A könyvbemutató alábbi szövege a bánffyhunyadi Ravasz László Közösségi Ház 2024. március16-án rendezett megnyitóján hangzott el.  Itt került a közönség elé először Szász I. Tasnak a város jeles szülöttjéről, Albrecht Dezsőről most megjelent munkája.

     MÉG EGY JELES BÁNFFYHUNYADIRÓL

Tisztelve szeretett kedves Díszvendégeink, Államtitkár úr, Püspök uraim, helyi vezetőink, kedves meghívottak, szeretett kalotaszegiek!

olvasd tovább itt: >>>   Banffyhunyad.docx

Könyvismertető

                    Wessely Gábor

              Sajtósok(k)

(Sajtókritikába csomagolt, társadalomkritikán keresztüli emberábrázolás.)

                                                  Ajánlás 

          Ajánlom ezt a könyvet hasznosításra, a felnövekvő nemzedéknek. Ajánlom elgondolkoztatásra ösztönzésül a kortárs tolltársaknak, a saját érdek- és bűvkörükből kikukucskálni vágyó közszereplőknek, és főleg azoknak, akik magukra ismernek benne… Nem személyek elleni támadás e kötet célja, hanem a sajtóélet torzulásainak bemutatása, ami egyben társadalomkritika is. Így játszottuk mi az újságírósdit Magyarországon, Tolnában, a rendszerváltás, az ezredforduló, a lágy diktatúrából a keménykedő demokráciába való átmenet idején. Így játszottuk, az agyonszabályozott világban, szabálytalanul. Ezen bizony változtatni kell!

Zárszó: Tartalma: keserédes prózamorzsa. Műfaját tekintve: reménytelen ködszurkálás. Célja az, ami az újságírásé általában: a jobbító szándékú bírálat.

Gondolatfoszlányok (válogatás)

-Némelyek szakmai munkája abból áll, hogy leírják, amit tollba mondanak nekik - például egy forradalmian új térdzokniról.

-Akik jobbra mennek, balra mennek: tönkremennek. Nem anyagilag. Szakmailag. Mert a talpnyalást nem lehet diszkréten csinálni. Az kitudódik. Attól megrokkan a tartás, homályosodik a kedv, sekélyesedik a stílus.

-A középkorban a hatalmasok lecsapatták riválisaik fejét. Az újkorban börtönbe vetették vagy száműzték őket. Most a sajtó segítségével lehetetlenítik el az ellenlábasokat, kiteregetve azok múltbéli „botlásait”. Ehhez nem kéne asszisztálnunk, de tehetünk-e mást? Egy őszinte, erkölcsös, szirup- és botránymentes lap hány tollnokot tartana el?

-A nyilvánosság bajnoka maga is éljen nyílt színen vállalható módon. Ha tud.  

Közérzeti szösszenetek (válogatás)

-A nép a megtorlásban sosem rest.

-Mindenki szívesen olvas leleplező cikkeket – másokról.

-Az írott szó csak azokra hathat, akik olvasnak.

-Ahol a pénz megjelenik, ott minden elértéktelenedik.

-A jó szerkesztő: szűrő. A rossz: akadály.

-A pozícióba kerülő ember eleinte furcsállja a seggnyalást, aztán megszokja, aztán megköveteli.

-A farkasokat nem zavarják a farkastörvények.

-Tyúkok között furcsa a pacsirta.

-Támadni emberi dolog.

-Az író az ország lelkiismerete. Nagy a baj, ha hallgat.

-Nagyot vétettek ellenem. És ezt nem tudják megbocsátani nekem.

-Az értelmiség elemzi az élet problémáit. Kiutat keres, szervez, tervez, bírál, harcol, számon kér és szankcionál. A többiek élnek.

A szerzőnek ez a 30. kötete, melyből 27 az Egyszínű füzetek sorozatban jelent meg. Az illusztrációkat Weisz Béla karikaturista készítette.

A könyv elérhetősége e-mail-en: wessely@tolna.net

Bruckner-K__Bela-Szalonkepes_rasszizmus.docx    * * *   Kiraly_bela_sargamellenyben.pdf      

Orvosaink emlékezete 4.

Előszó

         A temetők hűen tükrözik a közösség múltját, bemutatják jelenét, és a jövőbe tekintenek. Történelem, történetek, sorsok elevenednek fel sírkőről sírkőre. Az elhunyt felekezeti hovatartozásán, születési és halálozási évszámán túl fontos adatnak bizonyulhat a foglalkozás. Az erdélyi magyar orvosképzés fellegvárában, Marosvásárhelyen még holtukban is kiemelt tisztelet övezi a gyógyítókat, orvostudorokat, tanítómestereket. Egykori betegeik és tanítványaik, a város orvostársadalmát becsülő újabb nemzedékek nem feledkeznek meg róluk.

