KIRÁLY BÉLA
Lélekingázás
Interjú Gyárfás András író-krónikással
Könyvek százai tanúskodnak az erdélyiek túlélésért, megmaradásért folytatott dacos küzdelméről helytállásáról a világ közeli vagy távoli szegleteiben. Gyárfás András mindezeket hatványozottan átélte és krónikásként már négy könyvben – Puzzle (2011), a Mentőövbe szorulva (2012), Itthon, útközben, otthon (2013), Gömbvillámok (2014) – is megírta a családja és sorstársai kálváriáját. Zuglói lakásához közel, a Kemenes cukrászdában beszélgettünk erről.
Egy könyvet olvasva először mindig a hangvétel érinti meg az olvasót. A hang, amely kitartóan beszél, amely végig elkísér az ismerőssé váló történetben. Látszólag jelentéktelennek tűnő történeteivel Ön úgy képes hangulatot teremteni, hogy abból pompásan kerekedik ki a kép az általános viszonyokról. Találkozott-e már személyesen is az olvasóival?
Volt két sikeres könyvbemutatóm Marosvásárhelyen 2012-ben és 2014-ben. A nagyszámú érdeklődést a sok jelenlévőn kívül – többek közt nepáli, sydney-i és chicagó-i - telefonok, skype-hívások is bizonyítják. Ennyire szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. A könyvek persze napok alatt elfogytak. Szokatlan volt az első dedikálás, ugyanis voltam már faipari mérnök, számtantanár, informatikus illetve minden lében kanál, ám dedikáló író még soha. A kéziratom könyvvé szerkesztését illetve olvasói sikerét azzal a példával tudom illusztrálni, amelyet el is mondtam a közönség előtt Gálfalvi Ágnesnek, a Mentor kiadó szerkesztőjének az első bemutatón: A texasi farmer háztetőjét letépi a hurrikán, odacsapja az udvaron veszteglő öreg Fordhoz, annak a rendszámát pedig elsodorja a szél. Mi mást tehet, elvontatja a tragacsot a közeli autószerelőhöz, hogy vigyék az ócskavasba. Otthagyja a nevét, címét, majd ráérősen hazabaktat. Aztán mit ad Isten? Három hét múlva telefonálnak, hogy kész a kocsi, jobb állapotban van, mint valaha, jöhet utána. Én is most egy ilyen kocsin, a regényes krónikámon hordozom a kedves olvasóimat…
Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége 1994-től adja ki az Átalvető folyóiratot, amely az általános magyar értékek mellett a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti olvasóinak. Ön sokat írt az Átalvetőbe, illetve a dr. Kövesdy Pál által szerkesztett Sorsunk online folyóiratba (www.sorsunk.net). De talán kezdjük a legelején: mikor és hol született?
Körök Országos Szövetsége 1991-től kiadja az Átalvető folyóiratot, mely kiadvány az általános magyar értékek mellett, a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti is magyar kultúrát, hagyományt, történelmet
1943-ban születtem Marosvásárhelyen, aztán 1983-ban Svájcban kezdtem új életet a nulláról indulva. És hogy a történet kerek legyen, 2019-ben ismét belevágtam, ezúttal Budapesten. Az új életkezdések olyanok, mint a születések: fájdalommal és örömmel járnak. Hiszem és vallom, hogy a mélyen érző magyarnak az első világháború óta Erdélyben kell megszületnie. Az anyaországban – több-kevesebb sikerrel - bele lehet nevelni a gyermekbe, hogy ő magyar, de hogy az mit is jelent, azt Erdélyben belénk is verték. Ismerős a metafora, miszerint nyomás alatt nő a nemes pálma. Mi így örököltük a nyelvünk, és a létünk gyönyörű terhét. Mást azon kívül nem nagyon.
