www.sorsunk.net

Orvosaink emlékezete 4.

Előszó

         A temetők hűen tükrözik a közösség múltját, bemutatják jelenét, és a jövőbe tekintenek. Történelem, történetek, sorsok elevenednek fel sírkőről sírkőre. Az elhunyt felekezeti hovatartozásán, születési és halálozási évszámán túl fontos adatnak bizonyulhat a foglalkozás. Az erdélyi magyar orvosképzés fellegvárában, Marosvásárhelyen még holtukban is kiemelt tisztelet övezi a gyógyítókat, orvostudorokat, tanítómestereket. Egykori betegeik és tanítványaik, a város orvostársadalmát becsülő újabb nemzedékek nem feledkeznek meg róluk.

         A marosvásárhelyi református, katolikus és izraelita temetők orvos-sírjainak külön-külön kötetbe gyűjtését követően lát nyomdafestéket a negyedik, immár befejezőnek szánt kiadvány, amelyet kiegészítő, pótló kötetnek tart a szerző. Egyrészt új nevek és sírkövek kapnak teret benne: az állami temetőkben nyugvók, illetve az elmúlt években elhunytak; másrészt bővített adatokat tartalmaz több tucat orvosról, akikről már az első két kötetben olvashattunk. A szerzők és munkatársaik érdeme, hogy sikerült feltárni, megörökíteni, rendszerezni az elhunyt orvosok sírjait és rövid életrajzait, hogy azok közelebbi megismerése hozzáférhetővé váljon a tiszteletadó érdeklődő számára. Így válik teljessé a közös feladat: emlékük megőrzése.

         A marosvásárhelyi “édes anyaföld” által magába fogadott orvosok életpályája elevenedik fel számomra a legújabb kötet tanulmányozása közben, mialatt érzelmileg nem lehetek semleges az ismert nevek láttán. Nagy szeretettel és jelképes köszönettel gondolok egykori tanáraimra, akiknek a tiszteletét egykor a hippokratészi esküben erősítettem meg. Tucatnyian vannak, akik vizsgáztattak, vagy gyakorlatot vezettek. Hálatelt szívvel emlékezem első rektoromra, aki azóta a marosvásárhelyi orvosképzés utolsó magyar rektora lett. Nem feledhetem Mesteremet, akinek részben a szakmai követője, tanítványa lettem, valamint azon tanártársaimat, akiknek földi távozásakor búcsúsorokat írtam. Büszke vagyok immunológus professzoromra, akinek a fia bekerült az “álmok álmodói”, a hatszáz leghíresebb magyar tudós közé, mint a marosvásárhelyi orvosi egyetem végzettje, majd a világ megannyi vezető egyetemén és kutatóintézetében oktató és kutató orvos.

         A marosvásárhelyi temetőkben nyugvó orvosok, fogorvosok nagy része a város arculatát meghatározó egyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben szerzett diplomát. Szatmárnémeti református temetőjében nyugvó édesanyámra gondolok, amikor 1959-ben végzett évfolyamtársai neveivel és sírjaival találkozom. Az 1962-ig csak magyar nyelven tanuló orvosokra, akik bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Én magam kutatást folytattam a MOGYI 1959-1960-as évfolyamairól, és adatszerűen alátámasztottam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben magyar nyelven végzett orvosok döntő többségének itthoni szakmai helytállását, ami biztosítékul szolgál aziránt, hogy a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása.

Sajnos hozzávetőlegesen minden harmadik Marosvásárhelyen végzett orvos külföldre távozott, elsősorban az anyaországba, hogy ezáltal Magyarország orvos és fogorvos- utánpótlásának integráns részét alkossa. Kevesen tértek haza életükben, vagy akár halálukban. Akadnak azonban megrázó esetek, amikor az anyaföldben mélyebbre kellett ásni egy kicsit. Édesanyám évfolyamtársának a földi maradványai évtizedek távlatában értek haza Németországból. Gyermek- és ifjúkorában ízig-vérig marosvásárhelyi identitású, később lelki fővárosunkban gyógyító, tragikus hirtelenséggel távozó évfolyamtársnőm a Farkasréti Temetőben nyugszik, mégis azt a sok-sok marosvásárhelyit képviseli, akinek nem jutott a sírjára édes anyaföld. Kiemelkedően megrázó történet a vonatszerencsétlenségben harminc évesen elhunyt egykori tanítványom esete, akit Sopronból várt haza véglegesen a szülőföld. És még folytathatnám a példákat orvos-sírokról és mögöttük rejlő történetekről, közöttük temetőgondnok barátom édesapja, nálam fiatalabban elhunyt tanár-pályatárs, elődök, kortársak és tanítványok. Megannyi felemelő történet, születési és halálozási adat, szakmai és emberi teljesítmény a sírkő tömör mondanivalóját kiegészítő néhány sorban. A leszármazottak, az egykori tanítványok, a gyógyulást elnyerő betegek, az orvosokat és az orvoslást tisztelők számos információval, eddig nem ismert érdekességgel gazdagodhatnak. Mégha néhol esetlegesek, többé-kevésbé szerények az adatok, felemelőek ezek a “visszaemlékezések”.

         Az élet, a sors bárki számára folytatásos regénnyel ér fel, vagy legalábbis egy kötetben egy jókora fejezet mi magunk vagyunk. A szanatóriumot alapító, első szívműtétet végző, Duna-csatornát megjárt, egyházmegyei főgondnok Czakó József nyolc évtizedes életpályája nyilván vaskosabb, mint a harmincadik életévében tragikus körülmények között meghalt, nagyon ígéretes tehetségnek induló Domjanschitz László hirtelen kettétört karrierje. Marosvásárhelyi orvos-sírok, és a mögöttük levő történetek, amelyek évről évre bővülnek. Négy kötetben, immár a negyedikben, a művet befejezettnek tekintve. Még akkor is, ha mindannyian jól tudjuk, hogy befejezhetetlen. Nemcsak a megállíthatatlan idő miatt, hanem a téma szerteágazódása okán. A marosvásárhelyi felekezeti és állami temetők nemcsak az itt született, az életüket itt leélő orvosokat és nem orvosokat fogadják magukba, hanem a sírjukat gondozó gyermekeik miatt ide kerülő, vagy éppenséggel a szüleik sírjában végső nyugalomra találó hazahozott földi maradványokat is. Ugyanakkor sokan, nagyon sokan az itt születettek, itteni lakosok közül máshol lettek eltemetve. Ők a nagy hiányzók. Amennyiben az élők népszámlálásán túl a holtak is megmérettetnének, bizony ők is híjjával  találtatnának.

         Végezetül annyit, hogy keresztyén temetőinkben ott magaslik az áldott orvos jelképes vagy valóságos keresztje. Az áldott orvos közeleg, a drága főpap: Jézus. Amiként a modern kori orvostudomány megteremtője, Paracelsus vallotta: “Az orvoslás legfőbb alapja a szeretet.”

Dr. Ábrám Zoltán 

A könyv után érdeklődni a Studium Prospero Alapítványnál lehet                   

Hajdú Zoltán

Rólad

Könyvismertető

Augusztus végén egy könnyen olvasható, a figyelmet magára felhívó sárga borítójú könyvet, jelentetett meg a szerző * saját kiadásában, Rólad címmel. Méretéből adódóan a könyv mintha zsebkönyvnek készült volna, arra hívva fel figyelmünket, hogy vigyük magunkkal minden nap, és olvassunk el belőle egy – egy fejezetet. A könyv címe önmagában is figyelemfelkeltő, ugyanis rögtön arra kérdezünk rá, hogy a könyv vajon rólam szól, esetleg a másik emberről vagy egyáltalán az emberről. Vagy mit takar a rólad szó? Kételyeink eloszlatására szerző már a bevezetőben tisztázza, hogy könyve valójában rólunk és nekünk, XXI. századi embereknek szól. A könyv arra tesz kísérletet, hogy a felforgatott századunk, nagyrészt anyagba süllyedt és az életre éhes és szomjas tömegembernek alternatív lehetőségeket mutasson be, amelyek által szellemi válságán, krízisállapotain felül tud kerekedni.

Az egyik javasolt megoldás az lenne, ha önmagát műveltnek tartó és az anyagi kényelemben tobzódó modern ember felismerné a körülötte levő rendet, és tanulna tőle. Ez természetesen csak akkor lenne lehetséges, ha képes lenne önmagára és a körülötte levő világra felülről, kívülről, és nem az anyag szemszögéből tekinteni, különben nem látja meg a fától az erdőt.

