www.sorsunk.net


Szász István Tas  blogja

  Orvos, egészségpolitikus, szakíró, szerkesztő, író, költő, kultúrszervező, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és számos más kitüntetés tulajdonosa, a Százak Tanácsának tagja.

ISTEN KEZÉBEN a Duna Tv-ben is látható.


Naplójegyzet: 2024. május 14.

MAGOSZTÓ MEGOSZTÓ

Mint arról annyiszor beszéltünk, a nemzet többségét képviselő pártformáció ellen felsorakozókat vezető erő egyetlen sikere, egyetlen ördögi módon zseniális ötlete a ZORBÁNGYŰLŐLET, a MONNYONLE üvöltése.

Gyakorlatban is volt alkalmuk bizonyítani, s az eredmény ismeretes. Kár volna elfeledni azt a helyzetet, amikor mindent zálogba adtak, legféltettebb kincseinket is. Ezt nevezik csődhelyzetnek.

Ennek köszönhetően a hatalomváltás után a nemzeti erő alkalmat kapott a bizonyításra. És hazánkat nem csupán kihozta a csődből, de a fejlődő országok élvonalába emelte, kevesebb, mint másfél évtized, több válságtól megnehezített, időszakában.

Az ellenerő most már csak elméletben képes hadakozni, de erre alkalmatlan. Igazi terv, megvalósítható elképzelés, előre vivő ötlet nincs. Csak tagadás, csak ellenkezés, csak a megbízók felé lobogtatott hűséglobogók.

Hogy a választói tömeg a valóságtól elzárkózó, ravaszul felépített ellenszenvre, sőt indulatokra épített emlékezete képes-e erre a kézenfekvő összehasonlításra?  Június 9-én kiderül.

A tét azonban ezt is messze meghaladja. Napról napra világosabb, hogy itt most a háború vagy béke kérdéséről kell szavazni. És nem kevés jel mutat arra, ezt sem akarja megérteni a belenevelt indulatok fogságában vergődők nem kisszámú csapata. Ők azt hiszik, amit akarnak, annak hisznek, akinek akarnak, és azt vádolják, akire nevelőik újjal mutatnak.

Az egy személyre zsugorítva, fókuszálva felmutatott ellenségkép a miniszterelnök személyében testesül meg. Sokan durva rágalmakkal illetik, olyanokkal, melyeket nevével egy oldalon le sem tudok írni. És olyanokkal, amelyek – mindennapjait minden nap követve – nevetségesek. Hiszen még az a képtelenség is elhangzott, hogy nem dolgozik.

A legfinomabb, az igényesebbeket megszólítani szánt rágalom szerint Orbán Viktor megosztó személyiség. A valóságban azonban másról van szó:

A világunkat mozgató hatalmas erők, az annyi névvel megnevezett megnevezhetetlenek, a „nem is létezők”, akik egyre növekvő önbizalmukkal egyre nyíltabban mutatkoznak meg, ők azok, akik a világot megosztották. Egy hagyományos világot akarnak lecserélni egy új és az ő vezetésük alatt működő világra. Ez ilyen végtelenül egyszerűen megfogalmazható tény.

Ennek érdekében hosszas befolyásoló – vagy nevezhetjük nevelőnek is – munka nyomán egyelőre a zsidó-keresztény kultúrkör emberét osztották meg. Most éppen a liberális ideológiákkal.

Kialakult a két oldal, és folyik a kettő küzdelme, amelyben egyelőre a normalitást módszeresen semmibe vevő fél van túlerőben.

A normalitás felén álló, tömegében még nagyobb, de képviseletében kisebbik oldal kezd ébredezni. Annak a neve, aki ennek magjait elhinteni elsősorban vállalta és merte: Orbán Viktor, csapata a FIDESZ-KDNP, hazája Magyarország. Ő és ők nem megosztották az ország választói tömegeit, a magyar nemzetet, hanem mertek egy gonoszul megosztott világban arra az oldalra állni, amely még hátrányban van, de, amely minden magyar és minden ember érdekében felveszi a küzdelmet az igazi megosztók és kiszolgálóik által kivétel nélkül mindenkit fenyegető veszedelemmel.

Még kevesebb, mint négy hét van hátra, és majd kiderül, mit szültek a megosztottság mesterségesen épített hegyei. Mi azt reméljük, hogy egeret, de minden lehetséges.

Ha nem reményeink szerint történnek a dolgok, akkor sem szabad feladni, a játszmának ugyanis így sem, és úgy sem értünk még a végére.

Naplójegyzet: 2024. május 15.

DÖBBENET

A gyűlölet, mint politikai eszköz, mint ideológiai alkatrész megszülte újabb gyermekét. A nagy világtervvel szembeforduló egyik politikus figyelmeztető áldozattá vált.

Hogy mi lehet a háttérben, még nem tudni, de egyetlen egy dolog biztos: a napi szinten élesztett gyűlölet ott van a középpontban!

Most mindenki erre figyel, és egy életveszélyben levő emberért aggódó többség mellett szomorú alkalom nyílik arra, hogy jobban megismerjük azokat is, akik a gyűlöletnek nevezett fegyver mesterlövészei.

Ez egyszer kíváncsiság vezérelte olvasóként, megnézem a máskor oly szigorú cenzorok által kitörlésre ítélhetőnek nem nevezett kommenteket. Hát ennyire sokan vannak, akik kivetkőznek emberi mivoltunkból, vagy eddig sem voltak embernek nevezhetők?

És elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mikor húzzák meg a véleményszabadság elvárhatóan létező felső határát? Amelyet inkább alsónak neveznék.

Mindez a következő napokban megszámlálhatatlanul és megszámlálhatatlan formában lesz majd hallható vagy olvasható. De ez a jelzésértékű, vagy azzá vált szörnyű esemény cselekvésért kiált. És nem csupán Szlovákiában.

A gyűlölet ugyanis nem ismer határokat.

Naplójegyzet: 2024. május 5.

REGGELI KÉRDŐJELEK

Reggelre ébredvén azonnal reánk zúdulnak a világ – manapság nem megnyugtató – hírei. És a nemzetért síró bús, papucsos – még borotválatlan – értelmiségi, máris kénytelen értelmét habozás nélkül megfeszíteni.

A francia elnök (már megint a franciák!?) a migránsok szolidáris elosztása során, kimondottan Közép (számukra Kelet) - Európát jelöli ki célpontnak. Hiszen milyen jogon vonják ki magukat e gyüttmentek ezen aktuális szent kötelesség teljesítése alól?

Erre természetesen megannyi választ adhatnánk, amire azonban már elméletileg sem lehet lehetőségünk, mert az politikailag nem korrekt. Gyakorlatilag meg pláne. Merthogy már a kussnál tartunk, s örülhetünk, ha ideig-óráig szavazati jogunkat megőrizhetjük.

Pedig mi közünk a migránsokhoz?

Ki döntötte nyomorba és akadályozta meg felemelkedését annak a világnak, ahonnan elindulnak érthető indíttatással és kellő indító (szervező) erővel?  Vajon nem a gyarmatosítók? És kinek voltak gyarmatai? Benyovszky Móricot állítólag kérték volna királyuknak Madagaszkáron, de őt sem azért, mert gyarmattá szerettek volna válni.

Ami pedig Nyugaton az álságosan társadalmi lelkiismeret-furdalássá fokozott rabszolgatartói múltat illeti, abban sem voltunk bűnösök, hiszen éppen közülünk adtak el ki tudja hány ezret a törökök Kelet rabszolgapiacain, s ennek emlékére a labdarugó pályákon – mérkőzéseink előtt – az ellenfél méltán térdepelhetne le.

A migrációhoz egyedüli közünk közvetett. Ugyanis Európa lakosságának kicserélésére egy osztrák-magyar, de nem magyar, hanem osztrák-japán gróf, bizonyos Kalergi készítette el a tervet 1923-25 táján, és közel egy évszázad után Soros György kezdett el dolgozni a megvalósításon, ő sem saját ötlete nyomán. Megbízói most kezdenek „spontán” felderengeni.

De más is eszébe ötlik a borotválatlannak. Európa készülődik a hozzájuk menekült ukrán férfiakat kiadni őrült országuknak, hogy ott derék hazájukat védő harcosok váljanak belőlük, abban a háborúban, amely elől elmenekültek. Ugyanakkor a vélt vagy valós háborúk elől menekült migránsokat bármi áron itt akarják tartani, sőt hozzánk is „eljuttatni”.

Aztán még nagyobbra nyílik a gondolkodás befogadó szöge, s a reánk és utódainkra, sőt az emberiségre leselkedő atomveszedelem kerül képbe.

A francia elnök (már megint a franciák!?) a gloire és a Grande Nation jegyében, és ki tudja kik által távvezérelve, vállalja egy a világot percek alatt elpusztítani képes atomkatasztrófa felelősségét. Azt a felelősséget, amelyet méltán lehetne történelminek nevezni, amennyiben utána még lenne történelem. Fukuyama sem erre gondolt, mikor a történelem végéről képzelgett.

Bizony arrafelé az európai szolidaritás gyökereit hiába keressük, sőt a keresztény szolidaritásét sem találni. Hiszen a „legkeresztényibb királyuk” a törökkel szövetkezve indult a Habsburgok ellen, aminek mi láttuk fő kárát, és francia ágyúk vágtak végzetes sort a magyar lovasok közt Mohácsnál is. De később, más körülmények közt sem lehetett számítani szövetségükre.

Majd lettek Trianon házigazdái és kvázi végrehajtói egy saját érdekeiket messze meghaladó nagy tervnek, mai gondjaink bölcsője körül bábáskodván.

Végül a gondolkodásba feledkező mégis kénytelen a borotválkozó pamacs hab(o)zását választani, és elkezdeni az új meg új kérdéseket felvető napot. Hiszen hiába töpreng, mert mindezzel szemben ott áll a „megmagyarázhatatlanul mindent megmagyarázó” válasz: az évszázadokon át sóvárogva várt és befogadónak hitt Európát, s az azt eluraló, tengeren túli hatalmat mozgató magasabb érdek immáron oly erősnek érzi magát, hogy fokozatosan leveti álöltözetét is, és jelzi, hogy az, amit demokráciának neveztek, és az, ami a törvényességet jelentette, el egészen az emberi jogok valóságos tiszteletben tartásáig, már idejét múlta. Csupán átmeneti álcája volt ama nagy kísérletnek, amely a világ végső meghódításával egy világkormány kemény irányítása alá terelne mindeneket.

Ott aztán más névvel megvalósulna az orwelli jóslat. Ott élne a sok, magát „egyenlőnek” képzelő termelő és fogyasztó, s fölöttük a Saul Alinsky-féle, és más hasonló módszerekkel generált mesterséges zűrzavart követően a rend után vágyakozók számára biztonságot sugárzó és magát isteni rangra emelő „egyenlőbbek” kis csoportja.

Annak idején a szocializmus építése közben keserves vígaszként keringett a vicc: „Tessék mondani, ez már a kommunizmus, vagy lesz még rosszabb is?”

Naplójegyzet: 2024. április 27.

      CPAC UTÁN

Az Uniónak ismét sikerült egyet előrelépnie a balliberális uralkodó elit által szolgált föderalizációs tervek megvalósítása felé. Közben féllábon állva várjuk június reményét, a választási eredményeket, a CPAC konferencia hangulata által is táplált reménységtől fűtve, de kellő önmérsékletet is tanúsítva.

A visegrádi négyekhez még hozzátartozó Lengyelország külügyminisztere kijelentette, hogy országa hajlandó az Európai Egyesült Államok irányába tett lépéseket támogatandó céllal, az egyes országok vétójogának megszűntetése érekében, még az alapszabály módosítását is elfogadni.

Mindez csupán az általunk méltányolt vagy megértett ruszofóbia miatt lenne, vagy sokkal inkább Tusk régtől ismert módon elkötelezett szolgalelke van a háttérben? Mellékesen még az atomfegyverek odatelepítésével járó célponttá válás felelősségét is magukra vállalnák, bár ez több mint lengyel belügy. Az atomháborút nem lehet a klasszikus háború szabályai szerint megítélni s annak felelőssége sem terjedhet ki csupán egyetlen országra. Közben egy ilyen lépés, egyes politológusok szerint, még az USA tagállamainak összetartozását is meghaladó birodalmi központ kezébe adna korlátlan hatalmat.

Ezért most félreteszek minden információt és véleményt, minden ellenszenvet és rokonszenvet, s csupán, mint kísérleti modellre figyelve kérdezem: - Ha 27 vagy nemokára talán 30 tagállam kormányának felelős magatartása, önvédelmi reflexe, hibaelhárító képessége helyett egyetlen kormány kezébe adjuk a kontinens közös sorsát, az mennyivel jelent nagyobb kockázatot, mintha harmincan figyelnek minden veszedelemre, és ha kell, még vétójuk árán is megvédik magukat s ezzel az egész kontinenst, vagy ha egyetlen kormánytestület egyetlen hibája vezethet végzetes, az egész unió sorsát meghatározó, döntésekhez.

Tudom, hogy ez fordítva is érvényes, vagyis egyetlen testület jó és előrevivő ötletét harminc oldalról bírálni esetleg támadni, okozhat jelentős hátrányt.

De! A kettő közül melyik az, amelyik nagyságrendekkel fontosabb egy veszedelmekkel teli világban, miközben az újabb válságkorszakát éli a többpólusúvá válás szülési világfájdalmai közepette, és biztonságos megoldást is kell jelentenie most, amikor legújabb szakvélemények arról vitáznak, hogy 72 vagy csak néhány perc szükséges a teremtés csodálatos földi művének megsemmisítéséhez.

Választ nem lehet adni. Sajnos nem, ugyanis az, amit józan észnek neveznek, már a politikai korrektség határain túlra űzetett.

Világunkban a normális és az abnormális küzdelme folyik a jó és a rossz alternatívájaként. Mindegy, minek nevezzük. S ez egyben a föderalista és szuverenista tábor vagy inkább szellemiségek küzdelme. Nem országok táborai, hanem határokon belüli törésvonalak által kettéválasztottak között.

Sajnos a globalizmus évszázados előkészítő munkája nyomán identitásukat egyre inkább elveszítő tömegek nem tudni, hogy milyen arányban voltak képesek megmaradni a normalitás mellett. Identitás és szilárd értékek elfogadása nélküli ember bármerre térítgethető. Ez is volt a cél.

A keleti „tömb” egykori kiszolgáltatottjai valamivel éberebbek, mert tapasztaltabbak mint a nyugatiak, akiket éppen a jólét miatt sikerült közönybe süllyeszteni. Ugyanakkor 30 év nyugatosodó életmódja már itt is hatott annyira, hogy beszélgetéseim során a kényelmes oda nem figyelés, az információktól való ódzkodás miatt egyre nagyobb hályog kúszik a szemekre. Ezzel naponta lehet találkozni a társadalom legváltozatosabb rétegeinél.

A szemek nyitogatása, a szívek megszólítása, a józan ész ébresztgetése kevesebb, mint másfél hónap alatt vezethet-e a várt eredményre? Mit lehet várni olyanoktól, akikre egy atomháború jelentette végzetes veszedelem sem képes a normalitás irányába terelni, s eltompult veszélyérzetük helyett a gondos munkával felépített gyűlölet, a csak azért is vesszen a másik oldal önpusztító igénye munkál.

És a végére minden vita alkalmával marad a kérdés: vajon ők, akik az egészet irányítják, nem féltik magukat, övéiket, utódaikat? Vagy már nem is tartják magukat embernek?

Naplójegyzet: 2024. április 27.

      DECRETUM: UGROS ELIMINANDOS ESSE

1117 évvel ezelőtt Gyermek Lajos és feltételezhető tanácsadói dekrétumot bocsátottak ki a terveikbe nehezen beilleszthető magyaroknak, mint zavaró tényezőnek a végső kiiktatására. Azt látták jónak, ha eltávolítják őket Európa testéből. A frankok biztosra mentek, és hatalmas túlerőt vonultattak fel.

A magyarok tudták, hogy mindent eldöntő ütközet (ütközetek) következik (következnek). A lenni vagy nem lenni kérdését már Shakespeare előtt is megfogalmazhatták, és nem magasröptű elmélkedések formájában, hanem a megmaradás vagy eltűnés nyers valóságának ismeretében.

Más volt akkor még a nemzettudat, de a hazát kereső és megmaradni akaró közösségek egysége is egy ősi együvé tartozás erejével hordozta magában az áldozatvállalásnak az önfeláldozásig menő tudatát, a nemcsak önmegvalósításban gondolkodó ember, hanem a közösségében élő egyén, azt szolgáló természetességével.

Az eredmény pedig az volt, hogy véglegesen hazát nyertünk (vagy kitudja: visszanyertünk?), és a dekrétumot kibocsájtók meg azóta már más formát öltöttek. Az elpusztításunkra felesküdött mai túlerő a végső csatára készül. Ezzel pedig tisztában kell lennünk!

De vajon a mostani – nemzettudatnak nevezett – összetartó erő milyen? Létezik-e egyáltalán? Hiszen a mai ellenség már sokkal alaposabban tervezett, s évszázados előkészítő munkával rombolta, pusztította ezt a számára nemkívánatos valamit. Nem véletlen, hogy most támad, amikor már úgy érzi, az ellenállás legnagyobb tartalék ereje végleg megroppant?

A magyarság régi közösségtudatát, a vele járó áldozatvállalás képességét feledve, hasonló erényekkel rendelkező új nemzettudatában megroppanva készül arra a modern kori pozsonyi csatára, amely megfoszthatja vérrel szerzett, s megannyi szenvedés árán megtartott maradék hazájától.

Most nem buzogányt forgatva, lóhátról hátranyilazva, személyes életet kockára téve kellene helytállni. Csupán el kéne sétálni a közeli szavazóurnáig és egy papírdarabot, azon apró jelet ejtve, beledobni.

Hogy a magyar társadalom mennyire ismeri a valódi tétet, csak sejteni lehet. De tenni és hinni kell. Segíteni magunkon, s remélni, hogy az Isten is megsegít.

Ébresztgessük a szunyókálókat, magyarázzuk el a valóságot a megtévesztetteknek.

Azt se feledjük, hogy mint évezredes önvédelmi harcaink során annyiszor, úgy most is magunk mellett Európát védjük. Azt az Európát, amely már valójában nem létezik, csak bennünk él. Bár darabjaiba talán túlélheti a nagy, mindent eltörlő kísérlet utolsó rohamát, amelynek a mi új pozsonyi csatánk most szerves részét képezi. Túlerő dolgában is, de főleg példája által.

Ezt nevezte Németh László kovásznemzetnek!

Naplójegyzet: 2024. április 29.

            REMÉNYÜNK LEHET-E A FÉLELEM ÉS AZ ÉRDEK?

Két fontos eseménynek adott helyet nemrégiben a Millenáris. Itt jelentette be a Fidesz választási manifesztumát, és itt zajlott 3000 résztvevővel a világ konzervatív köreinek nagy találkozója, a CPAC.

Mindkét eseménynek legmeghatározóbb témája és üzenete a háború vagy béke kérdése volt, nem véletlenül.

Két világégéssel a hátunk mögött már a harmadik személyes háborús emlékkel nem rendelkező nemzedék tagjai születnek. A fenyegetettség érzésének egészséges figyelmeztető hatása nem működik. Az utca embere választói preferenciáit számos esetben nem ennek megfelelően alakítja. Sokkal fontosabb sokak számára a mély gyökerekkel rendelkező, de mégis felületes gyűlöletigény, az indulatokra és alantas lelki töltetekre építő propaganda hatása.

Az atomháború veszedelme azonban nem rémhír! Sötét, de nagy érdekek által döntéshozói pozícióba emelt, erre kinevelt vagy kiválogatott vezetők irányítják földi dolgainkat. Miközben a végső tragédia kockázatával fenyegető verbális játszmák folynak, történelmi példákra nem gondolva hanyagolják el a tűzzel folyó játszadozás tilalmának józan parancsát. Semmibe veszik, hogy most először érkezett el az emberiség odáig, amikor földi viszonylatban tudja megsemmisíteni a teremtés minket körülvevő csodáit, velünk együtt. Még büszkék is erre, de nem jut eszükbe ennek másik és elérhetetlen oldala: teremteni soha nem fognak tudni.

Találgatások folynak, hogy 72 perc vagy még kevesebb is elég lehet a „nagy mű” elpusztítására. Az unió pedig mintha önmagának mondana ellen, verbális hadakozásnak hitetné el, de Makron éppen most készülne valamilyen közös atomstratégia kidolgozására. Tehát mégis?

Csakhogy – szerény civil véleményem szerint – egy atomháború esetén semmiféle acélkupola nem védhet meg. A sugárzás nem ismer határokat, s maga a természet gondoskodik arról, hogy légáramlásai útján célpont és célzó együtt váljon áldozattá. Vagy a kilőtt atomtölteteket hordozó eszközöket lepkefogóval csípnék el és zárnák csernobili típusú betonszarkofágok alá? A levegőben felrobbantott atomrakéta pusztító sugarai közel és távol, előbb vagy utóbb, mindenkit elérnek.

De sajnos az őrület ideológiáival manipuláló hatalom ma túlerőben van.  Mi hát a remény?

Földi nyomorúságunkban csak két dologra gondolhatunk. Az egyik a félelem, saját bőrük féltése. Tudniuk kell ugyanis, hogy ők sem sérthetetlenek egy ilyen katasztrófa esetében. A másik a gazdasági érdek. Mert a globalizációs profit érdekeivel nem egyeztethető össze egy világkatasztrófa. És természetesen, akik világkormányra készülődnek, talán nem akarják felszámolni leendő kormányzóságukat?

Mindez persze csak feltevés és reménykedés. Az egyedüli biztos támaszunk azonban csak a Teremtő akaratába vetett bizodalom lehet.

   

Naplójegyzet: 2024. április 20.

VAKOK VAGY VAKLÁRMA

A kampány elkezdődött. Egymásnak feszül kampány és ármány. Igazság és hazugság.

De miért kell ennek nálunk így lennie? Hova lett a demokrácia szépsége, tisztasága, a különböző programok nemes konfrontálásának ideje? Vagy nem is volt ilyen, csak mint igény, remény, terv, kísérlet?

         Most nem a meggyőződések egymást meggyőző munkálkodásának idejét éljük. Most a józan ész diktálta meggyőződés programja küzd az idegen érdek által vezérelt és a választót józan esze ellenére, azt kikapcsolva meggyőzni próbáló igyekezettel.

         Ez utóbbi pedig nem történhet az elméletben elvárt választási küzdelem szabályai szerint. Itt nem érvekkel vonul fel az ellentábor, hanem a választói csoportok általuk meggyőzhetőnek vélt és gyenge pontnak remélt sorait akarja ármányosan maga mellé állítani. Erre pedig felhasznál minden eszközt, átlép minden szabály határain, bevet minden megtévesztő, s ha kell megfélemlítő erőt. Főleg pedig azt a felismerést, hogy emberi gyarlóságunk kitapintható területeire épít.

Mint erről már többször szót ejtettem, ilyen a gyűlölet, az irigység, ellenségkeresés rejtett igénye, vagy legalsó, de igen fontosnak bizonyult szinten az álhír elfogadásának öröme, a közönséges pletyka, amelyet a suttogó propagandától kezdve minden más módszerrel próbálnak terjeszteni.

Elcsodálkozunk a képtelen hazugság felvállalásának tényén. Hogy lehet ez? Hiszen átlátszó és önleleplező. Csakhogy ennek filozófiája fordított. Ugyanis, aki átlát rajta, az úgyis másnak a szavazója, gondoljon csak azt, amit éppen akar. Aki viszont nem, az többségében lelkesen adja tovább, és toboroz további szavazókat az övéi közül.

Látom a standokat, és azt, hogy életveszélyes célokat szolgáló pártok sátrai mellett aláírók várakoznak. Ránézésre és többségükben kulturált emberek. Nem tudnám mai szóval bunkóknak nevezni többségüket. Hogy lehet ez?

Mert amíg a játszma belpolitikai harcok mezején zajló hatalmi, gazdasági érdekek mentén folyt, megmagyarázható volt.

De most?

Most, amikor egész megszokott közép-európai kiegyensúlyozott életmódunk, egész évezredes kultúráját a világ számára felmutató, azt sokban átadó európai létünkön túl maga a lét a tét.

Nyíltan és deklaráltan folyik a háborús készülődés. Ismeretes, hogy egy kiszélesedő háború csak világháborút jelenthet, s annak vagy eleje, vagy főleg a vége, amikor a vesztes a sarokba szorított patkány minden mindegy agresszivitásával támad, nagyon nagy valószínűséggel atomháborúvá válhat. Amikor kiszámították már, hogy a meglevő atomarzenál bevetésével, ahogy a katonai szakértől mondották, a föld percek alatt a kőkorszakba bombázható vissza, akkor, csupán mert gyűlölünk, mert hiszékenyek vagyunk, vagy csak…  a pusztulás gátlástalan kockáztatói mellé állunk?

A liberális meggyőződésüket fennen hirdetőktől kérdezem: vajon mit tesz most egy ép ésszel és ép lélekkel rendelkező ember? Vajon, mert a letagadhatatlan eredmények mellett elkövetett vélt vagy valós hibáiért nem kedveli a Fideszt, inkább a halálba rohanna, pontosabban a megsemmisülésbe vinne valamennyiünket?

