Hőkupola ide, hőkupola oda: szépek a nyári reggelek. Még a tébolyult, nálunk szokatlan melegben is hoznak valami megmagyarázhatatlan enyhülést, valami feloldozást. Mintha a természet minden erejével nekifutna a napnak: most majd helyre billen az egyensúly, a perzselés alábbhagy, újra termelődik az életkedv. Az égi aranykorong is így tesz, felkel, süt, sugároz és lenyugszik időtlen idők óta. A civilizált ember kilóg a természet rendjéből, ezért, mióta beletenyerelt, mindent meg is tesz azért, hogy jól felforgassa az eredendő harmóniát. És igen, ezt még fejlődésnek is nevezi a nagy önámításban.

Nézzük csak, miben élünk itt mostanában, Európa közepén. A technika folyamatos fejlesztésével, a nagy modernség jegyében elértük, hogy a szellem gyarmatosította a lelkeket, ahelyett, hogy kiművelte volna a felemelkedéshez. A digitális tér igazi félkarú rabló: ellopja az ítéletalkotás képességét, pedig ajándékba kaptuk a Fennvalótól a gondolkodást. Van szabad akaratunk, de mi a kényelmet, a vezetettséget választjuk, a süllyedést. A természet mindezzel nem törődik, az égitesteknek nincs médiája, vissza sem felesel a Nap a Holdnak, az ügynökaktákat sem nyitogatja egyik sem, mint mi, harmincpár évvel a rendszerváltás után, feleslegesen. Az ember persze beszél, olvas, könyveket ír, de a bennük foglalt bölcsességeket esze ágában sincs betartani. Pedig milyen szépen mondja a 141. zsoltár a Bibliában: „Állíts Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához.” Megfogadhatná az intelmet a Magyar Parlament népe is, mindjárt friss levegő árasztaná el a közéletet és kicsit fékezné napjaink szellemi kútmérgezését.

A Napot mindez nem érdekli, rendületlenül ragaszkodik a pályájához, nem próbálja meg jogfosztással leváltani, mint nálunk a többségi uralom a köztársasági elnököt. Jó neki, éltető sugarakra kell csak pazarolni az energiáit, nem meddő alkotmányos vitákra. A működés kereteit se bontogatja senki a világegyetemben, rendben vannak a fékek és ellensúlyok, a haszon kívül esik a hatósugarain, így a változás, a pusztulás, a megsemmisülés is természeti törvények keretei között zajlik. Nem így az ember, a profit mindent megenged és felülír, megtervezi a háborút, hosszan elnyújtja. Magától értetődik, hiszen a háborús megrendelésekből busásan meggazdagodott hadiipari elitet szegénnyé teheti a béke.

A bölcs európai és benne magyar embert kevés dolog érdekli, felmenti magát azzal, hogy a közügy tőle távol esik és úgysem tehet érte semmit. Ehelyett eltűri, hogy hazánkat most éppen a hódoltság Nyugatra néző kirakatába állítsák, mint felajánlást. Azt is rendjén valónak találja, hogy az igénytelenség megbénítsa az alkotó törekvést a többre, a szépre. Beletörődik, hogy egyesek megvalósítsák, szalonképessé tegyék a bosszút, az alávalóságot, de még azt is helyesli, amit a természetben az állatok soha nem engednének meg, hogy egy bolond vezesse a falkát. Churchill, a néhai angol miniszterelnök állapította meg ezt ilyen sommásan, más időkben, de nekünk örökül hagyva az ironikus megjegyzést.

Egyszer írtam arról, hogy a növények is igazi társadalomban élnek. Az apropója Borhidi Attila botanikus ökológus professzor előadása volt a Magyar Rádióban, a Mindentudás Egyetemén. A hallottakból kiderült: a zöldeknek ez a társulás jobban sikerült. Az emberiség történelme során már megszokta, hogy amit egyszer a fejébe vesz, azt előbb-utóbb megvalósítja, jó esetben értelemmel, de legtöbbször erőszakkal, fondorlattal, ármánnyal. Nem veszi tudomásul, hogy csak része és nem ura a természetnek. A Föld flórája viszont szabályok szerint él, a rá vonatkozó gazdasági és társadalmi, forrásfelhasználási stratégiáknak szigorú törvényei vannak, amelyek működtetnek, korlátoznak és szabályoznak. Bajt általában a beavatkozó ember okoz, aki agyoneteti a betelepülőket és éhkoppon tartja az őshonosokat. Pedig tanulnivalónk lenne: a növényi társadalmak legfontosabb tulajdonsága az, hogy ezekben termelőmunka folyik és a fajok között működik a szigorú munkamegosztás. Könnyű nekik, nem zárják el a gázvezetéket előlük, szélerőműveket sem kell ész nélkül telepíteniük, legfeljebb a hőkupola sújt le az egyedekre, s akkor megég a fenyő, kiszárad a bangitabokor. A gondolkodó ember meg az új kihívásra sokszor fák kivágásával válaszol, mint az én városomban, ahol a Pázmány campuson éppen 316 egyed likvidálására találtak megfelelő indokot.