A másik megoldás az volna, ha gondolkodásunkban vissza tudnánk térni az analógiákban, a megfelelésekben, az összefüggésekben, a képekben és a szimbólumokban, a párokban, a szintézisben, a paradoxonban, a dualitásban való gondolkodáshoz, amint azt öregjeink is tették. Az analógia azt jelenti, hogy az egyetemesség, a makrokozmosz és a mikrokozmosz, a fent és a lent, a kint és a bent összetartozik, vagyis az egyetemes világ bennünk van, mert mi vagyunk a világ. Amint a szerző megjegyzi „ a világ nem hely, hanem állapot, pontosabban a mi lelkünk állapota. Az analógiát meglátni és kimondani annyit jelent, hogy belső és külső világunkat összefüggéseiben, egyetemességében, körkörösségében, önmaga valóságában látjuk. Ha felismerjük, hogy összefüggések vannak a kövek és a növények között, a társadalmi helyzetek és a történelem eseményei között, a színek, a számok és a zenei hangok között, a meleg és pára között, akkor tökéletesedésünkben, egyetemes tudatunkban máris előbbre jutottunk”.

A szerző az olvasót három kísérleti fejezeten át vezeti be korunk problémáinak és lehetséges megoldásainak megismerésébe. A kísérlet első fejezete az egyetemes rend és az ember alkotta sérülékeny rendszerek közötti különbségek bemutatásával, a kényelem krízisével és a lehetséges kigyógyulási lehetőségekkel kezdődik. A második rész azokat a hatalmi tényezőket mutatja be, amelyek a krízist előidézték, és évszázadokon át úgy sikerült azokat állandósítani, hogy az ókori és a modern rabszolgaság közötti különbségek eltűnjenek, habár ez a hasonlóság sokunk számára nem ennyire látványos. A harmadik kísérlet fejezete pedig arról szól, hogy szabad akaratunknál fogva mindenkinek megadatott, hogy a hatalmi rendszer helyett visszatérjen az egyetemes rendhez, mert mindenki kapott és kap folyamatosan időt a rendbetételhez. Minden nap kapunk lehetőséget az újrakezdéshez és csak rajtunk múlik, hogy a tervből valóság legyen.

A könyv témái valójában egy életkalandra való felhívást tartalmaznak, amikor arról kell tanúságot tennünk, ami kézzel nem fogható, szemünkkel nem látható és fülünkkel nem hallható. Ez nem más, mint a mi szellemi világunk, vagyis önmagunk. Abban kapunk tehát segítséget, hogy önmagunkat, szellemi világunkat felfedezzük. Tudnunk kellene, ha világunkban nem érezzük otthon magunkat, akkor a hiba a mi készülékünkben van. Nem a teremtett, egyetemes világ változott meg, hanem a világról alkotott látásmódunk, mai szóval világnézetünk, de, csak azért mert a szellemiség helyett az anyagot választottuk. Amint a szerző megjegyzi: „ha válságról, krízisről vagy válságkezelésről szólunk, akkor ennek okai téves döntéseinkben és szemléletünkben keresendők. Soha nem az anyag kerül válságba, hanem szellemünk. A válságra adott válaszaink annak függvényében térnek el egymástól, amilyen mértékben szellemi felkészültségükből adódóan válaszokat tudunk adni a kihívásokra”.

A szerző külön érdeme, hogy számos esetben a hétköznapi fogalmaktól eltérő fogalmakat használ, mint például a kényelem krízise, a demokratikus blöff, amely valójában a démon-krácia, a szeretet körforgása vagy a szükséges kétszer születés és apokalipszis. Továbbá, a tér és idő keresztjének viselése, a lélek kettőségét képviselő individuális én és egyeteme (univerzális én). A sorokat olvasva és azoknak hitelt adva gyakran arra jövünk rá, hogy nem jó iskolában jártunk, és fogalmi rendszerünk is rendkívül manipulált és hiányos. A szerző számos esetben saját megfogalmazásában mutatja be az európai ember utóbbi kétezer éves történelmét, illetve fogalmazza meg véleményét az emberre veszélyes globalizációról és a hatalmat gyakorló idegen háttérhatalomról.

Aggódását a teremtett ember iránt, és külön a magyar ember és a magyar nyelv iránt számos fejezetben tárgyalja, mint „Az embert daráló apparátus”, a „Szellemi minimum alatt” vagy „Az ikrek”. Mivel a könyv alaptémája az ember, vagyis önmagunk megismerése, érdemes megnéznünk, hogy mi erről a szerző véleménye pl. a) az embernek összetettsége hármas, mint test (corpus), lélek (anima, psziché) és szellem (spiritus, pneuma) és aki ezt a hármast megbontja, az az embert szétszedi. b) Az ember az egyetemesség képviselője, a rend része, Teremtőjének képe és hasonmása, c) Az ember szakralitás, mert a Teremtő a világot a teremtettre bízta, hogy őrködjön fölötte, és így otthona legyen benne, d) Az ember kapcsolati , hálózati ember is, vagyis férfi és nő, aki csak egy másik ember, illetve Teremtőjével való kapcsolata által létezik, e) Az ember egyben tanuló tanítvány és tanító mester is, ugyanis az egyetemes tudás megszerzéséhez, a mesterré váláshoz meg kell szerezni az egyetemességről szóló tudást, majd azt másokkal meg kell osztani. f) Az ember a hármasság része, mivel részt vesz a teremtésben, a megfeszülésben és a rendbetételben.

Azok, akik a könyv egyes fejezeteiben megtalálható ismereteket tovább szeretnék bővíteni rendelkezésükre áll a fülszövegben felsorolt, a szerző által www.egyentlenegy1.blogspot.com fent tartott blog, ahol több, mint 110 legkülönbözőbb téma érhető el, amelyek részben kapcsolódnak a könyv témáihoz, részben eltérnek azoktól, illetve egy következő könyv témáit képviselhetik. Például: a látványkeltés; akiktől ma is tanulhatunk; ami nem kell: az egyenlőség és a materializmus; a házasság; kinyitni a bezárt embert; a kultúrák felszámolása; a pénz misztériuma.

Prof.Dr.Vince János

Kalotaszegi tájszótár

Kalotaszeg talán a legismertebb magyar néprajzi kistája Erdélynek. Ismertsége annak köszönhető, hogy már a 19. század utolsó harmadában, amikor valóságossá vált Erdély uniója Magyarországgal és 1872-től Bánffyhunyadot, Kolozsvárt vasúton is meg lehetett közelíteni Budapestről, kedvelt kutatási terepévé válhatott a nemzeti törekvésként akkor erőre kapott néprajzi, népnyelvi, népzenei, népművészeti kutatásoknak. Elsőként itt történt meg a magyar népművészet, a népi kultúra és a népnyelv értékeinek meglepő, sok tekintetben látványos felfedezése.

Megkülönböztetett örömmel fogadtam el, Prof. Dr. Péntek János akadémikustól a Kalotaszegi tájszótár(Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Sepsiszentgyörgy, 2021., 500 oldal) című kötetének – dedikált tiszteletpéldányát. Mióta megkaptam ezt a könyvet, többször elővettem és minden egyes alkalommal elolvastam 80–100 szócikket és fogalmat, amelyeknek a magyarázó szövegei, folyamatos belső elégedettséget okoztak bennem, mert a magyarázatuk által, mélyebb megvilágításba kerültek az agyam emlék-aurájába.

Véleményem szerint, minden magyar értelmiséginek elementáris kötelessége a magyar anya­­nyelvének ápolása, gondozása és tudatos munkával – egy egész életen át tartó – annak minőségi karbantartása. Jelen cikk szerzője, minden magyar nyelvű cikkének és kötetének írása közben, igyekezett/törekedett a helyes magyar nyelv használatára és a szaktudományos kifejezések magyar megfelelőjének alkalmazására. Ez általában nem könnyű feladat, mert a reáltudományos szakemberek számára az anyanyelvi ismeretek, megragadnak középiskolás fokon, mert az egyetemi oktatásban, erre nem fordítanak gondot az egyetemi oktatóink.

          Előttem, iránytűként mindig ott lebegett Sir John Bowring (1792–1872) magyar nyelvű írása. Érdemes idézni ennek egyik magyar fordítását: „A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött, és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhető­ségével és rugalmasságával bír. Az angol ember büszke lehet, hogy nyelve magán hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rakódtak egybe. Ellenben a magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicső­ségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok alapjai, amelyek egyetlen kőből készültek, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték helyére, a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejteni: Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige”.

          Péntek János könyve egy erdélyi tájegységnek, Kalotaszegnek a hatását dokumentálja az e területen élők által használt magyar nyelvre. Ő maga és ősei is e vidékről származnak, és saját állítása szerint „legalább háromszor fordultam meg minden kalotaszegi településen”, s ezen eseményláncolat egybefűzése teszi tökéletesen hitelessé a szerző mondanivalóját. Kalotaszeg, Erdélynek egy olyan tájegysége, ahol minden településnek megvan a maga sajátos és egyedi ruhaviselete, szólásmondása, a tárgyaknak és a fogalmaknak a táj szerinti eltérő értelmezése.

