Pintye Tamás

Búcsú egy zilahi földimtől

In memoriam Csata István

Jeges szél fújt a domboldali temetőben Komlón. Megtört szívvel, szomorúan kísértük utolsó útjára a karácsonykor elhunyt kedves barátunkat, Istvánt. Bár először jártam itt, olyan a táj, a környék, mintha a zilahi temetőből néznék ki a távoli hegyekre. Rám törtek az emlékfoszlányok, melyeket gyerekkorunkba éltünk meg szülővárosunkban, Zilahon. Legutolsó találkozásunkkor, július végén, amikor vendége voltam, sokat beszélgettünk a régi, nehéz, de szép időkről.

Mivel Ő nagyobb gyerekek csoportjába tartozott akkor, az 1957-60-as években, több mindenre emlékezett, mint én. Hálásan gondolok vissza, hogy értékes emlékeinket felidézte. A zilahi főterén és környékén gyermekeskedtünk, néha még a mi „grundunkba”, a református templomkertbe is meghívtuk őt és barátait, hálából, amiért ők, a nagyobbak, megvédtek bennünket a betelepült román gyerekek zaklatásaitól. Most, ahogy a gyászmenet lassan halad előre, a Nap fényeket villant be a gyorsan szaladó felhők közül, s így villannak be emlékeim is: a zilahi szánkózások a Fazekas és a Temető utcákon, kirándulások a Meszes hegyen, gombaszedés, csatangolás az épülő ipari negyedben.

A sors forgandó kereke más irányokba terelt bennünket, rengeteget dolgoztunk, családjainkat felneveltük, gyermekeinket talpra állítottuk, új életet kellett kialakítanunk, helyt álltunk, s végül, sok év után, újra találkoztunk. Én Győrben vezettem az erdélyi kört, István pedig Komlón. Tavaly még nagy terveink voltak, hogy köreinket meghívjuk egymáshoz, közös programokat szervezünk. De ezt a nagyszerű, őszinte, becsületes embert magához szólította az Úr.

Néhány fontosabb adat róla: született 1945. április 1-én, Zilahon, a Csata család harmadik gyermekeként. Iskoláit és képesítéseit szülővárosában végezte. Korán dolgozni kezdett, majd szakmai mesteroklevelet szerzett. Katonaévei idején megismerte feleségét, Máriát, akivel később össze is házasodott, és 2 gyermekük született, Babi és Erika. 

A zilahi évek alatt üzemrészleg-vezetőként tevékenykedett a bútorgyárban, ahol sokan szerették szakmai hozzáértése, jó humora miatt.

Az 1992-es év jelentős változást hozott a család és István életében, a zilahi életviteli nehézségek miatt. Új hazába költöztek, Magyarországra, Komlóra, a jobb és boldogabb élet reményében. A kezdeti megpróbáltatások és nehézségek ellenére sikerült megalapozni az új életet, és nyugdíjas koráig Pécsen, majd Komlón dolgozott.

A boldog nyugdíjas éveket szeretett felesége váratlan halála árnyékolta be. E sorscsapás és az egészségi problémák ellenére mégis talpra állt. Vigaszt a Komlói Erdélyi Körbe való belépése hozott számára. Szerette az összejöveteleket, a közös utazásokat, az új barátságokat, majd a kör elnökének való kinevezése újból értelmet adott a hétköznapjainak.

Az életet szerető, jó humorral megáldott, vidám ember volt Csata István, aki mindig megtalálta mindennek a pozitív és a vidám oldalát is. Hirtelen, váratlan halála mindnyájunkat megrendített. Isten nyugosztaljon, drága István.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Nagy-Major Gábor                                        Naplórészlet Kádár Tibor halálakor

