„Az önazonosságunk megőrzése nem magánügy…”
Beszélgetés B.
Kis Bélával az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével abból az alkalomból, hogy huszonöt éves az egyesület. 
1. Az erdélyi magyarok tömeges menekülése Romániából 1987 kezdődött. Ez egybeesett Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi életében megindult reformfolyamatokkal. Az eladósodott gazdaság, az ellenzék egyre hangsúlyosabb jelenléte és követelései, (melyek szamizdat lapokban és különböző találkozókon fogalmazódtak meg), mind azt jelezte, hogy Magyarország nagy változások előtt áll. Te 1987 őszén érkeztél Magyarországra. Mindebből a forrongó hangulatból mit érzékeltél?
Megérkezésemkor (1987. november 2.) még nem sokat érzékeltem, mert saját helyzetem tisztázásával voltam elfoglalva. Ugyan azt már otthon eldöntöttem, hogy nem megyek vissza, de azt nem tudtam, hogy az ittmaradásra milyen lehetőségem lesz. Természetesen azt is fontolgattam, hogy amennyiben itt nem maradhatok, végső esetben tovább megyek valamelyik nyugati országba. Az útlevelem lejárt, és fennállt az a veszély, hogy ha igazoltatnak, bizony visszatoloncolnak Romániába. Bujkálnom kellett a hatóság elől. Lehetőleg kerültem a nyilvános helyeket. Kapcsolatban voltam néhány menekülttársammal és megosztottuk egymással a híreket. Az a hír járta, hogy levelet kell írni Szűrös Mátyásnak (Az MSZMP Központi Bizottságának titkára), amiben kérjük, hogy tegye lehetővé ittmaradásunkat. Választ ugyan nem kaptunk, de nem jött a titkosrendőrség sem, hogy letartóztasson. Időközben alkalmi munkából éltem. A fordulópontot Szűrös Mátyás rádiónyilatkozata jelentette (1988. január 25.) Szűrös rádiónyilatkozata után jelentkezni kellett a hatóságoknál. Kaptunk egy ideiglenes tartózkodási engedélyt. Ezzel legálissá vált azt ittartózkodásunk, és megszűnt a kitoloncolás veszélye.
2. Pomogáts Béla az Erdélyért című cikkében írja: „Az erdélyi menekültek és áttelepülők kétségtelenül gerjesztői voltak annak a nemzeti megújhodásnak, ami mostanában idehaza végbemegy.” (Magyar Hírlap, 1989. szept. 11.) Meggyőződésem, hogy az erdélyi menekültek érkezése nagymértékben befolyásolták az akkori politikai változásokat. Te ez, hogy látod?
Természetesen, hiszen gondoljunk csak a Szűrös Mátyás nyilatkozatára, amely az addigi politikával szembement. Az, hogy az egyik szocialista országból meneküljenek egy másik szocialista országba, ez addig elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor a menekültek száma egyre nőtt, és ezt a helyzetet a magyar politikának kezelni kellett. A jelenségre külföldön is felfigyeltek. A menekültek problémája összefonódott a romániai eseményekkel is, a falurombolási terv (1988. augusztus 2.) kihirdetésével, melyre több nyugati állam is felkapta fejét. Mindez akkor történt, amikor Magyarországon a gazdasági helyzet egyre romlott, amikor nyitni kellett nyugat felé úgy, hogy azért a szövetségeseket se sértsük meg. Azt sem kell elfeledni, hogy az ellenzéki csoportok figyelmeztetése a magyar kormány felé beigazolódni látszott. Az ellenzék már a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelezte, hogy Romániában a nemzetiségek (főleg a magyarok és németek) elnyomása és kiszorítása a közéletből egyre fokozódik. A menekültprobléma kezelésével az egyházak, valamint az ellenzéki szervezetek kezdtek elsősorban foglalkozni.
