www.sorsunk.net



A XXXIV. NEMZETKÖZI EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUS EMLÉKKÖNYVE

Bevezető

            Ez a könyv első szent királyunk és apostolunk megdicsőülésének kilencszázadik évében a magyar fővárosban tartott csodálatos szépségű XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus emlékét kívánja írásban és képekben megörökíteni, hogy szüntelen figyelmeztessen minket, magyar katolikusokat, arra az üdvös lelki megújulásra, amely az előkészítő szentév folyamán a magyar világi és szerzetesi papságnak világviszonylatban is páratlan lelkipásztori munkája nyomán az eucharisztikus Jézus különös kegyelméből bennünk végbement.

            De figyelmeztetni kíván minket ez a könyv arra is, hogy ha azt a sok kegyelmet, amelynek az eucharisztikus kongresszus évében lelki megújulásunkat köszönjük, egyházunk és hazánk javára, valamint saját lelkünk üdvére használjuk fel: akkor sem katolikus hitünk, sem magyarságunk miatt nem kell szégyenkeznünk; akkor befelé és kifelé bátran és büszkén vallhatjuk magunkat katolikusoknak és magyaroknak, mert a budapesti eucharisztikus világkongresszus sikeres megrendezése és a vele kapcsolatos lelki megújulás címén megmarad a becsületünk Isten és emberek előtt.

              Esztergom, 1938. augusztus 15.                                   Serdéi Jusztinián bíboros hercegprímás



Részlet a könyv első fejezetéből:

AZ UTOLSÓ VACSORA TERMÉTŐL  A BUDAPESTI  EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUSIG

         Ami Budapesten 1938 májusának utolsó hetében történt, az tulajdonképpen az Utolsó vacsora terméből indult el Nagycsütörtök titokzatos éjszakáján, amikor egy csomó megilletődött és megfélemledett egyszerű ember között először hangzott el az „ez az én testem és ez az én vérem” ígérete. Körülöttük a nemrég még ünneplő, de most már hideggé és ellenségessé uszított Jeruzsálem, sikátoraiban ismeretlen veszélyek, a város hatalmasságai – a papi fejedelmek, a hatóságok, a közhangulat – ellenük fordultak! S miután megmosta a lábakat, amelyeknek Napkelettől Napnyugatig kell vándorolniok, hogy őt dícsérjék, Mesterük megtörte a kenyeret és bort:  EZ AZ ÉN TESTEM ÉS EZ AZ ÉN VÉREM AZ ÚJ SZÖVETSÉG VÉRE. AMELY SOKAKÉRT ONTATIK, A BŰNÖK BOCSÁNATÁRA.

         Hányszor ismétlődött ez a jelenet, hasonló körülmények között egy ellenséges világ közepén, az Utolsó Vacsora termétől Budapestig! Talán annak is, hogy a Budapesten tartott eucharisztikus világkongresszust annyi akadály ostromolta, talán ennek is abból kellett fakadnia, hogy a közöttünk Testével és Vérével s személyes jelenéltével maradó Krisztus: mindig egy ellenséges világ közepette gyűjtötte maga köré híveit, hogy oltalmuk legyen és erősségük.

(A könyvet Serdült Benke Éva bocsátotta rendelkezésünkre. Az ő tulajdonát képezi. Nagyanyja, dr. Benke Jánosné Domjanschitz Irma jelen volt 1938-ban ezen az eseményen, a háromszéki Uzonból utazott fel Budapestre a helyi katolikus csoport tagjaként.) Ő őrizte meg a könyvet, amely aztán   az unokához került.)


Őszentsége XI.PIus pápa

vitéz nagybányai Horthy Miklósné, a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus fővédnöke

Pacelli Jenő bíboros, Őszentsége legátusa

Dr. Serédi Jusztinián bíboros-érsek Magyarország hercegprímása

Könyv Orbánról

Megjelent G. Fodor Gábor Az Orbán-szabály című kötete

G. Fodor Gábor a most megjelent, Az Orbán-szabály című könyvében meg akarja érteni és értetni, hogyan lett egy 25 éves, tehetséges, érzékeny fiatalemberből megkerülhetetlen, közösségének stabil jövőt biztosító politikus, aki a legjobb úton halad ahhoz, hogy államférfi legyen belőle – derül ki a XXI. Század Intézet közleményéből

Mint írják, Az Orbán-szabály olvasása közben szinte érezni, ahogy a politológus szerző maga is rádöbben:

Orbán Viktor sosem a hatalomhoz elegendő többséget akarja megszerezni, hanem mindig arra törekszik, hogy egymással szót értő, egymást tisztelni képes barátok, bajtársak közösségét állítsa maga mögé.

Ha kell, türelemmel és bölcsességgel, ha kell, megejtő és határozott példamutatással. A legfőbb Orbán-szabály ugyanis az, hogy a csapatkapitány erejét a csapata adja.

A kötet a XXI. Század Intézet Új idők című könyvsorozatának a nyitódarabjaként jelenik meg, a sorozat szerkesztője Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója.

„A XXI. Század Intézet könyvsorozata, az Új idők hazai szerzők gondolatainak közrebocsátásával kíván hozzájárulni a magyar politikai gondolkodás megújításához. Keresve sem lehetett volna illőbb és a vállalt missziót jobban hordozó kezdőkiadványt választani, mint G. Fodor Gábor politikai filozófus Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről című könyvét” – olvasható Békés Márton történész, a könyvsorozat szerkesztőjének a Látószög-blogon megjelent írásában.

A kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában és a könyvesboltokban. (magyarnemzet.hu)


TŐKÉS LÁSZLÓ

KIÚTKERESÉS A HAZUGSÁG VILÁGÁBÓL

A romániai magyar református egyház helyzete a kommunista  diktatúrában

 Az alábbiakban részleteket közlünk a könyv Zalatnay István által írt előszavából

… Az egyedi – az egyszerű helyzetleírást felforgató tetté emelő – történelmi szituáció nem más, mint a hazugság világa. A totális hazugság világa. Avagy, annak a totalitárius rendszernek a világa, amelynek conditio sine qua nonja, föladhatatlan létalapja volt egy, a valósággal minden pontján diametrálisan szembenálló hazugság- rendszer felépíteni és folyamatosan fenntartani akarása. Azzal a ténnyel, hogy ez jellemezte a „létező szocializmus világát”, különösen is annak egyik legszélsőségesebb formáját, Nicolae Ceausescu rendszerét, és ez alapvető meghatározója volt az akkori erdélyi református egyház életének is, mindenki tisztában van, aki minimális ismeretek-kel rendelkezik erről a korról.

