www.sorsunk.net

Székely Ferenc

Hazefelé ‒ Rapsoné útján

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Barabás László néprajzkutatóval, egyetemi tanárral

– Kezdjük a beszélgetést a gyermekkori évekkel és meséljen a hely szelleméről.

– Sóvidéken, parajdi földművelő, gazdálkodó szülők hatodik gyermekeként születtem 1947. november 13-án, állítólag akkor, amikor leesett az első hó, és a juhokat hazahajtották a pásztorok. A nagycsaládban megvolt a rendje a mezei munkáknak, az erdölésnek, fonásnak, szövésnek, a harisnya, bakancs- és csizmaviselésnek, a templomba járásnak, az ünnepeknek. Csak később, felnőtt koromban értettem meg, Imreh István kiváló történészünk írásait olvasva, hogy ez a rendtartó székely falu világa. Ebbe születtem, ebben nevelkedtem az 1950-es években. Ekkora családot eltartani a gyenge minőségű agyagos, köves-sziklás, alig megmunkálható földből, hegyi kaszálókból, tejet, kenyeret, puliszkát, túrót, szalonnát, kolbászt előállítani és az asztalra tenni csak úgy lehetett, hogy mindenkinek dolgoznia kellett életkorának megfelelően. Nem éreztem e gyermeki munkák terhét, apám, anyám, testvéreim mellett jókedvvel végeztem. Szántás, szénamunka vagy fahordás közben apám jól tartott mesékkel, történetekkel. Tőle hallottam először, majd később a téli fonókban is Csaba királyfiról, Árpád apánkról, Szent Istvánról, kérdés és óhaj formájában, hogy hol vagy István király, téged magyar kíván, Petőfiről, akinek a verseit a fonóban felváltva olvasták. Az egyik kaszálóhelyünk Rapsóné vára, sziklája közelében volt, több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében, s az esti tűz mellett apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban ez a tündérasszony a házanépével. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhova, hanem Tordára. Az első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tordai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja. Máskor dúdolgatott, anyámmal együtt szépen énekelt, presbiterként sokáig tagja volt a református egyház énekkarának. Anyám imádkozni tanított, estéli, reggeli, étel előtti és utáni imákra, énekelte a zsoltárokat, s bár ritkábban járthatott templomba, de ott verset mondott ünnepeken még idős korában is, engem is versekkel vigasztalt, ha kellett. Pesztráltak, palléroztak a testvéreim, a nagycsalád, a szomszédság, a teljes falu népe. A rendtartó székely falu volt az első tanítóm.

Iskolába eleinte csak hébe-hóba járthattam, inkább hóban, mint hévben, amikor nem kellett a mezőre vagy a juhokkal járni. Olvasni viszont nagyon szerettem, elbújva, a szénatartóban is olvastam.

Bár nem itt kezdte, mégis Szovátán járta ki a középiskolát, ahol, a ’60-as években, megvolt a lehetőség az egyetemre való felkészülésre...

– Nagyvárad és Szatmár közötti nagyközségben, Érmihályfalván kezdtem a középiskolát. Édesanyám azt mondta Rozália nővéremnek, aki nemrég végezte az egyetemet, s odahelyezték matematika tanárnőnek: „vidd el ezt a gyermeket, jön reánk a kollektív, az újabb nyomorúság, veszik el a földeket, apátokat már hívogatják, nem tudom mi lesz velünk, legalább ő szabaduljon meg ettől”. Ők tényleg nem szabadultak meg: 1962 tavaszán, szinte utolsóként a környéken megalakult a kollektív gazdaság.

De én sem szabadultam meg székely mivoltomtól Érmihályfalván! Azon vettem észre magam, hogy „góbé” lettem, ezt a megnevezést addig nem is hallottam; kacagták kiejtésemet, beszédemet, furcsállták priccses nadrágomat, bakancsomat. Nővérem és sógorom családja kedves volt hozzám, de nekem nagyon hiányoztak a dombok, a hegyek, Rapsóné vára, a Küküllő csobogó zenéje és alig vártam az iskolai év végét, hogy hazajöhessek. Itthon viszont nem örömbe, de temetési hangulatba csöppentem. Akkor láttam apámat sírni étetemben, amikor lovak nélkül jött haza, mert ott kellett hagynia őket a kollektív istállóban; elvitték az ekénket, boronánkat, szekerünket is.

Ezekkel az élményekkel a tarisznyámban kezdtem szovátai tanulmányaimat. Kiváló tanárok tanítottak az akkori Ady Endre középiskolában; hálával emlékszem mindannyiukra.

– Milyen emlékei vannak a kolozsvári egyetemi évekről?

– Érettségi után Marosvásárhelyen szerettem volna tovább tanulni, ez volt számomra a város, abban az időben rajoni és tartományi központunk, ide kellett jönnöm a személyazonosságimért, itt soroztak be katonának is a várban. A pedagógiai főiskolán viszont megtudtam, hogy a magyar–történelem szakon, ahová felvételizni szerettem volna, 1965-ben nem indítanak újabb évfolyamot. Mitévő legyek? Kolozsváron, az egyetemen teljesen külön szak volt a történelem és a bölcsészet. Némi habozás és hegyalatti abrakolás után a francia–magyar szakra felvételiztem sikeresen, de az első félév közepén átiratkoztam az önálló magyar szakra. Döntésem nagyban meghatározta a továbbiakat.

Az egyetemen sokféle impulzus ért, kiváló tanárok, professzorok tanítottak. A nyelvészek gyorsan felfedezték, hogy hiteles adatközlő szinten ejtem a székelyes, rövid, zárt e és az illabiális á hangot, és mindjárt nyelvjárási gyűjtőt és kutatót szerettek volna belőlem is faragni Márton Gyula professzor vezetésével. Szabó T. Attila nem akart ilyen hamar senkit sem nyelvtörténésszé előléptetni, de annál jobban tiszteltük hatalmas tudásáért és tudtuk: minden reggel öt órakor első útja a levéltárba vezet. Példája lassan hatott, erjesztett, rákaptam névtani, helytörténeti, néprajzi írásaira. Az irodalomtörténeti órák mellett a szabadon választható kurzusok jelentették a többletet, számomra elsősorban Antal Árpád magyar művelődéstörténeti sorozata, ez állt legközelebb az érdeklődésemhez, a vérszegény népköltészeti órák nem hagytak maradandó nyomot, ennek ellenére a diplomadolgozatomat folklórból írtam.