A menekülthullám egy tragikus helyzetet teremtett. Az „erdélyi helyzet” is egyre tragikusabbá vált, mivel már nem lehetett hallgatni a falurombolásról, az ottani magyarság elnyomásáról stb. Itt Magyarországon szintén felháborodást keltett az egyes menekültek visszazavarás, hiszen azt a hatalom is tudta, hogy mi történik azokkal a szerencsétlenekkel, akiket visszaadnak a románoknak. Ezek a dolgok egyre gyűltek és növelték a magyarországi elégedetlenséget is. Minden agymosás ellenére volt egy réteg, amelyik tudta, hogy mi van Erdélyben, tudta, hogy ott magyarok élnek, ismerte a körülményeket is. Ismerték a Trianon gerjesztette igazságtalanságokat. Ez az akkori hatalomnak nagyon nem tetszett és úgy érezték, hogy mindezek az események és emberi hozzáállások a hatalommal szembemennek.
Az erdélyi probléma körüli hírzárlat oldódni kezdett. Nyilván elsősorban az ellenzék körében. Az ellenzék szembefordult az akkori hatalommal, és a szembefordulásnak ez is egy részét képezte. Tehát az erdélyi ügy kizárólag az ellenzék oldalán jelentkezett. Ahogy erősödött az ellenzék, úgy vele párhuzamosan az erdélyi ügy is egyre hangosabb lett. Így bármelyik erdélyi szerveződés védelemre és támogatásra talált az ellenzék körében. Ez a harc az erdélyi érdekekért és a hatalommal szemben együtt ment és egymást erősítették. Mi is egyből belekerültünk az ellenzéki körbe. Ha csak azt veszem, hogy Németh Géza vagy Németh Zsolt is a hatalom ellen voltak és az erdélyi menekültek is ott találtak először befogadóra. A magyar kormány mind a külpolitikájában, mind társadalmi szinten olyan politikai lépésekre kényszerült, melyek eddig nem léteztek a gyakorlatában. Az ENSZ-ben az emberi jogok védelmére hivatkoztak, ugyanakkor itthon megszervezték a Tárcaközi Bizottságot (1988. február 25.) és hivatalossá tették a menekültek letelepedését.
3. Amint az ismeretes, a civil és egyéb (nemzeti, demokratikus stb.) szervezeteket Rajk László belügyminiszter 1946 júliusában felszámolta. Abban az időben, amikor te átjöttél, hivatalosan még nem léteztek civil szervezetek, kivéve a hatalom által létrehozott és ellenőrzött néhány szakmai egyesületet (Pl. Magyar Gyógypedagógusok Egyesületet, 1972) Mikor és hogyan jött létre az egyesület?
A rákosszentmihályi református templomban, ahol rendszeresen összegyűltek az erdélyi menekültek. Ott hirdettem ki a szándékot, hogy szeretnék egy erdélyi csoportot létrehozni. Az első ilyen találkozót a Thököly úton, a Németh Géza által működtetett irodában tartottuk. Ott elmondtam az elképzeléseimet. Tulajdonképpen egy tudományos kört akartam csinálni, melyben nemcsak előadásokat hallgatunk, hanem kutatásokat is végzünk. Egyszóval egy tudományos műhelyt szervezése járt a fejemben. Viszont nem számoltam azzal, hogy a menekültek között nagyon kevés egyetemet végzett volt, akik számára az én elgondolásom nem sokat jelentett. Akik részt vehettek volna, azok is megélhetési problémákkal küzdöttek (álláskeresés, lakásszerzés stb.). Mivel a tudományos műhelymunka túl nagy falatnak bizonyult, abban maradtunk, hogy meghívtunk egy-egy szakelőadót, akik az erdélyieket érdeklő kérdésekről számoltak be. Első meghívottunk Bodor Pál volt, akit sokszor lehetett hallani a rádióban és olvasni a Magyar Nemzet