Ahogy az aláíró standokat nézem, sajnos nem kevesen vannak ilyenek.

Vakok ők, vagy vaklármának képzelik azt, amit naponta akár láthatnak is?


Naplójegyzet: 2024. április 19.

NEM MONDHATJÁK EL SENKINEK, DE KI MONDJA EL MINDENKINEK?

(Avagy amit nem lehet és amit kell!)

Mi magyarok szeretünk okoskodni, az „észt osztani”, bölcsnek, vagy legalább jól informáltnak mutatkozni. Ami még nem tragédia.

Amíg a labdarúgás, az egészségügy, esetleg akár a múlt a téma, valóban nem. Más a helyzet a politika esetében, különös tekintettel a külpolitikára.

Ez utóbbi egyre inkább válik veszedelmessé, hiszen a világot vesztébe kormányzókkal szemben egyedüli reményt jelentő választási év előtt a választói tisztánlátás megzavarása igen nagy veszedelmeket rejthet magában.

Természetes a sorsdöntő kérdések mögé látás igénye. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló, látszólag kimerítő mennyiségű információ arra ingerelhet, hogy biztosnak hitt jóslatokba bocsátkozzunk. Csakhogy a politikai életben, a mostanság egyre fontosabb külpolitikában sok, igen sok az olyan információ, amely nem publikus. Ez a politikusi munka és felelősség velejárója.

Van ilyen más esetekben is, és akkor elfogadjuk, természetesnek találjuk. Például a bűnügyek nyomozási szakaszában.  De erről már volt szó az előző jegyzetekben.

Ilyen információ lehet a hátterében akár az olyan lépéseknek (máskor azok elmaradásának), amelyek az okoskodó vagy csak tájékozódni akaró választó szemében hibának tűnhetnek.

Ezért kell megértenünk azt, hogy felelős politikusaink a nemzetközi élet ellenlábas aktorainak számunkra értelmezendő tetteit többnyire csak tévedésnek, hozzá nem értésnek, tehetségtelenségnek stb. tudják be, ahelyett, hogy nyíltan kijelentenék: bűnről, mögöttes erők kiszolgálásának céljából erőltetett döntésekről, azoknak gondos válogatás, sőt nevelés útján a megfelelő pozíciókba helyezett végrehajtóiról van szó.

Néha – az utóbbi időben talán gyakrabban – előfordulnak célzások erre, de a nagyközönség számára ezt elmondani az esetek döntő többségében mások hivatottak. Politológusok, elemzők, tudósok stb.

A nagy politikai megnyilvánulások, beszédek, kiáltványok szövegeiben nem találni hasonlót. Nyilvánvaló, hogy ennek oka van. A patikamérlegen kimért tapogatódzás, a falig lépés, majd hátralépés páros alkalmazása és sok más szakmai előírás a politikai hivatás mesterségbeli oldalának tartozéka.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeket a titkokat megőrizve, bizonyos kifelé tabunak számító információkat mégis el kell juttatni a nagyközönséghez.

Ennek eszköze és egyben akadálya a média is, hiszen a médiahasználók többsége saját buborékjában él. Csak azt olvassa, hallgatja, nézi, amit olvasni, hallani, látni szeretne.

Nehezen törhető át a médián belüli fal. Egyeseknél valóságos vasfüggöny. Elvi kérdés, hogy tudni sem akar másról.

A legnagyobb létszámú szereplő azonban a közönyös, a szocializációs alapon elzárkózó vagy szkeptikus választó.

A nap szokásos programjában előforduló megannyi találkozás is erről győz meg. Alig másfél órája például egy derék magyar (és az élet napi teendői terén kimondottan ügyes) asszonysággal szóba elegyedve kérdést tett fel a választásról. Nem sokat értett belőle, és a budapesti helyzetről beszélgetvén fogalma sem volt arról, hogy mi a méhlegelő, mi az a korrupció, mi a fonódó villamos, s pláne, hogy mi a genderpropaganda. De a migráció és a háború dolgában is csak töredékes ismeretei voltak.

Gondoljuk csak el, hogy az ilyen potenciális választót milyen könnyű félrevezetni, benne indulatokat ébreszteni, stb.

Ne csodálkozzunk tehát, mikor már az unalomig menően ismételnek érveket a kampány során a médiában, sőt csatlakozzunk mi is, és nyitogassuk a szemeket, segítsünk elmondani mindenkinek „a hírt”. Velünk közös és saját, jól felfogott érdekükben.

Most a legfontosabb és legkönnyebben megértethető a háború és béke kérdése. De azt se feledjük, hogy: minden mindennel összefügg!


Szász I. Tas

     Naplójegyzet: 2024. április 15.

A BESZÉD

Megvolt hát a balliberálisok kampánynyitó gyűlése, és az árnyékasszony rájuk is vetette férje árnyékát. Az egyelőre még szemlőhegyi fehér asszony fénylő fekete haja, mint korabeli kaucsukbabák hajzata tapadt fejére, miközben szavai üléseikhez tapasztották a hallgatókat, kiket feltehetően „tapsnagyok” vezényeltek sűrű tenyérverdesésre.

A színpadon ott mutatta magát a tisztséget (még?) viselők hada. Sokatmondó volt a kép. Ugyanis tőle balra V. Naszályi Márta, jobbra pedig Niedermüller Péter ült. Naszályi egyszer el is mosolyodott, Péterünk, mintha gondok gondjai által szántva merült volna gondolataiba. A mögöttes sokadalomban hátul balra a vizek szépséges lovasa egyetlenegyszer premier plánban szélesen elmosolyodott.

A terem szép számú közönsége - a precíz tapsolástól eltekintve - mintha kötelességét teljesítette volna, de nem a hallottak által lelkesülve maradt ülve. Ők is tudták, hogy ez a remélt választóknak szól. Nekik is tudniuk kellett, mindez nem igaz. Természetesen lehettek ott olyanok, akik azt hiszik el, amit jó hallani. De ilyen minden oldalon akad.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy semmiféle potenciális veszélyt nem rejt magában ez a teremnyi töltet. Hiszen jól tudhatjuk, mögöttük egy sokkal nagyobb erőt képviselő hatalom ködlik fel nyugat felől, sőt ki tudja még honnan.

Ne feledjük az általam annyit emlegetett egészséges veszélyérzetet.

  De!

  Lássuk a teljesítményt!

Klára asszony, el kell ismerni, egy retorikailag kifogástalan beszéddel szolgált a rá figyelő hallgatóknak, köztük férjének és az ismételt összefogás ő mellé rendelt kevés képviselőjének. Hiba nélkül, lendületesen, minden meggyőző erejét latba vetve beszélt.

A tartalommal azonban már ennél sokkal nagyobb bajok voltak. Ugyanis, miközben a Fidesz-korszak alapjainak végzetes repedezését hirdette, az ő kormányzásuk után maradt romok eltakarítását követő letagadhatatlan eredményeket sorra kudarccá magyarázta át. Tehette volna ezt néhány valós sikertelenség felnagyításával, vagy egyelőre még folyamatban levő lépések hibává magyarázásával, de ő többet akart, és a legszebb eredményekbe is belegázolt nagy önbizalommal.

Figyeltem a közönséget. Az arcok merevek voltak. Kötelességtudók. Tudták, hogy nekik ezt kell hallaniuk, de már nem hitték. Ami persze nem változtat választói elkötelezettségükön.

Mert semmi sem számít, csak egy: eltakarítani az Orbán-rendszert, bármi áron, az ördöggel is összefogva, a pokolra is alászállva. Hiszen a beteljesült gyűlölet a legcsodásabb érzés. Vesszen az ország, vesszen a kontinens, a világ, s azokkal akár a saját már élő vagy megszületendő utód is, de „azorbán” az menjen!

S hogy ez így van, arra a legnyilvánvalóbb bizonyíték éppen az, amiről a kiváló szónok egy szót sem szólt.

A beszéd megfeledkezett a minket együtt és pártok érdekei felett, határok felett, vallások felett, sőt végkimenetelben akár birodalmi érdekek felett is fenyegető legnagyobb veszedelemről, az önmagát már nem leplező háborús uszításról.

Nem mellékesen az sem volt véletlen, amiért nem szólt az európai jelleget magán viselő civilizált világ népességének kicseréléséről, átalakításáról szóló tervekről – vagyis a migrációról – semmilyen formában.

De gondoljuk csak el, mit is mondhatott volna?

A kitűzött célok közt csak a felettes erőiktől kapott részfeladat szerepelt: Magyarországot kiszolgáltatni a pusztító erőknek.


Naplójegyzet: 2024. április 8.

KONTINENTÁLIS „KÖZLEKEDŐ EDÉNYT”?

Bár, mint hallani, a fizikaoktatás végveszélyben van, a közlekedőedények törvényét a többség ismeri. Ezúttal egészen más területen alkalmaznám példa gyanánt. Nem a laboratóriumok üvegcsövekkel összekötött edényzetének világában.

Kontinensek népességének „egymással közlekedését szervező” világterv működésére, s annak következményeire gondolok.

Először utalok a már többször emlegetett Kalergi gróf 1923-25 körül napvilágot látott tervére az európai kontinensen végrehajtandó lakosság átalakításról, másodszor pedig Soros György nyíltan bejelentett javaslatáról, amely szerint Európának évente egymillió jövevényt kell befogadnia.

Az előbbi látható módon gyökeret vert, s ennek jegyében az utóbbi is működésbe lépett. 2015 óta Európába saját statisztikái szerint éppen évi egymillió migráns érkezett.

Figyelemre méltó véletlen!?

Csakhogy a demográfiai palack kinyitása felbecsülhetetlen nagyságú számokat mutató jövővel fenyeget. Pedig középtávon az egymillió már elég volna a Kalergi tervhez.

A kevert népességű Európa gondolatát nyilvános programként Coudenhove-Kalergi gróf fogalmazta meg az 1925-ben megjelent Gyakorlati idealizmus című kötetében. A Kalergi-terv - Európa jövője - Európa halála című, végre magyarul is információt nyújtó kötet felvezetője szerint Európa, egyetlen államba szervezve, népeit sötét bőrű ázsiai és afrikai keveredéssel összeolvasztva nem maradhat tovább fehér bőrű népek otthona, ekként véve elejét annak, hogy itt még egyszer nemzetállamok jöhessenek létre. A könyvet az teszi különösen időszerűvé, hogy Európa mai vezetői szemlátomást a Kalergi által felvázolt terv szerint próbálják átrendezni a kontinens etnikai összetételét és az Európai Egyesült Államokat létrehozni, figyelmen kívül hagyva jóformán minden gazdasági, kulturális, pénzügyi és civilizatórikus fejlettségbeli különbséget.

De lássuk a számokat.

Afrika mai lakossága 1,448 milliárd, és ez 2050-re 2,5 milliárdra fog nőni. A globális lakosságnövekedés 25 százalékát Afrika adja majd.

Afrika területe háromszorosa Európáénak, s lakossága ma háromszorosa, 2050-re, ha Európa nem lenne mesterséges beavatkozás áldozata, akár hétszerese is lehetne.

Az egy főre jutó GDP terén Európa majdnem tizenegyszeres előnyben van,

Jelenleg 448 millió európai a maga átlag 27 000 dolláros fejenkénti jövedelmével áll szemben a migráció gondjával. (Szándékosan nem rémévelt írtam). Ne feledjük, Afrika csak az egyik forrása ennek.

Amennyiben csak onnan évi egymillió migránst befogad kontinensünk, 2050-ig 26 millió „menekültet” részesít szolidaritásából, miközben az importált születésnövekedés és az integrációs kísérletek gondja teljesen átalakítja biológiai, politikai és gazdasági önmagát. Ugyanakkor Afrikára a legkisebb hatással sem bír, hiszen a várt 2,5 milliárdnak egy százalékát részesítette előnyben.

Ezenközben az Afrikát más eszközökkel hatékonyan segíteni képes Európa elveszíti segítőképességének jelentős részét az említett területeken bekövetkező hanyatlás nyomán. Afrika egy százalékát, a többinél talán ügyesebb, életképesebb, kezdeményezőkészebb lakost, főleg fiatal férfit. Utóbbi nem sok, de nem is semmi, ha a feltételezett – saját földjén bevethető – teljesítőképességre gondolunk.

Íme a társadalmi mérnökösködés – mint a természet törvényeibe történő beavatkozás – ártó hatása.

De mi történne akkor, ha ez a „lakossági közlekedő edény” teljes erővel beindulna és a folyadékok törvényei alapján kezdene működni? Ami nem kizárható! Ráadásul ez még csak Afrika!!

Eleddig a természet sokat emlegetett leigázása még senkinek sem sikerült. Isteni alkotásról van szó, és a teremtés törvényeiről.

Ennek megfelelően kell a jövőbe tekintenünk. Ugyanis gyönyörű világunkat feladattal kaptuk. Szolgálnunk kell azt, és ésszerűen hasznosítani szükségleteink szerint, de nem leigázni, sarkaiból kiforgatni.

Íme, a világ nagy dolgaiban is csak rombolni képes a „birodalom” szolgálatában működő komprádor világ.


Naplójegyzet: 2024. április 7.

„BÁRDUL VAGY BÁRDOLATLANUL?”

Arany Walesi bárdok című költeménye nemcsak hazai körökben ismert, de maga Wales is magáénak tekinti. Sőt, tekintheti sajátjának az egész világ, hiszen mondanivalója általános és örök érvényű.

De vajon különböző korok ellenállóinak lehet-e általános példa?

Edward király fakó lován egy néma tartomány fülledt, félelemtől terhes csendjében lovagolt. És ezt ama 500 bárd önként vállalt tűzhalálának égbekiáltása törte meg a maga szótlanságával.

Vajon manapság, amikor a pénzügyi világhatalom, vagy nevezzük mi is „birodalomnak”, előreküldött lovasai, sötét ménjeiken lépkedve, éppen ellenkezőleg, a mesterséges zűrzavarkeltés ágyúdörgéses zajában szemlélődnek, eredményre vezetne-e önként tűzhalálba menetelni, vagy akár csak némasággal tüntetni?

Kérdezem: azok, akik most – ármányosan – vegytiszta politikát hirdetve azt a látszatot keltik, hogy ők lehetnek a sikeres jövő reménysége, elhiszik, hogy az embertelenség sátáni erőivel szemben esélyük lehetne a túlélésre, vagy éppen ellenkezőleg, azoktól kapták a feladatot, hogy megfordítsák a „módszert”?

Miről is beszélek?

Nos, lépjünk egyet hátra, és nézzük meg, mi lehetett a hazát elárulni kész politikai erő, vagyis a kontinentális komprádorok által segített, sőt irányított helyi komprádorok módszere.

Ezek egyetlen sikerült ötlete az „Orbán-gyűlölet” elméleti kidolgozása és gyakorlati megvalósítása volt. Egyébként csak a tagadás, az örökös „nem” és semmi alkotó, előremutató ötlet vagy szándék nem jellemezte őket. Ugyanakkor a gyűlöletnek, mint politikai harci eszköznek alkalmazásával, az ember (tudjuk,valamennyien gyarlók vagyunk) rosszabbik oldalára épített. Gyűlöletigény, irigység, pletykaéhség, a könnyebbik út keresése stb.

Most az új próbálkozás során fordítana egyet, s maga mellé állítaná a naivitásukban „bárdi” lelkületűeket is. Azokat, akik hibátlanságot várnak el – ami tudjuk, hogy emberi viszonylatban lehetetlen –, akkor, amikor élet-halál harcban áll hazánk és a nagyvilág rohan a vesztébe, amikor valóban forr annak bús tengere.

És mindennek a teteje, hogy saját, közös karámba terelnék a farkasokat és bárányokat, a „bárdokat és bárdolatlanokat”, a galambokat és héjákat.

Az ismeretlen forrásból szervezett tüntető közönséget nem helyes becsmérelni. Megérdemelnék azok, akiket egy különleges szűrő ki tudna választani. De a többség félrevezetett, alulinformált, buborékba zárt, naiv, és egy csak kemény módszerekkel védelmezhető ország valós helyzetét nem ismerő, vagy fel nem ismerő sokaság.

Gátlástalan erőkkel állunk szemben, és itt nem megoldás, ha dalolva vonulunk a jól elkészített máglyákra. Itt a parazsat a hóhérok lába alá kell seperni, és amíg nem csak a magyarság, nem csak hazánk, de az emberiség vesztét okozó máglyák égnek szerteszét, nem a hibák keresgélésének ideje van. Reményünk szerint az az idő is eljön majd, és akkor elkezdhető a szükséges csiszolás, finomhangolás.

Most azonban egységes erőre, az árulók leleplezésére, a félrevezetettek megvilágosítására van igény. Ordító igény.

Tudjuk, a család összetétele letagadhatatlanul: anya, apa és gyermekek.

Egy három kamasz fiúgyermeket nevelő család került most a történet középpontjába. Egyik oldalon a gyermekeit féltő, értük kényszerű áldozatot is vállalt anya, másikon a – mások által hasznosított – bosszúvágyát kielégítendő, fiait akár a háborúpártiak kezére hagyni is képes apa.

Mert most ez a tét, és nem zsaroló módszerek elfogadhatóságán, hatalmi eszközök kinek hogyan tetsző vagy nem tetsző játékain vitázni vagy nem vitázni.

Szomorú, hogy ennyi ember képtelen látni a veszélyt: létünk a tét!

Naplójegyzet: 2024. március 31.

HÚSVÉT HAJNALÁN

A feltámadás misztériumát hordozó hajnalon, amikor arra gondolunk, amint az asszonyok üresen találják a sírt, éppen óráinkat igazgatjuk. Új időszámítás, de csak ennyi. Csak a mánusok vándorolnak előbbre egy órányit.

Ebben is van valami jelképes. Hiszen a húsvéti elcsendesülés gondolatgazdag hangulatában elkerülhetetlenül érezzük, hogy bizony nagy szükség lenne egy másféle új időszámításra. Nagyon kellene, mert egyre világosabban látni, amint egy katasztrófa felé rohanunk mindahányan. És ebben nincs kivétel, törésvonalak szaggatta világunk megannyi oldala között. Csak egy feltámadással felérő újjászületés menthet meg.

A hajnali rádió tudósítása szerint létezik már katasztrófatudomány is. Létezik és figyelmeztet. Csakhogy figyelmünket sok más történés és szándék tereli el a legfontosabbról.

A reánk bízott világ pusztul, s már ott tartunk, hogy a termőföld haszonleső kihasználása nyomán kevesebb mint 50 év múlva lehet az utolsó hagyományos aratás a glóbuszon. De még addig is a létező 4-5, földünket élelmező zónánk közül, ha egyszerre kettő vagy három például aszály áldozatává válna, kitörhetne egy globális éhínség.

S itt a hajnali gondolat érthető módon fordul más irányba.

Hiszen azok, akik a hagyományos európai modell szerint szerveződött életmódot folytató térségekben ama Saul Alinsky módszerével zűrzavart keltve szeretnék elérni, hogy a tömegek maguktól kiáltsanak egységes, erős, akár diktatórikus vezetésért, vagyis világkormányért, mást se kell tegyenek, mint kivárni tétlenül az elkerülhetetlent, s máris eljön a pillant mikor megmentőért, biztonságért kiált a lenézett massza. És ez egyben a másik kérdésünkre is válasz. Hiszen elkerülhetetlenül jut eszünkbe: jó-jó, bedaráltak minket európai keresztény kultúrkörben nevelkedetteket, de mit tehetnek a többi civilizációval?

Hát íme: csak ennyit, vagyis semmit, és ölükbe hullhat a vélt „istenné válás” lehetősége, ama régen várt nagy káosz, melyben aztán kiteljesedhet a nagy terv is.

Az erre utaló tétlenség máris jól észlelhető. Máris mintha elkezdtek volna – a mondás szerint –, hátradőlni, és a sokat emlegetett kávét megrendelni.

Ugyanakkor észrevesszük, milyen kevés információ birtokában „osztanánk az észt”, s szeretnénk átlátni a szitán, meglátni az igazságot és felismerni a hazugságot. S mégis ébernek kell lennünk és birtokában legalább a lármafáknak.

A húsvéti gondolatok napjaiban felbukkanó megsejtése kicsinységünknek, kiszolgáltatottságunknak közelebb visz a teremtés nagyságának megértéséhez.

Aggodalmaskodunk, szorongunk, figyelmeztetnénk is, de sokszor úgy érezzük, mindez olyan, mint azoknak az ebeknek az ugatása, amely a karaván haladását kíséri.

Nos, mindez így lehet, de egy tényt ne feledjünk. Ugyanis eleddig minden isteni pozícióért szerveződő utópia elbukott a teremtés törvényeinek semmibevételén.

És addig? Addig viszont generációk fognak szenvedni, és nem keveset. Azt, hogy ez miként válik hasznunkra, még nem tudjuk megérteni. De próbálkozzunk, mert ígéret szerint semmi sem értelmetlen. Feladattal érkeztünk, s miközben ennek megfelelni próbálunk, figyeljünk a veszélyre, ami mégis felismerhető.

Az Isten, Haza, Család, vagyis a hit, a nemzettudat és a jövő biztosítása kivétel nélkül magában hordozza az áldozatvállalás, valamint az egészséges veszélyérzet szükségességét és egyben lehetőségét is.

Naplójegyzet: 2024. március 29.

NAGYPÉNTEKI GONDOLATOK

Ügyes-bajos gondjaink, a világ ügyetlenkedése (?), vagy hazai ügyeskedők meg ügyefogyottak, esetleg ügyeink akadozó ügymente során annyit mérgelődünk, bosszankodunk, kesergünk, nevetünk vagy sírunk, de talán a húsvéti ünnepkör megfékezheti olykor fékezhetetlenül száguldozó hangulatunkat, s helyes mederbe terelheti, lecsendesítheti, alkalmassá teheti arra, hogy az igazán fontosra figyeljen.

Mert olyan időket élünk, amikor a legfontosabb, az üdvösség dolgában inkább a zavart félrenézés, földi sorsunk vonatkozásban pedig a mindent eltakaró indulat, a szubjektivitás terelhet el a legnagyobb, támaszt adó hit felé mutató, illetve a józanul gondolkodás útjáról.

A tudatosan kidolgozott metódusok sokaságával reánk szabadított neoliberális ideológiák több mint száz esztendő alatt (mert első jelei már akkor megjelentek) sikeresen terelték Európát saját keresztény gyökereinek feladásához, ami nem csak egy ideológia, nem csak egy értelmiségi okoskodás, hanem a kontinens lakosságának, a tömegeknek, hagyományos életével egyet jelentő biztos talaj elingoványosítását jelentette.  Ez az ingovány lassan mocsárként kezdi elnyelni áldozatait. Ebben a helyzetben pedig a sokaság nem képes önálló, a hagyományos európai észjárásból fakadó döntéseket hozni saját sorsa dolgában.

A mindenre vigaszt nyújtó erős hit, a józanul gondolkodni segítő keresztény kultúra híján a kontinens védtelenné vált, és most kontinentális komprádorok játszadoznak jövőjével, a jelen önkényes átszervezése által.

Ha eleddig álorcát és álruházatot öltöttek, mára oly nagyra nőtt arcuk, hogy már nyíltan mernek vicsorogni és a félelem eszköztárát is reánk bocsátják. Játszadoznak az atomháború fenyegető rémével, azzal, ami, ha bekövetkezne, nekik sem kegyelmezne. És mégis!

Hosszas „rombolást-építés” munkája van mindezek mögött.

A kontinens egy részét jóléttel, a másikat egy diktatúra nyomorával nevelték át. A legsikeresebb az előbbi volt, de a keresztény gyökér átmetszésével az utóbbi is megtette a magáét. Rosszban a jó csupán a nagyobb tapasztalt volt, amely Európa keleti felének még birtokában van. Még! De lassan kihal a tapasztaltak nemzedéke, és a beáramló Nyugat magához ragadja az újabb generációkat.

Hol van itt a kiút?

Hol van a húsvéti remény, a feltámadás, az újrakezdés, leegyszerűsítve: a jó győzelmének esélye?

Nagy távlatban minden bizonnyal ez lesz a végeredmény, hiszen a természet, a teremtés erőivel szembeszállni nem lehet. A természet és az emberi természet leigázására felesküdött kommunizmus csődje még nem volt elég tanulság. Sőt. Éppen annak új változatai ütik fel fejüket egyre többfelé. Vagyis a végső győzelméig még további keserves küzdelem, tehát sok szenvedés vár az emberiségre. Igen így, ennyire kiterjesztve a bajt, mert a globalizáció ezt is világméretűvé tette. Hol ilyen, hol olyan, hol kisebb, hol pedig nagyobb mértékben szenvednek a növekvő tömegek, és még csak csírái látszanak annak, ami aztán a gonosz munkájához hasonló lassúsággal, de elkerülhetetlenül fogja térdre kényszeríteni a történelem eme legújabb utópiájának hatalmas terveit. Mert folyamatokról van szó, s ha vannak is közben revolúciók, az evolúció az, ami egészben és hosszú távon elvégzi munkáját.

Azt a munkát, amelyet a hit birtokosai képesek remélni, amelyben hisznek, amely hit a megtévesztettek, az új ideológiák uszályába éppen az önzés kihasználása által betagolt tömegek számára nem adatik meg.