         A marosvásárhelyi református, katolikus és izraelita temetők orvos-sírjainak külön-külön kötetbe gyűjtését követően lát nyomdafestéket a negyedik, immár befejezőnek szánt kiadvány, amelyet kiegészítő, pótló kötetnek tart a szerző. Egyrészt új nevek és sírkövek kapnak teret benne: az állami temetőkben nyugvók, illetve az elmúlt években elhunytak; másrészt bővített adatokat tartalmaz több tucat orvosról, akikről már az első két kötetben olvashattunk. A szerzők és munkatársaik érdeme, hogy sikerült feltárni, megörökíteni, rendszerezni az elhunyt orvosok sírjait és rövid életrajzait, hogy azok közelebbi megismerése hozzáférhetővé váljon a tiszteletadó érdeklődő számára. Így válik teljessé a közös feladat: emlékük megőrzése.

         A marosvásárhelyi “édes anyaföld” által magába fogadott orvosok életpályája elevenedik fel számomra a legújabb kötet tanulmányozása közben, mialatt érzelmileg nem lehetek semleges az ismert nevek láttán. Nagy szeretettel és jelképes köszönettel gondolok egykori tanáraimra, akiknek a tiszteletét egykor a hippokratészi esküben erősítettem meg. Tucatnyian vannak, akik vizsgáztattak, vagy gyakorlatot vezettek. Hálatelt szívvel emlékezem első rektoromra, aki azóta a marosvásárhelyi orvosképzés utolsó magyar rektora lett. Nem feledhetem Mesteremet, akinek részben a szakmai követője, tanítványa lettem, valamint azon tanártársaimat, akiknek földi távozásakor búcsúsorokat írtam. Büszke vagyok immunológus professzoromra, akinek a fia bekerült az “álmok álmodói”, a hatszáz leghíresebb magyar tudós közé, mint a marosvásárhelyi orvosi egyetem végzettje, majd a világ megannyi vezető egyetemén és kutatóintézetében oktató és kutató orvos.

         A marosvásárhelyi temetőkben nyugvó orvosok, fogorvosok nagy része a város arculatát meghatározó egyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben szerzett diplomát. Szatmárnémeti református temetőjében nyugvó édesanyámra gondolok, amikor 1959-ben végzett évfolyamtársai neveivel és sírjaival találkozom. Az 1962-ig csak magyar nyelven tanuló orvosokra, akik bármely nemzetiségű betegeik gyógyulását szolgálva magas fokú hivatásról és szakértelemről tettek tanúbizonyságot Románia bármely részén. Én magam kutatást folytattam a MOGYI 1959-1960-as évfolyamairól, és adatszerűen alátámasztottam a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben magyar nyelven végzett orvosok döntő többségének itthoni szakmai helytállását, ami biztosítékul szolgál aziránt, hogy a betegellátás szakmaiságát nem veszélyezteti a kisebbségek anyanyelvű oktatása.

Sajnos hozzávetőlegesen minden harmadik Marosvásárhelyen végzett orvos külföldre távozott, elsősorban az anyaországba, hogy ezáltal Magyarország orvos és fogorvos- utánpótlásának integráns részét alkossa. Kevesen tértek haza életükben, vagy akár halálukban. Akadnak azonban megrázó esetek, amikor az anyaföldben mélyebbre kellett ásni egy kicsit. Édesanyám évfolyamtársának a földi maradványai évtizedek távlatában értek haza Németországból. Gyermek- és ifjúkorában ízig-vérig marosvásárhelyi identitású, később lelki fővárosunkban gyógyító, tragikus hirtelenséggel távozó évfolyamtársnőm a Farkasréti Temetőben nyugszik, mégis azt a sok-sok marosvásárhelyit képviseli, akinek nem jutott a sírjára édes anyaföld. Kiemelkedően megrázó történet a vonatszerencsétlenségben harminc évesen elhunyt egykori tanítványom esete, akit Sopronból várt haza véglegesen a szülőföld. És még folytathatnám a példákat orvos-sírokról és mögöttük rejlő történetekről, közöttük temetőgondnok barátom édesapja, nálam fiatalabban elhunyt tanár-pályatárs, elődök, kortársak és tanítványok. Megannyi felemelő történet, születési és halálozási adat, szakmai és emberi teljesítmény a sírkő tömör mondanivalóját kiegészítő néhány sorban. A leszármazottak, az egykori tanítványok, a gyógyulást elnyerő betegek, az orvosokat és az orvoslást tisztelők számos információval, eddig nem ismert érdekességgel gazdagodhatnak. Mégha néhol esetlegesek, többé-kevésbé szerények az adatok, felemelőek ezek a “visszaemlékezések”.

