www.sorsunk.net
 A GONOSZ ELHATALMASODOTT A FÖLDÖN, A CIVILIZÁCIÓNK KEZD EGY TÉBOLYDÁHOZ HASONLÍTANI

Szász István Tas

AMATŐR OKNYOMOZÁS

Egymást érik az egybehangzó vagy ellentmondó vélemények a minket oly veszedelmesen közelről érintő háború dolgában.

Az egyetlen szilárd pont a magyar álláspont.  Az volna a NATO-é is, de a történelmi tapasztalat óvatosságra int.

Közben világos, hogy a mi álláspontunkat erősítheti több ország véleménye is, olyanoké, amelyek azonban nem elvi síkon, hanem jól felfogott gazdasági érdekeik, tehát kényszerhelyzetük miatt kerültek velünk egy platformra.  Ha ugyanis csodálatos módon megoldódna pl. az energiaellátási gondjuk, azonnal eltávolodnának tőlünk, hiszen kormányaik a túloldal szekerét tolják. Tehát nem a véleményazonosság, hanem egy érdekközösség köt csupán össze velük.

Szögezzünk le egy alaptényezőt. Amennyiben a mai helyzetet átlépi az ukránokat bármi áron támogató európai igyekezet, az világháborút jelenthet.

Mi ezt elkerülendő dolgoztuk ki az ukrán népet támogató egész tevékenységünket, ez történelmi méretű akció és letagadhatatlan. Egyedül az ukrán kormány tagadja, vagy hallgatja el. Pedig, amikor ezt tesszük, akkor éppen őket védelmezzük meg önmaguktól is. Ráadásul a sérelmeket félretéve és meggondolatlan politikájukat teljes megértéssel kezelve. Emlékezzünk Orbán Viktor és Szíjártó Péter sokszor megismételt szavaira.

Őket tehát próbáljuk érteni és megérteni. De mi a helyzet Európával? Mennyire furcsa és bonyolult képlet szerint működik az euro-atlanti „együttműködés”?!

Mert az unió ma már gyakorlatilag egy olyan, un. balliberális vezetés kényszere alatt működik, amelyet a nem szívesen emlegetett háttérhatalom éppen Amerikán keresztül működve helyezett pozícióba. Régi „ánti-időkben” az ilyenre volt egy definíció: esetünkben a világuralom felé tett lépések során a háttérhatalom „transzmissziós szíja” az USA.

Akkor tehát mi is történik most? A háttárhatalmat szolgáló amerikaiak által, balliberális vezetőin keresztül irányított unió kockáztatná a világháborút, amelyet az amerikaiak, egyelőre legalábbis, még nem akarnak? Erre utal a NATO önmérséklete is.

Nagyot is tévedhetek, de erős a gyanúm, hogy itt Európa egy kívülről ösztönzött öngyilkosságra készül. Olyanra, amelybe – az ösztönzők reményei szerint – magával rántaná, legalábbis részben, az oroszokat is.

Erre pedig elsősorban nem a harci cselekmények támogatása, hanem olyan szankciók erőltetése utal, amelyek az oroszokat meggyengítenék, Európát pedig – velünk együtt – a szó legszorosabb értelmében tönkretennék.

Kérdésünkre – mint annyiszor – ismét a „cui prodest” felvetése felelhet: kinek áll érdekében egy csapásra két legyet ütni ma, amikor „világok háborúja” folyik? Kimondható: annak az Amerikának, amely ama világhatalmi terv előretolt harcosa.

De! Hogyhogy nem félnek valami ezen is túlmutatótól? Attól, hogy miközben Európát – mint eddigi történelmünk alapján természetes szövetségesüket – romlásba döntik, a szintén szövetségesre szoruló oroszokat kelet felé taszítják, és a Kínával folyó, végstádiumba érkezett versenyük közben az a nyersanyaggazdag oroszokban egy hatalmas szövetségessel erősödik. Ők maguk elveszítik Európát, a tagadhatatlan természetes szövetségest, az oroszoktól meg mégsem szabadulnak, sőt!

Rosszul csinálják, túlértékelik erejüket, vagy tudnak valamit, amire mi amatőr politizálók nem gondolunk?

Egy mégis bizonyos. Ha Európának sikerül ránk kényszerítenie őrültségeit, beláthatatlan következményekkel kell szembenéznünk, s erre nem tudni, hogy mai megosztottságában a magyar nemzet milyen mértékben felkészült. Kire hárítaná a felelősséget?

Ami e nehéz úton való továbbhaladásunkat illeti, egy hasonló méretű ország ennél elszántabb és hozzáértőbb kormánnyal nem rendelkezik. Ebben biztosak lehetünk, ez az egyetlen esélyünk, ezért oly fontos a nagy választási győzelem.

Ezen túl csak az isteni akaratra hagyatkozhatunk.  


Földi László                                                   Háború?

Ti azt hiszitek, hogy Oroszország háborúzik Ukrajnával? Bárcsak ennyi lenne! Ezt a háborút egy lélek nélküli lény vívja ellenünk, minden érző ember ellen! Ezt szörnyet nem csak fizikai valójában nem gyűrhetjük le, de olyannyira megfoghatatlan, hogy még nevet sem találtunk, mely kellően nyúlékony volna, hogy minden oldalról lefedhesse. Az olyan jelzők, mint a haszonvágy, kapzsiság, mohóság, csupán fércelt foltok a megnevezhetetlenen; kapitalizmus, világpiac… ugyan, ezek még ujjaknak is rövidek; profit, hitel, kamat… csupán gombok rajta. Kamatozó hitelpénzrendszer… talán ez lehetne a tengernyi csillogó érme, a kitüntetések a zubbonyán. Minden tönkretett család, közösség és nemzet után jár neki egy újabb… és még mindig van hely rajta!

Azt hiszitek, hogy ez a szörnyeteg most Ukrajnában harcol? Azt hiszitek, most tört ki a háború, csak mert végre elég közel van ahhoz, hogy a megszokottat félteni kelljen?

Tujátok mi történt ma egy afrikai kis faluban? Hány gyerek halt éhen ott csak ma délelőtt? Mármint azok közül, akik túlélték a mészárlást, amit „külföldi tőkéből” gazdagodott önkényurak folytatnak épp kedvtelésből! És Indiában? Irakban hány keresztény anyát öltek ma meg? Mexikóban hány fiút raboltak el? Azt hiszitek, most tört ki a háború?

Most, amikor már megmérgeztünk és felperzseltünk a szörnyetegért majdnem mindent, amit elődeink otthonunkként hívtak? Egy olyan szellem lebeg az emberiség fölött, amely elérhetetlen vágyakat ébreszt mindenhol az emberekben, hitelért cserébe morzsákat ad e vágyképekből, de az ár amit fizetni kell érte, az az örökkön át tartó függés, szolgaság és önfelemésztés. Apránként való lebontása a testnek, a léleknek és a szellemnek is. A szörny felzabál az emberből és a bolygóból is minden nyersanyagot, minden energiát és csillámport böfög fel, újabb adósságokat és újabb függéseket kínál cserébe.

Békét? Békéért imádkoztok? Ti nem a békéért imádkoztok, hanem azért, hogy a csillámport ne verje le semmi a valóságunkról! Hogy ne pukkanjon ki sosem az a szivárványszínű szappanbuborék, amelyikben lebegünk! Hol volt a béke, amikor oltott és oltatlan emberek estek egymásnak pár hete? Hol, amikor a kékek a pirosakat verik, a fekete a fehéret, a fehér a feketét, a nő a férfit és a férfi a nőt, hetero a homot? Milyen békét szeretnétek, amikor mi mindannyian eladtuk a békénket ennek a szörnyetegnek, hogy egy látszatéletet élhessünk?

Nagyszüleink, dédszüleink túléltek háborúkat, túléltek diktatúrákat, túléltek válságokat. Túl, mert egyetlen dolgot a többségük sosem veszített el… az életképességet. Ha lerombolták otthonaikat, puszta kézzel felépítették abból, amit a föld adott. Ha elvesztették az élelmet, akkor is újrateremtették, mert tudták, hogy mit kell tenniük ehhez és életük árán is megtették. Túléltek, mert nem engedték el egymás kezét és Istent, akinek jelenlétét mindenben érezték és éltették. Nem ők voltak szuperhősök, mi vagyunk szuperszerencsétlenek, ha nem vesszük észre, hogy minderre mi is képesek vagyunk!

Tényleg azt hiszitek, hogy csak így lehet élni, mint ahogy az elmúlt pár évtizedben éltünk? Hogy ez a jólét, ez a fejlett világ? Tényleg nem érdekel az ár, amit százszorosan fizetünk mindezért? Az emberi kapcsolatok elvesztése, az érzéketlenség egymás iránt! Hogy engedhetjük, hogy egy élettel teli bolygón emberek éhezzek és gyerekek haljanak szomjan?