No de ki rendelkezik ilyen ismeretekkel? Természetesen az, aki élt akkor és az egyházhoz tartozott, különösen is ha lelkészként szolgált. Akinek azonban nincs személyes tapasztalata, például mert életkora miatt eleve nem is lehet, az honnan tudhatna a jelzett alapvető tényről… Hogyan lehet hiteles információja bárkinek is egy olyan világról, amelynek lényege volt mindenféle valóságos információ eltitkolása, kiváltképpen is annak megakadályozása, hogy az nyomdafestékhez, vagy akár csak bármilyen szűk kőrben is, de nyilvánossághoz jusson?

Ebből fakad az a sokszor hatalmas feszültség, amely ma a kort még megélt idősebbek és fiatalabbak között tetten érhető. Miközben az idősebbek sokszor a szó szoros értelmében a bőrükön hordozzák ezeknek az évtizedeknek a következményeit, a fiatalabbak gyakran teljes értetlenséggel fordulnak felé – ezzel természetesen az idősebbek legnagyobb ingerültségét váltva ki. Személyes tapasztalat híján a fiatalok sokszor semmit – semmi lényegeset – nem tudnak arról a világról, mert annak lételeme volt minden valós információ eltitkolása.

A hazugságnak a totális rendszere akkor csak korlátozottan lehetett sikeres, hiszen mindenki minden percben tapasztalta a „hivatalos valóság” ellenkezőjét. A történelem iróniája, hogy ma sikeresebb lehet az akkori félrevezetés. Mivel nincs már azt folyamatosan cáfoló közvetlen tapasztalat, valós információnak tűnhet az, ami akkor mindenki számára nyilvánvaló hazugság volt.

A történettudomány általában beszél a múlt történelem előtti és történelmi korszakáról annak alapján, hogy az adott korszakra nézve vannak-e vagy nincsenek írásos források… No de mi van akkor, amikor ezek a dokumentumok majdnem kizárólagosan tudatosan megtervezett dezinformációt tartalmaznak? Ebben az esetben, még ha sok millió oldalnyi írást vehetünk is kezünkbe, valójában visszacsúszunk a történelem előtti korba. Ahogyan Kányádi Sándor ragadja ezt meg nagyon pontosan A bujdosni sem tudó szegénylegény énekében: „Néhány ezer évet vissza kell butulnunk”. Bár nála ez a versben különösen is a magyar nyelvet és használatát felszámolni akaró totalitárius politikára vonatkozik, érvényes az egész akkori rendszerre. Sőt, gyakorlatilag érvényes az egész kommunizmus világára, amely tehát ebben az értelemben történelmen kívüli kor. Csak nem úgy, ahogy – eredetileg jó szándékú - megálmodói gondolták: nem történelem utáni (arany)kor, hanem történelem előtti szörnyűség.

…Mit tudott kezdeni az erdélyi reformátusság a leírt helyzettel? Mennyiben, hogyan tudott – vagy nem tudott – védekezni ellene? Sőt: mennyiben volt maga is felelős annak létrejöttéért? Milyen mértékben volt képes a politikai hatalom a maga képére formálni a református egyház belső világát?

…Tökéletesen érvényesültek a Ceausescu-rendszer politikai intenciói. Az egyházvezetés – sokszor a bornírt komikumig elmenően – lemásolta a román kommunista párt által teremtett mintát. És ezzel szemben igen csekély volt az egyházi ellenállás.

 Mi volt ennek az oka? Hogyan történhetett meg ez a totális önfeladás egy különben roppant öntudatosan tartásos, történelmileg is nagyon sokszor ellenzéki, sőt kifejezetten elnyomott helyzetekben túlélni képes és egyébként az adott társadalmi közegben kivételesen erős demokratikus hagyományokkal bíró egyház esetében? … Milyen kapcsolat van e ’87-es Beszámoló megírása és Tőkés Lászlónak a ’89-es forradalomban játszott szerepe között?

… Hogyan lehet bármiféle valós információt nyernünk egy olyan világról, amelyben szinte minden, amit leírni engedtek tudatosan hazug, első megközelítésre könnyen gondolhatjuk azt, hogy sehogyan. …Ennek az írásnak az ismerétében azt kell, hogy mondjuk: távolról sincs így! Csak meg kell találni a hazug, nyilvános információk dekódolásához szükséges módszert. Ennek a műnek a nagy érdeme éppen ennek a módszertannak a kidolgozása. A kísérlet azért nem kilátástalan, mert nem csak szellemes bonmot, hogy nagyon nagy különbség van a rendszeres hazudozás és a hazugságok rendszere között. A rendszeres hazugsághoz elég, ha valaki minden egyes esetben a valóságtól eltérőt állít. Abból azonban még nem lesz rendszer. Ahhoz föl kell állítani egy teljes, alternatív hazugság-valóságot. Az azonban soha nem lehet valóban tökéletes rendszer. A hazugságok szövedéke minden törekvés ellenére újra és újra fölfeslik, és kibukkan mögüle a valóság. A valóság, amely éppen olyan mérgező a hazugság világára nézve, mint fordítva. Hiszen elég egy-két ponton megjelennie az igazságnak, az egyértelműen leleplezi az egésznek a hazug voltát. Tőkés László írása tehát arra törekszik, hogy ily módon tudjon kibukkanni a hazugságromboló valóság a hazugság mögül. Vagyis nem elég-szik meg azzal, hogy személyes információkra, élményekre, adott esetben akkor mindenki vagy legalábbis nagyon sokak számára ismert esetekre, tényekre hivatkozzon – bár ezt is bőséggel megteszi – hanem a hazugság épületének összeomlását akarja kiváltani…

A Beszámoló első számú módszere az, hogy rámutat a hiányra, az ürességre, amely épp olyan fontos összetevője a valóságnak, mint az, ami megragadhatóan ott van. A hazugságok rendszere pedig már csak ezért sem tud igazán tökéletes alkotás lenni. A külső – és sokszor már belső – cenzúra bármilyen valóság megnyilvánulását, megmutatkozását betilthatja, de nem képes arra, hogy folyamatosan valóságos életjelenségeket produkáljon ott, ahol azok nincsenek. Képszerűen és kicsit eltúlzottan fogalmazva: az egyház legyilkolásának tényét lehetett titkolni, azonban egy hulla nem produkálhatott igazi életjelenségeket…

Mindez elégséges „a hazugság megbuktatásához”, de elégséges lehet-e vajon ahhoz is, hogy helyébe a valóság hiteles képe kerüljön? Erre a kérdésre az a válasz, hogy legfeljebb csak részlegesen. Világosan kimondja ezt gyakran közvetlenül is a Beszámoló: nem áll rendelkezésére kellő információ ahhoz, hogy hiteles, valós képet tudjon nyújtani.

… A jelzett defektus ellenére a korszakkal kapcsolatos legfontosabb tények világosan kirajzolódnak. Az, ahogyan a – részben egyházellenes, részben kisebbségellenes – állampolitikai szándék szinte akadálytalanul közvetítődik a – természetesen az állam szándékából helyükre került – egyházi vezetőkön keresztül; az, hogy folyamatosan erodálódik az egyház élete szinte minden téren, és egyre jobban közelít a puszta vegetáláshoz.