A kegyelem azonban minden bizonnyal ki fog áradni reájuk is. Húsvét előtt fontos erre figyelni! De…

A végtelen szeretet és türelem kegyelme mellett ismernünk kell a képességeink szerint kiosztott cselekvés feladtát is. Mert feladattal és megtervezett életúttal érkezünk.

Európának (és a világnak) előbb vagy utóbb, de fel kell ébrednie, és fel is fog ébredni, de már soha nem lesz az, aki volt. Meg kell találnia új helyét és új önmagát is.

Higgyünk abban, hogy Isten tenyerén!

Naplójegyzet: 2024. március 18.

FÉLÚTON A BÉKACSÓK ÉS A BIKACSÖK KÖZÖTT

A XXI. század elején már felnőttkort megért generáció még emlékezik reményteljes éveinkre, melyek során az uniós tagság sóvárgásában vártuk a belépés nagy pillanatát.

Európának ama „gyönyörű nőnek” a kérői voltunk, s boldogan léptünk frigyre véle. Aztán eltelt 20 esztendő, és kiderült, nemet váltott a menyecske, s mára egy kusza fogú csúf bácsit kellene átkarolnunk.

Keserves tapasztalat, de túlélhető lehetne, ha ama csalfa menyasszony, kinek … na szóval mije van (?), nem erőltetné a véle való … szorosabb kapcsolatot.

Bizony, még arra is képesnek kellene lenni, hogy megcsókoljuk, ha a helyzet olyan volna, mint a mesék elvarázsolt királykisasszonyának ismert történetében, s a ronda varangy e csók után szépséges változáson eshetne át. De sajnos erre semmi remény. Csókolgatással legalábbis semmi.

Ezért hallhattuk Orbán Viktor március 15-én elhangzott nagyívű beszédében azt a képletesen is bátor kijelentést, hogy Brüsszelt el kell foglalnunk.

Ez a mondat ismét felidézi a közel száz esztendővel ezelőtt elhangzott iránymutatásokat. Német László a „kovász nemzet” szerepét javasolta, Makkai Sándor a kicsinek és megalázottnak egyedüli kiutat látott, éspedig azt, ha képes valami nagyot cselekedni.

Most pedig minden kétséget kizáróan láthatjuk, eljött az az idő, márciusi hangulatban írhatnám: „itt az idő, most vagy soha” az az idő, amikor „mindnyájunknak el kell menni”. S tenném hozzá, amikor a habozás is veszélyes, hát még a tagadás, vitatkozás. Miközben mindezt még árulások sora tetézi!

Másik klasszikus forrást idézve, kísért az az érzés, hogy: „ez a harc lesz a végső”. S azonnal a társa, amely szerint: „csak összefogni hát”. Bizony, bizony. Ez a bökkenő.

Mikor a Trianoni diktátumot kidolgozták, abban nemcsak minket akartak megsemmisíteni, de egyúttal kis nemzeteket nyomorúságba kergetni éppen ennek a Trianonnak az átkával, amely örökös gyanakvások, szorongások, ilyen-olyan félelmek sárkányfogveteményével fertőzte meg azokat.

Így aztán az összefogás létrehozása végtelenül nehéz feladatnak bizonyul, olyannyira nehéznek, hogy ama szorongás még a kézenfekvő és valódi saját érdeket is eltakarja. Ezért a természetes szövetségre teremtettek tovább acsarkodnak egymással, s rohannak a pusztulásba. Ki előbb, ki utóbb, de végül mindahányan.

Brüsszelt persze nem lehet bikacsökkel elfoglalni, de a békacsókra sem reagál csodásan!

Mi volna itt a megoldás?

A végső még nem tudható, de addig is az elkerülhetetlen első lépésnek egy „béke-csók” bizonyulhat.

Azok, akik ma az atomháború rémét kísértik, vajon mit gondolnak?

Azt hiszik, hogy ilyesmivel lehet ijesztegetni?

Azt hiszik, hogy ők megúszhatják?

Azt gondolják, hogy silány kis életüket majd egy atombunkerben leélhetik?

Vagy? Vagy tán Istennek hiszik magukat.

Lám! Milyen közelbe kerülhet a varázslással teljes mesék világa egy őrült valóságoshoz!

Továbbgondolva azonban mégis magyarázatért kiált ez a magabiztosság, amely kísérteni mer egy világvégét.

Egyetlenegy jut most eszembe. Láthattuk eddig is, hogy egy általános, nagy zűrzavar keltésével akarnak haladni ama vágyott világkormány létrehozása felé. Az atomháború rémének lebegtetése lehet ennek a csúcspontja, amely valóban egy az egész világot kezében tartó és biztonságot jelentő – tehát mindegy milyen –, de mégiscsak a túlélést biztosító vezetésért kiált.

Természetesen sok más megoldás is lehetséges. Mert hiába próbálunk eligazodni a történelmi léptékben létező, mindenkori háttérerők világában, az információnk kevés, a dezinformáció pedig működik.

Marad a hit, amely feleslegessé teszi a feltételezéseket, és talán annak reménye, hogy az ember – látszólag saját erejéből – az utolsó percben magára talál.

2024 választási dömpingje erre alkalmas lehetne.

Naplójegyzet: 2024. március 8.

LATOLGATÁSOK

Véletlen volna, vagy csupán a pimasz önbizalom, a végső győzelem biztos tudata teszi, hogy egyre gyakrabban „szólja el magát” itthon és a világ színpadjain is az a bizonyos „ellenerő”?

Emlékezzünk, valaha ezzel kapcsolatban tett megfigyeléseink még a képtelenség, aztán az összeesküvés-elmélet, a hazug propaganda jelzőkkel ékeskedtek, s ma – mint annyi más is – már arcunkba nevetve kerül napvilágra, szinte erőfitogtatásként.

Érdekes, hogy mindez éppen egy sorsdöntőnek nevezhető választási dömping előtt történik. Mintha a választói jóindulatot sem várnák már csak a velük szorosan egyetértőktől, s nem próbálnák az ingadozókat megnyerni, a más véleményűeket pedig megtéveszteni?

Ha csupán egy-két ilyen „véletlen” lelepleződés, önleleplező hang vagy videofelvétel, írott vagy elhangzott mondat – nevezzük akár elszólásnak – fordult volna elő, nem lennének kérdőjeleink, de ez már túl sok a véletlenekből.

Bonyolult és tagadhatatlanul olykor őrült (vagy azzá „tervezett”) világunkban nehéz eligazodni, de az abnormis ellenében a normalitásért folyó küzdelemben – mert ma már itt tartunk a valahai jobb és bal, vagy „ballib” után – akár megerősítő érvek is lehetnének ezek a szemek nyitogatására. De érdekes módon azoknál, akik nem akarnak kitekinteni buborékjukból, legtöbbször ez sem elég.

A tanulság pedig az is lehet, hogy a mai választói akarat táborai elég erősen „be vannak betonozva”, s az élet meg a politika eseményei csak „hibaszázalékon belüli” statisztikai hullámzásokat okozhatnak a közvélemény-kutatásokban.

Aggódva tekintünk nemzetközi és hazai események, történések sodrában a nyáron és ősszel várható és most valóban sorsdöntő választásokra. Mint hozzáértők mondják, földindulásra nem számíthatunk, de az a bizonyos blokkoló kisebbség is lefékezhetné a világ és nemzetünk zuhanását egy ismeretlen, de sejthető történelmi fekete lyukba. A fékezést aztán további keserves küzdelem követheti. Mert a világ sötét erői nem fogják olcsón adni terveik romba döntését.

     Na de!

Ki érti, honnan a bátorság, a kényszer vagy bármilyen indíték akkor, amikor a világháború kockázatával egy velük együtt mindent elpusztítani képes atomháború lehetőségét hozzák jóval innen a valószínűség határán?

Egy ilyen magabiztosság nem nevezhető egyszerűen könnyelműségnek, nehezen illeszthető be a butaság kategóriába sem. Hát akkor mi is ez?

Bármi is legyen azonban, egy biztos: azokat, akik most a háború kiterjesztésére játszanak, véglegesen minősíti.

A többi a júniusi és novemberi, meg a sok más dátumra világszerte kitűzött választás választóinak józanságán múlik. 

Kilenc hónap múlva tudni fogjuk, hogy van-e még normalitás a föld lakóiban, vagy sikerült a világ őrületbe kergetésének képtelen és csak sátáni erők közreműködésének magyarázatával megérthető terve.

A megértéshez tehát kilenc hónap a kihordási idő. Ez esetben nem áldott állapot, hanem valóságos terhesség.

2024. március 10-én a Kolozsvárral egybeépült, immár 70 000 lakosú Szászfenesen nyílt meg a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria rendezében és Demeter Katalin Stefániának, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzuljának szervezésében Szász István Tas Tamási Áronról készített kültéri vándor-kiállítása.

Szerzőjének távollétében a Konzul Asszony olvasta fel a színhely számára adaptált megnyitó szövegét.

Szász I. Tas

TAMÁSI ÁRON NEMZETI EGYSÉGÜNK SZIMBÓLUMA

Tisztelt ünneplő Gyülekezet!     

  Elöljáróban köszönetet kell mondanom Demeter Katalin konzulasszonynak, hogy nem csupán meghívásával, de előrehaladott koromra tekintettel személyes közreműködésével is segítségemre sietett e kiállítás megrendezése és megnyitása dolgában.

Szászfenes és szülővárosom, Kolozsvár számomra nem elválaszthatók, annál is inkább, mert gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a II. Rákóczi György fejdelem, Erdély aranykorának utolsó fejedelme számára végzetes szászfenesi csata színhelyén felállított emlékműnél tett megannyi kirándulás, ahonnan aztán elindultunk a völgyön felfelé és meg sem álltunk az Árpád csúcsig.

  Az emlékmű helyén, mi több, az egész völgyben ma már egy mesterségesen felduzzasztott város terpeszkedik. De minden május 22-én emlékezhetnek a szászfenesiek a nagy tervekben szerencsétlenül elbukott fejedelemre, aki 17 törököt vágott le a túlerőben levő ellenség soraiból, de olyan három fejsebet is kapott, melyek következtében Nagyváradon június 7-én meghalt. Ennek az idén lesz 364 éve. Uralkodásra nevelt nagy egyéniség volt. Zrínyi Miklós, fennmaradt levele szerint, benne látta volna az újra egyesült Magyarország uralkodóját.

  A békés együttélés emlékeit ápolandó az sem mellékes, hogy édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna volt az, aki Fogarason kiadta az első román nyelvű tankönyveket.

  De térjünk rá a kiállítás valódi témájára s annak főszereplőjére: Tamási Áronra.

  Hogy miként lehetséges az a látszólagos paradoxon, mely szerint Tamásiról az anyaországból érkezik emlékező kiállítás, ez már önmagában igazolja egységünket. S nem csupán kettészakított életének két fő színterére gondolva, hanem arra a letagadhatatlan igazságra, hogy Tamási magyarok közt a legnagyobb székely, s székelyek között pedig a legnagyobb magyar volt és marad.

  A Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány egyébként Erdély kis – történelmi centrifugába került – szigetecskéje Leányfalun, s rendezvényei, kiadványai, egész tervezett munkássága Erdélyt és nemzeti egységünket szolgálják, de úgy, hogy ez a legtermészetesebb módon összmagyar szolgálat is. Hiszen Európa e tájain a nemzetek határok feletti kultúrnemzetek, s ez a magyarokra különösen érvényes.

  Az alábbiakban Tamásinak elsősorban a másik oldalát, a hold általunk nem ismert feléhez hasonlatosabbat hangsúlyozom ki, azt, amely fiatalon, Elek Apóhoz küldött levelében olvasható elhatározásából fakadó énjét villantja fel előttünk. Akkor ő ezt írta: „fajtámért szeretnék dolgozni.” Ez hozta haza az új világból is, és vezérelte minden elhatározásában.

 

  De ahogy Erdélyben képletesen és manapság egyre gyakrabban valóságosan is mondják: lássuk a medvét! Miről is mesél nekünk ez a 16 tábla?

 

  Tamási nehéz időkben bizonyult vezérlő csillagunknak, és valahányszor nehéz idők járnak felettünk – mint éppen mostanában is – teljesíteni képes ezt a feladatát, akárcsak a székelység esetében a csillagösvényen legendásan visszatérő Csaba királyfi, mikor népét veszedelem fenyegette.

 

Születésének 125. évfordulója után is szüntelenül Tamási Áronra gondolunk. És tesszük ezt, mert szükségünk van rá. Tamási írói és közéleti munkásságának kisugárzását nagyon fontos életben tartanunk.

Mint olyan, aki még életének első éveiben ismerhette, akár azt is mondhatnám, hogy szeretném elhozni önöknek a házunkban mindenki által úgy szertetett Áronka, számomra Áron bácsi, kedves simogatását, melyet ölében ülve volt alkalmam kobakomon megtapasztalni, s mit sem sejtve átvenni nyolc évtized utáni hallgatóim számára is.

Az ő személyiségének hatását is magán viselő, vele közös célokért küzdő kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle egyre aktuálisabb üzeneteit közvetíteni igyekvő Leányfalun működő Hitel Múzeum-Galéria tevékenységének is egyik alapvető feladata e nemzettudatunkat építő életművek közelebb hozása a magyar közvéleményhez.

A magyarság történtének kivételesen nehéz pillanatait éli meg, s ezt a fogyasztói társadalom szellemisége által belénk nevelt, és a pillanatnyi kényelmünkre koncentráló életvitelünk bizony könnyen eltakarja. És akkor még nem beszéltem a gyenge lábakon álló nemzettudat okozta két nagy hiányosságról, mégpedig arról, hogy az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet működtetése is meggyengült össztársadalmi szinten.

Hosszasan beszélgethetnénk a minket környező világ veszedelmeiről Tamási szellemét is idézve, de remélem, hogy ez a rövid bevezető és a kiállítás megtekintése után ébredő gondolatok segíteni fognak közelebb kerülni napjaink gondjaihoz és ezekkel járó feladatainkhoz, melyek közt első helyen éppen a magyarként megmaradásunk érdekébe folyó harc áll. Az a harc, amely akárcsak a török időkben, most is egyúttal egy kontinens sorsát is befolyásolhatja, ha a Gondviselés is úgy akarja.

Ebben a felvezetőben csak néhány számunkra fontos, ma is aktuális gondolatot, Tamási idézetet, mának is szóló üzenetet adok tovább.

36 éve érkeztem oda, ahol aztán létrehoztam az említett múzeumot és alapítványt, s már akkor Tamási idézettel indítottam bemutatkozómat. Akkor kikerekedő szemekkel néztek rám, de ma már örömmel látom, hogy szinte közhelyszerűen idézgetik. Ez egymagában is sokatmondó és örvendetes valami. Arra a mondatra gondolok, amit Ábelnek a „Mi végre vagyunk a világon?” kérdésére egy öreg – ahogy ma mondják: színesbőrű – mond, és így felel: „hogy valahol otthon legyünk benne”. Akkor még talán nem is a válasz, hanem inkább talán a szerző miatt láttam elvtársi fejcsóválásokat. De tartalmát illetően is mást gondolhattak. Mondjuk például azt, hogy: „Azért, hogy felépítsük a kommunizmust”?

Nagy idők teltek el azóta, s ma is újra vannak a kommunizmust rejtve idéző elképzelések, meg véle együtt fejcsóválók. A New-york-i kedves öreg Tamás bátyát is másként kell nevezni. Van megint, aki Tamásit nem szereti, mert új idők új-rossz szeleivel nem egyeztethető össze a nemzetről alkotott véleménye. Mert az a: „hogy valahol otthon legyünk” nagyon kellemetlenül harmonizál az Isten-haza-család gondolattal, és nem egyezik azzal a szándékkal, hogy olvadjunk bele egy nagy, homogén egészbe és mindent feledve szolgáljuk egy globális, szürke tömeget működtető világ Istent is kísértő terveit.

Nem vagyok irodalomtörténész és kritikus, csak egyszerű olvasó, aki szerencséjére jókor s jó helyen született. Így vált öröklött szolgálatává magával hozni azt, amit ott kapott. Ezért az ÍRÓ méltatását inkább az irodalommal foglalkozó megannyi tudós hölgyre és férfiúra hagyom. Életének története követhető az itt felállított táblák során. Én főként arról beszélek, aki székelyek közt a legnagyobb magyar s magyarok közt a legnagyobb székely volt, s ekként tanította népét olvasni és érteni a szép és tartást adó szóból,

Most, az időrendet betartva, próbáljunk előre haladni Tamási életének tanulságos pillanatain, számunkra is fontos, egyik-másik érdekes csomópontját idézve úgy mesélni, hogy mint a székely hegyeket járó kíváncsi zarándokok, megismerjék az ő „túlsó oldalát” is.

126. éve, egy szeptember 19-én – talán éppen ilyen délutáni idő tájt vagy később – születhetett, mert azon a napon már nem jegyezhették be az anyakönyvbe, s így az 20-át jelez.  Áron a szigorú, de a rendtartó székely falu okos polgáraként gondolkodó apa – Tamás Dénes – második gyermeke-, első fiaként látott napvilágot.

Egy 10 éves korában elszenvedett baleset következtében bal kezének hüvelykújját elveszti, s ez határozza meg sorsát, mert a hagyomány szerint nem a legkisebb fiút küldik tanulni, hanem a nagyobbikat, aki már nem lehet igazán alkalmas a paraszti életre. Bár Gáspár öccse is okos ember lett, mégis a Gondviselés Áront, a nagy talentumú ifjút irányítja a könyvek világa felé. A gimnáziumi évek hamar telnek s még véget sem érnek, amikor kitör a Nagy Háború, és a kor naiv lelkesedésével vonulnak a fiatalok egy „Megállj, megállj kutya Szerbia” jelszó alatt a szomorú vég felé.

Tamási hadi élményeiből most egyet emelek ki. A 13. nagy piavei offenzívába cseppenő fiatal tiszt egy bátorságot követelő sikert követően Nagyezüstöt és Károly keresztet kap. Ő azonban azon örvendezik, hogy a megtámadott és elfogott olaszokban nem tett kárt. „Csak egy sérült volt, az is véletlenül”. Apró, de sokatmondó történet.

Hazatérve a jogi karra iratkozik be, de minekutána a románok az ő szavaival élve: „kézhez veszik Erdélyt” és máris elindítják a románisítás Brătianuról elnevezett nagy tervét, a békekötést követően megszűnik a magyar nyelvű jogi oktatás, ezért ő a Kereskedelmi Akadémián folytatja és fejezi be tanulmányait.

Első írói sikere a véletlen műve. Diáktársait követve ad be pályázatot egy novellára és a Szász Tamás a pogány című írása dicséretet kap.

Ezután sorra jelennek meg írásai, és felfigyel rá az anyaországból hazatért Benedek Elek is. Neki írja Tamási egy levelében az említett rövid mondatot, hogy: „Fajtámért szeretnék dolgozni”.  Sípos Lajos professzor, Tamási Áron unokaöccse bontja ki jobban e szándékot: „A nemzet az ő számára semmivel sem helyettesíthető kategória volt.” Saját szavaival: „Az emberiség, mint gyakorlati közöség csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyhez építeni lehet.” Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy: „aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan.”

Alig hogy bekerülnek írásai egy antológiába is - mert részese lesz a Tizenegyek gyűjteményének -, új elhatározás foglalkoztatja. Világot akar látni és Amerikába indul.

Néhány idézet ennek magyarázatára és ottani tapasztalataiból:  

Az embernek a tarka és zegzugos világban mindent meg kell ismernie, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket, s amikor mindent megismert, vissza kell menni oda, ahol »otthon lehet«.” „Nagy Amerika. Még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a hitványság”. 1924-ben az Ellenzékben ezt írja: „Kifele becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus: s itt bent ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók. Otthoniaknak csodált Amerika. Nekünk élő Amerika.”  „Ami, összefoglalva mindent, engem illet, nem bántam meg kijövetelemet, mert a világjárás benső életemnek sok értéket adott, s mert látok sok mindent, ismerek különböző nációkat – elkezdve a négereken s a sárgákon az indiánokig. Erdélyt és önmagunkat is sikerült jobban megismerjem.”

Ugye már akkor is jól belelátott a „nagy vízen túli” vesékbe!

Itthon nem feledhetik, mert folyamatosan küldi haza írásait. Egyebek közt az „Ősvigasztalás” is dicséretet kap a színház zsűrijétől. De felébred benne is az erdélyi peregrinus szellem és a honvágy, meg talán a menyasszony is erre ösztönzi, mert az nem kapott beutazást.

1926 június elsején már ismert íróként érkezik haza Erdélybe. A gyors nősülést rövid mézes napok követik, mert 15-e és 17-e között már meghívottja az első Marosvécsi Írótalálkozónak.

Tudni kell, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar Erdély számára a kulturális identitás válik meghatározóvá, a templom és az iskola.

Fontos alkotói élmények következnek: a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek sikerei és bírálatai közben, de végleg befut, mint neves író. Az anyaország is megismeri és elismeri.  Budapesten Baumgarten díjat kap 1929-ben és 1930-ban is. Az anyaországi irodalmi életnek ezzel részesévé válik. A Balatoni Írótalálkozón felszólal: Szerinte a magyar szellemi egység fenntartói az írók. Magyar kultúrát hirdet a magyarság (tehát nem csak Magyarország) számára a polgárság „pacsuli” kultúrája helyett.

Az Ábel a rengetegben kéziratát ekkor még négy fővárosi kiadó utasítja vissza, mit sem sejtve a diadalmenetnek nevezhető folytatásról.

Benedek Elek, Elek Apó irodalmi különítményével Erdély, sőt az anyaország településeit járja. A fővárosban is fellépnek. Barátságot köt Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával és másokkal. Nem csak író, hanem a nemzet nevelője lesz, és ez mozgatja gondolatait, irányítja céljai megválasztásában, így pl.: Magyarországnak a Dunamenti népek egymásra találásában vezető szerepet jelölt ki. Részes a társadalmi élet irodalomközpontúságának felszámolásában. Az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel köreit értékeli.

1932-ben elválik első feleségétől. Ekkor szegődik mellé a fiatal művészpalánta, Salgó Magdolna. Talán ez is benne van az Énekes Madár 1933-as sikerében.

A nemzetért való kiállást továbbra is feladatának tartja: Tamási a pángermán törekvések ellen – a Hitleri hatalom növekedése közben a Kárpátokig terjedő német birodalmi gondolat ellen lép fel ezekben a nehéz pillanatokban, amikor az erdélyi szászság éppen újabb végzetes tévedését követi el és a birodalmi szellem révületébe esik.

Tamási érzékeli a fiatal értelmiség mozgolódását egy összefogás irányába. 1936 áprilisában írja meg a Cselekvő Erdélyi ifjúság öt cikkét a Brassói Lapoknak. Ennek negyedik részében így ír az akkor induló kolozsvári Hitel folyóiratról és munkatársairól: „Figyelmesen és a résztvevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.” Nemsokára meg is jelenik szüleim házában, ahol a lap szerkesztői és munkatársai gyülekeznek, és felkéri őket egy transzszilván diéta, vagy parlament, megszervezésére. Ez gyakorlatilag a Vásárhelyi Találkozó megszervezésének kezdő pillanata.

Szervező munkájának is emlékhelye a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria, ahol még a széke is látható, sőt kipróbálható. Ebből a székből ragadta magához a vezetést és vitte végig a folyamatot az október 2. és 4. között Marosvásárhelyen az ottaniak által biztosított körülmények közt lefolytatott és annyit vitatott, de sikeres és máig fontos üzeneteket megfogalmazó találkozásig. A vita abból eredt, hogy az akkori dimitrovi népfrontos politikát folytató Román Kommunista Párt utólag magának akarta tulajdonítani a sikert. Tamásit általuk megvezetettnek állítják be s még a „médium” jelzőt is ráragasztották. Hosszú és nagy vita volt ez, melynek eredménye az lett, hogy az irodalom és sajtótörténet be is skatulyázta, mint „kommunista rendezvényt”. Csak 10 évvel ezelőtt sikerült megírnom az ezt cáfoló tanulmányokat, s éppen most jelent meg a mindent összefoglaló monográfiám, amely helyére teszi ezt a nagyszerű kezdeményezést.

Tamási a találkozónak is elnöke volt. Megnyitó beszédéből és az elsősorban általa fogalmazott Vásárhelyi Hitvallásból idézek most ma is érvényes gondolatokat:

„Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?”

„Leghelyesebb, ha visszamegyünk a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak felhasználása a társadalom javára.”

  „Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok.”

A mai magyar megosztottságban ez mindent felülírni képes idézet!

„A magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomótól, egyaránt, az emberi szabadságot.”

Tamási Áronnak a továbbiakban is központi gondolata a nemzeti lét kérdése. 1938-ban Romániában királyi diktatúra lép életbe, majd 1940-ben bekövetkezik a II. bécsi döntés, ami nagy öröm, de nagy gondnak is bizonyul. Tamásinak álláspontját tettei mondják el.

Lássuk egy fontos mondatát melyet 1941-ben az Erdélyi Levél magyarországi barátaimhoz címen ír: „Erdély felett a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer s örökre vége legyen.”

A Hitel munkatársaként egyetértő, felelősségvállaló a folyóirat csoportjának több korabeli döntésében. Lássuk ezeket:

1940-ben még a honvédség bevonulása előtt memorandum Teleki Pálhoz, melyben Erdélynek bizonyos önállóságot kérnek és példás nemzetiségi politikát követelnek.

