www.sorsunk.net

7.rész                                  A szépséges Heléna legendája

A Heléna gödör fenekén a hatalmas alabástrom kövön kívül semmi érdekeset nem találtak. Csak a patak vize vész el rejtélyesen a kő alatt, mintha itatná a szomjazó hegyet. Az álmodozó kisfiú fantáziált az apukájának, de ettől sem lettek okosabbak. Az volt a kérdés mit regél a legenda, ezt a titkot csak „Nádastó banyája” tudhatta. A kisfiú azért nyaggatta az apukáját, nézzék meg még egyszer a barlangkunyhót. Nem volt messze alig egy félórányi járásra volt ez a hely, ott nézegelődtek, de még mindig nem volt a nénike sehol. Sokat vártak, már esteledett de még mindig nem került elő, csak a fekete macskája morgott egyet-kettőt a füstös barlang mélyében. Gyere fiacskám, menjünk haza már esteledik, majd máskor keressük meg Anna nénit. Így asztán a Heléna történetét még mindég titok őrizte.

Teltek-múltak a napok, talán hónapok is elmúltak, amíg egyszer csak történt valami bíztató. A felnőttek újra majálisra készültek a Nádastó környékére. Alig várta már a kisfiú, hogy hétvégén kimenjenek a hegyre, már a barátait, unokatestvéreit is beavatta a nagy titokba. Hétvégén asztán nagy nép sereg gyűlt össze a Kabanna környékén, rokonságok, barátok, focisták, családok apraja-nagyja. Összebeszéltek a gyerekek, hogy látogassák meg a barlanglakot, de senkinek sem volt bátorsága, hogy a százéves nénivel találkozzanak. A gyerekek féltek tőle, sok rosszat mondtak az emberek és sokan boszorkának nevezték Őt. Így asztán az álmodozó kisfiú szinte magára maradt, mert a barátja, akivel már találkoztak Anna nénivel nem volt a kiránduláson. A gyerekek elkísérték ugyan a Nádastóig, de a nádason túlra már senki sem követte a kíváncsiskodó kisfiút. Megközelítette a barlanglakot, de síri csend volt, a kisfiú se mert megszólalni. Még azért félt szegényke egyedül a nagy csöndben. Szeretett volna maradni, de el is menni, mivel még a távolból hallotta a játszótársak távolodó hangjait. Már-már visszafutott volna ő is, de a nyomasztó csöndet egyszer csak a faágak recsegése törte meg. Az álmodozó kisfiú, még nem is tért magához, ott állt előtte az Anna néni, mintha az égből pottyant volna oda. Még megijedni sem volt ideje, már meg is szólalt reszkető hangon: -Hááát tee kis fiaaam, ugyeee eljöttééél a Heléna hercegnő miatt. -Láátod én naagyoon öreg és beteeeg is vagyok máár. Gyeere üüljüünk lee… -Mert te vagy az egyetlen bátor kisfiú, akit érdekel a Heléna történet. Hogy is hívnak kisfiam? Tamáás. –felelte az álmodozó kisfiú, reszkető hangon, még félénken. Ki volt ez a Heléna? -hercegnő volt? –nyögte ki a kisfiú. Gyere fiam elmesélem neked a legendát, mielőtt engem is szólítana az Úr. De sajnos én sem emlékezem már olyan jól, mert elmúltam száz éves. A kisfiú csak arra ocsúdott fel, hogy egyszeriből egy kis tűz mellett találja magát, mintha a tüzet oda varázsolták volna és hallgatta a titokzatos legendát:

- valamikor nagyon régen, ezen a vidéken itt a hegyek között élt egy jómódú nemes származású népes család. Nagyon régen volt, amikor még a Göncöl szekér rúdja közelebb állt a Sarkcsillaghoz. (több mint kétezer éve) Ez a nagycsalád már nagyon régen itt élt, még a Római-birodalom hanyatlásakor, rekedtek itt. Szerették ezt a vidéket, ahol az erdők-mezők vadakban gazdagok voltak, az erdők sok gyümölcsöt adtak. Valahol a Meszes hegy délkeleti oldalában volt egy erőd és egy szép kis erdei vár. Lóháton és szekereken közlekedtek még azokon az utakon, amelyeket a rómaiak építettek a régi időkben. A családtagok mind hosszú életűek voltak, csak az volt a nagy baj, hogy a sokféle betörő vándor népek miatt a fiuk és férfiak elfogytak a harcokban. A család öregurának és úrnőjének csak egyetlen lánya volt, akit Helénának hívtak.

Az öreg Anna néni meg-megállt, nehezen lélegzett, ismételgette a szavakat, nehezen ment már neki a mesélés. – jól nyisd ki a füled, mert hosszú a történet és nekem nehéz már a beszéd! - mondta az idős nénike, s rekedt hangon folytatta:

-        történt abban az időben, amikor a család meggyengült és Heléna is felcseperedett, a vidékre vadászni érkező ismeretlen vándor népek jöttek. A Hercegnő családja rejtőzködött és bujkált, nehogy az ismeretlenekkel össze tűzzenek. A sokéves nyugalom után nagy volt akkoriban a félelem. Hallani lehetett más híreket is, hogy valahol messze a keleti végeken lassan egy hatalmas seregű nép közeledett. Jó híreket is hallani róluk, ez a nép bár vadászni halászi szeretett, de békésebb természetűek voltak és nem mészároltak le minden őslakost. De a gyilkoló hordákkal kegyetlenül elbántak. Összeült a családi tanács és elrendelték, amíg ez a békésebb nép ideér, addig bujkálni, rejtőzködni kell a gyilkos hordák elől, mert nincs kivel harcolni, kevés a férfi és a vitéz ember, akik felvennék a harcot a fosztogatókkal.