Mindezek mellett életem legfelhőtlenebb öt évét töltöttem Kolozsváron. Erdély fővárosában habzsoltam a kultúrát, mindenbe belekóstoltam. Kitűnő magyar színháza, operája volt, évekig koncertbérlet is lapult a zsebemben, inkább eladtam a fél menzajegyemet, felváltva ebédeltünk, csakhogy színházba, koncertekre járhassunk. Már elsőéves koromban beszerveztek az egyetem színjátszó csoportjába, és Márton János zetelaki származású színész-rendezővel minden évben bemutattuk a magyar irodalom egy-egy kevésbé ismert színművét: Bolyai Farkas Párisi per-ét, Csokonai Karnyóné-ját, Kisfaludy Károly Kérők-jét, Petőfi Sándor Tigris és hiéná-ját. Olyan felsőbb évesekkel játszhattam egy csapatban, mint a költő Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, a szerkesztő-író Kuti Márta, Léstyán Dénes. Előadásainkkal bejártuk a Kolozsvár környéki és aranyosszéki falvakat, eljutottunk Marosvásárhelyre, Szovátára, Csíkszeredába. Idővel egyedül is útnak indultam, nemcsak diákszínjátszó előadásokat szervezni, hanem felkeresni nagyjaink emlékhelyeit, rozoga biciklimre ülve nyári vakációban elzarándokoltam Farkaslakára, Tamási Áron friss sírjához, s tovább, egyhuzamban a Hargitán át Csíksomlyóra és Zsögödbe, Nagy Imre festményei közé, Zágonba, hogy végre lássam azt a tájat, a Kárpátok karéját, amely után annyit sóvárgott Rodostóban Kelemen deák, Kisbaconba Benedek Elek apóhoz tiszteletet tenni.

– Pályafutását a Mezőségen kezdte, de hamar a Felső-Maros mentén folytatta…

– Egyetemi tanulmányaim vége felé azon gondolkoztam, hogyan tudnék a népi kultúra jelenségeivel foglalkozni, az már világos volt, hogy ezt szeretném. Hívott az első éveit élő csíkszeredai megyei napilap, a Hargita, a Falvak Dolgozó Népe is szívesen közölte írásaimat, végül mégis a tanárság mellett döntöttem. Jövendőbeli feleségemmel egyszerre végeztünk, ő fizika szakon és a dédai líceumba kapott kinevezést. Én az egyetlen meghirdetett Maros megyei magyartanári helyet választottam, hogy viszonylag közel legyünk egymáshoz. Így kerültem évfolyamelsőként egy mezőségi szórványfaluba, szinte tanyatelepülésre, a Mezőbánd melletti Mezőfeketére. Megkerestem Orbán Balázs enciklopédikus művében, és a térképen a Székelyföld legnyugatibb pontján, a székely Mezőség szélén találtam magamat.

Mozgalmas évek következtek, családalapítás, gyermekek születése, újabb tanári állomáshelyek, most már a Felső-Maros mentén, először Marosvécsen, utána Disznajón és Szászrégenben. Szászrégenben egy jó fiatal csapattal újjászerveztük, rendszeresítettük a városi irodalmi kör addig csak papíron létező tevékenységét. Az irodalmi kör nevét Kemény Zsigmondról Kemény Jánosra változtattam. Egy évvel azelőtt, 1971-ben temettük, éppen vécsi tanárkodásom idején az erdélyi kultúra nagy mecénását, és valami olyasmi mocorgott bennünk, hogy fórumot teremtsünk az anyanyelvi kultúrának, hívjuk ide irodalmi és művelődési életünk jeleseit Vásárhelytől Kolozsvárig, Sepsiszentgyörgytől Bukarestig, vegyük számba a vidék történelmi, művelődés- és művészettörténeti hagyományait, értékeit, és segítsük a helybéli vagy kezdő tollforgatókat. Bartók-estet, Móricz Zsigmond centenáriumi megemlékezést szerveztünk. Annyira jól sikerült mindez, hogy hamar felkeltettük az illetéktelen illetékes szervek „érdeklődését”, dossziégyarapító szándékát is. Tíz évig, 1982-ig voltam a kör elnöke, s örülök annak, hogy azóta is szinte megszakítatlanul működik, Böjte Lídia tanárnő vezetésével.

Hogy került Marosvásárhelyre?

– Múltak az évek és egyre inkább éreztem, hogy nem haladok a néprajzi munkámban, szerettem volna jobban elmélyülni. Az a terület, aminek nekifogtam, a népszokások, eléggé gazdátlan volt. Közben megszületett a sóvidéki monográfia terve, abban éppen a népszokások fejezetét vállaltam, de sok szokásanyagom gyűlt össze a nyárádmenti és küküllőmenti falvakból is. Úgy gondoltam: egy országos hetilap, a Munkásélet Maros és Hargita megyei tudósítójaként, amelyre megbízatást kaptam, több időm jut a terepmunkára, kutatásra,a szokásalkalmakon való személyes részvételre, és naivul azt hittem, hogy a lapban az egyszerű emberek valóságos mindennapi  életével és művelődésével lehet foglalkozni – ezt előbb Régenből láttam el, majd Marosvásárhelyről.

– Több évig volt az Új Élet, ’90 után pedig a nevet cserélő Erdélyi Figyelő belső munkatársa, amely 1994-ben megszűnt. Ön szerint miért szűnt meg az a lap, amit korábban Sütő András főszerkesztett, s több mint 30 éven keresztül volt az erdélyi magyar művelődési élet tükörképe?

– Most így utólag ennek legalább három okát látom. Az egyik, hogy az 1989 utáni mozgalmas időszakban megváltozott az írott sajtó funkciója, nyelvezete és az olvasói igény is. A friss hírek, az aktualitások érdekelték inkább az embereket, nem a kulturális és művészeti eseményekről szóló utólagos beszámolók. Az addig megszokott, sorok közé rejtett üzenet megtalálása, a sorok közötti olvasás élvezete, művészete időszerűtlenné vált, durván nevén kellett nevezni a dolgokat, és ennek jobban megfeleltek a napilapok. Ezek garmadával jelentek meg az erdélyi magyar sajtópiacon, de egymás után megszűntek a hagyományos hetilapok, mint a Falvak Dolgozó Népe, az Ifjúmunkás, a Munkásélet, a Dolgozó és utódja a Családi Tükör, később A Hét is. A másik ok a privatizáció nyomora, az anyagi nehézségek, a papírkrízis, és ezek nyomán a nyomtatás, a kivitelezés színvonalának zuhanása, ami egy képes lap esetében átmenetileg is megengedhetetlen. A harmadik: Sütő András főszerkesztő nyugdíjba kényszerítése és meghurcoltatása után a lap mellől kezdett elfogyni a levegő. Addig nemcsak szerkesztőség, hanem anyanyelvi-kulturális fórum is volt, országos intézmény. Meg kellett volna találni a helyét az új sajtópiacon is, mint ahogy több hetilapunk és folyóiratunk megtalálta. A könyvtára viszont adományként megtalálta másodlagos helyét a Kántor-Tanítóképző Főiskolán.

1990-ben megalakult a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola, amelynek 31 évig tanára, ebből 21 éven át igazgató-tanára volt. Mi adta az ötletet, hogy ebbe belevágjon? Meséljen a kezdeti nehézségekről, a Károli Gáspár testvérintézettel kötött szerződésről és a későbbi együttműködésről.

– Ez nem egyik napról a másikra történő ötletszerű döntés volt, sokat vívódtam, amíg elvállaltam az igazgatói tisztségét 1993 szeptemberében. A főiskola tanrendjébe az állami posztlíceális tanítóképzőkéhez hasonlóan beiktatták a néprajz–folklór tanítását, és ezzel 1991-től engem bíztak meg – az előző tanévben nem volt gazdája –, én pedig kedvet éreztem erre a szívemhez közel álló feladatra.