1944-ben a német megszállás után megszervezik a Gestapo által felkoncolásra szánt 60 politikai fogoly kiszabadítását.

A 40-ek beadványa és a kiugrás követelése a Hitel asztalától indul. Ezt még a Kádár korban megjelent Végjáték a Duna mentén című Bokor Péter könyv is elismeri és kiemeli a „Jött a lendület Erdélyből” című fejezetében. De innen indul a megvalósítás felé első illegális és nagyon kockázatos moszkvai útjára báró Atzél Ede is, és innen vesz részt a Moszkvába átszökő és ott a kiugrási feltételeket aláíró Faragho delegációban Teleki Géza, Teleki Pál fia, a kolozsvári professzor. Ők szervezik – Bánffy Miklóst is bevonva – Kolozsvár nyílt várossá deklarálásának ügyét is.

       A német megszállást követően felesége, származása miatt, szüleivel együtt kerül veszélybe, s ebben az országgyűlési képviselőnek behívott Hiteles Vita Sándor van segítségükre, aki felvállalja az ilyen jellegű ügyek rendezésének kényes feladatát. Tamási ugyanakkor magától a politikától távol tartotta magát.

Tamási Áron Kolozsvárról történt váratlan menekülésének története hosszas. Most csak a végeredményt mondhatom el, mert sokan támadták ezért. Csakhogy nem tudtak arról, amiről már többször volt alkalmam írni apámtól származó információk alapján, s amit Sípos Lajos a Tamási naptári bejegyzéseit tanulmányozva meg is erősített. Ugyanis utolsó percben Miskolczi Dezső rektor és Haynal Imre dékán tudomást szereztek arról a listáról, amelyet a románok az állítólagos magyar partizánokról a szovjet NKVD kezébe adtak, s amelyen ő is szerepelhetett. Ezt Haynalék október 7-én este adják tudtára, és másnap reggel az utolsó járművel Tamásiék – eredeti terveikkel ellentétben – távoznak Kolozsvárról.

A Budapesten folytatódó történet először még szépen indul, hiszen országgyűlési képviselőnek hívják be, sőt majdnem kultuszminiszter is lesz. De az Illés Béla és Lukács György vonal erőre kap, és Tamási a Tiltott és Tűrt kategória határvonalán billegve süllyesztőbe kerül. A Bölcső és bagoly is betiltatik. Válás, majd új házasság és nyomorúságos évek következnek, de 1953 és Sztálin halála meghozza az enyhülést. A népi írók lekerülnek az ellenségek listájáról, sőt éppen a Bölcső és bagoly nyomán kap Kossuth díjat. Ebből adósságait törleszti s a maradékot nyomorgó írótárai között osztja szét.

1955-ben értesül édesanyja betegségéről és hazalátogathat, majd decemberben újra otthon jár, mert közeledik a vég. Anyja 1956 januárjában hal meg. Szeptember elsején már újra Erdélyben vannak. Október 20-án térnek haza s így kimarad a forradalmat megelőző forrongásból. De azonnal bekapcsolódik a munkába.

Október 26-án írja meg a táblákon látható Szózatot. Ekkor rajzolja le az éppen itt tartózkodó másik székely óriás, Zsögödi Nagy Imre, s a táblán ezt a rajzot láthatják. December 3-án megírja a Gond és hitvallást, a magyar írók nyilatkozatát, ebből idézek: „Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.”

Elkezdődnek a letartoztatások, kihallgatások és perek. Az írók perében tanúként hívják be, s ő rendkívül bátor viselkedéssel kvázi megalázza a bíróságot.

Tamási még ekkor is a Vásárhelyi Találkozó Hitvallásra hivatkozik. Ellenségnek számít. Felmerül a belső emigráció ötlete. Aztán a népi írók megnyerésére történnek kísérletek. Az ENSZ napirendjéről minden áron próbálják levétetni a magyar kérdést. Az írók ezt szorgalmazó aláírásai ellenében amnesztiát ígérnek, amit csak részben teljesítenek.

1960-ban engedélyt kap egy nyugati utazásra is, és régi író barátait látogatja meg Londonban és Párizsban.  De közben már betegeskedni kezd. Haynal professzor figyelmezteti ennek komolyságára.

  1962-ben még elfogadja a meghívást és elutazik Moszkvába a Béke Világkongresszusra, azonban a szívzavarok sokasodnak.

  1965-ben mégis újra és utoljára, megnősül. Bokor Ágotát veszi el. Hazautazni már nem tud, testvérei látogatják meg.

  Kórházi ágyából diktálja utolsó írásait. A Bölcső és bagoly folytatását, Vadrózsa ága címmel. Álmában Nyírő József ígéri, hogy készíti számára a helyet odafent. 1966. május 19-én lediktálja végrendeletét is, és 26-án meghal.

  Június 2-án budapesti búcsúztatóján végakarata szerint Brezanóczy Pál egri érsek beszél, de végső nyughelyre haza viszik. A farkaslaki templomkertbe kívánkozott.

  Hosszú és megható történet a temetés, a faluban 3 napig harangoztak, és a gyászolók a szállító autó elé virágokat hintve várták a Lupeni városába – feltehetően nem véletlenül – eltérített koporsót. Hemzsegtek a civil és egyenruhás ügynökök. A sír a templomkert végén kibontott kerítés helyén két gyönyörű cserefa árnyékába került.  Mára már nemzeti zarándokhelyükké lett.

  Még a temetés napján elhatározás született a síremlékről, melynek kivitelezésére Szervátiusz Jenőt és fiát, Tibort kérték fel. A Hargita aljából kimozdított Úrasztala nevű andezit-tömböt bízták a két művészre. A kőtömb helyén – mint mondják – „jó vízű forrás fakadt”. De az általa óhajtott sírfeliratát csak 1989 után helyezhették el.

Törzsében székely volt

Fia Hunniának.

Hűséges szolgája

Bomlott századának.

  Tamási Áron valóban a legszékelyebb magyar és legmagyarabb székely volt, aki nem csak gyönyörű szavakkal andalította el szépre és megújulásra szoruló lelkünket és szellemünket, de utat is mutatott a nemzet már-már képtelen fordulatokban gazdag meséket idézően sűrűsödő jövőjének rengetegébe.

Naplójegyzet: 2024. február 25.

SÉRÜLÉKENY LÉGHAJÓ, MINT MAGASLES

Február már a végéhez közeledik, s a vékonydongájú szelek is elülőben vannak. A politikában úgyszint túl vagyunk a várt, sejtett, és sajnos nagyon váratlan eseményeken.

Közben lezajlott a két országértékelő. Az egyik értékelt, a másik gyalázkodott. Az egyik higgadt hangvételével megnyugtatóan hatott nehéz napok eseményeitől zaklatott hallgatóira, a másik viszont szelet vetni akart. Olyan szelet, amely nem vihart arat, hanem majd segíti szándékainak léghajóját, irányított emelkedésében.

Ami az ellenzéki vezér jellegzetes „produktumának” hangulatát illeti, ha valaki felháborodásában nem kapcsolta ki a tévét (mert sokan voltak ilyenek), az a beszéd és testbeszéd által is követhette annak mögöttesét.

Az indítás, ármányosan félrevezető módon, mintha józan tárgyszerűséget ígért volna, de hamarosan elszabadultak az ismert paripák és a „dékámérőn” kilengett minden műszer mutatója.

Mert a súgógép leplezetlen figyelője talált magának kapaszkodót, s bele is kapaszkodott abba, sőt rá is taposott a pedofil pedálra. A végén már nemcsak a polgári Magyarországot sajátította volna ki, de frontálisan támadta az egyházat, személyében Böjte Csabát, s beletúrt a jövő történelemírásába is, amelyben a miniszterelnököt a pedofil jelzővel vélte bevonulni. Saját múltbéli hibáikat porszemmé zsugorítva emelte ki a jelen bűneit, sőt a bűnös jelent, ahol szörnyek vonulnak sűrű sorokban.

A pedofil téma lufija erőteljes szuszogással dagadozott, s végül a szétdurranást kísértő nagyságúra dagadva, már hőlégballon-méretet öltött. A saját leheletével fűtött légi járművön akart a nagy tüdőkapacitású férfiú feljebb emelkedni, hogy végre magasabbról rikoltozhasson alá irigyelt ellenlábasára.

De mellőzzük a kikívánkozó iróniát. Mellőzzük, mert sohasem szabad hátradőlni a négyszeres kétharmad bűvöletében.  Ugyanis lehet, hogy győzelmet nem remélhetnek, de az sem mindegy, hogy a nemzetnek mekkora részét képesek saját igazságnak vélt álláspontjuk mellé felsorakoztatni. Itt is áll az a mondás, hogy ha egyet, az is sok. És sajnos nem csak egyről van szó.  Bár… Bár, a bulisra tervezett influencer tüntetéstől eltekintve, követőik száma nem tűnik meghatározónak.

Ne felejtsük, hogy a túlzott nyugalomra hajlamosító magabiztosság soha nem jó tanácsadó. Megmosolyoghatjuk a most éppen pedofil pufogással működő léghajójuk utasait, de vegyük észre mögöttük a náluk is nagyobb formátumú külső erőket, melyeknek – bár morálisan velük vannak egy szinten – hatékonyságát a pénz (akár gurul, akár csúszik) más dimenziókba emeli.

          A kötelező józanság mellett a miniszterelnöki értékelő során említett ravaszság is szükséges. Már nem lovagi tornán vagyunk. Ne számítsunk az ellenfél gyengeségére, s pláne ne hallgassunk arra, amikor „jóemberkedik”. Ne hagyjuk magunkat becsalogatni a V4 ősapjának, Károly Róbertnek módjára, egy új Euro-Posadába*, mert a szorosok és szurdokok előttünk sorakoznak, könnyen besétálhatunk azokba, s máris zuhoghatnak ránk a megsemmisítő sziklatömbök, melyek ellen nem véd a lovagi páncél!

          Nekünk is magasról körbepillantva kell tájékozódnunk, de semmi esetre sem ócska hőlég-lufikból, hanem bibliai Sionok vagy legalább maradék magyar Kékesek sziklaszilárd szirtjein állva.

          Ami így szemünk elé tárul, nem megnyugtató, de legalább átlátható!

  • A posadai csata Károly Róbert magyar király 1330. évi havasalföldi hadjárata után november 9-étől négy napon keresztül folyó öldöklés volt, amely során a magyar király seregét I. Basarab havasalföldi vajda árulással a posadai szorosba csalta. A szoros két végét sziklákkal lezárva, a magasból négy napig zúdították a páncélos lovagokra a sziklatömböket. Az eset megtorlatlanul maradt, de Károly Róbert halála után az ideiglenesen Brassóból kormányzó Nagy Lajosnál a havasalföldi vajda ajándékokkal és erős hűbéri eskütétellel jelent meg. Mindazonáltal az „ütközet” a román történelemoktatás egyik aranylapját képezi.

Naplójegyzet: 2024. február 11.

ÚTKERESŐ

Az eltelt 10 nap eseményei ugyancsak felbolydították a Fidesz-választók táborát. Így aztán magam is újra belekezdtem a jegyzeteimben már többször és több irányból megközelített alapproblémánk kerülgetésébe.

Ismeretes, hogy az Istenben, nemzetben és családban gondolkodó választópolgárok tömege is az egyszerűen látható és értelmezhetőnek képzelt tények, meg az ebből éledő indulatok, örömök vagy elkeseredések foglya.  Távolról sem várható el, hogy a politika kényszerpályájának bonyolult tekervényein és útvesztőiben szédelegve, mindenkor pontos következtetéseket vonjon le önmaga számára. És ez a mostanság minket emésztő aggodalmak közepette különösen igaz. Így aztán könnyen válhat látszatok, nehezen megérthető döntések vagy folyamatok esetében félreértések, ilyen-olyan összeesküvés-elméletek rabjává. Fokozottan így van ez az érzelmi vonatkozásban gazdagabb történések esetében. Hiszen nemcsak a rossz, de a pozitív töltetű indulatok is elragadhatnak minket. Az előítéletekről nem is beszélve.

Jó és rossz a paradicsomi ősbűn óta, vagyis az ember, mint természeti lény felbukkanásától kezdve, egymással küzd.

A két pólus egymásnak feszülése során az erőviszonyok, amennyiben mindkettő valódi steril önmagát adja, nem lehetnek egyenlőek. Ennek pedig van egy döntő fontosságú oka, amelynek utánajárni legalább olyan egyszerűnek tűnik, mint amilyen bonyolult. Ehhez az szükséges, hogy az embernek a jóról és a rosszról kialakult és rögzült fogalmaival számolva figyeljük e kettő elkerülhetetlen küzdelmének alapállását.

A jó tetteinket, egész létezésünket mindenben korlátok közé tereli, és még a rossz elleni küzdelemben is ilyen korlátok által terhelve kell megfelelnünk. És tudjuk, sőt hisszük, hogy ez így lenne valóban jó, mert csak ez egyezik a génjeinkben ott található ősi törvényekkel, melyeket a vallás tökéletesen fogalmaz meg a tízparancsolatban.

A rossz azonban mindent az ugyancsak bennünk rejtőzködő gyarlóságainkra alapozva működtet. Ez pedig a könnyebb és kellemesebb utat kínálja mindenkor, egyben szabad teret nyitva a bennünk rejtőzködő, de törvényeink és az úgynevezett szociális gátlások szintúgy ősi ereje által eddig fékezett gyűlölet, irigység és megannyi más lelki fogyatékosság előtt, hogy azok kiteljesedése hozzon számunkra örömöt és elégedettséget.

Ilyen körülmények közt versenyez a két oldal. Mindkettőben ott van a mindkét előjelű ősi töltet, de míg az egyik korlátait hordozva versenyez, a másik gátlástalanul felszabadulva rohanhat előre, amannak pusztulását kívánva. Ezt egészíti ki egy, szintén a rossz tulajdonában működő megtévesztő képesség, amely jónak tudja álcázni azt, ami rossz, így is bővítvén híveinek számát.

Az emberi történelem során e két oldal, táborokba tömörülve, sokszor ütközött meg egymással, sőt egymáson belül. Mert a határvonalak belül is megjelentek, vagyis egyik sem maradt homogén, steril. És természetesen így belső feszültségek, belháborúk egyaránt felbukkannak. Felbukkannak érdekből, bosszúból, irigységből, vagy mások által gerjesztve.

A jó pedig örökös vesztes maradt volna, ha nem ébred annak tudatára, miszerint erőre van szüksége annak elréséhez, hogy valóban kiharcolhassa a maga, mindenkit, még a rosszakat is szolgáló diadalát.

Ettől kezdve jelenik meg a politika szerepe, amely nem csupán a kompromisszumok művészete, de ügyeskedések, félrevezetések, megtévesztések módszereivel is dolgozik, s egy idő után már a kisebb, majd az egyre nagyobb hazugságokat is felveszi fegyvertárába.

A politikai győzelem végső soron a túlerő kérdése. Ez pedig, ahogy már láthattuk, a jobboldal számára nem elérhető az általa teher gyanánt hordozott korlátok elviselése mellett. Úgy érezheti magát, mint az olyan versenyző, aki nemcsak edzésen visel magán például egy ólomövet, de a versenyen is ezzel kell harcba szállnia. Belső kompromisszumra van tehát szükség. Mert a jót elérni a hatalom elnyerése nélkül lehetetlennek bizonyul. Persze még maradnak bőven korlátok, általa soha át nem léphető vörös vonalak, de egy észszerű kompromisszumba beleférő engedmény formájában maga is bevethet a másik oldal fegyvertárából ismert eszközöket.

Itt a legnehezebb és legkockázatosabb probléma az, hogy a (fentebb sterilitásnak nevezett követelményeket elváró) saját választó ezt nem tudja feldolgozni.

Ehhez járul hozzá a számbeli túlerőhöz szükséges megengedőbb magatartás, ami - nem az eszme vagy a belső értékrend által megkövetelt mérce alapján, de - az érdek által vezérelt úgynevezett útitársakat is kénytelen befogadni.

Ez a bonyolult helyzet aztán oda-vissza produkálja a szervezett, pillanatnyilag kreált, vagy véletlenszerűen felbukkanó kisüléseket.

Mi, egyszerű választópolgárok, ilyen történések viharában tántorogva próbálunk eligazodni. Van, aki a tökéletesen tisztát igényelve visszavonul, sőt indulataitól vezérelve, a rá is veszélyes következményeket nem felmérve, a túloldalra szavaz. Ezek meggyőzése a legnehezebb.

Pedig képesnek kell lenni minden eseményt, minden látszólag bonyolult történést a végső cél szempontjából figyelni.

Magyarul: a cél érdekében szükség van a hatalomra, s a hatalom eléréséhez – ha korlátozott módon is –, de fel kell lazítani korlátainkat. Máskülönben egy egyenlőtlen küzdelemben lehetünk szimpatikus, megsiratott vesztesek, akár hősök vagy vértanuk is, de tovább távolodunk a jónak olyannyira vágyott, végső győzelmétől.

Belső gondjaink elméleti alapjain töprengve azonban nem feledhetjük, hogy egy világméretű nagy küzdelem színpadán kell helytállnunk.

Ilyen körülmények között szorongatva és szorongattatva, egy kis Magyarország e világerőkkel szemben csak azt remélheti, hogy példája által, mint történelmi kovász, képes magával ragadni másokat. És ezen az úton még azt is el kell fogadnia, hogy sokan, akik titokban egyetértenek vele és az ő árnyékába húzódva haladnának előre, jól elrejtik e szándékukat, és a nyílt megnyilvánulásokban felsorakoznak a pillanatnyilag túlerőben levők mellé. Akkor azonban, amikor már elérkezett az élet-halál küzdelmek ideje, részükről ez az út sokáig nem folytatható.

A pillanatnyi túlerő pedig – mint jól tudjuk – maga a rossz. De akár gonoszt is mondhatunk, ez pedig, a világ teljes meghódítása felé haladva, isteni pozíciókra tör. Ez ellen tett példaértékű cselekedeteink - kicsinységünk tudatában is nagyot merve - jelenthetik az egyetlen utat, amelyet a Gondviselés végül támogatni fog.

Hiszen mi más lehet a célja a Teremtő Erőnek, amely nem más, mint maga a Szeretet?!

Szász I. Tas                                                            Naplójegyzet: 2024. január 28.

EGY „SZILÁRD” VÉLEMÉNY

A Vasárnapi Újság sikeres új rovata Demeter Szilárd „Haza szótára”, amely vasárnap reggelente e hagyományos műsorban 8 óra előtt hallható.

Ez a szerény, de határozott véleményű – egyébként hatni képes pozícióban tevékenykedő – erdélyi gyökerű, elkötelezett magyar értelmiségi ma éppen arra figyelmeztetett, hogy gondolkodjunk magyar módra, pontosabban: „merjünk magyarul gondolkodni”.

Mi más juthat erről eszünkbe, mint Teleki Pál egykori tanácsa: Magyarországot magyar módon kell vezetni. És ami ebből következett, ugyancsak az ő, talán legfontosabb felszólító mondatában, így szólt: „Merjünk magyarok lenni!”

Napjainkban ennek az egyedüli reménnyel kecsegtető kísérletnek vagyunk – egyelőre és minden jel szerint – szerencsés alanyai, mi több, tevékeny résztvevői.

Ma hazánkban nemcsak jelszó, de napi gyakorlat, hogy Magyarország az első!

És erről a világpolitikai reményeink terén a megválasztásáért most küzdő Trump szavaira gondolunk: Amerika az első!

Ez pedig a nemzetállami, vagyis a szuverenista gondolat vezényszava.

A világszerte folyó (élet-halál) küzdelem ma nem a régen megfogalmazott és elkoptatásáig használt bal-jobb, nem is egyszerűen a konzervatív-liberális frontvonalak közt folyik, hanem a mai frontokat ismerve sokkal pontosabb definícióval: a szuverenista és föderalista elképzelések között, ami azért az előbbiekkel nagyjából átfedésben van. Ne feledjük, hogy a mai baloldal mennyire távol áll a klasszikus baloldali eszméktől.

Mindez pedig egyet jelent a globalizáció hengerével szemben folyó küzdelmünkkel. Mennyi kérdőjel horgad e küzdelem közben akár rossz-, akár jóhiszemű fejekben! Milyen fontos volna legalább a lehetőségek határaiig rendet teremteni azokban!

Mert tudjuk, hogy a politika boszorkánykonyhájának, a diplomáciai hadtereken folyó manőverezésnek ezernyi titka, árnyalata, magyarázata, következménye, értelmezése vagy megérthetősége van, és azt is, hogy ezekről csak egy bizonyos mértékig lehet értelme nyílt fórumokon beszélni. Ne feledjük, hogy mennyire elfogadja a közvélemény, ha bűnügyek felgöngyölítése során a nyomozás érdekében tartanak vissza információkat. Akkor miért zavaró ez, amikor országos ügyekről, nemzetközi méretű veszedelmekről, jövőnket meghatározni képes tevékenységekről van szó?!

Láthatjuk, hogy kemény kihívásoknak vagyunk célpontjai, már azért is, mert külpolitikánkban a nyílt sisakos küzdelmet választottuk. Ezt azonban nem volna helyes tovább fokozni azzal, hogy kíváncsi hozzá nem értők igényeit próbáljuk kielégíteni.

Tehát a magyar módon gondolkodás nyílt, egyenes jellege mellett nem szabad elhanyagolni a megfelelő keretek közé szorított profi, szakmai cselezés fegyverét sem. Ha nem így tennénk, akkor a végletekig fokozódna az a hátrány, amit eleve jelent a jó, a becsületes és korrekt, meg az ármányos és gátlástalan rossz közötti küzdelmünkben rejlő eleve elkerülhetetlen hátrányunk.

Vagyis magyarként gondolkodásunkat így helyes értelmezni, s ha történelmünkben ennek gyakorlati példáját keressük megerősítésül, magától kínálkozik az Erdélyi Fejedelemség nagy vezetőinek diplomáciája a „két pogány közti” manőverezés másfél évszázadában.

A végképp eltörlésre szánt múlt íme eképpen segít akkor, amikor utat kell választanunk.

Vagyis magyar gondolkodással, magyar módra folyó vezetés mellett, magunk is magyar módra gondolkodva merjünk magyarnak lenni!!!

                                         Ezt hinnünk kell: „szilárdan”!

Naplójegyzet: 2024. január 17.

ISMÉT ÚTVÁLASZTÁSRA ÍTÉLVE

Az uniós, jelenleg (még?) túlerejében tobzódó, romboló elit immáron színt vallott. Azt vallotta be, amit már régen tudunk. Úgy hitte, ezzel nyíltan állít minket válaszút elé.

Csakhogy mi már jóval előbb választottunk, és megtaláltuk az egyedül helyes irányt.

Szekfű Gyula, a valaha meghatározó hatással bíró történészünk, írta és mondta száz évvel ezelőtt: „valahol utat vesztettünk”.

Kálváriás – több ezeréves – utunk megtévesztő elágazásainak, kereszteződéseinek, ennek a szinte folyamatos keresztútnak ismeretében, ezen nem lehetett csodálkozni.

De eleddig még akkorát nem tévesztettünk, hogy megmaradásunk végét jelenthette volna. A korrekciók egymást követték s még ennél is több a javaslat az útirány módosítására.

Ami kényszerből történt, az mindenkor ártásunkra volt, a sikeres módosítások, váltások saját erőből születtek, s olykor látszólagos sikertelenségükkel is a későbbi sikert szolgálták. Így volt ez 1848 vagy 1956 esetében is. De számos, ennél látszólag kisebb horderejű példa létezik még.

Most azonban az eddigi leghatalmasabb szakadék szélén táncoltatnak idegen erők, és féltve őrzött belső egyensúlyunkat is próbálják megingatni.  Mert van olyan magyar (?), aki ebben kész velük együttműködni. Vagyis a ma már deklarált, ki- és bejelentett cél, a „nemzetlenítés”, a Haza felszámolása szívügyükké vált. Vagy csupán vélt érdekeik tévesztik meg őket végzetesen?  Gondolom, ki így, ki amúgy csatlakozott a nagy felszámolókhoz. Ami, mint tudjuk csak egy a másik két nagy ellenség, az Isten és a Család ellen folyó háború mellett.

De legutóbbi – Trianont követő – évszázadunk nagyjai felismerték, hogy utat kell keresnünk. Új, aktuális helyzetünknek megfelelő, de eredeti, isteni küldetésünkkel is megegyező utat.  Nevezték ezt sokféleképpen. Hol harmadik útnak, hol kovász-nemzetnek vagy másnak, de magyarul és egyszerűen mártír miniszterelnökünk, Teleki Pál nevezte meg, mikor annyit mondott: Merjünk magyarok lenni, majd azt is, hogy Magyarországot magyar módon kell vezetni.

A cél világos és minden bizonnyal helyes, a felkínált másik lehetőség nyilvánvaló pusztulást jelentő alternatíváját látva a választás nagyon egyszerűnek látszik. De sajnos, ami választott utunk járhatóságát illeti, az ellenkezőjéről győződhetünk meg.

Divatos mondogatni, hogy optimizmusunk a legkevésbé borúlátó pesszimizmusunkig terjedhet. Ennek jegyében kell kijelentenem: rendkívüli szerencse, hogy gyakorlatilag is meggyőződhetünk ezekről a nehézégekről, mert akadt olyan vezető erő, amely merészelt rálépni erre az útra. Igen, tudjuk: csak ahogy lehet!

