Széthúzás vagy összefogás
– Mohács után ötszáz évvel

2026-ot írunk, ötszáz évvel Mohács, a mohácsi vész után. Úgy hírlik, ha sokan és sokat imádkoznak a 2026. augusztus 29-re meghirdetett napon, az ötszáz éves átok elmúlhat. Valóban csak sikertelenség lett volna az utolsó ötszáz év? Miközben még mindig létezünk, és a jövőnk is kizárólag tőlünk függ? A felvetés közhelynek tűnhet, ugyanakkor esély is a sanda érdekkel szemben.

Az utolsó ötszáz év története visszafelé számlálva sok mindenről beszél, például arról, hogyan létezhettünk egy olyan világban, ahol elrabolható volt az ország kétharmada vagy akár egy egész nemzet önbecsülése.

Mert most, az 501. évben – a mohácsi csata után – az önbecsülésünk a tét. Látszólag 2026 semmi különöset nem tartogat. Circus Maximus a nemzetközi térben, a pénz erejének újabb fitogtatása a gazdaságok útvesztőjében, valamint az emberi értékek további leépítésének dühödt kísérlete. Bár ha jobban meggondoljuk, lesz eltérés az eddig megszokott formuláktól és kihívásoktól. Elvégre a fordulatok éve is lehet 2026, mivel folytatódik a világ újratervezése, átalakítása. Erőterek az erőterek ellen vagy éppen mellett, hogy még nagyobb káosszal takarják el a szokásos, január elsejéken megfogalmazott remények esélyeit.

Háború ez a világban, amely a befolyásolás, megvezetés, kétszínű ígérgetés és – egyszerűbben mondva – az átverés harci alakzatában testesül majd meg. Jóllehet megtanultunk illú­ziók nélkül létezni, erős tartással a földön állva, de van egy dolog, mely meghaladja a józanságunk képességét és befolyással van a mindennapjainkra. A széthúzás adottsága. Fura módon mindig olyankor bukkant elő, amikor az élet látszatra konszolidált volt és elfogadható formát ölthetett.

Ha így közelítünk, akkor 2026 vajon mit rejt számunkra?

A jól ismert széthúzást vagy az elpusztításunkra ácsingózó külső erők általi támadás elleni összefogás lesz életünk jellemzője? Az is alternatíva, ha a kétféle élethelyzet egyszerre tör ránk a most kezdődő új esztendőben. Ráadásul fokozza potenciális zűrzavarunkat, hogy az elmúlt években „bezzegország” lettünk. „Bezzeg a magyarok nem engednek a brüsszeli őrültségeknek a migránsok szétosztása ügyében, és harcolni sem hajlandók ukrán földön az értelmetlen halál obsitja érdekében, ráadásul Washingtonnal, Moszkvával vagy Pekinggel egyformán jó kapcsolatra törekszenek” – hangzik az elkeseredett uniós polgárok szájából.

Miközben Európa népei Budapest széljárását figyelik, addig a magyar emberek ne lennének tisztában a saját jól felfogott érdekükkel? De akkor mi ez az utcai acsarkodás bárki ellen vagy éppen mellett, mely lehetetlenné teheti az ötszáz éves átok feloldását? A józanság egyre nehezebben, de mégiscsak lefordítandó a politika nyelvére akkor is, ha nem felejthetjük el, hogy a pénz uralma mindent képes felemelni vagy éppen ledönteni, figyelmen kívül hagyva minden más érdeket. A pénzuralom nem elvont tétel, ahogy régebbi időkben még a rációval volt vegyítve. Mindennapjaink célja, értelme és a vágyaink netovábbja lett a manna. Bárkit elérhet vírussá vált formája, amely így elkapható és súlyos tünetek közepette vezethet veszélyes és végzetes vizekre.

Az úgynevezett „felsőklub” tagjai nagyban játsszák és kimondhatatlan összegekkel zsonglőrködnek a Circus Maximus szabályai szerint. A politikát és benne a politikust már nem befolyásolja a pénz ereje, hanem egyszerűen kényszeríti, mit tegyen, és azt is, miként. A társadalmi viták központjában nem az értelem, a bölcs érdek vagy a szükségszerű jelenik meg, hanem az, hogy kinek mennyije van, honnan szerezte és főként: nekem miért nincs? Pénz nélkül létezik emberi élet. Ember nélkül viszont a pénz csak egy papírdarab, vagy modern korunk digitalizált, értéktelen számsora. Amikor már a politikában sem narratívák vitája folyik, hanem vagyontárgyak lesznek főszereplők és a „korrupció” válik vezérszólammá, ott érdemes lenne paradigmát váltani. Arccal a korrupció ellen – mondják egyre többen a nép hangjaként. De miként definiálhatjuk a korrupció közszájon forgó tartalmát? Amit ugyanis korrupciónak mondunk, önmagában értelmezhetetlen, hiszen vagy köztörvényes csalás, lopás, sikkasztás, amiről beszélnek, vagy bűncselekménynek nem nevezhető érdekérvényesítés.

Természetesen mindkét kitétel megjelenhet a politika környezetében. A bűnesetek üldözendők, amit az illetékes szervezeteknek és jogi lépéseknek kell követniük, bárki is legyen érintett, személy vagy beosztás.

Az viszont csupán politikai technika – mindenhol a világon –, hogy a hatalomban lévő erőtér saját érdekeltségeit hozza helyzetbe.

Mindebből következően a korrupció emlegetésével semmit nem állítunk, viszont totális zűrzavart okozhatunk a társadalom ítélőképességében. Ha valaki bűncselekményt követett el, felelnie kell, ami nem lehet vita tárgya. Azonban ha arról van szó, hogy csupán más kap lehetőséget, az nem bűnügy, hanem politikai érdekérvényesítés. Olyan dolog, mely mindig volt/van/lesz, bárki is legyen a bársonyszék pillanatnyi birtokosa.