hasábjain. Jegyzetei Diurnus néven jelentek meg. Ő sok emberen segített. Ezért kértük, hogy jöjjön el és mondja el tapasztalatait. És adjon tanácsot, hogy mit tehet egy frissen átjött erdélyi itt, Magyarországon. Ez 1988. március 22-én volt. Ettől számítom én az egyesület létrejöttét, noha a bejegyzéstől még messzi álltunk. A tömörülés első neve: Erdélyi Magyar Értelmiségi Klub. Szerettem volna, ha a klub egyesületté alakul. Csakhogy egyesületet külföldi állampolgár nem alakíthatott. Viszont itteni barátaink segítettek. Az egyesület megalakításához tíz magyar állampolgár kellett. Ők létrehozták az egyesületet és mi beléptünk. Ez akkor még nagyon bonyolult és veszélyes is volt. A magyar állampolgárok retorzióra is számíthattak, ami egy esetben meg is történt. A beadott papírokat elfogadták, de az egyesület emblémáját, ami Erdély címere volt, visszadobták, mondván, hogy ebből nemzetközi botrány lehet. Ezért kellett átalakítanom a címert. A sok bonyodalom után bejegyezték az egyesületet.
4. Az egyesület már indulásakor felvállalta az erdélyi menekültek érdekképviseletét. Hogyan sikerült ez, hiszen akkor még az egyesület (az egyesületi tagok) is védelemre szorult?
Ez is egy folyamatnak a része volt. Az előadások, foglalkozások után ott maradtak az emberek és érdeklődtek, hogy mi van az erdélyiekkel, mi van a menekültekkel. Elpanaszolták, hogy átnéznek rajtuk, nem hallgatják meg őket, és, hogy mennyi visszásság történik a szemük láttára és az ő rovásukra. Akkor nekem eszembe jutott, hogy mi lenne, ha összeírnám a problémákat és elmennék a menekültügyi irodába és meghívnám az iroda vezetőjét. Mindenki mondja el a problémáját és kérjen rá választ az illetékesektől. Összeírtam a kérdéseket, mint például két menekült hogyan házasodhat össze, vagy hogyan szerezhet jogosítványt stb. Elmentem az irodába és beszéltem dr. Németh Ferenccel, az iroda vezetőjével. Szívesen vállalta, eljött és egy nagyon jól sikerült este volt.
Hasznos volt nemcsak a menekülteknek, hanem az irodavezetőnek is, mert ő ezekről a dolgokról nem is hallott eddig. A későbbiekben igyekeztek orvosolni az itt felvetett problémákat. Ezután kialakult egy közvetítői szerep az egyesületbe járó menekültek és a hivatal között. El is indult egy ilyen irányú aktivitás, hogy intéztem a menekültek ügyeit és közvetítettem kéréseiket. Ez viszont már több embert igényelt volna. Az egyre sűrűsödő problémák intézésére ráment a kutatói állásom. Kapcsolatba kerültem a menedéküggyel foglalkozó emberekkel (ügyvédek, szociológusok, statisztikusok). Itt említhetem dr. Tóth Juditot, aki a menekültügy jogász-szakértője, vagy Sík Endrét, aki a menekültügyet szociológiai szempontból vizsgálta. Együtt dolgoztunk pl. kérdőívek szerkesztésében, ami már egy tudományos munkának számít. Ugyanakkor létrejött a Menekültügyi Koordinációs Bizottság, amiben én is részt vettem. Mert kértem, hogy ebben a bizottságban legyen az erdélyieknek is egy képviselője. Az nagyon eredményes munka volt. Ott nagyon sok dolgot meg lehetett oldani. (pl. lakásproblémák, segélyek stb.). A Bizottságot 1992-ben, a marosvásárhelyi pogromot követő menekülthullám után felszámolták, mondván, hogy már nincsenek menekültek, tehát probléma sincs. Az erdélyieknek azóta sincs sehol képviseletük.
