www.sorsunk.net

Naplójegyzet: 2021. szeptember 20.

AMIT NEM MONDANAK EL

(SENKINEK, DE MINDENKINEK SEM)

Már hatodik éve legállandóbb témánk a migráció. A járvány közben előre tolakodott, de nem tudta leseperni a dobogóról, sőt azzal magától értetődő módon össze is fonódott.

A migrációs vita eldurvult és ott van minden, hazánkat érintő külső hatás és befolyás, manipulációs kísérlet és fenyegetés mögött.

Lényege a kezdetektől fogva egy: valamennyi migráns menekült, a befogadás szolidaritás kérdése, az elutasítás rasszizmus, nácizmus vagy amit akartok, amúgy is a fehér civilizáció nehéz bűnök terheit hordozza, olyanokét, amelyek nem tartoznak az egyébként hangoztatott „múltat végképp eltörölni” tárgykörébe, inkább annak eszközévé tehetők.

A brüsszeli kommunikáció folyamatosan a munkaerőhiányra és a demográfiai gondra hivatkozva próbálja a migráció hasznosságát, sőt szükségességét megindokolni.

Ha azonban figyeltünk a történésekre, látható, hogy az őket bíráló fórumok és a velük szemben álló politikusok a nemeztközi fórumok szintjén megállnak egy fal előtt. Pontosabban: hibákról, ópiumos vagy ködös, hagymázas álomról, hozzá nem értésről beszélnek, olykor eljutnak a balos szavazatszerzés ármányos szándékáig, sőt még ennek a föderációs szándékokat támogató kormányok létrehozását segítő hatását is megemlítik.

De csak eddig mennek el és tovább egy tapodtat sem.

Ugyanakkor következetesen nem esik szó a legkézenfekvőbb kérdőjelekről.

Kezdjük először egy mindenek felett álló, kötelező kommunikációs elvárással.

- Mivel lehet elfogadhatóan megmagyarázni a píszi mindenhatóságának erőltetését? Hiszen ez még a probléma felvetését is tiltja, hát még annak tárgyalását, hatásainak tanulmányozását stb. Most éppen ezt félretéve folytassuk kérdéseinket!

- Miért az illegális migrációt preferálják?

- Miért nem képezi gyanú tárgyát, hogy a migránsok egységesen iratok nélkül és beazonosíthatatlanul érkeznek? Mit kell titkolniuk?

- A Nyugat már sok évtizedes, mintegy két generációs tapasztalattal bír arról, miszerint az idegen kultúra gyermekei nem integrálhatók, miért beszél mégis az ellenkezőjéről?

- A vallási különbözőségek feloldhatatlansága és veszedelmei miért képezik titkolózás tárgyát?

- A munkaerőhiányra hivatkozás közben miért nem esik szó Dél-Európa fiataljainak 25%-ra becsült munkanélküliségéről?

- A terrorizmus importjának veszedelmét miért kell tagadni?

- Miért fedezi és takargatja a média, de még a karhatalom is a migrációs háttérrel bíró és növekvő bűnözés tényét, olykor gyermeteg, de felháborító módszerekkel is?

- Mi az oka, hogy a ma legjövedelmezőbb illegális foglalkozás, az embercsempészet és az NGO-k már bizonyított együttműködését nem akarják felfedni?

- Egyáltalán miért nem szabad az NGO-k valódi hátterét és szerepét feszegetni?

- Mi a migránsok gyanúsan bőséges anyagi forrásainak magyarázata?

- A nyugati országok és az unió többségében liberális, újabb elméleti megközelítés szerint neomarxista vezetése miért viselkedik úgy, hogy azzal a migráció erősödését szolgálja, szinte hívogatja, indulásra ösztönzi a különböző okokból startra kész tömegeket?

- És miért olyan fontos, hogy a migrációt elismerni nem akaró hazánkat és minden hasonló kísérletet durván támadják, megtorlással fenyegetik?

- Kellő figyelemre tarthat-e igényt a tény, hogy a migráció – a világ nagy részével szemben – Európának és az atlanti civilizáció másik nagy tömbjének, az USA-nak a közös gondja?

Ha mindezeket átgondoljuk, teljesen világos, hogy itt az európai zsidó-keresztény gyökerű civilizációk a felszámolása és lakosságcserével történő megsemmisítése lehet a cél.

Ennek várható lefolyását a demográfia tudománya már kellő pontossággal tudja igazolni, előre jelezni.

Tudatosan és módszeresen gerjesztett öngyilkosságról van tehát szó.

Olyan öngyilkoságról, amelyet e civilizáció immunsejtjeinek pusztulása-pusztítása nyomán elszaporodott autoimmun-sejtjei készítenek elő. Ugyanis világunknak ezen a felén a nemzetállamok vezetése egyre több helyen kerül az idegen érdekeket szolgáló úgynevezett komprádorok kezébe. És nem véletlenül.

Ez a magyarázat mindenre.

Hogy ők kiket szolgálnak mára már nem titok. És itt nem egyszerűen „Sorosozni” szükséges. A saját maga által is elismerten e célt támogató és győzelmét megálmodó „szegény öreg filantróp” csak egy – de nem lebecsülhető – előőrs.

Hogy aztán eme komprádorok sorsa mi lesz?  Arra minden valószínűség szerint maguk sem gondolnak, miként azok sem, akik (nem kevesen) ilyen-olyan okokkal szolgálatukra jelentkeznek.

Amit felsorolni sikerült - és sok más innen kimaradt érvet -, azt a kérdés iránt érdeklődő, nemzettudattal bíró, tehát így veszélyérzettel is megáldott olvasók jól ismerik.

Mégis, a jól sejthető, mi több, sokak által már feltárt háttér nyílt színen való kutatása elakad, s maximum ama „vén filantrópig” terjed.

Az óvatosság mögött tehát olyan hatalmas ellenfél sejlik fel, amely mindenre képes lehet.

Esetünkben 2022 tavasza a lenni vagy nem lenni kérdését veti fel.

Tagadhatatlan cselekvési korlátaink közt nélkülözhetetlen jelszónk tehát: Komprádorok kíméljenek!

A saját megmaradásunkon túlmutató végső nagy küzdelemig még történni fognak események, hiszen ott a teremtés, vagyis a természet törvényeivel vív küzdelmet a nemzetközi politika síkján egyelőre még Kimondhatatlan.

Naplójegyzet: 2021. augusztus 26.

DEFENZÍVÁBAN

Halmozódnak az események, de természetesen továbbra is minden, ami a nagyvilágban vagy kis hazánkban észlelhető, minden, amire naponta felfigyelünk, amin meglepődünk (egyre ritkábban), amit felfoghatatlannak nevezünk vagy amin bosszankodunk, az mind egy irányba mutat, illetve egyirányba mutató igyekezetek következménye.

A világkormány remélt majdani létrehozása céljából folyik a nagy háború, az egyik oldal támad, a másik védekezik. Az ok egyetlen egy pontba sűríthető, az erre vezető út ütközetektől szabdalt eseménysora mind-mind egyről szól, s csak látszólag beszélhetünk egymástól egészen eltérő témákról, mert bár nagyon különbözőek, de nem elszigeteltek. Közös az ok, közös a cél.

Zöld célok, migráció, genderideológia, a múlt anakronisztikus tagadása, kultúrharc, demokrácia export és a többi. Egyre megy!

A támadó az utópiák vezérelte ember megszállottságával és önbizalmával támad, és sajnos létező gazdasági hatalmának birtokában, tudatában. Persze a központi hadi tábor szélén más, rövid távon érdekelt sokféle szövetséges is ott nyüzsög, el egészen a gender nevű markotányos lányokig-legényekig és az ütközetek halottjainak meg sebesültjeinek kifosztóiig.