Mindezek fényében úgy tűnik, az elkövetkező újabb ötszáz év megkezdésének dátumában Magyarországnak nincs más esélye, mint hogy az országon belül a pénz összefogjon a pénzzel. Magyarország vagyona vagy magyar lesz, vagy külföldi körök szerzik meg.

Hogy Magyarország magyar maradjon, annak nem lehet alternatívája!

Ez viszont úgy érhető el, ha a gazdaságban létező erőterek – bármely politikai kurzust is „ácsingózzák” – vágyaiktól függetlenül együttműködjenek. Nem kell félretenniük politikai meggyőződésüket, de most úgy alakult – sajnos vagy sem, az mindegy is –, hogy a magyar „pénznek” – annak birtoklóit értve alatta – kell megmenteni a magyar értékeket. Ha viszont ezt elmulasztják a megmentők, akkor ugyanők Magyarország elveszejtői lesznek. A benyomulni kész külföldi tőke pedig mindent visz, függetlenül attól, hogy a magyar pénzemberek közül ki milyen politikai platformon állt az elmúlt néhány évben. Amiből viszont egyetlen dolog következhet: Magyarország volt, van, de nem lesz.

FÖLDI-KOVÁCS ANDREA

Adni jó. Karácsony közeledtével „tökéletes ajánlatokat” keresünk, listákat böngészünk, vásárolunk, csomagolunk. Szeretnénk örömet szerezni, szeretnénk jól adni, eleget adni. Mintha az ajándék értéke igazolná a szeretetünket.

És közben lassan megfeledkezünk a történelem során számunkra felkínált legtökéletesebb ajándékról. Szinte észrevétlenül lépünk át a betlehemi jászlon. Így, paradox módon a karácsonyi ünnepkörből éppen az Ünnepeltet, Jézust száműzzük.

A modern fogyasztói kultúra azt a hamis üzenetet terjeszti globális szinten, hogy a boldogság megvásárolható. William Leach történész szerint, ma már nem szükségleteket elégítünk ki, hanem vágyakat hajszolunk: új életeket, új identitásokat, egy „jobb én” illúzióját. A vásárlás rituálévá vált, a fogyasztás pedig életmóddá. A beígért boldogság, megelégedettség pedig elmarad. A szívekben egyre nagyobb az űr…és hogy ezzel a sötét titokkal ne kelljen szembesülnünk, körülöttünk egyre nagyobb a zaj.

Ebben a logikában a betlehemi jászol zavaró.

Túl szegényes. Túl csendes. Nem ösztönöz fogyasztásra.

Pedig a karácsony – és különösen a szenteste – nem arról szól, amit mi adunk, hanem sokkal inkább arról, Akit kapunk.

Ezért, idén karácsonykor arra hívom az olvasót, hogy álljunk meg és elmélkedjünk együtt a jászol előtt.

Csend van. Mély, ünnepi csend, amelyben Isten közeledik. Olyan csend, amelyben titokzatos módon megszólít minket az ég. A pásztorok nem rendkívüli jelet kapnak, nem lehengerlő isteni megnyilvánulást, amely félelmet kelt vagy térdre kényszerít. Az ég nem harsány módon szólal meg. Isten egészen tapintatosan közelít.

„Ez lesz a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” (Lk 2,12)

Egy pólyába takart, gondoskodásra szoruló kisded. Egy élet, amely ránk van bízva. Ebben a törékenységben, ebben a szegénységben tárul fel Isten valódi arca. Ezt az evangéliumi pillanatot ragadta meg XVI. Benedek pápa, amikor 2006 karácsony éjjelén így fogalmazott:

„Isten jele az, hogy Ő kicsi lett értünk. Nem akar erővel fölénk kerekedni, elveszi a nagyságától való félelmünket. A szeretetünket kéri – ezért lesz gyermekké.”

Ha elmélyülten szemléljük ezt a betlehemi jelenetet, összeomlanak bennünk a hamis Isten-képek. Az Istennel való személyes találkozás lényege ugyanis ez: a Teremtő elrejti mindenhatóságát, leteszi fenségét és olyan gyengéden, tapintatosan, személyesen közelít teremtményeihez, hogy még a gyanakvó, sebzett vagy megkeményedett emberi szív is biztonságban érezheti magát – és képes legyen megnyílni, elfogadni, viszontszeretni.

Így közeledik Isten minden kor emberéhez.

Csakhogy, a mai, modern és „felvilágosult” ember önmaga ácsolta börtönének ablaktalan magányában gyakran már nem is érzékeli ennek a találkozásnak a lehetőségét. Nem azért, mert Isten ne lenne jelen, hanem mert az emberi szív zárva marad és nem tudja befogadni, elfogadni az Ő közeledését.

Carl R. Trueman A modern én felemelkedése és diadala című művében mélyrehatóan elemzi ezt az állapotot. Rámutat: a modern ember identitását már nem külső, objektív valóságokra – Istenre, teremtett rendre, hagyományra – építi, hanem belső pszichológiai élményeiből és vágyainak kifejezéséből vezeti le. Az „autentikus én” válik a legfőbb mércévé, miközben minden külső tekintély – így Isten is – könnyen korlátozó tényezőként jelenik meg.

A modern ember nem azért nem nyit Isten felé, mert nehezen értené meg Őt, hanem mert önmaga lett a végső viszonyítási pont. Ha az igazság bennem van, nincs szükségem arra, aki fölöttem áll. Ez az önközpontú identitás azonban nem felszabadít, hanem elszigetel: megszakítja kapcsolatunkat a transzcendenssel, amelyre pedig mélyen vágyunk.