Van még egy fontos kérdés, amelyről itt szólni kell, és amely komoly gondot okozhatott a szerzőnek is. Az egész helyzet alapvető eredője politikai értelemben természetesen a kommunista állampolitika volt. Ennek nyílt kimondása azonban egyet jelentett volna egy virtuális öngyilkossággal: azonnal maga után vonta volna az állami szervek közvetlen föllépését, és minimum több éves börtönt eredményezett volna. Ezt egészen nyíltan kimondani nem lehetett. Ez a kényszer sajátos módon igen fontos, pozitív következménnyel járt. Ugyanis az erre való hivatkozással teljességgel eltolhatta volna ma-gától az egyház, a lelkésztársadalom a felelősséget a kialakult helyzetért (ahogyan a későbbi személyes önigazolási narratívákban ez szinte min-den másnál fontosabb szerepet is játszott). A Beszámoló azonban e kényszerhelyzet miatt is alapvetőn arra irányul, hogy „szaván fogja” az állami és az egyházi hatalmat.

… Tőkés László számára az igazi kérdés azonban az, hogy az egyház mit csinált ebben a helyzetben: miért vált olyannyira engedelmes eszközzé az államhatalom kezében az egyházvezetés, és az miért végezhetett olyan nagyon hatékony egyházromboló munkát a lelkésztársadalom óriási többségének szinte dermedt tehetetlensége közepette…

A Beszámoló fulmináns kritikája az akkor fennálló egyházi rendnek. Elsősorban az egyházi vezetőknek, a két püspöknek és az őket közvetlenül kiszolgáló néhány személynek, de – bár világosan különbséget téve a felelősség súlyában – egyúttal azoknak a testületeknek, illetve testületi tagoknak is, akik szavukkal, szavazatukkal legitimálták az egyház lerombolása érdekében hozott döntéseket.

De vajon jogos volt-e a Beszámoló kritikája? Miben, mennyire lett volna lehetőség más magatartásra? Erre a kérdésre nézve az egyes konkrét esetekben ma ugyanúgy nehéz vagy éppen lehetetlen egyértelmű választ adni, mint akkor. Egészében nézve azonban összehasonlítási alap lehet a többi egyház akkori helyzete, különösen is a katolikus egyházé, amely Márton Áron hősies magatartásának köszönhetően jelentős mértékben kedvezőbb volt, mint a reformátusé. Ez nemcsak bizonyos konkrét kérdésekre igaz – pl. arra, hogy az ő esetükben nem korlátoztak az időszak végén olyan mértékben a lelkészképzést, hogy az az egyház létét fenyegette volna, mint a reformátusoknál – hanem igaz az egyház belső életének közegére, szellemiségére, stílusára

 Erre nézve általánosságban kimondható, hogy az akkori erdélyi református egyház egész példátlan mértékben alkalmazkodott belső életében is a kommunista diktatúrához. A hatalom egyházon belüli gyakorlása olyan brutalitással, olyan arcpirítóan hazug módon történt, amely szinte érthetetlennek tűnhet. Miért nem volt képes az egyház minimális mértékben sem megőrizni a maga integritását? Miért kellett totálisan asszimilálódnia nemcsak az egyházi vezetőknek, hanem általában az egyházi közbeszédnek is azokhoz az állami kényszerből fakadó mechanizmusokhoz, amelyekről teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy szerencsétlen történelmi helyzetből fakadtak? Miért nem tudott az egyházi vezetés legalább összekacsintani a lelkésztársadalommal, jelezve, hogy sajnos nincs mit tenni: ebben vagy abban a kérdésben egyszerűen nincs mozgástér? Miért nem akart és tudott az egyházvezetés legalább megkísérelni két irányba közvetíteni: nemcsak az állam akaratát az egyház felé, hanem fordítva is; pl. finoman jelezve, hogy mikor, hol nincs értelme semmilyen tiltakozásnak, és mikor, hol javíthatja éppen az ő tárgyalási pozíciójukat az állammal szemben, ha hivatkozhatnak arra, hogy milyen nagy az ellenállás a lelkészkar, vagy akár a gyülekezetek részéről? Miért nem tudtak legalább a minimális, rendelkezésükre álló eszközzel visszafelé is nyomást gyakorolni, pl. azzal, hogy valamiből nemzetközi tiltakozás származhat, vagy, hogy az illető állami tisztviselőnek a székébe kerülhet, ha a maga területén „nem jól mű-ködnek a dolgok”. Röviden: miért kellett az egyházi vezetőknek ellenségként kezelniük azokat, akiket az egyházat – és egyúttal a magyar kisebbséget is – felszámolni akaró román kommunista államhatalom ellenségként kezelt? Miért váltak az akkori egyházi vezetők az egész magyar református egyháztörténetben is párját ritkítóan negatív figurákká?

Ezekre a kérdésekre a Beszámoló nem akar választ adni. De tovább gondolásra, a felszínen lévőnél mélyebb kérdések fölvetésére késztet. Az alábbiakban erre nézve fogalmazok meg néhány gondolatot.

Alighanem „olcsó megoldás” lenne arra hivatkozni, hogy az adott helyzetben, szerencsétlen módon, morálisan különösen is gyenge emberek kerültek pozícióba. Hogy ez történelmi véletlen volt, hogy kis szerencsével ugyanez a helyzet sokkal jobban is alakulhatott volna. Bár a személyes kvalitásoknak és defektusoknak néha valóban jelentős pozitív vagy negatív szerepe lehet folyamatokban, egy több évtizedes korszak esetében nem lehet erre fogni mindent. Egy fél tucat ember bármilyen silány viselkedése sem lehetett volna képes arra, hogy az egyházi közbeszédet, lelkületet, stílust abba a mélységbe taszítsa, amelyet oly bőségesen dokumentál a Beszámoló.

Az is elégtelen válasznak tűnik, hogy minden a külső körülményekből, a politikai helyzetből fakadt. Az, ami történt, nem lehetett független az egyház – és azon belül a lelkészi kar – belső világától, hagyományaitól, végső soron a magyar reformátusság létének, történelmileg kiformálódott alkatának sajátosságaitól, teológiai alapjaitól. Talán akkor értjük ezt meg legjobban, ha arra gondolunk, ami akkor nagyon sokak számára a legnagyobb sérelmet okozta. Arra, hogy nem érezték, hogy az egyházi vezetés mellettük áll, hogy igyekszik mindent megtenni az egyház érdekben, még ha az objektív okokból nagyon kevés is. Nem volt igazából őszinte összekacsintás…

A Beszámoló elemzőjének, e sorok írójának véleménye szerint ennek a szinte teljesen irracionális, mindenki számára súlyos hátrányokat okozó és – legalábbis ilyen szélsőséges módon és mértékben – kifejezetten a református egyházra jellemző hiánynak a kialakulását éppen az egyház egészen ellentétes múltja, hagyományos ethosza tette lehetővé.

