműködő és Antonescu-magasztaló üzletember, Iosif Constantin Drăgan felesége volt (22 esztendősen ment férjhez az akkor 78 éves üzletemberhez), és több millió eurót örökölt 2008-ban elhunyt férje után.

Szóval, jócskán akadt anyagi fedezet arra nézve, hogy Marosvásárhely lakossága két évvel Drăgan halálát követően apósa szobra előtt tiszteleghessen, megcsúfolva a temesvári és a romániai áldozatok emlékét. És bőven volt pénz arra is, hogy két évtizeddel korábban legyen pogrom, legyen fekete március Marosvásárhelyen, hogy a kibontakozó demokratikusnak tűnő folyamatok megtorpanjanak, és megtörténjen a visszarendeződés. Mert ha a fekete március és következményei nem következtek volna be, aligha lenne Lugoson I. C. Drăgan-tér, és nem állna Drăgan-szobor a Lugosi „Drăgan” Európai Egyetem bejárata előtt. És amennyiben a Drăgan Európai Alapítvány által fenntartott képzés elsősorban a gazdasági tudományokra fókuszál, a vasgárdista-soviniszta-nacionalista névadónak gazdasági érdekeltsége is lehetett Marosvásárhely fekete márciusának lebonyolításában.

Részünkről marad a tisztelet a fekete március áldozatainak, és a mindenkori remény egy igazságosabb jövőben.

A bukaresti Nemzeti Székesegyház

Október végén felszentelték a bukaresti Nemzeti Székesegyházat, ami jelenleg a világ legnagyobb ortodox katedrálisának számít. Már 1882-ben I. Károly román király törvényben rendelte el az építését, de több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1995-ben valóban elkezdődjön az igencsak grandiózusra tervezett építkezés, amely a mai napig megosztja a romániai közvéleményt. Becslések szerint az állam több százmillió euró közpénzzel támogatta az épület megépítését, amely az átadása ellenére még mindig nem készült el teljesen.

Az egészen természetesnek tekinthető, hogy a többi ortodox többségű ország fővárosához hasonlóan Bukarestnek is épüljön reprezentatív nemzeti katedrálisa. A Nemzeti Székesegyház, amelyet eleinte a Nemzet Megváltása Székesegyházként emlegettek, azonban éppen a kommunista rezsim grandomániájának jelképével, a Nép Házával (a román parlament épületével) szemben épült fel, annál magasabbra tervezték. Minden szempontból túlszárnyalja a többi ortodox templomot világszinten: ez a leghosszabb (126 m), a legmagasabb (127 m), a legnagyobb térfogatú (323.000 m³) és a legnagyobb felületű (7.200 m²).

A mostani felszentelésnek már volt előzménye 2018-ban, mivel Erdély és Románia egyesülésének centenáriumán már rendeztek egy nagyszabású felszentelési ceremóniát, mintegy a félkész székesegyház felavatásával ünnepelték az évfordulót. A hivatalos álláspont szerint akkor valójában az oltárt szentelték fel.

Az idei szentelést követő időszakban eleinte hatalmas sorok kígyóztak a templom előtt, 10-12 órás várakozási idővel, és meghosszabbították a látogatás idejét, amit kiterjesztettek az éjszakai időszakra is. Hozzávetőlegesen százötvenezer hívő kereste fel a katedrális oltárát. A nagy érdeklődésre  egyébként az a magyarázat, hogy a hívek a hétköznapokon nem léphetnek be az ikonosztáz mögött található szentélybe. Az ortodox hagyományban viszont egy templom vagy katedrális felszentelése után néhány napig még különleges engedéllyel megnézhetik a hívek az oltárteret is. Tehát ez a mostani egy ritka és ünnepélyes alkalomnak bizonyult, amikor a hívők „részesülhettek” a templom szentségéből, mielőtt a szentély csak a papi szolgálat számára lett megközelíthető.

Végül megjegyzendő, hogy a kereszténység megmaradásában és felvirágoztatásában a középkorban nagy szerepet töltött be Bizánc. Az 1054-ben bekövetkező egyházszakadás óta, immár közel ezer éve az ortodox egyház, a keleti kereszténység jelentősége vitathatatlan, legyen szó Bukarestről, Szófiáról, Athénról, Moszkváról, Kijevről egyaránt. De nemcsak Európa keleti felén. Az már más kérdés, hogy az államvallássá avanzsálódott román ortodox egyház az egyszerű vallásossággal rendelkező hívei szolgálatán túl milyen nemzeti célokat követ. Akár a bukaresti Nemzeti Székesegyház grandomán megvalósítása által.

DR. ÁBRÁM ZOLTÁN                                                             

        Újévi gondolatok

„Szaporodjon ez az ország/ Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,/ s ki honnan jött,/ soha soha ne feledje. (...) Végül pedig azt kívánom,/ legyen béke./ Gyönyörködjünk még sokáig/ a lehulló hópihékbe.” (Kányádi Sándor) – idézem a huszadik század második fele talán legnagyobb erdélyi költőjének sorait, újévi gondolatait.

Az újév küszöbén „bort, búzát, békességet!” szoktunk egymásnak kívánni. A mindennapi étel- és italszükséglet biztosításán túl a békességre való felhívás napjaink felértékelődött, időszerű üzenete, hiszen napjainkban a népek, közösségek, egyének közötti békétlenség egyre nagyobb méreteket ölt.

