2024. március 10-én a Kolozsvárral egybeépült, immár
70 000 lakosú Szászfenesen nyílt meg a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria
rendezében és Demeter Katalin Stefániának, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus
konzuljának szervezésében Szász István Tas Tamási Áronról készített kültéri
vándor-kiállítása.
Szerzőjének távollétében a Konzul Asszony olvasta fel a
színhely számára adaptált megnyitó szövegét.
Szász
I. Tas
TAMÁSI
ÁRON NEMZETI EGYSÉGÜNK SZIMBÓLUMA
Tisztelt
ünneplő Gyülekezet!
Elöljáróban köszönetet kell mondanom Demeter
Katalin konzulasszonynak, hogy nem csupán meghívásával, de előrehaladott
koromra tekintettel személyes közreműködésével is segítségemre sietett e
kiállítás megrendezése és megnyitása dolgában.
Szászfenes
és szülővárosom, Kolozsvár számomra nem elválaszthatók, annál is inkább, mert
gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a II. Rákóczi György fejdelem,
Erdély aranykorának utolsó fejedelme számára végzetes szászfenesi csata
színhelyén felállított emlékműnél tett megannyi kirándulás, ahonnan aztán
elindultunk a völgyön felfelé és meg sem álltunk az Árpád csúcsig.
Az emlékmű helyén, mi több, az egész völgyben
ma már egy mesterségesen felduzzasztott város terpeszkedik. De minden május
22-én emlékezhetnek a szászfenesiek a nagy tervekben szerencsétlenül elbukott
fejedelemre, aki 17 törököt vágott le a túlerőben levő ellenség soraiból, de
olyan három fejsebet is kapott, melyek következtében Nagyváradon június 7-én
meghalt. Ennek az idén lesz 364 éve. Uralkodásra nevelt nagy egyéniség volt.
Zrínyi Miklós, fennmaradt levele szerint, benne látta volna az újra egyesült
Magyarország uralkodóját.
A békés együttélés emlékeit ápolandó az sem
mellékes, hogy édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna volt az, aki Fogarason kiadta az
első román nyelvű tankönyveket.
De térjünk rá a kiállítás valódi témájára s
annak főszereplőjére: Tamási Áronra.
Hogy miként lehetséges az a látszólagos
paradoxon, mely szerint Tamásiról az anyaországból érkezik emlékező kiállítás,
ez már önmagában igazolja egységünket. S nem csupán kettészakított életének két
fő színterére gondolva, hanem arra a letagadhatatlan igazságra, hogy Tamási
magyarok közt a legnagyobb székely, s székelyek között pedig a legnagyobb
magyar volt és marad.
A Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány egyébként
Erdély kis – történelmi centrifugába került – szigetecskéje Leányfalun, s
rendezvényei, kiadványai, egész tervezett munkássága Erdélyt és nemzeti
egységünket szolgálják, de úgy, hogy ez a legtermészetesebb módon összmagyar
szolgálat is. Hiszen Európa e tájain a nemzetek határok feletti kultúrnemzetek,
s ez a magyarokra különösen érvényes.
Az alábbiakban Tamásinak elsősorban a másik
oldalát, a hold általunk nem ismert feléhez hasonlatosabbat hangsúlyozom ki,
azt, amely fiatalon, Elek Apóhoz küldött levelében olvasható elhatározásából
fakadó énjét villantja fel előttünk. Akkor ő ezt írta: „fajtámért szeretnék dolgozni.” Ez hozta haza az új világból is, és
vezérelte minden elhatározásában.
De ahogy Erdélyben képletesen és manapság
egyre gyakrabban valóságosan is mondják: lássuk a medvét! Miről is mesél nekünk
ez a 16 tábla?
Tamási nehéz időkben bizonyult vezérlő
csillagunknak, és valahányszor nehéz idők járnak felettünk – mint éppen
mostanában is – teljesíteni képes ezt a feladatát, akárcsak a székelység esetében
a csillagösvényen legendásan visszatérő Csaba királyfi, mikor népét veszedelem
fenyegette.
Születésének
125. évfordulója után is szüntelenül Tamási Áronra gondolunk. És tesszük ezt,
mert szükségünk van rá. Tamási írói és közéleti munkásságának kisugárzását
nagyon fontos életben tartanunk.