Tényleg nem vagyunk többre képesek? Mindazt a tudást, technológiát, amit elértünk nem tudjuk a világ javára fordítani? Mikor fogunk végre össze világtársadalmi szinten, mikor mondjuk ki, hogy elég volt ebből?! Hogy nem halhat meg több ember ennek a szörnyetegnek a játszmáiban! Nem harcra van szükség, hanem kéznyújtásra egymás felé. Hitre, hogy képesek vagyunk egy jobb világot létrehozni, és tettekre, amelyek létre is hozzák.

(V.D.T.A)

LÓRÁNT KÁROLY

Kik az ellenfelek Ukrajnában?

2022. március 29

Természetesen az oroszok és az ukránok – felelhetjük meg a kérdést azonnal, és ez így is van, ha csak a konkrét fegyveres összecsapásokra tekintünk, ám mindenki tudja, hogy ez egy proxyháború (helyettesítőkkel vívott), az ukránok (és az oroszok is) csupán áldozatok, a harc a befolyási zónák átrendezéséért folyik, azért, hogy az egypólusú világrend át tudja-e adni a helyét egy multipoláris hatalmi erőtérnek.

De mielőtt belemennénk a részletekbe, hadd idézzek a valamikor baloldali, de ma már inkább liberális angol napilap, a The Guardian már a háború kitörése után megjelent cikkéből: „A történelem meg fogja mutatni, hogy Washington Oroszországgal való bánásmódja a Szovjetunió bukását követő évtizedekben óriási politikai baklövés volt. Teljesen előre látható volt, hogy a NATO bővítése végül a Moszkvával való kapcsolatok tragikus, talán erőszakos megszakadásához vezet. Éleslátó elemzők figyelmeztettek a várható következményekre, de ezeket a figyelmeztetéseket nem vették figyelembe. Most fizetjük meg az árát az amerikai külpolitikai intézményrendszer rövidlátásának és arroganciájának.” (The Guardian 2022. február 28.)

Az idézet pontosan leírja a helyzetet, de talán egy apró módosításra szükség van: az árat nem mindenki, hanem Ukrajna, Oroszország és az Európai Unió fogja fizetni, az Egyesült Államok – legalábbis anyagilag – még nyerhet is rajta. Most néhány vezető nyugati lap (például a Der Spiegel) azért odáig elmegy, hogy fényképekkel illusztrálja azt a nagy összeborulást, ami az orosz csapatok Németországból való kivonásakor történt: mosolygó politikusok, koccintás és az ígéret, hogy ha az oroszok kivonulnak, a NATO egy centit sem megy keletre. Mint tudjuk, ment.

Az, hogy hogyan ítéljük meg a helyzetet, nagyban függ a háttér felvázolásától, a narratívától. Az euroatlanti média túlnyomó többsége a helyzetet úgy állítja be, hogy a háború Putyin gonoszságából meg abból fakad, hogy vissza akarja állítani Oroszországnak a Szovjetunióéhoz hasonló geopolitikai befolyását. Ebből következik, hogy ha Putyintól valahogy meg lehetne szabadulni, akkor az orosz–ukrán konfliktus is megoldódna. Ennek érdekében Lindsey Graham republikánus szenátor Putyin meggyilkolását javasolta.

Ettől ugyan képviselőtársai elhatárolódtak, de tudjuk, ilyen megoldások nem idegenek az amerikai politikától, gondoljunk csak a líbiai elnök, Moammer Kadhafi vagy az iraki elnök, Szaddám Huszein sorsára, és sokaknak talán az is eszébe juthat, hogy a CIA számos merényletet szervezett Fidel Castro meggyilkolása érdekében. Ez utóbbi már csak azért is emlékezetes lehet, mert az egyik ilyen merényletkísérletből egy elég nagy sikerű dokumentumfilm is készült Kedves Fidel! – Marita története címmel. Ugyanezek az erők most a legszigorúbb szankciókat kívánják bevetni Oroszország ellen, fegyverszállításokat szorgalmazva Ukrajnának, sőt a NATO háborúba való közvetlen beavatkozását is felvetik.

Kik ezek az erők? Mindenekelőtt látni kell, hogy itt nem az Egyesült Államokról vagy más NATO-országról van szó, hanem az amerikai és az európai politikát is befolyásoló hálózatról, amelynek egy-egy csomópontját meg lehet ugyan jelölni (például Soros György), de a politika kialakításáért nem önmagukban az egyes csomópontok, hanem a hálózat egésze felelős. Ha egy-egy csomópont valamely oknál fogva meg is szűnne, attól még a hálózat változatlanul tovább működne, és befolyásolná az egyes országok politikáját.

A történelemben valószínűleg mindig is voltak ilyen hálózatok, háttérhatalmak, „mélyállamok”, „szürke eminenciások”, akik jórészt láthatatlanul, a háttérből irányították a látható és látszólag a döntéseket hozó uralkodók, politikusok tetteit. A jelenlegi euroatlanti háttérhatalmi hálózat mai formájának kialakulását én a kilencvenes években bekövetkezett gazdaságfilozófiai fordulathoz kötném.

A hetvenes évek kőolajár-robbanását követő gazdasági felfordulásból a nyugati politikusok (elsősorban Margaret Thatcher és Ronald Reagan) a neoliberális gazdaságfilozófia alapján kívántak kijutni, és szabadjára engedték a kapitalizmus vad erőit, amelyek a harmincas évek nagy válsága után kerültek korlátozásra. Ennek következtében hatalmas tőkekoncentráció ment végbe, egy-egy nagyvállalat vezetése már nagyobb gazdasági hatalommal rendelkezik, mint egy közepes méretű ország gazdasági ereje.

Ez a koncentráció azonban nemcsak a termelőszférában ment végbe, hanem a médiában is, az euroatlanti média túlnyomó része néhány nagy korporáció kezében van. Mindez annyit jelent, hogy egy maréknyi ember kezében hatalmas vagyon és médiahatalom összpontosul. Mindehhez hozzájárul, hogy a hatalomnak, akárcsak a fénynek kettős természete van. Mint tudjuk, a fény hullámként és részecskeként is viselkedik, a hatalom meg egyszerre politikai és gazdasági hatalom, amely egymásba átalakulhat: akinek pénze van, az politikai hatalomhoz juthat, akinek politikai hatalma van, az vagyonhoz juthat, az olvasó bizonyára tudna példákat sorolni.

De az említett gazdasági és médiahálózatok csak a hálózat hardverjét adják, ehhez járul még az ő a hatalmuk megerősítését és kiterjesztését szolgáló szoftver, a kutatóintézetek, egyetemek és más tudásközpontok sora, amely az ideo-lógiát szolgálja az adott rendszer fenntartásához és terjeszkedéshez. Nem arról van szó, hogy kutatókat, újságírókat, politikusokat lefizetnének, hogy a hálózat érdekeit kövessék, hanem arról, hogy azokat finanszírozzák, akik nézetei a hálózat érdekeit szolgálják. E módszerrel – az egy-egy intézményben végbemenő természetes személycserék miatt – egy-két évtized alatt egy semleges vagy sokszínű ideológiai teret úgy át lehet alakítani, hogy az teljes egészében csak a hálózat érdekeit szolgálja.

És ez az átalakulás nemcsak a tudásközpontokban megy végbe, hanem az állami intézményekben, a törvényhozásban, a politikai pártokban és minden olyan helyen, ahol a létezés valamiféle külső támogatástól (például alapítványok, kormánytámogatások) függ. Mindezt a rendszert kiegészítik a nyílt, direkt beavatkozást végző vagy elősegítő politikai NGO-k, továbbá azok a szervezeti formák is, amelyek időről időre összehozzák a hálózat csomópontjait reprezentáló személyeket. Ilyen például a Bilderberg-csoport vagy a davosi Világgazdasági Fórum.

Nézzük ezután a felvázolt elvi keret hatását a mai ukrajnai háborúra. Oroszország azért támadta meg Ukrajnát, hogy az ne lehessen a NATO tagja, ezt egy szakértő sem vitatja, tehát a dolog ott kezdődött, amikor döntés született a NATO keleti bővítéséről. Ezt azonban még megelőzte az Amerika uralta, egypólusú világrend meghirdetése (1990., Charles Krauthammer, Foreign Affairs).

