Mi lesz, ha nem?

Bizonyos korábbi tévedések okán felmerül bennem a kérdés: mi lesz, ha nem sikerül „lecsapolni a mocsarat” júniusban és vereséggel zárul az unós választás, azaz, nem tudjuk elfoglalni Brüsszelt? Hiszen a „lecsapoljuk” és „elfoglaljuk”, ma még éppen olyan fantazmagória, mint a „nem csapoljuk” le és „nem foglaljuk el”. A nemzeti oldal csak a győzelem eshetőségére számítva tervezget, éppen úgy, mint von Leyen megválasztásakor, amikor örömujjongásban tört ki az akkori „győzelem” láttán. Azután jött a fekete leves, és lám, Európa hovatovább háborúban áll. Mi több: világháborúban…

Tehát, kérdésem a következő: van-e valamilyen forgatókönyvünk arra, ha júniusban választási csalás vagy a nyugat-európai társadalmak immár természetessé vált stupiditása okán minden marad a régiben, és tovább folytatódik az az elmebeteg politika, amely szinte már meg is semmisítette az Öreg Földrészt? Ez esetben talán az egyetlen megoldás, ha akár ideiglenesen, akár véglegesen elhagyjuk ezt a beteg, Istent és embert nem ismerő, háborús és háborodott gondolkodású konglomerációt, és keresünk magunknak új szövetségeseket. Olyanokat, akik mind gazdaságilag, mind katonailag függetlenek az USA-t igazgató láthatatlan hatalomtól, és az egykori Európához hasonlóan keresztény alapokon állnak. Persze, nem biztos, hogy van még efféle hatalom a világban. Ha nincs, akkor bizony magunkra maradunk. És ha magunkra maradunk, akkor egyetlen reményünk az isteni Gondviselés lesz. Igaz, a mai világban ez a legmegbízhatóbb és legbiztosabb lehetőség, amennyiben hittel élünk vele.

Mi magyarok szerencsés nemzet vagyunk, mert a hitünk és a Szent István-i felajánlás által már sok hasonló világpolitikai összeomlást túlélt ez a nemzet. A magyar keresztény szemlélet és életvitel – egyházi hovatartozástól függetlenül –, genetikai áldás. Szenvedve, fogcsikorgatva, megalázva, darabokra szedve, Gulágra hurcolva, deportálva, de évszázadokon keresztül sikerült túlélni minden tragédiát. Most azonban sokkal nagyobb a baj, mint eddig bármikor. Ugyanis, annak a szövetségnek az áruló és lefizetett vezetése – amely szövetségbe hazudozással, kecsegtető ígéretekkel belerángatták Magyarországot –, beteges és embertelen elképzelésekkel rukkol elő. Olyanokkal, amelyek homlokegyenest ellenkeznek a keresztényi szemlélettel és kultúrával, a joggal, az erkölccsel és a klasszikus európai értékekkel.

A háttérhatalom már leplezetlenül támogatja, illetve irányítja ezt a vezetést, ezért aligha várható, hogy a neki tetsző rombolást, keresztényüldözést egy „demokratikus” választás megállíthatja. Az sem elképzelhetetlen, hogy a végeredmény már ott lapul egy dossziéban, valahol az USA-ban vagy egy európai páholy irodájának mélyén.

Tehát nekünk, magyaroknak minden eshetőségre számítanunk kell. Lélekben és fizikailag is fel kell készülni egy negatív fordulatra is, hiszen a belpolitikai támadások egyre erősödnek, de az azokra adott válaszok korántsem elégségesek. Mintha megtorpant volna minden a jobboldalon… és ez nem jó!

Ma, a társadalomban, az egyházakban és a közéletben, minden szinten magunkhoz kellene térni és kimutatni azt a rejtett erőt, amely a történelem során mindenkor megvolt a magyar társadalomban, ha az végveszélybe került. A kormány-médiának is sokkal nagyobb, szerteágazóbb, kulturáltabban végzendő és több feladata van, mint amennyit ma látunk teljesíteni vagy éppen nem teljesíteni. Ez a magyar néplélek ismerete nélkül szinte lehetetlen, mert amíg a bal oldali médiumok az erőszakra, a gyűlölködésre, a negatív emberi tulajdonságokra építenek, addig ezt a mentalitást a jobb oldalon tilos volna átvenni. Nem azt kellene figyelnie a jobboldali szerkesztőségeknek, hogy a másik oldal mit nem ír meg, mivel nem foglalkozik, hanem azokat a súlyos bűnöket, bajokat és problémákat kellene napestig sorolni a nyomtatott és elektronikus sajtóorgánumokon keresztül, amelyeket az elmúlt öt esztendőben ez a politikai oldal elkövetett. Valamint arról is sokkal többet kellene, hogy halljon a társadalom, hogy mi forog kockán, ha ezek nyernek. Ma amolyan, veretes szocialista mantrát hajtogat a jobboldali sajtó… olyan jelszavakat, amelyeknek semmi értelmük nincsen. Mert nincs bennük a néplelket érintő, szeretetteljes, emberséges gondolat. A „nem adjuk a hazánkat”, „legyél te is forradalmár” vagy a „megvédjük a családokat” szlogenek inkább idegesítőek, semmint meggyőznének bárkit bármiről…

Rövid időnk van még arra, hogy értelmes és a társadalmat megérintő érvekkel, cikkekkel, azok alapján valóban győzzünk, „csapoljunk, elfoglaljunk”, normalizáljunk. Ehhez azonban sürgősen át kell gondolni a társadalommal való kapcsolattartás (kormány-kommunikáció) koncepcióját. Mert a kérdés sajnos állandó és marad: mi lesz, ha nem?

  Stoffán György- facebook                    

SORSUNKÉRT szerkesztősége

BOLDOG NŐNAPOT KÍVÁN NŐI OLVASÓINAK

* * *

Szabó István Rímhajlító

Nőnapi tükör

Életet adsz, bár nem kértem,
S gondoskodsz önzetlenül.
Kézen fogva elindítasz,
Szívemre a lelked ül.

Gyermeked új gyermekének
Kalácsot sütsz bármikor,
Mosolyodból hiányzik az
Őszbe oldott vasszigor.

Szívet rabolsz, összetörsz és
Elhajítasz szenvtelen.
Végül sorsként holtig társul
Kovácsol a szerelem.

Egyszer támasz, máskor tükör,
Bal kézből a jobbikba
Fogva leszel világomnak
Ezerarcú hobbitja.

Virágok rőt szirmaiból
Ma rímekkel tarkított,
Világra szóló, boldog és
Szép Nőnapot hajlítok!

Dr. Ábrám Zoltán

Köszönjük, Novák Katalin!

Bár felmérés nincs róla, az eddigi hozzáállások alapján bizonyára nem tévedek, ha kimondom: az erdélyi magyarok döntő többsége szomorú szívvel és megdöbbenéssel vette tudomásul Novák Katalin köztársasági elnök lemondását. Hiszen szívébe zárta a tájainkra is „haza-hazalátogató”, nemzeti és emberi értékeket felvállaló, őszinte hangvételű, egyenes tartású, kellemes megjelenésű és szívhez szóló gondolatokat megfogalmazó államfőt. Az oldalvonalon túlról szurkolt sikereinek, akárcsak nőtársának, Varga Judit volt igazságügyi miniszternek, potenciális EP-listavezetőnek.

Mindkettőjük saját lelkiismeretükre és a közelgő választások botránymentesítő érdekeire való tekintettel nyújtották be lemondásukat.  A tények, a történtek pontos ismerete, a kegyelmi kérés jóváhagyása, annak megszellőztetése, az amúgy erdélyi származású kegyelmet nyert jogi és erkölcsi felelőssége és még számos kérdés csupán szóbeszéd, találgatás, értelmezés kérdése. Részemről abban bizonyos vagyok, hiszen más téren már bebizonyította, hogy a köztársasági elnököt az emberies jóindulat vezérelte, amikor bűnösök vagy akár a joggyakorlat által meghurcolt elítéltek számára kegyelmet gyakorolt, kiváltképpen a magyarság számára szeretetet sugárzó pápalátogatás alkalmából. Mégha jótékonykodni is csak módjával érdemes, és a kényes témákban kockázatos. Hiba volt, beismerte, lemondott. Példát nyújtott azon politikusok számára, akik ezt korábban nem tették meg.

Sokadmagammal együtt csak annyit mondhatok: nagyon, nagyon sajnáljuk. És tiszteljük a felelősségvállalást, az erkölcsi tartást, az értékek – így a család, a gyermekjogok – melletti kiállást. Megköszönve mindazt, amit Novák Katalin államtitkárként, miniszterként, államfőként a magyarság, az erdélyi magyarság számára közvetített és cselekedett. Lelki békét kívánva számára, hiszen „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”, boldogok a tiszta szívűek, a békességre igyekezők, a szidalmazottak és a gonosz hazugságot elszenvedettek. Amazoknak pedig legyen bocsánat, “mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Kohán Mátyás                                             Gengsztertempó

Szörnyű, de igaz: 2024. január 28-án valami véget ért – többé már nincsenek észérvek a brüsszeli álláspont mögött, marad hát a gengsztertempó.

Ordas, gusztustalan hazugság ez az egész, amelynek egy dologhoz van köze: ahhoz, hogy Magyarország az EU-ban egyedüliként nem hajlandó gyarmatként viselkedni.

Emlékeznek azokra az időkre, amikor az uniós viták még arról szóltak, hogy mi a helyes? Hogy Görögországnak az eurón kívül jobb-e, vagy belül? Hogy a kanti kategorikus imperatívusszal összefér-e kerítést építeni az EU határán? Hogy legyen-e közös hitelfelvétel vagy ne legyen?

Na, ezeknek az időknek lett 2024. január 28-án végleg vége. Már látszatvita sincs.

A nagy brüsszeli elképzelések kigondolói már annak igényével sem lépnek fel, hogy elképzeléseik kiállják az elemi formállogika próbáját. Egy érvük van: vagy megszavazod, vagy főbelövünk.

Magyarország tegnap esti nyilvános megzsarolásával – emlékeztetőül: a forint bedöntését, a külföldi befektetők bizalmának megrengetését és az összes uniós pénz megvonását helyezték kilátásba, ha nem adjuk áldásunkat az ötvenmilliárd eurós ukrán támogatásra – eldőlt az a vita, hogy ki zsarol itt kit.

Eldőlt az a vita, hogy van-e bármi köze Magyarország abajgatásának a jogállamisághoz, a korrupcióhoz, a Kúria ügyelosztási rendszeréhez vagy az Integritás Hatóság alelnökének életrajzának konkrétumaihoz. Nincsen.

Ordas, gusztustalan hazugság az egész, amelynek egyetlenegy dologhoz van köze: ahhoz, hogy Magyarország az Európai Unióban egyetlenként nem hajlandó gyarmatként viselkedni, és fenntartja annak jogát, hogy uniós indítványok megítélésekor ún. logikát alkalmazzon, agysejteket vessen be, a közös döntéshozást intellektuális, érveket igénylő folyamatként fogja fel. Szégyellheti magát mindenki, aki a színjátékhoz asszisztált, aki valóban képes volt magyar jogállamisági problémákra vonatkozó brüsszeli igényeket tartalmukban komolyan venni, a budapesti kormányt zsarolással vádolni, és ezt a hamis látszatot keltve írt, beszélt, szavazott.

A kiszivárgott dokumentumokból kiderül, mi lehet az EU döntéshozóinak stratégiája – a tét 50 milliárd euró.

Nettó, pőre, cseppet sem romantikus erőpolitika mások külügyi érdekei mentén – ez az európai valóság.

Mindegy, hogy minden csecsemő látja, hogy az Európai Unió ukrajnai stratégiája, ha lehet így fogalmazni, egy kettős romhalmaz. Egyrészt azért, mert az Egyesült Államoké is az – tessék meghallgatni ezt a kitűnő vitát. Joe Biden az amerikai külpolitika klasszikus hibáját követi el azzal, hogy nem ad világos, hihető végpontot az ukrajnai háborúnak, és hagyja, hogy egy elejétől fogva irreális célt követve Ukrajnán Irakhoz és Afganisztánhoz hasonlóan végtelen, értelmetlen háború uralkodjon el, melyből aztán az USA célját el nem érve, iszonyatos erőforrásokat belefektetve, lényegében vesztesen távozik.

Ezért romhalmaz az amerikai stratégia.

Az európai meg azért az kétszeresen, mert saját stratégia és saját célok megalkotása helyett a kudarcra ítélt amerikai stratégiával kíván elbukni maga is.

Az ötvenmilliárd eurós támogatási csomag egy bukott stratégia rossz eszköze. Abból indul ki, hogy Ukrajnában még minimum négy éven át háború lesz, és nem is lehet más, csak háború; s ennek finanszírozására az Európai Uniónak adósságközösséggé kell válnia. Ötvenmilliárd euró – ez majdnem duplája a Magyarországnak járó 2021-2027 közötti kohéziós források és a helyreállítási pénzek összegének. Ez olyan, mintha az Európai Unió kohéziós programjába valaki hatalmi szóval felvette volna a komplett Nyugat-Balkánt. Elmondhatatlanul rossz döntés és iszonyatos teher – a semmiért.

Ezért sem lehet róla úriember módjára megegyezni. Marad a gengsztertempó, a nigériai iszlamista milíciák diplomáciai kifinomultsága. Egy ennek megfelelő ajánlatot kapott tegnap este Magyarország, de ne tévedjünk –

AZ EP-KÉPVISELŐI ÁLMAIRÓL HIRTELEN LEMONDÓ CHARLES MICHELT IS VALAMI ILYESMI GYŐZHETTE MEG ARRÓL, HOGY Ő INKÁBB MÉGSEM KÍVÁNNA 2024-2029 KÖZÖTT EGY KELLEMESEN FŰTÖTT BRÜSSZELI MEG EGY VALAMIVEL HIDEGEBB STRASBOURGI SZOBÁBAN HAVI TIZENÖTEZER EURÓT KERESNI.

Nekik is, de nekünk is kimutatták a foguk fehérjét. Nagyon fehér. S most pont annyi mozgásterünk van, amennyi erőnk.

Mielőtt még valaki kurucos bajszát kackiásra pödörve huxitot kiáltana, tájékoztatnom kell egy apróságról: a brüsszeli összeesküvők okosak voltak, kívül sem tágasabb. A forint bedőlése, a külföldi befektetők bizalmának megrendülése és az összes uniós pénz megvonása ugyanaz, mint ami egy esetleges huxit következménye lenne. Nincs errefelé menekvés, nézzük csak meg a Balkánt: a szerb dinárt és az albán leket a külföldön dolgozó balkániak millióinak hazautalt eurói tartják életben, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó pedig vadházasságban él az euróval. A Nyugat üzenete világos: aki a Nyugat előnyeit, a gazdasági stabilitást, a kedvező befektetési környezetet és a stabil valutát élvezni szeretné, annak jó képet kell vágnia a Nyugat menthetetlen baklövéseihez is. Vagy főbelövik. Nincs vita.

Ezt az üzenetet küldte tegnap kis hazánknak a Nyugat.

Most is meg kell találni azt, amit eddig is mindig megtaláltunk: a kölcsönös tűrhetőség külső határát. Azt a metszetet, ahol Magyarország politikája a saját állampolgárai és a nyugati szövetségesei számára még egyaránt épp elfogadható. Orbán Viktor, akinek felelőssége a magyarok érdekeinek képviselete, el fogja találni a helyes választ. De akik a zsarolók oldalán politizálnak, azoknak ez lehetne cezúra is. Vehetnének végre példát kedvenc románjaikról, lengyeleikről, cseheikről és szlovákjaikról, és összeállhatna lelkükben megélt valósággá a kisantant farkastörvénye: a nagykutyák elé dobja hazáját, aki külföldön árulja azt. Álljatok a hazánk oldalára. Most van itt erre az idő.

(mandiner.hu, 2024. 01.30.)

Holoda Attila

NEMZETI LEÉRTÉKELŐDÉS

Devalválódás per definitio annyit tesz, hogy „Pénzegység aranytartalmának, illetve külföldi értékének törvényi vagy kormányzati eszközökkel való csökkentése.” Stimmt.
Az (egykorvolt közös) értékeink kormányzati eszközökkel történő szándékolt csökkentése.

KÖZLEMÉNY

A szeretet üzenete – az új esztendőre

Karácsony a szeretet ünnepe. Ennek bizonyságaképpen szerető Istenünk elküldte szent Fiát, hogy megmentse és megváltsa a világot. „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet – írja János apostol –, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lehet teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18).

„Ne féljetek” – hangzik az angyali szózat a karácsony evangéliumában (Lk 2,10). „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett” (Róm 13,12). A téli napforduló után feltartóztathatatlanul terjedő világosság kiűzi a sötétséget, ennek hasonlatosságára pedig az isteni szeretet emberi félelmeinket. Az alighogy magunk mögött hagyott ünnep lendületétől áthatva járjunk világosságban és szeretetben az új esztendőben!

Temesvár „szabadító karácsonyának” 35. esztendejébe léptünk. Áldón emlékezünk Isten jótéteményére, hogy megdöntötte az isten- és embertelen kommunista diktatúra uralmát, és kiszabadított „a gonosz birodalmának” (Ronald Reagan) fogságából és félelmeiből. Áldott legyen azoknak az emléke és öröksége, akik halálmegvető bátorsággal áldozták életüket szeretteikért és a szabadságért!

De a félelem alattomos módon, időről időre újból visszalopózik a szívünkbe. Ceauşescu titkosszolgáinak a nyomába lépve Iliescu terroristái taszították félelembe országunk népét. Ezt követően Marosvásárhely fekete márciusának és a bukaresti Egyetem téri eseményeknek a brutalitása félemlítette meg a szabadságért egyemberként kiálló románokat és magyarokat. Az eltelt harmincnégy évben a régi rezsim megosztó politikájának módjára az áldemokratikus többségi hatalom ismét elérte azt, hogy egymás elleni gyűlöletre és egymástól való félelemre hergelje az állampolgárokat, a románokat és magyarokat. Ennek az álságos politikai kurzusnak – értelemszerűen – minden esetben a legfőbb kárvallottja a kisebbségi magyarság.

„Ne kötelezzétek meg ismét magatokat a szolgaságnak igájával – int bennünket Pál apostol (Gal 5,1). Ne vegyük fel a „magyar kártyát”, ne engedjünk a gyűlölet és a félelem kísértésének, jóval győzzük meg a gonoszt! (Róm 12,21).

Aki fél, válságban van – állapítja meg Bibó István. „Gyáva népnek nincs hazája” – írja a Költő (Sajó Sándor). „Aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk, a mi árulónk” – kiáltja Erdély nagy fia, Kós Károly, aki 140 évvel ezelőtt született Temesváron.

Petőfi sem alkuszik – tesz bizonyságot róla nagy költőutódja, Ady Endre. Példájukat követve mi sem alkudhatunk meg sem félelemből, sem számításból, sem önérdekből, sem opportunista szűkkeblűségből. Magyarságunk iránti föltétlen szeretetünk nem engedi meg.