         Az élet, a sors bárki számára folytatásos regénnyel ér fel, vagy legalábbis egy kötetben egy jókora fejezet mi magunk vagyunk. A szanatóriumot alapító, első szívműtétet végző, Duna-csatornát megjárt, egyházmegyei főgondnok Czakó József nyolc évtizedes életpályája nyilván vaskosabb, mint a harmincadik életévében tragikus körülmények között meghalt, nagyon ígéretes tehetségnek induló Domjanschitz László hirtelen kettétört karrierje. Marosvásárhelyi orvos-sírok, és a mögöttük levő történetek, amelyek évről évre bővülnek. Négy kötetben, immár a negyedikben, a művet befejezettnek tekintve. Még akkor is, ha mindannyian jól tudjuk, hogy befejezhetetlen. Nemcsak a megállíthatatlan idő miatt, hanem a téma szerteágazódása okán. A marosvásárhelyi felekezeti és állami temetők nemcsak az itt született, az életüket itt leélő orvosokat és nem orvosokat fogadják magukba, hanem a sírjukat gondozó gyermekeik miatt ide kerülő, vagy éppenséggel a szüleik sírjában végső nyugalomra találó hazahozott földi maradványokat is. Ugyanakkor sokan, nagyon sokan az itt születettek, itteni lakosok közül máshol lettek eltemetve. Ők a nagy hiányzók. Amennyiben az élők népszámlálásán túl a holtak is megmérettetnének, bizony ők is híjjával  találtatnának.

         Végezetül annyit, hogy keresztyén temetőinkben ott magaslik az áldott orvos jelképes vagy valóságos keresztje. Az áldott orvos közeleg, a drága főpap: Jézus. Amiként a modern kori orvostudomány megteremtője, Paracelsus vallotta: “Az orvoslás legfőbb alapja a szeretet.”

Dr. Ábrám Zoltán 

A könyv után érdeklődni a Studium Prospero Alapítványnál lehet                   

Hajdú Zoltán

Rólad

Könyvismertető

Augusztus végén egy könnyen olvasható, a figyelmet magára felhívó sárga borítójú könyvet, jelentetett meg a szerző * saját kiadásában, Rólad címmel. Méretéből adódóan a könyv mintha zsebkönyvnek készült volna, arra hívva fel figyelmünket, hogy vigyük magunkkal minden nap, és olvassunk el belőle egy – egy fejezetet. A könyv címe önmagában is figyelemfelkeltő, ugyanis rögtön arra kérdezünk rá, hogy a könyv vajon rólam szól, esetleg a másik emberről vagy egyáltalán az emberről. Vagy mit takar a rólad szó? Kételyeink eloszlatására szerző már a bevezetőben tisztázza, hogy könyve valójában rólunk és nekünk, XXI. századi embereknek szól. A könyv arra tesz kísérletet, hogy a felforgatott századunk, nagyrészt anyagba süllyedt és az életre éhes és szomjas tömegembernek alternatív lehetőségeket mutasson be, amelyek által szellemi válságán, krízisállapotain felül tud kerekedni.

Az egyik javasolt megoldás az lenne, ha önmagát műveltnek tartó és az anyagi kényelemben tobzódó modern ember felismerné a körülötte levő rendet, és tanulna tőle. Ez természetesen csak akkor lenne lehetséges, ha képes lenne önmagára és a körülötte levő világra felülről, kívülről, és nem az anyag szemszögéből tekinteni, különben nem látja meg a fától az erdőt.

A másik megoldás az volna, ha gondolkodásunkban vissza tudnánk térni az analógiákban, a megfelelésekben, az összefüggésekben, a képekben és a szimbólumokban, a párokban, a szintézisben, a paradoxonban, a dualitásban való gondolkodáshoz, amint azt öregjeink is tették. Az analógia azt jelenti, hogy az egyetemesség, a makrokozmosz és a mikrokozmosz, a fent és a lent, a kint és a bent összetartozik, vagyis az egyetemes világ bennünk van, mert mi vagyunk a világ. Amint a szerző megjegyzi „ a világ nem hely, hanem állapot, pontosabban a mi lelkünk állapota. Az analógiát meglátni és kimondani annyit jelent, hogy belső és külső világunkat összefüggéseiben, egyetemességében, körkörösségében, önmaga valóságában látjuk. Ha felismerjük, hogy összefüggések vannak a kövek és a növények között, a társadalmi helyzetek és a történelem eseményei között, a színek, a számok és a zenei hangok között, a meleg és pára között, akkor tökéletesedésünkben, egyetemes tudatunkban máris előbbre jutottunk”.

A szerző az olvasót három kísérleti fejezeten át vezeti be korunk problémáinak és lehetséges megoldásainak megismerésébe. A kísérlet első fejezete az egyetemes rend és az ember alkotta sérülékeny rendszerek közötti különbségek bemutatásával, a kényelem krízisével és a lehetséges kigyógyulási lehetőségekkel kezdődik. A második rész azokat a hatalmi tényezőket mutatja be, amelyek a krízist előidézték, és évszázadokon át úgy sikerült azokat állandósítani, hogy az ókori és a modern rabszolgaság közötti különbségek eltűnjenek, habár ez a hasonlóság sokunk számára nem ennyire látványos. A harmadik kísérlet fejezete pedig arról szól, hogy szabad akaratunknál fogva mindenkinek megadatott, hogy a hatalmi rendszer helyett visszatérjen az egyetemes rendhez, mert mindenki kapott és kap folyamatosan időt a rendbetételhez. Minden nap kapunk lehetőséget az újrakezdéshez és csak rajtunk múlik, hogy a tervből valóság legyen.

