Karácsonyi esély az újragondolásra

FÖLDI LÁSZLÓ

Hajnali 4 óra van. Ülök tollal a kezemben egy üres papírt bámulva. Írnom kellene háborúról, megvásárolt vagy csak félművelt, ostoba politikusok gőgjéről, esetleg életünk egyre zűrzavarosabb kétségbeeséséről. Valahogy hajnali 4-kor egészen más gondolat tolakodik elő. A sötét, a csend másra emlékeztet. Azt képzelem, karácsony estéje van, mert éppen ilyen a kiszámítható nyugalom. És a képzelet nagy „úr”, aki adventet idézi: „Fordulj el a rossztól, ne elemezd a szóra sem érdemes filozofálgatását, adj esélyt – legalább ebben a percben – a valóban igaznak”. Életünk gyakran olyan, mint egy alagút, amelyről kiderül, hogy nincs kijárata, csak bejárata van. Ahogy bent bolyongunk, ráébredve érzékeljük, hogy a fény is halványabb, ami még képes volt valamennyire eligazítani botorkálásunk idején. Ott állunk a vaksötétben, mert képtelenek voltunk elfogadni, hogy az alagútból kivezető út egyben a visszafordulás az eredet felé, az emberi létezés normáihoz.

Életünk alagútjainak félhomályában két meghatározó, egyben homlokegyenest ellentétes fogalom állít kihívás elé: konfrontáció vagy konszolidáció. A két „kon”, amit a frontáció/szolidáció követ, jelenti az ember számára felkínált „szabad akarat” kiteljesedését. Vagyis hogy melyik úton megyünk tovább, kizárólag tőlünk függ.

Advent idején könnyebb felismerni a nyilvánvalót, valamint azt is, hogy karácsony éjjelén – az Úr akaratából – a megtestesült Megváltó üzenete érkezik arról, hogyan kellene méltányolni az emberi létezést.

Ahogy pirkad és még mindig csak az üres papírt bámulom, a valóság kezdi kimutatni erőszakos létezését. A kiválasztott és a szabad akarattal rendelkező ember kiteljesedése már régen nem a cél.

A történelemben mindig is a kisebbség – uralkodók, vagyont felhalmozók –, vagyis mai szóval a politikai kaszt irányította a többség életét. Eldöntik, mi a jó nekünk. Narratívákat, filozófiákat mellékelve erősítik akaratukat, ahogy jelenleg a „fenntartható fejlődés” vízióját.

Persze a legritkább esetben bizonyítják tényekkel, hogy elképzeléseik a többség érdekeit fogják szolgálni, ezzel szemben bármikor rákényszeríthetnek minket vágyaik elfogadására az egyébként tőlünk – választás útján – kapott hatalom birtokában.

Évszázadok követték egymást ebben a folyamatban. Nem tagadhatóan létezett fejlődés, kitágult a világ, mert utazhatunk, nagyobb „jurtákban” élünk, indokolatlan sebességgel cseréljük használati tárgyainkat, és közben régen elfelejtettük, hogy volt másfajta emberi létezés is, nemcsak a „fenntartható fejlődés”.

De valóban fejlődünk, vagy csak egyre intelligensebbé válik bennünk az önámítás?

Már arra is képessé tettek bennünket, hogy elfogadjuk, miszerint vannak köztünk olyanok – parányi kisebbségben – , akik az embert nem becsülik többre, mint egy árucikket. Ezt szimbolizálja a modern technika, mely nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja annak használóját.

Mi más lenne annak képlete, mikor az okos (?) telefonjainkon folyamatosan érkeznek reklámok, vagyis a „fenntartható fogyasztás” mindenekfelett álló megtestesülése?

A történelemben a hatalmat gyakorlók a népeket eszköznek tekintették. Nagy háborúk idején, melyeket még rokonságban élő uralkodók is vívtak, a halál elfogadott veszteség volt. A harctéren elesettekben sem a parancsnokaik, sem a távolból észt osztó politikusok nem látták a fiút, apát, testvért: az embert. A cél szentesítette mindezt, ahogy ma is így van, legfeljebb modernebb, gyorsabban és hatékonyabban ölő fegyverekkel hajtják végre ugyanazt. Felmerül a kérdés, hogy a politikai ármány érdekében megölt embert valóban elpusztították, vagy csak a teste szűnt meg létezni, miközben a lelke – a tanítás szerint – tovább él. A hitben élő és árván maradt családoknak hinni kell, hogy így van.

Úgy tűnik azonban, hogy a hatalomtól megrészegült „parányik” nem elégszenek meg ezzel, hiszen cirkuszi sátraikban még sötétebb célt találtak ki: az ember totális testi-lelki elpusztítását.

Van-e talán más értelmezése napjaink őrült sebességre kapcsolt technológiai fejlesztéseinek? Az információcunami, mely teljesen részévé vált életünknek, és ami ellen már lázadni is lehetetlenné vált, még hagyján. De ott a mesterséges – korántsem – intelligencia és robottechnika, amik tényleges támadó fegyverek a lélek elpusztítására. Mi, a konszolidációt még esélyként kezelők végiggondoltuk, hogy mit jelent, ha a gép kiszorítja az embert a munkát jelentő alkotás folyamatából? A teremtett ember feladattal érkezik a világra, az alkotás feladatával, a kiteljesedés reményében. De ha otthon ül – egy ideig persze vidáman a neten szörfözve –, a végén, az elszámolás idején üres lélekkel bolyong a már idézett alagútban, esélytelenül, hogy kijusson belőle, mivel semennyire sem pislákol már benne az emberi norma utáni vágy.

Közel vagyunk a legrosszabb végkifejlethez: ahhoz, hogy természetesnek fogadjuk el, ha a „parányi” érdekcsoport – hallgatólagos támogatásunkkal – képes lesz elérni ördögi célját. De – és ez a lényeg – , akkor is lesz december 24-e, ami nem más, mint a parancsolatok, szentségek, próféták látomásainak, igazságainak megtestesülése és érkezése, azaz az ember esélye az újragondolásra.

Karácsony közeledtével még van néhány napunk, hogy felkészüljünk advent záróestéjére. És ha tudunk hinni benne, nagyon egyszerűvé válhat az alagútból a fényre kivezető út, ahol az igazi élet vár mindenkire, bárhol is volt vagy bármit is tett korábban.

Fogjuk kézen a politika manipulációja által gerjesztett haragosunkat – legyen az rokonunk, munkatársunk vagy a szomszédunk –, és menjünk el vele december 24-én az éjféli misére. Biztos, hogy csoda történik: „A kézfogás csodája.”