-        Teltek a napok, mivel csendes volt a vidék, a hercegnő udvarában vadászatra készülődtek. Sokan lovagoltak ki a vadakban gazdag hegyes-lankás vidékre. Heléna mivel már szép nagylánnyá cseperedett, ki vitték, vadászatot is tanulni. Sok vadat ejtettek el a vadászat pár napja alatt, szükség is volt a tartalékra, mert a betörő Szittya népek miatt mindég fenyegetve érezték magukat. A harmadik napon bizony nagy baj történt. A Terbete-hegy völgyében, ahova vaddisznókat mentek ejteni, rájuk törtek a szittyák, akik az erdőkben rejtőzködtek. Kemény harcok árán, alig néhányan szabadultak meg élve. Sokan elestek, de a legnagyobb baj az volt, hogy a hercegnőt is foglyul ejtették a támadók. Hiába könyörgött az édesapja, felkínálva az egész vadállományt, fegyvereket, aranyat, azok mindenüket elvették és a Helénát is elvitték a portyázók táborába. Másnap reggelre érkeztek a völgybe az új honfoglalók, a mezőn véres csata nyomait látván, szétküldték a felderítőket, nézzék meg mi történhetett. Az új honfoglalók a Hunok útkereső csapatai voltak, vezetőjük egy daliás vitéz Gende volt, aki hamar megtudta mi történt. Gyorsan elrendelte a völgy bekerítését és támadást indítottak a szittyák ellen. Azok, amikor meghallották a híres nagy honfoglalók érkezését, máris menekülni kezdtek, de nem úszták meg szárazon, hírmondójuk sem maradt mire vezérük odaért. Gende a vezér összeszedette a néhány meggyötört túlélőt, köztük volt a hercegnő és sebesült édesapja. A vezér, amikor észrevette a szaggatott ruhájú lányt amint édesapját öleli, rögtön megtetszett neki. Nemsokára visszavitték a távoli kis erődbe a megmentett vadászokat. Itt megvendégelték a felszabadító sereget, akik olyan furcsa de szépen hangzó nyelvet beszéltek. Helénának is megtetszett az új csapat vezére. Bár alig tudtak egymás nyelvén beszélni, mégis ha egymás szemeibe néztek, mintha mindent értettek volna. Este sétáltak egyet a Holdvilágos hegygerincen, innen mutatott le Heléna egy fehér sziklára, az ő kedvenc helyére. A fiatalok röpke kis idő alatt nagyon megkedvelték egymást.

-        Sajnos a felszabadítóknak menniük kellett, mert az útját kellett előkészíteniük a nagy honfoglaló seregnek. Megígérte Gende vezér, a ház urainak, hogy még visszajönnek. Teltek a hónapok, Heléna várta vissza kedvesét, de az nem jött. Csendes idők jöttek, mivel az új nép kiűzte a portyázó és rabló hordákat. Közben a vidéken át a honfoglalók is csak egyre jöttek és jöttek és lankásabb vidékekre nyugat felé telepedtek le. A fővezér a Gende fiát nősíteni akarta, de annak sehogyan sem tetszett, egyik leányzó sem a népéből. Nem tudta elfelejteni Heléna szépséges türkiszkék szemeit, bájos ajkait, karcsú derekát. Az apa a másik fővezér lányát akarta nekiszánni. Ha szembe mer szállni apja akaratával, akkor a sámánokkal kiátkozza, örökre a seregből.

-        Helénának is csak egyre fokozódott a szerelme, szomorú volt, sokszor lovagolt el az ő kedvenc helyére, az Alabástrom dombra, ahonnan látni is lehetett azt a szép vidéket, amerre a szerelme továbbment csapataival, az Északnyugati síkságra.

-        Teltek tovább a hónapok, már nem lehetett tovább halogatni az esküvőt, de a Gende vitéz csak nem tudta feledni a Heléna hercegnőt. Arra gondolt, hogy legalább meg kéne mégy egyszer nézze, mi lett a szerelmével, s majd visszatér a népéhez. Egy este, vadászatra hivatkozva ment el, és három napon át lovagolt, amíg nyugatról jövet nagy nehezen rábukkant az ismerős csatamezőre, s onnan már megtalálta a szerelméhez vezető utat. Közben a fővezér apa nagyon dühbe gurult, nem tudta, hogy a fia még visszatér e és előhívatta a sámánokat, akikkel nagy átkot küldött fiára. Gende vitéz is elérte a kis erődöt, ahol megtudta, hogy Heléna apja már meghalt a csata utáni sebek miatt. Szépséges Heléna pedig nap mint nap, kimegy a kedvenc helyére és csak néz a messzi távolba, epekedve szerelme után. Gende vitéz már nagyon fáradt volt, de megsarkalta fehér lovát és sietett, még esteledte előtt érje el az Alabástrom sziklát. Az úton valami nagyon furcsa dolgot érzett, nagy veszély közeledik, ezért még jobban sietett, nehogy Helénával történjen valami baj. Már a Nap lenyugváshoz közeledett, amikor elérte a fehér sziklák környékét. Egyszer csak végre megpillantotta Helénát, amint ott áll a sziklaperemén. Gyönyörű haját a szellő simogatta, szemeiben örömkönnyek, amint meglátta lóháton a szerelmét közeledni, karjait kitárta a boldogságtól. De a szerelmes pár között egy kis szakadék volt, amit a vitéz lovával átugrani készült. Ekkor érte utol apja sámánjainak átka, lova megbotlott és beleesett a szakadékba. Csak pár pillanatig tartott a boldogságuk, a találkozás öröme tragédiává lett. Heléna is érezte a nagy bajt, mégse tudott elmozdulni arról a helyről, ahol szerelmét várta, elborzadva nézte amint a gödör mélyében elvész a szerelme. Mire belenézett már látta, hogy szerelme kővé változik, s ezután már ő is csak azt kívánta, hogy vitéze mellé kerüljön. Tudta már, hogy átok szállt reájuk, de nem bánta hangosan kívánta, hogy ő is kővé váljon. A Nap lenyugvó sugarai erőt adtak Helénának és a mélybe vetette magát szerelme után. Mire a gödör aljára ért már ő is kővé dermedt.