A könyv témái valójában egy életkalandra való felhívást tartalmaznak, amikor arról kell tanúságot tennünk, ami kézzel nem fogható, szemünkkel nem látható és fülünkkel nem hallható. Ez nem más, mint a mi szellemi világunk, vagyis önmagunk. Abban kapunk tehát segítséget, hogy önmagunkat, szellemi világunkat felfedezzük. Tudnunk kellene, ha világunkban nem érezzük otthon magunkat, akkor a hiba a mi készülékünkben van. Nem a teremtett, egyetemes világ változott meg, hanem a világról alkotott látásmódunk, mai szóval világnézetünk, de, csak azért mert a szellemiség helyett az anyagot választottuk. Amint a szerző megjegyzi: „ha válságról, krízisről vagy válságkezelésről szólunk, akkor ennek okai téves döntéseinkben és szemléletünkben keresendők. Soha nem az anyag kerül válságba, hanem szellemünk. A válságra adott válaszaink annak függvényében térnek el egymástól, amilyen mértékben szellemi felkészültségükből adódóan válaszokat tudunk adni a kihívásokra”.

A szerző külön érdeme, hogy számos esetben a hétköznapi fogalmaktól eltérő fogalmakat használ, mint például a kényelem krízise, a demokratikus blöff, amely valójában a démon-krácia, a szeretet körforgása vagy a szükséges kétszer születés és apokalipszis. Továbbá, a tér és idő keresztjének viselése, a lélek kettőségét képviselő individuális én és egyeteme (univerzális én). A sorokat olvasva és azoknak hitelt adva gyakran arra jövünk rá, hogy nem jó iskolában jártunk, és fogalmi rendszerünk is rendkívül manipulált és hiányos. A szerző számos esetben saját megfogalmazásában mutatja be az európai ember utóbbi kétezer éves történelmét, illetve fogalmazza meg véleményét az emberre veszélyes globalizációról és a hatalmat gyakorló idegen háttérhatalomról.

Aggódását a teremtett ember iránt, és külön a magyar ember és a magyar nyelv iránt számos fejezetben tárgyalja, mint „Az embert daráló apparátus”, a „Szellemi minimum alatt” vagy „Az ikrek”. Mivel a könyv alaptémája az ember, vagyis önmagunk megismerése, érdemes megnéznünk, hogy mi erről a szerző véleménye pl. a) az embernek összetettsége hármas, mint test (corpus), lélek (anima, psziché) és szellem (spiritus, pneuma) és aki ezt a hármast megbontja, az az embert szétszedi. b) Az ember az egyetemesség képviselője, a rend része, Teremtőjének képe és hasonmása, c) Az ember szakralitás, mert a Teremtő a világot a teremtettre bízta, hogy őrködjön fölötte, és így otthona legyen benne, d) Az ember kapcsolati , hálózati ember is, vagyis férfi és nő, aki csak egy másik ember, illetve Teremtőjével való kapcsolata által létezik, e) Az ember egyben tanuló tanítvány és tanító mester is, ugyanis az egyetemes tudás megszerzéséhez, a mesterré váláshoz meg kell szerezni az egyetemességről szóló tudást, majd azt másokkal meg kell osztani. f) Az ember a hármasság része, mivel részt vesz a teremtésben, a megfeszülésben és a rendbetételben.

Prof.Dr.Vince János

Kalotaszegi tájszótár

Kalotaszeg talán a legismertebb magyar néprajzi kistája Erdélynek. Ismertsége annak köszönhető, hogy már a 19. század utolsó harmadában, amikor valóságossá vált Erdély uniója Magyarországgal és 1872-től Bánffyhunyadot, Kolozsvárt vasúton is meg lehetett közelíteni Budapestről, kedvelt kutatási terepévé válhatott a nemzeti törekvésként akkor erőre kapott néprajzi, népnyelvi, népzenei, népművészeti kutatásoknak. Elsőként itt történt meg a magyar népművészet, a népi kultúra és a népnyelv értékeinek meglepő, sok tekintetben látványos felfedezése.

Megkülönböztetett örömmel fogadtam el, Prof. Dr. Péntek János akadémikustól a „Kalotaszegi tájszótár” (Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, Sepsiszentgyörgy, 2021., 500 oldal) című kötetének – dedikált tiszteletpéldányát. Mióta megkaptam ezt a könyvet, többször elővettem és minden egyes alkalommal elolvastam 80–100 szócikket és fogalmat, amelyeknek a magyarázó szövegei, folyamatos belső elégedettséget okoztak bennem, mert a magyarázatuk által, mélyebb megvilágításba kerültek az agyam emlék-aurájába.