Ha Krauthammer esszéje, mondjuk, az Ithaca Timesban jelenik meg, senki sem figyel oda, de a Foreign Affairst a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations) publikálja. Az 1921-ben alapított Külkapcsolatok Tanácsa pedig mind a finanszírozását, mind a tagságát tekintve összefonódik Amerika nagy korporációival és a washingtoni adminisztrációval. 1995-ben Zbigniew Brzezinski, a lengyel származású korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó ugyancsak a Foreign Affairsben adott részletes útmutatót a NATO terjeszkedésével kapcsolatban.

A dolog érdekessége, hogy maga az elnök, Bill Clinton nem akarta a NATO-t kiterjeszteni, de nem tudott a rá nehezedő nyomásnak ellenállni. Ezután pedig már beindult a gépezet, és ekkor már a különböző kormányzati és nem kormányzati szervezetek meg a CIA is – a média széles körű támogatásával – megtették a maguk részét, hogy az esetleg vonakodó országokban NATO-barát kormányok alakuljanak, gondoljunk csak a 2014-es kijevi fordulatra. Érdemes megjegyezni, hogy korábban Ukrajna lakosságának kétharmada utasította el a NATO-tagságot.

Amerikában sokan ellenezték a NATO terjeszkedését, érdekes módon az a George F. Kennan is, aki egyébként az első hidegháború idején a Szovjetunió megfékezésére irányuló stratégia legfőbb kidolgozója volt, az ellenzők azonban a hálózattal szemben kisebbségbe kerültek. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Amerika érdeke nem azonos a hálózat érdekével, ezért indult a médiában olyan gyűlöletkampány Trump ellen, aki Amerika nemzeti érdekeit képviselte. A hálózatnak megvannak a maga érdekei, mindenekelőtt az, hogy hatalmát és befolyási övezeteit fenntartsa, illetve kiterjessze, és ebben a NATO katonai erejét használja fel.

Az elmondottak miatt nehéz lesz a békekötés, mert csak az egyik oldalon létezik valódi tárgyaló fél (Putyin). A másik oldalon van Zelenszkij, aki az ukrán szélsőségesek és az amerikaiak foglya (ha rajta múlt volna, nem lenne háború), és van az amerikai vezetés, amely a hálózat foglya. A hálózat maga meg diffúz jellege miatt megfoghatatlan, kivel kössön Putyin békét? Soros Györggyel? Victoria Nulanddal? A New York Timesszal?

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója. Az írás a világhálón kering, ezért merészeljük közzétenni külön engedély nélkül. A szerk.)

Szász István Tas

AMATŐR OKNYOMOZÁS

Egymást érik az egybehangzó vagy ellentmondó vélemények a minket oly veszedelmesen közelről érintő háború dolgában.

Az egyetlen szilárd pont a magyar álláspont.  Az volna a NATO-é is, de a történelmi tapasztalat óvatosságra int.

Közben világos, hogy a mi álláspontunkat erősítheti több ország véleménye is, olyanoké, amelyek azonban nem elvi síkon, hanem jól felfogott gazdasági érdekeik, tehát kényszerhelyzetük miatt kerültek velünk egy platformra.  Ha ugyanis csodálatos módon megoldódna pl. az energiaellátási gondjuk, azonnal eltávolodnának tőlünk, hiszen kormányaik a túloldal szekerét tolják. Tehát nem a véleményazonosság, hanem egy érdekközösség köt csupán össze velük.

Szögezzünk le egy alaptényezőt. Amennyiben a mai helyzetet átlépi az ukránokat bármi áron támogató európai igyekezet, az világháborút jelenthet.

Mi ezt elkerülendő dolgoztuk ki az ukrán népet támogató egész tevékenységünket, ez történelmi méretű akció és letagadhatatlan. Egyedül az ukrán kormány tagadja, vagy hallgatja el. Pedig, amikor ezt tesszük, akkor éppen őket védelmezzük meg önmaguktól is. Ráadásul a sérelmeket félretéve és meggondolatlan politikájukat teljes megértéssel kezelve. Emlékezzünk Orbán Viktor és Szíjártó Péter sokszor megismételt szavaira.

Őket tehát próbáljuk érteni és megérteni. De mi a helyzet Európával? Mennyire furcsa és bonyolult képlet szerint működik az euroatlanti „együttműködés”?!

Mert az unió ma már gyakorlatilag egy olyan un. balliberális vezetés kényszere alatt működik, amelyet a nem szívesen emlegetett háttérhatalom éppen Amerikán keresztül működve helyezett pozícióba. Régi „ánti-időkben” az ilyenre volt egy definíció: esetünkben a világuralom felé tett lépések során a háttérhatalom „transzmissziós szíja” az USA.

Akkor tehát mi is történik most? A háttárhatalmat szolgáló amerikaiak által a balliberális vezetőin keresztül irányított unió kockáztatná a világháborút, amelyet az amerikaiak, egyelőre legalábbis, még nem akarnak? Erre utal a NATO önmérséklete is.

Nagyot is tévedhetek, de erős a gyanúm, hogy itt Európa egy kívülről ösztönzött öngyilkosságra készül. Olyanra, amelybe – az ösztönzők reményei szerint – magával rántaná, legalábbis részben, az oroszokat is.

Erre pedig elsősorban nem a harci cselekmények támogatása, hanem olyan szankciók erőltetése utal, amelyek az oroszokat meggyengítenék, Európát pedig – velünk együtt – a szó legszorosabb értelmében tönkretennék.

Kérdésünkre – mint annyiszor – ismét a „cui prodest” felvetése felelhet:  kinek áll érdekében egy csapásra két legyet ütni ma, amikor „világok háborúja” folyik? Annak az Amerikának, amely ama világhatalmi terv előretolt harcosa.

De! Hogyhogy nem félnek valami ezen is túlmutatótól? Attól, hogy miközben Európát – mint eddigi történelmünk alapján természetes szövetségesüket – romlásba döntik, a szintén szövetségesre szoruló oroszokat kelet felé taszítják, és a Kínával folyó – végstádiumba érkezett – versenyük közben az a nyersanyaggazdag oroszokban egy hatalmas szövetségessel erősödik. Ők maguk elveszítik Európát, a tagadhatatlan természetes szövetségest, az oroszoktól meg mégsem szabadulnak, sőt!

Rosszul csinálják, túlértékelik erejüket, vagy tudnak valamit, amire mi amatőr politizálók nem gondolunk?

Egy mégis bizonyos. Ha Európának sikerül ránk kényszerítenie őrültségeit, beláthatatlan következményekkel kell szembenéznünk, s erre nem tudni, hogy mai megosztottságában a magyar nemzet milyen mértékben felkészült. Kire hárítaná a felelősséget?

Ami e nehéz úton való továbbhaladásunkat illeti, egy hasonló méretű ország ennél elszántabb és hozzáértőbb kormánnyal nem rendelkezhet. Ebben biztosak lehetünk, ez az egyetlen esélyünk, ezért oly fontos a nagy választási győzelem.

     Ezen túl csak az isteni akaratra hagyatkozhatunk.  


KECSKÉS RÓZSA

Könyörgés Kárpátaljáért

Uram, segítsed meg Őket,

a bűn nélkül szenvedőket,

a balsorsú magyarokat

és az űzött ukránokat !

Trianontól ez árvult nép

több hatalmat is átal élt,

megtűrt lett és jogfosztott,

kisebbségre kárhozott...

Uram, a Kárpátok ölében

őrzi magyarságát népem,

nyelvét, hitét védve maradt,

túl száz éve, s példát mutat:

bástyánk lett a végvidéken,

oroszt-ukránt tűrt békében

megfogyva bár ,meg nem törve,

honfoglalást sem feledve,

átélve szovjet hatalmat,

új nemzetközt sem akarhat...

Most Ukrajna kisebbsége

orosz bosszúnak kitéve,

menekül, mint űzött gyermek...

Uram, fiaikat mentsd meg !

Bújhat Anyaföld szívére...

Mondd: legyen itt végre béke!

2022. március 15.



Nagy-Major Gábor

 A marhavagonok diszkrét bája

     Utaztál már marhavagonban? Ugye nem?! Nem is vágysz rá. Nem csodálom, a marhavagon hideg, rideg és nagyon visszhangos, ha nincs tele marhával vagy éppen (miért is ne) emberrel, meg nagyon zörög is menet közben. A marhavagon „ajtaja” oldalt nyílik, hatalmas és eltolható, ahova állomásokon a lefutó rámpát helyezik, hogy a marha letaláljon rajta. Emberek, a rámpa nélkül, nehezen tudnak csak felszállni, leszállni.  Nem embernek való mondanám, sőt állatnak sem való, de azért ezrével szállítják őket háborús kárpótlásul a „Nagy Szovjetúnió” felé. A háborúban-után született gyermekek ilyenkor látták a legtöbb marhavagont… és a leghosszabb tehervonatokat. Mind egyirányba, a szovjet határ felé mentek.