Talán könnyebb a mindennapokat túlélni, ha a természet magasából keresünk hozzá kapaszkodókat. Érjük be a reggeli harmattal, a felkelő nappal, a többi, amit mi fontosnak tartunk csak időleges. Lám, eltűnt a nemzeti főadónkról a tájékoztatás, pedig a hatályos szabályozás értelmében annak kötelező egybefüggő híradást sugároznia. A harangszót is hallgassuk a messziségből, a lombokon át, azt is addig, amíg még lehet. Félévezredes nemzeti kincsünk évszázados közvetítése ugyanis odalett a nagy átalakításban, a rádióban többé nem kongatnak délben, de éjfélkor sem szól a Himnusz, a nemzeti ima, a legbékésebb két adás, amit valaha is műsorára tűzött a Kossuth adó. Megraboltak bennünket, de ez csak nézőpont kérdése. A Teremtő belénk ültette a törekvést, a szándékot a szépre. Van hozzá két kezünk, meg munka, amivel teremthetünk bármit, ami átváltoztathatja a világot. Rakhatunk tüzet, a láng az égi Nap földi képmása, az örök élet szimbóluma. Építhetünk templomot, tornya amolyan aranyhíd lehet ég és föld között. A rombolás lázas, vérszomjas, feldúlt mesterei helyett inkább nézzük a kitartó haladást. Az idő gömbjét, ami biztonságot ad. A nappalra éjszaka jön, fényre sötétség, tavasszal a természet újrakezdi és mostanában tényleg szépek a ragyogó nyári reggelek. Legyen nekünk ennyi elég.

Egyszer megkérdezte a lányom, már felnőtt korában, hogy miért nincs neki testvére. Őszintén azt válaszoltam, hogy lehetett volna, ha egy kihegyezett élethelyzetben nem döntök úgy, hogy nem vállalom a kilátástalan jövőt, a veszélyeztetett terhességet egy idegen országban, külszolgálatban. Azóta is bennem maradt a hiány, imáimban biztosan, minden áldott este. Mindez a fényes, de már hanyatlani látszó szocializmus idején történt, amikor szóba se jöhetett a szívhang, inkább azzal volt elfoglalva a társadalom lendületes része, hogy megvalósítsa a tökéletes egyenlőséget. Bátor vájárnőket várt a bányába, asszonyokat a kombájn vezetői székébe, meg sztahanovista esztergályos lányokat a gyárakba. Reggeltől estig hallgattuk a dicséreteket a női emancipáció sikeréről, az önmegvalósítás mindent vitt, tele voltunk vagány orvosokkal, akik jópofáskodással fűszerezték a beavatkozást, az abortuszt, amit futószalagon végeztek, teljesen törvényesen. Azóta eltelt jóval több, mint egy emberöltőnyi idő és a kérdés ma aktuálisabb, mint bármikor.

Kettészakadtunk. Az egyik tábor szerint a modern létezés lényege az élményszerzés, a korlátlan kiteljesedés, az ego diadala a közösség fölött, s ha kell, ellenére. Másrészt, a másik oldal az élet védelmére esküdött, nem is tehet mást, ha a természet törvényeit figyelembe veszi és megpróbál ellenállni a lelki szennyezés áradatának, amely ma már általános és lassan eléri a csillagok peremét. Az indulás titok. Egyetlen élő sejtből élet indult a világban, sokan vagyunk, akik abban hiszünk, hogy kellett hozzá a krisztusi titokzatos táplálék, az isteni erő, s hogy ennek eredménye ma a teremtő képességgel rendelkező ember. Ebben a táborban az sem kérdőjelezhető meg, hogy a létezés a fogantatás pillanatában kezdődik, s hogy az apa férfi, az anya meg nő. Ennek jegyében született meg négy évvel ezelőtt a magzati élet védelméről szóló rendelet, amely 2022 szeptember 15-én lépett hatályba. „A nem kívánt terhesség esetén biztosítani kell, hogy a várandós nő a magzatot, annak adott terhességi korra jellemző életfunkcióit, szívműködését észlelje” -szól a jogszabály arról, hogy a vizsgálatot végző orvosnak be kell mutatnia az érintettnek a fiziológiai folyamatok működésére utaló tényezőt.

S hogy ez működött, működik sok esetben, arra most egy friss poszt a példa. A Mi Hazánk Mozgalom alelnöke osztotta meg a napokban egy édesanya levelét. „Egy történet, amely megmutatja, hogy valójában mi az értelme a szívhangnak: itt egy család példája, akik ennek hatására mondtak igent a gyermekükre.” Idézzük az édesanya szavait is: „A mai napig hallom…Csak pár másodperc volt, de ott és akkor örökre belém égett…Az én kisfiam életét sajnos nem én, hanem a rendelet mentette meg. Ha ez nem lett volna, a kisfiam nem létezne most.”