Tragikus, hogy az átjött kb. háromszázezer erdélyi magyarnak (és még háromszázezer, akik átjöttek a második világháború után, és azok leszármazottainak) nincs sehol egy az érdekképviseletét ellátó központja, egy kulturális központja, ahol megtalálja akár a napisajtót, akár az őt érdeklő és érintő könyveket, dokumentumokat. Ha pályázunk is, azt mondják, hogy mi nem vagyunk határon túliak, itt viszont nem vagyunk magyarországiak, hiszen erdélyi magyarok vagyunk, tehát sehova nem tartozunk. Senkit nem érdekel, hogyan őrizzük meg értékeinket, hogyan hasznosítsuk az otthonról hozott kultúránkat és tapasztalatainkat stb. Szomorú dolog ez, ha jól belegondolunk.
5. Nem tévedek nagyot, amikor azt mondom, hogy nem tudok más egyesületről, az Erdélyi Magyarok Egyesületén kívül, amelyéknek saját székháza lenne, főleg Budapesten. Ezt, hogyan sikerült elérni?
Először a Stoczek utcai kollégiumba fogadtak be, ahova havonta egy alkalommal mehettünk. Azt nagyon hamar kinőttük. Ott találkozókon kívül mást nem lehetett szervezni. Akkor volt a budapesti művelődési házak igazgatóinak egy találkozója a Fehérvári úti Kultúrotthonban. Én elmentem oda, hogy ha valamelyik Művelődési Ház befogad, akkor szívesen mennénk oda. Két művelődési ház jelentkezett, így kerültünk a belvárosiba (Molnár utca 7 szám). Utána azt is kinőttük. Több programot, rendezvényt is igényeltünk volna, de nem lehetett. Raktárunk sem volt ahol az egyesület dolgait tároljuk. Egy alkalommal a Molnár utca 5 szám alatti helység bemeszelt ablakaira lettünk figyelmesek. Benéztünk egy kis résen és láttuk, hogy mindenféle drótok, válaszfalak és törmelék van az elhagyatott, amúgy nagy helyiségben. Következő nap elmentem az Önkormányzathoz és kértem, hogy használhassuk raktárnak. Beleegyeztek és adtak egy kulcsot, amit másnap vissza is követeltek. Ekkor elkezdtem kilincselni a menekültügyi irodától kezdve a belügyminisztériumig. Nehezen, de beleegyeztek, hogy maradhatunk, amíg a helyiség rendeltetését tisztázzák. Mi akkor használatba is vettük és rendeztünk egy fotókiállítást, egyben ünnepélyesen megnyitottuk a helyiséget. Nagy sikere volt a kiállításnak, és ezzel a helyiség kapott egy funkciót. A cirkusz után békén hagytak. A következő év szeptemberében újra felszólítást küldtek, hogy hagyjuk el a helyiséget. Akkor újrakezdtem a levelezést, a kérvényezért, és akkor azt mondták, hogy még egy évig maradhatnak. Ez a felszólítás és újabb engedélyezés kb. tíz éven keresztül minden év szeptemberében elkezdődött és a következő év januárjában jóváhagytak még egy évet. Tíz év után sikerült a korlátlan bérleti jogot megszerezni. Közben mi rendbe tettük a termet. Még nem volt sem fűtés, sem villany. Kihúztunk egy drótot és egy szál körte lógott rajta, ebben a nagy teremben. Egyre több rendezvény lett.
6. A honlapi bemutatkozásból tudhatjuk meg, hogy ma már a feladatok között „… egyre nagyobb hangsúlyt kap a Magyarországon élő erdélyiek identitás-megőrzéshez kapcsolódó érdekképviselete.” Az átjött erdélyi magyarok itt nehezebben tudják megőrizni értékeiket, önazonosságukat?