          A tájszótár I. része (300 oldal) a szerző szerint: „semmiben nem különbözik a megszokott tájszótáraktól , tájjegyzékektől; nyelv(észeti) szempontot követ, magukat a tájszavakat sorakoztatja föl hangtani változataikkal, jelentéseikkel.” Erre fölsorolunk néhány példát.

ágykivető fn < lakodalomban > ágy és egyéb házbeli kelengye kitétele az utcára.

butarózsa butaróuzsa (Zs) fn < darázsminta >. Hímz.

fërgettyű fergettyű fn a szekér első tengelyén fekvő, forgatható fa, mely lehetővé teszi, hogy az első tengely elfordulhasson jobbra vagy balra.

kamásli fn 1. bőr lábszárvédő. 2. női cipő (Asz.)

Nuci, Nucika az Anna régi becenevei. BGBn. 108.

ület; ülettye (Bt) fn 1. bőgatya szárai közti négyszögű betoldás (Kal.) 2. kicsi varrott terítő (kp. Ny, Gyv, Bh, Kf). RMNya. 2303.

virgula (Kd) fn kisebb juhkolomp.

A fentebb felsorolt néhány példa, kiválóan szemlélteti a tájjellegű szavaknak az olyan értelmezését, amelyet az átlagember, a máshol élő magyar személy nem ismer és nem ért meg. Az I. rész tartalmaz számos olyan szót (ez a szavak döntő többsége), amely általában közismert, de a szerző a szó tágabb értelmét megmagyarázza és utal a származási helyére, amelynek nyelvészeti szem­pontból jelentősége van.

Rendkívül értékesnek tartom, hogy a szöveget sok-sok kép egészíti ki (sok színes kép is található), mert a városon élők a tárgyak többségét soha nem is látták, s így elképzelésük sincs azokról, mint pl. vetélő, puttony, muzsuj, melleskötő, gyolcsférsing stb. A tárgyakon található mintákat is kevesen látták, mert a városi lakásokban található tárgyakon ezek nem fordulnak elő.

A kötet II. része „Dolgok és szavak” címet viseli. Péntek János megmagyarázza ennek a résznek az értelmezését. „A szótár második része szemléletében, címszavakban és szócikkei szerkezetében fordítottja az elsőnek: a dologhoz (fogalomhoz, jelentésekhez) rendeli hozzá a megnevezéseket, a szavakat. Ugyanazt az elvet követi, az ún. jelöléstanit, mint a nyelvatlaszok. Az a szerepe, hogy megmutassa az ugyanarra dologra vonatkozó nevek változatosságát, az egyes fogalmaknak a nevek által jelölt kiterjedését, a fogalmi mezőben (jelentésmezőben) elfoglalt helyét és kapcsolódásait. Ez a második rész hivatott arra, hogy a nyelvjárás sajátos szavait közvetlenül összekapcsolja a kultúrával, mintegy megmutassa a helyüket az adott kultúrában.” Ebből a részből is közlünk példákat.

BAKCSÓ vakvarjú. Mondóka kisgyermeknek: „Csipi csóka vakvarjúcska,/ Jó volt-e a kisfiucska?/Ha jó volt a kis fiucska,/ Ne csipd meg őt, vakvarjúcska./ Hess!” Gyermek mindkét kezefejét két ujj közé „csípve”, úgy, hogy maga is csípje a mi kezünket, szokjuk kérdezni (V).

FLITTER picula, pénz, ringli, kispénz, ragyogóspénz, színëspénz, ragyogo pínz; piculás. Nr. Csillogó, kerek vagy szögletes lapocska. Ruhadarabok díszítésére használják, régen ezüstpénzből készült.

KATÁNG < MEZEI > (Cichorium intybus) katángkóré. Nr. Szedték disznónak. || Sokféle felhasználása ismert a népi gyógyászatban: 2–3 szálat fél liter vízben megfőznek, egyszerre kb. fél decit fogyasztanak belőle, magas vérnyomás ellen; a teáját fekély ellen is használták. || Sebre tették a levelét; a kék virágjait vágásra, sarlóvágásra tették (néha szalonnával). A virágjával kötötték be a harapást szarvasmarha nyakán.

          A kötetnek a III. részében az Állandósult, szókapcsolatok, találós kérdések (Szólások, közmondások) találhatók meg. Két példa:

ALMA Mikor jó a kicsi alma? kérdezik a gyerektől. Mikor megírik! … – Mikor nincs nagy, te csacsi.

TOJÁS Nekem van ojan hordóm, ha leesik a híjubul, Nincs ojan kádár, aki összecsinálja. Mi az? – Tojás.

A kötet IV. része tartalmazza a Tulajdonneveket: jellegzetes családneveket, nagycsaládi ragadványneveket, beceneveket, helyneveket stb.

Péntek János akadémikus szerző, egy 6 oldalas eszmefuttatással zárja a könyvét, melyben a Kalotaszeg utolsó másfél száz évét tárja rendszeresen elénk. A korábbi századokból kevés dokumentum maradt fent, de 1867-től kezdődően, majd a Budapest-Kolozsvár vasútvonal megépítése után, mely keresztülhalad Kalotaszeg központján Hunyadon és megáll több kalotaszegi településen is: Sárvásár, Sztána Egeres; Kalotaszeg tájrész felértékelődött, mert könnyen elérhetővé váltak a településeik. Ennek következtében egy speciális jelenség jött létre, a tájegység lakóinak a mobilitása. Innen sokan vesznek részt magyarországi vásárokon, jól felismerhetők, mert mind a mai napig népviseleti ruháikban láthatók. Ha 2022-ben kimegyünk Budapesten egy nagyobb vásárba, akkor jól láthatók azon asszonyok, akik varrottasaikat és különböző hímzett terítőiket árulják. E tájegység mobilitása (nyitása) Magyarország más régió felé sokszorosan meghaladják, Erdély más területeik mobilitását. Ez nagymértékben hozzájárult Kalotaszeg felértékelődéséhez és kulturális ismertségéhez. Ha bármelyik magyarországi lakásba bemegyünk, akkor az erdélyi vonatkozású tárgyaknak 50%-a Kalotaszeg környékéről származnak.

Szerző a jövőre vonatkozó víziójával zárja a mondanivalóját és fölvázolja e tájegységben dolgozó fiatal diplomások (tanárok, mérnökök, orvosok stb.) szerepét, akik egyre tudatosabban és büszkén vállalják kalotaszegi kötődésüket és leginkább rajtuk múlik, hogyan alakul a jövő.

Íme, kinek ajánlja a szerző a szótárát: A szótárt elsősorban a kalotaszegieknek ajánlom, nyelvi múzeumként is, mintegy pótlásaként a hiányzó helytörténeti, néprajzi múzeumnak. Nem azzal a szándékkal – mivel az egyébként is reménytelen és szükségtelen volna –, hogy a fiatalok újratanulják és használják a régi helyi szavakat, hanem, hogy tudjanak róla, hogyan éltek és beszéltek elődeik.”

Szilágyi Ferenc Hubart

A költő Érmihályfalván született, és a szilágysági Krasznán dolgozik. Április 11. a magyar költészet napján, az Érmihályfalvi Városi Könyvtárban tartották meg legújabb verseskötetének bemutatóját: 


A költő bemutatta könyvének tartalmát, verseket szavaltak el, majd kötetlen beszélgetéssel és dedikálással fejeződött be a szinvonalas est.

        Topáz és kavics


Affektáló úri népség
vadászaton rázott kezet,
s egy gyűrűből, jaj, a szép, kék,
nagy topáznak nyoma veszett!
Paták által felkavarva
a mezei por belepte,
temetkezett dús avarba,
bősz tövis állt őrt felette.
– Sose búsulj azért testvér
– vigasztalta egy kövecske –,
hogy ide, e földre estél,
hogy levizelt az a kecske!
Tisztára mos majd a harmat
vagy az eső, ha elered,
és megújul ős-hatalmad,
mihelyt fényed visszanyered.
– Testvér? Egy kaviccsal? Nahát!
Ezt hallja meg a völgykatlan!
Mégis, mi vagy? Jáspis? Achát?
Egy vacak kő, faragatlan!
Bennem a múlt fénye ragyog,
családfámat nem ismered,
gonddal csiszolt darab vagyok,
büszkeségem onnan ered.
– Fényes nagyúr! Jegyezd meg ezt,
– szólt a kavics – akárki vagy,
szét, majd velem együtt repeszt
a nyár heve s a téli fagy!
Mindhiába keménykedik,
fel nem fogja azt az eszünk,
régen meg van írva pedig:
porból lettünk, porrá leszünk!

