Morális krízisre morális válasz kell

FÖLDI KOVÁCS ANDREA Miért van egyre nagyobb létjogosultsága a keresztény eszménynek és emberképnek a kultúrában, a közéletben és a tudományokban? A világban uralkodó globális válság gyökere nem gazdasági, nem politikai, sőt nem is ökológiai természetű. A krízis mélyén morális vákuum tátong. Az értékvesztett társadalmak működésképtelenségének forrása az, hogy az ember — egyénileg és kollektíven — elhagyta azokat az erkölcsi koordinátákat, amelyek nélkül nem tartható fenn sem a szabadság, sem a közösség, sem az emberi méltóság. A válasz tehát nem a piacban, nem a technológiában, de még csak nem is az új „világmegváltó” ideológiákban rejlik, hanem a hitben, amely az egyetlen érvényes erkölcsi tájékozódási pont maradt. Emlékeztetnünk kell az embert arra, hogy kicsoda is valójában! Hogy mi az emberségének a lényege! A jó hír, hogy az iránytű a rendelkezésünkre áll. A rossz hír, hogy sokan nem akarják használni, mert az komoly egyéni áldozatokat követel. De nincs más út, sem egyéni, sem civilizációs értelemben. A jelen kor emberének meg kell halnia a világnak és önmagának, hogy hitében újjászületve végre újra példát állítson és lehetőséget teremtsen az utána következő generációk számára… Kortünetek – a morális krízis arcai A válság gyökere morális természetű, mert a külső, strukturális problémák – gazdasági instabilitás, társadalmi feszültség, környezeti pusztítás, – mind egy belső, lelki rendbomlás következményei. A krízis nem elsősorban a rendszerek hibája, hanem az ember szívének torzulása. Korszakunk egyik legfájóbb paradoxona, hogy miközben az emberiség anyagi jólétben, felhalmozott ismeretekben és technológiai erőben soha nem volt gazdagabb, a lelki, erkölcsi és egzisztenciális biztonság tekintetében soha nem volt szegényebb. A „bőség paradoxona” – ahogyan ezt a társadalomtudósok nevezik – ma már nem csupán gazdasági, hanem pszichológiai és spirituális valóság is. A WHO statisztikái szerint a depresszió a XXI. század egyik vezető népbetegsége lett. Az öngyilkosságok, a magány, a szorongás, a családi kötelékek felbomlása, a függőségek burjánzása mind egy irányba mutatnak: az ember nem tudja, kicsoda. Elveszítette önazonosságát, mert elveszítette a viszonyítási pontját. A valódi identitásától megfosztott modern ember ezért azt sem tudja, mi a létezésének valódi értelme, célja; vagy, hogy mitől függ az egyén boldogsága, elégedettsége. Nem tudjuk, hogy mitől szenvedünk, de azt sem, hogy hogyan lehetnénk jobban. A túlfogyasztás, a pazarlás, a mértéktelenség és a hálátlanság, a költekezéskényszer a belső üresség tünete. Az ember a birtoklásban keresi azt a beteljesülést, amit egyedül a szeretetben találhatna meg. A hatalomvágy és a düh az önközpontúság gyümölcsei: az ember, aki elszakadt a Teremtőtől, másokat próbál uralni, hogy önmaga fölött hatalmat érezzen. A bosszú és a kiengeszteletlenség pedig annak jelei, hogy a társadalom már nem hisz a bűn megbocsáthatóságában, mert elfeledte a Kegyelmet. A szexuális forradalom utáni évtizedekben a szabadság jelszava alatt a határok lebontása vált erénnyé. A szexualitás elválasztása a szeretet és a termékenység egységétől a személy méltóságának relativizálásához vezetett. A pornográfia például a testet tárggyá, a másik embert fogyasztási cikké silányítja; a heteroszexuálistól eltérő szexualitás kulturális normalizálása az identitást a vágyak ingadozó természetére építi, nem az isteni képmás stabil valóságára. Ezért amíg az ember nem tér vissza az erkölcsi rendhez, addig minden megoldás csak tüneti kezelés marad. Ahogy Romano Guardini teológus, vallásfilozófus, katolikus pap írja: „Az ember, aki Isten nélkül akarja megoldani a világot, végül önmagát is elveszíti benne.” Keresztény emberkép – a diagnózis kulcsa A valódi gyógyuláshoz előbb helyes diagnózisra van szükség. Márpedig ahhoz, hogy az emberi válságra érvényes választ adjunk, tudnunk kell, kicsoda is az ember? A modern antropológia hajlamos biológiai, szociológiai vagy pszichológiai tényezőkre redukálni az embert. Az ember így csupán „fejlett állat” vagy „tudatos gép” lesz, a transzcendens dimenzió nélkül. A keresztény antropológia ezzel szemben azt mondja: az ember Isten képmása (Ter 1,27), test, lélek és psziché egysége. Méltósága nem abból fakad, amit tesz, hanem abból, aki. Ez a felismerés szükségszerűen kell, hogy képezze minden hiteles válasz lényegét. Különben a válasz nem érvényes. Blaise Pascal, a tudós, filozófus és hitvalló ember, a Gondolatok című művében így ír: „Az ember szívében van egy végtelen űr, amelyet semmi teremtmény nem képes betölteni, csak maga Isten, a végtelen, akit Jézus Krisztus által lehet megismerni.” E mondatban sűrűsödik a keresztény antropológia egyik legmélyebb felismerése: az ember nem önmagában zárt létező, hanem nyitott a Végtelen felé. Lényege szerint vágyódó lény — de e vágy nem a birtoklás, hanem a beteljesülés utáni sóvárgás. Az ember a teljességre teremtetett, de azt a földi világ sem gazdagsággal, sem tudással, sem hatalommal nem tudja megadni. Amikor az ember ezt az űrt teremtményekkel, tárgyakkal, vagy élvezetekkel próbálja betölteni, szükségszerűen csalódik, mert a véges nem töltheti be a végtelen hiányát. Pascal diagnózisa ezért ma is aktuális: az ember Istentől való elszakadása létállapot, amely ürességben, nyugtalanságban, értelmetlenségérzésben jelenik meg. Szent Ágoston szavai ezt visszhangozzák: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” (Vallomások I,1) A modern ember sokszor éppen e nyugtalanság, e kimondhatatlan hiány elől menekül – fogyasztásba, teljesítménybe, szórakozásba, vagy ideológiákba. De amíg az „űr” valódi forrását nem ismeri fel, addig minden megoldási kísérlete csak újabb hiányt szül. De maradjunk még a keresztény emberképnél… Kevesek előtt ismert, hogy Avilai Szent Teréz (1515 – 1582) sok szempontból megelőzte a modern pszichológiai gondolkodást, a tudattalan és a belső világ feltérképezését (Freud, Jung előtt évszázadokkal!). Az 1500-as években az ember fejlődési útjának lélektanilag meglehetősen pontos leírását adta. (Jung később kifejezetten hivatkozik rá, mint a lélek mélyszerkezetének egyik legjobb leírójára.) Ugyanakkor Teréz túllép a pszichológián: szerinte a valódi gyógyulás nem a tudattalan feltárása, ahogyan a pszichoterápia sem jelenthet minden esetben megoldást az ember lelki eredetű problémáira. Mert a lélek szomjúságát csak a benső ember Istennel való egyesülése enyhíti meg. Az ember, mint morális lény Ahogyan C. S. Lewis is írja a Keresztény vagyok című művében: minden korban, minden kultúrában felfedezhető valamiféle közös erkölcsi rend – a természetes törvény –, amelyet az ember nem maga alkot, hanem felismer és amelyhez ösztönösen igazodni próbál. Lewis megfigyelése szerint a különböző társadalmak erkölcsi rendszerei sok mindenben eltérnek, de soha nem teljesen ellentétesek. Minden kultúrában létezik például: az igazság és hazugság megkülönböztetése, a hűség elismerése és az árulás megvetése, a bátorság tisztelete és a gyávaság elítélése. Lewis elutasítja azt a magyarázatot, hogy az erkölcs biológiai ösztön lenne (mert az ösztöneink néha ellentmondanak a morális parancsnak), vagy társadalmi szerződés, haszonelvű egyezség (mert a morál sokszor épp a haszonnal szemben szólít meg bennünket, pl. az önfeláldozásban). Szerinte az erkölcsi törvény egy rajtunk kívül álló, de bennünk megszólaló tekintélyből származik. „A Törvény azt mondja: ezt kell tenned. És mi tudjuk, hogy igaza van.” Ez a belső erkölcsi parancs — amelyet nem mi hoztunk létre, mégis kötelességünknek érzünk — az isteni valóság első bizonyítéka. Lewis számára ez a legmélyebb „istenérv”: ha létezik abszolút erkölcsi jóság, akkor annak abszolút Forrása is létezik. A morál tehát nem pusztán pszichológiai vagy társadalmi jelenség, hanem teológiai valóság — az emberi szívbe írt isteni törvény. Meghasonlás Ha azonban az ember elszakad ettől a belső rendtől, ha önmagát teszi a jó és rossz mércéjévé, akkor szükségszerűen belső szétesés következik. A lelkiismeret nem hallgattatható el következmények nélkül. Az erkölcsi törvény megsértése előbb-utóbb szenvedést szül – először egyéni, majd közösségi szinten is. Az ember ilyenkor saját önzése, irigysége, mértéktelensége, dühkitörései, birtoklásvágya által sebez meg másokat és önmagát is. Így válik a lelkiismeret elnémítása társadalmi tünetegyüttessé: a depresszió, a szorongás, a magány, az értelmetlenség érzése mind annak a jele, hogy a lélek elveszítette erkölcsi iránytűjét, és nem találja a visszautat a Forráshoz. Ha ugyanis az ember, aki eredendően morális lény, mégis elutasítja az erkölcsi rendet, nem csupán az értékeket hagyja figyelmen kívül, hanem saját lényegét tagadja meg, belső világában meghasonlik, és szívében ürességet, lelki feszültséget teremt. S ahol a morál felbomlik, ott törvényszerűen a társadalom szövete is repedezni kezd. A keresztény antropológia létjogosultsága A modernitás nagy ígérete az volt, hogy az ember képes lesz önmaga erkölcsi alapjait megteremteni. A történelem azonban bebizonyította, hogy a morál transzcendens alkotóelem nélkül kiüresedik. A keresztény antropológia nem ideológia, hanem valóságleírás. A keresztény emberkép nem a múlt maradványa, hanem a jövő kulcsa! Ha az emberképet helyreállítjuk, az identitás, az életvitel, sőt a tudományos gondolkodás is más irányt vesz. A hiteles tudomány soha nem a hit tagadása volt, hanem annak felismerése, hogy az igazság egyetlen forrásból fakad. A pszichológia, az etika, az orvoslás, a pedagógia — mind akkor válik hitelessé, ha a keresztény antropológia fényében értelmezi az embert. És ahol a személy méltóságát helyreállítják, ott megindul a gyógyulás – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Konklúzió – a válságstáb asztalánál A világ erkölcsi irányvesztése nem új. De most globális méreteket öltött. Ezért ma már nem elég, ha a hit emberei a templomok falai között maradnak. És véget kell, hogy vessünk a tudományos szférában érvényesülő kontraszelekciónak. Eddig ugyanis a keresztény eszménykép, a hitből fakadó felismerések, vagy a teológiai igazságok mind kipontozódtak a scientizmus által uralt „mértékadó” tudományos körökben. A keresztény antropológia és a biblikus emberkép helyet követel magának a válságstáb asztalánál – a tudomány, a politika, az oktatás és a kultúra területén egyaránt. Mert a morális krízis morális válasz után kiált. Annak megfogalmazásához pedig olyan szereplők és együttműködők kellenek, akiknek van érvényes erkölcsi modelljük. És a kereszténység ilyen. A civilizáció csak akkor maradhat fenn, ha újra visszatalál erkölcsi gyökeréhez, ami nem egy eszme, de nem is egy közmegegyezés szülte jogi keretrendszer….hanem egy személy, Jézus Krisztus. És ha felismeri, hogy a szabadság és a felelősség, az áldozat és a remény, a kereszt és a feltámadás elválaszthatatlanok. De csak akkor.

