Angyalaim

                                              ELTÉVEDVE  

                        Már rég nem tudom, hogy merre járok,

                        ezen a tájon nekem nem volt soha út.

                        Egymást hazudtolják meg az irányok,

                        mert mindegyik a visszájába fut.

                        Fű, fa, virágok nem élnek itt meg,

                        s a merev szikla soha meg nem remeg.

                        De bármikor rám zuhanhat, becsapnak,

                        vakítnak csalfa véletlenek. A magasnak

                        mélye van, börtönt ácsol a végtelennek

                        és ez a börtön – úgy tűnik,- határtalan.

                        Összeszokik a rettegéssel az ég, a föld, a csend,

                        semmibe ás hantot a bizonytalanság, idelent.

                        Miért állok e káoszban, nem tudom, hol és miért,

                        mégsem indulhatok semmilyen irányba,

Csocselekbol_nepet.docx

Szo-beszed.pdf

A_josag_kihasznalhato.docx

Ha_elfogy_a_szo.docx

Osvat_Agnes_-_versek.docx

UJ_IDOK_JONNEK.docx

REINKARNACIO.docx

 ÁGNES OSVÁT   

  PROFÁN MIATYÁNK

Miatyánk, aki élsz valahol

és kegyelmed féltőn átkarol,

küldj nekem sugarat, kék eget,

hadd érezzem, hogy Teveled

talán még élni is lehet.

Hiszem, hogy szent a Te neved

és hogyha fogod kezemet,

elhiszek mindent Teneked.

Hiszem, hogy igaz akaratod

félresöpör bút és bánatot.

S fény lesz a földön idelent,

akár a mennyben, odafent

Mi mástól lennénk emberek,

ha nem igaz szó és szeretet

vezetné minden tettemet.

Kinek  mondjam el vétkeimet?

Te bocsájtod meg bűneimet,

lázadó lelkem varázslod újra,

Te vezetsz rá a tiszta útra,

min elindulok, botladozva.

S én mindent, mindent megbocsájtok

mindenkinek, aki csak bántott,

sugarad fényébe belenézve,

a csillagokat megidézve,

szabadon, evoét kiáltok !

B.  Osvát Ágnes

  A SZTÜKSZ VIZÉNEK KÖZELÉBEN

Az ember, mint vak
csillagász, lépdel útján,
sorsa a magány.

Mikor a csend
fehér, lila félelem
húzza rád leplét.

Irgalom, ember!
Ma emberséget vennék!
Bár…, ez csak kellék.

Vers a köntösöd.
A mindenségről sugdos,
s ma reád költözött.

A költő az, kiről
szinte senki nem beszél.
Ezer versem, sok

bíbor levél. Melyet jön,
s fellapoz a szél.
Szeretteim! Én

földi pompámból nektek
csak könyvet hagyok
De majd köröttük

röpködnek az ismert, kék-
ruhás angyalok
A lélek lendül, mint

az angyalok szárnya. A
múlt visszainteget.
Aztán egy szép napon,

Kharon jön, s evezőjével.
utat mutat neked. A túlsó parton
szállj ki a csónakból, de

amit ott látsz, azt hallgasd el.
Ne mondd senkinek.

B. Osvát Ágnes

     MERT ILYEN AZ EMBER

Többnyire azért
küzdünk egy életen át,
ami nincs is.

S ha ez kiderült,
csökönyösen folytatjuk
mert „csakazértis”.

Elmúlt századok
méltóságát süllyesztem ,
mert, ki vagyok én?

bizonyos szamár, a köd
kellős közepén.
Nem is tudni már,

mi a való. Csak a harc,
örökkévaló.
S hiába gyötört

a sok kétség, kiderül:
nincs semmi vétség.
Mindenki másképp

érzi a szót. A hit, egy
változó érték.
S már rég nem tudjuk,

hogy mi magunk, vagy tőlünk
égiek kérték.
A harc, mégis tart,

örökké. Nem csitul az
örökös kétség.
Énünk már gyengébb,

minthogy hisszük. Értelmet 
várunk odafentről.
Akkordjaiból

kilép a  hang, s mentsvárat
remél a csendtől.
Nem tudhatom, hol

kezdődik a magasság
és hol ér véget.
Szép lassan, minden

köddé válik. S a köd majd,
elkísér halálig.

 B. Osvát Ágnes                 

    KÉRDŐJELEK, SOKADIKSZOR

Minden gondomra nagy, vörös
kérdőjel felel. Melyik az
igazi arcom: ki mindent elhisz,
vagy ki nem hisz semmit el?
Az elmúlás kegyetlen, mégis
megpróbál maga köré fényezni
egy hamis glóriát. Míg lassa
elveszíti, a létezéshez szükséges
minden jogát. S egyszerre
sivataggá változik benned a jövő.
De legalább megéred azt is,
hogy szülőfölded lesz a temető.
A szavak bomlásával elkezdődött
a káosz. Se hit, se világ, se nyelv
nem marad egész, amikor
hűtlenné válik önmagához.
A szó széttépi a glóriákat,  a
repedésen rád zuhan az ég.
S a szentségek rongyot ráznak,
míg el nem tűnik a messzeség.
Lebegnek az űrben mítoszok,
versek, a lélek márványszobrai,
semmi nem maradt már a Földön,
mi előtt fejet lehetne hajtani.
Pusztuló érzelmek világában még
hullámzanak a galaxisok, s az
ember sok kis csodája, pörgeti
velük a gondolatot. De jaj! folyton
megjelenik a kérdés, s a kérdőjel.
És nem akad senki, aki gondjaimra
egyetlen értelmes szót felel.
Az elme mind égettebb szárnnyal
röpköd, s mind nagyobb súllyal húzza
78le a SZÓ. Ravatalra teheted
világképed, majd befogadja az Űr,
mely magába süllyedt…istentelenül.

Reményi Tibor                               SZÉPSÉGED

Szépséged villanófény volt,

mely bennem váratlanul

gyönyörű képet alkotott.

Kioltottad lelkem zárait

szívedre szálltak szívemből

a leláncolt dallamok.

Aranyfény ízott

hajad körül.

Hazugságok hulltak le rólunk

sugárzott belőlünk az öröm,

egy szavam volt csak:

köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Testvéred voltam fájdalomban

a holnap reménye álmaidban,

vártam rád esőben, fagyban

Tiéd voltam, mint élet a magban..

Mondd, önző voltam, mert

Veled mohón mindent akartam?

Elengedlek -mondtam

és így is akartam,

hisz megfagytak újra a dallamok

zuhantam, zuhantam, mint álmukban a vakok

-          Valaki váratlanul estemben felfogott –

De:                                                               

vigyázz rám, mint Magadra,

sőt jobban mint elveszett fiainkra!

Ne sz ólj rólam olcsó szavakkal

Alkudj meg most már a holnapokkal

Ne védd magad ellenemben

Marad igaz érveidben

Az aranyfény megbarnul arcodon

talán enyhül tompul a fájdalom.

Örökkön örökké hordozlak magamban

és Te félve ismersz rám

százszor, ezerszer, szüntelen… magadban.

Reményi Tibor

                                  Kritika

                         Az okos szerkesztő

                          kurtán válaszolt,emígy:

                           „Túl egyéni és elavult

                           amit írt, 

                           nem nyomtathatjuk ki így!”

                           (Nem tudom elolvasta-e mind

                           s olvasta-e Jeszenyint?)

                           Olyan jól tudja-e

                           mettől meddig „közérdekű”

                           a közös sötétségben

                           halvány ösvényt képező

                           ritkán felfénylő betű...?

                           Övé-e a döntő kritika,

                           vagy szíved szótlan válasza,

                           mikor első olvasásra

                           könnyekkel küszködve

                           fogództál a papírba

                           s arcod rejtve sírva

                           meredtél a rövid sorokra?

                           Leperdülő könnyedben

                           egykristállyá vegyült

                           Szabolcs és Kiskunság homokja

                           az akácfa, a bozótos,

                           a gyéren termő burgonya,

                           a vihar tépte sok tanya

                           az ingázók ingerlő hada

                           a sokosztályos osztatlan iskola

                           az elején kezdők és végig küzdők

                           boldog, buckás bánata,

                           Tömörkény és Váci otthona...

                           A tiéd volt a jobb kritika.

Reményi Tibor

  Ha levert a gyengeség...

Engedd, hogy sírjak,

ne vess meg

rossz kedvemért.

Ne korholj, ha

idézem a költő szavát:

"Magam vagyok

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom..."

Ha népéért könyörgött,

magát is siratta Jeremiás:

"Van-e oly fájdalom,

mint az én fájdalmam...?!"

Így hisszük mindannyian.

Ki vagyok én, hogy hozzá

mérjem magam?!

De a szenvedések

semmilyen skálán

nem mérhetők,

verejtéke és könnye

sós mindenkinek...

Hadd mondjam el, hogy

hol s mi rossz nagyon.

Hallgass meg,

ha ismétlem magam,

ha levert a gyengeség,

és kínoz a fájdalom...

Hidd el, keresem a gyógyulást,

nem kérem a sajnálkozást,

sem a hamis vigasztalást;

csak csendes égi zenét

vagy értő hallgatást.

Emberi dorgálás

békét nem ad,

szívem a "minden értelem felettiből"

kéri és reményli azt...

Reményi Tibor

                                         Ugyer^* - 20. dűlő

                                   Futott a fürge két kerék-

* ugyer = mezőgazdasági jellegű (készenléti, szolgálati) lakótelep, illetve lakóhely, mezőgazdasági jellegű tanyák.

Magyarországon Cegléd délnyugati külterületének, dűlőkkel tagolt, jobbára homoki szőlőskertekkel beültetett településrésze.

 REMÉNYI TIBOR      

     A JÓT akard

   A jót keresd

    Légy egyedül

"...nem jó az embernek egyedül lenni" (1 Mózes 2,18)

...mégis kell néha valamennyi

 szent magány.

Légy olykor egyedül, ha teheted

legalább egy teljes napot.

Túl hosszú ‒ ezt nem lehet,

irtózol már a gondolattól is.

Miért? Ki nem engedi meg?

Ha valóban akarnád, titkon

tudod, hogy megszervezheted.

Ülj le fotelodban

vagy feküdj hanyatt,

és kapcsold ki a digitális hangokat.

Az első óra maga a rettenet.

Feszengsz, rágyújtasz,

nem találod helyed sehol;

kapkodsz ide-oda...könyvet keresel

és régi fényképeket;

az ablakhoz mész nézni a lent

a kavargó, kocsikban vagy gyalog

rohanó és vánszorgó tömeget,

kávét csinálsz, eszel valamit;

aztán eszedbe jut, kimehetnél

a közeli erdőbe, járni egyet,

hátha felenged a görcsös érzület,

ha a fák között átölel az enyhület.

Már késő délután van

elfáradtál az erdei sétában.

Kezdesz megnyugodni, hazamégy

ledőlsz a kanapéra, félálmodban

előtörnek mélyen lappangó félelmeid

rémületében sorsod képzelt képei ‒

magadtól félsz, ezért rettegsz egyedül.

Majd egy istenhang szólal meg szívedben:

Ne félj, itt vagyok benned és veled ‒

csak dolgozz és szeress,

a többit majd megtudod,

amikor elkérik a lelkedet.

REMÉNYI TIBOR

     Szeptember

Még zöldek a fák

benn őszül az ág

Még ép a levél

nem lepi dér

Már  nyúlik az árny

a lomb aranyán

Szűkül a fény-alagút

Sok dermedt reggel után

nyármeleg délután

s az áj derekán

a völgybe  leszáll 

fűt ölelő ködlepedő..

Csak lopva jár naponta

vissza a nyár

Arcod peremén

még nyár tüze ég-

még nem hihető

de itt van az ősz

Siet nap

Röpke a fény

Kopog a tél 

nő a sötét

Nem látlak már

Messze mentél

  Hol a gyógyulás?    János ev. 5,1-9.

Angyal-szálltakor

megmozdul a víz.

A halott tó felbuzog,

fényes szavakat formáznak

a felszökő tarajok.

Buzgó zsidók

sorszámot osztanak...

Csak egy lépés a gyógyulás

csak apró hit,

és felenged a bénaság,

megszűnik végre

a kínzó némaság.

Eltűnt az angyal,

a hullámok visszahulltak,

a fénylő szavak kihunytak,

köd és csönd borítja a tavat.

Lesz-e még pezsdülés -

várjak új angyalokat?

Keressem meg magam

az elvesztett szavakat?

Hogyan győzzem le

némaságomat?

Csak a remény maradt...

Nem embert várok immár

magát az Ember Fiát,

elhozza bízvást

a végső gyógyulást.

fj. Reményi Tibor, 1966-1986

Elő nem hívható

Csend van

Csend szaga

Csend illata

Néma iszonyat

Mert megnémíttatott

Mert megfeszíttetett

Saját gyermekszemünk

Saját pupillánkba

Verjük a szögeket

Visszhanggá váltunk

Életre nem kelthető

Soha meg nem váltott

Fotónegatívok

Leül veled beszélgetni, nem fél

fj. Reményi Tibor, 1966-1986

    további versei >>>  Tibi_verseibol.docx        

Repülés

            Jan Garbareknek

Igen, a beszélgetés tiszta ívei

Szabad szállásadó egyedül a repülés

Dal mindenkinek éjjel a napról

Vízcseppek simogatják a barlang falát

Éltet a hihetetlenség

Elhagyottságunk sírva hazatalál

Leül veled beszélgetni, nem fél

                                                        Vagyok 

Ígérgetés, s nyafogás nem szokásom

Szívemet szívesen kölcsönadom,

Lelkem vándorútján gazdagodom,

A Világot önhasonlóan azonosítom.

Örömmel fogadok minden változást

Mert az élet ezzel mindig gazdagít,

S a fejlődés rögös útján majd odavisz

Ahol nem találok csak egy Messiást.

Tűnődöm, hogy élhetnék gazdagon,

De nem vagyok egy anyagias fazon

Amivel illúziókba ringassam magam,

A materiális teremtés nem az elemem.

Engem is kilöktek az érdekszférákból

Mert nem kértem a vakító csillogásból.

Hazug világ megpróbált megrontani,

Mégsem sikerült a csapdájukba esni.

Maradtam azoknak, akik felismertek.

Önzetlenül az Örök barát s jótevő,

Mint egy Vándor a Lélek útján

Vagyok mindenkiért, de senkié.

                            csak Istené

Szűcs Mihály versei

Kitárt karokkal

Kitárt karokkal értem el hozzád,

Engedd meg Uram, hogy lássam orcád!

Kitárt karjaim keresztjét hoztam,

Leteszem eléd, hogy megnyugodjam!

Hosszú volt utam, tudom figyelted,

Az éveim már lassan betelnek,

Hogy mit akartál, azt csak most értem,

Most, mikor Hozzád végre elértem!

Gyermekkoromban folyton rohantam,

S Te vigyáztál rám ezer alakban,

Te emeltél fel, mikor elestem,

Vitted helyettem kicsiny keresztem!

Ifjan sietős léptekkel jártam,

Félelem nélkül, büszkén és bátran,

Talán nem mindig utad kerestem,

Nem tudtam, hogy viszed a keresztem!

Felnőttként mindig fontolva léptem,

Volt részem olykor a szenvedésben,

Gondok közt boldog apaszerepben

Néha hagytad vinni a keresztem!

Öregségemre lassan csoszogva,

Ha rászorulok a támaszodra,

Karod görcsösen el nem eresztem,

Már nekem kell vinni a keresztem!

Utam végén majd lassan megállok,

S hol véget érnek vágyak és álmok,

Előtted állok majd, Veled szemben,

Én a földön s Te fönn a kereszten!

S rá kell döbbennem ott szégyenemre,

Bár sokat küszködtem éltembe,

Szegény maradtam! Te vagy a gazdag,

Hiszen értem az életed adtad!

Szűcs Mihály

Trianon 100. évfordulóján

Trianon sírgödrénél állva,

Őseink hívnak, kérdenek,

Mit ér szenvedéseik ára,

Ki mond végső ítéletet?

Mit szólna Árpád, ha ma élne,

Ki karddal szerzett új hazát,

Életét adta oda érte,

Pozsonynál vívva  nagy csatát?

Mit tenne István, szent királyunk,

Az első ország-szervező?

Korholna mondván, mit csináltunk

Abból, amit teremte ő?

Szidna-e László minket látván,

Ki bölcs szigorral néz lován,

S fejét csóválná Könyves Kálmán,

Mivé lett a sok tartomány?

Károly Róbert kérdése lenne:

Mit ér ma az aranyforint?

Fiával mernénk nézni szembe?

Lajos mit szerzett, veszve mind?

Megkérdezné Hunyadi János:

Hiába vert török hadat?

S fia, Mátyás, az igazságos,

Szemébe nem gyűlne harag?

Zrínyi, kirohanna-e értünk

Szigetvár falai közül,

Tudva, látva, amit átéltünk,

Vajon tűrné-e tétlenül?

S Bethlen Gábornak mit felelnénk,

Ha feltámadna egy napon?

Mégiscsak veszni hagytuk Erdélyt,

Bár mindnyájunknak fáj nagyon!

Rákóczi mit gondolna tán ma,

Vezetne még kuruc hadat,

Ha megtudhatná azt, hogy mára

Az országunkból mi maradt?

És az aradi tizenhárom

Újra megfogná fegyverét

S harcolna vele minden áron,

Látván mi érte nemzetét?

Szűcs Mihály

Az élet lényege

( Horváth Erika emlékkönyvébe)

Ha már csak egy percig élnél,

     Mit tennél az alatt?

     Búcsúznál valakitől,

     és sajnálnád magad?

És ha még egy percet kapnál,

      mire fordítanád?

      Másokra költenéd, vagy

      várnád, hogy ők terád?

S ha egész életet kapnál,

      mit kezdenél vele?

      KAPNI vagy ADNI akarsz,

      ez a lét lényege!

Nyúl, 1973. nov.16.

Szerelmi vallomás

Már bennem is tombol a tavasz,

Nagy tűzfényű, lobogó látvány,

Nézlek és érezlek szüntelen,

Pilláim között nap-szivárvány.

Szoknyácskád a lepkelibbenés,

Felhőfutás fürtjeid fodra,

Téged látlak, bárhova nézek,

S állok előtted meghatódva.

Lenn a dombok lágy ívelése,

Mint rügybontó kebleid halma,

Ruhád a völgyek virágleple,

Feslő szirmú szilva és alma.

Csevegésed madarak dala,

Ág nesze: a Te susogásod,

Téged szeretlek, csak Tégedet,

Nézz a szemembe! Ugye, látod?!

Már hányszor, de hányszor láttalak,

S mindig új vagy  nekem és még szebb,

Szüntelen erősebb lesz a vágy,

Amely bennem irántad éled!

Csak benned élek, mert bennem élsz,

Ó mióta nézem már orcád!

Mit érzek? Szerelmet s szenvedést,

Mert érted élek: MAGYARORSZÁG!

Kincsesbánya, 1973. V.1.

Kiss Székely Zoltán

Június negyedikei fohász

Kérlek, a gyarlóságból kivetkőzőket,

a már nem levőket és az elmenőket,

tarolt nádasokat s kifosztott erdőket,

az ittfelejtett vénhedett nagyszülőket,

a templom felé kanyargó kis utcákat,

a felkopott-lombú öreg fenyőfákat,

a gyerekhang vesztett kopott iskolákat,

káposztalevélen sült fehér kenyerünk,

begyógyúlni már sohase tudó sebünk,

rókafark-vörösbe oltott szutykos egünk,

az otthoni borvizek legédesebbjét,

a kétségbeesettek örök keresztjét,

a koranyár virágainak legszebbjét,

álmokat, melyekkel fekszik a kisgyerek,

elpusztult és újraszülető könyveket,

a másokért kiömlött árva könnyeket,

végső bárkánkat, mely a zátony felé fut,

a várat, mely alatt begyepesült az út,

a félelmébe mélyen horgonyzott falut,

szét- s elkanyargó botladozó beszédünk,

a jót s a rosszat, amit még meg kell érnünk,

hadak útja alatt sápadó reményünk

áldd meg, Uramisten, végső békességünk.

S noszogasd egy kissé békétlenkedésük.

                                                                 2023. június 4.

Pintye Tamás

Magnóliák

Szellő hozza hozzám

sejtelmes illatát

érzem, amint áthat

s eszembe jut,

Te különleges vagy

mint egy Nő

Csodálatosan lágy

légiesen érzéki.

Szirmaid mint

az Ő vonzó ajkai,

bársonyos,

mint selymes bőre

érintésed izgató

s oly kellemes.

Pasztell színeiddel

leszel változatos,

Tulipánfa,

Te káprázatos!

Megérintenélek,

már hullnak szirmaid

Mielőtt még

beléd szeretnék,

vigyáznom kell,

nehogy elveszítselek.

Feltámad a szél,

elfújja szirmait

mint egy titokzatos

szerelem véget ér,

marad az emlék

Te a szívemben élsz,

magányomban előveszlek

s újra velem kélsz.

*

Tavaszváró

Hálavers Tőkés templomában

Temesváron  2016. júl.29.

Fogadd , Istenem, e hálát:

végre láthatom Temesvárt!

a volt történelmi várost,

a templomost és virágost,

bölcsőjét lefojtott lángnak,

forradalmuk zsarátjának !

Benn kavarog múlt és jelen,

ezredévnyi történelem:

Csanád megyés püspöksége,

Hunyadiak dicsőssége,

Dózsa dühe, tüzes trónja,

Werbőczi úr vad bosszúja,

s mi okozta bús Mohácsunk,

szétszakadt Magyarországunk,

török- német veszedelmet,

s mitől megosztott e nemzet,

két pogány közt egy hazáért

a kiontott sok hősi vért!...

Hálás vagyok  most, Istenem!

-bár a múltunk játszik bennem,

idéz több szabadságharcot,

áldozatot és rabsorsot,

trianoni tragédiát,...

vesztését Erdélynek, Bánságnak,

a milliós nagy-magyarságnak!...

Itt ám őrizték a lángot,

s Dózsa trónja felparázslott,

a diktátor önkényére

felforrt a magyarság vére!

Papját védő  élő lánccal

dacoltak vad elnyomással,

s felégették a hatalmat!...

majd ellopták e forradalmat...

Én mégis emelem fejem

most e templomban, Istenem,

s hálát  adok, e  szent helyen:

példát adott kis nemzetem !

ISTENI HAJLÉK

a magyaroknak

Ma Temesváron

1989-re

így emlékeznek:

templomot emelnek

az Úristennek.

hajlékot a magyarságnak,

túlélni  oda visszajárhat!

ÚJ EZREDÉV

REFORMÁTUS

KÖZPONT a neve,

Tőkés László lelkész

hite ihlette,

még Makovecz Imre

szívvel tervezte,

Gazda  István papja

ki/vitelezte...

Isten segítse!

S lesz a Béga partján

komplex magyarház,

Délvidéknek, helyben

hazaszárnyalás...

„A híves patakra

a szarvas visszajár”...

Az Egyistenhitben

nincsen,

nem lehet határ!

2016.augusztus

/2019 decemberében avatták/

          ELÉGIA A KÁRPÁTOKBAN

Imádom Petőfit s költői világát,

emberi tartását, hősi helytállását,

de tagadom- Erdély hegyvidékét látva-,

hogy zord a Kárpátok vadregényes tája!

Még ifjan a róna,  szabadság költője

nem  álmodta Istent bele a hegy-völgybe,

ám a Felvidék és Szatmár báját látva,

„dicső Természetről” zengett  hálát szája.

    Én itt vagyok otthon! Ide visszajárok,

újra felfedezem e tündérvilágot,...

Vissza-visszatérek, nemcsak álomszárnyon,

a Kárpát-medencét szent csodának látom!

Hisz isteni kegy volt e természeti egység:

a róna-anyaölt  védte karként „szent bérc”!

Völgy ringatott búzát, öle szült gyermeket:

Kárpátok hegysora  óvta  e nemzetet!

     Árpád vezér bölcsen látott rá e tájra!

népektől űzetve lelt védett hazára.

A magyar bölcsője ezer évig ringott,

bár fenn tatár,török,német kard villogott!

Ősi  hitét hagyva lelt védelmezőre

Máriában bizva , kereszténység őre!...

     Most megcsonkult hazám koszorúját járva

szívfájással nézek e fenséges  tájra:

a Felvidék másé, már múlt, történelem!

hős harcosok lelke lebeg e bérceken,

ódon városait, várait csodálom,

Vereckére szállva visz rege és álom!

A hegy-völgyes Erdély lélekben még enyém-

hogy Csaba visszatér?! székely hit, rég remény!

      De itt a fenyők még daccal égre törnek,

búvópatakokként a vizek pörölnek...

Templomok, iskolák őrzik az ős nyelvet,

hagyomány itt megtart sok értéket s embert!

Istenem, hallgasd meg  imám, könyörgésem,

s őrizd meg soká itt Vérem, árva  Népem!

   Erdély-Padis  fennsíkja, 2017.júl.20.

FENYŐSIRATÓ A SZIGET-HEGYSÉGBEN

Fenyő, fenyő kidőlt székely fenyő,

mért feküdtél ki a hegy oldalába?

Fenyő, fenyő száradt sudár fenyő,

mért tárod  tar ágad  napra hiába ?

Alattad  mély-szép víznyelő,

nem lesz tükröd már sohse ő,

nem tudsz te már fölé  hajolni,

székely nótát neki susogni,

nem adsz árnyat  te se madárnak,

sem enyvet  a  brácsás  cigánynak...

Vad vihar tört  talán a hegyre,

szélen  álltál, szélnek feszülve,

órjás törzsed kis fákra tárva,

téged sújtott villám csapása?

Fenyőcsaládod oltalmazója,

lettél alvilág halott lakója!?

Fenyő, fenyő, áldozati fenyő.

rád leborulva siratlak, szánlak.

Kopjafa leszel emlékeimben,

s mementója a székely világnak!

       SEBEINK TRIANON MIATT

Ahányszor jártam hazánk volt tájain,

belém hasított az a bú, az a kín,

mit érezhettek kilencven év előtt

apáink, látván riasztón temetőnk…

a nagy fájdalom, amint törték-vágták

évezredes tölgyünk erős öt ágát,

olyan gyász, amit csak anya érezhet

fia halálán, miközben béke lett,

az a veszteség, mi nemzetünk érte:

szétszaggattatott szép földje, hős népe,

csonka, vérző test éltető reménye…

Ó, mit vesztettünk! Kárpátok karéját,

erdőkoszorút, rónát, kincses bányát,

Nagy-Magyarország jövőjét és álmát!

                  Erdély 2017

****************************************

        Varázslat Herculesfürdőn

Mintha virgonc lányka lennék,

nem vidám hetvenhét éves,

Hercules úgy megifjított,

lettem szerelmes-negédes!

A bánsági hegyek igéztek,

a kanyargós Cserna völgye,

borvizek bukéja, íze

vagy e vidék levegője?

Mindegy! Isten vagy természet

okozta e varázslatot:

Kárpátok e dél-vidékén

szebbnek látom  a világot!