        Hitünk tüzében


Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet…
Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva?
Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke.
Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva!
Szabad jövőnek üdve vár rá,
amint megújul hitretérte,
turul lesz itt főnixmadárrá,
tekints előre, s tégy ma érte!

       A honvágy dala


„Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfélmillió emberünk."
(József Attila: Hazám)


Nem lelem a helyem ebben a világban,
otthonomtól távol minden oly idegen.
Tudom, hogy korántsem vagyok én hibátlan,
kóbor szívem mégis protestál idebenn.
Eltévedtem talán… Miért nem szóltatok?
Fogalmam sincs róla, hogy kerültem ide.
Lesznek-e még nyugodt, megbecsült holnapok?
Mibe kapaszkodom, ha fáradok? Kibe?
És ha megéhezem, nyúl-e felém tenyér,
- puha, avagy kérges, munkában gyötörve -
s benne, megfelezett szelet zsíros kenyér?
Barátság poharát kinek adom körbe?
Én csak egy bús, büszke, konok magyar vagyok.
Kinek dobban velem bolond gyermekszíve,
hogyha e föld felett a délibáb ragyog,
vagy kupolás égbolt szép szivárványíve?
Cinikus a világ. Haszonleső, kibic.
Vad rohamléptekkel közeleg az este.
Szerelmét megosztva ágyába majd ki visz?
Merre az anyaföld asszony-meleg teste?


    Új március idusán


Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!
Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,
sosem magyarkodom, magyar vagyok!


* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

Könyvbemutató köszöntővel

Győri Erdélyi Kör jubileumi albuma

A GYEK XXX éves évfordulójára összeszerkesztett könyvet én inkább egy történeti albumnak tekintem. Két legfontosabb szimbólum képet szeretném bemutatni, azaz a borítóképeket. Minkét borító lányom, Pintye Júlia alkotása.

A címoldalon rögtön feltűnik a mi közös nagy hazánk, alakja egy hatalmas élő fában. Itt nem a Kárpát-mednece térképét látjuk, hanem egy terebélyes lombkoronát, a széleknél a fa levelei is láthatók. A civilizáció szimbólumainak nyomait hiába keressünk, helyette a fontosabb folyókat és még a Balatont is látjuk. Mi magyarok olyanok vagyunk mint egy élő fa, de kipusztíthatalanok, a cím 2. szava is ezt jelenti: leszünk! A mi életfánk gyökerei erősek szerteágazóak, a megmaradásunkat szimbolizálja.

Hátsó borítójának fotója egy különleges alkalommal készült, a Hargita hágóján a hármas keresztnél, 980 m magasságban. A Tolvajos tető gerince vízválasztó az Olt és a Maros medencéje között. Útban Csíkszereda felé, 2006-ban, egy túrázó csoportommal itt álltunk meg, hogy megcsodáljuk a Naplementét. A zarándokok kedvenc pihenő helye ez. A középső, legmagasabb kereszt a honfoglalás 1100-ik évfordulóját, a nyugat fele néző kereszt a csíksomlyói ferences kolostor 1444-es alapítását, a kelet felé néző pedig Erdély neves püspökének, Márton Áronnak az emlékét születési évszámát:1896 hirdeti. A több ezer fotóból álló gyűjteményemből ennél jobbat nem is találhattam volna.

Fogadjátok ezt az összetett látványos jubileumi albumot, büszkeséggel, mivel ilyen sikeres művet Mo-on erdélyi egyesület még nem adott ki, s azzal a tudattal, hogy Ti ennek az egyesületnek a tagjai vagytok.

Pintye Tamás elnök                                      

             

Müller Anikó Hanga

Lélekerősítő vallomások

A közelmúltban jelent meg Békefy Lajos református lelkész-teológus, szociáletikus, világvallás-kutató, publicista Léterő – Erőnlét című kötete, mely válogatás szépirodalmi, tudományos, közéleti esszéiből, politikai-etikai témájú eszmefuttatásaiból.

Az írások részben visszaemlékezések, részben jelen életünket meghatározó események elemzései. Taglalják a napjaink életterét meghatározó világjárvány egyházi szolgálati következményeit, az online hitbéli jelenlétet, digitális korunk lelki-etikai-erkölcsi vetületeit, a hazai helyzet mellett európai kitekintéssel.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes értékelésében kiemelte, Békefy Lajos arra tesz kísérletet, hogy keresztyén válaszokat és megoldásokat találjon az előttünk tornyosuló problémákra kereszténydemokrata szellemben megírt közéleti esszéivel és lírai vallomásaival.

- Két szó, két határozott, céltudatos, dinamikus és pozitív csengésű kifejezés. E fogalmak egy kötet címében céltudatos, dinamikus szándékot jeleznek. A harmadik évezred első évtizedeiben válságok sorozatát éljük. A gazdasági válságot - amely milliókat taszított létbizonytalanságba - követte a migrációs válság, mely a párhuzamos társadalmak megjelenésével alapjaiban kérdőjelezi meg és teszi kétségessé Európa európai voltát, sőt létét, majd jött a vírusjárvány, mely az egész világot térdre kényszerítette. Húsz év, három világválság. A szerző tiszteli a múltat, a mában él és a jövőért aggódik. A válságok idején is lámpással mutatja az utat, a sötétségben hirdeti a világosságot, Krisztus világosságát - írta Semjén Zsolt.

Steinbach József, a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerület püspöke a reménységből fakadó erőnek nevezte a gyűjteményes kötetet. A Felvidék.ma szlovákiai magyar hírportál egyik szerkesztője, Pásztor Péter elismeréssel méltatta a könyvet.

- A kötet írásai egy nagy tudású, hitben járó szerző értékes vallomásai. A megnehezedett mindennapjainkban lélekerősítőek e könyv gondolatai. Hitünket és reményünket erősítve a tényleges erőnlét megszilárdításához vezet - írta.

(A kötet megrendelhető a Gondolat Kiadónál, illetve a könyvterjesztő hálózatokban.

            Veszprém Megyei Hírportál, 2022.01.19.  A könyv szerzője a GYEK külső tagja.

* * * * * * * * * * * *

Zorkóczy Zenóbia

Benedekffy Katalin méltó örököse Kányádi Sándor szellemi hagyatékának

A hagyományainkhoz foggal és körömmel ragaszkodunk

Benedekffy Katalin a családjától és a székelyföldi Nagygalambfalvától kapta azt a szívósságot, rendíthetetlen hitet, a szépség és jóság iránti vágyát, amit kötelességének tekint továbbadni embertársainak. Karácsony előtt gyönyörű albummal lepte meg rajongóit, egy olyan színes-ízes és tartalmas kézikönyvvel, illetve CD-melléklettel, amely Erdélyről és az ottani emberekről szól.

– Eljött Erdélyből, színésznő lett Magyarországon, majd elismert operaénekes. Mi készteti mégis visszanézni?

– Szerintem ez neveltetés kérdése is. Egy olyan családból és közösségből érkeztem, amilyent mindenkinek kívánok. Mivel édesanyám kultúraszervező ember, nagybátyám pedig Kányádi Sándor volt, versekkel és zenével nőttem fel. A falu öle meg úgy ringatott, úgy óvta és követte minden léptemet, hogy mikor már kirepültem és a Kolozsvári Magyar Operában játszottam Báthory Erzsébet címszerepét, Nagygalambfalváról három autóbuszt béreltek, hogy eljöhessenek megnézni az előadást. A taps után, amikor már szállingóztak ki a nézők, a falumbéliek felálltak a színpadra és úgy köszönték meg nekem az előadást, hogy elénekeltek egy zsoltárt. A nézők megfordultak, s visszajöttek látni a csodát. Másrészt, ahogy már régebben megfogalmaztam: Erdély nekem hitet adott, Magyarország pedig szárnyakat. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit a szülőföldemtől kaptam. Megfogadtam, hogy bármilyen szerencsés és sikeres is leszek, nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem és kiktől kaptam az útravalót. Ezért az énekesi-színészi munkám mellett mindig vannak úgymond erdélyi projektjeim is. A legújabb az Egy csipetnyi Erdély című könyvem, amely most jelent meg az NKA támogatásával, így bekerülhetett akár a karácsonyfák alá is. Ez a könyv olyan színesen mutatja be Erdély lelkületét, mint amilyen, és azért született, hogy lebontsa az előítéleteket. Az olvasókat el szeretném kalauzolni egy olyan világba, ahol vannak még hagyományok, van egymásra figyelés, van gondoskodás és hazaszeretet. Egy olyan világba, ahol az emberek szeretik a szülőföldjüket, és nem akarják otthagyni tömegesen, mint ahogy 2004-ben állították rólunk. Az elmúlt tíz-egynéhány évben Nagygalambfalva lakossága nem költözött ki Magyarországra, most is otthon sütik és dagasztják a kenyerüket a falubeliek. Meg lehet nézni. Amúgy éppen a 2004-es választások miatt kezdtem neki anno ennek a projektnek, mármint hogy a szülőföldemet bemutassam. Annyira fájt, hogy a bölcsészkaron, ahová jártam abban az időben, azzal támadtak, hogy el akarom venni a kenyerüket, hogy muszáj volt valamit kitalálnom ellenreakcióként. Támogatókat kerestem, buszokat béreltem, és a kételkedőket elvittem Székelyföldre, hogy lássák, nem vagyunk olyan gonoszak, mint amilyennek a baloldal beállított. Az utazások után sokan szégyenkezve kértek bocsánatot.

