Elnökök egymás közt
| ||
|---|---|---|
FÖLDI LÁSZLÓ Lapozzunk vissza egy kicsit, úgy nyolcvan évet a történelemben! Ami a leginkább szembetűnő, hogy a Föld lakossága megduplázódott, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a világban zajló stratégiai kérdésekről egyre kevesebben döntenek. Olyan abszurd életkép rajzolódik ki, hogy saját sorsunk és persze jövőnk ügyébe a többség gyakorlatilag alig képes beleszólni. Persze tudjuk, hogy ott vannak a lehetőségünket szimbolizáló választások legalábbis itt, Európa földjén. Azonban a ravaszul kiérlelt politikai szabályozóknak hála, a valóban döntési képességgel bíró elit játszva figyelmen kívül hagyja a választási üzeneteket jó néhány európai országban. Maradt hát a remény, hogy akik hatalomban vannak, időnként képesek empátiát gyakorolva tervezni a jövőnket. És itt érkezünk el a Putyin–Trump-találkozó lényeges üzenetéhez, amelynek szimbolikája: két önálló nemzet vezetője és nem valamiféle szövetségek menedzsmentje egyeztet és próbál víziót felállítani konkrét kérdésekben. Mit is jelent ez a múlt távlatából? Még pár évtizeddel ezelőtt is egy ilyen találkozó – amerikai elnök, illetve szovjet főtitkár – azt jelképezte, hogy szövetségi rendszerek, NATO kontra Varsói Szerződés, másképp mondva a nyugati világ és a szocialista tábor képviseletében fejtették ki álláspontjaikat. Megállapodásaik kötelező erővel bírtak a szövetségükhöz tartozó többi országra is. És erről senki nem kezdett/kezdhetett vitát. Azaz Washington és Moszkva megállapodott, tehát ez lesz. Vajon 2025-ben, amikor Moszkva és Washington megállapodik, akkor is valóban az lesz? Egy személyes megjegyzés engedtessék meg: nem. Lehetne, sok tekintetben szükségszerű is lenne, de egyáltalán nem garantált, hogy úgy is történik, ahogy a két ország elnöke elképzeli. Egyszerűen azért, mert a világ megváltozott, átalakult, de legalábbis olyan úton jár, aminek a göröngyeit még a nagy potenciállal rendelkező országok vezetői sem látják előre. Nyolcmilliárdan lettünk ugyan, de egy törpe kisebbség ránk telepedve hagyja figyelmen kívül érdekeinket. A konkrét példánál maradva, az USA és Oroszország sok más ország mellett szeretné lezárni az orosz–ukrán háborút, de szinte kizárt, hogy ez az ő akaratukon múljon. Hasonló a konklúziója a Közel-Kelet esélyének, vagy mondjuk a délről északra irányuló migrációs köntösbe bújt inváziónak is. Szóval akkor a reményen kívül milyen következményeket hordoz az elnökök egyeztetése? Legfontosabbként erősíti azt a narratívát, hogy a világon a háttérből uralni akarók törekvésével szemben csak és kizárólag gazdasági és persze identitásában is megerősödött nemzetek képesek életben maradni. Aki továbbra is saját gondjaira másoktól remél megoldást, vagy mások jövőképét „kopizza be” saját országa politikai céljai közé, az téved, vagy még inkább eltévedt a nagy átalakulás közepette. Szűkítve a témát és félretéve a rébuszokat, magyar szempontból az alaszkai találkozó komoly tanulsággal szolgál. A két elnök találkozójának ránk nézve egyik legizgalmasabb fejezete éppen az volt, hogy arra adott példát, miszerint a nemzeti érdek erősítése alapozhatja meg a nemzetközi kapcsolatokat. A mindenáron szövetségi létbe vágyók formálisan erősebbnek tűnhetnek egyes kihívások esetén, de mindig lesznek a megoldást nehezítő és belső vitára okot adó részletek. Nem az a kérdés – derült ki az alaszkai találkozó kapcsán –, hogy totális érdekazonosságra kell-e törekedni, hanem az, hogy a különbözőség mégis milyen módon konszolidálható. És persze még valami. Lehet egy ország gazdaságilag erős, katonailag elrettentő, de szétzilált hátországa lenullázhatja potenciális erejét. A társadalmi normalitások nélkül csak fél karú óriás bármely egyébként felkészült nemzet, ahogy ez a Nyugatra jellemző napjainkban. Mert mint kontraszt, a jelenlegi kínai modell egyértelmű aggodalmat kelt mind az Egyesült Államokban, mind Oroszországban. Peking legfőbb ereje vetélytársaihoz képest a belső politikai stabilitása. Vitatható és persze kérdéseket is felvethet eme állítás. De van talán logikusabb magyarázat a kínai gazdaságban megjelent minőségi fejlődésre, mint az, hogy jól irányítható társadalmi létformára támaszkodhat? Alaszka egyébként kellemes klímája esélyt adott mindkét nagyhatalomnak, hogy ezeken a tételeken is elmélkedni tudjon, mert az egyértelmű, hogy a jól kiválasztott stratégia biztosítja azt, hogy olyan taktikai kihívások, mint mondjuk az ukrán kérdés, megoldhatók legyenek a nemzetközi térben. |
HIÉNÁK KORA
KISS GYÖNGYI |
Állatszeretetben verhetetlen vagyok, majdnem mindet kedvelem, lenyűgöznek a nagyvadak, a madarak, nem félek a pókoktól, kígyóktól. Bármilyen bogarat, gyíkot egeret kézbe tudok venni, bár kétségtelen, hogy utóbbi kellemetlenül nagyot tud harapni az ember ujjába. A hiénákkal mégis hadilábon állok. A kutyák testalkatára hasonlító ragadozókat a tudományos leírások sem kímélik. Visszataszító külsőjéről még az egyszerű mondóka-versike is azt mondja: „Rusnya jószág szegény pára, dögevés a szakmája. Innen van taknyos orra, meg a súlyos asztmája.” Kittenberger Kálmán, az egyik legnagyobb Afrika-kutató klasszikus könyvét forgattam a napokban, így találtam rá a Kelet-Afrika vadonjaiban című kötetben a hiénák jellemzésére is. Azt írta róluk a kiváló magyar zoológus, vadász:” A hiénafarkasoktól űzőbe vett vad halálra rémül…Ha néha egy vadkutyát el is ért a golyóm, annak csak az volt az eredménye, hogy a meglőttet az utána jövők megtépték, és aztán folyt a hajsza kíméletlenül és biztosan tovább…Ilyen hiénafarkas-hajszát látva, mindig azt gondoltam, hogy ha festő lennék, allegorikusan így festeném meg a végzetet.” A manapság divatosan sokat emlegetett biodiverzitás persze feltételezi a természetben a hiénák hasznát is, ahogy nincsen gaz sem, csak gyomnövények. A gond mindig a mértékkel van, azzal, ha például a ragadozók elszaporodnak és az egyensúly őrzése helyett mértéktelen vérengzést visznek véghez a vadállományban. A párhuzam nem véletlen, erről az unszimpatikus állatcsoportról nekem szinte naponta jut eszembe a kiművelt, dörzsölt Nyugat, a társtettes Európai Unió, s akkor még nem is említettem a hazai hörgésforgatagot. Pedig lenne miről szólni, a közösségi oldalakra költözött politikai vita hevében már minden előfordult. Patkányok, pestis, fenyegetés, zsarolása közjogi méltóságoknak, hadaróművészek véglényeznek, és a hordószónokok képzeletbeli platóján, meg a színpadon már eljutottunk a főbelövésig is. Az értelmező szótár külön említi az árverési hiénát, az egymással összejátszva, a többi résztvevő kárára nyerészkedő embertípust, nos, a fentiekre tekintve, belőlük bővelkedünk, főleg, ha a megszerzendő zsákmány a hatalom. De hagyjuk is a honi viszonyokat, hallunk arról eleget, már jelentkeznek is a mérgezési tünetek. Vigyázó szemünket inkább vessük távolabbi tájakra. A ragadozók rendjének négy fajjal rendelkező családja, legyen az foltos, csíkos, nevető, vagy barna hiéna, mind klánokban élnek az afrikai füves pusztákon, szavannákon. Ó, a klánok! Bevált működési struktúra, elég hatékony, ismerjük Szicíliából. A törzsi érdekszövetség manapság is divatos, akár a magas politika világában is. Ilyen alapon szerveződött szerintem a Tettre Készek Koalíciója. Alig fél éve alakultak, jött az év elején az újraválasztott amerikai elnök, erre az európai, éppen fogukat veszejtő oroszlánok már március elején létrehozták a dacos védegyletet, a brit miniszterelnök, Keir Starmer vezetésével. Hiába szeretne békét Trump és a világ nagy része, ők inkább felgyorsítják a fegyverkezést, mondván a kontinens védelme és háborúzó szomszédunk támogatása ezt kívánja. Brüsszel mintaprojektjéről beszélünk, Ukrajnáról, s bár szerintük az ország szélsebesen halad a jogállami úton, azért a figyelmes szemlélő látja, hogy a hétköznapok tele vannak emberhiénákkal. Ugyan mi mással is írhatnánk le a napi toborzóvadászatot? Azt is megemlíthetjük, hogy a nagy ínségben ma már a bűnözők egy része is a fronton van. Némelyikük még élvezi is a nagy öldöklést, miszerint ”oroszokat ölni fizetésért: álommeló” … A vérpadra tolt emberanyag fogyóban van, most már a nőket is besorozzák, friss hír ez a napokból. Innen már csak egy lépés a testvérgyilkosság. Nem, nem Kárpátaljára gondolok, hanem megint a koslató járású, sírokból is tetemet rabló állatokra, a hiénákra, melyeknek a kicsinyei is kiemelkedően agresszívek és gyakori köztük az egymás elpusztítására irányuló gyilkos hajlam. Aztán ott van a hiénák viselkedésének talán legellenszenvesebb, különösen csúf jellemzője: ha a klán támad és közben valamelyikük megsebesül, hát jól megmarják a szerencsétlent. Talán nem így tesz a brüsszeli főhatalom is, ha úgy adódik a helyzet? Háborúba ájult törekvéseik mögött megbújik az európai egyesült nemzetek álma. Ezért mindenre képesek, minket, ellentétes nézeteink okán folyamatosan büntetnek. S bár velük közös unióba tartozunk, azért még menet közben, minden kínálkozó alkalommal szaggatnak, marcangolnak rajtunk egyet, még jól is esik nekik, lehet, hogy felpezsdülnek a vérszagtól. Rosszul állunk, de nem reménytelenül. Afrika vadonjaiban minél egészségesebb, ellenállóbb vadakra van szükség, hogy a hiénafarkasok kevesebb fogást találjanak rajtuk és ne ők szaporodjanak mértéktelenül. Mi magyarok, a világhoz kicsik vagyunk, de talán még Európát fel lehet ébreszteni bódult álmából és ki lehet tessékelni az ajtón Brüsszelből sorsának kerékkötőit, megrontóit. Azt mondja Tóth Árpád, a költő: „Hiénák, sakálok között, megtanultam, hogy bírni, marni kell.” Az életösztön ezt diktálja, de talán rajtunk is múlik, hogy visszaállítsuk a világban a rendet, az igazodást az értékeshez, az egészségeshez, a békéshez, a jóhoz. S akkor már el is hagyhatjuk az egyiket. Elég lesz csak bírni. Mindent, a megpróbáltatásokat, az ütéseket, az élet kihívásait, küzdelmeit. A marást hagyjuk meg a hiénáknak, ha már ezt mérte rájuk a kíméletlen sors, a természet törvénye. |
Konokul kitartani.