A pénz jelentette hatalom mellett „Utópia” világa építőinek fő támasza az emberi gyarlóság, a legkülönbözőbb okokból világszerte ismert tudatlanság, melynek csak egy része spontán, vagy értelmezhető az emberiség helyi társadalmainak mai tudásszintjével, de jórészt egy ma már évszázados múlttal rendelkező irányított folyamat eredménye. Ezt szoktuk felületesen csak „lebutításnak” nevezni, ami sajnos sokkal könnyebb, mint a „felokosítás”, amely igényt, akaraterőt, munkát, vagyis áldozatot követel mindkét oldalról, nevelő szándékútól és nevelendőtől egyaránt.

Sajnos már késő. A veszély a fejünk felett a villám gyorsaságával kész lecsapni, a nevelő, „szemeket nyitogató” munka pedig folyamat, tehát időigényes, időigényesebb, mint az ellenkezője.

Ennek ellenére minden erőnkkel erre is kell koncentrálni, amint azt erdélyi nagyjaink közel száz évvel ezelőtt mondták az értelmiséget figyelmeztető szándékkal. Nevelő értelmiségre volna szükség, olyanra, amelyet a szolgálat szelleme hat át. Ha erre gondolunk, ismét csak felbukkan az igény, szándék, a munka nélkülözhetetlensége!

De van-e gyors módszer, amely itt és most hat? Amely, akár a sebészi kés, nem kedvelt, de életmentő megoldás? Van!

Ha a támadó az emberi gyengeségre épít, vagyis az embernek, mondjuk úgy, hogy „rosszabbik” oldalára, akkor a védekezőnek is meg kell vizsgálnia, miként szolgálhatja ez a gyarlóság a jót, miként lehet azt az öngyilkosságba vezető rossz felszabadítása helyett a jó cél, a megmaradás szolgálatába állítani úgy, hogy talán még maga sem látja át.

A gyarlóság Achilles-sarka az érdek!

Igen, az. Érdekeltté kell tenni a tudatlanságában, felgerjesztett gyűlöletében vagy legalább is közönyében önmaga ellen fordított embert. Akkor nem az érdekli, hogy mit szolgál, az sem, hogy éppen a legfontosabbat, saját jövőjét, hiszen csak a legközelebbi érdekeit látja, hosszú távra gondolni még nem alkalmas.

Itt már nem elég az említett „szemek nyitogatása”, hanem a nyers érdekre kell játszani (kiemelés a szerk.-től), s ha már lezajlott a döntő ütközet, lesz idő arra is, hogy a választó „a fejlődés” útján jusson el az igazság felismeréséhez.

Nem lehet már óvatoskodva lépegetni, a jóra jellemző önkorlátozás súlya alatt roskadozva harcolni a gátlástalanságtól szárnyalóval. Ha támad, vissza kell támadni!

Lejárt a sajnos sokakra oly jellemző „megfelelési kényszer” ideje. Tudomásul kell venni, hogy a minden vagy semmi harca közben vagyunk. Ez pedig minden erőnknek, elszántságunknak, ugyanakkor alázatunknak, de nem alázatosságunknak is a végső próbaköve.

Ami most fenyeget, az nem Muhi, nem Mohács, nem Trianon: azokból volt talpra állás. Most ennek lehetőségét örökre megfojthatják! Az eszközeik is rendelkezésükre állnak. És ismerik a visszafordíthatatlanba vezető ösvényeket.

Egy új pozsonyi csatára kell felkészülnünk.

Több mint 1000 esztendő után újra és leplezetlenül hangzik fel Európából „Gyermek” Lajos (IV. Lajos keleti frank király - a szerk.) nyomán a: „Decretum…ugros eliminandos esse”.

Európa idegen testként kezel ismét.

És most sajnos az önmagunkban, innen belülről pusztító idegen testekkel is meg kell birkóznunk! Ellenséges búvár Kundok módjára lékelik gályáinkat.

S ami a tragikus: nem fogják fel, hogy ha pusztulunk, ők is velünk pusztulnak. Esetleges jutalmuk élvezésére kevés idő marad.

Mindenkire szükség van. Küzdeni kell a közöny, a kishitűség, a csak ártani képes indulatok, a gyanakvás és hiszékenység, s megannyi, az ellenfél által hasznosítható belső bajunk ellen! És nem kell ódzkodni az arzenál szélesítése dolgában sem. De az önhittség, az egészségtelenül túlzott önbizalom, az ellenfél könnyelmű lebecsülése ellen is.

És hinni kell. Imádkozni kell. Segítségül kell hívni Istent, aki valóban itt van felettünk!

*********************************************************************************************************************

Naplójegyzet: 2021. július 12.

FELELŐSSÉGÜNK

Az internetes képernyőn akaratom ellenére egy felvétel jelenik meg. Rajta arc nélküli ember hatalmas Dobrev Klárás pólóban. (Van akit e látvány vonz?)

Arc nélküliek akarnak lenni vagy „arcosok”? A „progresszív” harcosok most melyik módszerrel próbálnak hatni? Ki ez az arctalan, aki egy másik arcot visel domború elsőfelén?

Hányszor kerül terítékre beszélgetéseink során a tévesen baloldalinak nevezett választó. Félrevezetett, átnevelt, a gyűlölet igényét sokakban felismerve felhasznált eszköz, alacsonyabb IQ-val rendelkező személy, olykor egyszerűen (és felületesen) csupán elmebajosnak titulált akárki?

Hány órányi felesleges beszédtéma, indulat, keserűség, netán az okoskodás ingere által vezényelt vélemény. Még azt is mondhatnám, hogy a másik oldalról elképzelt „ellenskálán” besorolt magunkfajták igazságot kereső idővesztegetése.

Nem csoda, hiszen, ha a világos tényeket, a ma már alig rejtőzködő „előretolt” csoportok alig titkolt, sőt olykor fenyegetésként lobogtatott céljait látjuk, amikor a „progresszívek” az önkormányzati választásokon szerzett hatalmuk révén már be is mutatkozhattak, amikor a normalitás tagadása minden normálist döbbenetre késztet, amikor az uniós eszközök oly letagadhatatlan kettős mércével üldöznek, amikor ama „progresszívek” oda delegált hazai képviselői a hazaárulást napi szinten gyakorolják, amikor és amikor…ki az, aki nem láthat tisztán?

Ki az, aki nem láthatja, hogy győzelmük esetén megsemmisül minden, amit az utóbbi évszázad legsikeresebb évtizedében kiizzadtunk, s ez még semmi, de ezeresztendős véres áldozatunk válik feleslegessé!

A magyarázat nem a beszélgetéseink alkalmával felsorolt, elhamarkodott feltevésekben van.

Azok az emberek, akik elkötelezték magukat a föderalista világszemlélet mellett – amihez joguk van – gyakorolhatnák véleményük szabad hangoztatását egészen más módon is. Hiszen oly elkötelezett hirdetői a demokratikus módszereknek.

De ők vad haraggal, primitív agresszivitással, az arcátlanságot módszerként alkalmazva, a hazugság fegyvereit a legváltozatosabb módon forgatva teszik ezt.

Ezek a személyek „megszállottak”. Nem kell a középkor sötétjébe alászállva tagadni ezt. Mert megszállottak voltak és lesznek.

Ők az eszközök, őket nevezi Kocsis István „hasonmásoknak”, akik látszólag olyanok, mint mi mind, de ami őket működteti, az valami egészen más.

Nem ők a normalitással is szembeszállni hajlandó tömeg. Ők annak a működtetői. A manipulátorok.

Módszerük tulajdonképpen zseniális. Arra alapoznak, ami örök emberi tulajdonság. A bennünk lakozó gyűlöletigény különböző változatainak felhasználására. Annak felismerésére, hogy kezük ügyében van a gyarló ember örökös, rosszabbik oldalának felhasználhatósága. S a változatos gyűlöletigény mellett arra, ami az ősbűn esetében is ott volt már, Isten meghaladásának leküzdhetetlen vágyára. És mindenre, amit a „tagadás ősi szelleme” a kezdetektől oly nagy igyekezettel ápol.