-        Az óta eltelt vagy ezer év, de a gödör alján még ott van az a két alabástrom szikla egymás mellett hűségesen, s talán lassan elsülyednek a mélybe. Csak egy kis patak vize itatja őket, mintha az óta is őket siratná a hegy.

-        Hát ficskám, mondta Anna néni - ez lenne a legenda, egy hűséges szerelmespárról és a gödör itt van nem messze, az alabástrom bánya mellett.

-        Nagyon elfáradtam fiacskám, nagyon vén vagyok én már, nemsokára én is megyek a gödörbe, de te majd elmeséled szépséges Heléna legendáját.

Megköszönte az álmodozó kisfiú a szép mesét és megígérte, hogy majd észben tartja. Egy évre rá, amikor újra kirándulni mentek, hiába keresték az Anna nénit, az sehol sem volt, mintha a föld nyelte volna el, a földbeásott barlangja is már romosan beomolva, a fekete macskája se volt már sehol, az eső elmosta a nyomokat, a kis ösvényeket. Ahogy mondta volt, Anna nénit tényleg elnyelte a föld, de a legenda megmaradt.



6.rész                                   A Heléna gödör

Elmúlt az ősz és jött egy hosszú tél, a kisfiú ilyenkor többet volt bent a házukba. Szeretett gyakran a nagymamájánál, nénikéjénél lenni, mert itt az öregektől érdekes történeteket lehetett hallani. Néha még a szomszéd nénik is átjöttek pletykálni, ilyenkor a gyerekek játék közben füleltek. Történt egyszer, hogy egy nagyon öreg néni mesélt régi történeteket, amelyeket ő is gyermekkorában hallott. De az óta már alig-alig emlékezett tisztán a mondákra. A gyerekek a sarokban a dúcos kemence mellett hallgatóztak. Valami nagyon régi időkről beszélt, amikor még a város sem állt, a dombokkal, hegyekkel körülvett medencében bozótos vadász mezők voltak. Ahol a patak átfolyt, csak lóháton lehetett átmenni. A Meszes hegy tetején átvezetett egy út, amit még a római Trajánusz császár építetett a légiós katonái számára. Messziről hozták a köveket, egy gránitbányából, ezekből a kövekből még elvétve van néhány a városka útjaiban. Az utak és erődök elporladtak, kétezer év alatt minden megváltozott. Volt akkor nagyon régen egy vár is a hegytetőn, de romjait máig, senki sem találta meg.

Ott élt valamikor egy gazdag ember, akinek nagyon szép leánya volt, úgy hívták Heléna. Valami tragikus története lehetett ennek a leányzónak, mert a mondák szerint csak egy gödör emlékeztet reá. Ezt a városiak úgy emlegetik, hogy a Heléna-gödör. Az öreg nénike nem tudott többet, csak azt, hogy valami ősmagyar honfoglalókat emleget még a legenda. A gyerekek a sarokba, nagyon kuncsorogtak, bizony ők is hallottak már valamit a százéves Anna nénitől, akit a Nádas-tó boszorkájának neveztek. Nem mertek megszólalni, tovább füleltek: a hegy túlsó oldalánál valahol van egy kincses barlang, de ebbe sem tudott bemenni még senki, mert beszakadt. Mondják még az öregek, hogy a Terbete- hegyen van egy sárkány, mert néha morgást lehet hallani a sűrű rengetegből.

Miután elment a nénike, megmorogták a háziak: - hogy mi mindet összehordanak ezek a vének! A gyerekek is pusmogtak a sarokban: - majd jön a tavasz és megnézzük mi magunknak azt a Heléna gödröt, hátha él még az Anna néni s majd elmeséli a történetet! Ebben reménykedtek a kis srácok. Addig ki kellene deríteni, hol van az a gödör. Teltek-múltak a napok az Álmodozó kisfiú sokat kérdezősködött, nyaggatta az időseket, de azok se tudtak mondani semmi fontosat. Végül a kisfiú apukája megtudott valamit és azt mondta: - majd ha kitavaszodik, megkeressük a Heléna gödröt. Eljött a várva várt tavasz, a kisfiú a szüleivel először barkát és hóvirágot ment szedni, még nem volt alkalmas idő a hegyre fölmenni, a hó még csak olvadóban volt. Aztán jobb idők jöttek, elmúlt az ibolyaszedés ideje is és egy hétvégén a kisfiú apukája betartotta szavát, elindultak fel a hegyre. Először a Nádastó-hoz mentek, hátha a százéves néni mesél valamit. De sajnos a banyát nem lehetett megtalálni, a füstös barlangja üres volt, lehet, hogy éppen az erdőt járta.