Robbantsunk jövőt

Bosznia-Hercegovinában, a huszonegyedik század elején minden hónapban felrobbant valahol egy tehén, sokszor, sajnos, a legelőn az állatot kisérő gazdával együtt. Menetrend szerinti volt az a tragikus következmény is, hogy robbanótöltetek után kutató profi tűzszerészek haltak bele a rettenetes munkába szerte a balkáni országban. Rég jártam arrafelé, talán van némi javulás, de akkor az erdők, ligetek szélén mindenhol ott virított a sárga műanyag szalag, rajta helyi és angol nyelven: „vigyázat, aknák!”. Szívszorító élmény volt Szarajevó környékén kirándulni, nem is nagyon lehetett, a várostól 12 kilométerre fekvő Ilidzsa parkjai is megközelíthetetlenül parancsoltak rémisztő megálljt és üzentek az utókornak: ember, ide nem léphetsz be! Amúgy itt ered a Boszna folyó, a gyönyörű természeti környezet nemcsak a földből kibúvó források csörgedezésétől hangos, de a múltra meredő csend is része az élménynek. Számos, régi szépsége után vágyakozó, tiszteletre méltó nyári lak, fürdő, palota álldogál itt és emlékeztet a boldog, termékeny alkotó, építtető időkre, az Osztrák-Magyar Monarchia korára. Az is a történelem része, hogy itt szállt meg és innen indult tragikus utolsó útjára, egyenesen a merénylő golyói elé az osztrák trónörököspár, Ferenc Ferdinánd és neje. A többit már tudjuk, a fanatikus szerb diák, Gavrilo Princip a Miljacka folyó partján, az egyik szarajevói utcasarkon lőtte le a főhercegi párt, az ezt követő diplomáciai bonyodalmak pedig kirobbantották az első világháborút. Az újkori, XX. század végi világégés rettenetes „gyümölcseként” emlegetett taposóaknákról számtalan jelentés, tanulmány értekezett a boszniai háború befejezése után, szakemberek mérték fel, elemezték a pusztítást, amit ezek az alattomos gyilkosok tettek a környezettel, a tájban élő emberekkel. A jövő is fenyegetően nézett ki: egy nemzetközi szervezet felmérése szerint legalább 20 év, valamint iszonyatos összeg, dollármilliók szükségeltettek volna a mentesítéshez, no meg szakértelem, tudás és emberi fizikai erő. Valahogy sosem volt rá elég keret, pénzszűkében nem lehetett betervezni a mentesítő munkálatokat, mindig csak a lyukak foltozására tellett valahogy. Pedig sok minden belefért a büdzsébe, új mecsetek, iszlám oktatóközpontok épültek országszerte, a Nemzetközi Közösség is nagy létszámmal és jó drágán képviseltette magát a balkáni országban. Bosznia mai államformáját tekintve protektorátus, a részét képező Bosnyák-Horvát Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság fölött védnökséget vállaló Főmegbízott irányítja. A védelmező pártfogó ma Christian Schmidt, aki élet-halál ura. Az aknák - gyanítom - ma is csak mellékszereplők, így a Nemzetközi Közösség vezetője inkább azzal van elfoglalva, hogy az államalkotó két entitás feje fölött hozzon döntéseket. Így eshetett meg a közelmúltban az, hogy a Szerb Köztársaság elnökét először börtönbüntetésre ítéltette, majd, miután az pénzbírsággal kiváltotta, most, nyár végén megfosztotta hivatalától a választási bizottság. Milorad Dodik, aki több mint tíz éve elnöke a boszniai szerbeknek, nem egy gonosz, székébe ragadt, megcsontosodott diktátor, egyszerűen csak nem vette figyelembe a volt német szövetségi mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter, ma protektor, népére nézve kedvezőtlen döntéseit, sőt, a főképviselő rendelkezéseit elutasító törvényt is aláírt. A délszláv háborúként emlegetett események ugyan 1995 táján véget értek, eltelt 30 év, és most Európában újra „divatba jöttek” a taposóaknák. Megint megtalálták az évszázados halálcsapdákat – olvasom a haditudósításban, Ukrajna hatalmas területei még a harcok végeztével is veszélyesek maradnak. Az ENSZ legutóbbi vizsgálódásai sötét képet festenek. Az ukrán mezőgazdaság már eddig is több mint 81 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el az aknaszennyezés következményeként. A háború kirobbanása óta 4000 civil halt meg a fel nem robbant lőszerek miatt, ezer ember megsérült. Szintén az ENSZ becslése szerint Ukrajna területének csaknem 140 ezer négyzetkilométere, vagyis körülbelül az ország 20%-a szennyezett robbanótestekkel. Az egyszerű szerkezetek lépésre aktivizálódnak, a tervezés szerint „csak” roncsolva az áldozat testét. A taposóaknák akár 9 kilogramm súlyúak is lehetnek, méretük a hokikorongtól a cipősdobozig terjed. A telepítésben minkét fél, az orosz és az ukrán is részt vett, mindkettő lelkén szárad az áldozatok vére. Vajon a hullahegyek vámszedői, az újjáépítésben érdekelt vállalatóriások mikor teszik közzé, hogy Ukrajnát aknamentesítették? Várhatjuk, ha akarjuk a bejelentést, de attól tartok, az illetékeseknek van más fontosabb dolguk is. Mint Mindennél Lejjebb Asszonynak. Az EU főnöknője a napokban jelentette ki megint, hogy „vasbeton módon állunk Ukrajna oldalán. Ez azt is jelenti, hogy megadjuk nekik a katonai képességeket, amelyekre szükségük van az országuk megvédéséhez.” Mindezt Ursula von der Leyen, egy töpörödő nő mondja, egy fonnyadó harci amazon. Aki nem a hazáját védi, hanem zsoldban állva, Európát löki a pusztulás tátongó gödrébe. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy tovább folytatódik a taposóaknák ukrajnai „karrierje”. Meg az olyan politikusoké, akik ájultan tervezik földrészünk megsemmisítését. Élükön a háborús héjának is titulálható lengyel külügyminiszterrel. A rettenetes ember, Radoslaw Sikorski már akkor elbűvölte a hírolvasók közösségét, amikor sietve megköszönte az Egyesült Államoknak az Északi Áramlat felrobbantását a Balti-tenger mélyén, pontosan 3 évvel ezelőtt. Azóta valahogy nem sikerült felgöngyölíteni a szabotázs hátterét, a zavaros ügyben többéves vizsgálódás után ukrán diverzáns csoport került a középpontba. Egyikükről kiderült, hogy Lengyelországban lapult, de nem volt rá akarat, hogy elfogják. Minek is? Egy lengyel lap most újra kiteregette, hogy a külügyminiszter akkoriban azt mondta az érdeklődő német hatóságoknak: „Miért kellett volna elfognunk? Számunkra ő hős.” Az efféle héroszok, meg az őket istenítő politikusok tovább szövögetik háborús álmaikat. Persze, egyikük sem menetel az első sorban, a frontról csak begyűjtik a jelentéseket, elemeznek, nyilatkoznak és védik Ukrajna nemzeti önrendelkezését, az európai államoké meg mehet a szemétdombra, elavult fogalom. A díszes társaság meg önelégülten fényesíti tovább a gyilkolás eszközeinek, köztük a taposóaknáknak a karrierjét, elvégre ők arrafelé, a terepen sosem járnak, legyen ez az ott élők gondja, szaknyelven járulékos veszteség, még emberöltőkön át. Nevet is adhatunk az előremutató projektnek: tervezzük meg, hogyan robbantsunk jövőt!