Az új esztendőbe lépvén arra is gondolunk, hogy mit várhatunk az új évtől, milyen évfordulók lesznek emberi, nemzeti, egyéni léptékben. Mindenekelőtt a mohácsi vész, a magyar nemzet egyik legtragikusabb eseményének kereken fél évezredes évfordulójára kerül sor, ami lehetőséget ad az eseménynek szentelt nemzeti emlékévben a számbavételre. Az 570 éve a sikeres nándorfehérvári csatát követő pestisjárványban elhunyt Hunyadi János kiemelkedő szerepét nem feledhetjük, hogy a török inváziót elnapolta és lerövidítette térségünkben. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy vagyunk, olyanok, magyarosak.

A magyar országgyűlés döntése alapján Magyarország a 2025-ös és 2026-os évet a Magyar Tudomány Éveként ünnepli, a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak Könyvtára alapításának 200 éves évfordulója alkalmából. A jubileum kiváló alkalom arra, hogy együtt ünnepeljük a magyar tudomány történeti sikereit és jelenlegi eredményeit. A magyar nemzet számára büszkeségre okot adó, kiemelkedő tudományos eredményeken túl sikeres feltalálók, alkotók, művészek, sportolók számos képviselőjére, eredményeikre emlékezhetünk még az új esztendőben.

Az erdélyi magyarok számára a 2026-os év Márton Áron püspök éve, megemlékezve születésének 130. évfordulójáról. Máramarosi születésüként a fogorvos-író Németh  László születésének 125., marosvásárhelyiként pedig Sütő András halálának huszadik évfordulóját hozza az új esztendő.

Az apostoli hit, remény és szeretet mindig az új esztendő – és mindennapi életünk – legfontosabb megélései közé tartoznak. Bor, búza, békesség, hit, remény, szeretet. Egyikben sem szűkölködjünk!

Dr. Ábrám Zoltán                   

Arab karácsonyi vásár

         A híradót hallgatom. Beszámolnak arról, hogy egy német város karácsonyi vásárában késeltek, egy másikban, valahol Bajorországban pedig minél több személy halálra gázolását tervezte öt migráns. „Örvendetes” azonban, hogy nők megerőszakolásáról még nem esett szó. Sok helyen betontömbökkel, civil ruhás rendőrökkel nyújtanak viszonylagos biztonságot az egyre divatosabbá váló karácsonyi vásárok helyszínein, és már-már többet költenek a biztonságra, mint amennyi az eladásokból származó bevétel. De nemcsak a Jézus születésére való várakozás jelent egyre nagyobb közbiztonsági kihívást. A lehető legtávolabbi Ausztráliában, Sydneyben a Hanuka-ünnepségen tüzet nyitottak a gyertyagyújtásra összegyűlt zsidó közösségre, és az antiszemita merénylet 16 személy meggyilkolásával végződött.

         Korábban arról tudósítottak, hogy palesztin zászlókkal vették körbe a bécsi karácsonyi vásárt, ráadásul egyet éppen a bécsi Fogadalmi templom tornyába tűztek ki, akárcsak közel ötszáz évvel ezelőtt Buda bevételekor a törökök. Szóval, lépten-nyomon iszlamisták zavarják meg a karácsonyi vásárok némelyikét, Európaszerte ezrével, tízezrével lobognak a palesztin zászlók a nyugati világ fővárosaiban, nagyvárosaiban. Izraelit aligha látunk, a zsidóellenesség a tetőfokára hágott. Pedig évekkel ezelőtt mennyire tajtékzott a nyugati világ az állítólagos magyar antiszemitizmus miatt!

Nos, ma már sokkal biztonságosabb Közép-Kelet Európában várakozni a karácsonyra, megirigyelhetik az itteni adventi hangulatot - és a szabad Hanuka-ünneplést is - Prágában, Budapesten, Bukarestben, vagy éppen Krajován, Kolozsváron. Sőt, ha már karácsonyi vásárről van szó, Közép-Kelet Európa városaiban a kis Jézussal is lehet „találkozni”, hiszen a betlehemi jászol kötelező kelléke lenne a karácsonyi vásárnak. Sajnos gyakran nincs így, és ezért kizárólag mi vagyunk a hibásak. Szerintem ugyanis ha egy városvezetés kisajátítja a karácsonyi vásár megnevezést (nagyon jó kétezer éves reklám), Jézus születése fogalmát, akkor betlehemi jászol nélkül nem lenne szabad karácsonyinak nevezni a vásárt. Lehet téli vásár (a déli féltekén nyári), lehet Mikulás vására vagy bármi, de nem karácsonyi. A kivilágított fenyőfa, a fénygirlandok, a Mikulás és a rénszarvasok ugyanis egyáltalán nem kellékei a karácsonynak.

         Saját tapasztalatomat oszthatom meg az egyik nyugat-európai fővárosban tett adventi látogatásomról. Azt megértem, hogy mikulások táncolnak, zenélnek, jópofáskodnak a karácsonyi vásárnak otthont nyújtó téren, azt viszont nagyon szomorúnak tartom, hogy a betlehemi jászolnak nyoma sincs. Helyén a Mikulással és díszesen kiöltözött segédeivel találkozhatunk (talán a napkeleti bölcsek helyett). Az ajándékboltban is szinte kizárólagos a mikulás-hangulat, bár egynéhány ajándéktárgy a jászolra és a szent családra is utal, emlékeztet. Igaz, Szent Józsefnek egészen mikulásos kinézete van Mária oldalán, szép fehér szakállal, a bölcső felett tovasuhanó tekintettel. Sőt, a tíz euróért vesztegetett ajándéktárgy árcímkéjén ez áll: Nickolaus.

