Székely Ferenc
Hazefelé ‒ Rapsoné útján
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Barabás László néprajzkutatóval, egyetemi tanárral
– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel és meséljen a hely szelleméről.
–
Sóvidéken, parajdi földművelő, gazdálkodó szülők hatodik gyermekeként születtem
1947. november 13-án, állítólag akkor, amikor leesett az első hó, és a juhokat
hazahajtották a pásztorok. A nagycsaládban megvolt a rendje a mezei munkáknak,
az erdölésnek, fonásnak, szövésnek, a harisnya, bakancs- és csizmaviselésnek, a
templomba járásnak, az ünnepeknek. Csak később, felnőtt koromban értettem meg,
Imreh István kiváló történészünk írásait olvasva, hogy ez a rendtartó székely
falu világa. Ebbe születtem, ebben nevelkedtem az 1950-es években. Ekkora
családot eltartani a gyenge minőségű agyagos, köves-sziklás, alig megmunkálható
földből, hegyi kaszálókból, tejet, kenyeret, puliszkát, túrót, szalonnát,
kolbászt előállítani és az asztalra tenni csak úgy lehetett, hogy mindenkinek
dolgoznia kellett életkorának megfelelően. Nem éreztem e gyermeki munkák
terhét, apám, anyám, testvéreim mellett jókedvvel végeztem. Szántás, szénamunka
vagy fahordás közben apám jól tartott mesékkel, történetekkel. Tőle hallottam
először, majd később a téli fonókban is Csaba királyfiról, Árpád apánkról,
Szent Istvánról, kérdés és óhaj formájában, hogy hol vagy István király, téged
magyar kíván, Petőfiről, akinek a verseit a fonóban felváltva olvasták. Az
egyik kaszálóhelyünk Rapsóné vára, sziklája közelében volt, több éjszaka ott
aludtunk a cserefák tövében, s az esti tűz mellett apám Rapsónéról mesélt.
Valamikor itt lakott a várban ez a tündérasszony a házanépével. Vasárnaponként
hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhova, hanem Tordára. Az
első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tordai
templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja. Máskor
dúdolgatott, anyámmal együtt szépen énekelt, presbiterként sokáig tagja volt a
református egyház énekkarának. Anyám imádkozni tanított, estéli, reggeli, étel
előtti és utáni imákra, énekelte a zsoltárokat, s bár ritkábban járthatott
templomba, de ott verset mondott ünnepeken még idős korában is, engem is
versekkel vigasztalt, ha kellett. Pesztráltak, palléroztak a testvéreim, a
nagycsalád, a szomszédság, a teljes falu népe. A rendtartó székely falu volt az
első tanítóm.
Iskolába eleinte csak hébe-hóba járthattam, inkább hóban, mint hévben, amikor nem kellett a mezőre vagy a juhokkal járni. Olvasni viszont nagyon szerettem, elbújva, a szénatartóban is olvastam.
– Bár nem itt kezdte, mégis Szovátán járta ki a középiskolát, ahol, a ’60-as években, megvolt a lehetőség az egyetemre való felkészülésre...
– Nagyvárad és Szatmár közötti nagyközségben, Érmihályfalván kezdtem a középiskolát. Édesanyám azt mondta Rozália nővéremnek, aki nemrég végezte az egyetemet, s odahelyezték matematika tanárnőnek: „vidd el ezt a gyermeket, jön reánk a kollektív, az újabb nyomorúság, veszik el a földeket, apátokat már hívogatják, nem tudom mi lesz velünk, legalább ő szabaduljon meg ettől”. Ők tényleg nem szabadultak meg: 1962 tavaszán, szinte utolsóként a környéken megalakult a kollektív gazdaság.