Polgárháború fenyegeti a nyugatot

FÖLDI ÁSZLÓ

Az embernél nincs semmi csodálatosabb” – írja Szophoklész Antigoné című művében, ugyanakkor képesek vagyunk arra, hogy életünk hajóját abszurd helyzetek felé kormányozzuk, maradva a szophoklészi képvilágnál.
Napjaink tényei egyértelműen jelzik, hogy tévesek az euró­pai társadalmak narratívái, mivel az ezekből kinövő belső konfliktusok feltételei nemcsak adottak, hanem veszélyes helyzetté sűrűsödve polgárháborúkhoz vezethetnek.
Csak néhány példa: Lángok Párizsban és más francia nagyvárosokban a csőd szélén táncoló francia gazdaság kiváltotta elégedetlenség hatásaként, Londonban milliós nagyságrendű patrióta tüntetés az angol értékek mellett, melyeket a beáramló – akár illegális formában is befogadott – inváziós tömeg váltott ki, vagy Berlin egy részének szó szerinti elsötétülése egyik pillanatról a másikra (vélhetően szándékos gyújtogatás miatt), jóllehet erre utoljára 1944–45-ben, a német főváros bombázásai idején volt példa.
Sajnálatosan nem arról van szó, hogy apró malőrök keletkeztek egyik vagy másik fejlett nyugati országban, hanem éppen az a kihívás, hogy rendszerszintűvé vált az extrém helyzet. A társadalmak „ébredeznek”, látva kormányaik alkalmatlan intézkedéseit. Vagyis azt érzékelik, hogy a politikai elitnek minden fontosabb, mint saját nemzetük társadalmi és gazdasági stabilitása. S ha ez nem lenne elég, bizonyos statisztikák tovább rontják a negatív jövőképet.
Ilyen adat, hogy a Nagy-Britanniába csónakon érkező illegális határsértők száma 182 ezer fő volt – 90 százalékban férfiak –, akik életkora 18–39 év közé tehető, miközben a brit hadsereg létszáma 180 779 hadra fogható katona. Az idegen kultúrájú tömeg inváziója az elmúlt tíz évben öltött támadó jelleget, egyértelműsítve, hogy az érkezők nemcsak integrálódni nem fognak a befogadó társadalmak rendjéhez, hanem saját világukat kívánják rákényszeríteni a csodálkozó őslakosokra. Az igazi „látványosságot” pedig olyan események és politikai baklövések még élezik is, mint a brit belügyminiszteri kinevezés, hiszen Shabana Mahmood pakisztáni hátterű hölgy a Koránra (!) tette le az esküt a londoni parlament épületében.
A folyamat sokkszerűsége még azon tényt is képes háttérbe szorítani, hogy a „civilizált Észak” – Észak-Amerika és Euró­pa – erodációja nem az invázióval vette kezdetét.

A várható társadalmi eszkaláció fő oka a politikába vetett bizalom fokozatos elvesztése. A kormányokba, parlamentekbe és a médiába vetett bizalom jelentős csökkenését tapasztalhatjuk szerte Európában.

Az etnikai törésvonalak mellett a digitális erőszak – azaz a feldolgozhatatlan információs cunami és a mindenkit hergelni képes digitális közösségi tér – szétválasztja egymástól az embereket. Ami korábban közös konszenzus volt, az most bizalmatlan és befelé forduló tömegekre, vagy éppen egyénekre bomlik. A magas energiaárak – Hegyeshalomtól nyugatra – az ipar leépítését okozzák, ami a megélhetési költségek emelkedését és a munkahelyek elvesztését jelenti, kifejezetten a középosztály körében. A vidéki régiók eközben lemaradnak és gyorsabban veszítenek „versenyképességükből” a városokkal szemben. Bár a nagyvárosok sem a béke szigetei, hisz új feszültségeket tapasztalnak a migráció és a globalizáció tévedései, még inkább ostobaságai miatt.

A narratívák csatája, a normálistól extrém módon eltérő életmód a társadalmi problémákat és konfliktusokat tovább fokozza.

Minderre rátevődik a migrációnak álcázott inváziós sereg akarata, ami melegágya a bűnözésnek és zavargásoknak. Egyes logikák feltételezik, hogy a hagyományos vidéki területek a visszavonulás szintjévé, az ellenmozgalmak alapjává – akár polgárháborúk formájában – válhatnak, ami nem elképzelhetetlen, de ez egyáltalán nem a stabilitás alternatívája. A modern, mai értelemben vett polgárháború egyébként is alapvetően különbözik a történelemből ismert módszerektől, megoldásoktól.

A harcok csatatere egyfelől a kritikus infra­struktúrák – például elektromos hálózatok, kommuniká­ciós csatornák, közlekedési útvonalak – elleni akciók. S hogy az ütközet már zajlik, jól példázzák azon életképek, amikor – pár napja – jó néhány európai nagyváros repterein az utasokkal teli repülők a földön maradtak, mivel technikai támadás érte a repülőtéri rendszereket.

Az ilyen és ehhez hasonló kihívások egész régiókat béníthatnak meg, mivel az összekapcsolt nyugati társadalmak rendkívül sebezhetők. A fejlett és modern világ kényszerű kényelme olyan biztonsági kihívás, melyet pillanatnyilag felmérni sem lehet.
Másrészt, az egzisztenciális veszély korábban nem tapasztalt réme is komolyan aggasztja a polgári létformához szokott többséget. Főként a túlfejlődött technikai modernizálás elképesztő sebessége. Becslések szerint a Föld munkaképes lakosságának egyharmada kiváltható robot- és MI-technológiákkal.

Az emberi munka egyre szélesebb körben gépekre történő lecserélése a félelem és a felháborodás robbanásszerű keverékét hozza létre. Az ilyen hiedelmek ideális toborzási terepet biztosítanak azoknak az erőknek, amelyek számára a megosztott társadalom az ideális céljaik eléréséhez. Az Egyesült Államokban és Európában emberek milliói tekintik az erőszakot a politikai vita legitim eszközének, ezért nem minősíthetők a polgárháborúra vonatkozó figyelmeztetések rémhírterjesztésnek.

A tényadatok, felmérési eredmények, történelmi összehasonlítások és geopolitikai trendek, vagyis egy adott társadalom belső feszültségeinek összeadódása egyértel­műen erőszakos cselekményekhez vezet még akkor is, ha az igazi harci eszközök a tárolóhelyeiken is maradnak.
Világunk válaszúthoz érkezett: vagy sikerül megújítani a társadalmi kohéziót, a gazdasági stabilitást és az intézményi bizalmat, vagy a ma még demokráciáknak hívható nemzetek azt kockáztatják, hogy elsüllyednek a belső konfliktusok örvényében.

Fordulópont

HAJDA IVÁN főszerkesztő
Újabb áldozata van a globalista háttérhatalom által gerjesztett vörös terrornak. Egy hete, hogy bejárta a világot a hír, hogy lesből lelőve kivégezték az ismert amerikai konzervatív véleményvezért, Charlie Kirköt. Az erről készült amatőr videókat is láthatta az egész világ, és túlzás nélkül állítható, hogy sokkolóan hatott minden jó érzésű emberre mind maga az esemény, mind azok a reakciók, amelyekben magukat liberálisnak, baloldalinak hazudó, emberszabású egyedek ünneplik a gyilkost és tettét. Azóta ezerszámra készültek tudósítások, elemzések, szakértői megszólalások az ügyben, és abban többnyire mindenki egyetért, hogy ez az akció kiemelkedő hatással lehet a nyugati világ közérzetére, és a normalitás iránt elkötelezettek számára riadót fúj, sőt, egységbe és csatasorba állítja az arra hajlandókat. Kirk halála leépítheti a közönyt, a keresztényi jámborságot erővé formálhatja és akcióra készteti az álliberális világ által ezerszer porig alázott, emberi mivoltában naponta megbántott józan többséget. Charlie Kirk évekkel ezelőtt egy mozgalmat hozott létre „Turning Point” (fordulópont) néven, ami most afféle „nomen est omen”- ként többszörös erővel fogja beteljesíteni az alakításakor kitűzött célokat. Az illetékes hatóságok napok alatt elfogták az elkövetőt, bár ez nem annyira a saját bravúros tevékenységük eredménye, mint inkább a gyilkost körülvevő közeg moralitásának fájdalmas példája, hiszen embert próbáló dilemma egy apának a saját fiát a törvény szigorának kitenni. Normál esetben most annak kellene következnie, hogy a nyomozó szervek ugyanilyen aktivitással felderítik azokat, akik elősegítették a merénylet kivitelezését és a menekülést. Mondom, normál esetben. Némi szkepticizmus itt indokolt, mivel a Trump és Fico elleni tavalyi merényletkísérletek sem úgy végződtek, hogy ismernénk a társtettesek, támogatók kilétét. Találgatások és konteók maradtak csak a közvéleménynek, helyenként felbukkant némi ukrán szál, amit bebizonyítani senki nem tudott, talán nem is akart. A Trump elleni első merényletben, amit a később újraválasztott elnök tényleg a csodával határos módon élt csak túl, az elkövetőt helyben megsemmisítették, kizárva ezzel a további információk megszerzésének lehetőségét. A Trump elleni második kísérlet után és a Fico elleni, szintén majdnem sikeres esetben pedig mindkét merénylőről elterjedt, hogy erős ukrán szimpátia és némi kapcsolat volt kimutatható korábbi dokumentált megnyilvánulásaikban. Jelen esetben is, remélem csak átmenetileg, de egyelőre csak találgathatunk. Ha már viszont találgatunk, akkor érdemes a fókuszt kissé nagyobbra állítani, hiszen a megoldás lehet, hogy itt van, egészen közel. Van itt nekünk egy többnyire arctalan tömegünk, amiből néha egy-egy fej kivillan. Ismerünk különböző elemeket, amik helyenként összefüggést mutatnak, a nagy egész viszont valahogy ködbe vész. Pedig nem annyira ördöngős ez, mint amilyennek látszik, csak a mozaikokat helyesen kell egymás mellé helyezni. Kezdjük azzal, hogy a Kirk-gyilkosságot nem önálló, főleg nem elszigetelt eseménynek tekintjük, hanem beillesztjük az egészbe. Több évtizedes múltra tekint vissza az a ma már nem is titkolt törekvése bizonyos régi vágású globalista erőknek, hogy létrehozzanak egy az egész planétát uraló és általuk irányított világkormányt. Ennek leghangosabb és legtranszparensebb figuráit évről évre láthattuk a Klaus Schwab által vezetett WEF (Világgazdasági Fórum), a Bilderberg Csoport, Trilaterális Bizottság, a Soros alapítványok szerepléseikor és még bőven sorolhatnánk hasonszőrű szervezeteket, vagy közismert mogulokat. Gondos keresgélés és rengeteg olvasás után megismerhettük céljaikat, módszereiket, pénzügyi manővereiket, sőt, ideológiai forrásaikat is. Ezeket most nem érdemes felsorolni, de nagy vonalakban levezetni talán igen. Még a múlt század második felében létrejöttek azok a vállalatbirodalmak, amelyek túllépték országaik határait, levetkőzték nemzeti színeiket és létrehoztak olyan integrációs szervezeteket (pl ENSZ, EU, NATO), majd azok segítségével a szükséges jogi környezetet, ami biztosította számukra a nagy tőkekoncentrációk lehetőségét. Elfoglalták a nekik tetsző politikai oldal (jelen esetben a baloldali liberális) infrastruktúráját. A liberalizmus eszméje hozza a korlátok nélküliséget, a baloldal a „dolgozó népet” adja. A biztonság kedvéért helyenként a klasszikus konzervatív oldalakat is megszállták, lásd: USA, Nagy Britannia, Franciaország, Németország stb. Létrehozták a bankrendszerüket, bekebelezték a nyugati oktatási rendszereket, ezek segítségével kitermelték a teljes aktuális politikusi, gazdasági szakemberi gárdát, a sajtó és művészvilág prominenseit, a katonai, rendészeti és titkosszolgálati vezetői réteget és még korántsem teljes a felsorolás. Ennek a jól működő rendszernek, valamint az egypólusú világrendből fakadó kényelemnek köszönhetően szépen haladt a projekt, mígnem a siker, meg a mérhetetlen gazdagság és hatalom elbizakodottsághoz, abból fakadó, egyre nagyobb hibákhoz vezetett. A nyugati tipusú globalizmus kitermelte saját külső és belső ellenségét. Az egypólus már most minimum két pólussá vált, a BRICS megjelenése és térhódítása új törésvonalakat hozott. Ráadásul a nyugati világ jelentős számú vezetőjének aberrációi miatt kierőltetett woke kultúra sehogy sem tud tartós gyökeret verni sem az őshonos nemzetek polgárai közt, sem a főként gazdasági okoból becsalogatott muszlim migrációs közegben. Mára már látható, hogy a migráció milyen óriási károkat okoz a befogadóknak. Olyan, mintha a nagyhatalmú globalista körökben egyetlen egy vezető sem akadt volna, aki reálisan elemezte volna a migráció valós hatásait, vagy helyes következtetéseket vont volna le az elemzett adatokból. Csakhogy ez tévedés. A világuralmat ugyanis ez a maroknyi globalista úgy kívánta megszerezni, hogy olyan káoszt teremt a világban háborúk, gazdasági és szociológiai válságok, a migráció és annak közbiztonságra gyakorolt, negatív hatásai segítségével, hogy a végén mindenki könyörög a világkormány létrejöttéért. És lám, innen nézve a projekt sikeres is lehetne, hiszen a káosz létrejött, háborúknak, válságoknak se szeri se száma, a világ nyugati felének leépülése szépen halad a terveknek megfelelően. A probléma csak ott van, hogy ez kelet és dél felé nem terjed tovább. Kínát hovatovább legyőzhetetlenné tették, a globális dél amúgy is történelmi káosza pedig az ott élők számára maga a normalitás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fogyóban lévő nyersanyag- és energiabázis lelőhelyei pont nem nyugaton vannak; akik ilyennel nagy tételben rendelkeznek, azok már vagy a BRICS tagjai, vagy oda igyekeznek. Az egészet kiagyaló és megvalósítani kívánó oldschool globalisták (Rotschildok, Rockefellerek, Sorosék, Warburgok, londoni pénzügyi elit) pozícióit tovább veszélyeztetik a feltörekvő techglobalisták (Musk, Peter Thiel, Larry Ellison), Bill Gates, Zuckerberg átállófélben, a Blackrock Larry Finkkel pedig ereje teljében nyugodtan kivár. A kitermelt belső ellenség pedig a szintén folyamatosan erősödő szuverenista, keresztény konzervatív eszmerendszer, amely elsősorban ideológiai kihívás a liberális woke világ számára. Noha gazdasági ereje elenyésző, de veszélye az oldschool globalisták számára óriási, mivel az eredeti mestertervet, miszerint a káoszt totalitárius világkormány és irányítás váltsa fel, meg tudja lékelni, és a káoszt a rend és nyugalom szünteti majd meg. A Charlie Kirk elleni merénylet itt jön a képbe, mivel jól mutatja, hogy mekkora bajban vannak a rend ellenségei, már csak erőszak, sunyi merényletek és vérontás árán képesek pozíciójukat megvédeni. Csakhogy ez is olyan súlyos tévedésük, mint a korábbiakban vázoltak, mert ennek az életnek a kioltásával hatalmas, ellenük irányuló energiákat szabadítottak fel, ami saját pusztulásukat gyorsítja csak fel. Jöjjön végre fordulópont és a rend.