A főiskola létrehozását az tette szükségessé, hogy a ’89-es kedvező romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban és kántorokban Az iskola vezetésére az alapító református, római katolikus, unitárius és evangélikus egyházak képviselőiből és szaktanárokból kuratórium alakult, amely Fülöp G. Dénest, a vártemplom lelkipásztorát választotta egyházi megbízottnak. A tanintézmény céljául azt a szándékot fogalmazták meg, hogy a magyar egyházi és világi kultúrában jelentős szerepet betöltő, nagy hagyományú kántor-tanítói hivatásra neveljen a változás korát élő erdélyi társadalomban is. Ennek a nemes célnak az elérésében, a kedvezőnek vélt történelmi pillanat ellenére nagy akadályokba ütköztek.

   Ebben a vajúdó időben egyre jobban belekerültem az iskolaszervezési gondokba is. Egy nagykőrösi néprajzi konferencia idején, 1992 júliusában, a marosvásárhelyi vártemplom gyülekezeti kapcsolata révén sikerült testvériskolai megállapodást kötni az akkor éppen újjáalakult Dunamelléki és Nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskola vezetőivel. Ennek alapján azóta a marosvásárhelyi főiskola a nagykőrösi kihelyezett tagozataként is működik, napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karaként. A romániai állami jóváhagyást végül az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspökének, Csiha Kálmánnak és Tőkés Elek tanácsosnak sikerült elérniük egy újabb esztendő elteltével. Nem ért meglepetésként Fülöp G. Dénes kérése, sőt felszólítása, mégis új helyzet elé állított, hogy vállaljam el az igazgatást. „Mi az egy sóvidéki  legénynek?” Ezzel sok mindent elmondott áldott emlékű lelkipásztor barátunk. Azt, hogy ő is sóvidéki, alsósófalvi, és előbb szerzett tanítói oklevelet Székelykeresztúron, mint teológiait Kolozsváron. Parókiája értelmiségi zarándokhellyé vált mindenütt, ahol szolgált, de különösen Marosvásárhelyen. „Jöjjön most egy fiatalabb és álljon a tornác küszöbére”. Gellért Sándor verssoraival biztatta saját magát és engem is:„Nagy idő jöttével – bármi legyen bére – / Valakinek állni kell a tornác küszöbére”. A végső lökést az adta, hogy családi indíttatásom, vallásos neveltetésem, falujárásaim, tanári-újságírói tapasztalataim alapján egyetértettem a főiskola meghirdetett céljaival, és azzal is, hogy valakinek állni kell a tornác küszöbére. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy ottlétem több mint húsz évig  tarhat, de végig hivatásnak, szolgálatnak és nem hivatali elfoglaltságnak tekintettem.

Meddig kell vagy érdemes tovább folytatni a magyar kántor-tanító képzést Erdélyben, figyelembe véve, hogy megmaradjon egy egészséges egyensúly a végzettek számarányát és az elhelyezkedési lehetőségeket illetően?

– Tanítókra, óvodapedagógusokra, kántorokra, egyházzenészekre és velük rokon művelődési szakemberekre még sokáig, mindig is szüksége lesz az erdélyi magyar társadalomnak és egyházainknak. A Kántor-Tanítóképző Főiskolán az elmúlt harminc évben ezer feletti lélekszámban diplomáztak erdélyi fiatalok, többségükben vidéki, falusi származásúak. Eddig mindenkinek sikerült előbb-utóbb elhelyezkednie a végzettségének megfelelően. Akik régebben végeztek, ma már az erdélyi pedagógus társadalom derékhadához tartoznak, iskolaigazgatók, szakmai vezetők is, sok szórványvidéki településen ők a „magyar óvoda”, a „magyar iskola”. Az erdélyi történelmi egyházaknak, városi és falusi gyülekezeteknek igazgatásom idején háromszáz diplomás kántort is képeztünk, az ő zenei szolgálatuk Gyimesközéploktól Nagyváradig, Nagyenyedtől Székelyudvarhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig, Segesvártól Kibédig és Parajdig segíti, erősíti az egyházközségeket, iskolákat, művelődési intézményeket, nem beszélve Marosvásárhelyről és környékéről. Más kérdés az, hogy jelenleg a tanítói állások sokfelé telítve vannak, ennek legfőbb oka az erdélyi magyar gyermeklétszám csökkenése, másutt viszont keresik az óvodapedagógusokat, tanítókat, olyanokat, akik a „templom és iskola” szellemiségében végzik munkájukat. Kevesebben, de a jól felkészült, sokféle feladatnak megfelelő fiatal pedagógusok ezután is elhelyezkedhetnek a pályán. A kántorképzést illetően még nagyobb szükség lenne a képzett egyházzenészekre, mert különösen a református és unitárius gyülekezetek többségében szakképzetlenek szolgálnak, vagy betöltetlenek a kántori állások. Fontos lenne az is, hogy egyensúly teremtődjön a főiskolai, egyetemi szintű tanítói-kántori értelmiségi hivatás és annak anyagi és szélesebb társadalmi-egyházi elismerése, megbecsülése között.

Megjelent tíz önálló kötete, több társszerzőkkel, 63 tanulmánya és 148 néprajzi írása mellett fontosnak tartotta, hogy 20 néprajzi kisfilmnek legyen a kezdeményezője, társszerzője, amelyek közül kettő nemzetközi díjat nyert. Milyen filmekről van szó, esetleg a szakma művelői, az érdeklődők, hol tekinthetik meg azokat? Mennyivel ad többet egy fénykép vagy egy film az olvasónak, nézőnek, mint a szó, a szöveg?

– Amikor a hetvenes években a sóvidéki dramatikus szokások gyűjtésébe fogtam és fényképeket kerestem, alig találtam egy-két régebbi felvételt. Ez a másutt is tapasztalt helyzet ösztönzött arra, hogy olyan szélesebb pászmájú népszokásgyűjtésbe kezdjek, amely nem elégszik meg az emlékek és más adatok, a cselekvéssor, a szöveg, az énekek, a háttérinformációk írásbeli rögzítésével, hanem célja az is, hogy a fotográfia és a film képi többleteszközeivel dokumentálja a szokásokat és az azokban otthonosan élő, mozgó, játszó embereket. A nyolcvanas években Bálint Zsigmond fotóművész barátommal kezdtük járni a falvakat. Olyan udvarhelyszéki és marosszéki falvakat jártunk egyre növekvő szívszorongással, melyeket lassú pusztulásra ítélt a ceausescui „falurendezés”. Az akkor készült népi gyermekjátékokat, mesterségeket, népviseletet, fonóbeli és farsangi szokásokat megörökítő fényképek vizuális értékükön túl társadalom- és mentalitástörténeti jelentőséggel is feltöltődtek.