Kiss Gyöngyi
| ||
|---|---|---|
Nőtt nálam a nyár elején, a kapu tövében, a kövek között egy aprócska virág. Amolyan konok kicsi bajnok: nem fog rajta szárazság, por, hőség, rendíthetetlenül fordul a fény felé, a sötétben meg szerintem a Szózatról álmodik. „Itt élned s halnod kell”, dúdolja, és már négy hete kitartóan virágzik. Átok sem fog a parányi vadárvácskán, úgy helyezkedik, hajlik a térben, hogy a hozzám betérő vendég lába ne tiporhassa szét. Mióta észrevettem, már jobbra fordult a sorsa, kap vizet, és naponta dicsérem a kitartását, a kötelességtudatát. Régóta foglalkoztat a növények sorsa. A röghöz kötöttség, a változtatás hiánya, az eleve elrendelés. Sokszor fájlaltam a városi fák végzetét, azt, hogy állniuk és élniük kell a benzingőz, a zaj, a kosz, a mocsok kellős közepén. Már megvigasztalódtam, mert kezembe került Hamvas Béla Fák című írása. Megunhatatlan ez a részlet: „A fa állandó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.” Ha így nézzük, már nem is olyan keserves ez a ragaszkodás. Valami hasonló az ember kötődése is az otthonhoz, a hazához. Gonosz vihar ért el bennünket, ma Európa maguktól eltelt, gőgös urai elvenni igyekeznek tőlünk a szülőföldet. Bár a bomló birodalom szánalmasan tehetségtelen képviselői már „a világot vezetni óhajtó nyugati szabadfoglalkozású szakkörként” lépnek fel a színpadon, de furkósbotokban, fegyverekben jól állnak. Mindent bevetnek azért, hogy kiirtsák a családokat, nemzeteket, Istent meg már rég megtagadták. A kozmosz összedagasztásán is nagy erők dolgoznak, keverik-kavarják a Föld népességét, a cél a vegyes populáció, az akarat nélküli, befolyásolható tömeg. A mérkőzés kétesélyes, ha sikerül a fiatalokat gyökértelenné tenniük, akkor elveszünk mi, nemzetben gondolkodók. Tudom, lehet bárhol létezni, páncélt növeszteni a társadalmi, kulturális hatások ellen. Éltem hosszú évekig idegen államban, az egyik a befogadás mintaképe, Görögország volt. Mégis azt mondom, hogy akit nem zavar, hogy a lélek legmélyebb kapuit nem képes kinyitni, az vidáman ellakhat bárhol, de otthon csak otthon lehet az ember. Ahol érti a nyelv minden rezdülését, ahol ismerős a nyár illata, az étel íze és az összetartozás jelrendszere azokkal, akiket szeret. Szerencsém volt, itthon maradtunk 1956-ban. Fiatal apám megbolydult és disszidálni akart, de anyám elé állt és azt mondta, a gyerek és én maradok. Ő így döntött, két fivére kitántorgott a nagyvilágba, az egyikük amerikás magyar lett, a másik hazajött meghalni. A harmadikat tévedésből elvitték Recskre, túlélte, nevét kőbe vésve éppen a napokban találtuk meg az emlékhely kőtábláján. Soha nem akart továbbállni, elfogadta az elrendelést, magyarnak született. Azt mondta a kormányfő Tusnádfürdőn, a beszéd végén, kérdésre válaszolva, hogy ma kétféle fiatal él velünk, aki gondolkodik azon, hogy hogyan kapcsolódjon a nemzeti kérdéshez és aki nem. Ugyanakkor sokan vagyunk, akik ezt nem kérdésnek, hanem adottságnak tekintjük, a Jóisten így rendelte, ehhez a közösséghez tartozunk, amiből feladat, kötelesség fakad. Mint kifejtette, ez elől nem szabad elugrani, bele kell állni. Dolgoznunk kell azon, hogy a fiatalok számára a legjobb hellyé váljon Magyarország, ahol esélyt kapnak az ifjú nemzedékek. Mi, akik magunk vagyunk a nemzeti közösség, olyanok vagyunk, mint a fák. A szülőföldből, egymásból táplálkozunk, nincs is más tennivalónk, mint dolgozni azért, hogy sorsát maga intéző, a jövőt tervezni tudó, szuverén ország maradhassunk. Hogy mi dönthessük el, hogy hogyan, kikkel éljünk, hogy magunk neveljük a gyermekeinket, és akarunk-e háború helyett békét. És honfitársaink, akik egyszer ezért-azért, kalandvágyból, kényszerből elfutottak, ha meggondolják magukat, hát legyen hová visszajönniük. Hiszek benne, hogy érdemes kitartani. Konokul, mint a kőben született, keserves sorsú, mégis virágot hozó, csöppnyi vadárvácska. |
Az oroszokkal nem háborúzni, hanem üzletelni kell
HORVÁTH JÓZSEF
Magyarország nem ellenségeket, hanem kölcsönös előnyökön alapuló üzleti partnereket keres a nagyvilágban. Oroszország egy rejtvénybe csomagolt találós kérdés egy titok belsejébe rejtve. De talán van hozzá kulcs is. A kulcs az orosz nemzeti érdek” – mondta az egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill. Milyen kár, hogy ezt napjainkban nem ismerik. Persze, az a Nagy-Britannia már messze van, ahogy a mai brit politikai minőség is. De vissza Oroszországhoz. Amikor a kilencvenes évek elején az Egyesült Államok és vele kicsit az egész Nyugat is egyedüli győztesként került ki a hidegháborús évtizedekből, már csak egy kérdés maradt: a Szovjetunió és szövetségi struktúrái – Varsói Szerződés, KGST – szétesése után mi fog történni a hatalmas országgal? Káoszba, anarchiába süllyed a birodalom, esetleg a győztes Nyugat ölébe hull az értékes ásványkincsek szinte kimeríthetetlennek tűnő gazdagsága? Majdnem így történt. Csak hát ez a titkok országa. Amely szinte a semmiből előhúzott egy volt titkosszolgálati tisztet, és rábízta a sorsát. Vlagyimir Putyin pedig jól ismerte a Nyugatot, hisz évekig élt Kelet-Németországban. Ismerte a saját országát is minden nyűgével-bajával együtt. Őt egyetlen dolog vezérli, az orosz nemzeti érdek. Ami a kulcs Churchill szerint az oroszok megértéséhez, de ezt a Nyugat nem akarja megérteni. Nem akarja elfogadni, hogy ez a régi-új Oroszország a saját érdekei mentén politizál. Aki elfogadja ezt a realitást, az azonnal megkapja, hogy oroszbarát, Putyin-bérenc. Pedig csak egyszerűen ezt diktálja a józan ész, a gazdasági, politikai és biztonsági realitás. Mi, magyarok ezt megtanultuk a saját bőrünkön, és hatalmas árat fizettünk érte. 1849-ben, aztán az I. és a II. világháborúban, és legutóbb 1956-ban. Most újra azt várja el tőlünk a Nyugat, de leginkább Brüsszel, hogy Oroszországot ismét ellenségünkké tegyük. Bármilyen árat is fizessünk érte. Érdekes módon most a balliberális politikusok, értelmiségi megmondóik és médiájuk rajzolta föl az állítólagos orosz fenyegetést. Aminek végkifejlete lett a teljesen irracionális orosz–ukrán háború. Ennek persze voltak előzményei. Azt szívesen vették Nyugat-Európában, hogy az új orosz elit oligarchái a pénzüket a bankjaikba vitték. Azt is, hogy ingatlanokat vásároltak náluk, gyermekeiket az elit egyetemeiken taníttatják. Ahogy szívesen vitték áruikat a megnyíló orosz piacra, és vásároltak olcsó alapanyagokat, ásványkincseket. Vajon mi borította fel ezt a mindenkinek hasznot hozó együttműködést? Nyilván sok összetevője van ennek, gazdasági és ideológiai egyaránt. Az uniós erőszakos zöldítést meghirdető politikai pártok az olcsó orosz földgázban és kőolajban a hibbant céljaik megvalósításának gátját látták. Ahogy a Covid-krízis idején az orosz és a kínai vakcinák Von der Leyen sms-ben megkötött milliárdos üzletét fenyegették. Ráadásul az oroszok elutasítják a szélsőbaloldali LMBTQ- és woke ideológia kritikátlan átvételét, beengedését az országukba. Így került aztán Magyarország és Orbán Viktor miniszterelnök a képzeletbeli oroszbarát szégyenpadra. Mert a megbízhatóan érkező és viszonylag olcsó orosz energiával mozgásban tartjuk a gazdaságot. Az orosz és a kínai vakcina segítségével hónapokkal hamarabb sikerült újraindítani az országot, mint Nyugaton. Most a béke oldalán állunk, a háborús héjákkal szemben. Az ukrajnai háborúba pedig az unió lassan, de biztosan belerokkan. Mert ez a realitás. A több mint tizenhétmillió négyzetkilométeres, kimeríthetetlen ásványkincsekkel rendelkező Oroszországgal szemben sikeres embargós politikát, proxy háborús stratégiát folytatni esztelenség, sőt öngyilkosság. Vagy a III. világháború. „Angliának nincsenek örök barátai, nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak” – mondta