A becstelenség kénköves bábja

Olvasom sokadszor egy könyv hátoldalán, hogy vannak emberek, akik időről időre a világ legkülönbözőbb tájairól térnek vissza Szarajevóba, mert fontos számukra a pokolbéli túlélés mindennapi lenyomata. A boszniai háború éveiben a blokád alatt vergődő főváros kihegyezett lét szélén billegő lakossága olyan tapasztalatokra tett szert, melyek örökre vele maradnak, ha akarja, ha nem. A XX. század végén átélt borzalmak nem feledhetők, és nemcsak a lelkekbe, de a település köveibe is beépültek. Jól emlékszem magam is - akit a háború végén öt évre odasodort a személyes sors - az utcákon fellelhető „ruzsicákra”, Szarajevó rózsáira. A vörös gyantával kiöntött útburkolati sérülésekre, melyeket az aknavető gránátok okoztak az aszfalton. A nagyhatalmak és a kultúrák ütköző pontjában fekvő metropoliszra két ilyen orvtámadás is zúdult. A zsúfolt központi piac, a Markale gyanútlan vásárlóira csaptak le a robbanó lövedékek 1994 februárjában és egy évvel később, 1995 nyarán. Ennek már több mint 30 éve és ma sem tudjuk pontosan, hogy ki volt a valódi elkövető. A fővádlott a Boszniai Szerb Hadsereg, az egyik merényletet az ő állásaikról, a Lukavica hegyéről indították, a másikat vitatják. Azt azonban lehetetlen cáfolni, hogy a két csapás mérlege 111 halott és 219 sebesült. A vándor, ha arra jár a belvárosban, óvatosan kikerüli a vörös aszfaltrózsákat és megrendülten gondol a tragédiára, azokra, akik itt néztek szembe ártatlanul a kérlelhetetlen megsemmisüléssel.

Eltelt három évtized, Európában megint öldökölnek. Süllyedünk, merülünk, szállunk alá nap mint nap. Kábultan tapasztaljuk, hogy a világ hatalmasai mindent bevetnek ellenünk. Céljuk elérése számukra szentebb mindennél, fennkölt ideológiákba és mézes-mázos szavakba csomagolva a legaljasabb gazságokat is képesek elkövetni ellenünk. Az ukrajnai háborúban sincs sok újdonság. A piac mindennél előrébb való, látjuk nap, mint nap virágzik a korrupció, mindent beborít. Eddig nem értettük, hogy miért nem akarják egyesek, hogy végre befejeződjön. Most napvilágra került, bárki olvashatja a neten, hogy 2024 végén, alig 3 héttel azután, hogy Donald Trump megnyerte az Egyesült Államok 60. elnökválasztását, egy hamburgi kikötőben, egy brit repülőgép-hordozó hajón sietve találkoztak bizonyos európai és nagybritanniai hadiipari vállalatok vezetői. A titkos találkán eldöntötték, hogy annak ellenére, hogy nyert Amerikában a békepárti elnök, a háborút nem befejezni, hanem folytatni és eszkalálni kell. Rá kell venni Brüsszelt, hogy jelentősen emelje a hadikiadásokat, valamint, ha nem jön több támogatás a tengerentúlról, akkor az Európai Unió finanszírozza tovább Ukrajna háborúját. Azt is kijelentették, szó szerint leszögezték, hogy 2029-ben az Európai Unió háborúzni fog Oroszországgal, punktum.

Hajlok rá, hogy ahol ember működik, ott lassan, de biztosan közelít a kárhozat, az örök szenvedés, mert a poklot, napról-napra, mi magunk építjük ki magunknak. Pedig vagyunk sokan, akik törekszünk a jóra, teszünk is érte. Mégis azt látjuk, hogy szűkebb pátriánk, Európa elvesztette a lelkét, úszik a bűntudatban. Hibát hibára halmoz, tagadja múltját, a nemzetet jelentő, hivatást vállaló közösségi szellemet, s ahogy külügyminiszterünk megfogalmazta egy interjúban: manapság „a józan ész a legkeményebb valuta”. Bajban vagyunk azért is, mert a mai ifjak bátran bármire diktatúrát kiáltanak, s nekik a háború nem több jópofa virtuális játéknál. Nincs tapasztalat, bele sem tudnak gondolni abba, hogy hetekig vagy tovább nincs mit enni, hogy skorbut ellen az egyetlen megoldás, ha káposztát ültet az egész város, ahová csak lehet. Hogy a mészárlás vérrel is jár, velőtrázó sikolyokkal, és egyáltalán, nem működik többé a „velem ez nem történhet meg” állítása.