Úgy kezdődött, hogy a menekültekkel foglalkoztunk. Akkor kitalálták, hogy többé nincsenek menekültek, de gyakorlatilag a problémák ugyanazok maradtak. Amikor valamilyen problémát kellett a menekültekkel kapcsolatban megoldani, a hatóság mindig igyekezett leszűkíteni az érintettek körét. Akár a lakáskiutalásoknál, segélyezéseknél stb. Például ilyenkor megkülönböztették a menekülteket az áttelepülőktől, mondván, hogy az utóbbiaknak van hol lakniuk, vagy van állásuk és így tovább. Azoknak a sorsa, legyenek áttelepülők, menekülők, ideiglenesen itt tartózkodók, munkavállalók, a sorsuk attól nem változott, hogy milyen elnevezést adtak nekik. Az itt élő erdélyiekkel nem igazán foglalkozott senki. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog és ezt próbáltuk felvállalni. Ez jelen pillanatban is így van. Sajnos az érdekek érvényesítése most is olyan nagy ellenállásba ütközik, mint ezelőtt huszonöt évvel. Valószínű, hogy a többi erdélyi szervezet is látta ezt, ezért nem mozdult ilyen irányba, mert egyszerűbb volt az otthonmaradottakkal foglalkozni. Azt könnyebben elfogadják a hatóságok is. A hivatalos álláspont most is az, hogy ha valaki átjött, az már nem erdélyi, és mit akar az erdélyiekkel, ha már itt él. Gyakorlatilag ezt az álláspontot az Erdélyben elő magyarok is szívesen vallják. Ha egyszer átjöttél, akkor már nem vagy erdélyi, neked már nincs közöd Erdélyhez, ne is szólj az érdekükbe, ne is képviseld őket stb. Sokszor még az van, hogy az Erdélyben élő inkább elfogadja egy magyarországi magyar véleményét, mint egy átjött erdélyiét. Hogy minket árulóknak nevezne, ez nagyon szomorú és minden szempontból elfogadhatatlan. Mert az, aki eddig azt mondta, hogy árulók vagyunk, most szívesen felveszi a magyar állampolgárságot, vagyis olyanná válik, mint mi. Ez most egy érdekes helyzet.
A kilencvenes évek elején, rögtön a romániai fordulat után volt egy nagy kampány, hogy az erdélyiek menjenek vissza. Az itt élő erdélyiek iránti ellenszenv felújult. Akkor mondták, hogy nyugodtan hazamehetünk, mert ott már nincs semmi probléma és minden rendben van. Ezt hallottuk mind az erdélyiek, mind a magyarországiak részéről. A hangadók természetesen képtelenek voltak felfogni, hogy az ember nem ugrálhat ide is, meg oda is, ahogyan a szél fúj. Hogy ma eljutottunk oda, hogy Erdélyben élnek magyar állampolgárok, ez egy folyamatnak a része, és egy nagyon nagy eredmény.
A menekült kérdés eredendően Trianonnak az eredménye, valamint annak a román politikának, melynek egyetlen célja minden eszközzel (és az eszközök az idők folyamán csak finomultak, de lényegében nem változtak) kiszorítani a magyarságot a mostani Románia területéről, akár beolvasztással, akár kiűzetéssel. Csak nézzük meg azt, hogy a volt kétmilliós és a ma több mint egymilliós magyarságnak soha nem volt autonómiája, kivéve azt a tizenöt évet, amikor létrehozták a lényegében névleges Magyar Autónom Tartományt (1952 – 1967).
Hogy miért jönnek el Romániából az erdélyi magyarok: mert üldözik őket, mert leépítik a magyar oktatást, vagy, mert itt jobbak a vállalkozási lehetőségek végül is ennek nincs jelentősége. At viszont tény, hogy a menekültek folyama csak nyugat felé folyik, és soha nem vissza. Az a kevés ember, aki visszament,még statisztikai adatnak is kevés. A lényeges az volna, hogy a Magyarországra menekült magyaroknak legyen egy érdekképviseletük. Teremtsék meg azokat a körülményeket, melyek hozzásegítik őket identitásuk megőrzéséhez.
