Életének 88. esztendejében, New York állambeli otthonában elhunyt Botos László, a Magyarok Világszövetsége Elnökségének tagja, az MVSZ Kárpát-medencén Kívüli Térségének korábbi alelnöke, az MVSZ USA Országos Tanácsának elnöke.

Botos László Simontornyán született. Felmenői között egyaránt ott találunk egy Tolna megyébe költöztetett bukovinai székely őst, miként a híres betyár Patkó Bandit is. Egy fiatalon ért súlyos sérülése megakadályozta a továbbtanulásban. Testi sérüléséből a sportra összpontosító hatalmas erőfeszítéssel állította talpra önmagát. A kommunizmus elől Amerikába disszidáló fiatalember amerikai kenu-válogatottságig küzdötte fel magát, és hajszálon múlott a montreáli olimpián való részvétele.

Közben ugyanolyan elszántsággal vetette bele magát a „szabad világban” akkor még megtalálható magyar őstörténeti források kutatásába. Ugyanolyan elmélyülten kereste a Trianonhoz vezető út igazi okait is. Szerzett ismereteit egy hatszáz oldalas, angol nyelvű könyvben – Road to the Dictated Peace – foglalta össze. Ez az ismeretanyag, hazafias elkötelezettsége és hallatlan munkabírása tette Őt alkalmassá arra, hogy 2008-ban, amikor a Magyarok Világkongresszusa első ízben készült Trianon felülvizsgálatának szentelt konferenciát tartani, és az összes ismert magyarországi szakember politikai okok miatti meghátrált, két hónap alatt meg tudja szervezni azt az értekezletet, amely az egy évvel később elfogadott Igazságot  Európának! című MVSZ-dokumentummal létrehozta a második világháború utáni első legitim magyar petíciót, amely Trianon fölülvizsgálatát kezdeményezi, és amely ott van az Európai Parlament elnökének, az Európa Tanács főtitkárának és Franciaország államelnökének asztalán.

Ugyanő kezdeményezte a Magyarok Világszövetsége Elnökségének A közbéke érdekében című határozatát, amely a Kárpát-medencei és európai népek megbékélését szolgálja, és amely rámutat arra, hogy két válogatott cseh értelmiségi – Frantisek Palacky és Rudolf Kucera – miként magasztalta fel, és ajánlotta Európa népeinek figyelmébe az egyedülálló és általuk legtökéletesebb alkotmányúnak minősített Szent Korona Országát.

Szenvedélyesen kereste az utat a magyar ifjúság irányába. Évtizedes munkával összeállított egy kétkötetes Olvasókönyvet nemzetünk ifjainak elmélyült magyarságismeretekkel hazafias szellemben való nevelésére, amelyet a Magyarok Világszövetsége adott ki. Ugyancsak Ő kezdeményezte a jelenleg a 37. számánál tartó Magyarságtudományi Füzetek kiadását, mely sorozatot az MVSZ napjainkban is folytat, és amelynek holtáig szerkesztőbizottsági tagja volt.

Feleségével, az Amerikában magyarul tökéletesen megtanuló velszi Margaret-tel létrehozták az amerikai székhelyű, ma is működő Magyarságtudományi Intézetet, amelynek honlapján (www.magtudin.org) nehezen, vagy alig elérhető könyvek százait tették közkinccsé.

Élete legnagyobb alkotása a nyolcszáz oldalas Magyarságtudományi tanulmányok, amely a magyarság eltitkolt múltjából 36 tanulmánnyal ötezer éves távlatot nyit meg. Ez a 2008-ban először megjelent, és azóta sokadik kiadásánál tartó könyv hozta meg az áttörést Magyarországon a magyar ősiséget kutatók számára, és tette a finnugor származáselméletet végképp tarthatatlanná, aminek leáldozása folyamatban van. Ugyanezt a könyvet az angol és francia irodalomtanár Botos Margaret hazafias felajánlásból lefordította a legmagasabb irodalmi szintű angol nyelvre, Selected Studies in Hungarian History címmel. Ezért a művükért Nagy Lajos király Aranygyűrűvel tüntette ki Őket a Miskolci Bölcsész Magánegyetem.

A Magyarok Világszövetsége odaítélte számukra az élő embernek odaítélhető legmagasabb kitüntetését, a Magyar Nemzetért Ezüstérmet, amellyel együtt az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban egy nevüket viselő emlékfát is avattak.

Botos László távozása pótolhatatlan űrt teremt nem csak Csalája, nem csak a Magyarok Világszövetsége, hanem az egész nemzet életében is. Tartópillér volt Ő a nemzet életében: a magyar nemzet élő lelkiismerete. Szenvedélyesen, teljes hittel és fáradhatatlanul szolgálta nemzetünket.

Elvesztése nagy fájdalom. Halálának napja gyásznap a magyar nemzet életében. A Magyarok Világszövetsége Botos Lászlót saját halottjának tekinti. A Turul Házra kitűzték a gyászlobogót.

Nyugodjék békében! Az örök Világosság fényeskedjék Neki!

