www.sorsunk.net

Szilágyi Ferenc Hubart

A költő Érmihályfalván született, és a szilágysági Krasznán dolgozik. Április 11. a magyar költészet napján, az Érmihályfalvi Városi Könyvtárban tartották meg legújabb verseskötetének bemutatóját: 


A költő bemutatta könyvének tartalmát, verseket szavaltak el, majd kötetlen beszélgetéssel és dedikálással fejeződött be a szinvonalas est.

        Topáz és kavics


Affektáló úri népség
vadászaton rázott kezet,
s egy gyűrűből, jaj, a szép, kék,
nagy topáznak nyoma veszett!
Paták által felkavarva
a mezei por belepte,
temetkezett dús avarba,
bősz tövis állt őrt felette.
– Sose búsulj azért testvér
– vigasztalta egy kövecske –,
hogy ide, e földre estél,
hogy levizelt az a kecske!
Tisztára mos majd a harmat
vagy az eső, ha elered,
és megújul ős-hatalmad,
mihelyt fényed visszanyered.
– Testvér? Egy kaviccsal? Nahát!
Ezt hallja meg a völgykatlan!
Mégis, mi vagy? Jáspis? Achát?
Egy vacak kő, faragatlan!
Bennem a múlt fénye ragyog,
családfámat nem ismered,
gonddal csiszolt darab vagyok,
büszkeségem onnan ered.
– Fényes nagyúr! Jegyezd meg ezt,
– szólt a kavics – akárki vagy,
szét, majd velem együtt repeszt
a nyár heve s a téli fagy!
Mindhiába keménykedik,
fel nem fogja azt az eszünk,
régen meg van írva pedig:
porból lettünk, porrá leszünk!

        Hitünk tüzében


Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet…
Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva?
Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke.
Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva!
Szabad jövőnek üdve vár rá,
amint megújul hitretérte,
turul lesz itt főnixmadárrá,
tekints előre, s tégy ma érte!

       A honvágy dala


„Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk."
(József Attila: Hazám)


Nem lelem a helyem ebben a világban,
otthonomtól távol minden oly idegen.
Tudom, hogy korántsem vagyok én hibátlan,
kóbor szívem mégis protestál idebenn.
Eltévedtem talán… Miért nem szóltatok?
Fogalmam sincs róla, hogy kerültem ide.
Lesznek-e még nyugodt, megbecsült holnapok?
Mibe kapaszkodom, ha fáradok? Kibe?
És ha megéhezem, nyúl-e felém tenyér,
- puha, avagy kérges, munkában gyötörve -
s benne, megfelezett szelet zsíros kenyér?
Barátság poharát kinek adom körbe?
Én csak egy bús, büszke, konok magyar vagyok.
Kinek dobban velem bolond gyermekszíve,
hogyha e föld felett a délibáb ragyog,
vagy kupolás égbolt szép szivárványíve?
Cinikus a világ. Haszonleső, kibic.
Vad rohamléptekkel közeleg az este.
Szerelmét megosztva ágyába majd ki visz?
Merre az anyaföld asszony-meleg teste?


    Új március idusán


Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!
Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,
sosem magyarkodom, magyar vagyok!


* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Könyvbemutató köszöntővel

Győri Erdélyi Kör jubileumi albuma

A GYEK XXX éves évfordulójára összeszerkesztett könyvet én inkább egy történeti albumnak tekintem. Két legfontosabb szimbólum képet szeretném bemutatni, azaz a borítóképeket. Minkét borító lányom, Pintye Júlia alkotása.

A címoldalon rögtön feltűnik a mi közös nagy hazánk, alakja egy hatalmas élő fában. Itt nem a Kárpát-mednece térképét látjuk, hanem egy terebélyes lombkoronát, a széleknél a fa levelei is láthatók. A civilizáció szimbólumainak nyomait hiába keressünk, helyette a fontosabb folyókat és még a Balatont is látjuk. Mi magyarok olyanok vagyunk mint egy élő fa, de kipusztíthatalanok, a cím 2. szava is ezt jelenti: leszünk! A mi életfánk gyökerei erősek szerteágazóak, a megmaradásunkat szimbolizálja.

Hátsó borítójának fotója egy különleges alkalommal készült, a Hargita hágóján a hármas keresztnél, 980 m magasságban. A Tolvajos tető gerince vízválasztó az Olt és a Maros medencéje között. Útban Csíkszereda felé, 2006-ban, egy túrázó csoportommal itt álltunk meg, hogy megcsodáljuk a Naplementét. A zarándokok kedvenc pihenő helye ez. A középső, legmagasabb kereszt a honfoglalás 1100-ik évfordulóját, a nyugat fele néző kereszt a csíksomlyói ferences kolostor 1444-es alapítását, a kelet felé néző pedig Erdély neves püspökének, Márton Áronnak az emlékét születési évszámát:1896 hirdeti. A több ezer fotóból álló gyűjteményemből ennél jobbat nem is találhattam volna.

Fogadjátok ezt az összetett látványos jubileumi albumot, büszkeséggel, mivel ilyen sikeres művet Mo-on erdélyi egyesület még nem adott ki, s azzal a tudattal, hogy Ti ennek az egyesületnek a tagjai vagytok.

Pintye Tamás elnök                                      

             

Tóth Gödri Iringó

Rendszerszintű jelenség a magyarellenesség Romániában

   Hiánypótló és úttörő kötetet mutattak be Kolozsváron 2022. február 26-án a Székelyföldi Közpolitikai Intézet és a Bálványos Intézet gondozásában Magyarellenesség Romániában címmel. A könyvbemutatón a szerzők szakértőkkel beszélgettek a kiadvány hátterében álló kutatás célkitűzéseiről, a magyarellenes attitűdöket újratermelő intézményes mechanizmusokról, a „magyarok intézményes gettójáról. Az eseményen jelen volt a könyv három szerzője, Kiss Tamás, Toró Tibor és Jakab Zalán Tamás, valamint a téma különböző szakértői, Bethlendi András jogász, Horváth-Kovács Szilárd újságíró és Székely István Gergő politológus.

Toró Tibor politológus, szociológus, a Bálványos Intézet kutatási igazgatója bevezetőjében kiemelte, hogy az ENSZ a 2021-es évet az online gyűlöletbeszéd elleni harcnak szentelte, ezért is nagyon aktuális a kiadvány.

   A most bemutatott könyv négy fejezetet tartalmaz: az első kettő közvéleménykutatásokon alapszik – melyeket a járványhelyzet miatt nem személyes kérdőívezés formájában, hanem telefonon, illetve online végeztek el –, a harmadik fejezet témája a magyarok reprezentációja a romániai tankönyvekben, a negyedik rész pedig a magyarok jelenlétére koncentrál a politikai nyilvánosságban és a „mainstream”, azaz a fősodort képviselő sajtóban a román közösségi média oldalai, bejegyzései, kommentjei alapján.

    A magyarellenesség nem egy gesztus vagy tett, hanem rendszerszintű jelenség. Székely István Gergő kiemelte, hogy a kötet megtervezésekor, megszerkesztésekor nem sérelmi diskurzus építése volt a cél, hanem a magyarellenesség fogalmának meghatározása, értelmezése, illetve azt vizsgálták, hogy létezik-e specifikus magyarellenes attitűd.

   Horváth-Kovács Szilárd újságíró kiemelte, hogy a kiadvány hiánypótló és úttörő, nem egyszerűen a tematikája által, hanem mert rámutat, hogy a magyarellenességnek van egy strukturális, rendszerszintű megalapozottsága, és ezt úgy magyarázza el, fejti ki, hogy szakembernek és laikusnak egyaránt érthető, érdekes. Bethlendi András szintén azt hangsúlyozta, hogy a kötet kimozdítja a magyarellenesség fogalmát arról a vulgáris szintről, amelyben a hétköznapokban szoktuk használni. Jogászként az is jelezte, hogy ő kicsit másként olvasta a könyvet: azt kereste, hogy amit olvas, az hogyan érvényesíthető a jog színterein, hogy hogyan lehet belőle felépíteni egy pert. Véleménye szerint azon jogászoknak is hasznos olvasmány lehet, akik nem akarnak ilyen témájú pereket vinni.

   A kötet harmadik fejezetét részben Toró Tibor ismertette, rámutatva a tankönyvek, illetve az oktatás által sugallt kép és a valóság közötti anomáliára. Kiemelte, hogy  bár a román nyelv- és irodalom- tankönyvek szövegeinek egy része nem román szerző tollából származik, erdélyi magyar szerző csak egy esetben jelenik meg: Fodor Sándor Csipikéjének egy részlete olvasható egy tankönyvben – azaz a román gyerek nem tudja, hogy itt, Romániában létezik más irodalom is, mint a román.  A történelem-tankönyvekben a magyarok főként külső agresszorként jelennek meg, főleg a középkori események kapcsán, illetve a polgári nevelés tankönyv nem tér ki a magyarokra, mint Romániában élő kissebségre – sőt olyan példák vannak, valószínűleg a nyugati interkulturális oktatás mintára, hogy Radu és Mohamed barátok, azaz „nem kötik helyhez”, nem igazítják az erdélyi, romániai realitáshoz a példát (merthogy lehetne egy roma vagy egy magyar gyerek a példában). Teljesen más a gyerek által kapott kép, és más, amit maga körül lát.  