 A „protestáló”, gerinces, morálisan csak a nyílt kiállást, az őszinte tartást elfogadhatónak tekintő lelki alkattól egyszerűen nem vezet út a kényszerű megalkuvás, a szélárnyékos helyen való meghúzódás legitimnek tekintéséhez. Ott ahol az elkerülhetetlen mértékben történő megalkuvás magától értetődő és helyes válasz egy adott helyzet kihívására, ott azt nem kell állandóan külön magyarázgatni; inkább csak technikai kérdés, hogy mi az optimális, hogy mi a legtöbb, amit ki lehet hozni egy beszorított helyzetből. Paradox módon éppen ott, ahol alapvetően nem legitim ez a magatartásmód, ott kényszerülnek rá arra, hogy a külső kényszerhez valamiképp belülről is alkalmazkodjanak, hogy azt a maguk számára megideologizálják.

És ez történt az erdélyi – és jóllehet jelentős eltérésekkel, de a többi magyar – református egyház esetében. Bár az akkori kisebbségi helyzetre nézve általános érvényű és józan tanácsként írta Sütő András nevezetes mondatát: „A fű lehajlik és megmarad.”, ennek tényleges megélését a református egyház hagyománya nem tette lehetővé. Természetesen lett volna elvileg másik lehetőség is: a református lelkiségi hagyomány megélése a rendkívül nehéz körülmények között is; magyarán a nagyon nagy áldozatok, akár a mártírium vállalása. Ehhez viszont nem volt elég hit, lelki erő. És így az egyház „két szék között a pad alá esett”.

Ha ez a meglátás alapvetően igaz, akkor az a sajátos helyzet, hogy a református egyház belsőleg, lelkületében, közösségi életében éppen azért szenvedte meg a legjobban ezt a korszakot, mert a legtávolabb állt attól belső lelki alkatát tekintve. Olyan nagy volt a távolság, hogy ahhoz nem lehetett hozzáidomulni némi alkalmazkodással. Annyira nem bírhatott lehajolni a fű; és ezért kénytelen volt törni: lélekben és teljességgel. Az elcsendesedés, majdnem elnémulás helyett hazudozó fecsegés töltötte be az egyház hivatalos tereit. Mivel nem férne össze a nyílt beszéd több évszázados ethoszával a kényszerű félhazugság, nem maradt más út, mint a teljes azonosulás a totális hazugsággal – vagy a teljes szakítás azzal.

Az első évtizedeken át rombolta az erdélyi reformátusság életét. A másodikból született meg a ’89-es forradalom...


Reményi Tibor:

Mi marad? 

(Válogatott versek−esszék‒novellák)

A ceglédi származású mérnök-író 2019-ben megjelent új kötete híven tükrözi a szerző nagy ívű gondolkodásmódját, tágas világlátását. Nem idegen tőle, hogy egymástól távol eső élethelyzetek és tudományterületek között teremtsen ‒ olykor meglepő ‒ kapcsolódást. Ebben a könnyben is a könnyed lírától a mély filozófiai eszmefuttatásokig szinte minden típusú írás megtalálható.

A szülőföld szeretete, 20. századi drámai családtörténetek, távoli világok és emberi sorsok, személyes fájdalmak és gyászok, örök vágyak és remények leírásának rapszódia-szerű lüktetésével találkozik az olvasó, miközben önmaga is keresi az érvényes választ a címadó kérdésre: milyen múlhatatlan érték, szellemi örökség marad  „belőlünk” arasznyi földi létünk után. 

    Szépirodalmi színvonalú, üdítő, elgondolkodtató és izgalmas olvasmány.

    A szép kiállítású, 172 oldalas könyv megrendelhető a szerzőtől a „tibor.remenyi@gmail.com” címen, vagy a +36-20-2321937 mobil telefonon. Ára: 2000 forint; fizetési mód: megegyezés szerint.


******************************************************

Álombál

Meghívót kaptam sérült emlékeim báljára. Hintók és csilingelő szánok hozták az emlékek vendégseregét. A bálterem egy óriási kastély emeletén volt, a kastély a világ bölcsője fölé magasodott. Északi oldalán hullott a hó, és néma tisztaság ölelte a kastélyt. Délről szikrázott a nap, és az izzó homokon akácerdők sörényét csókolta a meleg szél. Emitt zsongott az élet, amott csöndben várakozott a jövő.

A tánc káprázatos volt. Haláltánc az örök élet dallamaira. Emberarcú tájak, színek és illatok isteni ruhákban hullámzottak a furcsa terem tükör-parkettjén. Ott voltak mind, akik már elmentek, és eljöttek a még meg nem érkezettek. Nem fény volt és árnyék, hanem mindent elöntő világosság és tisztaság. Nem meleg volt vagy hideg, hanem egy soha nem érzett létezés boldog hőmérsékletében úszott minden.   

Senki nem beszélt, és mindenki értett mindent. Kisfiús arcú félelmek bátran kérték fel érett tündérkirálynők szerelemeit, s eggyé olvadva suhantak át a sejtelmes termeken.

Mindenki meggyógyult, mindenki visszajött, mindenki mosolygott. Lehetetlen találkozások szülték újjá önmagukat, elmulasztott jóságok visszakapták esélyeiket.

Aztán éjszaka lett. Sűrű, hideg, sötét angyaltalan éjszaka. Kemény lépések kopogtak a fagyott földön. Józan realitás vette át az uralmat a báli könnyedség fölött. A szépség arcai visszaköltöztek kiszabott mértékeik arányaiba. A bál véget ért. Némely emlék élt tovább sérülten, némely belehalt az örömbe.



*****************************************************************************************************************************

Pordány László

Harminc év a magyarság szolgálatában

Előszó

Olyan kötetet tartunk a kezünkben, amilyenre időről időre akkora szükségünk lenne, mint a helyenként évente kötelező szakmai továbbképzésekre. Mert azt tudjuk, hogy az alapvető, az iskolában-egyetemen elsajátított tudással diplomát és címet szerezhet akárki, de csupán ezzel lemarad a világ gyors fejlődése mögött. Ez a kisebb baj, ám az emberi tudatra rákényszerített ismerethiány a tájékozatlanságon kívül el is torzít, miatta fél-igazságok, összevisszaságok áldozatául esik az ember. És innen nincs is sok a diktatúrák tombolásáig!