Közel negyven éven át éltem a teljes szólás- s a végén már a gondolatszabadság tiltása alatt. Marosvásárhelyen suttogva mesélték az öregek, hogy milyen volt az élet, a magyar világ az ő apáik idején. Nem magukat, minket féltettek. Ha társaságban ilyesmire terelődött a szó, mindig jól szétnéztek, hogy kik vannak jelen. Nem feltétlenül a besúgóktól féltek, hanem az ártatlan fiatalt féltették, nehogy rossz hírbe keveredjen, ami akár az állásába is kerülhet.
B. Osváth Ágnes szerkesztő írta Önről, hogy tanár család gyermekeként a Maros-parti városban nőtt fel. Két egyetemi diplomával (tanár, mérnök) a tarsolyában rájött, hogy nem olyan jövőt szeretne a gyermekének, mint amit a diktatúrában senyvedő romániai társadalom kínált. Pontosan honnan jött haza felolvasni és dedikálni?
A svájci Luzernben írtam a könyveimet, és onnan mentem haza 2012. október 30-án Marosvásárhelyre, a könyvbemutatómra. A nagysikerű eseményen elmondtam az ars poeticám, miszerint nem szerethetünk mindenkit, de hinnünk kell abban, hogy a másik jó ember. Sokszor voltak a visszatéréssel kapcsolatos gondolataim, de az ott egy másik világ. Onnan nem lehet idehozni energiát. Csak innen odavinni. Ezért is írom a könyveimet és járok máig haza. Talán a legszívhezszólóbb „sikerem” gyermekkorom orvosnőjéhez kötődik. A körzeti gyermekorvosnő a világháború utolsó éveiben és azután is mindig hívás nélkül, naponta látogatta a „gyermekeit”. Még élt, amikor megjelent a Puzzle című könyvem, amelyben ráismert magára. Üzent Luzernbe, hogy vár. A könyvet - miután a második olvasás után szétesett - újraköttette, és bevonta kalotaszegi köntössel. Mikor a következő évben hazaérkeztem, már csak a könyv volt meg, mint családi hagyaték a Bibliája mellett.
Az egyetem után szülővárosában dolgozhatott, de aztán Sepsiszentgyörgyre került. Mi ennek a története?
A hetvenes évek elején éppen a gyárból tartottam hazafelé a 14-es buszon, amikor valószínűleg egy - a tömegben kapaszkodó - hölgy kabátjáról lepattant és a lábam elé gurult egy gyönyörű fagomb. Tudni kell, hogy azidőtájt Marosvásárhelyen a kabátokat úgy osztályozták, mint a tokaji aszút: a hat fagombos volt a legkeresettebb. Hazavittem, megmutattam a nejemnek, aki előbb örvendett, majd szomorú lett. „Mit csináljak én egy gombbal?!”- kérdezte. Igaza volt. Másnap bevittem a gyárba, megkerestem az erre a feketemunkára szakosodott szervezet főnökét, és délben már vittem is haza a hat gombot. A nejem örvendett, aztán szomorú lett. „Mit csináljak én hat gombbal kabát nélkül?” Igaza volt, rendeltünk hozzá kabátot. A nejem örvendett, majd ismét elszomorodott. „Hogy viseljek egy kabátot hozzá nem illő táskával?!” Igaza volt. Elmentünk, megvettük a táskát is. A nejem örvendett, aztán… „Hogyan hordozzak én egy táskát hozzá nem illő cipővel?!” Igaza volt: megvettük a cipőt. Aztán a város megtelt hatgombos kabátot viselő hölgyekkel, így 1978-ban átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. És itt már jelképesen is elszakadt a cérna. Amikor a vezető színész, Visky Árpi kiállt a teraszra, és beleordította a sétáló levegőjébe, hogy „Kisváros, 9 óra, villanyt, vizet, gázt, levegőt lezárni!”, mi még nagyokat nevettünk. De amikor a Securitate elvitte, készülődni kezdtem. Nem vártam meg, míg a közeli kiserdőben felakasztva találnak rá. Elég volt! Éhséget, fázást, szomjat, mocskot, lelki nyomort egy jobb jövő reményében kibírok, de hogy a gyermekemet is e tétlen várakozásra ítéljem, azt nem vállalhattam. 1983-ban a kiskorú fiammal kiszöktünk Svájcba, de erről szól a Mentőövbe szorulva meg a Puzzle című könyvem.
