Vendég vagy a világban
KISS GYÖNGYI
„Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik.” Wass Albert is eszembe jutott egy fájdalmasan átszellemült pillanatban, amikor arról olvastam hírt, hogy Budapesten, Kőbányán hamarosan felszámolják a Hős utcai gettót, és ezzel véget ér egy hírhedt városrész története csaknem 100 év után. A Horthy-érában épült, szerény műszaki képességekkel megvalósított társasházakat lebontják végre, és a rossz hírű dzsumbuj sorsa rendeződni látszik. Vannak persze, mindig vannak, akik azt mondják, hogy a közel 300 lakás eltüntetése nem szünteti meg a gondokat, azok inkább szétszóródnak majd, és a jövőben sokkal nehezebb lesz kezelni azokat. Tény azonban, hogy a lakótömbök emberi együttélésre alkalmatlanná váltak: drogfogyasztók, alkoholisták, az igazságszolgáltatás elől menekülők és az együttélés elemi szabályait negligálók tanyái voltak már az elmúlt évtizedekben, így az ott tapasztalható szeméthegyek, fertőzésveszély, patkányinvázió és az épületek leromlott, olykor életveszélyes állapota mind-mind változásért kiált. Az egyik udvarban ott magasodik egy fa. Tavaszi a róla készült aktuális fénykép, már kizöldellt, gyönyörű lombot eresztett, eléri a negyedik emeletet, a levelei csak messziről látszanak. Nem akác, nem gyümölcsfa és nem is nyárfa, talán ostorfa, vagy kislevelű hárs lehet az istenadta, mindegy is, nekem megszakadt a szívem, mikor rámeredtem a bontásról szóló beszámolóban. A híradás szerint nyárra végeznek a munkákkal, eltüntetik a Hős utcai gettót és halál vár erre a fára is. Pedig csak életre sarjadt, növekedett, tette a dolgát, oxigént adott az ott lakóknak és menedéket, szállást a madaraknak. A szépség üzenetét hozta el a nyomor közepébe, állt rendületlenül, tán álmodott is, „behunyt szemmel gondolt az életre, ami nincsen sehol.” Tudom, hogy jogos a végítélet, a bontás az bontás, bár Görögországban, fent északon láttam olyan főutat, amelyet kettéválasztottak, és úgy aszfaltoztak le Ioánninában, hogy megmentsék a középen magasodó 100 éves platánt.
Idén is beköszönt a madarak, fák napja. A föld napjának testvérünnepe ez, melynek célja, hogy különböző megemlékezésekkel, majálisokkal a társadalomnak, különösen az ifjúságnak környezet, az élővilág iránti elkötelezettségét kialakítsa, elmélyítse. Az időpontot a hatályos természetvédelmi törvény tűzte ki, minden évben május 10-re. A hagyomány több mint 100 éves. 1902-ben az európai államok megkötötték a mezőgazdaságra hasznos madarak védelmében fogant párizsi egyezményt, egy lelkes magyar ornitológus, Chernel István még abban az évben megszervezte hazánkban az első madarak és fák napját. Az eseményt Apponyi Albert 4 évvel később iskolai keretek közé is beemelte, majd hányatott, hanyagoló évek után Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter rendelkezett róla újra 1931-ben. A rendszerváltoztatás után, 1996-tól Magyarországon feléledt és napjainkban is népszerű ez a szép természetvédelmi megmozdulás.
Tudjuk, hogy „nem kelne föl a nap, ha nem lennének fák és madarak”, de mindezt nem lehet elég sokszor hangsúlyozni. A pusztítás angyalai folyamatosan közöttünk járnak és nem ismernek sem törvényt, sem irgalmat. Naponta zúdul ránk a hír valahonnan, hogy irtják az erdőt. Most éppen Kárpátalján estek neki az ukránok Európa egyik utolsó őserdejének. Polonina Runán 30 szélkereket akarnak elhelyezni a tetőn, a „zöldek” legnagyobb örömére és az ökoszisztéma, a biodiverzitás óriási kárára. Nem számít, csak a haszon: a súlyos természetkárosítást jelentették az Ukrán Ökológiai és Természeti Erőforrások Minisztériumának, és ahogy az már megszokott, papíron leállt a rongálás, a valóságban azonban eltűnt az erdő, és kialakították a platót, megépült a hozzávezető út.
Az erdő a jövőnk záloga - a megállapításhoz kétség sem fér Magyarországon. Minket rendesen megnyomorítottak e téren is, Trianon egyetlen tollvonással 26 százalékról 12-re csökkentette hazánk erdősültségét, a terület egymillió hektárra apadt. Így aztán boldogok lehetünk, hogy Országfásítási Program született itthon, meglehetősen átgondoltan azért, hogy a zöldvagyon minél nagyobb mértékben és minőségben gyarapodjék. A munka 2019-ben indult, azóta 184 millió csemete került földbe 30 ezer hektáron. A magánerdőkben az erdészek már telepítik az Újszülöttek Erdejét, minden megszületett gyermek okán elültetnek tíz fát a jövő nemzedékéért. A számokon túl komoly lelki, társadalmi hozadéka is van az országfásításnak, a közös földmunka, a plántálás kinyitja az ifjak szemét a világra, megtanulják az Erdő fohászát is: „Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája…koporsód fedele.” A sokat emlegetett klímaharcban pedig igazi, hosszan ható fegyvert is bevethetünk: átgondolt válogatással, több faj társulásából szárazságtűrő, a környezeti ártalmaknak ellenálló, akár 100 évig is élő „klímaerdőket” telepíthetünk. A szárnyasok, a világ legképzettebb pilótái, a madarak legnagyobb örömére, hisz nekik létkérdés a zöldfelület, ahol fészket építhetnek, élelmet lelhetnek. Némelyikük igazi csodalény, az emberek teremtette betonerdőkben is képes élni, mint a lakótelepi villanypóznát kopogtató harkály, vagy az erkélyen berendezkedő örvös galamb, de nekem mindig eszembe jut egy gólyapár Görögországban. A Thesszalonikitől a tengerpartig, Igumenitszáig ívelő Odosz Egnatia nemzetközi autópályán, az ívlámpák tetején építettek fészket és nevelték fiókáikat, évről évre. Megmelegedett a szívem, ahányszor arra jártam.
Tavasz van, tele a levegő elbűvölő madárfüttyel, s „a madarak éneke nem csak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb.” Hamvas Béla vélekedik így, és könnyű egyetérteni vele. Fák, madarak – nem kell megvárni május 10-ét, hogy gondoljunk rájuk, naponta is megtehetjük, hisz értünk vannak ők, még ha a városi betonlakók egy része néha meg is feledkezik erről. Már az elején idéztem Wass Alberttől: „Vendég vagy a világban, és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendezni nekik. Sajnos, embere is van. Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.” Ne adjuk fel, eljöhet még az az idő, amikor a világot a szépség igazgatja és nem a haszon.