     Ez mind igaz, de akkor már béke volt… Mi meg a családdal a háborúban utaztunk marhavagonban - menekültünk-, és közben igen gyakran bombáztak is. Ugyan nem a szovjetek, hanem az angol-amerikaiak, nekik volt elég bombázójuk és bombájuk mindenki számára. A civil lakosságot sem kímélték soha… lásd éppen Drezdát, amit porig bombáztak és párszázezer civilt is megöltek lelkiismeret-furdalás nélkül.

     Világháború… Menekülünk Kolozsvárról Budapestre… az út hat hétig tart és mindnyájan egy marhavagon lakói vagyunk, én mint pár hónapos koraszülött csecsemő, anyám, apám, nagyszülők is Tordáról és özvegy nagyanyám Kolozsvárról.  Az igen ócska rádióban Handel „Messiása” szól és mi valóban csak a Messiás védelmében bízhatunk.

     Megállók itt, megállók ott, az állomásokon hol itt, hol ott bombáznak ripityára vonatokat, személyvonatokat is, mert a magyar légvédelem már nem tudja megvédeni a légterünket. Ősz van, sőt majdnem tél, mire Pestre érünk, az én étlapom anyám teje (van neki szerencsére bőven) és a tejberizs. Tejberizset aztán gyermekkoromban később évekig nem eszem, annyira megutáltam. Valahol Aszód környékén majdnem a mi vonatunkat is szétbombázzák másik néggyel együtt … de velünk az Isten, megint megússzuk. Megérkezünk Budapestre, a budai oldalon egy villába szállásolnak el ismerősök. Ott éljük át majd egy évig Budapest ostromát.

     Hány százezer embert szállítottak a marhavagonok a nagy Szovjetunió felé ’44-45-ben! Olyan zsúfoltak voltak, hogy kübli sem nagyon volt bennük; aki útközben meghalt a mindenütt dühöngő vérhasban vagy tífuszban, azt menet közben egyszerűen kidobták a kocsiból; se temetés, se istenhozzád. Jó ismerősünk édesapja is így járt, azóta sem tudják a hozzátartozók, hol nyugszik. Valaki csak elkaparta szánalomból a nagy orosz pusztaságon.                                                     

      Vissza az ostromlott Budapesthez és a budai villához, ahol éljük a rettenet mindennapjait. Megtörik az ellenállás, a szovjetek utcáról-utcára, házról-házra foglalják el Budapestet, ott vannak már Budán is; a mi villánk, úgy látszik kicsit tetszetősebb még a bombázások után is, megtetszik nekik és egy alsóbbrendű zászlóaljparancsnokságot szállásolnak el, mellénk. Egy-két szoba az övék, egy szoba marad a miénk. anyám folytonosan magához ölel, ezért nem erőszakolják meg, mint annyi más fiatal nőt. Kolozsvári „kicsi” nagyanyám takarít a „tiszt uraknak”, kiszolgálja őket, ezért néha beletúrhat az egyik nagy zsákba, ami tele van rablott női selyemharisnyával; jól jön az anyámnak és nagymaminak is, hiszen télutó, majd hideg tavasz van. Kicsi nagyanyám néha egyedül átgyalogol a ponton-hídakon, amelyek a felrobbantott Duna-hídak helyett ékeskednek …-és szerez a pesti oldalról kevés tejet, kenyeret, ezt-azt.   Apám nem mer kimozdulni a házból, mert az utcán könnyen összeszedhetik és besorozhatják egy fogolytranszportba, hiszen ott mindig akad egy kis létszámhiány.

    Egyik kolozsvári ügyvéd ismerőse - vele egyidős fiatal ember - járt így, elkapták az utcán, betették egy fogolytranszportba, felkerült egy marhavagonba, és soha többé nem tért vissza; valahol a nagy ukrán-vagy orosz síkságok valamelyikén fekszik; ott várja a feltámadást. Handel Messiását igen sokszor játsszák a rádióban, igen divatos darab. Hol vannak a Messiások, hogy segítsenek a rettenettől szenvedő embereken?

         A már elfoglalt Budapesten, a budai villában, zajlik az élet: egyszer az egyik szovjet „elvtárs” kicsit részegen tér haza valahonnan és a mi szobánkba is betér (gondolom egy kis szeszt akart volna még valahonnan előteremtetni), és ha már ott van és látja a szép nagy csillárt, akkor a forgótáras géppisztolyával szétlövi azt, mert nagyon tetszik neki, ahogy a csillár üveggyöngyein pattognak a golyók. Az üvegtörmelék az én gyerekágyamra esik, amit én visongva üdvözlök, anyám és apám halálra rémülten vár, hogy mikor halok meg. Nem halok meg, és nem ismerve akkor még a félelmet (csecsemő vagyok még mindig), szinte élvezem az egészet.

Velünk együtt „élvezi végig” a majd egy éves ostromot ugyanabban a villában egy másik erdélyi menekültcsalád is, Csíkyék, akik fia, Bandi, akkor olyan tíz éves lehet, sokat játszik velem és megajándékoz egy kis pingvinnel, amit valami posztóból varrt valaki. A „Bandi-fiú” később igen neves erdélyi színész lesz, aztán színész-tanár is, és sokszor találkozunk és felemlegetjük a pesti ostromot, aminek én akkor még csak  öntudatlan résztvevője voltam, mindent főleg szüleim elbeszéléséből tudok(meg olvasmányaimból).

           Egyik kedves története apámnak: a nálunk elszállásolt parancsnok (talán egy ruszki százados), igen kedveli (dugogatja) a szomszéd villa egyik cselédlányát, és ha van benne egy kis „előtöltet” (azaz ivott már eleget), akkor áthívatja egyik sameszével a cselédlányt és eltölt vele egy-két pásztorórát. Egyik ilyen alkalommal - számunkra ismeretlen okból és mivel a villany sokszor elalszik- odaállítja apámat egy nagy égő gyertyával a kezében a saját szobája ajtaja elé, azzal a paranccsal, hogy amíg ő bent hetyepetyél a cselédlánnyal, apám senkit ne engedjen be, még szovjet elvtársait sem, mert akkor ő apámat lelövi.

         Ami ezután következett a „volt Magyarországon” és Erdélyben, azt nagyjából mindenki tudja a történelemből, de persze a történelem mindig csak a nagy vonalakat ismeri, a kisemberek történeteit nem.

             Kicsi nagyanyám kora tavasszal még, vonattal - talán már nem marhavagonban, mert akkor már a háború messze nyugaton járt és az elfoglalt országrészeket már nem volt miért bombázni - szóval egyes egyedül a családból hazautazott az akkor még a szovjetek által  „adminisztrált” Kolozsvárra és próbálta ott menteni, ami még ottmaradt otthonunkból menthető volt. Menthető?- mi is maradt a szép családi otthonból? - hát nem igazán sok, az alapbútorokon kívül szinte semmi. Anyám, az ötvenes években, nyáresti séták közben, amikor az Attila utca és körzetében sétáltunk, a nyitott ablakokon keresztül sokszor mutatott nekem festményeket, amik egykor a Tusa-Nagy- család  tulajdonát képezhették, de a háború alatt „tulajdonost váltottak”… és mivel akkor már kommunizmus volt és mi B-listásak voltunk nagyon is, mukkani sem mertek volna szüleim a hatóságok előtt. Remélem a „váltó-tulajdonosok” jól őrizték a festményeinket… talán még ma is épek és szépek. Ma estefelé - tavasz van megint, március 16-ika és elég hűvös  Handel Messiását hallgatom a Bartókon és azon gondolkodom, hogy ha 75 évvel ezelőtt minden másképpen történik, ha mindezt nem kell átéljük, akkor másképpen vélekednék az éppen aktuális orosz-ukrán háborúról?! Nem hiszem! A háború mindig a buták és „megingathatatlanok” háborúja marad, azoké, akiket érvekkel nem, csak ököllel lehet meggyőzni bármiről is. Remélem, a mai fiatalok már nem ismerik meg a marhavagonok diszkrét báját és mindazt, amit mi átéltünk a második nagy világégés alatt… és közvetlenül utána is.


                                                                                                      2022. 03. 16. Pápa.


Ügyeletben.