         Szóval, így néz ki a keresztyén karácsonyi vásár Lisszabonban! Közben néhány száz méterrel arrább sokezres tömeg vonul fel az emberi jogokért, a békéért és Palesztina fügetlenségéért. Kilométeres a sor, imponáló. Nem mindenki „arab pofa”, számosan egészen európai kinézetűek, sokan bizonyára egészen demokrata helybeliek. Itt-ott palesztin zászló lóg ki az ablakokból. Dehát ez már az arab karácsony a túlzottan toleráns és a saját maga által diktált emberi jogok tehetetlenségében vergődő európai mintavárosban (is). Ahol a karácsonyi vásárt övező némely helyen, legfeljebb száz méterrel arrább kosz, szemét, drogosok és hajléktalanok, bizonytalan biztonság. Miközben a Bissau-Guinea zászlait lobogtató öt-hatszáz fős fekete migránstömeg mellett elhaladni sem túl felemelő, egy mély lélegzetvételre van szükség hozzá.

         Szivárványszínű Európa? Dehogy! Fènyek ès àrnyèkok, rend ès rendezetlensèg bűvös egyvelege. Ha a kukák és az utcák piszkát nézem, akkor inkább fekete-fehèr, elszürkült. Nemcsak szivárványszínű, hanem egyúttal pepita jövőkép.

         Amikor nézem a hosszas sorban felvonulókat, azon gondolkodom, hogy én mennék-e szembe a normalitással, vagy ennyire lelkét és értelmét (és hitét) vesztett lett a nyugati (minta)világ? Záporoznak bennem a kérdések. Mi köze van a karácsonyhoz a palesztin zászlónak, hiszen inkább a zsidó jelképek illenének Jézuskához? Dehát egyáltalán hol van Ő ebben a csillogásban-villogásban? Vajon hány perc kellene ahhoz, hogy egy véletlenül kitűzött izraeli zászlót letépjenek? Több vagy kevesebb, mint 1990 márciusában a magyar zászló letépéséhez kellett Marosvásárhelyen? Hol van a határa annak, hogy egy európai ország saját polgárait és vallási jelképeit megalázzák az oda bevándorlók, és ezt feltétel nélkül el kell tűrni? Miért nem a dúsgazdag Szaud-Arábia vagy Dubai utcáin szeretnének független Palesztinát? Ha már csak félig-meddig keresztyén a karácsonyi vásár, mikor lesz félig-meddig arab karácsony, vagy már egészen az? Mi lesz Európával, ha saját példáiból sem tanul?

         Azt is hallottam valamely híradásból, hogy valahol Európában szélsőséges iszlamisták a betlehemi jászolban lefejezték a kis Jézust. Apokaliptikus látomásaim vannak. Az iszlám világ fővárosaiban évszázadnyival korábban, a zsidó állam megalakulása előtti időben tízezrek tüntetnek izraeli zászlókkal felvonulva. Isztambul, Rijad, Doha és az arab világ számos városában Ramadan idején európaiak, zsidók ezrei, szimpatizáns arabok lelkesedésétől lelkesülve vonulnak fel az egyenlőség mellett tüntetve. Közben a bátrabbak Mohamed fejét veszik. Még nem ébredek fel, máris Párizsban járok. Istentelen és Allahon csúfot űző újságírók feje hull a porba.

         Gyermekkorunkból jól ismerjük a mesét, amikor a kecskemama hangját utánzó farkas bekéredzkedzik a házba a gidákhoz. Előbb az egyik lábát, aztán a másikat teszi be az ajtón. Nos, itt állunk most a valamikor olyannyira irigyelt Nyugat-Európában, északon és délen egyaránt.

         Eközben idehaza forrong a közvélemény a Recorder tényfeltáró dokumentumfilmje miatt. Persze, mindenki jól tudta, amit ideje volt kertelés nélkül kimondani az igazságszolgáltatás és a politika mélyröptű összefonódásáról. Hallgatom az erdélyi magyarság érdekképviselete első számű emberének a véleménnyilvánítását. Szépen beszél, szebben, mint a nyugati aggódó jogvédők. Csakhogy itt is hiba van a közvetítő vonalban. Egyrészt mi magunk is részt vettünk, veszük kormányban, parlamentben egyaránt, és megszavaztuk, amit nem kellett volna a mai széljárás szerint. Másrészt mi sem vagyunk makulátlanok, elégséges csak a legkirívóbb példával élni: a korrupciós ügybe keveredett egykori politikai alelnököt felmentette az országgyűlés vele együttérző (és cselekvő) közössége, miközben mások helyette is leülték a magukét.

         Arab karácsony, román igazságszolgáltatás. Merre tartunk? Quo vadis, domine?

Dr. Ábrám Zoltán                            

Emberi és szerzői jogok torlódása

December 10-e az emberi jogok világnapja, mivel 1948-ban ezen a napon fogadta el az ENSZ közgyűlése Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. December 10-e ugyanakkor Alfred Nobel svéd vegyész és feltaláló halálának napja, aki végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonának kamataiból évről évre részesedjenek a fizika, kémia, fiziológia és orvostudomány, továbbá az irodalom legjobbjai és az a személy, aki a békéért tett erőfeszítéseivel a díjat kiérdemli (utólag pedig a közgazdaságtudomány kiválasztottjai is). A díjat egy és negyed százada, 1901. december 10-én, öt évvel Alfred Nobel feltaláló halála után osztották ki először.

Idén összesen tizennégyen vehették át december tizedikén a Nobel-díjat és a vele járó tetemes pénzjutalmat a svéd királytól. Pontosabban eggyel kevesebben, mivel a békedíj átadására Oslóban kerül sor, ráadásul jelenleg a díjazott politikai okokból nem lehetett jelen. Amint köztudott, idén újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet, hiszen a Svéd Akadémia Krasznahorkai László magyar írónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét.

