Nicolae Ceausescu 1989. december 22-i bukása után csodálatos terebélyesedésnek indult a szabad sajtó. A politikai szabadság első euforikus napjaiban az évtizedes fizikai és szellemi kiéheztetést követően mindenki szomjúhozta az igaz szót, mint sivatagi vándor az éltető, tiszta vizet. Román emberek vásároltak magyar újságot (is), azzal, hogy majd a szomszéd lefordítja. 1990 januárjában indult útjára két ifjúsági lap Temesváron, a Vétó, a Temisz lapja, valamint a Diákfórum, a TMD sajtóorgánuma.

Utóbbi hasábjain jelent meg egy történelmi visszatekintésű szöveg benne egy súlyos tárgyi tévedéssel, amit a korrektorok nem szúrtak ki: „amikor 1918-ban, Trianonban” szétdarabolták Magyarországot, stb.

1918. december 1. és 1920. június 4. között lezajlott Magyarország idegen megszállása, több rendszerváltás, 133 napos kommunista terror, majd annak megtorlása, a rablóbékéhez vezető tárgyalások, megkezdődött a Horthy Miklós nevéhez fűződő konszolidáció.

Miért írta le a Diákfórum publicistája az idézett mondatot?

Mert a román propaganda, a román oktatás, a román nemzetideológia azt sulykolta évtizedeken keresztül fittyet hányva a történelmi tényeknek, hogy 1918. december 1-én dőlt el Erdély sorsa.

Holott ekkor csak egy nagygyűlésen mondta az összegyűlt román tömeg, hogy Romániához kívánnak tartozni.

A magyar történelmi köztudat azóta sem integrálta azt a tényt, hogy 1918. december 22-én hasonló nagyságrendű magyar tömeg Erdély Magyarországhoz tartozása mellett állt ki Kolozsváron.

December 1. hivatalos román olvasata az, hogy ekkor történt a „Nagy Egyesülés”.

Van ennek a dátumnak egy „magyar” balliberális olvasata, mely szerint azért került sor e népgyűlésre és azért csonkították meg a történelmi Magyarországot, mert a magyar vezetés nem bánt kellő empátiával a kisebbségeivel. Ez az önhibáztató, önmarcangoló megközelítésmód nem veszi figyelembe, hogy az akkori Európában példaértékű volt a Deák-Eötvös-féle 1868-as kisebbségi törvény, és azt sem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában összehasonlíthatatlanul jobb sorsa volt az „elnyomott” kisebbségeknek, mint 1920 után az idegen elnyomás alá került magyar kisebbségnek.

De nézzük magyar nemzeti szempontból ezt a dátumot s azt, ami előtte és utána történt: egymillió magyar katona lefegyverzését, az ország szinte puskalövés nélküli átengedését a betörő román, cseh és szerb megszállóknak, a Székely Hadosztály megalakulását, hősies harcát a román hadsereggel szemben, aminek végül az vetett véget, hogy a hadosztály katonái két tűz közé szorultak, hátukba kerültek a kommunisták, szemből támadtak a románok.

Mindebből a legfőbb tanulság az, ha idegen érdekeket szolgáló kalandorok kerülnek az ország élére, annak katasztrófa lesz a vége.

A magyar ellenzék (leszámítva a Mi Hazánk Mozgalmat) hőst lát az országot szétprédáló Károlyi Mihályban és társaiban, illetve diabolikus figurát a menthetőt mentő, Magyarországot talpra állító Horthy Miklósban. Ugyanezek az emberek feloldanák a maradék magyar szuverenitást az Európai Egyesült Államok lázálomszerű képződményében, megállítanák az utóbbi évtized tudatos nemzetépítését, legyen szó külügyről, határok feletti nemzetegyesítésről, a migrációval szembeni ellenállásról, mindenben elfogadnák a brüsszeli ukázt, a rezsiharctól az LMBTQXYZ-propagandáig.

Röviden fogalmazva, azt a maradék Magyarországot is tönkre tennék, ami elődeik rombolása után megmaradt. Mert ezek ugyanazok: zsoldosok, komprádorok, egy idegen, nemzetellenes hatalom távirányított bábjai. Ezeket minden erővel távolt kell tartani a hatalomtól.

a szerző politológus, az Erdély.ma főmunkatársa