De én sem szabadultam meg székely mivoltomtól Érmihályfalván! Azon vettem észre magam, hogy „góbé” lettem, ezt a megnevezést addig nem is hallottam; kacagták kiejtésemet, beszédemet, furcsállták priccses nadrágomat, bakancsomat. Nővérem és sógorom családja kedves volt hozzám, de nekem nagyon hiányoztak a dombok, a hegyek, Rapsóné vára, a Küküllő csobogó zenéje és alig vártam az iskolai év végét, hogy hazajöhessek. Itthon viszont nem örömbe, de temetési hangulatba csöppentem. Akkor láttam apámat sírni étetemben, amikor lovak nélkül jött haza, mert ott kellett hagynia őket a kollektív istállóban; elvitték az ekénket, boronánkat, szekerünket is.
Ezekkel az élményekkel a tarisznyámban kezdtem szovátai tanulmányaimat. Kiváló tanárok tanítottak az akkori Ady Endre középiskolában; hálával emlékszem mindannyiukra.
– Milyen emlékei vannak a kolozsvári egyetemi évekről?
– Érettségi után Marosvásárhelyen szerettem volna tovább tanulni, ez volt számomra a város, abban az időben rajoni és tartományi központunk, ide kellett jönnöm a személyazonosságimért, itt soroztak be katonának is a várban. A pedagógiai főiskolán viszont megtudtam, hogy a magyar–történelem szakon, ahová felvételizni szerettem volna, 1965-ben nem indítanak újabb évfolyamot. Mitévő legyek? Kolozsváron, az egyetemen teljesen külön szak volt a történelem és a bölcsészet. Némi habozás és hegyalatti abrakolás után a francia–magyar szakra felvételiztem sikeresen, de az első félév közepén átiratkoztam az önálló magyar szakra. Döntésem nagyban meghatározta a továbbiakat.
Az egyetemen sokféle impulzus ért, kiváló tanárok, professzorok tanítottak. A nyelvészek gyorsan felfedezték, hogy hiteles adatközlő szinten ejtem a székelyes, rövid, zárt e és az illabiális á hangot, és mindjárt nyelvjárási gyűjtőt és kutatót szerettek volna belőlem is faragni Márton Gyula professzor vezetésével. Szabó T. Attila nem akart ilyen hamar senkit sem nyelvtörténésszé előléptetni, de annál jobban tiszteltük hatalmas tudásáért és tudtuk: minden reggel öt órakor első útja a levéltárba vezet. Példája lassan hatott, erjesztett, rákaptam névtani, helytörténeti, néprajzi írásaira. Az irodalomtörténeti órák mellett a szabadon választható kurzusok jelentették a többletet, számomra elsősorban Antal Árpád magyar művelődéstörténeti sorozata, ez állt legközelebb az érdeklődésemhez, a vérszegény népköltészeti órák nem hagytak maradandó nyomot, ennek ellenére a diplomadolgozatomat folklórból írtam.
Mindezek mellett életem legfelhőtlenebb öt évét töltöttem Kolozsváron. Erdély fővárosában habzsoltam a kultúrát, mindenbe belekóstoltam. Kitűnő magyar színháza, operája volt, évekig koncertbérlet is lapult a zsebemben, inkább eladtam a fél menzajegyemet, felváltva ebédeltünk, csakhogy színházba, koncertekre járhassunk. Már elsőéves koromban beszerveztek az egyetem színjátszó csoportjába, és Márton János zetelaki származású színész-rendezővel minden évben bemutattuk a magyar irodalom egy-egy kevésbé ismert színművét: Bolyai Farkas Párisi per-ét, Csokonai Karnyóné-ját, Kisfaludy Károly Kérők-jét, Petőfi Sándor Tigris és hiéná-ját. Olyan felsőbb évesekkel játszhattam egy csapatban, mint a költő Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, a szerkesztő-író Kuti Márta, Léstyán Dénes. Előadásainkkal bejártuk a Kolozsvár környéki és aranyosszéki falvakat, eljutottunk Marosvásárhelyre, Szovátára, Csíkszeredába. Idővel egyedül is útnak indultam, nemcsak diákszínjátszó előadásokat szervezni, hanem felkeresni nagyjaink emlékhelyeit, rozoga biciklimre ülve nyári vakációban elzarándokoltam Farkaslakára, Tamási Áron friss sírjához, s tovább, egyhuzamban a Hargitán át Csíksomlyóra és Zsögödbe, Nagy Imre festményei közé, Zágonba, hogy végre lássam azt a tájat, a Kárpátok karéját, amely után annyit sóvárgott Rodostóban Kelemen deák, Kisbaconba Benedek Elek apóhoz tiszteletet tenni.