Ó, azok a görögök !

KISS GYÖNGYI

Isten boldoggá tett, amikor a nyolcvanas évek legelején, tenyeréből életvitelszerűen, évekre Athén városába pottyantott. Nagyobb jót nem is tehetett volna velem, hiszen a szocialista kötelességtudás görcseiben nevelkedő, kínosan megfelelni akaró ifjút megkínálta a nyugatias, mediterrán lazasággal. „A szerencse a mosolygós ajtón kopogtat” -mondja a görög közmondás, és tényleg, ezt egy életre megtanultam, az oldott derű elrendezi a gondok legalább felét. Sok más is elvarázsolt az ottlétem alatt, lelkesedésem az égig ért, a szépség a tájban, a történelmi örökség kézzelfogható emlékei lépten-nyomon, és hát elsősorban az ott élők kedélye, kitárt karja, befogadó szíve. Görögországról, a világ egyik legszebb turistacélpontjáról nehéz beszélni, az emberfia talpig topog a közhelyekben, hisz több ezer éve figyelünk erre a csodálatos tájra, a földjén született és kiteljesedett civilizációra, Európa közös kincsére. Lexikonok szószedetei szerint Hellasz a nyugati kultúra és a demokrácia bölcsője, s mint írják, hatása akkora, mint a Bibliáé. Képviselői kitörölhetetlen nyomot hagytak a matematika, csillagászat, orvoslás, fizika, filozófia tudományában és az irodalomban. A középkorban kissé háttérbe szorult, hanyagoltuk ezt a tudást, de aztán a reneszánsz újra divatba hozta az ókori görögöket. Világszemléletük legnagyobb újdonsága az „ember felfedezése”, az a felismerés, hogy minden élőlény között a leghatalmasabb az ember, ő minden dolog legfőbb mércéje és végső célja. Ezt bárki tapasztalhatja, aki arra jár, akár turistaként is. A görög romok, épületek, templomok mindig figyelemre méltóak: nemcsak a rabul ejtő stílus, hanem a mérték, az arányok is a tájba simulást, az oda belépőt szolgálják. Sohasem nyomják agyon méreteikkel a látogatót, inkább segítik a befogadást.

Nincs nap, azóta sem, hogy ne kalandoznék lélekben arrafelé, de most a kontinens halódása, végjátéka is délre terelte a gondolataimat: mi lesz veled, Görögország, mi lesz veled, Európa? Elmélyült cikket olvastam ugyanis a politikai gondolkodás egyedülálló mesteréről, Arisztotelészről. Ó, az az undok politika! -mondják jó sokan. Ki ne unná 2025-ben, megvetésünk tárgya a civil életben, tele vele a padlás és sokszor hallom azt is, hogy „én nem politizálok”! Pedig a politika az ember létében gyökerezik, s ha közösségben élünk, nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk közügyekkel. Az ókori gondolkodók intelmei közül sok ma is aktuális. Delfiben olvashatjuk a jósda feliratát: „Ismerd meg önmagad”, Platon meg azt mondta: „mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.” Néhány ezer év alatt szinte semmi sem változott, tudom, ez is közhely, de attól még sajnos igaz. Igen, önmagukkal kéne kezdeniük a mai semmirekellő, züllött tisztségviselőknek is Európa különböző tájain, illene önvizsgálatot tartani és kidobni a közösségeinkre visszafordíthatatlan csapást mérő, világrontó ideológiákat. Itthon is elkelne egy méretes lelki nagytakarítás a politika világának jobbulásához. A klasszikus filozófia nagy mestere volt Szokratész, vele beszélgetett fiatal tanítványa, Platon, aki többek között erre a megállapításra jutott a dialógusaikból írt könyvében: „A demokrácia semmibe veszi, milyen foglalatosságok után fog hozzá valaki az államvezetéshez, viszont mindenkit megtisztel, csak azt kerepelje, hogy jóakarattal van a tömeg iránt.” Telitalálat, ha ma betartanánk, talán civilizáltabb lenne a hangnem a Parlamentben, a társadalmi érintkezésről nem is beszélve. Hiú ábránd persze, manapság a vitákat az identitás és a csoporthovatartozás determinálja, míg a múltban volt rá mód, hogy a politikai diskurzus ténykérdésekről szóljon.

Görög barátaink sem állnak valami jól, pedig nekik csak elő kéne venniük az ókori tudást, megszívlelniük kiemelkedő honfitársaik intelmeit, és mindjárt tisztább lehetne a közéletük. Akkor talán nem történhetett volna meg az eset, amelyről a VDTA Hírlevele már beszámolt. Sokmillió eurónyi uniós támogatást vettek fel egyes gazdák „szellemlegelőkre”, meg rajta legelő 7,8 millió kecskére és birkára, Kréta szigetén. Természetesen politikusok lelkes közreműködésével, ebben biztosak lehetünk. Szép ez az új világ, és miközben egyre kevesebbet olvasunk, naponta támad ránk a világháló töredékes információ-bombája, támad és egyre jobban terrorizál. A gépem újabban nem enged be az egyik elektronikus fiókomba, ameddig el nem kötelezem magamat egy fejlesztés mellett. Igen, helyben vagyunk, AI Mester üzen, a mesterséges intelligencia. Ami egyfelől segít, de felülbírál, átver és zombivá tesz. Már tapasztalhatjuk a remek eredményeket, nyelvtörő példákat. Olvasom, hogy Egyiptomban, az Abu-Qir öbölben kétezer éves, szenzációs hellenisztikus leleteket, szobrokat emeltek ki a tengerből, Canopus városának közelében. Azaz, csak olvasnám a zagyva történetet, a cikket a mesterséges intelligencia fordította. Ki tudja, segítségével lassan elfelejthetjük majd az anyanyelvünket is…

Arisztotelész, a politikatudomány alapítójának munkáit méltatlanul keveset forgatjuk. Nem élünk a közös kinccsel, de hát nem ez az egyetlen veszteség, amit a mai kor kukába dob. Jól emlékezhetünk az Európai Unió történelmét leíró, évekkel ezelőtt megjelentetett csodaszép könyvre, amely a római korral kezdődött, mintha előtte Hellasz néhány évezrede nem is létezett volna. Kisebb botrány kerekedett belőle, főleg Görögország nehezményezte a suttyó lépést, de ma már a feledés ködébe süllyedt ez is, mint annyi más fontos dolog. De vissza Arisztotelészhez! Az ókori görög bölcs szerint politikáról beszélni nem üres fecsegés, hanem értelmes beszéd. A politikai közösséget nem az emberi természet valamilyen hiányossága teszi szükségessé, hanem az a tény, hogy az ember természeténél fogva a jóra törekszik. A gondolkodóról szóló cikk szerzője, Czopf Áron eszmetörténész lélekbe vájó útmutatót ad arról, hogy hogyan fordulhatunk pozitív irányba. „A politika pontosan olyan mély, amennyire el tudjuk mélyíteni, és ha ezen a téren nem járunk sikerrel, azért legkevésbé sem a politikát kell hibáztatnunk, hanem egyedül saját magunkat.” Kezdjük itthon, jó a recept, és küldjük szeretettel görög barátainknak is. Ideje annak, hogy mi, a haldokló Európa hajótöröttjei, tegyünk valamit azért, hogy megmeneküljünk. Már, ha akarjuk.