Szász I. Tas

                                      In memoriam…

                    DR. BECZÁSY GYÖRGY BARÁTAI LEHETTÜNK                          

Kedves emlékező Gyülekezet!

          Dr. Beczásy Györgyre emlékezni gyűltünk össze, de akik itt vagyunk, úgy érzem, inkább Gyurikánkra emlékeznénk, arra az egyszeri és megismételhetetlen személyiségű rokonra, barátra, kollégára, aki olyan sokszor színesítette meg nehéz korban telt éveink szürkébe kényszerített hétköznapjait, hogy azokra idő múltával, s a szerencsésebbek megvénülvén, még ma is – ünnepnapjainkon összegyűlve – boldog derűvel gondolunk vissza.

        Gyurit csak élve lehet elképzelni, Gyuri az élni akarás megtestesülése volt. És minden körülményeskedést mellőzve élte is napjait. Vagy ilyen volt, vagy nagyon jól leplezett valamit, ami szinte lehetetlennek tűnik.

     Hogy az alaptermészeteket és talentumokat osztogató Teremtő milyen pillanatában állította össze Gyurika eme legbelső rakományát, azt csak Ő maga tudhatja. De az, aki e rendkívüli személyiségnek közelébe került, akár szerette akár nem, csak nyert általa. Hiszik vagy sem, de ez valóban igaz e kevés utóbbiakra is. Mert ők, akik – főleg felületességből és egynémely fontos tulajdonsággal szegényebben szemlélték Gyuri hétköznapi curriculumát – az idő múltával és bölcsebbé válva felfedezték múltjukban, s így magukban ama nyereséget.

A múló idők folyamán, ha Gyurika fizikailag nem is lehetett minden baráti találkozón jelen, hiszen ő csak egy példányban száguldozott szerte a Kárpát-medencében, olyan emlékező beszélgetésünk nem volt, hogy ne lett volna annak egyik fő szereplője. A kacagtató, derűsen könnyes pillanatok sokaságának volt idő- és térbeli távolságokból felénk intő ajándékozója.

A magam részéről, rövid definícióra törekedve, csak azt mondhatom, hogy Gyuri egy szerethető és minden alakoskodástól mentes őszinte – mai szóval élve – átlátható ember volt.

Úgy állt elénk, mint aki szavak nélkül azt mondja: itt vagyok, ilyen vagyok, ez vagyok én. Ha tetszik, légy a barátom, ha nem, én úgy is elfogadlak.

És dr. Beczásy György számunkra, akik ismertük és szeretjük amíg vagyunk, velünk élő, bennünk tanyázó barát, szükségünk van rá vidám és keserves pillanatainkban egyaránt. Segít, támaszt nyújt, sőt gyógyít puszta emlékezetével is.

Az eddigiekből már észlelhették, milyen nehéz szavakba foglalni a Beczásy jelenséget. Talán néhány személyes emlék által könnyebb ezt megtennem.

1954-et írtak, amikor a 16. évemet éppen betöltve, az osztályellenség belénk nevelt tudatának gazdag birtokosaként betoppantam a vásárhelyi egyetemre, s ott megismerkedtem a hasonló tudatot végtelen könnyedséggel hordozó Gyurival.

Ez a serény kis ember már akkor is kilógott az átlagból, és mindenki felfigyelt rá. Gyuri ennek előnyeit és hátrányait látszólag lazán viselte, mintegy felette lebegve maradt meg önmagának. Egyébként minket először leginkább a sísport szeretete hozott közel egymáshoz.

Hamar peregtek az évek, s egy váratlan pillanatban el is váltak útjaink, amikor eltávolítottak az egyetemről, de a későbbi „mégis végzés” után újrakezdődött a kapcsolat, mely egy ennél is nagyobb „dobbantás” után vált az addiginál is szorosabbá, éppen akkor, amikor kilométerben a legtávolabb voltunk egymástól, mert a Bakonyból pillantgattam a Hargita felé.

Gyurikám ott is, akár később már leányfalui éveim során mindannyiszor váratlanul bukkant fel, ezzel mindenkor örömet szerezve, nagy egyetértésben zajló beszélgetések emlékeivel gazdagítva. És sorjáztak a bogácsi melegvizes napok, meg persze az évente megendezett évfolyam-találkozók, egy a szokványosnál – talán éppen a nehéz évek eredménye gyanánt – összetartóbb közösség tagjaiként.

        És a mozaikok sokasága:

Gyurika a Szejkénél sátorozó családunkat kimenti a konda által feldúlt táborból és Farkaslakra szállít. A Hargitán lakókocsijának olajkályháját szagolgatva boldogon sízünk és süti a bárányflekkent a havon. Róbert fiamat, egyik legszebb gyermekkori emlékét szerezve, sziklát mászni tanítja, majd fajdkakasra vadásznak, eredményesen. Túra közben felbukkanó medvenyomot követünk a Hargitán sok-sok kilométeren át, hogy aztán az visszavezessen saját kukánkhoz.