– Pályafutását a Mezőségen kezdte, de hamar a Felső-Maros mentén folytatta…
– Egyetemi tanulmányaim vége felé azon gondolkoztam, hogyan tudnék a népi kultúra jelenségeivel foglalkozni, az már világos volt, hogy ezt szeretném. Hívott az első éveit élő csíkszeredai megyei napilap, a Hargita, a Falvak Dolgozó Népe is szívesen közölte írásaimat, végül mégis a tanárság mellett döntöttem. Jövendőbeli feleségemmel egyszerre végeztünk, ő fizika szakon és a dédai líceumba kapott kinevezést. Én az egyetlen meghirdetett Maros megyei magyartanári helyet választottam, hogy viszonylag közel legyünk egymáshoz. Így kerültem évfolyamelsőként egy mezőségi szórványfaluba, szinte tanyatelepülésre, a Mezőbánd melletti Mezőfeketére. Megkerestem Orbán Balázs enciklopédikus művében, és a térképen a Székelyföld legnyugatibb pontján, a székely Mezőség szélén találtam magamat.
Mozgalmas évek következtek, családalapítás, gyermekek születése, újabb tanári állomáshelyek, most már a Felső-Maros mentén, először Marosvécsen, utána Disznajón és Szászrégenben. Szászrégenben egy jó fiatal csapattal újjászerveztük, rendszeresítettük a városi irodalmi kör addig csak papíron létező tevékenységét. Az irodalmi kör nevét Kemény Zsigmondról Kemény Jánosra változtattam. Egy évvel azelőtt, 1971-ben temettük, éppen vécsi tanárkodásom idején az erdélyi kultúra nagy mecénását, és valami olyasmi mocorgott bennünk, hogy fórumot teremtsünk az anyanyelvi kultúrának, hívjuk ide irodalmi és művelődési életünk jeleseit Vásárhelytől Kolozsvárig, Sepsiszentgyörgytől Bukarestig, vegyük számba a vidék történelmi, művelődés- és művészettörténeti hagyományait, értékeit, és segítsük a helybéli vagy kezdő tollforgatókat. Bartók-estet, Móricz Zsigmond centenáriumi megemlékezést szerveztünk. Annyira jól sikerült mindez, hogy hamar felkeltettük az illetéktelen illetékes szervek „érdeklődését”, dossziégyarapító szándékát is. Tíz évig, 1982-ig voltam a kör elnöke, s örülök annak, hogy azóta is szinte megszakítatlanul működik, Böjte Lídia tanárnő vezetésével.
– Hogy került Marosvásárhelyre?
– Múltak az évek és egyre inkább éreztem, hogy nem haladok a néprajzi munkámban, szerettem volna jobban elmélyülni. Az a terület, aminek nekifogtam, a népszokások, eléggé gazdátlan volt. Közben megszületett a sóvidéki monográfia terve, abban éppen a népszokások fejezetét vállaltam, de sok szokásanyagom gyűlt össze a nyárádmenti és küküllőmenti falvakból is. Úgy gondoltam: egy országos hetilap, a Munkásélet Maros és Hargita megyei tudósítójaként, amelyre megbízatást kaptam, több időm jut a terepmunkára, kutatásra,a szokásalkalmakon való személyes részvételre, és naivul azt hittem, hogy a lapban az egyszerű emberek valóságos mindennapi életével és művelődésével lehet foglalkozni – ezt előbb Régenből láttam el, majd Marosvásárhelyről.
– Több évig volt az Új Élet, ’90 után pedig a nevet cserélő Erdélyi Figyelő belső munkatársa, amely 1994-ben megszűnt. Ön szerint miért szűnt meg az a lap, amit korábban Sütő András főszerkesztett, s több mint 30 éven keresztül volt az erdélyi magyar művelődési élet tükörképe?