Magyarországra áprilisban új korszak köszöntött. A fiatal, zabolátlan hatalom még a mézesheteiben tobzódik, egyelőre a bontás, rombolás, visszamutogatás kultúrája tombol, nem a kiegyenlített bölcsességé. A szívhangrendeletet is a megszüntetés réme fenyegeti, de legyünk korrektek, a magzati élet ellen már évtizedes támadásokat éltünk meg. Már eltűnt a politikai süllyesztőben, de én még emlékszem Viviane Redingre az Európai Parlamentben. Az igazságügyi EU-biztos élesen kritizálta 2011-ben a magyar kormány abortuszellenes kampányát, mivel szerinte az nem áll összhangban az EU Progress Programjának célkitűzéseivel. Dühét egy plakát váltotta ki, amely hazánkban segítette a szándék elfogadását: „Azt is megértem, ha nem vagy még kész rám…de inkább adj örökbe, hadd éljek!” A magyarokat ostorozó luxemburgi hölgy nem volt egyedül. Az akkori itthoni balsajtó és az összes, magát fontosnak gondoló megmondó szakértő igazán erősen fogalmazott. „Ez a kampány a nőkben kelt bűntudatot, az egyes számban megfogalmazott üzenet kizárólag a terhességük megszakításáról döntő nőket célozza meg, ugyanakkor a férfiak felelősségvállalását, felelős szexuális viselkedését nem tematizálja, vagyis tovább mélyíti a férfiak és nők helyzete közti egyenlőtlenséget” - mondta ki a verdiktet ez egyik jogtudor.

Nincs helye, sem ideje az ítélkezésnek, semmilyen irányban. A szívhangrendelet nem akadályozza meg a terhességmegszakítást választó nő döntését, az is elképzelhető, hogy az elmúlt években volt olyan orvos, aki elszabotálta a betartását. A mostani támadásokat sem érdemes minősíteni, legfeljebb csak tudomásul venni az aktuális egészégügyi miniszter indulatos, éles kirohanását a jogszabály ellen, mondván, az megrendelés volt, nem szakmai döntés, amellyel „a politika megerőszakolta a szakmát.”

Az viszont legalábbis látszik, hogy a rendszerek, ideológiák nyakig benne vannak a befolyásolásban. Némileg rokon a ragyogó szocialista felfogás és a mai önmegvalósító nihilizmus. A mindent kioltó filozófia haszonleső kufárjai most éppen azt akarják elhitetni, hogy az ellopott szivárvány az élet folytonosságának legnagyobb vívmánya. Pedig nem, őket is apa nemzette és anya szülte. Ez a halál kultúrája, a kihalásé, a tudatlanság magabiztosságával kipárnázott életellenességé, rikító álarcokban.

A jövő a szívé. Amely minden percben öt liter vért juttat a szervezetünkbe és a legerősebb izom a testünkben. Van, ki egyetért, van ki nem, gonosz időben éldegélünk, a démoni világ pedig angyalokra vár, bennünk lakó bátor angyalokra. Akik megsegítenek abban, hogy meghalljuk a szív hangjait. Amely nagyjából 2,5 milliárdszor üt életünkben és némelyik dobbanása felér a csillagokig. Ahol már az egyiken ott üldögélnek a meg nem születettek. Rajtunk is múlik, hogy kevesebben legyenek.

Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. A mi buborékunkb8an mindenki tudja, miért van, mi történt ekkor, mi volt a tétje, mit vettek el, és még sorolhatnám, de nem ragozom. Nézem az „energiajogász” Dr. Tóth Máté az alkalomból készített videóját a
YouTube-on. Zseniális kis alkotás, megéri a harminc valahány perc figyelmet. Nemcsak azért, mert olyan eddig ritkán hallott történeteket hallunk, amik mélyítik eddigi ismereteinket (már akinek vannak), hanem azért is, mert a szerző összeköti az akkori politikai aktorok – hazaiakét, külföldiekét egyaránt – felelősségét az összmagyarság sorsának alakításában a mai kor szülötteinek és vezetői rétegének nemtörődömségével, az Európai Egyesült Államok, vagy a nyugati világ globalizmusában feloldódni vágyó téveszmékkel.

Az ember nagyjából úgy van Trianonnal, hogy volt egy nagy háború, amit elvesztettünk, aztán jött a békekonferencia, ahol addig húzogatták a nagyhatalmak a határainkat, amíg maradt, ami maradt. Fel sem merül még a „vájtfülűekben” sem, hogy nem a pár tucat alulinformált, megvesztegetett és félrevezetett nyugati vezető műve csupán a majdnem nemzethalállal végződő hentesmunka, hanem a háttérben már jóval korábban ügyködő és azóta is ellenünk mindent (is) megtevő háttérhatalmi struktúrák aktív közreműködése a valós eredet.

Érdekes és erősen áthallásos, hogy a kedvezményezett kisantant országok vezetői milyen, még ma is korszerűnek mondható technikákkal állították maguk oldalára a döntéshozókat, hogyan hazudták össze a területszerzésekhez szükséges lakossági viszonyokat a tényleges adatok teljes mellőzésével. Végtelenül gátlástalan és minden valós alapot nélkülöző dezinformációs tevékenységük hogyan mosta át már akkor a teljes nyugati közvélemény gondolkodását, magyarság-képét. Milyen professzionálisan választották ki azokat a nemzetárulásra kapható „magyarokat”, és tették el az útból, akár gyilkosság árán is, a korabeli globalista folyamatokat felismerő és megakadályozni képes hazafiakat. És itt érkezünk meg a kissé közhelyes „velünk élő Trianon” problematikájához. Hiszen hiába telt el több, mint száz év, a sebek nem hegedtek be. Hiába nőnek fel újabb generációk, amelyeknek lehetne feladata, hogy azt mondja, állj, sajnos egyre kevesebben ismerik fel a szuverenitás súlyát, illetve azt, hogy hova vezet a globalizmus mindent magába olvasztó lávafolyama.

