CSŐLÁTÓK

Megállított minap a szomszéd, mondta, kérdezne valamit. S már dőlt is belőle a szó: mit riogatnak bennünket, hol van itt háború? Mondtam, lángokban áll a Közel-Kelet és hát Ukrajnában, a szomszédban is lőnek, már sajnos több mint 4 éve. Dühösen válaszolt, ha körülnéz, nincs itt semmi látnivaló, a messzi távol meg nem érdekli, szóval ne fenyegessenek!

Az orvoslás ismeri a problémát: Az észlelés beszűkülése egy olyan tünet, amely során a látótér perifériája, vagy bizonyos részei kiesnek, mintha alagútban vagy csőben látnánk. Ez a jelenség komoly szembetegségre vagy neurológiai rendellenességre utalhat, ezért azonnali szakorvosi vizsgálatot igényel. Kétségkívül fájdalmas egyéni probléma, de szerencsére viszonylag keveseket érint. A korlátolt, szemellenzős magatartás azonban társadalmi ragály napjainkban, az elkényeztetett európai tömegember tagad mindent, ami megzavarja a komfortérzetét. A transzhumanizmus szószólói szerint a „boldogság nem más, mint kellemes érzetek a testben”, aktívan utasítsunk hát ki mindent a tudatból, ami ezt gyengíteni igyekszik. Fejet a homokba – szól a parancs, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság.

Európa addig küzdött, amíg idegen érdekeket kiszolgáló, senkiházi zsoldosai közreműködésével a szellemi halál állapotába hajszolta magát, bár ezt a csőlátók természetesen élénken tagadják. De ha a megvezetettek ablakot nyitnának, s beengednék szellemi udvarukba a friss levegőt, az értelmes, haladó, előrevivő gondolatokat, talán gyorsabban találnánk megoldást közös bajainkra. De nem, hiszen a gőg civilizációjában élünk, a luxus alapjog, így aztán bőszen alkalmazzák a pszichológiai elhárító mechanizmust, hogy önvédelmi okokból kelljen tudomásul venni a tragikus eseményeket, fájdalmas igazságot.

Tehetős hazánkfiai telekürtölik a közösségi médiát Dubajból, itt minden szép, nincs felhő az égen, tobzódik a kényelem, aztán megrettenve kuksolnak a repülőtéren, miközben várják az utazást és csak méterek választják el a terminált a rakéta becsapódásától. Lám, mégiscsak van következménye az Irán elleni háborúnak, tapasztalataik után nekik ezt már nehéz letagadni. Vannak sokan, természetesen, akik azon dolgoznak, hogy elmenekülhessenek a fanyalgók is, hogy a korlátolt látóterű honfitársakat se érje baj, hogy mégiscsak legyen hová hazatérniük, mert nekik is a legjobb ezek szerint: itthon. A látók látnak, szerencsére, hazánkban is számos egyesület dolgozik komoly felelősségérzettel azért, hogy nemzeti sorskérdésekben, értékek mentén állást foglaljon. Hogy legyen jövője gyermekeinknek, unokáinknak, maradjon nekik haza itt, a Kárpát medencében. Semmi sem hiábavaló, minden csepp hozzátesz a nagy egészhez, de azért az is érthető, ha néha az emberen erőt vesz a lehangoltság.

Köztudott, hogy manapság a veszélyek, kihívások korát éljük, óriási szükségünk lenne az összekapaszkodásra. De nem, hazát árulnak közülünk néhányan, ki tudja, a beszűkült tudat, vagy talán a 30 ezüstpénz okán. A modern idők kedveznek nekik, a szólásszabadság fennhéjázóan menetel elől, a jog csak bukdácsolva követi, a mai Hegedüs hadnagyok sztárok, akik vidáman, és következmények nélkül korteskednek a nemzetünket fenyegető latorállam mellett. Sőt, hűségnyilatkozatot is tesznek Ukrajna támogatásáról, csapataikat is szívesen látnák Magyarországon, hadd tanítsa móresre a másképpen gondolkodókat az idegen ármádia.