– Most így utólag ennek legalább három okát látom. Az egyik, hogy az 1989 utáni mozgalmas időszakban megváltozott az írott sajtó funkciója, nyelvezete és az olvasói igény is. A friss hírek, az aktualitások érdekelték inkább az embereket, nem a kulturális és művészeti eseményekről szóló utólagos beszámolók. Az addig megszokott, sorok közé rejtett üzenet megtalálása, a sorok közötti olvasás élvezete, művészete időszerűtlenné vált, durván nevén kellett nevezni a dolgokat, és ennek jobban megfeleltek a napilapok. Ezek garmadával jelentek meg az erdélyi magyar sajtópiacon, de egymás után megszűntek a hagyományos hetilapok, mint a Falvak Dolgozó Népe, az Ifjúmunkás, a Munkásélet, a Dolgozó Nő és utódja a Családi Tükör, később A Hét is. A másik ok a privatizáció nyomora, az anyagi nehézségek, a papírkrízis, és ezek nyomán a nyomtatás, a kivitelezés színvonalának zuhanása, ami egy képes lap esetében átmenetileg is megengedhetetlen. A harmadik: Sütő András főszerkesztő nyugdíjba kényszerítése és meghurcoltatása után a lap mellől kezdett elfogyni a levegő. Addig nemcsak szerkesztőség, hanem anyanyelvi-kulturális fórum is volt, országos intézmény. Meg kellett volna találni a helyét az új sajtópiacon is, mint ahogy több hetilapunk és folyóiratunk megtalálta. A könyvtára viszont adományként megtalálta másodlagos helyét a Kántor-Tanítóképző Főiskolán.
– 1990-ben megalakult a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola, amelynek 31 évig tanára, ebből 21 éven át igazgató-tanára volt. Mi adta az ötletet, hogy ebbe belevágjon? Meséljen a kezdeti nehézségekről, a Károli Gáspár testvérintézettel kötött szerződésről és a későbbi együttműködésről.
– Ez nem egyik napról a másikra történő ötletszerű döntés volt, sokat vívódtam, amíg elvállaltam az igazgatói tisztségét 1993 szeptemberében. A főiskola tanrendjébe az állami posztlíceális tanítóképzőkéhez hasonlóan beiktatták a néprajz–folklór tanítását, és ezzel 1991-től engem bíztak meg – az előző tanévben nem volt gazdája –, én pedig kedvet éreztem erre a szívemhez közel álló feladatra.
A főiskola létrehozását az tette szükségessé, hogy a ’89-es kedvező romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban és kántorokban Az iskola vezetésére az alapító református, római katolikus, unitárius és evangélikus egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a vártemplom lelkipásztorát választotta egyházi megbízottnak. A tanintézmény céljául azt a szándékot fogalmazták meg, hogy a magyar egyházi és világi kultúrában jelentős szerepet betöltő, nagy hagyományú kántor-tanítói hivatásra neveljen a változás korát élő erdélyi társadalomban is. Ennek a nemes célnak az elérésében, a kedvezőnek vélt történelmi pillanat ellenére nagy akadályokba ütköztek.