Ez pedig elegendő az öngyilkossághoz. A teljes öngyilkossághoz. Ahhoz, amely saját földi létüket már rövid távon is ellehetetlenítheti, és üdvösségük reményétől is véglegesen megfoszthatja őket.

Az alantas érzések elvakíthatják a legokosabb embereket is. Ott vannak példának azok a vezető értelmiségiek, akik sértettségből képesek az országot végveszélybe dönteni kész erők mellé állni, csak azért, hogy saját sérelmükért bosszút álljanak. Vajon nem látnák, mit tesznek?

Mit várhatunk akkor a tömegektől?

De, hogy ez mennyire igaz más dimenziókban is, arra éppen a trianoni csapda a legjobb példa. Hiszen azok a nemzetek, amelyek csak velünk együtt vívhatják ki megmaradásukat, miközben éppen nemzeti létüket féltve készek mindenkor mindent megtenni a trianoni vesztes ellen, nem veszik észre az igazi nagy veszedelmet. Azt, amely közös, és amely éppen azt fenyegeti nyíltan, amit tőlünk féltenek. Nemzetállamiságukat.

Közösen, nemzetek és ideológiai csoportok felett lebeg a damoklészi kard.  Isteni és természeti törvények felett.

És milyen érdekes, hogy éppen a kardot felettünk suhogtatók világhatalmi őrült vágyaik közben nem látják: ismét egy vereségre ítélt utópiát akarnak megvalósítani.

Sajnos azonban ez nemzedékünk és még egynéhány nemzedék számára nem vigasz. Mert, mint minden megvalósulni igyekvő utópia, ez is hatalmas szenvedéseket, és nem kizárt, hogy akár újabb hullahegyeket is hagyhat maga mögött, mire maga is kiszenved.

De a hasznos gondolatmenetből kell születnie egy mindenek feletti konklúziónak. És esetünkben most ez annak a felelősségnek a felismerése, amely azoknak a vállát nyomja, akik nem kerültek ezeknek a megszállottaknak vagy hasonmásoknak a befolyása alá.

2022-ben ennek jegyében kell cselekednünk és döntéseinket meghoznunk!

**************************************************************************************************

Naplójegyzet: 2020. július 2.

AZ ÖNISTENÍTŐKRŐL

Az „ugros eliminandos esse” félelmetes jelszava, a tatárok érkezés előtti üzenete, az oszmán egymást követő nagy szultánjainak és hadvezéreinek felénk közeledő százezres seregeit jelző hírek, a napóleoni becsvágytól fűtött „grande nation” büszke seregének közeledte, Paskievics hatalmas túlerővel érkező hadainak lódobogása, az Antant Trianonját előkészítő Nagy Háború és Vörösterror, a hitleri Német Birodalom nyomása, majd a Szovjet szörny csizmájának csattogása sem jelentett akkora veszélyt nemzeti megmaradásunkra mint az az őrület, ami ma fenyegeti hazánkat, s egyben azt az Európát, melyet ma már az „egykor volt” jelzővel kiegészítve lenne pontos említeni.

Mekkora csavarja a történelemnek, hogy több mint ezer esztendő Európába való beilleszkedésünk és elfogadtatásunk érdekében elszenvedett küzdelme után, mikor révbe jutnánk, kiderül, hogy egy szörny torkába ugrottunk.

Vagy higgyünk abban, hogy ha Isten éppen úgy akarta volna, ama cetet Jónás képes lett volna belülről „megreformálni”? Vagyis az nem kiköpte volna előre elrendeltetett helyére, hanem maga is hozzá hasonul? Pontosabban esetünkben Európa megpróbál ismét azzá lenni, aminek hittük?

De itt Európa, mint olyan, mint a világmodellt egymagában kiforrni képes csodálatos kultúregység, már csak emlék. Eltörlendő tévedés.

Ma ezzel a címkével egészen mások vannak felcicomázva, olyanok, akik nem egyszerűen messze vannak a klasszikus európai gondolattól, hanem éppen annak a történelemből való kitörlésére törekednek.

Akik pedig ilyen feladatra vállalkoznak, azoknak sokat kell képzelniük magukról.

Képzelnek is.

De képzelődni nem elég. Fel is kell mutatni valamit.

Ők ennek is megtalálták a szemfényvesztő módozatát.

És most érkeztünk el oda, amiért ezeket a naplósorokat lejegyeztem.

Kicsinységükben, torzságukban természetesen képtelenek lennének a teremtést versenyre hívni, még csak imitálni sem. Tehát a természet törvényeivel sem tudnak mit kezdeni azon túl, hogy azokat semmibe veszik.

Mit tesz hát ilyenkor az úgynevezett neoliberális, vagy megtévesztő szóval manapság „progresszívnek” nevezett?

Nemcsak a píszí tiltásainak metódusát hívja segítségül, hanem a szótárhoz folyamodik.

Mindent átír a szavak szintjén. Azok más jelentést kapnak.

Ugyanis mindazt, amire eddig világunk épült, megkérdőjelezi, és új fogalmakat vezet be. Odáig megy, hogy ha kell, egész nyelveket változtatna meg. Ha kell, eltörölné azt a kínos derdidaszt is.

S hogy példám egészen világos legyen, lássuk a legsokatmondóbbat.

Meglepődtünk, amikor megszavazták, hogy a férfiaknak is joga van szülni.

Igen, megszavazták!

Képtelen őrület, szól a józan ész. Hiszen ilyen nincs, egy férfinek nincs meg ehhez az anatómiai „felkészültsége”.

Nekik azonban ez nem akadály.

Ugyanis törvényt hoznak, hogy mindenkit olyan neműnek kell „elkönyvelni” hivatalosan is, amilyennek önmagát tarja. Az a nő tehát, aki férfi-személyazonossággal felruházva téblábol a világban, valóban képes szülni. Be is mutattak már ilyent, amiben persze semmi csodálatos nincs.

A különös csak annyi, hogy ezzel a „progresszívek” megoldottnak látják a problémát.

Ők legyőzték a természet törvényeit. Egy férfi szült!

Büszkén néznek körül.

Úgy érzik, megérkeztek az isteni magasságokba.

Erről a piedesztálról akarják most sorsunkat intézni és a módszer bármennyire is képtelennek tűnik, egyelőre működik.

Ha sokáig hagyjuk, akkor sikerülhet nekik az, amit a várában „ober Enns”* várakozó IV. Gyermek Lajostól ama Szovjet csizmákig még senkinek sem sikerült.

Ennek tudatában kell hát „nevessünk a képtelenségeken”, és ennek tudatában kell nagyon komolyan készülnünk 2022 tavaszára.

*A magyar népnyelvben „óperencián túl”. A szerk.

Naplójegyet: 2021. június 10.

TÉRDRE, IMÁHOZ, VAGY?

Ismét és ismét ismétlem az ismétlendőt! Sőt!

Bár sokan vitatkoznak arról, hogy egy célzott tartalomnak a végtelenségig való ismétlése annak elfogadásához vagy éppen elutasításához vezet, van olyan helyzet amikor a köznaplót írogató úgy érzi, mégis ismételnie kell önmagát. Annál is inkább mert azok a tények, amelyekről most szólnék, részben nem túl gyakran, részben pedig egyáltalán nem részei ama sokat ismételgetett tartalmaknak.

A címből is láthatjuk, hogy a térdepeltetés „kultuszából” indulnék ki.

A BLM mozgalom Európát is megosztó ki-, illetve begyűrűzése napjaink részévé vált.

A tengeren túl már az utcán is térdepeltetnek, Európában még „csak” a stadionokban, különösen most, a kezdődő labdarugó Európa-bajnokság idején.