– Miket mutatott meg a magyarországiaknak?

– Azokat az értékeinket, amelyeket a frissen megjelent könyvemben is bemutatok. Azt, hogy nálunk szorgalmasak az emberek, nyugdíj után is a munka élteti őket, mert a gazdálkodó ember, amint Kányádi nagybácsim írja A XC. zsoltárában, a mezőről egyenesen a tisztaszobába megy meghalni fájdalommentesen, mert tudja, hogy eljött az ideje. Azt, hogy nálunk az emberek figyelnek egymásra, és jó szívvel látnak, ha belépsz hozzájuk. Azt, hogy gyerekként bárkinek a házában játszottunk csapatostul, mindig a kezünkbe nyomtak egy szelet kenyeret vagy kalácsot, s hogy az öregek jó szóval oktattak, és mi ezért tiszteltük őket. Azt, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz foggal és körömmel, mert tudjuk, hogy csak általuk tudunk fennmaradni, megmaradni. És hogy aki tisztességesen bánik velünk, azt megbecsüljük. És nem szeretjük, ha gonosznak próbálnak minket lefesteni.

– Milyen tervei vannak a könyv megjelenése után?

– December közepén jött ki a nyomdából, és máris eleget tettünk jó pár meghívásnak, de mivel nagy az érdeklődés, januárban folytatjuk a könyvbemutatókat. A könyvek nagy része adományként fog eljutni iskolákba, könyvtárakba, a többit pedig a Libri és a Líra terjeszti.

Fotó: Dombóvári Judit

– Miről szól a könyv és hogyan épül fel?

– Hat nagy egységből áll, melyben Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Középerdély értékeit mutatom be, balladákon, meséken, legendákon, hagyományokon, gyermekjátékokon és helyi recepteken keresztül. Egy különálló egységben pedig az Erdélyben élő népeket tárgyalom. A könyvhöz tartozik egy 70 perces CD-melléklet is, mely a tájegységek zenei világát mutatja be.

– Meséljen kicsit a sikerei titkáról!

– Azt tapasztaltam, hogyha nekifogok valami jó dolognak, akkor az kivirágzik. Mert jönnek és csatlakoznak hozzám, és mindig találok segítséget és támogatókat is. Neki kell fogni és csinálni a dolgokat. A többi megy magától. Ezt a teóriát már Böjte Csabával is megbeszéltük, mikor a gyermekeinek játszottam. Egy példa: szerettem volna zenét tanítani olyan gyermekcsoportoknak, akiknek nincs lehetőségük erre. Most pedig ez a vágyam is megvalósulhat, mert ösztöndíjas lettem a Magyar Művészeti Akadémián, és így kaptam anyagi fedezetet arra, hogy játékosan és a fokozatosság elvét betartva komolyzenét tanítsak gyermekeknek.

– Színésznőből lett koloratúrszoprán. Hol, kiktől tanult?

– Mindig énekelni akartam, csak valahogy a színház jött be elsőnek. Miután megtanultam a színészmesterséget, Debrecenbe szerződtem, mert ott főszerepekkel vártak. Aztán elkezdtem énekelni az Operettszínházban, de felléptem sorban a Thália Színházban, a Győri Nemzeti Színházban, a Szolnoki Szigligeti Színházban, a Hevesi Sándor Színházban is. Rengeteg nagy szereppel ajándékozott meg a sors, de egy idő múlva rájöttem, hogy a klasszikus ének felé fog vezetni az utam. Az elején Laki Krisztina növendéke voltam Németországban, ahonnan hívtak koncertezni Svájcba, Ausztriába, Spanyolországba. Aztán megnyertem a Kanári-szigeteken egy versenyt, ezt követően végigkoncertezhettem a szigeteket. Nagyon gyorsan tudtam haladni a klasszikus vonalon a kurzusok segítségével. Majd Tokody Ilona tanított és vele kaptam a Mester és tanítvány díjat. Hamari Júliát, a világhírű mezzoszopránt is szeretném megemlíteni, mert őt a mai napig is a mesteremnek tekintem. Neki köszönhetem, hogy nagy koncertekre is bejutottam például Montrealban, Torontóban, Hamiltonban, Ottawában és Los Angelesben.

– Utazó, világjáró emberként mit hozott önnek a pandémia?

– Ausztráliába készültem, ahol kilenc koncertem lett volna, majd Moszkvába és Olaszországba, de a világjárvány kirobbanásával elúszott a nagy koncertek nagy lehetősége is. Ugyanakkor kaptam ezzel a fordulattal más, elmélyülésre lehetőséget adó feladatokat. Tulajdonképpen ez a leállás nagyon fontos volt számomra, hogy visszataláljak a gyökereim­hez. Végre újból volt időm elővenni a régi tervem, hogy Erdélyt népszerűsítsem, és megszerkesszem a most megjelent könyvem. Szeretettel ajánlom mindenkinek, a család minden tagja, minden korosztálya talál benne olvasni-, illetve hallgatnivalót.

Borítókép: Benedekffy Katalin (Fotó: Dombóvári Judit)

Nagyvarjasi Szabó István

A koronavírus árnyékában

(Gondolatok Balta János könyve nyomán)

    Zaklatott időket élünk. Kísértet járja be Európát, a koronavírus kísértete. A gondolatok, szándékok fokozatosan a jelenre, a jelenben sűrűsödnek. Fölrémlik a „Csak egy nap a világ” c. világháborús sláger. Az idő és a tér beszűkült: vagy - vagy! És a lélek, a test, a kedély? Hit és remény? Ne nézz vissza és ne merengj a csalfa jövőbe - éld a jelent? A híres egyházatya és nem kevésbé híres filozófus, Szent Ágoston egyik  örök hobbija az idő lényegének megfejtése volt. Az időt csak a jelenben, a pillanatban vagyunk képesek érezni, élni. Ő mondta, hogy a múlt jelene az emlékezés, a jelen jelene a cselekvés, a jövő jelene a képzelet. Nem gyengíti immunrendszerünket, ha elgondolkozunk ezen.

   A pillanat, a jelen történésze az újságíró. A riporter meg kell küzdjön az illanó idővel (mely, mint tudjuk, sohasem tér vissza), meg kell küzdjön a maradandóság (esetleg halhatatlanság) csábításaival, meg kell küzdjön a kedves vagy kedvetlen olvasóval, és közben egyfolytában vívódhat saját magával. Balta János mind a négy fronton derekasan helytáll. Mi a „titka” Baltának? Ehhez  újra kell olvasni az Elfelejtett "hadsereg" - et is. Pont.

   A kiszolgáltatottság - akár a hatalomnak, akár a helyzetnek, vagy éppen a járványnak - a szerző igazi múzsái, ihletői. Kikalapálják belőle és nyilván az olvasóból is a szokatlanabb érzéseket, indulatokat, hangulatokat  és reményeket. Balta huszonnégy karátos un. cselekvő fatalista, mint általában a magyarok zöme. Ehhez szinte tökéletesen át kell élni az életet és halált, élni kell a szerelmet,és élni, óvni a szeretetet - mi mással, mint a szeretettel.

   Egy könyv, vagy film, vagy bármely alkotás akkor jó, ha elindítja a képzettársítások özönét, amitől az ember teljesebbnek, kevésbé elhagyatottnak érzi magát. Például a Rokonnál több, jó szomszéd. Alcíme: Kézen fogva a túlvilágon is. Mint Philemon és Baucisz, az öreg házaspár, akik szerény hajlékukat, ételüket megosztották az álruhás Zeusszal, aki hálából teljesítette kérésüket: egyszerre haljanak meg, hogy egyikük elmúlása se okozzon fájdalmat az életben maradt másiknak. Haláluk után hársfává és tölgyfává változtak, melyeknek ágai egymást keresték. Tragikus, fájóan szép, katarktikus történet - nem véletlen, hogy Gounod operát írt róluk, Makk Károly róluk nevezte el egy filmjét,és egy régi német festő képzelete is megörökítette őket.