Pordány László politikai, elsősorban diplomáciai pályájának keresztmetszete ez a kötet. Legalábbis a cím alapján elindulva erre számíthatunk. Azonban az első fejezetbe beleolvasva, elakadunk az időben. Mert az előrevetített harminc esztendőt jóval megelőző „élményfeltáró-halmazzal” találkozunk. Azzal a 80-as években az addig fortyogó, majd gyilkos, kénes gőzgént előtört és egyre elképzelhetetlenebb méreteket öltő romániai magyarellenességgel, embertelenséggel, amelyet az erdélyi kirándulásra magát elszánt látogató már jóval a határátlépés előtt megtapasztalt. S miközben közeledett Biharkeresztes vagy Nagylak felé, Pordány László időben előre- és visszamenőn megismerteti az esetleg még hiányos tapasztalattal rendelkező olvasóval nemcsak Erdély, de a nemzet történelmét is – Trianonig és Trianon után, és elegáns írói megoldással összefüggésbe hozza az éppen akkori eseményekkel. Hatalmas történelmi, filológiai műveltséggel, érthetően, de nem „középiskolás fokon” olyan összetett képet nyújt a magyar–román határon akkoriban dívott, mindkét oldali hivatalos eljárásokról, amitől akár még ma is végigfut az ember hátán a hideg. A magyar vámtiszt és a határőr fölényeskedő, pökhendi magatartásáról a partiumi-erdélyi, éppen napi élelmét szorongató magyar „idegenekkel” szemben, a román hivatalosok paranoiás, főleg az írott szóra vadászó gyakorlatáról –, nos, ez elég is ahhoz, hogy ne tegyük le kezünkből a könyvet. És semmiképpen nem azelőtt, hogy el ne olvasnák a befejező vallomást, amitől egy erdélyi, székelyföldi, könnyen meghatódó „fejérnép” szemét elfutja a könny:

Mint Nagylaknál a tornyokat, a szikrázó napsütés a lábam elé hozza a Cenk meredek oldalát és éles kontúrjait. Lent elővillan a Fekete-templom, a régi városháza tornya és a Szent Bertalan-templom. Már bent is vagyok az Óvárosban; gyermekkor: „Die Stadt meiner Traume.” Most volna jó hazamenni. Az ötlet váratlanul támad, mégis a legjobbkor: kezemben – tankomban – a megvalósítás lehetősége. Csak először a munkát kell elvégezni. Aztán, ha készen vagyok vele, elindulok hazafelé. Talán holnap, vagy holnapután, de az is lehet, hogy már ma délután. Elindulok a Kézdivásárhely felé vezető úton. Lehet, hogy a hídnál elkanyarodom Sepsi felé. Akármerre fordulok, már előttem a negyvennégyes határ. Lassan a tankkal, mondom, itthon vagyunk. Székelyföldön. Felkocogok Csíkba, és ha Szeredában nincs maradásom, áthajtok a Hargitán Székelyudvarhelyre. Udvarhelyen biztosan nem állok meg; egy éve sincs, hogy D.-t itt kínozták halálra a szekuritáté emberei; erre nem jó emlékezni. De a Kalonda-tetőre talán felhajtok, benézek Tamási Gáspárhoz, megnézem öccse, Áron sírját. Vagy megállok Szejkefürdőn és felballagok Orbán Balázs sírjához. Valahol meg kell álljak, hiszen itthon vagyok. Ez a hazám.” (36.o.)

Ez a hazám – ezért a hazáért, ezt a hazát magáénak valló tizenöt millió magyarért akart tenni, amikor életét és a feleségéét is kockáztatva vállalta az üzenetek, szamizdát papírok csempészését,  amikor polgári hivatását, az egyetemi tanári állást felhagyva, habozás nélkül az Antal József világot megrázó jelszavát vállaló nemzeti erőkhöz csatlakozott, s tette lelkesen, amit tennie kellett. És mert a tizenötmillió nem csupán szám volt és maradt azóta sem számára, hanem a nemzet összessége, határon innen és túl, no meg a diaszpórában, ezért örült a nagyköveti kinevezéseknek. Ausztrália – Új-Zéland, majd Dél-Afrika, végül Kanada nemcsak határokat nyitott meg előtte, nemcsak világrészek sajátosságainak megtapasztalásához segítette hozzá, hanem megerősítette abban a hitében is, hogy bárhol éljen a magyar ember, soha nem lesz számára közömbös a szülőföldje. De a távolság, a gyökérvesztés gyakran szellemi, eszmei eltévelyedéshez vezet,  ezért van nagy szükség az alázatos küldetéstudattal felvértezett diplomatára  a messze idegenben. Hogy eligazítson, segítsen a nemzeti tudat megerősítésében, sok esetben megtalálásában. Szerencséje is volt Pordány Lászlónak, mert mindenütt talált művelt, lelkes segítőket, munkatársakat. De mindenütt akadtak olyanok is, akik az összetartás erősítése helyett a rombolásban, a bomlasztásban lelték örömüket. Ilyenkor kellett a legény a gáton!

Kanadai hivatalos kinevezése előtt ismertem meg Pordány Lászlót. Torontói trianoni megemlékezésünkre érkezett Budapestről, Lezsák Sándor ajánlásával. Már akkor feltűnt szerénységbe burkolt nagy tudása, amelyet aztán nagykövetként messzemenően gyümölcsöztetett. Ami különösen megkülönböztető jegye volt magatartásának – és ami ebben a könyvben is nyomon követhető -, hogy úgy tudta a kényes vagy sértőnek mutatkozó emberi vagy közösségi ellentéteket elsimítani, a megoldás felé terelni, hogy soha nem alázta, leckéztette meg egyik vitatkozó felet sem. És minden mondata, minden hivatalos vagy magánemberként tapasztalt cselekedete tanított.

“Ez a hazám!” – akár személyi logója is lehetne ez minden felelősségteljes magyarnak a világ minden táján. Vereckétől Nándorfehérváron át Triesztig és Ungvárig vagy a Barcaságig, sőt, a legújabb felfedezések szerint akár Konstancáig

mindenütt érvényes a kétségbeesett kérdés: “Hol vagy, István király?” Ez a nem politikai fogantatású, sokkal inkább nemzeti elkötelezettségű cél vezette e kötet egyik fejezetét kitevő, három angol nyelvű előadásának megtartására. Rendet akart teremteni, legalábbis elgondolkoztatni azokat, akik hiányos történelmi ismeretekkel – még nagyobb bűn, ha igencsak pontos adatok és tudás birtokában teszik – támadják Magyarországot, és az elcsatolt területekre szorított magyarság megsemmisítésére aspirálnak.