A világ alkalmazott képtelenségei közt élen jár a múltat végképp eltörölni igyekezete, csakhogy azt, amit el kellene felejteni, pontosabban megmagyarázni, feldolgozni és tanulságok felhasználását szolgáló könyvtárak hűvösébe helyezni, azt a politikai nagy célok érdekében igencsak felhasználják, s amit meg féltve őrizve kellene a jövő szolgálatába állítani, nem csak tagadják, irtják, vádolják, de a píszí módszerével kizárját a valóság teréből, beszélni sem szabad róla.

Ami viszont eme kis gondolatfutam lényegét, a térdepelést illeti, magyarként tudjuk, hogy egy hármas igazság él hagyományainkban, és erről olykor még hallani is lehet. Mi ugyanis csak Isten, a haza oltára és szerelmeink előtt vagyunk hajlandók térdet hajtani. (Ahogy utólag Orbán Viktor is mondta. Véletlen? Aligha. A szerk.)

A most elvárt térdepelés kapcsán azonban nekem egy nem emlegetett történelmi igazság

jut mindegyre eszembe.

Nem csupán annyi, ami néha-néha szintén hallható, miszerint mi nem voltunk gyarmattartók, hanem ennél több. Pedig ennyi is elég lehetne. Miközben a ma ránk törő nyugatot a történelemfeledésre szánt évszázadai során testünkkel védtük, az nyugodtan űzhette gyarmatpolitikáját és gazdagodott. Sőt, olyan képtelenség is előfordult, hogy az általunk az iszlámtól védelmezett franciák tűzérsége által irányított ágyúk lőtték szét Mohácsnál legjobbjainkat.

Ami pedig Afrika elhurcolt rabszolgáit illeti, az általánosítás mostanság elfogadott elve alapján, az egész világ bűnös fehér képződményei mellé térdeljen oda az egész otthon maradt fekete Afrika is, hiszen a rabszolgakereskedő hajókra a kontinensen, otthonukban túlélők ősei terelték az általuk legyőzött törzsek szerencsétlen fiait.

Részünkről tehát ennyi is elég lehetne a térdepelés megtagadásához.

De többről van szó, és ez az, amit nem emlegetnek.

Magyarország a török idők előtt, történészek szerint, hozzávetőlegesen Angliával volt azonos szinten demográfiailag, területileg stb.

A török idők után Anglia lakossága kétszeresére nőtt és elindult a világhatalmi úton felfelé, belőlünk pedig, egy több mint felére pusztult nemzetecske lett, területileg szétszaggatva, a keletkezett vákuum betelepítése által a Trianon felé ekképpen elkerülhetetlenné váló útra taszítva.

De ahogy mostanában divatos mondani, a „lényeg a lényeg” most következik. Ugyanis a történtek egyik fő oka – vagyis magyarázata – az volt, hogy iszlám rabszolgának közülünk hurcoltak el tíz és százezreket, és csak az akkor még nem létező statisztika szab határt a számolgatásnak. A végeredmény azonban magától beszél.

Tehát: Térdre előttünk!!!  Térdre Európa, térdre iszlám, térdre Világ, tessék gyakorolni ama sokat orrunk alá dörgölt szolidaritást!

                                   

Píszí szélhámosok kíméljenek!

*********************************************************************************************************

Naplójegyzet. 2021. május 20.

STRATÉGIAI DÖNTÉS ELŐTT

Egyre sűrűbben merül fel a kérdés: hogyan lehet, hogy a magyar választói társadalom nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a közvélemény-kutatásokban. Az eltérések nem meggyőzőek, s ez az országot és a nemzetet fenyegető, az egész világot elnyelni kész erők ismeretében valóban több mint aggasztó.

Ennek okai számosak. Elsősorban talán az internacionalista (nem pedig tévesen: baloldali) világerők azon felismerésén alapul, hogy az ember, rosszabbik, gyarló oldalára kell építeniük egész tevékenységüket s így toborozzák táborukat.

De ezen jelenleg aligha van idő és mód változtatni, a hónapok pedig peregnek.

Hogy a nemzeti (föderalista) politika miként fogja megoldani e feladatot, nem tudhatjuk, de van egy olyan lehetőség, amely az emberek között egyelőre még létező kapcsolatokra építhet. Tehát embernek az emberrel kell próbálkoznia.

Miként közelíthetünk egy akár megátalkodottan kormányellenes választóhoz a meggyőzés szándékával? Erről gondolkodtam és magam elé képzeltem (nem volt nehéz) vitapartneremet.

Először egy olyan szűrést kellett elvégeznem, amely az eleve sikertelenségre ítélt eseteket zárja ki.

Magyarnak érzed-e magad? Szeretnél-e egy, az eddigi közép-európai normák és elvárások szerint működő Magyarországban élni? Vagy úgy gondolod, hogy ennek már nincs értelme, jobb, ha ellenkezés nélkül beolvadunk egy nagy nemzetközi kohóba, ahol az élet először úgy fog zajlani, amint azt a mai átalakulóban levő nyugati országokban láthatjuk. Aztán középtávon ennél is rosszabbul, mert az iszlamizáció elkerülhetetlen győzelmével, újabb 180 fokos fordulattal, egy számunkra idegen kultúra diktatúrája fogja meghatározni napjainkat?

Ha az illető válasza ez utóbbi irányába mutat, nem sok esélyünk van a meggyőzésre, bár akkor sem árt az esetleges kérdésekre válaszolni, ha viszont egy általa másnak képzelt, de mégis Magyarország mellett dönt, akkor el kell magyarázni neki, hogy miről van szó. Fel kell ébresztenünk egészséges veszélyérzetét.

Meg kell értetni vele, hogy itt nem jobb és bal, nem is egyszerűen Fidesz és Szivárványkolaíció közti választásról van szó. Nem Orbán Viktor leváltása és az iránta gondosan felépített, vagy a Fidesz egyes reprezentánsai miatti gyűlölet kielégítéséről lesz szó. Mert, ha ezek az indulatok vezérlik, akkor éppen saját maga ellen intéz végzetes támadást.

Egy ilyen forgatókönyv sikere esetében lehet, hogy elégedetten nyugtázná a gyűlölt párt vagy pártvezér bukását, de saját jövőjét is tönkretenné, mert döntésével olyan világerőket szolgálna, amelyek történelmi menetelésük során el akarnak takarítani útjukból végzetes, végleges, és visszafordíthatatlan módon minket és mindenkit, aki terveiket akadályozza. Végül pedig saját lelkes kiszolgálóikat is, akik minden igyekezetük ellenére sem születhettek olyannak amilyenre a folytatásban szükség lesz.

A jelenlegi ellenzéki összefogás ezt a célt szolgálja és a következményekkel nem törődve, csak a kormány leváltását látja maga előtt, miközben ügyet sem vet az elkerülhetetlen veszedelmekre. De ha mégis tisztában van azokkal, az a legszomorúbb.

A tudatos magyar választónak a Fidesz vagy éppen Orbán Viktor elleni esetleges indulatait felül kell bírálnia, és minden vélt vagy valós kritikus szándékával, sérelmével, tervével egy majdan megerősödött és az életveszélyt túlélt Magyarország belső politikai küzdelmei során, tehát később és nem ebben a végzetes pillanatban kell jelentkeznie.

Minden más kérdés részletkérdés és csak a veszély elmúltával vehető napirendre.

Ne feledje, hogy most nincs lehetőség kísérletezni. Ha az internacionalista erőket szolgáló ellenzék győzne, rövid időn belül rájönne tévedésére. De akkor már késő lenne. Mohi, Mohács, Trianon és a gyurcsányi csődhelyzet után is volt talpra állás. Ebben az esetben azonban ez már lehetetlen volna. A túlerő elseperné sok száz magyar nemzedék szenvedéseinek gyönyörű eredményét. Hazánkat. Velünk, méltatlan utódokkal együtt.