Amint előre beharangoztatott, a “nemzet tévécsatornája”, a Duna Televízió egyenes adásban közvetítette a ceremóniát. Sajnos – sokadmagammal együtt – nem rendelkeztünk elég látnoki erővel, és előzőleg eszünkbe sem jutott, hogy a tévékészülékek képernyőjén a már igencsak ismerős szöveg jelenik meg magyarul – és a jogok, demokrácia stb. jegyében – angolul is: Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.

Nyeltem egyet, és egyéb elfoglaltságnak néztem utána. Azt már ugyan megszokhattuk, a jogok és a szerzői jogok magas szintű képviseletében, hogy az anyaország határain túl nemcsak a katalán szupercsapat, hanem sok esetben a nemzeti válogatott meccseit, kiemelt sporteseményeket sem lehet követnie az anyanyelvükön hivatalosan is lefokozott kisebbségieknek. Legutóbb például a magyar-román kézilabdameccset is a román kommentátor szurkolásával, vagy azt mellőzve izgulhattuk végig. Meg aztán ránk nézve teljesen megalózó módon sokszor előfordul, hogy a híradóban még be sem fejeznek egy minket is érdeklő tudósítást, és túlbuzgóságból már a befejezetlen mondat felénél megjelenik a “bűvös szöveg”.

Az is beharangoztatott az emberi jogok világnapján, hogy a Duna TV és az M5 csatorna műsorában szerepel Tarr Béla filmrendező és Krasznahorkai László író egy-egy filmjének a bemutatása, amelyeknek a forgatókönyvét együtt írták. A filmekben a producerek közt vannak németek, de a többiek, a szereplők mind magyarok. Aki viszont rászánta magát a mintegy hétórás Sátántangó, vagy A torinói ló csupán két és fél órás megtekintésére a magyar állami tévécsatornákon keresztül, annak mélységesen csalódnia kellett. Ugyanis hét és fél órán át nézhette, hogy: Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.

Ez lenne az apokaliptikus terror, amelynek közepette immár az emberi jogi túltengésben szenvedő, és kórházi beutalásra szoruló Európa képes lenne megmutatni a művészet erejét? Az az Európa, amely fegyvereket pumpálva a harctérre igazságos békéről beszél, amikor nagyon jól tudjuk, a saját bőrünkön érezzük (akárcsak a jogi korlátozások torzszüleményeit), hogy egy abszolút igazságtalan béke következményeit nyögjük ma is. Az az Európa, amelynek fővárosaiban már nem tanácsos bármely ház ablakából az izraeli zászlót kilengetni, miközben palesztin zászló lobog a bécsi Fogadalmi templomon, és iszlamisták zavarják meg a karácsonyi vásárt, és gerjesztenek félelmet, netán gyűlöletet.

Végül nem marad más hátra számunkra, mint gratulálni a legújabb magyar Nobel-díjhoz, és büszkén örvendezni csodálatos anyanyelvünk és irodalmunk egyéni (és egyetemes) elismerésének. No meg a hit, remény, öröm és szeretet jegyében Áldott Adventet kívánni egymásnak. Szerzői jogi korlátozások nélkül.

Krasznahorkai Nobel-díja

         Újabb magyar Nobel-díjjal gazdagodott a nemzet. Újabb legmagasabb szintű elismerés egy újabb K betűs személyiségnek. Kertész Imre után a második magyar irodalmi Nobel-díj, a két évvel korábban kitüntetett Karikó Katalint és Krausz Ferencet követően ezúttal Krasznahorkai László. Már tavalyelőtt is szurkoltunk érte, de az mégiscsak szemtelenség lett volna, hogy a tízmilliós Magyarország és a feleannyi országhatárokon túl élő magyar és magyar származású polgár egyetlen esztendőben három Nobel-díjat ünnepelt volna. Irigyeink így is akadnak bőven, nem kell messze menni értük.

A Svéd Akadémia a  ̶ többek között  ̶  Kossuth- és József Attila-díjas,  a Nemzetközi Man Booker-díjjal és az amerikai Nemzeti Könyvdíjjal kitüntetett magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. A hivatalos indoklás szerint Krasznahorkai látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét. A számára megtisztelő, ám meglepetésnek nem számító hírre (hiszen már évek óta az esélyesek között szerepel, idén második helyezettként egyes fogadóirodák szerint) a kitüntetett a rá jellemzően a megszokott módtól eltérően első szám harmadik személyben fogalmazott posztjában, amit rejtélyesen csak „AK” monogrammal írt alá: „Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”.

Az újdonsült Nobel-díjasnak négy évtizede barátja és munkatársa a nemzetközileg igencsak elismert filmrendező, Tarr Béla, aki nagymértékben az író könyveiből, forgatókönyveiből készítette filmjeit. A legsikeresebbeket és legelismertebbeket, összesen hatot. Legutóbb a kolozsvári filmfesztiválon, a TIFF-en találkozhatott velük a nagyközönség. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú jelenetek meghatározóvá váltak a rendező művészetében. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező mindjárt reagált a csütörtöki örömhírre, ami közvetett módon számára is elismerés és megbecsülés: „A legnagyobb örömmel fogadtam a hírt. Ez egy megérdemelt, méltó elismerése Krasznahorkai László életművének, szerintem nagy elégtétel. Évek óta számítottam rá. Ha valakinek van egy ennyire egyéni, saját nyelve és határozott világlátása, az maximálisan megérdemli ezt az elismerést.”

