OLIMPIA ELŐTTI ESZMEFUTTATÁS

         A magyar immáron 128 éve „olimpiákban gondolkodó nemzet”. Legalábbis a jelentős többség.

Vénülő magamról tudom, hogy már 25-30 éve akarva-akaratlanul azt számolom, hány olimpiának lehetek még tanúja, néhány évtizede a tv jóvoltából szemtanúja, s nem olyan régen még a személyes megélés lehetőségében is reménykedhettem.      

Mondanom sem kell, mekkora csapásként éltem meg a Momentum sötét üzelmeit szolgáló veszteséget, hiszen gyakorlatilag a többszöri nekifutás után végre elérhető jogtól fosztották meg mindnyájunk közös hazáját, amely az alapító nemzetnek járó jogban is sokáig hiába reménykedhetett. A minket reménytelenségbe taszítóink így felépített „önmaga” éppen most éli meg saját reménytelenségét. A néhány év előtti párizsi piros szőnyeges megbízói köszönetmondás már sovány vigasz.

De mi lehet az alapja annak, hogy belőlünk „olimpiában gondolkodó nemzet” vált? Furcsa dolog jutott eszembe, amely bár nem egyedüli, de bizonyításra váró magyarázat lehet.

A kutatás egyre érdekesebb eredményeket mutat fel az örökléstudomány terén. Vajon a kollektív emlékezet genetikailag rögzült nyomai közt nem él-e bennünk az egykori nagyság valamilyen nehezen kitörölhető nyoma?

Mai „mesterséges lekicsinyítésünk” után és a „merjünk kicsik lenni” ideológia reánk kényszerítésének próbálkozása idején nem ilyen belső kényszerek terelnek-e abba az irányba, ahol ma még nagyhatalom vagyunk? Ennek édes testvére a büszkeségünk feltalálóinkra, Nobel-díjasainkra.    

Furcsa felvetés, de ki tudja miket derít még ki a genetika. Hiszen epigenetikailag máris feltételezhető ilyen összetevő titokzatos és ma még alig ismert belső világunkban.

Már a Bibliából tudhatjuk, megbüntethetők az atyák vétkei hetedíziglen. Vagyis a bűn terhe átöröklődik a nemzedékeken. Hasonlatos módon bizonyára az erények vagy az érdemek nyomán elvárható felelősségérzet is követhető a generációk során. Én ezt a hagyományok őrzésének felelősségével azonosítanám be. 

Ennek közérthetőségéről nem vagyok meggyőződve, de leegyszerűsítve maradjunk annyiban, hogy a sikeresség (nagyság) vagy kudarcosság (kicsinység) érzetének lehetnek genetikai lenyomatai, és ennek egy nemzet életében felfedezhetők a jelei. Ha valakiben az időben eltűnt nagyság nyomai jelentkeznek, az keresheti a pótlás lehetőségeit. Például a sport vagy a tudomány, a leleményesség sikereiben. De ha van olyan, aki a kicsinység letaglózó tudatának rabja (esetleg ezt bölcs elfogadásként ideologizálva), szintén ugyanazt a genetikai lehetőséget erősíti meg. 

Hangsúlyozom, nem egyedüli okról, okokról beszélek, csak az egyik lehetséges magyarázatról.

De tegyük félre a nekem ezek után kijáró jogos fejcsóválásokat, inkább beszéljünk napjaink földhözragadt bizonyosságaira alapozva. A magyarság szétszaggatottságában önmagával határos állapotban kénytelen megélni közös éltét. Ha jól tudom, ezt először Sütő András emlegette így.

A magyar haza fogalma esetükben nem a nálunk erősebb hatalmi társulások által megtervezett mesterséges határokon belül található. Hazánk a Kárpát-medence, úgy ahogyan azt 1100 éve belakva, a népvándorlás népei közül egyedüliként, európai állammá szerveztük.

Szakmai nyelven, esetünkben, akár több közép-kelet-európai nemzetnél, nem politikai nemzetek alakultak ki (mint az tőlünk nyugatra a határaikon belül oly megszokott, hogy mást el sem tudnak képzelni), hanem kultúrnemzetek. Tehát ahogyan azt Illyés Gyula megfogalmazta: a mi hazánk a magasban van.

Nem közömbös azonban valami. Ugyanis ama mesterséges határ egyben valóságosan is szétszaggatott minket itt a földön. Elszakítottjaink pedig fogynak, és fogyásukkal együtt az összmagyar megmaradás lehetősége is gyengül. És ebben az esetben nem vigasz, hogy az őket túszul tartó nemzetek ugyancsak fogynak. A lényeg a számokban van. 1920. június 4-e óta számuk felére apadt, miközben a többségieké nem!

A magyar kormány nemzetpolitikája erőnkön felül próbál tenni megmaradásukért. Mert ez nem csupán együttérzés, nem csak szolidaritás, nem csak isteni parancs, hanem kőkemény közös érdek is!

Van azonban egy olyan lehetőség, amelyre ritkán gondolunk.

Ez pedig az úgynevezett anyaország (Csóti György szerint ez sem a helyes definíció) mindenkori állapota.

Magam már negyven évvel ezelőtt, saját tapasztalatból, a „megtartó rácsodálkozásról” beszéltem,

Erdélyi nemzedékem identitástudata még egy akkor harmatgyenge Magyarország eredményeibe is úgy kapaszkodott bele, mint hajótörött a roncsokba.

Akkoriban a legtöbbet a magyar sportsikerek jelentették, és Helsinki, valamint az Aranycsapat ma felfoghatatlan erővel nevelte bennünk magyarságunk tudatát.

De ma sem panaszkodhatunk, hiszen az utóbbi időben tapasztalható kisebb labdarugó-sikerek, a maguk elfogadható méretei mellett is szemmelláthatóan hatottak a magyar összetartozás, a nemzettudat erősödésére.

S most, amikor a nemzetállamok elleni világméretű harc folyik, számos más nemzet esetében figyelhettünk fel erre.

A stadionok népe, nem hivatalos közvéleménykutatásként igazolta: a nemzeti szuverénitás feladása nem lehet olyan egyszerű, mint azt a politikai boszorkánykonyhák üstjei mellett hadonászók elképzelik.

A budapesti olimpia elmaradása hatalmas veszteség. Nem lebecsülendő eredményünk is van. Ugyanis kicsinként mégis idehoztunk egy-egy részt az itt lezajlott és elismerten addig legjobb világbajnokságokkal.

Igaz vagy sem a jegyzetem elején felvetett elmélet, annyi biztos, hogy olimpikonjaink sportsikereire olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre.

Fájdalmas tudni a köztünk élő ellenszurkolókról, de ne ezzel törődjünk.

Az élsport támogatásának, az épülő stadionoknak sokrétű hatásai nem mérhetők pénzben. Annál sokkal, de sokkal többet jelentenek. Nem beszélve arról, hogy, amint mondani szokás, általuk válhatunk egy elkényelmesedő világban sportnemzetből sportoló nemzetté.

Mert ne feledjük a máig igazán meg nem értett Teleki Pál tanácsát: „Merjünk magyarok lenni!” Nem többek másoknál, csak mások. Mi ezzel járulhatunk hozzá a világ egészséges sokszínűségéhez, ami nem nevezhető öncélúnak.

Egyébként pedig egy héttel a párizsi olimpiai játékok előtt: Hajrá Magyarok!

Naplójegyzet: 2024. július 23.

„OSZKÁR TUDJA, DE NEM MONDJA”…

így szól Verdi Álarcos báljának egyik kedves áriája. Sokszor elmondott és megírt téma jön elő, ismét az események kényszere alatt.

Röviden: Ursula von der Leyen minden szabályt és normát meghazudtolva ismét elnyerte az Európai Bizottság elnöki pozícióját.

A tárgyilagos értékelők arról beszélnek, hogy az eddigi legsikertelenebb elnököt választották újra, hiszen Európa soha ennyit nem hanyatlott, mint az elmúlt öt esztendő alatt. Naponta sorolják ennek fő pontjait, felesleges újra felidézem azokat. Egyszerűen azt mondhatjuk: minden téren!

Más nézőpontból azonban ez nem így van. A többség ezt nagyon jól tudja, s a diplomácia nagyjai különösen. Csakhogy: „Oszkár tudja, de nem mond-hatja” - parafrazálnám kissé az áriát.

Ugyanakkor mi igenis mondhatjuk. Mit is? Azt, amit annyiszor kimondtunk, amit magam már annyiszor leszögeztem naplójegyzeteimben, nemrég néhány héttel előbb.

Ennek megfelelően Ursula von der Leyen az unió eddigi legsikeresebb elnökének nevezhető. Ugyanis azoknak az elvárásoknak, amelyeket az Európán kívülről uralkodó pénzhatalom vele szemben állított, tökéletes sikerrel felelt meg. Ő a legtökéletesebb „eurokomprádor”. Európát a magasabb érdekek elvárása szerint tönkretette, és ezt fogja folytatni – amennyiben tovább is hagyni fogják – újabb öt esztendőn át. Ennek alapján elképzelhetjük, mi vár kontinensünkre.

A remény a történet két földrajzi végén keresendő. Az egyik itt belül születhet meg, és azon múlik, hajlandó lesz-e kontinensünk erre az öngyilkosságra, vagy elkezdődik valamilyen ellenállás. A kontinens termelői tőkéje képes lesz-e szembemenni a világ pénzhatalmával? A másik vége a tengeren túl keresendő, és Donald Trump megválasztásának következményei között remélhető.

Itt a nagy kérdés az, hogy ama pénzhatalom miként tudja megtörni Trump erejét! Egyesek szerint a dolog kétesélyes. Kenyértörés vagy egy nagy váltás is elképzelhető. Hátha átprogramozzák érdekeiket? Pontosabban, hátha az idők folyása más irányba fordulva átprogramozásra készteti őket. Természetesen ennek alapja csakis az érdek lehet.

Ez az a kérdés, amelyre a választ Oszkár sem tudhatja még.

De van Valaki, aki tudja. És mára ez az egyedüli támasz számunkra, Európa, sőt a világ számára. A legnagyobb tervezőről a földi érdek megfeledkezik!

Naplójegyzet: 2024. július 12.

PÁRIZS-BRÜSSZEL 104

104 év telt el azóta, hogy Párizsban, a trianoni folyosókon, az akkor már javában működő háttérhatalom úgy döntött, a hazugság eladdig ismeretlen nagyságrendű formáit végleg beemeli a politikai élet elfogadott munkaeszközei közé.

A módszer kiválóan működött a már jó előre elkészített terv elfogadtatása folyamán. Vagyis bevált!

Aztán következett a jól kiszámítható (vagy kiszámított) következő világégés és az azt lezáró diktátum, megfejelve Jalta következményeivel.

Két generáció életét is meghatározó újabb szenvedések kora jött ezután, az ezzel járó várakozásokkal és reménykedésekkel. Majd elkövetkezett ez a várva várt pillanat is.

Várva vártuk, de ma már tudjuk, hogy nem ezt.

Pedig csak annyi történt, hogy most is ugyanaz az erő határozta meg a folytatást, mint Párizsban. A végső nagy terv is a régi maradt, csak éppen megvalósításának egy másik, újabb szakaszába léptünk. És a régi maradt a bevált módszer is. Ha lehet továbbfejlesztve, elsősorban arcátlanságában.

Mára már elérkeztünk oda, hogy nincsenek korlátok, nem számítanak szabályok, szerződések, aláírások s pláne ígéretek. És ma már a leplezésére sem fordítanak túl sok energiát. Sőt olykor már szinte kérkedve hazudnak, éreztetve: nekünk ezt is lehet, nektek meg kuss. Még saját álságos alapértékeikkel is szembemennek, ha kell. (Utólag szúrom be e sorok közé, hogy a mozgássérült kiváló magyar képviselőt, Szekeres Pált leszavazták az uniós parlamenti alelnök-választáson, mert az új frakciónak nem jár semmi. És ez a fő szempont.)

Párizsban Magyarországot feszítették keresztre, Brüsszelben ma ezt a gyűlölt magyar miniszterelnök megfeszítésével szeretnék elérni, s ebben megtalálták ma, is mint egykor, a hazai partnereket. De nem csak ők, hanem mi is tudhatjuk, hogy ezzel egyben ismét az egész országot szögeznék keresztfára.

Sok oka van ennek, de pillanatnyilag a legfontosabb az, hogy a harmadik világégés tervét keresztezheti az a szervező munka, amelyet miniszterelnökünk magára vállalt.

Folyik a NATO erejének növelésével és hatáskörének kiterjesztésével kapcsolatos terv. Azt mondják, az erő azért szükséges, hogy elrettentse az oroszokat és ezzel a békét szolgálja. Ugyanis szerintük létezik Európát lerohanni akaró putyini terv! De kérdezem, mi haszna lenne ebből Oroszországnak? Semmi. Annál több abból, ha Európával kölcsönösen együttműködnének, hiszen egymást tökéletesem kiegészítő két félről van szó.

A kutya itt van elásva. Ezt kell megakadályozni.

De, ami a legleleplezőbb, az az, hogy nem csak az erőt fitogtatják, hanem az oroszokat kimondottan provokálják. Elég, ha arra gondolunk, hogy annak idején megígérték Ukrajna semlegességét Moszkvának. Aztán…

Súlyos politikai inkorrektség, ha az orosz agresszió elismerése mellett, annak okairól is szólna valaki. Nem is teszi senki.

Tény, hogy a nemzetközi politikai életnek számos terén felfedezhető a képletes medve bajszának folyamatos rángatása. Gyere csak és támadj, hogy világossá váljon a világ szemében: itt a jó és a rossz harca folyik, hiszen te vagy az agresszor, mi pedig az igazság hős védői! Ezzel természetesen nem igazolni akarom a provokációra elvárás szerint adott választ. Bizonyára lehetett volna másként is reagálni. De persze van ex-nagyhatalmi büszkeség is a világon. S ennek nagyorosz társadalmi háttere is!

Amúgy ismét Szolzsenyicinre emlékeztetek. Megjósolta, hogy a szocialista köztársaságok határai szerinti megoszlás nem vezet jóra. Már Afrika esetében is láthattuk, hogy a határok mesterséges vonalai hova vezettek és vezetnek.

Keressük az igazságot, de nehéz megtalálni, mert mindenkinek van saját igazsága. Ez azonban még nem azonos azzal, hogy a világ további sorsát a hazugságra alapozzuk, milliók szenvedésének beprogramozásával!

Az egykori Párizstól csak 104 esztendő vezetett a mai Brüsszelbe. Nehéz évszázad volt.

Nem kellene a következőt is a hazugság világbajnokaira bízni!

madarakról, szárnyalásról, nemzetről

Egy nagyon régen élt olasz, bizonyos Dante Alighieri már felfigyelt hazánkra, de egyben figyelmeztette is! Rólunk szóló mondata szállóigévé válva szárnyal a köztudatban: „O beata Ungheria, se non si lascia / Piu malmenare!” Fordításban: „Ó, Te boldog Magyarország, ha nem bánt többé a kórság...” vagy „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félre vezetni már.” (Babits Mihály) Igencsak aktuálisnak tűnő figyelmeztetés, mindkét egymást kiegészítő fordításban

         Időben közeledvén sokat emlegetik egy másik olasz, szent Pio atya múlt századi jóslatát, mely szerint „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” A szöveg hitelessége nem igazolt. Esetleg az események fogják mégis hitelesíteni?

De a Hitel 1935-ös első számának vezércikkében Mi lesz velünk címen megjelent írását Makkai Sándor így végzi: „A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.” Amiről természetesen a „merjünk kicsik lenni” (Kovács László) sokat emlegetett tanácsa és a „merjünk nagyok lenni” Széchenyi óta ismételgetett „előzetes cáfolata” jut eszünkbe.

És az élete alkonyán a világ s a nemzet sorsáért aggódónak természetesen eszébe jut Németh László szárnyra kelt véleménye: „A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni!”. Ez a felszólító vélemény napjainkban mintha testet öltene.

Orbán Viktor legutóbbi bátor utazásai arra utalnak, hogy ama „gyönyörű madár” akár egy békegalamb is lehet. Vagy ennél még többről van szó?

Le tudjuk-e küzdeni saját „kórságunkat” és figyelni a minket félrevezetni akarókra?

Miféle gyönyörű madarat leszünk képesek felröppenteni? Mennyire lesz erős hitünk, merre szárnyalnak imáink?

Lesz-e bátorságunk, merszünk megpróbálni nagynak lenni?

Milyen hatékony példává lehetünk „kovász” nép mivoltunkban?