Ebben a vajúdó időben egyre jobban belekerültem az iskolaszervezési gondokba is. Egy nagykőrösi néprajzi konferencia idején, 1992 júliusában, a marosvásárhelyi vártemplom gyülekezeti kapcsolata révén sikerült testvériskolai megállapodást kötni az akkor éppen újjáalakult Dunamelléki és Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola vezetőivel. Ennek alapján azóta a marosvásárhelyi főiskola a nagykőrösi kihelyezett tagozataként is működik, napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karaként. A romániai állami jóváhagyást végül az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Csiha Kálmánnak és Tőkés Elek tanácsosnak sikerült elérniük egy újabb esztendő elteltével. Nem ért meglepetésként Fülöp G. Dénes kérése, sőt felszólítása, mégis új helyzet elé állított, hogy vállaljam el az igazgatást. „Mi az egy sóvidéki legénynek?” Ezzel sok mindent elmondott áldott emlékű lelkipásztor barátunk. Azt, hogy ő is sóvidéki, alsósófalvi, és előbb szerzett tanítói oklevelet Székelykeresztúron, mint teológiait Kolozsváron. Parókiája értelmiségi zarándokhellyé vált mindenütt, ahol szolgált, de különösen Marosvásárhelyen. „Jöjjön most egy fiatalabb és álljon a tornác küszöbére”. Gellért Sándor verssoraival biztatta saját magát és engem is:„Nagy idő jöttével – bármi legyen bére – / Valakinek állni kell a tornác küszöbére”. A végső lökést az adta, hogy családi indíttatásom, vallásos neveltetésem, falujárásaim, tanári-újságírói tapasztalataim alapján egyetértettem a főiskola meghirdetett céljaival, és azzal is, hogy valakinek állni kell a tornác küszöbére. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ottlétem több mint húsz évig tarhat, de végig hivatásnak, szolgálatnak és nem hivatali elfoglaltságnak tekintettem.
– Meddig kell vagy érdemes tovább folytatni a magyar kántor-tanító képzést Erdélyben, figyelembe véve, hogy megmaradjon egy egészséges egyensúly a végzettek számarányát és az elhelyezkedési lehetőségeket illetően?
– Tanítókra, óvodapedagógusokra, kántorokra, egyházzenészekre és velük rokon művelődési szakemberekre még sokáig, mindig is szüksége lesz az erdélyi magyar társadalomnak és egyházainknak. A Kántor-Tanítóképző Főiskolán az elmúlt harminc évben ezer feletti lélekszámban diplomáztak erdélyi fiatalok, többségükben vidéki, falusi származásúak. Eddig mindenkinek sikerült előbb-utóbb elhelyezkednie a végzettségének megfelelően. Akik régebben végeztek, ma már az erdélyi pedagógus társadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, szakmai vezetők is, sok szórványvidéki településen ők a „magyar óvoda”, a „magyar iskola”. Az erdélyi történelmi egyházaknak, városi és falusi gyülekezeteknek igazgatásom idején háromszáz diplomás kántort is képeztünk, az ő zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Segesvártól Kibédig és Parajdig segíti, erősíti az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Más kérdés az, hogy jelenleg a tanítói állások sokfelé telítve vannak, ennek legfőbb oka az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenése, másutt viszont keresik az óvodapedagógusokat, tanítókat, olyanokat, akik a „templom és iskola” szellemiségében végzik munkájukat. Kevesebben, de a jól felkészült, sokféle feladatnak megfelelő fiatal pedagógusok ezután is elhelyezkedhetnek a pályán. A kántorképzést illetően még nagyobb szükség lenne a képzett egyházzenészekre, mert különösen a református és unitárius gyülekezetek többségében szakképzetlenek szolgálnak, vagy betöltetlenek a kántori állások. Fontos lenne az is, hogy egyensúly teremtődjön a főiskolai, egyetemi szintű tanítói-kántori értelmiségi hivatás és annak anyagi és szélesebb társadalmi-egyházi elismerése, megbecsülése között.
– Megjelent tíz önálló kötete, több társszerzőkkel, 63 tanulmánya és 148 néprajzi írása mellett fontosnak tartotta, hogy 20 néprajzi kisfilmnek legyen a kezdeményezője, társszerzője, amelyek közül kettő nemzetközi díjat nyert. Milyen filmekről van szó, esetleg a szakma művelői, az érdeklődők, hol tekinthetik meg azokat? Mennyivel ad többet egy fénykép vagy egy film az olvasónak, nézőnek, mint a szó, a szöveg?