Most is sikerült kinevelni, megtalálni, létrehozni, sőt, hatalomba emelni azokat a figurákat, struktúrákat, akik nem akadékoskodnak, akik mélyállami pénzeken áterőltetik rajtunk a nemzeti gondolatok kipucolását az emberek agyából, akik nem haboznak felemelni szavukat, ha a szexuális deviancia érdekei sérülnek, még ha azok gyerekek jogait sértik is meg. Minden olyan kisebbség számíthat rájuk, amely nem keresztény, nem magyarul beszél és nem része a magyar nemzeti közösségnek. Ők befurakodnak mindenhova, becsepegtetik mérgeiket még a legtisztább, legnemzetibb közösségeinkbe is. Ezek sajnos javarészt már pont csak az elszakított területeinken élnek.

Pedagógus barátaink jártak állam által támogatott kiránduláson felső tagozatos osztályaikkal. Liberális kolléga is velük tartott, ki nem hagyta volna az ingyen programot, noha kérlelhetetlen ellensége a határon túliak szavazati jogának és minden nemzeti megnyilvánulást harsányan kritizál. Sokadik vitájuk során feltette a kérdést, vajon mi, nemzetiek, miért nem tudjuk elengedni végre már Trianon fájdalmát.

És ez egy valós kérdés, amivel el is jutunk a „velünk élő Trianon” megfejtéséhez. Ma már nem az a fő traumája Trianonnak, hogy Magyarország mit vesztett tételesen területben, nyersanyagban, fában, aranyban, ezüstben, hagyományban, kultúrában és persze nem utolsó sorban lakosságban, hanem az, hogy az utódállamok semmit nem kezdtek érdemben az ölükbe hullott lehetőségekkel. Megszegve minden ígéretüket, csak a rossz lelkiismeretük elkendőzésén dolgoztak az erőszakos asszimilációval, betelepítések erőltetésével, elkerülendő, hogy valaha a helyzet visszacsinálható legyen.

Az igazi paradoxon pedig az, hogy a szándék, vagy a képességek hiányában még sajátjaik számára se tudtak biztosítani egy prosperáló, fejlett világot, noha minden esélyük és lehetőségük megvolt rá. Az, hogy a kommunizmusban ez eleve nem sikerülhetett, még érthető is lenne, de hogy magyarázható, hogy a kezdetben minden világok legjobbikává felmagasztalt Európai Unióban a nemzetiségi problémák több mint 20 évvel ezen országok csatlakozását követően sincsenek megoldva. Hogy lehetséges, hogy Szerbiában még mindig magyarokat vernek, ha anyanyelvükön szólalnak meg, legyenek akár helyiek, akár turisták.

Hogy lehetséges, hogy a román stadionokban még mindig büntetlenül lehet bozgorozni a magyar szurkolókat, vagy ordítva követelni a magyarok kitelepítését az országból (Afara cu ungurii din tara). Milyen biztonsági fenyegetettség indokolja, hogy a csíksomlyói zarándokokat szállító vonatra a román hatóságok rendőröket vezényelnek, akik a teljes út során mogorván figyelik az utasok minden megnyilvánulását és helyenként idős asszonyokat igazoltatnak. A zarándokokat fogadó helyieket megfigyelik és ha tehetik, más módokon vegzálják, miközben a fiatal román rendőr a vele szóba elegyedő, nyelvét beszélő székely leánytól értetlenül kérdezgeti, hogy minek járnak a magyarok ilyen nagy számban Erdélybe vagy Székelyföldre? Mit ünnepelnek Csíksomlyón? Nyilván a román történelem-oktatás nagyvonalúan átlép egy ezeréves magyar jelenléten a Kárpát-medencében, de azért mégis csak erősen szürreális ez 2026-ban az Európai Unióban.

Mivel ez a tavasz számos szempontból több, mint mostohán bánt a szuverenitás, a nemzeti identitás megerősítésének híveivel, és olyan világot hoz, amiben újra nehéz lesz magyarnak lenni, így Trianon igazságtalansága nemhogy csökkenne, de végképp a visszafordíthatatlanság irányába mutat. Ez persze nem a jogi, vagy az adminisztratív változást jelenti, hiszen azokat már régen bezárta az uniós csatlakozás, hanem a lelkek, a nemzeti gondolat összetartó erejének szép lassú tönkremenetelét.

Persze lesz még „maroknyi székely” tiszta tekintetű csángó, vajdasági vagy felvidéki magyar, és talán marad Kárpátalján is belőlünk, ha az „eurokonform” Ukrajna ki nem küldi az összeset a frontra meghalni. Lehet még majd a válogatott meccseken is énekelni, hogy „…történhet bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk..” Hogy ez mire lesz elég Szűz Mária országában?? Ennek megválaszolásához Nostradamusnak kéne lenni. Az összetartozásban való feltétlen hitünk nélkül viszont biztos nem fog menni…