Lord Palmerston brit miniszterelnök jó százötven évvel ezelőtt. Ezt is olvasniuk kellene a maiaknak. Azért, mert Magyarország nem ellenségeket, hanem kölcsönös előnyökön alapuló üzleti partnereket keres a nagyvilágban, még nem lesz semmilyen barát. Csak reálpolitikát folytat. Mi már tudjuk, hogy az oroszok milyenek ellenségként. Ezért hasznosabb partnerként, lehetőségként tekinteni rájuk. De ettől még nem vagyunk Putyin-bérencek. Csak nyíltan vállaljuk az álláspontunkat. És nem közvetítőkön, kerülő utakon vásároljuk az orosz nyersanyagokat. És nem ugyanígy juttatjuk célba az áruinkat, az embargót megkerülve, kijátszva. Az oroszokhoz fűződő sajátos magyar viszonyról hadd hozzak egy személyes történetet. Egyik nagyapám a Donnál harcolt ellenük, és évekig volt hadifogságban. Másik nagyapám ’56-ban Budapesten harcolt ellenük. Édesanyám viszont gyerekként egy orosz katonaorvosnak köszönhette az életét. Aztán a szovjet típusú kolhozosítással vesztette el a családom mindenét. A legtöbb magyar család hasonló történeteket, keserű emlékeket őriz. Napjaink Oroszországa már a többpólusúvá váló világrend egyik meghatározó állama lett. Az Egyesült Államokkal, Kínával alkudoznak, rajzolják az új világrendet. Befolyási övezeteket, érdekszférákat jelölnek ki. Ebbe az új korszakba most lépünk át. Csak remélni tudjuk, hogy az új világrend nem egy új világháború harcmezőin alakul ki. Mert annak az atomfegyverek pusztítása után már nem lesz értelme. Ezért is kellene megérteni Brüsszelben, hogy az oroszokkal nem háborúzni kell, hanem békésen üzletelni. Ezt már átlátta Washington és Peking is. Ha az Európai Unió nem tér le a jelenlegi háborús útról, akkor végleg kiírja magát a nagyok közül. Ne azon versenyezzenek az unióban, hogy szerintük kit fog majd egyszer, valaha – reméljük soha – megtámadni Oroszország, hanem azon, hogy ki tér hamarabb észhez. |
Horváth József |
Az árulás politikai hátországa
Egyre védtelenebbek vagyunk a politikusok hazugságaival szemben.
Liberálisnak csúfolt korunkban, a szabadosság és nem a szabadság megtestesülése idején gyakorlatilag eltűnőben van az emberi alapértékekhez igazodást jelentő politikai minimum. Az látszik, hogy a szenvedéllyel fűtött nyilatkozatok és a görcsös akarat tévútra viheti az új politikai generációkat, mivel az egyéni ambíció fölülír minden józan és még elfogadható értékrendet.
Kimondottan keserű élmény, hogy a hazugság világos értelmezését a fake news kifejezés helyettesíti, amely az angolban sokkal erőteljesebb jelentésű, mint ahogy magyarul hangzik.
Kihagyva a szemantika bonyolult és ez esetben öncélú elemzését, megállapíthatjuk, hogy a politikusi fake newst mára a társadalom többsége egyfajta bocsánatos bűnként fogadja el. Miért, hogyan, mivégre? Talán ez a kérdések kérdése. Lássuk be, tökéletesen sikerült a kísérlet: valóban „érzékenyítve” vagyunk itt, magyar honban is. Még küzdünk az LMBTQ totális befolyása ellen, még ellenállunk annak a rögeszmének, hogy egy nemzet megmaradásának záloga, ha messze földről jött idegen kultúra telepszik meg (amely persze azonnal kezdi lebontani a befogadók értékeit és életformáját). Még egyértelműen elutasítjuk a fegyveres konfliktusok problémamegoldó képességét, mivel számunkra is világos, hogy az emberek legyilkolása nem képviselhet politikai narratívát.
De (!) már-már elfogadjuk – helyesebben megbocsátjuk – a politikában a fake news jelenlétét, hiszen apró botlásnak tekintjük, ami rohanó, még inkább álszent világunk befogadható részévé vált. Felháborodunk, ha hazugsággal próbálkoznak családtagjaink, barátaink, munkatársaink, de a politikusok többségét már nem soroljuk ebbe a körbe.
Talán azért van így – és ne legyen ez önmagunk mentegetése –, mert nincs operatív eszköz a kezünkben, mely képes lenne regulázni az erkölcstelen megoldásokat. Nyilvánvaló, nem minden „hatalmasságra” vagy magát annak gondolóra igaz a fenti könyörtelen állítás. A gond csak az, ami egyben a dolog bonyolultságát még fokozza is, hogy azok sem menthetők fel, akik bár nem „hódolnak” a hazugság oltárán, de nem is próbálják az eltévelyedőket visszarángatni káros világukból.
Példa erre az Európai Unió vezetése, ahol olyan arcátlan módon képesek kettős mércét alkalmazni, nyíltan valótlant állítani – amit akár már másnap letagadnak, ha úgy kívánja az érdekük –, hogy az a bizonyos józan ész is csak a homlokát ráncolja.
Az egyik ilyen minimális logikát is nélkülöző állítás, hogy Európa megmentése az elveszejtésén keresztül érhető el. Vagyis készüljünk a nagy háborúra Oroszország ellen, amely nemcsak katonai, hanem kulturális ütközet is egyben. Építsük a félelem korát, elfelejtve a mindennapok méltóságát. Az élet igenlése helyett tartsuk szárazon a puskaport, vagyis a politikai igenek – célok, társadalmi elvárások vagy normális életterek építése – helyett a nem, a mindent tagadás legyen a minket vezérlő idea. Lassan nincs olyan európai nemzet – itt, keleten sem –, mely az építkezés igénye helyett ne a tagadás elvét követné.
Bizonyos erőterek által irányított percpolitikusok a tagadást állítják a józanság, az értelem és valamennyi emberi érték helyére. Amennyiben elfogadjuk ezt, olyan béklyót rakunk a saját lábunkra, és ezt olyan arcpirító önfegyelemmel tesszük, hogy egyre több hiszékeny válik áldozattá a hazugság áradatában.
Az elfogadhatatlan „filozófiák” között azonban van egy, ami egyáltalán nem tolerálható fogalom: az árulás. Volt korszak a történelemben, mikor az árulást elkövető neve eggyé vált tettével, jelezve, hogy a főbűnök főbűnéről van szó: Júdás. Krisztus elárulója, Júdás neve kétezer év után sem jelenthet megbocsátható dolgot. A politikusi árulás is akkor kerül leginkább napirendre, mikor az egyéni egzisztenciák kényszerré silányítják a pozíciók/beosztások védelmét. Az árulásra készülők azzal a hamis képzelgéssel hessegetik el feltámadó lelkiismeretüket, hogy ők annyira nélkülözhetetlenek, hogy minden ár és megoldás elfogadható egyéni céljaik érdekében. A politikusi árulás akkor szökken szárba, amikor egy-egy országban a megméretés, vagyis a parlamenti/önkormányzati választások kampánya indul.
A hatalomba igyekvő, ellenzéki politikai erőtér – többnyire konspiráltan és jutalmat vagy még inkább menekülési utat ígérve – sátáni vigyorral szólítja meg a hatalom kenyerét evőt, hogy árulja el a társait, gondoljon magára, egyéni érdekeire. Jó néhányan életük – gyáván még családjuk érdekeit is ide citálják – megmentéseként írják körbe álnok tettüket.
Sajnálatosan sokan megbotlanak ilyenkor, és ahelyett, hogy bottal kergetnék el az ajánlattevőt, elindulnak az árulás zsákutcájába. Miért zsákutca? Mert az ellenoldal győzelme esetén ugyanaz vár rájuk, mint a megmaradt és kitartóan harcoló várvédők dicső seregére. A történelemkönyvekből ismerjük Eger hősiességét, amikor 1552-ben maroknyi egri várvédő visszaverte a túlerőben lévő, Szulejmán vezette török hadak támadását. Igaz, ehhez kellett – ahogy Gárdonyi Géza az Egri csillagok című regényében megírja – az egri várkapitány, Dobó István következetes szigora, amikor a vár feladásában sántikálók közül egyet – Hegedűs hadnagyot – kiemelt és halállal büntetett. A többi elhajló, látva az árulás következményét, képes volt elgondolkozni, és magát visszavezetni a helyes útra.
Mi ebben a példaértékű? Csupán az, hogy 44 évvel később a török ismét szemet vetett Eger szőlőültetvényekkel körbevett várára, amelyet akkor már főként külföldi zsoldosok védtek. Rövid harc után a várvédők elfogadták a támadók ajánlatát, amely szabad elvonulást ígért, és beengedték az ellenséget, menekülést remélve. A törökök, ígéretüket feledve, minden zsoldost lemészároltak, ahogy kiléptek a kapukon.