Az irodalmi Nobel-díj idei odaítélésére vonatkozó korábbi döntés nyilvánosságra hozatalát követően sokan reagáltak a hírre. Többek között a nemzet miniszterelnöke, Orbán Viktor, aki aznap este éppen a kolozsvári Rhédey-palotában kerekedett nótás kedvre, másnap pedig az RMDSZ zsukiménesi kongresszusán elmondott beszédének első harmadát Krasznahorkai László egész nemzetre kiterjedő sikerének méltatására szánta. Egyenes beszédében részletesen taglalta az örömhírt, büszkén és kendőzetlenül tolmácsolta azt a román vendéglátóknak (miniszterelnök-társa, ex-miniszterelnök polgármester, jelen vevő politikusok, egy egész ország nyilvánossága), akiknek “talán nem árt elmagyaráznia azt, hogy miért ezzel kell kezdeni a mai napot”. Kihangsúlyozta a magyar nemzet összetartozását és a kultúra, különösen az irodalom jelentőségét egy olyan élethelyzetben, amikor a magyar nemzetet elsőrendűen nem a földrajz, nem az államhatára, hanem a nyelv, a kultúra, a történelem és a közös lélek tartja össze. “A Nobel-díj a magyaroknak jogcím a létezésre.”

Magyarország büszkesége a legújabb Nobel-díjas, az első gyulai születésű (egyes román lapokban születési helye emígyen megjelenítve: Jula, Békés), a 71 éves Krasznahorkai László. Nagyapja magyarosította nevét, és tért evangélikus vallásra. Ő maga krisztusi korban nyert el egy ösztöndíjat a még létező Nyugat-Berlinbe, s azóta számos országban megfordult, de gyakran tér vissza Magyarországra. Krasznahorkai több alkotásából film is készült: Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák (Az ellenállás melankóliája), amelyeknek a forgatókönyvét  a rendező Tarr Bélával írták, akárcsak más filmje esetén is (pl. A torinói ló). További regénye a Háború és Háború, Báró Wenckheim hazatér, ugyanakkor sikeres elbeszélések szerzője.

         Végül, de nem utolsósorban, feltehetjük a nehezen megválaszolható, azazhogy többféle válaszos kérdést: hányadik magyar Nobel-díjat nyerte el Krasznahorkai László? Miközben magyar és magyaros szokás szerint a közvéleményt elárasztották a rosszindulatú kommentek (is). De hát legyünk józan eszünknél, amikor feltesszük a kérdést: Ki a magyar Nobel-díjas? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

         A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar az, vagy bármely nemzetiségű, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. Miközben a tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése, és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő “tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért - a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Ezért a nemzet magyarnak tartja méltán azokat, akik magukat magyarnak vallják, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

         Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Az immár tizenhárom magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskoláztattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben.

         Beszélhetünk tizenhárom magyar Nobel-díjasról, tizenhatról, a leglazább szálakat követve akár húszról is. A lényeg az, hogy Nobel-díjasainkból immár bőven kikerül egy focicsapatra való, pótjátékosokban is bővelkedve. Dehát a két világháború között Máramarosszigeten született Elie Wiesel kinek játszik? Nem nekünk, mert hivatalosan a négy román Nobel-díjas egyike a jászvásári születésű George Emil Palade (Marosvásárhely orvosegyetemének névadója), valamint a sváb származású és Németországba emigrált Hertha Müller és Stefan Hell mellett.

Végezetül maradjunk annyiban, hogy a Nobel-díj jelenleg a legnagyobb nemzetközi elismerése a kivételes szellemi teljesítménynek, és a díj világraszóló tudományos elismerést jelent nemcsak a díjazott, hanem nemzete számára is. Az ország kis méretéhez képest kiemelkedő szerepet játszottak magyar vagy magyar származású tudósok a világ természettudományi fejlődésében. Gratulálunk hát a legújabb díjazottnak, Krasznahorkai Lászlónak, aki legújabban örvendeztette meg a nemzetet. Amelyre érvényes lehet a mondás: nemcsak az a magyar, akinek fáj Trianon, hanem az is, aki örülni tud egy magyar identitásból (is) fakadó Nobel-díjnak.

Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia

Május elején nyílt meg és október 26-ig látogatható a Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia című időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. A idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémiát bemutató tárlat nemcsak a tudományos közösséget szólítja meg, hanem bárkit, akit foglalkoztat, miként formálja mindennapi életünket a tudás és a tudomány. „A közösség tudása – a tudás közössége” – ez a mottója a tárlatnak, amely öt különböző látványvilágú tematikai egységben mutatja be a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásának előzményeit és történetét, belső működését, a tudás létrehozásában és közvetítésében játszott szerepét, jelentőségét a nemzeti azonosságtudat és a polgári fejlődés formálódásában.