De ki ne hallott volna a legendákról: a nemzetiszínű lóról, a szilveszteri kalandról, a Küküllő és a Madarasi Hargita közt félévente helyet cserélő mozgó négykerekű Beczásy villáról? És mekkorát nevettünk Gyurival, mikor a minket már Biharfüredtől nagy barátkozással követő szekus féltett dácsiáját a kolbászt szimatoló mackó meggyalázta, minek következtében a derék ügynök iszonyú káromkodások közt hagyta ott a szent hegyet.

Jaj, és gyerekeink akkor divatos „budifedeles” lesiklásai a Mihály havas meredekén! Aztán a formálódó magyar egészségügy világában zajló telefonbeszélgetéseink, és Gyuri alkalmazkodó képessége, az újdonságokat felhasználni akaró „húzásai”.

Csak ez az utolsó maradt volna el. A végletekig feszítette a húrt. Vagy így is akarta? Ki tudja?

Felejthetetlen barátom, utánozhatatlan barátunk, Beczássy György, Gyurika, állva halt meg, mint a fák.

A vég rövid átmenete méltatlan volt hozzá, de ebben is helyt állt a favágó sorssal szemben.

Gyurikám! Vaxold az égi lécet, a soha le nem álló felvonó is működik. Jövünk nemsokára utánad.

Neked köszönhetően, példád által is, mosolyogva!

(Elhangzott a pilisszentlászlói gyász-szertartáson, 2023. július másodikán.             )

Gyászhír

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy vitéz ditrói Hompoth Zoltán hosszú betegség után 2023. július 3-án elhunyt. Nyugodjék békében! A gyászoló család.

Búcsú

1935.október 6-án székely-magyar emberként születtem Nagyváradon. Édesapám intelmét megfogadva megpróbáltam mindig emberként megmaradni minden körülmények között. Az életem nyitott könyv és mindenki eldöntheti, hogy családi vagy közéleti tevékenységem nyomán, hogy ez mennyire sikerült.

Ezúton szeretnék elbúcsúzni: Emese és Csaba gyermekeimtől; menyemtől; 5 unokámtól és 10 dédunokámtól; feleségemtől, akivel külön élünk; kanadai rokonaimtól; barátaimtól.

Párizsban élő kedves barátomtól, Albach Gyuritól és családjától, Szlahó Csaba,Vecsés város polgármesterétől, Szűcs Lajos országgyűlési képviselőtől, illetve kedves barátomtól Pintér Teritől. Ezenkívül búcsúzom Patrubány Miklóstól , a Magyarok Világszövetsége elnökétől és Vecsés város lakosaitól.

Úgy érzem, közeleg az idő, amikor lelkemet visszaadom a teremtő Istennek, a haláltól nem félek.

In memoriam  v.  Hompoth Zoltán

Vitéz Hompoth Zoltán, a vecsési Orbán Balázs Erdélyi Kör vezetője. Vitéz Hompoth András  (Gyergyó-Ditró, 1898) és Horváth Mária (Bihardiószeg, 1902) gyermekeként 1935. október 6-án Nagyváradon született.

Elemi iskoláit szülővárosában végezte majd a premontrei főgimnáziumban tanult. Az 1948-as iskolareform után a nagyváradi gépipari középiskolában tanult tovább, ahol 1953-ban gépésztechnikus végzettséget szerzett. Több kisebb munkahely után Nagyváradra, a helyi gépipari üzembe került, gyáregység-vezetőként dolgozott. Akkor kezdődött el a magyar vezetők likvidálása, amely őt is utolérte és leváltották. Egy év munkanélküliség után 3 évig a Román Turisztikai Minisztériumnál fotóriporter volt, majd innen is kirúgták.

Első feleségétől Bitay Magdától 2 gyermeke született Hompoth Emese Magdolna és Hompoth Zoltán Csaba, akiktől 5 unokája is van...

1979-ben házasságot kötött Szénási Laura komlói pedagógussal, és 1982-ben visszahonosítási okirattal otthonról hazajött és Komlón telepedett le. A rendszerváltás után alapítója, majd elnöke volt a komlói MDF-nek, és 2 évig az országos választmány tagjaként is tevékenykedett. 1994-ben költözött Vecsésre, ahol felépítette a Hargita Panziót. 1996-ban kezdeményezésére megalakult Vecsésen az Orbán Balázs Erdélyi Kör.

Mester József, Vecsésre költözött egykori kolozsvári opera-baritonnal együtt megszervezték Kacsóh Pongrác János vitéz c. daljátékának vecsési színrevitelét, majd magyar énekkarok megalakulását is segítette Vecsésen. Nevéhez fűződik a Vecsési Tavaszi Fesztivál megszervezése, több mint 120 nemzeti elkötelezettségű előadó meghívása. A 2004. december 5-i népszavazás szomorú végeredménye döbbentette rá, hogy Vecsés lakossága mennyire nem ismeri a magyar történelmet és a trianoni békediktátum következményeit. Javaslatára, közadakozásból akkor állította fel az Orbán Balázs Erdélyi Kör a Megmaradás Emlékművet a Martinovics téren, amely aztán átkerült a Telepi út kanyarulatába, ahol minden évben június 4-én a trianoni diktátum aláírásának napján, a Nemzeti Összetartozás Napján ünnepség keretében emlékezik Vecsés lakossága a Történelmi Magyarország igazságtalan szétdarabolására.