Az ügyeletben   

hajnali három és

négy között   

nagy a csend

a holnapi halottak

nyugodtan alusznak ágyaikban

a halál is megfáradt

szerszámát szögre akasztja

a háború is elernyed

egy pillanatra

a félelem horkolva

alszik a csatamezőkön

mikor a hajnal hideg ujja

végigsuhint a világon

nyúzott arccal

kelnek az ügyeletesek

és örvendeznek az élőknek

és síratják a holtakat

és levetik fásultan

a tegnapi munkaruhát

és tudják, hogy az ügyeletekben

hajnali három és négy között

nagy a csend

de mégse pihenhet a

lelkiismeret, mert a hajnal hideg ujja

végigsuhant élőkön és

holtakon egyaránt

és a tegnapi munkaruhát

mindig újra kell

felvenni és menteni a

menthetőt és a

menthetetlent is

mert ügyeletben drága az élet

és ők nem pártolhatják a

halált.

                                                                                                                                2022. 03. 21. Pápa.hétfő (kalitka)

REMÉNYI TIBOR

A BÉKE UTÓPIÁJA

„Akinek két ruhája van, adjon  annak, akinek nincs….”  (Lukács ev. 3,11.)

Az elmúlt években leginkább attól féltünk, hogy a migránsok milliós beözönlése Európába és Amerikába előbb-utóbb polgárháborúkat fog kirobbantania a „befogadó” országokban, azután faji háborút akár egész kontinenseken.

A részleges gyűlölködés és helyi csatározások után 30 napja iszonyú erővel robbant ki az orosz-ukrán háború (amely bizonyos mértékig testvérháború, hiszen Ukrajna legalább annyira orosz, mint lengyel, tatár, örmény, ruszin, román és magyar, stb.)  De a nyugati és globális háttérhatalmak tettek róla, hogy az ukrán „hazafiság” soviniszta, etnikai gyűlöletté fajuljon, üldözzék és öljék az ott régóta békében élő (?) nemzetiségeket. Az orosz „medvétől” sem áll távol a hódítás vágya, és ezúttal esztelenül (és aránytalanul?) nagyot ütött vissza, és azóta is mindent elpusztítva dühöng... 

Miért erősebb a gyűlölet, mint a megértés és elfogadás?  Miért akarnak a bankárok és a hadurak földrésznyi birodalmakon uralkodni, és birtokolni azok minden javát, engedelmes szolgájukká tenni minden nemzetét?  Ősi ösztöne lenne ez az örök embernek? Kegyetlennek lenni jobb, mint megbocsátónak és könyörületesnek?  Valójában nem értem, csak szemlélem és nem látok változást, jobbulást évezredek távlatában sem.

Saját használatra azonban szeretnék tovább kutakodni az okok dzsungelében.

    Hol kezdődtek a bajok? Talán valamikor a keresztes háborúk idején, vagy még korábban, Mohamed halála után az öröklés körüli családi civakodással, vagy még előbb, a hellén kultúra széthullásával, netán Káin és Ábel testvérharcával?

    Nem véletlenül élnek tagoltan, némiképp elkülönülten a világ népei ott, ahol élnek. A megtelepedési kontúrvonalakat a faji, nyelvi, vallási és kulturális jellemzők jelölték ki, és jelölik ki ma is. A területbirtoklást, a határokat többnyire a háborúk győztesei határozták meg, és ennek során egész kontinensek őslakosságának módszeres kiirtására is sor került (pl. Észak- és Közép-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Új-Guineában és Afrika déli részén).

    A viszonylagos békeidőszakok záloga az volt, hogy mindenki „maradjon nyugton a helyén”, és ha a békék nagyjából az etnikai határokat szentesítették, akkor volt remény a béke fenntartására.

    Másik erjesztő erő, amely felboríthatta a békét, a gazdasági egyenlőtlenség, a javak egyenlőtlen birtoklásának folyamata volt. Ezt a folyamatot a földrajzi helyzet, az éghajlati és domborzati tényezők, a tengerek közelsége, a közlekedési és kereskedelmi utak nyomvonala és kereszteződései, bizonyos genetikai adottságok, és még számos körülmény bonyolult összjátéka határozta meg.

    Az egyenlőtlenség némely területen viszonylag gyorsan, másutt hosszú évezredek alatt alakult ki. Eddigi történelemismeretünk tanúsága szerint csak az utóbbi 150-200 évben jutottak el az emberiség kiemelkedő személyiségei és csoportjai arra a felismerésre, hogy az immár belakott Földgolyón háborúk nélkül is fel lehetne oldani a javak egyenlőtlen eloszlásából származó szükségszerű feszültségeket.  A 20. század közepére már rendelkezésre álltak azok a termelő kapacitások, amelyek képesek voltak, azaz lettek volna az egész emberiség átlagosan jó színvonalú eltartására. Megvolt minden technika és technológia ahhoz, hogy az egészséget felőrlő összes fizikai munkát gépek és géprendszerek végezzék. A megoldás lehetőségének objektív feltételei létrejöttek. A többi az emberen, az emberi gondolkodáson, lelkületen és akaraton múlott. Nevezetesen azon, hogy képes-e javait megosztani egyik ember a másikkal, egyik család a másikkal, egyik nemzet a másikkal, a tenger mellett élők a szárazföldiekkel, az északiak a déliekkel stb.

    Ám az anyagi javak bőségét, amely mindenki számára elég lenne, a magántulajdonon alapuló kapitalista termelési‒gazdálkodási rendszer teremtette meg, és ez már eleve magában hordozta az objektív lehetőségek ígéretének megfeneklését a magánérdekek zátonyán. A magántulajdon szentsége megkérdőjelezhetetlen lett, az un. „fenntarthatóság” egyetlen motorjának a profitot tartották, és kialakult a legújabb kori fogyasztói társadalom, amelyben a szükségtelen komfort, a birtoklás, a szerzés és az önzés a vezérelvek.

    A napokban Rákosi Jenő tárcáit olvasom, azokat, amelyeket a 19. század végén írt a Budapesti Hírlapba. A jeles publicista, drámaíró és színházi ember ekkor még tisztán képviselte a konzervatív liberalizmus deáki elveit, erkölcsi felfogása követhető és követendő volt. Az, hogy később Ady és a Nyugat ellen fordult, számomra nem teszi érvénytelenné korábbi erényeit. Rákos Jenő írja 1884-ben (!):

    „ A szabadság nem kevesebb, hanem mindig több lesz; a forgalom mindig könnyebb, az élet élvezetei hozzáférhetőbbek… de a kínálkozó gyönyörökről való lemondás több lelkierőbe kerül; a megsokszorozott s mindenkihez közelebb lépett élvezetek nélkülözése kínosabb, elkeserítőbb. Ebben fogamzik meg a társadalom élvező részének gyűlölete a nélkülöző részben; az élvezetszabadság pedig növeli az étvágyat, növeli a gyűlöletet és terjesztését ezerszer megkönnyebbíti. Hol a remédium (gyógyszer)? Nem tudok rá megfelelni. Tudom, hogy nem a represszív (elnyomó) rendszabályokban. Előttem egy bizonyos: vagy talál a szabadság remédiumot a maga kórságára, ami azt jelenti, hogy katasztrófák nélkül, saját tanításai keretén belül képes megoldani e kérdést; vagy nem talál, s akkor unokáink egy borzasztó viharos időre fognak virradni”

    Az unokák mi vagyunk, és nem következtek-e be a 20. században a „borzasztó viharos idők”, és nem a még szörnyűbb viharoktól rettegünk-e ma is? Egyre többen érzik, tudják, mondják, hogy a következő háborút az ökológiai krízis fogja okozni, párosulva az emberi önzéssel, birtoklási vággyal és gonoszsággal.

    A másfajta termelési és elosztási módok lehetőségei a filozófia lomtárába kerültek, és a két világháború, valamint a modern regionális háborúk azt bizonyították, hogy a technikai fejlettség és az anyagi bőség nem oldja meg az emberiség belső ellentmondásait.  

    Félő, hogy nem az új, békés utak keresése, hanem a „status quo”-t védő, erőből történő politikai-katonai „megoldások” kerülnek előtérbe. Ez folyik most Ukrajnában, és bőven vannak, akik nyugatról is, belülről is szítják a pusztítás és halál tűzvészét, a remélt politikai és gazdasági haszonszerzés érdekében.

    Sikerülhetne-e mégis a tűzszünet és valamilyen megbékélés, az együttélés mottóbeli elvének és gyakorlatának elfogadásával? Avagy annak könnyített változatával: ha neked öt ruhád van, legalább kettőt adj annak, akinek nincs. Valóban vissza kell menni a „Gyilkos testvér botja zuhanásáig”, Káin és Ábel őspéldájához, hogy megértsük az emberi összeférhetetlenség és ellenségeskedés gyógyíthatatlan, örökletes jellegét?