Marcel Ciolacu miniszterelnök is azt mondja, hogy nem alkuszik, mivel – úgymond: „Románia szuverenitása és területi integritása nem lehet alku tárgya”. Az EMNT és az SZNT autonómiatörvénytervezetével kapcsolatos kijelentése azonban merő inszinuáció, hiszen mi nem veszélyeztetjük Nagy-Románia szuverenitását és területi épségét, hanem csupán azt kívánjuk, ami egy demokratikus társadalomban jog szerint megilleti erdélyi magyar közösségünket. A román nép szándékos félrevezetésének és magyarellenes uszításnak kell tartanunk törvénytervezeteink „revizionista” és „toxikus kezdeményezésnek” való megbélyegzését, valamint a Képviselőház elnökéhez szóló azon utasítását, hogy a törvényhozó testület „tegyen gyors intézkedést az RMDSZ kezdeményezésének visszautasítására”. Kós Károly Kiáltó szójával szólva nem akarunk többet és mást, mint amit „szabad elhatározásából ígért nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat”, éspedig nemzeti autonómiát. Hadd tegyük hozzá, hogy Romániának a Trianon óta eltelt évszázad sem volt elégséges arra, hogy az azóta beígért kisebbségi törvényt megalkossa. Legutóbb a 2020-as, majd ’21-es kormányprogramok irányozták elő ennek a törvénynek az elfogadását, azonban mint mindig, a román törvényhozás ezt is elszabotálta.

Apropó: RMDSZ. Idézett nyilatkozatában Ciolacu miniszterelnök „az RMDSZ kezdeményezéséről” beszél. A valóség ellenben az, hogy a törvénytervezetek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács szakmai műhelyeiben készültek, parlament elé terjesztői pedig Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség elnök-képviselője és az RMDSZ listáján megválasztott másik képviselőtársa, akik kezdettől fogva következetesen kiállnak kisebbségi önrendelkezésünk ügye mellett.

Szintén az RMDSZ-hez kapcsolódik annak a delegációnak a jószolgálati útja, mely tavaly decemberben járt az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek rendjén – egyebek mellett – arra hívták fel washingtoni politikusok figyelmét, hogy „a szélsőséges, populista, legionárius retorikájú Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) megerősödése komoly veszélyt jelent Romániára és a magyarokra nézve”. Ezzel a megállapítással önmagában csak egyetérteni lehet, de a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a nacionálkommunizmus idejére emlékeztető zsigeri magyarellenesség többé vagy kevésbé az egész román politikai osztálynak a sajátja. Az AUR bűnbaknak való kikiáltása eltereli a figyelmet a román államnacionalista berendezkedésről, nevezetesen az RMDSZ volt kormánykoalíciós partnereiről vagy éppenséggel Klaus Iohannis államelnökről, aki és amelyek cinkos hallgatással vagy éppenséggel cselekvő módon asszisztálnak a romániai hungarofóbia térhódításához.

Meg kell érteni, hogy az áldozat sohasem lehet szövetségese a tettesnek, mint ahogyan a Stockholm-szindróma csapdájába sem szabad gyanútlanul besétálnia. A közös zsákmányszerzésen alapuló szociáldemokrata-nemzeti liberális koalíció csatlósának lenni egyet jelentene azzal, hogy pártérdekből feladjuk nemzeti értékeinket és érdekeinket.

Választások éve következik Romániában. Félelem és önámítás nélkül szembe kell néznünk a valósággal. Erdélyi magyarságunk száz év alatt a felére apadt, s fogyatkozásunk az utóbbi három évtizedben gyorsult fel. Málta vagy Liechtenstein csekély lélekszámával példálózva nem szabad áltatnunk magunkat. Be kell látnunk, hogy – a többi határon túli nemzetrészhez hasonlóan – Európa veszélyeztetett népcsoportjai közé kerültünk.

De félnünk, megijednünk sem szabad, mert az önfeladáshoz és biztos kudarchoz vezetne. Rendeznünk kell sorainkat és szervezkednünk kell a munkára, építésre. Egyetlen válasz Trianonra, jelenlegi elesett állapotunkra: közösségi jogaink kivívása, az autonómia. Az 1989-es romániai forradalom még mindig adósunk a kisebbségi rendszerváltozással – erről nem mondhatunk le.

Kérjük Istent, hogy kimondhatatlan szeretetével űzze el félelmeinket. Hitünk és szeretetünk szövetségében egymást nem legyőznünk, hanem meggyőznünk kell. Ha nem így cselekszünk, mindnyájan csak vesztesek lehetünk. Választhatunk.

„Szabadon bűn és erény között / Választhatni, mily nagy eszme; S tudni, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme. / Tégy bátran hát…” – áll Az ember tragédiájában.

Nagyvárad, 2024. január 12.                                                     Tőkés László

Kelemen Hunor a magyarokat Mongóliába küldő román nacionalisták megbüntetését követeli

   Kelemen Hunor szerint nagyon határozottan fel kell lépniük a román állami intézményeknek ama szélsőségesen nacionalista román szervezetekkel szemben, amelyeknek a tagjai a hétvégén nyíltan magyarellenes összejövetelt rendeztek az úzvölgyi katonai temetőben.

   Az RMDSZ elnöke hétfőn arra reagált, hogy a Nemzet Útja (Calea Neamului) és az Ortodox Testvériség (Frăția Ortodoxă) nacionalista szervezetek a román hadsereg napja (október 25.) alkalmából felvonulást szerveztek vasárnap a Bákó és Hargita megye határában fekvő sírkertben. Mihai Târnoveanuék arra hivatkozva rendeztek naggyűlést, hogy szerintük „a magyar politikai szervezetek óriási nyomást gyakorolnak” a hatóságokra az általuk felállított újabb keresztek eltávolítása érdekében. A Székelyhon portál helyszíni beszámolója szerint a részvevők kifeszítettek egy „Magyarok, menjetek vissza Mongóliába, ahonnan jöttetek” feliratú molinót is.

  Kelemen Hunor az RMDSZ honlapján megjelent reagálásában úgy fogalmazott, szinte méltóságunkon aluli az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapján olyan emberekről beszélni, akik a hétvégén ismét bevonultak az úzvölgyi temetőbe, hogy elmondják: senkit nem tűrnek ebben az országban saját magukon kívül. „Ők, a temetőgyalázók, a történelemhamisítók ma a szabadság és közösségünk ellenségei, akik közöttünk járnak, ugyanazokat az utcákat róják, mint mi. Őket a gyűlölet, a magyarellenesség, a más nyelvek, a más kultúrák iránti gyűlölet mozgatja” – hangsúlyozta a szövetség elnöke.

   Kelemen elfogadhatatlannak nevezte, hogy büntetlenül visszaküldik a magyar közösséget Ázsiába, és kifogásolta, hogy a román politikában meghatározó szerepet játszó vezetők nem ítélték el a történteket. „Elfogadhatatlan a temetőgyalázás, a történelemhamisítás, már rég tiltakozniuk kellett volna a kormánypártoknak és az ellenzéki alakulatoknak. És már rég kellene tudnunk, hogy ilyen üzeneteket megfogalmazva milyen büntetést kaptak a szervezők” – közölte Kelemen.

   A politikus szerint két következtetés vonható le az úzvölgyi történtek kapcsán: vagy gyengék vagy cinkosok az állami intézmények, amelyek hagyják megtörténni mindezt. Szolgálatos temetődúló.

   Az RMDSZ elnöke hozzátette: mindkettő súlyos következményekkel jár. „Még nem késő, de nagyon gyorsan reagálnia kelle erre a román politikának, elsősorban az állami intézményeknek, mert ezt a fajta gyűlöletbeszédet, szélsőségességet nem szabad tolerálni. Ők nem az én egyéni szabadságomra törnek, hanem a közösségnek a saját történelméhez, nyelvéhez, kultúrájához, hőseihez fűződő szabadságát kérdőjelezik meg. És amikor ez megtörténik, akkor ezt már csak ennél rosszabb követheti: a szabadságnak a korlátozása, a verbális agressziót gyakran fizikai agresszió követi” – állapította meg Kelemen Hunor, hozzátéve, nagyon határozottan fel kell lépniük a román állami intézményeknek, mert ha gyengeséget mutatnak, akkor ez begyűrűzik a társadalomba, és még hangosabb lesz.

   Egyébként a Nemzet útja úzvölgyi rendezvényén kifeszített molinók egyikén – utalva az 1919-es román bevonulásra – azt is írták: „Magyarország nincs Európa térképén”. Továbbá egy összefüggéstelen, helytelen román szöveg is szerepelt rajta, mely magyarul így értelmezhető: „A barbár magyarok rablási szándékkal érkeztek vidékeinkre 1290-ben. Ezt követően a mongol-magyarok családjaikat is idehozták” – írta a Székelyhon.

   A résztvevőknél a korábban használt „Valami örök. Erdély román föld” feliratot is látni lehetett. A keresztekre Román hős (Erou român) feliratú, a román zászló színeivel díszített táblácskákat szereltek, a nagyobb keresztre „A román hadsereg hőseinek emlékére” felirat került, alsó részére román zászlót tekertek. A Székelyhon szerint Mihail Târnoveanu azt hangoztatta, bármit megtesznek azért, hogy a fakeresztek a helyükön maradjanak. Európa- és külföldellenes beszédében a külföldi vendégmunkások ellen is szót emelt, hangsúlyozva, hogy „Románia a románoké és a románok hazája is kell maradjon.”

   Arról is beszélt, hogy a romániai iskolákban háttérbe szorul a román történelem oktatása, és kifogásolta, hogy a zsidók történelméről és a holokausztról tanulnak a diákok. A megemlékezés gyertyagyújtással és közös lakomával folytatódott. Az ünnepség végén a jelenlévők román zászlót húztak fel arra a zászlórúdra, melyre augusztus 26-án a Csíkszentmárton község szervezte ünnepségen a sírkertben eltemetett magyar honvédekre emlékezők magyar nemzeti lobogót vontak fel.

  A piros-fehér-zöld zászló a vasárnapi román megemlékezés kezdetén már nem volt a rúdon – írta a hírportál. A Hargita megyei Csíkszentmártonhoz tartozó, elnéptelenedett Úzvölgye település nemzetközi katonatemetője négy éve vált román-magyar konfliktus helyszínévé. 2019-ben a román hősök napján több ezer román megemlékező erőszakkal nyomult be a temetőbe, hogy részt vegyen a román parcella és emlékmű ortodox felszentelésén, amelyet több száz székely élőlánccal próbált megakadályozni, sikertelenül.

  A román védelmi minisztériumnak alárendelt Hősök Emléke Országos Hivatal (ONCE) 2019. június 12-én közzétett összegzésében tisztázta, hogy nem Úzvölgyében temették el azokat a román katonákat, akiknek a nevét a román nacionalisták megemlékezésein rendre felolvassák.                                 (kronikaonline.ro)

Az alábbi írás 20 évvel ezelőtt készült. Talán egyetért velem az olvasó, hogy félelmetes az egyezés napjaink valóságával. K.P.

Atzél Ferenc

Eggy-gya-jeel-szóónk a – terrorizmus!

Az idősebbek bizonyára emlékeznek az „Eggy-gya-jeel-szóónka-béééke” című fülbemászó mozgalmi indulóra, amit a kommunizmus alatt úton-útfélen volt kénytelen hallgatni az ember fia. Akkor a béke volt az a bűvös szó, amit mindenre és mindenhol alkalmazni és használni kellett.

Volt békeharc, békekölcsön, békejobb, békegyűlés, békestaféta, békevilágtanács, világbéke, Béke cigaretta, Béke Tszcs, Béke cipőpaszta és pertli, s még ki tudja milyen béke. Kellett is vele foglalkozni állandóan, mert erre törtek rá – s no meg természetesen a béketáborra – a gaz imperialisták. Ezt akarták elrabolni tőlünk békeszerető emberektől, megsemmisíteni békénket, miközben idehaza (és szerte a világon) állandóan gyilkolták lelki békénket (is).

A béke jelszava, annak leple alatt aztán dúlt a terror, folyt a népirtás, folyt a Szovjetunió birodalmi politikájának leplezése. No meg – főként – a belpolitikai és gazdasági gondok elkendőzése. Sikerrel. Legalább is, ami a nyugati társutasokat, ill. az elbutított tömegeket illeti. Ennek védelme miatt kellett állandóan ébernek lenni, lezárni a határokat, tiltani és megnehezíteni az utazásokat, elhinteni az emberekben a bizalmatlanságot. Átkutatni a bőröndöket, a zsebeket, nehogy valami tiltott anyag legyen bennük, ami a „békét” „veszélyeztetheti”. No, meg likvidálni azokat, akik nem értettek egyet a „béke érdekében” folytatott harccal.

Bár azóta sok víz lefolyt a Moszkva folyón és a Potomacon egyaránt, de sem a célok, sem a módszerek nem változtak, csupán az idő. Az Amerikai Egyesült Államok mai hódító törekvései sokban kísértetiesen hasonlítanak az akkori „béketábor”-hoz. Mivel a „copy right” már foglalt, a „békeharc” levitézlett – bár a Fehér Házat ez aligha érdekli – a világcsendőrnek így egy új varázsigét, jelszót kellett kitalálni a hasonló célok megvalósításához, s ez a bűvös szó ma pedig a terrorizmus.

Most ne essék szó arról, hogy az 2001-es New-York-i merényletet ki, vagy kik követték el (és a Kennedy gyilkosságot? – aminek részleteit „nemzetbiztonsági okból” nem közlik még ma sem). A világ mind a mai napig adós a válasszal. Az azonban nyilvánvaló, hogy egy repülőgépet eltéríteni nagyon nehéz. Négyet egy napon szinte lehetetlen, de, hogy négyet egyazon időben egy szűken behatárolható területen belül, azt matematikailag is a valótlanság világába sorolhatjuk. Hacsak!?

Hacsak nincs szükség egy új, egy még bűvösebb szóra a fent említett célok eléréséhez. És ekkor mit számít a 3000 halott. Hiszen Pearl Harbour megtámadását is előre tudták az illetékesek, mint az a legújabb levéltári adatokból nyilvánvalóvá is vált –, de kellett a sok áldozat az akkori hadüzenet megkönnyítéséhez.

2001-ben még el sem oltották a lángokat, az amerikaiak már tudták, hogy a gaz cselszövő, a „világbéke” fenyegetője Oszama bin Laden. Igaz ugyan, hogy a mai napig semmi bizonyíték erre vonatkozóan nem került elő, de hát kit érdekel az. Viszont ennek alapján beindulhatott a hisztériakeltő gépezet. Azóta rendszeres időközökben, és gyakorisággal jöttek, jönnek a „megbízható” információk. Az „efbíáj”, a „szíájé” „teljesen megbízható” értesülései szerint „a közeli napokban” egy „még nem egészen azonosított csoport” egy „pontosan meg nem jelölt időpontban”, „valamelyik országban”, egy „valamilyen amerikai érdekeltség ellen” „valamilyen szörnyű merényletet” fog elkövetni. Az ilyen jellegű újabb és újabb hírek két-három hetente betöltik a világot. Ugyan igaz, hogy semmi ilyesmi nem történt, de azóta ki lehetett próbálni a legújabb fegyvereket a védtelen afgán lakosság ellen, a terrorizmus visszaszorításának legcsekélyebb eredménye nélkül – ...törelő-reifjú-sere-güüünk... Hogy közben elpusztult néhányezer ártatlan ember – kit érdekel az!? A fő dolog, hogy addig el lehetett terelni a figyelmet az Egyesült Államok egyre feszítőbb belpolitikai és gazdasági gondjairól. S ennek érdekében nap, mint nap lehet szítani a hisztériát. Ennek részeként a repülőtereken felszállás előtt el lehet kobozni egy női kézitáskából egy műagyagból készült gyűrű nagyságú cérnavágót, vagy egy körömpiszkálót, mint veszélyes terrorizmusra alkalmas fegyvereket. A lényeg: mosni az agyakat, szítani, és főleg ébren tartani a hisztériát! „Fokozni a nemzetközi helyzetet”.

Mivel Oszama bin Laden „nem jött be”, kell most egy még veszedelmesebb ember. Hát akkor legyen Szaddám, a Huszein! (Észak-Korea atomfegyvere, az ottani elnyomás most nem érdekes, hiszen nekik nincsen olajuk, no, meg aztán Kína, s Oroszország is túl közel vannak...). Igaz ugyan, hogy ellene görcsös igyekezettel sem tudtak semmi bizonyítékot összehozni, de hát kit érdekel az.

Az amerikaiak most még taktikáznak, mert kell még egy kis idő a katonai felvonuláshoz, de a koncepciós háború megindítása biztosra vehető. Az Egyesült Államok háborút akar minden áron! Irak úgy jár, mint a viccbeli nyuszi. Akár van sapkája, akár nincs – „demokratikusra bombázzák." Mi az nekik!?

Törvényszerű hogy Irak után más célszemély, más ország következik. Nem lesz megállás – a világtőkének létérdeke a permanens, a szüntelen háborúzás. Elég csak megfelelően mosni az agyakat. Ha annak idején „bejött” Tito, a „Láncos Kutya”, hogy csak egyet említsünk a világbékét fenyegető latrok közül, miért ne „jöhetne be” ma bárki, akit kineveznek egyesek bűnbaknak ahhoz, hogy világbirodalmi terveiket megvalósíthassák. (Ehhez megfelelő médiatámogatás szükségeltetik csupán.). Ilyesmire az USA-nak ugyanis égetően szüksége van, ha mai formájában és módon egy kicsi ideig még fenn akar maradni. Ugyanis – Paul Krugman neves közgazdászt idézve – „Ezek a fickók konvencionális háborút akarnak vívni. Miután az al-Khaida erre nem alkalmas ellenfél, meg fognak támadni valaki mást. Közben a terroristák vigyorognak a sikátorban.”

Az Egyesült Államoknak szüksége van egy permanens, egy folyamatos háborúra – érdek a pénz, a fegyver és főként az olaj. Egészen pontosan a hadiipar és az olajipar. De szüksége van erre a tunkolásra Hollywoodnak, a holocaust-ipar már kevés. Az USA belső gondjai ugyanis világméretűek és világra szólóak.

Nincs új a nap alatt! Így került „közös platform”-ra a két, sőt több nagyhatalom – ...bár-hool-is-vanha-zááája... A különbség csak az, hogy a demokrácia bajnoka, annak világméretű „védelmezője” most a terrorizmus jelszavával „védi” a békét, a világbékét. Ha a globáltőkének a karitatív békeharc már nem elég globális, csikarjunk ki békevilágháborút!

De ami még lényegesebb, hogy az USA összeomlásáig, miatta, sokkal több vér fog folyni, mint a zűllött, slampos, pudvás szovjetrendszer hirtelen beroskadásakor. Sajnos!

És ez nem csak bin Ladent, vagy Szaddámot veszélyezteti – értük nem is lenne kár – hanem minket magyarokat is az egész Kárpát-medencében!

Pataky István (Marosvásárhely)

Revizionista vádak: román kettős mérce

Miközben a román külügyminisztérium, bukaresti politikusok, a sajtó nagyobbik része folyamatosan revizionista törekvésekkel vádolja Magyarországot, addig Románia kulturális minisztere a Moldovai Köztársaságot is magába foglaló Nagy-Románia-térképpel emlékezett meg a trianoni döntésről, a parlamentben pedig egy ellenzéki szenátor nemrég ukrajnai területek elcsatolásáról nyújtott be törvénytervezetet.

Lucian Romascanu tárcavezető egy Facebook-bejegyzésben emlékezett meg a 103 évvel ezelőtti eseményről.