Feltevődik a kérdés, hogy mit jelent az erdélyi identitás, és van e szükség erdélyi önazonosságra. Az, hogy te erdélyi vagy, azért fontos (de beszélhetünk Felvidékről élvidékről, Őrvidékről vagy akár a csángókról is, vagyis azokról a magyarokról akik a Kárpát-medencében államalkotó népként léteznek és Magyarországtól csak a nagyhatalmak által kierőszakolt durva határmódosítások és kényszerbékék választották el), mert ez egy sajátos kultúra-formát jelent. Az ott élők egy sajátos, a magyarországitól részben különböző kulturális, politikai, társadalmi feltételek között fejlődtek. A gyökerük magyar, az ottani kultúra forrása, tápláló anyaga magyar, csak a közeg, amiben létrejött és ami létrehozta, az ad neki egy sajátosságot, egyéniséget, egyediséget. Tehát ha te erdélyi vagy, akkor gyakrabban találkozol románnal, és akarva-akaratlanul is átveszel valamit (beszéd, kifejezés, szokás) attól a román közegtől, amiben kénytelen vagy élni. Ugyanakkor az állandó nyomás sokakat vagy állandó védekezésre, magyar létének őrzésére, magyar öntudatának növelésére késztet, míg másokat (és itt nemcsak a gyenge jelleműekre kell gondolni) megalkuvásra, beolvadásra. Tehát teljesen más környezet alakítja az önazonosságodat, mint egy magyarországinak. Ugyanakkor ez is magyar, vagyis a magyar kultúrának egy fejlődési ága. Most ha ezeket lenyesegetjük, azzal az összmagyar kultúra veszít. Például ha én a csángók kultúrájára azt mondom, hogy az román és az nekem nem kell, ahhoz semmi közöm, akkor ezzel az összmagyar kultúra veszít nagyon sokat. Az átjötteket és az otthon-maradottakat is segíteni kell, hogy megőrizzék magyarság- és Erdély-tudatukat.
Az erdélyi magyar önazonosság megőrzése nem magánügy. Ezt kellene megérteni, hogy magyarságunk és ezen belül erdélyiségünk megőrzése össztársadalmi ügy. Ebben az oktatáspolitikának, a társadalompolitikának, a civil társadalomnak és ezen belül egyesületünknek is meghatározott és fontos szerepe van.
Mi úgy látjuk, hogy ezt a kapcsolatok erősítésével lehet megoldani. Az anyaország és az erdélyi magyarság, egyáltalán a határ által leválasztott magyarság közötti kapcsolatok szorossá fűzése volna az ideális. Az lenne a cél, és az egyesületnek is ez lenne az egyik szerepe, hogy ugyanolyan fontosnak érezze magyarországi is a kolozsvári Mátyás-szobrot, mint akár a Halász bástyát. Mi ennek érdekében dolgozunk, vagyis azt a kultúrát, ami ott kialakult, azt itt közkincsé szeretnénk tenni. Ezért hozzánk, az egyesületbe magyarországiak is szívesen járnak.
7. „Az egyesület jelenlegi működésének a gerincét az évi mintegy 100-150 rendezvény képezi, melyek elsősorban kulturális, ismeretterjesztő jellegűek. Programjai között szerepel könyv- és lapbemutató, író-olvasó találkozó, tudományos ismeretterjesztő előadás, előadássorozat, kiállítás, filmklub, játszóház, kirándulás, képes levelezőlap, cserenap, táncház, színházi előadás, előadóest, társkereső klubest, bál, tábor, sportnap stb. Minden program kötődik Erdélyhez?”