   Továbbmentek, a kő Kabannáig, attól nem messze volt egy gödör, senki se figyelt reá, csak szemetet dobáltak néha bele. A gödör, elég mély volt, nem lehetett lemenni az oldalakon, hatalmas tölgyfákkal volt körülvéve, a gödör alja sem látszott a bozótostól. Az Álmodozó kisfiú nyaggatta az apukáját, - de menjünk oda le, nézzük meg, mi van ott lent! Megkerülték a gödröt. A hegy gyomra, úgy tátotta száját, mintha éhes lett volna. Egyik oldalánál már nem volt meredek, itt folyt be a gödörbe egy kicsi patak vize, talán itt kéne megpróbálni! Elég nehezen jutottak le a vizes, sáros süppedő faleveles patakmederbe. Félelmetes volt a mocsaras süppedős patakmeder. A gödör aljáig alig ért be egy kis fény, de látni lehetett egy hatalmas fehér kő tetejét, ez alá folyt be a patak vize és eltűnt a szomjas hegy gyomrában. Ügyelniük kellett a süppedős, iszapos gödörfenéken, nehogy elsűlyedjenek. A kőblokk fehér alabástromból volt, érdekes szögletes a formája, mintha kifaragták volna. Vajon ez lehetett, Heléna sírhelye vagy sírköve a legendából ?!


7.rész                                     A Heléna gödör legendája


5.rész                                                 A Nádastó boszorkája

Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú sokszor játszott a Király utcai barátaival. Volt, amikor a járdára rajzolt kocka játékot ugrálták végig, volt, amikor gesztenyéket gyűjtöttek a hatalmas utcavégi fák alatt.

Egyik nap, a nagyobb gyerekektől hallotta, hogy mindenféle rémes dolgokról beszélnek. Van a hegyen egy öreg boszorka, aki varázsolni is tud, de van egy nagy hatalmas gödör is amiben minden elvész, minden eltűnik. Máskor azt hallotta a nagyfiúktól, hogy van egy tó nádassal, amelyiknek nincsen feneke és az öreg boszorka, odaviszi a rossz gyermekeket és eldugja őket. Persze a nagy fiúk azt is mondták, ezzel csak a felnőttek ijesztgetik a gyerekeket, ne legyenek rosszak. Még a kissebb gyerekeket is heccelték a nagyobbak, különféle mesékkel. A kisfiú hallott már a nagymamájától is, sőt a nagynénikéjétől is mindenféle meséket az Nádastó környékéről. Már szegényke azt sem tudta mi az igazság, de nagyon kíváncsi volt mindenre.

Történt aztán egyszer, hogy a bácsik és nénik a rokonságból szalonnasütésre készültek és teherautóval mennek ki a Kabannához. Eljött a hétvége és a családok gyerekestűl, unokástúl felzsúfolódtak a kamionra. Nagy volt az öröm, mert a fiúcska két legjobb barátjával is utazott. Bár kényelmetlen volt a teherautón, kilátni alig lehetett, sokáig zötyögött a köves, poros úton fel a Meszes hegyre. Csak az elsuhanó faágakat látta, de a Gyilkos dombot azt felismerte. Egy nagy emeletes kőház udvarán szálltak le. A kamion rögtön visszament a futballistákért, mert aznap nagy meccs volt a városban. A kisfiú édesapja is focizott, tehát volt idő szétnézni a nagyon érdekes környéken. A nénikék letelepedtek de a gyerekek szétszéledtek játszani. A kisfiút és barátait nagyon érdekelte az a Nádastó, mert azt mondták, hogy közel van Kabannához.

   El is indultak szétnézni, de nagyon nem féltek, mert mindenfele sok kiránduló ember volt a közelben. Az erdei út mentén, egy kis tisztáson meg is pillantották a nádakat. Nem sok víz volt a tavacskákban, de annál több volt a nád és a sás. Meg is kerülték a tavat a túloldalán szép barkás nádat lehetett szedni. Egyszer csak a köves domboldalban megpillantottak egy barlangot. Kíváncsiak lettek, vajon mi lehet ott? Ahogy közelebb merészkedtek látták ez nem igazán barlang, hanem inkább egy kövekkel kirakott pince a domboldalban. Az ajtó helyett egy ócska pokróc lógott le, a résen csak a sötétséget lehetett látni. Belülről füstös bűz áradt kifelé. Eszükbe jutott a boszorkás történet, így elkezdtek félni. Alig volt idejük felocsúdni, máris félni kezdtek, mert lépéseket hallottak. Gyorsan már csak egy farönk mögé bújhattak el, mert egyre közeledett a lépések zöreje és egy furcsa zizegő hang. Nagyon megijedtek, amikor megpillantották a kicsike rongyokba burkolózott alakot, ahogyan a száraz rőzséket vonszolta maga után. Elfutni már nem volt hová, így reszketve vártak mi fog történni. A rongyos alak egy nagyon görnyedt púpos öregasszony lehetett, mert letette a rőzséket lassan megfordult és meg is szólalt: - jertek csak elő aranyoskáim, nem bántalak én titeket! A három fiúcska nem mozdult. Újra megszólalt: - nem eszelek én meg benneteket, tőlem azért félnek, mert nagyon öreg vagyok, gyertek csak gyertek - folytatta szelídebb hangon. Végül a fiúcskák előjöttek és jobban láthatták, mennyire öreg volt ez a sovány banya, tele ráncokkal, nagyon beesett szemekkel, az újai megnyúltak körmei feketék és karmosak, a hátán hatalmas púp, alig tudott felnézni, talán az eget nem is látta már régóta. A vénség leült egy kőre, hogy kifújja magát és újra megszólalt: - Tudjátok gyerekek, az öregeket már nem szereti senki, nekem csak a macskám van és ez az erdő az én világom. De ti megnémultatok? Egyszer aztán az álmodozó kisfiú megszólalt: - De hát a néni hány éves? És mit eszik? Hó fiacskáim és már rég voltam száz éves. Nekem mindig adott az erdő valamit, látjátok, most galyakat gyűjtök télire. - Hozzunk a néninek valamit enni? Kérdezte a másik kisfiú. Nem! -Majd ha elmegy az a sok ember, marad nekem elég falat, az lesz az én ünnepi lakomám.