Véleményem szerint, minden magyar értelmiséginek elementáris kötelessége a magyar anya­­nyelvének ápolása, gondozása és tudatos munkával – egy egész életen át tartó – annak minőségi karbantartása. Jelen cikk szerzője, minden magyar nyelvű cikkének és kötetének írása közben, igyekezett/törekedett a helyes magyar nyelv használatára és a szaktudományos kifejezések magyar megfelelőjének alkalmazására. Ez általában nem könnyű feladat, mert a reáltudományos szakemberek számára az anyanyelvi ismeretek, megragadnak középiskolás fokon, mert az egyetemi oktatásban, erre nem fordítanak gondot az egyetemi oktatóink.

          Előttem, iránytűként mindig ott lebegett Sir John Bowring (1792–1872) magyar nyelvű írása. Érdemes idézni ennek egyik magyar fordítását: „A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött, és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhető­ségével és rugalmasságával bír. Az angol ember büszke lehet, hogy nyelve magán hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rakódtak egybe. Ellenben a magyar nyelv olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicső­ségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok alapjai, amelyek egyetlen kőből készültek, nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték helyére, a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejteni: Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige”.

          Péntek János könyve egy erdélyi tájegységnek, Kalotaszegnek a hatását dokumentálja az e területen élők által használt magyar nyelvre. Ő maga és ősei is e vidékről származnak, és saját állítása szerint „legalább háromszor fordultam meg minden kalotaszegi településen”, s ezen eseményláncolat egybefűzése teszi tökéletesen hitelessé a szerző mondanivalóját. Kalotaszeg, Erdélynek egy olyan tájegysége, ahol minden településnek megvan a maga sajátos és egyedi ruhaviselete, szólásmondása, a tárgyaknak és a fogalmaknak a táj szerinti eltérő értelmezése.

          A tájszótár I. része (300 oldal) a szerző szerint: „semmiben nem különbözik a megszokott tájszótáraktól , tájjegyzékektől; nyelv(észeti) szempontot követ, magukat a tájszavakat sorakoztatja föl hangtani változataikkal, jelentéseikkel.” Erre fölsorolunk néhány példát.

ágykivető fn < lakodalomban > ágy és egyéb házbeli kelengye kitétele az utcára.

butarózsa butaróuzsa (Zs) fn < darázsminta >. Hímz.

fërgettyű fergettyű fn a szekér első tengelyén fekvő, forgatható fa, mely lehetővé teszi, hogy az első tengely elfordulhasson jobbra vagy balra.

kamásli fn 1. bőr lábszárvédő. 2. női cipő (Asz.)

Nuci, Nucika az Anna régi becenevei. BGBn. 108.

ület; ülettye (Bt) fn 1. bőgatya szárai közti négyszögű betoldás (Kal.) 2. kicsi varrott terítő (kp. Ny, Gyv, Bh, Kf). RMNya. 2303.

virgula (Kd) fn kisebb juhkolomp.

A fentebb felsorolt néhány példa, kiválóan szemlélteti a tájjellegű szavaknak az olyan értelmezését, amelyet az átlagember, a máshol élő magyar személy nem ismer és nem ért meg. Az I. rész tartalmaz számos olyan szót (ez a szavak döntő többsége), amely általában közismert, de a szerző a szó tágabb értelmét megmagyarázza és utal a származási helyére, amelynek nyelvészeti szem­pontból jelentősége van.

Rendkívül értékesnek tartom, hogy a szöveget sok-sok kép egészíti ki (sok színes kép is található), mert a városon élők a tárgyak többségét soha nem is látták, s így elképzelésük sincs azokról, mint pl. vetélő, puttony, muzsuj, melleskötő, gyolcsférsing stb. A tárgyakon található mintákat is kevesen látták, mert a városi lakásokban található tárgyakon ezek nem fordulnak elő.

A kötet II. része „Dolgok és szavak” címet viseli. Péntek János megmagyarázza ennek a résznek az értelmezését. „A szótár második része szemléletében, címszavakban és szócikkei szerkezetében fordítottja az elsőnek: a dologhoz (fogalomhoz, jelentésekhez) rendeli hozzá a megnevezéseket, a szavakat. Ugyanazt az elvet követi, az ún. jelöléstanit, mint a nyelvatlaszok. Az a szerepe, hogy megmutassa az ugyanarra dologra vonatkozó nevek változatosságát, az egyes fogalmaknak a nevek által jelölt kiterjedését, a fogalmi mezőben (jelentésmezőben) elfoglalt helyét és kapcsolódásait. Ez a második rész hivatott arra, hogy a nyelvjárás sajátos szavait közvetlenül összekapcsolja a kultúrával, mintegy megmutassa a helyüket az adott kultúrában.” Ebből a részből is közlünk példákat.

BAKCSÓ vakvarjú. Mondóka kisgyermeknek: „Csipi csóka vakvarjúcska,/ Jó volt-e a kisfiucska?/Ha jó volt a kis fiucska,/ Ne csipd meg őt, vakvarjúcska./ Hess!” Gyermek mindkét kezefejét két ujj közé „csípve”, úgy, hogy maga is csípje a mi kezünket, szokjuk kérdezni (V).