   Az is egy érdekes kérdés a kutatók szerint, hogy az erdélyi magyarság hogyan interiorizálja például a nyelvi elvárásokat. Kiderült, hogy például a románok inkább várják el egy magyartól, mint egy más etnikumtól, hogy jól beszélje a románt, és bár kevésbé, de a magyarokat is zavarja, ha egy magyar nem beszél jól magyarul. Másfelől a magyarok sokszor nem élnek nyelvi jogaikkal a román intézményrendszeren belül, ügyintézésben, stb., illetve a házasságok esetében is természetesen kezelik, hogy a magyar fél beszél románul, de a román fél nem tud magyarul.   

   Kiss Tamás kifejtette, hogy a romániai magyar oktatási rendszer, az érdekképviselet szférája „nehezen lehetne ennél magyarabb”, nehezen lehetne „ennél párhuzamosabb” a többséggel, e tekintetben „Románia a kissebségi intézményrendszer tekintetében elmegy a falig”. Ám másfelől az állam a többségi kánonokat – irodalmi, történelmi, stb – és a közszférát, annak nyelvhasználatát nem alakítja át. Olyan, mintha nem lenne ez a párhuzamos világ Romániában, illetve a románok számára nincs is, mert úgy van megalkotva, hogy a magyarokat beengedi a »saját intézményes gettójukba«, de úgy, hogy a többségnek nem kell találkoznia ezzel az intézményes gettóval, nem is kell tudomást vennie róla” – fejtette ki Kiss Tamás

   Arra jutottak, hogy a románok keveset beszélnek a magyarokról Ötven politikai oldal és ötven román médiaoldal adatait elemezték, illetve másfél millió posztot töltöttek le, melyekben a magyarok „jelenlétét” keresték – különböző (a posztok, kommentek 1-2 százalékában), főleg valamilyen incidens kapcsán. „A román társadalom ingerküszöbét csak az lépi át, ha valami incidens történik, vagy esetleg történelmi cikkek, medvehírek kapcsán említik”– részletezte Jakab Zalán Tamás.

      (Rövidített, szerkesztett szöveg.)

* * * * * * * * * * * * * * * * *

Müller Anikó Hanga

Lélekerősítő vallomások

A közelmúltban jelent meg Békefy Lajos református lelkész-teológus, szociáletikus, világvallás-kutató, publicista Léterő – Erőnlét című kötete, mely válogatás szépirodalmi, tudományos, közéleti esszéiből, politikai-etikai témájú eszmefuttatásaiból.

Az írások részben visszaemlékezések, részben jelen életünket meghatározó események elemzései. Taglalják a napjaink életterét meghatározó világjárvány egyházi szolgálati következményeit, az online hitbéli jelenlétet, digitális korunk lelki-etikai-erkölcsi vetületeit, a hazai helyzet mellett európai kitekintéssel.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes értékelésében kiemelte, Békefy Lajos arra tesz kísérletet, hogy keresztyén válaszokat és megoldásokat találjon az előttünk tornyosuló problémákra kereszténydemokrata szellemben megírt közéleti esszéivel és lírai vallomásaival.

- Két szó, két határozott, céltudatos, dinamikus és pozitív csengésű kifejezés. E fogalmak egy kötet címében céltudatos, dinamikus szándékot jeleznek. A harmadik évezred első évtizedeiben válságok sorozatát éljük. A gazdasági válságot - amely milliókat taszított létbizonytalanságba - követte a migrációs válság, mely a párhuzamos társadalmak megjelenésével alapjaiban kérdőjelezi meg és teszi kétségessé Európa európai voltát, sőt létét, majd jött a vírusjárvány, mely az egész világot térdre kényszerítette. Húsz év, három világválság. A szerző tiszteli a múltat, a mában él és a jövőért aggódik. A válságok idején is lámpással mutatja az utat, a sötétségben hirdeti a világosságot, Krisztus világosságát - írta Semjén Zsolt.

Steinbach József, a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerület püspöke a reménységből fakadó erőnek nevezte a gyűjteményes kötetet. A Felvidék.ma szlovákiai magyar hírportál egyik szerkesztője, Pásztor Péter elismeréssel méltatta a könyvet.

- A kötet írásai egy nagy tudású, hitben járó szerző értékes vallomásai. A megnehezedett mindennapjainkban lélekerősítőek e könyv gondolatai. Hitünket és reményünket erősítve a tényleges erőnlét megszilárdításához vezet - írta.

(A kötet megrendelhető a Gondolat Kiadónál, illetve a könyvterjesztő hálózatokban.

            Veszprém Megyei Hírportál, 2022.01.19.  A könyv szerzője a GYEK külső tagja.

*************************************************************************

Zorkóczy Zenóbia

Benedekffy Katalin méltó örököse Kányádi Sándor szellemi hagyatékának

A hagyományainkhoz foggal és körömmel ragaszkodunk

Benedekffy Katalin a családjától és a székelyföldi Nagygalambfalvától kapta azt a szívósságot, rendíthetetlen hitet, a szépség és jóság iránti vágyát, amit kötelességének tekint továbbadni embertársainak. Karácsony előtt gyönyörű albummal lepte meg rajongóit, egy olyan színes-ízes és tartalmas kézikönyvvel, illetve CD-melléklettel, amely Erdélyről és az ottani emberekről szól.

– Eljött Erdélyből, színésznő lett Magyarországon, majd elismert operaénekes. Mi készteti mégis visszanézni?

– Szerintem ez neveltetés kérdése is. Egy olyan családból és közösségből érkeztem, amilyent mindenkinek kívánok. Mivel édesanyám kultúraszervező ember, nagybátyám pedig Kányádi Sándor volt, versekkel és zenével nőttem fel. A falu öle meg úgy ringatott, úgy óvta és követte minden léptemet, hogy mikor már kirepültem és a Kolozsvári Magyar Operában játszottam Báthory Erzsébet címszerepét, Nagygalambfalváról három autóbuszt béreltek, hogy eljöhessenek megnézni az előadást. A taps után, amikor már szállingóztak ki a nézők, a falumbéliek felálltak a színpadra és úgy köszönték meg nekem az előadást, hogy elénekeltek egy zsoltárt. A nézők megfordultak, s visszajöttek látni a csodát. Másrészt, ahogy már régebben megfogalmaztam: Erdély nekem hitet adott, Magyarország pedig szárnyakat. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit a szülőföldemtől kaptam. Megfogadtam, hogy bármilyen szerencsés és sikeres is leszek, nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem és kiktől kaptam az útravalót. Ezért az énekesi-színészi munkám mellett mindig vannak úgymond erdélyi projektjeim is. A legújabb az Egy csipetnyi Erdély című könyvem, amely most jelent meg az NKA támogatásával, így bekerülhetett akár a karácsonyfák alá is. Ez a könyv olyan színesen mutatja be Erdély lelkületét, mint amilyen, és azért született, hogy lebontsa az előítéleteket. Az olvasókat el szeretném kalauzolni egy olyan világba, ahol vannak még hagyományok, van egymásra figyelés, van gondoskodás és hazaszeretet. Egy olyan világba, ahol az emberek szeretik a szülőföldjüket, és nem akarják otthagyni tömegesen, mint ahogy 2004-ben állították rólunk. Az elmúlt tíz-egynéhány évben Nagygalambfalva lakossága nem költözött ki Magyarországra, most is otthon sütik és dagasztják a kenyerüket a falubeliek. Meg lehet nézni. Amúgy éppen a 2004-es választások miatt kezdtem neki anno ennek a projektnek, mármint hogy a szülőföldemet bemutassam. Annyira fájt, hogy a bölcsészkaron, ahová jártam abban az időben, azzal támadtak, hogy el akarom venni a kenyerüket, hogy muszáj volt valamit kitalálnom ellenreakcióként. Támogatókat kerestem, buszokat béreltem, és a kételkedőket elvittem Székelyföldre, hogy lássák, nem vagyunk olyan gonoszak, mint amilyennek a baloldal beállított. Az utazások után sokan szégyenkezve kértek bocsánatot.

– Miket mutatott meg a magyarországiaknak?