Ma ünnepeljük Románia történelmének egyik legfontosabb napját, azt a napot, amikor a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban aláírt szerződéssel a románok elérték, hogy nemzetközileg elismerjék azon határaikat, amelyekért hősiesen harcoltak a Nagy Háborúban. Nagy-Románia első alkalommal egyesítette a románok többségét egyazon állam határain belül, és köszönet illeti Emmanuel de Martonne francia geográfust is, aki segített az új határokat az etnikai valóságnak megfelelően meghúzni – idézte a Maszol erdélyi portál a kulturális tárca vezetőjének június 4-i posztját, amelyet a szociáldemokrata Romascanu a mai Moldovai Köztársasággal kiegészülő Románia-térképpel illusztrált. 

Diana Sosoaca ellenzéki szenátor márciusban nyíltan követelte az egykor Romániához tartozó ukrajnai területek Románia általi annektálását. A szenátor törvénytervezetet nyújtott be e célból a parlamentben, amely felmondaná az 1997-es román–ukrán jószomszédi és együttműködési szerződést. A tervezet egyik cikkelyében azt írja: „Románia annektálja a hozzá tartozó történelmi területeket, nevezetesen Észak-Bukovinát, Hertát, Bugeacot, a történelmi Máramaros ukrajnai részét és a Kígyó-szigetet”.

Sosoaca azzal érvelt jogalkotási kezdeményezése mellett, hogy „így szeretnék helyreállítani a mintegy egymilliósra becsült román közösség kulturális identitását, hagyományait, szokásait és vallását”.

A politikus az EurAsia Dailynek adott minapi interjújában megismételte, hogy „Ukrajna illegálisan birtokol területeket”. A Románok Egyesüléséért Szövetség listáján mandátumot szerzett, jelenleg a SOS pártot vezető szenátor elmondta: Ukrajnának „ki kell lépnie a háború logikájából, és le kell ülnie tárgyalóasztalhoz”. Mint fogalmazott: „Ukrajnának az a problémája, hogy olyan területeket birtokol, amelyek nem az övéi” és „fel kellene adnia a más nemzetektől birtokolt területeket”. (magyarnemzet.hu)

Dr. Ábrám Zoltán

A pünkösdi keresztre feszítés tűznyelvei

(Böjte Csaba védelmében)

Az utóbbi időben nagymértékben felerősödött a lejáratás Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója ellen, miután a napokban jogerős ítéletében 28 év börtönt szabott ki a Maros megyei ítélőtábla az alapítvány egyik volt alkalmazottjára. A nevelő által elkövetett, a gyermekek biztonságát és lelki egészségét veszélyeztető visszaélések immár jogerőssé váltak. A hangoskodóktól, a kétezer év távlatában is „feszítsd meg”-et követelőktől tisztes távolságban állva nagyon sokan csendes szomorúsággal nyugtázzuk a tényeket. Sajnáljuk az esetet, a helyzetet, a rendkívül nagy és embert próbáló feladatból adódó problémákat. De csalódásunk ellenére is, sőt éppen amiatt, nagyra értékeljük a feladatot és a célt: az állam által kivetett, sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Az évtizedek során sok ezernyi gyermek számára otthon biztosítása.

Nem szeretnék felmenteni senkit sem, de azzal azért talán mindannyian tisztában vagyunk, hogy emberi mivoltunkból erednek gyarlóságaink. Még Krisztus tizenkét tanítványa között is akadt Júdás, aki elárulta mesterét, hát akkor miért ne lennének júdások a mai világban is? A tények ugyan tények maradnak, de az is tény, hogy ott, ahol a nagyobb számok törvénye érvényesül, nem lehet, és nem lenne szabad általános jelenségként leírni, értékelni, kikövetkeztetni a mégiscsak jócskán kisebbségi eseteket. Ez már akkora túlzás és vétség a tudatosan és érdekszerűen szubjektív, helyenként minősíthetetlen hangvételű fröcskölődők részéről, mintha maga Böjte Csaba a sajtó teljes nyilvánossága előtt – szintén minősíthetetlen stílusban - tagadná a vádakat. De nem ezt teszi, a bizonyítást nyert eseteket sajnálatosnak tartja, és eközben nem gondolja, hogy a két otthonban történtek általánosíthatók, hogy  gyermekotthon-hálózatának működése rendszerszintű visszaélésekre adna lehetőséget. Persze, a következtetéseket le kell vonni, a szükséges lépéseket meg kell tenni; talán azt is, hogy minél több intézményt „vissza kellene adni” a saját gyermek-állampolgáraiért mégiscsak legnagyobb felelősséggel tartozó állami fenntartóknak. Akik a sötét diktatúra éveit követően képtelenek voltak megbirkózni az elnyomó rendszer azon terhével, hogy a szociálisan hátrányos helyzetbe juttatott gyermekeknek biztonságot és méltóságot nyújtó intézményeket működtessenek. 

Számomra a legszomorúbb az, hogy a szólásszabadság jegyében masszív manipulálás zajlik bizonyos érdekek szolgálatában. A néhány héttel korábban a saját hazájukba látogató pápáról a korábban őt antikrisztusnak nevező írástudó bérencek, nem a saját lelkiismeretükre és tapasztalataikra, annál inkább gyűlöletükre és érdekeltségeikre hallgatva (vajon erre is jutott a korábbi amerikai kampánypénzekből?), elemzés helyett mindjárt vehemens ítéletet fogalmaznak meg. Pedig mielőtt magukba néznének,  hogy hány árva, félárva, magára hagyott gyermeknek nyújtottak támaszt, arról is megfeledkeznek, hogy a jog által kimondott ítéleten túl nincs önkényes jogorvoslat. Azt már úgysem várhatnánk el tőlük, miszerint a keresztény ember a Jóistenre bízza, hogy összevesse a jót és a rosszat.

Nagy nehezen elolvastam néhány írást és a hozzáfűzött véleményeket. Ledöbbentem, hányingerem lett ettől a tömény és tiszteletlen szólásszabadságtól. A „Böjte-rezervátumban” egy héten át önkéntes szolgálatot végző (amúgy 33 éve Erdélyből áttelepült, tehát a hátrahagyottak sorsát másokra bízó) bizonyos Cseke Judit feljegyzéseire alapoz az Egy nevelő beszámolója Böjte Csaba horrorisztikus gyermekotthonából című megnevezhetetlen műfajú és névtelen szerzőjű írás (Amerikai Népszava). Amennyiben a „szerző” és a „szemtanú” összhangban van az íráshoz fűzött kommentekkel, márpedig bizonyára ”egy húron pendülnek”, a minimális logikával, józan ésszel és erkölcsi tartással rendelkező olvasó minden nehézség nélkül levonhatja a maga következtetéseit: mindnyájan nagyon messzire „vetették a lasszót”.

A legfigyelemreméltóbb komment bizonyos Mokele Mbembe (arany)tollából származik, szó szerint idézve teljes remekművét: „Az egy dolog,  hogy a sáros személyzetet a maximális börtönbüntetésre kell ítélni, de böjtének (csak így, kis betűkkel – szerk. megj.) csak ezért az aljasságért ténylegesen letöltendő életfogytiglant kell adni (inkább javasolom a keresztrefeszítést – szerző/megj.). Meg egy másikat a Függönyös rezsim fejlődésében kifejtett közreműködéséért.” (Legyen az is kereszt, sőt még egy harmadik sem ártana a magyar Golgotára – szerk. megj.). Mokele Mbembe nagybetűs-kisbetűs tévesztései ellenére helyes magyar szöveggel megírt sorai valószínűleg nem migránst fedeznek, hanem írói álnév. De miért nem vállalja a valódi nevét, ha már „megmondta a tutit”?

Akárcsak egy magány enyhítésére hívatott társkereső rovatban, ott sorakoznak a különböző jeligék mögött a megszólalni, ismerkedni vágyók is. Egyikük a „pedofil, tolvaj, gonosz álpapról” ítélkezik („Nincs bocsánat”), másikukat „a magukat keresztyénnek és vallásosnak tartó emberekből áradó önzés” árja sodorja („Velence”), de a legkorhűbb „Lövészkancellár”, aki a tudattalanban lappangó nyers vágyat mondja ki: „Mikor kiált megálljt a társadalom a Fidesz gyermekbántalmazást támogató (pénzelő) politikájára?” Meglehet, beleképzelem, de már olyan véleményt is várnék, miszerint a szabadságjogokat és az uniós-amerikánus demokratikus normákat megtestesítő gyermekvédelmi hatósági vívmányokat veszélyeztető Magyarország különutassága ellen elérkezett az idő (és az ürügy) felvenni a harcot. Miközben a férfi-női egyenlőséget túllihegők számára (már a várandós férfinak is szobrot állítottak) a szexuális bántalmazás megbocsáthatatlan bűn, az viszont egészen természetes és nem elítélendő, hogy az identitászavarral küzdő gyermeket meggyőzzék a nemváltoztatásról, majd magára hagyják, ha a műtét mégsem hozza meg a várt hatást.

Az egyik írásból azt is megtudtam, hogy Konok Pétert, aki a Wikipédia szerint magyar történész, publicista, fordító, a baloldali radikalizmusok kutatója, továbbá Böjte Csaba egyik vehemens bírálója, a ferences atya a megbocsátás jegyében meghívta egy kávéra bármelyik gyermekotthonba. Amaz viszont konokul elutasította a feléje nyújtott kezet a megbocsáthatatlan bűnökre hivatkozva, valamint arra, hogy „nem nála kellene felmentést és megbocsátást keresnie, sőt nem is Jézusnál, hanem a konkrét áldozatoknál”.

Nagypéntek elmúlt, húsvétot megünnepelte a keresztény világ, megérkezett áldozócsütörtök. Úgy látszik, a médiában tüzet okádók a mennybemenetelt összetévesztették a pokolba járással. De mi miért lennénk olyan naivak, hogy Sodoma, vagy éppenséggel a Via Dolorosa nem ismétlődik meg? Kivételesen pünkösdi keresztre feszítés! Amint az evangélista megírta: „Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” Jézus Pilátus előtt – az emberiség nagy példája, a kereszténység örök jelképe.

Mint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik gyermekotthonának támogatója, aki belülről látom a nevelők lelkiismeretesen végzett munkáját, a rájuk bízott gyermekek vallásos és erkölcsi nevelését, a Gyulafehérváron kántornak készülő „keresztfiam” előmenetelét és örömeit, mélységesen elítélem azt a sértegető, minősíthetetlen és tiszteletlen hangnemet, amit egyesek írásaikban és véleményeikben megengedtek maguknak. Sok ezer és tízezer és százezer becsületes magyar ember nevében (gyermekek, nevelők, segítők, támogatók, szimpatizánsok, partvonalról drukkolók, keresztények és nem keresztények) teljes mértékben elítélem a verbális bántalmazást. Amiként a jogerősen elítélt nevelő okozta lelki traumák, azonképpen a szólásszabadság joga által védett „megmondó emberek” sértő és megalázó, más típusú lelki fájdalomhoz vezető viselkedése számomra ugyanúgy a bűn kategóriájába tartozik.

Bűn és bűnhődés. Mivel pünkösd közeleg, a bűnhődésre érdemesülteknek Csíksomlyót ajánlom. Arról már lekéstek, hogy Budapestről induljanak el gyalog zarándokolni, de néhány napnyi önsanyargatásra és lelki katarzisra még lenne lehetőség. Szívesen végigkísérem őket az úton.

   Pax et bonum!

Ágoston András

Az emberbarát

Jó néhány éve már, ezen a helyen annak az okát kerestem, miért hibáztatja Soros György a világ szinte minden bajáért Magyarországot és a magyarokat?

Igyekeztem a kályhától elindulni. A ténytől, hogy fiatal magyar zsidóként a második világháború poklában Soros olyan tapasztalatokra tett szert, amelyek meghatározták további életútját.

Egy 2013-as interjúban erről a következőket mondta: Az én világlátásomat a második világháború tragikus tapasztalatai formálták. Amikor Magyarországot megszállta a náci Németország, és deportálták a zsidókat Auschwitzba. Én elég szerencsés voltam azzal, hogy édesapám megértette, hogy ami Magyarországon folyik, az nem normális. Hogy ez távol áll az egyensúlyi állapottól. És ha követed azokat a szabályokat, amelyeket általában követsz, akkor meghalsz. Ez volt az én tapasztalatom a második világháborúról, és alapvetően ezt a tapasztalatot alkalmaztam mind a globális pénzpiacra, mind pedig politikai nézeteimet tekintve.

A háborút követően néhány rövid kitérő után végül Amerikában kötött ki, ahol az lett belőle, ami.

Mindez talán megmagyarázza azt az olthatatlan, szenvedélyes viszonyulást, ami miatt a magyarok és Magyarország világmegváltó terveiben azt a helyet kapta amelyre – szerinte – rászolgált.

Amerikai karrierje során néhány olyan politikai jellemvonása alakult ki, melyek egy jól kitapintható íven helyezkednek el. Célja a Németország irányában érzett vélt vagy valós tartozás kiegyenlítése, meg Magyarország betörése, hogy az végső soron politikai kiszolgálójává váljon. Az Amerika iránti végtelen háláját viszont a Soros-birodalom megalkotása s annak mai tevékenysége jelentheti.

Végletes elképzelések ezek. Emberbaráti köntösben megnyilvánuló politikai krédó, élethosszig tartó hitvallás. Vajon, most az élete alkonyán elégedett lehet ezzel az életművel Soros a tőzsdecápa, vagy, ahogy kedveskedve mondják az emberbarát? 

A megbántott ember csupán elégtételt vett a rajta esett vélt, vagy valós sérelmekért? Vagy van más szándéka is.

Bayer Zsolt

A régi jobb volt – a sorosi világkép és világrend már 1993-ban megfogalmazódott, most beteljesül Ukrajnában

A filantróp hullazsákjai

Nem is tudom, hol kellene elkezdeni. De talán mégis III. Richárdnál: „Mint hogy a napon nézem árnyamat / És csúfságomat magam magyarázom: / Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, / Hogy eltöltsem e csevegő időt – / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek / S utálom e kor hiú gyönyörét.”

Lássuk be, ez mégis csak a negatív apoteózis. Szövetség az ördöggel. Az ilyesmihez szükségeltetik valamiféle nagyság, hogy ne mondjam: erkölcstelenségi tartás. Elszánás. Shakespeare III. Richárdja így vonul át rosszkedvünk telén, s mi borzongva óvjuk tőle utolsó lovunkat.

S most lássuk, miképpen mondja el ugyanezt George Soros: Mint hogy a napon nézem árnyamat / És csúfságomat magam magyarázom: / Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, / Hogy eltöltsem e csevegő időt – / Úgy döntöttem, hogy filantróp leszek / S fizetem e kor hiú gyönyörét.

No lám, itt nem rettent a bűn nagysága. Csak az undor. Tartuffe-nél nincs semmi undorítóbb. Semmi negatív apoteózis, semmi erkölcstelenségi tartás, csak a ragadós, nyúlós, elviselhetetlen ocsmányság. Az Úr ódzkodik attól a néhány pillanattól is, amikor majd ezzel dolga lesz. Az ördög meg röhög a markába, hogy szövetség nélkül is elvégzi a dolgát. Ez magyarázza, hogy még mindig itt van. S mi hiába ajánlgatjuk Szent Mihály lovát. És akkor ne titkolózzunk tovább, lássuk, mi indokolja, hogy e mondatokat leírtuk róla. Korunk „filantrópjáról”.

Soros 1993-ban ír valami esszéféleséget a következő címmel: „Egy új világrend felé: A NATO jövője”. Kiadó a Nyílt Társadalom Alapítványok – ugyan mi más? –, a pontos dátum 1993. november 1.

A szöveg hosszan és feleslegesen értekezik a Szovjetunió összeomlása utáni „új világrendről”, a nyitott és zárt társadalmak közötti különbségekről, s mindezek összefüggésében és kontextusában a NATO lehetséges és kívánatos jövőjéről, bővítésének okairól és szükségességéről, az Oroszország jelentette létező vagy nem létező veszély elhárításáról, a volt szovjet érdekszféra országainak átvezetéséről a zárt társadalmakból a nyílt társadalmakba – juj, de nagyon jó lesz nekünk!

Érdemes lenne egyszer azon is eltöprengeni, hogyan jutottunk el száz év alatt Kölcseytől Karl Popperig. (…)

Karl Popper – Soros-Tartuffe szellemi atyja és példaképe – száz évvel később így értekezik: „Aki saját népét, nemzetét, politikai közösségét bármely más elé helyezi, az akár tudja, akár nem, diktatúrát épít.” Ez is világos beszéd. Tessék választani! S innen nézve válik a kozmopolitizmus még érthetetlenebbé és még ocsmányabbá Soros 1993-as szövegét olvasva. Mert abban a szövegben egyebek mellett ezt találjuk, kérem, nagyon figyeljenek: „Mellesleg, a kelet-európai munkaerő és a NATO technikai képességeinek ötvözése nagymértékben növelné a partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok hullazsákjainak kockázatát, ami a cselekvési hajlandóság fő korlátja. Ez egy életképes alternatíva a fenyegető világ-rendellenességre.” (…)

Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, jól értik. Soros 1993-ban arról értekezik, hogy azért fontos és szükséges a NATO bővítése és a „kelet-európai” országok felvétele a szövetségbe, mert a nyugati országok nem viselik (viselnék) el, hogy a fiaikat hullazsákban vigyék haza egy esetleges háború esetén, és ez nagyban szűkíti nevezett nyugati országok cselekvőképességét. Ám ha e nyugati országok jelentős technikai ereje találkozik (és szövetségbe forr) a „kelet-európai munkaerővel”, akkor megnő a cselekvési potenciál, mert majd e kelet-európaiak fiai halnak meg egy esetleges háborúban, és azokat fogják hazavinni hullazsákban, mert nekik nem számít, és mert értük nem kár.

Igen, jól értették, tisztelt hölgyeim és uraim.

S soha ne feledjük azt sem, hogy ugyanez a „kelet-európai munkaerő” arra is jó lesz, hogy megnyissa piacait a fényességes Nyugat előtt, hogy eladja munkaerejét fél áron a fényességes Nyugatnak, hogy legmagasabban képzett orvosait, mérnökeit, informatikusait, kutatóit a fényességes Nyugat elszipkázza, hogy boltjait megtöltsék a fényességes Nyugat másod- harmadosztályú termékeivel, s persze arra is, hogy naponta kioktassa őt a fényességes Nyugat demokráciáról, haladásról, modernségről, a nyitott társadalom szépségeiről és felsőbbrendűségéről. De mindez csak békeidőben érdekes.

Mert majd jön a háború, és akkor a kelet-európaiak elmennek meghalni a fényességes Nyugat érdekeiért, és a fiaikat majd hazahozzák hullazsákban. Mert nekik nem számít. Mert ők nem számítanak.

Ez a sorosi világkép és világrend.

És most itt a háború, egy éve már, és az 1993-as szöveg hirtelen elnyeri teljes értelmét, s kiegészítve néhány friss, mai szöveggel és eseménnyel, az egész kap egy vajszínű árnyalatot. A minap például maga Mark Esper, a korábbi amerikai védelmi miniszter vallotta ezeket: „Az ukrán nép azt a piszkos munkát végzi, amelyet mi magunk itt, az Egyesült Államokban nem akartunk elvégezni, és ezért fogjuk továbbra is támogatni önöket mindennel, amivel tudjuk, legyen szó lőszerről, fegyverekről, vagy hírszerzési értesülésekről.”