FLITTER picula, pénz, ringli, kispénz, ragyogóspénz, színëspénz, ragyogo pínz; piculás. Nr. Csillogó, kerek vagy szögletes lapocska. Ruhadarabok díszítésére használják, régen ezüstpénzből készült.

KATÁNG < MEZEI > (Cichorium intybus) katángkóré. Nr. Szedték disznónak. || Sokféle felhasználása ismert a népi gyógyászatban: 2–3 szálat fél liter vízben megfőznek, egyszerre kb. fél decit fogyasztanak belőle, magas vérnyomás ellen; a teáját fekély ellen is használták. || Sebre tették a levelét; a kék virágjait vágásra, sarlóvágásra tették (néha szalonnával). A virágjával kötötték be a harapást szarvasmarha nyakán.

          A kötetnek a III. részében az Állandósult, szókapcsolatok, találós kérdések (Szólások, közmondások) találhatók meg. Két példa:

ALMA Mikor jó a kicsi alma? kérdezik a gyerektől. Mikor megírik! … – Mikor nincs nagy, te csacsi.

TOJÁS Nekem van ojan hordóm, ha leesik a híjubul, Nincs ojan kádár, aki összecsinálja. Mi az? – Tojás.

A kötet IV. része tartalmazza a Tulajdonneveket: jellegzetes családneveket, nagycsaládi ragadványneveket, beceneveket, helyneveket stb.

Péntek János akadémikus szerző, egy 6 oldalas eszmefuttatással zárja a könyvét, melyben a Kalotaszeg utolsó másfél száz évét tárja rendszeresen elénk. A korábbi századokból kevés dokumentum maradt fent, de 1867-től kezdődően, majd a Budapest-Kolozsvár vasútvonal megépítése után, mely keresztülhalad Kalotaszeg központján Hunyadon és megáll több kalotaszegi településen is: Sárvásár, Sztána Egeres; Kalotaszeg tájrész felértékelődött, mert könnyen elérhetővé váltak a településeik. Ennek következtében egy speciális jelenség jött létre, a tájegység lakóinak a mobilitása. Innen sokan vesznek részt magyarországi vásárokon, jól felismerhetők, mert mind a mai napig népviseleti ruháikban láthatók. Ha 2022-ben kimegyünk Budapesten egy nagyobb vásárba, akkor jól láthatók azon asszonyok, akik varrottasaikat és különböző hímzett terítőiket árulják. E tájegység mobilitása (nyitása) Magyarország más régió felé sokszorosan meghaladják, Erdély más területeik mobilitását. Ez nagymértékben hozzájárult Kalotaszeg felértékelődéséhez és kulturális ismertségéhez. Ha bármelyik magyarországi lakásba bemegyünk, akkor az erdélyi vonatkozású tárgyaknak 50%-a Kalotaszeg környékéről származnak.

Szerző a jövőre vonatkozó víziójával zárja a mondanivalóját és fölvázolja e tájegységben dolgozó fiatal diplomások (tanárok, mérnökök, orvosok stb.) szerepét, akik egyre tudatosabban és büszkén vállalják kalotaszegi kötődésüket és leginkább rajtuk múlik, hogyan alakul a jövő.

Íme, kinek ajánlja a szerző a szótárát: A szótárt elsősorban a kalotaszegieknek ajánlom, nyelvi múzeumként is, mintegy pótlásaként a hiányzó helytörténeti, néprajzi múzeumnak. Nem azzal a szándékkal – mivel az egyébként is reménytelen és szükségtelen volna –, hogy a fiatalok újratanulják és használják a régi helyi szavakat, hanem, hogy tudjanak róla, hogyan éltek és beszéltek elődeik.”

Könyvbemutató köszöntővel

Győri Erdélyi Kör jubileumi albuma

A GYEK XXX éves évfordulójára összeszerkesztett könyvet én inkább egy történeti albumnak tekintem. Két legfontosabb szimbólum képet szeretném bemutatni, azaz a borítóképeket. Minkét borító lányom, Pintye Júlia alkotása.

A címoldalon rögtön feltűnik a mi közös nagy hazánk, alakja egy hatalmas élő fában. Itt nem a Kárpát-mednece térképét látjuk, hanem egy terebélyes lombkoronát, a széleknél a fa levelei is láthatók. A civilizáció szimbólumainak nyomait hiába keressünk, helyette a fontosabb folyókat és még a Balatont is látjuk. Mi magyarok olyanok vagyunk mint egy élő fa, de kipusztíthatalanok, a cím 2. szava is ezt jelenti: leszünk! A mi életfánk gyökerei erősek szerteágazóak, a megmaradásunkat szimbolizálja.