Mikor nyílik ki a szemünk, hogy megértsük egy nemzetmentő politika sokszor nehezen követhető logikáját, az azt szükségszerűen környékező és arra olykor árnyékot vető nehézségeken is átlátva?

Íme csupán néhány jel és kérdőjel, tanács, tapasztalat meg főleg feladat az úton, amelyen két irány között választhatunk: lenni vagy nem lenni!

Nekünk a megmaradás felé vezető út nemcsak önös érdekünk, de másokkal szembeni kötelességünk is.

Ha így leszünk képesek szárnyalni akár mi magunk lehetünk az a „gyönyörű madár”. De ha nem, akkor egész kontinensünkre, (sőt) hatalmas veszedelmek várhatnak!              

Naplójegyzet: 2024. 06. 15.

NEM LEHET, DE AKKOR HOGYAN?

104 éve foglalkoztatja a magyarságot az egyharmadnyi – úgynevezett – „kisebbségbe” került elszakítottjainak sorsa.

Az anyaországban maradt kétharmad hol felejt, hol emlékezik, hol segíteni próbál, máskor egy része saját közönyén szégyenkezik, egy másik politikai eszközként tekint a kérdésre, vagy éppen pillanatnyi, külső elvárások szerint mint hűséges komprádor ad hangot véleményének, s ha úgy kell, akkor hallgat. Egészében pedig alig veszi észre, hogy esetében egy hatalmas folyamat terepasztalaként teljesül be rajta egy majdani európai közös sors.

Az elszakítottak pedig a változó erejű, és intenzitásában hullámzó, de állandó beolvasztási és etnikai tisztogatási módszerek keserves következményeit élik meg. Az anyaország viszont még csak most és csak kisebb részben ébred tudatára annak, hogy egy nem túl hosszú történelmi távlatban mennyire elviselhetetlen, sőt milyen végzetes következményekkel jár mindez.

Mi történik valójában? A jólétért való küzdelem során eltűnik a létért való küzdelem természetes igénye. Eltűnik, mert ehhez egészséges veszélyérzet, ahhoz meg nemzettudat lenne szükséges.

De, mint arra Makkai Sándor figyelmeztet, nemzettudatunk revízióját is el kell végeznünk, és fel kell ismernünk, hogy az egyetlen igazi „impérium”, amivel rendelkezünk (határon kívül és immáron belül egyaránt), az a lelki impérium. „A tények parancsa (…) ez: nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is, meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.”

Ugyanakkor a tények nyomán lehetetlen nem észlelni, hogy az összmagyarság egészében kerül kisebbségi sorba. Hiszen a vágyva vágyott Európát hamisan képviselő unióban, az annyi ideig remélt egyenlőség szabadsága nem csupán hiú ábrándnak bizonyult. Sőt!  Éppen ellenkezőjébe fordult.

Miközben a kívül maradottjaink jogainak biztosítását reméltük az egységes kontinentális hazában, azonközben a kollektív jogokról szó sem eshetett, majd elfelejthettük az ígéreteket, alapszabályokat, aláírt szerződéseket, mára pedig már a józan ész szabályait.

Miközben az unió testidegen vezetői tudatos öngyilkosságot szerveznek, az ez ellen fellépni próbáló tenyérnyi magyarság megismerhette a közös Európában saját kisebbségi sorsát.

Oly méreteket kezd ez ölteni, hogy már a kétsebességes Európa is több lenne ennél. Hiszen nem másod-, sőt tán harmadrendű polgáraivá lettünk a nagy egésznek, hanem deklarált és büntetendő belső ellenségei. Egy olyan immunbetegség okozói, amelyre hamis visszacsatolások révén – miközben életet mentene – ártalmas, testidegen látszatot erőltetnek.

Eddig tehát a Kárpát-medencei magyarság így meg úgy, sőt egy részében így is meg úgy is, kisebbségi sorsot él meg.

Ez tehát a pillanatnyi helyzet.

Tapasztalataik révén most talán a trianoni árváink tudnak többet erről, s arról, hogy mi a teendő, ha élni akarunk.

Most pedig tanácstalanságunkban próbáljunk visszatekinteni egy Trianon után fellobbant erdélyi vitára a kisebbségi sors és az ebből fakadó teendők dolgában, hiszen a megmaradásunkról van szó.

A Trianon után lassan ocsúdó Erdély magyar értelmisége tíz év után már egyre komolyabb elméleti alapokat keresett gyakorlati teendőihez. Tudni szerette volna, hogy van-e megmaradás, és ha igen, melyek és milyenek az oda vezető utak.

Az akkor már fél évtizede ellenszélben küzdő református püspök, író, gondolkodó Makkai Sándor 1931-ben Magunk revíziója címmel vetette papírra nagyhatású gondolatait, s a Szépmíves Céh kiadásában 100 oldalon öt tanulmányban foglalta össze mondandóját. Ezzel óriási hatást gyakorolt Erdély elszakított magyarságának gondolkodására, megoldást és módot kereső erőfeszítéseire.

Az alapokat már a sorozat első tanulmányában (Parancsoló tények) lefekteti, és ebből most elég egy erőteljes üzenetet hordozó bekezdését idéznünk:

„Az erdélyi magyarság első legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az ellentétes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egészséges formáit teremti meg.

Tudom, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni még ma is nagyon kényes és nehéz. Két oldalról is félreérthető. De semmi sem lehet akadálya a kötelesség teljesítésének, az élet pedig sürgeti ennek a kötelességnek teljesítését.”

Makkai aztán közösségével együtt élte tovább a harcos kisebbségi sors éveit, de 1936-ban váratlan fordulat következett be gondolkodásában. Tíz éves, küzdelmes, de eredményes püspökségéről lemondott, és expatriált az anyaországba teológia-tanárnak. Nagy volt a megdöbbenés, hiszen a Magunk revíziójának ez ellentmondani látszott.  Romboló hatása miatt szinte egyöntetűen elítélték.

Pedig az általa emlegetett magunk revíziója minden irányban végrehajtható. A lényege az előítélet kialakulásának elkerülése. Vagyis az, hogy a vélemény, amely a pillanatnak megfelelően alakul, a körülmények változásával párhuzamosan változhasson. Vagyis bárki vagy akár egy társadalom végezhesse el a maga revízióját. Erről az oldalról tettét nem próbálták megítélni.

A nem egyszer zajos támadásokhoz azzal is hozzájárult, amikor már az anyaországba érkezve, a Látóhatár oldalain megírta a NEM LEHET című cikkét. Ebben viszont már éppen vele együtt mondhatnánk: egy ismét előítéletté dermedt véleményt fogalmazott meg.

Szerinte a kisebbségi sors méltatlan és megoldhatatlan. A válasz ezért természetesen viharosnak, olykor keménynek bizonyult.

        Makkai írása a megmaradásért folyó küzdelmet, a túlélés „vegetatív funkcióját” (Tóth Sándor) például az Erdélyi Fiatalok csoportja szerint „hitet ölő gondolatmenetként” rombolta.

Reményik Sándor volt az, aki érezhető megértéssel, de a véleményt el nem fogadva válaszolt a LEHET MERT KELL című cikkével.

Idézzünk ebből az írásból:

Makkai „kisebbségről még mint fogalomról sem szeretne tudni, mert szerinte egy nép, vagy annak egyes tagjai is, csak saját szuverén nemzeti államában élheti ki önmaga humánumát.  Nincs más megoldás, „a kisebbségi kérdés megoldhatatlan“. A tanulmány címe: „Nem lehet”.  A tétel kegyetlen élességgel, Makkaitól megszokott biztonsággal és kifejtésében is ijesztő nagyvonalúsággal mered reánk. Pedig elsősorban nem nekünk szól, ittmaradt magyaroknak, hanem a világ idegeibe akarná beleégetni, ami helyzetünk tarthatatlanságát, a világ fülébe belesikoltani helyettünk is azt, hogy mi nem bírhatjuk sokáig már. Azért nem csodálkoztunk volna annyira, ha valamelyik nagy napilap hasábjain találkozunk ezzel a gondolatmenetével, mint igy, amikor egy kisebbségek életével foglalkozó, viszonylag szűk nyilvánosságú folyóirat közli e gondolatokat. (…) Makkai erre a tanulmányára, mely kétségtelenül szöges ellentétben áll minden eddigi tanításával, egész régebbi, itteni működésével, műveivel és munkájával, hirtelen választ is kapott egyik lapunk hasábjain. (…) Makkai jóhiszeműségét most sem lehet, amint semmikor sem lehetett kétségbevonni. (…) A kicsúfolt „idegkimerülés” és más dolgok, csak azoknak nem hatalmasok, akik át nem érezhetik és nem elég keresztyének ahhoz, hogy legalább átérezni próbálják. (…) Makkai Sándor a kisebbségi gondolat körüli küzdelemben őrlődött föl mikor most, nemcsak magára, de népére vonatkozólag is kitör belőle az örökösen elnyomott kiáltás:„Nem lehet“! (…) Aki ezt vizsgálni, erre gondolni sem hajlandó, az tegye előbb saját szívére a kezét és kérdezze meg önmagától, vajjon nem kisérti-e őt is nap- nap után ez a sötét szó: nem lehet?  (…) Makkai Sándornak, az újnak, akit éppen úgy tisztelünk, mint a régit, mert hisszük, hogy ma is érettünk és miattunk fáj a szíve, azt válaszoljuk személyeskedés nélkül, az elvek és eszmék tiszta magaslatán óhajtva találkozni vele, hogy mi ma is nőni vagyunk képesek, mint ama bizonyos pálma a súly és a kő alatt.  (…) Az új Makkal Sándor elcsodálkoztató és megdöbbentő gondolatai mellett állandóan idézgetjük a régi Makkai Sándort, a kisebbségi élharcost, akitől azt tanultuk, hogy az életből az Életbe juthatunk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nem csak lehetőség, hanem követelmény, nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz. (…)  Az erkölcsi törvény, mint magyar követelmény bennünk.  A transsylván csillagok pedig felettünk.  És semmi más.

Nekünk lehet – mert kell.”

         Ha ezt a szállóigévé vált címet elemezzük, fel kell ismerni benne azt is, hogy tulajdonképpen megérti a NEM LEHET-et, de ezt elfogadva is, az élet-halál helyzetben kötelező módon szólít tettre a MERT KELL-lel.

Ezt a kétségbeesett, de kötelező csakazértist hangsulyosítja az AHOGY LEHET című versével, melyet mellékelek a naplójegyzet végén. Ebben a fogcsikorgatva is talpalatnyi jussába kapaszkodó kisebbség élethelyzetét érzékelteti.

A nagy vita gyakorlati lezárója szerintem a kolozsvári HITEL harcos természetű főszerkesztője, Albrecht Dezső, aki felhívja a figyelmet a HOGYAN keresésének a gyakorlati tettek terén irányt szabó fontosságára, vagyis a pragmatikus szemléletre, amely bármilyen legyen a helyzet és bármennyire is kevés az esély, az egyetlen járható út marad. A lap holdudvara aztán ezt a történelmi viharokat hozó évek során be is igazolja tetteivel.

Jegyzetem epilógusa a legszomorúbb. Ugyanis azóta, annak ellenére, hogy a küzdelem folytatódott, hosszú távon Makkai jóslatszerű helyzetfelismerése igazolódott, ami azonban ma sem demobilizálhatja sorainkat.

Miközben a határon túl szakadt, kisebbséggé süllyesztett nemzetrészünk egy évszázad alatt felére fogyott, a többség tovább szaporodott. Pedig, ha igaz lenne az, amit az utódállamok hirdetnek, mely szerint nemzetiségi politikájuk minden igényt kielégít, az új gazdákhoz hasonló mértékben kellett volna gyarapodniuk.

Ezt tetézi az előzetesen már bemutatott helyzet, az egész magyarság európai kisebbséggé válása, annak minden, Orbán Viktor szavaival élve: „eszement” következményével.

Ha azonban az egész hullámzó vita tanulságait akarjuk levonni, éppen az a legfontosabb, hogy a mai helyzetünkből származó kétségbeesettség vagy lehetetlenség érzés mégse váljon előítéletté. Maradjon meg pillanatnyi helyzetfelismerésnek, és inkább arra sarkalljon, hogy tovább keressük a mindenkori pillanatnak megfelelő HOGYANT, úgy ahogy azt a HITEL főszerkesztője és a lap holdudvarának egész tevékenysége üzente 80, 90 évvel ezelőtt.

Változó világunkban, ha kell, naponta végezzük el a magunk revízióját. Aztán pedig bízva bízzunk és küzdjünk: AHOGY LEHET.

És most térjünk vissza írásom második bekezdésének záró szavaihoz, amelyek nyomán, ha kellő perspektívában pillantunk a zajló – természetes, társadalminak beállított – folyamatokra, valójában a háttérhatalom vagy sok más néven nevezett erő tervei – mérnökien pontos – megvalósításának vagyunk nem csupán tanúi, hanem tulajdonképpeni elszenvedői.

E terv szerint megvalósulás alatt levő európai lakosságcsere következtében a századvégre egész volt kontinensünk egy új, egészen más kontinens kisebbségeként keservesen fog visszaemlékezni saját elődeinek balgaságára és megvezethetőségére.

Mert jelenleg ideológiai mezekbe kényszerítve küzdünk egymás ellen, valójában közös önmagunk ellenében, és nem látjuk meg a lényeget. Akár a koncért marakodó kóbor ebek, amelyek egymást marva csak a konc megszerzése vagy elvesztése után érzékelik és kezdik nyaldosni sebeiket.

Igen, talán egy ősi mondás látszik beteljesülni a mi annyi évszázadon át csodált és szerelmét vágyva általunk imádott, csalfa Európánkkal: ebek harmincadjára jut egész keresztény kultúrájával, s annak a világot kultur-civilbe öltöztető múltjával.

De: LEHET MERT KELL! És figyeljünk a HOGYAN-ra!

REMÉNYIK SÁNDOR

AHOGY LEHET

Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet…
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter – amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés…
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel –
Ahogy lehet…
Ahogy lehet…

Naplójegyzet: 2024. június 16.

STADIONOK NÉPE

Sokféle törésvonal szabdalja a magyar ugart. Kicsik és nagyok, árkok és mély szakadékok. A legnagyobb, mint tudjuk, a nemzeti és az ördögien zseniális módon felépített Orbán-gyűlölet által képviselt és életben tartott – és ha van egyáltalán egységes elképzelés és valamilyen hit bennük akkor – internacionalista között. Ez ma egybeesik a szuverenista és a föderalista, vagy éppen a béke és háború-pártiak táborával, bár ez utóbbi már nem olyan egységes.

E táborok között egy érdekes és nem elhanyagolható részletkérdésben is jelentős ellenvélemény van. És ez a stadion-építéseknek a Fidesz-kormányok idején felgyorsult üteme. Így alakult ki az ellentábor hőzöngésének elnevezése a: „stadionozás”. Ők a stadiontagadók. 

Miről van szó?

A stadionépítés fontosságát – talán a klebelsbergi sikerektől is ösztönözve – elfogadva, e folyamat élére állt Fidesz megfontolt politikai szándékának eredményeként sorra születő korszerű és szép stadionok láttán, azok, akik minden olyannak, ami látható módon megvalósulva hirdeti, hogy helyes úton járunk, hangos ellenzői. Az élet minden területén látható programjuk lényege a nagybetűs NEM. Ha már stadionról beszélünk, akkor emlékezzük a nolimpiára! Nem rendezhettük meg, de feltételeinek jelentős része mégis megvalósult több nagy világverseny által hitelesítve. Mi rendeztük minden idők legsikeresebb úszó, majd atlétikai világbajnokságát. De ez a fájó sebünk megmaradt, Párizs ünnepelhet (nem könnyen), míg a sebet okozók – francia kitüntetéseikkel egyetemben – eltűntek.

A tagadók, propagandájuk szerint, rongyrázó pazarlást és a miniszterelnöki hobby kielégítését láttatnák a stadionépítésben.

Feltételezzek-e részükről annyi okosságot, hogy felismerik ennek rájuk nézve felmérhető veszélyeit? Nem tudom. A szocializmus építésének korában a Népstadiont állítólag azért nem fejezték be teljes tervezett kapacitásáig, mert féltek az ott összegyűlt tömeg erejétől. Most inkább lelki-szellemi megerősítő hatása zavarhatja őket.

Ők inkább a legprimitívebb módon arra koncentrálnak, hogy hirdessék, miszerint ezek az összegek szolgálhatnák – az általuk egyszer már megpróbált és sikertelen – „segélyező” rendszert. Vagyis gyorsan felfalható halat adnának a népnek, nem pedig hálókat gyártanának és adnának a társadalom kezébe. Előbbi azonnali vonzó élmény, utóbbi munkával és némi okos türelemmel jár, amely tulajdonság a nemzettudatban fedezhető fel.