A programokban igyekszünk az erdélyi kultúrát, értékeket bemutatni. Tehát van egy népszerűsítő szerepük. Azon túl egy identitás-megtartó szerepük is. Célunk az, hogy itt élő erdélyiek ne feledkezzenek el az erdélyi kultúráról. A programokat többségben az erdélyiek látogatják, de természetesen függ az előadástól is. Egy zenei esten például nagyon sok az anyaországi is. A lényeges az, hogy kialakuljon egy olyan közönség, amely jóérzéssel hallgat meg akár egy erdélyi vonatkozású előadást, akár mást is. Sajnos a hivatalosságok az egyesület közösségszervező, identitás-megőrző szerepét kevésbé vagy egyáltalán nem értékelik.
Az egyesület megalapításakor és azóta folyamatosan arra törekszünk, hogy legyen egy erdélyi központ, amiről lehet tudni, hogy itt az erdélyi kultúrát, életformát lehet megismerni. Szükség van egy olyan helyre, amely Erdélyen kívüli, de erdélyi központként működik és magába foglal egy művelődési házat, egy információs központot és egy könyvtárat is, ami összegyűjtve egy helyen tartja, megőrzi az erdélyi könyv- és sajtóanyagot. Valami olyan központra gondolok, mint az olasz, francia vagy román kulturális intézetek.
8. Milyen a kapcsolat az egyesület és más erdélyi szervezetek között? Itt főleg a Magyarországon működő erdélyi szervezetek együttműködésére, az egyesületek közötti összhang megteremtésére, az információcserére, az egymásra szervezés kiküszöbölésére, a kölcsönös segítségnyújtásra gondolok.
Mint első erdélyi szervezet az országban, nyomon követtük a többi egyesület megalakulását, működését, néhány esetben a megszűnését vagy stagnálását is. Azt láttuk, hogy érdekeink érintkeznek egymással, sok esetben találkoznak is. Össze kellene fogni ezeket a szervezeteket, hogy hatásosabban működjenek, hogy együttesen léphessünk fel egy-egy közös ügy megoldása érdekében. Most például napirenden van a Székelyföld autonómiájának kiharcolása, amiben szerintem az itteni erdélyieknek közösen kell fellépniük, mint tettük ezt az elmúlt év szeptember 1-én is. Az összefogásnak nagyon sok próbálkozása volt, több-kevesebb eredménnyel. Most talán eljutottunk egy olyan pontra, hogy van egy közös csoportosulás, közös célokkal és közös honlappal. Nagyon reméljük, hogy a közös munkának lesz eredménye. Március 10-én mi is részt kívánunk venni a Székelyföldért Társaság által szervezett tüntetésen, melyet a Székelyföld autonómiájának elnyeréséért tartunk.
9. Az egyesület hogyan és milyen szinten tartja a kapcsolatot az Erdélyben működő szervezetekkel, alapítványokkal? /Kérlek erre válaszolj egy néhány mondatban./ 10. Van-e kapcsolat az egyesület és a külföldön működő erdélyi szervezetek között? Itt elsősorban a nyugaton alakult és talán még ma is működő szervezetekre gondolok.
Ezen a területen nagyon sok próbálkozásról számolhatok be. Sajnos el kell mondanom, hogy mindegyik kísérlet kudarccal működött. Csak egy példát szeretnék említeni. Számtalan esetben próbáltuk felvenni a kapcsolatot az Ausztriai Erdélyi Magyarok Egyesületével. Sem leveleinkre, sem elektronikus leveleinkre soha nem kaptunk választ. Még elutasítót sem, pedig az is jobb lett volna, mint a hallgatás, mert akkor tudjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. Ilyen lehangoló példákat még tudnék említeni, de minek.
10. Az egyesület könyv- és folyóirat kiadásával is foglalkozik. Milyen könyvek és folyóiratok jelentek meg az egyesület kiadásában?