Napjaink reánk zúduló hírei jórészt erről szólnak. Mi hallgatjuk és vérmérsékletünk szerint felháborodunk, elkeseredünk, harciasan vagy éppen a tehetetlenség érzetét megélve reagálunk.

Mindegyiknél helyesebb azonban a bölcs, és a Gondviselésbe, küldetéstudatunkba is kapaszkodó hozzáállás. Mert ezúttal már annyi világos, hogy csak e két út közül választhattunk.

Ha pillanatnyi nyugalmat remélve, magunkra és kurtaéletű nemzedékünkre gondolva elfogadjuk a ma túlerőben levők nyomásgyakorlását és velük egy útra lépünk, úgy hiábavalóvá válik minden, amit történelmünk eddigi belső formálói, vagyis elődeink vérükkel váltottak meg.

Ha viszont ama sokféle néven nevezett magyar út mellett döntünk, akkor egyelőre ki nem számítható százalékban, de mindenesetre felsejlik a megmaradás, a folytatás esélye. És nem mellékes, hogy éppen ezzel szolgálhatunk minden más, pont most utat téveszteni kész nemzetet is.

Maradjunk meg tehát Teleki Pál tanácsánál: Merjünk magyarok lenni!

ADVENTI LEVÉL 2023

    Kedves Barátaim!

A Covid durva támadását lassan átvészelve, a „szépkorú” ember különösen hajlamos a visszatekintésre. Honnan-hova, mettől-meddig, hogyan és miért?

Így elkerülhetetlenül gondolok ismét 1962 novemberére, amikor elfoglaltam első körzeti orvosi állomáshelyemet. Mai ésszel, porig sújtva kellett volna megjelennem a partiumi Kusalyban, pontosabban por helyett a szilágysági vendégmarasztaló sarat emlegethetném.

         Csakhogy akkoriban más időket éltünk.

         Érdekes emlékem, amely szerint elsők között jutott eszembe advent közeledte, s hogy jó volna őrizni kapcsolataimat kedves barátaimmal. Posta volt, ha működött is a cenzúra, de az alkalomhoz illő képeslapok nem léteztek. Így magam készítettem el azokat Cariocaval (az akkori filctoll), a petróleumlámpa fényénél. Valahol, valakinél tán még kallódik is belőlük egy-egy példány, bár a legtöbb címzett azóta már maga is átkelt a Styx nyugalmasabb partjára. Ebből a néhány házi képeslapból lett aztán az adventi levél, és kísért el életem során mind a mai napig, soha ki nem maradva advent hangulatából. Akkoriban 50-60 lap, ma már az ezret közelítő e-mail, illetve postai levél. Közben a címzettek fogytak, de szaporodtak is. Az élet rendje szerint.

Akkoriban, a maga primitív tökéletességében teljes mértékben átlátható diktatúra kellős közepén nem a por vagy sár választása foglalkoztatott, hanem annak örvendhettem, hogy a hatalom által számomra elrendelt kemény kényszerszünet után – amit az egyetemről történt eltávolításom jelentett –orvos lehettem, és nem tudtak átdobni a Kárpátokon. Az sem zavarhatta meg örömömet, hogy bár Kolozs-tartomány vágyott keretei közt kezdhettem munkásságomat, de szülővárosomtól így is félnapi utazás és három vasúti átszállás választott el. Ez ugyanis, mint nehézség fel sem merült, sőt sokan irigyeltek megdolgozott szerencsém miatt, amely valóban részben megdolgozott, részben meg szerencse volt. Mert a tanulmányi eredmény szerinti rangsorban elért helyemet, többségi kollégák javára, szerencsémre „csak” annyi ármányos, hamis igazoló papírral sikerült torzítani, hogy a tartomány utolsó három lehetősége közül még választhattam.

         Úttalan állomáshelyemre érkezvén gyakorlatilag nem volt szállásom, nem tudtam mit fogok enni, a felszereltségről nem írok, mert senki sem hinné el.

De ne feszítsem tovább a húrt. Amit igazán ki szeretnék emelni, az egészen más. Ugyanis boldog ember voltam, s az említett körülmények egyáltalán nem zavartak. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?

         Gheorghiu Dej Romániájának Ceauşescu diktatúrája felé haladó egyik utolsó évét éltük. Az ebben felnőtt első generáció tagjaként fel sem merült bennem, hogy ez másként is lehetne. Mi már, 56-ot ott is megérve, túl voltunk minden illúzión.

         Most viszont ugorjunk előre 61 esztendőt, miközben Isten kegyelméből legújabb adventi levelem sorait kopogtathatom, és rajtakapom magam azon, hogy újra meg újra visszatérek felnőtt létem rajtjának színhelyére és pillanataiba. Mintha folyton a kezdetekhez mérném a célegyenesben hajrázó összegző szándékának igyekezetét.  Bár ebben benne van a velük néhány éve újra felvett kapcsolat is, az ezzel járó szép terveimmel a jobb sorsra érdemes Kusaly megsegítésére.

         Az a mai új generáció, amely a fentitől merőben különböző, lopakodó „világdiktatúrában” nevelkedett, anélkül, hogy ezt észlelte volna, most lép színre. És semmi jogom nincs azért vádolni őket, hogy gyanútlanul boldognak képzelik magukat. Boldogok mindazért, amit a civilizációs kényelem számukra felkínál, és a fogyasztói örömlét közepette eszükbe sem jut, hogy lehetne másként is. A korszerű globalizációs diktatúra – mindent elborítva – igyekszik még ennél is jobban elkápráztatni őket.

Közben azonban ügyesen elhelyezik gondolkodásukban az új félelmeket. A „píszí” védte klímarettegést, a visszatérő járványok fenyegető rémét, a migráció hamis szükségességét, a háborúk elkerülhetetlenségének tévhitét, és főleg a biztos identitást jelentő kapaszkodók lerombolására tett megannyi kísérletet.

Természetesen akkor, 61 évvel ezelőtt, és ma, 61 év után is vannak, akik ennél tágabb horizonttal bírva gondolkodtak, gondolkodnak. A tömeg azonban akkor, mint ma is, élte, éli életét egyik napról a másikra, és válik egyre védtelenebbé. A demokráciák világában pedig a rá gyakorolt hatásokra elvárható módon reagálva választ, és görgeti maga előtt a valójában kívülről ráerőltetett sorsát.

Közben a legerőteljesebb kapaszkodót jelentő hármas horgony, az Isten-haza-család ott található minden támadás középpontjában. És itt – keresztényekként – álljunk meg egy gondolatsornyit.

Áldás békesség! Így köszöntjük egymást anyaországi reformátusok, és: Békesség Istentől, szól az erdélyi társ. Mert hol áldás, ott békesség, s hol békesség, ott áldás! Ott velünk van Krisztus, aki dícsértessék!

A világ dolgait csak emberi kézzel irányítani próbálkozó erők okozta veszedelmek korát éljük. Meg kell tanulnunk saját, kisebb-nagyobb bajainkat is ennek ismeretében vizsgálni, és a Gondviselés segítségét kérve, ezt ismerve tervezni saját hozzájárulásunkat az ellenálláshoz.

Azok az erők éppen a sarkalatos pont, a békesség megbontásával akarják előidézni világunkban a teljes káoszt, mely szerintük meghozhatja számukra a teremtett világ, s benne az ember feletti teljes uralmat. Terveiket a gonosz szolgáiként irányítják. Nem véletlenül éljük ma a keresztényellenesség eddigi legveszedelmesebb korát.

Akadály vagyunk – a legnagyobb akadály – utópiájuk megvalósításának útján. Ezért a káoszkeltés alkalmazása, ezért a megosztottságok gerjesztése, a közösségi lénynek teremtett ember elmagányosítása (az a bizonyos atomizálás), de még saját fegyverünket, keresztényi viszonyulásunkat felebarátainkhoz is ellenünk fordítják, s fennen hirdetik, hogy ha keresztények vagyunk, mindent el kell fogadnunk.

A módszer megtévesztő és sokakat magával is ragad. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk.

Szép elképzelés, de veszedelmes. Mert közben azok, akiket „elfogadunk”, képletesen szólva – de sajnos már valóságos európai példák szerint is – fejünk felől bontják le templomainkat.

Így a magát hívőnek képzelő ember csalódottságok, érdeksérelmek, sértődöttségek vagy egyszerűen csak jól célzott külső behatások nyomán a keresztényellenes táborban találja magát, s ezt képes akár észre sem venni.

Mit tegyen hát a keresztény ember? Semmi mást, csupán azt, amit a Megváltó is tett. Megkülönböztetni a jót és a rosszat, megőrizni a szó igaz tartalmát, az igen legyen igen, s a nem pedig nem. Kiverni a kufárokat templomainkból és átadni a helyet a szegény asszony krajcárjait is értéken becsülő építkezésnek. (Kiemelés a szerk.-től.)

Egyházunk ugyanis, adott földi körülmények közt, az evangélium hirdetését végzi. Nemcsak azért vannak templomaink, iskoláink, hogy azok, akik részesültek a hit kegyelmében, oda gyűljenek össze, hanem azért is, hogy hirdessük az örömhírt! És hogy sokasodjunk!

A megosztás tehát nem véletlenül próbál egymással is szembeállítani és gondolkodásunkat elhomályosítva egy tetszetős tévhit szellemi gettójába zárni.

Manapság a sok, reánk erőltetett törésvonal közül a legfontosabb a neoliberális és a konzervatív, a nemzetközi és a nemzeti szellemiség között húzódik. Ez vált a leginkább felhasználható tereppé az ellenünk felvonuló erők számára.

A keresztény szellemiség és az Európát egykor felemelő keresztény kultúra, az Isten-haza-család hármas egységgel pedig ennek a törésvonalnak a mára már frontvonallá gerjesztése által került a támadások középpontjába. Ez egyszerre jelenti a kereszténység elleni harcot és az egyén identitástudatának lerombolására tett kísérletet is.

Mert legerősebb identitásunk maga a hit kapaszkodója, a mindent megoldó örömhír birtoklása. De az sem mindegy, hogy éppen ide születtünk, hogy valamiért, valahogy éppen magyarok vagyunk, s a nemzettudat ad újabb lökést az áldozatvállalásra és a veszedelmek felismerésére, a család pedig a teremtett világ fennmaradásának – esetünkben emberi – feladatát látja el, továbbélésünket biztosítja.

Világos, hogy ezek képezik mindennek az alapját, és az is, hogy aki isteni hatalmat kísért, az az alapokat támadja.

Ez tehát az a nagy egész, amelyben most el kell igazodnunk, s amely meghatározza legapróbb gondjaink, kérdőjeleink, tennivalóink mikéntjét is.

A társadalom-mérnökök gonoszra felesküdött sokasága identitás nélküli tömeget próbál előállítani. Akik még saját szemünkkel látunk, s arra nem bocsátottak hályogot, ellenállunk! Ez a körülöttünk levő világban már csupán egyénekben lelhető fel, bár nálunk, kivételes kegyelemként, még él tömegesebb, mondhatni országnyi ellenállás is. Nem véletlen, hogy ez milyen indulatokat gerjeszt odakint.

Az esély a sikerre kiszámíthatatlan. Ha viszont átadnánk magunkat az elvárt ideológiáknak és azok külső-belső zsoldosainak, bizonyára minden összeomlana. Hiszen, amennyiben elfogadnánk amit reánk erőltetnek, azzal elveszíthetnénk a teremtés pillanatában nekünk ajándékozott énünket. A „használatba vett” embertömegek szinte semmit nem jelentenének az uralkodó elit számára, csak éppen annyival lehetnénk többek, amennyire szükség mutatkozik. Bólogatásra, munkára és fogyasztásra programozható anyaggá válnánk.

Tehát vagy behódolunk és elveszünk, vagy megpróbáljuk akár az egy százaléknyi esélyt is érvényesíteni. Azt az egy százalékot, amelynek oldalán azonban olyan magasabb erőkkel vagyunk szövetségben, amelyek sikerünk reményét a végtelenig képesek növelni.

És itt térek vissza a 61 év előtt és után színre lépő generációk kérdőjeléhez.

Annak idején, a napi természetességgel ható teher alatt, erőktől duzzadó nemzedék nevelődött. Szinte magától, mindössze a nyomás hatására. Nem csupa gyémánt, de mégis kemény. Túlélésre képes, kivárásra is alkalmas.

Mi azonban a helyzet ma, amikor a kompresszió helyett éppen a dekompresszió veszedelmes eszköze nevel új nemzedékeket?

Itt és most merül fel a most lelépő, szívós, szikár generáció legvégső kötelessége: mindent megtenni, hogy a véget megelőző utolsó nagy erőfeszítéssel próbáljon hatni. Elsősorban példával és minden más lehetséges módon.

Nálunk erre Isten különös kegyelméből még van esély. És még van vezető erő! S mintha a folytonos negatív példákat emlegetők ellenére, akadna generációs fogékonyság is.

A történelem szaggatta országunk választott, és megpróbálja azt, amit a nagyobbak már kimondani sem mernek. A teremtés törvényei mentén tervezve lépeget előre és kinyújtja kezét, szövetségeseket keresve. Nem szégyelli Isten oltalmazó kegyelmének védelme alá helyezni magát, nem fogadja el a haza árulására tett kísérleteket, és letette voksát a megmaradás mellett, amikor minden erejével a család támogatására esküdött fel.

Sokan fanyalognak, amiért ezt oly gyakran hallani. Csakhogy vészhelyzetet élünk meg. Nagy erők próbálnak elgáncsolni, miközben maguk sem értik, mi a titka ellenállásunknak.

A titok pedig identitásunk mindenáron történő megőrzése. Ama hármas horgonyba való erős hittel történő kapaszkodás.

Advent, mint annyi év óta, ma is egybetereli égi és földi reményeinket, s ez így jó. Így – világ csodájára – talán megvalósulhat a Németh László-i tanács, és kovásznemzet lehetünk.

Ezért imádkozzunk advent heteiben, és várjuk erős hittel a megváltó születését!

Erőt adó adventet, áldott karácsonyt Mindnyájatoknak:                                                  

                                                                                                                     Szász István Tas, 2023. adventje előtt

Naplójegyzet: 2023. november 29.

ÚTBAN A MADÁCHI JÓSLATOK BETELJESÜLÉSE FELÉ?

Bárhol és bármikor kerül szóba mai helyzetünk, vagyis az, amit miniszterelnökünk a „veszélyek korának” nevezett, felbukkan a kérdés: a világban történteket látva hogyan létezhetnek még ma is ellenzéki szavazók? Ősrégi megállapítás: a tömegnek sokkal könnyebb elfogadni egy hatalmas, de világosan megfogalmazható hazugságot, mint egy tagadhatatlan, de bonyolult igazságot. A mai, nagyon egyszerű és átlátható igazságok miért versenyképtelenek a nyilvánvaló hazugságokkal szemben? Miért lehetséges az, hogy jelentős számú szavazó képes saját, legelemibb érdekei ellenében is a józan ésszel ellenkező irányba szavazni?

Ennek magyarázatául csakis a szubjektivitást oly változatos módon ébren tartani képes tényezők szolgálhatnak. Sokszor emlegetik a tömegek hosszú idő óta folyó „nevelését”, amit durván lebutításként is emlegetnek, de szerintem sajnos ennél jóval nagyobb szerepet kap az emberi gyarlóság gyakorlati alkalmazása, „használatba vétele”. A mai – leegyszerűsítve – baloldalinak, vagy balliberálisnak nevezett elitek erre jöttek rá. Mert létezik igény a gyűlölködésre, az ellenségképek keresésére, az irigységre, vagy az ezeknél kisebb horderejű egyéb gyarlóságokra, mint akár a pletyka ereje.

Ebben a pillanatban azonban elérkeztünk a neoliberális világ azon sarkalatos véleményének alapjához, miszerint a „plebsz” ostoba döntéseire alapozott tömegdemokrácia vezetése helyett a liberális elitek vezetőképességére van szükség, arra az erőre, amely nem tömegdemokráciában gondolkodik, hanem az egyéni szabadságjogok határainak folytonos tágításával kápráztatja el az erre fogékony egyedeket, és ez, összegződve, meghozhatja tömeges eredményét is, mégpedig azt a rejtegetett célt, hogy a neoliberális elit átvehesse a világuralmat.

Igen érdekes és ravaszul kidolgozott út vezet oda, ahol végül a hagyományos demokráciát felcserélnék a liberális elit uralmára. Annyira ravasz, hogy éppen a demokráciára hivatkoznak, miközben ellene ármánykodnak. Példával is élnek olykor, s a németeket emlegetik, ahol a demokratikus választás annak idején katasztrófához vezetett. Ami természetesen sok közül kiragadott és sajátos magyarázatait (lásd pl. az első világháborút /nem/lezáró békediktátumokat) mellőző felvetés.

Látszólag itt nagyot ugrottam a végcélt emlegetve, de akik ezt akarják, azok már rendelkeznek az odavezető út egyéb állomásainak terveivel. Ezek a tervek pedig a zavarkeltéshez vezető, identitásokat pusztító folyamatok generálásában testesülnek meg.

Erről az utóbbi időben már többet lehet hallani. Ismert hármas tétel az Isten-haza-család triptichon. A keresztény konzervatív választói réteg erejét ezek a kapaszkodók adják. Tehát ezeket kell felszámolnia annak, aki eme nagy akadályt le akarja gyűrni.

A legnagyobb veszélyt számukra a nemzettudat jelenti, de ettől nehezen elválasztható a transzcendenshez való viszonyunkat kifejező vallási tudat, az istenhit. Ezen tudati elemek ápolásának pedig fő menedéke a család, melyet a nemi tudat lebombázásával lehet legjobban veszélyeztetni.

Itt tart tehát ma a világ, amikor a pénzvilág nagyhatalmú urai látható módon egyre kevéssé rejtőzködve (ami azt jelentheti, hogy nagyon erősnek érzik magukat) támadnak reánk, s a múltat végképp eltörölni igyekezvén haladnak arra, ahol egy végső, nagy mesterséges zűrzavar közepette, a rendet és biztonságot kívánva, a kétségbeesett társadalmak elfogadják a neoliberális ideológiák hirdetőinek mindezt megígérő hatalmát maguk felett.

Csakhogy eme biztonság már nem a megszokott (sokáig európainak is nevezett) életmódunkat jelenti, hanem sokkal inkább hasonlatos a madáchi falanszter lélekpusztító fagyos csendjéhez, amely aztán elvezethet az eszkimó-jelenetig.

Ezért szól a veszélyek korában élő és keresztény-konzervatív értékeinek tudatában cselekvő rétegek számára az isteni szózatból a „küzdj”, és ennek erejét adja a „bízva bízzál”.

Mit is ünneplünk elég lanyha igyekezettel az idén?  Nos, ne feledjük, hogy van egy Madách 200 is!

                                                                                                                                                Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. augusztus 21.

GONDOLATOK LÁNC(HÍD)REAKCIÓJA

Szent István napjának szép estjén, a Budapesti Atlétikai Világbajnokság második napján, örömmel gyönyörködnék a most kétszeresen ünnepi tűzijátékban, amikor hirtelen felismerés hasít belém.

Gyönyörű fővárosunk jelképe, a Lánchíd, kizáratott a programból. Kivilágítása tiltva vagyon. Innen az agy keserves felforrásának nincs már akadálya. Hogyan történhet ilyesmi?

Természetesen – mindenkori „módszertanomnak” megfelelően – az alapokhoz nyúlok vissza. Hiszen annyit mondogattam, hogy megosztottságunk jelenleg legfontosabb törésvonala a nemzetben gondolkodók és az internacionalisták között húzódik.

Rögtön azonban arra is ráébredek, hogy ama internacionalisták még annak sem jók, hiszen nem internacionalista elkötelezettségük, még csak nem is nemzeti gondolkodásuk hiánya jelölte ki túlparti táborhelyüket, hanem a legközönségesebb érdek. Olykor meg – és ehhez szorosan társulva – a gyűlölet, mely tovább színesíti őket.

Fővárosunkban törpeségéből élő, sőt a szomorú jelek szerint ebből prosperáló, testi növésére büszke  törp tartja kezében a nemzeti érdek egy jelentős részét. Ha kicsivel is ténylegesen megnőne, elveszítené pozícióját. Erejének titka erőtlenségének hasznosítása. Olyan ez, mintha Liliput országában egy náluk is kisebb Gullivert látna magánál nagyobbnak a hamis szemüvegek viselésére nevelt sokaság.

Egy mozdulat elég lehetne a megvilágosodáshoz! De hol van ez a mozdulat?!

Az ál-Gulliver, kinek mindennemű kicsinysége napnál világosabb, egy ország, egy nemzet érdekei ellen hasznosítva végzi áldatlan tevékenységét. Ma, amikor a globalizáció törvényei szerint az országimázs oly fontossá vált, egyedülálló és megismételhetetlen pillanatban is képes mindent megtenni, hogy azt elszalasszuk.

Itt sejlik fel mögötte a nagy módszer. A metódus. A túlpart egyedüli találmánya. Ennek segítségével a nemzeti vezetéssel elért bárminő eredményt tűzzel-vassal kell akadályozni, mert ez a pártérdek, az pedig a liberális világ fősodrának zsoldjában csak erre képes.

Saját érdemet felmutatni nem tudván, az ellenlábas érdemeit próbálja legalább elkendőzni a világ és saját követőinek szemei elől, s ahol meg lehet, ott elgáncsolni. Egyetlen nagy ötletük három betűben foglaltatik: NEM. Mindenre csak nem.

Jelek szerint igyekezetük nem sikerült tökéletesen, mert az, ami a mesterséges függöny mögül kilóg, egymagában is elegendő a világ csodálatát elnyerni. Sőt , olykor szeretetét is.

A Magyarország kép befeketítése és annak fejre állítása minket megtisztelő erőfeszítésekre sarkallja a liberális világot. Trianon óta soha ennyi igyekezettel nem munkálkodtak ezen. Ismét fontosak lettünk.

Ál-Gulliverünk csak egy kis csavar, kis fogaskerekecske a nagy műben.

De a gyengeségére épített erő itt áll mellettünk egy választási év küszöbén.

Nagy vizsga lesz ez magyarok!

Néhány fénycsóva hiánya a hídról is lehet tehát figyelmeztető jel.

Naplójegyzet: 2023. augusztus 26.

VIGYÁZÓ SZEMÜNKET A CÉLRA FÜGGESZTVÉN

A hazánkat „scyllák és chraybdisek” közt vezető párt tábora nagy, széles, de nem egészen homogén. Mert vannak a kevesek, akik szerencsénkre a vezetők is, a polyticus doctusok, meg azok felkészült, jól kiválasztott csapata, van egy szélesedő értő, tudatos követői – immáron – tömeg, vannak a lelkes magyar szívűek és vannak a szerintük „ennél jobb nincs” táborából őket választók, no meg a minden párt körüli társutasok. Ez pedig így természetes, vagy pontosabban elkerülhetetlen, a jelen világunkban mai – trendi – életét élő társadalomban.

Igen! Mai életről beszélek, arról melyet O.V. tegnapi fogalmazásában a balliberális Góliát szelleme hat át, és mögötte építkezve küzd a változásért a konzervatív Dávid. Esetünkben – annak talán élén – magyar parittyájával.

Hogy kinek van igaza, az nemcsak a konzervatív józan ész (lehet akár elfogultság is), de ami ennél több: a természet törvényeinek ismeretében sem kétséges.

De győzhet-e az igazság, amely maga a valóság? Az a valóság, amely – ha ellene menetelünk –folyamatosan jön velünk szembe, és ezernyi jellel, bizonyítékkal emeli fel figyelmeztető ujját.

Mai megosztottságunk mégis sokkal inkább érzelmi alapon alakult. És számos törésvonalunkból a döntő a nemzeti és nemzetközi vagy internacionalista közt húzódik, s ez most nagyjából azonos a szuverenista és föderalista (globalista) köztivel, a nemzeti pedig természetesen az Isten-haza-családot is jelenti.

A két gondolkodásmód közt valódi elméleti igazságok húzzák meg a választóvonalat, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sokaság végül nem érzelmi alapon dönt. Ez pedig mindkét oldalon hasonlatos erővel hat, odaát szinte kizárólagosan, jó adag gyűlölettel fűszerezve.

A különbség csak annyi, amennyi jó és rossz döntés között lehet, akkor, amikor azt maga a jó és a rossz hozza meg. Mert ilyenkor áll elő ama - már bevallott - balliberális vélemény, mely szerint: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”. És ez valóban így van, hiszen a jó korlátok közt tartja érzelmek vezérelte indulatait is, míg a rossz ereje éppen korlátok nélküliségének hasznosításában áll.

Nagyon érdekes azonban, hogy a baloldal hamis propagandája, a jobboldal vélt, néha valós hibáit felhasználva, a törésvonalat átívelő hatással bír, s így meglepődünk, amikor stabil nemzeti gondolkodásúként ismert szavazók ismételgetik a bal jelszavait. Vagyis elhiszik azt minden valótlanságával, nagyításaival, csúsztatásaival együtt.