A 2012. augusztus 20-án Vecsés Város Önkormányzata által felavatott és közadakozásból állított Országzászló javaslattevője is az Orbán Balázs Erdélyi Kör vezetője volt.

Az Orbán Balázs Erdélyi Kör nevében Vecsés Város Önkormányzat képviselő-testülete 2013. november 29-i ülésén írásban kezdeményezte, hogy a Telepi út vashídi kanyarulatában a Megmaradás Emlékmű helyszínét nevezzék el Megmaradás parknak…

2006 óta tagja a Történelmi Vitézi Rendnek. 1998 óta minden évben autóbuszos kirándulást szervez a Csíksomlyói búcsúra, Erdély történelmi tájaira és Kárpátaljára is… 2013-ban a Magyarok Világszövetsége megalakulásának 75. évfordulóján a magyar nemzet szolgálatában végzett tevékenységéért aranyéremmel tűntették ki. Vecsésért végzett munkásságát 2011-ben a Vecsés Város Önkormányzata Pro Urbe díjjal ismerte el.

(Forrás: Róder Imre vecsési könyvtár honlapja)

Hompoth Zoltán, mint a vecsési Orbán Balázs Erdély Kör elnöke, több évig képviselte szervezetüket az EKOSZ-ban, évekig volt tagja a szövetség elnökségének. A reményeink szerint közreadásra kerülő EKOSZ története második részében részletes, vele kapcsolatos ismertető anyag lesz olvasható.

                                                                                                                                                   (Kövesdy Pál)

Búcsú id. dr. Nagy Attilától

A romániai magyar nyelvű orvosképzés történelmi központjának, az egyházi alapokon nyugvó diakonisszaképzésnek (egészségügyi asszisztensek), a messze földön jó hírnévnek örvendő betegellátásnak a fellegvárában, Marosvásárhelyen orvosok, nővérek, egészségügyi dolgozók, páciensek és hozzátartozók, egykori tanítványok és pályatársak, a város múltjára és szakmai-kulturális-emberi értékeire érzékeny közössége sok szeretettel búcsúzik id. dr. Nagy Attila nyugalmazott tüdőgyógyász főorvostól, az orvosegyetem óraadó tanárától, az asszisztensképző tanulmányi igazgatójától.

Nagy Attila élete, szakmai karrierje, feladatvállalása, példamutatása, szókimondása ízig-vérig Marosvásárhelyhez kötődik. Székelyföld egykori fővárosában született, tanulmányait itt végezte, itt szerzett orvosi diplomát az egykori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. Néhány éves (kényszer)kitérőt követően, talán jelképesen 1955  karácsonyától 1992-ben bekövetkezett (kényszer)nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Tüdőklinikán dolgozott többnyire beosztottként, szerényen, az árnyékban még jobban világítva. A kor politikai játszmái nem engedték meg, hogy szakmai pályája az egyetemi tanári kinevezésig íveljen, mint számos kortársa esetén. Mégis be kell vallanom, hogy mi, akiket annak idején tüdőgyógyászatból tanított (közel két évtizeden át volt óraadó tanár az orvosegyetemen), lelkiekben tiszteletbeli professzorunknak tartottuk, mélyen tisztelve tudását és szakmai pontosságát, emberi tartását, a betegek iránti jóságát, töretlen hitét.

Az orvosok, oktatók közösségén belül azok közé tartozott, akik sokakkal ellentétben nem törekedett jó kapcsolatokra sem a kommunista állammal, sem a párttal, sem annak a képviselőivel az egyetemen. És nem hitte magát félistennek, mint jó néhány pályatársa, mert tudta, meggyőződéssel hitte, hogy még az orvos felett is ott munkálkodik és őrködik a Jóisten. Jutalmát nemcsak hosszú és lelkiekben, szellemiekben tartalmas életévekkel, sikeres családdal, szeretetteljes környezettel, hálás tanítványokkal és gyógyultakkal áldotta meg a Fennvaló. Éppen nyugdíjba vonulásakor kapta meg a sorstól a nemes feladatot apatársa, néhai Csiha Kálmán református püspök által, hogy megszervezze a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Iskolát, amelynek 1992-2004 között tanulmányi igazgatója volt. A rendszerváltás utáni években az Egyházkerület által újra létrehozott, nyilvánvalóan immár az új kor kívánalmainak megfelelő alapokon nyugvó, ám sajátos szellemiségét fenntartó asszisztensképzőben igazgatósága alatt több mint háromszázan szereztek egészségügyi asszisztensi diplomát. Szép, nagy család! Örvendetes, hogy többségük nem vette a vándorbotot, hanem az erdélyi beteg szolgálatában áll annak a szellemiségében, amit a felekezeti jellegű, magyar nyelvű asszisztensképzés nyújtott számára.