1223 karácsonyán Szent Ferenc az itáliai Greccióban először állíttatta fel a betlehemi jászlat élő szereplőkkel és állatokkal. Így fogalmazott:

„Szeretném saját szememmel látni, milyen nyomorúságot vállalt értünk a Kisded, amikor Betlehemben megszületett.”

Az assisi szent VIII. Honorius pápától kért engedélyt a jászol felállítására és a szentmise bemutatására. A helyszínt fáklyák világították meg, Ferenc pedig prédikált a világot megváltoztató betlehemi eseményről.

Az egyik beszámoló szerint egy Giovanni Veleti nevű ember azt látta, hogy a jászolban megjelent egy valódi csecsemő, akit Ferenc magához ölelt. A legenda mélyebb igazságot fejez ki: Ferenc pusztán tisztelettel, nem félelemből vagy távolságtartással akarta szeretni Istent, hanem egészen közelről. Meg akarta ölelni azt az Istent, aki előbb közeledett hozzá.

Aki gyermekké lett azért, hogy megnyissa a szívünket. Hogy ne féljünk. Hogy merjünk közel menni. Hogy merjünk kapni.

Nem azért, mert a gyermek naiv, hanem mert mer bízni. Mer elfogadni.
Ezért mondja Jézus:

„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)

A jászol ma is erről beszél. Isten végtelen szeretetéről. Arról a szeretetről, amely nem uralkodni akar rajtunk, hanem önmagát ajándékozza oda.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

Ha ezt szemléljük – ahogyan Szent Ferenc tette –, valami megmozdul bennünk.

Akkor mi is elindulunk a felénk közeledő, a szeretetünkre szomjazó Isten, a Mi Atyánk felé…és olyan módon nyitjuk meg szívünket, hajtjuk meg fejünket és értelmünket, hogy azzal lehetővé váljon az élő és személyes kapcsolat Isten és ember között. Atya és gyermeke között. És ezen az úton, majd az út végén a találkozásban tárul fel előttünk a karácsonyi titok.

A karácsonyi titok – a szeretet kérdez.

A kisded Jézus nemcsak a megváltást hozza el, hanem életünk legfontosabb kérdését is felteszi:

Mit teszünk ezzel a szeretettel? Elfogadjuk? Engedjük, hogy megérintsen? Viszonozzuk?

Vagy elutasítjuk, elfordítjuk a fejünket, és az ünnepek elmúltával visszatérünk önmagunk építette, ablaktalan celláinkba – ahol már nem hiszünk abban, hogy szükségünk van Istenre.

Pedig a lelkünk legmélyének vágya ez…szeretve lenni, olyan szeretettel amelyre mindig is vágytunk. Olyan szeretettel, amely úgy fogad el bennünket, ahogyan vagyunk, amely ingyenes, amely nem azért jár mert “megérdemeljük”, mert jól viselkedtünk. Amely pusztán azért szeret minket, mert vagyunk. És ez a tökéletes szeretet: Maga Isten. Aki formál, átalakít, gyógyítja és javítja a mi szívünket is, hogy képesek legyünk újból szeretni és szeretve lenni…; csak úgy elfogadni Őt…Mert szeretetet kapni jó!

FÖLDI LÁSZLÓ

Hajnali 4 óra van. Ülök tollal a kezemben egy üres papírt bámulva. Írnom kellene háborúról, megvásárolt vagy csak félművelt, ostoba politikusok gőgjéről, esetleg életünk egyre zűrzavarosabb kétségbeeséséről. Valahogy hajnali 4-kor egészen más gondolat tolakodik elő. A sötét, a csend másra emlékeztet. Azt képzelem, karácsony estéje van, mert éppen ilyen a kiszámítható nyugalom. És a képzelet nagy „úr”, aki adventet idézi: „Fordulj el a rossztól, ne elemezd a szóra sem érdemes filozofálgatását, adj esélyt – legalább ebben a percben – a valóban igaznak”. Életünk gyakran olyan, mint egy alagút, amelyről kiderül, hogy nincs kijárata, csak bejárata van. Ahogy bent bolyongunk, ráébredve érzékeljük, hogy a fény is halványabb, ami még képes volt valamennyire eligazítani botorkálásunk idején. Ott állunk a vaksötétben, mert képtelenek voltunk elfogadni, hogy az alagútból kivezető út egyben a visszafordulás az eredet felé, az emberi létezés normáihoz.

Életünk alagútjainak félhomályában két meghatározó, egyben homlokegyenest ellentétes fogalom állít kihívás elé: konfrontáció vagy konszolidáció. A két „kon”, amit a frontáció/szolidáció követ, jelenti az ember számára felkínált „szabad akarat” kiteljesedését. Vagyis hogy melyik úton megyünk tovább, kizárólag tőlünk függ.

Advent idején könnyebb felismerni a nyilvánvalót, valamint azt is, hogy karácsony éjjelén – az Úr akaratából – a megtestesült Megváltó üzenete érkezik arról, hogyan kellene méltányolni az emberi létezést.

Ahogy pirkad és még mindig csak az üres papírt bámulom, a valóság kezdi kimutatni erőszakos létezését. A kiválasztott és a szabad akarattal rendelkező ember kiteljesedése már régen nem a cél.

A történelemben mindig is a kisebbség – uralkodók, vagyont felhalmozók –, vagyis mai szóval a politikai kaszt irányította a többség életét. Eldöntik, mi a jó nekünk. Narratívákat, filozófiákat mellékelve erősítik akaratukat, ahogy jelenleg a „fenntartható fejlődés” vízióját.