Van hozzá hátszél, minta, méghozzá jó erős. Nyugat-Európa óriás államainak mai vezetői, mintha kitiltották volna a kontinensről Valóság Nagybátyánkat. Mit is mondott a német kancellár a februári müncheni Biztonsági Konferencián? Még mi, civilek is tudjuk, hogy gondok vannak az 1949-ben alapított észak-amerikai és európai országok közötti politikai és katonai szervezettel, Friedrich Merz mégis így fogalmazott: „Nem írjuk le a NATO-t, hanem erős, önfenntartó európai pillért építünk a szövetségen belül.”. Aggódva várjuk, hiszen Brüsszel hadiállapotot hirdetett, bízik abban, hogy az idők végezetéig folytatódik az ukrajnai háború. Nekem felrémlik írónk, Márai Sándor megállapítása a helyzetről: „Ahol a vér és szenvedély beszélnek, nincs sok szava az értelemnek”.

Mi ez, ha nem csőlátás? Milliárdok mennek el védelemre, mégis hibás rakéták, műszaki gondok és lőszerhiány jellemzi az európai NATO-haderőket. Elrettentés papíron címmel többrészes beszámolót olvashatunk a szövetség állapotáról. Az kétségtelen, hogy politikai állásfoglalás szintjén a kontinens felébredt, de ez elég kevés. Londonban európai katonák ukrajnai bevetéséről vízionálnak, nyilatkozgatnak és írnak alá ezt-azt, miközben egy többnemzetiségű hadi koalíció összeállítása, megszervezése, logisztikai rendszerének kiépítése, bevetése és hosszú távú fenntartása rendkívül összetett, és számos katonai képességet igénylő művelet. Számos komoly szakember véleménye szerint, az Észak-Atlanti Szövetség európai szárnya nem rendelkezik elég készlettel, működő rendszerrel és nincs elég politikai akarat a kényelmetlen döntésekhez. Vannak viszont hadihajók, amelyek nem bírják a meleg tengervizet, műszaki hibás rakéták és problémás repülőgép-anyahordozók. Védelmi fordulatról álmodozni felelőtlenség, hiszen nincs hozzá elég ember, hivatásos katona és önkéntes.

Kár tagadni, tényleg háborúban állunk. A legnagyobb ütközet vár ránk, ami valaha várt emberre, meg kell küzdenünk saját magunkkal. Igazi radikalizmusra van szükség, szembefordulásra a korszellemmel. Ha nem tesszük, mindannyian jól tudjuk, hogy elveszik Európa. Létezik csodaszer is hozzá, az alázat, amely egycsapásra meggyógyíthatja a csőlátást. Vissza kell fordulnunk az úton, amelyen eltévedtünk és lesüllyedtünk. Olvasom e témában Czopf Áron eszmetörténész írását, aki megfogalmazza a reményt. „Sok erénye lehetne a modern emberiségnek, ha ezzel az alapvető igazsággal meg tudna békélni. És bár szinte lehetetlen kívánság arra várni, mikor a modern ember felismeri az alázat jelentőségét, nem csupán civilizációnk fennmaradása, hanem a lelkünk örök sorsa is múlik ezen a radikális fordulaton.”

Egészen friss hír, hogy az Európai Parlament Európai Érdemrenddel tüntette ki Angela Merkelt és Volodimir Zelenszkijt. „Európa iránti elkötelezettségük ünneplést érdemel. A kitüntetéssel azokat tiszteljük meg, akik nemcsak hittek Európában, hanem aktívan hozzájárultak annak felépítéséhez is” - méltatta a politikusokat a testület elnöke. Roberta Metsola hozzátette: a kontinens története arról szól, hogy az emberek hidakat építenek a megosztottság fölött.

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy eljött az újkori 100 éves háború ideje.