    Nem tagadom, mindig is úgy gondoltam, hogy az egyén, az egyes ember felelőssége igen jelentős a társadalmi motivációk, törekvések és mozgások alakulásában. A társadalom egészének tévedéséhez és katasztrófájához egyéni tévedések és bűnök kellenek. Ezért óriási a vezetők felelőssége! Ezért óriási a nevelés, a család, az iskola, a média és világhálót kézben tartók és működtetők felelőssége. Ezért nem jelentéktelen minden egyes polgár felelőssége. Mindig úgy éreztem, hogy a „hivatalos tudományok”, pl. a szociológia és a viselkedéstudomány valahogy elkeni az egyéni felelősség kérdését, belemossa a kollektív tudati folyamatokba, elfedi a társadalmi mozgások „objektív” törvényszerűségeivel. 

    Ha nem lehetne építeni az egyéni önzésre, a fogyasztási és felhalmozási vágyra, ha nem az anyagi, hanem a lelki-szellemi gazdagság lenne az emberek célja, akkor nem lehetne meglovagolni az egyén ambícióit, és nem lehetne anyagi érdekekért viszálykodásba, ellenségeskedésbe hajszolni családokat, társadalmi csoportokat, népeket és kontinenseket. Ha valami csoda folytán ez a szociális kiegyenlítődés és kibékülés megtörténne, akkor még hátra volna a felekezetek és világvallások testvéri kézfogása.  

    Tisztában vagyok vele, micsoda naivitás mindezek megvalósulásában hinni! Ezért utópia a béke. Még sem tudom nem végiggondolni, nem kimondani, nem óhajtani. Miért lehetetlen, hogy ami ma utópia, egyszer valósággá váljon?  


Nagyvarjasi Szabó István

Ex oriente lux?

(Régi metafora: keletről jön a fény. Most az égő városok,  falvak, iskolák, kórházak fénye.)

Megfeledkeztünk arról, hogy mindannyian Mihail Gorbacsov köpönyegéből bújtunk elő, habár igaz, hogy ezt a köpönyeget egy tucatszínészből lett amerikai President, Ronald Reagan gomboltatta ki vele. Emlékszünk még (dehogy emlékszünk!), mit mondott Berlinben ez a cowboy? „Mr. Gorbacsov, bontassa le ezt a falat!" Megtörtént. Gorbi nélkül is, de nem  ellenére. Úgy tűnt, az USA, Németország és a Szovjetunió új nászútra indul, édes hármasban, de most nem T-34-el, Tigrisekkel vagy U-2 kémrepülőgéppel, hanem hatalmas, rózsaszín reményekkel. Reagan, többszörösen felülemelkedve az Oscar-díjon, eljátszotta élete, de talán valamennyiünk életének legnagyobb drámáját. Gorbacsov leszerepelt. Rá még visszatérünk. Egy hívő, okos ismerősöm azt mondta akkor, a kilencvenes években, hogy jön a világvége, mert Isten csodát tett: világháború nélkül megszüntetett egy szuperhatalmat, és mi ezt a túlvilági jelet föl sem fogjuk.

Ki gondolta volna ezt akár egy évvel azelőtt is, persze a Jóistenen kívül? Én biztos nem. De miért jön a világvége? Mert az embereknek van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, és külön-külön ugyan Krisztust éreznek, de együtt mégis  Barabást kiáltanak, mint Karinthy novellájában.

Gorbacsov volt a Végzettől elhívatott, a kiválasztott? Jó kérdés, pedig én tettem fel.

Máris ott vagyunk a „titokzatos, a kiismerhetetlen, különös szláv lélek"  megnevezésű  tünetcsoportnál és/vagy gumicsontnál, tehát vegyük elő józan eszünket és hozzá egy kis Churchillt. 1939. október 1-én ily gondolatokat főzött feje bográcsában e bölcs férfiú, aki akkor még nem volt miniszterelnök: „Hogy Oroszország mit fog tenni, nem láthatom előre. Olyan rejtvény ez, amelynek megfejtéséhez előbb egy talányt kell megfejtenünk, annak a megfejtéséhez pedig egy rejtélyt. De talán van hozzá kulcs. Ez a kulcs pedig az orosz nemzeti érdek. Márpedig Oroszország biztonsági érdekével nem lehet összhangban, ha Németország a Fekete-tengerig nyomul előre..."

Eddig az idézet, ami akkor hangzott el, amikor Berlinben és Moszkvában orgazmus-közeli állapotban ünnepelték a Molotov-Ribbentrop paktumot. Pussz-pussz-pussz, rengeteg pussz! Most helyettesítsük be Németországot a NATO-val. Ennyi. Ukrajna a NATO-ban? Olyan ez Oroszországnak, mintha nekem a szomszéd minden reggel a küszöbömre szarna.

Orosz fóbia, paranoia, lelki betegség, kisebbrendűségi érzés, bunkóság vagy mit tudom én mi, - hogy a birodalom határai legyenek minél messzebb a Szent Moszkvától és Oroszország Anyácska testétől. Oroszország története olyan, mint a táguló világegyetem - azt se lehet megállítani, ezt se? Ezt jól az eszébe kéne vésse minden politikus, akár szereti az oroszokat, akár nem. Lehet ezt elutasítani, lehet tudomásul venni, de megkerülni nem lehet. Együtt kell élni vele, mint az anyóssal vagy a Coviddal. Ez van. Már ötszáz éve.

Kezdte Rettegett Iván, aki   megindult a Baltikum és lengyel-litván királyság ellen, miután leszámolt a dél-oroszországi tatár kánságokkal. Szent a cél! Lengyelország és Litvánia uralkodója,  Báthory István alaposan orrba verte a Rettegettet.

Majd jön Nagy Péter. Ablak Európára! Olyan dühödt ambícióval építi meg Szentpétervárt, mint Sztálin az atombombát. Ő okosabb, műveltebb, de nem kevésbé kegyetlen, mint Iván. Állítólag tőle származik a mondás, amit már régóta kőbe kéne vésni: Az orosz népet kancsukával és vodkával kell kormányozni. (Nincs elég kő?)

Nagy Katalin, akiben egy csepp orosz vér sem folyt - vegytiszta német -, lett a legeredményesebb újkori cár. Ha éppen nem szexelt, akkor hódított. Nem csak vérbő férfiakat, hanem Lengyelországot, dél-Ukrajnát is. Az ő tiszteletére építtette éppen jól megérdemelt pihenőbe tett egyik szeretője, Patyomkin a róla elnevezett falvakat. S ez ismétlődött, a „falvak” is, a gargantuai étvágy is Sztálinnal, Hruscsovval és Brezsnyevvel bezárólag. Csak minél távolabb  a határokat, plusz meleg tengeri kikötőket!

Így jutottak el Kubáig. Aki nem hiszi, járjon utána! Állok elébe. A lengyelek több mint 120 évig moszkovita járom alatt nyögtek. Közben az oroszok mindent elkövettek, hogy a lengyelek ne legyenek lengyelek, a lengyelek meg mindent megtettek, hogy az oroszoknak ez ne sikerüljön. Józef Pilsudski, a nagy újjáalapító ragadta meg a lényeget: „A németek a szabadságunkat akarják, az oroszok a lelkünket.” Ha nem adod a lelkedet, dászvidányije Katyn-ban.

Ukrán kérdés a XX. századig nem merült fel a Cár Atyuska birodalmában. Csak egy kérdés volt: de hát kik azok az ukránok? Erre legalább egy tucat  sziklaszilárd válasz érkezett, attól kezdve, hogy eloroszosodott lengyelek, azon át, hogy orosz tájnyelvet beszélő szarmata- kun- tatár ivadékok, egészen odáig, hogy ők a legtisztább, legnemesebb szlávok. Minden igény kielégíttetett. A II. világháborúban és pár évig utána Ukrajna területén a totális áttekinthetetlenség, a bellum omnium contra omnes ősállapota dühöngött. Mindenkinek mindenkivel elszámolni valója akadt. Most Putyin megteszi nekik azt a szívességet, hogy nemzetté püföli őket. Egyértelmű, egyérzelmű nemzetté, amelynek cementje az oroszgyűlölet lesz. Ezen túl minden oroszról minden ukránnak az jut eszébe, hogy ő a hős, a mártír ukrán.

Olyasmik olvashatók, hogy az orosz katonák azt hitték, hogy ami van, az hadgyakorlat. Az orosz történelem páratlan kincsesbánya. Volt már ehhez hasonló. Amikor 1825-ben kitört a dekabrista fölkelés, a katonáknak azt kellett harsogni, forradalmár tisztjeik parancsára, hogy éljen a Konstitúció! Azt hitték, hogy a Konstitúció Konstantin nagyherceg felesége. A jámbor muzsikok nagyon meglepődtek, mikor beléjük ágyúztak. S nem csak városi legenda, hogy 1956-ban Budapestnél a Szuezi csatornát keresték a Duna helyett.