Az 1802-ben a nemzet múzeumát létrehozó gróf Széchényi Ferenc adakozó hozzállását fia, gróf Széchenyi István követte a nemzet akadémiája pénzügyi alapjának a részleges megalapozásával. Mindketten azt vallották, hogy a közjó gyarapítása egyszerre keresztényi és hazafiúi kötelezettség, amellyel a vagyon birtokosa a haza és gondviselés felé fennálló adósságát törleszti. „Midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, hahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok hátterében nem világlik az erkölcsi felelősség ellenállhatatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma.” (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül, 1842)

A kiállításon az első terem azokat a tudós társasági köröket mutatja be, amelyek a 15.-18. században az akadémia intézményének a korai csírái voltak. A második terem a tudós társaságok, közülük kiemelkedő helyet foglalva el a Kisfaludy Társaság és az 1825-ben létrehozott Magyar Tudós Társaság (1840-től Akadémia) aranykorába kalauzol. Megismertet Széchenyi István és barátai felajánlásával és gondolataival, az 1865-re felépült székház kiemelkedő építészeti szépségével, a tudósok szellemi eredményeivel, különböző sikeres tudományterületekkel. A harmadik terem a 20. században a magyar nemzetet ért történelmi traumák miatt a nehéz időkben tevékenykedő tudós közösséget, a szétszóratást érzékelteti. A negyedik teremben egy kortárs szobrászművész alkotásával (Orosz Klára: Platóni testek) megidézett akadémiai eszme ötvöződik a magyar tudósok szellemi munkájának eredményeivel, a válogatásra kínálkozó gazdag tudástárral. Végül az ötödik terembe érve a látogató egy forgatható óriásgömb segítségével járhatja be az Akadémia székházát és városszervező környezetét.

A Magyar Nemzeti Múzeum időszaki kiállításán szereplő közel ezer kiállítási tárgy között olyan különlegességek is megtekinthetők, mint gróf Széchenyi István adományozólevele az Akadémia megalapítására, Kisfaludy Károly halotti maszkja, az MTA titkári tisztségét betöltő Arany János íróasztala és karosszéke, a székház egykori homlokzatát díszítő oroszlánfejek, újabban pedig Karikó Katalin Nobel-díja és oklevele, vagy éppenséggel Bolyai Farkas és János szemüvegvédője (forrás: MTA Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye)

Végül említsük meg a Magyar Tudományos Akadémia utóbbi ötven esztendejében az elnöki tisztséget betöltők nevét: Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc, Vizi E. Szilveszter, Pálinkás József, Lovász László, Freund Tamás. Közülük hárman agykutatók a magyar szellem szolgálatában. Köszönet érte!

Dr. Ábrám Zoltán                       

Sós szájíz, sótlan felelőtlenség

         A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak. Sajnálatos, nagyon sajnálatos, hogy Székelyföld leglátogatottabb turisztikai zónájában, a Sóvidéken, a parajdi sóbányában a sókitermelés, a turisztikai-gyógyászati célokat magas szinten megvalósító vendéglátás hozzá nem értés, hanyagság, bürokrácia, nemtörődömség miatt válsághelyzetbe jutott. Szinte napra pontosan másfél évszázaddal azután, hogy 1875. május 27-én egy hatalmas felhőszakadás következtében Szovátán kialakult a Medve-tó. Bár a természet ezúttal sem takarékoskodott a májusi esőzéssel, mégiscsak badarság a szeszélyére fogni az istenadta, ember hagyta természeti kincs pusztulását.

         Jelen eszmefuttatásban kesernyésen sós szájízzel csupán arra vállalkozom, hogy miért nincs gazdája, miért sótlan az emberi felelőtlenség? Miért nincsenek felelősök most sem, mint megannyiszor ebben az országban? Sőt, lassacskán Európában, az egész világban körültekintve, nem tudni ki miért felelős vagy felelőtlen, ki okozta és ki idézte elő az egyre terjedő politikai-gazdasági válsághelyzetet. Kik a felelősök a parajdi válsághelyzet, a mérhetetlen kár kialakulásáért? Hiszen a katasztrófát megelőző figyelmeztető jelekből akadt éppen elég. A közel két évtizede elkészült tanulmány következtetéseit is komolyan kellett volna venni, meg azt a tényt, már-már intő jelet, hogy három évvel ezelőtt – és utána még néhányszor – már szezon ideje alatt be kellett zárni a bányát és látogatási tilalmat elrendelni a vízszivárgások miatt.

         Szóval, kik a felelősök? Kezdetekben olyan cikkek láttak nyomdafestéket, miszerint a Korond-patakában megtelepedett hódok és az őket óvó környezetvédők, civil szervezetek, akik keresztbe tettek a szükségessé vált munkálatoknak. Komolyan vehetjük-e a magyarázatot? Vajon ők tologatják ide-oda a kérvényeket, írják alá az engedélyeket, hozzák meg a szakmailag alátámasztott és felelősségteljes döntéseket? A civilek még kaphatnak némi pályázati pénzt a hódpopuláció védelmére, utóbbiak azonban teljesen ártatlanok, a rágcsálóknak nincsen „sehány” eurós jövedelmük sem. A gázsi a vezérigazgatók, igazgatók, osztályvezetők markát nyomja.

         Szóval, a természet és a Teremtő helyett mégis csak az embernél kellene rátalálni a hiba forrására... Nemrég egy ifjú politikus nagy hévvel és a tudatlanokat meggyőző érveléssel Cholnoky Jenőre fogta a parajdi szerencsétlenséget. A magyar földrajztudós, író, egyetemi tanár, aki jelentős tudományos társaságok elnöki tisztségét töltötte be, immár háromnegyed évszázada fejezte be szakmailag tartalmas földi létét. Ő lenne a hibás? Mert a magyar kormány – nyilván a bukarestivel konspirálva - egy nevét viselő alapítvány kezére játszotta a parajdi tulajdon fenntartását és karbantartását! Micsoda állami szuverenitás, ahol a nemkormányzati szervezetek viszik a prímet, és a szomszédos országok miniszterelnökei tekerik a kormányrudat!