Néprajzi kisfilmet először Schnedarek Ervinnel készítettünk 1982-ben és 83-ban az alsósófalvi farsangtemetésről és fonójátékokról, utána nagy szünet következett. A kilencvenes években Bálint Zsigmonddal és Miholcsa Gyulával dokumentáltuk fényképsorozattal és filmen az illyésmezei betlehemezést, a nyárádselyei istvánozást, a szentgericei csutakhúzást, a mezőkölpényi, mezőpaniti, szásznádasi és szentháromsági farsangi játékokat és a Kis-Küküllő menti Csávás óesztendei tüzeskerék gurítási szokását, Birinyi Józseffel és Tari Jánossal pedig az alsósófalvi farsangtemetésről készült egy félórás antropológiai  film. A csávási tüzeskerék gurítás filmjét 1996-ban kiválasztották a Göttingeni Nemzetközi filmfesztiválra és azon díjazták. A kétezres évek elején Kötő Zsolt kolozsvári filmes szakemberrel és Karácsony Molnár Erika budapesti néprajzossal közösen készítettünk kisfilmeket a nyárádmenti, marosmenti, sóvidéki, gyergyói, mezőségi karácsonyi, farsangi, húsvéti és pünkösdi népszokásokról. Ezek közül a Farsang farkán című húszperces film (torockói, kibédi és beresztelki farsangvégi dramatikus szokásjátékok 2000-ben) a magyar néprajzi és antropológiai filmek szemléjén, az első dialektus filmfesztiválon, 2002-ben a zsűri különdíját kapta. Ezek az elismerések az erdélyi magyar szokáskultúrának, népünk színházának szóltak, talán sikerült valamit érzékeltetni ebből a nézőknek is, részesévé válhattak, benne élhettek az eseményekben vagy újra átélhették azokat. Dokumentáris, vizuális, dramaturgiai és egyéb többletértékük révén felhasználhatók a szokásfelújításokban is, mint ahogy többfelé fel is használták, például Mezőpanitban, Szentgericén vagy Alsósófalván. Ezeket a filmeket a bukaresti televízió magyar adása, majd a Duna Tv többször sugározta, de elérhetőségük korlátozott, a főiskolánk könyvtárában oktatói segédanyagként használjuk, rendszerezésük, filmsorozattá alakításuk és közzétételük most van folyamatban.

– Milyen más díjat és elismerést kapott ?

– Az elsőt 1984-ben a Korunk folyóirat Sors és emlékezet pályázatára küldött, a sóvidéki szolgálólányok sorsának szociográfiai-néprajzi bemutatásáért kaptam. Tanárként annak örültem, ha egy-egy általam irányított diplomadolgozat (volt belőlük 200-on felül) záróvizsgai dicséretben részesült Nagykőrösön és a diákok elismerően visszajeleztek. Az elmúlt évtizedbeli más visszajelzések: 2010-ben Károli Emlékérem, egyetemi kitüntetés, 2012-ben a Magyar Kultúra Lovagja, 2013-ban a Bethlen Gábor Alapítvány Teleki Pál-díja. 2017 májusában a Maros megyei EMKE Értékteremtők díjjal, novemberben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal lepett meg. Megtisztelő, hogy a magyar kultúra lovagjaként – ezzel a kultúra önkéntes szolgálatát értékelik – olyan jeles néprajzosoknak lehetek rendtársa, mint Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan, Erdélyi Zsuzsanna és Balázs Lajos.

–Az elmúlt öt év terméséből mit szeretne kiemelni?

–Földi és égi gazda gyermekeként, hetvenen túl tisztában voltam vele, hogy eljött az őszi betakarítás ideje. Az esztendő ünnepeihez fűződő erdélyi dramatikus néphagyományról, a játékos népszokásokról szóló rövidebb írásaimat az Ünnepeink népi színháza című könyvben csokorba szedtem az 2017-es esztendő végén. Arra törekedtem, hogy szakmai hitelességgel, de ne csak a szűk szakmához, hanem a szélesebb közösségünkhöz szóljak, olvasmányt is nyújtsak. Ugyanezt próbáltam megvalósítani a Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken című könyvvel a szülőföldem népi kultúrájáról 2020-ban. A Mentor Könyvek kiadónál legutóbb, 2021-ben megjelent Összenéztünk, értettük egymást, Bálint Zsigmond fotóművésszel közös könyvünkben, szóban és képben néhány jellegzetes erdélyi népszokás fél évszázadnyi sorsa, funkciója, a gyűjtés és dokumentálás társadalmi és emberi viszonyai kerültek terítékre. Ugyancsak ennél a kiadónál jelent meg 2018-ban a Népismeret, szolgálat, jövendő című könyvünk a marosvásárhelyi és nagykőrösi egyetemi hallgatókkal 1993-2018 között szervezett erdélyi és Kárpát-medencei honismereti és egyházszolgálati táborainkról, tanulmányútjainkról a résztvevő diákok, tanárok és a magam tollából.

–Milyen szakmai elismerést, díjat kapott az utóbbi öt évben?

Szakmai és közösségi elismerést bőven kaptam, díjat nem. A felsorolt könyveket értékelték mind a hazai, mind az anyaországi szakemberek, nemcsak az én generációm jelesei, hanem a fiatalabbak, sőt a kezdő néprajzosok is, ismertette a művelődési sajtó, a heti- és napilapok Marosvásárhelytől Budapestig, Csíkszeredától Kolozsvárig. A könyveket és filmeket elvittük azokra a településekre is, sok-sok bensőséges találkozása, ahonnan a szokásokat gyűjtöttük,  reményeink szerint hozzájárulva az ezredforduló után megszűnő dramatikus közösségi népszokások felújításához is.

–Véleménye szerint be kellene vezetni az iskolákba a néprajztanítást? Miért igen, miért nem?

Ez bonyolult, fogas kérdés, nem könnyű eldönteni. Úgy látom, hogy egy rövid „igen” korszak után újból inkább a „nem” korában élünk. Pedig szükség lenne az igenre, ha nem is általános érvénnyel a közoktatásban, de a tanító- és óvodapedagógus képzésben mindenképpen, hiszen az egyetemes és nemzeti kultúránk, magyarságunk fontos alapanyagát tartalmazza. Egyetemünkön, Vásárhelyen és Nagykőrösön negyedszázadig tanítottam néprajzi alapismereteket is, és a végzettjeink visszajelzései alapján remélni merem, hogy nem haszontalanul.

Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?

A fiókban sok minden van, amit a szellemi szekeres útjaimról hoztam és még nem sikerült kipakolnom teljesen. Ha az őszi, kegyelmi időm engedi, megtenném.

Milyen kapcsolatot ápol szülőfalujával, Parajddal, ahová gyakran meghívják kötetei ismertetésére.   

– Szülőfaluja, szülővidéke természetes módon viszonyítási pontja, sőt a világ közepe lehet a néprajzosnak. Gyermekkoromban minden folyóvízre, patakra, amit másutt megláttam, egyből rámondtam: „né, itt es egy Küköllő, ott es egy Parajd pataka.” Nem szakadtam el Parajdtól és környékétől, gyakran megfordulok fizikailag is arrafelé, s bár legtöbb napomat másutt élem, a hegyek-dombok, érzelmek tetején, Rapsóné útján szinte naponta hazaszekerezem. Otthon vagyok abban a városban is, amelyben jelenleg élek és dolgozom, szeretem Vásárhelyt, de néha nagyon hiányzik a Küküllő csobogó zenéje, és a testet-lelket gyógyító, sós és fenyőillatú levegő.

KIRÁLY BÉLA

Lélekingázás

Interjú Gyárfás András író-krónikással

Könyvek százai tanúskodnak az erdélyiek túlélésért, megmaradásért folytatott dacos küzdelméről helytállásáról a világ közeli vagy távoli szegleteiben. Gyárfás András mindezeket hatványozottan átélte és krónikásként már négy könyvben – Puzzle (2011), a Mentőövbe szorulva (2012), Itthon, útközben, otthon (2013), Gömbvillámok (2014) – is megírta a családja és sorstársai kálváriáját. Zuglói lakásához közel, a Kemenes cukrászdában beszélgettünk erről.