Ha nem lett volna olyan ragyogó őszi nap ma, akkor bizony fekete keretbe foglalnám a mai napot Veszprémben. : ma, valamikor (d.e.?) meghalt Kádár Tibi.  Jól nézünk ki úgy magunkban, mi ifjú legények! Ezért kellett véres verejtékkel kiirtanom ma (alig jutottam levegőhöz) a kapu bal oldala melletti pampafüvet gyökerestől és kiültetnem a hátsó kertből az igen szépecske, kb. 3 m-re nőtt tujafenyőt a helyébe. Fáj is tőle mindenem, de persze ez csak fizikai fájdalom, a lélek fájdalma sokkal mélyebb. Már zokogni sem nagyon tudok, megnémulok lassan és minden bánatot magamba temetek és olyan leszek, mint egy fájdalomfal, amely mellett még imádkozni sem érdemes, mert annyi negatív erőt sugároz. Gyűlnek bennem az elhalt barátok, kedvesek, szerettek, és gyűlnek azok a rosszindulatú törpék is, akik sokszor körülvesznek, mint a rémálmaim, amiket nem lehet elhessegetni, pedig el kellene, mint a szúnyogokat. A vérem szívja mind és a vérem lassan elapad, és akkor ez a rettenetes szív, amely csak ver és ver, mit fog forgatni bennem?!                                                                                                                                            Ilyenkor kellene felmenni egy nagy hegyre, hogy onnan lenézve azt lássam, amit az első emberek… minden emberi szenvedés és kínlódás olyan kicsire zsugorodik, hogy már szinte észrevehetetlen. Akkor megérti az ember, hogy ott a hegytetőn állva milyen közel kerül a végtelenhez, Istenhez, sorshoz, vagy a meg-nem-nevezetthez. A fizikai halálnál sokkal rosszabb, amikor egyedül marad az ember és tudja, hiába kiált a völgyek felé, mert nincs, aki feleljen. A szegény, szánandó ember szeretne ilyenkor a porhüvelytől elemelkedni, de nem tud, és ezért aztán vergődik tovább…- és ezt életnek nevezi!? …       

Erős szelek kezdtek fújni mifelénk, vajon elviszik-e a bánatot? Vagy csak a leveleket tépik le a fákról, a csodás színekben pompázó leveleket? A föld még mindig olyan száraz, hogy csak úgy roppan bele. Szüretelnek mindenfele, sikoltanak a szüreti bálok… és közben a Covid-delta változat arat minden környékbeli országban; annyi a halál és a gépi lélegeztetés, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Az oltással mégsem haladnak sokfelé, mert az emberiség egy része annyira fél attól, amit sokan leírtak már… és semmi bizonyosság sehol, hogy az oltások bizony, ha megvédnek is a Covid-tól, de hosszú távon ki tudja miféle rémségeket okoznak. Mindannyian meg vagyunk félemlítve és annyira össze vagyunk zavarva, és a józan észnek annyira nincs sehol nyoma, hogy ész nélkül rohanunk a vesztünkbe; ki így, ki úgy, de a végeredmény mindig ugyanaz: nem az élet kerül ki győztesen.      

Ennyi veszély és veszteség között már nem nagyon érdekli az embert, hogy itt és ott, kint és bent mit játszanak a cigányzenekarok, azaz mit  játszanak a politikusok, ki hol győz és ki hol veszít. A zene úgy is szól, ha hamisan húzzák… és mi fizetünk mindenképpen.     

         És mikor már úgy érzem, semmibe nem tudok, akkor igenis a Zenébe kapaszkodom… én, a zenei analfabéta, aki vénségemre kezdtem imádni más bálványok mellett a zene csodáit és előadóit is, nemcsak az alkotókat…

          … Senki sehol, csak a gyertyák égnek, senki sehol, csak a gyertyák és… én meg süllyedek a tengerfenék felé, ahol élnek még az emlékek és élnek még a tengeri uborkák és sünök között olyan emberi emlékek, melyeket kár lett volna nem elmenekíteni  a tengerbe, mert a tenger, az örök.