Id. dr. Nagy Attila még azon kevesek közé tartozott, aki az 1945-ben királyi rendelettel létrehozott Bolyai Egyetem marosvásárhelyi orvosi karára nyert felvételt. Egykori tanítványaként, később tanártársaként az orvosegyetemen, majd az asszisztensképzőben, négy éven át tanulmányi igazgatói ténykedése folytatójaként, nagy szeretettel, hálával és megbecsüléssel, mindenkori köszönettel búcsúzom. Sokakkal együtt mondom, egyetemen belül és kívül: emléke legyen áldott, részvétünk a gyászoló családnak!

Dr. Ábrám Zoltán                      

In memoriam Duray Miklós                                                KÖZLEMÉNY

Duray Miklós, a külhoni kisebbségi jogvédelem és a magyar nemzetpolitika nagy alakja

„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa” (Mt 5,10).

Az igazságért háborúságot szenvedők krisztusi sorsa jutott osztályrészül a minden élők útján eltávozó Duray Miklósnak. Elszenvedett megpróbáltatásainak fájdalmát azonban messze felülmúlja az igazságért vállalt „ama nemes harcának” boldogsága. Ajándékozzon neki örök üdvösséget az Úr a mennyek országában!

Hogyha valamely egzakt módszerrel mérni lehetne, hogy a hazától elszakított nemzetrészeink közül melyiknek jutott ki a legtöbb szenvedés, a hontalanság éveinek felvidéki népe méltán pályázhatna eme dicstelen babérra. A rendszerváltozás 1989-es esztendejében azonban nem az egymással versengő sorsos fájdalom, hanem a végre újból egymásra találó nemzeti közösségeink túláradó öröme és szeretete töltötte el lelkünket. Sorsukban osztozó testvéri érzésekkel ezt éltük át mindannyian: megérte hinnünk, cselekednünk; kiállásod és áldozatvállalásod nem volt hiábavaló, Miklós.

Abban a decemberben valóságos zarándokjárás indult Temesvárra, Erdély városaiba és falvaiba. A magyarországiak között ott voltak a sorban a délvidékiek, a felvidékiek, a kárpátaljaiak. Miként a valamikor bethlehemi pásztorok, azonképpen járultak a szabadító karácsony jászolbölcsőjéhez ajándékaikkal, hogy együtt dicsérjük az Urat. Az isteni kegyelem ajándékaképpen ilyetén módon testvériesült a Kárpát-medence egymástól hosszú ideig elidegenített magyarsága.

A román nacionálkommunista diktatúra sötét éveiben vakoskodva kémleltük a láthatárt: akad-e már közülünk valaki, aki megtöri a jeget és a csendet, és kimondja végre a nemet a határon túli magyarokat sújtó, puszta létünkben fenyegető, kegyetlen elnyomatásra? Ama kevesek között, akik erre vállalkoztak, Duray Miklós előttünk, az élen járt. Főbenjáró bűnéül rótták fel a magyar iskolák védelmében való felszólalását, hosszú évekre kiterjedő ellenzéki tevékenységét, mígnem az államrend felforgatásának vádjával, bírói ítélet nélkül börtönbe nem csukták. Jó volt tudni és látni, hogy a példájukkal elöl járó lengyel ellenállókhoz hasonlóan, íme, a Felvidéken is akadt egy magyar disszidens népének védelmében, a csehszlovákiai kommunista rezsimmel szembeszállva, aki a prágai tavaszból is kiveszi részét.

Temesváron, egyik évfordulói beszédében ezekkel a szavakkal idézte fel korabeli meggyőződését: „Olyan politikai rendszerben élünk, ami gyökeres változásra, vagy inkább bukásra ítéltetett. (…) A kommunizmust reformálni nem, csak megdönteni/elbuktatni lehet.” Ugyanez volt érvényes a kisebbségi elnyomás viszonyai tekintetében. Nem volt már hova hátrálni, elértük a falat, melyet immár csak áttörni lehetett. Duray Miklós ennek a felismerésnek a tudatában válhatott utóbb nem csupán a felvidéki, hanem az egész Kárpát-medencei magyar kisebbség- és önvédelemnek az elhivatott képviselőjévé, a magyar nemzetpolitikának és nemzetstratégiának az avatott szakemberévé és élharcosává, akinek ezért az egész nemzet, különösképpen pedig a külhoni nemzetrészek elismeréssel tartoznak.

A ’90-es évek elején Duray Miklós ebben a minőségében járt egy erdélyi előadókörúton, személyes meghívásomra. Hasonlóképpen, 2004. december 3-án, Ágoston András társaságában együtt hívtuk ki egy televíziós vitára az akkori magyar miniszterelnököt, a kettős állampolgárság ügyében kitűzött, szomorú emlékű népszavazás előmozdítása céljából. Duray Miklós a határok fölötti nemzetegyesítés és a magyar nemzeti önrendelkezés kiemelkedő harcosa volt, akit éppen ezért egész egyetemes magyarságunk a magáénak vall, és akinek emléke előtt együtt adózunk.