Persze a legritkább esetben bizonyítják tényekkel, hogy elképzeléseik a többség érdekeit fogják szolgálni, ezzel szemben bármikor rákényszeríthetnek minket vágyaik elfogadására az egyébként tőlünk – választás útján – kapott hatalom birtokában.

Évszázadok követték egymást ebben a folyamatban. Nem tagadhatóan létezett fejlődés, kitágult a világ, mert utazhatunk, nagyobb „jurtákban” élünk, indokolatlan sebességgel cseréljük használati tárgyainkat, és közben régen elfelejtettük, hogy volt másfajta emberi létezés is, nemcsak a „fenntartható fejlődés”.

De valóban fejlődünk, vagy csak egyre intelligensebbé válik bennünk az önámítás?

Már arra is képessé tettek bennünket, hogy elfogadjuk, miszerint vannak köztünk olyanok – parányi kisebbségben – , akik az embert nem becsülik többre, mint egy árucikket. Ezt szimbolizálja a modern technika, mely nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja annak használóját.

Mi más lenne annak képlete, mikor az okos (?) telefonjainkon folyamatosan érkeznek reklámok, vagyis a „fenntartható fogyasztás” mindenekfelett álló megtestesülése?

A történelemben a hatalmat gyakorlók a népeket eszköznek tekintették. Nagy háborúk idején, melyeket még rokonságban élő uralkodók is vívtak, a halál elfogadott veszteség volt. A harctéren elesettekben sem a parancsnokaik, sem a távolból észt osztó politikusok nem látták a fiút, apát, testvért: az embert. A cél szentesítette mindezt, ahogy ma is így van, legfeljebb modernebb, gyorsabban és hatékonyabban ölő fegyverekkel hajtják végre ugyanazt. Felmerül a kérdés, hogy a politikai ármány érdekében megölt embert valóban elpusztították, vagy csak a teste szűnt meg létezni, miközben a lelke – a tanítás szerint – tovább él. A hitben élő és árván maradt családoknak hinni kell, hogy így van.

Úgy tűnik azonban, hogy a hatalomtól megrészegült „parányik” nem elégszenek meg ezzel, hiszen cirkuszi sátraikban még sötétebb célt találtak ki: az ember totális testi-lelki elpusztítását.

Van-e talán más értelmezése napjaink őrült sebességre kapcsolt technológiai fejlesztéseinek? Az információcunami, mely teljesen részévé vált életünknek, és ami ellen már lázadni is lehetetlenné vált, még hagyján. De ott a mesterséges – korántsem – intelligencia és robottechnika, amik tényleges támadó fegyverek a lélek elpusztítására. Mi, a konszolidációt még esélyként kezelők végiggondoltuk, hogy mit jelent, ha a gép kiszorítja az embert a munkát jelentő alkotás folyamatából? A teremtett ember feladattal érkezik a világra, az alkotás feladatával, a kiteljesedés reményében. De ha otthon ül – egy ideig persze vidáman a neten szörfözve –, a végén, az elszámolás idején üres lélekkel bolyong a már idézett alagútban, esélytelenül, hogy kijusson belőle, mivel semennyire sem pislákol már benne az emberi norma utáni vágy.

Közel vagyunk a legrosszabb végkifejlethez: ahhoz, hogy természetesnek fogadjuk el, ha a „parányi” érdekcsoport – hallgatólagos támogatásunkkal – képes lesz elérni ördögi célját. De – és ez a lényeg – , akkor is lesz december 24-e, ami nem más, mint a parancsolatok, szentségek, próféták látomásainak, igazságainak megtestesülése és érkezése, azaz az ember esélye az újragondolásra.

Karácsony közeledtével még van néhány napunk, hogy felkészüljünk advent záróestéjére. És ha tudunk hinni benne, nagyon egyszerűvé válhat az alagútból a fényre kivezető út, ahol az igazi élet vár mindenkire, bárhol is volt vagy bármit is tett korábban.

Fogjuk kézen a politika manipulációja által gerjesztett haragosunkat – legyen az rokonunk, munkatársunk vagy a szomszédunk –, és menjünk el vele december 24-én az éjféli misére. Biztos, hogy csoda történik: „A kézfogás csodája.”

Bosznia-Hercegovinában, a huszonegyedik század elején minden hónapban felrobbant valahol egy tehén, sokszor, sajnos, a legelőn az állatot kisérő gazdával együtt. Menetrend szerinti volt az a tragikus következmény is, hogy robbanótöltetek után kutató profi tűzszerészek haltak bele a rettenetes munkába szerte a balkáni országban. Rég jártam arrafelé, talán van némi javulás, de akkor az erdők, ligetek szélén mindenhol ott virított a sárga műanyag szalag, rajta helyi és angol nyelven: „vigyázat, aknák!”. Szívszorító élmény volt Szarajevó környékén kirándulni, nem is nagyon lehetett, a várostól 12 kilométerre fekvő Ilidzsa parkjai is megközelíthetetlenül parancsoltak rémisztő megálljt és üzentek az utókornak: ember, ide nem léphetsz be! Amúgy itt ered a Boszna folyó, a gyönyörű természeti környezet nemcsak a földből kibúvó források csörgedezésétől hangos, de a múltra meredő csend is része az élménynek. Számos, régi szépsége után vágyakozó, tiszteletre méltó nyári lak, fürdő, palota álldogál itt és emlékeztet a boldog, termékeny alkotó, építtető időkre, az Osztrák-Magyar Monarchia korára. Az is a történelem része, hogy itt szállt meg és innen indult tragikus utolsó útjára, egyenesen a merénylő golyói elé az osztrák trónörököspár, Ferenc Ferdinánd és neje. A többit már tudjuk, a fanatikus szerb diák, Gavrilo Princip a Miljacka folyó partján, az egyik szarajevói utcasarkon lőtte le a főhercegi párt, az ezt követő diplomáciai bonyodalmak pedig kirobbantották az első világháborút.