              Lám csak, lám… mi kicsi, volt/ vagy eljövendő hazaárulók, akik végigélveztük/ szenvedtük a román nacionalista kommunizmust is, még most is élünk, mert gyávák voltunk a spártai útra térni…és most kérjük/azt kérjük Istentől, könyörülne meg rajtunk és vegyen már magához, hogy ne felelhessünk/ ne feleljünk soha tetteinkért, mert esendő emberként sok olyant tettünk, amit ma már soha nem bocsájtanánk meg magunknak, és amire semmilyen erkölcsi mentség nincs/ nem is volt / és nem is lesz. Félreértés elkerülése végett: nem voltunk besúgók, nem voltunk félretájékozott baloldaliak vagy éppen politikusok, csak hát nem mertük minden alkalommal törhetetlen akarattal és hittel hirdetni azt, hogy az ember az embertelenségben is meg tud maradni, gerincesnek és ártatlannak. „Tükröm, tükröm, mond meg nékem”… beléd nézhetek-e ezen a héten is úgy, hogy tiszta legyen a tekintetem?!- én azt hiszem igen, de ezt majd ítéljék meg mások.

     … Vissza a lapokat! - ezt a partit nem játszom le! Zötyög a vonat, ki Aranyosgyéresen, ki Marosújváron, ki Tövisen száll le; ingázók, akik mind vétettek valamit a sorsnak: orvosok, tanárok, fogtechnikusok és ki tudja még milyen magyar értelmiségiek, akik mind kiűzettek a „paradicsomból”, azaz Kolozsvárról. Ki-ki foglalkozik valamivel, hogy űzze a futó, rohanó időt.  Két-három napja már csak múlt időben beszélhetünk Edita Gruberováról is; a világ egyik legnagyobb szopránja is itthagyta ezt az árnyékvilágot. Ő volt a „pozsonyi pacsirta”, anyja magyar, apja felvidéki német származású volt…

Dr. Ábrám Zoltán

Bocskay István professzor emlékére

            A romániai és a magyarországi fogorvostársadalom, az erdélyi magyarság, számos szakmai szervezet, Marosvásárhely lakossága, orvosegyeteme és annak a fogorvosi kara, az oktatók közössége és a tanítványok sokasága, barátai és tisztelői, egykori páciensei mély megrendüléssel búcsúznak dr. Bocskay István professzortól, és jelképesen őszinte részvétüket fejezik ki a gyászoló családnak.

            A Fennvaló kegyelméből és szeretetéből közel 92 esztendőt tartott az istenhívő, római katolikus vallását gyakorló Bocskay István rendkívül tartalmas földi élete, amely nemcsak szakmai megvalósításokban, hanem oktatói teljesítményekben is eredményesnek bizonyult. Egyetemi oktatóként, professzorként, kétszer a Fogorvosi kar dékánjaként, az elsorvasztási törekvések nehéz időszakában orvoskari prodékánként a marosvásárhelyi magyar nyelvű fogorvosképzésben kiemelkedő érdemeket szerzett. A szó szoros értelmében a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet első rektorának, Csőgör Lajosnak a nyomdokában járt, hiszen az egykori tanítvány ugyanannak a Konzerváló Fogászati és Fogágybetegségek Klinikájának a vezetője volt 1978–1999 között, amelyet előtte mestere, doktorátusvezetője igazgatott.

            Bocskay professzor mindig büszke volt máramarosszigeti születésére és neveltetésére, gyermekkorából származó és orvoséveit végigkövető hegedűjátékára. 1948-ban, a Bolyai Tudományegyetemtől való önállósulás évében Marosvásárhelyen kezdte az egyetemi tanulmányait, majd negyedévtől, a marosvásárhelyi fogorvosképzés átmeneti megszünte miatt, Kolozsváron folytatta és fejezte be. Amikor 1960-ban a MOGYI ismét Fogorvosi Karral bővült, máris a frissen alkalmazott tanársegédek közé került, valódi iskolateremtővé vált. 1978-tól tanszékvezető egyetemi tanár 1999-es nyugdíjazásáig, de még 80 éves koráig óraadó tanár. Fél évszázados aktív oktatói pályafutása mellett az ivóvíz fluorozásának a szorgalmazója, és kiemelkedő tudományos érdemeket szerzett a fog keményszöveteinek a kutatásában. Tucatnyi egyetemi jegyzetén és könyvén, a fogszuvasodást, a fog- és szájbetegségeket, az orális diagnosztikát taglaló szakkönyvein túl főszerzője a szakirodalom egyetlen magyar-román-angol fogorvosi szakszótárának, amely gyakorlati haszna miatt nagy érdeklődésnek örvendett.