Egy könyvet olvasva először mindig a hangvétel érinti meg az olvasót. A hang, amely kitartóan beszél, amely végig elkísér az ismerőssé váló történetben. Látszólag jelentéktelennek tűnő történeteivel Ön úgy képes hangulatot teremteni, hogy abból pompásan kerekedik ki a kép az általános viszonyokról. Találkozott-e már személyesen is az olvasóival?

Volt két sikeres könyvbemutatóm Marosvásárhelyen 2012-ben és 2014-ben. A nagyszámú érdeklődést a sok jelenlévőn kívül – többek közt nepáli, sydney-i és chicagó-i - telefonok, skype-hívások is bizonyítják. Ennyire szét vagyunk szóródva a nagyvilágban. A könyvek persze napok alatt elfogytak. Szokatlan volt az első dedikálás, ugyanis voltam már faipari mérnök, számtantanár, informatikus illetve minden lében kanál, ám dedikáló író még soha. A kéziratom könyvvé szerkesztését illetve olvasói sikerét azzal a példával tudom illusztrálni, amelyet el is mondtam a közönség előtt Gálfalvi Ágnesnek, a Mentor kiadó szerkesztőjének az első bemutatón: A texasi farmer háztetőjét letépi a hurrikán, odacsapja az udvaron veszteglő öreg Fordhoz, annak a rendszámát pedig elsodorja a szél. Mi mást tehet, elvontatja a tragacsot a közeli autószerelőhöz, hogy vigyék az ócskavasba. Otthagyja a nevét, címét, majd ráérősen hazabaktat. Aztán mit ad Isten? Három hét múlva telefonálnak, hogy kész a kocsi, jobb állapotban van, mint valaha, jöhet utána. Én is most egy ilyen kocsin, a regényes krónikámon hordozom a kedves olvasóimat…

Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége 1994-től adja ki az Átalvető folyóiratot, amely az általános magyar értékek mellett a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti olvasóinak. Ön sokat írt az Átalvetőbe, illetve a dr. Kövesdy Pál által szerkesztett Sorsunk online folyóiratba (www.sorsunk.net). De talán kezdjük a legelején: mikor és hol született?

Körök Országos Szövetsége 1991-től kiadja az Átalvető folyóiratot, mely kiadvány az általános magyar értékek mellett, a sajátos erdélyi magyar kultúrát, hagyományt, történelmet közvetíti is magyar kultúrát, hagyományt, történelmet

1943-ban születtem Marosvásárhelyen, aztán 1983-ban Svájcban kezdtem új életet a nulláról indulva. És hogy a történet kerek legyen, 2019-ben ismét belevágtam, ezúttal Budapesten. Az új életkezdések olyanok, mint a születések: fájdalommal és örömmel járnak. Hiszem és vallom, hogy a mélyen érző magyarnak az első világháború óta Erdélyben kell megszületnie. Az anyaországban – több-kevesebb sikerrel - bele lehet nevelni a gyermekbe, hogy ő magyar, de hogy az mit is jelent, azt Erdélyben belénk is verték. Ismerős a metafora, miszerint nyomás alatt nő a nemes pálma. Mi így örököltük a nyelvünk, és a létünk gyönyörű terhét. Mást azon kívül nem nagyon.

Közel negyven éven át éltem a teljes szólás- s a végén már a gondolatszabadság tiltása alatt. Marosvásárhelyen suttogva mesélték az öregek, hogy milyen volt az élet, a magyar világ az ő apáik idején. Nem magukat, minket féltettek. Ha társaságban ilyesmire terelődött a szó, mindig jól szétnéztek, hogy kik vannak jelen. Nem feltétlenül a besúgóktól féltek, hanem az ártatlan fiatalt féltették, nehogy rossz hírbe keveredjen, ami akár az állásába is kerülhet.

B. Osváth Ágnes szerkesztő írta Önről, hogy tanár család gyermekeként a Maros-parti városban nőtt fel. Két egyetemi diplomával (tanár, mérnök) a tarsolyában rájött, hogy nem olyan jövőt szeretne a gyermekének, mint amit a diktatúrában senyvedő romániai társadalom kínált. Pontosan honnan jött haza felolvasni és dedikálni?

A svájci Luzernben írtam a könyveimet, és onnan mentem haza 2012. október 30-án Marosvásárhelyre, a könyvbemutatómra. A nagysikerű eseményen elmondtam az ars poeticám, miszerint nem szerethetünk mindenkit, de hinnünk kell abban, hogy a másik jó ember. Sokszor voltak a visszatéréssel kapcsolatos gondolataim, de az ott egy másik világ. Onnan nem lehet idehozni energiát. Csak innen odavinni. Ezért is írom a könyveimet és járok máig haza. Talán a legszívhezszólóbb „sikerem” gyermekkorom orvosnőjéhez kötődik. A körzeti gyermekorvosnő a világháború utolsó éveiben és azután is mindig hívás nélkül, naponta látogatta a „gyermekeit”. Még élt, amikor megjelent a Puzzle című könyvem, amelyben ráismert magára. Üzent Luzernbe, hogy vár. A könyvet - miután a második olvasás után szétesett - újraköttette, és bevonta kalotaszegi köntössel. Mikor a következő évben hazaérkeztem, már csak a könyv volt meg, mint családi hagyaték a Bibliája mellett.

Az egyetem után szülővárosában dolgozhatott, de aztán Sepsiszentgyörgyre került. Mi ennek a története?

A hetvenes évek elején éppen a gyárból tartottam hazafelé a 14-es buszon, amikor valószínűleg egy - a tömegben kapaszkodó - hölgy kabátjáról lepattant és a lábam elé gurult egy gyönyörű fagomb. Tudni kell, hogy azidőtájt Marosvásárhelyen a kabátokat úgy osztályozták, mint a tokaji aszút: a hat fagombos volt a legkeresettebb. Hazavittem, megmutattam a nejemnek, aki előbb örvendett, majd szomorú lett. „Mit csináljak én egy gombbal?!”- kérdezte. Igaza volt. Másnap bevittem a gyárba, megkerestem az erre a feketemunkára szakosodott szervezet főnökét, és délben már vittem is haza a hat gombot. A nejem örvendett, aztán szomorú lett. „Mit csináljak én hat gombbal kabát nélkül?” Igaza volt, rendeltünk hozzá kabátot. A nejem örvendett, majd ismét elszomorodott. „Hogy viseljek egy kabátot hozzá nem illő táskával?!” Igaza volt. Elmentünk, megvettük a táskát is. A nejem örvendett, aztán… „Hogyan hordozzak én egy táskát hozzá nem illő cipővel?!” Igaza volt: megvettük a cipőt.  Aztán a város megtelt hatgombos kabátot viselő hölgyekkel, így 1978-ban átköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. És itt már jelképesen is elszakadt a cérna. Amikor a vezető színész, Visky Árpi kiállt a teraszra, és beleordította a sétáló levegőjébe, hogy „Kisváros, 9 óra, villanyt, vizet, gázt, levegőt lezárni!”, mi még nagyokat nevettünk. De amikor a Securitate elvitte, készülődni kezdtem. Nem vártam meg, míg a közeli kiserdőben felakasztva találnak rá. Elég volt! Éhséget, fázást, szomjat, mocskot, lelki nyomort egy jobb jövő reményében kibírok, de hogy a gyermekemet is e tétlen várakozásra ítéljem, azt nem vállalhattam. 1983-ban a kiskorú fiammal kiszöktünk Svájcba, de erről szól a Mentőövbe szorulva meg a Puzzle című könyvem.