Az újkori, XX. század végi világégés rettenetes „gyümölcseként” emlegetett taposóaknákról számtalan jelentés, tanulmány értekezett a boszniai háború befejezése után, szakemberek mérték fel, elemezték a pusztítást, amit ezek az alattomos gyilkosok tettek a környezettel, a tájban élő emberekkel. A jövő is fenyegetően nézett ki: egy nemzetközi szervezet felmérése szerint legalább 20 év, valamint iszonyatos összeg, dollármilliók szükségeltettek volna a mentesítéshez, no meg szakértelem, tudás és emberi fizikai erő. Valahogy sosem volt rá elég keret, pénzszűkében nem lehetett betervezni a mentesítő munkálatokat, mindig csak a lyukak foltozására tellett valahogy. Pedig sok minden belefért a büdzsébe, új mecsetek, iszlám oktatóközpontok épültek országszerte, a Nemzetközi Közösség is nagy létszámmal és jó drágán képviseltette magát a balkáni országban. Bosznia mai államformáját tekintve protektorátus, a részét képező Bosnyák-Horvát Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság fölött védnökséget vállaló Főmegbízott irányítja. A védelmező pártfogó ma Christian Schmidt, aki élet-halál ura. Az aknák - gyanítom - ma is csak mellékszereplők, így a Nemzetközi Közösség vezetője inkább azzal van elfoglalva, hogy az államalkotó két entitás feje fölött hozzon döntéseket. Így eshetett meg a közelmúltban az, hogy a Szerb Köztársaság elnökét először börtönbüntetésre ítéltette, majd, miután az pénzbírsággal kiváltotta, most, nyár végén megfosztotta hivatalától a választási bizottság. Milorad Dodik, aki több mint tíz éve elnöke a boszniai szerbeknek, nem egy gonosz, székébe ragadt, megcsontosodott diktátor, egyszerűen csak nem vette figyelembe a volt német szövetségi mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, ma protektor, népére nézve kedvezőtlen döntéseit, sőt, a főképviselő rendelkezéseit elutasító törvényt is aláírt.

A délszláv háborúként emlegetett események ugyan 1995 táján véget értek, eltelt 30 év, és most Európában újra „divatba jöttek” a taposóaknák. Megint megtalálták az évszázados halálcsapdákat – olvasom a haditudósításban, Ukrajna hatalmas területei még a harcok végeztével is veszélyesek maradnak. Az ENSZ legutóbbi vizsgálódásai sötét képet festenek. Az ukrán mezőgazdaság már eddig is több mint 81 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el az aknaszennyezés következményeként. A háború kirobbanása óta 4000 civil halt meg a fel nem robbant lőszerek miatt, ezer ember megsérült. Szintén az ENSZ becslése szerint Ukrajna területének csaknem 140 ezer négyzetkilométere, vagyis körülbelül az ország 20%-a szennyezett robbanótestekkel. Az egyszerű szerkezetek lépésre aktivizálódnak, a tervezés szerint „csak” roncsolva az áldozat testét. A taposóaknák akár 9 kilogramm súlyúak is lehetnek, méretük a hokikorongtól a cipősdobozig terjed. A telepítésben minkét fél, az orosz és az ukrán is részt vett, mindkettő lelkén szárad az áldozatok vére.

Vajon a hullahegyek vámszedői, az újjáépítésben érdekelt vállalatóriások mikor teszik közzé, hogy Ukrajnát aknamentesítették? Várhatjuk, ha akarjuk a bejelentést, de attól tartok, az illetékeseknek van más fontosabb dolguk is. Mint Mindennél Lejjebb Asszonynak. Az EU főnöknője a napokban jelentette ki megint, hogy „vasbeton módon állunk Ukrajna oldalán. Ez azt is jelenti, hogy megadjuk nekik a katonai képességeket, amelyekre szükségük van az országuk megvédéséhez.” Mindezt Ursula von der Leyen, egy töpörödő nő mondja, egy fonnyadó harci amazon. Aki nem a hazáját védi, hanem zsoldban állva, Európát löki a pusztulás tátongó gödrébe. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy tovább folytatódik a taposóaknák ukrajnai „karrierje”. Meg az olyan politikusoké, akik ájultan tervezik földrészünk megsemmisítését. Élükön a háborús héjának is titulálható lengyel külügyminiszterrel. A rettenetes ember, Radoslaw Sikorski már akkor elbűvölte a hírolvasók közösségét, amikor sietve megköszönte az Egyesült Államoknak az Északi Áramlat felrobbantását a Balti-tenger mélyén, pontosan 3 évvel ezelőtt. Azóta valahogy nem sikerült felgöngyölíteni a szabotázs hátterét, a zavaros ügyben többéves vizsgálódás után ukrán diverzáns csoport került a középpontba. Egyikükről kiderült, hogy Lengyelországban lapult, de nem volt rá akarat, hogy elfogják. Minek is? Egy lengyel lap most újra kiteregette, hogy a külügyminiszter akkoriban azt mondta az érdeklődő német hatóságoknak: „Miért kellett volna elfognunk? Számunkra ő hős.”

Az efféle héroszok, meg az őket istenítő politikusok tovább szövögetik háborús álmaikat. Persze, egyikük sem menetel az első sorban, a frontról csak begyűjtik a jelentéseket, elemeznek, nyilatkoznak és védik Ukrajna nemzeti önrendelkezését, az európai államoké meg mehet a szemétdombra, elavult fogalom. A díszes társaság meg önelégülten fényesíti tovább a gyilkolás eszközeinek, köztük a taposóaknáknak a karrierjét, elvégre ők arrafelé, a terepen sosem járnak, legyen ez az ott élők gondja, szaknyelven járulékos veszteség, még emberöltőkön át. Nevet is adhatunk az előremutató projektnek: tervezzük meg, hogyan robbantsunk jövőt!