Igényes szakmai tevékenységét, életművét és munkásságát, a magyar nyelvű fogorvosképzésben betöltött szerepét a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 2011-ben Honoris Causa cím adományozásával ismerte el. Megkapta továbbá a Pápai Páriz Ferenc-díjat, valamint más szakmai elismerést. A fentieken túl az igazi elismerés mégis az volt számára, hogy a Keresztény Orvosok Szövetségének az elnöke, majd tiszteletbeli elnöke lehetett, és a keresztény értékrend jegyében részt vehetett a magyarországi Bioetikai Társaság és Ökumenikus Baráti Társaság rendezvényein.

Bocskay István professzor oktató, nevelő, kutató, gyógyító munkásságának az összegzése mellett ki kell emelnünk, hogy számára a zene hihetetlenül sok élményt nyújtott. Nekem is büszkén mesélte el, hogy harminc évig muzsikált a marosvásárhelyi orvoszenekarban, és egyszer alkalma adódott fellépni az ország legnagyobb koncerttermében, a bukaresti Atheneumban Vivaldi: d-moll kettősversenyével. Miközben a hegedűművész professzor kiemelkedő egyéniségére emlékezünk, kegyeletünk jeléül hallgassuk meg a fenti művet! Hogy a zene és az örökkévalóság jegyében búcsúzhassunk tőle.

(A szerk. büszkén és hálásan említi Bocskay professzor úrral való kapcsolatát, rendszeres telefonhívásait az Á. valamennyi számának megjelenését követően, nem feledve az együttzenélés nem feledhető élményét sem, melyet ő is büszkén emlegetett. Emlékét őrizzük. K.P.)

Máté Pál

Egy elfelejtett papköltő és tanár emlékére

Egyesekről nagyon könnyen megfeledkezik az útókor, pedig írásaikban hátrahagyott életfelfogásuk ma is aktuális. Nem is olyan régen sok volt a rendszer által nem kedvelt alkotó, kiknek az íróasztal fiókjában lapultak munkáik, jobb esetben egy szűkebb kör ismerte azokat. És hiába jött egy más világ, a nagyközönség ma sem ismeri őket. Egy ilyen költő Simpf János paptanár, aki az idén lenne 70 éves.

Szatmár megyében, Józsefházán született 1951. február 26-án. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát Nagybányán végezte. A középiskola befejezése után, mivel hívatást érzett a papi pálya iránt, beiratkozik a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára. Itt ismertem meg 1970 őszén. Jólelkű, víg kedélyű fiatalember volt, a focimeccseken ő szokott bíráskodni, megpróbált igazságot tenni a felhevült kedélyű fiatalok között. Márton Áron püspök szentelte pappá 1976-ban. Mezőpetriben káplán egy évig, 1977-ben kinevezik Tiszahosszúmezőre plébánosnak. Négyévi plébánoskodás után magyartanárnak nevezik ki a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántor Iskolába. Ez egy egyházi magyar nyelvű középiskola volt, az egyetlen ilyen tanintézmény Romániában. Magániskolaként működött, tandíjat kellett fizetni a diákoknak. Igazi erdélyi szellemiségű intézmény volt, magyar, német (sváb), cseh, szlovák, horvát, bolgár fiatalok tanultak itt, és nagyrészükből katolikus pap lett.  Magyartanárként magyar és világirodalmi jegyzeteit a diákok számára sokszorosította. Kiállása a magyar irodalom mellett, széles tudása, megnyerő modora, a magyar irodalom egészen más szögből való megvilágítása miatt a diákok rajongtak érte. Teljes erőbedobással tanított, olvasott, kirándult, focizott a diákjaival. Olyan ember volt, aki könnyen megnyerte diákjai bizalmát, nagyobb testvérként közeledett feléjük, akik elfogadták és megbíztak benne. Így aztán, mind annyian mások, törvényszerűen ő is a securitate látókörébe került.