Mint
olyan, aki még életének első éveiben ismerhette, akár azt is mondhatnám, hogy
szeretném elhozni önöknek a házunkban mindenki által úgy szertetett Áronka,
számomra Áron bácsi, kedves simogatását, melyet ölében ülve volt alkalmam
kobakomon megtapasztalni, s mit sem sejtve átvenni nyolc évtized utáni
hallgatóim számára is.
Az
ő személyiségének hatását is magán viselő, vele közös célokért küzdő kolozsvári
Hitel nemzetpolitikai szemle egyre aktuálisabb üzeneteit közvetíteni igyekvő
Leányfalun működő Hitel Múzeum-Galéria tevékenységének is egyik alapvető
feladata e nemzettudatunkat építő életművek közelebb hozása a magyar
közvéleményhez.
A
magyarság történtének kivételesen nehéz pillanatait éli meg, s ezt a fogyasztói
társadalom szellemisége által belénk nevelt, és a pillanatnyi kényelmünkre
koncentráló életvitelünk bizony könnyen eltakarja. És akkor még nem beszéltem a
gyenge lábakon álló nemzettudat okozta két nagy hiányosságról, mégpedig arról,
hogy az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet működtetése is
meggyengült össztársadalmi szinten.
Hosszasan
beszélgethetnénk a minket környező világ veszedelmeiről Tamási szellemét is
idézve, de remélem, hogy ez a rövid bevezető és a kiállítás megtekintése után
ébredő gondolatok segíteni fognak közelebb kerülni napjaink gondjaihoz és
ezekkel járó feladatainkhoz, melyek közt első helyen éppen a magyarként
megmaradásunk érdekébe folyó harc áll. Az a harc, amely akárcsak a török
időkben, most is egyúttal egy kontinens sorsát is befolyásolhatja, ha a
Gondviselés is úgy akarja.
Ebben
a felvezetőben csak néhány számunkra fontos, ma is aktuális gondolatot, Tamási
idézetet, mának is szóló üzenetet adok tovább.
36
éve érkeztem oda, ahol aztán létrehoztam az említett múzeumot és alapítványt, s
már akkor Tamási idézettel indítottam bemutatkozómat. Akkor kikerekedő
szemekkel néztek rám, de ma már örömmel látom, hogy szinte közhelyszerűen
idézgetik. Ez egymagában is sokatmondó és örvendetes valami. Arra a mondatra
gondolok, amit Ábelnek a „Mi végre
vagyunk a világon?” kérdésére egy öreg – ahogy ma mondják: színesbőrű –
mond, és így felel: „hogy valahol otthon
legyünk benne”. Akkor még talán nem is a válasz, hanem inkább talán a
szerző miatt láttam elvtársi fejcsóválásokat. De tartalmát illetően is mást
gondolhattak. Mondjuk például azt, hogy: „Azért,
hogy felépítsük a kommunizmust”?
Nagy
idők teltek el azóta, s ma is újra vannak a kommunizmust rejtve idéző
elképzelések, meg véle együtt fejcsóválók. A New-york-i kedves öreg Tamás
bátyát is másként kell nevezni. Van megint, aki Tamásit nem szereti, mert új
idők új-rossz szeleivel nem egyeztethető össze a nemzetről alkotott véleménye.
Mert az a: „hogy valahol otthon legyünk” nagyon kellemetlenül harmonizál az
Isten-haza-család gondolattal, és nem egyezik azzal a szándékkal, hogy
olvadjunk bele egy nagy, homogén egészbe és mindent feledve szolgáljuk egy
globális, szürke tömeget működtető világ Istent is kísértő terveit.
Nem
vagyok irodalomtörténész és kritikus, csak egyszerű olvasó, aki szerencséjére
jókor s jó helyen született. Így vált öröklött szolgálatává magával hozni azt,
amit ott kapott. Ezért az ÍRÓ méltatását inkább az irodalommal foglalkozó
megannyi tudós hölgyre és férfiúra hagyom. Életének története követhető az itt
felállított táblák során. Én főként arról beszélek, aki székelyek közt a
legnagyobb magyar s magyarok közt a legnagyobb székely volt, s ekként tanította
népét olvasni és érteni a szép és tartást adó szóból,
Most,
az időrendet betartva, próbáljunk előre haladni Tamási életének tanulságos
pillanatain, számunkra is fontos, egyik-másik érdekes csomópontját idézve úgy
mesélni, hogy mint a székely hegyeket járó kíváncsi zarándokok, megismerjék az
ő „túlsó oldalát” is.