Erre mondhatjuk: tették a „dolgukat”, hisz az áruló egy embertípus, akit nem a kényszer, hanem csak és kizárólag a saját érdeke vezérel. Mi lehetne hát más a jutalma?
Földi László
Jogvédők hallgatása: ez a legalja
Hiányzol Gyenyisz
|
Eszembe jutott mindez a minap, amikor is megérkezett hozzám a neten a legutóbbi moszkvai koncertfelvétele, ahol a Csajkovszkij terem pódiumán álló zongorát, a szólóest végén megint megtöltötte képletesen a közönség ájult lelkesedése és valóságosan a megszámlálhatatlan virágcsokor. Macujev, az utóbbi években itthon már elérhetetlen élőben, nem jár mifelénk, de Európában is gyérültek a fellépései. Ki tudja, miért, de azért vannak finom sejtéseim. Ez a zongoristafenomén igazi hazafi. Irkutszk gyermeke, ott nőtt föl, a Bajkál jegén tanult meg hokizni és Szibériától a génjeiben kikezdhetetlen szívósságot kapott. Művészi karrierje mellett elszánt híve az ifjú orosz utánpótlás gondozásának. Moszkvában tehetségkutató zongoraversenyt alapított, szervezőtehetségével évekkel ezelőtt életre hívta a ma már sikeres irkutszki Bajkál Fesztivált és televíziós műsorok vezetésével vezetett rá tömegeket a komolyzene és a dzsessz szeretetére.
Vannak más veszteségeink is. Kicsorbult korunkban, mi nyugatiak, az értékrendünket is sutba hajítjuk. Betiltjuk a jót, mozgalommá szervezzük az értéktelent, az illetlent. Nekem beégett a kép, pár hete Budapest utcáin, a „büszke” felvonuláson vonszolta magát egy ismert, pár éve pedofilokat mentegető, hajlott hátú öregember - felesége segítette -, aki ezzel hitet kívánt tenni az istentelenség, a halál kultúrája mellett. Tanítani lehetne, hogyan lehet öngyilkosnak lenni úgy, hogy észre se vegyük! Az önkifosztásban is jók vagyunk. 2022 február 24-én Oroszország sajnálatosan megindította „különleges hadműveletét” Ukrajna ellen. Még két hónap sem telt el, és a genfi székhelyű Nemzetközi Zenei Versenyek Szövetsége, már április 19-én, azonnali hatállyal törölte a komolyzenei térképről a moszkvai Csajkovszkij -versenyt. Íme az indoklás: „Bár a Csajkovszkij-verseny díjazottjai korunk és minden idők legnagyobb művészei közé tartoznak, a szervezet elhatárolódik attól az erőszakos háborútól, amit Oroszország Ukrajna ellen indított, ennek fényében pedig a jelenlegi orosz vezetés által támogatott nemzetközi verseny kizárása mellett döntött.” Azóta a helyzet csak „fokozódik”. Sportolók, művészek, évszázados remekművek isszák a levét az indulatos és gonoszul átgondolt tiltó rohamoknak. Azzal meg egyáltalán nem törődnek az illetékesek, hogy valamennyi kurtító intézkedésükkel minket rövidítenek meg. Ne csodálkozzunk, ez a szellemi veszteség a közelébe se jöhet annak a tudatos fizikai öncsonkításnak, amit Európa leválásának erőltetése jelent az orosz energiahordozókról.
Ukrajna csillaga viszont feljövőben van – legalábbis az Európát igazgató fanatikus gyülekezet világképében. Tudjuk jól, nekik nem számít a harctérre tolt áldozatok léte, élete, de a hátország háború sújtotta, szenvedő lakossága sem. Könnyedén túllépnek a „járulékos veszteségek” listáján, hiszen pénz van mögötte, nem is kevés. Helyette felmutatják a világnak a kivéreztetett országot, mint a demokrácia, a kultúra mintapéldányát. Megfigyeltem, az elmúlt három évben ukrán művészek, muzsikusok lepték el a világ színpadjait. Köztük sokan olyanok, akikről még csak nem is hallott eddig a művelt, zeneszerető közönség. Nem furcsa? Minden valamirevaló fesztivál műsorra tűz ukrán művet, meghív egy-két előadót, hogy aztán egy idő után egy se maradjon benne a köztudatban. Hol voltak eddig, mert akiket jegyzett a szakma, azok eddig is ünnepelt csillagként ragyogtak a nemzetközi zenei élet egén!
Néhány nap múlva nyitja kapuit Svájcban a Verbier Fesztivál. Idén már 31 éve annak, hogy az Alpok lejtőjén megbújó csöppnyi falucskában, július utolsó két hetében a komolyzenéé a főszerep. A világban jegyzett, rangos összejövetel programja idén is lenyűgöző, boldogok lehetünk, hazánk büszkesége, Baráti Kristóf hegedűművész is a meghívottak között szerepel. Régen Macujev is gyakran fellépett a Salle des Combins színpadán, az utóbbi években azonban hiába keressük a nevét.
„Orosz Anyácska”, Oroszország hatalmas, van ott elég lélek, aki kíváncsi a művészetre. Macujev is röpködhet benne keletre, nyugatra, ha hívják. Hol Jakutföldön lép fel Krílov hegedűművész barátjával, mínusz 50 fokban, s egy hét múlva már Szentpétervár hallgatósága köszöntheti őt Valerij Gergijev karmesterrel, a Mariinszkij Színház koncerttermében. A zongorista, ismerve alkatát, biztosan elégedett, sőt boldog is hazájában. De mi szegényebbek lettünk a hiányával, hisz az élő jelenlét semmivel sem pótolható. Marad a felvétel, a világháló jóvoltából képpel, így is káprázatos ez a zseniális, kétméteres mackó, az ő zongorája, meg amit elénk varázsol belőle a billentyűkkel. Nekem meg marad a sóhajtás: hiányzol, Gyenyisz Macujev!
Levegőnek néznek
KISS GYÖNGYI
Imígyen szólott a minap az Európai Unió rogyadozó úrnője: „Az Európai Bizottság támogatja az ukrán csatlakozási tárgyalások megnyitását, Ukrajna teljesítette a feladatát, így most rajtunk a sor, mert a csatlakozási folyamat érdemeken alapul, és Ukrajna kiérdemelte, hogy tovább léphessen.” Ursula von Leyen, az EU-tagállamok vezetőinek tanácskozását lezáró sajtótájékoztatóján még hozzátette: „az állandó tűzharc mellett az ország egyik reformot a másik után hajtja végre, ami lenyűgöző teljesítmény.” Így, ilyen tömören és természetesen. Mindennél Lejjebb Asszonyra nem szakadt rá az égbolt, szellő sem rezdült, és mi bizony megint rájöhettünk, hogy semmibe vesznek, levegőnek néznek bennünket, mint mostanában mindannyiszor. Mindent megszokik az ember, ha kellően adagolják, még a vitriolt is, így azon sem akadtunk fenn, amikor e témában az ukrán mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter is megnyilvánult: „Ukrajna még anélkül is, hogy az EU tagja lenne, potenciálisan kaphat finanszírozást gazdálkodóink támogatására. Bár Ukrajna nem tagja az EU-nak, a Kifizető Ügynökség lehetővé teszi az európai támogatási mechanizmusok igénybevételét”. Vitalij Koval nem viccelt, befektetésről beszélt országa mezőgazdasági jövőjébe. Ahol, tudjuk, van 600 ezer hektáros nagyvállalat is idegen kézben. Ez több mint négyszerese például Dánia egész termőterületének. S ha nem hiszünk a fülünknek, gondoljunk, mi, idősebbek, a régi Ludas Matyi újságra, abban olvashattuk valamelyik humoristánk velős megállapítását: a pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.
Jó lenne azért mégis megérteni a nyilatkozók indítékait, a többség akaratával nem törődő elszántságát, birodalmi gőgjét. Az tény, hogy a brüsszeli elit tagjai semmibe veszik Európa polgárait, kíméletlenül térdelnek a mellkasunkra, állnak a hátunkon szöges bakancsban, ha bármi akadályozza megvalósítandó terveiket. Talán nem is gyűlölnek bennünket, egyszerűen csak közönyösek irántunk. Tőlünk, magyaroktól talán meg is szabadulnának, így mindent megtesznek azért, hogy elveszítsük a türelmünket és valami olyat tegyünk, ami miatt jogosan küldhetnének el. Kötélharc ez a javából, nem könnyű jó kondícióban maradnia az üldözöttnek, hiszen akit folyton idegesítenek, levegőnek néznek, gyakran értéktelennek érzi önmagát. Ne dőljünk be nekik, inkább merítsünk erőt a Kis Herceg írójának megállapításából: „Aki mást megaláz, az maga is alávaló.” /Antoine de Saint-Exupéry/
A képmutatás hozzátartozik az élethez, „könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá”, de attól még nehezen elviselhető. Micsoda erő kellett például ahhoz az Európai Unióban, hogy a politika szereplői jó képet vágjanak Jean-Claude Juncker elnök „isiászához”! Egy sem akadt köztük, aki finoman beleterelgette volna az alkoholfelhőben kókadozó uniós vezért egy kényelmes karosszékbe, hadd pihenje ki magát! Ma sincs másképp, eltűrjük az EU és a NATO korrupciós ügyeit, a szerződésszegést migrációs ügyekben, azt, hogy a toleranciabajnok Brüsszelben van olyan étterem, ahová nem engednek be a szülőkkel gyermekeket és azt, hogy fontos pozíciókba buta, érzéketlen, képességtelen kiválasztottakat delegáljanak az Európai Unió vezetői.