Bukaresti hallgatóságának Erdély történelmét mutatta be – nem nemzeti szlogenek hangoztatásával, nem vádaskodva, nem érzegős felhangokkal, hanem olyan hiteles adatok felidézésével, amelyeket cáfolni ugyan lehet – és tették is! -, de csak hazug, dákó-román elméletek cifra kavalkádjával. És ezt tette Varsóban is az OSCE Konferencián: a bevándorlás (akkori!) pillanatnyi ürügyén nem szorítkozott csupán a Vajdaságot fenyegető veszélyre, hanem a hivatalos magyar állásponttal párhuzamosan bemutatta azt a történelmi hátteret is, amely a magyarokat és a volt Nagy-Jugoszlávia életét, kapcsolatait jellemezte.

Kanadai nagykövetként fontosnak tartotta a nemzeti tudat állandó erősítését a kanadai magyar diaszpórában, de azt akarta, hogy kollégái, a kanadai nagykövetek is ismerjék kis országunk ezer éves nagy történelmét. Kis keretbe – dióhéjba – csomagolva tartott angolul előadást nem magyar diplomata vendégeinek, melyek szövegét kis zsebkönyv formájában legszívesebben évente küldenék el minden nagykövetségnek – ismétlésre, hogy tudják: a Kárpátok alatt nem mindig sírt Góg és Magóg fia (Ady Endrét aposztrofálva), hanem cselekedett. Ezért maradt meg ezer esztendők óta és fog megmaradni a jövőben is!

Ahogy olvasom a kanadai fejezetet, mintha csak most érteném meg, hogy valójában ki is volt itt nekünk, a kanadai magyar diaszpóra magyarjainak Pordány László nagykövet. Ő volt az, aki nem csak szavakkal tudatosította bennünk, hogy egy olyan nemzet tagjai vagyunk, amelynek kormánya, az Orbán-kormány megteremtette az elszakított nemzetrészek és az anyaország, valamint a diaszpóra és anyaország közötti, minden korábbinál erőteljesebb kapcsolat kialakulásának a lehetőségét, konkrét formába öltve a Szabó Dezső-i kijelentést, hogy “minden magyar felelős minden magyarért.” Ezt szerette volna belénk plántálni a nemzettudat erősítésével. Ezért támogatott minden közösségi kezdeményezést, ezért – ismételten hangsúlyoznám – tanított! A “nemzettudatlanság” – könyvéből kölcsönzött kifejezés – megszüntetése érdekében akár a személyét ért igaztalanságokat is elhallgatta, nem harcolt a hivatalos rangját megillető elismerésért, de nem engedett meggyőződéséből sem.

Ha van hiánypótló munka a szakirodalomban, akkor ez a Pordány László születésnapjára készült összeállítás mindenképpen az! Egy talpig becsületes, nemzetének és annak kormányának alázatos szolgája mutatja be azt a kort, amelyben még most is és szakadatlanul folyik a világos, józan nemzettudat elhomályosítására irányuló támadás.

                  Dancs Rózsa                                                                  Dancs Rózsa írása és portréja az Irodalom rovatban olvasható.

            

                                          Részlet a könyvből

                                                   Felhívás


Soha nem volt olyan nagylelkűen befogadó, vendégszerető. és mégis mindenkitől magára hayott nemzet, mint a magyar.

Soha egyetlen nemzt sem vérzett annyit Európáért és a világért – tatárokkal és törökökkel, kánokkal, pasákkal és janicsárokkal, mindenféle rablókkal és betolakodókkal szemben, védelmezve a “művelt nyugatot” – mint a magyar.

Soha népnek nem volt annyi dicsőséges forradalma és szabadságharca, mint a magyarnak, és mégis soha nem aláztak meg nemzetet úgy, mint a magyart.

Soha nem volt nemzetnek olyan természetesen határolt és egységes országa, mint a miénk, és mégis soha Európában nem szaggattak szét nemzetet úgy, mint a magyart, és nem daraboltak szét úgy földet, mint Magyarországét.

Soha senki nem vált hazájában másodosztályú állampolgárrá, szülőföldjén lenézett “bozgor”-rá, saját hazájában hazátlanná úgy, mint a magyar. Senkinek nem volt olyan reménytelen a sorsa Európában, mint aki a Kárpát-medencében a határainkon kívül él és  - magyar.

Senkinek a sorsa nem kiált ma hangosabban honfitársai segítő kezéért, mint akit úgy hívunk: kisebbségben élő magyar.

És mégis: egyetlen nemzet sem érkezett olyan történelmi pillanathoz és néz olyan ígéretes jövő elé, mint most a magyar.

Ha segítünk, ha Ön is segít, most.

1992 március, a Magyar kisebbségek hónapja.

                     Pordány László nagykövet, fővédnök             Magyar élet, 1992. március 5.

Megjelent a 75 éves szerző tiszteletére.  Kiadó: ANTOLÓGIA Kiadó és Nyomda Kft. 2020.

 

Dokumentum 1995 márciusából

Pordány László nyílt levele Horn Gyula miniszterelnöknek, (1915. március)

Mint magyar állampolgárokat, akik egyúttal az egyetemes magyarság, azaz a Magyar nemzet tagjainak is valljuk magunkat, mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy Ön és kormánya olyan szerződések aláírására készül a románokkal és a szlovákokkal, melyekben Magyar hitet, reményt, önbecsülést, valamint a véglegesnek szánt önfeladást kínálja cserébe semmiért, vagy majdnem semmiért. Ön és külügyminisztere elképeszt bennünket, amikor kéretlenül és folyaamtosan hangoztatja itthon s külföldön, hogy nem kívánja a határok megváltoztatását. Nyilvánvaló, hogy egyetlen józanul gondolkodó ember sem kíván erőszakos határváltoztatást. A határok sérthetetlenségének unos-untalan hangoztatása azonban nem Magyar feladat, és enyhén szólva sem magyar érdek; ellenkezőleg, szomszédaink érdeke.

                                                                                                        (Átalvető, 2010. December, 76. szám.)

Portré

Dr. Pordány László – bár Pécsett született, egyetemi éveit Szegeden töltötte, s szerezte meg ugyanott diplomáját a Bölcsészettudományi Karon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában, az USA-ban, - utóbbi ország több egyetemén is oktatva. A ’80-as években ugyancsak Szegeden munkatársaival megalapította az angol nyelvű hungarológiai tanszéket. Számos publikációja, könyve jelent meg. Feleségével, Csikós Mária tanárnővel együtt az MDF szegedi alapitói között voltak, melynek Pordány László első elnöke volt. Később Lezsák Sándor elnöksége alatt az országos elnökség tagja, időközben Csoóri Sándor elnöksége idején az MVSZ külügyi titkára volt.

1990-ben a választások után belépett az újjáalakuló külügyminisztériumba; első nagyköveti kinevezése Ausztráliába és Új-Zélandra szólt ugyanabban az évben. A baloldal győzelme után hazatért és kilépett, majd legközelebb 1999-ben lett ismét nagykövet az Orbán kormány kinevezettjeként Dél-Afrikában.  Utolsó nagyköveti szolgálata Kanadában volt, a második Orbán kormány idején. Végleges hazatérése és nyugdíjazása után (2014) visszatért korábbi Egyesületébe, a Nemzeti Fórumba.