Arad  XXI. századi Philemonját és Bauciszát Ferenc  bácsinak és Irénke néninek hívták, egy napon mentek el, 65 év boldog házasság után, koronavírusban. Balta elbeszélése az a bizonyos eggyé vált két fa a sírjukon.


   A járvány - rettegés, hányavetiség, szorongás, néha hisztéria, még mielőtt elkapná az ember. Egyesek hirtelen, betegesen (és még csak nem is betegek!) keresik, zaklatják Istent, jobb esetben ipari méretű  imádságokkal, más esetben vastag káromkodásokkal. Hát magyarok lennénk, vagy mi a f...fene! Frappáns, erős választ adott erre Erdős Bálint, Szintye, Ágya és Szapáryliget polgármestere. Idézzük: „Nem félek tőle, mert nekem nem árthat. A vírus ugyanis csak azt támadja meg, aki fél tőle.” Ősi megfigyelés! Falumban keringett egy történet az 1880-as évek kolerajárványáról. Az egyik tanya környékén már napok óta nem volt mozgás. Odamentek a szomszédok, hát mindenki halott volt, csak egy szopós kisgyerek  mászkált és sírdogált a tetemeken. Ő életben maradt. Vagy amikor Napóleon, egyiptomi hadjárata idején, bement a pestisesek közé, hogy vigasztalja és dacosítsa őket. Néhányan csakazértis talpra álltak és megmaradtak. Ne add fel, soha ne add fel!

    Magyarázat? Napóleon „hitt a csillagában”, a végzetében, dolga volt a földön és még nem fejezte be.

    Ilyesmik jutottak eszembe, olvasva a könyvben Erdős Bálint meggyőző  szavait. De a legszebb, hogy a polgármester imádkozik az emberekért, ellenségéért is. Végül is, ez a kereszténység lényege. A hamisakért, de a hamisság ellen, a bűnösökért, de a bűn ellen. Eszembe jut Deák Mária öregnéném, aki kommunistákért, még Sztálinért is imádkozott, a jámbor falumbéliek majdnem meglincselték, de vallotta: azért imádkozom, hogy Krisztus a jóra, az igazságra térítse őket. Ez is katarzis. Azaz megtisztulás, megszabadulás, a feszültség feloldása szabadsággá, reménységgé. Mondhatnánk, szent varázslat. Köszönjük, Erdős Bálint és Balta János!

   Aztán Jakó Tünde pokoljárása és  „föltámadása”" Élet-halál között, de már inkább odaát, lélegeztetőgépen, kómában. Meg kellett műtsé, és így elvesztette magzatát. De a emberség, az összefogás és dr. Paál Mónika doktornő, valamint a láthatatlan Leghatalmasabb Ő odafent csodát tett. „Hiszem, hogy Isten ilyen angyalokon keresztül dolgozik”- mondta a felépült édesanya. A  titokzatos, mérhetetlen anyai szeretet volt a másik csodaszer, ami az apokaliptikus órákban segített. Kisgyermeke várta odahaza...

   A fentiekhez simul a Valentin napi emlék, 1975. Megint mondom, hogy olvassuk el Az elfelejtett hadsereg – et, és rögtön az elején találkozunk Novák Dániel keserédes - drámai - hiteles történetével. Novák Dániel, azaz polgári nevén Balta János egy miniatűr Love Story-val örvendeztet meg minket. Bár szerzőnk következetesen kerüli a magamutogató kitárulkozásokat, pszichologizáló nyavalygást,  balladaszerű fogalmazásából is érezzük, értjük mi a lényeget: szerelem, boldogság, halál. És újrakezdés. Soha ne add fel!  Amihez  még annyit tehetünk hozzá: az életet csak előrefelé lehet élni és csak visszafelé lehet megérteni. Szürreális ez is, mint oly gyakran az életünk. Most mondjuk, amit Madách mondott: ember küzdj és bízva bízzál?  Mondjuk hát!

   Nem kóstoltathatjuk meg darabonként a kötet tartalmát. mind ugyanarról szól, de más-más perspektívából: ember a járványban, a járvány az emberben. A kor és a kór hű  krónikája a mű. Akad teleologikus értelmezési kísérlet: Azt kaptuk, amit megérdemeltünk? - és felbukkannak a népi gyógymódok. Fokhagyma, vöröshagyma, mindenféle főzetek. A  hagymák ősidőktől segítettek a rászorultakon. A mindenféle gyűlésektől hemzsegő „aranykorszakban” is.  Azt találtuk ki, hogy „ideológiai-politikai nevelés” előtt  jó adag fokhagymát ettünk, hátha ettől rövidebb lesz a szeánsz. Bevált. De csak négyszer. Akkor közbelépett a mi bölcs Pártunk. A kisüsti pálinkából, mint gyógyírból, szintén kapunk ízelítőt. Gargarizálni vele, majd kiköpni!  Kiköpni?!  Akiket én ismerek, mind lenyelik, sőt, megismétlik az adagot. Hadd dolgozzon csak odalent is az a hungaricum. Adj neki! Pusztulj vírus!

   Az Élet a koronavírus árnyékában rádöbbent minket Isten kedvenc paradoxonára. Hogy életünk két semmi közötti valami. A nemlét végtelenjéből jöttünk és a nemlét végtelenjébe megyünk. S közben valami történik, vagy velünk, vagy általunk.

Születésünk előtt a nemlét keltetőgépében várakoztunk, a végtelen semmiben - és halálunk után....?

De addig is olvassuk Balta János életigenlő írásait.

* * * * * * * * * * * *

Wass Albert munkássága ma már a tantervben is helyet kapott !

Karácsonyi ajándékként szeretettel ajánljuk mindenkinek ezt a szép könyvet!

ÖRÖKSÉGKÖNYV

WASS ALBERT SZELLEMI HAGYATÉKA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN ÉS A NAGYVILÁGBAN

Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok”

320 oldalon, több mint 400 fotóval, illusztrációval, másfélszáz interjúval  - portréfilm  melléklettel

Mi a titka Wass Albert népszerűségének?

Wass Albert munkásságával nem csak nemzetünk és irodalmi életünk legnagyobbjai közé emelkedett, népszerűsége, olvasottsága itthon és külföldön több százezres, s egyre gyarapodik. Hatalmas életművének megítélését ellentmondások, izgalmas életútját ma is titkok övezik.

De valójában mi a titka? Miként sáfárkodunk szellemi hagyatékával? Mit tudunk az íróról, az emberről, az apáról, a barátról, műveinek hazai és külhoni fogadtatásáról? Hogyan élt Erdélyben, Magyarországon, Németországban és Amerikában? Kik voltak a szerelmei, feleségei, a barátai, az ellenségei? Hogyan zajlott mindennapi élete? Mi volt a kedvenc időtöltése? Mi történt azon a szörnyű éjszakán, amikor eltávozott az élők sorából?

És még sok más kérdésre ad választ az eddig két kiadásban is megjelent 320 oldalas könyv, megszólaltatva mintegy másfélszáz személyt, köztük fiait, unokáit, barátait, ismerőseit; pályatársakat, írókat, történészeket, újságírókat, előadóművészeket, közösségi vezetőket.

Huszonöt országból vallanak az olvasók arról, miért szeretik műveit. Felvillantjuk a színházak, filmek, előadások, felolvasóestek műsorait, szereplőit. Megismerkedhetünk a nevét viselő közösségekkel, szervezetekkel, táblázatban foglaltuk össze a nevét őrző emlékműveket: Wass Albert emlékét őrzi 56 köztéri  szobor, 34 dombormű, 26 emléktábla; nevét viseli 11 intézmény, 20 szervezet, 23 közterület.

Írásainkat több mint 400 fotó illusztrálja, a színes képalbumban pedig a családi és közösségi felvételek mellett köztéri szobrai is láthatóak. A B/5 formátumú kiadvány angol nyelvű összefoglalót, és DVD mellékletként pedig az íróval készített portréfilmet is tartalmazza.

A könyv segít megismerni és közelebb hozni hozzánk az írót, aki töretlen hittel vallotta magát embernek és magyarnak. Olyan hiánypótló mű ez, amelynek ott a helye minden Wass Albertet tisztelő olvasó könyvespolcán!

Ára (a DVD-portréfilmmel együtt)  5000 Ft

A könyv kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak a Kiadótól, a Panoráma Világklubtól vásárolható meg.

Megrendelés a vilagklub@vilagklub.hu email címen:

Megrendelő neve:……………………………………………………

Cím………………………………………………………………

Elérhetőségek, email:…………………… mobiltelefon:………….