– Azokat az értékeinket, amelyeket a frissen megjelent könyvemben is bemutatok. Azt, hogy nálunk szorgalmasak az emberek, nyugdíj után is a munka élteti őket, mert a gazdálkodó ember, amint Kányádi nagybácsim írja A XC. zsoltárában, a mezőről egyenesen a tisztaszobába megy meghalni fájdalommentesen, mert tudja, hogy eljött az ideje. Azt, hogy nálunk az emberek figyelnek egymásra, és jó szívvel látnak, ha belépsz hozzájuk. Azt, hogy gyerekként bárkinek a házában játszottunk csapatostul, mindig a kezünkbe nyomtak egy szelet kenyeret vagy kalácsot, s hogy az öregek jó szóval oktattak, és mi ezért tiszteltük őket. Azt, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz foggal és körömmel, mert tudjuk, hogy csak általuk tudunk fennmaradni, megmaradni. És hogy aki tisztességesen bánik velünk, azt megbecsüljük. És nem szeretjük, ha gonosznak próbálnak minket lefesteni.

– Milyen tervei vannak a könyv megjelenése után?

– December közepén jött ki a nyomdából, és máris eleget tettünk jó pár meghívásnak, de mivel nagy az érdeklődés, januárban folytatjuk a könyvbemutatókat. A könyvek nagy része adományként fog eljutni iskolákba, könyvtárakba, a többit pedig a Libri és a Líra terjeszti.

Fotó: Dombóvári Judit

– Miről szól a könyv és hogyan épül fel?

– Hat nagy egységből áll, melyben Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Középerdély értékeit mutatom be, balladákon, meséken, legendákon, hagyományokon, gyermekjátékokon és helyi recepteken keresztül. Egy különálló egységben pedig az Erdélyben élő népeket tárgyalom. A könyvhöz tartozik egy 70 perces CD-melléklet is, mely a tájegységek zenei világát mutatja be.

– Meséljen kicsit a sikerei titkáról!

– Azt tapasztaltam, hogyha nekifogok valami jó dolognak, akkor az kivirágzik. Mert jönnek és csatlakoznak hozzám, és mindig találok segítséget és támogatókat is. Neki kell fogni és csinálni a dolgokat. A többi megy magától. Ezt a teóriát már Böjte Csabával is megbeszéltük, mikor a gyermekeinek játszottam. Egy példa: szerettem volna zenét tanítani olyan gyermekcsoportoknak, akiknek nincs lehetőségük erre. Most pedig ez a vágyam is megvalósulhat, mert ösztöndíjas lettem a Magyar Művészeti Akadémián, és így kaptam anyagi fedezetet arra, hogy játékosan és a fokozatosság elvét betartva komolyzenét tanítsak gyermekeknek.

– Színésznőből lett koloratúrszoprán. Hol, kiktől tanult?

– Mindig énekelni akartam, csak valahogy a színház jött be elsőnek. Miután megtanultam a színészmesterséget, Debrecenbe szerződtem, mert ott főszerepekkel vártak. Aztán elkezdtem énekelni az Operettszínházban, de felléptem sorban a Thália Színházban, a Győri Nemzeti Színházban, a Szolnoki Szigligeti Színházban, a Hevesi Sándor Színházban is. Rengeteg nagy szereppel ajándékozott meg a sors, de egy idő múlva rájöttem, hogy a klasszikus ének felé fog vezetni az utam. Az elején Laki Krisztina növendéke voltam Németországban, ahonnan hívtak koncertezni Svájcba, Ausztriába, Spanyolországba. Aztán megnyertem a Kanári-szigeteken egy versenyt, ezt követően végigkoncertezhettem a szigeteket. Nagyon gyorsan tudtam haladni a klasszikus vonalon a kurzusok segítségével. Majd Tokody Ilona tanított és vele kaptam a Mester és tanítvány díjat. Hamari Júliát, a világhírű mezzoszopránt is szeretném megemlíteni, mert őt a mai napig is a mesteremnek tekintem. Neki köszönhetem, hogy nagy koncertekre is bejutottam például Montrealban, Torontóban, Hamiltonban, Ottawában és Los Angelesben.

– Utazó, világjáró emberként mit hozott önnek a pandémia?

– Ausztráliába készültem, ahol kilenc koncertem lett volna, majd Moszkvába és Olaszországba, de a világjárvány kirobbanásával elúszott a nagy koncertek nagy lehetősége is. Ugyanakkor kaptam ezzel a fordulattal más, elmélyülésre lehetőséget adó feladatokat. Tulajdonképpen ez a leállás nagyon fontos volt számomra, hogy visszataláljak a gyökereim­hez. Végre újból volt időm elővenni a régi tervem, hogy Erdélyt népszerűsítsem, és megszerkesszem a most megjelent könyvem. Szeretettel ajánlom mindenkinek, a család minden tagja, minden korosztálya talál benne olvasni-, illetve hallgatnivalót.

Borítókép: Benedekffy Katalin (Fotó: Dombóvári Judit)

Nagyvarjasi Szabó István

A koronavírus árnyékában

(Gondolatok Balta János könyve nyomán)

    Zaklatott időket élünk. Kísértet járja be Európát, a koronavírus kísértete. A gondolatok, szándékok fokozatosan a jelenre, a jelenben sűrűsödnek. Fölrémlik a „Csak egy nap a világ” c. világháborús sláger. Az idő és a tér beszűkült: vagy - vagy! És a lélek, a test, a kedély? Hit és remény? Ne nézz vissza és ne merengj a csalfa jövőbe - éld a jelent? A híres egyházatya és nem kevésbé híres filozófus, Szent Ágoston egyik  örök hobbija az idő lényegének megfejtése volt. Az időt csak a jelenben, a pillanatban vagyunk képesek érezni, élni. Ő mondta, hogy a múlt jelene az emlékezés, a jelen jelene a cselekvés, a jövő jelene a képzelet. Nem gyengíti immunrendszerünket, ha elgondolkozunk ezen.

   A pillanat, a jelen történésze az újságíró. A riporter meg kell küzdjön az illanó idővel (mely, mint tudjuk, sohasem tér vissza), meg kell küzdjön a maradandóság (esetleg halhatatlanság) csábításaival, meg kell küzdjön a kedves vagy kedvetlen olvasóval, és közben egyfolytában vívódhat saját magával. Balta János mind a négy fronton derekasan helytáll. Mi a „titka” Baltának? Ehhez  újra kell olvasni az Elfelejtett "hadsereg" - et is. Pont.

   A kiszolgáltatottság - akár a hatalomnak, akár a helyzetnek, vagy éppen a járványnak - a szerző igazi múzsái, ihletői. Kikalapálják belőle és nyilván az olvasóból is a szokatlanabb érzéseket, indulatokat, hangulatokat  és reményeket. Balta huszonnégy karátos un. cselekvő fatalista, mint általában a magyarok zöme. Ehhez szinte tökéletesen át kell élni az életet és halált, élni kell a szerelmet,és élni, óvni a szeretetet - mi mással, mint a szeretettel.

   Egy könyv, vagy film, vagy bármely alkotás akkor jó, ha elindítja a képzettársítások özönét, amitől az ember teljesebbnek, kevésbé elhagyatottnak érzi magát. Például a Rokonnál több, jó szomszéd. Alcíme: Kézen fogva a túlvilágon is. Mint Philemon és Baucisz, az öreg házaspár, akik szerény hajlékukat, ételüket megosztották az álruhás Zeusszal, aki hálából teljesítette kérésüket: egyszerre haljanak meg, hogy egyikük elmúlása se okozzon fájdalmat az életben maradt másiknak. Haláluk után hársfává és tölgyfává változtak, melyeknek ágai egymást keresték. Tragikus, fájóan szép, katarktikus történet - nem véletlen, hogy Gounod operát írt róluk, Makk Károly róluk nevezte el egy filmjét,és egy régi német festő képzelete is megörökítette őket.

Arad  XXI. századi Philemonját és Bauciszát Ferenc  bácsinak és Irénke néninek hívták, egy napon mentek el, 65 év boldog házasság után, koronavírusban. Balta elbeszélése az a bizonyos eggyé vált két fa a sírjukon.


   A járvány - rettegés, hányavetiség, szorongás, néha hisztéria, még mielőtt elkapná az ember. Egyesek hirtelen, betegesen (és még csak nem is betegek!) keresik, zaklatják Istent, jobb esetben ipari méretű  imádságokkal, más esetben vastag káromkodásokkal. Hát magyarok lennénk, vagy mi a f...fene! Frappáns, erős választ adott erre Erdős Bálint, Szintye, Ágya és Szapáryliget polgármestere. Idézzük: „Nem félek tőle, mert nekem nem árthat. A vírus ugyanis csak azt támadja meg, aki fél tőle.” Ősi megfigyelés! Falumban keringett egy történet az 1880-as évek kolerajárványáról. Az egyik tanya környékén már napok óta nem volt mozgás. Odamentek a szomszédok, hát mindenki halott volt, csak egy szopós kisgyerek  mászkált és sírdogált a tetemeken. Ő életben maradt. Vagy amikor Napóleon, egyiptomi hadjárata idején, bement a pestisesek közé, hogy vigasztalja és dacosítsa őket. Néhányan csakazértis talpra álltak és megmaradtak. Ne add fel, soha ne add fel!

    Magyarázat? Napóleon „hitt a csillagában”, a végzetében, dolga volt a földön és még nem fejezte be.