Hátsó borítójának fotója egy különleges alkalommal készült, a Hargita hágóján a hármas keresztnél, 980 m magasságban. A Tolvajos tető gerince vízválasztó az Olt és a Maros medencéje között. Útban Csíkszereda felé, 2006-ban, egy túrázó csoportommal itt álltunk meg, hogy megcsodáljuk a Naplementét. A zarándokok kedvenc pihenő helye ez. A középső, legmagasabb kereszt a honfoglalás 1100-ik évfordulóját, a nyugat fele néző kereszt a csíksomlyói ferences kolostor 1444-es alapítását, a kelet felé néző pedig Erdély neves püspökének, Márton Áronnak az emlékét születési évszámát:1896 hirdeti. A több ezer fotóból álló gyűjteményemből ennél jobbat nem is találhattam volna.

Fogadjátok ezt az összetett látványos jubileumi albumot, büszkeséggel, mivel ilyen sikeres művet Mo-on erdélyi egyesület még nem adott ki, s azzal a tudattal, hogy Ti ennek az egyesületnek a tagjai vagytok.

Pintye Tamás elnök                                      

Szilágyi Ferenc Hubart

A költő Érmihályfalván született, és a szilágysági Krasznán dolgozik. Április 11. a magyar költészet napján, az Érmihályfalvi Városi Könyvtárban tartották meg legújabb verseskötetének bemutatóját: 

A költő bemutatta könyvének tartalmát, verseket szavaltak el, majd kötetlen beszélgetéssel és dedikálással fejeződött be a szinvonalas est.

Zorkóczy Zenóbia

Benedekffy Katalin méltó örököse Kányádi Sándor szellemi hagyatékának

A hagyományainkhoz foggal és körömmel ragaszkodunk

Benedekffy Katalin a családjától és a székelyföldi Nagygalambfalvától kapta azt a szívósságot, rendíthetetlen hitet, a szépség és jóság iránti vágyát, amit kötelességének tekint továbbadni embertársainak. Karácsony előtt gyönyörű albummal lepte meg rajongóit, egy olyan színes-ízes és tartalmas kézikönyvvel, illetve CD-melléklettel, amely Erdélyről és az ottani emberekről szól.

– Eljött Erdélyből, színésznő lett Magyarországon, majd elismert operaénekes. Mi készteti mégis visszanézni?

– Szerintem ez neveltetés kérdése is. Egy olyan családból és közösségből érkeztem, amilyent mindenkinek kívánok. Mivel édesanyám kultúraszervező ember, nagybátyám pedig Kányádi Sándor volt, versekkel és zenével nőttem fel. A falu öle meg úgy ringatott, úgy óvta és követte minden léptemet, hogy mikor már kirepültem és a Kolozsvári Magyar Operában játszottam Báthory Erzsébet címszerepét, Nagygalambfalváról három autóbuszt béreltek, hogy eljöhessenek megnézni az előadást. A taps után, amikor már szállingóztak ki a nézők, a falumbéliek felálltak a színpadra és úgy köszönték meg nekem az előadást, hogy elénekeltek egy zsoltárt. A nézők megfordultak, s visszajöttek látni a csodát. Másrészt, ahogy már régebben megfogalmaztam: Erdély nekem hitet adott, Magyarország pedig szárnyakat. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit a szülőföldemtől kaptam. Megfogadtam, hogy bármilyen szerencsés és sikeres is leszek, nem fogom elfelejteni, hogy honnan jöttem és kiktől kaptam az útravalót. Ezért az énekesi-színészi munkám mellett mindig vannak úgymond erdélyi projektjeim is. A legújabb az Egy csipetnyi Erdély című könyvem, amely most jelent meg az NKA támogatásával, így bekerülhetett akár a karácsonyfák alá is. Ez a könyv olyan színesen mutatja be Erdély lelkületét, mint amilyen, és azért született, hogy lebontsa az előítéleteket. Az olvasókat el szeretném kalauzolni egy olyan világba, ahol vannak még hagyományok, van egymásra figyelés, van gondoskodás és hazaszeretet. Egy olyan világba, ahol az emberek szeretik a szülőföldjüket, és nem akarják otthagyni tömegesen, mint ahogy 2004-ben állították rólunk. Az elmúlt tíz-egynéhány évben Nagygalambfalva lakossága nem költözött ki Magyarországra, most is otthon sütik és dagasztják a kenyerüket a falubeliek. Meg lehet nézni. Amúgy éppen a 2004-es választások miatt kezdtem neki anno ennek a projektnek, mármint hogy a szülőföldemet bemutassam. Annyira fájt, hogy a bölcsészkaron, ahová jártam abban az időben, azzal támadtak, hogy el akarom venni a kenyerüket, hogy muszáj volt valamit kitalálnom ellenreakcióként. Támogatókat kerestem, buszokat béreltem, és a kételkedőket elvittem Székelyföldre, hogy lássák, nem vagyunk olyan gonoszak, mint amilyennek a baloldal beállított. Az utazások után sokan szégyenkezve kértek bocsánatot.

– Miket mutatott meg a magyarországiaknak?