Lássuk hát, hogy miként kerül egy stadion a háló kategóriájába?

Erről éppen most győződhetünk meg. Ugyanis elkezdődött a labdarugó Európa-bajnokság. Nézem Németország stadionjait és az azokat zsúfolásig megtöltő szurkolókat, az egyes nemzetekből ide érkezett „satadionok népét”. Azokat, akik áldozatot hoznak azért, hogy nemzeti csapataikat győzelemre bíztassák. Még az elméletileg teljesen esélytelenek szurkolói is itt vannak. És elgondolom, hogy ennek hányszorosa ül a képernyők előtt – amiről majd később lesznek számadataink –, de mekkora tömeg az, amely közösségi tereket választott az együtt szurkoláshoz.

Kik ők és kiket képviselnek? A törésvonalak melyik oldaláról érkeztek? Lehet, hogy csak ezekben a pillanatokban jönnek rá, hogy hova is tartoznak?

És felötlenek régebbi információk. 1954 után történészek és más szakemberek igazolták, hogy a megsebzett német nemzettudat első fellobbanása éppen az ellenünk megnyert berni döntő nyomán jelentkezett! Nem véletlenül félnek ettől a nemzeti lobogójukat letépő mai vezetőik.

Mi más hát ez, mint annak bizonyítéka, hogy Európa nemzetei még nem gondolkodnak a föderalizációban. Vagy tudatosan, vagy csak most és hasonló események kapcsán jönnek rá, hogy nem ezt akarják.

A mieink is ott vannak. A stadionok magyar népe csodák csodája már odáig fejlődött, hogy az együvé tartozás érzése boldogítja őket. Könnyezve éneklik a nemzeti himnuszt és a magyar sporthimnuszokká vált dalainkat. Együtt, egységben! Pedig magyarok. Sőt most igazán magyarok.

Otthon a hangos kisebbség elnyomja a csendes többség hangjait, de most mi történik? A csendes többség hangja mindent elfedve száll az ég felé, és a máskor hangos kisebbség nem csak hallgat, de egyes ármányos tagjai nemzeti mezeket öltve hadonásznak a tömött stadionokban nemzeti tizenegyünk fellépésein.

Igen! Kellenek a stadionok. Hiszen szerepük sokoldalú. Mert egyrészt az élsport látótérbe helyezésével, a példaállítás támogatásával segítik, hogy sportnemzetből sportoló nemzet legyünk, de nem csak a testet edző sportversenyek helyeként, hanem egyúttal hasonló igényű kulturális események gazdái lehetnek. Arról nem beszélve, hogy az igen fontos országimágó erősítését is szolgálja egy-egy nagy nemeztközi esemény megrendezése, amiben jelek szerint ma világelsők vagyunk.

A stadionok népét nemzettudatra nevelő együttlét semmivel sem gyengébb hatású. mint megannyi más próbálkozás együttes ereje.

A nemzettudat, az erősödő magyar egység pedig a ma minden túlzás nélkül végveszélyt kockáztató világjelenségek idején, amikor „kovásznemzetként” harcunkat vívjuk a túlerővel, ami a legfontosabb erőforrás, a megmaradás igazi reménye.

A stadionok népe már nem csak a gólok és a győzelmek miatt van ott. Együtt ünnepelnek, ha a győzelem elmarad, de a küzdőszellem ott volt a pályán. És észrevehettük, hogy ezzel hatással van a sportolókra is. Mai kiválóságaink, úgy látszik, már nem árucikket jelentő néma gladiátorok, hanem büszke magyarok. Még a nyelvünket már (még) nem beszélő elszármazottunk, még a magyarságot felvállaló hozzánk csatlakozott szemében is ott látható ez a tűz.

Megérezték, hogy magyarnak lenni jó!

„Stadionozók”! Sajnállak benneteket, magatokat teszitek szegényebbé.

Naplójegyzet: 2024. június 27.

CSAK ÚJRA KÉRDEZEK

Kellő információk hiányában nem szabad véleményt alkotni, és ha mégis van véleményed, azt tartsad meg magadnak mindaddig, amíg nem jutsz hiteles információhoz. Utána viszont végezd el a magad véleményének revízióját, és módosítsad azt. Mert, ha nem, akkor előítéletté merevedve válhat akár halálos méreggé.

Van egy lehetőség arra, hogy még csupán formálódó véleményedet megpróbáld megmeríteni az igazság választóvizében. Mégpedig kérdés formájában.

Így jutottam el újra meg újra egyik nagy kérdőjelem kérdéssé fogalmazásához, s ezt most ismét megteszem.

Amikor a világot, immáron bizonyított módon, lejtőre juttató erő által pozícióba hozott neoliberális, globalista és éppen ezért föderalista túlerő cselekedetiről szól a józan ész vezérelte média vagy számos hiteles személyiség, rendszeresen azok tévedéseit, szakszerűtlenségeit, befolyásoltságát emlegetik.

Csak igen ritkán és alig hallhatóan került sor arra, hogy a mindent megmagyarázó valódi háttérre világítsanak rá. Pedig ilyen is volt és van, mert rendelkezésre áll a bizonyító anyag, amely végeredményben érdekes módon nem is rejtőzködött, csak a végrehajtói próbálják álcázni magukat és cselekedeteiket – a hadi tapasztalat mintájára – egészséges, leveles gallyak és ágak magukra terítésével.

Mert elég, ha csupán egyetlen példát nézünk meg alaposabban. Ez pedig a migráció, amely a háború rettegést keltő árnyékába kerülve és azzal ellentétben nem csupán feltételes módban, hanem a mindennapok bizonyító erejével halad a megoldhatatlan vég felé.

Mi az, amit láttatni próbálnak?

Először is egy migrációt szabályozni akaró szándék mutogatása, amely valóban a leállítás helyett a menedzselés irányába mutat. Erről még lehet nyíltan beszélni.

Emlegetik a határok védelmét is, sőt több ország erőfeszítéseket is tesz ebbe az irányba, de intézkedéseikkel ugyanakkor éppen a határok teljes átjárhatóságát szorgalmazzák. Mi több, mérhetetlen gátlástalansággal, esetünkben ezt még fel is használják „a szabályok betartása miatti” megbüntetésünkre.

Menekültnek tekintenek mindenkit, vagyis indokoltan és jóhiszeműen útra kelő vándornak. Közben az első biztonságos ország szerepét hangsúlyozva, saját kijelentésüket cáfolva, fogadják el több határ illegális átlépését.

Jóhiszeműnek tekintik az illegálisan határsértőt, de soha nem teszik fel a kérdést, miként vált szabállyá, hogy irataikat – mondhatni kötelező módon – valamennyien eldobálják vagy el sem hozzák.

Munkaerő-hiány pótlásáról, demográfiai kényszerekről beszélnek, de eltitkolják, hogy az integrációs kísérlet megbukott, s azt is, hogy ez a demográfiai beavatkozás a kulturális és vallási különbségek miatt az őslakosságra nézve katasztrofális lehet.  Ezzel függ össze, hogy a növekvő bűnözést is takargatják, a felderítetteket pedig próbálják kimagyarázni.

Gátlástalanságukban odáig mennek, hogy letagadják a közismert no go zónák létét is.

Nos, ez az a pont, ahol elérkeztünk az alapjában véve nem titkolt, de a választói tömeg számára soha be nem mutatott nagy igazsághoz.

El kellene mondani Európa egész lakosságának, hogy egy nagy terv végrehajtásának helyi megvalósításáról van szó, és ez egy lakosságcserének vagy átalakításnak nevezhető beavatkozás az 1923 óta ismert Kallergi-terv, melynek jelenkori végrehajtói közül a legsikeresebb aktor Soros György és hálózata.

Azt is tudni kell, hogy ez csak egy része a világot vezetni és teljesen hatalma alá gyűrni szándékozó, pénzügyi erőket szolgáló tervnek. Azok tervének, akiket behatárolni és megnevezni nem csak nehéz, de olykor nem is tanácsos.

A példaként felhozott migráció útján tervezett lakosságcsere tehát az egyik fejezet a nagy egészből, mert például az unió föderalizálása is ilyen lépés lehet. Stb.

Úgy az említett és kötetekbe foglalt terv, mint a végrehajtó nyíltszíni kijelentései igazolják, hogy erre a mégis csak kérdés formájában feltett véleményre mi lehet a válasz.

Végül ki kell jelentenem, hogy jól tudom, semmi újat nem mondtam.

De mégis, és végül is, kérdezem: miért nem lehet erről hatékony módon és meggyőző bizonyítékok birtokában felvilágosítani Európa zseniálisan félrevezetett tömegeit? Mert, hogy az erő mai birtokosai ezt a félrevezetést még sikerrel teszik.

Ennek a magyarázata újabb nagy kérdőjeleket vet fel. Hiszen Európa nemzetei naponta szembesülnek a valósággal. Mi az a titok, ami lehetővé teszi elvakításukat?

Az ébresztő mintha megszólalt volna, de ennyi nem elég. Fel kellene rázni őket.

Naplójegyzet: 2024. június 13.

KÍVÜL-BELÜL

Torlódnak a kül- és belpolitikai események, torlódnak bennünk a gondolatok, az aggodalmak és reménységek. Most a szó szoros értelmében történelmi időket élünk meg, és apró vagy akár nagyobb gondjainkat is félretéve a legnagyobb, megmaradásunk kérdése áll előttünk.

Azok, akik ebben a helyzetben, saját hatalmi vagy anyagi érdekeik vagy akár a bennük tomboló indulatok, spontán vagy „nevelt” gyűlöletük miatt ezt tagadni próbálják, több mint évezredes történetünket figyelembevéve is óriási felelősséget vállalnak ama történelem előtt, amely reméljük, hogy lesz, és nem sikerül öngyilkosságba kergetniük a világot.

A NATO-főtitkár sajtótájékoztatója nyomán már nem tagadható, hogy nem riadnak vissza az ukrajnai háború eszkalációjának kockáztatásától sem. Vagyis józan ésszel mindenkinek be kell látnia, hogy a kormány a háború veszedelmét nem csupán a választási sikere érdekében vetítette az ország választói közvéleménye elé, hanem kötelességét teljesítette, és a többség ezt meg is értette, amit a több mint kétmilliós szavazói megnyilvánulás igazol.

Inkább az a furcsa, hogy ép ésszel rendelkező sokaság képes volt másként szavazni, vagyis a benne forró indulat erősebbnek bizonyult a józan ész diktálta önvédelmi reflexnél.

          A kialakított véleményük erősebbnek bizonyult az életnél, és előítélet formájában rögzült. Nem volt képes a valósághoz igazodni.

          Magyarország láthatóan egyedüli józan kormányzata megtalálta a körülmények közt egyetlen lehetséges megoldást, a NATO-alapszabály által biztosított kívülmaradást. Reméljük, ez a helyzet a későbbiekben sem változhat át a külső kényszerítő erők szándékai szerint.

Nagyon fontos volt a választási eredmény nagy felhatalmazó erejének támasza, amely nélkül ebben a hatalmas ellenszélben nehéz lett volna ellenállni. De az sem minegy, hogy az ellenszelet fújó harminc kormány mögött Európa-szerte megfogyatkozott a háborúpárti választói tömeg. Ez a helyzet is segíthetett abban, hogy a főtitkár rövid időn belül más húrok pengetésére kényszerült.

S ezzel át is léphetünk a kívül-ből a belül-re.

A választási eredmény erőt adó volt, ugyanakkor nem kevés további küzdelemre is okot adott.

A fővárosban még nem végleges a helyzet, de a testületi arányok állandó vitatkozások és akadékoskodások árnyát vetítik előre, függetlenül a főpolgármester személyétől.

Ami érdekes és ki tudja milyen folytatást ígérő történés, az a baloldal hatalmas veresége. Gyurcsány Ferenc a régi hasonlat szerint sok éves megfeszített munkával és elismerésre méltó ügyességgel „leszalámizta” a baloldalt, és kisgömböc módjára magába olvasztotta nagy részét. Aztán eme vékonyan szeletlehető tartós téliszalámi után szembe találta magát egy érintetlen, és előtte váratlan gyorsasággal feltornyosuló óriás szalámival, amely előreláthatóan annak inkább nyári változatához hasonlatos. Hogy mennyire lesz „turista” még csak sejtelmeink lehetnek, de a baloldal felszámolását már sikerei közé sorolhatja.

Vajon a két momentumos hölgy szerepébe lép-e a hét Tisza-küldött? Vagy ravaszabbul lépnek fel, hogy megszilárdítsák helyzetüket a magyar pártpalettán? Ezt nem valószínű, hogy az „új messiás” dönti majd el, hanem sokkal inkább azok, akik felépítették és finanszírozzák. Ugyanakkor pszichológusi szemmel jól látható tulajdonságai nem nagyon predesztinálják a választott szerepéhez oly szükséges megfontoltságra. Vagyis egyelőre okosabb kivárni és figyelni arra, amit tenni fognak. Annak valószínűsége, hogy az elkövetkező két év alatt inkább a megkopás, mint a gyarapodás útja áll előtte, feltehetően nagyobb.

Most azonban a legfontosabb a háború kiterjesztésével játszadozók megfékezése. Micsoda csavar a világ sorsa szempontjából, bár senki sem mondja ki: előfordulhat, Putyin önmérsékletére van bízva a jövő.

De első lépésben most lássuk a Franciaországban készülő választások nagyfontosságú eredményeit!

                                                                                                                                         Szász I. Tas

Naplójegyzet: 2024. május 30. 23 óra

AMI VITATHATATLAN

Egy órája lezajlott a VITA. A csapatok aránya tíz az egy ellen. Enyhítő körülmény volt néhány vegyesen érdekelt vagy látszat-függetlenkedő játékos teljesítménye, de elsősorban a színvonal.

A hazai viszonyok ismeretében örvendezni kellett a levezetőknek, hogy nem történt semmi botrányos, nem lógtak ki az előírások nem túl szigorúan megvont határaiból és az időből sem.

Miközben jogosan örvendeztek, én mégis nekikeseredtem.

Neki bizony alaposan, mert egy egészen más szempont jutott eszembe. Ugyanis a tíztagú csapat számos tagja úgy támadott, hogy nem egyszerűen csúsztattak, avagy hazudtak, de rágalmaztak is. És erre a „vita” elkerülhetetlenül időkorlátokat vonó szabályai szerint képtelenség lett volna válaszolni. Az egyedüli helyes megoldás csak az lehetett, hogy a „magányos beállós” nem reagált ezekre.

Az eddigieknél sorsdöntőbb választások előtt állunk. A háború vagy béke kérdése nem egyszerűen jól megválasztott szlogen, hanem óriási tétje van,  hiszen tagadhatatlanul folyik egy valódi játék az emberiség sorsával, a teremtet világ jövőjével azon a bizonyos sokat emlegetett úton, mely a sisakok ígéretétől elvezetett az atomfegyverek fenyegetéséig.

A választók három csoportjából az úgynevezett jobb és bal elkötelezettjeit nem fogja lényegesen befolyásolni egy ilyen vita. De mi a helyzet az ingadozó, a bizonytalan harmaddal? Ezek (összetételüket nézve) részben természetes ingadozók, de főleg a totális tájékozatlanság rabjai. Erről magánbeszélgetéseimben, a társadalom legmeglepőbb rétegéinél volt alkalmam meggyőződni. Ők azok, akik a vita tízszeres túlerejének harci zajában azt hihették, hogy a poklok országában élünk, hogy itt egy olyan végzetes Orbán- diktatúra mocsarában tengődünk, amely végleg elnyelhet, hacsak ők – tehát Ők – nem kerülnek hatalomra.

Mondhatnánk, hogy ez az ő bajuk. Csakhogy szavazataikkal igen sok esetben okozhatnak végzetes károkat. Kezdve azzal, hogy elősegítik újabb nemzetárulók Brüsszelbe küldését, el egészen a négy évig egy-egy közösség életét meghatározni képes önkormányzati választásokig (sőt netán két év múlva is) éreztethetik hatásukat olyanoknál, akik most és ezért választanak oldalt.

Midőn ilyen hamis befolyásoltság állapotában lépnek be a választani akarók táborába, számolni kell azzal is, hogy százalékos arányuk nem biztosan elhanyagolható.

De hol, hogy és mikor lehet még ezeknek válaszolni? Elmondani, hogy a rágalmak, amelyek a felszólalásokban elhangzottak, jórészt fordítva érvényesek.

   Önvádként lehettek volna igazak?

Naplójegyzet: 2024. május 20.

