Volt egyszer egy
karácsony
1989 decemberében
az advent szorongással, aggódással köszöntött ránk. Riasztó hírek érkeztek a
bánsági Temesvárról: a szülőhazájáért aggódó, hívei életét és szabadságát féltő
református lelkész, Tőkés László prédikációiban, külföldi újságíróknak adott
nyilatkozataiban nyíltan vádolta a kommunista diktátort, a népét megalázó,
nyomorba taszító pártfőtitkárt, Nicolae Ceausescut. A rendszer ezt nem
tűrhette, hívei hiába vették körül templomukat és papjuk otthonát, a diktátor
emberei rátörtek, és családjával együtt várandós feleségét se kínélve
ismeretlen helyre hurcolták. (Mint utólag megtudtuk, Szilágymenyőbe.)
A nép nyomorgott,
nélkülözött. („üres az istálló és a
jászol / idén se lesz nálunk karácsony / hiába vártok / nem jönnek a három
királyok”) Már nem lehetett megfélemlíteni az utcán gyülekező tömeget. Temesváron
valóságos népfelkelés kezdődött december 15-én. És lassan egész Erdélyben
kiegyenesedtek, felemelték fejüket az emberek. Ezért súlyos árat kellett
fizetni, a hatalom fegyverrel válaszolt, halottak százai maradtak az utcán. A
diktátor a szokásos módon válaszolt: huligánoknak, fasisztáknak, lázadóknak
nevezte az embereket, és hatalmának tudatában december 21-ére Bukarestben
hatalmas tömegdemonstrációra adott parancsot, hogy a tömeggel elítéltesse a
temesvári felkelést. Kezdetben minden a szokásos forgatókönyv szerint történt:
az emberek éltették a pártfőtitkárt, a román kommunista pártot éljenző táblákat
emeltek a magasba, a főtitkárt és feleségét éljenző kórusok harsogtak. Ám ma
sem tudni, milyen jelzésre, talán felrobbant a közelben egy petárda, vagy
elsült egy puska, vagy begerjedt egy hangszóró, de az egyetemes hangzavarban, a
mesterségesen szított pánikban minden ellentüntetésbe csapott át. A tömeg,
erejét érezve, a diktatúrát készült eltaposni. A szónokló főtitkár szava lassan
elhalt, tekintetéből értetlenség (ővele harmincéves karriere alatt soha ilyen
nem esett meg), majd rémület sugárzott. Emberei hirtelen elvitték a mikrofon
elől, a tömeg megindult a párt hatalmát demonstráló gyűlölt épület felé.
Mindez már
történelem. Ami ezután következett, a máig se tisztázott események ezrek
halálát okozták. Ma sem tudjuk, kik folytatták tovább az öldöklést, kik
terjesztették a terroristákról szóló rémhíreket, miért kellett meghalnia annyi
embernek még a diktátor elmenekülése után is, amikor ő már nem adhatott
parancsot a sortüzekre Temesváron, Kolozsváron, Nagyszebenben, Bukarestben,
Marosvásárhelyen, miért és hogyan próbálták eltűntetni a halottakat, és főleg
kik? Kik kerültek szinte azonnal hatalomra, miféle összeesküvés volt a
háttérben?
Szorongva
követtük a televízióban a szinte óráról órára élőben közvetített eseményeket. A
tudósítók se tudtak semmi biztosat, csak azt mondták, amit láttak, kinek
fordult volna meg a fejében, hogy sok esetben jól szervezett szemfényvesztésnek
vagyunk tanúi.
Az ünnepi
előkészületek megakadtak, már nem volt fontos sem a kalács, sem a töltött
káposzta. A gyűlölt diktátor kivégzését a televízió december 25-én „élőben”
közvetítette, bár lehet, hogy már korábban halott volt. Egy régóta tartogatott
francia pezsgőt vettem elő, nagy becsben rejtegettem eddig, mert valami nagy
esemény hírére akartam felbontani. A pezsgő csalódást okozott, bugyborékolt,
savanyú szagot árasztott, ihatatlan volt, csak kidobni lehetett, ez se az volt,
aminek hittük.
Barátaink,
akik mind őseik szülőföldjére, Erdélyre figyelve, aggódva követték az
eseményeket, azonnal szervezkedni kezdtek, Németországból, Ausztriából és innen
Magyarországból érkeztek adományokkal megrakott autókban. Tizenkét autóval
indultunk december 27-én hajnali 3 órakor Budapestről mindenféle segélyt vinni,
elsősorban gyógyszert, könyveket, karácsonyi édességet. Magánautókból,
teherautókból álló konvojok százai indultak a magyar-román határ felé.
Mindössze három nap alatt minden megváltozott: vámolás nem volt (pedig korábban
milyen kutatás, zabrálás zajlott a határnál, a román vámosok „éhsége” nem
ismert határt!), a román nemzeti zászló címer nélkül lengedezett, az ország
nevéből eltűnt a „szocialista” jelző, az ország már csak köztársaság volt, a
vámosok és határőrök hirtelen már mind tudtak magyarul. A Királyhágóhoz
közelítve a legbizarrabb látvány volt a román harckocsi tetején a kis
karácsonyfa. (Tudni kell, hogy évtizedekig tilos volt a karácsonyfa állítása,
télapó-ünnep dívott helyette, a karácsonyfát, ha mégis létezett, télifának
nevezték) A kiskatona zavartan mosolygott, amikor megkértem, hogy a harci jármű
belsejét megnézhessem, ilyenből rángatták ki a pártfőtitkárt elfogása után a targovistei
laktanya udvarán. Olyan természetességgel tessékelt be a harckocsiba engem, az
idegen állampolgárt, mintha ez mindig is lehetséges lett volna.