Várjuk már ezt a zendülést, nagyon várjuk, friss levegőre, mi több, egy jó forgószélre van szükségünk ahhoz, hogy újra elviselhetően békés legyen az életünk. Mostanában megint előkerült a neten Balczó András írása a Józan Ész haláláról, eszerint a temetésen már túl vagyunk. Elhantoltuk szüleit is, feleségét, fiait, lányait, vele együtt hagyott itt bennünket az igazság, a bizalom, a bölcsesség, felelősség, törvényesség és észszerűség. Már a gyászmunkánál tartunk, a levél szerint is siratjuk szeretett barátunkat, aki sokáig élt velünk, és a rend medrébe terelte nagyjából az életünket. Mindez odaveszett, kidobtuk a kukába, fröcsögő politikusok és hazát áruló médiahuszárok közreműködésével elintéztük, hogy a pénz, a kíméletlen ész és a filozófia oldja meg a világ dolgait a fegyelem, a mértékletesség és a szív törvényei helyett. Itt Európában biztosan. Levegőt! -kiáltotta költőnk, József Attila 90 évvel ezelőtt, de ma is lenne rá szükségünk. „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos.” Hát de. Meg aki merészen, szemérmetlenül ostoba. A butaság tort ül és ötödik sebességbe kapcsol, s míg régen volt idő két képtelen hír között megpihenni, ma naponta dől ránk a hamis, a valótlan, a szándékosan gonosz.  

Magukért rajongó, gőgös megmondó emberek ítélkeznek, ráütik a billogot mindenre, ami nekik nem tetszik, vagy támogatják a rútat, a bűnt, a természetellenest. Nincs irgalom, az amerikai farmerkampány sztárját is kikezdték, mert fehér, csinos és nem antinő, s mert Sidney Sweeney névre hallgat, hát rögtön rásütötték, hogy náci (monogramja, ugye megegyezik a második világháborús német elit alakulat nevével). Így aztán a kutyája is hitlerista, német juhász amúgy a bociszemű, ártatlan pára.  Az Északnémet Evangélikus Egyház viszont épp az ellenkező oldalon munkálkodik, tisztségviselői nemcsak élőben, hanem már a hitközösség honlapján is népszerűsítik a gendert, a szivárvány vallását. Személyes áldásra invitálnak, és ezzel az „erőt adó rituáléval” érzékenyítenek a biológiai nemekhez kapcsolódó szerepek és önkifejezési módok teljes elfogadására.  

Tudás Nagynéni is vesztésre áll, már be sem engedjük a házba, kívül a helye, mint a ridegen tartott házőrzőnek, helyette elég, ha nyomogatjuk az okos eszközöket. Sokszor eszembe jut, hogy miért is az ember az egyetlen élőlény, amelyik azt az ágat reszelgeti maga alatt nagy lendülettel, amelyiken üldögél. Nem érdekli, ha leesik róla, pedig ára van annak. Hosszú elemzésben olvasom, hogy a mai huszonévesek mit nem ismernek. Itt a hézagos lista: nem tudnak térképet olvasni, levelet címezni, kézi váltós autót vezetni, nem konyítanak a cirill betűkhöz, római számokhoz, a hagyományos óramutatót sem értékelik. Némely országban már probléma a kézzel írás és legfőképpen haldoklik az olvasás. Utóbbinak pedig beláthatatlanok a következményei, tudományos kutatások igazolták szerepét a problémamegoldásban, személyiségfejlődésben. Beköszöntött a „kulturális árvaság” korszaka.

Tisztelet Nagybácsi is a szemétdombon végezte sokfelé. Divat a polgárpukkasztás, az értékek földbe döngölése. Így eshetett meg az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon, hogy egy barokk opera főhőse, Julius Caesar, ócska rongyokban, egy züllött nyomortanyán koronázta királynővé Kleopátrát. A kifinomult, úri közönség persze hangos brávóval fogadta a gusztustalan és lehangoló előadást. Itt mi még nem tartunk, nálunk, bár egyre gyengülő erővel pislákol a stabilitás jelzőfénye, de azért már itt is megesett, hogy nemzeti imádságunkat, a Himnuszt ülve, cigarettázva, hamisan adta elő egy modern ifjú. Teljesítménye szót sem érdemel, de az őt védelmébe vevő, minden tekintélyt lerombolni vágyó liberális álelit annál inkább.

A rendet Istentől kaptuk, becsülni illene, nem egymást tépni az ellenség helyett. Igyekezni kéne ezt a „nem szép életet” is értékkel, alkotó energiákkal teletömni, hogy majd, ha eljutunk az „áldott megsemmisülésig”, akkor jólesően állapíthassuk meg, hogy mi beletettük a magunkét. Rombolni könnyű, mindenből ki lehet lopni a lelkesedést. A napokban jelent meg Csejtei Dezső új könyve. A szívemnek kedves magyar konzervatív gondolkodó a két kisalakú kötetben több írást szentelt egyetlen fogalomnak, a forradalomnak. Az író érdekes, de helytálló megállapítást tesz erről, azt mondja, hogy a progresszív baloldal ezt a fogalmat az elmúlt 300 évben kisajátította. Itt az ideje annak, hogy a mai jobboldali terminológiában helyet találjunk a kifejezésnek újra. A hagyomány tisztelete ma már forradalmi tett. Fel kell lépnünk a kisajátított revolúciókban jelen lévő szélsőségek ellen, ezzel segítve a társadalmi mozgást visszaterelni a normalitás világába. Nehéz dolog ez, mert vannak sokan, nálunk is sajnos, akik a békés forradalmakat lehetetlené teszik, hogy kirobbanthassák a véres lázadást. De nincs más út, ha vissza akarunk térni a társadalom védett állapotába, a rendezettségbe, a békébe. Hívjuk hozzá a szellem erejét, s az áhított eredmény talán megtetszik a hőbörgőknek is és rábólintanak a rend szülte szabadság termését elhozó konzervatív forradalomra.