– Azokat az értékeinket, amelyeket a frissen megjelent könyvemben is bemutatok. Azt, hogy nálunk szorgalmasak az emberek, nyugdíj után is a munka élteti őket, mert a gazdálkodó ember, amint Kányádi nagybácsim írja A XC. zsoltárában, a mezőről egyenesen a tisztaszobába megy meghalni fájdalommentesen, mert tudja, hogy eljött az ideje. Azt, hogy nálunk az emberek figyelnek egymásra, és jó szívvel látnak, ha belépsz hozzájuk. Azt, hogy gyerekként bárkinek a házában játszottunk csapatostul, mindig a kezünkbe nyomtak egy szelet kenyeret vagy kalácsot, s hogy az öregek jó szóval oktattak, és mi ezért tiszteltük őket. Azt, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz foggal és körömmel, mert tudjuk, hogy csak általuk tudunk fennmaradni, megmaradni. És hogy aki tisztességesen bánik velünk, azt megbecsüljük. És nem szeretjük, ha gonosznak próbálnak minket lefesteni.

– Milyen tervei vannak a könyv megjelenése után?

– December közepén jött ki a nyomdából, és máris eleget tettünk jó pár meghívásnak, de mivel nagy az érdeklődés, januárban folytatjuk a könyvbemutatókat. A könyvek nagy része adományként fog eljutni iskolákba, könyvtárakba, a többit pedig a Libri és a Líra terjeszti.

Fotó: Dombóvári Judit

– Miről szól a könyv és hogyan épül fel?

– Hat nagy egységből áll, melyben Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Középerdély értékeit mutatom be, balladákon, meséken, legendákon, hagyományokon, gyermekjátékokon és helyi recepteken keresztül. Egy különálló egységben pedig az Erdélyben élő népeket tárgyalom. A könyvhöz tartozik egy 70 perces CD-melléklet is, mely a tájegységek zenei világát mutatja be.

– Meséljen kicsit a sikerei titkáról!

– Azt tapasztaltam, hogyha nekifogok valami jó dolognak, akkor az kivirágzik. Mert jönnek és csatlakoznak hozzám, és mindig találok segítséget és támogatókat is. Neki kell fogni és csinálni a dolgokat. A többi megy magától. Ezt a teóriát már Böjte Csabával is megbeszéltük, mikor a gyermekeinek játszottam. Egy példa: szerettem volna zenét tanítani olyan gyermekcsoportoknak, akiknek nincs lehetőségük erre. Most pedig ez a vágyam is megvalósulhat, mert ösztöndíjas lettem a Magyar Művészeti Akadémián, és így kaptam anyagi fedezetet arra, hogy játékosan és a fokozatosság elvét betartva komolyzenét tanítsak gyermekeknek.

– Színésznőből lett koloratúrszoprán. Hol, kiktől tanult?

– Mindig énekelni akartam, csak valahogy a színház jött be elsőnek. Miután megtanultam a színészmesterséget, Debrecenbe szerződtem, mert ott főszerepekkel vártak. Aztán elkezdtem énekelni az Operettszínházban, de felléptem sorban a Thália Színházban, a Győri Nemzeti Színházban, a Szolnoki Szigligeti Színházban, a Hevesi Sándor Színházban is. Rengeteg nagy szereppel ajándékozott meg a sors, de egy idő múlva rájöttem, hogy a klasszikus ének felé fog vezetni az utam. Az elején Laki Krisztina növendéke voltam Németországban, ahonnan hívtak koncertezni Svájcba, Ausztriába, Spanyolországba. Aztán megnyertem a Kanári-szigeteken egy versenyt, ezt követően végigkoncertezhettem a szigeteket. Nagyon gyorsan tudtam haladni a klasszikus vonalon a kurzusok segítségével. Majd Tokody Ilona tanított és vele kaptam a Mester és tanítvány díjat. Hamari Júliát, a világhírű mezzoszopránt is szeretném megemlíteni, mert őt a mai napig is a mesteremnek tekintem. Neki köszönhetem, hogy nagy koncertekre is bejutottam például Montrealban, Torontóban, Hamiltonban, Ottawában és Los Angelesben.

– Utazó, világjáró emberként mit hozott önnek a pandémia?

– Ausztráliába készültem, ahol kilenc koncertem lett volna, majd Moszkvába és Olaszországba, de a világjárvány kirobbanásával elúszott a nagy koncertek nagy lehetősége is. Ugyanakkor kaptam ezzel a fordulattal más, elmélyülésre lehetőséget adó feladatokat. Tulajdonképpen ez a leállás nagyon fontos volt számomra, hogy visszataláljak a gyökereim­hez. Végre újból volt időm elővenni a régi tervem, hogy Erdélyt népszerűsítsem, és megszerkesszem a most megjelent könyvem. Szeretettel ajánlom mindenkinek, a család minden tagja, minden korosztálya talál benne olvasni-, illetve hallgatnivalót.

Borítókép: Benedekffy Katalin (Fotó: Dombóvári Judit)