Itt van nekünk közülük Kaja Kallas, befolyásos személyiség, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Június végén, a magyar külügyminiszter sokadik felszólalására a kárpátaljai magyarok témájában az észt hölgy tömören reagált: „az Európai Unión belül védjük a kisebbségi jogokat, nem azon kívül.” Ismerjük el Szijjártó Péter heves és igazságos kifakadását, válaszát a botrányos kijelentésre: „Nincsen az a nyomás Brüsszelből, ami feladásra kényszerítene minket a kárpátaljai magyarok védelme tekintetében.” A bátorságot azonban nem lehet megúszni, ahhoz mi magunk is kellünk. Miért nem indítunk petíciót, megyünk ki csendesen egy térre, hogy tiltakozzunk a brüsszeli birodalom érzéketlensége, hazug, képmutató magatartása ellen? Persze, meleg van, karbantartják a vasutat, kényelmetlen a tömegben álldogálni, különben is menjen a szomszéd, én majd nézem a tv-ben, meg a többi. De akkor ne várjuk, hogy a fegyverekbe beájult, ellopott szivárványos zászlóba burkolózó, minket levegőnek néző bitang gyülekezet jobb belátásra térjen. Miért is tenné, a pozíció, a fizetés biztos, az irodában könnyű az orosz energialeválásról fantáziálni és a gazdák szava se hallatszik fel a légkondícióval ellátott üvegpalotákba!
A Nyugat zakkant, felfuvalkodott uraitól belátást, beismerést, pláne bocsánatkérést hiába várunk. Sokat forgatom Hamvas Béla köteteit, ez a korában mellőzött zseni látnoki erejű éleslátással kezelte a világ dolgait, összefüggéseit. Azt mondja második Patmosz kötetében a 116. oldalon: „Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború utáni békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába.” Ki vitatja, hogy most is ennek isszuk a levét?
Napról napra élünk egyre elviselhetetlenebb feszültségben, és kábultan nézzük, hogy a ránk erőltetett, beképzelt brüsszeliták ájultan háborúzzanak és megint ne intézzenek el semmit. Kitartást javasolhatok magunknak. Hallassuk legalább a hangunkat. Hogy is mondja a Gandhinak tulajdonított idézet? „Először semmibe vesznek, majd kinevetnek, végül harcolnak ellened, de te győzni fogsz.” Ismerős gondolat ez nekünk, magyaroknak, van nálunk felelős ember, több is, aki nem hagyja, hogy levegőnek nézzenek bennünket.
Bilderberg-összeesküvők teljes fedésben
Horváth József volt elhárító tábornok barátom egy cikkében mélyreható szakmaisággal elemezte az izraeli hadsereg sikerét Irán megtámadásában. Okfejtésének lényeges eleme volt, hogy az izraeli hadsereg a titkosszolgálat felderítő és operatív előkészítő munkájának köszönhetően volt a támadás kezdeti szakaszában olyan hatékony. Persze miért neveztetik hatékonynak egy fegyveres háború megindítása, állítható pellengérre a cikk írója. Nyilván most nem a háború erkölcsi tartalma a témánk, hanem a tény, hogy modern világunkban teljesen háttérbe szorultak a korábban jól teljesítő módszerek, mind a hadászatban, mind a politikában, és lássuk be, a civil életünkben is. Az izraeli példának a lényeges múltbeli eleme: maga az ember. Egy adott helyen felbukkanó operatív tiszt, egy emberek által létrehozott körülmény vagy éppen mindennek a tökéletes álcázása. Ha így közelítünk, kijelenthető, hogy David Barneának, az izraeli titkosszolgálat vezetőjének zsenialitása csupán annyi volt, hogy visszafordult a múlt eszköztára felé. Nem hitte el, hogy a nagyhangú fenyegetés, a médiapropaganda vagy a mindenekfeletti technika képes pótolni az emberi kreativitást, éleslátást és döntési kompetenciát, amely képesség nem betáplálható az egyébként nagy sebességű és villámgyors digitális gépfejekbe. Ténnyé vált tehát, hogy a múltból vett tapasztalat a jövő stratégiáját továbbra is képes támogatni. Sajnálatosan igaz ez akkor is, amikor elfogadhatatlan célok elérését tűzik ki. Mert ilyen nyilvánvaló rémálom mondjuk a világkormány víziója, ahol nincsenek nemzetek, egyéni érdekek, csak egy felsőség akarata, miként a jól ismert Bilderberg-csoport szándékában például folyamatosan tetten érhető. Ukrajna és Oroszország, Izrael és Irán, India és Pakisztán katonai konfliktusai árnyékában meghúzódva össze is ültek Svédország fővárosában, Stockholmban Bilderberg 2025 címén ezen globalista elit tagjai. Akik még 2024-ben is arcunkba nevetve, a médianyilvánosság előtt fejtették ki, mi vár ránk, leendő modern rabszolgákra. Tették ezt úgy, hogy fel sem merült bennük, talán nekünk nem lesz elfogadható életcél, sőt akadályt kívánunk gördíteni a jól átgondolt, emberiség elleni támadásuk elé. Klaus Schwab vezetésével a Világgazdasági Fórum elsősorban Davosban tárgyalgatott víziójukról, már amikor a fényűző kicsapongások közepette maradt idejük filozofálni is. De ma 2025 van. Ráadásul változott a nemzetközi széljárás. Megszűnt az egypólusú világ, amit szintén ők találtak ki és igyekeztek maximalizálni. Hiszen új erőterek megjelenése mellett Amerika elnöke is kicserélődött olyanvalakire, Donald Trump személyében, aki nagyon is ellene van a háttérerők diadalának. S ha változik a körülmény, változik a módszer. Tudják ezt a Bilderberg-közösségét alkotó politikusok, gazdasági érdekkörök vezetői, beavatott újságírók és mindazok, akik magukat felsőbb kategóriába sorolták. Látva a széljárás változását, visszatértek az igazi módszereikhez, és ismét operatív/konspirált módra kapcsoltak. A svédországi találkozó teljes fedésben zajlott. Nincs médiahír, kiszivárogtatás, nagyképű kinyilatkoztatás. És, hogy az egészet teljesen lefedjék, még Schwabot is eltüntették a vezérszerepből. Úgy tűnt, hogy feladták a játékukat, behódoltak a „nyolcmilliárd” akaratának, azaz befejeződhet a világ teljes káoszba taszításának víziója. Nos, nem! Előnyük ugyanis még jelentősebb azzal, amit jó néhány évtized alatt kiépítettek: gazdasági pozícióban, politikai elit kiválasztásában és a mainstream média kiépítésében. A változás csak annyi, hogy visszatértek a konspirált térbe, oda, ahol ők sokkal inkább rendelkeznek tapasztalattal. S miközben Svédországban a Bilderbergek önfeledten konspirálnak, a Világgazdasági Fórum Davost a kínai Tiencsinbe áthelyezve arról a jövőképről tanácskozott, ahol magát az embert kívánják kiiktatni az új világ működéséből. A kulcstéma a társadalom technokrata szerkezetátalakítása. Csak címszavakban: „Transzhumanizmus”, ahol a gép-ember egyesítése valósul meg. „One Health”, vagyis éghajlat, állatgyógyászat, világjárványok kezdetének integrálása. „Digitális ellenőrzés”, úgymint minden információ digitális formában egy helyen őrzendő. „Természet adózás” a víz és szén-dioxid után, a talaj és biodiverzitás pénzzé tétele, és végül „Ml-dominancia”, amikor a digitális ügynökök felváltják az emberi döntéshozatali folyamatokat. Hogy mindez csak futurizmus? Lehet, bár ott messze Kínában átvették a stratégiát és politikai taktikát dolgoztak ki a megvalósításhoz a jelenlevők, akik között ott volt az IMF vezetése éppúgy, ahogy a kínai nemzeti bank alvezére. De nem hiányoztak a nagyban gondolkodó gépfejlesztők, ahogy a tőzsdék pókerjátékosai sem. A résztvevők arcát nézve úgy tűnt, nagyon is eltökéltek eme agyrém bevezetésére, amit nyíltan ki is mondtak. Konspiráció és nyílt sisak egy időben, de földrajzi távolságban. Miről van hát szó, létezhet, hogy nem tudtak egymásról, vagy egy igazán big-game bontakozik ki a szemünk előtt? Úgy tűnik, nekünk „nyolcmilliárdoknak” csak egyetlen kérdést kell feltennünk: Mi a különbség Davos világkormánya, a londoni új birodalom építése, Peking globális technokráciája, Brüsszel nemzetek nélküli Európája vagy akár Rijád világkalifátus víziója/filozófiája között? Ön nyert: semmi! A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke Földi László |
|---|
A legerősebb hadsereg is sebezhető a titkosszolgálatok nélkül
Horváth József
Az elmúlt hetek háborús történései ismét rávilágítottak arra az örök igazságra, hogy a hadseregek önmagukban soha nem képesek garantálni egy ország biztonságát. Hiába a legmodernebb technika, hiába vannak a legjobban kiképzett harcosok, ha nincs mellettük egy olyan profi titkosszolgálati közösség, amelyik egyszerre képes védekezni és támadni. Megfelelő információkkal ellátni a katonákat, felderíteni az ellenséget, illetve megakadályozni az ellenérdekelt hírszerzés munkáját.
Két olyan titkosszolgálati műveletet hajtottak végre néhány hete, ami igen ritka volt eddig, hiszen szinte valós idejű képeket is bemutattak ezekről. Mert ez már a XXI. század, amikor a médián keresztül szinte az egész világ előtt demonstrálni kell a sikert. Ugyanis ez is háborús frontvonal lett, csak ez már a hibrid háborúk korántsem szép, új világa. Azzal, hogy az akciók a végrehajtás után néhány órával nyilvánosságra kerülnek, egyben üzennek is a közeli és távoli ellenségnek meg persze a barátoknak is: mi ilyen ügyesek, kreatívak, ravaszak vagyunk, jobb lesz, ha nem kezdenek ki velünk. Régen a harcosok az izmaikat, a fegyvereiket mutogatták, hogy elriasszák a rossz szándékkal közeledőket. Ma ez már nem elég, a fedett műveleteket is be kell mutatni. Ami aztán azzal is jár, hogy egy-egy ötletet csak egyszer lehet elsütni. A titkosszolgálatnál sem működik emiatt a rutinból elvégzett munka. Ma már mindig új és új fedést, módszert kell kitalálni, ha eredményesek akarnak lenni.