FÖLDI LÁSZLÓ

Lapozzunk vissza egy kicsit, úgy nyolcvan évet a történelemben! Ami a leginkább szembetűnő, hogy a Föld lakossága megduplázódott, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a világban zajló stratégiai kérdésekről egyre kevesebben döntenek. Olyan abszurd életkép rajzolódik ki, hogy saját sorsunk és persze jövőnk ügyébe a többség gyakorlatilag alig képes beleszólni. Persze tudjuk, hogy ott vannak a lehetőségünket szimbolizáló választások legalábbis itt, Európa földjén. Azonban a ravaszul kiérlelt politikai szabályozóknak hála, a valóban döntési képességgel bíró elit játszva figyelmen kívül hagyja a választási üzeneteket jó néhány európai országban. Maradt hát a remény, hogy akik hatalomban vannak, időnként képesek empátiát gyakorolva tervezni a jövőnket.

És itt érkezünk el a Putyin–Trump-találkozó lényeges üzenetéhez, amelynek szimbolikája: két önálló nemzet vezetője és nem valamiféle szövetségek menedzsmentje egyeztet és próbál víziót felállítani konkrét kérdésekben.

Mit is jelent ez a múlt távlatából? Még pár évtizeddel ezelőtt is egy ilyen találkozó – amerikai elnök, illetve szovjet főtitkár – azt jelképezte, hogy szövetségi rendszerek, NATO kontra Varsói Szerződés, másképp mondva a nyugati világ és a szocialista tábor képviseletében fejtették ki álláspontjaikat. Megállapodásaik kötelező erővel bírtak a szövetségükhöz tartozó többi országra is. És erről senki nem kezdett/kezdhetett vitát. Azaz Washington és Moszkva megállapodott, tehát ez lesz. Vajon 2025-ben, amikor Moszkva és Washington megállapodik, akkor is valóban az lesz? Egy személyes megjegyzés engedtessék meg: nem. Lehetne, sok tekintetben szükségszerű is lenne, de egyáltalán nem garantált, hogy úgy is történik, ahogy a két ország elnöke elképzeli. Egyszerűen azért, mert a világ megváltozott, átalakult, de legalábbis olyan úton jár, aminek a göröngyeit még a nagy potenciállal rendelkező országok vezetői sem látják előre. Nyolcmilliárdan lettünk ugyan, de egy törpe kisebbség ránk telepedve hagyja figyelmen kívül érdekeinket.

A konkrét példánál maradva, az USA és Oroszország sok más ország mellett szeretné lezárni az orosz–ukrán háborút, de szinte kizárt, hogy ez az ő akaratukon múljon. Hasonló a konklúziója a Közel-Kelet esélyének, vagy mondjuk a délről északra irányuló migrációs köntösbe bújt inváziónak is. Szóval akkor a reményen kívül milyen következményeket hordoz az elnökök egyeztetése? Legfontosabbként erősíti azt a narratívát, hogy a világon a háttérből uralni akarók törekvésével szemben csak és kizárólag gazdasági és persze identitásában is megerősödött nemzetek képesek életben maradni. Aki továbbra is saját gondjaira másoktól remél megoldást, vagy mások jövőképét „kopizza be” saját országa politikai céljai közé, az téved, vagy még inkább eltévedt a nagy átalakulás közepette. Szűkítve a témát és félretéve a rébuszokat, magyar szempontból az alaszkai találkozó komoly tanulsággal szolgál.

A legfontosabb, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Magyarország érdekét nekünk kell definiálni és erős hangon tudtára adni a többieknek.

Nem az a kérdés, hogy hogyan alkalmazkodjunk a nagyoknak vélt országok politikai igényeihez, hanem az, hogy az általuk deklarált álláspontból mi használható magyar szempontból, és az egyéni céljainkat milyen feltételek között leszünk képesek elfogadtatni, beilleszteni a hatalmasságok koncepciójába. És ez egészen más narratíva, mint volt akár tizenöt-húsz éve. Hogy ezt elérjük, nincs szükségünk közvetítőkre, olyan struktúrákra, amelyek elsősorban szervilis módon képviselnek és nem érdekli őket a nemzetek akarata. Jó, illetve rossz példa erre az Európai Unió és annak bizottsága, amely kényszeresen vigyáz arra, hogy a tagországok érdekei ne érvényesüljenek döntéseik során.

A két elnök találkozójának ránk nézve egyik legizgalmasabb fejezete éppen az volt, hogy arra adott példát, miszerint a nemzeti érdek erősítése alapozhatja meg a nemzetközi kapcsolatokat.

A mindenáron szövetségi létbe vágyók formálisan erősebbnek tűnhetnek egyes kihívások esetén, de mindig lesznek a megoldást nehezítő és belső vitára okot adó részletek. Nem az a kérdés – derült ki az alaszkai találkozó kapcsán –, hogy totális érdekazonosságra kell-e törekedni, hanem az, hogy a különbözőség mégis milyen módon konszolidálható.