Mit szólnak ehhez, kedves olvasóim? Alig van az ukránoknál kelet-európaibb nép, nem igaz? S viszik haza az ukrán fiúkat hullazsákban, hiszen ők végzik a „piszkos munkát”, amit a fényességes Nyugat nem akar elvégezni, mert már gyáva, puha, ócska és becstelen. Tegyük csak gyorsan ide, e mellé a Mark Esper-i gondolat mellé a friss németországi közvélemény-kutatás eredményét!

„A közvélemény-kutatók a következő kérdést tették fel 2000 választásra jogosult felnőttnek: »Tegyük fel, hogy Németország ellen katonai támadás indul, amely hasonló lenne a 2022 februárjában kezdődött orosz támadáshoz Ukrajna ellen. Mit gondolsz, te személy szerint mit tennél leginkább egy ilyen helyzetben?«”

Nézzük a kutatás eredményét: „Támadás esetén minden tizedik német készen állna a katonai szolgálatra” – írta meg a Die Welt. „A felmérés szerint egy háború esetén majdnem minden negyedik német a lehető leghamarabb elhagyná az országot. A korcsoportok közötti különbségek figyelemre méltók: az idősebbek inkább maradnának Németországban, mint a fiatalabbak. Csak öt százalék jelentkezne önként katonai szolgálatra” – derült ki a YouGov közvélemény-kutató intézet által a Deutsche Presse-Agentur (DPA) megbízásából készített reprezentatív felmérésből.

Minden tizedik német…

Milyen tökéletes, mennyire összeáll a kép, nem igaz? S persze most kongatják a vészharangot, hogy csak a németek (vannak még németek?) tíz százaléka lenne hajlandó megvédeni a hazáját, s annak a tíz százaléknak a többsége is hatvan év feletti. De mi a bajotok? Hát ezt akartátok! Ezért dolgoztok immáron hetven éve. Hogy mindenhol nyitott társadalom legyen, liberalizmus legyen, hazátlanság legyen, nihil legyen, semmi legyen. Hát győztetek! Íme, Martin Hessler ezredes Németországából a gyáva, hazátlan senkik országa lett – mivel a németek tényleg komolyan gondolnak mindent, náluk nincs középút.

Amikor nácinak kellett lenni, nácik voltak, abban hiba nem volt. Amikor kommunistának kellett lenni, akkor meg azok, az NDK volt az egyetlen hely, ahol komolyan is gondolták. Most, hogy agyhalott, hazátlan zombinak kell lenni, ezt tolják.

Hát ne nyavalyogjatok, hát ünnepeljetek! És ilyen lett az egész Nyugat. Hogy is mondta néhány nappal ezelőtt Mark Galeotti brit történész? Így: „Nemcsak arról van szó, hogy mennyit költünk, hanem arról is, hogy mekkora áldozatokra állunk készen.”. […] Igazi tesztje a katonai hatalommá válásnak az, hogy elviseljük-e, hogy a lányaink és a fiaink koporsóba zárva térnek haza egy idegen országból.”

Nahát! A mi Galeottink talán olvasta Sorost? Aki már 1993-ban tudta, hogy a Nyugat nem viseli el, hogy hullazsákban vigyék haza a fiait? De semmi baj, mert majd a kelet-európaiak elviselik, majd ők mennek és elvégzik mindenhol a piszkos munkát.

Ám feszül itt valami kínzó ellentét. Hát hogyan fogunk menni megdögleni a Nyugat­ért, ha nálunk is győz majd a nyitott társadalom, ha mi is agyhalott zombik, hazátlan senkik, gyáva lótuszevők, ócska fogyasztók, LMBTQ-kretének leszünk? Tessék mondani, Soros bácsi, kik lesznek majd a hullazsákokban, ha bennünket is végérvényesen átformáltok a magatok képére? Mentek még keletebbre? Csak szólok, ha mindig még keletebbre mentek, előbb-utóbb visszatértek nyugatra.

Előbb-utóbb bekerültök a hullazsákba…

(hirado.hu, rövidített szöveg)

Lázár János

Beszéljünk világosan, Magyarországon fegyvergyárak fognak épülni

Az építési és közlekedési miniszter arról is beszélt, hogy az évtized végére a Kárpátoktól délre a magyar lesz a vezető hatalom a régióban

A napokban hagyta jóvá a kormány annak a koncepcióját, hogy hogyan szeretnénk az építészetet és az építésügyet megváltoztatni Magyarországon – egyebek mellett ezt is elmondta Lázár János az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) podcastcsatornáján, a Spakliban.

Az építési és közlekedési miniszter jelezte, hogy az általa vezetett tárca most terjesztette elő az állami beruházások rendjéről szóló törvényt. Szerinte ez mindent meg fog változtatni, az építőipar teljes struktúráját.

Van egy makroszintű nemzetgazdasági megközelítés: Magyarországot fel kell zárkóztatni, az államnak sokat kell építeni, magyaroknak kell építeni, hogy a magyarok haszna legyen. Ezt úgy kell szabályozni, hogy a valóságban létre is jöjjön – fogalmazott. Megjegyezte, hogy ő alapvetően mégiscsak az építőipari ágazat lobbistája a kormányzaton belül, és ezt szégyenérzés nélkül teszi, mert ez így sokkal jobb mindenkinek annál, mint hogy tíz helyre kelljen rohangálni az iparág szereplőinek. Ennek azonban része az is, hogy Magyarországon a lobbizásnak, az érdekérvényesítésnek a kereteit ugyanúgy le kell tisztítani, mint a nyugati civilizációban – tette hozzá. Az építőiparosoknak a jelenlegi kormányzati struktúrában csak az Építési és Közlekedési Minisztériummal kell dolgozniuk, amelynek az ajtaja mindenki előtt nyitva van.

Hogyan tud felzárkózni Magyarország?

Jelezte, hogy 2010 és 2022 között összesen 25 ezermilliárd forintot költött el a magyar állam fejlesztésekre, ami a teljes hazai beruházási portfólió harmada. Ez az arány a legmagasabb az EU-ban. Ugyanakkor ez szükséges, mert a lemaradás csak akkor pótolható be, és a különbség Ausztria és Magyarország között csak akkor csökkenthető, hogyha az állam a legnagyobb beruházó.

Magyarország a világ kétszáz országa közül a 45-50. legfejlettebb. Az a kérdés, hogy tovább tudunk-e lépni – tette fel a kérdést. Ezért is tartja nagyon fontosnak, hogy fejben rendben legyen, mit akarunk a következő tíz évben az országgal annak érdekében, hogy közepesen fejlett országból fejlett vagy nagyon fejlett legyen, Európa egyik legjobb helye. Ezért lényeges az állami beruházások rendjéről szóló törvény, amely voltaképpen rákényszeríti a minisztériumokat, hogy egy évtizedre előre megtervezzék, milyen beruházásokat akarnak. Ezek alapján készülni fog egy lista több ezer beruházással, amelyet az állam meg akar csinálni.

Mit okozott a magyar építőiparban a háború és az infláció?

Kitért arra is, hogy a rendszerváltozás óta a 2016–2017-es év volt az első, amikor a magyar GDP annyit tudott termelni, hogy a magyar költségvetésben az adósságok kamatainak kifizetése után maradt pénz fejlődésre. Az 1990 és 2016 között időszakban valójában saját erős beruházásra (nem hitel, nem európai uniós támogatás) alig jutott. Utána viszont igen, és ezermilliárdokban mérhető, amit a központi büdzséből fordítottak fejlesztésre egészen 2021-ig. „Abban gondolkodunk, hogy a következő tíz évben lesz európai uniós fejlesztési forrás, és lesz hazai forrás is, egyre kevesebb EU-s pénz és egyre több hazai forrás.”

Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy a háború és a háború miatti infláció gigantikus mennyiségű pénzt visz el a költségvetésből. Ezért neki nemcsak jót és jobbat kell építenie, hanem kevesebből többet. Ebből az is következik, hogy sokkal kisebb a mozgástere, mint lett volna öt vagy tíz évvel ezelőtt. Ezzel együtt is azt gondolja, hogy még mindig van pénz, csak észszerűbben és jobban kell felhasználni. Ez az állami beruházások újragondolásának a mottója. Az egyes beruházások kapcsán előrevetítette, hogy most még éppen van belőlük, de a számuk csökkenni fog 2023 második felében. Ennek az átmenet az oka. „Amikor miniszter lettem, az első feladatom volt, hogy több ezer milliárd forintnyi beruházást le kellett állítanom Magyarországon. Azért, mert olyan mértékű volt az infláció, hogy a költségvetésben vissza kellett lépni. De nem dobtuk ki ezeket a beruházásokat, hanem elhalasztottuk” – szögezte le.

Lázár János elárulta, mi fog történni az állami beruházásokkal

Másrészről viszont aktuálisan csak az építési és közlekedési minisztériumnál 5000 milliárd forint értékben van folyamatban beruházás, amit úgy kell befejezni, hogy muszáj érvényesíteni az inflációs áremelkedésnek a hatásait, mert nem hagyhatják a magyar vállalkozókat cserben.

A legfontosabbat megtanultam, hogy a beruházásokat sokkal jobban elő kell készíteni. Ennek az lesz az ára, hogy 2023 elején még vannak kint beruházások, 2023 második felében ürülni fog a piac, és lesz egy fél-háromnegyed év, amely nehéz lesz 2023 őszétől 2024 nyaráig – hívta fel a figyelmet. Akkortól viszont az európai uniós források nyilván meg fognak indulni, és a kormány által elfogadott beruházási tervekre több forrás lesz. Ez ráadásul egybeesik az infláció visszaesésével és az európai energiaárak mérséklődésével. Mindez pedig a költségvetés nagyobb rugalmasságát eredményezi. Szerinte az építőiparosoknak azzal van szerencséjük, hogy 2024-ben minden polgármester meg akarja nyerni a választást, tehát építkezni fognak. A kormány 2026-ban szintén meg akarja nyerni a választást, vagyis 2024–2025–2026-ban komoly beruházásokra kell számítani, hiszen az ország nincsen kész.

Addig viszont nem lesz könnyű, és azok a vállalkozók, akik sok pénzt kerestek az elmúlt tíz évben, tisztességesen tudtak fejlődni, sokat forgattak vissza a cégükbe, és keveset vettek ki, nekik is a tartalékokhoz kell majd nyúlniuk. Szerinte ennek kapcsán a legfontosabb ügy a munkaerő és a kapacitás megőrzése. „A legnagyobb hibának gondolnám, ha egy építőipari vállalkozó elengedné a csapatát, és az átmenne Ausztriába. Ha megint kimegy ötvenezer magyar építőipari munkás Ausztriába, akkor 2024–2025-ben nem lesz olyan munkás, aki építeni tudna.”

Bejelentette, hogy azon dolgoznak Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterrel, hogy átmeneti támogatásokat tudjanak biztosítani a bajba jutott vállalkozásoknak. Vagy az energiaszámláikhoz járulnak hozzá, vagy a működési kapacitás lekötéshez.

Kiemelte: ha kell, akkor az építőipari vállalkozásokba támogatást, pénzt fognak betenni a szabályoknak megfelelően.

A másik lehetőség, hogy lesznek kényszerű vagy kikényszerített állami beruházások, de nem jóléti típusúak, hanem hatékonyságot javítók. Ezért az ipari fejlesztések felé fognak fordulni 2023–2025-ben, ehhez kell az építőiparnak is változtatni. Kevesebb lakásépítés lesz Magyarországon, de sokkal több közművi infrastruktúra.

Arról is beszélt, hogy a fegyvergyártás vagy a fegyvergyárak építése előtérbe kerül. „Beszéljünk világosan, Magyarországon is fegyvergyárak fognak épülni. Fegyvergyártás lesz, repülőgép-, harcirepülőgép-gyártás lesz. A lengyelek 10 milliárdért vesznek fegyvereket, tehát egy építőiparos gondolkodhat úgy, hogy ipari csarnokot fogok építeni, csak most fegyvergyáraknak.”

Mi Magyarország szerepe a régióban?

Lázár János az interjúban rövid geopolitikai kitekintést is tett. A háború óriási kockázat, ha eszkalálódik, netán európai uniós vagy NATO-tagország is belesodródik, az végzetes veszély a teljes magyar és az európai gazdaságnak, és jöhet még másfél, két nehéz év. „A következő fél évben azt fogjuk nézni, hogy a háború merre billen. Sajnos én azt gondolom, hogy rosszabb irányba.” A magyar történelemről szóló könyvekben majd arról szeretne olvasni, hogy Magyarország Orbán Viktor és a Fidesz kormányzásának eredményeképpen visszanyerte a regionális vezető szerepét a harmincas évekre.

Magyarország ennek a régiónak ezer éven keresztül a vezető hatalma volt a Kárpátoktól délre. Azt gondolom, a régió két részből áll: a Kárpátoktól északra a lengyelek, a Kárpátoktól délre pedig Magyarország és Budapest. Azt gondolom, hogy a 2030-as évekre a vezető-húzó szerepünket vissza tudjuk szerezni, ehhez jó úton haladtunk, erről az ambícióról nem lehet lemondani – összegzett. (vg.hu)

CSÁNGÓFÖLD, MAGYARSÁG, NÉPSZÁMLÁLÁS

Erősödött a magyar identitás a „szórványok szórványának” számító Csángóföldön. Örömre ad okot, hogy a romániai népszámlálás adatai szerint megerősödött a magyar identitás a Csángóföldön – jelentette ki a Krónika megkeresésére Hegyeli Attila, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSSZ) oktatási programjának koordinátora.

A háromszéki származású pedagógus – aki 2000 óta dolgozik a szövetségben – szerint mindenképpen reménykeltő, hogy nőtt azoknak a száma, aki magyarnak merték vallani magukat a lakosságfelmérésen, annak ellenére, hogy Bákó megyére is jellemző a demográfiai fogyás. Bákó megyében 353 fővel többen vallották magukat magyarnak most, mint tíz évvel ezelőtt. A tavalyi romániai népszámlálás frissen közzétett eredményeiből kiderül: 353 fővel többen vallották magukat magyarnak Bákó megyében, mint 2011-ben (…) így 8,39 százalékkal emelkedett a magyarok száma Bákó megyében.

Hegyeli Attila … rámutatott, a növekedés szorosan összefügg azokkal a programokkal és eredményekkel, amelyeket a szervezet az elmúlt évtizedekben föl tudott és föl tud mutatni. Oktatási, kulturális, hagyományőrző programokat működtet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége „Hiszen szórványok szórványáról beszélünk, ahol semmilyen más magyar intézmény nem működik. Nem az a helyzet itt, mint az erdélyi szórványokban, ahol legalább az egyházra vagy az iskolára számíthatnak a magyarok: itt minden intézmény román nyelvű, román szellemiségű. Csak a civil oldal, vagyis a szövetség és annak oktatási programja az, ami magyar vonatkozásban fejlődést tud hozni” – fejtette ki Hegyeli Attila. Mint mondta, a pozitív eredmények tekintetében sokat jelent a támogatások és fejlesztések rendszere, a Magyar Házak hálózatának létrehozása és működtetése közel húsz településen: az oktatási, kulturális, hagyományőrző programok keretében 140 személyt foglalkoztatnak. „Nem arról van szó, hogy demográfiai értelemben szaporulatról beszélhetnénk, hanem arról, hogy azok az emberek, akik az előző népszámláláson valamilyen okból nem vallották magukat magyarnak, vagy egyáltalán nem nevezték meg a nemzetiségüket, most vállalták a magyarságukat. Tehát a magyarság megerősödéséről van szó, aminek nagyon örülök” – fogalmazott.

Az oktatási koordinátor arra is rámutatott, hogy ez a pozitív fejlemény semmiképpen nem jöhetett volna létre a magyar kormány támogatása nélkül, hiszen száz százalékban onnan származik minden forrás, aminek köszönhetően működhet a Magyar Házak hálózata és az egész szövetség... Sok csángó fiatal tér vissza tanulmányai végeztével szülőföldjére. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének 130 főállású alkalmazottja van, közülük szinte mindenki a Csángóföldön lakik, kevés köztük az ingázó. Helyszín szempontjából kivétel a szövetség által működtetett csíkszeredai bentlakás, amely a hargitai megyeszékhelyen fogadja a csángó gyerekeket.

A szövetség munkatársai nagyrészt székelyföldiek, akik pedagógusként kerültek a Csángóföldre. Hegyeli Attila azt is elmondta, nagyon örül annak is, hogy a tanítványaik között több tucatnyian vannak, akik tanulmányaik, az egyetem elvégeztével visszajöttek szülőföldjükre, ott dolgoznak.

Kérdésünkre, hogy a csángómagyar fiatalok közül sokan keresnek-e boldogulást erdélyi magyar vagy magyarországi közegben, azt válaszolta, hogy szép számmal vannak ilyen emberek, és növekedőben van azoknak a száma, akik a magyar identitást választják. „Egyébként a népszámlálás nem zajlott barátságos közegben, ennek ellenére sikerült elérni a magyarság számának növekedését. Azok a számlálóbiztosok, akik a falvakat, házakat járták, általában nem voltak magyar érzelmű emberek. Bár nem tapasztaltuk, hogy nyomást gyakoroltak volna az emberekre, de arról tudunk, megtörtént olykor, hogy nem kérdezték meg végig a kérdéseket, és így kimaradt a nemzetiségre, anyanyelvre vonatkozó rész. Ezt lazán átugrották több helyen, de ez nemcsak Csángóföldre volt jellemző” – mondta Hegyeli Attila. Hozzátette, a cenzus első, önkitöltős szakaszában segítettek az embereknek a szövetség pedagógusai, így biztosan ez is hozzájárult a magyarság számának növekedéséhez…

Azok, akik a Csángóföldön magyarnak vallották magukat, egyszersmind római katolikus vallásukat is vállalták a népszámláláson. „Ez korábban is így volt: a moldvai csángók vallási identitása mindig nagyon erős volt, és az is maradt, ebben nincs változás. A vallást és nemzetiséget viszont ők nem kötötték össze, és most sem kötik össze, nem gondolják azt, hogy aki katolikus, az magyar..

Nagyon erős a jászvásári római katolikus püspökség hatása, ennek területén 100 ezer fölötti a katolikusok száma, és ez nagy számnak számít. Megkérdeztük Hegyeli Attilától azt is, hogy mi a helyzet jelenleg a szentmisék nyelvével. Mint mondta, a szentmisék román nyelvűek, de havonta egyszer Bákóban magyarul is miséznek, amit két, a környező falvakban, a püspökség területén szolgáló plébános vállalt el. „Ennek is örvendünk, ez is jelentős előrelépés, azt reméljük, hogy a püspökség engedélyezni fogja, hogy falvakban is lehessenek magyar nyelvű szentmisék” – tette hozzá Hegyeli Attila.

Kiss Judit , 2023. február 3.             (kronikaonline.ro)

A neten közzétett alábbi írás gondolatai, mögöttes érzésvilága évek óta ott él mindannyiunkban. Most megfogalmazást nyert, nem is akárhogyan. Kötelességünknek érezzük hozzájárulni terjesztéséhez. (A szerk.)

Stoffán György

Gondolatok Németország halálára
<http://stoffangyorgy.blogspot.com/2022/04/gondolatok-nemetorszag-halalara.html>)

Amikor 1713-ban őseim Bajorországból elindultak Magyarország felé, nehéz szívvel tették, hiszen az 1200-as évekig visszamenőleg, „igazoltan” e csodálatos vidék volt az otthonuk. Itt voltak birtokaik, idekötötte őket minden emlék, a temetők porhadó keresztjei, a templomok tömjénillata, a hegyormokról zengő jodli, amely egykor nem szórakoztató zene volt, hanem a beszélgetésnek, a jeladásnak azon formája, amelyet a mindig dolgos bajor használhatott anélkül, hogy egyik hegyről a másikra gyalogolt volna. Az égig érő hegyek, a havas ormok és a hullámzó, kövérfüves legelőkkel teli völgyek és fennsíkok szépsége, a vízesések hangja, s a meredek sziklákon szökellő zerge látványa kitörölhetetlenül beleivódott a lelkükbe, s az átöröklött emlékezet által ma is fenséges emlékként él a magyarországi svábban.

A bajor kultúra ott van mindennapjainkban, ott él a konyhák illatában és ízében, a halk sramliban, amelynek nyugtató dallama mellet tudok legszebben fogalmazni – magyarul… Mert bajor vagyok, s bajor módra szeretem szülőhazámat, Magyarországot. A szülőhazát, a Heimatlandot, a Vaterlandot… a Kárpát-hazát. Ám, mint a világon bárhol élő magyar az anyaország iránt, én is éreztem, és érzem a Bajorország iránti szeretetet, a Wassenburg grófok Rosenheimjétől, Bad-Neustadtig.

A kommunista diktatúrában azt gondoltam, hogy csak mint menekülési útvonalhoz ragaszkodom. Azonban öregedve már tudom, hogy érzelmi és szellemi kötődés, valamilyen kitörölhetetlen kód, megmagyarázhatatlan vonzalom ez. Hiszen magyar vagyok, magyarországi svábként, szeretem a magyar hazát, Erdélyt, Észak-Magyarországot… Mert „nekem – is – „szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország”… Szeretem a magyar nemzetet, hiszen háromszáz esztendő épp elég idő ahhoz, hogy generációról generációra erőteljesebb legyen a kapocs, amely összeköt. Együtt harcoltak eleink a magyarság céljaiért, együtt zokogtak Trianon gyalázatán, s együtt örültek 1938-40-ben… majd ismét a zokogás, szenvedés és öröm váltogatták egymást… s olykor a megaláztatás, a magunkra hagyottság, az elárultatás azok által, akikért mi sokszor kiálltunk. A vagon, a deportálás, a hortobágyi istállólakások, csak mert német volt a nyelv és a lélek, amellyel szerettük a magyar hazát, a magyar nemzetet… A történelem minden nemzet históriás-könyvébe elrejtett egy-egy fájdalmas lapot? Volt nekünk is, és volt a magyarságnak is, és sokszor volt közös is… Hiszen akik ma árulják el a magyar hazát, azok negyven évig igyekeztek gyilkolni a keresztény országlakókat, nemzetiségtől függetlenül…

Elgondolkodom: mit érezne a székely, ha látná az anyaország lassú, kínokkal teli halálát? Azt a végpusztulást, amelyből többé nincs kiút. Mit érezne Kolozsvár, Marosvásárhely, Kézdivásárhely vagy Brassó magyarsága, ha pusztulni látná a budavári Nagyboldogasszony-templomot, a szegedi dómot, vagy a pécsi katedrálist? Mit érezne a székely ember, ha látná, miként erőszakolják meg a magyar lányokat és asszonyokat… de nem is folytatom. S mit érezne a székely vagy a felvidéki magyar, ha látná, hogy anyaországának vezetői kiszolgáltatják honfitársait egy idegen és aljas világ megteremtésében mesterkedő sátáni erőnek? Azt, amit ma én érzek: végtelen szomorúságot, dühöt, elkeseredettséget, tehetetlenséget és undort. És persze, hálát is Magyarország miniszterelnöke és kormánya iránt, hogy legalább a svábság, mi, itt megmaradhatunk bajornak, németnek… embernek. Mert amint az új Európa születik, úgy távolodik – vagy már meg is szűnt – a remény, hogy Németország német ország maradhasson, s a német nemzet németként és keresztényként élhessen saját hazájában.

Fájdalmas tudni és látni, hogy mi történik Beethoven, Goethe, Schiller, Vilmos császár és Lajos király országában, mivé lett a büszke német nép, amelyből hetven év alatt sikerült egy önbecsülését vesztett, gerinctelen világpolgárt kifaragni, mert sikerült elhitetni e nagyszerű nemzettel, hogy minden egyes tagja bűnös egy ostoba kor által elkövetett gyilkosságsorozatban. E gyalázatos hazugság súlya alatt még azt is elfelejtette ez a nemzet, hogy Drezdáért járna neki is a bocsánatkérés… a gyilkosoktól…

Magyarországi svábként, Ungarndeutsche-ként nehéz szívvel viselem a megváltoztathatatlant, a pusztulást, Németország agóniáját, amely a biztos halállal végződik, hiszen állami és egyházi vezetői mind pusztulását akarják.

Amikor felidézem az emlékeket, meghasadni érzem a szívemet. Sic transit gloria mundi… Így múlna el valóban a világ – Németország ­ egykor volt – dicsősége? Emlékeimben bajor falu kocsmájának illatát érzem, ahonnan esténként a stájercitera és tangóharmonika táncra hívó hangja hallatszott, ahol a jókedv és a vidámság éppen olyan békét teremtő, mint a magyar verbunkos, kiskocsmákból kiszűrődő gyönyörű édes dallamai. A bajor falu… a népviseletbe öltözött emberek, a fúvószenekarok a Kirchtagon, vagy más ünnepen felvonulók sokasága, az éjféli misére lámpásaikkal igyekvő népek. A templomból kiszűrődő Stille Nacht harmónia, a fára szegelt Mária-kép a mezei munkába vezető úton… hogy félelem nélkül, egy-egy imára megállhasson a „szénacsinálni”, vetni vagy aratni igyekvő bajor.

Istenem! Mivé válik lassan Bajorország? Mivé válik a büszke Németország, amely Európát évszázadokig igazgatta jól és eredményesen, lelkiismeretesen és keresztényként? Semmivé! Nem lesz karácsony, nem lesz kereszt a templomok tornyán, nem lesznek német ünnepek, fest-ek, prédává válnak az asszonyok, s a fiatal fiúk, a kollaboráns, jól megfizetett, parancsra saját nemzetét megsemmisítő német bíróságok pedig, felmentik az erőszakot elkövetőket. A városok minaretjeiből bömböl az imám pogány ordítása, lázítva a muszlimokat arra, hogy öljék meg azt, aki keresztény… aki német, aki nem pogány, mint ők! Az erőszak és a rombolás ideje jött el, s a lelkileg hetven év alatt szándékosan tönkretett német bénultan várja a halált. Képtelen védekezni, mert azt hiszi, rosszat tesz, ha ellenségét legyőzi, ha megvédi hazáját, nemzetét.

Igen, ha ez így megy tovább, mi maradunk meg német hírvivőnek… mi, magyarországi németek – svábok, zipserek, szászok. Mi maradunk meg német anyanyelvű kereszténynek, mi énekelhetjük csak szabadon az Andachtsjodler-t a templomokban, az Engel auf den Feldern singen-t tiltások nélkül, mert nekünk még lesz karácsonyunk. S mi mondhatjuk el utódainknak, hogy volt egy méltán büszke nemzet Európában, amelyet elárultak saját vezetői és kiszolgáltatták egy primitív, gyilkos, hazug pogány hordának. És elmondhatjuk utódainknak, hogy bár próbálkoztak az Európát megsemmisítők a keresztény Magyarország elpusztításával is, de néhány gyalázatos árulón kívül, a magyar hon fiai nem támogatták a pusztítást, s így mi is megmaradhattunk bajornak, németnek, kereszténynek a Kárpátok Istentől áldott gyűrűjében… s azok is megmaradtak, akik idemenekültek, látva otthon a német nép szándékos pusztulását.

Fáj a lelkem, az egykor keresztény Németországért, a megalázott német nemzetért, a terror és az árulás áldozataiért. Mint a székely embernek fájna, ha ezt látná Magyarországgal megtörténni.

Reményem azért hadd legyen… hadd mondjam bízva, hadd kiáltsam Isten irgalmába Bajorországot, amelynek népe megvédte a keresztet az iskola falán, a kórházak kórtermeiben, a parlamentben, megtöltötte a templomait, és hűséges maradt Istenhez, a parancsokhoz, amely pápát adott a világnak, aki évekkel ezelőtt figyelmeztetett a gyilkos pogány-veszélyre.

Hadd kérjem Istent, hogy hagyjon nekünk, magyarországi sváboknak egy zsebkendőnyi Anyaországot, ahol büszkén elmondhatjuk majd milyen áldozatot vállalt a magyar nemzet az európai kereszténységért, megvédve mindazokat – a történelemben nem először –, akik menedéket kerestek és kaptak Mária országában – a Kárpát-hazában.

Mert különleges és csodálatos nemzet a magyar, amely saját súlyos szorongatottságában, megalázottságában, csonkítottságában is képes az üldözöttön, és az elárulton, a pogány elől menekülőn segíteni… értéket védeni, szeretni és összetartani… és hinni Istenben. Mert tudja és hiszi, tapasztalja és nap, mint nap megéli: – ha Isten velünk, ki ellenünk?

„Ó, de fájdalmas érzés”… – kezdődik Mozart hat noktürnjéből a harmadik (Ecco quel fiero istante, KV. 436.), amelyet ma így folytathatnánk: – látni a német anyaország lassú, és kínokkal teli haláltusáját…

Ugyanaz az érzés tölt el, mint amikor keresztény fejeket vág le a pogány. Most egy országot gyilkol… száll meg és pusztít el… és ez az ország egy kicsit az enyém is… volt…

                                                    ***

2016-ot írtunk akkor, amikor e gondolatok megfogalmazódtak bennem. És akkor még nem volt háború. Ma már van… és a német vezetők teljes szellemi leépülésről tesznek tanúságot, jól megfizetett hazugságokat "mantrázva", egy idegen, gyilkos hatalom érdekében. Még mélyebbre ásva a német birodalmat a történelem szemétdombjában. Ne fürödj, ne mosd ki a ruhádat, ne fűts, ülj sötétben esténként… mert megbüntetjük az oroszokat… Akárcsak egy bolondház, vagy egy öngyilkos elmebeteg ember gondolatai… És a német nép hallgat. Szolgává alacsonyodott, amely szolga ma önként teszi a fejét a farönkre, hogy a bakó minél jobban hozzáférjen a bárddal… mert azt hiszi ez a német nép, hogy kötelessége ez, mert bűnös. Pedig nem… már, ha belenézünk a 20. és a 21. század politikai és háborús eseményeit rejtő könyvekbe. Ezek azt bizonyítják, hogy soha, sehol sem a nép a felelős, hanem annak lefizethető, erkölcstelen és ostoba vezetői, akiknek a hatalom és pénz mindennél többet ér, akik gondolkodás és lelkiismeret nélkül dobják oda milliók életét saját érdekükért. Hasonlóképpen a lelki vezetők is alkalmazkodnak ehhez a mentalitáshoz, és sutba dobják a Bibliát, Istent, Jézus értünk ontott vérét pedig igyekeznek mocskos felmosóvödörrel eltakarítani. Ma a világ népei mind kiszolgáltatottá váltak, mert szellemileg leépültek lettek, lelkileg kiégettek és értelmileg lealacsonyodtak. Ma már maguk követelik a rendet… azt a rendet, amelyet gyilkosaik fognak megteremteni, és amellyel kiirtják a világ lakosságának nagy részét e most kezdődött háborúban. Ma itt tartunk!

Háború és béka

   Mihályi Molnár László véleménycikke

   Mihályi Molnár László író, történész, volt politikus. Csehszlovákia szétbomlása előtt a prágai parlamentben a magyar frakció vezetője volt. A Magyarok Világszövetsége Trianon 100. Bizottságának tagja. Az orosz-ukrán háborút elemző írása saját Facebook-oldalán jelent meg. Fontosnak tartjuk közzétenni saját oldalunkon is, amikor           semmit nem láthatunk előre.  

   Nem tévedés! Arról a békáról van szó, amit meg akarnak etetni a világgal. Engem már kedden eltiltott a FB, ki tudja milyen elvek alapján, pedig csak tényeket közöltem, hogy nekünk nem kell bemutatni a Kárpátalját 1945 óta megszálló ukránokat, akik gyűlölik a magyarokat (törvénybe iktatott diszkrimináló nyelvtörvénnyel megpecsételve!), ott vannak a magyarok vérével áztatott szolyvai tömegsírok. S jeleztem, hogy megérdemelnének egy kis leckéztetést. Még csak azt sem írtam, hogy milyen lecke lenne az. Az oroszok keményebbet mutattak.

   A háború persze nem megoldás, de az már akkor elkezdődött, amikor a CIA ügynökei, civilbe öltözött amerikai zsoldosokkal a Majdanon kiszolgáltatták Ukrajnát a nemzetközi nagytőkének, amelyben Biden fia nem kevés millió dollárral van jelen. Hiába kapott Gorbacsov ígéretet a nyugattól, hogy a NATO nem terjeszkedik a volt szovjet tagországok területén, de a „tanácsadókkal”, kölcsönökkel, fegyverekkel már jelen voltak. 11 biológia laboratórium volt amerikai ellenőrzés alatt (miért éppen ott, vajon milyen biológia fegyver okán?), amelyből 7 darab tegnap óta nem létezik. Felépítettek két katonai repülőteret az amerikai és angol harci gépek fogadására, ezek tegnaptól erre alkalmatlanok, mint a többi tizenhét katonai légibázisuk és a NATO raktáraiból „kiselejtezett” eszközöket rejtő fegyverraktáraik is füstölögnek.

Szóval így „nem akart terjeszkedni” a NATO!? Az ukrán hadsereg több alakulata adta meg magát, ez nem az ő háborújuk, Kijeben pedig rövidesen ultimátumot kap az elnök és a többiek.

Közben az világsajtó tele van olyan képekkel, amelyeket még az orosz támadás előtt készítettek Luhanszkban, amit az elmúlt évek folyamán az ukrán hadsereg pusztított, emberek ezreit legyilkolva!

   A háború nem megoldás! De hozzáteszem: nem ma kezdődött. Amikor az USA megszállta Irakot, közel egymillió halottat, lerombolt országot hagyva maga után, akkor vajon kik tiltakoztak? Kik rakták ki az iraki zászlót? Senki.... Aztán kiderült, hogy ott nem voltak tömegpusztító fegyverek. Líbiát porig bombázták, állítólagosan a népi felkelést és a demokráciát támogatva, de vajon melyik bolond lenne néhány centes benzin és kenyér, de ugyanakkor ezer (esetleg több ezer) eurós fizetések mellett forradalmat hirdetni. Legfeljebb az elmegyógyintézetben. MÉGIS AZT HÍRESZTELTÉK, hogy forradalom van, és ez akkor történt, amikor lejárt az amerikai olajvállalatok kitermelési szerződése, és ilyenkor újat kell kötni, s a legális líbiai elnök a világ legjobb minőségű olaját drágábban akarta nekik eladni. Máris megkapta a DIKTÁTOR jelzőt (ismerjük jól ezt a forgatókönyvet), lebombázták és kivégezték egy bombával. Volt rá ENSZ felhatalmazás? Nem!

   Ezek után kijelenthetjük, hogy ezeknek a híreszteléseknek, sajtónak, televízióknak, „tudósítóknak” nem lehet, nem kell és nem is szabad hitelt adni! HAZUDNAK rendületlenül ! És a kölcsönök és támogatások miatt kiszolgáltatott alfertájnyaló cselédeket akarnak hatalomra juttatni (Gene Sharp módszerével, amit a Soros-tanfolyamokon tanítanak - ). Vajon Korea, Vietnam, Panama, Laosz, Kambodzsa, Szíria, Jugoszlávia, Libia, Irak, Afganisztán háborúba taszítása kinek a fő bűne ?

   A világ egy esztendei hadikiadása az elmúlt évben közel 1700 milliárd dollár. Ebből az USA 800 milliárddal részesül (közel a fele!). Utána Kína jön 260 milliárddal, majd India, Szaud-Arábia 72 milliárddal s csak őket követi Oroszország 65 milliárddal (egytizede sincs az USA-nak!). Tehát kinek a legnagyobb érdeke a terjeszkedés, a hadiipar fejlesztése? Az USA-nak létszükséglet, mert az amerikai jólét, az 1000 dolláros minimálbér, a 70 centes benzin feltétele attól a gazdasági teljesítménytől függ, amelyik 60 százalékban a fegyvergyártás és a hadsereg ellátásának szinten tartása által tud így létezni. Viszont, ha nincs háború, akkor nincs eladás, zsúfolt a raktár, bezárhatnak a gyárak, s a munkanélküliség miatt az egyéb cikkek fogyasztása is megszűnik. Az USA 1914-től pontosan tudja, hogy ez a legjobb üzlet, és Európát szépen függővé tette két világháborúban is, amelyből viszont ezermilliárdokat profitált. Ezért volt érdekük Hitler háborújának támogatása (50 millióval támogatták a kampányát), ami után 26 százalékról néhány százalékra zuhant a munkanélküliség az USA-ban. Ez bizony veszedelmes terrorizmus! És ezt nevezik amerikai demokráciának!

   Az oroszok legfeljebb csak az életükért fegyverkeznek, a kis országok meg csak azért, hogy ne tűnjenek kicsinek, de bőven veszik az amerikai kiselejtezett arzenált. S ha nem akarják venni, akkor helyzetbe hozzák őket, mint például most, hogy pár száz eurós nyugdíjak, minimálbérek mellett több milliárdos tételekben fegyverkeznek a kis banánköztársaságok is, mint Szlovákia.

   A pénzvilág két világháborúban is úgy irányította a gazdasági előnyöket és megszorításokat, hogy mindkétszer a két legnagyobb ellenfél egymást véreztesse ki: Németország és Oroszország (ill. Szovjetunió). Ez a konfliktus nem Ukrajnáról szól. Ismét Németország és Oroszország szívja meg: Oroszországnak nem lesz bevétele, a németeknek pedig nem lesz energiaforrásuk (miután becsukták atomerőműveiket is), ha nem veszik az orosz gázt. Az EURÓ (€) pedig ismét vesztésre fog állni az US dollárral szemben.  

   Megint Európa fizeti meg az amerikai jólét árát! Hogy lógathassák a lábukat Floridán vagy Las Vegasban. De az messze van. Ukrajna pedig hozzánk közel. Mit is keres itt, a határaitól több ezer kilométerre az USA hadsereg? Ne gondoljuk, hogy a mi biztonságunk, életünk, jólétünk érdekli őket! Soha! Csakis a saját zsebük, mert a Sátán ügynöke már csak ilyen!

   Miközben Európa nagyurai meghozzák a szankciókat, elfűrészelve magunk alatt az ágat, azt hisszük, hogy Oroszország sínyli meg. Fájni fog nekik is, de ők legfeljebb csak seggre esnek, mi meg a nyakunkat törhetjük, ha lezuhanunk...  

   Lehet csaholni a jelszavakat, de Ukrajna csak bábu a pénzvilág markában, az ukrán népet ők lökték gödörbe. Az orosz nép is meg fogja sínyleni, ahogyan mi is. Akik pedig a mi katonáinkat akarják küldeni Ukrajna megsegítésére, azokat máris el kell zavarni, Isten mentsen meg bennünket az ilyen gyilkos gazemberektől! Mert ezek nem az ukránokat, hanem a pénzvilág milliárdosainak a befektetéseit akarják védelmezni, nem véletlen, hogy ezeket az uszítókat kik és hol képezték ki a keresztény Európa felszámolásának műhelyeiben.

   Az amerikaiak pedig röhögnek, vigadoznak, dörzsölik a tenyerüket, mert gazdaságuk ismét fellendülhet. Tőlük vesszük majd négyszeres áron a gázt, ha lesz elég... Európa meg feldobhatja a talpát, ha ezt a békát is lenyeli.

„...diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták

ágyékok szép vetését… a földet letarolták…

fiam, szemem kilőtték… s mit elrontottak ők:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog…

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

(Mécs László: Vadócba rózsát – részlet)

Putyin 2022. február 24-i  beszédének és üzenetének  magyar átirata

Kedves orosz állampolgárok, kedves barátaim!

Ma ismét szükségesnek tartom, hogy visszatérjek a Donbászban zajló tragikus eseményekhez és magának Oroszország biztonságának kulcskérdéseihez.

Hadd kezdjem azzal, amit az idén február 21-i beszédemben mondtam. Arról beszélünk, hogy mi okoz különösebb aggodalmat és szorongást, azokról az alapvető fenyegetésekről, amelyeket évről évre, lépésről lépésre durván és szertartástalanul teremtenek a felelőtlen nyugati politikusok hazánkkal kapcsolatban. A NATO-blokk keleti kiterjesztésére gondolok, katonai infrastruktúráját közelebb hozva az orosz határokhoz.

Köztudott, hogy 30 éven át kitartóan és türelmesen próbálunk megegyezni a vezető NATO-országokkal az egyenlő és oszthatatlan biztonság elveiről Európában. Javaslatainkra reagálva folyamatosan szembesültünk vagy cinikus megtévesztéssel és hazugságokkal, vagy nyomásgyakorlási és zsarolási kísérletekkel, az észak-atlanti szövetség eközben minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére folyamatosan terjeszkedik. A katonai gépezet mozog, és ismétlem, közeledik határainkhoz.

Miért történik mindez? Honnan ez a pimasz beszédmód, a saját  kizárólagosságot, tévedhetetlenséget megengedő pozíció? Honnan ez a lenéző hozzáállás az érdekeinkhez és a teljesen jogos követeléseinkhez?

A válasz egyértelmű, minden világos és nyilvánvaló. A Szovjetunió a múlt század 80-as éveinek végén meggyengült, majd teljesen összeomlott. Az akkor lezajlott események egésze jó lecke számunkra ma is, meggyőzően megmutatta, hogy a hatalom és az akarat bénulása az első lépés a teljes leépülés és feledés felé. Amint egy időre elveszítettük az önbizalmunkat, végünk lett, a világ erőegyensúlya megbomlott.

Ez oda vezetett, hogy a korábbi szerződések és megállapodások már nem hatályosak. A rábeszélés és a kérések nem segítenek. Mindent, ami az egyeduralkodó hatalomnak (USA), a hatalmon lévőknek nem tetszik, archaikusnak, elavultnak, szükségtelennek nyilvánítanak.  És fordítva: mindent, ami számukra előnyösnek tűnik, a végső igazságként mutatják be, bármi áron, nyájasan, minden eszközzel keresztülnyomják. A másként gondolkodókat megtörik és leigázzák.

Amiről most beszélek, az nemcsak Oroszországra vonatkozik, és nem csak ránk. Ez vonatkozik a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerére, sőt néha magukra az Egyesült Államok szövetségeseire is. A Szovjetunió összeomlása után tulajdonképpen megkezdődött a világ újrafelosztása, és az addigra kialakult nemzetközi jogi normák - és a kulcsfontosságú, alapvető normák - a második világháború végén kerültek elfogadásra, és nagymértékben megszilárdították annak eredményeit - elkezdte zavarni azokat, akik a hidegháború győztesének vallották magukat.

Természetesen a gyakorlati életben, a nemzetközi kapcsolatokban, figyelembe kellett volna venni a világban végbemenő erőviszonyok változásait. Ezt azonban szakszerűen, gördülékenyen, türelmesen, minden ország érdekeit figyelembe véve, tiszteletben tartva, a saját felelősségét megértve kellett volna megtenni. De nem – azok, akik abszolút felsőbbrendűnek hitték magukat az eufória állapotában, az abszolutizmus egyfajta modern formájában, arrogáns módon olyan döntéseket készítettek elő, fogadtak el és nyomtak át, amelyek csak maguknak voltak előnyösek. A helyzet más forgatókönyv szerint kezdett kialakulni.

Nem kell messze keresni a példákat. Először is, az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül, véres hadműveletet hajtottak végre Belgrád ellen, repülőgépekkel és rakétákkal Európa kellős közepén. Több hétig folyamatosan bombázták a városokat, az életfenntartó infrastruktúrát. Emlékezzünk ezekre a tényekre, mert egyes nyugati kollégák nem szívesen emlékeznek ezekre az eseményekre, és ha erről beszélünk, akkor inkább nem a nemzetközi jog normáira mutatnak rá, hanem az általuk jónak ítélt körülményekre. Aztán jött Irak, Líbia, Szíria sora. A katonai erő Líbiával szembeni illegitim alkalmazása, az ENSZ Biztonsági Tanácsa líbiai kérdésben hozott minden határozatának megszegése az állam teljes pusztulásához, a nemzetközi terrorizmus hatalmas melegágyának kialakulásához, az ország zuhanásához vezetett. Évekig tartott a humanitárius katasztrófa és a polgárháború. A tragédia, amely nemcsak Líbiában, hanem az egész régióban emberek százezreinek, millióinak kárára ítéltetett, hatalmas migrációs kivándorláshoz vezetett Észak-Afrikából és a Közel-Keletről Európába.

Hasonló sors várt Szíriára is. A nyugati koalíció harca ezen ország területén a szíriai kormány beleegyezése és az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül nem más, mint agresszió, beavatkozás.

Ebben a sorozatban azonban különleges helyet foglal el természetesen Irak inváziója, szintén minden jogalap nélkül. Ott ürügyül olyan „megbízható” információkat választottak, amelyek állítólag az Egyesült Államok rendelkezésére álltak a tömegpusztító fegyverek iraki jelenlétéről. Ennek bizonyítékaként nyilvánosan, az egész világ előtt az amerikai külügyminiszter valamiféle kémcsövet rázott fehér porral, biztosítva mindenkit arról, hogy ez az Irakban kifejlesztett vegyi fegyver. Aztán kiderült, hogy mindez csak álhír, blöff: Irakban nincs vegyi fegyver. Hihetetlen, meglepő, de tény marad. Hazugságok hangzottak el a legmagasabb állami szinten és az ENSZ-ben is. Ennek eredménye lett a hatalmas áldozatok, pusztítások, a terrorizmus hihetetlen hulláma.

Általában azt tapasztaljuk, hogy gyakorlatilag mindenhol, a világ számos régiójában, ahová a Nyugat a saját rendjének megteremtésére jön, az eredmény véres, be nem gyógyult sebek, a nemzetközi terrorizmus és a szélsőségesség fekélyei. Mindaz, amit mondtam, a legkirívóbb, de semmiképpen sem az egyetlen példa a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyására.

Ebbe a sorba illeszkednek a hazánknak tett ígéretek, hogy a NATO-t egyetlen centiméterrel sem bővítik keletre. Ismétlem - megtévesztettek, de köznyelven egyszerűen átvertek bennünket. Igen, gyakran lehet hallani, hogy a politika piszkos üzlet. Talán, de nem ilyen mértékben! Hiszen az ilyen csaló magatartás nemcsak a nemzetközi kapcsolatok alapelveinek mond ellent, hanem mindenekelőtt az erkölcs és az erkölcs általánosan elismert normáinak. Hol van itt igazság? Csak egy rakás hazugság és képmutatás!

Egyébként maguk az amerikai politikusok, politológusok és újságírók is írnak és beszélnek arról, hogy az Egyesült Államokon belül az elmúlt években igazi "hazugságbirodalom" jött létre. Nehéz ezzel nem egyetérteni – ez igaz. De ne szerénykedjünk: az Egyesült Államok még mindig nagy ország, rendszerformáló hatalom. „Szövetségeseik” nemcsak kötelességtudóan beleegyeznek mindenbe, amit ők terveznek, hanem lemásolják a viselkedésüket, lelkesen elfogadják az általuk javasolt szabályokat. Ezért okkal és bátran kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok által a maga képére és hasonmására alkotott egész úgynevezett nyugati blokk maga a „hazugság birodalma”.

Ami hazánkat illeti, a Szovjetunió összeomlása után, az új modern Oroszország példátlan nyitottsággal, az Egyesült Államokkal és más nyugati partnerekkel való őszinte együttműködéssel gyakorlatilag egyoldalú hadi leszerelést hajtott végre, de egyesek azonnal megpróbáltak beszorítani és megsemmisíteni bennünket. Pontosan ez történt a 90-es években, a 2000-es évek elején, amikor az úgynevezett kollektív Nyugat a legaktívabban támogatta a szeparatizmust és a zsoldosbandákat Dél-Oroszországban. Milyen áldozatokba, milyen veszteségekbe került mindez akkor, milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmennünk, mielőtt végleg megtörtük a nemzetközi terrorizmus hátát a Kaukázusban! Emlékszünk erre, és soha nem felejtjük el.

Igen, egészen a közelmúltig nem szűntek meg a kísérletek arra, hogy a saját érdekeikben felhasználjanak bennünket, lerombolják hagyományos értékeinket, és ránk kényszerítsék álértékeiket, amelyek belülről korrodálnának minket, népünket. Nem fog sikerülni, még soha senkinek sem sikerült! Most sem fog menni.

Mindennek ellenére 2021 decemberében ismét kísérletet tettünk arra, hogy megállapodjunk az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság biztosításának elveiről és a NATO keleti bővítésének leállításáról. Minden hiábavaló. Az Egyesült Államok álláspontja nem változik. Nem tartják szükségesnek Oroszországgal tárgyalni ebben a számunkra kulcsfontosságú kérdésben, saját céljaikat követve, figyelmen kívül hagyják érdekeinket.

Ebben a helyzetben van egy kérdésünk: mit tegyünk ezután, mire számíthatunk? A történelemből jól tudjuk, hogy az 1940-es években és az 1941-es évek elején a Szovjetunió minden lehetséges módon megpróbálta megakadályozni, vagy legalábbis késleltetni a háború kitörését. Ennek érdekében többek között szó szerint a végsőkig igyekezett nem provokálni egy potenciális agresszort, nem hajtotta végre vagy halasztotta el a legszükségesebb, legkézenfekvőbb akciókat, hogy felkészüljön egy elkerülhetetlen támadás visszaverésére. És azok a lépések, amelyeket végül mégis meghoztak, katasztrofálisan késtek.

Ennek eredményeként az ország nem volt készen arra, hogy teljes mértékben ellenálljon Németország inváziójának, amely 1941. június 22-én megtámadta Szülőföldünket anélkül, hogy háborút hirdetett volna. Az ellenséget megállítottuk, majd levertük, de óriási veszteségekkel. Az agresszor megnyugtatására tett kísérlet a Nagy Honvédő Háború előestéjén tévedésnek bizonyult, amely sokba került népünknek. Az ellenségeskedés legelső hónapjaiban hatalmas, stratégiailag fontos területeket és emberek millióit veszítettük el. Másodszor nem engedünk meg egy ilyen hibát, nincs jogunk.

Akik világuralomra törnek, nyilvánosan, büntetlenül és – hangsúlyozom – minden ok nélkül ellenségüknek nyilvánítanak minket, Oroszországot. Valójában ma hatalmas pénzügyi, tudományos, technológiai és katonai képességekkel rendelkeznek. Tisztában vagyunk ezzel, és objektíven értékeljük a gazdasági szférában folyamatosan bennünket érő fenyegetéseket, valamint azt, hogy mennyire vagyunk képesek ellenállni ennek a szemtelen és tartós zsarolásnak. Ismétlem, illúziók nélkül, rendkívül reálisan értékeljük őket.

Ami a katonai szférát illeti, a modern Oroszország a Szovjetunió összeomlása és potenciálja jelentős részének elvesztése után is ma a világ egyik legerősebb nukleáris hatalma, ráadásul számos előnnyel rendelkezik. E tekintetben senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy az országunk elleni közvetlen támadás vereséghez és szörnyű következményekhez vezet bármely potenciális agresszor számára.

Ugyanakkor a technológiák, köztük a védelmi technológiák is gyorsan változnak. A vezető szerep ezen a területen múlik. A határainkkal szomszédos területek katonai fejlesztése, ha megengedjük, évtizedekig, sőt talán egy örökké tartó, folyamatosan növekvő, abszolút elfogadhatatlan fenyegetés lesz Oroszország számára.

Most, amikor a NATO kelet felé terjeszkedik, hazánk helyzete évről évre rosszabb és veszélyesebb. Ráadásul az elmúlt napokban a NATO vezetése nyíltan beszélt arról, hogy fel kell gyorsítani a szövetség infrastruktúrájának Oroszország határaiig való előnyomulását. Más szóval, megerősítik pozíciójukat. Már nem tudjuk csupán tovább figyelni azt, ami történik. Teljes felelőtlenség lenne részünkről.

Az észak-atlanti szövetség infrastruktúrájának további bővítése, Ukrajna területének katonai fejlesztése számunkra elfogadhatatlan. A lényeg természetesen nem maga a NATO-szervezet – ez csak az Egyesült Államok külpolitikájának eszköze. A probléma az, hogy a velünk szomszédos területeken – megjegyzem: saját történelmi területeinken - egy velünk szemben ellenséges „Oroszország-ellenes” képződmény jön létre, amely teljes külső ellenőrzés alá került, és ahová USA épp betelepíti saját fegyveres erőit. Ez az ország a NATO-országok legmodernebb fegyvereivel van felszerelve!

Az Egyesült Államok és szövetségesei részéről ez az úgynevezett Oroszország-visszaszorítási politika nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És - nem túlzás – ez a valóság.

Ez valós veszélyt jelent nemcsak érdekeinkre, hanem államunk létére, szuverenitására is. Ez az a nagyon piros vonal, amiről már sokszor volt szó. Átlépték.

A donbászi helyzetről. Azt látjuk, hogy a 2014-ben Ukrajnában puccsot végrehajtó, a hatalmat megragadó és tulajdonképpen dekoratív választási eljárások segítségével megtartó erők végleg felhagytak a konfliktus békés rendezésével. Nyolc éven át, végtelenül hosszú nyolc éven keresztül mindent megtettünk a helyzet békés, politikai úton történő megoldásáért. Minden hiába.

Ahogy az előző beszédemben is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül nézni az ott zajló eseményeket. Egyszerűen lehetetlen volt mindezt elviselni. Azonnal meg kellett szakítani ezt a rémálmot - az ott élő emberek milliói elleni népirtást, akik csak Oroszországra támaszkodnak, és csak bennünk reménykednek. Az embereknek ezek a törekvései, érzései, fájdalmai volt a fő motivációnk a Donbászi Népköztársaságok elismerésére vonatkozó döntés meghozatalában.

Amit szerintem fontos még hangsúlyozni: A vezető NATO-országok saját céljaik elérése érdekében mindenben támogatják az ukrajnai szélsőséges nacionalistákat, akik viszont soha nem bocsátják meg a krími és szevasztopoli lakosoknak a szabad választásukat - az Oroszországgal való újraegyesítést. Természetesen be fognak mászni a Krím-félszigetre, és akárcsak a Donbászban, egy háborúval, hogy gyilkoljanak, ahogyan azt az ukrán nacionalisták a Nagy Honvédő Háború idején is tették, védtelen embereket öltek. Nyíltan kijelentik, hogy számos más orosz területre is igényt tartanak.

Az események teljes menete és a beérkező információk elemzése azt mutatja, hogy Oroszországnak ezekkel az erőkkel való összecsapása elkerülhetetlen. Csak idő kérdése: készülődnek, várják a megfelelő időt. Most azt is állítják, hogy nukleáris fegyvereket fognak fejleszteni. Ezt nem engedjük meg.

Ahogy korábban mondtam, a Szovjetunió összeomlása után Oroszország új geopolitikai realitásokat fogadott el. Tiszteljük és továbbra is tisztelettel fogunk bánni a posztszovjet tér összes újonnan alakult országával. Tiszteletben tartjuk és továbbra is tisztelni fogjuk szuverenitásukat, és ennek egyik példája az a segítség, amelyet a tragikus eseményeken átesett Kazahsztánnak nyújtottunk, és ahol megkérdőjeleződött az államiság és az integritás. De Oroszország nem érezheti magát biztonságban, nem fejlődhet, nem létezhet állandó fenyegetéssel, amely a modern Ukrajna területéről árad.

Hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy 2000-2005-ben megálljt parancsoltunk a kaukázusi terroristáknak, megvédtük államunk integritását, megmentettük Oroszországot. 2014-ben a krími és szevasztopoli lakosokat támogattuk. 2015-ben a fegyveres erők megbízható gátat szabtak a szíriai terroristák Oroszországba való behatolásának. Nem volt más mód, hogy megvédjük magunkat.

Ugyanez történik most is. Nekem és önöknek egyszerűen nem maradt más lehetőségünk Oroszország, népünk védelmére, kivéve azt, amelyet ma kénytelenek leszünk alkalmazni. A körülmények határozott és azonnali cselekvést követelnek meg tőlünk. A Donbászi népköztársaságok segítségkéréssel fordultak Oroszországhoz.

E tekintetben az ENSZ Alapokmánya 7. részének 51. cikkével összhangban, az Oroszországi Föderációs Tanács jóváhagyásával, valamint a Szövetségi Közgyűlés által ez év február 22-én Donyeckkel megerősített barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződések értelmében úgy döntöttem, hogy végrehajtok egy különleges katonai műveletet.

Ennek célja az, hogy megvédje azokat az embereket, akik a kijevi rezsim által nyolc éve zaklatásnak és népirtásnak vannak kitéve. Ennek érdekében pedig Ukrajna demilitarizálására fogunk törekedni, valamint bíróság elé fogjuk állítani azokat, akik számos véres bűncselekményt követtek el civilek, köztük az Orosz Föderáció állampolgárai ellen.

Terveink között ugyanakkor nem szerepel az ukrán területek elfoglalása. Nem fogunk senkire semmit erőszakkal rákényszeríteni. Ugyanakkor azt halljuk, hogy az utóbbi időben Nyugaton egyre több szó esik arról, hogy a szovjet totalitárius rezsim által aláírt, a második világháború eredményeit konszolidáló dokumentumokat már nem szabad végrehajtani. Nos, mi a válasz erre?

A második világháború eredményei, valamint népünk áldozatai a nácizmus feletti győzelem oltárán szentek. Ez azonban nem mond ellent az emberi jogok és szabadságjogok magas értékeinek, amelyek a háború utáni évtizedek során kialakult valóságon alapulnak. Nem szünteti meg a nemzetek önrendelkezési jogát sem, amelyet az ENSZ Alapokmányának 1. cikke rögzít.

Hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy sem a Szovjetunió létrejötte alatt, sem a második világháború után a modern Ukrajna részét képező bizonyos területeken élő embereket soha nem kérdezték meg, hogyan akarják berendezni az életüket. Politikánk a szabadságon, a választás szabadságán alapul, hogy mindenki önállóan határozhassa meg saját és gyermekei jövőjét. És fontosnak tartjuk, hogy ezzel a joggal - a választás jogával - a mai Ukrajna területén élő összes nép élhessen, mindenki, aki szeretne.

Ezzel kapcsolatban Ukrajna polgáraihoz fordulok. 2014-ben Oroszországnak meg kellett védenie a Krím és Szevasztopol lakosait. A krími és szevasztopoli lakosok úgy döntöttek, hogy történelmi hazájukkal, Oroszországgal egyesüljenek, és mi ezt támogattuk. Ismétlem, egyszerűen nem tehetnénk másként.

A mai események nem függnek össze Ukrajna és az ukrán nép érdekei megsértésének szándékával. Ez Oroszországról szól, és azokkal szemben történik, akik túszul ejtették Ukrajnát, és megpróbálják felhasználni országunk és népünk ellen.

Ismétlem, cselekedeteink önvédelmet jelentenek a számunkra kialakuló fenyegetésekkel szemben, és egy még nagyobb katasztrófa ellen, mint ami ma történik. Bármilyen nehéz is legyen, kérem Önöket, hogy értsék ezt meg, együttműködésre szólítok fel mindenkit annak érdekében, hogy mielőbb átfordítsuk ezt a tragikus oldalt, és együtt haladjunk előre, ne engedjük, hogy bárki beleavatkozzon ügyeinkbe, kapcsolatainkba, kapcsolatainkat közösen építsük, ne mások kezével. Hiszek ebben – ez a jövőnk.

Az ukrán fegyveres erők katonáihoz fordulok. Kedves elvtársak! Atyáitok, nagyapáitok, dédapáitok harcoltak a németekkel, védték közös Szülőföldünket, a mai neonácik azonban magukhoz ragadták a hatalmat Ukrajnában. Önök az ukrán népnek tettek hűségesküt, nem pedig a népellenes juntának, amely kifosztja Ukrajnát. Ne kövessék a bűnözők parancsait. Arra kérem önöket, hogy azonnal tegyék le a fegyvert, és menjenek haza. Hadd magyarázzam el: az ukrán hadsereg minden katonája, akik teljesítik ezt a követelményt, szabadon elhagyhatják a harci övezetet, és visszatérhetnek családjukhoz.

Még egyszer nyomatékosan hangsúlyozom, hogy az esetleges vérontásért minden felelősség teljes mértékben az Ukrajna területén uralkodó rezsim lelkiismeretén szárad majd.

Most néhány fontos, nagyon fontos szó azokhoz, akik kísértést érezhetnek, hogy beleavatkozzanak a folyamatban lévő eseményekbe. Aki megpróbál minket akadályozni, és még inkább fenyegetést kelteni hazánk, népünk számára, annak tudnia kell, hogy Oroszország válasza azonnali lesz, és olyan következményekhez vezet, amilyeneket a történelmük során még soha nem tapasztaltak. Készek vagyunk bármilyen fejleményre. Ezzel kapcsolatban minden szükséges döntés megszületett. Remélem, meghallgatnak. (Kiemelés a szerk.-től.)

Kedves orosz állampolgárok! A jólét, egész államok és népek léte, sikerük és életképességük mindig kultúrájuk és értékeik, őseik tapasztalatai és hagyományai erőteljes gyökérrendszeréből fakad, és természetesen közvetlenül függ a hozzájuk való gyors alkalmazkodás képességétől. Folyamatosan változik az élet, a társadalom kohézióján, konszolidációs készségén múlik a továbblépés lehetősége. Erőre mindig – mindig – szükség van, de az erő különböző minőségű lehet. A „hazugság birodalma” politikája, amelyről beszédem elején beszéltem, elsősorban a nyers, egyenes erőre épül. Ilyenkor azt mondjuk: „Van erő, nincs szükség elmére."

De mi tudjuk, hogy az igazi erő az igazságosságban és az igazságban van, ami a mi oldalunkon van. És ha ez így van, akkor nehéz nem egyetérteni azzal, hogy a függetlenség és a szuverenitás alapja az erő és a harcra való készség az a szükséges alap, amelyre építhetjük jövőnket, otthonunkat, családunkat, hazánkat.

Kedves honfitársak! Bízom benne, hogy az orosz fegyveres erők hazájuk iránt elkötelezett katonái és tisztjei szakszerűen és bátran teljesítik kötelességüket. Nincs kétségem afelől, hogy a kormányzat minden szintje, a gazdaságunk, a pénzügyi rendszerünk, a szociális szféránk stabilitásáért felelős szakemberek, cégeink vezetői és az összes orosz üzletág összehangoltan és hatékonyan fog fellépni. Valamennyi parlamenti párt és politikai erő konszolidált, hazafias álláspontjára számítok.

Végső soron, ahogy az a történelemben mindig is volt, Oroszország sorsa multinacionális népünk megbízható kezében van. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a meghozott döntések megvalósulnak, a kitűzött célok is megvalósulnak, Szülőföldünk biztonsága garantált lesz.

Hiszek az Önök támogatásában, abban a legyőzhetetlen erőben, amelyet a haza iránti szeretetünk ad."

Forrás:   Videó: https://youtu.be/p9hidPYDbfs     Eredeti szöveg: https://ria.ru/20220224/obraschenie-1774658619.html

A szerkesztő kapcsolódó gondolatai

’80-as évek, Románia. A három szobában 24 fok van. Összesen. Egyenként: 8 fok.  Lefekvéskor hősiesen bújok be elsőként a paplan alá, hogy feleségemnek elviselhetővé tegyem a jéghideg ágyat. Központi „melegvíz-ellátás”: valamelyik évben talán március 8-án volt a dicső nagynemzetgyűlési „választás” napja, melynek tiszteletére előző este, hónapok óta először, megjött a meleg víz, meg lehetett fürdeni. Marosvásárhelyen a gáz csupán arra volt elég, hogy az égőre ráhelyezett, bontásból származó lécek, ez-az begyulladjon, egyébként reggeltől estig a kályhán a víz nem forrt fel. A nap 24 órájából négy órát volt villanyáram, ilyenkor rohantunk kivenni a fagyasztóládából a szükségeseket, nehogy az kiolvadjon… Petróleumlámpa, gyertya.  Nem folytatom.

            Elnézést kérek az olvasótól, de bennem, csodásan kivilágított meleg otthonunkban ilyesfajta emlékek tolulnak fel. A ma embere fel sem tudja fogni, mekkora értéket jelentenek az ember számára a megszokott, ma természetesnek érzett-tudott életkörülmények. Hogy lehet ez másképpen is. Hogy mindez mennyire sérülékeny lehet. Nem képes átérezni annak jelentőségét, hogy a normalitás biztosítása, fenntartása nem magától értetődő valami. Az anyagi-szellemi-erkölcsi normalitásé egyaránt.

            Miért írom le mindezt? Mert napjainkban ismét tapasztalnunk kell a rend megbomlásának, a káosznak veszélyét. Nincs itt a helye felsorolni ennek milliónyi összetevőjét, okát és következményét, hiszen ebben élünk nap mint nap. Egyvalamire viszont kötelességünk felhívni a figyelmet: hazánk, nemzetünk jelenlegi vezetése következetesen és sikeresen ténykedik, lavirozva Schilla és Charibdis között. Amikor a két hatalmas összecsap. Példát mutatva a világnak, kiemelten Európának a vész elkerülésének lehetőségeire. Az igazi „szolgálat” mibenlétére. Amikor mindenkinek kötelessége lenne felhívni a figyelmet a szolgák - miniszterek -, és a legfőbb szolga, a miniszterelnök teljesítményére. Ami természetesnek lenne mondható, ha nem állna fenn annak veszélye, hogy az „istenadta nép” tönkretegyen mindent. Mert tömegeknek nincs szeme a látásra, füle a hallásra, önnön érdekeinek fel- és elismerésére, de enged a sátán praktikáinak, és elfogadja annak legfőbb, jószerint egyetlen fegyverét, a gyűlöletet. Ami képes mindent elpusztítani. Anyagi létfeltételeinket és az ember legfőbb kincsét: eszét és lelkét. Bizony, így van ez, kicsiben és nagyban egyaránt…

            Hát ilyesféle gondolatok merülnek fel az egyszerű emberben, amikor a márkizajok napi őrült tombolását látva azt tapasztalja maga körül, hogy semmi nem számit, de - csakazértis - pusztuljon a „zorbán”.  

            Hogy mekkora a pusztítás mértéke, az kiderül április harmadikán. Azért reménykedjünk: az örök törvény, a jó és rossz közötti aránytalanság az előző javára most is érvényesül majd. Mert ez a világ rendje. Mert életre szánta a Teremtő, nem pusztulásra.    (KP)

Borbély Zsolt Attila,  az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke

A konzervatívol váltak az eredeti liberális értékek védelmezőivé

A liberalizmus szerint a társadalom alapegysége az absztrakt egyén és nem a család.

A liberalizmus megjelenésétől fogva vallás- és hagyományellenes, hajlik viszont a kommunistákra jellemző népboldogításra, elvont tanokból következő politikai intézkedések bevezetésére, akár a polgárok akaratának és igényének ellenére is.

Mindazonáltal a történelem során eme ideológiának is volt pozitív mondanivalója. Hirdette és sikerre vitte az állam és polgár viszonyának kiegyensúlyozását, a korlátozott államhatalom bevezetését, a polgári szabadságjogok intézményesítését a szólás-, vélemény-, sajtó- lelkiismereti-, és vallásszabadságtól a gyülekezési vagy az egyesülési jogig.

A liberalizmus európai szinten egy győztes ideológia, hiszen a második világháború után kontinensünk államaiban az emberi és polgári jogokat alkotmányszinten kodifikálták, Nagy Brittaniában pedig, ahol mindmáig történeti alkotmány van érvényben, már sokkal hamarabb rögzítették ezeket. A legtöbb államban külön szerv, az Alkotmánybíróság felügyeli e jogok érvényesülését.

A liberalizmus mondanivaló nélkül maradva a devianciakultusz irányában keresett magának kifutást, harci terepet, mára pedig teljes mértékben kifordult önmagából.

A szólásszabadság zászlaját valaha magasba emelő ideológia mára a kommunista rendszerre jellemző vehemenciával üldözi a más véleményen levőket, képviselői látványosan szabotálják az államot a liberálisok által is elismerten elsőrendű funkciójának gyakorlásában, a polgárok életének, testi épségének és vagyonának megóvásában. Teszik ezt részint az őshonos európaiaknál nagyságrenddel nagyobb kriminalitású, idegen kultúrájú tömegek importálásával, részint a bűnözők sok esetben nyílt, máskor burkolt pártolásával. A nyílt vita helyét átvette a safe space, a hiteles tájékoztatásét a nyílt hamisítás, szólásszabadságét a gondolatrendőrség.

Az sem zavarja őket, hogy a nem kis részben hódító szándékkal érkező muszlim tömegek vallási alapon antiszemiták, nem tekintik egyenrangú embernek a nőket és gyűlölik a homoszexuálisokat, miközben a liberalizmus éppenséggel a túlhajtott feminizmusban, a filoszemitizmusban és az LMBTQXYZ jogok észveszejtő kiterjesztésében jeleskedik.

A mai liberálisok már nemcsak a nemzeti és a vallási identitás ellen folytatnak szabályos háborút, hanem a nemi identitás ellen is, karrierek törnek derékba olyan közhelyszerű igazságok kimondása miatt, hogy a férfiak nem szülhetnek, hogy két biológiai nem létezik, vagy, hogy vannak biológiai különbségek férfiak és nők között. A természeti adottságok ellen folytatott eszement küzdelmüket megcsonkított gyermekek, magukat nőként definiáló férfi cellatársak által megerőszakolt nők és nemváltott öngyilkosok fémjelzik.

Magyarország kormányának nyíltan vallott szándéka, hogy ennek az őrületnek minden törvényes eszközzel megálljt parancsoljon.

Ezért építették a határkerítést, mely kívül tartja azokat, akik alatt meg sem melegedett az Unió földje, de már dzsihádot üvöltenek, majd igen hamar olyan szintű otthonosság-érzés uralkodik el bennük, hogy Európa-szerte a saria bevezetését követelik, s a befogadóktól várják el a hozzájuk idomulást.

Ezt szolgálja a gyermekvédelmi törvény, mely a szexuális nevelés ügyében a döntést a szülők kezébe helyezi, megakadályozva, hogy az oktatási intézményekben deviánsok „érzékenyítsék” az óvódásokat és iskolásokat. E jogszabály nem homofób és nem bélyegez meg senkit.

És ezt szolgálja a magyar sajtószabadság is, ahol bármennyire igyekszik a globalista hátszéllel bíró ellenzéki média, még le lehet írni negatív következmények nélkül az élet alapvető természeti igazságait, nyíltan lehet beszélni fehér keresztény kultúrát fenyegető veszélyekről és a politikai mondanivaló miatt sem éri az embert retorzió.

Mindez nemhogy nincs ellentmondásban a liberalizmus eredeti mondanivalójával, hanem egy hithű liberális nem is tehet mást, mint hogy ezeket lépéseket támogatja, hiszen ezek a közösség mellett az egyén érdekében is állnak.

Mindehhez képes szomorú és érthetetlen, hogy erdélyi veterán liberális politikus, Eckstein-Kovács Péter előbb aláír egy petíciót, mely a fentebb részletezett nemzet-, ország és egyénvédő intézkedéseket negatív színben tünteti fel, majd egy interjúban azt állítja, hogy az óvódák mellé az erdélyiek megkapják a gyűlöletadagot is. Holott ha ebben a politikai helyzetben valaki nyíltan gyűlöletet kelt, akkor az az ellenzék, annak szellemiholdudvara és talpasai, ahol nem ritkán fizikai erőszakra buzdítanak, földönfutóvá tétellel fenyegetnek, de volt példa arra is, hogy egyik firkászuk fideszes hullák IFA-platókra való felhányását emlegette minden következmény nélkül.

Eckstein odáig megy, hogy kifogásolja azt, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia Központjai és az RMDSZ által működtetett Eurotrans Alapítvány átlátható módon, közmegelégedésre segít a levélszavazatok összegyűjtésében és célba juttatásában. Feltételezése, hogy az irodákban a választók akaratát befolyásolják, a nagykorú állampolgárok döntésképességét és megannyi kötelességtudó RMDSZ és EMNT alkalmazott tisztességét vonja kétségbe. Azon állítása, hogy nem lehet tudni, hogy ezekben az irodákban mit csinálnak a levélszavazatokkal, önellentmondó és valótlan: minden szavazat leadásra kerül a hivatalos szerveknél.

Szerencsés lenne, ha Eckstein Kovács Péter ráébredne: a világ megváltozott, a mai konzervatívok képviselik a liberalizmus eredeti mondanivalójának nagy részét, védik az emberi és polgári jogokat, míg azok, akik ma liberálisokként határozzák meg magukat, az egyént korlátozzák jakobinus indulattal az önmeghatározásban, illetve az egyént is tönkreteszik a vallási és nemzeti közösségekkel együtt. 

* * * * * *

    A KORMÁNYRÓL ÉS  KRITIKUSAIRÓL IS HATÁROZOTT  VÉLEMÉNYE VAN A  SZÁZAK TANÁCSÁNAK

      Fekete Gyula - a történelemnek írt naplója szerint - 1996 júniusában ezekkel a szavakkal jellemezte a nemzettudatában súlyosan sérült magyar társadalom lehetőségeit, s egy hónappal később készen volt a terve: „Száz név. Válogatott száz név az elmúlt évek-évtizedek fordulatokkal terhes közéletében is tisztán, becsületben, tisztességben megőrzött nevek közül. Nemzeti elkötelezettségüket bizonygatni sem kellene, azt mindennél hitelesebben bizonyítaná a pártoktól és kormányoktól függetlenül megőrzött tisztesség, tisztaság. Hivatalbeli, közéletbeli kezdeményező, alkotó tevékenységgel, áldozattal az igazság kitartó szolgálatával hitelesített tisztaság."

      150 civil szervezet 2500 nevet küldött. A legtöbb szavazatot kapott száz vette fel a Százak Tanácsa nevet. Háromszáznál több találkozónk volt, kiadtunk 25 könyvet, honlapunkon közel kétmillió kattintás és 80 nagyra becsült, immár örökös tagunk fotója.

      A Százak Tanácsa a mai magyar társadalom helyzetéről az alábbiakat
tartja fontosnak közzétenni:

      2022-ben újra választások lesznek. Tudjuk, hogy „választási szakemberek” szerint majd két héttel a szavazás előtt fog eldőlni, kiknek szavaznak bizalmat a választók. Mi azonban nem egy kormányzó párt, pártszövetség, hanem egy nemzet, az egységes magyar nemzet sorsáért érzett felelősségünk tudatában úgy érezzük, hogy ismét ideje
van a szólásnak. Mi a közbizalmat 25 éve nemzetszolgálattal igyekszünk
viszonozni.

      Tudjuk, ez a nemzet tisztel minden jóakaratú embert, bárhol is éljen a világon. Vallását, nemzetiségét, kulturális szokásait elfogadva, erőnk szerint segítjük a nehezebb helyzetben élőket is, de nem térdelünk le sem a pénzhatalmak, sem a média által keltett tömeghisztéria hatására. Mi nem voltunk gyarmatosítók. Hibáinkat ostorozó Himnuszunk: „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt", s nagy költőnk halál előszobájában írt sora, a "bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép." - mindig figyelmeztetett az önvizsgálat fontosságára.

      Figyelünk a nagyvilág, s tágabb hazánk, Európa helyzetére. A nekünk okozott sebeket - látjuk - soha nem igyekeztek a nagyhatalmak jóvátenni. Pedig mi már azzal is megelégednénk, ha nem biztatnák felelőtlen ellenzéki pártpolitikusainkat nemzettársaink sértegetésére.

      A gyönyörű magyar Országházat - mely egyike a legszebbeknek a világon
- a Kárpát-medence magyarjai közösen építették. Történelmi és erkölcsi jussuk, hogy otthon legyenek benne, bárhogy is szabta szét az ostoba erőszak és kapzsiság szülőföldjüket, s bárhová is kellett menekülniük a XX. század totális diktatúrái elől - ők magyarok. És "egy vérből vagyunk", akik Zrínyi Miklóssal ma is hirdetjük: „Ne bántsd a magyart!"

      A nemzeti kormányok ezt három évtizede vallják, s az utóbbi évtizedben tettekkel igazolják. Elismeréssel adózunk a nemzetpolitikában, nemzetstratégiában elért jelenleg is képviselt eredményes és sikeres kormányzati törekvéseknek, amelyek jól szolgálják az elszakított nemzetrészek emberhez és magyarhoz méltó életét szülőföldjükön.
Segítik és bátorítják a magyar kultúra és történelem emlékeinek és színhelyeinek megóvását, felújítását, a magyar családok oktatását, művelődését. Elismerésre méltónak tartjuk a közép-európai együttműködés erősítésére irányuló, a magyar történelmi hagyományt követő állami törekvéseket ugyanúgy, mint keleti tájékozódásunkat a rokon népekkel való gazdasági, kulturális kapcsolatok erősítésének
jegyében.

      A nyugat-európai intézmény rendszerekkel való kapcsolatainkat az Alaptörvényben és a szerződésekben elismert nemzeti és állami önrendelkezés és alkotmányos önazonosság alapján építjük.

      A Százak Tanácsa alapítói, Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Mádl Ferenc,
Nemeskürty István, Sinkovits Imre, Grosits Gyula és többi kitűnő halottunk nevében is köszönjük ezt mi, élők. Nekünk nehezebb időkben is fontos volt a család, gyermekeink támogatása, s ezekben az években, amikor a nemzeti kormány világviszonylatban is kiemelkedő segítséget adott nekik - ezt köszönjük.

      Orbán Viktor és kormányai, Matolcsy György bankelnök súlyos politikai,
erkölcsi és gazdasági romlás után állította helyre az ország egyensúlyát. Ezek tények. Sajnálattal látjuk Budapest mai gazdátlanságát, hogy milyen következményei lehetnek a vezetői alkalmatlanságnak. Látjuk már azt is, hogy az úgynevezett „nyílt társadalom” eszmekörének hívei meghirdették a szerintünk eredményes kormányintézkedések visszavonását is.

      Ugyanakkor éppen a nemzet egésze iránti felelősségünk tudatában hangsúlyozzuk, hogy a munkaalapú társadalom elvét senki ne állítsa még időlegesen sem szembe a tudásalapú társadalommal. Eötvös József, Szentgyörgyi Albert, Kodály Zoltán, s legnagyobb élő tudósaink életművük teljes súlyával képviselik, hogy a tudomány egy és oszthatatlan, csakúgy, mint a művészetek világa.

      Egy nemzetet rokonszenvessé elsősorban kultúrája tehet. A magyar kultúra sebeinek gyógyítását, a civil társadalomban az önigazgatás gyökereit rendbe tenni szándékozó nemzetépítő akarat éltetését, fejlődését hatékony intézkedésekkel kell támogatni. Mindennek alapja az iskola, mely a mainál sokkal nagyobb kormányzati figyelmet és támogatást érdemel. Olimpiai sikereink is bizonyítják: a világ
legnagyobb sportnemzetei között vagyunk. Jogos az igény: tegyük a magyarságot sportnemzetből sportoló nemzetté is! Magyarországon ma több ezer tanár hiányzik, köztük sok testnevelő-tanár. Szükség lenne az okok feltárására és az előre lepésre.

      Törvénynek kellene büntetni a közbeszédben elharapózott trágárságot, a
közméltóságok sértegetését. Magunkat és Hazánkat becsülnénk ezzel. Az interneten keringő összefoglalásokat a kétharmaddal megválasztott második és harmadik Orbán-kormányok intézkedéseiről igen fontosnak tartjuk megjelentetni nagy példányszámban a nyomtatott sajtóban és egy mindenkinek elérhető elektronikus oldalon - a szöveg gondos ellenőrzése után.

      Az OLAF, az Európai Csalás Elleni Hivatal tagállamaként tegyük egyértelművé: mi minden Brüsszelből érkezett eurocentről pontosan elszámolunk. Nagyra értékeltük a kormány azon intézkedéseit, melyekkel a külföldi tulajdonba került közszolgáltatókat visszavásárolva azokat hazai vállalkozások kezébe adta, s ezzel megkezdte a hazai nagy, közép- és kisvállalkozások támogatását. Ezt nemzeti érdeknek tartjuk, s reméljük, hogy mindig a közérdek vezeti választott vezetőinket,
sohasem pusztán önérdek. Az ország ügyei iránti alázatot és szerénységet nagyra értékeljük.

      Ismerve a szegénység felszámolására, a vidék újra élhetővé tételére tett kormányintézkedéseket, ezeket támogatva, elvárjuk leggazdagabb honfitársainktól, hogy a mainál még átláthatóbban vegyék ki részüket ebből az országépítésből. Ahogyan a nagy művészi, tudományos, vagy sporttehetség nagyobb felelősséget is ró a vele megajándékozott emberre, ugyanúgy van ez a nagyobb vagyonnal is. A földtulajdoni viszonyokat is azért szeretnénk tisztán látni - mint ez a két világháború közötti gazdacímtárakban ma is olvasható - mert a világban és az európai országok piacain versenyképes, a modern ökológiai szemléletű mezőgazdaság pártolói vagyunk, s az agrárkormányzat programjával megegyezően a kis és középgazdaságok kialakítását és megerősítését támogatjuk.

      A magyar termékek vásárlása, a helyi élelmiszerek fogyasztása nemzeti érdekünk. A mezőgazdaság feladata elsősorban egészséges élelemmel ellátni a lakosságot, s tudjuk, hogy ezt elsősorban a biogazdaságok erősítése és a vegyszerek okos csökkentése segítheti. Átláthatóvá kell tennünk minden intézkedést, nem tagadva a néha előforduló esetleges tévedéseket, mert ezzel a nyílt őszinteséggel a kételkedőket és félrevezetett honfitársainkat is megnyugtatjuk.

      A Százak Tanácsa tagjai a fentieket megvitatva leszögezzük: egy nemzet sohasem lehet ellenzékben. Részben megértjük a sérelmi politizálást, néhány korábbi nemzeti oldalon politizáló személy kiábrándultságát. Tévednek azok, akik most ilyen-olyan pártszövetségek kötésében látják a magyarság gondjainak megoldását, s azt vizionálják, hogy a kormánnyal szemben kritikus értelmiségiek majd az elmúlt évtized kormányzati eredményeire nem emlékező választók többségét megnyerve, az "európai polgár", vagy "nyugat-európai bérek" jelszavakkal, felelőtlen ígéretekkel operálva hatalomba segítik őket.

      Tagadásokból soha nem született nemzeti program. Minden polgártársunknak azt javasoljuk: visszahúzódó zsörtölődés helyett próbáljanak inkább segítő kezet nyújtani az egészségügyben, oktatásban, az agráriumban, pénzügyi világunkban, a hazai és
nemzetközi jogban dolgozó szakembereknek. Érdemi párbeszédekre van szükségünk a mai eldurvult közbeszéd, öncélú viták helyett. A politikával most ismerkedő fiataloktól is azt kérjük: az itthoni és más országokban szerzett tapasztalataikat fordítsák a hazai gondok enyhítésére.

      Mi, a Százak Tanácsa alulírott tagjai csak az egységes magyar nemzetnek elkötelezett kormányt tudunk támogatni.

      Az eredmények és a hibák ismeretében tesszük ezt, tudva: felelősek vagyunk minden elmaradt kézfogásért. Sem a Konstantinápolyba, sem a Bécsbe, Berlinbe, Moszkvába rohanóknak nem őrzi jó nevét a magyarság emlékezete. A New York Times hasábjaival sem lesz ez másképp. A nemzet felemelkedését valóban óhajtók egyes feladatok átvállalásával, tanácsaikkal, kritikáikkal bizonyára sok mindenben tudnak máris javítani. „Pro salute Patriae - a Haza javáért!"

dr. Szijártó István irodalomtörténész, a Százak Tanácsa ügyvivő elnöke,
dr. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós, prof. emeritus,
Ágh István író, szerkesztő,
Bakos István művelődéskutató,
dr. Bardócz Zsuzsa vegyész, professzor,
dr. Bárdi László orientalista,
prof. Batta György író, szerkesztő,
Bencsik András, újságíró, főszerkesztő
dr. Bene Éva ny. főorvos,
dr. Béres József vegyész, elnök-igazgató,
dr. Bíró Zoltán irodalomtörténész, főiskolai tanár,
dr. Bogár László közgazdász, egyetemi tanár,
Borbély Károly festőművész, tanár,
dr. Cey-Bert Róbert író, gasztronómus, tanár,
Császár Angela színművész, tanár,
dr. Csepinszky Béla agrármérnök,
dr. Csókay András idegsebész főorvos,
dr. Deák Ernő történész, főszerkesztő,
dr. Dobó Márta gyermekgyógyász főorvos,
dr. Duray Miklós geológus, író, politikus,Farkas Márta közgazdász,
dr. Fekete Gyula közgazdász,
dr. Feledy Péter jogász, TV szerkesztő riporter,
Foltán László tanár, szakedző, kenus olimpiai bajnok
dr. Galuska László orvosprofesszor,
dr. Gedai István muzeológus ny. főigazgató,
dr. Gereben Ferenc művelődéstörténész, egyetemi oktató,
Gyimesi János tanár, mesteredző,
Gyulay Endre római katolikus püspök,
dr. Gyurkovits Kálmán gyermekgyógyász főorvos, c. egyetemi tanár,
Hajdú Lajos szervező,
Hegedűs Endre zongoraművész, egy.i tanár,
dr. Hetzmann Róbert jogász, elnök
dr. Hóvári János turkológus, c. egyetemi tanár,
Jelenczki István filmrendező,
dr. Kahler Frigyes jogász, szakíró,
dr. Kellermayer Miklós orvos, prof. emeritus,
dr. Keserű Katalin művészettörténész, prof. emerita,
dr. Kisida Elek sebész főorvos,
Kocsis István író,

Kondor Katalin közgazdász, szerkesztő riporter,
dr. Koós Ferenc neveléstörténész ny. gimn. ig.
dr. Korzenszky Richárd OSB tanár, emeritus prior,
dr. Kováts-Németh Mária neveléstörténész, egyetemi magántanár,
Lászlófy Pál tanár, tb elnök,
dr. Lévai Attila ref. lelkipásztor, egyetemi oktató,
dr. Ludányi András politológus, egy.i tanár,
Magyaródy Szabolcs cserkészvezető, közíró,
May Attila építészmérnök, vívó, olimpikon,

dr. Márai Géza agrármérnök,
dr. Mocsai Lajos mesteredző, emeritus rektor,
dr. Mózsa Szabolcs radiológus egyetemi docens,
Muhi Béla tanár, fizikus,
dr. Murányi László jogász TV szerk. riporter,
dr. M. Kiss Sándor történész, egy.i tanár,
dr. Nagy Zoltán orvos, prof. emeritus,
dr. Náray-Szabó Gábor, kémikus, egyetemi tanár,
dr. Németh Ferenc tanár, nemzetközi borbíró,
dr. Oláh István agrármérnök, szerkesztő,
dr. Papp Lajos, szívsebész professzor,

dr. Pentelényi Tamás agysebész főorvos,
Rajnai Miklós, művelődésszervező,
dr. Rácz Jenő sebész főorvos,
Rieger Tibor szobrászművész,
dr. Rókusfalvy Pál pszichológus emeritus prof,
dr. Sallai Éva tanár, rádiós szerkesztő,
Rajnai Miklós művelődésszervező,
Spányi Antal római katolikus püspök,dr. Somhegyi Annamária gerincgyógyász főorvos,
dr. Somodi István jogász, agrármérnök,
dr. Sutarski Konrád, mérnök, író, szerkesztő,
dr. Szász István Tas főorvos, közíró,
dr. Széman Péter főorvos, az EMKE elnöke,
Szvorák Katalin énekművész, tanár,
dr. Szűrös Mátyás politikus, volt közt. elnök,
Talpassy Zsombor reklámszakember,
dr. Tanka Endre jogász, prof. emeritus,
Tasnády Hajnal közgazdász,

Totth Elemér mérnök,

dr. Zétényi Zsolt jogász, közíró

Tudor Duică

Egy erdélyi román gondolatai

1920. június 4. az a nap, amikor a régi román királyság ajándékba kapta azt a közép-európai civilizációt, amelyből immáron 100 éve csúfot űz. Ez a teljes igazság, függetlenül attól, hogy tetszik ez nekünk, vagy sem. 1920. június 20-án aláírták a Trianoni Szerződést (a magyarok erre diktátumként tekintenek). Magyarország június 4-én Magyar Összefogás napjára emlékezik. Románia tavaly június 4-ét nemzeti ünnepeinek sorába emelte. Ennyit értettek meg a nap kapcsán Bukarestben.

1920. június 4-én a Trianoni Szerződés értelmében Magyarország kénytelen volt lemondani területének kétharmadáról, a szomszéd- vagy az utólag alakult államok javára. A Trianoni Szerződés nemcsak Magyarország és a szomszédos államok (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Ausztria) közötti határt vonta meg. Egy igen összetett dokumentumot jelentett, amely 14 részből és 364 cikkelyből állt, és rendelkezett számos más kérdésben is. Ez a szerződés Magyarország és Európa, valamint más földrészek államai között köttetett, amelyek a hivatalosan hadiállapotban voltak a vesztes Magyarországgal. Mindenik szerződő, győztes állam a maga javára igyekezett minél előnyösebb pozíciókat elfoglalni a vesztes államok kárára, sajátságos követeléseket megfogalmazva.  A Trianoni Szerződés nem volt más, mint a követelések részletes leltára.  Magyarország határainak megvonása a következő évek feladata volt. Az egyetlen kivételt a Burgenlandhoz tartozó Sopron (németül Ödenburg) város képezte, amelynek lakossága az 1921. december 14-én tartott népszavazáson a Magyarországhoz tartozást választotta. A Trianoni szerződés szentesítette a Lajtán túli területek (a kettős birodalom magyar része) 71%-nak az utódállamoknak vagy szomszédoknak juttatását. Ezen területek lakosságának 63%-a idegen államok fennhatósága alá került, nagy részük nem a magyar etnikumhoz tartozott. Sajnálatos módon az új határvonalak sok esetben nem követték az etnikai határokat, így történt meg, hogy három millió magyar nemzetiségű polgár került az új határokon kívülre.

A Szerződés a magyar közgondolkodásban hatalmas katasztrófaként van jelen. Idézem Nicolae Iorgát (aki, el kell ismerni, rokonszenvvel viseltetett a magyarokkal szemben, ami sajnos nem jellemző a ma élő erdélyi történészekre és politikusokra): „Azok közül, akik szívükben hordják a humánum kultuszát, saját, évszázados tapasztalatainkból kiindulva, megértjük mások lelki fájdalmait, amelyeket a legyőzöttség okoz. (…) Lélekben sajnáljuk a magyarokat, kiknek nemzeti kvalitásait értékeljük, akiknek rettenetes fájdalmakat okoztak a szerződés hatalmas hibái, valamint a tehetetlenségük a válságos helyzetekből való menekvésre”

Bárhogy is látjuk természetesnek, hogy Bukarestben megünnepelték a sokat próbált román hadak győzelmét, ennek az erőnek, amelyre szeretettel és büszkeséggel tekintünk, nem állott szándékában a magyarok szenvedésének növelése. Lloyd George brit miniszterelnök úgy értékelte, hogy: „amikor a nagyhatalmak az osztrák békekötés kérdéséhez jutottak, már minden elvégeztetett, visszafordíthatatlan helyzettel szembesültek. Mindaz, ami már jó ideje előrelátható volt, mármint az Osztrák-Magyar Birodalom összeomlása, gyakorlatilag váratlan gyorsasággal ment végbe, beláthatatlan módon, visszavonhatatlanul”.

Mivel szembesülünk 101 évvel a Szerződés aláírása után: Jugoszlávia és Csehszlovákia már nem létezik. Ukrajna egy virulens, fasisztoid nacionalizmus áldozata, egy olyan ország, amely egyre inkább nem a valóságban, hanem csak a térképen létezik. Románia jelentős erőforrásokat „égetett el” annak érdekében, hogy megelőzze a potenciális területi visszaszolgáltatásokat. 1940-ben Bécsben ismételten bebizonyosodott, hogy a határokra vonatkozó döntéseket távoli fővárosokban hozzák, nem pedig Budapesten vagy Bukarestben.

Magyarország nagy nehézségek árán megkísérli a nemzeti egység határokon átívelő megvalósítását, anélkül, hogy a környező államok minimális támogatását éreznék, ezek inkább bizalmatlansággal tekintenek e lépésekre. (Kivételt képez Lengyelország, és újabban, legalább is kijelentések szintjén, Szlovákia). A Visegrádi V4-ek csoportja regionális szövetségként mégis működik, viszonylagos eredményekkel. Románia erre a szövetségre kívülről tekint (annak ellenére, hogy a belépésre meghívást kapott), azt emlegetve, hogy jaj Erdély, jaj a magyarok...

Ma, ha az utóbbi évszázad eseményeire, valamint a régió államainak teljesítményére tekintek, már nem vagyok meggyőződve arról, hogy Magyarország, mint állam, vesztett a legtöbbet. A legtöbbet nemzetként veszített Trianonban. Véleményem szerint, kompromisszumos megoldást jelenthetne a közeljövőben a román-magyar közeledés, még akkor is, ha a jelen pillanatban a román, de a magyagyar politikusok izgatott gyermekeknek tűnnek, akik lego-kirakóst játszanak a jövőnkkel.

Összességében Erdély, a Partium, a Bánság és Bukovina többet veszített, mint Magyarország és Románia. Majdnem teljesen eltűntek a zsidók, a szászok, a szepességi szászok, a cipszerek, a landlerek, az örmények, a lengyelek, kiveszett a ruténok és a huculok nagy része, ugyanígy a szerb-horvátoknak és a cseh-szlovákoknak is.  Szétszóródott a közel két milliót számláló román, rutén és magyar görög katolikus népesség. Elhagyta hazáját több százezer magyar és több millió román. Az említett régiók fanarióta beütésekkel siralmas helyzetbe kerültek. Mindez az erdélyi janicsárok tevőleges támogatásával történik. Ha haragszanak, ha nem, ez a színtiszta igazság.

Most, 101 év múltán könnyen mondhatják nekünk Bukaírestből, hogy … hát a ti erdélyi politikusaitok is épp oly korruptak és inkompetensek, mint a mieink. Így is van, 60-70%-ban. De 1920-ban nem voltak korruptak és inkompetensek. Az erdélyi tisztviselők nem ismerték azt a szót, hogy sáp, vagy csúszópénz (a korabeli újságok tanúsítják ezt).

Összefoglalásként két dolgot emelek ki:

1. Nem törölheted el a történelmet és a tradíciót olyan könnyen, mint azt a ceaușescui nacionalista-bolsevik gondolkodásában megrögzült némelyek hiszik.

2. Autonómiára, a központosítás felszámolása feltétlenül csak akkor van szükség, ha léteznek más nyelvet beszélő etnikai közösségek. Erdélynek, Partiumnak, Bánságnak, Bukovinának, Moldovának és Dobrudzsának szüksége van az autonómiára, a központosítás felszámolására, a régiók kialakítására…

Írásomat Iuliu Maniu szavaival zárom, aki Szilágysomlyón a Trianoni Szerződés aláírása után egy szűk baráti társaságban a következőket mondta: „Megbocsát-e vajon nekem az utókor azért mert döntő módon járultam hozzá egy felsőbbrendű civilizációval rendelkező, európai régió balkáni bekebelezéséhez?”

Ma, Maniutól függetlenül, a kérdés változatlanul érvényes.  

                                                                                                                              Tudor Duică

(Fordította Szabó M. Attila)

Egy minapi román vélemény

Magyarország népszavazást kezdeményez az iskolákban történő homoszexuális és transzgender oktatás korlátozásának tárgyában

Brávó, Orbán úr! Látszik, hogy van vér a felszereltségében, és nem járkál bizonyos nagykövetségek kilincseit nyalogatni, mint azt néhány politikusunk teszi, és nem várja különféle nagykövetek látogatásait, hogy azok „értékes útmutatásokat” (utalás Ceasescura- a szerk.) adjanak, mint azt az EU számos országában történik. Orbán számára a nemzeti önazonosság, a hagyományos családmodell és a nemzeti önrendelkezés elve elsőbbséget élvez a brüsszeli főnökök parancsaival szemben. Brávó! Nem vagyok magyar, de szerfölött értékelem ezt a miniszterelnököt és mindazt, amit országáért tesz. Még egyszer: Brávó! Remélem, nem értenek félre, de ilyen miniszterelnökre lenne szüksége Romániának is. Összehasonlítva azzal, amivel mi most rendelkezünk.

                (A neten közzétett írás, szerzője ismeretlen. Fordította K. P., július 26.)