126.
éve, egy szeptember 19-én – talán éppen ilyen délutáni idő tájt vagy később –
születhetett, mert azon a napon már nem jegyezhették be az anyakönyvbe, s így
az 20-át jelez. Áron a szigorú, de a
rendtartó székely falu okos polgáraként gondolkodó apa – Tamás Dénes – második
gyermeke-, első fiaként látott napvilágot.
Egy
10 éves korában elszenvedett baleset következtében bal kezének hüvelykújját
elveszti, s ez határozza meg sorsát, mert a hagyomány szerint nem a legkisebb
fiút küldik tanulni, hanem a nagyobbikat, aki már nem lehet igazán alkalmas a
paraszti életre. Bár Gáspár öccse is okos ember lett, mégis a Gondviselés
Áront, a nagy talentumú ifjút irányítja a könyvek világa felé. A gimnáziumi
évek hamar telnek s még véget sem érnek, amikor kitör a Nagy Háború, és a kor
naiv lelkesedésével vonulnak a fiatalok egy „Megállj, megállj kutya Szerbia”
jelszó alatt a szomorú vég felé.
Tamási
hadi élményeiből most egyet emelek ki. A 13. nagy piavei offenzívába cseppenő
fiatal tiszt egy bátorságot követelő sikert követően Nagyezüstöt és Károly
keresztet kap. Ő azonban azon örvendezik, hogy a megtámadott és elfogott
olaszokban nem tett kárt. „Csak egy
sérült volt, az is véletlenül”. Apró, de sokatmondó történet.
Hazatérve
a jogi karra iratkozik be, de minekutána a románok az ő szavaival élve: „kézhez veszik Erdélyt” és máris
elindítják a románisítás Brătianuról elnevezett nagy tervét, a békekötést
követően megszűnik a magyar nyelvű jogi oktatás, ezért ő a Kereskedelmi
Akadémián folytatja és fejezi be tanulmányait.
Első
írói sikere a véletlen műve. Diáktársait követve ad be pályázatot egy novellára
és a Szász Tamás a pogány című írása
dicséretet kap.
Ezután
sorra jelennek meg írásai, és felfigyel rá az anyaországból hazatért Benedek
Elek is. Neki írja Tamási egy levelében az említett rövid mondatot, hogy: „Fajtámért szeretnék dolgozni”. Sípos Lajos professzor, Tamási Áron
unokaöccse bontja ki jobban e szándékot:
„A nemzet az ő számára semmivel sem helyettesíthető kategória volt.” Saját
szavaival: „Az emberiség, mint gyakorlati
közöség csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyhez
építeni lehet.” Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy: „aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan.”
Alig
hogy bekerülnek írásai egy antológiába is - mert részese lesz a Tizenegyek
gyűjteményének -, új elhatározás foglalkoztatja. Világot akar látni és
Amerikába indul.
Néhány
idézet ennek magyarázatára és ottani tapasztalataiból:
„Az embernek a tarka és zegzugos világban
mindent meg kell ismernie, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó
népeket, s amikor mindent megismert, vissza kell menni oda, ahol »otthon
lehet«.” „Nagy Amerika. Még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a
hitványság”. 1924-ben az Ellenzékben ezt írja: „Kifele becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus: s itt
bent ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók.
Otthoniaknak csodált Amerika. Nekünk élő Amerika.” „Ami,
összefoglalva mindent, engem illet, nem bántam meg kijövetelemet, mert a
világjárás benső életemnek sok értéket adott, s mert látok sok mindent, ismerek
különböző nációkat – elkezdve a négereken s a sárgákon az indiánokig. Erdélyt
és önmagunkat is sikerült jobban megismerjem.”
Ugye már akkor
is jól belelátott a „nagy vízen túli” vesékbe!