És persze még valami. Lehet egy ország gazdaságilag erős, katonailag elrettentő, de szétzilált hátországa lenullázhatja potenciális erejét. A társadalmi normalitások nélkül csak fél karú óriás bármely egyébként felkészült nemzet, ahogy ez a Nyugatra jellemző napjainkban. Mert mint kontraszt, a jelenlegi kínai modell egyértelmű aggodalmat kelt mind az Egyesült Államokban, mind Oroszországban. Peking legfőbb ereje vetélytársaihoz képest a belső politikai stabilitása. Vitatható és persze kérdéseket is felvethet eme állítás. De van talán logikusabb magyarázat a kínai gazdaságban megjelent minőségi fejlődésre, mint az, hogy jól irányítható társadalmi létformára támaszkodhat?

Alaszka egyébként kellemes klímája esélyt adott mindkét nagyhatalomnak, hogy ezeken a tételeken is elmélkedni tudjon, mert az egyértelmű, hogy a jól kiválasztott stratégia biztosítja azt, hogy olyan taktikai kihívások, mint mondjuk az ukrán kérdés, megoldhatók legyenek a nemzetközi térben.

Nőtt nálam a nyár elején, a kapu tövében, a kövek között egy aprócska virág. Amolyan konok kicsi bajnok: nem fog rajta szárazság, por, hőség, rendíthetetlenül fordul a fény felé, a sötétben meg szerintem a Szózatról álmodik. „Itt élned s halnod kell”, dúdolja, és már négy hete kitartóan virágzik. Átok sem fog a parányi vadárvácskán, úgy helyezkedik, hajlik a térben, hogy a hozzám betérő vendég lába ne tiporhassa szét. Mióta észrevettem, már jobbra fordult a sorsa, kap vizet, és naponta dicsérem a kitartását, a kötelességtudatát.

Régóta foglalkoztat a növények sorsa. A röghöz kötöttség, a változtatás hiánya, az eleve elrendelés. Sokszor fájlaltam a városi fák végzetét, azt, hogy állniuk és élniük kell a benzingőz, a zaj, a kosz, a mocsok kellős közepén. Már megvigasztalódtam, mert kezembe került Hamvas Béla Fák című írása. Megunhatatlan ez a részlet:

„A fa állandó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.”

Ha így nézzük, már nem is olyan keserves ez a ragaszkodás.

Valami hasonló az ember kötődése is az otthonhoz, a hazához. Gonosz vihar ért el bennünket, ma Európa maguktól eltelt, gőgös urai elvenni igyekeznek tőlünk a szülőföldet. Bár a bomló birodalom szánalmasan tehetségtelen képviselői már „a világot vezetni óhajtó nyugati szabadfoglalkozású szakkörként” lépnek fel a színpadon, de furkósbotokban, fegyverekben jól állnak. Mindent bevetnek azért, hogy kiirtsák a családokat, nemzeteket, Istent meg már rég megtagadták. A kozmosz összedagasztásán is nagy erők dolgoznak, keverik-kavarják a Föld népességét, a cél a vegyes populáció, az akarat nélküli, befolyásolható tömeg. A mérkőzés kétesélyes, ha sikerül a fiatalokat gyökértelenné tenniük, akkor elveszünk mi, nemzetben gondolkodók. Tudom, lehet bárhol létezni, páncélt növeszteni a társadalmi, kulturális hatások ellen. Éltem hosszú évekig idegen államban, az egyik a befogadás mintaképe, Görögország volt. Mégis azt mondom, hogy akit nem zavar, hogy a lélek legmélyebb kapuit nem képes kinyitni, az vidáman ellakhat bárhol, de otthon csak otthon lehet az ember. Ahol érti a nyelv minden rezdülését, ahol ismerős a nyár illata, az étel íze és az összetartozás jelrendszere azokkal, akiket szeret.

Szerencsém volt, itthon maradtunk 1956-ban. Fiatal apám megbolydult és disszidálni akart, de anyám elé állt és azt mondta, a gyerek és én maradok. Ő így döntött, két fivére kitántorgott a nagyvilágba, az egyikük amerikás magyar lett, a másik hazajött meghalni. A harmadikat tévedésből elvitték Recskre, túlélte, nevét kőbe vésve éppen a napokban találtuk meg az emlékhely kőtábláján. Soha nem akart továbbállni, elfogadta az elrendelést, magyarnak született.

Azt mondta a kormányfő Tusnádfürdőn, a beszéd végén, kérdésre válaszolva, hogy ma kétféle fiatal él velünk, aki gondolkodik azon, hogy hogyan kapcsolódjon a nemzeti kérdéshez és aki nem. Ugyanakkor sokan vagyunk, akik ezt nem kérdésnek, hanem adottságnak tekintjük, a Jóisten így rendelte, ehhez a közösséghez tartozunk, amiből feladat, kötelesség fakad. Mint kifejtette, ez elől nem szabad elugrani, bele kell állni. Dolgoznunk kell azon, hogy a fiatalok számára a legjobb hellyé váljon Magyarország, ahol esélyt kapnak az ifjú nemzedékek.

Mi, akik magunk vagyunk a nemzeti közösség, olyanok vagyunk, mint a fák. A szülőföldből, egymásból táplálkozunk, nincs is más tennivalónk, mint dolgozni azért, hogy sorsát maga intéző, a jövőt tervezni tudó, szuverén ország maradhassunk. Hogy mi dönthessük el, hogy hogyan, kikkel éljünk, hogy magunk neveljük a gyermekeinket, és akarunk-e háború helyett békét. És honfitársaink, akik egyszer ezért-azért, kalandvágyból, kényszerből elfutottak, ha meggondolják magukat, hát legyen hová visszajönniük. Hiszek benne, hogy érdemes kitartani. Konokul, mint a kőben született, keserves sorsú, mégis virágot hozó, csöppnyi vadárvácska.