    Ilyesmik jutottak eszembe, olvasva a könyvben Erdős Bálint meggyőző  szavait. De a legszebb, hogy a polgármester imádkozik az emberekért, ellenségéért is. Végül is, ez a kereszténység lényege. A hamisakért, de a hamisság ellen, a bűnösökért, de a bűn ellen. Eszembe jut Deák Mária öregnéném, aki kommunistákért, még Sztálinért is imádkozott, a jámbor falumbéliek majdnem meglincselték, de vallotta: azért imádkozom, hogy Krisztus a jóra, az igazságra térítse őket. Ez is katarzis. Azaz megtisztulás, megszabadulás, a feszültség feloldása szabadsággá, reménységgé. Mondhatnánk, szent varázslat. Köszönjük, Erdős Bálint és Balta János!

   Aztán Jakó Tünde pokoljárása és  „föltámadása”" Élet-halál között, de már inkább odaát, lélegeztetőgépen, kómában. Meg kellett műtsé, és így elvesztette magzatát. De a emberség, az összefogás és dr. Paál Mónika doktornő, valamint a láthatatlan Leghatalmasabb Ő odafent csodát tett. „Hiszem, hogy Isten ilyen angyalokon keresztül dolgozik”- mondta a felépült édesanya. A  titokzatos, mérhetetlen anyai szeretet volt a másik csodaszer, ami az apokaliptikus órákban segített. Kisgyermeke várta odahaza...

   A fentiekhez simul a Valentin napi emlék, 1975. Megint mondom, hogy olvassuk el Az elfelejtett hadsereg – et, és rögtön az elején találkozunk Novák Dániel keserédes - drámai - hiteles történetével. Novák Dániel, azaz polgári nevén Balta János egy miniatűr Love Story-val örvendeztet meg minket. Bár szerzőnk következetesen kerüli a magamutogató kitárulkozásokat, pszichologizáló nyavalygást,  balladaszerű fogalmazásából is érezzük, értjük mi a lényeget: szerelem, boldogság, halál. És újrakezdés. Soha ne add fel!  Amihez  még annyit tehetünk hozzá: az életet csak előrefelé lehet élni és csak visszafelé lehet megérteni. Szürreális ez is, mint oly gyakran az életünk. Most mondjuk, amit Madách mondott: ember küzdj és bízva bízzál?  Mondjuk hát!

   Nem kóstoltathatjuk meg darabonként a kötet tartalmát. mind ugyanarról szól, de más-más perspektívából: ember a járványban, a járvány az emberben. A kor és a kór hű  krónikája a mű. Akad teleologikus értelmezési kísérlet: Azt kaptuk, amit megérdemeltünk? - és felbukkannak a népi gyógymódok. Fokhagyma, vöröshagyma, mindenféle főzetek. A  hagymák ősidőktől segítettek a rászorultakon. A mindenféle gyűlésektől hemzsegő „aranykorszakban” is.  Azt találtuk ki, hogy „ideológiai-politikai nevelés” előtt  jó adag fokhagymát ettünk, hátha ettől rövidebb lesz a szeánsz. Bevált. De csak négyszer. Akkor közbelépett a mi bölcs Pártunk. A kisüsti pálinkából, mint gyógyírból, szintén kapunk ízelítőt. Gargarizálni vele, majd kiköpni!  Kiköpni?!  Akiket én ismerek, mind lenyelik, sőt, megismétlik az adagot. Hadd dolgozzon csak odalent is az a hungaricum. Adj neki! Pusztulj vírus!

   Az Élet a koronavírus árnyékában rádöbbent minket Isten kedvenc paradoxonára. Hogy életünk két semmi közötti valami. A nemlét végtelenjéből jöttünk és a nemlét végtelenjébe megyünk. S közben valami történik, vagy velünk, vagy általunk.

Születésünk előtt a nemlét keltetőgépében várakoztunk, a végtelen semmiben - és halálunk után....?

De addig is olvassuk Balta János életigenlő írásait.

* * * * * * * * * * * *

Wass Albert munkássága ma már a tantervben is helyet kapott !

Karácsonyi ajándékként szeretettel ajánljuk mindenkinek ezt a szép könyvet!

ÖRÖKSÉGKÖNYV

WASS ALBERT SZELLEMI HAGYATÉKA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN ÉS A NAGYVILÁGBAN

Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok”

320 oldalon, több mint 400 fotóval, illusztrációval, másfélszáz interjúval  - portréfilm  melléklettel

Mi a titka Wass Albert népszerűségének?

Wass Albert munkásságával nem csak nemzetünk és irodalmi életünk legnagyobbjai közé emelkedett, népszerűsége, olvasottsága itthon és külföldön több százezres, s egyre gyarapodik. Hatalmas életművének megítélését ellentmondások, izgalmas életútját ma is titkok övezik.

De valójában mi a titka? Miként sáfárkodunk szellemi hagyatékával? Mit tudunk az íróról, az emberről, az apáról, a barátról, műveinek hazai és külhoni fogadtatásáról? Hogyan élt Erdélyben, Magyarországon, Németországban és Amerikában? Kik voltak a szerelmei, feleségei, a barátai, az ellenségei? Hogyan zajlott mindennapi élete? Mi volt a kedvenc időtöltése? Mi történt azon a szörnyű éjszakán, amikor eltávozott az élők sorából?

És még sok más kérdésre ad választ az eddig két kiadásban is megjelent 320 oldalas könyv, megszólaltatva mintegy másfélszáz személyt, köztük fiait, unokáit, barátait, ismerőseit; pályatársakat, írókat, történészeket, újságírókat, előadóművészeket, közösségi vezetőket.

Huszonöt országból vallanak az olvasók arról, miért szeretik műveit. Felvillantjuk a színházak, filmek, előadások, felolvasóestek műsorait, szereplőit. Megismerkedhetünk a nevét viselő közösségekkel, szervezetekkel, táblázatban foglaltuk össze a nevét őrző emlékműveket: Wass Albert emlékét őrzi 56 köztéri  szobor, 34 dombormű, 26 emléktábla; nevét viseli 11 intézmény, 20 szervezet, 23 közterület.

Írásainkat több mint 400 fotó illusztrálja, a színes képalbumban pedig a családi és közösségi felvételek mellett köztéri szobrai is láthatóak. A B/5 formátumú kiadvány angol nyelvű összefoglalót, és DVD mellékletként pedig az íróval készített portréfilmet is tartalmazza.

A könyv segít megismerni és közelebb hozni hozzánk az írót, aki töretlen hittel vallotta magát embernek és magyarnak. Olyan hiánypótló mű ez, amelynek ott a helye minden Wass Albertet tisztelő olvasó könyvespolcán!

Ára (a DVD-portréfilmmel együtt)  5000 Ft

A könyv kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak a Kiadótól, a Panoráma Világklubtól vásárolható meg.

Megrendelés a vilagklub@vilagklub.hu email címen:

Megrendelő neve:……………………………………………………

Cím………………………………………………………………

Elérhetőségek, email:…………………… mobiltelefon:………….

********************************************************************************

Egy "akadályoztatott" könyv megjelenésének bemutatója.

H. Szabó Gyula  5 évig húzta a megjelentetését. Mind ő mind a beszélgetőtársa maszatolnak, hisz mind a kettő  függő állapotban leledzik az RMDSZ Communitas Alapítványától.  Részben  értékelik a könyvemet , részben   leértékelik. Mind engem mind Károlyt olyan  "parvenou"-nak tartanak a magas értelmiségi köreikben. Részben megértem, mert a könyvemnek  éles RMDSZ-es éle van, ők pedig tőle függnek. Ezt nevezem én az értelmiség az értelmiség árulásának, illetve   egy skizofrén állapotnak. Ez ma  is létezik Nyugat-Európában, és az EÁ-ban.  Sőt még  jobban felnagyítva!


Könyvbemutató Marosvásárhelyen

Áldott adventet  és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!

Király István

TŐKÉS LÁSZLÓ

KIÚTKERESÉS A HAZUGSÁG VILÁGÁBÓL

A romániai magyar református egyház helyzete a kommunista  diktatúrában

 Az alábbiakban részleteket közlünk a könyv Zalatnay István által írt előszavából

… Az egyedi – az egyszerű helyzetleírást felforgató tetté emelő – történelmi szituáció nem más, mint a hazugság világa. A totális hazugság világa. Avagy, annak a totalitárius rendszernek a világa, amelynek conditio sine qua nonja, föladhatatlan létalapja volt egy, a valósággal minden pontján diametrálisan szembenálló hazugság- rendszer felépíteni és folyamatosan fenntartani akarása. Azzal a ténnyel, hogy ez jellemezte a „létező szocializmus világát”, különösen is annak egyik legszélsőségesebb formáját, Nicolae Ceausescu rendszerét, és ez alapvető meghatározója volt az akkori erdélyi református egyház életének is, mindenki tisztában van, aki minimális ismeretek-kel rendelkezik erről a korról.

