Szász István Tas
Válasz válaszúton
Most nagyon fáj, lelkünkbe váj
a döbbenet mint gyászmenet,
de a csüggedés rossz tanács,
sújtott már annyi sorscsapás,
viselünk sokat hegeket,
mint szurdok szaggat hegyeket.
Keressük, ki sújt újra most?
Ravaszt, gonoszt vagy épp okost?
Célpontot s percet jól tudót,
ellenséget vagy árulót.
Kérdezzük Uram mit akarsz,
életre szánsz vagy eltakarsz?
Van ki feltépné mellkasát,
bátran használná kardvasát,
háborút, gyors válaszadást,
nem szolgálva megmaradást.
De Zrínyik idői elmúltanak,
nincs vértanú és várfalak,
alagútban munkál a rossz,
hátulról támad a gonosz,
hatalmas földi hátterek,
mint elárasztott árterek
mutatják, vezérlik lépteit,
tervezik minden tetteit.
Bár mit szemünk belát is árt,
kémlelni kell látóhatárt,
sőt azt, mi messzibb attól is,
mi nagy és oly nagyon hamis,
nem győzhető le egyedül,
nem segít ki kardjába dűl,
hanem hord és példát ad át,
látva mögénk bújók hadát.
Az isteni cél, amaz örök,
most nem a Habsburg vagy török,
iránytűnk nem hagyja cserben,
semmi sem marad félbe-szerben.
Ravaszt meglátva hogyha kell,
titkot sejtő türelemmel,
s lépvén át aknamezőt,
figyelve a következőt.
De van még más is akadály,
a belső bomlasztó viszály,
mely sok gyökérből is fakad
nagy seregben mindig akad
ilyen öncélú vagy hozott,
ellenség által megbízott.
S e nehéz feladatot,
mi vezetőknek adatott,
nem oldja meg naiv tanács,
nem fenyegeti börtönrács.
Jól rejtőzik e daganat,
mit sebész hogyha felkutat,
késével lassan metsz körül
a többi utóbb kiderül.
Felkent vezért is Isten ád,
mindekor véd, vigyáz reád,
a célt, ha benne leljük meg,
e világ sem marad beteg.
Reményi Tibor
Néha felcsillan még bennem
az élet szépsége.
Álmomban felizzanak régi szerelmek
De több már a feledésből
szőtt szürke köd, mögötte
idők, helyek, emberek
elmosódva tévelyegnek
Minden lépés zuhanással fenyeget
A számláló lassan forog
nem hajtják
a munkás hétköznapok.
Mellemet zsáknyi búza nyomja
mit könnyen vállra kaptam
egykor a régi nagy malomban
A láb inog, roggyan a térd
fáj a gerinc, menni nehéz.
Csönd vesz körül, fülem süket
elsorvadt a hallóideg.
Nem értem unokáimat,
ők sem engemet.
Pedig magyarul mondjuk,
amit még lehet...
Szentül hiszem,
ez csak előszó és részlet,
az „Isteni színjáték”
nagy szerepéhez.
A függönyön túl
ragyognak a valódi fények.
Túlnan kezdődik
a halhatatlan élet‒
hisz ebből élnek
az itteni remények
Sokszor felcsillan bennem
hosszú életem
számtalan szépsége,
odaát sem lehet kevesebb
a szeretet és öröm
megismert gyönyörűsége.
Helyzetjelentés
A gömbölyű idő burkán
kapaszkodom
Ámulok félek imádkozom
gyönyörű kínokkal álmodom
boldog bűnökkel viaskodom
Anyám fél(t)ő szavát hallgatom
Birkózom fénylő angyalokkal
Tanulnék még
szégyellős szorgalommal
Szárnyalnék szépítő fájdalommal
Reszketve hívom sorsomat
kozmikus bizalommal
vértezem magam
Kihívom sajgó tagjaimból
a lebénult táncokat
Elmondom még
ami rendeltetett...
Hiszek küzdök tervezek
Megszelídíti az időt
a lényemben hordott
örök
emlékezet.
Késő tavaszi zápor az Ebháton
Vézna hajnali eső a város felett,
zizzenő nevetés siklik át a vízen.
Rőt uszadékfa szálkázza a meglesett
gondolat göcsörtjeit. Elbabrál vele.
Bomlott falevelet citeráztat a szél.
Részeg akácvirágból illat cseppen a
tájra. Fecsegő pocsolya csókot remél:
rózsabimbó szisszen s kifesli színét.
Vándor zápor. Lába földig leér, s köddé
párállik tornyok fölé. Hólyagos esőt
nógat a szél az Ebhátra, meggyötörné
a szűkre szabott víznyelőket, lüktető
orgonaszirmokat aszfaltra permetez,
de felhőket karcsúsít a dél melege.
Lágy remegésű utcazaj. Kiterjed. Ez
simítja a nőszirom kéjes mosolyát.
S a hirtelen beálló csendben megkésett
esőcseppek koppja a lágyuló vízen.
Távolból szemlélem. Lám, megmérettetett.
Múltból, fű alól, remeg a Város felém,
zápor mosta fűben fekszik most a fényben.
Múltam gondtalan forgácsaiban élek.
A táj zenéje most egyetlen reményem.
S a portalan Ebháton éled az élet.
2016. május 7.
Pünkösd-váró
konfirmáló Mesi unokámnak
Mámoros a Pünkösd-váró reggel.
Illatokban úszik a táj. A fény
tűzzománc rojtot rajzol Keletre.
Zsong bennem, zsong egy kósza költemény.
Eresztékében megroggyant ajtó,
messziről fájom a kapuszárnyat,
lelkemben megcsikordul a hajnal,
de tarkállnak már a virágágyak.
Nehéz sóhajom fülledve porzik,
macskakövek sebzik fel kezemet,
emlékeim gyökerébe botlom,
de az Ég halványkéke betemet
bazsarózsák bomló illatába.
Ígéretét Nap szelébe mártom:
Fehér galamb száll a tájra. Röpte
megértő mosolyt fakaszt a számon.
2022. június 3.
Tavaszi muzsika öt szólamra
Madárdal. Zeng a hajnali zenit.
Tavasz nyitja szendén virágait.
Szétnézek. A barna avar alatt
a szárba szökkenés egy pillanat.
Friss illatok igéznek szüntelen.
Flóra repül át most a kertemen.
Újbegyen talajmorzsa. Porhanyó.
Ébredő vetésben arany csikó.
Ínyemre tavaszi ízek gyűlnek.
A szellők motettát hegedülnek.
Érzék-varázs. Lágyuló akkordok.
Itt vagy otthon, csak itt lehetsz boldog.