Itthon
nem feledhetik, mert folyamatosan küldi haza írásait. Egyebek közt az „Ősvigasztalás” is dicséretet kap a
színház zsűrijétől. De felébred benne is az erdélyi peregrinus szellem és a
honvágy, meg talán a menyasszony is erre ösztönzi, mert az nem kapott
beutazást.
1926
június elsején már ismert íróként érkezik haza Erdélybe. A gyors nősülést rövid
mézes napok követik, mert 15-e és 17-e között már meghívottja az első
Marosvécsi Írótalálkozónak.
Tudni
kell, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar Erdély számára a kulturális
identitás válik meghatározóvá, a templom és az iskola.
Fontos
alkotói élmények következnek: a Szűzmáriás
királyfi (1928) és a Czímeresek
sikerei és bírálatai közben, de végleg befut, mint neves író. Az anyaország is
megismeri és elismeri. Budapesten
Baumgarten díjat kap 1929-ben és 1930-ban is. Az anyaországi irodalmi életnek
ezzel részesévé válik. A Balatoni Írótalálkozón felszólal: Szerinte a magyar
szellemi egység fenntartói az írók. Magyar kultúrát hirdet a magyarság (tehát
nem csak Magyarország) számára a polgárság „pacsuli” kultúrája helyett.
Az
Ábel a rengetegben kéziratát ekkor
még négy fővárosi kiadó utasítja vissza, mit sem sejtve a diadalmenetnek
nevezhető folytatásról.
Benedek
Elek, Elek Apó irodalmi különítményével Erdély, sőt az anyaország településeit
járja. A fővárosban is fellépnek. Barátságot köt Kodály Zoltánnal, Illyés
Gyulával és másokkal. Nem csak író, hanem a nemzet nevelője lesz, és ez
mozgatja gondolatait, irányítja céljai megválasztásában, így pl.:
Magyarországnak a Dunamenti népek egymásra találásában vezető szerepet jelölt
ki. Részes a társadalmi élet irodalomközpontúságának felszámolásában. Az
Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel köreit értékeli.
1932-ben
elválik első feleségétől. Ekkor szegődik mellé a fiatal művészpalánta, Salgó
Magdolna. Talán ez is benne van az Énekes
Madár 1933-as sikerében.
A
nemzetért való kiállást továbbra is feladatának tartja: Tamási a pángermán
törekvések ellen – a Hitleri hatalom növekedése közben a Kárpátokig terjedő
német birodalmi gondolat ellen lép fel ezekben a nehéz pillanatokban, amikor az
erdélyi szászság éppen újabb végzetes tévedését követi el és a birodalmi
szellem révületébe esik.
Tamási
érzékeli a fiatal értelmiség mozgolódását egy összefogás irányába. 1936
áprilisában írja meg a Cselekvő Erdélyi
ifjúság öt cikkét a Brassói Lapoknak. Ennek negyedik részében így ír az
akkor induló kolozsvári Hitel folyóiratról és munkatársairól: „Figyelmesen és a résztvevő lelkiismeret
lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és
a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy
ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a
cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.” Nemsokára meg is jelenik
szüleim házában, ahol a lap szerkesztői és munkatársai gyülekeznek, és felkéri
őket egy transzszilván diéta, vagy parlament, megszervezésére. Ez gyakorlatilag
a Vásárhelyi Találkozó megszervezésének kezdő pillanata.
Szervező
munkájának is emlékhelye a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria, ahol még a széke is
látható, sőt kipróbálható. Ebből a székből ragadta magához a vezetést és vitte
végig a folyamatot az október 2. és 4. között Marosvásárhelyen az ottaniak
által biztosított körülmények közt lefolytatott és annyit vitatott, de sikeres
és máig fontos üzeneteket megfogalmazó találkozásig. A vita abból eredt, hogy
az akkori dimitrovi népfrontos politikát folytató Román Kommunista Párt utólag
magának akarta tulajdonítani a sikert. Tamásit általuk megvezetettnek állítják
be s még a „médium” jelzőt is ráragasztották. Hosszú és nagy vita volt ez,
melynek eredménye az lett, hogy az irodalom és sajtótörténet be is skatulyázta,
mint „kommunista rendezvényt”. Csak 10 évvel ezelőtt sikerült megírnom az ezt
cáfoló tanulmányokat, s éppen most jelent meg a mindent
összefoglaló monográfiám, amely helyére teszi ezt a nagyszerű
kezdeményezést.