Hogy hívják a nénit? – kérdezte a kisfiú. Anna. – mondta az öregség. - Szép volt tőletek, hogy velem szóba álltatok, mondta a vénség és így folytatta: - engem csak bántani és szidalmazni szoktak az emberek, nem tudják mit jelent az öregség, azt hiszik, hogy macskákat eszek. Vékony hangon beszólt a barlangjába: - cíícc, cííícc, gyere ide Micúr!

Erre egy szép nagy fekete kandúr jött elő a sötétből és hozzádörgölődött a lábaihoz. – Ő az én egyetlen barátom. Mondta a nénike. A távolból teherkocsi motorhangja hallatszott, erre ocsúdtak fel a gyerekek, menni kéne már, mert biztos jönnek a focisták. Látta a vénség, hogy a gyerekek menni akarnak félrehúzódott a barlangja szájába és még motyogott valamit. - Ti jó gyermekek vagytok, ha még erre jártok és megkerestek, elmesélem nektek a „Heléna gödör legendáját” és ezzel eltűnt a domboldalba vájt barlang füstös sötétjében.

A srácok nekieredtek a futásnak, de már nem a félelemtől, hanem a nagy kalandjuk hírét vitték a kabannai táborba. A szülők már keresték őket, meg is lett volna a fejmosás, de szerencsére már megérkeztek az apukák is a focimeccsről. Mivel most is a foci volt a főtéma, mindenki a győzelmet méltatta, ezért a srácokat már senki sem hallgatta meg. Odanyomtak egy focilabdát a srácoknak is, - menjetek rúgjátok ti is.

A szalonna és flekkensütés volt ekkor az érdekesebb, mert már mindenki éhes volt. Így aztán a gyerekek a nyársak hegyezésével a tüzeléssel és a sütéssel lettek elfoglalva. Este lett mire végre az öreg nénikék a srácokat is meghallgatták. Csak azon csudálkoztak, hogy még él az Anna néni! De az említett Heléna gödör legendáját senki sem ismerte pontosan.

A kamionok sötétben vitték haza a jónépet, mindenki vidám volt, a felnőttek énekeltek.

Mire haza értek, a gyerekek már el is aludtak és bizonyára Tündérszép Helénáról álmodtak.


4. rész:                                          A Messzilátónál

Sok-sok évvel ezelőtt, az álmodozó kisfiú is kezdett már növekedni és erősödni. Nagyon megszerette az erdőt, a mezőt, a vadvirágokat, szerette kergetni a lepkéket, hallgatni a madarak énekeit. Amikor az apukájának a sok munka után lett egy szabad hétvégéje, nyaggatta őt, menjenek el a Meszes hegy tetejére. Sokat hallott a kisfiú arról a híres messzelátóról, amire fel lehet mászni. De az apukája megmondta a kisfiúnak, az messze van ám, oda már korán reggel el kell indulni. Bepakolt a mamája nekik uzsonnát és finom lekváros buktát. Már másnap reggel útnak indultak.

A kisvároska közepétől, ahol a kisfiú lakott egy órányi járásra volt a Fenyves-erdő. Ott megpihentek a kedvenc helyükön, ahol az almafák gyümölcsével szomjukat tudták oltani. Útravalónak is vittek belőlük. Tudod fiam, mondta az apa, ha a természet felkínálja gyümölcseit, abból nemcsak a madarak és az erdei állatok, hanem mi emberek is részesülünk. Továbbmentek, az erdőben már egyre érdekesebb volt, a kisfiúnak már sok minden ismerős lett, de még mindég igen sokat kérdezősködött, apukájától. A domb is egyre emelkedett, az ösvény is már kevésbé volt járt, de az apa már ismerte jól az utat. Egyszer csak a kisfiú felkiáltott, hahóó.. ez a hideg forrás. Odaszaladt és már inni is akart belőle, amikor az apukája rászólt, -várj még egy kicsit fiam! Picit pihenünk és csak azután iszunk vizet, mert a nagyon hideg víztől megbetegedik az ember és még a torka is fájni fog. Itt aztán megették az első uzsonnájukat is, majd a kulacsba vizet vettek. Tudod kisfiam, a hegyek tetején nem szokott forrás vagy ivóvíz lenni, nemsokára fent leszünk a tetőn. Már nagyon fáradt volt a kis legényke, mindég kérdezgette, hol van már az a tető? Tudod fiam, a tető nem mindég egy csúcs, hanem erdővel borított hegygerinc is lehet hegytető. Látod már fent is vagyunk! De hát itt nem látszik semmi! –mondta csalódottan a kisfiú. Hát persze, mert az erdőben vagyunk, most pedig követjük a hegygerincét. Itt a legkönnyebb masírozni, mert kicsi az emelkedő.

