Székely Dénes

Túlélőtúra

     Éjjel két óra van. Utazom. Vonattal. Első osztályra vettem (volna) jegyet, hátha jobbak a körülmények. Kiderül: nincs első osztály. Felszállok a másodosztályra. Annyi a szemét, hogy a Supercom minden munkatársának lenne itt dolga. Illemhelyt hiába is keresek, ha jót akarok magamnak. Hideg van, de olyan, amilyet a gyergyói vérem sem bír meg. Néhány ember lézeng, a java nehéz eset: agresszív, kiabál, zenét bömböltet amolyan fülsikító módon. Tisztelet? Semmi.

Jön a kalauz, kérdem:

– Mi az, hogy eladnak jegyet első osztályra, amikor nincs is?

Erre ő:

– Hölgyem, maga hol él, honnan jön? Ez Románia. Itt nem zakóban, hanem tréningnadrágban utazunk, kérem!

Mondom, az. Kétség sem fér hozzá. Attól még nem kellene az embereket hülyének nézni. Röhögött. Ennyi telt tőle. Sajnos. Nem folytattuk a diskurzust, nem volt kivel. Mindenesetre égbekiáltó!

Románia ide vagy oda, az, hogy 2026-ban nem lehet tisztességes higiéniai körülmények között, ne adj’ Isten biztonságban eljutni egyik pontról a másikra, egyszerűen felháborító. Ez nem utazás, ez egy szürreális túlélőtúra, amire senki sem váltott jegyet.

Amíg a közöny az utas, a korrupció pedig a mozdonyvezető, addig hiába várjuk a megállót, ahol végre emberhez méltó körülmények fogadnak. Csak ülök a fagyos fülkében, és egyetlen dologra vágyom: hogy ez a kísértetvonat végre megálljon, és kiszállhassak ebből a végtelen, sötét éjszakából.

Tudom, nem a kalauz a hibás; ő csak egy apró, megkopott fogaskerék ebben a rozsdás gépezetben. De a csend, ami az agresszív zene és a káromkodások mögött lapul, még fájdalmasabb: ez a beletörődés dermesztő csendje. Mintha mindannyian egy láthatatlan, közös börtönben ülnénk, ahol a jegyünk nem az úti célunkhoz, csak a következő csalódáshoz szól. Ez az ország valahol útközben elvesztette a méltóságát, mi pedig, akik itt zötykölődünk az éjszakában, csak a romjait próbáljuk túlélni, miközben a hajnal még elérhetetlenül távolinak tűnik.

A legijesztőbb azonban nem a hideg fülke vagy a kosz, hanem az a felismerés, hogy kezdünk hozzászokni. Hogy a túlélésünk ára a normalitás feladása lett. Mert amíg a „jó lesz ez így is” mentalitás az útitársunk, addig nemcsak a vonatunk, hanem a jövőnk is egy végtelen, sötét vágányon vesztegel, ahol a remény már nem is utas, csak egy elfelejtett poggyász a peronon, amit valaki más már régen ellopott.

A vonat egyszer megáll majd, de a kérdés az, hogy mi leszünk-e még olyan állapotban, hogy leszálljunk róla, vagy addigra már mi is csak ennek a rozsdás gépezetnek a néma, beletörődött részévé válunk ?!

Magyar Összetartozás Intézete

    A POGÁNYSÁG UTÓLAGOS GYŐZELME

   34 évvel ezelőtt, 1992. június 22-én döntötték le a romániai Hunyad megyében ismeretlenek (munkagépek igénybevételével) Hunyadi János 550 évvel korábbi, a törökök fölött aratott fényes győzelmének emlékművét.