********************************************************************************


TŐKÉS LÁSZLÓ

KIÚTKERESÉS A HAZUGSÁG VILÁGÁBÓL

A romániai magyar református egyház helyzete a kommunista  diktatúrában

 Az alábbiakban részleteket közlünk a könyv Zalatnay István által írt előszavából

… Az egyedi – az egyszerű helyzetleírást felforgató tetté emelő – történelmi szituáció nem más, mint a hazugság világa. A totális hazugság világa. Avagy, annak a totalitárius rendszernek a világa, amelynek conditio sine qua nonja, föladhatatlan létalapja volt egy, a valósággal minden pontján diametrálisan szembenálló hazugság- rendszer felépíteni és folyamatosan fenntartani akarása. Azzal a ténnyel, hogy ez jellemezte a „létező szocializmus világát”, különösen is annak egyik legszélsőségesebb formáját, Nicolae Ceausescu rendszerét, és ez alapvető meghatározója volt az akkori erdélyi református egyház életének is, mindenki tisztában van, aki minimális ismeretek-kel rendelkezik erről a korról.

No de ki rendelkezik ilyen ismeretekkel? Természetesen az, aki élt akkor és az egyházhoz tartozott, különösen is ha lelkészként szolgált. Akinek azonban nincs személyes tapasztalata, például mert életkora miatt eleve nem is lehet, az honnan tudhatna a jelzett alapvető tényről… Hogyan lehet hiteles információja bárkinek is egy olyan világról, amelynek lényege volt mindenféle valóságos információ eltitkolása, kiváltképpen is annak megakadályozása, hogy az nyomdafestékhez, vagy akár csak bármilyen szűk kőrben is, de nyilvánossághoz jusson?

Ebből fakad az a sokszor hatalmas feszültség, amely ma a kort még megélt idősebbek és fiatalabbak között tetten érhető. Miközben az idősebbek sokszor a szó szoros értelmében a bőrükön hordozzák ezeknek az évtizedeknek a következményeit, a fiatalabbak gyakran teljes értetlenséggel fordulnak felé – ezzel természetesen az idősebbek legnagyobb ingerültségét váltva ki. Személyes tapasztalat híján a fiatalok sokszor semmit – semmi lényegeset – nem tudnak arról a világról, mert annak lételeme volt minden valós információ eltitkolása.

A hazugságnak a totális rendszere akkor csak korlátozottan lehetett sikeres, hiszen mindenki minden percben tapasztalta a „hivatalos valóság” ellenkezőjét. A történelem iróniája, hogy ma sikeresebb lehet az akkori félrevezetés. Mivel nincs már azt folyamatosan cáfoló közvetlen tapasztalat, valós információnak tűnhet az, ami akkor mindenki számára nyilvánvaló hazugság volt.

A történettudomány általában beszél a múlt történelem előtti és történelmi korszakáról annak alapján, hogy az adott korszakra nézve vannak-e vagy nincsenek írásos források… No de mi van akkor, amikor ezek a dokumentumok majdnem kizárólagosan tudatosan megtervezett dezinformációt tartalmaznak? Ebben az esetben, még ha sok millió oldalnyi írást vehetünk is kezünkbe, valójában visszacsúszunk a történelem előtti korba. Ahogyan Kányádi Sándor ragadja ezt meg nagyon pontosan A bujdosni sem tudó szegénylegény énekében: „Néhány ezer évet vissza kell butulnunk”. Bár nála ez a versben különösen is a magyar nyelvet és használatát felszámolni akaró totalitárius politikára vonatkozik, érvényes az egész akkori rendszerre. Sőt, gyakorlatilag érvényes az egész kommunizmus világára, amely tehát ebben az értelemben történelmen kívüli kor. Csak nem úgy, ahogy – eredetileg jó szándékú - megálmodói gondolták: nem történelem utáni (arany)kor, hanem történelem előtti szörnyűség.

…Mit tudott kezdeni az erdélyi reformátusság a leírt helyzettel? Mennyiben, hogyan tudott – vagy nem tudott – védekezni ellene? Sőt: mennyiben volt maga is felelős annak létrejöttéért? Milyen mértékben volt képes a politikai hatalom a maga képére formálni a református egyház belső világát?

…Tökéletesen érvényesültek a Ceausescu-rendszer politikai intenciói. Az egyházvezetés – sokszor a bornírt komikumig elmenően – lemásolta a román kommunista párt által teremtett mintát. És ezzel szemben igen csekély volt az egyházi ellenállás.

 Mi volt ennek az oka? Hogyan történhetett meg ez a totális önfeladás egy különben roppant öntudatosan tartásos, történelmileg is nagyon sokszor ellenzéki, sőt kifejezetten elnyomott helyzetekben túlélni képes és egyébként az adott társadalmi közegben kivételesen erős demokratikus hagyományokkal bíró egyház esetében? … Milyen kapcsolat van e ’87-es Beszámoló megírása és Tőkés Lászlónak a ’89-es forradalomban játszott szerepe között?

… Hogyan lehet bármiféle valós információt nyernünk egy olyan világról, amelyben szinte minden, amit leírni engedtek tudatosan hazug, első megközelítésre könnyen gondolhatjuk azt, hogy sehogyan. …Ennek az írásnak az ismerétében azt kell, hogy mondjuk: távolról sincs így! Csak meg kell találni a hazug, nyilvános információk dekódolásához szükséges módszert. Ennek a műnek a nagy érdeme éppen ennek a módszertannak a kidolgozása. A kísérlet azért nem kilátástalan, mert nem csak szellemes bonmot, hogy nagyon nagy különbség van a rendszeres hazudozás és a hazugságok rendszere között. A rendszeres hazugsághoz elég, ha valaki minden egyes esetben a valóságtól eltérőt állít. Abból azonban még nem lesz rendszer. Ahhoz föl kell állítani egy teljes, alternatív hazugság-valóságot. Az azonban soha nem lehet valóban tökéletes rendszer. A hazugságok szövedéke minden törekvés ellenére újra és újra fölfeslik, és kibukkan mögüle a valóság. A valóság, amely éppen olyan mérgező a hazugság világára nézve, mint fordítva. Hiszen elég egy-két ponton megjelennie az igazságnak, az egyértelműen leleplezi az egésznek a hazug voltát. Tőkés László írása tehát arra törekszik, hogy ily módon tudjon kibukkanni a hazugságromboló valóság a hazugság mögül. Vagyis nem elég-szik meg azzal, hogy személyes információkra, élményekre, adott esetben akkor mindenki vagy legalábbis nagyon sokak számára ismert esetekre, tényekre hivatkozzon – bár ezt is bőséggel megteszi – hanem a hazugság épületének összeomlását akarja kiváltani…

A Beszámoló első számú módszere az, hogy rámutat a hiányra, az ürességre, amely épp olyan fontos összetevője a valóságnak, mint az, ami megragadhatóan ott van. A hazugságok rendszere pedig már csak ezért sem tud igazán tökéletes alkotás lenni. A külső – és sokszor már belső – cenzúra bármilyen valóság megnyilvánulását, megmutatkozását betilthatja, de nem képes arra, hogy folyamatosan valóságos életjelenségeket produkáljon ott, ahol azok nincsenek. Képszerűen és kicsit eltúlzottan fogalmazva: az egyház legyilkolásának tényét lehetett titkolni, azonban egy hulla nem produkálhatott igazi életjelenségeket…

Mindez elégséges „a hazugság megbuktatásához”, de elégséges lehet-e vajon ahhoz is, hogy helyébe a valóság hiteles képe kerüljön? Erre a kérdésre az a válasz, hogy legfeljebb csak részlegesen. Világosan kimondja ezt gyakran közvetlenül is a Beszámoló: nem áll rendelkezésére kellő információ ahhoz, hogy hiteles, valós képet tudjon nyújtani.

… A jelzett defektus ellenére a korszakkal kapcsolatos legfontosabb tények világosan kirajzolódnak. Az, ahogyan a – részben egyházellenes, részben kisebbségellenes – állampolitikai szándék szinte akadálytalanul közvetítődik a – természetesen az állam szándékából helyükre került – egyházi vezetőkön keresztül; az, hogy folyamatosan erodálódik az egyház élete szinte minden téren, és egyre jobban közelít a puszta vegetáláshoz.

Van még egy fontos kérdés, amelyről itt szólni kell, és amely komoly gondot okozhatott a szerzőnek is. Az egész helyzet alapvető eredője politikai értelemben természetesen a kommunista állampolitika volt. Ennek nyílt kimondása azonban egyet jelentett volna egy virtuális öngyilkossággal: azonnal maga után vonta volna az állami szervek közvetlen föllépését, és minimum több éves börtönt eredményezett volna. Ezt egészen nyíltan kimondani nem lehetett. Ez a kényszer sajátos módon igen fontos, pozitív következménnyel járt. Ugyanis az erre való hivatkozással teljességgel eltolhatta volna ma-gától az egyház, a lelkésztársadalom a felelősséget a kialakult helyzetért (ahogyan a későbbi személyes önigazolási narratívákban ez szinte min-den másnál fontosabb szerepet is játszott). A Beszámoló azonban e kényszerhelyzet miatt is alapvetőn arra irányul, hogy „szaván fogja” az állami és az egyházi hatalmat.