A propaganda, agymosás, dezinformáció mára egyik legpusztítóbb fegyvernemmé vált. Már Bismarck is megmondta: Sose hazudnak annyit, mint esküvő előtt, háború alatt és vadászat után. Vagy: Minden háború első áldozata az igazság - ezt se én találtam ki. Kinek higgyünk? Akik ebbe a háborúba belementek, nem ismerik a történelmet.

Churchillt már idéztük. Vegyük elő Metternichet: Oroszország sohasem olyan erős és sohasem olyan gyenge, mint amilyennek látszik - figyelmeztetett.

De ne maradjon ki Mark Twain sem: A történelem nem ismétli önmagát, de rímel.

A Szovjetunió meghalt, amikor Gorbacsov kiengedte Pandóra szelencéjéből a glaznosztyot és a peresztrojkát. Gorbacsovért kár. Több volt, mint politikus, Ember. Nagybetűvel. Talán egy Prométheusz, aki az istenektől visszalopta nekünk a reményt.

Persze, még  adós vagyok egy válasszal, mert sokan kérdezték, kinek a pártján állok? Hát elmondom. Volt egyszer, hol nem volt egy bolgár cár, III. Borisz.  A II. világháború alatt egyszer így fakadt ki: A hadseregem németbarát, a diplomatáim angolbarátok, a népem oroszbarát - csak én vagyok bolgárbarát!? Pedig ebben a cárban egy szem bolgár gén nem volt.

De sose kanyarodjunk túl messzire az alapkérdéstől: ki támadott, és miért ráncigálták a medve bajszát?

 * * * * * * * * * * * * * *



hallgasd is meg:    Imagine


László Attila előadásában: Imagine

Intés az őrzőkhöz

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Csillag-szórók az éjszakák,

Szent-János-bogarak a kertben,

Emlékek elmúlt nyarakon,

Flórenc nyarán s összekeverten

Búcsúztató őszi Lidónak

Emlékei a hajnali

Párás, dísz-kócos tánci termen,

Történt szépek, éltek és voltak,

Kik meg nem halhatnak soha,

Őrzött elevenek és holtak,

Szívek távoli mosolya,

Reátok néz, aggódva, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.


Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek.

Oly szomorú embernek lenni

S szörnyűek az állat-hős igék

S a csillag-szóró éjszakák

Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe-szőtt hitét

S akik még vagytok, őrzők, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ady

 Dr. Nagy Major Gábor     

           Háborús Nagypéntek.

nagypéntek jön, egy ország

koplal, éhezik

primum nil nocere mondják

a kiégett ablakok

és az útmenti Krisztusok

integetnek az elmenőknek

akik húzzák- vonják

a mindenüket rejtő bőröndöket

és a kézen vezetett

kisgyermekek sírva kérdik:

miért is mindezek?!

nagypéntek jön megint

és a bombák és a bombázók

arctalanok és

a farizeusok újra keresztre

feszítették a latrok helyett

a békét és

senki nem tudja, hogy

jön-e még feltámadás és

a primum nil nocerét

betarthatják-e az orvosok.


2022. 03. 12. Pápa (kalitka).

Dr. Gyárfás András

Pörkölt

Háborúban születtem és tanultam meg járni, nem szeretnék háborúban kicsoszogni az életből.

Kérem szépen, nagyon szépen kérem, tessenek békét kötni, de addig is,  ha szabad még szebben kérnem, hagyjanak nekem békét. Meggyászoltuk a Kígyó szigeti ukrán határőrséget, már csak azért is, mert olyan hatvan évvel ezelőtt remek mititejt ettünk ott, román motoros csónakok vittek megfizethető áron, és jókat kacagva az állandó vízfröccstől. Igaz, most, hogy feltámadtak a hősök a Krím félszigeten, hát mit mondjak, újra  „mititej" a Kígyó sziget, és a borzalmas képek, melyekkel naponta elárasztottak az össz-Tv társaságok, kiderült, hogy olyan nyolc évre nyúlnak vissza, a nagy marha forradalom idejére, ahol ukrán tankok gázolták le az ukrán embereket. Ami arra késztet, hogy ide üljek és kimondottan csak a saját békém végett vegyem fel a küzdelmet, az az, hogy az ukrán bohóc-elnök azzal küldi oda az embereit, hogy tudja, semmi értelme sincs, de neki aztán ne mondja senki, hogy ő nem tett meg mindent a béke érdekében!

Hát tényleg megtett, sőt azon felül is. Kinyittatta a börtönöket és mindenkinek fegyvert nyomott a kezébe: harcoljatok a hazáért! Hát azt az örömmámort azok között, kiknek apját, testvérét ezek a banditák gyilkolták le! Most, alig egy pár év- vagy hónapnyi üdülés után törvényesen gyilkolhatnak,  és ne álmodozzunk, holnap már a német egyetemen szól a sortűz, csak úgy, és majd húsz év után kiderül, hogy nem szabad semmit elmondani, titkosítva lesz, mert… na szóval…

Aztán, a német kancellár (istenem, a kancellár, a német!) kijelenti, hogy fegyvereket nem, azt nem küldünk, sisakokat igen, de fegyvert – jajj, azt biztos nem, és rá két napra az egész harckészletet, ami harminc éve ott rozsdásodik a volt keletnémet kaszárnyákban. Továbbá kijelenti, hogy százmilliárd eurót (pillanatnyilag nincs a kasszában annyi, de ígérni lehet) az elődje, minden idők legsikeresebb kancellár-asszonya által elhanyagolt hadseregre költ. Hurrá, hurrá, hurrá. (Az óceánon túl a demens dörzsölheti a markát: „bejött.”) Még szerencse, hogy történelmi beszéde végén, amikor állva tapsolt neki az egész ház az, elnöknő rászólt: - Scholz Úr, tegye fel legyen szíves a maszkját! 

A drámai pillanatoktól, melyeket a határt átlépőkről közöl a képernyő, tisztelettel visszatartom magam, nem úgy, mint a riporterek, kik tucatjával vetik rá magukat egy-egy síró gyermeket karjában tartó asszonyra, de nagy tisztelettel kérem a legnépszerűbb német tv-adó hősnőjét, hogy a szlovák határtábla mellett állva ne bizonygassa, hogy: - Íme egy ilyen kis ország is, mint Szlovénia, teszi kötelességét, nem úgy, mint kétezer-tizenötben az Orbán Magyarországa!

Valahogy úgy kezdek lenni ezzel a háborúval, mint a kakaspörkölttel. Évekkel ezelőtt bemutattak egy farmot, ahol kimondottan kakasokat tenyészettek, és láthattuk a füves kertben ide-oda szaladgáló kedves kis kakócákat, egy-egy vitéz tollakkal is felfegyverzett szép példányt, aztán behívtak a konyhába és bemutatták, hogyan kell elkészíteni az igazán ízes pörköltet. Hát a kakast (az áldozatot) marokra fogjuk két lábánál fogva, ráfektetjük a fejét egy tönkre, és supp, a bárdal le a fejét (ezzel lerövidítjük az esetleges szenvedést, mondják), majd hagyjuk, hogy verdessen a szárnyaival a még élő (?) baromfi, mert így távozik a vér az erekből, és ettől lesz majd különlegesen finom a pörkölt. 

Jöjjenek kérem, az ebédlőben már tálalva van. Köszönöm szépen, nem vagyok éhes!

Vágó Csaba

"Mielőtt Ukrán Nemzeti színekbe öltöznél..

MA FELHÍVTAM KÉT KÁRPÁTALJAI ISMERŐSÖM !

Csak hogy mindenki képben legyen az aktuális helyzettel és a kilátásokkal.s

Spontán itthoni összefogással itthon tömegével ajánlottak fel szállást, ingyen fuvart Pestre, élelmiszert, ruhát....stb. a rászoruló menekülteknek.   De mitől is menekülnek és mit tudunk róluk? A hírekben ezerszámra szólalnak meg politikusok, politikai elemzők, közgazdászok, államfők a világ minden részéről. És mindenki a saját szája íze szerint közli a média felé, ami nem pártfüggetlen. Minden hír úgy lát napvilágot, ahogy az érdekek diktálják.

De nem látok riportokat az ott élő magyarokkal. Én ma felhívtam és megkérdeztem két beregszászi és ungvári ismerőst, hogy a kárpátaljai magyaroknak mi a véleményük Putyinról. Azt a választ kaptam, hogy itt az anyaországban imádkozzunk azért, hogy Putyin győzzön!