Új Európa, új múlt, sötét jövő

HAJDA IVÁN főszerkesztő

Az uralkodó idegesen pillantgatott az ösvény irányába. Hol késlekedik már ez a némber? – gondolta, és belebújt eredeti kínai Ronaldo mezébe, amit csak különleges alkalmakkor viselt, előkelő testtartásban. A sátorból élénk neszezés hallatszott, amit hangos káromkodás és csörömpölés követett. – Kancellár, hol a sminkkészletem?? – üvöltötte Higunda királynője. Attam kancellár, aki egyben a gondnoki és anyagbeszerzői posztot is betöltötte a birodalomban, ijedten és teljesen részegen sietett elő hivatalából, egy rozsdás konténer mélyéről. Korábban ez a konténer volt a királyi palota, de annyira lukas volt a teteje, hogy az uralkodók gyakorta arra ébredtek, hogy szájukba esik az eső, így utasították hűséges alattvalójukat, hogy gondoskodjon rangjuknak megfelelő szállásról őseik földjén. Attam hamar lopott egy nyolcszemélyes sátrat a közeli rockfesztiválról, még az sem zavarta, hogy éppen tizenkét, nem teljesen józan, észak-német Scorpions rajongó aludt épp a beszerzés ideje alatt a hevenyészetten összeállított tákolmányban. Kofi király nagyon megörült az új palota láttán, még a németek által benne hagyott sörszag sem zavarta, jobb volt, mint a királynő kipárolgása. Örömét nem akarta nagyon kimutatni, ezért foghegyről odavetette egyetlen alattvalójának, hogy nem rossz, de legközelebb legalább sört is lopjon, ha már ilyen helyen jár.

Ngoto királynő végre elkészült így az uralkodók elfoglalták trónjukat az ízlésesen a tábortűz mellé helyezett kempingszékeken, és ünnepélyes arccal várták az újságírókat. Erre az alkalomra Kokker király lecserélte ballábas flop-papucsát egy skót lovassági csizmára, aminek ugyan talpa nem volt, viszont a papucsnak meg csak az, így a kettőből igazán előkelő, a nemzetközi sajtótájékoztató rangjának megfelelő lábbeli készült. A királynő öltözete is a hűvös eleganciáról tanúskodott. A kancellár nemrégiben egy lomtalanításban bukkant 18 darab 1984-ből származó Marlboro-s reklámszatyorra, amit ügyesen összevarrtak, és a zacskók füleiből takaros kis övet is készítettek a királynőnek. Egy régebbi Guiness feliratú papírdobozból sikerült ollóval koronát is szerkeszteni.

Kokker király és Ngoto királynő néhány héttel ezt megelőzően barátkoztak össze a skót felföld egyik közeli városkájának üvegvisszaváltójában. Hamar megtalálták a közös hangot, noha egyikük Kenyából, másikuk Zimbabweből érkezett. A skót erdő hűvös és szeles éjszakáinak egyikén Ngoto fejében megszületett az ötlet, hogy alapítsanak királyságot. – Azt lehet – mondta fesztelenül Kokker azzal a magabiztossággal, ami csak olyan vezetők sajátja, akik heti átlagban alapítanak királyságot. Egy migránsoknak szóló, Skócia történelmét ismertető előadáson ugyanis azt hallotta, hogy őseinek jelentős földbirtokai voltak a környéken több mint négyszáz évvel ezelőtt. Az angol szövegből pont semmit nem értett, de esküdni mert volna, hogy a négyszáz, a föld és az Afrika szavak elhangzottak. Na jó, a négyszáz lehet, hogy nyolcszáz volt. Hamar megfogalmazták területi követeléseiket, amiket a palota közelében rajzoltak bele a földbe őseik vélelmezett jussa ábrázolásaként. A nagyobb hitelesség kedvéért néhány kisebb várost is jelöltek a térképen, mint Washingtont, Moszkvát és Kinshashát. A kancellár ismert egy újságkihordót a városban, akivel korábban néhány napig egy dobozban laktak. Ő megígérte, hogy megszervezi a nemzetközi sajtótájékoztatót. Az újságkihordónak valamilyen fondorlatos módon sikerült egy stábot a királyság alig őrzött területére csábítania, így az uralkodóknak lehetősége nyílt a világ tudtára adniuk birodalmuk létrejöttét és benyújtani hivatalosan területi követeléseiket.

Eddig a kissé rejtői hangulatú tudósítás, ami minden valószínűtlensége ellenére csak néhány külsőségben és a résztvevők neveiben tér el a rögvalóságtól. Az erről készült anyagunkat videóval egy alábbi cikkünkben tekinthetik meg. Röviden összefoglalva: a festői Skócia egyik erdejében két afrikai migráns királyságot alapított, abból a világosan megfogalmazott célból, hogy visszaszerezzék azokat az ősi földjeiket, amelyeket felmenőiktől a galád skótok 400 éve elfoglaltak és azóta is jogtalanul birtokolnak.

Mi itt, a békés, migránsmentes Magyarországon jókat mulathatunk az említett történeten, de nem tudhatjuk, hogy a közeli brit őslakosoknak vajon nem rándul-e össze a gyomra, amikor erről olvasnak, vagy a videót megnézik, hiszen, ha körülnéznek, lassan elfelejthetik, hogy melyik földrészen is élnek. Még kevésbé tűnik viccesnek a dolog, ha hozzávesszük azt a hírt miszerint:

„Augusztus 23-án a skót rendőrség (Police Scotland) letartóztatott egy 14 éves lányt, aki egy éles eszközzel (késsel) jelent meg nyilvánosan Lochee, Dundee városrészében, az St Ann Lane-en. Egy rövid videó terjedt el róla a neten, amelyben a lány és fiatalabb testvére egy idősebb férfival került vitába, majd előkerült a kés… Ez feszültséget keltett a társadalomban: sokan úgy látják, a lány önmagát védi, míg a jogrendszer egy “fegyveres bűncselekményt lát”…

Ha a kislány nem védi meg magát, akkor most arról olvashattunk volna, hogy egy újabb brit gyerek esett a migránsok áldozatául…”

A lány akciójáról videó is készült, ami pillanatok alatt bejárta az internet segítségével az egész világot. Mondanunk sem kell talán, hogy a hivatalos verziókkal ellentétben az idősebb férfi migráns hátterű volt, és magatartása váltotta ki a gyerekek rémületét és indította be önvédelmi reflexeiket, ami egyáltalán nem túlzás, ha csak a Nagy Britanniában elterjedt ún. „grooming”, vagy erőszakoló bandák rémtetteire gondolunk. A lány gyorsan szimbólummá vált, Braveheart 2.0-ként kezdték el emlegetni a mémek világában, utalva a nagy skót szabadságharcosról, Sir William Wallace-ról készült Mel Gibson filmre. Jellemző, hogy a hatóságok eljárást indítottak a 14 éves lány ellen, mivel a törvény szerint nem lehetett volna nála kés. Továbbá az is jellemző, hogy egyes politikai szereplők, mint például a helyi önkormányzat tanácsosa, Nadia El-Nakla, valamint a korábbi skót miniszterelnök, Humza Yousaf felesége is sietett elítélni az eset kapcsán felmerülő, migrációellenes megnyilvánulások minden formáját.

Mostanában ilyenek a hétköznapok Nagy Britanniában, de a kontinensen sem jobb a helyzet. Nemrég látott napvilágot egy olyan kutatás, amely azt vetíti előre, hogy 2032-re Berlinben több migráns lesz, mint német.

Ehhez kapcsolódik az a hír, hogy egyes baloldali finn képviselők szorgalmazzák hazánk kizárását a schengeni övezetből. Lehet, nem is olyan rossz ötlet, sőt, talán az illetékesek elkezdhetnék kigazolni a vasfüggöny nyomvonalát is...