Egyik legutóbbi interjújában érzékletes képét rajzolta meg „a felvidéki magyar közélet szétverése” hosszan tartó folyamatának. Élete és küzdelme nem volt „dicsőségmenet”, hanem sokkal inkább az igazságért és a magyarságért folytatott konok, következetes küzdelem. Neve, példája és emlékezete legyen figyelmeztető jel és igazodási pont jövendőjét kereső felvidéki népe és külhoni testvérközösségei számára!

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kegyelettel hajt zászlót Duray Miklós emlékére és folytatja örökségét.

Nagyvárad, 2023. január 2.                                                                              Tőkés László,  az EMNT elnöke

In memoriam

Szabó M. Attila

2022. december 21-én, életének 84. évében Székelyudvarhelyen eltávozott közülünk Szabó M. Attila nyugalmazott tanár, szótárszerkesztő, helytörténész, művelődés–szervező, web-lapunk szerkesztőtársa.

Küzdelmes életének, szerteágazó munkásságának számbavétele külön tanulmányt igényelne, álljon itt csupán néhány mérföldkő.

Szilágysomlyón született 1938. november 15–én. Középiskoláit a zilahi Ady Endre Elméleti Líceumban végezte (1955), majd a BBTE Történelem–Filológia Fakultásán szerzett tanári oklevelet (1961). 1961–65 között a szilágysomlyói, utána három évig a szilágyperecseni általános iskolában, majd újra szülővárosában, a Mezőgazdasági Líceumban tanított 1969-ig; 1969–71 között az erzsébetvárosi Elméleti Líceumban volt tanár, aztán 1990-ig  a kiskapusi Elméleti, majd Vegyipari Líceumban, végül pedig nyugdíjba vonulásáig, 1999-ig a medgyesi Báthory István Általános Iskolában és a magyar tannyelvű líceumban.

Feleségével, Szabó Mayer Erzsébettel, a kiváló irodalmárral közösen vezették 1974–86 és 1990–94 között a medgyesi magyar szabadegyetemet. Az országos hírnévnek örvendő előadások meghívottjai elismert szakemberek, művészek, közírók voltak a magyar kisebbségi művelődés legkülönbözőbb területeiről.  Természetesen nem kerülhették el a titkosszolgálat kitüntetett figyelmét, legfőképpen az előadások utáni baráti összejövetelek miatt, a Szabó-Mayer házaspár otthonában. A házigazdák nyomorúságos anyagi körülményeik közepette látták vendégül a meghívottakat, a város értelmiségét. A beszervezési kísérlet sem maradhatott el, megfenyegetve őt: esetleg elütheti egy autó. A válasz: hát akkor elüt majd.

A rendszerváltás után, 1992. április 30 - 1996. január 31. között a Szeben megyei RMDSZ elnöke, 1998-ig a Szeben megyei EMKE szervezetet vezeti, elnöki minőségében indítványozta a medgyesi Magyar Ház (Millenium Ház) létesítését, jelentős szerepet vállalt az épület létrehozásában. 1994-től két éven át a Medgyesen és Segesváron időszakosan megjelenő Nagy-Küküllő c. lap szerkesztője volt.

Ismeretterjesztő cikkekkel a Korunk, Nagy-Küküllő, Nagyszeben és Vidéke, valamint az Európai Idő hasábjain jelentkezett. Számos szabadegyetemi vetített képes előadást tartott Medgyesen, Nagyszebenben, Dicsőszentmártonban, Segesváron, Brassóban, Székelyudvarhelyen. Cikkeket, tanulmányokat fordított magyarra német és román nyelvről.

A tanítás mellett feleségével sokat tettek az anyanyelvű oktatás fennmaradásáért Szeben megyében.  A kiskapusi magyar tannyelvű osztályok kötelező létszámát más települések diákjainak fogadásával biztosították. 1990 után Medgyesen folytatták a magyar oktatás szervezését, a diákok példás tanítását, segítette őket pályaválasztásukban közösségünk javára.   

Gazdag írói, szerkesztői munkásságában kiemelkedő jelentőségű a kétkötetes, 1400 oldalas mű, az Erdély, Bánság és Partium történeti és közigazgatási helységnévszótára. Ez a munka napjainkig a legrészletesebb erdélyi történeti helységnévtár, törzsanyagát 5818 település (város, falu, tanya, telep, városnegyed, falurész) névanyaga adja, az első írásos említéstől napjainkig. A magyar, román és német nevek mellett a szerb, horvát, ukrán–ruszin, szlovák, cseh, bolgár közösségek helységneveit is tartalmazza. 14 éven át dolgozott rajta feleségével együtt, egy fillérnyi ellenszolgáltatás nélkül.

Másik kiemelkedő kötetük az erdélyi helységnévszótár, ami nélkülözhetetlen kézikönyv Erdély soknemzetiségű lakosai számára

           Helytörténészként kutatta és tanulmányaiban bemutatta az erdélyi szászok történelmét, hagyományait, magyar és román nyelven.