A eddigi
hiánycikkeket látva, a régóta nélkülöző lakosság tudni akarta, hogy hova,
kikhez kerülnek a csomagok, élelmiszer, gyógyszer, ruhanemű, az adományokhoz
hol lehet hozzájutni. („megértjük persze
mit tehetnénk / de olyan sötétek az esték / s a szeretetnek / hiánya nagyon
diderget”)
A hirtelen felálló
új hivatal válasza az volt, hogy a segélycsomagokat az üzletekben
megvásárolhatják lejért, a befolyt összegeket az állam a felújításra fordítja
majd. Ebben a pillanatban már megszületett és virágba szökkent a korrupció,
ügyeskedés, üzérkedés.
Kolozsvárra
érve megálltunk a pár nappal korábbi tüntetés helyén, ahol a diktatúra védői
embereket lőttek agyon. Az utcán csonttá fagyott fekete kenyérbe állított
gyertya állt, rajta felirat: „Ceausescu féle kenyér”, mellette a fehér kenyér:
„Ilyent szeretnénk enni!”. Gyógyszert hoztunk, egész éjjel azt csomagoltuk
kisebb adagokba orvos barátaink utasítása szerint, közben az egyetemisták
beszámolóit hallgattuk az eseményekről. Majd szinte alvás nélkül indultunk
tovább, már harmadik napja „laktam” abban az autóban, melybe engem beosztottak.
(A gépkocsi vezetőjét, egy erdélyi arisztokrata család leszármazottját azóta is
barátomnak tarthatom, mélyen elkötelezett nemzeti érzelmű.)
Torda után
Aranyosmedgyesen egy szegényes kapu előtt álldogáló idős embertől románul vizet
kértem, ő akadozva, de magyarul köszönte meg Magyarországnak az adományokat.
Kutyfalván háza előtt álló román asszony magyarul beszélő fia segítségével
hívott be egy pohár borra. Elhárítva az invitálást, egy doboz szaloncukorral
kívántam nekik boldog újévet.
Marosvásárhelyhez
közeledve katonák tereltek volna le az útról, hogy egy megadott helyen adjuk le
segélycsomagjainkat. Mi már értesülve arról, hogy mi zajlik a csomagosztások
körül, inkább plébániákra, parókiákra, orvosok falusi rendelőibe vittük el
adományainkat, végig a Székelyföldön. A városban a december 21-én lezajlott
tragédiák helyszíne fogadott, a főtéren kiégett ablakú szálloda, mécsesek,
keresztek, koszorúk, az áldozatok fényképei, gyertyák mindenütt. Mélyen
megérintett amit láttam, ez itt hajdani életem tere, utcák, melyeket naponta
jártam. A pártházról már hiányzott a gyűlölt címer, tépett iratok maradékait
sodorta még mindig a szél. (A diktátor elmenekülésének, halálának hírére az
elégtételre vágyó tömeg feldúlta a pártházat, kidobálta az ablakon az iratokat,
az államvédelem székházában ugyanez történt, a börtönajtókat is kinyitották.)
Felnéztem a gyönyörű század eleji épületre, talán újra városháza lehet majd. Az
emberek boldogok, felszabadultak, de gyanakodva figyelnek, várnak, kik kerülnek
ezekben a napokban az ország, a város élére, kik fognak dönteni ott fent,
Bukarestben a kisebbségek jövőjéről? Én nem értettem az aggodalmaskodást, ők
azonban többet láttak, hallottak, a román szomszéd már a liftből kilépve nem
köszön a szomszédjának. Már nyíltan alakult a nacionalista Vatra, a rossz emlékű,
kisebbségeket kirekesztő párt, amely majd levezényli a hamarosan
erődemonstrációs „fekete márciust”. Érezték volna ezt barátaim, akiket
felkerestem, amikor rám bízták bőröndjeiket, már felkészülve a Magyarországra
való átköltözésre? Aggódva hallgattam beszámolóikat, arra gondoltam, mennyi
mindent éltek át, vágynak a biztonságra. („előrelátó
vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a
mosolyodnak”…) Kányádi Sándor verse szorongató fájdalmat, keserűséget és
felemelő szépséget fejez ki. A Megváltó születése örökre biztosítja az embernek
a karácsonyt, a megszületést, de vannak idők, amikor a lélek elbizonytalanodik,
olyasmit él át, annyit tapasztal a rosszból, hogy attól fél, elmarad a
karácsony. Mert nehéz élni, amikor „üres
az istálló a jászol”, lélek és test egyaránt vágyik a szeretetre.
December 31-én
érkeztünk vissza Budapestre, csak rám vártak barátaink a pezsgővel, de én egyszerre
éreztem örömet és fájdalmat, a nagy kérdésre, hogy mi lesz ezután, nem tudtam
válaszolni. Ám alig két hét elteltével újra Marosvásárhelyen voltam újabb
adományokkal, ezúttal régi iskolámat kerestem fel. Azt reméltem, hogy „bár messzi a csillag / mindenüvé nem
világíthat”, talán mégis vet egy pillantást az erdélyi magyarságra.
(Az
idézett sorok Kányádi Sándor Isten háta mögött című verséből valók.)
Serdült Benke Éva, 2021. november