Az irodalomban is vannak az érzelemre illetve inkább az értelemre ható művek. A regényes krónikái az előző csoportba tartoznak. De nem véletlen, hogy írásainak csak epizódokban helyszíne a kilúgozott, tiszta Svájc, az elzárkózó hegyek között a genfi Kálvin-szobor a rend fenyegetettségét is sugallja. Minden kiszámított e tökéletesen működő világban, s az embernek csak az előre gyártott szerepek egyikét kell játszania. Talán ez is húzta hazafelé, nemcsak a honvágy. De előbb lássuk, hogyan hagyta el Erdélyt?

Sepsiszentgyörgyön megtapasztaltam, hogy ott még ég a magyarság tüze, de aztán oda is elért az országos nemzeti terv. Ugyanis a frissen egyetemet végzett magyar fiatalokat ősi román helyekre, Moldvába, vagy Havasalföldre helyezték ki és a helyükbe magyarul egy kukkot sem tudó románok jöttek tanítani, vagy kifejezetten odatelepítő szándékkal épített gyárakban dolgozó munkásként. A szerencse úgy hozta, hogy meghívást kaptunk a tizenhárom éves fiammal egy bécsi nemzetközi bridzsversenyre.  A Fekete-tenger partján rendezett vetélkedőn futottunk össze osztrák játékosokkal és annyira megtetszett nekik a fiatal gyerek jártassága az idős lordoknak és ladyknek szánt játékban, hogy meghívtak minket Bécsbe. A meghívó csak egyik feltétele volt a nyugati útlevélnek, minimum 30 dollárt fel kellett mutatni, hogy beadhassuk a kérelmet. Romániában egyébként a hetvenes évek végén csak négyévenként kaphattad kézbe az útleveled.

Hogyan jutott Bécsből Svájcba, és miért Tell Vilmosékat és nem Ausztriát vagy Németországot választotta?

Bécsben a bridzsverseny után találkoztam egy - már három éve Nyugat-Németországba emigrált - osztálytársammal és ő meggyőzött, hogy kövessek el mindent a Svájcba jutásért… Vállalta, hogy megpróbál átcsempészni az osztrák-német határon. A két hasonló színű útlevelet egymásba csúsztatva a határtól látótávolságban kivártuk, míg jól felgyűlt a vasárnapi hazatérő tömeg, mély lélegzetet vettünk és odagurultunk a bódéhoz. A kétméteres, tőről metszett vérbeli szőke Fricc számomra végtelen hosszú ideig nézett ránk, majd alig észrevehetően intett, hogy mehetünk. Hamarosan padlógázzal rohantunk, nehogy visszafordítsanak. Másnap egy másik - erdélyi orvos - ismerősöm kivitt a Bodeni-tavon a kis hajójával olyan két-háromszáz méterre a svájci kreuzlingeni strandig. Ott én fejest ugortam és faarccal, mintha közéjük tartoznék, kimentem a strandra. A fiam eközben gumicsónakkal evezett ki az orvos fia kíséretében. Tudni kell, hogy Svájc akkor, 1983-ban jól őrzött határokkal védekezett a törvénytelenül betolakodó migránsok ellen. Elkezdődött hát életemnek a legnagyobb szorongásban, félelemben eltöltött másfél éve, míg aztán végre megérkezett a feleségem is Sepsiszentgyörgyről, hivatalos kivándorlóként.

Könnyen talált állást?

A több mint kétszáz próbálkozás után végre jött egy meghívó, és féléves próbaidőre szerződtetett egy faipari gépeket forgalmazó cég, amely akkor még gyerekcipőben járt. Vezérelt gépek tanácsosa lettem. A próba végül jól sikerült mindkét félnek. Az első gyűlésen úgy éreztem, hogy meg kell osztanom az otthonról hozott tapasztalatokat és olyan javaslatokkal álltam elő, amelyeket az otthoni Ceausescu rezsim diktálta spórlás idején megtanultam: használjuk az írópapír mindkét oldalát, és csak akkor kapcsoljuk be a másológépet, ha többünknek is van sokszorosítani valója. Türelmesen végighallgattak, de furcsa módon a titkárnő nem jegyezte le a gyűlés jegyzőkönyvébe az általam mondottakat. Aztán a tulajdonos behívott az irodájába, kávéval, kólával kínált, és azt mondta: „Gyárfás úr, arra kérem, egy éven át ne tegyen mást, csak figyelje, hogy miként dolgozunk, próbáljon utánozni minket, és egy év múlva találkozunk itt az irodámban. Azután minden javaslatát kőbe véssük.”

Szóval figyeltem, dolgoztam, nem utánozva senkit, és szabadjára engedhettem, amit Romániában tiltottak. A saját józan fejemmel ítélhettem meg, hogy mi jó a cégnek, és mi jó az ügyfélnek. Nos, az lett a jó nekem is. Elvállaltam a helyi ifjúsági kézilabda-csapat edzését heti négyszer és minden második vasárnap mérkőzéssel. Csak azoknak a kiadásoknak az ellenértékét fogadtam el, amelyek az utazással, a szállással meg egyebekkel jártak. Igyekeztem minél jobban meghálálni Svájcnak, hogy befogadott. Hosszú tizenkét év múltán végre az állampolgárságot is megkaptuk.

Sokáig nem volt szavazati joga, de mint erdélyi ember, bizonyára jobban figyelte az átlagnál a svájci politikát…

Figyeltem persze, és kezdetben nem akartam hinni a szememnek, de megmagyarázták és megértettem. Egyszer például arról szavaztak, hogy csökkentse-e az állam az adókat vagy sem?! Hát létezik állam, amelyik ilyent kérdez?- csodálkoztam. És létezik olyan polgár, aki erre nemmel válaszoljon? - morfondíroztam tovább magamban. És mit ad Isten, nemmel válaszoltak! Azzal a kitétellel, hogy az adókat ne csökkentsék, viszont az adóinkból élők - tanárok, tisztviselők, szemetesek stb.- fizetését emeljék meg.

Egy másik példa: szilveszterkor az esti hírek után nem volt semmi tam-tam, sem tűzijáték. Az államfő egyszerűen beszélt. Köszöntött mindenkit, megköszönte mindenkinek, hogy ilyen jó évünk volt, és csak egy kérése volt, amely valahogy így hangzott: - Hölgyeim és Uraim, ne vegyenek olyan komolyan minket, politikusokat! Dolgozzanak, éljenek tovább a józan ész mutatta úton és szóljanak, ha segíteni tudunk. BÚÉK!