A Hátszegi-medence délnyugati peremén, a Retyezát-hegység északi lábánál, az Erdélyi Vaskapu (másik nevén: Vaskapu-hágó) keleti bejáratánál található egy piciny, Zajkány nevű település, amelynek 2021-es adatok szerint 105 lakosa van. A nyilvántartások szerint ebből 104 fő román, 1 magyar nemzetiségű. Amikor az évszázadok folyamán Erdélyben magyarok százezrei asszimilálódtak (kényszer hatására vagy önként) az őket körülvevő románság soraiba, a maga nemében hősies tettnek számít ama egyetlen magyar részéről, hogy 0,5%-os kisebbségként, „egy szál magában” is bátran vállalta magyarságát. Nyilván a madáchi „küzdj és bízva bízzál” jegyében.

De Zajkány település nem ezzel írta be nevét a történelembe, mert hát bármennyire pici is – beírta. Kétszer is.

Első alkalommal a nagy törökverőnek, a kereszténység fényes csillagának köszönhetően (akiről immár a közelmúltban filmeposz is készült), 1442. szeptember 6-án. Mohács előtt vagyunk több mint nyolcvan esztendővel, az oszmánok még Bizáncot sem vették be, de már nagyratörő terveket forgatnak a fejükben Európa meghódoltatásáról. Az útjukba eső első komolyabb ellenfél, a Magyar Királyság határait „kóstolgatják” hát, egyelőre csak kisebb-nagyobb portyák, rablóhadjáratok keretében, megkeserítve ezzel az erdélyiek mindennapjait. E „kóstolgatások” azonban ez idő tájt rendre keserű szájízzel végződnek számukra, ugyanis a hegyek túloldalán olyan karizmatikus hadvezér várja őket, akinek a nevét a török anyák hamarosan neveletlen csemetéik megzabolázására használják majd. Természetesen Hunyadi Jánosról van szó.

A zajkányi csata előzménye, hogy az év tavaszán II. Murád szultán Mezid bég vezetésével mintegy húsz-harmincezres sereget küldött Erdélybe „gyűjtögető” és félelemkeltő körútra. Az akkor már a délvidéki főkapitányi és Erdély vajdája (Újlaki Miklós mellett) címet is magáénak tudó Hunyadi azonban mindent a visszájára fordított: a Nagyszebennél március 25-én fölöttük aratott fényes győzelme következtében azt is elvette, amijük volt, a félelem pedig a török szívekben vert tanyát.

Ráadásul a győzelem hatására Havasalföld és Moldva is visszatért a török karámból a magyar király kebelére.

A padisah ezt nyilván nem hagyhatta szó nélkül, azonnal (pontosabban: öt hónap múlva) újabb hadjáratot indított. Az indítékok között a fosztogatás és a félelemkeltés mellett immár a bosszú is megjelent. Az új, az előzőnél is nagyobb sereget (egyes források 80 ezer, míg a reálisabban mérlegelők 30-40 ezer főt emlegetnek) ezúttal Hadim Sehabeddin pasa vezette. Azért nem Mezid bég, mert ő a nagyszebeni ütközet óta csupán a másvilágról követhette figyelemmel a miatta indított bosszúhadjárat fejleményeit.

A török sereg a korábbi években már bevált helyen, a Vaskapu-hágón keresztül akart Erdélybe hatolni. Hunyadi számított rá, és mivel a helyszínt alkalmasnak találta a találkozásra, 10-15 ezer főnyi seregével felkészülten várta a betolakodókat. Julier Ferenc nyugalmazott ezredes a Függetlenség című napilap 1934. június 10-i számában így írja le a csata lefolyását: „Az óriási túlerővel szemben Hunyadi János jól bevált ősmagyar cselt alkalmazott. Csatarendjének közepét, a lovasságot színlelt támadásra rendelte, majd pedig hátrálásra utasította. Erre a törökök üldözésbe mentek át. Most indította meg Hunyadi a két szárny gyalogságát ellentámadásra. A siker teljes volt.” Állítólag a török sereg több mint fele holtan maradt a csatatéren, Hunyadi pedig levezetésként még betört az oszmánok által megszállt Bulgáriába, felégette Vidint, és gazdag zsákmánnyal megrakottan tért haza. II. Murád pedig bosszúsan vette tudomásul, hogy a bosszú elmaradt.