A létezés hiábavalóságának érzése a 19. század irodalmában kapott igazán rivaldafényt, költőóriások művei fogalmazták meg az örök kételyt, de a világ tökéletlensége miatti szomorúság ma is ott lebeg mindennapjaink fölött. Van is okunk keseregni, ha éppen átadjuk magunkat a tények sokaságának, melyek beárnyékolják a horizontot és búsulni van kedvünk. Olvasom az összeállítást arról, hogy globális jelenség az alvásválság, s hogy a pihenés, amely valaha a nap természetes lezárása volt, mára sokak számára küzdelemmé vált. Egész nap zúdul ránk az információhalmaz, és estére az agyunk felpörög, ahelyett, hogy kellemesen lelassulna. Van itt minden, próbáljuk elviselni a folyamatos stresszt, a felfokozott, idegőrlő tempót, a rohanást. Este, mikor már egy kicsit megállnánk, még visszalopkodjuk magunknak az időt, amit napközben elhagytunk valahol az út szélén. A modern városok telve vannak mesterséges fénnyel, az otthonunkban is akkor kapcsoljuk fel a villanyt, amikor csak akarjuk, s ha élünk a digitális lét kényelmével is, görgetünk még egy kicsit lefekvés előtt. A képernyő kék fénye meg ellenünk fordul, csökkenti a melatonin termelését, a természetes hormonét, amely jelzi a szervezetünknek, hogy itt az ideje az alvásnak. Az eredmény - legalábbis a tudósok előtt - ismert: fokozódik a szorongás, romlik a memória, gyengül az immunrendszer és nő a kiégés kockázata. Amúgy fölösleges ez a sok okosság, a modern embert mindez nem érdekli, a kialvatlanságot vívmánynak tekinti, pedig az inszomnia egyszerűen csak közönséges, valós hiány.

Persze, ha jól alszunk, akkor is telis-tele a világ aggódnivalóval. A BBC például elemzést tett közzé arról, hogy az MI, a mesterséges intelligencia fejlesztésével foglalkozó cégek éppen fordított stratégiát választottak termékeik népszerűsítésére, maguk okoznak rettegést az általuk létrehozott technológiával szemben. Azt állítják, hogy egy vadonatúj modelljük olyan rendkívüli képességekkel rendelkezik a kiberbiztonsági rések azonosításában, hogy az, ha avatatlan kezekbe kerül, katasztrofális következményekkel járhat a világgazdaságra és a nemzetbiztoságra nézve. Éppen ezért, bár megalkották, nem hagyják, hogy a nyilvánosság hozzáférjen. Nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy mindez üzleti célokat szolgál. Azt sugallja, hogy a démoni erőt csak maguk a fejlesztő cégek képesek kordában tartani, a félelemkeltés meg egekbe löki a részvényárakat, és ki figyel ilyenkor a döbbenetes szennyezésre, amivel ezek a technológiák felzabálják a környezetet? Ismételjük a sejtetést: a természetfeletti veszélyforrások elhárításában tehetetlenek vagyunk, csak a techóriásokra támaszkodhatunk a túlélés érdekében.

A technikai fejlődés megállíthatatlan, ezt kár tagadni, de lassan feltehetjük azt a kérdést, melyet Erich Fromm német filozófus már 50 évvel ezelőtt feltett: birtokolni vagy létezni? A megélt tapasztalat a jelenlétre, a tudásra összpontosít, míg a javakhoz való ragaszkodás a lényeget az anyagi biztonságban és felhalmozásban méri, így, annak elvesztése miatt a birtokló állandó szorongásban él. De kit érdekel ez az okfejtés, mikor olyan boldogság egy új szerzemény? Egy ragyogó, új autó? Ezt is a brit BBC tette közzé: a modern gépjárművek ma már négy keréken gördülő számítógépekként működnek, amelyek folyamatosan adatokat gyűjtenek a sofőrök magánéletének legintimebb részleteiről. Az álarc a kényelem, a biztonság, emögé bújva minden mozdulatunkat nyomon követik, az információ meg a profitszerzés remek eszköze. Megdöbbentő az adatok tágassága: pontos helymeghatározás, úti cél, vezetési stílus, rádióhallgatási szokások. De szóba jön a vezető életkora, testsúlya, fizikai erőnléte, vagy érzelmi világa. A belső kamerák rögzítik a testbeszédet, a mimikát, szóval, mindent tudnak rólunk. És hogy hol a haszon ebben? Hát a biztosítótársaságoknál. Az adatvédelem? Az meg elakadt a susnyásban, majd, ha előkerül, akkor figyelembe vehető esetleg.

Sokunk dilemmája, hogy miért hagytuk, hagyjuk, hogy így legyen, miért nem tanulunk semmiből. Akkor sem, ha belehalunk a következményekbe. Rémisztő adat, de jelenleg évente a Föld népességével azonos a légiutasok száma, 2040-re ez még tovább növekedhet. Ismerünk olyan ismerőst, saját magunkat is beleértve, aki emiatt nem ült fel a repülőgépre, akár csak egyetlen egy alkalommal is? Az utóbbi időben aggasztóan megnőtt a vonatbalesetek száma. Még csak néhány napja annak, hogy egy 22 éves egyetemista lány Óbudán életét vesztette a vasúti átjáróban. Hasonló tragédiák szinte hetente történnek az újkori veszély, az okos telefon nyomogatása miatt. Az ember azt hinné, hogy elrettentő a szomorú példa, de nem. Tegnap ugyanezen a vonalon három fiatal szökdösött át az állomáson két indulni készülő szerelvény között, csak úgy, heccből, hogy kísértse a sorsot.