Azt is megtanultam, hogy a szólásszabadság nem vonatkozhat a személyes adatokra, a katonai- és államtitkokra, a bűncselekményekre való buzdításra, a nemzeti jelképek és az erkölcsöt sértő kifejezések használatára. Ezt nem írták óriásplakátokra, ezt tudták, és nem kellett cenzúra meg rendőr hozzá, magától működött az önfegyelem. Ott tanítottak meg arra, hogy jól figyeljek oda: ha egy politikus kitérő választ ad egy kérdésre, akkor az nem jó politikus, hanem egy hazug fráter.

Nagy élmény volt számunkra, amikor a luzerni zenei napokon egyik este megérkezett és egy sorral előttünk sietve helyet foglalt nejével az államelnök. Még épp idejében kérezkedtek be a már ülők közé, mindenkinek köszönve, a szomszédoknak kezet nyújtva. Sehol egy testőr, az otthonukat sem őrizték páncélosok… A legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy ez csak nekem volt egyedi különlegesség, a többi svájci úgy tett, mintha a szomszédja érkezett volna. Azt is megszoktuk, hogy tíz emberből egy, ha meg tudta mondani, ki elnököl éppen a hét megválasztott kormánytagból. Minden évben ők egymás között döntötték el, ki legyen az, aki Svájcot képviseli a nemzetközi találkozásokon, de egyedül semmiben sem dönthet, csak az előre megtárgyalt álláspontot közölheti. Ha valami közbejönne, hát azt majd megbeszéli a svájci néppel, miután hazajön. Furcsa egy népség, de jól csinálják.

Hadd legyek illetlen: beszélne az anyagiakról is?

Hát például a partikon tabu volt a fizetésekről beszélni, ha megtetted és valaki visszamondta, a cég azonnal felbonthatta a munkaszerződésed. A fizetésről tessék négyszemközt a céges iroda főnökével, vagy ha fontosabb személlyé váltál, akkor a tulajdonossal beszélni.

Általában december második felében sorra behívtak mindenkit a cégnél, takarító személyzettől a főmérnökig. Először az asztalon fekvő kimutatást nézték meg, hogy mennyi volt az évi személyes teljesítményed, hogy jött ki a cég ebből, és utána következtek a tulajdonos, majd a te elvárásaid. Mikor már nagyon futott a szekér és egyszeri fizetésemeléssel nem lehetett kellően értékelni az általam elérteket, a cég felajánlott részvényeket, WIR-t (ez csak Svájcban használatos fizető eszköz), bizonyos fokú betársulást és még jó pár, általam alig ismert közgazdasági jutalmat. Mikor este elkezdtem sorolni a vérbeli közgazdász feleségemnek, hogy mikor miket kapok, félbeszakított: „Hadd ezeket András, azt mondd meg, hogy a tenyeredbe mennyit kapsz?”

Svájcban él a gyerekük és ott élnek az unokáik is. Miért költöztek Magyarországra?

Nőttek az unokák, és gyorsabban, mint ahogy jöttek. Már nem kellett nappali dadaként ügyelni rájuk. Eljött az idő, amikor Zoltán, a nagyobbik unokám már a magasból nézett le rám, és Attila, a kisebbik már nem követelte nagymamájától a süssigkeiteneket. Ekkor merült fel bennem két éve a kérdés: hogyan tovább? Emlékszel – mondta a Pampának becézett feleségem -, amikor 1966-ban Budapesten voltunk nászúton, mennyire csodálkoztunk a sok színházon, a látnivalókon? A főváros maga volt a Kánaán az üres román boltok után! Ne próbáljuk meg újra? Hiszen lassan inkább teher leszünk a gyermekünknek és unokáinknak, mint segítség.  Hát összeült a kis család, és nem hallgatva senkire, eladtuk a házat, átírattuk a nyugdíjakat, anya meg fia sírva vigasztalták egymást, viszontlátást ígérve. Aztán egy nap már a vámhivatalnál kérték a papírokat, hogy igazoljuk a bútorokat, amiket utánunk hozott a teherautó, hogy a mienk-e? És ezzel a kezdetét vette a budapesti újjászületés. Akárcsak Svájcban, itt is meg kellett tanulni a „nyelvet”, járni a hivatalokat, de belejövünk, időnk van. Ugyanis a búcsúpartin az ottani rokonság azzal koccintott, hogy ”bis hundertzwanzig”.

Még csak annyit áruljon el: milyen belső hang, vagy parancs késztette írásra a nyugdíjas kor határán?

Hát parancsot semmi esetre sem kaptam, belső hangokat sem hallok… De látom magam előtt a sorokat, melyek csak leírva mondanak valamit, és célzom magamnak/másnak/valakiknek… És mint Karinthy káplárja, aki lőni tanítja a bakákat, mikor az első lövése nem talál, én is így szólok hátra:

-          Így lősz te!

Majd amikor a kilencedik végre talál, akkor a mellére üt:

-          És így lövök én!


Fábián Tibor interjúja Dr. Ábrám Zoltánnal

Az emberiség szánalmas harca a természet ellen

Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét mondja Ábrám Zoltán marosvásárhelyi orvos, egyetemi tanár, közíró, aki szerint miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Dr. Ábrám Zoltán

A világjárvány Isten mindenekfelettiségét hirdeti, írta egyik korábbi cikkében. Mire utalt ezzel kapcsolatban?

Arra utaltam, hogy az emberiség szánalmas harcot vív a természet, a természetesség ellen. Egy parányi, szemmel láthatatlan vírus, Isten teremtménye megleckéztette a kék bolygó főbérlőjét, aki már-már szeretné maga számára kisajátítani a világmindenséget. A világjárvány a Jóisten mindenekfelettiségét hirdeti, és arra figyelmeztet, hogy rövid távon győzelmet arathat, csatákat nyerhet az emberiség, a háborút azonban elveszíti, amennyiben ellenszegül a természet erőinek. Sőt, szánalmassá, tragikomikussá válhat alkotója szemében. Hiába ragaszkodik görcsösen mesterséges megvalósításaihoz, a természet erői felett nem arathat végső győzelmet. Igaz a mondás: „A természetet el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet”. A természet visszavág, megtartja évezredes, évmilliós szokásait. Ő képviseli az örökkévalóságot, nem mi, a bérlők, a lassacskán zárt burokban mesterséges világot kialakítók. Akik egyre inkább eltávolodtunk tőle vélt boldogságunk, felemelkedésünk érdekében. Megtagadtuk, önző módon a szó szoros értelmében lábbal tiportuk. A saját érdekeinket, becsvágyunkat, kapzsiságunkat helyeztük előtérbe. Kialakítottunk egy olyan mesterséges világot, külső és belső életteret, amely számunkra kényelmesnek, boldogítónak, üdvösnek tűnik.

De miközben a szabadelvű személy saját kezébe helyezi sorsát, az istenfélő keresztyén ember elfogadja a Teremtő mindenekfelettiségét. Bizony, a piciny koronavírus hatalmas leckét adott az emberiségnek. A következtetések levonása, a rövidebb-hosszabb távra megváltozott vagy változásra szoruló világrendre való berendezkedés azonban még várat magára.


A jövőt illetően várható-e tartós és tudatos változtatás a kisiklott világrendben? Ismét az Ön szavaiból kiindulva: ha „a parányi koronavírus a hatalmas Teremtő alkotása”, akkor az Isten másik kezében ott van a gyógyulás lehetősége is?