No de ki rendelkezik ilyen ismeretekkel? Természetesen az, aki élt akkor és az egyházhoz tartozott, különösen is ha lelkészként szolgált. Akinek azonban nincs személyes tapasztalata, például mert életkora miatt eleve nem is lehet, az honnan tudhatna a jelzett alapvető tényről… Hogyan lehet hiteles információja bárkinek is egy olyan világról, amelynek lényege volt mindenféle valóságos információ eltitkolása, kiváltképpen is annak megakadályozása, hogy az nyomdafestékhez, vagy akár csak bármilyen szűk kőrben is, de nyilvánossághoz jusson?

Ebből fakad az a sokszor hatalmas feszültség, amely ma a kort még megélt idősebbek és fiatalabbak között tetten érhető. Miközben az idősebbek sokszor a szó szoros értelmében a bőrükön hordozzák ezeknek az évtizedeknek a következményeit, a fiatalabbak gyakran teljes értetlenséggel fordulnak felé – ezzel természetesen az idősebbek legnagyobb ingerültségét váltva ki. Személyes tapasztalat híján a fiatalok sokszor semmit – semmi lényegeset – nem tudnak arról a világról, mert annak lételeme volt minden valós információ eltitkolása.

A hazugságnak a totális rendszere akkor csak korlátozottan lehetett sikeres, hiszen mindenki minden percben tapasztalta a „hivatalos valóság” ellenkezőjét. A történelem iróniája, hogy ma sikeresebb lehet az akkori félrevezetés. Mivel nincs már azt folyamatosan cáfoló közvetlen tapasztalat, valós információnak tűnhet az, ami akkor mindenki számára nyilvánvaló hazugság volt.

A történettudomány általában beszél a múlt történelem előtti és történelmi korszakáról annak alapján, hogy az adott korszakra nézve vannak-e vagy nincsenek írásos források… No de mi van akkor, amikor ezek a dokumentumok majdnem kizárólagosan tudatosan megtervezett dezinformációt tartalmaznak? Ebben az esetben, még ha sok millió oldalnyi írást vehetünk is kezünkbe, valójában visszacsúszunk a történelem előtti korba. Ahogyan Kányádi Sándor ragadja ezt meg nagyon pontosan A bujdosni sem tudó szegénylegény énekében: „Néhány ezer évet vissza kell butulnunk”. Bár nála ez a versben különösen is a magyar nyelvet és használatát felszámolni akaró totalitárius politikára vonatkozik, érvényes az egész akkori rendszerre. Sőt, gyakorlatilag érvényes az egész kommunizmus világára, amely tehát ebben az értelemben történelmen kívüli kor. Csak nem úgy, ahogy – eredetileg jó szándékú - megálmodói gondolták: nem történelem utáni (arany)kor, hanem történelem előtti szörnyűség.

…Mit tudott kezdeni az erdélyi reformátusság a leírt helyzettel? Mennyiben, hogyan tudott – vagy nem tudott – védekezni ellene? Sőt: mennyiben volt maga is felelős annak létrejöttéért? Milyen mértékben volt képes a politikai hatalom a maga képére formálni a református egyház belső világát?

…Tökéletesen érvényesültek a Ceausescu-rendszer politikai intenciói. Az egyházvezetés – sokszor a bornírt komikumig elmenően – lemásolta a román kommunista párt által teremtett mintát. És ezzel szemben igen csekély volt az egyházi ellenállás.

 Mi volt ennek az oka? Hogyan történhetett meg ez a totális önfeladás egy különben roppant öntudatosan tartásos, történelmileg is nagyon sokszor ellenzéki, sőt kifejezetten elnyomott helyzetekben túlélni képes és egyébként az adott társadalmi közegben kivételesen erős demokratikus hagyományokkal bíró egyház esetében? … Milyen kapcsolat van e ’87-es Beszámoló megírása és Tőkés Lászlónak a ’89-es forradalomban játszott szerepe között?

… Hogyan lehet bármiféle valós információt nyernünk egy olyan világról, amelyben szinte minden, amit leírni engedtek tudatosan hazug, első megközelítésre könnyen gondolhatjuk azt, hogy sehogyan. …Ennek az írásnak az ismerétében azt kell, hogy mondjuk: távolról sincs így! Csak meg kell találni a hazug, nyilvános információk dekódolásához szükséges módszert. Ennek a műnek a nagy érdeme éppen ennek a módszertannak a kidolgozása. A kísérlet azért nem kilátástalan, mert nem csak szellemes bonmot, hogy nagyon nagy különbség van a rendszeres hazudozás és a hazugságok rendszere között. A rendszeres hazugsághoz elég, ha valaki minden egyes esetben a valóságtól eltérőt állít. Abból azonban még nem lesz rendszer. Ahhoz föl kell állítani egy teljes, alternatív hazugság-valóságot. Az azonban soha nem lehet valóban tökéletes rendszer. A hazugságok szövedéke minden törekvés ellenére újra és újra fölfeslik, és kibukkan mögüle a valóság. A valóság, amely éppen olyan mérgező a hazugság világára nézve, mint fordítva. Hiszen elég egy-két ponton megjelennie az igazságnak, az egyértelműen leleplezi az egésznek a hazug voltát. Tőkés László írása tehát arra törekszik, hogy ily módon tudjon kibukkanni a hazugságromboló valóság a hazugság mögül. Vagyis nem elég-szik meg azzal, hogy személyes információkra, élményekre, adott esetben akkor mindenki vagy legalábbis nagyon sokak számára ismert esetekre, tényekre hivatkozzon – bár ezt is bőséggel megteszi – hanem a hazugság épületének összeomlását akarja kiváltani…

A Beszámoló első számú módszere az, hogy rámutat a hiányra, az ürességre, amely épp olyan fontos összetevője a valóságnak, mint az, ami megragadhatóan ott van. A hazugságok rendszere pedig már csak ezért sem tud igazán tökéletes alkotás lenni. A külső – és sokszor már belső – cenzúra bármilyen valóság megnyilvánulását, megmutatkozását betilthatja, de nem képes arra, hogy folyamatosan valóságos életjelenségeket produkáljon ott, ahol azok nincsenek. Képszerűen és kicsit eltúlzottan fogalmazva: az egyház legyilkolásának tényét lehetett titkolni, azonban egy hulla nem produkálhatott igazi életjelenségeket…

Mindez elégséges „a hazugság megbuktatásához”, de elégséges lehet-e vajon ahhoz is, hogy helyébe a valóság hiteles képe kerüljön? Erre a kérdésre az a válasz, hogy legfeljebb csak részlegesen. Világosan kimondja ezt gyakran közvetlenül is a Beszámoló: nem áll rendelkezésére kellő információ ahhoz, hogy hiteles, valós képet tudjon nyújtani.

… A jelzett defektus ellenére a korszakkal kapcsolatos legfontosabb tények világosan kirajzolódnak. Az, ahogyan a – részben egyházellenes, részben kisebbségellenes – állampolitikai szándék szinte akadálytalanul közvetítődik a – természetesen az állam szándékából helyükre került – egyházi vezetőkön keresztül; az, hogy folyamatosan erodálódik az egyház élete szinte minden téren, és egyre jobban közelít a puszta vegetáláshoz.

Van még egy fontos kérdés, amelyről itt szólni kell, és amely komoly gondot okozhatott a szerzőnek is. Az egész helyzet alapvető eredője politikai értelemben természetesen a kommunista állampolitika volt. Ennek nyílt kimondása azonban egyet jelentett volna egy virtuális öngyilkossággal: azonnal maga után vonta volna az állami szervek közvetlen föllépését, és minimum több éves börtönt eredményezett volna. Ezt egészen nyíltan kimondani nem lehetett. Ez a kényszer sajátos módon igen fontos, pozitív következménnyel járt. Ugyanis az erre való hivatkozással teljességgel eltolhatta volna ma-gától az egyház, a lelkésztársadalom a felelősséget a kialakult helyzetért (ahogyan a későbbi személyes önigazolási narratívákban ez szinte min-den másnál fontosabb szerepet is játszott). A Beszámoló azonban e kényszerhelyzet miatt is alapvetőn arra irányul, hogy „szaván fogja” az állami és az egyházi hatalmat.

… Tőkés László számára az igazi kérdés azonban az, hogy az egyház mit csinált ebben a helyzetben: miért vált olyannyira engedelmes eszközzé az államhatalom kezében az egyházvezetés, és az miért végezhetett olyan nagyon hatékony egyházromboló munkát a lelkésztársadalom óriási többségének szinte dermedt tehetetlensége közepette…

A Beszámoló fulmináns kritikája az akkor fennálló egyházi rendnek. Elsősorban az egyházi vezetőknek, a két püspöknek és az őket közvetlenül kiszolgáló néhány személynek, de – bár világosan különbséget téve a felelősség súlyában – egyúttal azoknak a testületeknek, illetve testületi tagoknak is, akik szavukkal, szavazatukkal legitimálták az egyház lerombolása érdekében hozott döntéseket.

