Rózsacsokrok a zongorában
„Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: nem hiszem. De ha majd így szól: sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: a virágokat.” Sokszor jutottak eszembe Hamvas Béla igéző mondatai az elmúlt hetekben. Rajongok a növényekért, s ebben a korán kigyulladt tavaszban nincs nap, hogy ne tennének valami csodát ezek a szép, színes szerelemkezdemények. Az sem feledhető, hogy a virág hozzátartozik az életünkhöz. Csokorral ajándékozzuk meg az édesanyákat, a kedvesünket, a barátainkat, de a halálhoz is hozzátartozik a koszorú. Nem tudom, tudják-e, hogy az oroszok a komolyzenei koncerteken virágkötegekkel ajándékozzák meg a fellépő szólistát, karmestert. Nem, nem a kötelező bokrétára gondolok, ez itthon is divat. A meghívó intézmény nevében, a hangverseny végén nálunk is megköszönik a művészeknek a közreműködést. Az övék viszont egyedi, nem tudnék hirtelen még egy nemzetet mondani, amely hasonló módon fejezi ki elragadtatását, pedig jelentős zenefogyasztó vagyok. Sok koncertteremben megfordultam életemben, mostanában élek a világháló új lehetőségeivel, az oroszoktól is gyakran érkezik hozzám neten hangversenyküldemény. Megható élmény, amikor náluk, a koncert végén, a közönség taps közben tömegesen szalad a pódium közelébe, hogy virággal tisztelegjen a kivételes teljesítmény előtt. A művész kapkodja a bukétákat, s ha már tartani nem tudja, rárakja a húrokra. Megtelik a zongora rózsacsokrokkal, mindez pedig csöppet sem akadályozza Borisz Berezovszkijt, vagy Gyenyisz Macujevet abban, hogy egy-egy ráadással ajándékozza meg a publikumot. Lesújtó korban élünk, bomlik a világrend, Nyugat-Európa megadóan süllyed az újbarbárság tengerébe, világszerte sokfelé, de a szomszédunkban is pusztító háború zajlik. Az ukrán-orosz testvérviszállyal kelünk és fekszünk, bennem is hatalmas erő munkálkodik azon, hogy megértsem az agresszió okát, gyökerét. Rettenetesen nehéz persze, mert manapság ennek a világégésnek az egyik színtere a kommunikáció. Tonnaszám dől ránk, civilekre az álhír és a valódi mindkét oldalról. De mégiscsak elrettentő az az ukrán nemzeti színekbe öltözött, elfogult nyugati őrület, amely nem ismer kíméletet. Nem látja be, pláne nem ismeri el, hogy kollaboráns aknamunkásként dolgozott jó sokáig azon, hogy Ukrajna feltüzelésével megsértse Oroszország elementáris biztonsági érdekeit. Majd miután a felbőszített orosz medve odacsapott, végtelenül aljas módon, könnyedén küldi halálba a velünk szomszédos ország népét. Íme, új Sátán áll előttünk. Eddig kereskedtünk vele, kihasználtuk, ahol lehetett, most pedig majd hergelt NATO-erőkkel legyőzzük Oroszországot. Azt mondják a lélekbúvárok, hogy a tisztánlátás képessége a szív tartományába tartozik. Vonzó megközelítés, mindig is hajlottam rá. Még a szovjet éra ellenére is, mindig megkíséreltem megérteni az oroszokat. Nem most kezdtem, muzsikus lévén már évtizedek óta csodálom a gigantikus, ám sok tekintetben elmaradott birodalmat, amely hatalmas kulturális teljesítményre képes. Kapok is hozzá kapaszkodókat, nemrég például élőben hallgathattam, nézhettem meg egy szentpétervári közvetítést. Gyászmise szólt, Verdi Requiemje. Az apropó ismert, a március 22-i krasznogorszki vérengzés áldozataira emlékeztek az olasz szerző fájdalmasan szép remekművével. A Mariinszkij Színház zenekarát Valerij Gergijev vezényelte, az a sztárkarmester, akit az ukrajnai háború megindulása után a világ cenzorai azonnal siettek a világ színpadairól kitiltani, mintha személyesen ő vezette volna a különleges katonai műveletet. Megrázó élmény volt a hangverseny, minden tekintetben. Már a koncert elején tapintható volt a feszültség, amely, mint puha fekete gyászlepel, beterítette a színház nagytermét. Benne volt a 144 halott, az ötszáz sebesült, de az a 15 éves fiú is, aki a helyszín, a Crocus City Hall dolgozójaként több mint száz embert menekített ki szemernyi félsz nélkül egy oldalfolyosón. Az este végén hosszan megülő, dermedt csendet, majd a mégis feldübörgő tapsot elfelejtettem lemérni, pedig az is árulkodott arról, hogy mit is gondol ez a nép az együttérzésről. Megrendítő volt, elemi erejű. Arról az örök kötésről szólt, ami az oroszokat ide, ehhez a földhöz tapasztja, amelyben nekik hazát adott a Mindenható. Ez az, amit a gőgös Nyugat, az angolszász világ nem ért. Leírtam már korábban, most is elismétlem: nem is akarja megérteni. A Balkánon, Boszniában töltött éveimben is ezt láttam, most ugyanúgy az ukránokat és az oroszokat sem érti és ismeri. Beavatkozik, demokráciát exportál a világ számos országába úgy, hogy fogalma sincs arról a szövedékről, ami az ott élőket egybeforrasztja. Komoly tudósok állítják, köztük a mi egykori szlavista Bonkáló Sándorunk is, hogy az orosz messianisztikus nép. Meglehet, de szerintem az oroszok nem nézik le a nyugati kultúrát, hanem saját magukat európainak tartják. Azt viszont, ami az övék, erős öleléssel őrzik. Még külföldön is. Márai Sándor a tanunk rá, így írt az emigráns ismerősökről: „Láttam őket templomot építeni, láttam vendéglőiket, színházaikat, láttam lakásaikat, e nyomasztóan és lesújtóan oroszos jellegű zátonyokat…Mindegyikük őrizte külföldön az oroszságot, aminek nincs neve, amire nincs szó, még oroszul sem, s ami oly irtózatosan fáj az embereknek, hogy se élni, se halni nem tudtak tőle.” A kiégett Nyugat eszelősen fújja a harci kürtöt, feni a késeket, háborút akar mindenáron. A lendület elvakítja a szemét és semmi sincs a közelében, amibe kapaszkodhatna. Már rég kioldotta a kötelet, s gátlástalan, öngyilkos indulattal birizgálja egy nukleáris atomhatalom bajszát. A túlparton meg ott tornyosul egy kolosszus, mindent elviselő alkalmazkodó képességgel, követő magatartással. Népében őserő van, mert belé kódolták a rendet, a kultúrát, a haza szeretetét. Itt állunk - Európa biztosan - a Pokol kapujában. Még az is lehet, hogy egyik barátom jóslata válik valóra: Ha ezt élve megússzuk, azt csak az oroszoknak köszönhetjük.” Csak legyen szerencsénk. |
Kiss
Gyöngyi |