– Amikor a hetvenes években a sóvidéki dramatikus szokások gyűjtésébe fogtam és fényképeket kerestem, alig találtam egy-két régebbi felvételt. Ez a másutt is tapasztalt helyzet ösztönzött arra, hogy olyan szélesebb pászmájú népszokásgyűjtésbe kezdjek, amely nem elégszik meg az emlékek és más adatok, a cselekvéssor, a szöveg, az énekek, a háttérinformációk írásbeli rögzítésével, hanem célja az is, hogy a fotográfia és a film képi többleteszközeivel dokumentálja a szokásokat és az azokban otthonosan élő, mozgó, játszó embereket. A nyolcvanas években Bálint Zsigmond fotóművész barátommal kezdtük járni a falvakat. Olyan udvarhelyszéki és marosszéki falvakat jártunk egyre növekvő szívszorongással, melyeket lassú pusztulásra ítélt a ceausescui „falurendezés”. Az akkor készült népi gyermekjátékokat, mesterségeket, népviseletet, fonóbeli és farsangi szokásokat megörökítő fényképek vizuális értékükön túl társadalom- és mentalitástörténeti jelentőséggel is feltöltődtek.
Néprajzi kisfilmet először Schnedarek Ervinnel készítettünk 1982-ben és 83-ban az alsósófalvi farsangtemetésről és fonójátékokról, utána nagy szünet következett. A kilencvenes években Bálint Zsigmonddal és Miholcsa Gyulával dokumentáltuk fényképsorozattal és filmen az illyésmezei betlehemezést, a nyárádselyei istvánozást, a szentgericei csutakhúzást, a mezőkölpényi, mezőpaniti, szásznádasi és szentháromsági farsangi játékokat és a Kis-Küküllő menti Csávás óesztendei tüzeskerék gurítási szokását, Birinyi Józseffel és Tari Jánossal pedig az alsósófalvi farsangtemetésről készült egy félórás antropológiai film. A csávási tüzeskerék gurítás filmjét 1996-ban kiválasztották a Göttingeni Nemzetközi filmfesztiválra és azon díjazták. A kétezres évek elején Kötő Zsolt kolozsvári filmes szakemberrel és Karácsony Molnár Erika budapesti néprajzossal közösen készítettünk kisfilmeket a nyárádmenti, marosmenti, sóvidéki, gyergyói, mezőségi karácsonyi, farsangi, húsvéti és pünkösdi népszokásokról. Ezek közül a Farsang farkán című húszperces film (torockói, kibédi és beresztelki farsangvégi dramatikus szokásjátékok 2000-ben) a magyar néprajzi és antropológiai filmek szemléjén, az első dialektus filmfesztiválon, 2002-ben a zsűri különdíját kapta. Ezek az elismerések az erdélyi magyar szokáskultúrának, népünk színházának szóltak, talán sikerült valamit érzékeltetni ebből a nézőknek is, részesévé válhattak, benne élhettek az eseményekben vagy újra átélhették azokat. Dokumentáris, vizuális, dramaturgiai és egyéb többletértékük révén felhasználhatók a szokásfelújításokban is, mint ahogy többfelé fel is használták, például Mezőpanitban, Szentgericén vagy Alsósófalván. Ezeket a filmeket a bukaresti televízió magyar adása, majd a Duna Tv többször sugározta, de elérhetőségük korlátozott, a főiskolánk könyvtárában oktatói segédanyagként használjuk, rendszerezésük, filmsorozattá alakításuk és közzétételük most van folyamatban.
– Milyen más díjat és elismerést kapott ?
– Az elsőt 1984-ben a Korunk folyóirat Sors és emlékezet pályázatára küldött, a sóvidéki szolgálólányok sorsának szociográfiai-néprajzi bemutatásáért kaptam. Tanárként annak örültem, ha egy-egy általam irányított diplomadolgozat (volt belőlük 200-on felül) záróvizsgai dicséretben részesült Nagykőrösön és a diákok elismerően visszajeleztek. Az elmúlt évtizedbeli más visszajelzések: 2010-ben Károli Emlékérem, egyetemi kitüntetés, 2012-ben a Magyar Kultúra Lovagja, 2013-ban a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál-díja. 2017 májusában a Maros megyei EMKE Értékteremtők díjjal, novemberben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal lepett meg. Megtisztelő, hogy a magyar kultúra lovagjaként – ezzel a kultúra önkéntes szolgálatát értékelik – olyan jeles néprajzosoknak lehetek rendtársa, mint Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Erdélyi Zsuzsanna és Balázs Lajos.