Elkészítette Medgyes történeti kronológiáját, ismertette Szeben megye műemlékeit és jeles helyeit.

Feldolgozta szülővárosa, Szilágysomlyó történelmét, és külön tanulmányban mutatta be a város gimnáziumának múltját. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon III. kötetének munkatársa volt.

2011. szepteber 24-én a Szilágysomlyón rendezett XIX. Báthory Napok alkalmával Szabó M. Attila átvette munkássága elismeréseként a „Szilágysági Magyarok” díszoklevelet. 2013. október 3-án megkapta Szilágy megye Tanácsa és a Megyei Könyvtár díszoklevelét: Diploma de Onoare. Oamenii de seamă ai Sălajului címmel. 2013. november 23-án Marosvásárhelyen az RMDSZ Ezüstfenyő díját és oklevelét vette át. 2019. január 19-én Budapesten a Magyar Kultúra Lovagja címet vehette át.

         A kegyetlen sors úgy hozta, hegy el kellett temetniük szeretett fiúkat, majd feleségétől, a drága Bettytől kellett elbúcsúznia. Vigaszt jelentett, hogy további éveire új hitvest, támaszt talált egy székelyudvarhelyi kedves asszony, Zsidó Anna személyében.

Szabó M. Attila a romániai magyar értelmiség elkötelezett, kiemelkedő képviselője, sokat tett múltunk megismertetéséért, közösségünk művelődési  életéért.

Zsuzsa nejemmel együtt egyik leghűségesebb, legkedvesebb barátunkat veszítettük el. Életünk nagy ajándéka volt ismerni, szeretni őt. Viszontlátásra az öröklétben, drága Tilinkó barátunk.

                                                                                                                                 Dr. Kövesdy Pál

Drága barátunk, Attila! Szorgalmas és gazdag földi munkásságod befejeztetett. Magához szólított az Úr, és más feladatokat bíz rád. Te, mint lelkiismeretes ember, azonnal indultál, de remélem egyszer még találkozunk, és elmeséled majd mosolyogva, jókedvvel, hogyan is állsz a munkával. Addig ne feledj minket se, és kísérjen szülőfölded el nem múló szeretete, a székely fenyvesek titkos suttogása, illata, örök szépsége és ereje. Drága Attila, az Úr legyen veled, a csillagok vezessenek utadon! Isten veled!

                                                                                                                                       Keszeg Tibor

Dr. Ábrám Zoltán

Búcsú Péterffy Árpád professzortól

Péterffy Árpád 1938. február 17-én született Kolozsváron, majd 1945-ben, az egyetemalapításkor a család átköltözött Marosvásárhelyre. Tanulmányait itt végezte, és - édesapja nyomdokaiba lépve - 1960-ban szerezte meg általános orvosi diplomáját a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetben. Ezt követően három éven keresztül Kapnikbányán volt körorvos és bányaorvos, majd 1968-ban tett szakvizsgát mellkassebészetből. Ennek az évnek a végén, harminc évesen elhagyta Erdélyt, és Svédországban telepedett le, ahol 1971-ben kapott svéd orvosi diplomát.

Három és fél évtizeden át élt Svédországban. Éveken át Stockholmban a Karolinska Intézet Szív- és Mellkassebészeti Klinikáján dolgozott, a világhírű Viking O. Björk svéd szív- és mellkassebész professzor tanítványaként, majd munkatársaként. 1983-ban az akkori Debreceni Orvostudományi Egyetem II. sz. Sebészeti Klinikájának igazgatója lett. „Kétlaki” élet következett Stockholm és Debrecen között, fáradhatatlan tenniakarással, miközben Magyarország egyik legkorszerűbb szívsebészeti központját sikerült létrehoznia Debrecenben. Péterffy Árpád nevéhez kötődik a modern szívsebészet bevezetése és európia színvonalra emelése a Debreceni Egyetemen. A legendás professzor életéből 45 évet a szívsebészetnek szentelt, és ezalatt több mint tízezer nyitott szívműtétet végzett. Számos általános, mellkas- és szívsebészeti társaság tagja, mintegy kétszáz közlemény szerzője, konferenciák aktív résztvevője. Munkáját, a klinikai orvostudomány területén elért kimagasló eredményeit, kiváló gyógyító, oktató, tudományos tevékenységét több mint húsz különböző díjjal ismerték el, többek között tulajdonosa a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének.

2005-ben megkapta a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Doctor Honoris Causa címét. Úgy tűnt, hogy a díszdoktori elismerés annak a nemzetközi tudósnak szól, aki hűséges az őt a szakmai kihívások talaján versenyképessé tevő, sikereire elégtétellel tekintő alma materhez. Aki “új idők új dalaival” szembesülve Debrecenből immár nem Stockholmra, hanem Marosvásárhelyre tekint egyre gyakrabban. Aztán a mítosz megrendült, és a legendás orvosprofesszor 2013-ban visszaadta az elismerést. Tiltakozásul a MOGYE-n a magyar nyelvű oktatást hátrányosan megkülönböztető diszkriminatív politikára. Miközben akarva-akaratlanul is saját életpályáját hozta fel bizonyítékul arra nézve, hogy a kizárólag magyar nyelven végzett tanulmányokkal idegen nyelvi környezetben is helyt lehet állni, a beteggel annak anyanyelvén lehet beszélni.