Verseiben kifejezésre jut a hivatás, az öröm, a bánat, a szeretet, a család. Mintegy 150 verse maradt ránk, ezek kezdetben a diákjaihoz kerültek, ők mentették át ezeket a diktatúra idején.

1989. május 28-án hirtelen halt meg, alig 38 évesen. Halála után tanítványai gyűjtötték össze verseit és rendezték sajtó alá.

Megjelent kötetei: A józsefházi siralom (Gyékényes 1996), Versek (Nagyvárad 2004).  Mária-költészetünk c. gyűjteményét az Ady Endre Társaság jelentette meg (Szatmárnémeti 2008).

Kéziratban maradt munkái: Példatár (1973), Isten a magyar költészetben (1974), Isten a világirodalomba (1975).

                             Csüggedő ének

Nem bírom tovább e gigászi küzdelmet

Megkínzott és megtört ez a cudar élet

Az a teher, mely vállamat nyomja

Sokszor úgy érzem, elég volna négynek.

A sors kemény keze rám tette a nyerget

És én vittem, vittem, míg az erőm tartott

Egyszer végére ért, s nem bírom tovább az

Erőm meghaladó, embertelen harcot.

Megtörve várom, hogy sorsom jobbra fordul

Addig nincs mit tennem: kiállok a sorbul.

Ez a vers is a költő tépelődéseit illusztrálja, óriási kontraszt volt a kommunista rendszer istentagadó politikája és az ő életfelfogása között. Talán a diákjait is féltette a hatalom retorziójától. A katolikus középiskola fiataljai meg a teológusok, a két intézet tanárai fekete bárányok voltak a hatalom szemében. Jól tudták, hogy e két intézményben egészen mást tanítottak a magyarság történetéről, az írok, költök egészen más színben kerültek megvilágításra, mint az állami iskolákban, nem pártkatonákat neveltek ott. És ebben oroszlánrészt vállalt Simpf János tanár úr is.

Nagy Lajos                                                                Búcsú Farkas Árpádtól

1967-ben dr. Komáromi Mihály kovásznai szülész-nőgyógyász lakásán, egy vacsorán ismertem meg Farkas Árpádot és bájos, okos feleségét, Erzsébetet. Az egyetem elvégzése után mindketten ebben a városban tanítottak. Az Utunkban és a Korunkban megjelent verseit már ismertem, sőt a fiatal költők Vitorlaének című antológiáját is megvettem, és érdeklődéssel kaptam fel a fejem e versek, de főleg az ő verseinek olvastán. Ennek oka az eddigitől eltérő gondolkodásmód és írás volt, a versekből kisugárzó hit, hogy a költészet, a vers, a szavak súlyánál fogva bele tud szólni - és bele is kell szóljon - egy emberi közösség, a kisebbségi magyarság sorsába. Délceg termet, dús fekete hullámos haj, férfias arc, átható tekintet sugározta azt a fiatalos erőt, tartást, emberi méltóságot, amely szinte élete végéig elkísérte. Amikor megszólalt, minden szava a helyén volt, halkan, finoman fejezte ki véleményét, megdönthetetlen érveket hozva fel.

Aztán, 1968-ban, az ország új területű felosztásakor, a frissen alakult Kovászna megye Sepsiszentgyörgyön megjelenő újságához hozta be őket Dali Sándor, frissen kinevezett főszerkesztő, Árpádot, mint rovatvezetőt, Erzsébetet, mint korrektort. A Megyei Tükör nevet nyert laphoz sebtében összetoborzott lelkes fiatal szerkesztői gárda világmegváltó gondolatokkal kezdett munkához, ami azonban néhány év alatt elszállt, és a szerkesztők egy része kiábrándultan szétszéledt az országban, később a világban. Farkas Árpád maradt.