Ők állításuk szerint jobbító szándékkal, vagy csak keserűen, máskor akár – szintén túloldalról megfertőződve – horgadó indulattal mondják: ide szavazunk, de…

Hibát csak az nem követ el, aki nem tesz semmit, szokás mondani. Persze szerintem éppen ez a semmittevés lenne a legnagyobb hiba. De amikor rövid idő alatt többször is találkozok kiváló, velünk szavazó, elméleti tudás, műveltség és nemzeti elkötelezettség birtokában lévő értelmiségivel, , aki olyanokat hisz el, mint pl.: „tönkretették az országot”, vagy: „már Bulgária is megelőz” és „utolsók vagyunk a kontinensen” stb.,akkor kénytelen vagyok ezen elgondolkodni. Azok is ők, akik egyebek közt nem értik meg azt sem, hogy nyugati (lást Franciaország) példára, magyar kézbe kell venni bizonyos ágazatokat: energia, közszolgáltatás stb. A nemzeti tőke – biztonságot jelentő – növeléséről nem beszélve.  Ezeket pedig nem lehet lopásnak, vagy akár „csak” korrupciónak nevezni.

E találkozásaim és beszélgetéseim eredménye aztán a fenti, kissé talán zavarosan keresgélő gondolatmenet, amely tulajdonképpen nem vezetett biztos magyarázathoz, s felhorgad bennem a kérdés: vajon valóban ismerem-e a jelenség okait?

Annyi biztos, mindent el kell követni annak érdekében, hogy a nehezen érthető döntéseket minél világosabban magyarázzák el a választói tábornak.

Ez pedig maga is része a politika tudományának.

A bizonytalankodóknak azonban annyit mondhatok, hogy értsék meg: egy gátlástalan Góliáttal versengve nem lehet a mocsáron száraz lábbal átkelni. A kerülő út halálos lenne. Gátlástalan gólyalábakkal elrohannának mellettünk. Az óvatos „kerülgetés” tehát elkerülhetetlen. Ehhez kellene az okos megértés.

Szemünk előtt mindenkor a cél lebegjen, amely mindent nem szentesít, de oktalanságra se kényszeríthet.

Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. július 9.

TRIANON MÁSKÉNT

avagy lopakodó Trianon

Sokat kellene olvasnia erről a magyarnak, ha igazán meg akarná érteni, hiszen akkora információs vákuum, sőt tévhit-tömkeleg akadályozza társadalmunk jelentős részének tisztánlátását, amelynek következtében reménytelennek tűnik, hogy – amint illene – fél szavakból is értsük egymást, ha Trianonról beszélünk. Ehelyett inkább Trianon elfelejtésére bíztatnak, holott ez érthetetlenné tenné múltunk, jelenünk és jövőnk számos, és tőlünk független, de ránk erős hatással bíró jelenségét, ami pedig egyre lejjebb taszíthatna a nekünk szánt történelmi lejtőn.

Egy rövid fegyelemfelkeltő írásban tehát fel kell hagynom az ismeretek bővítésére tett igyekezettel, és úgy kell tennem mintha mégis valamennyien értenénk egymást azokból a történelmi eseményeket meghatározó szomorú, sőt rettenetes félszavakból.

Trianon ugyanis Magyarország felszámolására tett kísérlet volt. Mintha az első világháborút – céljai szolgálatába – kirobbantó korai globalizáció már sejtette volna, hogy az általa elképzelt új „szervezetben” majd ártó „góc” lehetünk.

Aztán a próbálkozás nem sikerült, és a halálra szánt, sőt már-már halottá nyilvánítottnak képzelt ország, s benne a magyar nemzet, életképesebbnek bizonyult a felszámolás kísérletének haszonélvezőinél.

Eltelt 100 esztendő és a szándékok nem változtak. A globalizációs henger gazdái még nagyobb lendülettel folytatják őrült terveik megvalósítását. És Magyarország ott található az útjukba állítható barikádok első sorában.

Mi más várható a leendő világkormányt tervező és annak vezetésére készülődő erőtől, mint egy felszámolásunkra tett újabb kísérlet, ezúttal korszerű – a félrevezetést is alkalmazó – módszerekkel.

Erről is szólnak az ismét előrántott migrációs tervek, sőt a jelek szerint annak kiemelt fejezetét képezzük. 

Annak az unió által ránk kényszeríteni próbált előírásai pedig veszedelmesebbek lehetnek Trianonnál. Mondhatnánk, hogy ez egy lopakodó Trianon. Ráadásul az ellene elvárható közös védekezést éppen az első Trianon átka akadályozza, mert igazságtalanságát – ki nem mondva – érző nyertes gyanakvása lehetetlenné teszi a közös védekezéshez nélkülözhetetlen bizalmat.

Hogy ez a terv miért jelentené nem is túlságosan hosszú távon eltűnésünket, arra példának itt vannak a nálunk erősebbek, akik jól látható módon már ráléptek erre az útra. Ennek megértéséhez pedig már elég a napi információk tárgyilagos számbavétele.

Csak néhány részlet az „elosztási mechanizmusból”:

- Maximum 4x8511 migráns/év „kapacitás” befogadása, a felső határ bővítésének jogával.

- Visszautasítás esetén 20 000 Euro/fő befizetése az uniónak, ami a valutaárfolyamtól függően 7,5 – 8 millió Ft. migránsonként.

- A migránsok számára migráns-gettónak is nevezhető, valójában azonban inkább üdülőtábor-szerű, nyitott, szabad mozgást biztosító, városnyi ellátóhely létesítése, valamint előírás szerinti fenntartása a határ közelében.

- A migránsokat eddig is befogadó országokból az általuk egy létszámot (?) meghaladó addig befogadottak egy részének kvótán felüli áttelepítése (természetesen a várható szelekcióval a kevés valamire is alkalmasat és veszélytelent tartva meg) Magyarországra is.

- Az unió által – azt nem véletlenül erőltetve – saját területen elvégzendő ügyintézés európai egészéből 28%-nak erre a kis országra kényszerítése (leginkább itt lóg ki a speciálisan nekünk szánt lóláb).

Mindezek nyilvánvaló módon rövid idő alatt élhetetlenné tennék hazánkat, majd gyors szaporodással városnyiból meghatározó tömeggé duzzadva, visszafordíthatatlanná válna e népességcserének nevezhető folyamat.

A költő olyan sírról beszélt mely nemzetet nyel el, s köré végső vigaszul könnyezve gyászoló más nemzeteket álmodott. Csakhogy itt nem egyszerűen egy sírról van szó, hanem bölcsőkkel és az azokat alkalmazó gonosz tervekkel nyelethetnének el, ráadásul a költő által sírunk köré képzelt „könnyezőkkel” együtt, a pillanatnyi helyzet adta sorrendben.

Ezt a második Trianont pedig – mint mondottam – az első Trianon neurózisa, vagy inkább pszichózisa teszi egyre nehezebben meggátolhatóvá a szövetségkötések akadályozásával.  Közbevetőleg: vajon ők, a bizalmatlanok, mit gondolnak erről, miközben éppen homogenizációs terveiket folytatják nagy igyekezettel, az egységes nemzetállamról képzelegve?

Mindezek fényében ne csodálkozzunk, hogy ebben a kényszerhelyzetben – Istennek hála – oly határozott NEMEKET juttat el kormányzatunk az örült terv végrehajtására „kitenyésztett”, a legújabban már „Alexibilis”, uniós vezetők füleihez. 

*

Naplójegyzet: 2023. június 30.

A NAGY KORDONBONTÁS

Kordonbontások évadján az ember akarva-akaratlanul is elmélkedni kezd azok mibenlétéről, és hamar ráébred, hogy milyen jelképes jelentősége van azoknak az emberiség életében. S ettől a pillanattól máris elvesztik fontosságukat a Karmelita vagy a Parlament körüli szelíd, szimbolikus akadályok, de még a Fehér Ház köré vont halálos tilalomgyűrű is. Mert kiderül, hogy az emberiség egész története során kordonok között élt.

Már a kezdetektől ott állt előtte a Teremtő által - akkor még csupán egy, de mindent jelenteni képes almafára korlátozott - láthatatlanságában is legszigorúbb tilalom, melynek értelmét és súlyát máig nem fogtuk fel.

Annál inkább ott munkál bennünk ama kordon ledöntésének vágya, ami tulajdonképpen a fejlődésünk hajnalán megjelent jó és rossz fogalmának határmezsgyéje, a Teremtő és a Gonosz közötti határ. A természet törvényei és az azok áthágására irányuló szándék határa. A „hajtsuk igánkba a természetet” és az „éljünk a természet nyújtotta csodás lehetőségekkel” közötti határ, és még cifrázhatnám.

Csakhogy van itt egy veszedelmes kordonbontási kísérlet, egy olyan, amely úgy ütközik az örök és fel nem ismert, vagy inkább tagadott törvénybe, hogy az végzetes lehet számunkra. Mindenkire!

Az egyedüli remény, hogy éppen ez a törvény vagy annak alkotója képes megálljt parancsolni. De lássuk sorjában.

Az emberi társadalom elkerülhetetlenül vette tudomásul: kordonokat kell állítania megmaradása, a közösség működése érdekében. Idők folyamán azonban az eredendő ősi bűn terhét hordozó ember nemcsak természetes kordonokat állított, hanem olyanokat is, amelyek károsak, hibásak voltak. Amelyek nem csupán élhető keretek közé akarták terelni a társadalmakat, hanem amelyek egyéni vagy csoportérdekeket szolgálva tovább rontottak, mégpedig paradox módon úgy, hogy értelmetlen, hibás, veszedelmes, önpusztító kordonokat emeltek. Építeni csak ilyen értelemben voltak képesek, mint a buldózer, amely a romokat maga előtt taszítva hoz létre akadályt.

Sokáig mondhattuk, hogy ezek a virtuális kordonok - például az osztályok közé emeltek: rabszolga és rabszolgatartó, feudális úr és jobbágy, tulajdonos és alkalmazott közé - a fejlődés elkerülhetetlen állomásai voltak. És talán az adott helyzetünkben így is volt ez rendjén. Ezért anakronisztikus ma, a pillanatnyi ideológiák követelményeit visszavetítve, ősi kordonok miatt neurotizálni nemzeteket.

Aztán a fejlődés során megjelent a liberalizmus, és elkezdte áldásos működését. A liberális szellem bontási munkára született. Kordont bontott, felszámolta a feudális csökevényeket, belemart a kapitalizmusba is, és úgy látszott, elvégezte a reá természetesen háruló feladatotok javát.

De, mint elszabadult robot, továbbhaladt, és rombolt és rombol, mert nem építésre született. Ma már eszközzé vált. Ugyanaz a gyarló ember próbálja csak azért is felfalni ama tiltott fa minden gyümölcsét. Nem csupán beleharap egy almába, hanem falja, zabálja, ott ropog a foga között.

És aztán, kordont húzva maga és a tömeg közé, el szeretné foglalni a Teremtő pozícióját. Ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. De ennek részleteiről a mindennapok történései során folyamatosan értekezünk.

Valószínűleg még számos zoknit fog elhasználni a kordonbontások egyik nagymestere, de a végeredmény számára siralmas lesz.

Addig azonban mi is sok könnyet fogunk még hullajtani. Higgyünk benne, hogy ezek a könnyek végül örömkönnyek lesznek.

És tegyünk is érte. Például állítsunk eléjük mi is szellemi kordonokat!

Naplójegyzet: 2023. június 13.

ALATTOMBAN

Többször emlegetett gondom az afrikai demográfiai robbanás és az európai lakosságcsere-terv veszedelmes párhuzamának felismerésével járó világos vélemények elhanyagolása.

            Az afrikai kontinens a civilizáció előnyei mellett megjelenő kétségtelen népesedési mellékhatásokat megelőző korszakban is nehezen tartotta el sokszázmilliós lakosságát. Következett azonban az egészségügyi fejlesztések nyújtotta lehetőségek terjedése és az ezzel járó hatalmas demográfiai robbanás. Ma már a lakosság kétszereződési idejét számolgatva milliárdokról esik szó. Ha ezt párhuzamba állítjuk a nagy lakosságcsere-tervvel és az ókori egyiptomi civilizáció kávébarna lakosságát célként emlegető elképzelésekkel, hátborzongató távlatok bontakoznak ki.

Az unió liberális túlereje a föderalizáció mellett a lakosságcserét is célként kezeli, csak az előbbivel ellentétben ezt nem emlegeti. Természetesen ettől függetlenül világos a terv, hiszen a migrációt minden áron támogatja, és minden cselt, ügyeskedést, csalást és hazugságot felhasznál arra, hogy ne fékeződjék le a folyamat. Ugyanakkor megakadályozná az esetleges kivételek „rossz példaként” jelentkező gócainak kialakulását. Itt természetesen magunkra gondolok.

Ha pedig az afrikai demográfiai bumm és a „hívogató politika” egymásra találnak, belátható időn belül elolvadhat Európa őslakosságának többsége ezen az Afrikához mérten félszigetnyi kontinensen. Vagyis az élet minden területén „afrikanizálódunk”.

Zárójelben – de fontosságának ismeretében – jelzem: ennek természetes velejárója lenne a kontinens iszlamizálódása.

Közben pedig végleg elvész az a képességünk, amely ma még talán alkalmassá tenne arra, hogy ott segítsünk, ahol a gond van.

Tehát senki sem lehet nyertes ebben a másfajta „háborúban”, akárcsak a szomszédunkban most zajló tényleges háború esetében.

Internetes adatokat nézegetve azt is látom, hogy minden ötödik afrikai HIV fertőzött. Erről sem esik szó a mindössze a felületen zajló migrációs vitákban.

Az uniós politika irányítói mindezzel bizonyára tisztában vannak, hiszen a józan paraszti ész is elég ennek felismeréséhez.

És mégis! Mégis mindent elkövetnek, és egyengetik a fenti katasztrófa bekövetkeztéhez vezető utat. Ebben az esetben felesleges tovább göngyölítenem a gondolatmenetet.

Az egyedüli utolsó perces megoldás az európai választók kezében van.

Az európai választók viszont nem kis mértékben tévhitek fogságában gondolkodnak. És ezeket a tévhiteket kik képesek hatékonyan terjeszteni?

Íme, amiért mértéktelenül felértékelődött a sajtó szerepe, a megvásárolt tollnokok gátlástalan tevékenysége. Ennek meglepő eredményességével találkozunk, ha „nyugati” vagy nyugatra szakadt honfitársakkal beszélgetünk.

Érdekes mérleget állíthat fel az élet. Egyik serpenyőben az önmagukat eladók, a másikban az igazságot bátran kimondani merészkedők. Előbbiek állandó pénzekkel ösztönözve, utóbbiak válogatott eszközökkel hátráltatva.

Ebből pedig még valami következik. Az egyes egyének felelőssége. Az elvakítottak felvilágosításának hálátlan, de elengedhetetlen aprómunkája. Mert, mint láthattuk, ez is egy alattomban folyó háború.

Szabó Dezsőt parafrazálva: minden európai felelős minden európaiért.

Egy évünk még van a szemek nyitogatására!

Naplójegyzet: 2023. június 3.

VEGYÜK VÉGRE TUDOMÁSUL, HOGY NEM ELÉG

A VILÁGOT MA IRÁNYÍTANI AKARÓ ERŐK KIRENDELT KÉPVISELŐIT EGYSZERŰEN LEHÜLYÉZNI, ÉS A VILÁG ŐRÜLTSÉGÉT EMLEGETNI!

TÖBBRŐL VAN SZÓ!

Nem elég, mert ennél sokkal többről van szó, s a veszedelem is nagyobb, mint amit puszta „hülyeségből” szabadíthatnának ránk. Vagyis e sokat hangoztatott becsmérlést egy ennél fontosabb magyarázattal kell felülírni, vagy kiegészíteni

A másik sűrűn elhangzó kijelentés, hogy „ez a világ megőrült”. Hallani ezt úton és útfélen, bárhol kezd beszélgetni két józan ember.

Pedig magától adódik a kérdés: valódi őrültség ez, avagy egy kikényszerített, tehát csupán őrültnek látszó, vagy őrületbe kergetett világban élve keressük helyünket, és küzdünk a normalitás megmentéséért? Hiszen az elszabadult, „ember alatti” viselkedésformák, sőt egy most kontúrozódó új létforma mögött nyilvánvalóan tudatos és évszázados távlatban építkező” irányító munka van.

Az is magától értetődő kérdés, hogy mi a cél, az ártó szándék mögött felsejlő igazi és legvéső ok?

Úgy érzem, a pénzügyi hatalmi „csúcs” e legfőbb eszközének felhalmozása során már túllépett az annak puszta birtoklására törekvés vágyán, vagy pontosabban elérkezettnek érezte az időt, hogy ama általunk sokáig nem ismert, vagy komolyan nem vett végső cél érdekében szerzett pénzügyi erejét most már hadba állítva, elindítsa a támadást a paradicsombéli sikeres megkísértés óta ismert ősi cél tényleges elérése felé.

Vagyis megpróbálnak kilépni Isten árnyékából, és nem pusztán elfoglalni a helyét, de saját hatalmuk sötét árnyékával akarják betakarni világunkat.

A hatalmas tévedés az, amikor saját nagyságuk – ez esetben igazán őrült – gondolatának kényszere alatt cselekednek, és nem veszik észre, az ember számára elérhető legmagasabb szint éppen Isten fényének árnyékában, Isten biztonságában, Isten szeretetének szárnya alatt van, és ha ezt meghazudtolva feljebb törekednek, az a legnagyobb mélyégbe taszítja vissza őket.

Ennek ismeretében pedig várható, hogy előbb vagy utóbb – amit eldönteni mi nem tudunk – a teremtés (tehát a természet) törvényeibe ütközvén, bekövetkezik a nagy zuhanás. Addig azonban mérhetetlen sok szenvedést fognak okozni az emberiségnek. Hogy aztán ez a sok szenvedés tisztítótűz gyanánt fog hatni vagy nem, az későbbi generációktól is függ.

Ez az oka annak, hogy a normalitást még értéknek tekintő többség, azokban, akik mint a pusztítás sötét angyalai ténykednek, valóban a Sátán megsokszorozódott jelenlétét érzi.

Bibliai időkben ezt sokkal egyszerűbb volt megérteni és elfogadni, de ha az azóta eltelt évezredek során lezajlott úgynevezett fejlődésünk oda vezetett, hogy idejét múlttá lett ez a definíció, kell-e más és korszerűbb megfogalmazása a gonosz jelenlétének? 

Nevezzük bárhogyan, a lényeg nem változik. A küzdelem folyik, és végveszély fenyegeti a világot.

Az ember azonban nehezen veszi ezt észre, és a sokaság jelentős része saját vesztébe rohanva élvezi a gyűlölet, a harag, az irigység, a hazugság és megannyi alantas emberi tulajdonság kibontakozására felkínált tér és lehetőség örömét.

Sötét perspektíva.

Felette azonban ott van az egyedül a hit kegyelme által észrevehető Isteni szeretet, minden sötét zugot bevilágítani képes fénye!

Naplójegyzet 2023. április 28.

AMIN EL KELL GONDOLKODNI

A Pápa őszentsége a váratlan (vagy talán mégsem) bejelentés után és villámgyors, de gondos előkészítés után megérkezett hozzánk, és láthatóan jól érzi magát nálunk. A gép landolása óta csak néhány óra telt el, de amint Novák Katalinnal a Sándor palota előtt kedvesen nevetgélve csevegtek, az egy bensőséges találkozás bevezetőjét jelentette.

OrbánViktor kezét is igen szívélyesen szorongatta, és nagyon intim jelleget adott az egésznek, hogy a kézfogásra érkezők szavait az Elnök asszony otthonos kedvességgel tolmácsolta. Talán éppen spanyolul.

Idilli kép.

Eközben egy világháború réme fenyeget, az atomfelhő lehetőségéről nem is merek szólni.

Egy letagadhatatlanul sikeres ország sikeres kormánya fogadja a kül- és belországi eredményeit immáron nemcsak a neki ki tudja miként válogatott sajtóból megismerő egyház- és kormányfőt. A miniszterelnök szavai szerint: egyetlen szövetségesünket a béke oldalán.

Számára immár minden világos, tettekben, eredményekben, szellemében, bátorságában, következetességében még egy-egy elkerülhetetlen hibát is belekalkulálva, mert mint mondják, csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit. Bár szerintem a legnagyobb hiba a tétlenség.

Ezek ismeretében elgondolkozunk azon, hogy honnan van egyáltalán még az ellenzéket támogató szavazó? Merthogy az ellenzék szűk elitje honnan és kikből verbuválódott, az világos. Van tudományos nevük is. Ők a komprádorok. Ráadásul ezek már duplán, mert nem csupán saját hazájukat, de kontinensüket is áruba bocsátották.

Na de az őket mindenek ellenére támogató tömeg?

Magam a magyarázatot sokszínűnek vélem, de amit ki merek jelenteni, az a dolog két oldala. Az egyiken az úgynevezett baloldal (persze tudom, hogy ez már nem az) saját szempontjából egyetlen sikeres ötlete áll, és ez az Orbán gyűlölet szisztematikus felépítése. A másik oldalon – a választóin – viszont egy elkerülhetetlen „létszám” esetében az egész egyszerű felületesség vagy egyoldalú informáltság esetein túl, az emberi gyarlóság, a rosszhiszeműség, irigység, az intrikára való hajlam, a legparlagibb pletyka mély gyökerei, egy rakás emberi rossz tulajdonság jelenléte, sőt olykor igénye stb. áll. Ezt a lehetőséget a túloldal felismerte, épít is reá! És figyel minden olyan kisebb-nagyobb csoportra, amelyet megnyerhet magának. Ilyenek az ismert „másságok” is, akik nem veszik észre, hogy eszközként használják őket. Közben pedig igyekeznek új meg új ilyen rétegeket felkutatni és megpróbálni mozgósítani. Mert ígérni oly könnyű!

De akik minderre hajlamosak, vagy ahogyan mondják: vevők, nem veszik észre, hogy saját érdekeik ellen gyűlölnek?

Micsoda mély indulatok rejtőzhetnek bennük, mások pedig mekkora naivitás rabjai, amikor elvakultságukban vagy félrevezetettségükben öngyilkos módon gondolkodnak, sőt cselekednek.

Ha jól átgondoljuk, kiderül, hogy még Orbán gyűlölete sem lehetne elég a tökéletes elvakultság híján, hiszen láthatnák, ha őt nem is akarják, hogy az ellene választható „másik” az maga a reánk szabadított vég.

Ekkora lelki és szellemi negatív rakomány leküzdése lehetetlennek tűnik. Közülük csak kevesen menthetők meg a szemek nyitottságával, de ez sem elhanyagolható.

S hogy visszatérjünk a Pápa érkezéséhez, mára már ő is könnyen kerülhet célkeresztjükbe, tudatosan támadva, vagy legalább is úgy, hogy szavainak félremagyarázásával manipulálnak, mert az a gondolatiság, amely az ő szájából ma hallható, egyik legnagyobb zavaró körülmény lehet a háború őrületében tobzódó és a világ sorsát kockáztató ideológiai uralmi téboly útjában.

Közben eltelt egy hét, és a valóban magyar lelkeket megmozgató, büszkeségre is okot adó, de elsősorban reménykeltő pápai látogatás után már a CPAC sikerének örvendhettünk.

Számomra ebben a legfontosabb pillanat az volt, amikor az állam- és kormányfők közül először Orbán Viktor kimondta azt, amit eddig csak szabadgondolkodók vagy egy-egy politológus mert. A sok álnév, mint: háttérhatalom vagy mélyállam stb. után – eme óvatos vagy bátrabb definícióktól függetlenül – tisztázta, hogy itt egy nagy terv magvalósításának vagyunk tanui. Ha többen is akadnak majd, akik ezt a tényt felismerve beszélni is mernek róla, akkor valóban tanúi és nem áldozatai.

A Pápa pedig hazatérőben béketervet emlegetett. Ez pedig szintén reményt keltő tény. Gyakrabban kell gondolni a transzcendensre is, mert az emberi erő már nem elég.

Nagy küzdelem előtt állunk!

A Hitel folyóirat idei utolsó estje kihelyezett rendezvény lesz.

Akaratomon kívül történt, hogy éppen most és  itt mutatják be legutóbbi két és fél évem legnagyobb munkáját,

a Vásárhelyi Találkozó monográfiát, a 80. születésnapomon a MOM-ban bemutatott nagy Hitel könyv testvérkötetét.

Azóta 5 év telt el, s most 85 évesen ismét egy fontos feladat befejezését érhettem meg.

Dr. Szász I. Tas            

RÉGEN ÍRTAM, SEMMI SEM VÁLTOZOTT?

Tekintsünk vissza a gyorsan múltba forduló időben. Akkoriban az Erdélyi Naplóban volt hosszú éveken át heti rovatom 2004 májusa után Levelek Európából összefoglaló címen.

A 2004. május 7-én megfogalmazott írás „eu-s” belépésünk után egy héttel, és még Medgyessynek a Gyurcsány által elkövetett „megpuccsolása” előtt született. Medgyessy volt az, aki a himnuszt is hibásan tudta.

Bizony már az írás elején látható, hogy sejtettem mi van és mi vár reánk, és hogy kikkel van dolgunk.

Annál inkább érdemes megbecsülni azt a küzdelmet, amit mai kormányunk folytat emelt fővel az azóta sem lankadó, sőt fokozódó uniós igyekezet ellen, és komprádori ellenszélben.

Naplójegyzet: 2004. május 7.