Egyre több fórum foglalkozik a közösségi média hatásával gyermekeinkre. Természetes reakció, hiszen valahogy úgy jártunk, mint a dohányzással. A Mathias Corvinus Collegium Szülők Akadémiájának májusi előadója mesélte, hogy a 40-es években szeme sem rebbent senkinek, amikor gyermekekkel, várandós anyukákkal népszerűsítették plakátokon a menő füstölést. Hogy mennyire káros, az csak egy fél évszázaddal később derült ki. A kütyük esetében erre már nincs időnk. Máris látszik a hatás: egy friss felmérés szerint a magyar ifjak 40%-a depressziós. Minél korábban adjuk kezükbe az okos telefont és kezdik el használni a közösségi médiát, annál nagyobb az esélye a szorongás, az alvászavar kialakulásának. Lehet ebből divatot kreálni, jól hangzik a „kialvatlanság kultúrája”, de mindez csak jól mutatja, hogy önmagunkban hordjuk egyszerre a mennyet és a poklot. A kettő küzdelme az élet maga, ami tele lehet panasszal, búskomorsággal, ha a törpe lélek a világ urának képzeli magát. Pedig lenne rá recept, hogy elkerüljük, ha beletörődünk, hogy vannak korlátjaink. Persze, ezt tudomásul venni akár nehéz is lehet, de hátha eldobhatnánk láncainkat és elfelejthetnénk a napi nyűgöt, közönyt, az összes világfájdalmat.

Megállított minap a szomszéd, mondta, kérdezne valamit. S már dőlt is belőle a szó: mit riogatnak bennünket, hol van itt háború? Mondtam, lángokban áll a Közel-Kelet és hát Ukrajnában, a szomszédban is lőnek, már sajnos több mint 4 éve. Dühösen válaszolt, ha körülnéz, nincs itt semmi látnivaló, a messzi távol meg nem érdekli, szóval ne fenyegessenek!

Az orvoslás ismeri a problémát: Az észlelés beszűkülése egy olyan tünet, amely során a látótér perifériája, vagy bizonyos részei kiesnek, mintha alagútban vagy csőben látnánk. Ez a jelenség komoly szembetegségre vagy neurológiai rendellenességre utalhat, ezért azonnali szakorvosi vizsgálatot igényel. Kétségkívül fájdalmas egyéni probléma, de szerencsére viszonylag keveseket érint. A korlátolt, szemellenzős magatartás azonban társadalmi ragály napjainkban, az elkényeztetett európai tömegember tagad mindent, ami megzavarja a komfortérzetét. A transzhumanizmus szószólói szerint a „boldogság nem más, mint kellemes érzetek a testben”, aktívan utasítsunk hát ki mindent a tudatból, ami ezt gyengíteni igyekszik. Fejet a homokba – szól a parancs, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság.

Európa addig küzdött, amíg idegen érdekeket kiszolgáló, senkiházi zsoldosai közreműködésével a szellemi halál állapotába hajszolta magát, bár ezt a csőlátók természetesen élénken tagadják. De ha a megvezetettek ablakot nyitnának, s beengednék szellemi udvarukba a friss levegőt, az értelmes, haladó, előrevivő gondolatokat, talán gyorsabban találnánk megoldást közös bajainkra. De nem, hiszen a gőg civilizációjában élünk, a luxus alapjog, így aztán bőszen alkalmazzák a pszichológiai elhárító mechanizmust, hogy önvédelmi okokból kelljen tudomásul venni a tragikus eseményeket, fájdalmas igazságot.

Tehetős hazánkfiai telekürtölik a közösségi médiát Dubajból, itt minden szép, nincs felhő az égen, tobzódik a kényelem, aztán megrettenve kuksolnak a repülőtéren, miközben várják az utazást és csak méterek választják el a terminált a rakéta becsapódásától. Lám, mégiscsak van következménye az Irán elleni háborúnak, tapasztalataik után nekik ezt már nehéz letagadni. Vannak sokan, természetesen, akik azon dolgoznak, hogy elmenekülhessenek a fanyalgók is, hogy a korlátolt látóterű honfitársakat se érje baj, hogy mégiscsak legyen hová hazatérniük, mert nekik is a legjobb ezek szerint: itthon. A látók látnak, szerencsére, hazánkban is számos egyesület dolgozik komoly felelősségérzettel azért, hogy nemzeti sorskérdésekben, értékek mentén állást foglaljon. Hogy legyen jövője gyermekeinknek, unokáinknak, maradjon nekik haza itt, a Kárpát medencében. Semmi sem hiábavaló, minden csepp hozzátesz a nagy egészhez, de azért az is érthető, ha néha az emberen erőt vesz a lehangoltság.

Köztudott, hogy manapság a veszélyek, kihívások korát éljük, óriási szükségünk lenne az összekapaszkodásra. De nem, hazát árulnak közülünk néhányan, ki tudja, a beszűkült tudat, vagy talán a 30 ezüstpénz okán. A modern idők kedveznek nekik, a szólásszabadság fennhéjázóan menetel elől, a jog csak bukdácsolva követi, a mai Hegedüs hadnagyok sztárok, akik vidáman, és következmények nélkül korteskednek a nemzetünket fenyegető latorállam mellett. Sőt, hűségnyilatkozatot is tesznek Ukrajna támogatásáról, csapataikat is szívesen látnák Magyarországon, hadd tanítsa móresre a másképpen gondolkodókat az idegen ármádia.

