Kapni Jó! – Karácsonyi Elmélkedés
|
FÖLDI-KOVÁCS ANDREA Adni jó. Karácsony
közeledtével „tökéletes ajánlatokat”
keresünk, listákat böngészünk,
vásárolunk, csomagolunk. Szeretnénk
örömet szerezni, szeretnénk jól adni,
eleget adni. Mintha az ajándék értéke
igazolná a szeretetünket. A modern fogyasztói kultúra azt a hamis üzenetet terjeszti globális szinten, hogy a boldogság megvásárolható. William Leach történész szerint, ma már nem szükségleteket elégítünk ki, hanem vágyakat hajszolunk: új életeket, új identitásokat, egy „jobb én” illúzióját. A vásárlás rituálévá vált, a fogyasztás pedig életmóddá. A beígért boldogság, megelégedettség pedig elmarad. A szívekben egyre nagyobb az űr…és hogy ezzel a sötét titokkal ne kelljen szembesülnünk, körülöttünk egyre nagyobb a zaj. Ebben a logikában a betlehemi jászol zavaró. Túl szegényes. Túl csendes. Nem ösztönöz fogyasztásra. Pedig a karácsony – és különösen a szenteste – nem arról szól, amit mi adunk, hanem sokkal inkább arról, Akit kapunk. Ezért, idén karácsonykor arra hívom az olvasót, hogy álljunk meg és elmélkedjünk együtt a jászol előtt. Csend van. Mély, ünnepi csend, amelyben Isten közeledik. Olyan csend, amelyben titokzatos módon megszólít minket az ég. A pásztorok nem rendkívüli jelet kapnak, nem lehengerlő isteni megnyilvánulást, amely félelmet kelt vagy térdre kényszerít. Az ég nem harsány módon szólal meg. Isten egészen tapintatosan közelít. „Ez lesz a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” (Lk 2,12) Egy pólyába takart, gondoskodásra szoruló kisded. Egy élet, amely ránk van bízva. Ebben a törékenységben, ebben a szegénységben tárul fel Isten valódi arca. Ezt az evangéliumi pillanatot ragadta meg XVI. Benedek pápa, amikor 2006 karácsony éjjelén így fogalmazott: „Isten jele az, hogy Ő kicsi lett értünk. Nem akar erővel fölénk kerekedni, elveszi a nagyságától való félelmünket. A szeretetünket kéri – ezért lesz gyermekké.” Ha elmélyülten szemléljük ezt a betlehemi jelenetet, összeomlanak bennünk a hamis Isten-képek. Az Istennel való személyes találkozás lényege ugyanis ez: a Teremtő elrejti mindenhatóságát, leteszi fenségét és olyan gyengéden, tapintatosan, személyesen közelít teremtményeihez, hogy még a gyanakvó, sebzett vagy megkeményedett emberi szív is biztonságban érezheti magát – és képes legyen megnyílni, elfogadni, viszontszeretni. Így közeledik Isten minden kor emberéhez. Csakhogy, a mai, modern és „felvilágosult” ember önmaga ácsolta börtönének ablaktalan magányában gyakran már nem is érzékeli ennek a találkozásnak a lehetőségét. Nem azért, mert Isten ne lenne jelen, hanem mert az emberi szív zárva marad és nem tudja befogadni, elfogadni az Ő közeledését. Carl R. Trueman A modern én felemelkedése és diadala című művében mélyrehatóan elemzi ezt az állapotot. Rámutat: a modern ember identitását már nem külső, objektív valóságokra – Istenre, teremtett rendre, hagyományra – építi, hanem belső pszichológiai élményeiből és vágyainak kifejezéséből vezeti le. Az „autentikus én” válik a legfőbb mércévé, miközben minden külső tekintély – így Isten is – könnyen korlátozó tényezőként jelenik meg. A modern ember nem azért nem nyit Isten felé, mert nehezen értené meg Őt, hanem mert önmaga lett a végső viszonyítási pont. Ha az igazság bennem van, nincs szükségem arra, aki fölöttem áll. Ez az önközpontú identitás azonban nem felszabadít, hanem elszigetel: megszakítja kapcsolatunkat a transzcendenssel, amelyre pedig mélyen vágyunk. 1223 karácsonyán Szent Ferenc az itáliai Greccióban először állíttatta fel a betlehemi jászlat élő szereplőkkel és állatokkal. Így fogalmazott: „Szeretném saját szememmel látni, milyen nyomorúságot vállalt értünk a Kisded, amikor Betlehemben megszületett.” Az assisi szent VIII. Honorius pápától kért engedélyt a jászol felállítására és a szentmise bemutatására. A helyszínt fáklyák világították meg, Ferenc pedig prédikált a világot megváltoztató betlehemi eseményről. Az egyik beszámoló szerint egy Giovanni Veleti nevű ember azt látta, hogy a jászolban megjelent egy valódi csecsemő, akit Ferenc magához ölelt. A legenda mélyebb igazságot fejez ki: Ferenc pusztán tisztelettel, nem félelemből vagy távolságtartással akarta szeretni Istent, hanem egészen közelről. Meg akarta ölelni azt az Istent, aki előbb közeledett hozzá. Aki gyermekké lett azért, hogy megnyissa a szívünket. Hogy ne féljünk. Hogy merjünk közel menni. Hogy merjünk kapni. Nem azért, mert a gyermek
naiv, hanem mert mer bízni. Mer
elfogadni. „Bizony mondom
nektek, ha nem változtok meg, és nem
lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem
mentek be a mennyek országába.” (Mt
18,3) Ha ezt szemléljük – ahogyan Szent Ferenc tette –, valami megmozdul bennünk. Akkor mi is elindulunk a felénk közeledő, a szeretetünkre szomjazó Isten, a Mi Atyánk felé…és olyan módon nyitjuk meg szívünket, hajtjuk meg fejünket és értelmünket, hogy azzal lehetővé váljon az élő és személyes kapcsolat Isten és ember között. Atya és gyermeke között. És ezen az úton, majd az út végén a találkozásban tárul fel előttünk a karácsonyi titok. A karácsonyi titok – a szeretet kérdez. A kisded Jézus nemcsak a megváltást hozza el, hanem életünk legfontosabb kérdését is felteszi: Mit teszünk ezzel a szeretettel? Elfogadjuk? Engedjük, hogy megérintsen? Viszonozzuk? Vagy elutasítjuk, elfordítjuk a fejünket, és az ünnepek elmúltával visszatérünk önmagunk építette, ablaktalan celláinkba – ahol már nem hiszünk abban, hogy szükségünk van Istenre. Pedig a lelkünk legmélyének vágya ez…szeretve lenni, olyan szeretettel amelyre mindig is vágytunk. Olyan szeretettel, amely úgy fogad el bennünket, ahogyan vagyunk, amely ingyenes, amely nem azért jár mert “megérdemeljük”, mert jól viselkedtünk. Amely pusztán azért szeret minket, mert vagyunk. És ez a tökéletes szeretet: Maga Isten. Aki formál, átalakít, gyógyítja és javítja a mi szívünket is, hogy képesek legyünk újból szeretni és szeretve lenni…; csak úgy elfogadni Őt…Mert szeretetet kapni jó! |
|---|