A rend forradalma

Várjuk már ezt a zendülést, nagyon várjuk, friss levegőre, mi több, egy jó forgószélre van szükségünk ahhoz, hogy újra elviselhetően békés legyen az életünk. Mostanában megint előkerült a neten Balczó András írása a Józan Ész haláláról, eszerint a temetésen már túl vagyunk. Elhantoltuk szüleit is, feleségét, fiait, lányait, vele együtt hagyott itt bennünket az igazság, a bizalom, a bölcsesség, felelősség, törvényesség és észszerűség. Már a gyászmunkánál tartunk, a levél szerint is siratjuk szeretett barátunkat, aki sokáig élt velünk, és a rend medrébe terelte nagyjából az életünket. Mindez odaveszett, kidobtuk a kukába, fröcsögő politikusok és hazát áruló médiahuszárok közreműködésével elintéztük, hogy a pénz, a kíméletlen ész és a filozófia oldja meg a világ dolgait a fegyelem, a mértékletesség és a szív törvényei helyett. Itt Európában biztosan. Levegőt! -kiáltotta költőnk, József Attila 90 évvel ezelőtt, de ma is lenne rá szükségünk. „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos.” Hát de. Meg aki merészen, szemérmetlenül ostoba. A butaság tort ül és ötödik sebességbe kapcsol, s míg régen volt idő két képtelen hír között megpihenni, ma naponta dől ránk a hamis, a valótlan, a szándékosan gonosz.   Magukért rajongó, gőgös megmondó emberek ítélkeznek, ráütik a billogot mindenre, ami nekik nem tetszik, vagy támogatják a rútat, a bűnt, a természetellenest. Nincs irgalom, az amerikai farmerkampány sztárját is kikezdték, mert fehér, csinos és nem antinő, s mert Sidney Sweeney névre hallgat, hát rögtön rásütötték, hogy náci (monogramja, ugye megegyezik a második világháborús német elit alakulat nevével). Így aztán a kutyája is hitlerista, német juhász amúgy a bociszemű, ártatlan pára.  Az Északnémet Evangélikus Egyház viszont épp az ellenkező oldalon munkálkodik, tisztségviselői nemcsak élőben, hanem már a hitközösség honlapján is népszerűsítik a gendert, a szivárvány vallását. Személyes áldásra invitálnak, és ezzel az „erőt adó rituáléval” érzékenyítenek a biológiai nemekhez kapcsolódó szerepek és önkifejezési módok teljes elfogadására.   Tudás Nagynéni is vesztésre áll, már be sem engedjük a házba, kívül a helye, mint a ridegen tartott házőrzőnek, helyette elég, ha nyomogatjuk az okos eszközöket. Sokszor eszembe jut, hogy miért is az ember az egyetlen élőlény, amelyik azt az ágat reszelgeti maga alatt nagy lendülettel, amelyiken üldögél. Nem érdekli, ha leesik róla, pedig ára van annak. Hosszú elemzésben olvasom, hogy a mai huszonévesek mit nem ismernek. Itt a hézagos lista: nem tudnak térképet olvasni, levelet címezni, kézi váltós autót vezetni, nem konyítanak a cirill betűkhöz, római számokhoz, a hagyományos óramutatót sem értékelik. Némely országban már probléma a kézzel írás és legfőképpen haldoklik az olvasás. Utóbbinak pedig beláthatatlanok a következményei, tudományos kutatások igazolták szerepét a problémamegoldásban, személyiségfejlődésben. Beköszöntött a „kulturális árvaság” korszaka. Tisztelet Nagybácsi is a szemétdombon végezte sokfelé. Divat a polgárpukkasztás, az értékek földbe döngölése. Így eshetett meg az idei Salzburgi Ünnepi Játékokon, hogy egy barokk opera főhőse, Julius Caesar, ócska rongyokban, egy züllött nyomortanyán koronázta királynővé Kleopátrát. A kifinomult, úri közönség persze hangos brávóval fogadta a gusztustalan és lehangoló előadást. Itt mi még nem tartunk, nálunk, bár egyre gyengülő erővel pislákol a stabilitás jelzőfénye, de azért már itt is megesett, hogy nemzeti imádságunkat, a Himnuszt ülve, cigarettázva, hamisan adta elő egy modern ifjú. Teljesítménye szót sem érdemel, de az őt védelmébe vevő, minden tekintélyt lerombolni vágyó liberális álelit annál inkább. A rendet Istentől kaptuk, becsülni illene, nem egymást tépni az ellenség helyett. Igyekezni kéne ezt a „nem szép életet” is értékkel, alkotó energiákkal teletömni, hogy majd, ha eljutunk az „áldott megsemmisülésig”, akkor jólesően állapíthassuk meg, hogy mi beletettük a magunkét. Rombolni könnyű, mindenből ki lehet lopni a lelkesedést. A napokban jelent meg Csejtei Dezső új könyve. A szívemnek kedves magyar konzervatív gondolkodó a két kisalakú kötetben több írást szentelt egyetlen fogalomnak, a forradalomnak. Az író érdekes, de helytálló megállapítást tesz erről, azt mondja, hogy a progresszív baloldal ezt a fogalmat az elmúlt 300 évben kisajátította. Itt az ideje annak, hogy a mai jobboldali terminológiában helyet találjunk a kifejezésnek újra. A hagyomány tisztelete ma már forradalmi tett. Fel kell lépnünk a kisajátított revolúciókban jelen lévő szélsőségek ellen, ezzel segítve a társadalmi mozgást visszaterelni a normalitás világába. Nehéz dolog ez, mert vannak sokan, nálunk is sajnos, akik a békés forradalmakat lehetetlené teszik, hogy kirobbanthassák a véres lázadást. De nincs más út, ha vissza akarunk térni a társadalom védett állapotába, a rendezettségbe, a békébe. Hívjuk hozzá a szellem erejét, s az áhított eredmény talán megtetszik a hőbörgőknek is és rábólintanak a rend szülte szabadság termését elhozó konzervatív forradalomra.

Elnökök egymás közt

FÖLDI LÁSZLÓ Lapozzunk vissza egy kicsit, úgy nyolcvan évet a történelemben! Ami a leginkább szembetűnő, hogy a Föld lakossága megduplázódott, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a világban zajló stratégiai kérdésekről egyre kevesebben döntenek. Olyan abszurd életkép rajzolódik ki, hogy saját sorsunk és persze jövőnk ügyébe a többség gyakorlatilag alig képes beleszólni. Persze tudjuk, hogy ott vannak a lehetőségünket szimbolizáló választások legalábbis itt, Európa földjén. Azonban a ravaszul kiérlelt politikai szabályozóknak hála, a valóban döntési képességgel bíró elit játszva figyelmen kívül hagyja a választási üzeneteket jó néhány európai országban. Maradt hát a remény, hogy akik hatalomban vannak, időnként képesek empátiát gyakorolva tervezni a jövőnket. És itt érkezünk el a Putyin–Trump-találkozó lényeges üzenetéhez, amelynek szimbolikája: két önálló nemzet vezetője és nem valamiféle szövetségek menedzsmentje egyeztet és próbál víziót felállítani konkrét kérdésekben. Mit is jelent ez a múlt távlatából? Még pár évtizeddel ezelőtt is egy ilyen találkozó – amerikai elnök, illetve szovjet főtitkár – azt jelképezte, hogy szövetségi rendszerek, NATO kontra Varsói Szerződés, másképp mondva a nyugati világ és a szocialista tábor képviseletében fejtették ki álláspontjaikat. Megállapodásaik kötelező erővel bírtak a szövetségükhöz tartozó többi országra is. És erről senki nem kezdett/kezdhetett vitát. Azaz Washington és Moszkva megállapodott, tehát ez lesz. Vajon 2025-ben, amikor Moszkva és Washington megállapodik, akkor is valóban az lesz? Egy személyes megjegyzés engedtessék meg: nem. Lehetne, sok tekintetben szükségszerű is lenne, de egyáltalán nem garantált, hogy úgy is történik, ahogy a két ország elnöke elképzeli. Egyszerűen azért, mert a világ megváltozott, átalakult, de legalábbis olyan úton jár, aminek a göröngyeit még a nagy potenciállal rendelkező országok vezetői sem látják előre. Nyolcmilliárdan lettünk ugyan, de egy törpe kisebbség ránk telepedve hagyja figyelmen kívül érdekeinket. A konkrét példánál maradva, az USA és Oroszország sok más ország mellett szeretné lezárni az orosz–ukrán háborút, de szinte kizárt, hogy ez az ő akaratukon múljon. Hasonló a konklúziója a Közel-Kelet esélyének, vagy mondjuk a délről északra irányuló migrációs köntösbe bújt inváziónak is. Szóval akkor a reményen kívül milyen következményeket hordoz az elnökök egyeztetése? Legfontosabbként erősíti azt a narratívát, hogy a világon a háttérből uralni akarók törekvésével szemben csak és kizárólag gazdasági és persze identitásában is megerősödött nemzetek képesek életben maradni. Aki továbbra is saját gondjaira másoktól remél megoldást, vagy mások jövőképét „kopizza be” saját országa politikai céljai közé, az téved, vagy még inkább eltévedt a nagy átalakulás közepette. Szűkítve a témát és félretéve a rébuszokat, magyar szempontból az alaszkai találkozó komoly tanulsággal szolgál. A legfontosabb, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Magyarország érdekét nekünk kell definiálni és erős hangon tudtára adni a többieknek. Nem az a kérdés, hogy hogyan alkalmazkodjunk a nagyoknak vélt országok politikai igényeihez, hanem az, hogy az általuk deklarált álláspontból mi használható magyar szempontból, és az egyéni céljainkat milyen feltételek között leszünk képesek elfogadtatni, beilleszteni a hatalmasságok koncepciójába. És ez egészen más narratíva, mint volt akár tizenöt-húsz éve. Hogy ezt elérjük, nincs szükségünk közvetítőkre, olyan struktúrákra, amelyek elsősorban szervilis módon képviselnek és nem érdekli őket a nemzetek akarata. Jó, illetve rossz példa erre az Európai Unió és annak bizottsága, amely kényszeresen vigyáz arra, hogy a tagországok érdekei ne érvényesüljenek döntéseik során. A két elnök találkozójának ránk nézve egyik legizgalmasabb fejezete éppen az volt, hogy arra adott példát, miszerint a nemzeti érdek erősítése alapozhatja meg a nemzetközi kapcsolatokat. A mindenáron szövetségi létbe vágyók formálisan erősebbnek tűnhetnek egyes kihívások esetén, de mindig lesznek a megoldást nehezítő és belső vitára okot adó részletek. Nem az a kérdés – derült ki az alaszkai találkozó kapcsán –, hogy totális érdekazonosságra kell-e törekedni, hanem az, hogy a különbözőség mégis milyen módon konszolidálható. És persze még valami. Lehet egy ország gazdaságilag erős, katonailag elrettentő, de szétzilált hátországa lenullázhatja potenciális erejét. A társadalmi normalitások nélkül csak fél karú óriás bármely egyébként felkészült nemzet, ahogy ez a Nyugatra jellemző napjainkban. Mert mint kontraszt, a jelenlegi kínai modell egyértelmű aggodalmat kelt mind az Egyesült Államokban, mind Oroszországban. Peking legfőbb ereje vetélytársaihoz képest a belső politikai stabilitása. Vitatható és persze kérdéseket is felvethet eme állítás. De van talán logikusabb magyarázat a kínai gazdaságban megjelent minőségi fejlődésre, mint az, hogy jól irányítható társadalmi létformára támaszkodhat? Alaszka egyébként kellemes klímája esélyt adott mindkét nagyhatalomnak, hogy ezeken a tételeken is elmélkedni tudjon, mert az egyértelmű, hogy a jól kiválasztott stratégia biztosítja azt, hogy olyan taktikai kihívások, mint mondjuk az ukrán kérdés, megoldhatók legyenek a nemzetközi térben.