Megjelent: Erdélyi Napló (660.) 2004. május 25.

                  Átalvető (51.) 2004. szeptember

DRÁGA, IDEIGLENESEN EURÓPÁN KÍVÜL ÁLLOMÁSOZÓ BARÁTAIM!

Én, mint e boldog, de véleményem szerint a megboldogulás felé haladó földrész, elvárások szerint boldog, s szintén ez irányba haladó lakója, a napokban észlelhettem, hogy már a belépés pillanatában megszabták nékem az irányt. Irányított és pontos keretek közé szorított lesz életem, jogaim szintúgy, de lehetőségeim is, akár egykori hazám maradék területének szuverenitása.

Ebben pedig a kontinentális, országok-feletti szellem jár majd és az annak mindenáron hódolni akaró, és egykori önmagukat feledni kész hazai szolgáké.

Történt ugyanis, hogy Magyarország határain – annak összes kapujáról – eltűnt minden jele annak, hogy ez azért még az a Magyarország. Tudniillik az ezerszáz éves. Csak a neve maradt. Az is az európai jelkép udvarába biggyesztve.

Még az ünnepélyes közvetítéskor felhördültem, amikor egy dolgos kezű magyar mesterember a televízió nyilvánossága előtt takarta le a háromszínű zászlót, és a koronás címert, a csillagos kékkel.

Kellő kis lappangási idő után aztán kitört a botrány.

Akár a minket lebecsülő – felelős vezetőink által állítólag soha nem látott - uniós könyvkiadvány esetében a védekezés is készen állt. Az Unió rendelkezik a csillagos kékről, de az illető ország jelképeiről nem. Azonnal fel kell rakni, stb.

Na ez az, mondhatjuk már megint. Ez az, amire érdemes figyelni!

Tehát. A jeles magyar vezetőnek, ki e kérdésnek felelőse, és aki azért nem valószínű, hogy csupán négy levelező tagozatos elemit ért meg, eszébe sem jut, hogy ha egy ilyen rendelkezés van, azon elgondolkodjon? Hogy feltegye a kérdést magának, s válasz híján esetleg feletteseinek is: Miért van ez így? Vajon nem tévedés, vagy nem arról van-e szó, hogy e kérdést az illető ország maradék jogai közé sorolták? Nem. Ő nem gondolkodik. Ő nyugodtan feledi a magyar felségjeleket, melyek ezek szerint annyit sem jelentenek számára, mint normális, egészséges, elvárható módon működő lelkületű ember számára a régi rongyos ruha. Mert annak leselejtezésekor is eszünkbe jut a benne megélt sok szép nap. Még egyszer végig simítunk rajta. Engedtessék meg, hogy ezek után feltételezzem, hogy az ilyen ember esetleg még örül is annak, hogy ezeket a nacionalista jelképeket átadhatja a feledésnek.

Drága otthoni barátaim! Ti értitek csak meg ezt igazán.

Mert ti tudjátok milyen volt szüleinknek a zászlót az eresz alatt rejtegetni. Ti tudjátok, milyen érzés volt az alig fogható Kossuth adón szilveszterkor a Himnuszt hallgatni, vagy különösen, amikor diadalt aratott egy-egy magyar sportoló. Ti ma is érzitek azt a hátunkon végigszaladó érzést, ti most is kitöröltök szemetek sarkából egy-egy könnycseppet a Himnusz hangjaira, a koronás-címeres zászlót látván lobogni hazai tájon.

Az új magyar européerek ezzel szemben gondolkodás és minden érzelmi reakció nélkül söprik a semmibe azt, ami nékünk olyan szent ma is.

Nem nagy dolog, mondják errefelé sokan. Adminisztratív, szervezési tévedés, mulasztás. Nem volt még kéznél a kész új tábla, és el kellett helyezni a kék alapon pompázó sárga csillagokat. Azt rendelet írta elő.

Mi persze tudjuk, hogy ezt így nekünk nem lehet elmagyarázni. Mi, akik bokáig sárban másztunk fel a hegyre, hogy az autónk akkumulátorát cipelve megfelelő térerejű helyet találjunk hordozható, kezdetleges televíziónknak, és meghallgassuk a magyar himnuszt, s megnézzük a remélt magyar győzelmet. Mi a román-magyar összecsapásokon – a terror idején is – önkéntelenül, és magunkat leleplezve ugrottunk fel a magyar góloknál. Mi lestük ennek a mostoha anyaországnak a lélegzetvételét is. A nem is minket szolgáló sikereket boldogan beszéltük meg, s büszkén lobogtattuk a minket elnyomók, a minket megalázók felé.

Most majd a magyar határon – kelletlen pofával – újra felszerelnek valami magyar jelképet. Szinte hallom, amint a karbantartók káromkodnak a váratlan különmunka miatt. És ezzel ismét lezárul egy történet. Elmagyarázták. Elmagyarázták? Esetleg megpróbálták, megkísérelték megnézni, hol is van jelenleg a tűréshatárunk? Vagy sikerül, vagy nem. Ha igen, az kész nyereség. Ha nem, oda se neki. Majd újrakezdjük.

Lesz még itt pályázat új himnuszra. Lesz még itt nacionalista, aki énekli a Himnuszt. Szerződtetnek még énekesnőt, aki nem ismeri a nemzet imájának szövegét.

Ha elszigetelt esetről lett volna szó, lehet, hogy „megdumálhatnak”. De így? És valamennyi határátkelőn egyszerre?

Vajon meddig lehet vezető beosztásban az, aki körös-körül, gondolkodás nélkül leseperteti az ország kapuiról nemzeti jelképeinket?

Valószínűleg legalább addig, amíg a Himnusz szövegét hibásan ismerő miniszterelnök magáénak, tulajdonának hiheti az anyaországot.

Ő és barátai az a balsors, „aki” régen tép.

Úgy, ahogyan ő maga mondotta.

Leányfalu

*

ÚJABB MÚLTBATEKINTŐ A FELISMERÉSEK ÚTJÁNAK KEZDETI LÉPÉSEIBŐL

Alig telt el négy hónap uniós belépésünk után, amikor erdélyi leveleimben már elkészítettem röviden új emberünk „kovácsolt képét”.

Naplójegyzet: 2004. augusztus 31.

Megjelent: Erdélyi Napló (675.) 2004. szeptember 7.

VIZSGÁLÓDÁSAIM EGY ELŐHOZAKODOTT MINISZTERELNÖK LÁTTÁN

Drága felénk tekintő Barátaim!

Veletek együtt nézem, nézegetem a mostanság madárképű kormányfőcske néven emlegetett embert. Nézem és hallgatom. Szerintem nem volna helyes lebecsülnünk. Aztán azonnal kísérletet teszek, hogy az elbutított magyar választó szemével is szemléljem, fülével is hallgassam őt.

Egyik nap ott trónol a főváros fölött Friderikusz Sándor Szólásszabadságában, és szól szabadon, utóbb az ország reggeliző asztalához ül, és szól reggeli gyanánt.

Ki ő? Ki küldte őt? Miféle szándékok bújnak meg homloka mögött?

Vagy ő csupán ő, ahogy ezt éreztetni szeretné? És csak jött, mert úgy jött neki, nem küldte senki? De akkor is – mit akar, és jötte mit takar?

Vagyonáról immáron számottevő ismereteink vannak. Hosszú lista ennek felsorolása, és regénybe illő megszerzésének története. Egyesek szerint hátrány, mert a magyar szavazó irigy, és azok a történetek leleplező erejűek. Mások szerint előny, mert a magyar szavazó azt mondja: ennek nem kell már lopnia, van mit a tejbe aprítania.

Képességeiről gyorsan pergő – cseresznyemag-meggymagot és útelágazást helyesen ejtő – beszéde, diplomái és győztes cselszövései árulkodnak.

Diplomáciai érzékét eddig inkább sodró egyénisége takarta, mely – mint a másság eladó lovánál közismerten már felmerült – nem tudni, hogy bátorság vagy vakság.

Szándékairól rövid és üstökösszerű pályafutása során már jelt adott. Itt nem csak a szerzés benne élő erős ösztönére céloznék („mi az hogy, nagyon is”), hanem az eddigi pályája által cáfolt szociális jelszavaira, a jobboldal felé kilőtt nyilak sokaságára, a vallásos érzületűek felé tett oldalvágásokra és egyebekre is. Ugyanakkor az egyenlő elosztás, az igazságosság és egy erős és büszke ország emlegetése az elődök hibáiból okulni képes politikus beszédét sugallja. Képének felépítésén egyébként most dolgozik az őt kiszolgálni jelentkezett média.

Minekutána azonban az általa legyőzött, s eddig ismeretes jelek szerint őt árulónak és puccsistának tekintő miniszterelnök kinevezte helyettesének, az egész történet egy puccs-puccsnak néz ki. Ő pedig egy „előrehozakodott” miniszterelnöknek.

Ha visszatekintek e hon miniszterelnökeinek sorára, bizony kevés olyan akad, ki korunk zaklatott világába visszatérve, őt ma méltó utódnak tekintené. Akiről ezt mégis feltételezhetjük, azt sértés lenne felemlegetni. És mégis – és mégis, nem szabad egy szokásos gúnyos legyintéssel elintézni őt.

Az üstökös pályafutását most kiteljesítő vezér főpróbáját Athén számunkra borús ege alatt kezdte. Első szigorú kijelentése – mely szerint megvonná a támogatást a doppingban érintett sportágaktól – igen elnagyoltnak és átgondolatlannak tetszett. Utóbb csiszolgatták. De az aranygép érkezésekor jól megérdemelt füttyét máris megkapta.

A reakciója mindenesetre okosabb volt elődeinél. Hiszen Göncz Árpád sértődötten távozott (esetében nem volt kizárt a megrendezett provokáció sem), Medgyessy megjegyzéseket tett, illetve lerövidítette szózatát, ő viszont megpróbálta elhitetni, hogy nem is akart beszélni, és nem folytatta a vitát. Az eddigi kifütyültek közül feltétlenül a legpolitikusabb magatartást ő tanúsítja. Az olimpiai helyezésekért járó többletjuttatás pedig nem kizárt, hogy éppen az üzletember húzása és pénzközpontú gondolkodásmódjának eredménye. Pénz beszél, kutya ugat – képzeli ő. És akár igaza is lehet.

Végeredményben egyelőre csak egy, ami valószínűnek tűnik. Nem lesz sem 15, sem 10 millió magyar minisztere – vagyis szolgáló – elnöke. Feltehetően még az a fogyatkozó 5 millió is csak képzelni fogja, hogy az övé. Ő viszont mind a 10 milliót tulajdonának fogja érezni. Ez az, amihez biztos érzéke van.

Mindenesetre jó lesz figyelni az ellenzéknek, hogy ne bízza el magát. Ne lelkendezzen, hogy ez már maga a győzelem. Hályogkovács ő, de képes szakvizsgát is szerezni, és nem ijed meg feleslegesen. Mert Gyurcsányban éppen úgy benne van egy „mindent elsöprő bukás”, mint a pártja számára „esőt hozó ember” lehetősége is. Orbán Viktor vitapartnereként pedig, ahogy a ma balnak nevezett oldal mindenkor, ő is rendelkezni fog a gátlástalansággal, a hiányzó karizma – büntetlenül csak náluk használható – pótszerével.

             Leányfalu

Naplójegyzet: 2023. március 10.

RÖVID UTAZÁS KÖZELMÚLTUNK HULLÁMZÓ SZELLEMVASÚTJÁN

Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténészünk, kinek megtisztelő barátságát bírom, a Hitel februári számában örvendeztetett meg egy hosszas írásával, melyet szerencsére a szerkesztőség nem szorított terjedelmi kalodába. Cseres Tibornak a nyolcvanas években írott kiadatlan és rendkívül informatív naplóját dolgozta fel jól követhető kiegészítő magyarázatokkal, megőrizve a kronológiát.

         Miközben mindenkinek ajánlanám türelmes és figyelmes elolvasásra, most csupán egy érdekes szegmensét emelném ki. Ebben jól követhető az a hullámzás, amely szellemi életünket abban az évtizedben jellemezte. Ezúttal az 1984-85. évből állítanék előtérbe egy epizódot és a körötte gyűrűző események mai szemmel is annak tekinthető érdekességeit.

Már fél évtizeddel vagyunk a Hitel megjelentetéséért folyó küzdelem kezdetei után, és terítéken van a háromkötetes Erdély Története kiadásának vitája, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány és egy kisebbségi államtitkárság vagy bizottság létrehozása, a Magyarságtudományi Intézet megszervezése, és a magyar nyelvű tévé-adás határokon túli foghatóságának megoldása.

Akkor mindebből csak az Erdély Történetének megjelenése valósult meg, és egy kisebbségügyi bizottságot hoztak létre a párt kebelén belül.

Mint Márkus megjegyzi, Bíró Zoltán – a javaslattevők egyike – ekkor határozza el egy levél elküldését Kádárnak, hiszen úgy látják, hogy még az együttműködés minimumára sem látható remény.

A hatalom is valami effélét érezhetett, írja szerzőnk, mikor elolvasta Nagy Gáspár versének elhíresült, nagy NI betűkkel végződő sorait az Új Forrásban. A lap szerkesztői megkapják büntetésüket, majd az év végére a pártközpont felfüggeszti az együttműködést az Írószövetséggel.

A párt kultúrpolitikusai a kialakult polgári és nemzeti vonal tekintetében, az előbbi, főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozót kevéssé tartják veszélyesnek, mint a nemzetit. És valóban, ez az oldal 1985 június 14-16 között 45 fő részvételével megrendezi a monori tanácskozást, ahol „szinte kizárólag a népi-nemzeti ellenzék tagjai” képviseltetik magukat.

Itt hívnám fel a figyelmet az 1985 szeptemberében szamizdat formájában megjelentetett néhány gondolatra.

Csurka Új magyar önépítés című nyitó előadásában ezt írja: „1956. november 4-e óta a magyarság nem saját történelmét éli (…) A magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoznak.”. Aztán arról beszélt, hogy az iskolarendszer a hatalom céljainak megfelelően alakítja a gyermekeket. És most figyeljünk: ezért be kell oltani azzal a gondolattal a családot, hogy „a gyermeked a tiéd, jogos és kötelességed megkövetelni, hogy úgy neveljék, ahogy te akarod (…). Ez legalább annyira fontos, mint a gazdasági reform.” Kikelt az úgynevezett „kulturális terelőhelyek” ellen, figyelmeztetett a tömegkommunikációt elözönlő senkikre, az egészséges társadalmi mozgások akadályozóira stb.

A tisztelt olvasó ezek után sajnos kénytelen éppen mai, pillanatnyi vitáinkra gondolni. A korszak jövőt romboló nevelése ma újabb álöltözetben próbálja hasonló módon bomlasztani a családot és mindenféle identitástudatunkat.

Csoóri Eltemetett gondok a Duna-tájon című előadásában, miután az elszakított magyarság veszélyeztetett sorsára figyelmeztet, ezt írja: „Baj van az egész magyarság lelki-szellemi életével. Hiányzik belőle a tartás, hiányzik a nemzettudat, a veszélytudat, a jövőtudat, csupán a jobbléthez igazodó ösztöne élénk. S a Kádár-korszak is ezt növesztette benne legnagyobbra.”

Be kell vallanom, hogy e naplóbejegyzésem megírására ezek a sorok ösztönöztek leginkább, hiszen, aki eddigi jegyzeteimet vagy egyéb írásaimat olvasta, vezérfonalként láthatja bennük a nemzettudat jelentőségének már-már mániákusnak tűnhető gyakorisággal felbukkanó hangsúlyozását, benne az ezzel járó áldozatvállaló képesség, egészséges veszélyérzet, tehát a megmaradás jövőt jelentő ösztönének hangsúlyozásával. Vagyis megerősítve éreztem azt a véleményemet, amely annyiszor vezette tollamat.

De további érdekességek is megjelennek Cseres Tibor, Márkus Béla által közvetített naplójában erről a vitáról.

Az oly sok ellentmondással szolgáló, nemrégiben elhunyt Tamás Gáspár Miklós például kijelenti, hogy Romániában nem a magyar kultúra beolvasztására, hanem a kiirtására törekednek, s hogy itt annak, amit teszünk, „ha nincs igazi praktikus haszna, elképzelhetetlenül nagy és erős lelki támaszt jelent az otthoniaknak.” Az azóta megismert „Tamás Gazsira” emlékezve, milyen furcsán árnyalja ez képünket utóbbi harminc évünk kulturális életének eme öntörvényű aktoráról, s milyen bonyolult kérdések megválaszolására késztet.

De hasonló meglepetéssel olvashatjuk Konrád György akkori megnyilvánulását. Ő ugyanis felvetette, hogy Magyarországnak mindent meg kell tennie az áttelepülni akaró kisebbségi magyarok befogadása érdekében. Akárcsak a 89 előtti években oly nagy figyelemmel olvasott könyvei, ez is furcsa ellentéteben áll a későbbiekkel. Vajon milyen belső változások és külső ráhatások okozták ezt? Erről nyugalmasabb időkben szakemberek értekezhetnek majd.

Ez a megjegyzés nem véletlenül talált nagyobb visszhangra bennem, ugyanis nem egyszer írtam erről, s csak kolozsvári viszonylatban tucatnyi kiváló magyarról tudok, akik azért szóródtak szét a nagyvilágban és szültek hasznos állampolgárokat idegen országoknak, mert anyaországuk nem volt hajlandó őket befogadni.

De mára legyen elég ennyi.

A magam részéről pedig hálámat fejezem ki Márkus Bélának, hogy ezt a megannyi kérdésben eligazító és gondolkodásra késztető Cseres naplót átmentette a jövőt aggódva kémlelő mánkba.

Naplójegyzet 2023. március 1.

MÁRCIUSTÓL JÚNIUSIG

Kis híján 40 év erdélyi, s ebből 36 román uralom alatt eltelt esztendő során magam is megjártam az ottani magyar számára kötelezően kirótt „magán-szenvedéstörténet” útjait. De most e március elsejére virradó hajnalon mégis más jutott eszembe.

Ottani hagyomány szerint ezen a napon úgynevezett márciuskákat (mărţişor) osztogattak az emberek hölgyismerőseiknek. A Romániában megélt évtizedek hatása alatt sokszor még magyarok is éltek ezzel az egyébként kedves szokással, főleg szépnek talált vagy egyéb okból érdekes román hölgyek esetében. Amiképpen volt úgy, hogy a húsvéti locsolás kétszer esett meg a magyar és a román ünnep időbeli elcsúszása okán.

Idilli kép.

A népi szinten békésnek tűnő együttélés vagy a tehetetlen belenyugvás vagy… vagy ki tudja , mi minden van ezekben az apró gesztusokban. Nem kell túlmagyarázni, hiszen az évezredek során találkozó népek annyi mindent vettek át egymástól.

Akkor pedig miért érdekes erre a látszólag „együvé tartozásra” emlékezni évtizedek után, egy hajnalon? Először is azért, mert március elseje van, és azokat az időket megélt embernek eszébe juthat. De emellett más, fontosabb okai is vannak. Mert hát ama kötelezően elviselt „szenvedéstörténet” erre sarkallja az emlékezőt.

Ugyanis az unió bővülésének egy előző szakaszában, amikor Románia még a felvétel előtti éveket élte és csupán megfigyelőként volt ott jelen, érdekes hír érkezett onnan. Eszerint a román megfigyelők apró figyelmességként márciuskákat osztogattak, és apró figyelmességeiket sűrűn gyakorolták, amikor csak alkalmuk adódott rá. Hogy a hír hiteles-e, igazolni nem tudnám, de olyan információ szintén érkezett, mely szerint ugyanakkor magyar képviselőnőt durva szavakkal illettek, netán még lökdöstek is (?) A saját, egykori tapasztalat alapján a történet hihető.

Na de a gondolat nagyon fürge, különösen hajnali órán. És innen jutunk el furcsa módon az időszerűig.

Mert akkoriban a magyar diplomácia feltétel nélkül támogatta Románia tagfelvételét, s utána történt, ami történt. Ismerjük, megtapasztaltuk. Most azonban a Svéd-Finn NATO-tagság támogatása az aktuális.

Mi Svédország esetében ezúttal számon kérjük az általuk irányunkban folytatott hazug rágalomhadjáratot. Támogatjuk őket de… Hogy mi lesz ez a de, még nem tudjuk.  De… sejteni vélem.

Lesz majd valami szöveg, és aztán lesz megint a „valóság”, amely, ahogyan „elemzői” körökben mostanában mondani szokás, „szembejön” az érintettekkel.

A gondolat fürgeségének tartósságát igazolandó, erről ismét eszembe jutott valami látszólag nem ide tartozó megállapítás: Az eddig román vagy balkano-bizantín jellegű megbízhatatlanság, szövetségesi hűtlenség, esetleg -mondjuk ki – árulásra való hajlam, pontosabban készség, ma már elérte a nyugati vizeket is.

Az unió a legtipikusabb balkáni jellegzetességeket öltötte magára. A hazugság, mint megszokott gyakorlati módszer, ma náluk üli torát. Valaha, a globalizáció kezdeti „sikereiről” írva már elmondtam azt, hogy mikor lett a hazugság elfogadott munkamódszer a nagypolitikában.

Így jut el a fürge s szinte követhetetlen hajnali gondolat a márciuskától 1920. június 4-ig.

Naplójegyzet: 2023. március 3.

MEGSZENVEDETT TÖRTÉNELMI TAPASZTALATAINK BIRTOKÁBAN

  Magánéletem 85 esztendeje nem kevés tapasztalathoz juttatott, és egy megkergült világ meg az idős kor szorításában naponta érzem ennek hasznát.

         Ennél is nagyobb fontossága van a tapasztalásnak legnagyobb közösségünk, a nemzet életében. Ezt a nélkülözhetetlen útjelzőt tartja feleslegesnek a múltat végképp eltörölni szándékozó, új formában feltámadott igyekezet.

         Tekintsünk csak vissza az elmúlt évszázadokra. Hiszen hatalmas tapasztalatokon nyugvó hagyományok hoztak el már a Kárpát-medencébe is. És már a pozsonyi csata idején megtanulhattuk, hogy csak magunkra számíthatunk.

De sorunkat meghatározó háborúkba is belesodortak régi szövetségek.

Hogyan alakult volna történelmünk, amennyiben, a keresztény szolidaritást semmibe véve, a tatárokkal tartunk Európa tervezett feldúlásában? Annak idején az akkor még sógornak sem nevezett nyugati szomszédunknak nem lett volna módja megkísérelni a hullarablást. Lehet, el is tűnik az idők süllyesztőjében.

         És mi lett volna a születőben levő Habsburg dinasztia sorsa, ha – az egyes szomszédjaink esetében oly természetességgel, mondhatni rendszeresen gyakorolt módon – felmondjuk velük kötött szövetségünket, és Kun László, Ottokár ajánlatát elfogadva, a morvamezei csata után szaggatja darabokra kis országukat?

         Aztán ugorjunk az időben, és lássuk, mire vezetett volna, ha a törökkel másként alakítjuk kapcsolatunkat. Olvasni lehet véleményeket, melyek szerint a „szulejmáni ajánlat” csak átvonulást kért engedélyezni a déli szlavon területen Bécs irányába. A porta Magyarországot puffer államnak akarta volna szánni. Akár így volt, akár nem, de mi Nyugat védelmében lettünk egy formálódó nagyhatalom helyett kivéreztetett kis ország. Mennyi ideig áldoztuk „életünket és vérünket” a keresztény nyugat védelmében mi, Európa „reménytelen szerelmesei”! (Albrecht Dezső szavai.)

         Aztán következett az első „Nagy” háborúba való beugratás. A „megállj, megállj kutya Szerbia” hamis hangulata. A globalizációt tervező erők egyik első lépése. A tömegek megvezethetőségének egyik legelső fényes sikere.

         Ez a szövetség, vagy együvé tartozás vitt egy birodalom bukása közben legnagyobb tragédiánkhoz. Ma ezt hangzatosan szolidaritásnak nevezik.

         De alig több mint két évtized után éppen csak hogy elkönyvelhettük csodás „mégis” vagy „csakazértis” túlélésünk tényét, amikor ismét nagyhatalmi érdek ugrasztott olyan háborúba, melyet közel fél évszázados és alig felszámolható nyomokat hagyó rabság, szuverenitás-vesztés követett.  No meg a trianoninál is kegyetlenebb békét is megkaptuk. Sőt, még az utolsó csatlós billogát is reánk sütötték.

         Most, mikor az előző tapasztalat háttere is egyre világosabbá válik, hasonló módon akar egy nálunk nagyobb erő belekényszeríteni az önpusztítás, vagy talán inkább az önmegsemmisítés háborújába. Ma bonyolultabb megfogalmazásokban szólal meg a „megállj, megállj kutya Oroszország”.

Sehol a világon nincs erőteljesebb üzeneteket, világosabb figyelmeztetéseket megélt nemzet. Nem csoda, hogy választott vezetőink végre élni akarnak az oly hosszú időn át sutba dobott történelmi tapasztalat előnyeivel, és annak ismeretében cselekszenek.

Ez a tapasztalat világítja meg azt a tényt, hogy Európától (s a világtól még inkább) csak olyan döntéseket várhatunk, amelyek létünket fenyegetik. Különösen érdekes ez akkor, amikor maga Európa is hasonló módon jár el, és saját történelmi tapasztalatát semmibe véve önpusztításba kezd, s ebbe akar minket is belerángatni.