Mentek-mentek-mendegéltek, egyszer csak a fák között egy tisztáson, nagy falábakat pillantottak meg. Fáradtságát elfeledve a kisfiú szaladt, a hatalmas építmény felé, mivel ő kicsike volt alig látta a tetejét. Az építmény egy három emeletes fagerendákból összeácsolt kilátó volt, amelynek teteje magasan az erdő fölött kandikált ki. Na, itt megpihenünk és ebédelünk, utána pedig megmásszuk a messzilátót. Így nevezték el a város lakói, mert innen nagyon messze el lehetett látni. Falatozás közben megszólalt a kisfiú: -de hát hogyan megyünk oda fel a magasba? -Hát azokon a létrákon mászunk fel, mondta az apukája. A kilátó alatt a kisfiúnak inába szállt a bátorsága, látván a hatalmas létrákat, már nem lelkesedett, hogy felmásszon rájuk. Tudod fiam, nem kell félni, te mész előttem én pedig a hátadnál leszek és vigyázok rád, mondta az apuka. El is indultak, ez első pár méteren még lelkesen mászott a legényke, de amikor már az első emeletről lenézett, el kezdett félni. Le akart volna jönni. Megszorította apukája lábát és el nem engedte. Tudod fiam, mindenki fél először, de ezt lassan meg kell szokni, megfogjuk ezt a karfát és ebbe kapaszkodunk, és nem lefele nézünk, hanem előre. De a második emeletre a kisfiú semmiképp sem akart felmenni.

Erre az apukája azt mondta, most először felviszlek én, ide kapaszkodsz az ölembe és én a létrán tovább mászok. Szorította is ám az apukája nyakát! -majd megfulladt tőle. Végre felértek a második emeletre is az erdő fölé. Innen már csodálatos kilátás nyílik a távoli tájakra. Lassan, körülnézett a kisfiú, látta a várost, ahonnan jöttek, a magas hegyvonulatokat, ahogyan a távolba vesznek az erdők, mezők, látta mi van a Meszes hegy mögött, az aranyos kis falvakat, templomtornyaikkal. Amott pedig egy piramis alakú alacsonyabb hegyet. Látod fiam, az ott a Moigrádi gránit bánya, ott bányásszák azokat a kockaköveket, amelyekkel a városunk útjai be vannak borítva. Majd egyszer oda is elmegyünk, de az még messzebb van. De nézd ott a város közepén, a kis dombon a mi református templomunkat, ott mellette van a mi házunk is. Milyen messze van! –sóhajtott fel a kisfiú. Látod egy fél nap alatt milyen sokat jöttünk? –Mondta az apuka. A bámészkodás után, a kisfiú már nem akart felmenni a kilátó tetejére, félt, mert a szél lassan mozgatta a faépítményt és le akart menni. –Jól van fiam, most már láttál eleget, lemehetünk, majd ha nagyobb leszel, akkor majd felmászol te egyedül is. Így asztán megelégedve lejöttek a messzilátóról és elindultak hazafelé. Lefele az út könnyebb volt, a kisfiú nagy örömében egyre csak azon fantáziát, legközelebb, hogy mássza meg ő egyedül a messzilátót. Ő akkor majd még messzebb fog ellátni. Akkor biztosan fogja látni a házukat, és belát még a kőbányába is, de még az Óperenciás tengerig is ellát. Így telt el az idő hamar, pihenőkkel, uzsonnával és már estefelé lent is voltak a városban.

Élményit, otthon nem győzte mamájának mesélni a kisfiú. Olyan gyorsan aludt el, hogy még a vacsora sem kellett neki, s máris az álmok világában találta magát. Olyan kilátókkal és tornyokkal álmodott, ahonnan mindent lehet látni.

3. rész                                        A Fenyves erdőben


Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú szülei sokat dolgoztak. Túl sok szórakozási lehetőség nem volt, ezért elég gyakran jártak kirándulni a közeli hegyekre. A kisfiú egyszer megkérdezte - és mi az a Meszesre menni? Kirándulásra készülődve, az anyukája megmagyarázta: - tudod kisfiam, azt a nagy hegyet azért hívják Meszesnek, mert sok a mészkő benne és vannak ott mészkő bányák is. És mi az a mészkő? Jött a másik kérdés. – Az olyan fehér kő, amelyik puha és ti gyerekek azzal szoktatok írni a járdára. - Nekem is van olyan, mondta a kisfiú, azzal rajzoljuk fel a kockajátékot, amikor ugrálunk, cseréppel pedig pirosan írunk. Már el is készültek közben, és indult a kis család kirándulni. Akkoriban nem volt autóbusz, gyalog kellet menni a város széléig. Ott kezdődött a Fenyves-erdő.