Az irodalomban is vannak az érzelemre illetve inkább az értelemre ható művek. A regényes krónikái az előző csoportba tartoznak. De nem véletlen, hogy írásainak csak epizódokban helyszíne a kilúgozott, tiszta Svájc, az elzárkózó hegyek között a genfi Kálvin-szobor a rend fenyegetettségét is sugallja. Minden kiszámított e tökéletesen működő világban, s az embernek csak az előre gyártott szerepek egyikét kell játszania. Talán ez is húzta hazafelé, nemcsak a honvágy. De előbb lássuk, hogyan hagyta el Erdélyt?
Sepsiszentgyörgyön megtapasztaltam, hogy ott még ég a magyarság tüze, de aztán oda is elért az országos nemzeti terv. Ugyanis a frissen egyetemet végzett magyar fiatalokat ősi román helyekre, Moldvába, vagy Havasalföldre helyezték ki és a helyükbe magyarul egy kukkot sem tudó románok jöttek tanítani, vagy kifejezetten odatelepítő szándékkal épített gyárakban dolgozó munkásként. A szerencse úgy hozta, hogy meghívást kaptunk a tizenhárom éves fiammal egy bécsi nemzetközi bridzsversenyre. A Fekete-tenger partján rendezett vetélkedőn futottunk össze osztrák játékosokkal és annyira megtetszett nekik a fiatal gyerek jártassága az idős lordoknak és ladyknek szánt játékban, hogy meghívtak minket Bécsbe. A meghívó csak egyik feltétele volt a nyugati útlevélnek, minimum 30 dollárt fel kellett mutatni, hogy beadhassuk a kérelmet. Romániában egyébként a hetvenes évek végén csak négyévenként kaphattad kézbe az útleveled.
Hogyan jutott Bécsből Svájcba, és miért Tell Vilmosékat és nem Ausztriát vagy Németországot választotta?
Bécsben a bridzsverseny után találkoztam egy - már három éve Nyugat-Németországba emigrált - osztálytársammal és ő meggyőzött, hogy kövessek el mindent a Svájcba jutásért… Vállalta, hogy megpróbál átcsempészni az osztrák-német határon. A két hasonló színű útlevelet egymásba csúsztatva a határtól látótávolságban kivártuk, míg jól felgyűlt a vasárnapi hazatérő tömeg, mély lélegzetet vettünk és odagurultunk a bódéhoz. A kétméteres, tőről metszett vérbeli szőke Fricc számomra végtelen hosszú ideig nézett ránk, majd alig észrevehetően intett, hogy mehetünk. Hamarosan padlógázzal rohantunk, nehogy visszafordítsanak. Másnap egy másik - erdélyi orvos - ismerősöm kivitt a Bodeni-tavon a kis hajójával olyan két-háromszáz méterre a svájci kreuzlingeni strandig. Ott én fejest ugortam és faarccal, mintha közéjük tartoznék, kimentem a strandra. A fiam eközben gumicsónakkal evezett ki az orvos fia kíséretében. Tudni kell, hogy Svájc akkor, 1983-ban jól őrzött határokkal védekezett a törvénytelenül betolakodó migránsok ellen. Elkezdődött hát életemnek a legnagyobb szorongásban, félelemben eltöltött másfél éve, míg aztán végre megérkezett a feleségem is Sepsiszentgyörgyről, hivatalos kivándorlóként.
Könnyen talált állást?