Dehogynem. Boszniában is megtörtént, hogy a főváros 1992-től évekig nem csinált mást, mint túlélt, és úgy ment ki az utcára bárki élelmet szerezni, hogy nem tudhatta, hazaér-e épségben. Százezer embernek ez nem is sikerült, ennyien haltak meg az összetűzésekben. Láttam Mostar egyik utcáját csipkésre lőve, a még álló falakon az üzenettel: lőni öröm, pusztítani szórakozás. Jártam az elaknásított erdőszéleken, ahol sárga szalag tudatta az óvatlan ott járóval: vigyázz, mert felrobbanhatsz!

Szarajevó ostromlott utcáin a legenda szerint megtörtént más is. Három évtizeddel a véres délszláv háború lezárása után Európa egyik legsötétebb titka került az igazságszolgáltatás célkeresztjébe – ezzel a felütéssel adott hírt a hétvégén a média valami rettenetesről.

Ott élő, későbbi szemtanúként, a háború összegzéseként bőven volt nekem is mit feldolgozni, valamennyire elfogadni. Azt, hogy 1995 júliusában, Szrebrenica városában 7800 bosnyák férfit, fiút végeztek ki ENSZ jelenléttel. A holland kéksisakosok megszeppenve nézték végig a szerbek öldöklését, a halottak tömegét, a bokáig tocsogó, meleg vért, mert nem hitték el, hogy ez megtörténhet. Egészséges, empatikus női minőség ezt egészen egyszerűen nem tűri el. Nem is tűrte, a Szrebrenicai Anyák Egyesülete a mai napig küzd, hogy minden halott nevét hozzák nyilvánosságra és kapja meg a végtisztességet. Keringtek mendemondák arról, hogy ez az iszonyat politikai alku következménye volt, ez nem derült ki. Az sem, hogy az egymással harcban álló felek, a háborúra fittyet hányva, nagy egyetértésben működtek együtt a fegyverkereskedésben.

De ez a mostani gyanú mindent visz. Óvatos vagyok, egyelőre nem bizonyított, hogy jómódú európaiak, olaszok, osztrákok, németek hétvégékre Szarajevóba utaztak volna, egy kis lövöldözésre, mozgó emberi célpontokra, adrenalinszint emelése céljából. Mindenesetre egy szlovén filmrendező még 2022-ben dokumentumfilmmel állt elő Sarajevo Safari címmel, melyben bemutatta a gyomorforgató gyakorlatot, miszerint vastag pénztárcájú külföldiek fizettek a gyilkolás jogáért. Akkor ebből semmi sem következett. Annyi tény azonban, hogy most a milánói ügyészség megindította a nyomozást egy olasz író feljelentése nyomán, Ezio Gavazzeninek márciusban könyve is megjelenik a „hétvégi mesterlövészekről”.

Ha igaz az állítás, ha nem, a döbbenet csöndje erre az egyetlen válasz. A gyanú felmerülése is kiállít rólunk valamilyen rettenetes bizonyítványt. Az emberről, aki, ha hamis is a vád, de képes ilyesmit feltételezni a másikról. Ha meg megtörtént, akkor sunnyogva sütöm le a szemem, hiszen az állatvilágból kiemelkedő értelmi, erkölcsi lények lennénk. Van méltóságunk, kultúraalkotó képességünk, gondolkodunk és beszélünk. De mindent elhajítunk, alászállunk és a kénköves poklot is megteremtjük magunknak.