Itt mindig megpihentek, a kirándulók. Nagyon jó illata volt a gyantás fáknak, de a kíváncsiskodó kisfiú összeragacsozta magát, nehezen lehet a fenyőgyantát letörölni. Az apa megmutatta fiának, mire jó még a fenyőgyanta. - Látod, ha tüzet rakunk és nem gyúl meg a nedves fa, akkor a gyantát kell meggyújtani előbb és már ég is. Pihenés után továbbmentek, a fenyves erdő másik oldalánál volt egy nagyon szép fiatal fenyőerdő, ezt már jól ismerte a kisfiú, mert ide gyakrabban jártak. Itt lehetett sok szép fenyőtobozt gyűjteni. Innen nem messze volt, a Gyilkos domb. Itt mindég elborzadt a kisfiú, mert sok rosszat hallott már erről a dombról. Mesélték, hogy a tetejéről egy szerelmespár vetette a mélybe magát, mert nem engedték őket egybe kelni. Máskor azt mesélték, hogy gyerekek akartak felmászni és lecsúsztak a falról, mind összetörték magukat. Távolodva a helytől még messze ellátszott a vörös agyagos domb. Látod fiam, mondta az apa, - ha majd nagy leszel, te is felmehetsz a tetejére, de csak az ösvényen, mert a szélénél omlik a domb. Ezután megkerülték a dombot, majd a kavicsbánya résznél megálltak szétnézni. Alig mert a kisfiú közelebb menni, a domb teteje neki nagyon magasnak tűnt. - Itt lehet szép kavicsokat és köveket keresni. Mondta az apuka. - Látod ez a kő, úgy csillog, mint az arany, de nem az, hanem sárga csillám szemcsék vannak benne és könnyen törik szét. Ebben pedig szép színes kavicsok vannak, azokban ott pedig kővé vált csigák. Gyűjtött is a kisfiú belőlük bőven, alig bírta cipelni tovább. - Most pedig megyünk diót gyűjteni, mondta a mamája. A fenyves erdő másik szélénél, volt egy szép kis tisztás és sok diófa. Egyiknek alacsonyabban voltak az ágai és a kisfiú gyorsan fel is mászott rá, de a diót nem érte el. – A diót le kell rázni a fáról, vagy egy karóval leverni az ágakról, szólt az apa. Nemsokára magáról le fognak hullani, ha jön egy szél, vagy hűvösre fordul az idő. Sok diót szedegettek fel a fák alól és nagyon szorgalmasan pucolgatták, mert a nyers dió finom ám! A kisfiúnak nem sok türelme volt a dióhéj lehámozásához, ezért inkább segített az apjának tüzet rakni. Amikor szalonnasütésről volt szó, mindég ott fontoskodott a tűznél. Az apja megmutatta neki, hogyan kell nyársat készíteni. Látod fiam, vágunk szép egyenes mogyorófa ágat, de olyat, amelyiknek elágazó a vége. Kihegyezzük, megpucoljuk a végét a fa kérgétől és meghagyjuk az elágazást. Ez arra jó, hogy ha sül a szalonna ne essen le, bele a parázsba. A kisfiú mamája pedig megmutatta, hogyan vágjuk karikára a hagymát, feltesszük a kenyérre és a szalonna csepegő zsírját, oda fogjuk nyomkodni. Nem is telt bele egy félóra, már boldogan falatozták az ízletes ebédjüket. A délután pihenéssel, meséléssel és mezei virágszedéssel telt el. A kisfiú még pillangók fogásával is próbálkozott, de sikertelenül. – Majd legközelebb, készítünk lepkefogót és azzal kergeted a pillangókat, mondta az apa. Estére fáradtan de boldogan tért haza a kis család. A kisfiú ágyikójában szép álmokat álmodott, talán a lepkékről, talán az erdők-mezők tündéreiről. Lehet, hogy majd elmeséli nektek is.

2.rész                                       A gombászás


Volt egyszer hol nem volt, nem is olyan régen, egy kisvároskában élt egy kisfiú. Alig volt öt éves, de máris nagyon szeretett volna gombászi. A gombáról már tudott, hiszen evett már többször, és tudta, hogy nagyon finom, de a gombászásról semmit nem tudott. Sokszor hallotta, hogy apukája megy gombáért, mert kevés volt a pénz, és nagy volt a szegénység.

Egyszer aztán, amikor apukája ismét gombászni készült, odaállt eléje: Apuci! –Én is szeretnék gombászni! - Hogy vigyelek téged magammal? Az nagyon messze van, sokat kell gyalogolni. - De én már nagyfiú vagyok, én is jövök.

Fel is kerekedett apa és fia, és elindultak. Hosszú volt az út az erdőig, a hegy aljáig még ment a fiúcska, de az erdőben már nehezen. Botorkált az apja után hűségesen, de egyre többször esett el. Volt az apjának egy erős hátizsákja, kivette abból az elemózsiát és azt mondta: - Fiacskám, most beléülsz ebbe és én viszlek a hátamon.

Nagyon élvezte a kisfiú és büszke volt, mert tudta, hogy az ő apja erős ember, és közben kérdezhetett is. - Miért olyan sötét az erdő? – Mert a magas fák levelei eltakarják a Napot. Mennyi levele van a fáknak? – Hát azt meg sem lehetne számlálni –mondta az apa. Miért zúg az erdő? –jött a másik kérdés. – Mert a szél mozgatja az ágakat és a levelek susognak, beszélgetnek. - És mit mondanak? - Mi emberek nem tudhatjuk, ők a saját nyelvükön beszélgetnek. De jó emberekről biztosan csak jókat mesélnek.

Meredek volt a domb, az apa elfáradt, megálltak pihenni egy kis forrásnál.

- Ez a Hideg forrás –mondta az apa - ez a neve. Megkóstolta a vizét és tényleg nagyon hideg volt. Elővették az uzsonnát és nekikezdtek falatozni. Volt egy-egy paprikás zsíros kenyér, nagyon ízlett, mert fáradtak voltak.

Utána megnézték az útközben begyűjtött gombákat. Volt a szatyorban sokféle fajta, az apa elkezdte sorolni őket: ezek a csipkés szélű sárgák itt olyanok, mint a csirkék, nevezik őket Csirkegombának vagy Rókagombának is. Ez a másik zöldes-kékes kalapú a Kékhátú. D ez itt a legfinomabb fajta, ez a Hiribagomba vagy Vargánya. Ebből készül a legízletesebb rizses gomba, a nokedlis, de a gombaleves is amit te nagyon szeretsz. - De ez a sárga csomó micsoda? Kérdezte a kisfiú. Ez a híres Szegfűgomba de nevezik Korallgombának is. - Tudod fiam, az erdőben nemcsak ehető gomba van, hanem nagyon sokféle mérges gomba is. Ezért neked meg kell tanulnod őket felismerni, ha nagyobbra nősz.

Tovább indultak, fel a hegygerincre, ott egy tisztáson megálltak szétnézni. Melegen sütött a nap, a réten még volt szamóca, szedte is a kisfiú szorgalmasan.  -Már délután van, jó lesz hazafele venni az irányt, mondta az apa. De a kisfiú nagyon fáradt volt már, így visszakerült a hátizsákba, a dombon lefelé ringatózva el is aludt hamar. Mire felébredt, már esteledett, kivette az apukája a zsákból és talpra tette. – Most már ideje neked is megmutatnod, hogy egy nagy legényke haza is tud menni! –mondta az apukája.

Az erdőben egyre sötétebb lett, az árnyékok sejtelmesen mozogtak, a kisfiú kicsit félt. Ne félj fiam, az erdő szelleme vigyáz ránk, a jó embereket nem bántja. De apa! – az ágak miért csinálnak olyan csúnyán? – Azért mert a sok száraz ág megöregedett, siratják a fát, ők majd lehullanak. Ez a természet rendje. Majd helyettük nőnek mások, szép levelekkel. - És mi lesz az öreg fával? – Ők is kidőlnek, elrothadnak és rajtuk nőnek majd a gombák. -Apa! Meddig él egy fa? Sokat fiacskám, többet, mint az ember. Látod ott azt a vastag fát? Öleld át! - De nem tudom, nagyon vastag. – Látod, az a fa, már itt van száz éve és itt lesz még akkor is, amikor te már nagyfiú leszel.

Végre elérték az erdő szélét, egy nagyon szép rét terült el ott, innen már látszott a városka. A kisfiú elkiáltotta magát: - arra lakunk! - Még van egy kis dolgunk fiam. Szedünk egy csokor mezei virágot a mamának, tudod, ő nagyon szereti őket.

                       Apa és fia boldogan mentek haza a gombákkal és a csokor virággal.

1.rész                                     Az Angyalkás kút

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, nem is olyan régen, egy kis városka. A városka egy szőlődombokkal körülvett völgyben, épült nagyon-nagyon régen. Sok jó ember élt ebben a kis városkában, akik segítették agymást, együtt dolgoztak, sírtak ha kellett, mulatoztak. Teltek múltak az évek és egy gonosz hatalom nehezedett a városka lakóira, akik mindenkinek parancsolni akartak és meg mondani ki mennyit és mit dolgozzon. Nagyon elromlott a városlakók hangulata, de mivel ők bennük szeretet volt, így jobban eltűrték az új urak gonoszságait. Volt ebben a városban egy szegény asztalos család, akinek a fiuk kereskedő volt és nagyon szerette a focit. Játszott is ő a meccseken mindég szívvel-lélekkel. Egyszer aztán egy nagy foci meccsen, megpillantott egy szép szőke, kékszemű lányt, s ezek után már neki is játszott. Elmúlt egy pár év és a két szép fiatal pár egybekelt. Bár szegények voltak mind a ketten, a sok jó embernek köszönhetően szép mennyegző lett rendezve. Volt is nagy csudálkozás, a menyasszonyból a városka legszebb asszonya lett. A nagy szerelmükből született egy kisfiúcska. Teltek az évek a sok nehézséggel, a városba egyre több rossz ember érkezett, egyre többet kellett dolgozni és egyre többet parancsolgattak az új urak. Közben a kisfiúcska egyre növekedett, akit a szép mamája szorgalomra és a szeretetre tanította.

A városka hangulatos volt, a régi de szépen épített épületeivel, a szép virágos parkjával, a kockaköves utcáival. A felcseperedő kisfiú segített mamájának vizet hordani a kútról. Eleinte csak ivóvízért küldték el az ártézi kúthoz, amelynek nagyon finom vize volt.

Az 5 éves kisfiú csodálattal nézte a négy angyalkát, amelyeknek kannáiból csorgott ki a víz. A kút nagy kerek medencéjében nyáron lehetett pancsolni. De mindig szívesen jött ide vízért, még télen is, mert akkor csúszkálni lehetett a befagyott tócsákon. Sokszor képzelődött, a közeli fenyőfák árnyékában, amikor a szél mozgatta, és sejtelmes árnyékokat vetett az angyalkás kútra.

Történt egyszer egy téli délután, sürgősen ivóvízért kellet menni. Amikor felerősödött a szél, zúgtak a fenyők ágai, sötétedett és az árnyékok is mozogtak. Csak az egyik angyalka csorgatott vizet, a többi be volt fagyva. Nem volt senki a kútnál, a fiúcska egyre jobban félt. A szél csak a kanna mellé fújta a vizet. A fiúcska azt gondolta, - milyen jó lenne, ha a többi angyalka is öntené a vizet! Erre a befagyott angyalka szelíd hangon megszólalt: - szabadíts meg! –szabadíts meg! A fiúcska megsajnálta az angyalkákat azon gondolkozott, hogyan szabadítsa meg őket a jégtől. Körülnézett, talált egy követ és azzal addig-addig ütögette a jeget, amíg az szét nem tört, s egyszer csak a víz elkezdett újra folyni. Szinte a szél is leállt, s a kanna hamarosan megtelt finom ivóvízzel. Erre a fiúcska bátrabb legénynek érezte magát és letörte a másik két angyalka jégcsapjait is. A négy angyalka kannáiból kifolyó víz, ezután olyan szépen csobogott, mintha daloltak volna. A fiúcska már nem félt, levette a túlcsordult kannát és hazafele indult. Hátúlról halk szavakat hallott: - -háromszor tettél jót, - háromszor leszel nagyon boldog életedben! Angyalk

Ezek után a fiúcska egyre szívesebben jött az angyalkás kúthoz, s itt mindég nyugodtan álmodozott, de az angyalkák már nem szólaltak meg többé.  Ő egyre nagyobb fiú lett, de álmai megmaradtak.


írta: Pintye Tamás

BLU201205-7807-1810