E diadal emlékére állították fel 1896. szeptember 6-án, a millenniumi ünnepségek keretében a zajkányi csata emlékművét, a négy méter magas, öntöttvasból készült buzogányt. Az emlékművön a Hunyadiak címere mellett az alábbi felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyad vármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében.”

Zajkány település másodjára 1992. június 22-én írta be magát a történelembe. Ezen a napon „ismeretlenek” munkagépek segítségével lerombolták az emlékművet. A buzogány később a 15 kilométerre lévő osztrói tóból került elő. Innen a várhelyi Archeológiai Múzeumba vitték, onnan pedig 1994-ben (ezúttal munkagépek nélkül) végleg eltűnt. A rendőrség nagy erőkkel fogott nyomozásba, de mivel a munkagépek nyomát gyorsan belepi a por, nem jutottak eredményre. Pedig mindent megtettek a siker érdekében. De ez nem biztos. Három dolog azonban az:

1. Hunyadi János bizonyára nem örülne, ha látná, hogy az új „honfoglalók” miként becsülik hőstettei emlékét

2. Amiként nem örülne Hunyad vármegye egykori „közönsége” sem, hogy a saját pénzén felállított emlékmű a méltatlan utódok jóvoltából ebek harmincadjára jutott

3. Nem a kommunisták voltak.

Ha Törökországba eljutott a hír, bizonyára elégedetten mosolyognak, hogy lám, a pogányság végül és utólag mégis győzelmet aratott.

Aranka Demes jegyzete

                                              Mi lett veled Magyarország?

    Mi lett veled Magyarország? Merre visz a sorsod, Magyarország?

Mióta az eszemet tudom, innen, Székelyföldről csak csodálni tudtam. Mint valami meseországot, úgy képzeltem el a vén Dunát, a parlamentet, s mindent, amit a képeken láttam. Istenem, mennyire vágytam oda!

Azt hittem, ott mindenki boldog. Nagy társasági életek, színházak, operák, opera után pezsgő.  Ezt láttam, ezen ábrándoztam. És milyen szépen beszéltek, igaz nehezen értettem, de irigyeltem. Felnéztem az anyaországra. Azt hittem, ott más világ van, sokkal másabb, mint itt nálunk. Azt hittem, ott mindenki úr és gazdag. Szinte szégyelltem a portánkat, mikor a rokonok látogatni jöttek. Amink volt, mindent az asztalra tettünk, ha megéheztük is. Magyarország! - ízlelgettem a szót.

Most keserű szájízzel ízlelgetem. Szétszakadt a nemzet. A pásztor nem tudja kordába tartani a juhait. Milyen kár! Egy nemzet, amelyik annyit szenvedett, most darabokra szakadt. Annyira fura megérteni, s innen nézni, hallatni a sok mocskolódást, nézni az egymást sárral dobálást.

Mi történt veled Magyarország? Egy kis ország, amelyik valaha Európa gyöngyszeme volt, fénye elhomályosult.

Miért folyt a sok vér a hazáért? Ezért? Hogy marja a magyar a magyart? Mit szólnának az őseink? Forognak a sírjukban.

Innen, Székelyföldről üzenem, bár tudom, rákérdeznek, hát ki vagyok én! Egy csepp az óceánból, de fáj nekünk, ami ott folyik. Higgyétek el, sok kis csepp gondolkodik így…

Keszeg Tibor

                                  Nőnapi csokor

Annak idején ünnepeltük március 8-án a nőket, az anyákat és lányokat, hölgyeket, és ezt ők el is várták. Idővel - a rendszerváltás után – mintha kissé megkopott volna ez az ünnep, megoszlottak a vélemények. Miért pont ebben ne!? Vannak, akik most is virággal kedveskednek, egyesek szerint olcsóbb a nap nélküle, mások pedig azt mondják, hogyha ez régebb ünnep volt, most ne legyen, mert minden ami jó, alapjában rossz volt...