Itt van most az izraeliek Ébredő oroszlánja, amely lecsapott a legfőbb ellenségére, Iránra. Hogy stílszerű legyek, ez az oroszlán 2023 októberében elaludt, ami Izrael Állam legnagyobb katonai és titkosszolgálati kudarcához vezetett. Ugyanis a Hamász úgy támadta meg őket, hogy az akkor politikailag is megosztott szolgálatok rosszul értékelték a beérkezett információkat, és nem léptek időben.
Ennek sajnos súlyos következménye lett: több száz túsz és ezrek élete. A tanulság, hogy egy szolgálat soha nem aludhat el, mert annak mindig nagy ára van. Vagy lesz, mert csak évek múlva derül ki a szakmai hiba.
De a két évvel ezelőtti rossz döntésekből tanultak az izraeli politikusok és a szolgálatok is. Az újra magára találó hírszerzés és elhárítás mozgásba lendült. Már alig emlékszünk a hírek áradatában, de 2024 januárjában a Hamász politikai vezetőjét, Iszmail Hanijét Teheránban robbantották fel. Az izraeli szolgálat még arra is figyelt, hogy a helyi segítőiket is kimenekítsék. Sőt ezt nyilvánosságra is hozták. Aminek a gyümölcseit most aratták le, hiszen az ügynökeik elhitték, hogy a segítségük után nem hagyják őket magukra. (Mint tették az amerikaiak Afganisztánban.) Ezután következett a „csipogós” műveletük a terroristák vezetői és harcosai ellen Libanonban. Több mint ezer célpontot iktattak ki.
Az izraeli humán és technikai egységek közös sikere volt ez a művelet, ahogy a mostani is. Hiszen az izraeli légierő csapásait megelőzően már napokkal, hetekkel előbb beszivárogtak a titkosszolgálati egységeik Iránba.
Nemcsak pontos adatokat adtak a célpontok kiválasztásához, hanem maguk is aktívan dolgoztak. Így tudták szinte egy időben megtámadni az iráni katonai vezetés legfontosabb tábornokait, valamint az atomprogram legértékesebb tudósait is. Emellett felszámolták a helyi légvédelmi rendszerek zömét is. Mire az izraeli vadászgépek megérkeztek az ellenséges légtérbe, addigra a titkosszolgálat különleges egységei elvégezték a dolgukat. Vezetés nélkül maradt az iráni hadsereg és hatékony légvédelem nélkül az ország. Ez a művelet nyilván hónapokkal ezelőtt indult. Hiszen ilyen magabiztosságot mutató akcióhoz rengeteg munka kell. No meg az is, hogy az ellenfél elhárítása ne sejtsen semmit. Mert ami az egyiknek siker, az a másiknak súlyos kudarc.
Nagyon hasonló jegyeket mutató műveletet láttunk néhány hete az ukrán titkosszolgálat részéről is. A Pókháló hadművelet során mélyen beszivárgott orosz területre az ukrán katonai hírszerzés. Fedővállalatokat hoztak létre, ingatlanokat béreltek, fegyvereket, drónokat csempésztek be.
Komoly ügynöki bázist hoztak létre, ami nem keltette föl az orosz elhárítás figyelmét. Nyilván kiváló volt a fedésük, jók a dokumentumaik, hiteles a legendájuk, zárt a kommunikációjuk. Aztán összehangolt támadással egy időben, de térben sok száz kilométerre egymástól mértek csapást négy orosz légibázis repülőgépeire. Noha az akció nagy valószínűséggel nem befolyásolja érdemben a háború végkimenetelét, de az orosz titkosszolgálatok és a hadsereg egy megalázó pofonba szaladt bele. Bár jellegében hasonló ez az akció, mint az izraelieké, de eredményében különbözik. Míg az izraeli szolgálatok munkájával megágyaztak a légierő sikeres műveletének, addig az ukránok csak egy demonstratív üzenetet küldtek az ellenségnek és persze támogatóiknak is. Ez azonban semmit nem von le a sikerük értékéből. Ahogy az sem, hogy bár különböző mértékben, de mindkét művelet mögött felsejlik az amerikai titkosszolgálatok árnyéka. De ez már egy másik történet.
Hogy mindezekből az akciókból van-e bármi tanulság? Rengeteg. Nyilván a világ számos pontján alaposan elemzik ezeket. Mert az okos más kárán tanul. (A buta meg a sajátjából sem.)
|
A hírszerzés és elhárítás hasznossága, fontossága ismét bebizonyosodott. Ahogy az is, hogy a technikai háttér nagy jelentőséggel bír, de a humán munka nélkül csak keveset ér. A kettő együtt viszont csodákra képes. Mert mind a két művelet olyan volt, mint egy jó film forgatókönyve. Szinte hihetetlen szakmai bravúrok, űrtechnológiával párosulva. És még egyszer szögezzük le: az is bebizonyosodott, hogy a legerősebb hadsereg is könnyen sebezhetővé válik a megfelelő információk nélkül. Ami könnyen egy háború elvesztéséhez, sőt akár egy állam bukásához is vezethet. Régi igazság, hogy egy lánc olyan erős, mint a benne lévő leggyengébb láncszem. Alapvetően igaz ez a biztonságra is.
A szerző a
Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet
igazgatója
|
|---|
Ukrán rulett brüsszeli módra
Aki továbbra is háborút akar az oroszokkal a béke helyett, az árulást követ el! Amit a rómaiak nem tudtak, azt nem is igazán érdemes már kitalálni – tartja a mondás. Amiben sok igazság van. Tudták például, hogy a provinciákból hazatérő légiókat nem szabad egyből Itália földjére engedni. Ezért egyes dalmáciai szigeteken hetekre karanténba helyezték őket, hogy kiderüljön, hordoznak-e veszélyes fertőzéseket a katonák. Ahogy azt is megtiltották a római hadvezéreknek, hogy hadseregükkel átlépjék a Rubicon folyót. Így nem kellett tartani attól, hogy a katonák feldúlják a félszigetet, illetve a hadvezérek sem fenyegették a köztársasági Rómát. Ám Julius Caesar gondolt egy merészet, és légióival átlépte az aprócska folyót, majd bevonult Rómába. „A kocka el van vetve” – mondta állítólag. Attól tartok, a brüsszeli politikusok nagyobb része nem ismeri alaposan a római történelmet. Legalábbis a legújabb ötletük erről árulkodik. Kiderült, hogy a nyugati országok lakosságának jelentős része már nem akar harcolni, mert fizikailag vagy mentálisan nem is képes erre. Ezért aztán az oroszokkal vívott hibrid háború folytatására az ukránokat szemelték ki. Mivel nekik nincs elegendő pénzük, fegyverük és lőszerük a háború megnyerésére, ezért az unió korifeusai üzletet ajánlottak Kijevnek. Állítson fel Zelenszkij elnök és csapata egy közel milliós hadsereget, amit a Nyugat majd finanszíroz. Szerintük ez a kombináció elvezet az oroszok vereségéhez. Ami az elmúlt három esztendőben nem sikerült az Egyesült Államok vezetésével, az majd összejön az Európai Unió zászlaja alatt. Cinikus üzlet ez: ukrán életek és uniós pénz. Nem mellesleg ezzel Zelenszkij és körei is további esélyt kapnak a hatalomban maradásra, valamint korrupciós rendszerük működtetésére is. A feleknek egybeesik az érdeke – háború minden áron. Csak az az „apró” probléma ezzel, hogy a brüsszeli vezetők nem hajlandók végiggondolni, mivel járhat ez a háborús kaland. Először is még semmi sem támasztja alá azt az alaptételüket, hogy az oroszok előbb, de inkább utóbb meg akarják támadni a Nyugatot. Ahelyett, hogy kölcsönösen előnyös üzleteket kötnének. Ahogy ez már körvonalazódik az orosz–amerikai tárgyalásokon. De Európának nem számít se a példa, se az ár, amit ezért a háborúért fizetni kell. Egymillió ukrán katona felszerelése, felfegyverzése, lőszerrel és egyéb utánpótlással ellátása felbecsülhetetlen összegbe kerülne. Ahogy a katonák élelmezése, egészségügyi ellátása, zsoldjának kifizetése is. Aztán jön majd a következő kérdés: - meddig fogja finanszírozni ezt a hatalmas sereget az unió? Öt vagy tíz évig, esetleg még tovább? No és mennyit nyel el ebből az éhes ukrán korrupciós rendszer, és urambocsá’ a brüsszeliek zsebébe mennyi kerül? Mert eddig se ellenőrizte senki a pénz, a fegyver, a lőszer és a segélyek célba érkezését. Nyilván nem feledékenységből. Aztán tételezzük fel azt, hogy egyszer mégis vége szakad ennek az értelmetlen háborúnak. Azért, mert az ukrán emberek rájönnek arra, hogy csúnyán átverték, kihasználták őket. Vagy azért, mert kiderül, hogy az oroszok mégsem akarják megtámadni a Nyugatot. Vagy egészen egyszerűen elfogy az unió pénze. Na, akkor lenne igazán nagy a baj. Mert mit fog tenni a több százezer ukrán katona, aki egyik pillanatról a másikra jövedelem és ellátmány nélkül marad? Ezt még senki sem merte modellezni, nem gondolta végig. Szerintem nyilvánvaló, hogy jelentős részük nyugat felé fogja venni az irányt. Főleg, ha addigra a „gyorsítósávon” felveszik Ukrajnát az unióba. Ki fogja megállítani ezeket a katonákat? Tartok tőle, hogy a kérdés költői. Ezek a csalódott, reményt vesztett férfiak ragaszkodni fognak a fegyvereikhez. Erő alkalmazása nélkül aligha lehet majd lefegyverezni őket. Pláne, hogy addigra sokan megjárják a nyugati országok kiképzőtáborait. Megismerik, hogy milyen az élet ezen a vidéken, és ők is hasonlót akarnak majd maguknak, családjuknak. Sok