Erre mondják, hogy most nem a taktikai döntések ideje van, hanem stratégiai döntés mentén kell szavazzon a kormányt nem kedvelő magyar választó is.

Ha nem ezt teszi, történelmi bűnt követ el egy több mint ezeréves állam, és egy sok ezer éves nemzet ellen. S ha ez nem érdekelné, akkor tudnia kell, hogy egyúttal saját maga és utódai jövőjét is megpecsételi.

Szász István Tas

2021. április 27.

TILOSBA TÉVEDŐ GONDOLATOK

A karanténi élet mozdulatlanságát oldandó, napi kilométereimet rovom. Még erdélyi múltamból magammal hozott szokás szerint figyelek mindenre, ami akár csak aprócska fejlődést jelent a magyar ugaron.

Erre volt most éppen helyi alkalom, hiszen szépséges sétány- és bicikliút épült a Duna-parton, határidőre, jó minőségben.

Első pillanatától figyeltem a munkát, zavart, ha lapátra támaszkodó szobormerev munkást láttam, s méterről méterre örvendtem a haladásnak. Most pedig – mint magam is tulajdonos – mintegy átveszem, bejárom a kész szakaszt.

És mit látok? Az átvétel valóban folyamatban van. Az eldobált csikkek napról napra szaporodnak, imitt-amott megjelennek a papírzsebkendők, sőt leharcolt maszk is akad már. A kutyák nyomairól nem is szólva.

És ekkor rettentő kifejezés ötlik fel bennem. „Proletarizálódunk”!

Az „átkos” nevet viselő korszakban felnőtt osztályellenség neveltetési csökevényei máris működésbe lépnek. Használható-e ez a kifejezés?

Ugyanis, ha a történelemben visszapillantunk, a „proli” szónak volt pejoratív és fordított jelentése is. Persze ez megtörtént a „paraszttal” is. Erdélyi mezőgazdász családomban a paraszt szó szépen szólt, ide érkezvén viszont még a kabaréban is csúfolódásra használják, a vidéki cigányság (újabb tilalom!) meg a magyart helyettesíti vele.

De hogyan is élt a köztudatban ez a proli, meg éhes proletár, no meg a proletariátus?  A népi demokráciával, amely akkori viszonylatban a demokrácia egy fajtájaként uralkodott (ma már van liberális meg illiberális) nem volt ellentétes az, hogy proletár diktatúra? Diktatúra a demokráciában? S jaj, mi nem jut most eszembe: jogállamiság felfüggesztése a jogállamiság helyreállításáért?

A Hitel folyóirat több jeles szerzője is szól a proletarizálódásról, mint a magyar társadalom sajnálatos folyamatáról.

A gyökerek még az 1848-as jobbágyfelszabadításig érnek, amikor a keletkezett kis parasztgazdaságok jelentős része éppen abban az időben vált életképtelenné, amikor, főleg a kiegyezést követően, az iparosítás vett nagy lendületet. A hagyományos és rendtartó magyar falu lakói városba kényszerülve, gyökereiket vesztve lettek a kapitalizmus valóban kegyetlen világának áldozatai. És a zuhanás elkerülhetetlenné vált. Ezekből a tömegekből tudott 1919 rekrutálni magának immáron készre silányított proletárokat. Ez volt a proletarizálódás első hulláma. A sok tudással és szilárd hagyománnyal rendelkező magyar paraszt a korszak által nem eléggé értékelt szintről süllyedt azóta sem kellőképpen felmért mélységekbe.

Mellesleg itt nem árt azt is tudni, hogy ennek és sok más történelmi folyamat együtthatásának következményeként, a magyar birtokos réteg tagjai is nagyszámban mentek tönkre, és Erdélyben ez adott lehetőséget arra, hogy az állítólagos legsötétebb nemzetiségi elnyomás évtizedeiben, a román bankok és az ortodox egyház közös munkája nyomán, a magyar földek román kézre kerüljenek. Minden más és ezzel ellenkező állítással szemben, már az első világháború előtt az erdélyi földtulajdonlás nemzetiségi szempontból tökéletes egyensúlyban volt. A Trianont követő és állítólagosan igazságot tenni óhajtó román királyi földreform indokolatlan és súlyosan célzott megtervezése ismeretes.

Na de ne kalandozzunk ilyen messzire, hiszen a cigarettacsikkektől indulva jutottunk már megint Trianonig (mert hát az az alfa és az omega).

Szóval, az átkosban nevelkedett nagyon óvatosan bánik a proli szóval, attól fél, hogy sért vele valakit, pedig ma már ilyen aligha van. Van viszont lumpenproli, és van olyan alsó-középosztálybeli réteg, amelynek igényei valóban a proletarizálódás jeleit mutatják, miközben életszínvonaluknak és lehetőségeiknek ehhez semmi köze nincsen.

Kellően el nem ítélhető módon én ide sorolom a csikkdobálókat! Még akkor is, amikor valóságos kultusza van annak, hogy milyen hanyag eleganciával kell azt például a basszust dübörgő személygépkocsi letekert ablakán át kipöckölni.

De ha eme ingoványossá tett területre tévedtünk, a már lerágott csont „cigány” szón túllépve, lássuk csak a „négert”, hiszen már építik derék érzékenyítők bennünk a kisebbségi érzést, azért, mert fehér bőrünk egykori gyarmattartók bőrszínére hajaz (vagy bőröz). Mint rémisztő képződmények, fehéren kereszténykedve (sőt magyarkodva) miként viszonyulhatunk eme bűnös öt betűhöz?

Ha megpróbálom kiiktatni szókészletünkből, hamarosan kiderül, hogy „a múltat végképp eltörölni” mennyire fontos eszköz ennek megvalósításához. Mert mi lesz enélkül Karinthyval, aki így szól vidám pillanatában: „De Áfrikában fú az ántipasszát. És négerek masszálnak pántlimasszát”. Még némi gunyoros lebecsülés is kicseng e bűnös sorokból.  De már emlegették a cukrászat dilemmáját a „négercsókkal”. És van ennél is nehezebb helyzet. Ugyanis milyen színű lesz az, ami négerbarna? Na meg a „szerecsen”, a talán a szaracénból született szó, az engedélyezett? Vagy más nevet kell adni a szerecsendiónak is? A szép új világ íme így szerre csen el szépséges szókincsünkből és kényszerít olyan körülírásokra, amelyek maradi gondolkodású kortársaim számára képtelenségnek tűnnek.

Persze a megoldás adott, hiszen kihalásos alapon megszűnhet a tagadásnak ez a rémisztő képződményekből álló rétege, amely ráadásul keresztény is.  Vagy mégsem? Utódai is átok alatt maradva, változatos, kerülőutakon alkalmazott ivartalanítással fognak kihalni?

A nyájas olvasó bocsássa meg nekem, ha elkeseredésemben ennyire eltévelyedtem a tilosban. Remélem, hogy egy áhított, majdani valódi jogállam nem fog kitagadni polgárainak sorából. Vagy még utólag is végképp eltöröl ott, a hant alatt?

*****************************************************************************************************************


SORSVÁLLALÁS

„Nagy időkhöz nagy nemzedék kell”, mondta a „Magyarok Püspöke”, Márton Áron, és ez a szikár figyelmeztetés Istennek hála ma már egyre ismertebb.

Ama „Nagy idő” elérkezett! De van-e „Nagy nemzedék”?

Ha a nagy idők társadalmi-politikai-gazdasági tektonikus erőinek világot rengető erőfeszítéseit látjuk s köröttünk – mint a boszorkányok kopár hegyén – gyülekezik az éjféli óra ütéseire váró gonoszok hada, ott horgad a hatalmas kérdőjel, van-e hozzá méltó nagy nemzedék?

A nagy idők nagy gonoszai a maguk gonoszságában, valóban nagyok. Az ezt kiszolgáló és hasznát leső sokaság annál inkább sugározza a kicsinynél is kicsinyebb képet magáról.