A több mint kétszáz próbálkozás után végre jött egy meghívó, és féléves próbaidőre szerződtetett egy faipari gépeket forgalmazó cég, amely akkor még gyerekcipőben járt. Vezérelt gépek tanácsosa lettem. A próba végül jól sikerült mindkét félnek. Az első gyűlésen úgy éreztem, hogy meg kell osztanom az otthonról hozott tapasztalatokat és olyan javaslatokkal álltam elő, amelyeket az otthoni Ceausescu rezsim diktálta spórlás idején megtanultam: használjuk az írópapír mindkét oldalát, és csak akkor kapcsoljuk be a másológépet, ha többünknek is van sokszorosítani valója. Türelmesen végighallgattak, de furcsa módon a titkárnő nem jegyezte le a gyűlés jegyzőkönyvébe az általam mondottakat. Aztán a tulajdonos behívott az irodájába, kávéval, kólával kínált, és azt mondta: „Gyárfás úr, arra kérem, egy éven át ne tegyen mást, csak figyelje, hogy miként dolgozunk, próbáljon utánozni minket, és egy év múlva találkozunk itt az irodámban. Azután minden javaslatát kőbe véssük.”
Szóval figyeltem, dolgoztam, nem utánozva senkit, és szabadjára engedhettem, amit Romániában tiltottak. A saját józan fejemmel ítélhettem meg, hogy mi jó a cégnek, és mi jó az ügyfélnek. Nos, az lett a jó nekem is. Elvállaltam a helyi ifjúsági kézilabda-csapat edzését heti négyszer és minden második vasárnap mérkőzéssel. Csak azoknak a kiadásoknak az ellenértékét fogadtam el, amelyek az utazással, a szállással meg egyebekkel jártak. Igyekeztem minél jobban meghálálni Svájcnak, hogy befogadott. Hosszú tizenkét év múltán végre az állampolgárságot is megkaptuk.
Sokáig nem volt szavazati joga, de mint erdélyi ember, bizonyára jobban figyelte az átlagnál a svájci politikát…
Figyeltem persze, és kezdetben nem akartam hinni a szememnek, de megmagyarázták és megértettem. Egyszer például arról szavaztak, hogy csökkentse-e az állam az adókat vagy sem?! Hát létezik állam, amelyik ilyent kérdez?- csodálkoztam. És létezik olyan polgár, aki erre nemmel válaszoljon? - morfondíroztam tovább magamban. És mit ad Isten, nemmel válaszoltak! Azzal a kitétellel, hogy az adókat ne csökkentsék, viszont az adóinkból élők - tanárok, tisztviselők, szemetesek stb.- fizetését emeljék meg.
Egy másik példa: szilveszterkor az esti hírek után nem volt semmi tam-tam, sem tűzijáték. Az államfő egyszerűen beszélt. Köszöntött mindenkit, megköszönte mindenkinek, hogy ilyen jó évünk volt, és csak egy kérése volt, amely valahogy így hangzott: - Hölgyeim és Uraim, ne vegyenek olyan komolyan minket, politikusokat! Dolgozzanak, éljenek tovább a józan ész mutatta úton és szóljanak, ha segíteni tudunk. BÚÉK!
Azt is megtanultam, hogy a szólásszabadság nem vonatkozhat a személyes adatokra, a katonai- és államtitkokra, a bűncselekményekre való buzdításra, a nemzeti jelképek és az erkölcsöt sértő kifejezések használatára. Ezt nem írták óriásplakátokra, ezt tudták, és nem kellett cenzúra meg rendőr hozzá, magától működött az önfegyelem. Ott tanítottak meg arra, hogy jól figyeljek oda: ha egy politikus kitérő választ ad egy kérdésre, akkor az nem jó politikus, hanem egy hazug fráter.