Akkoriban mi nagyon készültünk, mert mit tesz az ember, ha március 7-e van? Hát, virág után jár. Osztálytársammal, Pompival, aki nagyenyedi volt és ismerte a várost -, már a harmadik kertész kapuján kilincseltünk. - Három szál vörös szegfűt szeretnénk! - vágtam a közepébe, amikor kinyílt a kapu.

Az idős kertész svájci sapkát, kék kötényt viselt, mint a szász gazdák, és biztos fityiszt mutatott a köténye zsebében tartott kezével, mert sajnálattal tárta szét karjait: - Sajnos, már minden virágom elfogyott. Miért nem jöttek hamarább?

Hát igen, mért nem mentünk hamarább? - Mert azt hittük, tele van a város virággal, meg különben is, hol tarthatnánk elrejtve, biztonságban egy csokor virágot az internátusban egy-két napig? - próbáltam magyarázkodni.

- Na já, ti a Bethlen Gáborban tanultok. Nagy az az iskola, hát ott biztos el lehetne bújtatni, ha nem máshol, hát a padláson a galambok közé. Még néhány turbékolás is belefonódna a csokorba - okított a kertész.  - Meg néhány magas foszfortartalmú pötty is - mondta nevetve Pompi.

Lekonyulva álltam, mert telt az idő, és a harmadik kertész sem virágot, csak jó tanácsokat adott. Hova mehettünk volna? Annyira zsenge volt még a tavasz, hogy a kertekben alig volt virág. Nem lehetett csenni, mert a nárcisz meg a tulipán még a föld alatt pihent.

          - Na de, segíthetek nektek - törte meg a csendet hunyorítva az öreg.

Mindketten a kertészre néztünk, hogy vajon milyen tanácsot ad.  - Van még néhány kálám, egy esküvői csokorból maradt.

-  !!?... Hát !?

Pompi felnézett a levegőbe, mintha éppen azon gondolkodna, hogy mikor is vitt innen utoljára kálát? Kála. Hűha!

Nem nőnapi virág, de ne legyünk kicsinyesek. Igaz ugyan, hogy addig még senkinek sem ajándékoztam kálát, de ha nem volt más? Az pedig nem lehetett, hogy Ilonka - aki szívem szerelmi húrjait pengette azon a tavaszon - ne kapjon  tőlem virágot.

Akkoriban vagy a virág volt aránylag olcsóbb, vagy a szeretet nagyobb, tény az, hogy nem volt szokás egy szálat adni, függetlenül attól, hogy kinek, milyen alkalommal vitték a virágot. Páratlan, de minimum három szálat illett ajándékozni.

- Hát jó, legyen kála! - mondtam beleegyezően, de nem nagy meggyőződéssel - három szál, és tessék rövidebbre vágni a szárát, hogy ne legye annyira feltűnő.

- Be is csomagolom szépen - válaszolta a kertész, és kezében az ollóval elindult a kis üvegház felé.

Néhány perc múlva már siettünk vissza a hosszú utcán, amely Felenyedet köti össze a belvárossal, tíz lépésenként a celofánba csomagolt csokorra pillantva, mint két boy, aki rendelésre viszi a virágot egy pazar villába, vagy elegáns szállodába. Igaz, hogy a cipőnk nem csillogott úgy, sem a sötétkék egyenruha-nadrágunk nem volt vasalt, mint ahogy az ilyen esetben illik, ahogy azt filmen láttuk.

Már a Kollégium közelében voltunk, amikor a sarki kocsma ajtajában tülekedésre figyeltünk fel.

          - Mért,...mmért....mééért nem ad in-ni ?- csuklott el az utolsó szónál egy gyűrött, dülöngélő - mellékesen elég  sötét bőrű - részeg pali.

- Van pééénzem is, van, zsebembe... van ! - ordította hadonászva a részeg, akit a pultos enyhén ugyan, de határozottan taszigált kifelé a kocsmából.