Három könyvet sikerült megjelentetni. Az első a „Magyar nyelvkönyv román anyanyelvűek számára”. Ezt a könyvet még ma is keresik. Az egyesületben még van néhány példány. A másik egy reprint, de nagyon ritka kiadvány: „A Kolozsvár-Monostori református templom története”. A kolozsváriak úgy ismerik, hogy a Kakasos templom. 2003 és 2007 között évente a Hungária Ügyviteli Irodával közösen kiadtuk az „Elszármazott Erdélyiek Névjegyzékét”. A kiadványnak összesen öt kötete jelent meg. Három folyóiratot is elindítottunk. Az elsőt „Limes” címen. Ez jellegét tekintve nemzetpolitikai szemle volt. Sajnos csak egy száma jelent meg, 1989-ben. 1990 és 1995 között Vigyázó címmel romániai magyar lapszemlét jelentettünk meg. Ez negyedéves kiadvány volt. Anyagi gondok miatt szűnt meg. Jelenleg csak az „Erdélyi Hívogató” információs havilap jelenik meg, szerény formátumban. Elsősorban a programjainkat ismerteti. Fontosnak tartottam, hogy az előzetes programokról adjunk hírt és ne utólagosan szóljunk róluk. Ehhez legalább havonta egyszeri megjelenés szükséges. Lényeges volt számomra a programok rövid ismertetése is. A Hívogatóban megjelentetjük a többi erdélyi szervezet munkáját, programját, ha erre lehetőséget kapunk. Általában négy oldalban jelenik meg, de voltak vastagabb számok is, amikor valamilyen támogatást is kaptunk. Az „Erdélyi Hívogató” ma már szorosan kapcsolódik az egyesület munkájához.
11. Az egyesület, jelentős tudományos munkát végez – olvasható az ismertetőben. Miben áll ez a tevékenység és hogyan valósul meg?
Ez a munka már nagyon régen elkezdődött. A Széchényi Könyvtárral közösen dolgoztunk azon, hogy felkutassuk a kül-erdélyi sajtó termékeit. Ez azt jelenti, hogy olyan sajtótermékek felkutatásán, összegyűjtésén és digitalizálásán fáradozunk, amelyek Erdélyről szólnak, Erdéllyel kapcsolatosak, de Erdélyen kívül jelentek és jelennek meg. A két világháború között főleg a Magyarországra menekült erdélyiek adtak ki több ilyen sajtóterméket. A második világháború után Magyarországon Erdély tabutéma lett, és a trianoni határokon kívül rekedtek életéről, szenvedéseiről főleg a nyugati országokban élő emigránsok által írt és szerkesztett sajtó tanúskodott. 1987-től, az erdélyi menekültek megjelenésével Magyarországon először illegális (szamizdat), majd engedélyezett kiadványok láttak napvilágot. Ezeket igyekeztünk összegyűjteni és feldolgozni. Sajnos a munka nem folyamatos, mert ehhez sem pénzt, sem „tapsot” (bátorítást) nem kapunk.
12. Te voltál és vagy ma is az egyesület elnöke. Ugyanakkor biológusi pályádat hagytad el az egyesületi munkáért. Ez utóbbi munka, mint életcél tudta- e helyesíteni a másikat (tegyük hozzá, hogy azt is nagyon szeretted.)?
Ha valamit én elkezdtem csinálni, abba igyekeztem mindent beleadni. Nagyon sok mindent szeretek csinálni. Ezt is szeretem jól csinálni. Ha csak erre az egyesületre fokuszálok, akkor nyilván, hogy még sok a tennivaló. Ha viszont megnézem a többi egyesület által elért eredményt, akkor azt mondhatom, hogy nincs miért szégyenkeznem. A lényeg az, hogy ezt a munkát is szívvel-lélekkel csináltam, és a körülményeket is figyelembe véve, úgy gondolom, hogy jól.
Az interjút Spaller Árpád készítette 2015-ben. Az interjú eddig nem jelent meg sehol.)