Ki lehet hát a „Nagy nemzedék”?

A válasz kényes, veszedelmes, támadható, akár ki is nevethető. Mert hiába keressük, bármerre is nézünk. Magunknak kell eme nehéz felelősséget vállunkra venni. Soha nem volt fontosabb Széchenyi felszólítása: „Merjünk nagyok lenni”, soha nem volt időszerűbb Teleki Pál ezt a hogyannal is kiegészítő üzenete: „Merjünk magyarok lenni”. 

Erdély a Trianon utáni saját nagy idejét megélve kibontakozott lelkiismereti tusája a maga három rövid mondatával napjainkra is magában foglalja a kérdést és a választ, sőt az irányt.     

Makkai Sándor így indít: „Nem lehet”, Reményik Sándor folytatja, s szól: „Lehet, mert kell”, majd Albrecht Dezső előre mutatva tanácsol: „Ahogy lehet”.

Ők nagy időt éltek meg és nagy nemzedékké nőttek fel a legnagyobb mélységekből. A nemzettudatot ápoló erdélyi gondolat a mai napig belőlük táplálkozik.  

Nem! Nem önhittség ennek vállalása, nem is esztelenség, hanem egyedüli kiút!  

Az összmagyar értelmiség nemzetben, nemzetként megmaradásban gondolkodó részének fel kell vennie a keresztet. Lábunk alatt sok-sok nemzedék nagyjainak csonthalmaival magunkénak tudhatjuk a sziklánál is szilárdabb alapot. Nem homokra építkezünk.

Nos, ennek a SORSVÁLLALÁSNAK a napjaiban kellett döntenie sokunknak és sok mindenről.

Esetünkben e lapnak az elindulását is bölcs megfontoltsággal, mindent elrontani képes indulatoktól mentesen kellett átgondolni.

A sikerhez nélkülözhetetlen nemzettudat alapeleme az áldozatvállalás, a személyes érdek, sérelem, gond, aggodalom mellőzése. De része az egészséges veszélyérzet is!

Ma ezzel kell hozzáadnunk a nagy egészhez azt a saját részt, amely most nem válhat sekélyes gondolatok, netán a harag vagy bosszú eszközévé. Mindenki tegye a maga dolgát ott, ahol úgy érzi, hogy a leghasznosabb. Ha úgy gondolja a kisközösségek erősítésével, ha meg úgy, hogy sorsunk nagyobb kihívásaihoz akar erőt sugallani, akkor járja ezt a nehezebb utat.

Egyre gyakrabban hangzik el a figyelmeztetés 2022 előrelátható veszedelméről. Gondolkodni, információt feldolgozni képes elme számára ennek realitása világos.

Nagyon okos emberek értekeznek arról is, hogy ilyen a világ sora. Jó és rossz, építő és romboló, a gond által építkezésre nevelt és a gondtalanság lazaságában vígan (netán megszállottan) romboló rövidebb-hosszabb korszakok vagy nemzedékek követik egymást. Most tehát egy új periódus következik, amelyben a rombolás kerül előtérbe. Sebaj, aztán „még jőni fog egy jobb kor”, és ismét az építőké lesz a jövő. Dolgozhatnak is majd rogyásig, lesz mit építeniük a rombolás után.

Törvényszerűnek kell ennek lennie? Szabálynak tekinthető-e és bele kell nyugodnunk abba, hogy a generációk által felhalmozott eredmények, anyagiak és szellemi vagy lelki természetűek egyaránt, megsemmisülhetnek, s aztán majd…. és tovább is így felváltva, egy történelmi hullámvasút mintájára?

Van-e módja az embernek ezt az örökösen ismétlődő görbét kiegyenesíteni és a rombolás negatív hullámát kiküszöbölve egyenletesen emelkedő folyamattá módosítani?

Vagy igen, vagy nem. De ha félretesszük a világperspektívák feszegetésének kényszerű gondolatát és csak magunkra koncentrálunk, megállapíthatjuk, hogy akár így van, akár nem, ez egy olyan pillanat, amikor 1100 éves történetünk folyamán először kísért a biztos eltűnés réme. És ennek egészen pontos és jól előrelátható menete (sőt egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő terve) cáfolhatatlan. Ami pedig a legrosszabb, ha ez bekövetkezik, akkor visszafordíthatatlan lehet. Nincs visszatérés a kiindulási ponthoz. Utána csak valami egészen más következhet, építő és romboló számára egyaránt rossz.

2022 tehát erről fog szólni!

Akarva-akaratlanul, de az esélyeket folyton figyeljük. Közvéleménykutatások történnek, amelyek lehetnek pontosak, vagy hátsó szándékoktól vezéreltek, de hatással vannak ránk, és természetesen minden választópolgárra. Arra a választópolgárra, aki tapasztalat szerint, az oktatás céltudatos vagy spontán eredménytelensége nyomán, egészen elképesztő tájékozatlanságról – nevezzük nevén: tudatlanságról – tesz tanúbizonyságot. Ha a korcsoportokat összevetjük, a romlás menete jól észlelhető, és az egyre fiatalabb generációknál lefelé haladva vizsgálódván, olykor megdöbbentő méreteket ölt.

Olyan új választók dönthetik majd el előző száz nemzedék vérrel és verítékkel létrehozott, hatalmas értékeket felhalmozva felépített országának, s benne nemzetének sorsát, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mit cselekednek.

Azok a rontó erők viszont, amelyek a hagyományos világot romboló külső szándékok transzmissziós szíját képezik befelé, tudják, hogy mit tesznek. Ők éppen ezekre a tömegekre alapoznak. Ráadásul a választóknak – mint valamennyiünknek – vannak gyengéi, negatívumai, rossz oldalai, gyarlóságai. Nos, a rombolás módszere a tudatlanság és félreinformáltság mellett éppen eme tulajdonságoknak a kihasználására épít.

Ezek ellen pedig ott áll egy világosan látó, áldozatra kész, de önmagát éppen ezért korlátozni képes és akaró véderő. Csakhogy annak minden hátrányával: az erkölcsi korlátok betartásával, az áldozatvállalással, toleranciával, becsülettel. A könnyebbik utat járó pusztítók felé tehát több mint lejtős a versenypálya. És mégis-mégis meg kell próbálni felnőni a feladathoz! Azt sem felejtve, hogy a magyar gondot magyar módon kell megoldani. Mert magyarok vagyunk és azok is szeretnénk maradni!

Méreteitől és okaitól vagy igazságától függetlenül adva van a két részre szakadt magyar társadalom. A nemzeti konzervatív oldal és az internacionalista, a szuverenista és föderalista, vagy tévesen jobb és bal. Maradék országunk azonban csak egy van.

Ha az internacionalisták teszik magukévá, annak minden most itt nem taglalandó borzalmától eltekintve, belátható történelmi idő alatt beleolvadunk a nagy kohóba. Eltűnünk!

Ha a nemzeti oldal akarata érvényesül, akkor megmarad Magyarország, s benne egyforma jogokkal élheti életét az, aki magyarnak akart maradni és az is, aki világpolgárként érzi jól magát. Utóbbit ebben itt senki nem fogja befolyásolni. Hacsak annak a világnak a rohamos változása nem tereli vissza érte is szenvedett közös őseink eredeti pályájára.

Itt tartunk most, alig több mint egy évvel a korszak pozsonyi csatája előtt. Akkor, 907-ben eldőlt, hogy minden túlerő és látszat ellenére van jövőnk, megmaradunk.

2022 ismét cselekvő válasz elé állít.

De érti-e ezt a nemzet legalább fele?

Tudják-e, hogy itt valóban a lenni, vagy nem lenni a kérdés?

Sajnos, a demokrácia, amelynél jobbat még nem találtak ki, ilyen törékeny, ilyen furcsaságokat tartogat számunkra. Életveszélyes furcsaságokat.