Mit ad isten! - vagy telefonon hívhatták? -, akkor ért oda egy rendőr, teljes szerelésben, gumibottal, ami emberszeretetének és nevelési szándékának nyomós eszköze volt.

- Jöjjön elvtárs, ne zavarja a csendet! - mondta nyugodtan, és intett a részegnek.

- Mért nincs jogom inni? Az én pééénzemért iiiszom - rikácsolta.

          - Jöjjön, igazolványa van? - kérdezte még mindig nagyon nyugodtan a rendőr.

- Van, vaaan, mindenem van! - kiáltotta még bátrabban a részeg, és pecsétes zakója belső zsebében kezdett kotorászni.

          - Jól van. De ne itt álljunk, jóember, jöjjön ide a kapu alá - kérte udvariasan a rendőr, közben megfogta a részeg karját, és némi erőszakkal a szomszédos magas fakapuhoz vezette. Belökte a kaput, aztán a részeget, és ő is belépett, majd becsukta maga mögött.

Minden bizonnyal nem a személyi igazolvány ellenőrzésével folytatta munkáját a rendőr, mert két másodperc múlva olyan hang hallatszott a kapu mögül, mint amikor a porolóra kiterített vastag szőnyegre rávernek. Másodjára is ugyanazt a hangot hallottuk, és biztos, hogy nem a visszhang volt. Aztán mintha valami súlyos test csúszott volna le a kapu bordás oldalán. A következő pillanatban a rendőr kilépett az utcára, nyugodtan megigazította sapkáját, és elindult a kocsmával ellentétes irányba.

Pompival a kapuval szemközti járdán álltunk. Kecsesen tartottam a virágot, mintha át szeretném adni, és mint a jó statiszták, legnagyobb természetességgel úgy tettünk mintha fontos dologról beszélgetnénk, és semmi más nem érdekelne. De miután a rendőr olyan húsz lépésre távolodott, kíváncsiságból gyorsan átmentünk a másik járdára a kapu elé. Halk nyöszörgést hallottunk, de különben semmi mozgást. Akkor megszólalt a Kollégium udvarán a csengő.

Az órámra néztem, tíz perc múlva ötöt mutatott. Ötre benn kellett lennem, fent a tanulószobában. Kezdődött a szilencium, és a virágot is el kellett rejtenem valahová.  Pompi mégis lenyomta a kapu kilincsét, és belestünk a résen.

A részeg már lábon állt, háttal felénk, és talán ki is józanodott a kapott nyugtatótól, mert a sapkáját lendítette, mintha földhöz akarná vágni, de valójában porolni akarta a nadrágját, és valakinek éppen az édesanyját emlegette. Minket nem vett észre.

          - Semmi komoly - suttogta felém Pompi .

- De azért jól megszívta az ürge - válaszoltam némi részvéttel.

- Különben megérdemelte! - zárta le röviden a témát Pompi.

Elléptünk a kaputól, és elindultunk a főtér felé. Néhány lépés után elváltunk. Pompi jobbra, haza, én balra a Kollégium felé fordultam. Sietve léptem be a sötét folyosóra.

A félkarú portás, Mogosán a fülkéje előtt állt, és éppen akkor gyújtott rá. Rám nézett és elvigyorodott, amikor színpadias mozdulattal megemeltem a csokrot. Kezében még égett a gyufa, és sárga fényében, a portás kerek arca olyan volt, mint egy kivájt és gyertyával kivilágított tök, amilyet falun nyaralásunkkor, a kapu oszlopára tettünk néha sötétedés után.

A tantermek ajtaját soha nem zárták be, takarítás után sem. Benyitottam az osztályunkba. Csendben ült a sötétség, de nem gyújtottam villanyt. Botorkálva kerültem meg a katedra dobogóját, és óvatosan a padomba csúsztattam a zörgő csokrot. Aztán felszaladtam a második emeletre, ahol a szilenciumi tanulótermünk volt.