Tamási
a találkozónak is elnöke volt. Megnyitó beszédéből és az elsősorban általa
fogalmazott Vásárhelyi Hitvallásból
idézek most ma is érvényes gondolatokat:
„Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk
sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet
valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást,
hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős
államférfi. Mi hát ez?”
„Leghelyesebb, ha
visszamegyünk a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi,
szellemi és anyagi javak felhasználása a társadalom javára.”
„Nincs
véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással
szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó.
A világnézeti harcoknak a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok.”
A mai magyar
megosztottságban ez mindent felülírni képes idézet!
„A magyar történelemben igen gyakran
megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük
számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen
elnyomótól, egyaránt, az emberi szabadságot.”
Tamási
Áronnak a továbbiakban is központi gondolata a nemzeti lét kérdése. 1938-ban
Romániában királyi diktatúra lép életbe, majd 1940-ben bekövetkezik a II. bécsi
döntés, ami nagy öröm, de nagy gondnak is bizonyul. Tamásinak álláspontját
tettei mondják el.
Lássuk
egy fontos mondatát melyet 1941-ben az Erdélyi Levél magyarországi barátaimhoz
címen ír: „Erdély felett a magyar
impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk.
Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a
történelmi pernek egyszer s örökre vége legyen.”
A
Hitel munkatársaként egyetértő, felelősségvállaló a folyóirat csoportjának több
korabeli döntésében. Lássuk ezeket:
1940-ben
még a honvédség bevonulása előtt memorandum Teleki Pálhoz, melyben Erdélynek
bizonyos önállóságot kérnek és példás nemzetiségi politikát követelnek.
1944-ben
a német megszállás után megszervezik a Gestapo által felkoncolásra szánt 60
politikai fogoly kiszabadítását.
A 40-ek
beadványa és a kiugrás követelése a Hitel asztalától indul. Ezt még a Kádár
korban megjelent Végjáték a Duna mentén
című Bokor Péter könyv is elismeri és kiemeli a „Jött a lendület Erdélyből” című fejezetében. De innen indul a
megvalósítás felé első illegális és nagyon kockázatos moszkvai útjára báró Atzél Ede is, és innen vesz részt a
Moszkvába átszökő és ott a kiugrási feltételeket aláíró Faragho delegációban
Teleki Géza, Teleki Pál fia, a kolozsvári professzor. Ők szervezik – Bánffy
Miklóst is bevonva – Kolozsvár nyílt várossá deklarálásának ügyét is.
A
német megszállást követően felesége, származása miatt, szüleivel együtt kerül
veszélybe, s ebben az országgyűlési képviselőnek behívott Hiteles Vita Sándor van segítségükre, aki
felvállalja az ilyen jellegű ügyek rendezésének kényes feladatát. Tamási ugyanakkor
magától a politikától távol tartotta magát.
Tamási
Áron Kolozsvárról történt váratlan menekülésének története hosszas. Most csak a
végeredményt mondhatom el, mert sokan támadták ezért. Csakhogy nem tudtak
arról, amiről már többször volt alkalmam írni apámtól származó információk
alapján, s amit Sípos Lajos a Tamási naptári bejegyzéseit tanulmányozva meg is
erősített. Ugyanis utolsó percben Miskolczi Dezső rektor és Haynal Imre dékán
tudomást szereztek arról a listáról, amelyet a románok az állítólagos magyar
partizánokról a szovjet NKVD kezébe adtak, s amelyen ő is szerepelhetett. Ezt
Haynalék október 7-én este adják tudtára, és másnap reggel az utolsó járművel
Tamásiék – eredeti terveikkel ellentétben – távoznak Kolozsvárról.
A
Budapesten folytatódó történet először még szépen indul, hiszen országgyűlési
képviselőnek hívják be, sőt majdnem kultuszminiszter is lesz. De az Illés Béla
és Lukács György vonal erőre kap, és Tamási a Tiltott és Tűrt kategória
határvonalán billegve süllyesztőbe kerül. A Bölcső és bagoly is betiltatik. Válás, majd új házasság és
nyomorúságos évek következnek, de 1953 és Sztálin halála meghozza az enyhülést.