De vajon jogos volt-e a Beszámoló kritikája? Miben, mennyire lett volna lehetőség más magatartásra? Erre a kérdésre nézve az egyes konkrét esetekben ma ugyanúgy nehéz vagy éppen lehetetlen egyértelmű választ adni, mint akkor. Egészében nézve azonban összehasonlítási alap lehet a többi egyház akkori helyzete, különösen is a katolikus egyházé, amely Márton Áron hősies magatartásának köszönhetően jelentős mértékben kedvezőbb volt, mint a reformátusé. Ez nemcsak bizonyos konkrét kérdésekre igaz – pl. arra, hogy az ő esetükben nem korlátoztak az időszak végén olyan mértékben a lelkészképzést, hogy az az egyház létét fenyegette volna, mint a reformátusoknál – hanem igaz az egyház belső életének közegére, szellemiségére, stílusára

 Erre nézve általánosságban kimondható, hogy az akkori erdélyi református egyház egész példátlan mértékben alkalmazkodott belső életében is a kommunista diktatúrához. A hatalom egyházon belüli gyakorlása olyan brutalitással, olyan arcpirítóan hazug módon történt, amely szinte érthetetlennek tűnhet. Miért nem volt képes az egyház minimális mértékben sem megőrizni a maga integritását? Miért kellett totálisan asszimilálódnia nemcsak az egyházi vezetőknek, hanem általában az egyházi közbeszédnek is azokhoz az állami kényszerből fakadó mechanizmusokhoz, amelyekről teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy szerencsétlen történelmi helyzetből fakadtak? Miért nem tudott az egyházi vezetés legalább összekacsintani a lelkésztársadalommal, jelezve, hogy sajnos nincs mit tenni: ebben vagy abban a kérdésben egyszerűen nincs mozgástér? Miért nem akart és tudott az egyházvezetés legalább megkísérelni két irányba közvetíteni: nemcsak az állam akaratát az egyház felé, hanem fordítva is; pl. finoman jelezve, hogy mikor, hol nincs értelme semmilyen tiltakozásnak, és mikor, hol javíthatja éppen az ő tárgyalási pozíciójukat az állammal szemben, ha hivatkozhatnak arra, hogy milyen nagy az ellenállás a lelkészkar, vagy akár a gyülekezetek részéről? Miért nem tudtak legalább a minimális, rendelkezésükre álló eszközzel visszafelé is nyomást gyakorolni, pl. azzal, hogy valamiből nemzetközi tiltakozás származhat, vagy, hogy az illető állami tisztviselőnek a székébe kerülhet, ha a maga területén „nem jól mű-ködnek a dolgok”. Röviden: miért kellett az egyházi vezetőknek ellenségként kezelniük azokat, akiket az egyházat – és egyúttal a magyar kisebbséget is – felszámolni akaró román kommunista államhatalom ellenségként kezelt? Miért váltak az akkori egyházi vezetők az egész magyar református egyháztörténetben is párját ritkítóan negatív figurákká?

Ezekre a kérdésekre a Beszámoló nem akar választ adni. De tovább gondolásra, a felszínen lévőnél mélyebb kérdések fölvetésére késztet. Az alábbiakban erre nézve fogalmazok meg néhány gondolatot.

Alighanem „olcsó megoldás” lenne arra hivatkozni, hogy az adott helyzetben, szerencsétlen módon, morálisan különösen is gyenge emberek kerültek pozícióba. Hogy ez történelmi véletlen volt, hogy kis szerencsével ugyanez a helyzet sokkal jobban is alakulhatott volna. Bár a személyes kvalitásoknak és defektusoknak néha valóban jelentős pozitív vagy negatív szerepe lehet folyamatokban, egy több évtizedes korszak esetében nem lehet erre fogni mindent. Egy fél tucat ember bármilyen silány viselkedése sem lehetett volna képes arra, hogy az egyházi közbeszédet, lelkületet, stílust abba a mélységbe taszítsa, amelyet oly bőségesen dokumentál a Beszámoló.

Az is elégtelen válasznak tűnik, hogy minden a külső körülményekből, a politikai helyzetből fakadt. Az, ami történt, nem lehetett független az egyház – és azon belül a lelkészi kar – belső világától, hagyományaitól, végső soron a magyar reformátusság létének, történelmileg kiformálódott alkatának sajátosságaitól, teológiai alapjaitól. Talán akkor értjük ezt meg legjobban, ha arra gondolunk, ami akkor nagyon sokak számára a legnagyobb sérelmet okozta. Arra, hogy nem érezték, hogy az egyházi vezetés mellettük áll, hogy igyekszik mindent megtenni az egyház érdekben, még ha az objektív okokból nagyon kevés is. Nem volt igazából őszinte összekacsintás…

A Beszámoló elemzőjének, e sorok írójának véleménye szerint ennek a szinte teljesen irracionális, mindenki számára súlyos hátrányokat okozó és – legalábbis ilyen szélsőséges módon és mértékben – kifejezetten a református egyházra jellemző hiánynak a kialakulását éppen az egyház egészen ellentétes múltja, hagyományos ethosza tette lehetővé.

 A „protestáló”, gerinces, morálisan csak a nyílt kiállást, az őszinte tartást elfogadhatónak tekintő lelki alkattól egyszerűen nem vezet út a kényszerű megalkuvás, a szélárnyékos helyen való meghúzódás legitimnek tekintéséhez. Ott ahol az elkerülhetetlen mértékben történő megalkuvás magától értetődő és helyes válasz egy adott helyzet kihívására, ott azt nem kell állandóan külön magyarázgatni; inkább csak technikai kérdés, hogy mi az optimális, hogy mi a legtöbb, amit ki lehet hozni egy beszorított helyzetből. Paradox módon éppen ott, ahol alapvetően nem legitim ez a magatartásmód, ott kényszerülnek rá arra, hogy a külső kényszerhez valamiképp belülről is alkalmazkodjanak, hogy azt a maguk számára megideologizálják.

És ez történt az erdélyi – és jóllehet jelentős eltérésekkel, de a többi magyar – református egyház esetében. Bár az akkori kisebbségi helyzetre nézve általános érvényű és józan tanácsként írta Sütő András nevezetes mondatát: „A fű lehajlik és megmarad.”, ennek tényleges megélését a református egyház hagyománya nem tette lehetővé. Természetesen lett volna elvileg másik lehetőség is: a református lelkiségi hagyomány megélése a rendkívül nehéz körülmények között is; magyarán a nagyon nagy áldozatok, akár a mártírium vállalása. Ehhez viszont nem volt elég hit, lelki erő. És így az egyház „két szék között a pad alá esett”.

Ha ez a meglátás alapvetően igaz, akkor az a sajátos helyzet, hogy a református egyház belsőleg, lelkületében, közösségi életében éppen azért szenvedte meg a legjobban ezt a korszakot, mert a legtávolabb állt attól belső lelki alkatát tekintve. Olyan nagy volt a távolság, hogy ahhoz nem lehetett hozzáidomulni némi alkalmazkodással. Annyira nem bírhatott lehajolni a fű; és ezért kénytelen volt törni: lélekben és teljességgel. Az elcsendesedés, majdnem elnémulás helyett hazudozó fecsegés töltötte be az egyház hivatalos tereit. Mivel nem férne össze a nyílt beszéd több évszázados ethoszával a kényszerű félhazugság, nem maradt más út, mint a teljes azonosulás a totális hazugsággal – vagy a teljes szakítás azzal.

Az első évtizedeken át rombolta az erdélyi reformátusság életét. A másodikból született meg a ’89-es forradalom...

Könyv Orbánról

Megjelent G. Fodor Gábor Az Orbán-szabály című kötete

G. Fodor Gábor a most megjelent, Az Orbán-szabály című könyvében meg akarja érteni és értetni, hogyan lett egy 25 éves, tehetséges, érzékeny fiatalemberből megkerülhetetlen, közösségének stabil jövőt biztosító politikus, aki a legjobb úton halad ahhoz, hogy államférfi legyen belőle – derül ki a XXI. Század Intézet közleményéből

Mint írják, Az Orbán-szabály olvasása közben szinte érezni, ahogy a politológus szerző maga is rádöbben:

Orbán Viktor sosem a hatalomhoz elegendő többséget akarja megszerezni, hanem mindig arra törekszik, hogy egymással szót értő, egymást tisztelni képes barátok, bajtársak közösségét állítsa maga mögé.

Ha kell, türelemmel és bölcsességgel, ha kell, megejtő és határozott példamutatással. A legfőbb Orbán-szabály ugyanis az, hogy a csapatkapitány erejét a csapata adja.

A kötet a XXI. Század Intézet Új idők című könyvsorozatának a nyitódarabjaként jelenik meg, a sorozat szerkesztője Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója.