A NAGY ELRUGASZKODÁS

Amikor a kilencedik évtized második feléből pillantok vissza, mint akaratán kívül történelmi korszakokat megélt időutazó, elcsodálkozom a gyors változásokon, és elborzadok azon, hogy egy lefelé vezető út meredélyét láthatom magam mögött. Egy lejtőn felfele és lefele is lehet tekinteni, de lefele már szakadék van, és olyan ijesztő ez a kép, hogy oda pillantani nem is merek. 

A szemlélődő aztán rájön, hogy ez az egyre meredekebb lejtő sem egyenletes. Nem hasonlatos egy grafikon egyenesen alátartó vonalához, vagy egyenletesen egyre meredekebbé váló körívhez. Inkább idegesen ugráló, EKG-gőrbeként le-fel csapongó, tüskésen domború vagy homorú, egészében mégis kegyetlen következetességgel halad a mélybe. És csalóka módon, olykor félrevezető emelkedést imitálva, mégis alá, mindig csak alá tart.

C’est la vie! - mondhatja erre a felületesen belenyugvó, útja végéhez közeledő. Mit tehetett volna ellene, s mit tehet most utólag?

Csakhogy nem saját törpe sorsát ábrázolja az a rakoncátlan vonal. Nemzete sorsa van ott megírva, sőt az emberiségé.

Megírva? Szent Ágoston szerint a jó és a rossz harca az idők végezetéig tart. De azt is tudjuk, hogy csak a jó győzelmével végződhet!

Mikor lesz hát vége a lefelé süllyedésnek? Mikor indul felfelé, akár szeszélyes ugrásokkal is az a képzeletbeli vonal?

Pünkösd másodnapján, a kiáradó Szentlélek hitet adományozó áldásának tudatában úgy gondolom, nem aggódni kell, de nem is tétlenkedni. Mert az is elhangzott, hogy ne féljünk, mert velünk lesz Valaki, szintén az idők végezetéig! Velünk lesz, és terelget utunkon, amely, mióta világ a világ, feladatot jelent számunkra. Képességeinkhez mért küldetést.

Végrehajtói vagyunk egy nagy és tökéletesen megtervezett rendszernek, mint annak hangyányi munkásai. A nagy egész valamilyen okból most lefelé halad, de a feladatot mindenkor a pillanatnyi helyzet határozza meg. Ez adja a történet hullámzását, és ez fogja elhozni a fordulópontot is.

Az emberiség örvénybe került, s abból a kiút a folyó fenékre érkezve található meg, onnan kell kirúgja magát a halálos forgásból. Nem tudhatjuk, hol tartunk, meddig van még oxigéntartalék tüdőnkben, de mintha közeledne az iszapos alj, s készülhetnénk egy mindent eldöntő nagy mozdulatra.

Sokszor vigasztaltam magamat ezzel a hasonlattal, de mintha egyre jobban valósággá válna. Sokszor hittem, hogy – mint mondani szokták – már nincs lejjebb, de mindannyiszor csalódtam. És most is ezt tapasztalhatjuk. Megfordult a Németh László-i mondat: „a jó ügynek nemességet kell nevelni, és nem csőcseléket toborozni”. Mert nem a jó ügyekre figyel a világ, ma a rossz ügy toboroz csőcseléket! Nagy sikerrel. És micsoda csőcselék! Puszta látása is szenvedés, és naponta kényszerülünk őt elviselni, kockázatait felmérni.

Pedig éppen ez a fő figyelmeztetés. Fel kell mérni a kockázatot. Hitünk szerint vezérelt utunkon a Szentlélek is ebben támogat. Lépésről lépésre.

És most nagy lépés előtt állunk. Az első egy felmérő, előkészítő toppantás: a békemenet, aztán következik a nagy elrugaszkodás: június 9. Nem valószínű, hogy ez már ama végső, de mindenképpen arra készít fel.

                                                                                                                                                      Szász I. Tas.

Naplójegyzet: 2024. május 14.

MAGOSZTÓ MEGOSZTÓ

Mint arról annyiszor beszéltünk, a nemzet többségét képviselő pártformáció ellen felsorakozókat vezető erő egyetlen sikere, egyetlen ördögi módon zseniális ötlete a ZORBÁNGYŰLŐLET, a MONNYONLE üvöltése.

Gyakorlatban is volt alkalmuk bizonyítani, s az eredmény ismeretes. Kár volna elfeledni azt a helyzetet, amikor mindent zálogba adtak, legféltettebb kincseinket is. Ezt nevezik csődhelyzetnek.

Ennek köszönhetően a hatalomváltás után a nemzeti erő alkalmat kapott a bizonyításra. És hazánkat nem csupán kihozta a csődből, de a fejlődő országok élvonalába emelte, kevesebb, mint másfél évtized, több válságtól megnehezített, időszakában.

Az ellenerő most már csak elméletben képes hadakozni, de erre alkalmatlan. Igazi terv, megvalósítható elképzelés, előre vivő ötlet nincs. Csak tagadás, csak ellenkezés, csak a megbízók felé lobogtatott hűséglobogók.

Hogy a választói tömeg a valóságtól elzárkózó, ravaszul felépített ellenszenvre, sőt indulatokra épített emlékezete képes-e erre a kézenfekvő összehasonlításra?  Június 9-én kiderül.

A tét azonban ezt is messze meghaladja. Napról napra világosabb, hogy itt most a háború vagy béke kérdéséről kell szavazni. És nem kevés jel mutat arra, ezt sem akarja megérteni a belenevelt indulatok fogságában vergődők nem kisszámú csapata. Ők azt hiszik, amit akarnak, annak hisznek, akinek akarnak, és azt vádolják, akire nevelőik újjal mutatnak.

Az egy személyre zsugorítva, fókuszálva felmutatott ellenségkép a miniszterelnök személyében testesül meg. Sokan durva rágalmakkal illetik, olyanokkal, melyeket nevével egy oldalon le sem tudok írni. És olyanokkal, amelyek – mindennapjait minden nap követve – nevetségesek. Hiszen még az a képtelenség is elhangzott, hogy nem dolgozik.

A legfinomabb, az igényesebbeket megszólítani szánt rágalom szerint Orbán Viktor megosztó személyiség. A valóságban azonban másról van szó:

A világunkat mozgató hatalmas erők, az annyi névvel megnevezett megnevezhetetlenek, a „nem is létezők”, akik egyre növekvő önbizalmukkal egyre nyíltabban mutatkoznak meg, ők azok, akik a világot megosztották. Egy hagyományos világot akarnak lecserélni egy új és az ő vezetésük alatt működő világra. Ez ilyen végtelenül egyszerűen megfogalmazható tény.

Ennek érdekében hosszas befolyásoló – vagy nevezhetjük nevelőnek is – munka nyomán egyelőre a zsidó-keresztény kultúrkör emberét osztották meg. Most éppen a liberális ideológiákkal.

Kialakult a két oldal, és folyik a kettő küzdelme, amelyben egyelőre a normalitást módszeresen semmibe vevő fél van túlerőben.

A normalitás felén álló, tömegében még nagyobb, de képviseletében kisebbik oldal kezd ébredezni. Annak a neve, aki ennek magjait elhinteni elsősorban vállalta és merte: Orbán Viktor, csapata a FIDESZ-KDNP, hazája Magyarország. Ő és ők nem megosztották az ország választói tömegeit, a magyar nemzetet, hanem mertek egy gonoszul megosztott világban arra az oldalra állni, amely még hátrányban van, de, amely minden magyar és minden ember érdekében felveszi a küzdelmet az igazi megosztók és kiszolgálóik által kivétel nélkül mindenkit fenyegető veszedelemmel.

Még kevesebb, mint négy hét van hátra, és majd kiderül, mit szültek a megosztottság mesterségesen épített hegyei. Mi azt reméljük, hogy egeret, de minden lehetséges.

Ha nem reményeink szerint történnek a dolgok, akkor sem szabad feladni, a játszmának ugyanis így sem, és úgy sem értünk még a végére.

Naplójegyzet: 2024. május 15.

DÖBBENET

A gyűlölet, mint politikai eszköz, mint ideológiai alkatrész megszülte újabb gyermekét. A nagy világtervvel szembeforduló egyik politikus figyelmeztető áldozattá vált.

Hogy mi lehet a háttérben, még nem tudni, de egyetlen egy dolog biztos: a napi szinten élesztett gyűlölet ott van a középpontban!

Most mindenki erre figyel, és egy életveszélyben levő emberért aggódó többség mellett szomorú alkalom nyílik arra, hogy jobban megismerjük azokat is, akik a gyűlöletnek nevezett fegyver mesterlövészei.

Ez egyszer kíváncsiság vezérelte olvasóként, megnézem a máskor oly szigorú cenzorok által kitörlésre ítélhetőnek nem nevezett kommenteket. Hát ennyire sokan vannak, akik kivetkőznek emberi mivoltunkból, vagy eddig sem voltak embernek nevezhetők?

És elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mikor húzzák meg a véleményszabadság elvárhatóan létező felső határát? Amelyet inkább alsónak neveznék.

Mindez a következő napokban megszámlálhatatlanul és megszámlálhatatlan formában lesz majd hallható vagy olvasható. De ez a jelzésértékű, vagy azzá vált szörnyű esemény cselekvésért kiált. És nem csupán Szlovákiában.

A gyűlölet ugyanis nem ismer határokat.

Naplójegyzet: 2024. május 5.

REGGELI KÉRDŐJELEK

Reggelre ébredvén azonnal reánk zúdulnak a világ – manapság nem megnyugtató – hírei. És a nemzetért síró bús, papucsos – még borotválatlan – értelmiségi, máris kénytelen értelmét habozás nélkül megfeszíteni.

A francia elnök (már megint a franciák!?) a migránsok szolidáris elosztása során, kimondottan Közép (számukra Kelet) - Európát jelöli ki célpontnak. Hiszen milyen jogon vonják ki magukat e gyüttmentek ezen aktuális szent kötelesség teljesítése alól?

Erre természetesen megannyi választ adhatnánk, amire azonban már elméletileg sem lehet lehetőségünk, mert az politikailag nem korrekt. Gyakorlatilag meg pláne. Merthogy már a kussnál tartunk, s örülhetünk, ha ideig-óráig szavazati jogunkat megőrizhetjük.

Pedig mi közünk a migránsokhoz?

Ki döntötte nyomorba és akadályozta meg felemelkedését annak a világnak, ahonnan elindulnak érthető indíttatással és kellő indító (szervező) erővel?  Vajon nem a gyarmatosítók? És kinek voltak gyarmatai? Benyovszky Móricot állítólag kérték volna királyuknak Madagaszkáron, de őt sem azért, mert gyarmattá szerettek volna válni.

Ami pedig Nyugaton az álságosan társadalmi lelkiismeret-furdalássá fokozott rabszolgatartói múltat illeti, abban sem voltunk bűnösök, hiszen éppen közülünk adtak el ki tudja hány ezret a törökök Kelet rabszolgapiacain, s ennek emlékére a labdarugó pályákon – mérkőzéseink előtt – az ellenfél méltán térdepelhetne le.

A migrációhoz egyedüli közünk közvetett. Ugyanis Európa lakosságának kicserélésére egy osztrák-magyar, de nem magyar, hanem osztrák-japán gróf, bizonyos Kalergi készítette el a tervet 1923-25 táján, és közel egy évszázad után Soros György kezdett el dolgozni a megvalósításon, ő sem saját ötlete nyomán. Megbízói most kezdenek „spontán” felderengeni.

De más is eszébe ötlik a borotválatlannak. Európa készülődik a hozzájuk menekült ukrán férfiakat kiadni őrült országuknak, hogy ott derék hazájukat védő harcosok váljanak belőlük, abban a háborúban, amely elől elmenekültek. Ugyanakkor a vélt vagy valós háborúk elől menekült migránsokat bármi áron itt akarják tartani, sőt hozzánk is „eljuttatni”.

Aztán még nagyobbra nyílik a gondolkodás befogadó szöge, s a reánk és utódainkra, sőt az emberiségre leselkedő atomveszedelem kerül képbe.

A francia elnök (már megint a franciák!?) a gloire és a Grande Nation jegyében, és ki tudja kik által távvezérelve, vállalja egy a világot percek alatt elpusztítani képes atomkatasztrófa felelősségét. Azt a felelősséget, amelyet méltán lehetne történelminek nevezni, amennyiben utána még lenne történelem. Fukuyama sem erre gondolt, mikor a történelem végéről képzelgett.

Bizony arrafelé az európai szolidaritás gyökereit hiába keressük, sőt a keresztény szolidaritásét sem találni. Hiszen a „legkeresztényibb királyuk” a törökkel szövetkezve indult a Habsburgok ellen, aminek mi láttuk fő kárát, és francia ágyúk vágtak végzetes sort a magyar lovasok közt Mohácsnál is. De később, más körülmények közt sem lehetett számítani szövetségükre.

Majd lettek Trianon házigazdái és kvázi végrehajtói egy saját érdekeiket messze meghaladó nagy tervnek, mai gondjaink bölcsője körül bábáskodván.

Végül a gondolkodásba feledkező mégis kénytelen a borotválkozó pamacs hab(o)zását választani, és elkezdeni az új meg új kérdéseket felvető napot. Hiszen hiába töpreng, mert mindezzel szemben ott áll a „megmagyarázhatatlanul mindent megmagyarázó” válasz: az évszázadokon át sóvárogva várt és befogadónak hitt Európát, s az azt eluraló, tengeren túli hatalmat mozgató magasabb érdek immáron oly erősnek érzi magát, hogy fokozatosan leveti álöltözetét is, és jelzi, hogy az, amit demokráciának neveztek, és az, ami a törvényességet jelentette, el egészen az emberi jogok valóságos tiszteletben tartásáig, már idejét múlta. Csupán átmeneti álcája volt ama nagy kísérletnek, amely a világ végső meghódításával egy világkormány kemény irányítása alá terelne mindeneket.

Ott aztán más névvel megvalósulna az orwelli jóslat. Ott élne a sok, magát „egyenlőnek” képzelő termelő és fogyasztó, s fölöttük a Saul Alinsky-féle, és más hasonló módszerekkel generált mesterséges zűrzavart követően a rend után vágyakozók számára biztonságot sugárzó és magát isteni rangra emelő „egyenlőbbek” kis csoportja.

Annak idején a szocializmus építése közben keserves vígaszként keringett a vicc: „Tessék mondani, ez már a kommunizmus, vagy lesz még rosszabb is?”

Naplójegyzet: 2024. április 27.

      CPAC UTÁN

Az Uniónak ismét sikerült egyet előrelépnie a balliberális uralkodó elit által szolgált föderalizációs tervek megvalósítása felé. Közben féllábon állva várjuk június reményét, a választási eredményeket, a CPAC konferencia hangulata által is táplált reménységtől fűtve, de kellő önmérsékletet is tanúsítva.

A visegrádi négyekhez még hozzátartozó Lengyelország külügyminisztere kijelentette, hogy országa hajlandó az Európai Egyesült Államok irányába tett lépéseket támogatandó céllal, az egyes országok vétójogának megszűntetése érekében, még az alapszabály módosítását is elfogadni.

Mindez csupán az általunk méltányolt vagy megértett ruszofóbia miatt lenne, vagy sokkal inkább Tusk régtől ismert módon elkötelezett szolgalelke van a háttérben? Mellékesen még az atomfegyverek odatelepítésével járó célponttá válás felelősségét is magukra vállalnák, bár ez több mint lengyel belügy. Az atomháborút nem lehet a klasszikus háború szabályai szerint megítélni s annak felelőssége sem terjedhet ki csupán egyetlen országra. Közben egy ilyen lépés, egyes politológusok szerint, még az USA tagállamainak összetartozását is meghaladó birodalmi központ kezébe adna korlátlan hatalmat.

Ezért most félreteszek minden információt és véleményt, minden ellenszenvet és rokonszenvet, s csupán, mint kísérleti modellre figyelve kérdezem: - Ha 27 vagy nemokára talán 30 tagállam kormányának felelős magatartása, önvédelmi reflexe, hibaelhárító képessége helyett egyetlen kormány kezébe adjuk a kontinens közös sorsát, az mennyivel jelent nagyobb kockázatot, mintha harmincan figyelnek minden veszedelemre, és ha kell, még vétójuk árán is megvédik magukat s ezzel az egész kontinenst, vagy ha egyetlen kormánytestület egyetlen hibája vezethet végzetes, az egész unió sorsát meghatározó, döntésekhez.

Tudom, hogy ez fordítva is érvényes, vagyis egyetlen testület jó és előrevivő ötletét harminc oldalról bírálni esetleg támadni, okozhat jelentős hátrányt.