Van hozzá hátszél, minta, méghozzá jó erős. Nyugat-Európa óriás államainak mai vezetői, mintha kitiltották volna a kontinensről Valóság Nagybátyánkat. Mit is mondott a német kancellár a februári müncheni Biztonsági Konferencián? Még mi, civilek is tudjuk, hogy gondok vannak az 1949-ben alapított észak-amerikai és európai országok közötti politikai és katonai szervezettel, Friedrich Merz mégis így fogalmazott: „Nem írjuk le a NATO-t, hanem erős, önfenntartó európai pillért építünk a szövetségen belül.”. Aggódva várjuk, hiszen Brüsszel hadiállapotot hirdetett, bízik abban, hogy az idők végezetéig folytatódik az ukrajnai háború. Nekem felrémlik írónk, Márai Sándor megállapítása a helyzetről: „Ahol a vér és szenvedély beszélnek, nincs sok szava az értelemnek”.

Mi ez, ha nem csőlátás? Milliárdok mennek el védelemre, mégis hibás rakéták, műszaki gondok és lőszerhiány jellemzi az európai NATO-haderőket. Elrettentés papíron címmel többrészes beszámolót olvashatunk a szövetség állapotáról. Az kétségtelen, hogy politikai állásfoglalás szintjén a kontinens felébredt, de ez elég kevés. Londonban európai katonák ukrajnai bevetéséről vízionálnak, nyilatkozgatnak és írnak alá ezt-azt, miközben egy többnemzetiségű hadi koalíció összeállítása, megszervezése, logisztikai rendszerének kiépítése, bevetése és hosszú távú fenntartása rendkívül összetett, és számos katonai képességet igénylő művelet. Számos komoly szakember véleménye szerint, az Észak-Atlanti Szövetség európai szárnya nem rendelkezik elég készlettel, működő rendszerrel és nincs elég politikai akarat a kényelmetlen döntésekhez. Vannak viszont hadihajók, amelyek nem bírják a meleg tengervizet, műszaki hibás rakéták és problémás repülőgép-anyahordozók. Védelmi fordulatról álmodozni felelőtlenség, hiszen nincs hozzá elég ember, hivatásos katona és önkéntes.

Kár tagadni, tényleg háborúban állunk. A legnagyobb ütközet vár ránk, ami valaha várt emberre, meg kell küzdenünk saját magunkkal. Igazi radikalizmusra van szükség, szembefordulásra a korszellemmel. Ha nem tesszük, mindannyian jól tudjuk, hogy elveszik Európa. Létezik csodaszer is hozzá, az alázat, amely egycsapásra meggyógyíthatja a csőlátást. Vissza kell fordulnunk az úton, amelyen eltévedtünk és lesüllyedtünk. Olvasom e témában Czopf Áron eszmetörténész írását, aki megfogalmazza a reményt. „Sok erénye lehetne a modern emberiségnek, ha ezzel az alapvető igazsággal meg tudna békélni. És bár szinte lehetetlen kívánság arra várni, mikor a modern ember felismeri az alázat jelentőségét, nem csupán civilizációnk fennmaradása, hanem a lelkünk örök sorsa is múlik ezen a radikális fordulaton.”

Egészen friss hír, hogy az Európai Parlament Európai Érdemrenddel tüntette ki Angela Merkelt és Volodimir Zelenszkijt. „Európa iránti elkötelezettségük ünneplést érdemel. A kitüntetéssel azokat tiszteljük meg, akik nemcsak hittek Európában, hanem aktívan hozzájárultak annak felépítéséhez is” - méltatta a politikusokat a testület elnöke. Roberta Metsola hozzátette: a kontinens története arról szól, hogy az emberek hidakat építenek a megosztottság fölött.

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy eljött az újkori 100 éves háború ideje.

FÖLDI LÁSZLÓ

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója jelenleg alapvetően nem Washington, hanem a londoni City.

Mert nincs, és talán sosem volt semleges tér, közömbös élethelyzet és megalkuvásra alkalmas időszak az emberiség történeté­ben, ebből következően nem létezik „senkiföldje vidék”. A korunkat alapvetően meghatározó szellemi világháború egyértelműen az emberről szól és az emberi élet átalakításáról. Amiből viszont az is következik, hogy eme szellemi összecsapás – jó és rossz harca – origójában élünk. Vajon a tudás – itt az információkhoz történő hozzáférésről van szó – segít-e megérteni, elfogadni, illetve felszabadultan élvezni a társadalmak működését?

Az információ hatalom, és ebből következően ma már egyértelmű, hogy olyan hatalom, amely a teljes zűrzavar kiváltója is egyben.

A manipuláció, a félreértelmezettség, a szándékosan szubjektív válogatás a hírek között nem felvilágosítja, hanem szinte totális sötétségbe taszítja az eligazodást kereső embert. Mintha már senki nem is akarná az egyébként létező objektivitás felé irányítani figyelmünket.

A legfőbb probléma, hogy a politikai-hatalmi szereplők – tudatos stratégia mentén – saját szempontjaikat és érdekeiket kizárólagos formában érvényesítik. Elvétve látni a szűk érdekeken túlmutató jövőképeket. Az információ cunamivilágában pillanatnyi reakciókra van idő, mivel folyamatosan újabb és újabb – őrültségtől sem mentes – adattömeg zúdul a világra, mint amilyen például a Varsóban fölröppent politikai jövőkép.