„A XXI. Század Intézet könyvsorozata, az Új idők hazai szerzők gondolatainak közrebocsátásával kíván hozzájárulni a magyar politikai gondolkodás megújításához. Keresve sem lehetett volna illőbb és a vállalt missziót jobban hordozó kezdőkiadványt választani, mint G. Fodor Gábor politikai filozófus Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről című könyvét” – olvasható Békés Márton történész, a könyvsorozat szerkesztőjének a Látószög-blogon megjelent írásában.

A kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában és a könyvesboltokban. (magyarnemzet.hu)



Reményi Tibor:

Mi marad? 

(Válogatott versek−esszék‒novellák)

A ceglédi származású mérnök-író 2019-ben megjelent új kötete híven tükrözi a szerző nagy ívű gondolkodásmódját, tágas világlátását. Nem idegen tőle, hogy egymástól távol eső élethelyzetek és tudományterületek között teremtsen ‒ olykor meglepő ‒ kapcsolódást. Ebben a könnyben is a könnyed lírától a mély filozófiai eszmefuttatásokig szinte minden típusú írás megtalálható.

A szülőföld szeretete, 20. századi drámai családtörténetek, távoli világok és emberi sorsok, személyes fájdalmak és gyászok, örök vágyak és remények leírásának rapszódia-szerű lüktetésével találkozik az olvasó, miközben önmaga is keresi az érvényes választ a címadó kérdésre: milyen múlhatatlan érték, szellemi örökség marad  „belőlünk” arasznyi földi létünk után. 

    Szépirodalmi színvonalú, üdítő, elgondolkodtató és izgalmas olvasmány.

    A szép kiállítású, 172 oldalas könyv megrendelhető a szerzőtől a „tibor.remenyi@gmail.com” címen, vagy a +36-20-2321937 mobil telefonon. Ára: 2000 forint; fizetési mód: megegyezés szerint.


******************************************************

Álombál

Meghívót kaptam sérült emlékeim báljára. Hintók és csilingelő szánok hozták az emlékek vendégseregét. A bálterem egy óriási kastély emeletén volt, a kastély a világ bölcsője fölé magasodott. Északi oldalán hullott a hó, és néma tisztaság ölelte a kastélyt. Délről szikrázott a nap, és az izzó homokon akácerdők sörényét csókolta a meleg szél. Emitt zsongott az élet, amott csöndben várakozott a jövő.

A tánc káprázatos volt. Haláltánc az örök élet dallamaira. Emberarcú tájak, színek és illatok isteni ruhákban hullámzottak a furcsa terem tükör-parkettjén. Ott voltak mind, akik már elmentek, és eljöttek a még meg nem érkezettek. Nem fény volt és árnyék, hanem mindent elöntő világosság és tisztaság. Nem meleg volt vagy hideg, hanem egy soha nem érzett létezés boldog hőmérsékletében úszott minden.   

Senki nem beszélt, és mindenki értett mindent. Kisfiús arcú félelmek bátran kérték fel érett tündérkirálynők szerelemeit, s eggyé olvadva suhantak át a sejtelmes termeken.

Mindenki meggyógyult, mindenki visszajött, mindenki mosolygott. Lehetetlen találkozások szülték újjá önmagukat, elmulasztott jóságok visszakapták esélyeiket.

Aztán éjszaka lett. Sűrű, hideg, sötét angyaltalan éjszaka. Kemény lépések kopogtak a fagyott földön. Józan realitás vette át az uralmat a báli könnyedség fölött. A szépség arcai visszaköltöztek kiszabott mértékeik arányaiba. A bál véget ért. Némely emlék élt tovább sérülten, némely belehalt az örömbe.



*****************************************************************************************************************************

Pordány László

Harminc év a magyarság szolgálatában

Előszó

Olyan kötetet tartunk a kezünkben, amilyenre időről időre akkora szükségünk lenne, mint a helyenként évente kötelező szakmai továbbképzésekre. Mert azt tudjuk, hogy az alapvető, az iskolában-egyetemen elsajátított tudással diplomát és címet szerezhet akárki, de csupán ezzel lemarad a világ gyors fejlődése mögött. Ez a kisebb baj, ám az emberi tudatra rákényszerített ismerethiány a tájékozatlanságon kívül el is torzít, miatta fél-igazságok, összevisszaságok áldozatául esik az ember. És innen nincs is sok a diktatúrák tombolásáig!

Pordány László politikai, elsősorban diplomáciai pályájának keresztmetszete ez a kötet. Legalábbis a cím alapján elindulva erre számíthatunk. Azonban az első fejezetbe beleolvasva, elakadunk az időben. Mert az előrevetített harminc esztendőt jóval megelőző „élményfeltáró-halmazzal” találkozunk. Azzal a 80-as években az addig fortyogó, majd gyilkos, kénes gőzgént előtört és egyre elképzelhetetlenebb méreteket öltő romániai magyarellenességgel, embertelenséggel, amelyet az erdélyi kirándulásra magát elszánt látogató már jóval a határátlépés előtt megtapasztalt. S miközben közeledett Biharkeresztes vagy Nagylak felé, Pordány László időben előre- és visszamenőn megismerteti az esetleg még hiányos tapasztalattal rendelkező olvasóval nemcsak Erdély, de a nemzet történelmét is – Trianonig és Trianon után, és elegáns írói megoldással összefüggésbe hozza az éppen akkori eseményekkel. Hatalmas történelmi, filológiai műveltséggel, érthetően, de nem „középiskolás fokon” olyan összetett képet nyújt a magyar–román határon akkoriban dívott, mindkét oldali hivatalos eljárásokról, amitől akár még ma is végigfut az ember hátán a hideg. A magyar vámtiszt és a határőr fölényeskedő, pökhendi magatartásáról a partiumi-erdélyi, éppen napi élelmét szorongató magyar „idegenekkel” szemben, a román hivatalosok paranoiás, főleg az írott szóra vadászó gyakorlatáról –, nos, ez elég is ahhoz, hogy ne tegyük le kezünkből a könyvet. És semmiképpen nem azelőtt, hogy el ne olvasnák a befejező vallomást, amitől egy erdélyi, székelyföldi, könnyen meghatódó „fejérnép” szemét elfutja a könny:

Mint Nagylaknál a tornyokat, a szikrázó napsütés a lábam elé hozza a Cenk meredek oldalát és éles kontúrjait. Lent elővillan a Fekete-templom, a régi városháza tornya és a Szent Bertalan-templom. Már bent is vagyok az Óvárosban; gyermekkor: „Die Stadt meiner Traume.” Most volna jó hazamenni. Az ötlet váratlanul támad, mégis a legjobbkor: kezemben – tankomban – a megvalósítás lehetősége. Csak először a munkát kell elvégezni. Aztán, ha készen vagyok vele, elindulok hazafelé. Talán holnap, vagy holnapután, de az is lehet, hogy már ma délután. Elindulok a Kézdivásárhely felé vezető úton. Lehet, hogy a hídnál elkanyarodom Sepsi felé. Akármerre fordulok, már előttem a negyvennégyes határ. Lassan a tankkal, mondom, itthon vagyunk. Székelyföldön. Felkocogok Csíkba, és ha Szeredában nincs maradásom, áthajtok a Hargitán Székelyudvarhelyre. Udvarhelyen biztosan nem állok meg; egy éve sincs, hogy D.-t itt kínozták halálra a szekuritáté emberei; erre nem jó emlékezni. De a Kalonda-tetőre talán felhajtok, benézek Tamási Gáspárhoz, megnézem öccse, Áron sírját. Vagy megállok Szejkefürdőn és felballagok Orbán Balázs sírjához. Valahol meg kell álljak, hiszen itthon vagyok. Ez a hazám.” (36.o.)

Ez a hazám – ezért a hazáért, ezt a hazát magáénak valló tizenöt millió magyarért akart tenni, amikor életét és a feleségéét is kockáztatva vállalta az üzenetek, szamizdát papírok csempészését,  amikor polgári hivatását, az egyetemi tanári állást felhagyva, habozás nélkül az Antal József világot megrázó jelszavát vállaló nemzeti erőkhöz csatlakozott, s tette lelkesen, amit tennie kellett. És mert a tizenötmillió nem csupán szám volt és maradt azóta sem számára, hanem a nemzet összessége, határon innen és túl, no meg a diaszpórában, ezért örült a nagyköveti kinevezéseknek. Ausztrália – Új-Zéland, majd Dél-Afrika, végül Kanada nemcsak határokat nyitott meg előtte, nemcsak világrészek sajátosságainak megtapasztalásához segítette hozzá, hanem megerősítette abban a hitében is, hogy bárhol éljen a magyar ember, soha nem lesz számára közömbös a szülőföldje. De a távolság, a gyökérvesztés gyakran szellemi, eszmei eltévelyedéshez vezet,  ezért van nagy szükség az alázatos küldetéstudattal felvértezett diplomatára  a messze idegenben. Hogy eligazítson, segítsen a nemzeti tudat megerősítésében, sok esetben megtalálásában. Szerencséje is volt Pordány Lászlónak, mert mindenütt talált művelt, lelkes segítőket, munkatársakat. De mindenütt akadtak olyanok is, akik az összetartás erősítése helyett a rombolásban, a bomlasztásban lelték örömüket. Ilyenkor kellett a legény a gáton!