Nagy élmény volt számunkra, amikor a luzerni zenei napokon egyik este megérkezett és egy sorral előttünk sietve helyet foglalt nejével az államelnök. Még épp idejében kérezkedtek be a már ülők közé, mindenkinek köszönve, a szomszédoknak kezet nyújtva. Sehol egy testőr, az otthonukat sem őrizték páncélosok… A legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy ez csak nekem volt egyedi különlegesség, a többi svájci úgy tett, mintha a szomszédja érkezett volna. Azt is megszoktuk, hogy tíz emberből egy, ha meg tudta mondani, ki elnököl éppen a hét megválasztott kormánytagból. Minden évben ők egymás között döntötték el, ki legyen az, aki Svájcot képviseli a nemzetközi találkozásokon, de egyedül semmiben sem dönthet, csak az előre megtárgyalt álláspontot közölheti. Ha valami közbejönne, hát azt majd megbeszéli a svájci néppel, miután hazajön. Furcsa egy népség, de jól csinálják.
Hadd legyek illetlen: beszélne az anyagiakról is?
Hát például a partikon tabu volt a fizetésekről beszélni, ha megtetted és valaki visszamondta, a cég azonnal felbonthatta a munkaszerződésed. A fizetésről tessék négyszemközt a céges iroda főnökével, vagy ha fontosabb személlyé váltál, akkor a tulajdonossal beszélni.
Általában december második felében sorra behívtak mindenkit a cégnél, takarító személyzettől a főmérnökig. Először az asztalon fekvő kimutatást nézték meg, hogy mennyi volt az évi személyes teljesítményed, hogy jött ki a cég ebből, és utána következtek a tulajdonos, majd a te elvárásaid. Mikor már nagyon futott a szekér és egyszeri fizetésemeléssel nem lehetett kellően értékelni az általam elérteket, a cég felajánlott részvényeket, WIR-t (ez csak Svájcban használatos fizető eszköz), bizonyos fokú betársulást és még jó pár, általam alig ismert közgazdasági jutalmat. Mikor este elkezdtem sorolni a vérbeli közgazdász feleségemnek, hogy mikor miket kapok, félbeszakított: „Hadd ezeket András, azt mondd meg, hogy a tenyeredbe mennyit kapsz?”
Svájcban él a gyerekük és ott élnek az unokáik is. Miért költöztek Magyarországra?
Nőttek az unokák, és gyorsabban, mint ahogy jöttek. Már nem kellett nappali dadaként ügyelni rájuk. Eljött az idő, amikor Zoltán, a nagyobbik unokám már a magasból nézett le rám, és Attila, a kisebbik már nem követelte nagymamájától a süssigkeiteneket. Ekkor merült fel bennem két éve a kérdés: hogyan tovább? Emlékszel – mondta a Pampának becézett feleségem -, amikor 1966-ban Budapesten voltunk nászúton, mennyire csodálkoztunk a sok színházon, a látnivalókon? A főváros maga volt a Kánaán az üres román boltok után! Ne próbáljuk meg újra? Hiszen lassan inkább teher leszünk a gyermekünknek és unokáinknak, mint segítség. Hát összeült a kis család, és nem hallgatva senkire, eladtuk a házat, átírattuk a nyugdíjakat, anya meg fia sírva vigasztalták egymást, viszontlátást ígérve. Aztán egy nap már a vámhivatalnál kérték a papírokat, hogy igazoljuk a bútorokat, amiket utánunk hozott a teherautó, hogy a mienk-e? És ezzel a kezdetét vette a budapesti újjászületés. Akárcsak Svájcban, itt is meg kellett tanulni a „nyelvet”, járni a hivatalokat, de belejövünk, időnk van. Ugyanis a búcsúpartin az ottani rokonság azzal koccintott, hogy ”bis hundertzwanzig”.
Még csak annyit áruljon el: milyen belső hang, vagy parancs késztette írásra a nyugdíjas kor határán?
Hát parancsot semmi esetre sem kaptam, belső hangokat sem hallok… De látom magam előtt a sorokat, melyek csak leírva mondanak valamit, és célzom magamnak/másnak/valakiknek… És mint Karinthy káplárja, aki lőni tanítja a bakákat, mikor az első lövése nem talál, én is így szólok hátra:
- Így lősz te!
Majd amikor a kilencedik végre talál, akkor a mellére üt:
- És így lövök én!