De! A kettő közül melyik az, amelyik nagyságrendekkel fontosabb egy veszedelmekkel teli világban, miközben az újabb válságkorszakát éli a többpólusúvá válás szülési világfájdalmai közepette, és biztonságos megoldást is kell jelentenie most, amikor legújabb szakvélemények arról vitáznak, hogy 72 vagy csak néhány perc szükséges a teremtés csodálatos földi művének megsemmisítéséhez.

Választ nem lehet adni. Sajnos nem, ugyanis az, amit józan észnek neveznek, már a politikai korrektség határain túlra űzetett.

Világunkban a normális és az abnormális küzdelme folyik a jó és a rossz alternatívájaként. Mindegy, minek nevezzük. S ez egyben a föderalista és szuverenista tábor vagy inkább szellemiségek küzdelme. Nem országok táborai, hanem határokon belüli törésvonalak által kettéválasztottak között.

Sajnos a globalizmus évszázados előkészítő munkája nyomán identitásukat egyre inkább elveszítő tömegek nem tudni, hogy milyen arányban voltak képesek megmaradni a normalitás mellett. Identitás és szilárd értékek elfogadása nélküli ember bármerre térítgethető. Ez is volt a cél.

A keleti „tömb” egykori kiszolgáltatottjai valamivel éberebbek, mert tapasztaltabbak mint a nyugatiak, akiket éppen a jólét miatt sikerült közönybe süllyeszteni. Ugyanakkor 30 év nyugatosodó életmódja már itt is hatott annyira, hogy beszélgetéseim során a kényelmes oda nem figyelés, az információktól való ódzkodás miatt egyre nagyobb hályog kúszik a szemekre. Ezzel naponta lehet találkozni a társadalom legváltozatosabb rétegeinél.

A szemek nyitogatása, a szívek megszólítása, a józan ész ébresztgetése kevesebb, mint másfél hónap alatt vezethet-e a várt eredményre? Mit lehet várni olyanoktól, akikre egy atomháború jelentette végzetes veszedelem sem képes a normalitás irányába terelni, s eltompult veszélyérzetük helyett a gondos munkával felépített gyűlölet, a csak azért is vesszen a másik oldal önpusztító igénye munkál.

És a végére minden vita alkalmával marad a kérdés: vajon ők, akik az egészet irányítják, nem féltik magukat, övéiket, utódaikat? Vagy már nem is tartják magukat embernek?

Naplójegyzet: 2024. április 27.

      DECRETUM: UGROS ELIMINANDOS ESSE

1117 évvel ezelőtt Gyermek Lajos és feltételezhető tanácsadói dekrétumot bocsátottak ki a terveikbe nehezen beilleszthető magyaroknak, mint zavaró tényezőnek a végső kiiktatására. Azt látták jónak, ha eltávolítják őket Európa testéből. A frankok biztosra mentek, és hatalmas túlerőt vonultattak fel.

A magyarok tudták, hogy mindent eldöntő ütközet (ütközetek) következik (következnek). A lenni vagy nem lenni kérdését már Shakespeare előtt is megfogalmazhatták, és nem magasröptű elmélkedések formájában, hanem a megmaradás vagy eltűnés nyers valóságának ismeretében.

Más volt akkor még a nemzettudat, de a hazát kereső és megmaradni akaró közösségek egysége is egy ősi együvé tartozás erejével hordozta magában az áldozatvállalásnak az önfeláldozásig menő tudatát, a nemcsak önmegvalósításban gondolkodó ember, hanem a közösségében élő egyén, azt szolgáló természetességével.

Az eredmény pedig az volt, hogy véglegesen hazát nyertünk (vagy kitudja: visszanyertünk?), és a dekrétumot kibocsájtók meg azóta már más formát öltöttek. Az elpusztításunkra felesküdött mai túlerő a végső csatára készül. Ezzel pedig tisztában kell lennünk!

De vajon a mostani – nemzettudatnak nevezett – összetartó erő milyen? Létezik-e egyáltalán? Hiszen a mai ellenség már sokkal alaposabban tervezett, s évszázados előkészítő munkával rombolta, pusztította ezt a számára nemkívánatos valamit. Nem véletlen, hogy most támad, amikor már úgy érzi, az ellenállás legnagyobb tartalék ereje végleg megroppant?

A magyarság régi közösségtudatát, a vele járó áldozatvállalás képességét feledve, hasonló erényekkel rendelkező új nemzettudatában megroppanva készül arra a modern kori pozsonyi csatára, amely megfoszthatja vérrel szerzett, s megannyi szenvedés árán megtartott maradék hazájától.

Most nem buzogányt forgatva, lóhátról hátranyilazva, személyes életet kockára téve kellene helytállni. Csupán el kéne sétálni a közeli szavazóurnáig és egy papírdarabot, azon apró jelet ejtve, beledobni.

Hogy a magyar társadalom mennyire ismeri a valódi tétet, csak sejteni lehet. De tenni és hinni kell. Segíteni magunkon, s remélni, hogy az Isten is megsegít.

Ébresztgessük a szunyókálókat, magyarázzuk el a valóságot a megtévesztetteknek.

Azt se feledjük, hogy mint évezredes önvédelmi harcaink során annyiszor, úgy most is magunk mellett Európát védjük. Azt az Európát, amely már valójában nem létezik, csak bennünk él. Bár darabjaiba talán túlélheti a nagy, mindent eltörlő kísérlet utolsó rohamát, amelynek a mi új pozsonyi csatánk most szerves részét képezi. Túlerő dolgában is, de főleg példája által.

Ezt nevezte Németh László kovásznemzetnek!

Naplójegyzet: 2024. április 29.

            REMÉNYÜNK LEHET-E A FÉLELEM ÉS AZ ÉRDEK?

Két fontos eseménynek adott helyet nemrégiben a Millenáris. Itt jelentette be a Fidesz választási manifesztumát, és itt zajlott 3000 résztvevővel a világ konzervatív köreinek nagy találkozója, a CPAC.

Mindkét eseménynek legmeghatározóbb témája és üzenete a háború vagy béke kérdése volt, nem véletlenül.

Két világégéssel a hátunk mögött már a harmadik személyes háborús emlékkel nem rendelkező nemzedék tagjai születnek. A fenyegetettség érzésének egészséges figyelmeztető hatása nem működik. Az utca embere választói preferenciáit számos esetben nem ennek megfelelően alakítja. Sokkal fontosabb sokak számára a mély gyökerekkel rendelkező, de mégis felületes gyűlöletigény, az indulatokra és alantas lelki töltetekre építő propaganda hatása.

Az atomháború veszedelme azonban nem rémhír! Sötét, de nagy érdekek által döntéshozói pozícióba emelt, erre kinevelt vagy kiválogatott vezetők irányítják földi dolgainkat. Miközben a végső tragédia kockázatával fenyegető verbális játszmák folynak, történelmi példákra nem gondolva hanyagolják el a tűzzel folyó játszadozás tilalmának józan parancsát. Semmibe veszik, hogy most először érkezett el az emberiség odáig, amikor földi viszonylatban tudja megsemmisíteni a teremtés minket körülvevő csodáit, velünk együtt. Még büszkék is erre, de nem jut eszükbe ennek másik és elérhetetlen oldala: teremteni soha nem fognak tudni.

Találgatások folynak, hogy 72 perc vagy még kevesebb is elég lehet a „nagy mű” elpusztítására. Az unió pedig mintha önmagának mondana ellen, verbális hadakozásnak hitetné el, de Makron éppen most készülne valamilyen közös atomstratégia kidolgozására. Tehát mégis?

Csakhogy – szerény civil véleményem szerint – egy atomháború esetén semmiféle acélkupola nem védhet meg. A sugárzás nem ismer határokat, s maga a természet gondoskodik arról, hogy légáramlásai útján célpont és célzó együtt váljon áldozattá. Vagy a kilőtt atomtölteteket hordozó eszközöket lepkefogóval csípnék el és zárnák csernobili típusú betonszarkofágok alá? A levegőben felrobbantott atomrakéta pusztító sugarai közel és távol, előbb vagy utóbb, mindenkit elérnek.

De sajnos az őrület ideológiáival manipuláló hatalom ma túlerőben van.  Mi hát a remény?

Földi nyomorúságunkban csak két dologra gondolhatunk. Az egyik a félelem, saját bőrük féltése. Tudniuk kell ugyanis, hogy ők sem sérthetetlenek egy ilyen katasztrófa esetében. A másik a gazdasági érdek. Mert a globalizációs profit érdekeivel nem egyeztethető össze egy világkatasztrófa. És természetesen, akik világkormányra készülődnek, talán nem akarják felszámolni leendő kormányzóságukat?

Mindez persze csak feltevés és reménykedés. Az egyedüli biztos támaszunk azonban csak a Teremtő akaratába vetett bizodalom lehet.

Naplójegyzet: 2024. április 20.

VAKOK VAGY VAKLÁRMA

A kampány elkezdődött. Egymásnak feszül kampány és ármány. Igazság és hazugság.

De miért kell ennek nálunk így lennie? Hova lett a demokrácia szépsége, tisztasága, a különböző programok nemes konfrontálásának ideje? Vagy nem is volt ilyen, csak mint igény, remény, terv, kísérlet?

         Most nem a meggyőződések egymást meggyőző munkálkodásának idejét éljük. Most a józan ész diktálta meggyőződés programja küzd az idegen érdek által vezérelt és a választót józan esze ellenére, azt kikapcsolva meggyőzni próbáló igyekezettel.

         Ez utóbbi pedig nem történhet az elméletben elvárt választási küzdelem szabályai szerint. Itt nem érvekkel vonul fel az ellentábor, hanem a választói csoportok általuk meggyőzhetőnek vélt és gyenge pontnak remélt sorait akarja ármányosan maga mellé állítani. Erre pedig felhasznál minden eszközt, átlép minden szabály határain, bevet minden megtévesztő, s ha kell megfélemlítő erőt. Főleg pedig azt a felismerést, hogy emberi gyarlóságunk kitapintható területeire épít.

Mint erről már többször szót ejtettem, ilyen a gyűlölet, az irigység, ellenségkeresés rejtett igénye, vagy legalsó, de igen fontosnak bizonyult szinten az álhír elfogadásának öröme, a közönséges pletyka, amelyet a suttogó propagandától kezdve minden más módszerrel próbálnak terjeszteni.

Elcsodálkozunk a képtelen hazugság felvállalásának tényén. Hogy lehet ez? Hiszen átlátszó és önleleplező. Csakhogy ennek filozófiája fordított. Ugyanis, aki átlát rajta, az úgyis másnak a szavazója, gondoljon csak azt, amit éppen akar. Aki viszont nem, az többségében lelkesen adja tovább, és toboroz további szavazókat az övéi közül.

Látom a standokat, és azt, hogy életveszélyes célokat szolgáló pártok sátrai mellett aláírók várakoznak. Ránézésre és többségükben kulturált emberek. Nem tudnám mai szóval bunkóknak nevezni többségüket. Hogy lehet ez?

Mert amíg a játszma belpolitikai harcok mezején zajló hatalmi, gazdasági érdekek mentén folyt, megmagyarázható volt.

De most?

Most, amikor egész megszokott közép-európai kiegyensúlyozott életmódunk, egész évezredes kultúráját a világ számára felmutató, azt sokban átadó európai létünkön túl maga a lét a tét.

Nyíltan és deklaráltan folyik a háborús készülődés. Ismeretes, hogy egy kiszélesedő háború csak világháborút jelenthet, s annak vagy eleje, vagy főleg a vége, amikor a vesztes a sarokba szorított patkány minden mindegy agresszivitásával támad, nagyon nagy valószínűséggel atomháborúvá válhat. Amikor kiszámították már, hogy a meglevő atomarzenál bevetésével, ahogy a katonai szakértől mondották, a föld percek alatt a kőkorszakba bombázható vissza, akkor, csupán mert gyűlölünk, mert hiszékenyek vagyunk, vagy csak…  a pusztulás gátlástalan kockáztatói mellé állunk?

A liberális meggyőződésüket fennen hirdetőktől kérdezem: vajon mit tesz most egy ép ésszel és ép lélekkel rendelkező ember? Vajon, mert a letagadhatatlan eredmények mellett elkövetett vélt vagy valós hibáiért nem kedveli a Fideszt, inkább a halálba rohanna, pontosabban a megsemmisülésbe vinne valamennyiünket?

Ahogy az aláíró standokat nézem, sajnos nem kevesen vannak ilyenek.

Vakok ők, vagy vaklármának képzelik azt, amit naponta akár láthatnak is?

Naplójegyzet: 2024. április 19.

NEM MONDHATJÁK EL SENKINEK, DE KI MONDJA EL MINDENKINEK?

(Avagy amit nem lehet és amit kell!)

Mi magyarok szeretünk okoskodni, az „észt osztani”, bölcsnek, vagy legalább jól informáltnak mutatkozni. Ami még nem tragédia.

Amíg a labdarúgás, az egészségügy, esetleg akár a múlt a téma, valóban nem. Más a helyzet a politika esetében, különös tekintettel a külpolitikára.

Ez utóbbi egyre inkább válik veszedelmessé, hiszen a világot vesztébe kormányzókkal szemben egyedüli reményt jelentő választási év előtt a választói tisztánlátás megzavarása igen nagy veszedelmeket rejthet magában.

Természetes a sorsdöntő kérdések mögé látás igénye. Ugyanakkor a rendelkezésünkre álló, látszólag kimerítő mennyiségű információ arra ingerelhet, hogy biztosnak hitt jóslatokba bocsátkozzunk. Csakhogy a politikai életben, a mostanság egyre fontosabb külpolitikában sok, igen sok az olyan információ, amely nem publikus. Ez a politikusi munka és felelősség velejárója.

Van ilyen más esetekben is, és akkor elfogadjuk, természetesnek találjuk. Például a bűnügyek nyomozási szakaszában.  De erről már volt szó az előző jegyzetekben.

Ilyen információ lehet a hátterében akár az olyan lépéseknek (máskor azok elmaradásának), amelyek az okoskodó vagy csak tájékozódni akaró választó szemében hibának tűnhetnek.

Ezért kell megértenünk azt, hogy felelős politikusaink a nemzetközi élet ellenlábas aktorainak számunkra értelmezendő tetteit többnyire csak tévedésnek, hozzá nem értésnek, tehetségtelenségnek stb. tudják be, ahelyett, hogy nyíltan kijelentenék: bűnről, mögöttes erők kiszolgálásának céljából erőltetett döntésekről, azoknak gondos válogatás, sőt nevelés útján a megfelelő pozíciókba helyezett végrehajtóiról van szó.

Néha – az utóbbi időben talán gyakrabban – előfordulnak célzások erre, de a nagyközönség számára ezt elmondani az esetek döntő többségében mások hivatottak. Politológusok, elemzők, tudósok stb.

A nagy politikai megnyilvánulások, beszédek, kiáltványok szövegeiben nem találni hasonlót. Nyilvánvaló, hogy ennek oka van. A patikamérlegen kimért tapogatódzás, a falig lépés, majd hátralépés páros alkalmazása és sok más szakmai előírás a politikai hivatás mesterségbeli oldalának tartozéka.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeket a titkokat megőrizve, bizonyos kifelé tabunak számító információkat mégis el kell juttatni a nagyközönséghez.

Ennek eszköze és egyben akadálya a média is, hiszen a médiahasználók többsége saját buborékjában él. Csak azt olvassa, hallgatja, nézi, amit olvasni, hallani, látni szeretne.

Nehezen törhető át a médián belüli fal. Egyeseknél valóságos vasfüggöny. Elvi kérdés, hogy tudni sem akar másról.

A legnagyobb létszámú szereplő azonban a közönyös, a szocializációs alapon elzárkózó vagy szkeptikus választó.

A nap szokásos programjában előforduló megannyi találkozás is erről győz meg. Alig másfél órája például egy derék magyar (és az élet napi teendői terén kimondottan ügyes) asszonysággal szóba elegyedve kérdést tett fel a választásról. Nem sokat értett belőle, és a budapesti helyzetről beszélgetvén fogalma sem volt arról, hogy mi a méhlegelő, mi az a korrupció, mi a fonódó villamos, s pláne, hogy mi a genderpropaganda. De a migráció és a háború dolgában is csak töredékes ismeretei voltak.

Gondoljuk csak el, hogy az ilyen potenciális választót milyen könnyű félrevezetni, benne indulatokat ébreszteni, stb.

Ne csodálkozzunk tehát, mikor már az unalomig menően ismételnek érveket a kampány során a médiában, sőt csatlakozzunk mi is, és nyitogassuk a szemeket, segítsünk elmondani mindenkinek „a hírt”. Velünk közös és saját, jól felfogott érdekükben.