HIÉNÁK KORA

Konokul kitartani.

Nőtt nálam a nyár elején, a kapu tövében, a kövek között egy aprócska virág. Amolyan konok kicsi bajnok: nem fog rajta szárazság, por, hőség, rendíthetetlenül fordul a fény felé, a sötétben meg szerintem a Szózatról álmodik. „Itt élned s halnod kell”, dúdolja, és már négy hete kitartóan virágzik. Átok sem fog a parányi vadárvácskán, úgy helyezkedik, hajlik a térben, hogy a hozzám betérő vendég lába ne tiporhassa szét. Mióta észrevettem, már jobbra fordult a sorsa, kap vizet, és naponta dicsérem a kitartását, a kötelességtudatát. Régóta foglalkoztat a növények sorsa. A röghöz kötöttség, a változtatás hiánya, az eleve elrendelés. Sokszor fájlaltam a városi fák végzetét, azt, hogy állniuk és élniük kell a benzingőz, a zaj, a kosz, a mocsok kellős közepén. Már megvigasztalódtam, mert kezembe került Hamvas Béla Fák című írása. Megunhatatlan ez a részlet: „A fa állandó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.” Ha így nézzük, már nem is olyan keserves ez a ragaszkodás. Valami hasonló az ember kötődése is az otthonhoz, a hazához. Gonosz vihar ért el bennünket, ma Európa maguktól eltelt, gőgös urai elvenni igyekeznek tőlünk a szülőföldet. Bár a bomló birodalom szánalmasan tehetségtelen képviselői már „a világot vezetni óhajtó nyugati szabadfoglalkozású szakkörként” lépnek fel a színpadon, de furkósbotokban, fegyverekben jól állnak. Mindent bevetnek azért, hogy kiirtsák a családokat, nemzeteket, Istent meg már rég megtagadták. A kozmosz összedagasztásán is nagy erők dolgoznak, keverik-kavarják a Föld népességét, a cél a vegyes populáció, az akarat nélküli, befolyásolható tömeg. A mérkőzés kétesélyes, ha sikerül a fiatalokat gyökértelenné tenniük, akkor elveszünk mi, nemzetben gondolkodók. Tudom, lehet bárhol létezni, páncélt növeszteni a társadalmi, kulturális hatások ellen. Éltem hosszú évekig idegen államban, az egyik a befogadás mintaképe, Görögország volt. Mégis azt mondom, hogy akit nem zavar, hogy a lélek legmélyebb kapuit nem képes kinyitni, az vidáman ellakhat bárhol, de otthon csak otthon lehet az ember. Ahol érti a nyelv minden rezdülését, ahol ismerős a nyár illata, az étel íze és az összetartozás jelrendszere azokkal, akiket szeret. Szerencsém volt, itthon maradtunk 1956-ban. Fiatal apám megbolydult és disszidálni akart, de anyám elé állt és azt mondta, a gyerek és én maradok. Ő így döntött, két fivére kitántorgott a nagyvilágba, az egyikük amerikás magyar lett, a másik hazajött meghalni. A harmadikat tévedésből elvitték Recskre, túlélte, nevét kőbe vésve éppen a napokban találtuk meg az emlékhely kőtábláján. Soha nem akart továbbállni, elfogadta az elrendelést, magyarnak született. Azt mondta a kormányfő Tusnádfürdőn, a beszéd végén, kérdésre válaszolva, hogy ma kétféle fiatal él velünk, aki gondolkodik azon, hogy hogyan kapcsolódjon a nemzeti kérdéshez és aki nem. Ugyanakkor sokan vagyunk, akik ezt nem kérdésnek, hanem adottságnak tekintjük, a Jóisten így rendelte, ehhez a közösséghez tartozunk, amiből feladat, kötelesség fakad. Mint kifejtette, ez elől nem szabad elugrani, bele kell állni. Dolgoznunk kell azon, hogy a fiatalok számára a legjobb hellyé váljon Magyarország, ahol esélyt kapnak az ifjú nemzedékek. Mi, akik magunk vagyunk a nemzeti közösség, olyanok vagyunk, mint a fák. A szülőföldből, egymásból táplálkozunk, nincs is más tennivalónk, mint dolgozni azért, hogy sorsát maga intéző, a jövőt tervezni tudó, szuverén ország maradhassunk. Hogy mi dönthessük el, hogy hogyan, kikkel éljünk, hogy magunk neveljük a gyermekeinket, és akarunk-e háború helyett békét. És honfitársaink, akik egyszer ezért-azért, kalandvágyból, kényszerből elfutottak, ha meggondolják magukat, hát legyen hová visszajönniük. Hiszek benne, hogy érdemes kitartani. Konokul, mint a kőben született, keserves sorsú, mégis virágot hozó, csöppnyi vadárvácska.

Jogvédők hallgatása: ez a legalja

Hiányzol Gyenyisz

Eszembe jutott mindez a minap, amikor is megérkezett hozzám a neten a legutóbbi moszkvai koncertfelvétele, ahol a Csajkovszkij terem pódiumán álló zongorát, a szólóest végén megint megtöltötte képletesen a közönség ájult lelkesedése és valóságosan a megszámlálhatatlan virágcsokor. Macujev, az utóbbi években itthon már elérhetetlen élőben, nem jár mifelénk, de Európában is gyérültek a fellépései. Ki tudja, miért, de azért vannak finom sejtéseim. Ez a zongoristafenomén igazi hazafi. Irkutszk gyermeke, ott nőtt föl, a Bajkál jegén tanult meg hokizni és Szibériától a génjeiben kikezdhetetlen szívósságot kapott. Művészi karrierje mellett elszánt híve az ifjú orosz utánpótlás gondozásának. Moszkvában tehetségkutató zongoraversenyt alapított, szervezőtehetségével évekkel ezelőtt életre hívta a ma már sikeres irkutszki Bajkál Fesztivált és televíziós műsorok vezetésével vezetett rá tömegeket a komolyzene és a dzsessz szeretetére.

Vannak más veszteségeink is. Kicsorbult korunkban, mi nyugatiak, az értékrendünket is sutba hajítjuk. Betiltjuk a jót, mozgalommá szervezzük az értéktelent, az illetlent. Nekem beégett a kép, pár hete Budapest utcáin, a „büszke” felvonuláson vonszolta magát egy ismert, pár éve pedofilokat mentegető, hajlott hátú öregember - felesége segítette -, aki ezzel hitet kívánt tenni az istentelenség, a halál kultúrája mellett. Tanítani lehetne, hogyan lehet öngyilkosnak lenni úgy, hogy észre se vegyük! Az önkifosztásban is jók vagyunk. 2022 február 24-én Oroszország sajnálatosan megindította „különleges hadműveletét” Ukrajna ellen. Még két hónap sem telt el, és a genfi székhelyű Nemzetközi Zenei Versenyek Szövetsége, már április 19-én, azonnali hatállyal törölte a komolyzenei térképről a moszkvai Csajkovszkij -versenyt. Íme az indoklás: „Bár a Csajkovszkij-verseny díjazottjai korunk és minden idők legnagyobb művészei közé tartoznak, a szervezet elhatárolódik attól az erőszakos háborútól, amit Oroszország Ukrajna ellen indított, ennek fényében pedig a jelenlegi orosz vezetés által támogatott nemzetközi verseny kizárása mellett döntött.” Azóta a helyzet csak „fokozódik”. Sportolók, művészek, évszázados remekművek isszák a levét az indulatos és gonoszul átgondolt tiltó rohamoknak. Azzal meg egyáltalán nem törődnek az illetékesek, hogy valamennyi kurtító intézkedésükkel minket rövidítenek meg. Ne csodálkozzunk, ez a szellemi veszteség a közelébe se jöhet annak a tudatos fizikai öncsonkításnak, amit Európa leválásának erőltetése jelent az orosz energiahordozókról.

Ukrajna csillaga viszont feljövőben van – legalábbis az Európát igazgató fanatikus gyülekezet világképében. Tudjuk jól, nekik nem számít a harctérre tolt áldozatok léte, élete, de a hátország háború sújtotta, szenvedő lakossága sem. Könnyedén túllépnek a „járulékos veszteségek” listáján, hiszen pénz van mögötte, nem is kevés. Helyette felmutatják a világnak a kivéreztetett országot, mint a demokrácia, a kultúra mintapéldányát. Megfigyeltem, az elmúlt három évben ukrán művészek, muzsikusok lepték el a világ színpadjait. Köztük sokan olyanok, akikről még csak nem is hallott eddig a művelt, zeneszerető közönség. Nem furcsa? Minden valamirevaló fesztivál műsorra tűz ukrán művet, meghív egy-két előadót, hogy aztán egy idő után egy se maradjon benne a köztudatban. Hol voltak eddig, mert akiket jegyzett a szakma, azok eddig is ünnepelt csillagként ragyogtak a nemzetközi zenei élet egén!

Néhány nap múlva nyitja kapuit Svájcban a Verbier Fesztivál. Idén már 31 éve annak, hogy az Alpok lejtőjén megbújó csöppnyi falucskában, július utolsó két hetében a komolyzenéé a főszerep. A világban jegyzett, rangos összejövetel programja idén is lenyűgöző, boldogok lehetünk, hazánk büszkesége, Baráti Kristóf hegedűművész is a meghívottak között szerepel. Régen Macujev is gyakran fellépett a Salle des Combins színpadán, az utóbbi években azonban hiába keressük a nevét.

„Orosz Anyácska”, Oroszország hatalmas, van ott elég lélek, aki kíváncsi a művészetre. Macujev is röpködhet benne keletre, nyugatra, ha hívják. Hol Jakutföldön lép fel Krílov hegedűművész barátjával, mínusz 50 fokban, s egy hét múlva már Szentpétervár hallgatósága köszöntheti őt Valerij Gergijev karmesterrel, a Mariinszkij Színház koncerttermében. A zongorista, ismerve alkatát, biztosan elégedett, sőt boldog is hazájában. De mi szegényebbek lettünk a hiányával, hisz az élő jelenlét semmivel sem pótolható. Marad a felvétel, a világháló jóvoltából képpel, így is káprázatos ez a zseniális, kétméteres mackó, az ő zongorája, meg amit elénk varázsol belőle a billentyűkkel. Nekem meg marad a sóhajtás: hiányzol, Gyenyisz Macujev!