százezernyi ronin. Akkor majd nem attól kell tartani, hogy az oroszok lerohanják Európát. Nem, akkor Moszkvában hátradőlnek és kérnek egy kávét. Az ukránok elvégzik helyettük, amitől a nyugatiak rettegtek. Talán még rá is erősít majd az orosz propaganda az ukránok törekvéseire. Azért, hogy ezzel végleg tönkretegyék a gazdag Nyugatot. Tudom, sokan most azt mondják, ez csak egy sötét, apokaliptikus jóslat. Adja az ég, hogy ne legyen igazam! De ez az őrült elképzelés a milliós ukrán hadseregről semmi jóval nem kecsegtet. Mert mi lehet egyáltalán ennek a kevésbé tragikus vége? A nyugati pénz és támogatás elfogy, az ukrán haderő felmorzsolódik, az állam pedig teljesen szétesik. Ekkor „csak” sok százezer civil menekült indul útnak nyugatra. Akiknek a fogadása, ellátása, majd integrálása is óriási kihívást jelentene az uniónak. Látjuk, hogy az eddigi illegális migráció is mit tett már földrészünkkel. Ha az Európai Unió nem tesz le erről az őrült és életveszélyes tervéről, annak beláthatatlan következményei lesznek. Minden országra, az egész civilizációnkra. Aki továbbra is háborút akar az oroszokkal a béke helyett, az árulást követ el! Nem bízhatjuk a biztonságunkat ukrán zsoldosokra, mert az legalább akkora kockázatot rejt magában, mint ez az értelmetlen háború. Hogy stílszerű legyek, ez egy ukrán rulett lenne. Csak a töltött fegyvert az unió háborúpárti vezetői mindannyiunk fejéhez szorítják úgy, hogy minket meg se kérdeztek. Ezért olvassák el alaposan Róma történetét és tanuljanak, mielőtt elvetik a kockát. |
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója |
Az eredeti cikk a Magyar Nemzet című napilap pénteki számában jelent meg. |
Politikai merényletek
|
FÖLDI LÁSZLÓ Sajnálatos, hogy a szokásos napi rémhírek sokaságában pozitív, lélekemelő információ alig hallatszik a médiából. Ráadásul az utóbbi napokban intenzívebben jelentek meg a politikai irányultságú merényletekről szóló hírek. Washingtonban két izraeli követségi dolgozót lőttek le. Ukrajna volt és elüldözött elnökének egyik tanácsadóját Spanyolországban érte halálos találat, amikor gyerekeit várta azok iskolája előtt. És ha már iskola, egy tizenegy éves kisfiút késelt meg Berlinben, az iskolában talán nem meglepő módon, egy bevándorló-leszármazott. Őrült és véletlenszerű egybeesések lennének ezek? Talán csak részben, mivel Izrael és Ukrajna háborús terület. Amiből következik, hogy a háborúkban szemben állók eszköznek tekintik a politikai merényleteket. Egy-egy támadást követően a közvélemény igyekszik gyorsan felejteni, saját pszichés biztonságuk okán. A média persze más, hisz abból él, hogy napirenden tartsa a szenzációt, mely igen gyakran torz irányba sodorja életünket. Egy politikus vagy ismert személy elleni sikeres merénylet azért nem vetít előre különösebb konzekvenciát – bár hírértéke megelőz minden más eseményt –, mert ritka élethelyzetnek tartjuk. Ugyanakkor vannak figyelmeztető adatok, hisz az elmúlt 125 évben, vagyis csak a XX. század és a XXI. század huszonöt évét kiragadva azt látjuk, hogy a történelem jelzett periódusában közel 120 halálos merénylet történt. Nagyrészüket politikai, vallási identitásból adódó különbség okozta, ahol a célpont és támadó ellentétes meggyőződést képviselt. Az áldozatok között volt amerikai elnök, több is. A XX. század első harmadában pedig szerb, portugál, görög király, 1914-ben Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös, ami egyben az első világháború gyújtózsinórja is volt, hogy aztán a háborút lezáró évben, 1918-ban Gróf Tisza István magyar miniszterelnök neve is felkerüljön az áldozatok közé. De voltak merényletek Ukrajnában, Ausztriában, Oroszországban, Németföldön, Csehországban, Indiában vagy Mexikóban, ahol épp egy oroszt, Lev Trockijt öltek meg. Eme kiragadott példák üzenete egyértelmű. A múlt nem csupán visszaköszön, hanem a jelenkor kihívása egyben. Ráadásul a jelenség nem ország-specifikus, hisz a felsorolásból az is látható, hogy számtalan nemzet érintett volt/van és sajnos még érintett lehet a jövőben is. Ami viszont a mi életünk velejárója, hogy naponta előfordulnak támadások, merényletek, de legalábbis merényletkísérletek. Felgyorsult világunk következménye lenne, vagy létezik kézzelfoghatóbb magyarázat? Egy biztosan: az információáramlás sebessége, mennyisége, kommentálhatósága és a mindezt felhasználni kész politikai akarat adódik össze, és érezzük úgy, hogy senki nincs biztonságban. Egyszerűen kifejezve: szenzáció kell minden áron, ahol a média is eszközzé válik, és erkölcsi példák felállítása helyett teret kell adjon az egyre eltorzuló narratíváknak. A médiából tájékozódás szintjéről nehéz hitelt érdemlően megérteni, hogy egy indulatba jött közszereplőt mi motivál az elszabadult retorika használata során. Pedig fontos lenne, hogy akik az alapcselekményt hírré formálják, legalább ők tegyék emberi „nyelvezetté” az egészen nyersen feltüremkedő trágárságokat. De még akkor is ott a kérdés, miként jönnek ide a merényletek, ezen elmebeteg tettek, melyekről viszont feltétlen tájékoztatni kell a társadalmakat. Egyfelől, az eldurvult világ következménye. Sokan azt hiszik, hogy az ellenfél kiiktatásának vízióját a gyakorlatnak is követnie kell. Valaha megelégedtek a lejáratással és ritkábban kívántak ennél többet. Nem a szó, hanem a tett ösztönözi a nyers erőt, mely lássuk be, kétes politikai fegyver a viták hevében. Mivel a celeb világban a hírekben szerepelni ma tömegek óhaja és életük célja, a merénylet unokatestvére, a terror máris az utcán találja magát. Nó, nem politikai gyilkosság képében, hanem ahogy a fenti példában szerepelt, egy tizenegy éves kisfiú megkéselésében. Hogy előtte verbális vita volt a sértett és támadó között, nyilvánvaló, de hogy kerül elő egy kés az általános iskola ötödik osztályában? És amikor megtörténik – egyre gyakrabban szerte Európában –, ki jelentkezik felelősséget vállalva mindezért? A sokszor szűretlen információs csatornák üzemeltetői vagy az elvadult politikai uszítók, esetleg az embert tagadó ideológiák terjesztői állnak ki a sorból lesütött szemmel, cipőjük orrát nézve? Senki nem olyan, hogy ezt belássa, magára vegye és konklúzióként felvállalja. Az embereknek joguk van tudni mindenről, hogy mi történik – szól a média hangja. A mi felelősségünk az ország irányítása – jelentkezik be elhárító kézmozdulattal a politika. Miért és hogyan ne lenne jelen ideológiánk az emberi ellentétek között? – tárja szét kezét bármely narratíva büszke tulajdonosa. És a felelősség hárítása közben - az európai utcákon sétálóknak, iskolák előtt várakozóknak vagy az iskolákban szaladgáló tanulóknak - nincs joguk a merényletek nélküli élethez? A politikától és ideológiai hátországától nem várhatunk visszavonulót. A média kell legyen immár valóban – eddig csak szerette volna ezt a címet! – a negyedik hatalmi ág. Mert a sajtóban dolgozóknak a gyerekei is járnak iskolába, szórakozóhelyre, vagy csak sétálni szeretnének barátaikkal az utcán. És nyugodtak lehetnek, hisz sokan vagyunk, akik támogatnánk ezt a régi-új irányt, akik feltételezzük, hogy még a merénylők kezét is elvehetnénk a fegyvereikről. |
|
|
|
( M.N., A szerző küldeménye) |
BÁBÚ VAGY
KISS GYÖNGYI
Áll a bál, nem vitás. Finn parlamenti és európai képviselők arról álmodoznak egy vitaműsorban, hogy Magyarországot ki kell zárni az unióból és egyszerűen le kell cserélni Ukrajnára. Az EU Parlamentjének elnöke von der Leyennel vitázik, mert a Bizottság elbújik a kifogás mögé, miszerint a Parlament lassú, túl sokáig szöszmötöl a döntéshozatallal. Így Ursula elnökasszony nemes egyszerűséggel, gyorsított eljárással 150 milliárd eurót vesz fel védelmi célokra, magasról megkerülve a több mint 700 fős testületet, amúgy, szabálytalanul. Folyik a szórakoztató bábjáték a fejünk fölött, valakik, a bábmesterek parancsára. A leköszönő ügyvezető német külügyminiszter ügyesen állást talál magának, megtorpedózza a korábbi aspiráns indulását, és az ENSZ Közgyűlésének elnöke lesz júniustól egy évig. Baerbock, a választóit semmibe vevő külügyér, lelöki a sakktábláról Helga Schmidtet. A jelölt Németország egyik legtapasztaltabb diplomatája: kapcsolatrendszere kiváló, nemzetközi elismertsége nagy, a 64 éves bajor diplomata 37 éve van a külügyben, ő volt a fő szerzője a 2015-ös, Iránnal kötött atommegállapodásnak, 2016-2020 között az Európai Külügyi Szolgálat főtitkára volt, majd 2020-2024 között az EBESZ főtisztviselőjeként dolgozott.