Ukrajnában nacionalista alapokon gyakorlatilag egy terrorista kormány működik. Efölött szemet hunyt az Unio az USA és az ENSZ. Donbaszban évek óta gyilkolják az oroszokat és ellehetetlenítik őket az élettől. A kisebbséget semmibe nézik. Lásd ukrán nyelvtörvény.

Gyakorlatilag az emberi jogokat teljesen aláásva működik egy ország Európában, akik legálisan írtják a saját kisebbségüket. Mind ezt úgy, hogy Amerika, a demokrácia hazája pontosan tudja ezt. A magyarokat ugyanúgy üldözik, mint az oroszokat. Sokan elvándoroltak, de még mindig 200 ezer magyar honfitársunk ott él.

Az ukrán kormánynak volt nyolc éve békés úton rendezni a kisebbség kérdését. Ez nem sikerült. Putyinnál betelt a pohár. Ő kiáll a saját népe mellett, független attól, hogy a határ melyik oldalán laknak. Neki olyanok a donbasi oroszok, mint nekünk az erdélyi székelyek. Annyi különbséggel, hogy ő ki is áll mellettük. Így most a kárpátaljai magyarok csak Putyinban bízhatnak.

Sajnos az anyaországi politikusoktól nincs mit várni. Rendkívül nagy népszerűségnek örvend Putyin. Ha ne adj isten Putyin elbukik, akkor az agresszív ukrán kormány végleg leradírozza a térképről a kisebbségeket. Ezért bíznak abban, hogy nyerni fog. Ukrajnának nem kellenek a magyarok. Itt a csonkaországban sajnos megint nem kellenek. Ugyanaz a helyzet, mint Romániában. A román azt mondja a székelyre, hogy bozgor. Az itthoni magyar pedig azt mondja a székelyre, hogy román. Így az elszakított magyarok magukra lettek hagyva mindenütt.

Szomorú, de a kárpátaljaiak már egy idegen hatalomtól várják a megváltást. Ez pedig Putyin. Ők nem az oroszoktól félnek és nem attól, hogy lebombázzák Ungvárt, vagy Munkácsot.

Ők a saját kormányuktól félnek és a kényszersorozásoktól.

Magyar ember ne legyen golyófogó. Ezt már láthattuk a délszláv háború idején. A szerbek a magyarokat sorozták be először, ugyanúgy mint a horvátok. Így magyar lőtte a magyart. Most a kárpátaljai magyarok egy olyan háborúnak lehetnek részesei, amihez semmi közük.

Miért harcoljanak ők egy elnyomó ukrán kormány mellett, ha őket is elnyomják? Ezért már semmiben nem tudnak bízni, csak Putyin gyors győzelmében.

Jelenleg a nemzetközi és az itthoni média terrorista agresszorként tekint rá, mert kiáll a saját elnyomott népe ellen és szembe megy Amerikával. A NATO most várakozó állásponton van, mert Ukrajna nem NATO tag.

De ne felejtsük el, hogy Oroszország mellé állt Kína és Irán. Oroszország egyedül bedarálná a NATO- t. De Kínával és Iránnal együtt elsöpörné Amerikát is. Így most feladta a leckét a világnak. Most mindenki kivár, úgy hogy közben nemzetközi szankciókkal fenyegetik az oroszokat.

De Kínát sem jó felbőszíteni, mert annak hihetetlen gazdasági vonzata lenne. Most úgy adtak az oroszoknak sakkot, hogy igazából az oroszok adták a mattot. Jelenleg a NATO jobban fél, mint az oroszok. Amerikának kár beleszólnia. Ő mindig akkor jelenik meg, ha gazdaságilag érdekelt benne. Lásd Kuwait, Irak, Afganisztán, vagy annak idején Viet- nam, vagy Kórea. Most Ukrajnát kell megvédeniük. Amerika már most elvérzett. De hagyjuk a nagyhatalmakat!

Most a magyarjaink fontosabbak. Jelenleg 200 ezer magyar érdekét kell okosan képviselni. Ha nyalunk a NATO- nak és az UNIO- nak, azzal 200 ezer magyar életét kockáztatjuk. Ha szembe megyünk Ukrajnával, azzal hadat üzenünk az UNIO- nak. Most a legnehezebb a döntés. Itt egyetlen jó döntés van, ha semlegesek maradunk. Amennyiben Putyin nyerni fog, úgy felvetődött, hogy mi lesz Ukrajna sorsa. Mert akárhogy is nézzük, ez egy mesterségesen összehozott báb állam. Úgy földrajzilag, mint a népességét nézve, bebizonyosodott, hogy életképtelen. Mint mindegyik összetákolt ország.

Jugoszlávia széthullott. Csehszlovákia széthullott. Szovjetunió széthullott.

Most Ukrajna a soron.

Putyin elkottyintotta, hogy Ukrajnának semmilyen követelése nem lehet Kárpátalját illetően. Az oroszok visszavennék ami az övék, a lengyelek szintén és nekünk járna Kárpátalja. Putyin nem tart rá igényt. Ebben bíznak a kinti magyarok. Ott egyöntetűen szeretnének Magyarországhoz tartozni.

A visszacsatolás lehetősége most ott van. Talán nem adódik ilyen lehetőség az életben. Antal József kormánya egyszer már elszalasztotta. Ha hinni lehet a mendemondáknak, akkor Kádár János Erdélyt szintén elszalasztotta.

Az Antal kormány konkrétan lemondott Kárpátaljáról.

Akkor a média azt harsogta, hogy ha visszakapnánk Kárpátalját, akkor 10 évig zsíroskenyeret kellene ennünk. A pénztárcával próbáltak manipulálni. De ha megnézzük a széthullott államok utódait, akkor nem biztos hogy igaz ez a zsíroskenyér történet. Csehországban nem zsíroskenyeret esznek. Mint ahogy Szlovéniában sem, vagy Horvátországban sem. De még Szlovákiában sem zsíroskenyeret esznek. Sőt ! Még Szerbiában is jut hús az asztalra. Ezek mind széthullott országok, akik talpraálltak.

Ha nemzeti lenne a kormányunk, akkor nekünk sem kell zsíroskenyérben gondolkoznunk.

Kárpátalján most 200 ezer magyar várja a sorsát. Ők minket választanának.

De a kormányunk felvállalná - e őket ?

És itt dőlne el, hogy valójában mennyire nemzeti. Mi a fontosabb ? 200 ezer kárpátaljai magyar lelki öröme, hogy Munkácson ne kelljen szégyellni a magyar szót, vagy a párt és az UNIO a fontosabb ?

És lehet, hogy a lehetőség pár héten belül ott lesz a döntésre. Akkor hova fogunk állni ?

Brüsszel érdekeit, vagy Kárpátalja érdekeit fogjuk nézni ?

Ezt nem én kérdeztem, hanem a beregszászi barátom.

A média jelenleg teljesen elferdítve kommunikál mindent. Bemutatja az ukránok szenvedését, a lángoló épületeket, a menekülőket. Minden életért kár. Akár orosz, akár ukrán, akár magyar. De ennek nem kellett volna így történnie. Most a végkifejletet látjuk a hírekben.

Csak a sok éves előzményt nem mutatják. Amit most látunk, az a következmény. A fehér terror sem úgy kezdődött, hogy egyszercsak jött a semmiből. Megelőzte azt egy tanácsköztársaság. Most az egész facebook és a világ ukrán zászlóba öltözött.

És az elmúlt évek ?

Akkor miért nem lobogtak mindenütt az orosz és a magyar zászlók ? Most minden 5. ismerősöm ukrán színekbe öltözött.

Egy olyan ország mellé álltak, ahol sárba tiporják az emberi jogokat. És ezálltal Amerika mellett teszik le a voksot.

Lobogjon a magyar zászló!

Álljunk ki a kárpátaljai magyarokért ! Ne csak Putyinban kelljen bízniuk ! Ha Putyin elbukik, akkor 200 ezer magyar is vele bukik. Így most Putyin az egyetlen remény, bármit is kommunikáljon a média , vagy a politikusaink. Ne a 3 diplomás közgazdász politológussal készítsenek riportot és ne az mondja meg a Rózsadombról, hogy mi a jó a kinti magyaroknak!

Tessék kimenni Husztra, Szolyvára, Ungvárra, Rahoncára, Ungludasra!

Itt az idő megkérdezni az érintetteket! Kevesen vállalják fel, hogy Putyin politikájával egyetértenek De ha 200 ezer kárpátaljai felvállalja az elnyomásban, akkor én leszek a kétszázezeregyedik.

BLU201205-7807-1810