Most a legfontosabb és legkönnyebben megértethető a háború és béke kérdése. De azt se feledjük, hogy: minden mindennel összefügg!

Szász I. Tas

     Naplójegyzet: 2024. április 15.

A BESZÉD

Megvolt hát a balliberálisok kampánynyitó gyűlése, és az árnyékasszony rájuk is vetette férje árnyékát. Az egyelőre még szemlőhegyi fehér asszony fénylő fekete haja, mint korabeli kaucsukbabák hajzata tapadt fejére, miközben szavai üléseikhez tapasztották a hallgatókat, kiket feltehetően „tapsnagyok” vezényeltek sűrű tenyérverdesésre.

A színpadon ott mutatta magát a tisztséget (még?) viselők hada. Sokatmondó volt a kép. Ugyanis tőle balra V. Naszályi Márta, jobbra pedig Niedermüller Péter ült. Naszályi egyszer el is mosolyodott, Péterünk, mintha gondok gondjai által szántva merült volna gondolataiba. A mögöttes sokadalomban hátul balra a vizek szépséges lovasa egyetlenegyszer premier plánban szélesen elmosolyodott.

A terem szép számú közönsége - a precíz tapsolástól eltekintve - mintha kötelességét teljesítette volna, de nem a hallottak által lelkesülve maradt ülve. Ők is tudták, hogy ez a remélt választóknak szól. Nekik is tudniuk kellett, mindez nem igaz. Természetesen lehettek ott olyanok, akik azt hiszik el, amit jó hallani. De ilyen minden oldalon akad.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy semmiféle potenciális veszélyt nem rejt magában ez a teremnyi töltet. Hiszen jól tudhatjuk, mögöttük egy sokkal nagyobb erőt képviselő hatalom ködlik fel nyugat felől, sőt ki tudja még honnan.

Ne feledjük az általam annyit emlegetett egészséges veszélyérzetet.

  De!

  Lássuk a teljesítményt!

Klára asszony, el kell ismerni, egy retorikailag kifogástalan beszéddel szolgált a rá figyelő hallgatóknak, köztük férjének és az ismételt összefogás ő mellé rendelt kevés képviselőjének. Hiba nélkül, lendületesen, minden meggyőző erejét latba vetve beszélt.

A tartalommal azonban már ennél sokkal nagyobb bajok voltak. Ugyanis, miközben a Fidesz-korszak alapjainak végzetes repedezését hirdette, az ő kormányzásuk után maradt romok eltakarítását követő letagadhatatlan eredményeket sorra kudarccá magyarázta át. Tehette volna ezt néhány valós sikertelenség felnagyításával, vagy egyelőre még folyamatban levő lépések hibává magyarázásával, de ő többet akart, és a legszebb eredményekbe is belegázolt nagy önbizalommal.

Figyeltem a közönséget. Az arcok merevek voltak. Kötelességtudók. Tudták, hogy nekik ezt kell hallaniuk, de már nem hitték. Ami persze nem változtat választói elkötelezettségükön.

Mert semmi sem számít, csak egy: eltakarítani az Orbán-rendszert, bármi áron, az ördöggel is összefogva, a pokolra is alászállva. Hiszen a beteljesült gyűlölet a legcsodásabb érzés. Vesszen az ország, vesszen a kontinens, a világ, s azokkal akár a saját már élő vagy megszületendő utód is, de „azorbán” az menjen!

S hogy ez így van, arra a legnyilvánvalóbb bizonyíték éppen az, amiről a kiváló szónok egy szót sem szólt.

A beszéd megfeledkezett a minket együtt és pártok érdekei felett, határok felett, vallások felett, sőt végkimenetelben akár birodalmi érdekek felett is fenyegető legnagyobb veszedelemről, az önmagát már nem leplező háborús uszításról.

Nem mellékesen az sem volt véletlen, amiért nem szólt az európai jelleget magán viselő civilizált világ népességének kicseréléséről, átalakításáról szóló tervekről – vagyis a migrációról – semmilyen formában.

De gondoljuk csak el, mit is mondhatott volna?

A kitűzött célok közt csak a felettes erőiktől kapott részfeladat szerepelt: Magyarországot kiszolgáltatni a pusztító erőknek.

Naplójegyzet: 2024. április 8.

Naplójegyzet: 2024. április 7.

„BÁRDUL VAGY BÁRDOLATLANUL?”

Arany Walesi bárdok című költeménye nemcsak hazai körökben ismert, de maga Wales is magáénak tekinti. Sőt, tekintheti sajátjának az egész világ, hiszen mondanivalója általános és örök érvényű.

De vajon különböző korok ellenállóinak lehet-e általános példa?

Edward király fakó lován egy néma tartomány fülledt, félelemtől terhes csendjében lovagolt. És ezt ama 500 bárd önként vállalt tűzhalálának égbekiáltása törte meg a maga szótlanságával.

Vajon manapság, amikor a pénzügyi világhatalom, vagy nevezzük mi is „birodalomnak”, előreküldött lovasai, sötét ménjeiken lépkedve, éppen ellenkezőleg, a mesterséges zűrzavarkeltés ágyúdörgéses zajában szemlélődnek, eredményre vezetne-e önként tűzhalálba menetelni, vagy akár csak némasággal tüntetni?

Kérdezem: azok, akik most – ármányosan – vegytiszta politikát hirdetve azt a látszatot keltik, hogy ők lehetnek a sikeres jövő reménysége, elhiszik, hogy az embertelenség sátáni erőivel szemben esélyük lehetne a túlélésre, vagy éppen ellenkezőleg, azoktól kapták a feladatot, hogy megfordítsák a „módszert”?

Miről is beszélek?

Nos, lépjünk egyet hátra, és nézzük meg, mi lehetett a hazát elárulni kész politikai erő, vagyis a kontinentális komprádorok által segített, sőt irányított helyi komprádorok módszere.

Ezek egyetlen sikerült ötlete az „Orbán-gyűlölet” elméleti kidolgozása és gyakorlati megvalósítása volt. Egyébként csak a tagadás, az örökös „nem” és semmi alkotó, előremutató ötlet vagy szándék nem jellemezte őket. Ugyanakkor a gyűlöletnek, mint politikai harci eszköznek alkalmazásával, az ember (tudjuk,valamennyien gyarlók vagyunk) rosszabbik oldalára épített. Gyűlöletigény, irigység, pletykaéhség, a könnyebbik út keresése stb.

Most az új próbálkozás során fordítana egyet, s maga mellé állítaná a naivitásukban „bárdi” lelkületűeket is. Azokat, akik hibátlanságot várnak el – ami tudjuk, hogy emberi viszonylatban lehetetlen –, akkor, amikor élet-halál harcban áll hazánk és a nagyvilág rohan a vesztébe, amikor valóban forr annak bús tengere.

És mindennek a teteje, hogy saját, közös karámba terelnék a farkasokat és bárányokat, a „bárdokat és bárdolatlanokat”, a galambokat és héjákat.

Az ismeretlen forrásból szervezett tüntető közönséget nem helyes becsmérelni. Megérdemelnék azok, akiket egy különleges szűrő ki tudna választani. De a többség félrevezetett, alulinformált, buborékba zárt, naiv, és egy csak kemény módszerekkel védelmezhető ország valós helyzetét nem ismerő, vagy fel nem ismerő sokaság.

Gátlástalan erőkkel állunk szemben, és itt nem megoldás, ha dalolva vonulunk a jól elkészített máglyákra. Itt a parazsat a hóhérok lába alá kell seperni, és amíg nem csak a magyarság, nem csak hazánk, de az emberiség vesztét okozó máglyák égnek szerteszét, nem a hibák keresgélésének ideje van. Reményünk szerint az az idő is eljön majd, és akkor elkezdhető a szükséges csiszolás, finomhangolás.

Most azonban egységes erőre, az árulók leleplezésére, a félrevezetettek megvilágosítására van igény. Ordító igény.

Tudjuk, a család összetétele letagadhatatlanul: anya, apa és gyermekek.

Egy három kamasz fiúgyermeket nevelő család került most a történet középpontjába. Egyik oldalon a gyermekeit féltő, értük kényszerű áldozatot is vállalt anya, másikon a – mások által hasznosított – bosszúvágyát kielégítendő, fiait akár a háborúpártiak kezére hagyni is képes apa.

Mert most ez a tét, és nem zsaroló módszerek elfogadhatóságán, hatalmi eszközök kinek hogyan tetsző vagy nem tetsző játékain vitázni vagy nem vitázni.

Szomorú, hogy ennyi ember képtelen látni a veszélyt: létünk a tét!

Naplójegyzet: 2024. március 31.

HÚSVÉT HAJNALÁN

A feltámadás misztériumát hordozó hajnalon, amikor arra gondolunk, amint az asszonyok üresen találják a sírt, éppen óráinkat igazgatjuk. Új időszámítás, de csak ennyi. Csak a mánusok vándorolnak előbbre egy órányit.

Ebben is van valami jelképes. Hiszen a húsvéti elcsendesülés gondolatgazdag hangulatában elkerülhetetlenül érezzük, hogy bizony nagy szükség lenne egy másféle új időszámításra. Nagyon kellene, mert egyre világosabban látni, amint egy katasztrófa felé rohanunk mindahányan. És ebben nincs kivétel, törésvonalak szaggatta világunk megannyi oldala között. Csak egy feltámadással felérő újjászületés menthet meg.

A hajnali rádió tudósítása szerint létezik már katasztrófatudomány is. Létezik és figyelmeztet. Csakhogy figyelmünket sok más történés és szándék tereli el a legfontosabbról.

A reánk bízott világ pusztul, s már ott tartunk, hogy a termőföld haszonleső kihasználása nyomán kevesebb mint 50 év múlva lehet az utolsó hagyományos aratás a glóbuszon. De még addig is a létező 4-5, földünket élelmező zónánk közül, ha egyszerre kettő vagy három például aszály áldozatává válna, kitörhetne egy globális éhínség.

S itt a hajnali gondolat érthető módon fordul más irányba.

Hiszen azok, akik a hagyományos európai modell szerint szerveződött életmódot folytató térségekben ama Saul Alinsky módszerével zűrzavart keltve szeretnék elérni, hogy a tömegek maguktól kiáltsanak egységes, erős, akár diktatórikus vezetésért, vagyis világkormányért, mást se kell tegyenek, mint kivárni tétlenül az elkerülhetetlent, s máris eljön a pillant mikor megmentőért, biztonságért kiált a lenézett massza. És ez egyben a másik kérdésünkre is válasz. Hiszen elkerülhetetlenül jut eszünkbe: jó-jó, bedaráltak minket európai keresztény kultúrkörben nevelkedetteket, de mit tehetnek a többi civilizációval?

Hát íme: csak ennyit, vagyis semmit, és ölükbe hullhat a vélt „istenné válás” lehetősége, ama régen várt nagy káosz, melyben aztán kiteljesedhet a nagy terv is.

Az erre utaló tétlenség máris jól észlelhető. Máris mintha elkezdtek volna – a mondás szerint –, hátradőlni, és a sokat emlegetett kávét megrendelni.

Ugyanakkor észrevesszük, milyen kevés információ birtokában „osztanánk az észt”, s szeretnénk átlátni a szitán, meglátni az igazságot és felismerni a hazugságot. S mégis ébernek kell lennünk és birtokában legalább a lármafáknak.

A húsvéti gondolatok napjaiban felbukkanó megsejtése kicsinységünknek, kiszolgáltatottságunknak közelebb visz a teremtés nagyságának megértéséhez.

Aggodalmaskodunk, szorongunk, figyelmeztetnénk is, de sokszor úgy érezzük, mindez olyan, mint azoknak az ebeknek az ugatása, amely a karaván haladását kíséri.

Nos, mindez így lehet, de egy tényt ne feledjünk. Ugyanis eleddig minden isteni pozícióért szerveződő utópia elbukott a teremtés törvényeinek semmibevételén.

És addig? Addig viszont generációk fognak szenvedni, és nem keveset. Azt, hogy ez miként válik hasznunkra, még nem tudjuk megérteni. De próbálkozzunk, mert ígéret szerint semmi sem értelmetlen. Feladattal érkeztünk, s miközben ennek megfelelni próbálunk, figyeljünk a veszélyre, ami mégis felismerhető.

Az Isten, Haza, Család, vagyis a hit, a nemzettudat és a jövő biztosítása kivétel nélkül magában hordozza az áldozatvállalás, valamint az egészséges veszélyérzet szükségességét és egyben lehetőségét is.

Naplójegyzet: 2024. március 29.

NAGYPÉNTEKI GONDOLATOK

Ügyes-bajos gondjaink, a világ ügyetlenkedése (?), vagy hazai ügyeskedők meg ügyefogyottak, esetleg ügyeink akadozó ügymente során annyit mérgelődünk, bosszankodunk, kesergünk, nevetünk vagy sírunk, de talán a húsvéti ünnepkör megfékezheti olykor fékezhetetlenül száguldozó hangulatunkat, s helyes mederbe terelheti, lecsendesítheti, alkalmassá teheti arra, hogy az igazán fontosra figyeljen.

Mert olyan időket élünk, amikor a legfontosabb, az üdvösség dolgában inkább a zavart félrenézés, földi sorsunk vonatkozásban pedig a mindent eltakaró indulat, a szubjektivitás terelhet el a legnagyobb, támaszt adó hit felé mutató, illetve a józanul gondolkodás útjáról.

A tudatosan kidolgozott metódusok sokaságával reánk szabadított neoliberális ideológiák több mint száz esztendő alatt (mert első jelei már akkor megjelentek) sikeresen terelték Európát saját keresztény gyökereinek feladásához, ami nem csak egy ideológia, nem csak egy értelmiségi okoskodás, hanem a kontinens lakosságának, a tömegeknek, hagyományos életével egyet jelentő biztos talaj elingoványosítását jelentette.  Ez az ingovány lassan mocsárként kezdi elnyelni áldozatait. Ebben a helyzetben pedig a sokaság nem képes önálló, a hagyományos európai észjárásból fakadó döntéseket hozni saját sorsa dolgában.

A mindenre vigaszt nyújtó erős hit, a józanul gondolkodni segítő keresztény kultúra híján a kontinens védtelenné vált, és most kontinentális komprádorok játszadoznak jövőjével, a jelen önkényes átszervezése által.

Ha eleddig álorcát és álruházatot öltöttek, mára oly nagyra nőtt arcuk, hogy már nyíltan mernek vicsorogni és a félelem eszköztárát is reánk bocsátják. Játszadoznak az atomháború fenyegető rémével, azzal, ami, ha bekövetkezne, nekik sem kegyelmezne. És mégis!

Hosszas „rombolást-építés” munkája van mindezek mögött.

A kontinens egy részét jóléttel, a másikat egy diktatúra nyomorával nevelték át. A legsikeresebb az előbbi volt, de a keresztény gyökér átmetszésével az utóbbi is megtette a magáét. Rosszban a jó csupán a nagyobb tapasztalt volt, amely Európa keleti felének még birtokában van. Még! De lassan kihal a tapasztaltak nemzedéke, és a beáramló Nyugat magához ragadja az újabb generációkat.

Hol van itt a kiút?

Hol van a húsvéti remény, a feltámadás, az újrakezdés, leegyszerűsítve: a jó győzelmének esélye?

Nagy távlatban minden bizonnyal ez lesz a végeredmény, hiszen a természet, a teremtés erőivel szembeszállni nem lehet. A természet és az emberi természet leigázására felesküdött kommunizmus csődje még nem volt elég tanulság. Sőt. Éppen annak új változatai ütik fel fejüket egyre többfelé. Vagyis a végső győzelméig még további keserves küzdelem, tehát sok szenvedés vár az emberiségre. Igen így, ennyire kiterjesztve a bajt, mert a globalizáció ezt is világméretűvé tette. Hol ilyen, hol olyan, hol kisebb, hol pedig nagyobb mértékben szenvednek a növekvő tömegek, és még csak csírái látszanak annak, ami aztán a gonosz munkájához hasonló lassúsággal, de elkerülhetetlenül fogja térdre kényszeríteni a történelem eme legújabb utópiájának hatalmas terveit. Mert folyamatokról van szó, s ha vannak is közben revolúciók, az evolúció az, ami egészben és hosszú távon elvégzi munkáját.

Azt a munkát, amelyet a hit birtokosai képesek remélni, amelyben hisznek, amely hit a megtévesztettek, az új ideológiák uszályába éppen az önzés kihasználása által betagolt tömegek számára nem adatik meg.