         Igenis, vannak felelősök! Élők, magas tisztségeket betöltők, nagy jövedelmet – mellé esetleg még egy kis pótlékot, majdan nyugdíkiegészítést – zsebre tevők. Olvasom a beszámolót a bukaresti országgyűlés környezetvédelmi bizottságának jelentéséről, miszerint „a parajdi katasztrófát a tétlenség és a hozzá nem értés okozta”, egyes vállalatok mulasztása, amelyeknek már régóta lépniük kellett volna, amikor értesültek a térségben létező valós veszélyről. Meg a politikai befolyásolás, amely a parajdi munkálatokra kiírt versenytárgyalásból egy hozzá nem értő céget hozott ki nyertesként. Vajon kinek-kinek (akár saját köreinkben is szétnézve) milyen a lelkiismerete? Kinek a vállát nyomja a felelőtlen felelősségvállalás, és ki gondol arra, hogy többet, még többet kellett volna cselekedni? Legalább az újabb kérvényezések, nyomásgyakorlások szintjén.

         A beszámolóban azt is olvasom, hogy az online bizottsági meghallgatáson részt vett a Salrom (Országos Sóipari Társaság) két igazgatója, a bányavállalat vezérigazgatója azonban ígérete ellenére távol maradt. Micsoda cinizmus! Néhány nappal korábban a vezérigazgató még együttérzését fejezte ki a parajdiakkal szemben, a szembesítéskor azonban eltűntet színlelt, és a többszörös és több irányból jövő lemondási követelések ellenére sem távozott még a bársonyszékéből. Innen már teljesen érthető, hogy a legnehezebb műtét az, amikor egy politikust, vezetőt, vezérigazgatót szét kell választani a székétől.

         Cholnoky Jenő mellé nem írok újabb neveket. De amennyiben ki-ki elkerüli majd a felelősségrevonást, legalább a fényképeiket és a neveiket közszemlére kellene tenni, pannókon, molinókon, röplapokon. Parajd központjában, másutt, amolyan választási kampányszerű parádézásképpen. A szégyenpadra hurcolás több évszázados szokása megszűnt ugyan a mai haladó világban, de a szégyenérzetnek és a felelősségérzetnek nem szabad eltűnnie. Mert olyan nincs, hogy soha senki sem hibás! Jelen esetben nem a hódok és nem a hetvenöt esztendeje elhunyt öregúr.

                                                                  Dr. Ábrám Zoltán

A medve nem játék

Valamikor azt tartottuk, az erdőben jó messzire el kell kószálni ahhoz, hogy medve tűnjön fel a láthatáron. Aki pedig tényleg szeretne macit látni – állatkerten kívül –, annak legjobb Tusnádfürdőre utaznia, ahol amolyan turistacsalogató módon kukázgatnak rendszeresen. Esetleg a Nagy Medvevadász egykori vadászleseinek környékére érdemes kiruccannia. Ugyanakkor a tankönyvek tanítása szerint télidőben a medvék hibernálnak, aztán februárban kezdenek elmélkedni azon, hogy az enyhülő időjárási kilátásoknak engedve otthagyják-e téli álmot biztosító barlangjukat.

Mára a helyzet megváltozott. Az egykori elméletet és gyakorlatot annak teljes mértékben az ellenkezője váltotta fel. A medvével való találkozáshoz nem kell messzire fáradozni, sőt adott helyzetben elégséges kimenni az udvarra vagy a település utcájára. A megszokott híradások közé tartozik, hogy a ragadozó nyomai télidőben feltűnnek a település határában, miközben egyre unalmasabbakká válnak az elpusztított állatokról, a megrongált kerítésekről és gyümölcsfákról, a medvék váratlan megjelenéseiről szóló beszámolók. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, amikor – ritkán halálosan - megsebesített áldozatokról, közöttük akár békés turistákról számolnak be a híradások. Igen, az amúgy emberhúsra nem áhítozó medvék néhol megtámadhatják az embert, főleg a nyugalmukban megzavart vagy bocsos állatok. A legnagyobb vesztesége a jelenlegi áldatlan állapotnak mégis az elmékben, a mentalitás megváltozásában, milliók szorongásában mérhető fel. Már nemcsak az erdőbe merészkedő turistának, hanem a falusi embernek (sőt, újabban a városlakónak is) arra kell gondolnia, hogy akár medvével is találkozhat. Korábban eszükbe sem jutott volna az ilyesmi!

Miközben egyre többször medveveszélyről értesítik a város lakosságát, Marosvásárhelyen lassacskán már az sem szenzáció, hogy a szabadidős központnak számító Somostetőn a futópályán anyamedve és bocsai sétálgatnak, vagy az állatkertbe látogató medve megeszi a vaddisznót vagy egyéb állatfajokat. Nemrég az orvosi egyetem területén, a Pszichiátriai Klinika közelében levő kukában bukkant fel egy maci, napokkal ezelőtt már az étkezde közelében. Teddy Maci, Paddington, avagy Micimackó – élőben. A polgármesteri hivatal tájékoztatása szerint a szakembereknek sikerült befogniuk és elszállítaniuk egy medvebocsot, sőt később ugyanazon a környéken egy másodikat is, miközben a harmadik még mindig szabadon mozog. „Kérünk mindenkit, hogy legyen nagyon óvatos!” – áll a felhívásban. De vajon meddig, hiszen a helyzet, a biztonság egyre romlik?

Ha így haladunk, nemsokára külön medveosztályt nyithatunk az elmegyógyintézetben a medvekomplexussal küszködők számára. Egyesek a bokor helyett is újra és újra medvét látnak, mások pedig akár domináns nagyvadnak képzelhetik magukat. Aztán egyre időszerűbb lenne egy új tantárgy bevezetése a nemzeti alaptantervbe: Teendők és elsősegélynyújtás medvetámadás esetén.