A szerk. megjegyzése: Dr. Pordányné Csikós Mária férjével együtt részt vett a Szegedi Erdélyi Kör 1988. december 4-i megalapításában, valamint az EKOSZ első, szegedi megszervezésében. Ő maga  a Szegedi Erdélyi Kör első elnöke volt, miután Szegedre már 1988 második felében érkeztek menekültek Erdélyből.
Néhány további gondolat a szerk. részéről: A könyv egyes fejezeteit olvasva, és végiggondolva saját, 29 éves múltunkat, megdöbbenve kell szembesülnünk a ténnyel, hogy mindeddig nem jelent meg oldalainkon Pordány László neve, eszmeisége, lelkülete. Ami teljes mélységében azonos a mienkkel. A hiba “a mi készülékünkben “ volt, meg talán a közéletbeli súlykülönbségben, nyilván a mi hátrányunkra. Annál inkább büszkék lehetünk arra, hogy mostani kiegyenesedésünk felkeltette figyelmét, és megajándékozott minket “magával”. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben döntő szerepe feleségének, Csikós Máriának volt, amiért nem lehetünk neki elég hálásak. (K.P.)

*******************************************************************************************

****************************************************************************************

A Sorsunk karácsonyi indításánál – az alkalom okán – tettük közzé Nagyvarjasi Szabó István kötetének egyik, karácsonyi témájú írását. Most, tovább lépve és kötelességünknek eleget téve közöljük a könyv előszavát a kiváló Sarusi Mihály tollából, de előtte álljon itt az író életrajzként megnevezett rövid életírása.

Egyben, kihasználva az alkalmat, mondunk köszönetet Szabó Pista drága barátunknak az évek alatt az (akkor még a mi) Átalvetőnknek megküldött írásokért, melyek közül több is része e könyvnek. Az utóbb történtek őt is lesújtották.  Most pedig, a Főnix-madár jegyében szólítjuk őt magunk mellé, vissza az életbe.  

Curriculum vitae

Kezdhetném azzal, hogy születtem, de ez kézzelfogható és nem is emlékszem rá. A gyerekkorom élénken rémlik - mert én is voltam gyermek, becsszóra. Bámultam a felnőtteket, főleg az öregeket, amikor meséltek. És sorjáztak a történetek, tapasztalatok, tanulságok. Ezek a mesék és mesélők megtanítottak hallgatni, figyelni és kérdezni. Ők meséltek azzá, aki vagyok. Meg az is, hogy nem volt tévé, mobil, ilyesmik.

Iskoláim otthon Nagyvarjason, aztán Tornyán, Magyar-Pécskán következtek, egyetem Kolozsvárott. Filozófia szak, ami úgy volt kitalálva, hogy feljogosított a történelem tanítására is, középiskolával bezárólag. Érdekes volt. Főleg a marxizmus-leninizmus. Marx, Engels és Lenin műveiben ott volt, abszolute tévedhetetlenül és abszolute tudományosan   - a múlt, jelen, jövő. Kulcsrakészen. Csak meg kellett találni. S nem individualista, egyénieskedő módon, hanem a Párt bölcs irányítása alatt. Csakis. (Falumban többen is érdeklődtek, mi a fene az a filozófia? Mikor egyszer néhai Telek Gyuri bácsinak lelkesen ecseteltem tanulmányaim mibenlétét és végtelen távlatait, kivárta, míg lélegzetet veszek, s csak annyit szólt: Oszt tik ott okosodtok vagy okoskodtok? Ezt a kérdést azóta sem felejtettem el és azóta sem vagyok biztos a válaszban. Köszönöm, Gyuri bácsi. A lényegre tapintottál.)

A Párt tévedhetetlen, mindig felismeri a helyes utat - mondá Gál János professzorunk. Az egyén tévedhet - a Párt sohasem. Mégis, eretnek módon, az jutott eszembe, hogy a marxizmus-leninizmus csak akkor működne jól, ha az emberiség csupa hibátlan, tökéletes lényből - vagyis kizárólag angyalokból állna. Akkor viszont teljesen fölösleges lenne Marx és Lenin túl izmos "izmusa". Aztán színre lépett népünk legszeretettebb fia, a Kárpátok Géniusza, a Szkornicsesti Tölgy - az aranykorszak és a racionális táplálkozás lánglelkű feltalálója - mostmárugyetudjuk, kit takar e sok jobb sorsra érdemes jelző - aki, úgymond, alkotó módon, egyre nagyobb és nagyobb lendülettel, megállíthatatlanul továbbfejlesztette a dialektikus és történelmi materializmust. De tökéletes, "nagyszerű népünk" - amely tökéletlen és nyájszerű, de távolról sem mindig nyájas egyedekből állt - nem tudta őt követni az egyre nagyszerűbb, csodálatos csúcsokra. A többit tudjuk.

A nagy francia forradalom után megkérdezték a jeles Siéyes abbét: Mit csinált a terror alatt? Túléltem - felelte. Én is túléltem. Mert ráértem. Mert reméltem, hogy egyszer robban az igazság és szabadság. Mert szerencsém volt. Mert velünk volt Magyarország. Mert ki a fene szeret meghalni? Mert adósnak éreztem magam: emlékeznem és emlékeztetnem kellett. Sok évtizedes tapasztalat áll mögöttem. Hátha elolvassák ezt a könyvet... Már csak lagymatag kegyeletből is, mivel őseink - valamennyien az Idők és miért ne? - a Teremtés kezdetétől -bennünk élnek. Általunk. Mi meg általuk vagyunk, akik vagyunk - mert belőlük vagyunk.

Tisztelettel ajánlom József Attila A Dunánál című, erős és szép szavakból, vérből, reményből, időn és téren túli tudásból épített emlékművét és a Hány ősünk van? - vagy hányan vagyok? felzetű írást jelen kötetből. Így válik a valóság igazsággá és az igazság valósággá. Amit a halál sem, csak a feledés képes eltüntetni.

Két asszonyleányom van és eddig két unokám. És van egy feleségem, akinek hála, megtaláltam a fiamat is. Remélem, megbocsátják: titokban azt remélem, hogy ha csak langyos lelkesedéssel is, de élvezni fogják az írottakat. Itt-ott, ezt-azt belőle. S talán egyszer, a jövőben, még olykor-olykor belelapoznak. Több, mint tizenhat évig tanárkodtam a székelyföldi Szentegyházán, tizenhárom esztendőt Sarkadon. Közben, útkeresés okán, másutt is megfordultam. Nagyvarjas adta az életet, a székelyek a reményt és Sarkad a lehetőséget.

Nagyvarjasi Szabó István.