Senki sem állíthatja meg az időt, de a nagyok tudják, hogy kell lelassítani - mondják egy filmben és valóban. A több mint három éve tartó ukrajnai háború lassan, de biztosan a végéhez közeledik. Európa magukat nagynak tartó urai azonban ezt nem hiszik el, fölöttük rögzült a pillanat: a játszótér örök, ők maguk is, így ráérnek, várakat építenek a homokozóban és színes képeket festenek a rezdületlennek látszó, baljós égre. Talán az ő fejükben ez a tömeggyilkosság is csak bábjáték, mert ugyan mivel magyarázható az az őrület, amivel az öldöklés meghosszabbításán dolgoznak? Pedig vigyázni kellene, mert a zsinór elszakadhat és a földre pottyanhatnak, onnan pedig nehéz lesz felállni. A vért nem tudják majd magukról lemosni, de figyelmes tartótisztjeik talán gondoskodnak a jövőről. Ukrajna nyugati pályájáról mindjárt, tudjuk, hogy a „demokratikus fejlődésben” eminens nemzetet szélsebesen tolják az Európai Unióba. A mintaország vonzó célpont lehetne a bomlott nyugati elitnek. Sokunkban felmerült már sokszor, hogy miért nem költöznek oda, teszik át székhelyüket, mondjuk Irpinybe, az új Riviera Club-ba? Közel van Kijevhez, már épül ott egy gigantikus élményfürdő, amely 1000 főt fogad és 200 embernek ad napi munkát. Korunk minden igényét kielégíti, számos vészkijáratot, szirénát és légitámadás elleni óvóhelyet is magában foglal majd, ha jövőre elkészül. Morbid, tudom, de nem annyira, mint az Ukrajnába beömlő háborús segély, aminek egy része eltűnik, hogy aztán ehhez hasonló beruházásokban mossák tisztára és költsék el a pénzt. Már ami otthon marad és nem jut el Afrikába, a fegyverpiacra.
Semmi baj, a háborús főmentor, Ursula így is elégedett, azt láthatjuk mindannyiszor, amikor vonzalomtól hevülő, átszellemült arccal ölelgeti az ukrán elnököt. De talán most már mi, párszázmillióan is jöhetnénk a sorban, még azelőtt, hogy Európa végképp elsüllyed a történelem temetőjében. Valaki, vagy valami, talán a konok, vizet árasztó tavaszi szél elsöpörhetné már ezt a beteg bábhadsereget. Fogva tartóikkal, óraátállítással együtt.NATO a béke ellensége
Európa békéjének feltétele a NATO feloszlatása. Lars Bern svéd elemző szerint is: „A Nyugat addig nem nyugszik, amíg le nem igázza Oroszországot. Ezért kell a NATO, és nem országaink védelme érdekében.” Mondták ezt mások is sokszor, tényekkel alátámasztva, amiből viszont az következik, nem érdemes beszélni a NATO reformjáról, csupán annak feloszlatásáról, ha Európa el akarja kerülni saját pusztulását. Sok szempontból döbbenetes az a tendencia, amit napjainkban megélünk NATO-ügyben. A katonai tömb deklarált céljai leginkább nyilvánvaló hazugságok. Védelem? Csak az elmúlt harminc évben kizárólag olyan konfliktusban harcoltak NATO hadosztályok, amelyet az USA külpolitikai érdeke mentén saját maga provokált ki. Mi, európaiak, csendesen tűrtük, még kritikát hordozó cikk is alig jelent meg, amikor más földrészeken gyilkoltak a NATO-fegyverek. Látható módon akkor sem akaródzik élesen tiltakozni a tendencia ellen, amikor már saját életterünk válik harctérré a 2024. január 31-től május 31-ig tartó, az úgynevezett Suwalki-folyosó térségében elindított hadgyakorlatot látva. 31 ország plusz Svédország részvételével vette kezdetét a „békevédelmi” terv. Aminek keretében 90 ezer katona – köztük magyarok is -, 50 hadihajó, 80 repülőgép, 133 harckocsi, továbbá több mint 1000 harcjármű bevetésével próbálják ki, hogyan lehetne Oroszországot térdre kényszeríteni. A nem is titkolt célt, amit érthetetlen módon nem minősítettek hadititoknak, az ukrajnai vereségtől kétségbeesett dühöt mutató NATO-hadvezetés agyalta ki. Az egyértelmű provokáció háttere, hogy világossá vált, Oroszország közelmúltbeli katonai doktrínájában nem szerepelt Európa megszállása. Egyszerűen azért, mert nem volt meg a gazdasági, katonai képessége és politikai akarata sem az ukrajnai események előtt. No meg, Moszkvában is hittek abban, hogy mindenki békét akar Európa földjén. Ezt támasztja alá, hogy két évvel ezelőtt Oroszország hadiiparának kapacitása csupán egyharmada volt a mainak. 2022-ben még Ukrajnára is képtelen volt egyértelmű csapást mérni. A mára megnőtt termelési volumen persze lehet riasztó, de ennek hátterében sem orosz hódító narratíva húzódik meg. Leginkább az, hogy az embargó alá került orosz gazdaság csak azért nem omlott össze, mert állami beruházásokkal foltozták be a nyugati beruházók által telepített gyárak leállását. Ezek között az egyik megoldás a hadiipari termelésre való átállás volt. A másik nyilvánvaló ok, ami Oroszországot fegyverek gyártására ösztönzi, szintén Ukrajna, ahol az orosz páncélosoknak nem ukrán, hanem NATO-tankokkal és -harceszközökkel kellett szembenézniük. A most meghirdetett három hónapos hadgyakorlat pedig végképp stratégiaváltásra kényszerítheti a Kreml vezetését, hisz ennél nyíltabb fenyegetés nemigen volt Európa legutóbbi hetvenéves történelmében. A legrémisztőbb azonban a NATO-menedzsment - a hadiipar, elvetemült politikai vezetők, NATO-vezérkar és persze a pénz, a bankok részvényeseinek világa - agyában megfogant és már meg is szellőztetett újabb terve, az úgynevezett Schengen-folyosóra való áttérés ötlete. Magyarra fordítva: A terv lényege, hogy Európán belül a különböző NATO-hadosztályok szabadon mozoghassanak a tagországok között. (Ha, mondjuk, valahol olyan kormány alakul, ami nem tetszetős bizonyos politikai érdekköröknek - viszont döntő befolyással bírnak a katonai tömb működésére -, egyszerűen NATO-erők bevetésével „menthetik meg” a demokráciát. Persze a kákán is csomót keresők ezt akár katonai puccsnak is nevezhetnék.) Legnagyobb sajnálatukra eme sandaság megvalósulását jelenleg bürokratikus akadályok nehezítik, hisz a NATO-tagországok saját alkotmányos kötelezettségeikből adódóan nem adhatnak szabad áthaladást külföldi haderőknek előzetes egyeztetés nélkül. Mire ez a sok papírmunka? - vonják kérdőre a nemzetek szuverenitását fölöslegesnek tartók a létező gyakorlatot. És ezzel el is érkeztünk a címben megfogalmazott tételhez. Európa békéjének és fejlődésének egyetlen akadálya a NATO mögött megbújó, minket elpusztítani akaró érdekkör. Természetesen nem vezérkari tisztekről van szó, és nem hivatásos katonák jószándékát kérdőjelezzük meg. Ők parancsot teljesítenek, és vállalják, hogy elsőként halnak majd meg az oroszok elleni háborúban. A civilek csak utánuk következnek. Egyetlen probléma merül fel, hogy egy ilyen összecsapás során mindenki és minden elpusztul majd. Ez nem háború lesz, hanem gyors, pontos és soha nem látott mészárlás. Cinikusan még azt is hozzátehetnénk, hogy erős/hatékony megoldás azok számára, akik a világ lakosságát 500 millióra kívánják karcsúsítani. Talán inkább nekik kellene más világot keresniük, ha nem bírnak együtt létezni Isten teremtményeivel. Mit lehet hát tenni a luxus óvóhelyeiken bujkáló és agyaló ármány újabb kísérletével szemben? Nyilvánvaló, hogy ezen cikk felszólítására a NATO - nem meglepő módon - nem oszlik fel. De még akkor sem, ha sokan mások, ahogy tették a múltban, és teszik most is, érvek mentén agitálnak a NATO létezése ellen. Nincs nehéz dolguk, hisz a brüsszeli központú katonai szövetség jelenlegi működési stratégiája mellett képtelenség észérveket találni. A leglátványosabb lépés az lehetne, ha mi itt Keleten, a Suwalki-folyosón tervezett hadgyakorlat közvetlen elszenvedői, traktorainkat a harckocsik útjába állítanánk. Ahogy Nyugat-Európában egyre több helyen az emberek úgy gondolják, ez a módja a kormányaik észretérítésének. Érdekes lenne a NATO-héják reakciója egy ilyen felállás esetén, mivel arra is választ kapnának, hogy „értjük, merjük és tesszük” a dolgunkat, amikor életünkről és annak védelméről van szó. Akik pedig azt hiszik, hogy ők irányítják a fegyverek csövét a célpontok felé, villámgyorsan szembesülnének azzal a ténnyel, hogy a végrehajtó állomány - a katonák - a traktorosokkal legfeljebb szópárbajban és nem tettleges megoldásban bizonygatnák eltökéltségüket a pillanatnyilag éppen félreértett békeoffenzíva körül. Amíg el nem felejtjük, a végső megoldáshoz szükségünk lesz az orosz traktorosok támogatására is, „biztos, ami biztos” elv alapján.
|
|
Földi
László, |