Levegőnek néznek

KISS GYÖNGYI

Imígyen szólott a minap az Európai Unió rogyadozó úrnője: „Az Európai Bizottság támogatja az ukrán csatlakozási tárgyalások megnyitását, Ukrajna teljesítette a feladatát, így most rajtunk a sor, mert a csatlakozási folyamat érdemeken alapul, és Ukrajna kiérdemelte, hogy tovább léphessen.” Ursula von Leyen, az EU-tagállamok vezetőinek tanácskozását lezáró sajtótájékoztatóján még hozzátette: „az állandó tűzharc mellett az ország egyik reformot a másik után hajtja végre, ami lenyűgöző teljesítmény.” Így, ilyen tömören és természetesen. Mindennél Lejjebb Asszonyra nem szakadt rá az égbolt, szellő sem rezdült, és mi bizony megint rájöhettünk, hogy semmibe vesznek, levegőnek néznek bennünket, mint mostanában mindannyiszor. Mindent megszokik az ember, ha kellően adagolják, még a vitriolt is, így azon sem akadtunk fenn, amikor e témában az ukrán mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter is megnyilvánult: „Ukrajna még anélkül is, hogy az EU tagja lenne, potenciálisan kaphat finanszírozást gazdálkodóink támogatására. Bár Ukrajna nem tagja az EU-nak, a Kifizető Ügynökség lehetővé teszi az európai támogatási mechanizmusok igénybevételét”. Vitalij Koval nem viccelt, befektetésről beszélt országa mezőgazdasági jövőjébe. Ahol, tudjuk, van 600 ezer hektáros nagyvállalat is idegen kézben. Ez több mint négyszerese például Dánia egész termőterületének. S ha nem hiszünk a fülünknek, gondoljunk, mi, idősebbek, a régi Ludas Matyi újságra, abban olvashattuk valamelyik humoristánk velős megállapítását: a pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amiért nem jár büntetés, csak csodálat.

Jó lenne azért mégis megérteni a nyilatkozók indítékait, a többség akaratával nem törődő elszántságát, birodalmi gőgjét. Az tény, hogy a brüsszeli elit tagjai semmibe veszik Európa polgárait, kíméletlenül térdelnek a mellkasunkra, állnak a hátunkon szöges bakancsban, ha bármi akadályozza megvalósítandó terveiket. Talán nem is gyűlölnek bennünket, egyszerűen csak közönyösek irántunk. Tőlünk, magyaroktól talán meg is szabadulnának, így mindent megtesznek azért, hogy elveszítsük a türelmünket és valami olyat tegyünk, ami miatt jogosan küldhetnének el. Kötélharc ez a javából, nem könnyű jó kondícióban maradnia az üldözöttnek, hiszen akit folyton idegesítenek, levegőnek néznek, gyakran értéktelennek érzi önmagát. Ne dőljünk be nekik, inkább merítsünk erőt a Kis Herceg írójának megállapításából: „Aki mást megaláz, az maga is alávaló.” /Antoine de Saint-Exupéry/

A képmutatás hozzátartozik az élethez, „könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá”, de attól még nehezen elviselhető. Micsoda erő kellett például ahhoz az Európai Unióban, hogy a politika szereplői jó képet vágjanak Jean-Claude Juncker elnök „isiászához”! Egy sem akadt köztük, aki finoman beleterelgette volna az alkoholfelhőben kókadozó uniós vezért egy kényelmes karosszékbe, hadd pihenje ki magát! Ma sincs másképp, eltűrjük az EU és a NATO korrupciós ügyeit, a szerződésszegést migrációs ügyekben, azt, hogy a toleranciabajnok Brüsszelben van olyan étterem, ahová nem engednek be a szülőkkel gyermekeket és azt, hogy fontos pozíciókba buta, érzéketlen, képességtelen kiválasztottakat delegáljanak az Európai Unió vezetői.

Itt van nekünk közülük Kaja Kallas, befolyásos személyiség, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Június végén, a magyar külügyminiszter sokadik felszólalására a kárpátaljai magyarok témájában az észt hölgy tömören reagált: „az Európai Unión belül védjük a kisebbségi jogokat, nem azon kívül.” Ismerjük el Szijjártó Péter heves és igazságos kifakadását, válaszát a botrányos kijelentésre: „Nincsen az a nyomás Brüsszelből, ami feladásra kényszerítene minket a kárpátaljai magyarok védelme tekintetében.” A bátorságot azonban nem lehet megúszni, ahhoz mi magunk is kellünk. Miért nem indítunk petíciót, megyünk ki csendesen egy térre, hogy tiltakozzunk a brüsszeli birodalom érzéketlensége, hazug, képmutató magatartása ellen? Persze, meleg van, karbantartják a vasutat, kényelmetlen a tömegben álldogálni, különben is menjen a szomszéd, én majd nézem a tv-ben, meg a többi. De akkor ne várjuk, hogy a fegyverekbe beájult, ellopott szivárványos zászlóba burkolózó, minket levegőnek néző bitang gyülekezet jobb belátásra térjen. Miért is tenné, a pozíció, a fizetés biztos, az irodában könnyű az orosz energialeválásról fantáziálni és a gazdák szava se hallatszik fel a légkondícióval ellátott üvegpalotákba!

A Nyugat zakkant, felfuvalkodott uraitól belátást, beismerést, pláne bocsánatkérést hiába várunk. Sokat forgatom Hamvas Béla köteteit, ez a korában mellőzött zseni látnoki erejű éleslátással kezelte a világ dolgait, összefüggéseit. Azt mondja második Patmosz kötetében a 116. oldalon: „Az emberiség életében a katasztrófákat az elintézetlen kérdések idézik. Az első világháborúban a cári és német császári uralom és a Habsburg monarchia esetében ragyogó paradigmákat láthattunk. A háború utáni békekötések alig intéztek el valamit, ellenben egy sereg újabb elintézetlen kérdést teremtettek, s ezeknek következménye csak újabb háború lehetett. A második világháború végével pedig kivétel nélkül minden kérdés függőben maradt, és most két világháború elintézetlen kérdései várják a megoldást mindezideig, és előreláthatólag hiába.” Ki vitatja, hogy most is ennek isszuk a levét?

Napról napra élünk egyre elviselhetetlenebb feszültségben, és kábultan nézzük, hogy a ránk erőltetett, beképzelt brüsszeliták ájultan háborúzzanak és megint ne intézzenek el semmit. Kitartást javasolhatok magunknak. Hallassuk legalább a hangunkat. Hogy is mondja a Gandhinak tulajdonított idézet? „Először semmibe vesznek, majd kinevetnek, végül harcolnak ellened, de te győzni fogsz.” Ismerős gondolat ez nekünk, magyaroknak, van nálunk felelős ember, több is, aki nem hagyja, hogy levegőnek nézzenek bennünket.

Bilderberg-összeesküvők teljes fedésben

Ukrán rulett brüsszeli módra

Politikai merényletek

BÁBÚ VAGY

KISS GYÖNGYI

Áll a bál, nem vitás. Finn parlamenti és európai képviselők arról álmodoznak egy vitaműsorban, hogy Magyarországot ki kell zárni az unióból és egyszerűen le kell cserélni Ukrajnára. Az EU Parlamentjének elnöke von der Leyennel vitázik, mert a Bizottság elbújik a kifogás mögé, miszerint a Parlament lassú, túl sokáig szöszmötöl a döntéshozatallal. Így Ursula elnökasszony nemes egyszerűséggel, gyorsított eljárással 150 milliárd eurót vesz fel védelmi célokra, magasról megkerülve a több mint 700 fős testületet, amúgy, szabálytalanul. Folyik a szórakoztató bábjáték a fejünk fölött, valakik, a bábmesterek parancsára. A leköszönő ügyvezető német külügyminiszter ügyesen állást talál magának, megtorpedózza a korábbi aspiráns indulását, és az ENSZ Közgyűlésének elnöke lesz júniustól egy évig. Baerbock, a választóit semmibe vevő külügyér, lelöki a sakktábláról Helga Schmidtet. A jelölt Németország egyik legtapasztaltabb diplomatája: kapcsolatrendszere kiváló, nemzetközi elismertsége nagy, a 64 éves bajor diplomata 37 éve van a külügyben, ő volt a fő szerzője a 2015-ös, Iránnal kötött atommegállapodásnak, 2016-2020 között az Európai Külügyi Szolgálat főtitkára volt, majd 2020-2024 között az EBESZ főtisztviselőjeként dolgozott.

      Senki sem állíthatja meg az időt, de a nagyok tudják, hogy kell lelassítani - mondják egy filmben és valóban. A több mint három éve tartó ukrajnai háború lassan, de biztosan a végéhez közeledik. Európa magukat nagynak tartó urai azonban ezt nem hiszik el, fölöttük rögzült a pillanat: a játszótér örök, ők maguk is, így ráérnek, várakat építenek a homokozóban és színes képeket festenek a rezdületlennek látszó, baljós égre. Talán az ő fejükben ez a tömeggyilkosság is csak bábjáték, mert ugyan mivel magyarázható az az őrület, amivel az öldöklés meghosszabbításán dolgoznak? Pedig vigyázni kellene, mert a zsinór elszakadhat és a földre pottyanhatnak, onnan pedig nehéz lesz felállni. A vért nem tudják majd magukról lemosni, de figyelmes tartótisztjeik talán gondoskodnak a jövőről. Ukrajna nyugati pályájáról mindjárt, tudjuk, hogy a „demokratikus fejlődésben” eminens nemzetet szélsebesen tolják az Európai Unióba. A mintaország vonzó célpont lehetne a bomlott nyugati elitnek. Sokunkban felmerült már sokszor, hogy miért nem költöznek oda, teszik át székhelyüket, mondjuk Irpinybe, az új Riviera Club-ba? Közel van Kijevhez, már épül ott egy gigantikus élményfürdő, amely 1000 főt fogad és 200 embernek ad napi munkát. Korunk minden igényét kielégíti, számos vészkijáratot, szirénát és légitámadás elleni óvóhelyet is magában foglal majd, ha jövőre elkészül. Morbid, tudom, de nem annyira, mint az Ukrajnába beömlő háborús segély, aminek egy része eltűnik, hogy aztán ehhez hasonló beruházásokban mossák tisztára és költsék el a pénzt. Már ami otthon marad és nem jut el Afrikába, a fegyverpiacra.

NATO a béke ellensége