Dr. Péterffy Árpád professzor a járvány előtti években sokat hallatott magáról kedves városában, Marosvásárhelyen. Szerepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya tudományos ülésszakán, könyvet írt a kolozsvári sebészet történetéről. Tőle származik az ötlet a marosvásárhelyi református temető orvos-sírjait bemutató könyv létrehozásáról, amelyben a történelmi áttekintőt írta az erdélyi orvosképzésről. 2019 májusában a marosvásárhelyi orvosképzés történetével foglalkozó, testvérei segítségével létrejött és szüleiknek emléket állító könyvnek (Az erdélyi magyar orvosképzés és sebészet története dióhéjban) a bemutatójára kerülhetett sor városunkban.

Nemzetközileg elismert szakember, betegeinek a reménytelenségben is gyógyulást hozó orvos, igazat szóló becsületes magyar ember, keresztyén lelkületű felebarát volt Péterffy Árpád, a szívsebészet legendás professzora, a marosvásárhelyi orvosegyetem örökös díszdoktora. Emléke megmarad bennünk, és arra kötelez, hogy az egyenes utat járjuk ebben az értékvesztett világban! Köszönjük!

* * * * * * * * *

Pintye Tamás

Búcsú egy zilahi földimtől

In memoriam Csata István

Jeges szél fújt a domboldali temetőben Komlón. Megtört szívvel, szomorúan kísértük utolsó útjára a karácsonykor elhunyt kedves barátunkat, Istvánt. Bár először jártam itt, olyan a táj, a környék, mintha a zilahi temetőből néznék ki a távoli hegyekre. Rám törtek az emlékfoszlányok, melyeket gyerekkorunkba éltünk meg szülővárosunkban, Zilahon. Legutolsó találkozásunkkor, július végén, amikor vendége voltam, sokat beszélgettünk a régi, nehéz, de szép időkről.

Mivel Ő nagyobb gyerekek csoportjába tartozott akkor, az 1957-60-as években, több mindenre emlékezett, mint én. Hálásan gondolok vissza, hogy értékes emlékeinket felidézte. A zilahi főterén és környékén gyermekeskedtünk, néha még a mi „grundunkba”, a református templomkertbe is meghívtuk őt és barátait, hálából, amiért ők, a nagyobbak, megvédtek bennünket a betelepült román gyerekek zaklatásaitól. Most, ahogy a gyászmenet lassan halad előre, a Nap fényeket villant be a gyorsan szaladó felhők közül, s így villannak be emlékeim is: a zilahi szánkózások a Fazekas és a Temető utcákon, kirándulások a Meszes hegyen, gombaszedés, csatangolás az épülő ipari negyedben.

A sors forgandó kereke más irányokba terelt bennünket, rengeteget dolgoztunk, családjainkat felneveltük, gyermekeinket talpra állítottuk, új életet kellett kialakítanunk, helyt álltunk, s végül, sok év után, újra találkoztunk. Én Győrben vezettem az erdélyi kört, István pedig Komlón. Tavaly még nagy terveink voltak, hogy köreinket meghívjuk egymáshoz, közös programokat szervezünk. De ezt a nagyszerű, őszinte, becsületes embert magához szólította az Úr.

Néhány fontosabb adat róla: született 1945. április 1-én, Zilahon, a Csata család harmadik gyermekeként. Iskoláit és képesítéseit szülővárosában végezte. Korán dolgozni kezdett, majd szakmai mesteroklevelet szerzett. Katonaévei idején megismerte feleségét, Máriát, akivel később össze is házasodott, és 2 gyermekük született, Babi és Erika. 

A zilahi évek alatt üzemrészleg-vezetőként tevékenykedett a bútorgyárban, ahol sokan szerették szakmai hozzáértése, jó humora miatt.

Az 1992-es év jelentős változást hozott a család és István életében, a zilahi életviteli nehézségek miatt. Új hazába költöztek, Magyarországra, Komlóra, a jobb és boldogabb élet reményében. A kezdeti megpróbáltatások és nehézségek ellenére sikerült megalapozni az új életet, és nyugdíjas koráig Pécsen, majd Komlón dolgozott.

A boldog nyugdíjas éveket szeretett felesége váratlan halála árnyékolta be. E sorscsapás és az egészségi problémák ellenére mégis talpra állt. Vigaszt a Komlói Erdélyi Körbe való belépése hozott számára. Szerette az összejöveteleket, a közös utazásokat, az új barátságokat, majd a kör elnökének való kinevezése újból értelmet adott a hétköznapjainak.

Az életet szerető, jó humorral megáldott, vidám ember volt Csata István, aki mindig megtalálta mindennek a pozitív és a vidám oldalát is. Hirtelen, váratlan halála mindnyájunkat megrendített. Isten nyugosztaljon, drága István.

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *