Most nagyon fáj, lelkünkbe váj

a döbbenet mint gyászmenet,

de a csüggedés rossz tanács,

sújtott már annyi sorscsapás,

viselünk sokat hegeket,

mint szurdok szaggat hegyeket.

Keressük, ki sújt újra most?

Ravaszt, gonoszt vagy épp okost?

Célpontot s percet jól tudót,

ellenséget vagy árulót.

Kérdezzük Uram mit akarsz,

életre szánsz vagy eltakarsz?

Van ki feltépné mellkasát,

bátran használná kardvasát,

háborút, gyors válaszadást,

nem szolgálva megmaradást.

De Zrínyik idői elmúltanak,

nincs vértanú és várfalak,

alagútban munkál a rossz,

hátulról támad a gonosz,

hatalmas földi hátterek,

mint elárasztott árterek

mutatják, vezérlik lépteit,

tervezik minden tetteit.

Bár mit szemünk belát is árt,

kémlelni kell látóhatárt,

sőt azt, mi messzibb attól is,

mi nagy és oly nagyon hamis,

nem győzhető le egyedül,

nem segít ki kardjába dűl,

hanem hord és példát ad át,

látva mögénk bújók hadát.

Az isteni cél, amaz örök,

most nem a Habsburg vagy török,

iránytűnk nem hagyja cserben,

semmi sem marad félbe-szerben.

Ravaszt meglátva hogyha kell,

titkot sejtő türelemmel,

s lépvén át aknamezőt,

figyelve a következőt.

De van még más is akadály,

a belső bomlasztó viszály,

mely sok gyökérből is fakad

nagy seregben mindig akad

ilyen öncélú vagy hozott,

ellenség által megbízott.

S e nehéz feladatot,

mi vezetőknek adatott,

nem oldja meg naiv tanács,

nem fenyegeti börtönrács.

Jól rejtőzik e daganat,

mit sebész hogyha felkutat,

késével lassan metsz körül

a többi utóbb kiderül.

Felkent vezért is Isten ád,

mindekor véd, vigyáz reád,

a célt, ha benne leljük meg,

e világ sem marad beteg.

Reményi Tibor

Néha felcsillan még bennem

az élet szépsége.

Álmomban felizzanak régi szerelmek

De több már a feledésből

szőtt szürke köd, mögötte

idők, helyek, emberek

elmosódva  tévelyegnek

Minden lépés zuhanással fenyeget

A számláló lassan forog

nem hajtják

a munkás hétköznapok.

Mellemet zsáknyi búza nyomja

mit könnyen vállra kaptam

egykor a régi nagy malomban

A láb inog, roggyan a térd

fáj a gerinc, menni nehéz.

Csönd vesz körül, fülem süket

elsorvadt a hallóideg.

Nem értem unokáimat,

ők sem  engemet.

Pedig magyarul mondjuk,

amit még lehet...

Szentül hiszem,

ez csak előszó és részlet,

az „Isteni színjáték”

nagy szerepéhez.

A függönyön túl

ragyognak a valódi fények.

Túlnan kezdődik

a  halhatatlan élet‒

hisz ebből élnek

az itteni remények

Sokszor felcsillan bennem

hosszú életem

számtalan szépsége,

odaát sem lehet kevesebb

a szeretet és öröm

megismert gyönyörűsége.

Helyzetjelentés     

      A gömbölyű idő burkán

      kapaszkodom

      Ámulok félek imádkozom

      gyönyörű kínokkal álmodom

      boldog bűnökkel viaskodom

      Anyám fél(t)ő szavát hallgatom

      Birkózom fénylő angyalokkal

      Tanulnék még

      szégyellős szorgalommal

      Szárnyalnék szépítő             fájdalommal

      Reszketve hívom sorsomat

      kozmikus bizalommal

      vértezem magam

      Kihívom sajgó tagjaimból

      a lebénult táncokat

      Elmondom még

      ami rendeltetett...

      Hiszek küzdök tervezek

      Megszelídíti az időt

      a lényemben hordott

      örök emlékezet.   

Kiss-Székely Zoltán

          Tavaszi muzsika öt szólamra

Hótalan telembe lopja magát

Ha majd réti boglárkás mezőben

szüzek gázolnak virágözönben,

kibomlott hajuk kökénybokrokba botlik,

bennem tolonganak lágy emlékeik,

tavaszt illatoznak. Nyakékeik

azúr szirmok. Élőnek varázslom őket.

A táj kitátott szájában fogak;

aranyba festik most a dombokat:

somok halálba szédült sárgája fénylik.

Lángokba kiáltják az ághegyen

a csüngő parányi csöndek: Legyen

madárröptű szivárványhídba csobbanás

a csonttollú madár örök násza.

Dala némán zuhan önmagába.

Galagonyák virághavazása fedi.

Mandulavirág hűs méze csorran,

s az örökkévalóságba lobban

vadalmák, vackorok, sajmeggyek habzása.

&

Hótalan telembe lopja magát,

öröklétté oldozva a magányt,

a feledés-zúzmarából röppenő remény.

Ősz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.

Távol, hol már a hó királya hódít,az ég lengette örök lobogóit.

s titokzatos szót mondtam akkor:                     Erdély

* * * * * * *

Wass Albert: Hallgatom a csendet

hangos vers, előadja Farkas Szilvia

WA_hallgatom_a_csendet.m4a

Reményi Tibor

                    Ne félj

Ne félj örü meglátod érdemes

Ne félj sszeretni

tudod, hogy kell  ha már lehet.

Ne félj sírni győzelmeid felett.

Ne félj elhinni a gyógyulást-

ne félj felidézni a hitetlen látomást

Ne félj szelíden tekinteni a szármyaló időre

ne félj tervezni örök határidőre.

Ne félj az árral szembeúszni

ne félj, ha nem lehet a próbát 

oly könnyedén megúszni.

Ne félj félelmek nélkül élni

ne félj a keskeny útra lépni

Ne félj adni a kevésből

ha kétséges, mennyi lesz

ami majd megtérül

Ne félj nevetni a kudarcok felett,

ne félj élni halál felé menet.

Ne félj meghallani, 

honnan jött az üzenet!          

Kiss Székely Zoltán

Decemberi somvirágok

Régi decemberben állomáson vártunk,

este lett, fakószín emberek közt álltunk,

csillámlott az ádvent, mikor buszra szálltunk.

Emlékszel még, Anna, rég-azóta társam?

Búj most ide mellém, hogy én újra lássam

a csergedi tetőt, hideg rohanásban.

Kihűlő buszunk, rémlett, köd fölött lebeg,

ablakára fagytak a virágzó jegek.

A ránk hulló sötétben egy som reszketeg

kénsárga virága sóvár szemembe épp

villantotta a jégvirágon át jelét

a tavasznak. Egy pillanat volt. Bennem ég

azóta a Kis-Küküllő menti tájkép,

nem vetült rája még a feledés-árnyék.

Ma somot hajtatunk. Vén tavaszban járnék.

Ádventi csillaggal intek a világnak,

emlékeink égnek, szavaink majd szállnak

jövő tavaszokba, mint azok az ágak.

S hogyha majd rólunk kérdez egy hang valahol

valaha, válaszképpen új tavasz dalol

a szülőföldről pergő hópihék alól.

Kiss Székely Zoltán       

       Megérkezés csillagfény alatt

Ahogy szemed sarkából kitörlöd

az odaszáradt könnycsepp sóhaját,

ahogy elmagányosodva füttyölsz,

simítod Vénusz kibontott haját.

Ahogy verseid polcára bámulsz -

- felvágatlan kötetek garmada -,

ahogy a fényt szűröd tenyereddel,

kél benned a megnyugvás sóhaja.

Ahogy az otthon most is hiányzik,

csak benned zenél minden dallama,

ahogy a szép szó is lassan vásik,

mégis újra kinyílsz a dalba ma.

Ahogy tükörbe nézve elmerengsz -

- homlokodon évek ezer árka -,

ahogy nyelved kósza rímre rájár,

nem bánt már a Heszperidák átka.

Ahogy a tűznek már csak parázsa

melenget még a Nagy Göncöl alatt,

ahogy lelketlen váz lesz a forma,

koldul neked házat, tetőt, falat.

Ahogy rejtett titkod veled őszült -

- öregszik vén almafák lombjában -,

ahogy észrevétlen beléd épült

a lét mesze várfalak romjában.

Mikor vén inaid, mint a húrok

elpattannak, rád lel a kósza fény…

Ahogy a galamb az olajággal,

úgy érkezem meg Ithakámba én.

          Késő-őszi rondó

Szűcs Mihály versei

Kitárt karokkal

Kitárt karokkal értem el hozzád,

Engedd meg Uram, hogy lássam orcád!

Kitárt karjaim keresztjét hoztam,

Leteszem eléd, hogy megnyugodjam!

Hosszú volt utam, tudom figyelted,

Az éveim már lassan betelnek,

Hogy mit akartál, azt csak most értem,

Most, mikor Hozzád végre elértem!

Gyermekkoromban folyton rohantam,

S Te vigyáztál rám ezer alakban,

Te emeltél fel, mikor elestem,

Vitted helyettem kicsiny keresztem!

Ifjan sietős léptekkel jártam,

Félelem nélkül, büszkén és bátran,

Talán nem mindig utad kerestem,

Nem tudtam, hogy viszed a keresztem!

Felnőttként mindig fontolva léptem,

Volt részem olykor a szenvedésben,

Gondok közt boldog apaszerepben

Néha hagytad vinni a keresztem!

Öregségemre lassan csoszogva,

Ha rászorulok a támaszodra,

Karod görcsösen el nem eresztem,

Már nekem kell vinni a keresztem!

Utam végén majd lassan megállok,

S hol véget érnek vágyak és álmok,

Előtted állok majd, Veled szemben,

Én a földön s Te fönn a kereszten!

S rá kell döbbennem ott szégyenemre,

Bár sokat küszködtem éltembe,

Szegény maradtam! Te vagy a gazdag,

Hiszen értem az életed adtad!

Szűcs Mihály

Trianon 100. évfordulóján

Trianon sírgödrénél állva,

Őseink hívnak, kérdenek,

Mit ér szenvedéseik ára,

Ki mond végső ítéletet?

Mit szólna Árpád, ha ma élne,

Ki karddal szerzett új hazát,

Életét adta oda érte,

Pozsonynál vívva  nagy csatát?

Mit tenne István, szent királyunk,

Az első ország-szervező?

Korholna mondván, mit csináltunk

Abból, amit teremte ő?

Szidna-e László minket látván,

Ki bölcs szigorral néz lován,

S fejét csóválná Könyves Kálmán,

Mivé lett a sok tartomány?

Károly Róbert kérdése lenne:

Mit ér ma az aranyforint?

Fiával mernénk nézni szembe?

Lajos mit szerzett, veszve mind?

Megkérdezné Hunyadi János:

Hiába vert török hadat?

S fia, Mátyás, az igazságos,

Szemébe nem gyűlne harag?

Zrínyi, kirohanna-e értünk

Szigetvár falai közül,

Tudva, látva, amit átéltünk,

Vajon tűrné-e tétlenül?

S Bethlen Gábornak mit felelnénk,

Ha feltámadna egy napon?

Mégiscsak veszni hagytuk Erdélyt,

Bár mindnyájunknak fáj nagyon!

Rákóczi mit gondolna tán ma,

Vezetne még kuruc hadat,

Ha megtudhatná azt, hogy mára

Az országunkból mi maradt?

És az aradi tizenhárom

Újra megfogná fegyverét

S harcolna vele minden áron,

Látván mi érte nemzetét?

Szűcs Mihály

Az élet lényege

( Horváth Erika emlékkönyvébe)

Ha már csak egy percig élnél,

     Mit tennél az alatt?

     Búcsúznál valakitől,

     és sajnálnád magad?

És ha még egy percet kapnál,

      mire fordítanád?

      Másokra költenéd, vagy

      várnád, hogy ők terád?

S ha egész életet kapnál,

      mit kezdenél vele?

      KAPNI vagy ADNI akarsz,

      ez a lét lényege!

Nyúl, 1973. nov.16.

Szerelmi vallomás

Már bennem is tombol a tavasz,

Nagy tűzfényű, lobogó látvány,

Nézlek és érezlek szüntelen,

Pilláim között nap-szivárvány.

Szoknyácskád a lepkelibbenés,

Felhőfutás fürtjeid fodra,

Téged látlak, bárhova nézek,

S állok előtted meghatódva.

Lenn a dombok lágy ívelése,

Mint rügybontó kebleid halma,

Ruhád a völgyek virágleple,

Feslő szirmú szilva és alma.

Csevegésed madarak dala,

Ág nesze: a Te susogásod,

Téged szeretlek, csak Tégedet,

Nézz a szemembe! Ugye, látod?!

Már hányszor, de hányszor láttalak,

S mindig új vagy  nekem és még szebb,

Szüntelen erősebb lesz a vágy,

Amely bennem irántad éled!

Csak benned élek, mert bennem élsz,

Ó mióta nézem már orcád!

Mit érzek? Szerelmet s szenvedést,

Mert érted élek: MAGYARORSZÁG!

Kincsesbánya, 1973. V.1.

Reményi Tibor      

                ANYÁMNAK        

Azt gondoltad, minden ajándékot

másnap visszavesz az élet

örülni veszélyes,

bármikor baj érhet...

Megvolt rá okod.

Reszketve óvtál 44 telén,

gépágyúk tűzszünetében

futottál vízért, gyógyszerért.

Érzékeny voltál, mégis kemény!

Bajban erős, örülni gyáva;

annyit küzdöttél,többnyire hiába.

Féltettél minden rossztól,

lelkedre ült képzelt bűnök

árnyainak állandó homálya.

Drága jó anyám! Látod-e már,

hogy az Isten valóban szeretett,

nem rója fel

az őszinte tévedéseket?!

Eltűrtél sok mindent, belebetegedtél,

Magadért síkra szállni alig-alig mertél.

Utolsó napodon vérbe borult aggyal

szóltál volna még, láttam

görcsösen mozgott bénuló szájad...

Szerettem volna érteni,

mit akarsz, mit kívánsz

hang nem jött már ajkadról.

A mentő vijjogva rohant velünk,

az orvos nem biztatott semmivel,

délben jött a távirat: elmentél-

nem beszéltél már senkivel.

Köszönöm, Anyám

az értem áldozott éveket!

Vigyázz rám továbbra is,

hisz amonnan már jobban lehet.

Reményi Tibor

                            Simonyi tanár úrnak

         Mennyien siettünk

         a reggeli ködben,

         nem illett elkésnünk

         ott voltunk időben.

         Esemény volt lénye,

         puszta belépése az előadóterembe:

         az F 29-be vagy a K 51-be...

         Miért kísér máig

         nagyszerű emléke ?

        Valamit folytatni szeretnék,    

        aminek Tőle tanultam kezdetét:        

        hogyan kell az apró részletet

        a naponta látható

        kicsinyke részeket

        beillesztem az Egészbe –

        magját onnan felől megértve.

        Miként az Ohm törvény

        sűrűsödve bővül

        Maxwell egyenletté,

        s ahogy jelekké fogalmazódik

        a bőbeszédű világ.

        Professzor Úr, kérem,

        azt hiszem, már értem.

        Előfordult tényleg,

        hogy Dirac-függvénnyé

        magasult bennem is a lényeg,  

        mélyről előállva

        szúróláng hevével.

        Emlékszem, hogy illett össze,

        hogy folytatta egymást

        négyszáz éves páduai krónika

        és a kvantum-elektrodinamika!

        Hogy rímelt az elektronok spinje

         a szép Michelangelo szonettre.

         Emlékszem az ívre,

         amelyen szemünk vezette,

        koordináta-rendszerre, melynek

        origóját a Végtelenbe tette,

          s a Heisenberg–féle "minden lehetre".     

          Megannyi hihetetlen

          egyetlen feleletre.

            A teljesség tanújaként

            tanított köztünk naponként.

            Barázdált arcából

            a célpontra tekintő

            finom figyelemmel

            folyton reagáló,

            szeretve ítélő

            szúrós – meleg szemmel...

            Baráttalannak látszott,

            miként a "megszállott".

            Mégis azt éreztem,

            ekkora ismeret csak

            szeretetből telhet,

            csöndes nyugalomból,

            biztos hatalomból.       

            Nem felejtem soha

            a folyton várt,

            de ki nem mondott,

            értelemben érett,

            lelkünkbe csempészett,

            hallgatással védett,

            "okosoktól" féltett

            egyetlen mondatot!

            Professzor Úr, kérem,

            szeretném üzenni,

            Önnek is köszönni,

            hogy nemrég óta értem,

            s küszködő hittel remélem,

            hogy marad néhány "állandó"

            mindabból, amit megéltem.

Nagy M. Gábor

              Még talán nem végelszámolás

Reményi Tibor

                                   Kritika

                            Az okos szerkesztő

                            kurtán válaszolt:

                            „Túl egyéni és bonyolult

                            amit írt,

                            nem nyomtathatjuk ki így!”

                            (Nem tudom elolvasta-e mind

                            s olvasta-e Jeszenyint?)

                            Olyan jól tudja-e

                            honnantól meddig „közérdekű”

                            a közös sötétségben

                            halvány ösvényt rendező

                            ritkán felfénylő betű...?

                            Övé-e a döntő kritika

                            vagy szíved szótlan válasza

                            mikor első olvasásra

                            könnyekkel küszködve

                            fogództál a papírba

                            s arcod rejtve sírva

                            meredtél a rövid sorokra?

                            Leperdülő könnyedben

                            egykristállyá vegyült

                            Szabolcs és Kiskunság homokja

                            az akácfa, a bozótos,

                            a gyéren termő burgonya,

                            a vihar tépte sok tanya

                            az ingázók ingerlő hada

                            a „sokosztályos” osztatlan iskola

                            az elején kezdők és végig küzdők

                            boldog, buckás bánata

                            Tömörkény és Váci otthona

                                        A tiéd volt a jobb kritika

Kiss Székely Zoltán

Június negyedikei fohász

Kérlek, a gyarlóságból kivetkőzőket,

a már nem levőket és az elmenőket,

tarolt nádasokat s kifosztott erdőket,

az ittfelejtett vénhedett nagyszülőket,

a templom felé kanyargó kis utcákat,

a felkopott-lombú öreg fenyőfákat,

a gyerekhang vesztett kopott iskolákat,

káposztalevélen sült fehér kenyerünk,

begyógyúlni már sohase tudó sebünk,

rókafark-vörösbe oltott szutykos egünk,

az otthoni borvizek legédesebbjét,

a kétségbeesettek örök keresztjét,

a koranyár virágainak legszebbjét,

álmokat, melyekkel fekszik a kisgyerek,

elpusztult és újraszülető könyveket,

a másokért kiömlött árva könnyeket,

végső bárkánkat, mely a zátony felé fut,

a várat, mely alatt begyepesült az út,

a félelmébe mélyen horgonyzott falut,

szét- s elkanyargó botladozó beszédünk,

a jót s a rosszat, amit még meg kell érnünk,

hadak útja alatt sápadó reményünk

áldd meg, Uramisten, végső békességünk.

S noszogasd egy kissé békétlenkedésük.

                                                                 2023. június 4.

Kiss Székely Zoltán

Pünkösdi szonett

Tiszta szívekben fogant varázs-álom.

És ötven nap után szélvihar gyanánt

májusi bő záporok lesnek reánk.

Örömben ázunk szél-fújta fohászon.

Virágok remegnek a májusfákon.

Melegedő vizű a Maros partja,

gyerek, felnőtt majd fürdeni jár arra,

s a Cementlapok várnak minden nyáron.

A rózsákon pünkösdi király kacér

lova táncol. Jaj szava égig felér,

mikor lovasát ledobja az este.

Valóra válnak a hajnali álmok,

csillagokba száll az esti zsarátnok,

S rálel Szentlélekre ki Őt kereste.

Pünkösd szombatján

Kiss Székely Zoltán

Nem hagyhatom

a Bolyai Internátusa egykori nevelő-tanára, dr. Kiss Géza emlékének

Hogy bíznám sorsod ily ...ravaszokra?

A gyűlölet szavait számolom.

Felejtés kenődik napjaidra,

irigység bánt, pernyél hulló korom.

Veled vagyok, cipelem hazánkat:

házat, imát, zenét, mindent, mi vagy.

Hiába bántanak hamis vádak,

én nem hagyhatom, hogy megadd magad.

Ne bánd, hisz látod mégse hiába

fakad fel ajkamon a vád szava

és sajdulok végtelen vitákba.

Kik kifosztottak, semmit nem nyertek.

Úgy létezel, mint szedett almafa.

Emléked őrzik a megmentett lelkek.

Kiss Székely Zoltán

Véndiák-restancia

a Bolyai egykori tanárainak

Emlékben élő hajdani Tanárok,

akkor még fiatalok és öregek,

mindannyiótoknál lassan öregebb

diák’tok, íme, szorongva megállok

a Skolával szemben, Szobor tövén.

Fél évszázada fakuló, foltozott,

a lélekben dédelgetve hordozott

egyetlen szó sejlik fel múltak ködén.

Szilenciumot! Hogy kimondjam fennen

az egyetlen illő szót. (Megérett bennem.)

Múlt idő koszorújába kötözöm,

s küldöm felétek fényes csillagokba,

Tanáraim, meghatódva, dadogva,

Hagyaték

Nagyapámhoz rigófüttyel szólt az Isten.

A csillogó homok forrósága

volt az égi lehelet.

A hajnal harmatában rejtőzött

az álmoknak értelmet adó hangtalan üzenet.

A delelő Nap fénye mutatta az irányt és időt.

A körtefa lombjának árnyéka kínálta a déli pihenőt.

A tőke duzzadó szemei, a vérpiros meggy hulló illata,

a dűlők mentén kéklő

magától termő ezernyi szilvafa

teremtő erő varázslatával

töltötte meg a lelket és levegőt.

A templomban talán

egy másik Isten lakik?

De a pap szépen beszélt.

Szerette hallani tőle

a feddő-vigasztaló igét.

Szelíd hangja ugyanazt mondta

mint az akácfa suttogó lombja,

a rigó szerelmes éneke,

és a szőlő fenséges leve.

Tót gyerekként

Luther hitén nevelkedett.

A vallásról sosem beszélt,

nem szenteskedett.

Később az öreg Bibliában találtam

egy tépett füzetlapot,

megismertem szálkás betűit:

„Istenem, bocsásd meg bűneimet.”

Kerestél - mondtad a telefonban

Igen:kerestelek és

kereslek minden pillanatban

Kereslek magamban

Kereslek álmaimban

Kereslek úton-útfélen

Kereslek esti csöndben

Kereslek hajnali ködökben

Kereslek szóban, zenében

Kereslek szívvel értelemmel

Kereslek ismerős helyeken

Kereslek kóbor mosolyokban

Kereslek unokám szemében

Kereslek az emlékek képeiben

Kereslek a félelmek őserdejében

Kereslek az imádság enyhítő révületében

Kereslek hittel daccal vakmerő akarattal

Kereslek földön-égen

Kereslek ki tudja mióta régen   

Kereslek örökké jöttödre várva

Te miért nem keresel

és miért nem mondod:

    nem kerestél hiába

Bolond  vers

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem,

költők sorait fűztem össze bölcsen

Falon az inga lassú fénye villan

Vár felajzott nyílra gyors vadat

Kopott sínjén villamos jajdul ki a térre

Várt szombatját hétfő szomorítja

Magam vagyok nagyon

Tán fáj a csillagoknak a magány...?

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke

Kint már az utca tele van szeméttel

Most tél van és csend és hó és halál

Az Antikrisztus napjai ezek

Kizökkent az idő; - ó kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.

...mert vétkesek közt cinkos, aki néma

Lakomára ment - de nem, ahol ő eszik

hanem, hol őt eszik...

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;                                

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

...ott, ahol a kis Túr siet beléje

Amióta megláttalak

szebben süt a nap le rám

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

...s a csarnok elontott

oszlopi közt lebegő rémalak inte felém

Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem

hogy ne legyek kegyetlen árva

      Őrült beszéd, őrült beszéd:

         de van benne rendszer

KESZEG TIBOR

                             Adria

Styx folyó

Nagy-Major Gábor

                  Felhínám apámat!
 
Úgy felhívnám apámat, ott, akárhol
csak úgy felhívnám, hogy feltegyek neki
egy sor kérdést, ami nagyon izgat
mondom úgy felhívnám apámat, de
nem lehet tudom, pedig addig nem nyughatom
amíg egy sor kérdésemre nem felel
más nem felelhet
és nem tudom hiányát magamban
         eltemetni
mert akkor értelmesen nem tudok
élni sem meghalni
mert akkor üressé válik a világunk
nem tudjuk miért vetünk és aratunk
úgy felhívnám apámat hogy ne bántsa és ne
bántson engem se a bánat
az elmaradt válaszok fájdalmasan fájnak
dalolnak bennem
az erdélyi tájak és felhívnám apámat
hogy együtt járjuk be e tájat.
 
                                 

2022. 07. 17. Pápa (kalitka).

Nagy Major Gábor

                      Jön az ősz…

Jaj azok az őszi színek a Felső-Maros völgyén

az Istenszéke és a Kelemen havasok alatt

szelíden sustorog a  fiatal Maros a lekaszált

rétek között

és az elköltözött lelkek a

víz felett suhanva kergetik a

pisztrángokat

szakállam fehérét tükrözik a Fogarasok

és nagyot zökken az emlékezet

szekere amikor kátyus útra tér a Gyímeseken

vén én vagyok vagy az idő vénült az

ősz elején

bólogatnak a mogyoróbokrok

piroslik már a galagonya és a som

és a mezőkön már virít

az őszi kikerics, a Colchicum

Pintye Tamás

Magnóliák

Szellő hozza hozzám

sejtelmes illatát

érzem, amint áthat

s eszembe jut,

Te különleges vagy

mint egy Nő

Csodálatosan lágy

légiesen érzéki.

Szirmaid mint

az Ő vonzó ajkai,

bársonyos,

mint selymes bőre

érintésed izgató

s oly kellemes.

Pasztell színeiddel

leszel változatos,

Tulipánfa,

Te káprázatos!

Megérintenélek,

már hullnak szirmaid

Mielőtt még

beléd szeretnék,

vigyáznom kell,

nehogy elveszítselek.

Feltámad a szél,

elfújja szirmait

mint egy titokzatos

szerelem véget ér,

marad az emlék

Te a szívemben élsz,

magányomban előveszlek

s újra velem kélsz.

*

Tavaszváró

         János Bende küldeménye

  Reményi Tibor

       Augusztus

Akácvirág hullik

már a hűvös homokba

Zengőbb a csönd

ráhull a csillagokra

Késve érkezik a hajnal

keverve vad utcazajjal

Nyári tüzek szelídülnek

emlékeim ünnepelnek

Most születtek mind

akik szenvedve szerettek

féltek az ősztől

és előre menekültek

Múló akácillat ül

langymeleg páracseppre

Még nem fázom

de készül az ősz

beköltözni szívembe

Ábrányi Emil a múlt század elején élt és írt , Cyrano fordítása tette híressé Ezt a verset 100 éve írta és ma talán aktuálisabb, mint valaha - de azóta is élünk.

Ábrányi Emil                 Él a magyar

Fessétek bár sötétre a jövőt,

Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,

Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,

Mély süllyedésről, biztos pusztulásról:

Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!

Szentül hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?

Hiszen vértenger, temető a múlt!

Vetettek rá halálos szolgaságot,

Irtották szörnyen. ámde a levágott

Törzsek helyén még szebb erdő virult.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,

Annak nem árthat többé idegen!

Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!

S csak arra szolgált minden veresége,

Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!

Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,

Van egy erényed, mely fényt vet te rád,

S melyért az Isten mindent megbocsát -

Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,

S a szent rajongás mindenütt kiég,

S a büszke jognak minden vára megdől:

A te szabadság-szerető szívedtől

Új lángra gyullad Európa még!

Ezért hiszem, akármit mondjatok,

Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenül:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!

   Romhányi József          Marhalevél verse

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

minden vad bikának legvadabbikába.

Vonzalmát megírta egy marhalevélben

nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.

Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,

mégis tollat ragadott csülköm,

hogy amit a marhanyelv elbőgni nem restell,

így adjam tudtára, Mester!

Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,

tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.

Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,

gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.

Muú! Minden bikák közt legelőkelôbb!

Midőn megláttam a legelő elôtt,

elpirultam, elsápadtam,

vágy reszketett felsálamban,

s úgy éreztem, hogy kéj oson

keresztül a rostélyoson.

Muú, hogy forrt a vér szívembe,

hogy tódult a bélszínembe!

Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,

megrázza majd egész pörköltnekvalómat.

Ám míg Önről ábrándozom kérődzve,

vad féltés öl a szívemig férkőzve,

és átjárja ó mind a kín,

velőscsontom, mócsingjaim.

Már bánom e merész vágyat,

hisz Ön büszke tenyészállat,

csupa gőg,

mely után az egész tehéncsorda bőg.

De ne féljen Bikaságod!

Ha nem szeret, félreállok.

Nem fog látni levert búsnak,

mert beállok leveshúsnak.

Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,

s megszánja az Önért égő tehenet,

válaszoljon hamar rája.

Üdvözli Önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta előtt le is pecsételte.

De a postáskisasszony nem vette fel…

Hálavers Tőkés templomában

Temesváron  2016. júl.29.

Fogadd , Istenem, e hálát:

végre láthatom Temesvárt!

a volt történelmi várost,

a templomost és virágost,

bölcsőjét lefojtott lángnak,

forradalmuk zsarátjának !

Benn kavarog múlt és jelen,

ezredévnyi történelem:

Csanád megyés püspöksége,

Hunyadiak dicsőssége,

Dózsa dühe, tüzes trónja,

Werbőczi úr vad bosszúja,

s mi okozta bús Mohácsunk,

szétszakadt Magyarországunk,

török- német veszedelmet,

s mitől megosztott e nemzet,

két pogány közt egy hazáért

a kiontott sok hősi vért!...

Hálás vagyok  most, Istenem!

-bár a múltunk játszik bennem,

idéz több szabadságharcot,

áldozatot és rabsorsot,

trianoni tragédiát,...

vesztését Erdélynek, Bánságnak,

a milliós nagy-magyarságnak!...

Itt ám őrizték a lángot,

s Dózsa trónja felparázslott,

a diktátor önkényére

felforrt a magyarság vére!

Papját védő  élő lánccal

dacoltak vad elnyomással,

s felégették a hatalmat!...

majd ellopták e forradalmat...

Én mégis emelem fejem

most e templomban, Istenem,

s hálát  adok, e  szent helyen:

példát adott kis nemzetem !

ISTENI HAJLÉK

a magyaroknak

Ma Temesváron

1989-re

így emlékeznek:

templomot emelnek

az Úristennek.

hajlékot a magyarságnak,

túlélni  oda visszajárhat!

ÚJ EZREDÉV

REFORMÁTUS

KÖZPONT a neve,

Tőkés László lelkész

hite ihlette,

még Makovecz Imre

szívvel tervezte,

Gazda  István papja

ki/vitelezte...

Isten segítse!

S lesz a Béga partján

komplex magyarház,

Délvidéknek, helyben

hazaszárnyalás...

„A híves patakra

a szarvas visszajár”...

Az Egyistenhitben

nincsen,

nem lehet határ!

2016.augusztus

/2019 decemberében avatták/

          ELÉGIA A KÁRPÁTOKBAN

Imádom Petőfit s költői világát,

emberi tartását, hősi helytállását,

de tagadom- Erdély hegyvidékét látva-,

hogy zord a Kárpátok vadregényes tája!

Még ifjan a róna,  szabadság költője

nem  álmodta Istent bele a hegy-völgybe,

ám a Felvidék és Szatmár báját látva,

„dicső Természetről” zengett  hálát szája.

    Én itt vagyok otthon! Ide visszajárok,

újra felfedezem e tündérvilágot,...

Vissza-visszatérek, nemcsak álomszárnyon,

a Kárpát-medencét szent csodának látom!

Hisz isteni kegy volt e természeti egység:

a róna-anyaölt  védte karként „szent bérc”!

Völgy ringatott búzát, öle szült gyermeket:

Kárpátok hegysora  óvta  e nemzetet!

     Árpád vezér bölcsen látott rá e tájra!

népektől űzetve lelt védett hazára.

A magyar bölcsője ezer évig ringott,

bár fenn tatár,török,német kard villogott!

Ősi  hitét hagyva lelt védelmezőre

Máriában bizva , kereszténység őre!...

     Most megcsonkult hazám koszorúját járva

szívfájással nézek e fenséges  tájra:

a Felvidék másé, már múlt, történelem!

hős harcosok lelke lebeg e bérceken,

ódon városait, várait csodálom,

Vereckére szállva visz rege és álom!

A hegy-völgyes Erdély lélekben még enyém-

hogy Csaba visszatér?! székely hit, rég remény!

      De itt a fenyők még daccal égre törnek,

búvópatakokként a vizek pörölnek...

Templomok, iskolák őrzik az ős nyelvet,

hagyomány itt megtart sok értéket s embert!

Istenem, hallgasd meg  imám, könyörgésem,

s őrizd meg soká itt Vérem, árva  Népem!

   Erdély-Padis  fennsíkja, 2017.júl.20.

FENYŐSIRATÓ A SZIGET-HEGYSÉGBEN

Fenyő, fenyő kidőlt székely fenyő,

mért feküdtél ki a hegy oldalába?

Fenyő, fenyő száradt sudár fenyő,

mért tárod  tar ágad  napra hiába ?

Alattad  mély-szép víznyelő,

nem lesz tükröd már sohse ő,

nem tudsz te már fölé  hajolni,

székely nótát neki susogni,

nem adsz árnyat  te se madárnak,

sem enyvet  a  brácsás  cigánynak...

Vad vihar tört  talán a hegyre,

szélen  álltál, szélnek feszülve,

órjás törzsed kis fákra tárva,

téged sújtott villám csapása?

Fenyőcsaládod oltalmazója,

lettél alvilág halott lakója!?

Fenyő, fenyő, áldozati fenyő.

rád leborulva siratlak, szánlak.

Kopjafa leszel emlékeimben,

s mementója a székely világnak!

       SEBEINK TRIANON MIATT

Ahányszor jártam hazánk volt tájain,

belém hasított az a bú, az a kín,

mit érezhettek kilencven év előtt

apáink, látván riasztón temetőnk…

a nagy fájdalom, amint törték-vágták

évezredes tölgyünk erős öt ágát,

olyan gyász, amit csak anya érezhet

fia halálán, miközben béke lett,

az a veszteség, mi nemzetünk érte:

szétszaggattatott szép földje, hős népe,

csonka, vérző test éltető reménye…

Ó, mit vesztettünk! Kárpátok karéját,

erdőkoszorút, rónát, kincses bányát,

Nagy-Magyarország jövőjét és álmát!

                  Erdély 2017

****************************************

        Varázslat Herculesfürdőn

Mintha virgonc lányka lennék,

nem vidám hetvenhét éves,

Hercules úgy megifjított,

lettem szerelmes-negédes!

A bánsági hegyek igéztek,

a kanyargós Cserna völgye,

borvizek bukéja, íze

vagy e vidék levegője?

Mindegy! Isten vagy természet

okozta e varázslatot:

Kárpátok e dél-vidékén

szebbnek látom  a világot!