Zöldfülű korunkban a virággal bánni, vinni, átadni nem igazán volt gyakorlatunk. Zavarban voltunk és félszegek, mint ilyenkor általában a fiatalok, főleg a kritikus, megfigyelő szemek pásztázásában. Az volt tehát a gondom, hogyan és hol fogom átadni Ilonkának a nagy menyasszonyi... bocsánat, a nőnapi kála - csokrot.

Ötven vigyorgó, cuppogó, cikiző, cukizó diák előtt nem lehet átadni, emberek! A tanterem, a folyosó tele van diákokkal. A vécén kisebb a forgalom, de még sem  mehetek be a lány-vécébe - hogy is néznék ki  a budi ajtaja előtt egy csokor kálával? -, a hely nem illő ilyen magasztos pillanatra, meg egyáltalán, kapott-e valaki, valaha a vécén virágot? Brrr, ne hülyéskedjünk!  Legfeljebb oda dobják a csokrot, ha nem tetszik, de nem ajánlatos, mert minden eldugulhat.

Ilyen gondokkal a fejemben telt el a szilencium és az este. Végül, lefekvéskor úgy döntöttem, hogy az lesz érdekesebb - bevallom, nekem meg kényelmesebb -, ha Ilonka, úgymond, rátalál a csokorra, mint mi kisgyermek- korunkban, otthon a kertben, az anyánk által elrejtett húsvéti ajándékra.

Nyugtalanul aludtam, és álmomban is virág után koptattam Enyed ismeretlen utcáit, amikor egy sötét kapualjból az előző napi részeg lépett elő, nagy öl vörös kálával - ámultam is nagyon, hogy jé, hát ilyen is van...pedig nincs! -, és hangosan énekelte Ilonka egyik kedvenc német slágerének refrénjét, hogy:

Marmor, Stein und Eisen bricht,

Aber unsere Liebe nicht,

Alles, alles geht vorbei,

Doch wir sind uns treu. –

és nagy ívben kanyarodott a Kollégium bejárata felé.

Hajnali öt óra után pár perccel megébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Akár kinyitottam, akár becsuktam a szemem, a hálóban ugyanolyan sötét volt. Hanyatt feküdtem az ágyban és próbáltam végiggondolni az előttem álló nap forgatókönyvét. Ez egyáltalán nem zavarhatta a karnyújtásnyira alvó hat hálótársamat. Ki-ki elvolt a maga álmával, és nyugalma nyomatékául egyikük bele-belehorkolt a szoba csendjébe.

Reggeli után azonnal beszéltem Rékával, aki osztálytársa volt Ilonkának, nekem pedig földim, és segítségét kértem, pontosabban azt, hogy messziről, diszkréten figyelje a csokrot - amit még a reggeli szilencium előtt átvittem az osztályukba, Ilonka padjába -, nehogy valamilyen előreláthatatlan baj érje.

Természetesen nagyon szerettem volna látni Ilonka arcát, amikor észreveszi majd a csokrot, de nem állhattam, ugye, a padja mellett.

Az történt, hogy két perccel nyolc óra előtt Ilonka - enyedi lévén -, berobogott az osztályba. Réka elfelejthette a megbízatást, mert annyira diszkrét maradt, hogy nem szólt egy szót sem a meglepetésről. Amikor aztán Ilonka nagy hévvel bevágta táskáját a padba, zörögve följajdult a celofán, az egyik kálának azonnal nyaka szakadt, a másik összelapult, a harmadik pedig, aránylag épen megúszta. Ilonka azonnal kihúzta a táskáját, és a pad lábához állította. Akkor lépett be a tanár. Ilonka remegő kézzel, lassan, lassan húzta elő a lapított csokrot. Padtársnője is nagy szemekkel, csodálkozva nézte a sérült virágokat, aztán bizonytalanul kérdezte Ilonkától:

- Te, Ilonka, vajon ilyen sérülékeny a szerelem is?

- Ki tudná azt megmondani? – merengett el Ilonka, és az óra végéig simogatta a megsérült csokrot.