A népi írók lekerülnek az ellenségek listájáról, sőt éppen a Bölcső és bagoly
nyomán kap Kossuth díjat. Ebből adósságait törleszti s a maradékot nyomorgó
írótárai között osztja szét.
1955-ben
értesül édesanyja betegségéről és hazalátogathat, majd decemberben újra otthon
jár, mert közeledik a vég. Anyja 1956 januárjában hal meg. Szeptember elsején
már újra Erdélyben vannak. Október 20-án térnek haza s így kimarad a
forradalmat megelőző forrongásból. De azonnal bekapcsolódik a munkába.
Október
26-án írja meg a táblákon látható Szózatot. Ekkor rajzolja le az éppen itt
tartózkodó másik székely óriás, Zsögödi
Nagy Imre, s a táblán ezt a rajzot láthatják. December 3-án megírja a Gond és hitvallást, a magyar írók
nyilatkozatát, ebből idézek: „Itt állunk
a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi
szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre
visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet.
Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt,
idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt
kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét
veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva
vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a
forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves
tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi
tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.”
Elkezdődnek
a letartoztatások, kihallgatások és perek. Az írók perében tanúként hívják be,
s ő rendkívül bátor viselkedéssel kvázi megalázza a bíróságot.
Tamási
még ekkor is a Vásárhelyi Találkozó Hitvallásra hivatkozik. Ellenségnek számít.
Felmerül a belső emigráció ötlete. Aztán a népi írók megnyerésére történnek
kísérletek. Az ENSZ napirendjéről minden áron próbálják levétetni a magyar
kérdést. Az írók ezt szorgalmazó aláírásai ellenében amnesztiát ígérnek, amit
csak részben teljesítenek.
1960-ban
engedélyt kap egy nyugati utazásra is, és régi író barátait látogatja meg Londonban
és Párizsban. De közben már betegeskedni
kezd. Haynal professzor figyelmezteti ennek komolyságára.
1962-ben még elfogadja a meghívást és
elutazik Moszkvába a Béke Világkongresszusra, azonban a szívzavarok sokasodnak.
1965-ben mégis újra és utoljára, megnősül.
Bokor Ágotát veszi el. Hazautazni már nem tud, testvérei látogatják meg.
Kórházi ágyából diktálja utolsó írásait. A
Bölcső és bagoly folytatását, Vadrózsa
ága címmel. Álmában Nyírő József ígéri, hogy készíti számára a helyet
odafent. 1966. május 19-én lediktálja végrendeletét is, és 26-án meghal.
Június 2-án budapesti búcsúztatóján
végakarata szerint Brezanóczy Pál egri érsek beszél, de végső nyughelyre haza
viszik. A farkaslaki templomkertbe kívánkozott.
Hosszú és megható történet a temetés, a
faluban 3 napig harangoztak, és a gyászolók a szállító autó elé virágokat
hintve várták a Lupeni városába – feltehetően nem véletlenül – eltérített
koporsót. Hemzsegtek a civil és egyenruhás ügynökök. A sír a templomkert végén
kibontott kerítés helyén két gyönyörű cserefa árnyékába került. Mára már nemzeti zarándokhelyükké lett.
Még a temetés napján elhatározás született a
síremlékről, melynek kivitelezésére Szervátiusz Jenőt és fiát, Tibort kérték
fel. A Hargita aljából kimozdított Úrasztala nevű andezit-tömböt bízták a két
művészre. A kőtömb helyén – mint mondják – „jó
vízű forrás fakadt”. De az általa óhajtott sírfeliratát csak 1989 után
helyezhették el.
Törzsében székely volt
Fia Hunniának.
Hűséges szolgája
Bomlott századának.
Tamási Áron valóban a legszékelyebb magyar és
legmagyarabb székely volt, aki nem csak gyönyörű szavakkal andalította el
szépre és megújulásra szoruló lelkünket és szellemünket, de utat is mutatott a
nemzet már-már képtelen fordulatokban gazdag meséket idézően sűrűsödő jövőjének
rengetegébe.