A Pszichiátriai Klinika közelében kószáló medvebocs története is igazolja: egyre abnormálisabb világban élünk. Miközben én még mindig hiszek abban és azt vallom, hogy a „normális” embereket és medvéket kellene támogatni, ebben az új, fejlett nyugati típusúnak tartott világrendben már nemcsak az ember lustult el, hanem a vadállat is „eltáposodott”. Mindketten a könnyebb utat választják a megerőltető munkához való hozzállás, az élelemszerzés területén. A macinak is kedvezőbb és kellemesebb kukázgatni, hozzájutni az ember alkotta mesterséges világ élelemforrásaihoz, „a mindennapi kenyérhez”, mint a természetben egyre jobban visszaszorítva küzdeni a táplálék beszerzéséért.

         Miközben az egyetemes és uniós törvények, az állati jogok köteleznek, a romániai medvék fokozott elszaporodása ellensúlyozásaképpen az egyenletes elosztás módszeréhez nyúltak a hatóságok. A medvének legalább négyezer eurós vadkárt kell okoznia vagy emberéletet veszélyeztetnie ahhoz, hogy kilőhessék. És mit tehetnek a nagyrészt tehetetlen emberek? Őrséget állnak, csoportokba verődve medveűző akciókat szerveznek, és reménykednek abban, hogy legalább ők megszabadulnak a falujukban nem túlságosan szívesen látott „betolakodó” medvéktől. Az már nem számít, hogy mások ezáltal több macivendégeskedésben részesülnek. Pedig az lenne a közös feladat, hogy a medvék visszakapják természetes életterüket, hogy téli álom helyett ne kínozza őket éhség, hogy elpusztításuk alternatívájaként túlszaporodásuk megakadályozása legyen megoldott. Működőképes törvényekre és gyakorlati alkalmazásokra lenne szükség.

„Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék” – idézem az ismert székely mondást. És miközben a medvekomplexus egyre többekre kiterjed, ne feledjük: a maci sem akar találkozni velünk, jó szaglásánál fogva ő még többször kerül bennünket. Az viszont tény: mi se keressük a közelségét, mert a medve sohasem lesz játék, csak a mesevilágban.                                  Dr. Ábrám Zoltán

Mesterséges intelligencia

   Kétségtelen, hogy az emberiség történelmében az elmúlt évtizedek hatalmas fejlődést nyújtottak, nyújtanak a kommunikáció és az információ területén. Ennek egyik kézzelfogható, vagy még inkább látható, hallható bizonyítéka a mesterséges intelligencia. Kempelen Farkas egykori csodákra képes sakkautomatája jelképesen most vált valóra, és teljesedett ki igazán. Csakhogy sem a sakkgép, sem a robot, sem a mesterséges intelligenciát megtestesítő program nem képes arra, ami az embert leginkább emberré teszi: a manapság is nehezen kiismerhető agy legmagasabb fokú összegző, elemző, stratégiában gondolkodó működésére.

   A tudományos kutatóktól az iskolai diákokig sokakat izgalomban tart mostanában a hét éve kitalált OpenAI amerikai mesterséges intelligencia kutatólaboratórium, annak friss programja, amelynek egyik létrehozója a mifelénk is egyre többet emlegetett, rejtélyes megjelenésű Elon Musk milliárdos. A 2022. november 30-án útjára induló, immár hozzánk is eljutó ChatGPT az OpenAI nevű cég mesterséges intelligencia rendszere, amely képes párbeszéd-jelleggel megválaszolni összetett kérdéseket, valósághű és intelligensnek ható válaszokat adni. Ez a hatalmas hatást gyakorló forradalmi technológia az indulását követő öt nap után már egymillió felhasználóval rendelkezett, akivel elbeszélget az élet nagy kérdéseiről, irodalmi esszét ír, programot javít, házi feladatot old meg, verset ír. Árad belőle az információ, rengeteg felhasználási lehetőséggel kecsegtet. Jelenleg bárki ingyen használhatja, csupán regisztráció kell hozzá.

   A MI (mesterséges intelligencia) többes szám első személy megnevezésére utaló román kifejezés a NOI, aminek a fordítottja a ION. Maga a kormányfő mutatta be a „tiszteletbeli tanácsadóját”, egyúttal a mi véleményeink összegzőjét, és bejelentette, hogy a teljesen romániai fejlesztésű mesterséges intelligencia alkalmazásával a bukaresti kormány lehet az első, amely mesterséges intelligenciát használ tanácsadóként, „rögzíti a romániaiak véleményét, nézeteit és kívánságait”. Amerika-utánzat magas szinten.

    A mesterséges intelligencia hasznos és új távlatokat nyitó lehetőség, de csupán megfelelő korlátok között lehet eszköze az embernek. Ebben az elkényelmesedett világban mégsem helyettesítheti a felelő diákot, a tudományos cikken dolgozó kutatót, a véleményformáló képviselőt. Nem rendelkezhet valós tudással az egész világról, amennyiben az internetről származó adatokra alapoz.

   A napokban én is leteszteltem a ChatGPT-t. Néhány szakmai kérdésben többé-kevésbé hasznos választ adott, majd a nevembe bújtatott személyről érdeklődtem, aki egyetemi tanár orvostudományi területen. Kiderült, hogy pécsi gyógyszertanász professzor voltam, a magyar farmakológusok társaságának elnöke, elsősorban szív-érrendszeri kutatásokat folytattam, Kossuth-díjjal tüntettek ki, és 84 éves koromban ért véget az imént felvázolt hosszú és tartalmas életem. Szóval, már nem létezek. Igaz, az a személy sem létezett, aki voltam.