Siménfalván született 1944. április 3-án, s bár szülei utóbb Udvarhelyre költöztek, gyermekéveit a két nagyszülői faluban, Székelyszentmiklóson és Siménfalván töltötte. Későbbi költészetére nézve meghatározó évek voltak ezek, mert itt ivódott bele a természet szeretete, a földműves emberek szokásainak megismerése, munkájuk megbecsülése. Utóbb részese lett annak a folyamatnak is, melynek során a „mezőgazdaság szocialista átalakításakor” előbb, mint kulákokat fosztották ki a két nagyapát, mjad, a közös gazdaságba beállítva egy tollvonással elvették minden birtokukat. Aztán már meglett férfiként, haza-haza járva, végignézte az egykor módos, székely falucska pusztulását: „..kiröppen a falu a világhuzatba, / felszállnak aludtej kövek, /léckerítésre húzott cserépedények tovaszállnak /csak az anyóka elárvult szívdobogása / dörömböli belül a házat”. Pedig „a századvég háromszor annyi gyermeket küldött a világba, mennyi most lakja”, írja később. Majd gyönyörű hasonlatokkal mutatja be, hogy mi lett az egykori szorgalmas falusi asszonyból, miután elvették mindenüket: „... és látom székelyszentmiklósi nagyanyámat a küszöbön üldögélni pléh tányérral az ölében. A hajdani tüsténtgazdaasszonyt, kinek tyúkhúslevese aranykarikáit elirigyelhette a felkelő nap, sültjétől, mártásaitól könyökig maszatosak voltak a víg unokák, s cukorzománccal ragyogó kürtőskalácsainál nem húzhatott drágább karpercet maga Dárius sem”.

Székelyudvarhelyen végezte a középiskoláit 1957- 61 között, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar szakán szerzett egyetemi diplomát. Kolozsvári léte alatt tagja lett a Gaál Gábor irodalmi körnek. Ez idő alatt írásai jelennek meg az Utunkban, a Korunkban és az Ifjúmunkásban. De ittléte alatt ismerkedett meg az állambiztonsági szervekkel is, akik házkutatást tartottak nála, és két évre megvonták közlési jogát!

1968-ban megjelenik az első verseskötete a Másnapos ének, a következő évben a Megyei Tükörnél dolgozó költők munkásságát bemutató Kapuállító antológiának is résztvevője. 1971-ben, négyévnyi újságíróskodás után az ízig-vérig rendszerhez hű Hajdú Győző szerkesztette marosvásárhelyi Igaz Szóhoz szerződött fél normával, hogy több köze legyen a versíráshoz, mint az újságírósághoz. Ebben az évben jelent meg a hírnevét igazán meghozó Jegenyekör c. kötete, Plugor Sándor grafikusművész illusztrációival. Harmadik verseskönyvét Alagutak a hóban címmel 1979-ben adták ki. Ezt hosszú csend követte, 1983-ban is Asszonyidő címmel csak publicisztikai kötete jelenhetett meg. 1989-ben Bolhalakodalom című gyermekvers kötetét olvashattuk, ez másodkiadást is megért. Közben román költőktől három fordításkötete is megjelent. Munkássága elismeréseként 1985-ben megkapta a Román Írószövetség prózadíját.

Az Igaz Szónál eltöltött idő „a létnek ez értelmet adott, de kenyeret annál kevesebbet....De ama disznófejű nagyúr kegyeit nem kerestem” Pedig az időközben négytagúra növekedett család olykor megélhetési gondokkal is küzdött! Ő azonban ment a maga kiszabta útján, glosszáiban, esszéiben,”szisszeneteiben”, tárcáiban, ritkán a vele, gyakrabban az általa készített interjúiban írta meg véleményét a korszak eseményeiről, már-már a költészet nyelvén. Sütő András szerint: „Drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás néma rettenetét, Dsida Psalmus Hungaricusa után a méltó folytatás szenvedélyével és tündökletes esztétikai gazdagságával”.