Miközben egy előre megásott sír körül emelt fővel jövünk-megyünk, vegyük észre, hogy kiéhezett fenevadak és jól elhelyezett banánhéjak közt lépegetünk.

Íme, miért szükséges most felvállalni a SORSUNKAT!

Leányfalu, 2021. február 12.

*******************************************************************************************************

2021. január 20.

ÚJRA MEG ÚJRA

Özönével olvassuk a cikkeket, tudósításokat, tanulmányokat, förmedvényeket és nyavalygásokat, meg nézzük a mindenféle színvonalú, különböző terjedelmű és hitelességű videókat.

Olvasunk, nézünk, csodálkozunk, bosszankodunk, nekikeseredünk, elbizonytalanodunk és reménykedünk. Imádkozunk!

Mindez - az események követésének igényén túl-  mondhatni felesleges, mert már régen tudjuk miről van szó.

Mi több, most is feleslegesen jegyzetelgetek, ugyanis többször és több formában leírtam.

Minden, ami a világban, Amerikában, az unióban vagy nálunk zajlik, egy helyről és egy céllal történik. A mérhetetlen pénzhatalommal rendelkező és immáron isteni magaslatokba repülni óhajtó, vagy talán magát már ott is érző ERŐ, melynek a „píszi” szorításában annyi neve van, világhatalomra törekszik.

Ez az utópia már sokszor megpróbált utat törni magának, és több formában. Mindannyiszor csonthalmokat hagyott maga mögött és nemzedékeket tett tönkre. Mindannyiszor belebukott.

Most kissé módosított alakban, de az eddigieknél nagyságrendekkel jobb „felszereltséggel” készül ugyanarra.

Nem véletlen, hogy az egyes próbálkozások között annyira hasonlítanak a módszerek, bár a felületes szemlélőt képesek megtéveszteni. Mint minden esteben, szavakban most is az „emberiség” javát szolgálják. Próbálkozásuk jelentős sikereket ért el, és a világ nagy régióiban áll győzelemre.

Ezt szolgálja nálunk a belső – öngyilkos - komprádorhad. Ezekkel kell megküzdenünk. Kint és bent. A pártegyenruhákban folyó harc során sokan reménytelenek, mások elbizakodottak. Mindkét attitűd rossz hatással van a végeredményre.

Nem adhatjuk fel, mert nem reménytelen, a roppant túlerő sem rettenthet el. Ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy győzelem csak akkor remélhető, ha felismerjük küldetésünket. Küldetésünk hite adhat erőt, és esetünkben ez nem jelenti önmagunk túlbecsülését. Vegyük kézbe az Írást.

Ha Isten velünk kicsoda ellenünk.

Ennyit elég tudni, de azért, hogy vitaképesek is legyünk, mégis folytatni kell a szócséplést.

Ezért elnézésüket kérnem, ha továbbra is jegyzetelgetek erről-arról.


****************************************************************************************************************************

(2021. január 13.)

KONTÁR GONDOLATOK


Több sikeres választáson túl és a kétharmados győzelmek örömében is őrizzük meg emlékezőtehetségünket, és ne igazoljuk azt, amit rólunk, mint választókról mondanak, miszerint néhány hónap alatt – emberi léptéket tekintve – az aranyhal memóriájához hasonló feledésre vagyunk kódolva.

Minden választás előtt – és joggal – mondogattuk, hogy történelmi fontosságú és sorsdöntő. Igaz is volt, hiszen azt a tízesztendős csodát, amely az ország talpra állását jelentette, csak a polgári kormány vezetésével valósíthattuk meg.

Most következik sorban a negyedik megmérettetés, és ismét erről beszélünk. Ezúttal az a történelmi fontosság, vagyis a tét nagyságrendekkel nagyobb az eddigieknél, mert gyakorlatilag az évezredes megmaradásunkat fenyegetheti. Fenyegetheti? Nem! Konkrétan fenyegeti! Pontosan erre készülnek. És ebben némely belőlünk valók segítik az ostromlókat, azok amúgy is világméretű túlerejét aljas módon fokozván.

Ilyenkor, a veszedelmet érzékelve, az álmatlan órán merengő egyén felkészültségét és képességeit meghaladó gondolatokkal is kacérkodik.

Miért kellene nekünk magyarként, Magyarországként megsemmisülnünk?

Jöttünk a keleti világból, és sikerült egyedüliként túlélni abban az Európában, amely szintén jövevényekből született az azt megelőző idők folyamán. Mert mindenki jövevény volt itt, és hiába keresik egyesek az ilyen-olyan ősemberben önmagukat, ez csak nevetség tárgya lehet. Megtette ezt már a román, s most éppen az ukrán próbálkozik vele.

Beilleszkedésünk egyedüli sikere a megmaradás volt. Mert befogadni máig nem akartak, vagy nem voltak képesek. Mai szóval, egy bizonyos gyarmati, lenéző szemlélet mellett használtak ki és vérünk árán jutottak el büszke gazdagságuk mai szintjére.

Itt a gondolatmenetet új irányba kanyarítva megjegyezném, hogy talán éppen vesztükre.

Európa keresztény gyökereit sokat emlegetjük, s erről már vannak elfogadott képeink tekervényeink csodálatos tárházában. Az is közismert, hogy ez nem a templomba járó hívők Európáját jelenti, hanem egy kulturális közösséget. Olyan vélemény is van, hogy aki ezt a létformát elfogadja, igényli és éli, hagyományait ápolja, szokásait és szabályait betartja, az tulajdonképpen Istennek tetsző életet él. Vagyis a keresztény Európa oda-vissza egyet jelenthet.

És ez az a pont, ahol a ma észlelhető keresztényüldözés és az európai eszme, sőt az európai fehér ember – mint olyan – felszámolásáért folyó igyekezet egynek fogható fel. Egyetlen nagy terv közös fejezete.

De miért ez az igyekezet? S miért éppen az európai gondolatban nevelkedett háttérhatalom tűzte ki céljául? Hiszen világhatalmi álmaik, isteni elhivatottságot utánzó önhitt terveik is ebből a kultúrkörből nőttek ki! És mit gondolnak a többi nagy kultúrák meghódíthatóságáról?

Miközben ez az européer - vagy nevezzük immár atlanti kultúrának - maga alá gyűrte a világot, most éppen jólétének csúcsán indul hanyatlásnak. Ama múltjában túrkáló lelkiismeret-furdalás ügyesen manipulálható, de nem valódi. Gyarmatosítás, rabszolgatartás? Hiszen ezt tette a világ legtöbb és legnagyobb erőt birtokló nemzete…

Apropó. Ha a rabszolgatartói lelkiismeret-furdalás miatt befogadásra jogosult migránsok elhelyezése terén nekünk kell szolidárisnak lennünk, akkor miért nem kerülhet szóba, hogy mi annak nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. A most hódító iszlám fél évezreddel ezelőtt egy Angliához hasonló nagyságrendű ország és nemzet sorsát pecsételte meg, jórészt éppen tömegeink rabszíjon történő elhurcolásával is. És persze Európa meglehetős közönye mellett, olykor annak segítségét is élvezve.

Így kalandozik a kontár gondolat, és visszatérve a kiinduláshoz, kérdez: vajon miért ez a jólétben meghasonlott világ szüli a ma képtelenségeit?  Miért ez próbál szembe menni a természet törvényeivel, a teremtés által pontosan kijelölt útról miért ez akar letérni? És vajon a gazdagodás útján Ázsia nagy társadalmait is eléri ez a betegség, vagy megmaradnak a természetet tisztelő filozófiáik védőbástyái mögött?

Képes lesz-e a pénzügyi világhatalom virtuális anyagi fölényével maga alá gyűrni az egész emberiséget?

Nem hinném, sőt, hiszem, hogy nem. Mert felettünk az Isten!