Kanadai hivatalos kinevezése előtt ismertem meg Pordány Lászlót. Torontói trianoni megemlékezésünkre érkezett Budapestről, Lezsák Sándor ajánlásával. Már akkor feltűnt szerénységbe burkolt nagy tudása, amelyet aztán nagykövetként messzemenően gyümölcsöztetett. Ami különösen megkülönböztető jegye volt magatartásának – és ami ebben a könyvben is nyomon követhető -, hogy úgy tudta a kényes vagy sértőnek mutatkozó emberi vagy közösségi ellentéteket elsimítani, a megoldás felé terelni, hogy soha nem alázta, leckéztette meg egyik vitatkozó felet sem. És minden mondata, minden hivatalos vagy magánemberként tapasztalt cselekedete tanított.

“Ez a hazám!” – akár személyi logója is lehetne ez minden felelősségteljes magyarnak a világ minden táján. Vereckétől Nándorfehérváron át Triesztig és Ungvárig vagy a Barcaságig, sőt, a legújabb felfedezések szerint akár Konstancáig

mindenütt érvényes a kétségbeesett kérdés: “Hol vagy, István király?” Ez a nem politikai fogantatású, sokkal inkább nemzeti elkötelezettségű cél vezette e kötet egyik fejezetét kitevő, három angol nyelvű előadásának megtartására. Rendet akart teremteni, legalábbis elgondolkoztatni azokat, akik hiányos történelmi ismeretekkel – még nagyobb bűn, ha igencsak pontos adatok és tudás birtokában teszik – támadják Magyarországot, és az elcsatolt területekre szorított magyarság megsemmisítésére aspirálnak.

Bukaresti hallgatóságának Erdély történelmét mutatta be – nem nemzeti szlogenek hangoztatásával, nem vádaskodva, nem érzegős felhangokkal, hanem olyan hiteles adatok felidézésével, amelyeket cáfolni ugyan lehet – és tették is! -, de csak hazug, dákó-román elméletek cifra kavalkádjával. És ezt tette Varsóban is az OSCE Konferencián: a bevándorlás (akkori!) pillanatnyi ürügyén nem szorítkozott csupán a Vajdaságot fenyegető veszélyre, hanem a hivatalos magyar állásponttal párhuzamosan bemutatta azt a történelmi hátteret is, amely a magyarokat és a volt Nagy-Jugoszlávia életét, kapcsolatait jellemezte.

Kanadai nagykövetként fontosnak tartotta a nemzeti tudat állandó erősítését a kanadai magyar diaszpórában, de azt akarta, hogy kollégái, a kanadai nagykövetek is ismerjék kis országunk ezer éves nagy történelmét. Kis keretbe – dióhéjba – csomagolva tartott angolul előadást nem magyar diplomata vendégeinek, melyek szövegét kis zsebkönyv formájában legszívesebben évente küldenék el minden nagykövetségnek – ismétlésre, hogy tudják: a Kárpátok alatt nem mindig sírt Góg és Magóg fia (Ady Endrét aposztrofálva), hanem cselekedett. Ezért maradt meg ezer esztendők óta és fog megmaradni a jövőben is!

Ahogy olvasom a kanadai fejezetet, mintha csak most érteném meg, hogy valójában ki is volt itt nekünk, a kanadai magyar diaszpóra magyarjainak Pordány László nagykövet. Ő volt az, aki nem csak szavakkal tudatosította bennünk, hogy egy olyan nemzet tagjai vagyunk, amelynek kormánya, az Orbán-kormány megteremtette az elszakított nemzetrészek és az anyaország, valamint a diaszpóra és anyaország közötti, minden korábbinál erőteljesebb kapcsolat kialakulásának a lehetőségét, konkrét formába öltve a Szabó Dezső-i kijelentést, hogy “minden magyar felelős minden magyarért.” Ezt szerette volna belénk plántálni a nemzettudat erősítésével. Ezért támogatott minden közösségi kezdeményezést, ezért – ismételten hangsúlyoznám – tanított! A “nemzettudatlanság” – könyvéből kölcsönzött kifejezés – megszüntetése érdekében akár a személyét ért igaztalanságokat is elhallgatta, nem harcolt a hivatalos rangját megillető elismerésért, de nem engedett meggyőződéséből sem.

Ha van hiánypótló munka a szakirodalomban, akkor ez a Pordány László születésnapjára készült összeállítás mindenképpen az! Egy talpig becsületes, nemzetének és annak kormányának alázatos szolgája mutatja be azt a kort, amelyben még most is és szakadatlanul folyik a világos, józan nemzettudat elhomályosítására irányuló támadás.

                  Dancs Rózsa                                                                  Dancs Rózsa írása és portréja az Irodalom rovatban olvasható.

            

                                          Részlet a könyvből

                                                   Felhívás


Soha nem volt olyan nagylelkűen befogadó, vendégszerető. és mégis mindenkitől magára hayott nemzet, mint a magyar.

Soha egyetlen nemzt sem vérzett annyit Európáért és a világért – tatárokkal és törökökkel, kánokkal, pasákkal és janicsárokkal, mindenféle rablókkal és betolakodókkal szemben, védelmezve a “művelt nyugatot” – mint a magyar.

Soha népnek nem volt annyi dicsőséges forradalma és szabadságharca, mint a magyarnak, és mégis soha nem aláztak meg nemzetet úgy, mint a magyart.

Soha nem volt nemzetnek olyan természetesen határolt és egységes országa, mint a miénk, és mégis soha Európában nem szaggattak szét nemzetet úgy, mint a magyart, és nem daraboltak szét úgy földet, mint Magyarországét.

Soha senki nem vált hazájában másodosztályú állampolgárrá, szülőföldjén lenézett “bozgor”-rá, saját hazájában hazátlanná úgy, mint a magyar. Senkinek nem volt olyan reménytelen a sorsa Európában, mint aki a Kárpát-medencében a határainkon kívül él és  - magyar.

Senkinek a sorsa nem kiált ma hangosabban honfitársai segítő kezéért, mint akit úgy hívunk: kisebbségben élő magyar.

És mégis: egyetlen nemzet sem érkezett olyan történelmi pillanathoz és néz olyan ígéretes jövő elé, mint most a magyar.

Ha segítünk, ha Ön is segít, most.

1992 március, a Magyar kisebbségek hónapja.

                     Pordány László nagykövet, fővédnök             Magyar élet, 1992. március 5.

Megjelent a 75 éves szerző tiszteletére.  Kiadó: ANTOLÓGIA Kiadó és Nyomda Kft. 2020.

 

Dokumentum 1995 márciusából

Pordány László nyílt levele Horn Gyula miniszterelnöknek, (1915. március)

Mint magyar állampolgárokat, akik egyúttal az egyetemes magyarság, azaz a Magyar nemzet tagjainak is valljuk magunkat, mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy Ön és kormánya olyan szerződések aláírására készül a románokkal és a szlovákokkal, melyekben Magyar hitet, reményt, önbecsülést, valamint a véglegesnek szánt önfeladást kínálja cserébe semmiért, vagy majdnem semmiért. Ön és külügyminisztere elképeszt bennünket, amikor kéretlenül és folyaamtosan hangoztatja itthon s külföldön, hogy nem kívánja a határok megváltoztatását. Nyilvánvaló, hogy egyetlen józanul gondolkodó ember sem kíván erőszakos határváltoztatást. A határok sérthetetlenségének unos-untalan hangoztatása azonban nem Magyar feladat, és enyhén szólva sem magyar érdek; ellenkezőleg, szomszédaink érdeke.

                                                                                                        (Átalvető, 2010. December, 76. szám.)

Portré

Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban, - utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapitói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.

1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában.  Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.


A szerk. megjegyzése: Dr. Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1988. december 4-i megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga  a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt, miután Szegedre már 1988 második felében érkeztek menekültek Erdélyből.
Néhány további gondolat a szerk. részéről: A könyv egyes fejezeteit olvasva, és végiggondolva saját, 29 éves múltunkat, megdöbbenve kell szembesülnünk a ténnyel, hogy mindeddig nem jelent meg oldalainkon Pordány László neve, eszmeisége, lelkülete. Ami teljes mélységében azonos a mienkkel. A hiba “a mi készülékünkben “ volt, meg talán a közéletbeli súlykülönbségben, nyilván a mi hátrányunkra. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy mostani kiegyenesedésünk felkeltette figyelmét, és megajándékozott minket “magával”. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben döntő szerepe feleségének, Csikós Máriának volt, amiért nem lehetünk neki elég hálásak. (K.P.)


BLU201205-7807-1810