Kétségtelen, az emberiség egy olyan fejlődési szintre jutott, ami megadja a lehetőséget arra nézve, hogy gazdag eszköztárával számára valóban boldogító életteret alakítson ki. Lehetőséget ad a belső és a külső világ, a mesterséges és a természetes közeg összhangjának megteremtésére. Hatalmas potenciált hordoz magában. Hatalmasat, de nem örökkévalót. Az állatvilágból felemelkedett ember isten szeretne lenni ugyan, és már-már annak képzeli magát, de sohasem jut el a halhatatlanság és örökkévalóság szintjére. És minél inkább elmélyülünk ebben a mesterséges világban, virtuális térben, minél inkább mellőzzük Isten megváltó jelenlétét és a krisztusi szeretetet, annál inkább ráébredünk, hogy a természetes életteret nem pótolhatja semmi sem.

Mindennapjainkban sajnos a szeretetlenség hódít teret magának, és miközben önzőségeinkkel, érdekeinkkel, rövid távra berendezett életünkkel törődünk, be kell látnunk, hogy a pénz és a hatalom igencsak mulandó. Jézus Krisztus a halhatatlanságunk reménye. Feltámadása által világosságot, életet és üdvösséget hozott a bűnös embernek. Nekünk is. Amiként a Bibliában olvashatjuk: „Krisztus világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot”. (2Tim 1,10)

Közíróként számos témában véleményt formál. Hogyan vélekedik arról az erőszakos gyorsasággal terjedő világrendről, amely a történelem szemétdomjára száműzne minden eddigi civilizációs értéket? Van még visszaút vagy jövőnk iránya „elvégeztetett”?

Mára számos értelmiségi, elismert szakember leírta, kimondta, hogy a világ fejlődésével fordított arányban, exponenciálisan csökken az erkölcs. Másképpen fogalmazva: nő az erkölcstelenség. Világjárvány ide vagy oda, a láthatatlan maszkviselés már előtte megnövekedett az erkölcs csökkenésével, miután az etikai ismeretek elsajátítását már rég kivették a kötelező tantervből, pedig nagyszüleink ellenőrzőjében a legelső tantárgy neve így szerepelt: erkölcstan. Akkoriban az erkölcs elöl helyezkedett el az értékrendben, fontosabbnak bizonyult a jognál, és bár az ember mindenkoron gyarló volt és lesz, a társadalmi rendszer, az egyház vagy egyszerűen maga a szokásrend nagyobb ellenőrző szerepet jelentett. Mára a jog számos kultúrában legyőzte az erkölcsöt, kiváltképpen a keresztyén világban. Időnként az az érzésem, hogy paradox módon a jogrendszer azért vált ilyen bonyolulttá, hogy még erkölcstelenebbé tegye a világot.

A jelenlegi világjárvány során több-kevesebb sikerrel és következetességgel alkalmazott jogi szabályozások alátámasztják a jog szánalmas győzelmi törekvését az erkölcs felett. Amint már említettem, a koronavírus, mint a Föld lakója és isteni teremtménye, hatalmas leckét adhat az emberiségnek. A következtetések levonása során egyre inkább körvonalazódik előttünk egy változásra szoruló világrendre való berendezkedés szükségszerűsége, hasznossága. Ahol reményem szerint az erkölcsnek az eddiginél fontosabb szerepet szán a Teremtő. A zsidó-keresztyén ember számára maszk nélkül közelíteni a tízparancsolathoz, visszatérni az isteni erkölcshöz.

Keresztyén emberként hogyan látja, tud-e sóvá, élet-ízesítővé lenni az egyház, korunk civilizációs harcának egyik üldözöttjeként? Mintha egyre inkább a peremre szorulás, a védekezés helyzetéből kellene reményt és biztatást nyújtaniuk a világban zajló folyamatok elszenvedőinek.

A keresztyén embernek tudatában kell lennie az isteni biztatásnak, amit a református erdélyi fejedelmek a zászlajukra tűztek: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm 8,31) Ez a remény és biztatás mindannyiunkat átsegíthet életünk nehéz pillanatain. Ebben a gyakorta hitetlen és hiteltelen világban, amelyben keresztyének tízezrei kerültek üldözött helyzetbe, sőt még az évezredes keresztyén kultúrával rendelkező országokban is lekerül a kereszt, még a templomokról is, még inkább saját hitünk megtartó erejével, identitásunk értékeivel és örömeivel kellene törődnünk. Állhatatos következetességgel. Sőt, szükség szerint még a kereszthordozást is vállalva.

Minket, erdélyi magyarokat mérhetetlen szomorúsággal tölt el az, hogy nemcsak országunkban vagyunk kisebbség, hanem lassacskán keresztyénként a kétezer éves keresztyén kultúrán nevelkedett Európában is. Az utóbbi időszak politikai történéseiből ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az erőltetett és saját létünket veszélyeztető migrációs hullám támogatásán túl szivárványszínű jövőkép virít Európa egén. Egyszerre vicces és tragikus, hogy Magyarország – és általa a magyar választópolgár, mi magunk – lett a homofób jövőkép megtestesítője Brüsszelben, mivel a kormányzat és az emberek többsége ellentmond Európa azon „hagyományának”, amely a másneműségre való buzdítást már a gyermekkorban megengedi. A keresztyénségnek valóban toleránsnak kell lennie, de nem adhatja fel saját elveit, értékeit, sőt a természettel sem mehet szembe.

Én magam a moldvai magyarok nehéz sorsára és gondjaira szoktam felhívni a figyelmet, akiket istenhitük őrzött meg vallásukban és némiképpen magyarságukban is. Hogy miért kell érdekeljen bennünket a csángó sors? Három okból: mert ők is magyarok, mert egyedi értékek hordozói, valamint azért, mert mindenkoron arra figyelmeztetnek bennünket, hogy az ő sorsukra juthatunk mi is, ha nem vigyázunk magunkra.

A kedvező népesedésű, egészséges, életképes nemzetnek több az esélye a túlélésre, a megmaradásra. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet, a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A kedvezőtlen folyamatot megakadályozó politikára lenne szükség: hagyományokra épülő értékrend, családközpontúság, szülőföldön boldogulás. Hangsúlyozni kell továbbá a példamutató értelmiségi magatartás minél szélesebb körű terjesztését, és azt a történelmi tapasztalatokból fakadó tényt, miszerint megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Székelyföldön és Érmelléken, többségben vagy kisebbségben egyaránt.

         Forrás: Erdély ma. Ábrám Zoltán prof. küldeménye

Erdélyi napló       Beszélgetés Tőkés Lászlóval   >>     riport

Baricz Lajos
Ott van a Hazám – Nagyboldogasszonyra –
Időnként én is fel, az égre nézek,
hiszem és vallom, ott van a hazám,
ahová végül boldogan megtérek,
foglalkoztat engem, egyre, igazán.
De még itt vagyok, lent a földön élek,
egy ideig itt van még feladatom,
ám figyelek rá, ha végére érek,
szállhassak az égbe, tisztán, szabadon.
Már most vannak percek, lelkem szárnyat ölt,
szállnék is az égbe, de még köt a föld,
ám, őszintén mondom, vágyom oda túl,
ahol tárt szívével vár reám az Úr,
oda távozott el Mária, Anyám,
vágyom oda én is – ott van a Hazám.
2021. július 31.
BLU201205-7807-1810