Nincs mentsége azoknak, akik ezt itthon nem akarják látni. Ők is birtokában vannak az ehhez szükséges ismereteknek. Nem igaz, hogy teljes mértékben hiányzik ez a képességük. Ne mentegessük őket vaksággal, butasággal stb.

Tudományos nagyvonalúsággal ezeket csupán és egyszerűen komprádoroknak tartani kevés. Nem nevezem meg, nem írom le az ilyeneket megillető jelzőt, amelyet felületesen gyakran szokás dobálni ide-oda.  Esetünkben teljes mértékben indokolt. Az olvasó maga is ismeri, tudja és alkalmazhatja.

Naplójegyzet: 2023. január 22.

200 ÉVES A NEMZET IMÁDSÁGA

A reménytelenséget árasztó új év kezdetén, ám mégis reménykedve, kettőzött erővel száll a magasságba nemzeti himnuszunk, mert az a nemzet imádsága, a nemzet Miatyánkja, a ma már egyre világosabban látható módon egyedüli segítség felé repesve.

A nemzeti kultúra napján, Eperjes Károly zseniális verselemző estjén, istenes versekkel foglalkozik, a nagyfokú szuggesztív erővel, az ihletettség magaslataiból szinte a megszállottság állapotában és a hitelesség megkérdőjelezhetetlenségével tanító művész.

Gondolatokba merülve ballagok haza. 

Isten, haza, család! Eltéphetetlen egység, mint maga a Szentháromság.

Tudjuk, ezek vannak ma célkeresztben, s erről, aki nem közömbös vagy éppenséggel ellenérdekelt, naponta meggyőződhet.

A kereszténység a világ legelszántabban támadott vallása.

A haza a globális tervek fő ellensége, hiszen fogalma egybecseng a nemzetállammal. A közösségi ember ősi bevált keretével.

A család mindennek alapja, a földiek közül legfőbb kapaszkodónk, a közösségi lét alapeleme. S mindhárom identitásunk alapköve.

Viszont ez az identitás az, amely legfőbb akadálya mindannak, amit a most nagyon tévesen alkalmatlannak nevezett vezetők, valójában a globalizációs erők kiválasztott végrehajtói, elérni szándékoznak.

A kis „kovász” Magyarország próbál ellene tenni, jótékony erjesztéssel, szemek nyitogatásával, bátor példamutatással!

Szövetségeseket keresünk, de ebben ismét az újra meg újra jelentkező reánk kényszerített akadály, Trianon átka gátol. Természetes szövetségeseink nem tudják levetkőzni a túlnyerés okozta „nyertes pszichózist” és folyamatosan bizalmatlanok.

Egyetlen igaz szövetségesünket a magasságokban kereshetjük. Ott, ahová csak imáink szállnak fel, s azok közül is nagy közös imáink: himnuszaink. Hiszen előtte is voltak s vannak ma is megtartott, megtartó himnuszaink. A Boldogasszony anyánk éppen úgy, mint a Kilencvenedik zsoltár, de akár a ma már elfogadott Székely himnusz szintén a megmaradásért könyörög az Úrhoz.

Fel kell ismernünk, hogy a himnusz nemcsak egy vers, nem csupán egy dallam, hanem legfőbb könyörgésünk a legfőbb szövetségeshez, aki egyedül tud mindenre valóban igazságos megoldást.

Természetesen nem máról holnapra, de emberi ésszel is felmérhető időtávlatban igen.

Sokat írtam arról, hogy megmaradásunk földi záloga a nemzettudat, az az identitásforma, melyben ott van a szükséges áldozatkészség és egészséges veszélyérzet. Ezt kell a hit kősziklájára alapozni, melynek erejét a felszálló himnusz képes leginkább közvetíteni.

Nem régen temettük el Duray Miklóst. Pótolhatatlan példája az emberi tisztaságnak, az igaz magyarságnak. Megtisztelt barátságával. Valaha nagy élményem volt, amikor elsők közt csempészték be nekem Magyarországra a Kutyaszorítót, Duray ismert alapművét. Ennek bevezetőjét írta s viselte el annak következményeit Csoóri Sándor, a másik pótolhatatlan, Kapaszkodás a megmaradásért címmel.

A 2004. december 5. utáni esztendőkben sokat foglalkoztam ezzel a határokon inneniek – és mondjuk ki – nem kevés, határon túlról érkezett közös szégyenével. Duray Miklós aláírása is ott van azon az ezért kapott oklevélen, melynek közepében – meglepetésemre – saját versemmel találkozhattam.

Minden további magyarázkodás helyett, mellékelem ezt a rövid gondolatsort.

KILENCVENEDIK

Te benned bíztunk

eleitől fogva,

Boldogasszony Anyánk

régi nagy patrónánk

járt közbe nálad Urunk,

hogy áldd meg a magyart.

Ezer éve száll magasodba

az itt lenn fájdalmasan zengő

s ott fenn hallani remélt

himnuszok könyörgése.

És mi még itt vagyunk.

Megmaradtunk.

Közben pedig eltűnt mind,

ki nem talált könyörgő szóra

zengő, keserves himnuszra

az egyetlen csillag felé.

Most csak annyit adj Uram,

hogy felmérni legyünk képesek

megmaradásunk csodáját.

Naplójegyzet: 2022. december 3.

Szász István Tas

GONDOLATFOSZLÁNYOK

Sokszor leírt véleményem, hogy a nemzettudat nélkülözhetetlenségének igazolása annak két fontos tartozékában lelhető fel. És ez az áldozatvállalás képessége, valamint az egészséges veszélyérzet.

Nos, ez utóbbi mostanság folytonos készenléti állapotra kényszeríti a nemzettudat tulajdonosát. Ebben élve és figyelve pedig sorra születnek gondolatok a minket körülvevő elfajzott világ zűrzavarában.

Ezekből emelek most ki egyet - s mást olyan látszólagos összefüggéstelenségben, ahogy a világ ingerei azokat sorra kiváltják. Ugyanakkor azt is tudván, hogy ebben a mesterséges zűrzavarban, ha a gyökereket vizsgáljuk, minden mindennel összefügg.

Így például a labdarugó vb. mostanság áradó hírei, s főleg képei közt egy igen kézenfekvő kérdés merülhetne fel. Mi lenne hát ez?

Láthatjuk, hogy ebbe az ilyen célokat szolgálni eleddig nem szokásos közegbe hogyan erőltették bele a politikát, főleg a kóros ideológiákat. Akkor hát mi is tegyünk engedményt, és költői módon felvetném annak lehetőségét, hogy ezeket a kedves, maskarába öltözött, lelkes szurkolókat, kikből a világ minden részéről több tízezren gyűltek össze, megszavaztathatnánk arról, hogy ugyan bizony miként vélekednének az eltörlésre szánt nemzetállamokról, s pláne a nemzetről. Ebben az esetben vajon milyen eredményt kellene a „független” nemzetközi sajtónak elhallgatnia?

És aztán innen bárki fantáziájának lovai közé csapva elkalandozhat újabb irányokba. Milyen sorsot szánnának a versenysportnak? S aztán tovább azon belül a gender okozta zűrzavarnak stb.

De felmerül egy ennél fajsúlyosabb kérdés is. A mai pártbőségben tudjuk, hogy azok közt nem egy olyan van, amely éppen a gyurcsányi szellemű pártpolitika és országvesztő gyakorlat ellenébe szerveződött. Legalábbis szóban. Aztán összefogtak és a vereség után azt emlegetik, hogy nem tehettek másként, mert csak így remélhették az orbánizmus felszámolását.

Rendben van. Elégedetlenek a fideszes vezetéssel és annak eredményeivel. Ahogy mondani szokás: szívük joga. Csakhogy ezzel szemben nem tudnak semmit felmutatni, sem elképzelésben, sem konkrét tervben, s főleg nem kormányzó erőben.

Ez pedig azt jelenti, hogy mivel ama gyurcsányista erő van köztük a legerősebb helyzetben, arra bíznák az ország sorsát! Ehhez járulnak hozzá minden erejükkel.

Ebből pedig az következik, hogy nem az országot akarták megmenteni Orbán kezeiből, hanem csak át akarták segíteni Gyurcsányék karmai közé. Ennél világosabban nem lehet bizonyítani, hogy ezeket a dirib-darab csoportocskákat csak a hatalom morzsái érdekelték, s ezért felkínálták volna nemzetünk jövőjét a biztos ország- és nemzetvesztők kényére-kedvére.

Most viszont a tulajdonképpeni siker ellenére egy értetlenkedés. Az, aki a saját bőrére gondolva sem töltötte ki, miért vállalná a következményeket? Ugyanis itt nem „csak” migrációról és nem „csak” a gender-propaganda „elszabadításáról” van szó, hanem az ő életminőségéről, adott esetben akár életéről.

És ismét egy kényes felvetés. Nem ítélet, nem kísérlet a bárki feletti pálcatörésre, de kérdés. Mert ennek komoly oka van és az élet más területein is érezhető.

Miért hallgat a többség egy hangos kisebbség zajában? Miért az a kevés tanár dominálja a tanári szobákat, aki tüntetni megy, azokkal ellentétben, akik hasonlóképpen jogosan kérhetnének változást, de tudják, hogy ennek nem most van az ideje. És akik most ekkora vehemenciával teszik, honnan kapják a támogatást, és miért most, nem akkor, amikor az ország nem volt ilyen veszedelmeknek kitéve. Világos, hogy az ártani akaróknak most kellett őket bevetni, mert a „minél rosszabb annál jobb” elvét valló nemzetellenesei ezzel fokoznák azt a rosszat, amihez ők maguk is nagy mértékben hozzájárulnak odakint a pénzeink elvonását támogatva.

De már tudjuk, hogy miért s hogy kik. És milyen ügyes, amint látszólag jogos követelésre telepítik akciójukat.

Csak az a csend. Hiszen nem lehet, hogy a valóban áldozatos munkát vállalók többsége egyetértene a gyerekek kivezénylésével és csatlakozna hozzájuk „korszerű” trágárságaikban. Miközben éppen az ő feladtuk lenne ezen a lejtőn megállítani a jövő társadalmát.

Mitől fél a csendes többség? Mert tucatnyi tanári közöségben is erről volt alkalmam hallani.

S tágítsuk a kört most európaira. Ukrajna, az azelőtt a világ egyik legkorruptabb államának nevezett ország támogatásával az unió önmagát teszi tönkre. Hogy ez kinek jó, nem kell magyarázni. De most másról kérdezek.

Ugyanis a háborút valaki megnyeri. Ami ennél még fontosabb, hogy a békét is meg kell majd nyerni. Az pedig a lerombolt Ukrajna esetében az újjáépítés (hogy szellemében képes lesz-e megújulni azt nem is merem kérdezni). Az újjáépítésben lenne igazán értelmes szerepe Európának. De ha a háború támogatásába már bele „europpant”, akkor miből fogja ezt segíteni?

Aztán ismét száguld a gondolat és tovább tágítja a köröket, mert néhány millió migráns által középtávon magukhoz alakított, saját életformájukhoz, munkakultúrájához formált Európa nem csupán támogatni nem tudja majd a kibocsájtó országokat, ahogyan azt a magyarok ma tanácsolják, de maga is elkezdi süllyedését azok színvonalára.  Ez aztán az igazi globalizáció. Az okos egyenlősdi. A jóemberkedő szolidaritás.

Nyomorult vagy? Akkor én is vállalom a nyomort és hozzád süllyedek, ahelyett, hogy minden erőmmel magamat fejlesztve általa téged is próbálnálak felemelni.

És az utolsó percben, friss ingerek hatására megismétlem egy másik annyit emlegetett gondolatomat: a valódi hazafiság legbiztosabb tesztje, ha valaki saját érdekei vagy vágyai ellenére is vállalja a nemzet szempontjából fontosabb megoldásokat (lásd a nemzettudatban rejlő áldozatvállalás készségét). Mert sajnos ez sok sértettségből született ellenlábasunk kórtörténete.

És kérdezhetnék tovább új meg új sarjadó kérdőjelek miatt.

Az élet csupa kérdés, az élet csupa talány.

De milyen élet ez az élet?

Kik és milyen életet szánnak többnyire még most is gyanútlan utódainknak?

De ennyi, úgy érzem, elég is volt így év vége felé.

Biztosak lehetünk benne, hogy 2023-ra is gondoskodnak majd számunkra újabb kérdőjelekről.

     Szász István Tas

A SZILÁGYSÁGI HEPEHUPA ELFELEDETT MAGYAR ÉRTÉKEIBŐL

„Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.”

        Reményik Sándor: Kövek zsoltára 1929

Trianon átkos csapdája egész életünket fogságában tartja. Azét, akinek fáj, de tudtán kívül azét is, aki nem ismeri vagy feledni, feledtetni szándékozna. Történelmünk és kultúránk csodáinak a múlt ködébe vesző emlékeit egy internacionalista 40 év után a neoliberális kozmopolita szellem által érthetetlenül (vagy mégis érthetően?) uralt 30 újabb feledtette, s mára már akad jobb sorsra érdemes, de új szellemben nevelkedett történész is, aki mintha levetni szándékozná az elszakított területek magyar múltjának elhasznált gúnyáját. Közben észre sem veszi, hogyha ez sikerülne, pőrén állhatnánk a minket – éppen a védekezésünkkel együtt járó, de másokat is szolgáló szellemünk miatt – támadó világ szemei előtt. A múltat végképp eltörölni szelleme új változatában támad.

Erdély, s a nemzeti fejedelemség korától hozzá oly szorosan kapcsolódó Partium ezernyi csodával várja azt, aki erőt merítendő arra veszi útját valóságosan, vagy legalább gondolatban, olvasmányaiban. És ezek a látszólag halott kőbe, még élő kultúrába és emlékezetbe, s megannyi keservbe dobbanások nem szorultak kívül az ármány vonta határokon. Természetes egységük, természetes egységünket igazolja.  

Most ennek a régiónak a Szilágyság nevet viselő tájára, abban is a Tövishátra invitálom az olvasót. Mint olyan, aki 57 gyorsan elröppent évvel ezelőtt ott kezdte pályafutását, s mint olyan, ki egy ma is ott helytálló valódi őriző, Lugosi Dániel lelkipásztor uram segélykérő szavát meghallotta. Mondhatnám tehát, hogy e kiváló lelkipásztorral és egyházi levéltárossal együtt hívom meg olvasóinkat, hiszen a látogatáshoz elengedhetetlen hiteles anyag fellelése és a megmaradáshoz szükséges reménység, valamint azt építő fantázia terén is nélkülözhetetlen társunk és kísérőnk ő.

A Tövisháton, csodálatos természeti környezetben megbújó Kusaly kisközséget 1962. november elsején láttam meg. Odavezető út nem létezett. Semmiféle út! Kifelé a tavaszi első keréknyom jelölte az irányt a legközelebbi faluig, Goroszlóig, s onnan szétszórt kövekkel vegyesen sáros folytatást követően egy makadám-útra érkezhettünk, hogy aztán azon, vagy a párhuzamos vicinális vasútvonalat is felhasználva a Kusalytól 20 kilométerre levő (akkor még igen jelentős magyar közösséggel bíró) Zilah városába juthassunk. A gépkocsiforgalom ismeretlen fogalom lévén, az év jelentős részében a gumicsizma avanzsált valódi közlekedési eszközzé, megtoldva némi „saját erővel”.

Méltatlan helyzete volt ez ennek a valaha virágzó mezővárosnak és vásártartó központnak, amelynek a nyomait a régészek fel tudnák tárni, hiszen a XVIII. században még ismertek voltak a vár maradványai is, vásártartó központja, a vásár mezeje pedig a közvetlenül szomszédos mai Szilágyerked község területén volt.

Neve először 1345-ben bukkan fel Kusal formában. Aztán alakváltoztatásokat követően 1591-ben már Kusalj-, Kussally-, Kusaj-t olvashatunk. Szakemberek szerint a név a Kősalj-ból származhat.

Ma a református magyar közösség lélekszáma mindössze 165 fő, ami kevesebb mint fele a lakosságnak. A református lelkipásztorok sorát 1614-től pontosan ismerjük, de ezt megelőző évszázadokból, még az 1400-as évek elejéről, a magyarországi ferencesek első lépéseinek megszentelt és a ma is álló templom formájában egyedül fennmaradt emlékhelye.

Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy körülötte, egy 3-5 kilométeres sugarú körben több mint 5000 magyar él hat – döntő többségében magyar – községben. Diósad, Szilágyerked, Mocsolya, Szilágysámson, Szilágyballa és Goroszló ölelik körül a kisded, vegyessé vált települést, de 20 kilométerre tőle van az egykor magyar város: Zilah a maradék 11000 magyarjával és ellenkező irányban hasonló távolságra a magyar többségét megőrzött Sarmaság 4000 magyarja, illetve harmadik irányban Hadad, a szintén többségi 700 magyarral.

A települést ma már aszfaltút szolgálja, amely a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő kitűnő műútnak a Sarmaság-Zilah közti szakaszából Goroszlónál Hadad felé leágazó mellékútja. Mondhatjuk tehát, hogy egy 20 000 főnél nagyobb lélekszámú magyarlakta régió kellős közepén áll az ősi település.

Természeti környezete gyönyörű!

Történelmi múltja Kusalyt méltán avathatná nevezetes emlékhellyé, ha a közvélemény és a kulturális, vallási vagy akár sport turizmus is jobban felismerné előnyeit. De az említett szélesebb magyar közösség támogatása egymagában elegendő cél lenne ahhoz, hogy értékeinek megőrzésével és lehetőségeinek kihasználását támogatva hozzájáruljunk valamivel a környék – pl. a horvátországi magyarokét meghaladó számú – magyarságának helyben maradásához.

Mindenekelőtt azonban foglaljuk össze röviden vizsgálódásaink színhelyének történetét.

A település keletkezése és felvirágzása a Jakcs család nevéhez szorosan kapcsolódik. A templom kőpadozata alatt ma is többen nyugszanak az egykor kihalt jeles famíliából.

Lugosi Dániel, aki egyházi levéltárosként dokumentumokkal is rendelkezik, a következőket idézi a templommal kapcsolatban, melyet „…a Jakcs család tagjai a Szentlélek nevében és tiszteletére Kusaly faluban építettek, az eclesiával, czinteremmel, toronnyal, haranggal, kolostorral, hálószobával és más helyiségekkel együtt.” A kolostor közelében apácakolostor is működött. Az építkezésére kiadott rendelet pillanatában a kusalyi Jakcs testvérek létesítménye 1422-ben már készen várja a betelepülő szerzeteseket. Így ez az egy évtized alatt felépült első négy ferences központ közt (Gyula 1420, Ozora 1423, Marosfelfalu 1427) is feltehetően elsőként készült el, hiszen 22-ben már várja lakóit. És ez az egyetlen, amely még áll!

Lugosi tiszteletes uram gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy: „ A Jakcs család felemelkedése Zsigmond király uralkodásának idejére tehető (1387-1437). 1388-ban Jakcs György királyi kincstárnok. Dénes előbb váradi kanonok, 1427-től váradi püspök 1435-ig. Jakcs Mihály 1414-ben erdélyi vajda, László Szatmár vármegye főispánja. A Zsigmond halálát követő évtizedekben a család tagjai több ízben viselik az erdélyi vajdai tisztséget. A család férfiágon 1585-ben hal ki. Birtokaik egy része már a XVI. században a Drágffyak kezébe kerül. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy az utolsó Jakcsok Szapolyai János párthívei lehettek, I. Ferdinánddal szemben (…).

A kusalyi Jakcsok képviselője 1555-ben Ilosvay Bernát, kérdéses, hogy rokoni kapcsolatban állhatott Ilosvai Selymes Péterrel.”

Ottani munkám idején arról is hallottam kolozsvári levéltárosoktól, hogy Kusaly, az egykori mezőváros (vásártartási joga Nagy Lajostól származik 1353-ból) a Jakcsok idején országos gyűléseknek is helyet adott. Ez a Jakcs vajdák idején érthető is lehetett.

Aztán a Jakcs család kihalása után elkezdődött a település hanyatlása. Az 1556-ban bekövetkező tömeges áttéréssel magyarázható, hogy a ferencesek ekkor javaikat is kimentve távoztak Kusalyból.

Az Isten háza ezt követően református kézben élte életet, és ennek kapcsán vált irodalomtörténetünk nevezetes emlékhelyévé, hiszen Ilosvai Selymes Péter (aki, mint jeleztük, nem kizárt, hogy Jakcs rokonság) 1570 körül „Kusalkőn” minden bizonnyal református tanítóként, saját szavai alapján e templomkert somfája alatt  fejezte be Ptolemaeus király históriáját, és Arany János szerint Ilosvai Toldija ugyancsak e fa árnyékában születhetett.

De másik irodalomtörténeti jelentősége is van a helynek, ugyanis éppen a közepén áll annak a tenyérnyi területnek, amelyen az ősi Ody (Od-Ad) család három ágra szakadása történik, mégpedig a Had-ad-i, Diós-ad-i és Haraklány-i ágakra. E három település ölelésében van vizsgálódásunk kis falva.  A jóval nagyobb, s máig magyar Diósad éppenséggel közvetlen mellette található.

A családfa pontos ismertetését legutóbb Czeizel Endre adta. Ady nem véletlenül írta, hogy:

„Jó Ilosvai Selymes Péter

Néha-néha úgy-úgy szeretnék

Elborozgatni őkelmével.”

A templom gótikus mennyezete 1600-ban omlott be, és ezt követően a falak 150 évig dacoltak az időjárással. Úgy tartják, hogy közepén diófa nőtt ki, amelyből az újjáépítést követően úrasztala készült.

A kazettás mennyezet és az épületegyüttes is a református hagyományoknak megfelelve született újjá 1796-98 között. Szamárhátas gótikus bejárata különösen szép.

A harangláb igen rossz állapotban szolgálja az Isten dicsőségére 1855-ben öntött 140 kilós harangot. Mellette még áll az 1882-ben épült iskolaház.

Mai úrasztala 1823-ból származik. A jelenleg működésképtelen orgonát a szomszédos Diósad egyházközségétől 1869-ben vették. Szerény, de érdekes egyházi tárgyakból álló gyűjtemény is maradt a gyülekezetre.

A templom ma első kategóriás műemlék, műemléki feltárása megtörtént.

Megtanulhattuk, hogy műemlékeink és történelmi, egyházi vagy kulturális emlékhelyeink megmentése akkor biztosított, ha funkcióval is rendelkeznek, tehát élő helyszínek.

Ennek jegyében gondolkodva tudjuk elképzelni e katolikus, református és irodalomtörténeti szempontból is jelentős helyszín helyreállításának és hasznosításának tervét.

A fennmaradt építészeti emlékek mellett ennek igen fontos alapját jelenti Lugosi Dániel tiszteletes kitartó őrizői szelleme, hiszen bár távozhatott volna sokkal kényelmesebb környezetbe és jobb körülmények közé, ő helyben maradt és kitartóan küzd a magyar történelem e szép és fontos emlékének megőrzéséért.

Ha sikerül támogatást nyerni, akkor a feladatok sorrendje talán ez lehet:

1.     A harangláb gyors helyreállítása.

2.     A saját erőből kialakított imaterem rendbetétele és a lelkészi lak további helyreállítása.

3.     A templom műemléki helyreállításához szükséges komolyabb segítség elnyerése.

4.     Egy kisebb irodalmi és egyházi emlékhely kialakítása a régi iskolából, vagy amennyiben az már nem restaurálható, akkor annak helyén.

5.     Ifjúsági tábor vagy művészi, irodalmi alkotótábor létrehozása az immár jó minőségű úttal rendelkező és nagyon szép természeti környezettel bíró, egyházi tulajdonban levő 2,3 hektáron.

Ezek csupán az első ötletek, de egy alaposabban előkészített anyagban kiváló lelkipásztorunk mindent pontosan leír és megindokol, és természetesen a lehetőségek szerint sok más hasznos ötlet is segíthet abban, hogy Trianon évfordulóján egy újabb elszakított magyar emlékhely kerüljön fel a nemzeti ismeret és önismeret tárának térképére, segítvén és erősítvén a kárpát-medencei összmagyar nemzettudat újjáélesztésének nélkülözhetetlen folyamatát.

Az út legelején állunk, az első tétova lépést most tettük meg, de ne feledkezzünk el arról, hogy eddig is áldozatos éveket kellett megélnie elődeinknek s elsősorban a visszaszerzés és felkutatás nehéz munkáját elvégző Lugosi Dánielnek. Mi, akik kényelmesen élünk anyaországi otthonainkban és távolról figyeljük az elszakítottak küzdelmeit, nehezen tudjuk felmérni ezeknek a teljesítményeknek a súlyát, jelentőségét, példaértékét. Őreá is nagyon illenek Albrecht Dezső Hitel főszerkesztő 1935-ben leírt szavai:

Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. (…). Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezető szerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

          Mellettük a helyünk! A még álló templomfalak köveinek Reményik Sándor által megérzett együttes „templom-dobbanása” legyen példa egy közös megmentő szívdobbanásra.



M E G H Í V Ó :   Kusaly600-Meghivo.pdf          Ilosvai Selymes Péter szobor avatása

KÖSZÖNTŐ BESZÉD: Kusalyi_beszed.docx

BLU201205-7807-1810