A lengyel államfő, Karol Nawrocki ugyanis kijelentette: Lengyelország „közvetlenül egy fegyveres konfliktus szélén áll”. Vélelmezhető, hogy a lengyel vezető nem a szellemi világháborúhoz való csatlakozásra utalt. Jóllehet, ebbe a lengyeleknek nem is kell belépni, hisz nyakig benne vannak.

Főleg, amióta a lengyel politikai elit jelentős részét Brüsszelből irányítják a modern, például az LMBTQ-értékrend alapján. Ugye milyen régen is volt, amikor egy nagy formátumú lengyel születésű pápa, Szent II. János Pál – Karol Józef Wojtyla – csak és kizárólag a békéről tanított, sőt komoly eredményeket is elért a nemzetközi politika pozitív befolyásolásában. Ezért is rendkívüli, vagyis figyelmet érdemlő, egyben elkeserítő az elnöki nyilatkozat.

Az elmúlt években, összefüggésben az ukrán válsággal, gyakran szerették volna, ha Oroszország katonai stratégiájában ott szerepelne Lengyelország lerohanása. Kívánságuk spekuláció­ja hátterében a kiengesztelhetetlen történelmi ellenszenv áll Oroszország irányában. Bár ki tudja, hogy a lengyel nép is így van-e ezzel, vagy külső érdek adja a lengyel politikai vezetés szájába ezt a narratívát?

Akármi is a háttér, az biztos, hogy ezt a meglepő harciasságot a NATO védelme alatt kívánják realizálni. Ami viszont messze nem fair a többi – harcolni nem, de Oroszországgal kereskedni annál inkább akaró – NATO-tagországgal szemben.

Természetesen az is fényévekre van az elfogadható gondolattól, hogy nem lengyel, hanem „csak” mások atomarzenáljából telepítsenek néhány töltetet Lengyelország keleti határa közelébe.

Most lépjünk túl azon a felvetésen, hogy Oroszország előbb kezd egy valódi NATO-provokáció esetén Berlin, London, Párizs bombázásába, mielőtt a lengyel területre vetné szemét. Ezt nyilván Varsóban is felmérték. Ezért, a mostani harci kürtök megfújása előtt új narratívát találtak, amely reményeik szerint magasabb besorolásba helyezi Lengyelországot Moszkva szemé­ben. Az új direktíva lényege ugyanis az, hogy országukban a nukleáris arzenál fejlesztésébe kell kezdeni. Miért, hogyan, mi célból? Hasonló frázisokat – no persze a világbéke érdekében – nyugati országok államfői és kormányaik vezetői harsognak biztonságos óvóhelyek rejtekéből.

Ha már a lengyelek minden áron történelmet akarnak csinálni – legalábbis fontos szerepre ácsingóznak –, legyenek a teljes nukleáris leszerelés szószólói. Az ország adottsága meglenne hozzá. Majdnem negyvenmilliós közép-európai ország, ahol – az ukrán migránsokat kivéve – nincs migránsválság a társadalom szintjén. A területi adottságai kiválóak ahhoz, hogy a lengyelek önálló identitásukat növeljék

és ne legyenek rászorulva – ahogy sajnos mindig is kényszert éreztek erre – a nagyobbak támogatására, barátságára. Az ország rendelkezik tengeri kikötőkkel, és az ásványkincsvagyona éppen olyan jelentős, mint a szénkészletei, amelyek még akkor is létezni fognak, amikor egyéb energiaforrások kimerülni látszanak majd. A külpolitikai stratégiájukban szerepet kaphatna egy közép-európai, laza egység létrehozása akár nyolc-kilenc ország bevonásával. Ami leginkább arra lenne jó, hogy összekötő korridort hozzon létre Európa békés jövőjének biztosítása érdekében, mivel

Európa – tetszik vagy sem – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó hatalmas területen fekszik, jelképezve Kelet és Nyugat egységét. A lengyelek vezette közép-európai térség pedig mediátor szerepet játszhatna a feszültségek konszolidálása során.

Ma két atomhatalom néz farkasszemet egymással: Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok. Más módon értelmezve, az amerikai és az európai földrész lenne pusztulásra ítélve egy kirobbantott atomháború esetén. A többi kontinens sem fog kimaradni, de Európa területének kétharmada azonnal az enyészetté válna. Mindenből következően értelmesebb jövőkép a leszerelés és nem a felfegyverzés az általunk, magyarok által is lakott térségben. És ami egyébiránt meglepő felismerés lesz – rövidesen – Varsó számára, hogy sem az amerikai, sem az orosz vezetés nem akarja növelni az atomfeszültséget.

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója alapvetően – a mai stratégiák közepette – nem Washington, hanem a londoni City, a pénztőke, amely szeretne újabb területet megszerezni. Amennyiben ugyanis a lengyel gazdaságon belül jelentősebb hangsúlyt kap a hadiipar, ahhoz sok pénz, azaz befektetés kell, amit a City örömmel finanszírozna, garanciaként megkapva a lengyel földet, ahogy Ukrajnában ezt már elérte.

Mindezeken túl, ha a lengyel elnök az elfogadhatatlan jövőkép helyett valóban a béke pártjára állna, mi itt, Magyarországon is újra büszkék lehetnénk a magyar–lengyel történelmi barátságra.