A kegyelem azonban minden bizonnyal ki fog áradni reájuk is. Húsvét előtt fontos erre figyelni! De…

A végtelen szeretet és türelem kegyelme mellett ismernünk kell a képességeink szerint kiosztott cselekvés feladtát is. Mert feladattal és megtervezett életúttal érkezünk.

Európának (és a világnak) előbb vagy utóbb, de fel kell ébrednie, és fel is fog ébredni, de már soha nem lesz az, aki volt. Meg kell találnia új helyét és új önmagát is.

Higgyünk abban, hogy Isten tenyerén!

Naplójegyzet: 2024. március 18.

FÉLÚTON A BÉKACSÓK ÉS A BIKACSÖK KÖZÖTT

A XXI. század elején már felnőttkort megért generáció még emlékezik reményteljes éveinkre, melyek során az uniós tagság sóvárgásában vártuk a belépés nagy pillanatát.

Európának ama „gyönyörű nőnek” a kérői voltunk, s boldogan léptünk frigyre véle. Aztán eltelt 20 esztendő, és kiderült, nemet váltott a menyecske, s mára egy kusza fogú csúf bácsit kellene átkarolnunk.

Keserves tapasztalat, de túlélhető lehetne, ha ama csalfa menyasszony, kinek … na szóval mije van (?), nem erőltetné a véle való … szorosabb kapcsolatot.

Bizony, még arra is képesnek kellene lenni, hogy megcsókoljuk, ha a helyzet olyan volna, mint a mesék elvarázsolt királykisasszonyának ismert történetében, s a ronda varangy e csók után szépséges változáson eshetne át. De sajnos erre semmi remény. Csókolgatással legalábbis semmi.

Ezért hallhattuk Orbán Viktor március 15-én elhangzott nagyívű beszédében azt a képletesen is bátor kijelentést, hogy Brüsszelt el kell foglalnunk.

Ez a mondat ismét felidézi a közel száz esztendővel ezelőtt elhangzott iránymutatásokat. Német László a „kovász nemzet” szerepét javasolta, Makkai Sándor a kicsinek és megalázottnak egyedüli kiutat látott, éspedig azt, ha képes valami nagyot cselekedni.

Most pedig minden kétséget kizáróan láthatjuk, eljött az az idő, márciusi hangulatban írhatnám: „itt az idő, most vagy soha” az az idő, amikor „mindnyájunknak el kell menni”. S tenném hozzá, amikor a habozás is veszélyes, hát még a tagadás, vitatkozás. Miközben mindezt még árulások sora tetézi!

Másik klasszikus forrást idézve, kísért az az érzés, hogy: „ez a harc lesz a végső”. S azonnal a társa, amely szerint: „csak összefogni hát”. Bizony, bizony. Ez a bökkenő.

Mikor a Trianoni diktátumot kidolgozták, abban nemcsak minket akartak megsemmisíteni, de egyúttal kis nemzeteket nyomorúságba kergetni éppen ennek a Trianonnak az átkával, amely örökös gyanakvások, szorongások, ilyen-olyan félelmek sárkányfogveteményével fertőzte meg azokat.

Így aztán az összefogás létrehozása végtelenül nehéz feladatnak bizonyul, olyannyira nehéznek, hogy ama szorongás még a kézenfekvő és valódi saját érdeket is eltakarja. Ezért a természetes szövetségre teremtettek tovább acsarkodnak egymással, s rohannak a pusztulásba. Ki előbb, ki utóbb, de végül mindahányan.

Brüsszelt persze nem lehet bikacsökkel elfoglalni, de a békacsókra sem reagál csodásan!

Mi volna itt a megoldás?

A végső még nem tudható, de addig is az elkerülhetetlen első lépésnek egy „béke-csók” bizonyulhat.

Azok, akik ma az atomháború rémét kísértik, vajon mit gondolnak?

Azt hiszik, hogy ilyesmivel lehet ijesztegetni?

Azt hiszik, hogy ők megúszhatják?

Azt gondolják, hogy silány kis életüket majd egy atombunkerben leélhetik?

Vagy? Vagy tán Istennek hiszik magukat.

Lám! Milyen közelbe kerülhet a varázslással teljes mesék világa egy őrült valóságoshoz!

Továbbgondolva azonban mégis magyarázatért kiált ez a magabiztosság, amely kísérteni mer egy világvégét.

Egyetlenegy jut most eszembe. Láthattuk eddig is, hogy egy általános, nagy zűrzavar keltésével akarnak haladni ama vágyott világkormány létrehozása felé. Az atomháború rémének lebegtetése lehet ennek a csúcspontja, amely valóban egy az egész világot kezében tartó és biztonságot jelentő – tehát mindegy milyen –, de mégiscsak a túlélést biztosító vezetésért kiált.

Természetesen sok más megoldás is lehetséges. Mert hiába próbálunk eligazodni a történelmi léptékben létező, mindenkori háttérerők világában, az információnk kevés, a dezinformáció pedig működik.

Marad a hit, amely feleslegessé teszi a feltételezéseket, és talán annak reménye, hogy az ember – látszólag saját erejéből – az utolsó percben magára talál.

2024 választási dömpingje erre alkalmas lehetne.

Naplójegyzet: 2024. március 8.

LATOLGATÁSOK

Véletlen volna, vagy csupán a pimasz önbizalom, a végső győzelem biztos tudata teszi, hogy egyre gyakrabban „szólja el magát” itthon és a világ színpadjain is az a bizonyos „ellenerő”?

Emlékezzünk, valaha ezzel kapcsolatban tett megfigyeléseink még a képtelenség, aztán az összeesküvés-elmélet, a hazug propaganda jelzőkkel ékeskedtek, s ma – mint annyi más is – már arcunkba nevetve kerül napvilágra, szinte erőfitogtatásként.

Érdekes, hogy mindez éppen egy sorsdöntőnek nevezhető választási dömping előtt történik. Mintha a választói jóindulatot sem várnák már csak a velük szorosan egyetértőktől, s nem próbálnák az ingadozókat megnyerni, a más véleményűeket pedig megtéveszteni?

Ha csupán egy-két ilyen „véletlen” lelepleződés, önleleplező hang vagy videofelvétel, írott vagy elhangzott mondat – nevezzük akár elszólásnak – fordult volna elő, nem lennének kérdőjeleink, de ez már túl sok a véletlenekből.

Bonyolult és tagadhatatlanul olykor őrült (vagy azzá „tervezett”) világunkban nehéz eligazodni, de az abnormis ellenében a normalitásért folyó küzdelemben – mert ma már itt tartunk a valahai jobb és bal, vagy „ballib” után – akár megerősítő érvek is lehetnének ezek a szemek nyitogatására. De érdekes módon azoknál, akik nem akarnak kitekinteni buborékjukból, legtöbbször ez sem elég.

A tanulság pedig az is lehet, hogy a mai választói akarat táborai elég erősen „be vannak betonozva”, s az élet meg a politika eseményei csak „hibaszázalékon belüli” statisztikai hullámzásokat okozhatnak a közvélemény-kutatásokban.

Aggódva tekintünk nemzetközi és hazai események, történések sodrában a nyáron és ősszel várható és most valóban sorsdöntő választásokra. Mint hozzáértők mondják, földindulásra nem számíthatunk, de az a bizonyos blokkoló kisebbség is lefékezhetné a világ és nemzetünk zuhanását egy ismeretlen, de sejthető történelmi fekete lyukba. A fékezést aztán további keserves küzdelem követheti. Mert a világ sötét erői nem fogják olcsón adni terveik romba döntését.

     Na de!

Ki érti, honnan a bátorság, a kényszer vagy bármilyen indíték akkor, amikor a világháború kockázatával egy velük együtt mindent elpusztítani képes atomháború lehetőségét hozzák jóval innen a valószínűség határán?

Egy ilyen magabiztosság nem nevezhető egyszerűen könnyelműségnek, nehezen illeszthető be a butaság kategóriába sem. Hát akkor mi is ez?

Bármi is legyen azonban, egy biztos: azokat, akik most a háború kiterjesztésére játszanak, véglegesen minősíti.

A többi a júniusi és novemberi, meg a sok más dátumra világszerte kitűzött választás választóinak józanságán múlik. 

Kilenc hónap múlva tudni fogjuk, hogy van-e még normalitás a föld lakóiban, vagy sikerült a világ őrületbe kergetésének képtelen és csak sátáni erők közreműködésének magyarázatával megérthető terve.

A megértéshez tehát kilenc hónap a kihordási idő. Ez esetben nem áldott állapot, hanem valóságos terhesség.

2024. március 10-én a Kolozsvárral egybeépült, immár 70 000 lakosú Szászfenesen nyílt meg a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria rendezében és Demeter Katalin Stefániának, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzuljának szervezésében Szász István Tas Tamási Áronról készített kültéri vándor-kiállítása.

Szerzőjének távollétében a Konzul Asszony olvasta fel a színhely számára adaptált megnyitó szövegét.

Szász I. Tas

TAMÁSI ÁRON NEMZETI EGYSÉGÜNK SZIMBÓLUMA

Tisztelt ünneplő Gyülekezet!     

  Elöljáróban köszönetet kell mondanom Demeter Katalin konzulasszonynak, hogy nem csupán meghívásával, de előrehaladott koromra tekintettel személyes közreműködésével is segítségemre sietett e kiállítás megrendezése és megnyitása dolgában.

Szászfenes és szülővárosom, Kolozsvár számomra nem elválaszthatók, annál is inkább, mert gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a II. Rákóczi György fejdelem, Erdély aranykorának utolsó fejedelme számára végzetes szászfenesi csata színhelyén felállított emlékműnél tett megannyi kirándulás, ahonnan aztán elindultunk a völgyön felfelé és meg sem álltunk az Árpád csúcsig.

  Az emlékmű helyén, mi több, az egész völgyben ma már egy mesterségesen felduzzasztott város terpeszkedik. De minden május 22-én emlékezhetnek a szászfenesiek a nagy tervekben szerencsétlenül elbukott fejedelemre, aki 17 törököt vágott le a túlerőben levő ellenség soraiból, de olyan három fejsebet is kapott, melyek következtében Nagyváradon június 7-én meghalt. Ennek az idén lesz 364 éve. Uralkodásra nevelt nagy egyéniség volt. Zrínyi Miklós, fennmaradt levele szerint, benne látta volna az újra egyesült Magyarország uralkodóját.

  A békés együttélés emlékeit ápolandó az sem mellékes, hogy édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna volt az, aki Fogarason kiadta az első román nyelvű tankönyveket.

  De térjünk rá a kiállítás valódi témájára s annak főszereplőjére: Tamási Áronra.

  Hogy miként lehetséges az a látszólagos paradoxon, mely szerint Tamásiról az anyaországból érkezik emlékező kiállítás, ez már önmagában igazolja egységünket. S nem csupán kettészakított életének két fő színterére gondolva, hanem arra a letagadhatatlan igazságra, hogy Tamási magyarok közt a legnagyobb székely, s székelyek között pedig a legnagyobb magyar volt és marad.

  A Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány egyébként Erdély kis – történelmi centrifugába került – szigetecskéje Leányfalun, s rendezvényei, kiadványai, egész tervezett munkássága Erdélyt és nemzeti egységünket szolgálják, de úgy, hogy ez a legtermészetesebb módon összmagyar szolgálat is. Hiszen Európa e tájain a nemzetek határok feletti kultúrnemzetek, s ez a magyarokra különösen érvényes.

  Az alábbiakban Tamásinak elsősorban a másik oldalát, a hold általunk nem ismert feléhez hasonlatosabbat hangsúlyozom ki, azt, amely fiatalon, Elek Apóhoz küldött levelében olvasható elhatározásából fakadó énjét villantja fel előttünk. Akkor ő ezt írta: „fajtámért szeretnék dolgozni.” Ez hozta haza az új világból is, és vezérelte minden elhatározásában.

  De ahogy Erdélyben képletesen és manapság egyre gyakrabban valóságosan is mondják: lássuk a medvét! Miről is mesél nekünk ez a 16 tábla?

  Tamási nehéz időkben bizonyult vezérlő csillagunknak, és valahányszor nehéz idők járnak felettünk – mint éppen mostanában is – teljesíteni képes ezt a feladatát, akárcsak a székelység esetében a csillagösvényen legendásan visszatérő Csaba királyfi, mikor népét veszedelem fenyegette.

Születésének 125. évfordulója után is szüntelenül Tamási Áronra gondolunk. És tesszük ezt, mert szükségünk van rá. Tamási írói és közéleti munkásságának kisugárzását nagyon fontos életben tartanunk.

Mint olyan, aki még életének első éveiben ismerhette, akár azt is mondhatnám, hogy szeretném elhozni önöknek a házunkban mindenki által úgy szertetett Áronka, számomra Áron bácsi, kedves simogatását, melyet ölében ülve volt alkalmam kobakomon megtapasztalni, s mit sem sejtve átvenni nyolc évtized utáni hallgatóim számára is.

Az ő személyiségének hatását is magán viselő, vele közös célokért küzdő kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle egyre aktuálisabb üzeneteit közvetíteni igyekvő Leányfalun működő Hitel Múzeum-Galéria tevékenységének is egyik alapvető feladata e nemzettudatunkat építő életművek közelebb hozása a magyar közvéleményhez.

A magyarság történtének kivételesen nehéz pillanatait éli meg, s ezt a fogyasztói társadalom szellemisége által belénk nevelt, és a pillanatnyi kényelmünkre koncentráló életvitelünk bizony könnyen eltakarja. És akkor még nem beszéltem a gyenge lábakon álló nemzettudat okozta két nagy hiányosságról, mégpedig arról, hogy az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet működtetése is meggyengült össztársadalmi szinten.

Hosszasan beszélgethetnénk a minket környező világ veszedelmeiről Tamási szellemét is idézve, de remélem, hogy ez a rövid bevezető és a kiállítás megtekintése után ébredő gondolatok segíteni fognak közelebb kerülni napjaink gondjaihoz és ezekkel járó feladatainkhoz, melyek közt első helyen éppen a magyarként megmaradásunk érdekébe folyó harc áll. Az a harc, amely akárcsak a török időkben, most is egyúttal egy kontinens sorsát is befolyásolhatja, ha a Gondviselés is úgy akarja.

Ebben a felvezetőben csak néhány számunkra fontos, ma is aktuális gondolatot, Tamási idézetet, mának is szóló üzenetet adok tovább.

36 éve érkeztem oda, ahol aztán létrehoztam az említett múzeumot és alapítványt, s már akkor Tamási idézettel indítottam bemutatkozómat. Akkor kikerekedő szemekkel néztek rám, de ma már örömmel látom, hogy szinte közhelyszerűen idézgetik. Ez egymagában is sokatmondó és örvendetes valami. Arra a mondatra gondolok, amit Ábelnek a „Mi végre vagyunk a világon?” kérdésére egy öreg – ahogy ma mondják: színesbőrű – mond, és így felel: „hogy valahol otthon legyünk benne”. Akkor még talán nem is a válasz, hanem inkább talán a szerző miatt láttam elvtársi fejcsóválásokat. De tartalmát illetően is mást gondolhattak. Mondjuk például azt, hogy: „Azért, hogy felépítsük a kommunizmust”?

Nagy idők teltek el azóta, s ma is újra vannak a kommunizmust rejtve idéző elképzelések, meg véle együtt fejcsóválók. A New-york-i kedves öreg Tamás bátyát is másként kell nevezni. Van megint, aki Tamásit nem szereti, mert új idők új-rossz szeleivel nem egyeztethető össze a nemzetről alkotott véleménye. Mert az a: „hogy valahol otthon legyünk” nagyon kellemetlenül harmonizál az Isten-haza-család gondolattal, és nem egyezik azzal a szándékkal, hogy olvadjunk bele egy nagy, homogén egészbe és mindent feledve szolgáljuk egy globális, szürke tömeget működtető világ Istent is kísértő terveit.

Nem vagyok irodalomtörténész és kritikus, csak egyszerű olvasó, aki szerencséjére jókor s jó helyen született. Így vált öröklött szolgálatává magával hozni azt, amit ott kapott. Ezért az ÍRÓ méltatását inkább az irodalommal foglalkozó megannyi tudós hölgyre és férfiúra hagyom. Életének története követhető az itt felállított táblák során. Én főként arról beszélek, aki székelyek közt a legnagyobb magyar s magyarok közt a legnagyobb székely volt, s ekként tanította népét olvasni és érteni a szép és tartást adó szóból,

Most, az időrendet betartva, próbáljunk előre haladni Tamási életének tanulságos pillanatain, számunkra is fontos, egyik-másik érdekes csomópontját idézve úgy mesélni, hogy mint a székely hegyeket járó kíváncsi zarándokok, megismerjék az ő „túlsó oldalát” is.