–Az elmúlt öt év terméséből mit szeretne kiemelni?
–Földi és égi gazda gyermekeként, hetvenen túl tisztában voltam vele, hogy eljött az őszi betakarítás ideje. Az esztendő ünnepeihez fűződő erdélyi dramatikus néphagyományról, a játékos népszokásokról szóló rövidebb írásaimat az Ünnepeink népi színháza című könyvben csokorba szedtem az 2017-es esztendő végén. Arra törekedtem, hogy szakmai hitelességgel, de ne csak a szűk szakmához, hanem a szélesebb közösségünkhöz szóljak, olvasmányt is nyújtsak. Ugyanezt próbáltam megvalósítani a Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című könyvvel a szülőföldem népi kultúrájáról 2020-ban. A Mentor Könyvek kiadónál legutóbb, 2021-ben megjelent Összenéztünk, értettük egymást, Bálint Zsigmond fotóművésszel közös könyvünkben, szóban és képben néhány jellegzetes erdélyi népszokás fél évszázadnyi sorsa, funkciója, a gyűjtés és dokumentálás társadalmi és emberi viszonyai kerültek terítékre. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg 2018-ban a Népismeret, szolgálat, jövendő című könyvünk a marosvásárhelyi és nagykőrösi egyetemi hallgatókkal 1993-2018 között szervezett erdélyi és Kárpát-medencei honismereti és egyházszolgálati táborainkról, tanulmányútjainkról a résztvevő diákok, tanárok és a magam tollából.
–Milyen szakmai elismerést, díjat kapott az utóbbi öt évben?
–Szakmai és közösségi elismerést bőven kaptam, díjat nem. A felsorolt könyveket értékelték mind a hazai, mind az anyaországi szakemberek, nemcsak az én generációm jelesei, hanem a fiatalabbak, sőt a kezdő néprajzosok is, ismertette a művelődési sajtó, a heti- és napilapok Marosvásárhelytől Budapestig, Csíkszeredától Kolozsvárig. A könyveket és filmeket elvittük azokra a településekre is, sok-sok bensőséges találkozása, ahonnan a szokásokat gyűjtöttük, reményeink szerint hozzájárulva az ezredforduló után megszűnő dramatikus közösségi népszokások felújításához is.
–Véleménye szerint be kellene vezetni az iskolákba a néprajztanítást? Miért igen, miért nem?
–Ez bonyolult, fogas kérdés, nem könnyű eldönteni. Úgy látom, hogy egy rövid „igen” korszak után újból inkább a „nem” korában élünk. Pedig szükség lenne az igenre, ha nem is általános érvénnyel a közoktatásban, de a tanító- és óvodapedagógus képzésben mindenképpen, hiszen az egyetemes és nemzeti kultúránk, magyarságunk fontos alapanyagát tartalmazza. Egyetemünkön, Vásárhelyen és Nagykőrösön negyedszázadig tanítottam néprajzi alapismereteket is, és a végzettjeink visszajelzései alapján remélni merem, hogy nem haszontalanul.
–Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
–A fiókban sok minden van, amit a szellemi szekeres útjaimról hoztam és még nem sikerült kipakolnom teljesen. Ha az őszi, kegyelmi időm engedi, megtenném.
– Milyen kapcsolatot ápol szülőfalujával, Parajddal, ahová gyakran meghívják kötetei ismertetésére.
– Szülőfaluja, szülővidéke természetes módon viszonyítási pontja, sőt a világ közepe lehet a néprajzosnak. Gyermekkoromban minden folyóvízre, patakra, amit másutt megláttam, egyből rámondtam: „né, itt es egy Küköllő, ott es egy Parajd pataka.” Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, gyakran megfordulok fizikailag is arrafelé, s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok, érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem. Otthon vagyok abban a városban is, amelyben jelenleg élek és dolgozom, szeretem Vásárhelyt, de néha nagyon hiányzik a Küküllő csobogó zenéje, és a testet-lelket gyógyító, sós és fenyőillatú levegő.