Magyar költőként, és mint Kós Károly transzilván világlátásával rokon lélek, mindent megtett a „testvérnépek részéről” jövő jó szóért, kézfogásért. „Én mindig azoknak a pártján álltam, akik megpróbálták magukban megfogalmazni a szabadság távoli eszményképét is, a szabadság távoli csillagképeire is tudtak nézni”.Kereste a különböző népek barátságának jeleit. Észrevette, és glosszáiban, esszéiben üdvözölte őket, elejébe ment minden ilyen apró gesztusnak. Megállapította: „Európa szerte nincs költészet, amely annyi órát virrasztott volna azért, hogy népét testvérnéppel megértés közelbe hozza, amely oly gyors parolával csapott volna vissza a testvérszellem felém nyújtott tenyerébe, mint a romániai magyar”. De kíméletlenül tollhegyre tűzte a tőle megszokott finom iróniával, vagy férfias keménységgel ennek ellentéteit is. A két éve lezajlott úzvölgyi temetőfoglalás kapcsán hangzott el a jajkiátásnak tűnő vers: „Ne játszatok a csontjainkkal, / Elherdáljátok végül őket / hiába hívom ezer éve, / értük a székely temetőke...” De írt ilyeneket a diktatúra idején is, amikor az erdélyi magyarság a túléléséhez hasonló mondatokat keresve igyekezett túlélni annak szorítását. Számos külföldi útja alkalmával is azt kereste, ami minket, erdélyi magyarokat az illető országhoz kapcsol.

Nem repatriált, pedig, ha valakinek, neki igazán lett volna rá oka. Csak a vegetálásra elég félnormás fizetés, állandó megfigyelés, állandó nyomásgyakorolás, hogy másokhoz hasonlóan ő is írjon „dicsőítő éneket a Kárpátok Géniuszáról”. Ezt nem tette meg, világítótoronyként itthon maradt, de volt bátorsága „orra bukva az avaron / a veszélyt megkeresni”, fogadni az erdélyi  Attilakultúra iránt érdeklődő külföldieket, elbeszélgetni velük a maga őszinte módján. Ilia Mihály, Kovács István, Rosonczy Ildikó, Utassy József, Oláh István, Mezei Katalin, Ablonczy László, Nagy Gáspár, Annus József, Szakolczai Attila, Pálffy István, dr. Püski Sándor és felesége, Ilus néni, Nagy László, Kormos István, Kiss Ferenc, és még sok jelentős személy kereste meg őt, a „vidéki poétát”, aki szülőföldjén maradva hűséges mert maradni a nemzeti hagyományokhoz és e hagyományokban élve mert vallani „kora embereinek félelméről, iszonyatáról, veszélyérzetéről. Ugyanakkor a reményéről, talpra állásáról, otthonteremtő „csakazértiséről is”. Mert ezt meg tudta és meg merte írni költői nyelven, ezért vándorolt hozzá annyi híres személyiség, akik közül csak azokat soroltam fel, akik hírtelen eszembe jutottak, akiket hozzám is elhozott a rétyi Antos kúriába, ahol a rendelő és a lakásunk volt, mintegy „fogadást adva” nálunk ( ahogy ő mondta a rá jellemző kissé ironikus-önironikus szelíd humorával.) Ha nyár volt, kimentünk a Rétyi Nyírbe, még jobban elbújva a szolgálatos szemek és fülek elől, ahol csak mi, háziak hallgattuk, hogy miről is folyik az okos társalgás.