És ennek a szellemiségnek apró kovászaként készülhetünk most 2022-re.

Higgyük el, hogy küldetésünk van!

Készüljünk hát nagy serénységgel, és kellő szerénységgel, az egyre sokasodó mesterséges kérdőjelek elmagyarázásával, mert sajnos egy fél ország, avagy az ország felkészületlenebb fele ott áll a mindenre képes hazugság célkeresztjében.

Földi viszonylatban egyetlen támaszunk lehet: a minél több honfitársunkban felébredő nemzettudat. Aki nem hinné ezt el, elég, ha csupán arra figyel, miért éppen e mentsvárunk rombolása folyik a legnagyobb igyekezettel. Támadóink ezáltal ujjal mutatnak legfőbb ellenfelükre, s egyben így leplezik le önmagukat.


**************************************************************************************************************

2021.január 3.

FÁTÓL AZ ERDŐT

           

            Nagy időkhöz nagy nemzedék kell. Ezt még a Trianon utáni talpra állás küzdelmei idején mondta Márton Áron, nagy püspökünk.           Mert ugye ő a „magyarok püspöke” volt.

            A magyar csillagzatot figyelve büszkén mondhatjuk, hogy ugyancsak voltak nagyjaink, de képes volt-e felnevelni egy nagy nemzedéket a kádári gulyáskommunizmus és az ezt követő neoliberális korszak csalódása? Nem tudom. Tudatrombolásban ezek ketten versenyre kelhetnek egymással, s ebben meglepő módon tán az utóbbi a győztes, a maga félrevezető jelszavaival és önzést hirdető, megtévesztő vonzásával. 

            Hogy ez a magyarázata (vagy ez is), erről lehet vitázni, de a jelek szerint a nemzet jelentős csoportjai szenvednek ma látászavarban. Nem azt látják, ami van, nem azt tapasztalják, ami történik, nem attól félnek, amitől nyilvánvalóan kellene, hanem csak egyetlen szögből és egyetlen pápaszemen át ítélkeznek a magyar valóságról. És ez a látószög,  a felkínált okuláré tudatosan állítja nemzettársainkat ama fa mögé, ahonnan az erdő nem látható.

            Bárhol beszélünk erről a jelenségről, a végkövetkeztetés az, hogy ki kellene nyitni ama látószöget, el kellene feledtetni azt a szemüveget, mert ez a látásmód öngyilkosságba kergeti Magyarországot.

            És ez olyan mértékben igaz, mint történelmünk során még soha. Hiába bízunk megannyi csodás talpra állásunk bíztató emlékében, hiába emlegetünk tatárt, törököt, Habsburgot és oroszt, ugyanis, ha most ez a megtévesztett tömeg elfogadja a neki hazug ármánnyal felkínált könnyű utat, akkor nem csupán a legnehezebb irányba lép, hanem a megsemmisülésbe rohan.

Ennyire önző és ekkora tömegű nem lehet egy nemzedék, hogy utódaira ne gondoljon. Ezért, ha saját remélt előnyeire vagy mesterségesen felgerjesztett „gyűlölet-igényére” hallgatva választ irányt, tudomásul kell vennie, hogy utódaiban nyeri el büntetését.

            Már nem összeesküvés-elmélet az, hogy az úgynevezett föderalista, vagyis globalista, tehát neoliberális út Magyarország történetének végét jelenti. És nem is hosszú, hanem egy igen fájdalmas felismerésekkel kikövezett, de visszafordíthatatlan középtávon. Repülőgépünkből a neoliberalizmus csábítóan kéklő mélységeibe ejtőernyő nélkül leugrani csak egyszer lehet!

A nemzetet szóban és immár tettekben is tagadó ellenzéki összefogás öngyilkosságra hív! Gyűlölettől elvakulva és rövid távú érdekek káprázatában maguk sem látják a fától az erdőt.

Ha mégis sikerül nekik, osztozni fognak sorsunkban.

(2021. január 15.)

*******************************************************************************************************************************


FELE-FELE, DE KI A NYERŐ?

Érdekes lehet elgondolkodni azon, mi okozza a világ megannyi országában a választói szimpátia fele-fele arányhoz közeli mutatóit.

            Ha okát nem is ismerem, annál inkább azt, amit okoz. Ugyanis a győzelem így apróságokon múlhat. Váratlan történések, jobb kampánymódszerek, véletlenek, netán csalások nyomán kerül egy-egy ország fele kisebbségbe.

Most, amikor csak az elvakultak nem látják, milyen veszély vár ránk, hatalmasra nőnek a kérdőjelek. Hatalmasra, mert e kérdőjelek mögött sorakozó választók, és főleg az őket hajlandóságukban befolyásolni képes erők nemzetek, kontinensek, sőt a világ sorsát dönthetik el.

De maradjunk szűkebb pátriánknál.

Kizárt, hogy a „másik oldal”, amelyet egyelőre balliberális néven tartanak számon, ne lássa a kockázatot, amivel játszik. Bár vitáimban ezzel kisebbségben szoktam maradni, mert győz a butaság okozta, felelősségüket csökkentő vélemény. Ennek ellenére nem akarok hinni ekkora vakságban, az emberi butaság ellenében inkább hajlok az annál is nagyobb emberi gonoszságra. Arra, amely látja és tudja, mit, tesz, mégis árulja a hazát és a nemzetet.

Világos, tagadhatatlan, indokolható és mégis nehezen lehet elmagyarázni egy fél országnak! Vajon hányan vannak, akik értetlenek, s hányan, akiket nem is érdekel? Vagyis, akik valódi és tudatos hazátlanok. Ők a profi bozgorok? Nem hazájukat vesztettek, hanem arról nem egyszer büszkén lemondók! Akik magukat világpolgárnak tartják. Na, nem annak a különcnek, aki közben akár hazáját szerető, arra büszke is lehet, aki csak valamilyen öntörvényű, helyét kereső akárki. Esetükben sokkal többről van szó.

De kik a háttérben levő a hangadók, a profi „átnevelők”, akik a gyűlölet módszerével operálnak? És mi vezeti őket? A nagy terveket nagyon hosszú távon támogató erők előretolt mesteredzői ők? Az Alinski-féle, gátlástalanságra, zűrzavarkeltésre, hazugságra alapozó félrevezetők csupán?

Van, akit nem kell félrevezetni, aki maga magát helyezi az addigi énjétől idegen pályára, csupán azért, mert sérelem érte. A sértett emberek jelentik az igazság erejében bízó erők számára az egyik legnagyobb veszélyt. A sajátjaik kebeléből kiszakadt, mindenre elszánt, büszkeségükben, hiúságukban, érdekeikben sértettek, akik természetesen eleve nem voltak odavalók, ahonnan balraátot csináltak. A bosszúvágy felülírja náluk még az önsorsrontás kockázatát is. És sorolhatnánk e színesedő „másik oldal” csoportjait. Hosszú sorokban „kígyóznak” ama térfélen.

2021 élet-halál harc lesz. Ezért mindent el kell követni, hogy kinyíljanak a szemek. Ha az országnak e másik fele nem ébred rá kellő számban, hogy önmaga ellen tesz, ha mesterségesen ébresztett ellenérzéseire hallgat és Orbán Viktor gyűlöletét mindenek fölé helyezi, saját jövőjét játssza el. És vele egy országét, egy nemzetét. Haza és nemzetárulásra vetemedik, miközben ő, a félrevezetett csak annyit észlel, hogy gyakorolja választói jogait. Arra sem figyel, hogy a szerinte rettenetes diktatúrában ezt szabadon teheti.

Meg akármit, amit csak akar! Az ország józan felének a másik oldal érdekében is győznie kell. Kötelessége!

A fővárosi tragikomikus modell csak halvány e(é)lőképe annak, ami akkor következne, ha „ők” nyernének.


***************************************************************************************************************







BLU201205-7807-1810