Köszönöm a Szögedi Nemzet Kulturális Egyesület támogatását és Horváth István Károlyné Margó figyelmét, áldozatos hozzáállását. Köszönet illeti Mihály Árpád szobrászművészt, Forró Mariannát és Mihály Zsófiát a könyv kivitelezésében végzett sokoldalú munkájukért.

Előszó

A magyar igazság, Nagyvarjasról...Nagyvarjasról? Nem csak. Sőt! (Pécskáról, ahova szülőfalujából kerékpárral járt középiskolába, Aradról, amely magához vonzza a környéket, Kolozsvárról, hol egyetemista volt, Sarkadról, ahol ma él, Szegedről, a Dél-Alföld szívéről...) Ám nagyon varjasi/varnyasi –magyar –szemmel. Akárhonnan, akárhol, akármeddig.

Szabó... viaskodik a történelemmel. Ír Tisza Istvánról, Trianon aradi‒csanádi rémtörténeteiről, Szent Istvánról, tatárjárásról, ’48-ról, világháborúkról, ’56-ról, Minden Románok Kondukátoráról, mert, persze, majd mindig, Erdélyről... S hogy népünk minderről mit gondolt, hogy érez. És hát történetek Nagyvarjasról, nem akármilyen hangon. Nem akármilyen történetek... a varnyasiak megfogalmazásában. Varnyasiul..., a szögedi nemzet nyelvén. Nem tájnyelven – a nyelvjárást jelezve csak varnyasi történeteiben.

Erre is képes lenne Szabó István, de ehhez... mondhatni túlképzett lett. Falusi –mi több, parasztgyerek-létére egyetemet végzett (nem is akárhol, a – Babeşsal ijesztgetett ‒ Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsvárt), s élete további részét már más tájakon töltötte. A legtovább Székelyföldön (az újabban Szentegyházának nevezett Szentegyházasoláhfaluban) tanítván a fölnövekvő nemzedékeket, no meg újabban –végül? –a csonkabihari járási székhelyen, Sarkadon.

Azaz; műveltsége túllépett (ha azt egyáltalán meg lehet haladni) az Aradba szakadt varjasiak szögedi világán. Mely Szeged/Szöged nagytájat jelent, gyakorlatilag Dél-(sőt, fél) Alföldet, mely Kecskemétig fölhúzódott...

Úgyhogy. Nem csak (Nagy)Varjasról. (Ám arról nem akárhogy! Bojtos Mese Jóska és Szomorú Pista bácsi, falu kovácsa Olájjóska, öreg Katkó borbé, Kisszalai meg Csíkaferkó, vagy épp a pécskai, műfogsorát csattogtatva Háry módra mesélő Széles Pista bácsi történeteiről Gion Nándor Szenttamása juthat eszünkbe, szaftosabb kiadásban.)

Mert Ő az aradi – és szomszédos csanádi ‒ világ után Kolozsvárt, Székelyföldön, Biharországban is működött. Gyűjtött élményt, legyűrt kínt, keservet, hogy soha ne felejtse, hunnét gyütt. Ahonnan... oly szépen be lehet látni – nem csak járni – az útat: hazáig. Hogy a teljes magyar világot magához ölelhesse. (Másképp mit érne az egész?)

Számomra – aki ugyanabból a szögedi nemzetből való lehetek – varjasi/varnyasi történetei a legizgalmasabbak. Lehetünk ennyire elfogultak! Rendíthetetlen szögedi gyerökök... nem csak iratosiként, lám, csabaiként (mi több, újabban Balaton-mellyékiként) is. Hogy rácsudálkozzam összmagyar dolgokat firtató írásainak alaposságára. Lendületét örömmel értékelve, rá törő indulatait megértéssel fogadva.

Melyek mögött mi mást gyaníthatunk: rendíthetetlen hitét a ránk acsarkodó senkiháziak vereségében, nemzetünk ‒ benne a szögedi nemzetbéliek ‒ jövőjében. Az igaz diadalában. Hogy ha másképp nem megy, hát barázdánként... Nem meghódítani a világot, csak visszavenni azt, ami a miénk. Mondhatni: ámen; de hát nem ilyen egyszerű a dolog. Aki a nevetséghatár egyik vagy másik oldalán, a nevezetes „30 km-es körzetben” él-élt, élni fog (mert egyszer még élhet, különösen, ha szomszédjainkat a kedves nagyvilág a nyakunkra ereszti, mint tette ezt például 1918-1920-ban) ‒, tudja, nem eszik ilyen forrón a... kása mellett a puliszkát sem.

 Igazságról (szabadságról...) beszélni a „román Nagyvarjas” – mi több, Variaşu) Mare – kapcsán nem olyan könnyű. Különösen nem: odahaza. Idehaza tán-tán. Szabó István jó néhány folyóiratban, miegyéb lapban, kiadványban közölte az írásait, s társzerzője a Nagyvarjasi harangszó, és a szintén 2014-ben közreadott Sarkadiak a tűzviharban (1941-1945) című köteteknek. Most pedig a legjobb írásainak válogatottját kínálja e Szögedében megjelenő műve.

Nem a nevét pontosítani, csak a megkülönböztetést segíteni javasoltam neki némi névváltoztatást. Mert Szabó István kerül vagy félszáz – ha nem több ‒ a tollforgatók között. (Nemzeti Könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár e minapi pillanatban 1620, Szabó István nevű szerző által írt, szerkesztett, fordított kiadványról tud.) Például Varnyasi/Varjasi/V. Szabó Istvánként már mindenki számára azonos lenne írásai, könyvei szerzőjével.

 Jó olvasmány Az Isten háta mögül. Mert bár Kelet-Magyarország – benne Szegeddel, Nagyvarjassal, Araddal, Kolozsvárral, Szentegyházzal – a magyar világ keletjeként a szemellenzős napnyugatiaknak valóban Istenháta mögötti hely lehet, annál több tisztességgel, igazsággal, nagy emberi teljesítménnyel szolgál. Nemzetet, hazát, emberséget‒ emberiséget. A magyar igazságot?... Keresi ő is. Amikor fajtája szellemiségét mutatja föl, folyton telibe talál. ...Nagyvarjasról? Egyenesen Sarkadról, e csonka Bihar megyei kisvárosból, mert hogy Szabó tanár úr végül ott kötött ki. Ott rótta papírra mindazt... Mindezt. Ugyanott él, ahogy addig, ugyanabban a hazában. Honban. Itthon, otthon. Amonnan (jakobinus-Európából, a janicsár-magyarok felől) nézve: az Isten háta mögül.

Emberek, tájak, idők. A szögedi nemzetből ki nem szakadva. 

Sarusi Mihály

A megjelenés előtt álló könyvet kiadja az: „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület. A kiadásért felelős: Dr. Horváth István Károlyné

*******************************************************************************************

BLU201205-7807-1810