Az 1989-as változás után Marosvásárhelyen, a most már Látó címmel és új főszerkesztővel működő lap munkatársa maradt. 1993-tól a Háromszék főszerkesztője lett, egészen 2010-ben történő nyugdíjba vonulásáig. De azután is tovább dolgozott, mint a szombati szám szerkesztője, igen magas színvonalra emelve e kis vidéki lapot. 2012-ben Válogatott versek c. kötete jelent meg. Az anyaország számos kitüntetésben részesítette, 1993-ban József Attila díjat, 2002-ben Balassi Emlékkardot, 2016-ban a Magyarország Babérkoszorúja díjat, 2018-ban Kossuth díjat kapott. 2019-ben Sepsiszentgyörgy önkormányzata Pro Urbe díjban részesítette. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának is.

Közben én is, hetven évesen, nyugdíjba vonulva, írogatni kezdtem, sok írásomat éppen az ő szombati számában jelentettem meg, így évtizedes kapcsolatunk továbbra is megmaradt, talán még erősödött is. Mindig ünnepnek számítottak a vele töltött órák. Csodáltam tökéletes fogalmazását, tisztánlátását, bátor kiállását. Mindig bíztattam, hogy írjon többet, mire a válasz az volt, hogy ő már megírta, amit kellett.

Nem hittem el, mert többre tartottam! Az alkalomadtán hol itt, hol ott megjelent kis prózai írásainak egy részét elolvastam, másik része el sem jutott hozzám. S most, miután a halála előtt négy nappal utolsó könyvét, a Nem ilyen lovat akartam-ot dedikálva elküldte nekem, azt én éjt nappá téve olvastam, sokszor megállva, mert a szemembe tóduló könnyek miatt nem tudtam folytatni.

Most, távoztával, beismerem, igaza volt. Mindent megírt, ami az utóbbi hetven-nyolcvan évben velünk megtörtént.  Ha lenne olyan mérleg, amely lemérné az írott szavak, mondatok súlyát, bizony a Farkas Árpád írásait tartalmazó serpenyő nagyon elékelő helyen állapodna meg, kijelölve az utolsó fél évszázad egyik legjelentősebb irodalmi teljesítményét. Nagy költő és író volt! Boldog vagyok, hogy családommal több, mint fél évszázadon át élvezhettük a barátságát. Nyugodjon békében

                                       Sepsiszentgyörgy, 2021. február 14.                                                Dr. Nagy Lajos

            Az ősi szokás szerint, amikor sötét, zord idő köszönt ránk, őrtüzeket kell gyújtani, hogy fényüknél összegyűljenek, és felmelegedhessenek az emberek. Farkas Árpád több évtizedes pályája során ilyen őrtüze lett Háromszéknek, Erdélynek és az egész magyarságnak. Konok, olthatatlan lánggal fénylő szövétnek-ember, aki a romániai diktatúra évtizedei alatt és a forradalom után sem fogadott el más rendet azon kívül, mint ami a magyar nyelvhez, a szülőföldhöz és az ősök útmutatásaihoz való ragaszkodás örök érvényű parancsaiból számára következett. Félelem helyett büszkeséggel élte meg, hogy kisebbségi sorsba született magyarként neki nem mentőövvel, hanem malomkővel a nyakában kellett úsznia. Meggyőződésem, hogy ennek köszönhette határozott, szálegyenes tartását is, amellyel egész életében nemet tudott mondani mindenre, ami sértette saját közössége önbecsülését, de mindig készen állt együtt harcolni azokkal, akik szívükön viselték a magyarság sorsát. Hálásak vagyunk, hogy verseiben, publicisztikáiban és számos jelentős erdélyi lap szerkesztőjeként is a magyar nemzet határokon átívelő összetartozásának bátor szószólója volt.

Megrendüléssel értesültem arról, hogy a Háromszék napilap főszerkesztője, az erdélyi magyar irodalom őrállója, Farkas Árpád költő már nincs közöttünk. Kérem, fogadják együttérzésemet, és engedjék meg, hogy a következő nehéz időszakhoz sok erőt kívánjak Önöknek.

                                          Részvéttel,                                         Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke