www.sorsunk.net

KIRÁLY BÉLA

Lélekingázás

Interjú Gyárfás András író-krónikással

Könyvek százai tanúskodnak az erdélyiek túlélésért, megmaradásért folytatott dacos küzdelméről helytállásáról a világ közeli vagy távoli szegleteiben. Gyárfás András mindezeket hatványozottan átélte és krónikásként már négy könyvben – Puzzle (2011), a Mentőövbe szorulva (2012), Itthon, útközben, otthon (2013), Gömbvillámok (2014) – is megírta a családja és sorstársai kálváriáját. Zuglói lakásához közel, a Kemenes cukrászdában beszélgettünk erről.

Egy könyvet olvasva először mindig a hangvétel érinti meg az olvasót. A hang, amely kitartóan beszél, amely végig elkísér az ismerőssé váló történetben. Látszólag jelentéktelennek tűnő történeteivel Ön úgy képes hangulatot teremteni, hogy abból pompásan kerekedik ki a kép az általános viszonyokról. Találkozott-e már személyesen is az olvasóival?

Volt két sikeres könyvbemutatóm Marosvásárhelyen 2012-ben és 2014-ben. A nagyszámú érdeklődést a sok jelenlévőn kívül – többek közt nepáli, sydney-i és chicagó-i - telefonok, skype-hívások is bizonyítják. Ennyire szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. A könyvek persze napok alatt elfogytak. Szokatlan volt az első dedikálás, ugyanis voltam már faipari mérnök, számtantanár, informatikus illetve minden lében kanál, ám dedikáló író még soha. A kéziratom könyvvé szerkesztését illetve olvasói sikerét azzal a példával tudom illusztrálni, amelyet el is mondtam a közönség előtt Gálfalvi Ágnesnek, a Mentor kiadó szerkesztőjének az első bemutatón: A texasi farmer háztetőjét letépi a hurrikán, odacsapja az udvaron veszteglő öreg Fordhoz, annak a rendszámát pedig elsodorja a szél. Mi mást tehet, elvontatja a tragacsot a közeli autószerelőhöz, hogy vigyék az ócskavasba. Otthagyja a nevét, címét, majd ráérősen hazabaktat. Aztán mit ad Isten? Három hét múlva telefonálnak, hogy kész a kocsi, jobb állapotban van, mint valaha, jöhet utána. Én is most egy ilyen kocsin, a regényes krónikámon hordozom a kedves olvasóimat…

Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége 1994-től adja ki az Átalvető folyóiratot, amely az általános magyar értékek mellett a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti olvasóinak. Ön sokat írt az Átalvetőbe, illetve a dr. Kövesdy Pál által szerkesztett Sorsunk online folyóiratba (www.sorsunk.net). De talán kezdjük a legelején: mikor és hol született?

Körök Országos Szövetsége 1991-től kiadja az Átalvető folyóiratot, mely kiadvány az általános magyar értékek mellett, a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti is magyar kultúrát, hagyományt, történelmet

1943-ban születtem Marosvásárhelyen, aztán 1983-ban Svájcban kezdtem új életet a nulláról indulva. És hogy a történet kerek legyen, 2019-ben ismét belevágtam, ezúttal Budapesten. Az új életkezdések olyanok, mint a születések: fájdalommal és örömmel járnak. Hiszem és vallom, hogy a mélyen érző magyarnak az első világháború óta Erdélyben kell megszületnie. Az anyaországban – több-kevesebb sikerrel - bele lehet nevelni a gyermekbe, hogy ő magyar, de hogy az mit is jelent, azt Erdélyben belénk is verték. Ismerős a metafora, miszerint nyomás alatt nő a nemes pálma. Mi így örököltük a nyelvünk, és a létünk gyönyörű terhét. Mást azon kívül nem nagyon.

Közel negyven éven át éltem a teljes szólás- s a végén már a gondolatszabadság tiltása alatt. Marosvásárhelyen suttogva mesélték az öregek, hogy milyen volt az élet, a magyar világ az ő apáik idején. Nem magukat, minket féltettek. Ha társaságban ilyesmire terelődött a szó, mindig jól szétnéztek, hogy kik vannak jelen. Nem feltétlenül a besúgóktól féltek, hanem az ártatlan fiatalt féltették, nehogy rossz hírbe keveredjen, ami akár az állásába is kerülhet.

B. Osváth Ágnes szerkesztő írta Önről, hogy tanár család gyermekeként a Maros-parti városban nőtt fel. Két egyetemi diplomával (tanár, mérnök) a tarsolyában rájött, hogy nem olyan jövőt szeretne a gyermekének, mint amit a diktatúrában senyvedő romániai társadalom kínált. Pontosan honnan jött haza felolvasni és dedikálni?

A svájci Luzernben írtam a könyveimet, és onnan mentem haza 2012. október 30-án Marosvásárhelyre, a könyvbemutatómra. A nagysikerű eseményen elmondtam az ars poeticám, miszerint nem szerethetünk mindenkit, de hinnünk kell abban, hogy a másik jó ember. Sokszor voltak a visszatéréssel kapcsolatos gondolataim, de az ott egy másik világ. Onnan nem lehet idehozni energiát. Csak innen odavinni. Ezért is írom a könyveimet és járok máig haza. Talán a legszívhezszólóbb „sikerem” gyermekkorom orvosnőjéhez kötődik. A körzeti gyermekorvosnő a világháború utolsó éveiben és azután is mindig hívás nélkül, naponta látogatta a „gyermekeit”. Még élt, amikor megjelent a Puzzle című könyvem, amelyben ráismert magára. Üzent Luzernbe, hogy vár. A könyvet - miután a második olvasás után szétesett - újraköttette, és bevonta kalotaszegi köntössel. Mikor a következő évben hazaérkeztem, már csak a könyv volt meg, mint családi hagyaték a Bibliája mellett.

Az egyetem után szülővárosában dolgozhatott, de aztán Sepsiszentgyörgyre került. Mi ennek a története?

A hetvenes évek elején éppen a gyárból tartottam hazafelé a 14-es buszon, amikor valószínűleg egy - a tömegben kapaszkodó - hölgy kabátjáról lepattant és a lábam elé gurult egy gyönyörű fagomb. Tudni kell, hogy azidőtájt Marosvásárhelyen a kabátokat úgy osztályozták, mint a tokaji aszút: a hat fagombos volt a legkeresettebb. Hazavittem, megmutattam a nejemnek, aki előbb örvendett, majd szomorú lett. „Mit csináljak én egy gombbal?!”- kérdezte. Igaza volt. Másnap bevittem a gyárba, megkerestem az erre a feketemunkára szakosodott szervezet főnökét, és délben már vittem is haza a hat gombot. A nejem örvendett, aztán szomorú lett. „Mit csináljak én hat gombbal kabát nélkül?” Igaza volt, rendeltünk hozzá kabátot. A nejem örvendett, majd ismét elszomorodott. „Hogy viseljek egy kabátot hozzá nem illő táskával?!” Igaza volt. Elmentünk, megvettük a táskát is. A nejem örvendett, aztán… „Hogyan hordozzak én egy táskát hozzá nem illő cipővel?!” Igaza volt: megvettük a cipőt.  Aztán a város megtelt hatgombos kabátot viselő hölgyekkel, így 1978-ban átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. És itt már jelképesen is elszakadt a cérna. Amikor a vezető színész, Visky Árpi kiállt a teraszra, és beleordította a sétáló levegőjébe, hogy „Kisváros, 9 óra, villanyt, vizet, gázt, levegőt lezárni!”, mi még nagyokat nevettünk. De amikor a Securitate elvitte, készülődni kezdtem. Nem vártam meg, míg a közeli kiserdőben felakasztva találnak rá. Elég volt! Éhséget, fázást, szomjat, mocskot, lelki nyomort egy jobb jövő reményében kibírok, de hogy a gyermekemet is e tétlen várakozásra ítéljem, azt nem vállalhattam. 1983-ban a kiskorú fiammal kiszöktünk Svájcba, de erről szól a Mentőövbe szorulva meg a Puzzle című könyvem.

Az irodalomban is vannak az érzelemre illetve inkább az értelemre ható művek. A regényes krónikái az előző csoportba tartoznak. De nem véletlen, hogy írásainak csak epizódokban helyszíne a kilúgozott, tiszta Svájc, az elzárkózó hegyek között a genfi Kálvin-szobor a rend fenyegetettségét is sugallja. Minden kiszámított e tökéletesen működő világban, s az embernek csak az előre gyártott szerepek egyikét kell játszania. Talán ez is húzta hazafelé, nemcsak a honvágy. De előbb lássuk, hogyan hagyta el Erdélyt?

Sepsiszentgyörgyön megtapasztaltam, hogy ott még ég a magyarság tüze, de aztán oda is elért az országos nemzeti terv. Ugyanis a frissen egyetemet végzett magyar fiatalokat ősi román helyekre, Moldvába, vagy Havasalföldre helyezték ki és a helyükbe magyarul egy kukkot sem tudó románok jöttek tanítani, vagy kifejezetten odatelepítő szándékkal épített gyárakban dolgozó munkásként. A szerencse úgy hozta, hogy meghívást kaptunk a tizenhárom éves fiammal egy bécsi nemzetközi bridzsversenyre.  A Fekete-tenger partján rendezett vetélkedőn futottunk össze osztrák játékosokkal és annyira megtetszett nekik a fiatal gyerek jártassága az idős lordoknak és ladyknek szánt játékban, hogy meghívtak minket Bécsbe. A meghívó csak egyik feltétele volt a nyugati útlevélnek, minimum 30 dollárt fel kellett mutatni, hogy beadhassuk a kérelmet. Romániában egyébként a hetvenes évek végén csak négyévenként kaphattad kézbe az útleveled.

Hogyan jutott Bécsből Svájcba, és miért Tell Vilmosékat és nem Ausztriát vagy Németországot választotta?

Bécsben a bridzsverseny után találkoztam egy - már három éve Nyugat-Németországba emigrált - osztálytársammal és ő meggyőzött, hogy kövessek el mindent a Svájcba jutásért… Vállalta, hogy megpróbál átcsempészni az osztrák-német határon. A két hasonló színű útlevelet egymásba csúsztatva a határtól látótávolságban kivártuk, míg jól felgyűlt a vasárnapi hazatérő tömeg, mély lélegzetet vettünk és odagurultunk a bódéhoz. A kétméteres, tőről metszett vérbeli szőke Fricc számomra végtelen hosszú ideig nézett ránk, majd alig észrevehetően intett, hogy mehetünk. Hamarosan padlógázzal rohantunk, nehogy visszafordítsanak. Másnap egy másik - erdélyi orvos - ismerősöm kivitt a Bodeni-tavon a kis hajójával olyan két-háromszáz méterre a svájci kreuzlingeni strandig. Ott én fejest ugortam és faarccal, mintha közéjük tartoznék, kimentem a strandra. A fiam eközben gumicsónakkal evezett ki az orvos fia kíséretében. Tudni kell, hogy Svájc akkor, 1983-ban jól őrzött határokkal védekezett a törvénytelenül betolakodó migránsok ellen. Elkezdődött hát életemnek a legnagyobb szorongásban, félelemben eltöltött másfél éve, míg aztán végre megérkezett a feleségem is Sepsiszentgyörgyről, hivatalos kivándorlóként.

Könnyen talált állást?

A több mint kétszáz próbálkozás után végre jött egy meghívó, és féléves próbaidőre szerződtetett egy faipari gépeket forgalmazó cég, amely akkor még gyerekcipőben járt. Vezérelt gépek tanácsosa lettem. A próba végül jól sikerült mindkét félnek. Az első gyűlésen úgy éreztem, hogy meg kell osztanom az otthonról hozott tapasztalatokat és olyan javaslatokkal álltam elő, amelyeket az otthoni Ceausescu rezsim diktálta spórlás idején megtanultam: használjuk az írópapír mindkét oldalát, és csak akkor kapcsoljuk be a másológépet, ha többünknek is van sokszorosítani valója. Türelmesen végighallgattak, de furcsa módon a titkárnő nem jegyezte le a gyűlés jegyzőkönyvébe az általam mondottakat. Aztán a tulajdonos behívott az irodájába, kávéval, kólával kínált, és azt mondta: „Gyárfás úr, arra kérem, egy éven át ne tegyen mást, csak figyelje, hogy miként dolgozunk, próbáljon utánozni minket, és egy év múlva találkozunk itt az irodámban. Azután minden javaslatát kőbe véssük.”

Szóval figyeltem, dolgoztam, nem utánozva senkit, és szabadjára engedhettem, amit Romániában tiltottak. A saját józan fejemmel ítélhettem meg, hogy mi jó a cégnek, és mi jó az ügyfélnek. Nos, az lett a jó nekem is. Elvállaltam a helyi ifjúsági kézilabda-csapat edzését heti négyszer és minden második vasárnap mérkőzéssel. Csak azoknak a kiadásoknak az ellenértékét fogadtam el, amelyek az utazással, a szállással meg egyebekkel jártak. Igyekeztem minél jobban meghálálni Svájcnak, hogy befogadott. Hosszú tizenkét év múltán végre az állampolgárságot is megkaptuk.

Sokáig nem volt szavazati joga, de mint erdélyi ember, bizonyára jobban figyelte az átlagnál a svájci politikát…

Figyeltem persze, és kezdetben nem akartam hinni a szememnek, de megmagyarázták és megértettem. Egyszer például arról szavaztak, hogy csökkentse-e az állam az adókat vagy sem?! Hát létezik állam, amelyik ilyent kérdez?- csodálkoztam. És létezik olyan polgár, aki erre nemmel válaszoljon? - morfondíroztam tovább magamban. És mit ad Isten, nemmel válaszoltak! Azzal a kitétellel, hogy az adókat ne csökkentsék, viszont az adóinkból élők - tanárok, tisztviselők, szemetesek stb.- fizetését emeljék meg.

Egy másik példa: szilveszterkor az esti hírek után nem volt semmi tam-tam, sem tűzijáték. Az államfő egyszerűen beszélt. Köszöntött mindenkit, megköszönte mindenkinek, hogy ilyen jó évünk volt, és csak egy kérése volt, amely valahogy így hangzott: - Hölgyeim és Uraim, ne vegyenek olyan komolyan minket, politikusokat! Dolgozzanak, éljenek tovább a józan ész mutatta úton és szóljanak, ha segíteni tudunk. BÚÉK!

Azt is megtanultam, hogy a szólásszabadság nem vonatkozhat a személyes adatokra, a katonai- és államtitkokra, a bűncselekményekre való buzdításra, a nemzeti jelképek és az erkölcsöt sértő kifejezések használatára. Ezt nem írták óriásplakátokra, ezt tudták, és nem kellett cenzúra meg rendőr hozzá, magától működött az önfegyelem. Ott tanítottak meg arra, hogy jól figyeljek oda: ha egy politikus kitérő választ ad egy kérdésre, akkor az nem jó politikus, hanem egy hazug fráter.

Nagy élmény volt számunkra, amikor a luzerni zenei napokon egyik este megérkezett és egy sorral előttünk sietve helyet foglalt nejével az államelnök. Még épp idejében kérezkedtek be a már ülők közé, mindenkinek köszönve, a szomszédoknak kezet nyújtva. Sehol egy testőr, az otthonukat sem őrizték páncélosok… A legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy ez csak nekem volt egyedi különlegesség, a többi svájci úgy tett, mintha a szomszédja érkezett volna. Azt is megszoktuk, hogy tíz emberből egy, ha meg tudta mondani, ki elnököl éppen a hét megválasztott kormánytagból. Minden évben ők egymás között döntötték el, ki legyen az, aki Svájcot képviseli a nemzetközi találkozásokon, de egyedül semmiben sem dönthet, csak az előre megtárgyalt álláspontot közölheti. Ha valami közbejönne, hát azt majd megbeszéli a svájci néppel, miután hazajön. Furcsa egy népség, de jól csinálják.

Hadd legyek illetlen: beszélne az anyagiakról is?

Hát például a partikon tabu volt a fizetésekről beszélni, ha megtetted és valaki visszamondta, a cég azonnal felbonthatta a munkaszerződésed. A fizetésről tessék négyszemközt a céges iroda főnökével, vagy ha fontosabb személlyé váltál, akkor a tulajdonossal beszélni.

Általában december második felében sorra behívtak mindenkit a cégnél, takarító személyzettől a főmérnökig. Először az asztalon fekvő kimutatást nézték meg, hogy mennyi volt az évi személyes teljesítményed, hogy jött ki a cég ebből, és utána következtek a tulajdonos, majd a te elvárásaid. Mikor már nagyon futott a szekér és egyszeri fizetésemeléssel nem lehetett kellően értékelni az általam elérteket, a cég felajánlott részvényeket, WIR-t (ez csak Svájcban használatos fizető eszköz), bizonyos fokú betársulást és még jó pár, általam alig ismert közgazdasági jutalmat. Mikor este elkezdtem sorolni a vérbeli közgazdász feleségemnek, hogy mikor miket kapok, félbeszakított: „Hadd ezeket András, azt mondd meg, hogy a tenyeredbe mennyit kapsz?”

Svájcban él a gyerekük és ott élnek az unokáik is. Miért költöztek Magyarországra?

Nőttek az unokák, és gyorsabban, mint ahogy jöttek. Már nem kellett nappali dadaként ügyelni rájuk. Eljött az idő, amikor Zoltán, a nagyobbik unokám már a magasból nézett le rám, és Attila, a kisebbik már nem követelte nagymamájától a süssigkeiteneket. Ekkor merült fel bennem két éve a kérdés: hogyan tovább? Emlékszel – mondta a Pampának becézett feleségem -, amikor 1966-ban Budapesten voltunk nászúton, mennyire csodálkoztunk a sok színházon, a látnivalókon? A főváros maga volt a Kánaán az üres román boltok után! Ne próbáljuk meg újra? Hiszen lassan inkább teher leszünk a gyermekünknek és unokáinknak, mint segítség.  Hát összeült a kis család, és nem hallgatva senkire, eladtuk a házat, átírattuk a nyugdíjakat, anya meg fia sírva vigasztalták egymást, viszontlátást ígérve. Aztán egy nap már a vámhivatalnál kérték a papírokat, hogy igazoljuk a bútorokat, amiket utánunk hozott a teherautó, hogy a mienk-e? És ezzel a kezdetét vette a budapesti újjászületés. Akárcsak Svájcban, itt is meg kellett tanulni a „nyelvet”, járni a hivatalokat, de belejövünk, időnk van. Ugyanis a búcsúpartin az ottani rokonság azzal koccintott, hogy ”bis hundertzwanzig”.

Még csak annyit áruljon el: milyen belső hang, vagy parancs késztette írásra a nyugdíjas kor határán?

Hát parancsot semmi esetre sem kaptam, belső hangokat sem hallok… De látom magam előtt a sorokat, melyek csak leírva mondanak valamit, és célzom magamnak/másnak/valakiknek… És mint Karinthy káplárja, aki lőni tanítja a bakákat, mikor az első lövése nem talál, én is így szólok hátra:

-          Így lősz te!

Majd amikor a kilencedik végre talál, akkor a mellére üt:

-          És így lövök én!


Francesco Giubilei: Egy olyan országot találtam, ahol fejlődnek a dolgok

Május elején érkezett hazánkba Francesco Giubilei, hogy tanulmányozza a közép-európai konzervativizmust

Három hónapos vendégkutatói időszak letelte után tekintette át a magyar közéletben szerzett tapasztalatait, a magyar-EU viszonyrendszert és a konzervatív erők nemzetközi hálózatában betöltött magyar központi szerepet. Interjú a a Nazione Futura elemzőintézet igazgatójával. (Részlet)

– Májusban, május elején érkezett Budapestre, Magyarországra, hogy kutasson, tanulmányozza a közép-európai konzervativizmust. Most augusztusban vagyunk, hogyha összefoglalja a megszerzett tudást, akkor mi a legfőbb hozadék, ennek az időszaknak az esszenciája?

– Egy olyan országot találtam, ahol történik valami, fejlődnek a dolgok. A Mathias Corvinus Collegiumban pedig egy érdekes helyet találtam, hiszen egyben kutatóintézet és oktatási intézmény. Egyszerre találkozhat sok fiatallal egyetemekről, és komoly értelmiségiekkel. Nagyszerű találkozások részese lehettem, de nem csak magyarokkal. Az a helyzet, ami a legfontosabb és legérdekesebb dolog, hogy Budapest tényleg az európai konzervatívok fővárosává válik, sőt az egész világból érkeznek, például nagyon fontos amerikai konzervatívok is Budapestre látogattak. Cél, hogy egy nemzetközi hálózatot épüljön ki. Én igazán azt éreztem itt, hogy szabadon elmondhatom, amit szeretnék. Sok konferencián jártam, különböző szervezésekben, egyetemeken jártam, újságinterjúkat adtam, alapítványokat kerestem fel, ezek nagyon különböző tapasztalatokat hoztak, de minden alkalommal szabadon mondhattam, amit gondolok.  Ezután a három hónap után megértettem bizonyos dolgokat Magyarországgal kapcsolatban. Olaszországban is próbáltam a mélyére ásni a magyar történelemnek, olvastam a legfontosabb íróiktól, hogy megértsem az önök jelentős történelmét, de az, hogy egy viszonylag hosszú, bár nem túl hosszú időt töltöttem el itt, segített megérteni valamit a geopolitikai helyzetről, valamint a Magyarország és az Európai Unió közötti viszonyról. Azt gondolom, hogy azoknak a nyugat-európaiaknak, akik beszélni akarnak Magyarországról,  el kell jönniük, mégpedig magukban előzetesen felépített kép nélkül. Tudja, előfordul, hogy újságírók úgy utaznak Magyarországra, Lengyelországba, vagy máshova, hogy a fejükben már készen van a cikk. De ez nem jó, mindenfajta előzetesen felépített kép nélkül kell eljönniük, beszélni az emberekkel, megérteni a viszonyokat, a történelmet, és azután talán tényleg megértik, hogy valóban mi történik itt.       

– Azon időszak, amit itt töltött, egyben a Magyarország és az európai intézmények közötti vita elmélyülését is hozta. Miként figyelte ezt a vitát innen, illetve miként látták ezt Olaszországban, mert biztos vagyok benne, hogy követte azt is. 

– Azt hiszem, hogy teljesen más a perspektíva nyugati média felől. Az olasz, a francia, a német médiából nézve. Olvastam néhány cikket a nyugati médiában Magyarországról, olyan eseményekről, amelyek az elmúlt hónapokban történtek, és amelyekről azt kell mondanom - mivel itt voltam -, hogy egyszerűen nem igazak, a történet teljesen más. Az a bizonyos törvény is teljesen más, mint ahogy megpróbálják leírni és összefoglalni. Amit én nagyon fontosnak gondolok, hogy – ha nem is szövetség jöjjön létre – de legyen párbeszéd nyugat és kelet között Európában. Szerintem vannak Magyarország és Olaszország által közösen vallott érdekek, csak egyet mondok: a magyar kormány hét pontos javaslatai között szerepel Szerbia uniós felvétele. Olaszországban nemrég volt az első találkozó a külügyminiszterrel, amelyen az Európa jövőjéről szóló konferencia tanácsának tagjaként. A miniszter arról beszélt, hogy Olaszország számára fontos a Balkán-térség. Hogy Szerbia mellett Albánia, Észak-Macedónia, Montenegró is belépjen az Európai Unióba. Ez egy olyan téma, amelyben tudnánk közösen cselekedni, és persze vannak más megvitatható témák is. A legfontosabb dolog ugyanakkor, amit Olaszországba visszatérve mindenképpen hangsúlyozni akarok az az, hogy tiszteletben kell tartani minden ország polgárának döntését. A magyarokét, de persze a portugálokét, a svédekét, a dánokét, szerte Európában. Meg kell próbáljuk tisztelni a más kultúrákat, ha ez teljesül, akkor az már alapja a jó eszmecserének. Ha nem tiszteljük egymást, akkor nehéz egységes Európai Uniót építeni (…)

(hirado.hu)

Fábián Tibor interjúja Dr. Ábrám Zoltánnal

Az emberiség szánalmas harca a természet ellen

Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét mondja Ábrám Zoltán marosvásárhelyi orvos, egyetemi tanár, közíró, aki szerint miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Dr. Ábrám Zoltán

A világjárvány Isten mindenekfelettiségét hirdeti, írta egyik korábbi cikkében. Mire utalt ezzel kapcsolatban?

Arra utaltam, hogy az emberiség szánalmas harcot vív a természet, a természetesség ellen. Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét, aki már-már szeretné maga számára kisajátítani a világmindenséget. A világjárvány a Jóisten mindenekfelettiségét hirdeti, és arra figyelmeztet, hogy rövid távon győzelmet arathat, csatákat nyerhet az emberiség, a háborút azonban elveszíti, amennyiben ellenszegül a természet erőinek. Sőt, szánalmassá, tragikomikussá válhat alkotója szemében. Hiába ragaszkodik görcsösen mesterséges megvalósításaihoz, a természet erői felett nem arathat végső győzelmet. Igaz a mondás: „A természetet el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet”. A természet visszavág, megtartja évezredes, évmilliós szokásait. Ő képviseli az örökkévalóságot, nem mi, a bérlők, a lassacskán zárt burokban mesterséges világot kialakítók. Akik egyre inkább eltávolodtunk tőle vélt boldogságunk, felemelkedésünk érdekében. Megtagadtuk, önző módon a szó szoros értelmében lábbal tiportuk. A saját érdekeinket, becsvágyunkat, kapzsiságunkat helyeztük előtérbe. Kialakítottunk egy olyan mesterséges világot, külső és belső életteret, amely számunkra kényelmesnek, boldogítónak, üdvösnek tűnik.

De miközben a szabadelvű személy saját kezébe helyezi sorsát, az istenfélő keresztyén ember elfogadja a Teremtő mindenekfelettiségét. Bizony, a piciny koronavírus hatalmas leckét adott az emberiségnek. A következtetések levonása, a rövidebb-hosszabb távra megváltozott vagy változásra szoruló világrendre való berendezkedés azonban még várat magára.


A jövőt illetően várható-e tartós és tudatos változtatás a kisiklott világrendben? Ismét az Ön szavaiból kiindulva: ha „a parányi koronavírus a hatalmas Teremtő alkotása”, akkor az Isten másik kezében ott van a gyógyulás lehetősége is?


Kétségtelen, az emberiség egy olyan fejlődési szintre jutott, ami megadja a lehetőséget arra nézve, hogy gazdag eszköztárával számára valóban boldogító életteret alakítson ki. Lehetőséget ad a belső és a külső világ, a mesterséges és a természetes közeg összhangjának megteremtésére. Hatalmas potenciált hordoz magában. Hatalmasat, de nem örökkévalót. Az állatvilágból felemelkedett ember isten szeretne lenni ugyan, és már-már annak képzeli magát, de sohasem jut el a halhatatlanság és örökkévalóság szintjére. És minél inkább elmélyülünk ebben a mesterséges világban, virtuális térben, minél inkább mellőzzük Isten megváltó jelenlétét és a krisztusi szeretetet, annál inkább ráébredünk, hogy a természetes életteret nem pótolhatja semmi sem.

Mindennapjainkban sajnos a szeretetlenség hódít teret magának, és miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Jézus Krisztus a halhatatlanságunk reménye. Feltámadása által világosságot, életet és üdvösséget hozott a bűnös embernek. Nekünk is. Amiként a Bibliában olvashatjuk: „Krisztus világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot”. (2Tim 1,10)

Közíróként számos témában véleményt formál. Hogyan vélekedik arról az erőszakos gyorsasággal terjedő világrendről, amely a történelem szemétdomjára száműzne minden eddigi civilizációs értéket? Van még visszaút vagy jövőnk iránya „elvégeztetett”?

Mára számos értelmiségi, elismert szakember leírta, kimondta, hogy a világ fejlődésével fordított arányban, exponenciálisan csökken az erkölcs. Másképpen fogalmazva: nő az erkölcstelenség. Világjárvány ide vagy oda, a láthatatlan maszkviselés már előtte megnövekedett az erkölcs csökkenésével, miután az etikai ismeretek elsajátítását már rég kivették a kötelező tantervből, pedig nagyszüleink ellenőrzőjében a legelső tantárgy neve így szerepelt: erkölcstan. Akkoriban az erkölcs elöl helyezkedett el az értékrendben, fontosabbnak bizonyult a jognál, és bár az ember mindenkoron gyarló volt és lesz, a társadalmi rendszer, az egyház vagy egyszerűen maga a szokásrend nagyobb ellenőrző szerepet jelentett. Mára a jog számos kultúrában legyőzte az erkölcsöt, kiváltképpen a keresztyén világban. Időnként az az érzésem, hogy paradox módon a jogrendszer azért vált ilyen bonyolulttá, hogy még erkölcstelenebbé tegye a világot.

A jelenlegi világjárvány során több-kevesebb sikerrel és következetességgel alkalmazott jogi szabályozások alátámasztják a jog szánalmas győzelmi törekvését az erkölcs felett. Amint már említettem, a koronavírus, mint a Föld lakója és isteni teremtménye, hatalmas leckét adhat az emberiségnek. A következtetések levonása során egyre inkább körvonalazódik előttünk egy változásra szoruló világrendre való berendezkedés szükségszerűsége, hasznossága. Ahol reményem szerint az erkölcsnek az eddiginél fontosabb szerepet szán a Teremtő. A zsidó-keresztyén ember számára maszk nélkül közelíteni a tízparancsolathoz, visszatérni az isteni erkölcshöz.


Keresztyén emberként hogyan látja, tud-e sóvá, élet-ízesítővé lenni az egyház, korunk civilizációs harcának egyik üldözöttjeként? Mintha egyre inkább a peremre szorulás, a védekezés helyzetéből kellene reményt és biztatást nyújtaniuk a világban zajló folyamatok elszenvedőinek.

A keresztyén embernek tudatában kell lennie az isteni biztatásnak, amit a református erdélyi fejedelmek a zászlajukra tűztek: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,31) Ez a remény és biztatás mindannyiunkat átsegíthet életünk nehéz pillanatain. Ebben a gyakorta hitetlen és hiteltelen világban, amelyben keresztyének tízezrei kerültek üldözött helyzetbe, sőt még az évezredes keresztyén kultúrával rendelkező országokban is lekerül a kereszt, még a templomokról is, még inkább saját hitünk megtartó erejével, identitásunk értékeivel és örömeivel kellene törődnünk. Állhatatos következetességgel. Sőt, szükség szerint még a kereszthordozást is vállalva.

Minket, erdélyi magyarokat mérhetetlen szomorúsággal tölt el az, hogy nemcsak országunkban vagyunk kisebbség, hanem lassacskán keresztyénként a kétezer éves keresztyén kultúrán nevelkedett Európában is. Az utóbbi időszak politikai történéseiből ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az erőltetett és saját létünket veszélyeztető migrációs hullám támogatásán túl szivárványszínű jövőkép virít Európa egén. Egyszerre vicces és tragikus, hogy Magyarország – és általa a magyar választópolgár, mi magunk – lett a homofób jövőkép megtestesítője Brüsszelben, mivel a kormányzat és az emberek többsége ellentmond Európa azon „hagyományának”, amely a másneműségre való buzdítást már a gyermekkorban megengedi. A keresztyénségnek valóban toleránsnak kell lennie, de nem adhatja fel saját elveit, értékeit, sőt a természettel sem mehet szembe.

Én magam a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira szoktam felhívni a figyelmet, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Hogy miért kell érdekeljen bennünket a csángó sors? Három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra.

A kedvező népesedésű, egészséges, életképes nemzetnek több az esélye a túlélésre, a megmaradásra. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet, a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás. Hangsúlyozni kell továbbá a példamutató értelmiségi magatartás minél szélesebb körű terjesztését, és azt a történelmi tapasztalatokból fakadó tényt, miszerint megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Székelyföldön és Érmelléken, többségben vagy kisebbségben egyaránt.

         Forrás: Erdély ma. Ábrám Zoltán prof. küldeménye

Baricz Lajos
Ott van a Hazám – Nagyboldogasszonyra –
Időnként én is fel, az égre nézek,
hiszem és vallom, ott van a hazám,
ahová végül boldogan megtérek,
foglalkoztat engem, egyre, igazán.
De még itt vagyok, lent a földön élek,
egy ideig itt van még feladatom,
ám figyelek rá, ha végére érek,
szállhassak az égbe, tisztán, szabadon.
Már most vannak percek, lelkem szárnyat ölt,
szállnék is az égbe, de még köt a föld,
ám, őszintén mondom, vágyom oda túl,
ahol tárt szívével vár reám az Úr,
oda távozott el Mária, Anyám,
vágyom oda én is – ott van a Hazám.
2021. július 31.
BLU201205-7807-1810