… Tőkés László számára az igazi kérdés azonban az, hogy az egyház mit csinált ebben a helyzetben: miért vált olyannyira engedelmes eszközzé az államhatalom kezében az egyházvezetés, és az miért végezhetett olyan nagyon hatékony egyházromboló munkát a lelkésztársadalom óriási többségének szinte dermedt tehetetlensége közepette…

A Beszámoló fulmináns kritikája az akkor fennálló egyházi rendnek. Elsősorban az egyházi vezetőknek, a két püspöknek és az őket közvetlenül kiszolgáló néhány személynek, de – bár világosan különbséget téve a felelősség súlyában – egyúttal azoknak a testületeknek, illetve testületi tagoknak is, akik szavukkal, szavazatukkal legitimálták az egyház lerombolása érdekében hozott döntéseket.

De vajon jogos volt-e a Beszámoló kritikája? Miben, mennyire lett volna lehetőség más magatartásra? Erre a kérdésre nézve az egyes konkrét esetekben ma ugyanúgy nehéz vagy éppen lehetetlen egyértelmű választ adni, mint akkor. Egészében nézve azonban összehasonlítási alap lehet a többi egyház akkori helyzete, különösen is a katolikus egyházé, amely Márton Áron hősies magatartásának köszönhetően jelentős mértékben kedvezőbb volt, mint a reformátusé. Ez nemcsak bizonyos konkrét kérdésekre igaz – pl. arra, hogy az ő esetükben nem korlátoztak az időszak végén olyan mértékben a lelkészképzést, hogy az az egyház létét fenyegette volna, mint a reformátusoknál – hanem igaz az egyház belső életének közegére, szellemiségére, stílusára

 Erre nézve általánosságban kimondható, hogy az akkori erdélyi református egyház egész példátlan mértékben alkalmazkodott belső életében is a kommunista diktatúrához. A hatalom egyházon belüli gyakorlása olyan brutalitással, olyan arcpirítóan hazug módon történt, amely szinte érthetetlennek tűnhet. Miért nem volt képes az egyház minimális mértékben sem megőrizni a maga integritását? Miért kellett totálisan asszimilálódnia nemcsak az egyházi vezetőknek, hanem általában az egyházi közbeszédnek is azokhoz az állami kényszerből fakadó mechanizmusokhoz, amelyekről teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy szerencsétlen történelmi helyzetből fakadtak? Miért nem tudott az egyházi vezetés legalább összekacsintani a lelkésztársadalommal, jelezve, hogy sajnos nincs mit tenni: ebben vagy abban a kérdésben egyszerűen nincs mozgástér? Miért nem akart és tudott az egyházvezetés legalább megkísérelni két irányba közvetíteni: nemcsak az állam akaratát az egyház felé, hanem fordítva is; pl. finoman jelezve, hogy mikor, hol nincs értelme semmilyen tiltakozásnak, és mikor, hol javíthatja éppen az ő tárgyalási pozíciójukat az állammal szemben, ha hivatkozhatnak arra, hogy milyen nagy az ellenállás a lelkészkar, vagy akár a gyülekezetek részéről? Miért nem tudtak legalább a minimális, rendelkezésükre álló eszközzel visszafelé is nyomást gyakorolni, pl. azzal, hogy valamiből nemzetközi tiltakozás származhat, vagy, hogy az illető állami tisztviselőnek a székébe kerülhet, ha a maga területén „nem jól mű-ködnek a dolgok”. Röviden: miért kellett az egyházi vezetőknek ellenségként kezelniük azokat, akiket az egyházat – és egyúttal a magyar kisebbséget is – felszámolni akaró román kommunista államhatalom ellenségként kezelt? Miért váltak az akkori egyházi vezetők az egész magyar református egyháztörténetben is párját ritkítóan negatív figurákká?

Ezekre a kérdésekre a Beszámoló nem akar választ adni. De tovább gondolásra, a felszínen lévőnél mélyebb kérdések fölvetésére késztet. Az alábbiakban erre nézve fogalmazok meg néhány gondolatot.

Alighanem „olcsó megoldás” lenne arra hivatkozni, hogy az adott helyzetben, szerencsétlen módon, morálisan különösen is gyenge emberek kerültek pozícióba. Hogy ez történelmi véletlen volt, hogy kis szerencsével ugyanez a helyzet sokkal jobban is alakulhatott volna. Bár a személyes kvalitásoknak és defektusoknak néha valóban jelentős pozitív vagy negatív szerepe lehet folyamatokban, egy több évtizedes korszak esetében nem lehet erre fogni mindent. Egy fél tucat ember bármilyen silány viselkedése sem lehetett volna képes arra, hogy az egyházi közbeszédet, lelkületet, stílust abba a mélységbe taszítsa, amelyet oly bőségesen dokumentál a Beszámoló.

Az is elégtelen válasznak tűnik, hogy minden a külső körülményekből, a politikai helyzetből fakadt. Az, ami történt, nem lehetett független az egyház – és azon belül a lelkészi kar – belső világától, hagyományaitól, végső soron a magyar reformátusság létének, történelmileg kiformálódott alkatának sajátosságaitól, teológiai alapjaitól. Talán akkor értjük ezt meg legjobban, ha arra gondolunk, ami akkor nagyon sokak számára a legnagyobb sérelmet okozta. Arra, hogy nem érezték, hogy az egyházi vezetés mellettük áll, hogy igyekszik mindent megtenni az egyház érdekben, még ha az objektív okokból nagyon kevés is. Nem volt igazából őszinte összekacsintás…

A Beszámoló elemzőjének, e sorok írójának véleménye szerint ennek a szinte teljesen irracionális, mindenki számára súlyos hátrányokat okozó és – legalábbis ilyen szélsőséges módon és mértékben – kifejezetten a református egyházra jellemző hiánynak a kialakulását éppen az egyház egészen ellentétes múltja, hagyományos ethosza tette lehetővé.

 A „protestáló”, gerinces, morálisan csak a nyílt kiállást, az őszinte tartást elfogadhatónak tekintő lelki alkattól egyszerűen nem vezet út a kényszerű megalkuvás, a szélárnyékos helyen való meghúzódás legitimnek tekintéséhez. Ott ahol az elkerülhetetlen mértékben történő megalkuvás magától értetődő és helyes válasz egy adott helyzet kihívására, ott azt nem kell állandóan külön magyarázgatni; inkább csak technikai kérdés, hogy mi az optimális, hogy mi a legtöbb, amit ki lehet hozni egy beszorított helyzetből. Paradox módon éppen ott, ahol alapvetően nem legitim ez a magatartásmód, ott kényszerülnek rá arra, hogy a külső kényszerhez valamiképp belülről is alkalmazkodjanak, hogy azt a maguk számára megideologizálják.

És ez történt az erdélyi – és jóllehet jelentős eltérésekkel, de a többi magyar – református egyház esetében. Bár az akkori kisebbségi helyzetre nézve általános érvényű és józan tanácsként írta Sütő András nevezetes mondatát: „A fű lehajlik és megmarad.”, ennek tényleges megélését a református egyház hagyománya nem tette lehetővé. Természetesen lett volna elvileg másik lehetőség is: a református lelkiségi hagyomány megélése a rendkívül nehéz körülmények között is; magyarán a nagyon nagy áldozatok, akár a mártírium vállalása. Ehhez viszont nem volt elég hit, lelki erő. És így az egyház „két szék között a pad alá esett”.

Ha ez a meglátás alapvetően igaz, akkor az a sajátos helyzet, hogy a református egyház belsőleg, lelkületében, közösségi életében éppen azért szenvedte meg a legjobban ezt a korszakot, mert a legtávolabb állt attól belső lelki alkatát tekintve. Olyan nagy volt a távolság, hogy ahhoz nem lehetett hozzáidomulni némi alkalmazkodással. Annyira nem bírhatott lehajolni a fű; és ezért kénytelen volt törni: lélekben és teljességgel. Az elcsendesedés, majdnem elnémulás helyett hazudozó fecsegés töltötte be az egyház hivatalos tereit. Mivel nem férne össze a nyílt beszéd több évszázados ethoszával a kényszerű félhazugság, nem maradt más út, mint a teljes azonosulás a totális hazugsággal – vagy a teljes szakítás azzal.

Az első évtizedeken át rombolta az erdélyi reformátusság életét. A másodikból született meg a ’89-es forradalom...

BLU201205-7807-1810