126. éve, egy szeptember 19-én – talán éppen ilyen délutáni idő tájt vagy később – születhetett, mert azon a napon már nem jegyezhették be az anyakönyvbe, s így az 20-át jelez.  Áron a szigorú, de a rendtartó székely falu okos polgáraként gondolkodó apa – Tamás Dénes – második gyermeke-, első fiaként látott napvilágot.

Egy 10 éves korában elszenvedett baleset következtében bal kezének hüvelykújját elveszti, s ez határozza meg sorsát, mert a hagyomány szerint nem a legkisebb fiút küldik tanulni, hanem a nagyobbikat, aki már nem lehet igazán alkalmas a paraszti életre. Bár Gáspár öccse is okos ember lett, mégis a Gondviselés Áront, a nagy talentumú ifjút irányítja a könyvek világa felé. A gimnáziumi évek hamar telnek s még véget sem érnek, amikor kitör a Nagy Háború, és a kor naiv lelkesedésével vonulnak a fiatalok egy „Megállj, megállj kutya Szerbia” jelszó alatt a szomorú vég felé.

Tamási hadi élményeiből most egyet emelek ki. A 13. nagy piavei offenzívába cseppenő fiatal tiszt egy bátorságot követelő sikert követően Nagyezüstöt és Károly keresztet kap. Ő azonban azon örvendezik, hogy a megtámadott és elfogott olaszokban nem tett kárt. „Csak egy sérült volt, az is véletlenül”. Apró, de sokatmondó történet.

Hazatérve a jogi karra iratkozik be, de minekutána a románok az ő szavaival élve: „kézhez veszik Erdélyt” és máris elindítják a románisítás Brătianuról elnevezett nagy tervét, a békekötést követően megszűnik a magyar nyelvű jogi oktatás, ezért ő a Kereskedelmi Akadémián folytatja és fejezi be tanulmányait.

Első írói sikere a véletlen műve. Diáktársait követve ad be pályázatot egy novellára és a Szász Tamás a pogány című írása dicséretet kap.

Ezután sorra jelennek meg írásai, és felfigyel rá az anyaországból hazatért Benedek Elek is. Neki írja Tamási egy levelében az említett rövid mondatot, hogy: „Fajtámért szeretnék dolgozni”.  Sípos Lajos professzor, Tamási Áron unokaöccse bontja ki jobban e szándékot: „A nemzet az ő számára semmivel sem helyettesíthető kategória volt.” Saját szavaival: „Az emberiség, mint gyakorlati közöség csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyhez építeni lehet.” Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy: „aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan.”

Alig hogy bekerülnek írásai egy antológiába is - mert részese lesz a Tizenegyek gyűjteményének -, új elhatározás foglalkoztatja. Világot akar látni és Amerikába indul.

Néhány idézet ennek magyarázatára és ottani tapasztalataiból:  

„Az embernek a tarka és zegzugos világban mindent meg kell ismernie, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket, s amikor mindent megismert, vissza kell menni oda, ahol »otthon lehet«.” „Nagy Amerika. Még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a hitványság”. 1924-ben az Ellenzékben ezt írja: „Kifele becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus: s itt bent ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók. Otthoniaknak csodált Amerika. Nekünk élő Amerika.”  „Ami, összefoglalva mindent, engem illet, nem bántam meg kijövetelemet, mert a világjárás benső életemnek sok értéket adott, s mert látok sok mindent, ismerek különböző nációkat – elkezdve a négereken s a sárgákon az indiánokig. Erdélyt és önmagunkat is sikerült jobban megismerjem.”

Ugye már akkor is jól belelátott a „nagy vízen túli” vesékbe!

Itthon nem feledhetik, mert folyamatosan küldi haza írásait. Egyebek közt az „Ősvigasztalás” is dicséretet kap a színház zsűrijétől. De felébred benne is az erdélyi peregrinus szellem és a honvágy, meg talán a menyasszony is erre ösztönzi, mert az nem kapott beutazást.

1926 június elsején már ismert íróként érkezik haza Erdélybe. A gyors nősülést rövid mézes napok követik, mert 15-e és 17-e között már meghívottja az első Marosvécsi Írótalálkozónak.

Tudni kell, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar Erdély számára a kulturális identitás válik meghatározóvá, a templom és az iskola.

Fontos alkotói élmények következnek: a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek sikerei és bírálatai közben, de végleg befut, mint neves író. Az anyaország is megismeri és elismeri.  Budapesten Baumgarten díjat kap 1929-ben és 1930-ban is. Az anyaországi irodalmi életnek ezzel részesévé válik. A Balatoni Írótalálkozón felszólal: Szerinte a magyar szellemi egység fenntartói az írók. Magyar kultúrát hirdet a magyarság (tehát nem csak Magyarország) számára a polgárság „pacsuli” kultúrája helyett.

Az Ábel a rengetegben kéziratát ekkor még négy fővárosi kiadó utasítja vissza, mit sem sejtve a diadalmenetnek nevezhető folytatásról.

Benedek Elek, Elek Apó irodalmi különítményével Erdély, sőt az anyaország településeit járja. A fővárosban is fellépnek. Barátságot köt Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával és másokkal. Nem csak író, hanem a nemzet nevelője lesz, és ez mozgatja gondolatait, irányítja céljai megválasztásában, így pl.: Magyarországnak a Dunamenti népek egymásra találásában vezető szerepet jelölt ki. Részes a társadalmi élet irodalomközpontúságának felszámolásában. Az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel köreit értékeli.

1932-ben elválik első feleségétől. Ekkor szegődik mellé a fiatal művészpalánta, Salgó Magdolna. Talán ez is benne van az Énekes Madár 1933-as sikerében.

A nemzetért való kiállást továbbra is feladatának tartja: Tamási a pángermán törekvések ellen – a Hitleri hatalom növekedése közben a Kárpátokig terjedő német birodalmi gondolat ellen lép fel ezekben a nehéz pillanatokban, amikor az erdélyi szászság éppen újabb végzetes tévedését követi el és a birodalmi szellem révületébe esik.

Tamási érzékeli a fiatal értelmiség mozgolódását egy összefogás irányába. 1936 áprilisában írja meg a Cselekvő Erdélyi ifjúság öt cikkét a Brassói Lapoknak. Ennek negyedik részében így ír az akkor induló kolozsvári Hitel folyóiratról és munkatársairól: „Figyelmesen és a résztvevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.” Nemsokára meg is jelenik szüleim házában, ahol a lap szerkesztői és munkatársai gyülekeznek, és felkéri őket egy transzszilván diéta, vagy parlament, megszervezésére. Ez gyakorlatilag a Vásárhelyi Találkozó megszervezésének kezdő pillanata.

Szervező munkájának is emlékhelye a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria, ahol még a széke is látható, sőt kipróbálható. Ebből a székből ragadta magához a vezetést és vitte végig a folyamatot az október 2. és 4. között Marosvásárhelyen az ottaniak által biztosított körülmények közt lefolytatott és annyit vitatott, de sikeres és máig fontos üzeneteket megfogalmazó találkozásig. A vita abból eredt, hogy az akkori dimitrovi népfrontos politikát folytató Román Kommunista Párt utólag magának akarta tulajdonítani a sikert. Tamásit általuk megvezetettnek állítják be s még a „médium” jelzőt is ráragasztották. Hosszú és nagy vita volt ez, melynek eredménye az lett, hogy az irodalom és sajtótörténet be is skatulyázta, mint „kommunista rendezvényt”. Csak 10 évvel ezelőtt sikerült megírnom az ezt cáfoló tanulmányokat, s éppen most jelent meg a mindent összefoglaló monográfiám, amely helyére teszi ezt a nagyszerű kezdeményezést.

Tamási a találkozónak is elnöke volt. Megnyitó beszédéből és az elsősorban általa fogalmazott Vásárhelyi Hitvallásból idézek most ma is érvényes gondolatokat:

„Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?”

„Leghelyesebb, ha visszamegyünk a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak felhasználása a társadalom javára.”

  „Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok.”

A mai magyar megosztottságban ez mindent felülírni képes idézet!

„A magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomótól, egyaránt, az emberi szabadságot.”

Tamási Áronnak a továbbiakban is központi gondolata a nemzeti lét kérdése. 1938-ban Romániában királyi diktatúra lép életbe, majd 1940-ben bekövetkezik a II. bécsi döntés, ami nagy öröm, de nagy gondnak is bizonyul. Tamásinak álláspontját tettei mondják el.

Lássuk egy fontos mondatát melyet 1941-ben az Erdélyi Levél magyarországi barátaimhoz címen ír: „Erdély felett a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer s örökre vége legyen.”

A Hitel munkatársaként egyetértő, felelősségvállaló a folyóirat csoportjának több korabeli döntésében. Lássuk ezeket:

1940-ben még a honvédség bevonulása előtt memorandum Teleki Pálhoz, melyben Erdélynek bizonyos önállóságot kérnek és példás nemzetiségi politikát követelnek.

1944-ben a német megszállás után megszervezik a Gestapo által felkoncolásra szánt 60 politikai fogoly kiszabadítását.

A 40-ek beadványa és a kiugrás követelése a Hitel asztalától indul. Ezt még a Kádár korban megjelent Végjáték a Duna mentén című Bokor Péter könyv is elismeri és kiemeli a „Jött a lendület Erdélyből” című fejezetében. De innen indul a megvalósítás felé első illegális és nagyon kockázatos moszkvai útjára báró Atzél Ede is, és innen vesz részt a Moszkvába átszökő és ott a kiugrási feltételeket aláíró Faragho delegációban Teleki Géza, Teleki Pál fia, a kolozsvári professzor. Ők szervezik – Bánffy Miklóst is bevonva – Kolozsvár nyílt várossá deklarálásának ügyét is.

       A német megszállást követően felesége, származása miatt, szüleivel együtt kerül veszélybe, s ebben az országgyűlési képviselőnek behívott Hiteles Vita Sándor van segítségükre, aki felvállalja az ilyen jellegű ügyek rendezésének kényes feladatát. Tamási ugyanakkor magától a politikától távol tartotta magát.

Tamási Áron Kolozsvárról történt váratlan menekülésének története hosszas. Most csak a végeredményt mondhatom el, mert sokan támadták ezért. Csakhogy nem tudtak arról, amiről már többször volt alkalmam írni apámtól származó információk alapján, s amit Sípos Lajos a Tamási naptári bejegyzéseit tanulmányozva meg is erősített. Ugyanis utolsó percben Miskolczi Dezső rektor és Haynal Imre dékán tudomást szereztek arról a listáról, amelyet a románok az állítólagos magyar partizánokról a szovjet NKVD kezébe adtak, s amelyen ő is szerepelhetett. Ezt Haynalék október 7-én este adják tudtára, és másnap reggel az utolsó járművel Tamásiék – eredeti terveikkel ellentétben – távoznak Kolozsvárról.

A Budapesten folytatódó történet először még szépen indul, hiszen országgyűlési képviselőnek hívják be, sőt majdnem kultuszminiszter is lesz. De az Illés Béla és Lukács György vonal erőre kap, és Tamási a Tiltott és Tűrt kategória határvonalán billegve süllyesztőbe kerül. A Bölcső és bagoly is betiltatik. Válás, majd új házasság és nyomorúságos évek következnek, de 1953 és Sztálin halála meghozza az enyhülést. A népi írók lekerülnek az ellenségek listájáról, sőt éppen a Bölcső és bagoly nyomán kap Kossuth díjat. Ebből adósságait törleszti s a maradékot nyomorgó írótárai között osztja szét.

1955-ben értesül édesanyja betegségéről és hazalátogathat, majd decemberben újra otthon jár, mert közeledik a vég. Anyja 1956 januárjában hal meg. Szeptember elsején már újra Erdélyben vannak. Október 20-án térnek haza s így kimarad a forradalmat megelőző forrongásból. De azonnal bekapcsolódik a munkába.

Október 26-án írja meg a táblákon látható Szózatot. Ekkor rajzolja le az éppen itt tartózkodó másik székely óriás, Zsögödi Nagy Imre, s a táblán ezt a rajzot láthatják. December 3-án megírja a Gond és hitvallást, a magyar írók nyilatkozatát, ebből idézek: „Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.”

Elkezdődnek a letartoztatások, kihallgatások és perek. Az írók perében tanúként hívják be, s ő rendkívül bátor viselkedéssel kvázi megalázza a bíróságot.

Tamási még ekkor is a Vásárhelyi Találkozó Hitvallásra hivatkozik. Ellenségnek számít. Felmerül a belső emigráció ötlete. Aztán a népi írók megnyerésére történnek kísérletek. Az ENSZ napirendjéről minden áron próbálják levétetni a magyar kérdést. Az írók ezt szorgalmazó aláírásai ellenében amnesztiát ígérnek, amit csak részben teljesítenek.

1960-ban engedélyt kap egy nyugati utazásra is, és régi író barátait látogatja meg Londonban és Párizsban.  De közben már betegeskedni kezd. Haynal professzor figyelmezteti ennek komolyságára.

  1962-ben még elfogadja a meghívást és elutazik Moszkvába a Béke Világkongresszusra, azonban a szívzavarok sokasodnak.

  1965-ben mégis újra és utoljára, megnősül. Bokor Ágotát veszi el. Hazautazni már nem tud, testvérei látogatják meg.

  Kórházi ágyából diktálja utolsó írásait. A Bölcső és bagoly folytatását, Vadrózsa ága címmel. Álmában Nyírő József ígéri, hogy készíti számára a helyet odafent. 1966. május 19-én lediktálja végrendeletét is, és 26-án meghal.

  Június 2-án budapesti búcsúztatóján végakarata szerint Brezanóczy Pál egri érsek beszél, de végső nyughelyre haza viszik. A farkaslaki templomkertbe kívánkozott.

  Hosszú és megható történet a temetés, a faluban 3 napig harangoztak, és a gyászolók a szállító autó elé virágokat hintve várták a Lupeni városába – feltehetően nem véletlenül – eltérített koporsót. Hemzsegtek a civil és egyenruhás ügynökök. A sír a templomkert végén kibontott kerítés helyén két gyönyörű cserefa árnyékába került.  Mára már nemzeti zarándokhelyükké lett.

  Még a temetés napján elhatározás született a síremlékről, melynek kivitelezésére Szervátiusz Jenőt és fiát, Tibort kérték fel. A Hargita aljából kimozdított Úrasztala nevű andezit-tömböt bízták a két művészre. A kőtömb helyén – mint mondják – „jó vízű forrás fakadt”. De az általa óhajtott sírfeliratát csak 1989 után helyezhették el.

Törzsében székely volt

Fia Hunniának.

Hűséges szolgája

Bomlott századának.

  Tamási Áron valóban a legszékelyebb magyar és legmagyarabb székely volt, aki nem csak gyönyörű szavakkal andalította el szépre és megújulásra szoruló lelkünket és szellemünket, de utat is mutatott a nemzet már-már képtelen fordulatokban gazdag meséket idézően sűrűsödő jövőjének rengetegébe.

Naplójegyzet: 2024. február 25.

SÉRÜLÉKENY LÉGHAJÓ, MINT MAGASLES

Február már a végéhez közeledik, s a vékonydongájú szelek is elülőben vannak. A politikában úgyszint túl vagyunk a várt, sejtett, és sajnos nagyon váratlan eseményeken.

Közben lezajlott a két országértékelő. Az egyik értékelt, a másik gyalázkodott. Az egyik higgadt hangvételével megnyugtatóan hatott nehéz napok eseményeitől zaklatott hallgatóira, a másik viszont szelet vetni akart. Olyan szelet, amely nem vihart arat, hanem majd segíti szándékainak léghajóját, irányított emelkedésében.

Ami az ellenzéki vezér jellegzetes „produktumának” hangulatát illeti, ha valaki felháborodásában nem kapcsolta ki a tévét (mert sokan voltak ilyenek), az a beszéd és testbeszéd által is követhette annak mögöttesét.

Az indítás, ármányosan félrevezető módon, mintha józan tárgyszerűséget ígért volna, de hamarosan elszabadultak az ismert paripák és a „dékámérőn” kilengett minden műszer mutatója.

Mert a súgógép leplezetlen figyelője talált magának kapaszkodót, s bele is kapaszkodott abba, sőt rá is taposott a pedofil pedálra. A végén már nemcsak a polgári Magyarországot sajátította volna ki, de frontálisan támadta az egyházat, személyében Böjte Csabát, s beletúrt a jövő történelemírásába is, amelyben a miniszterelnököt a pedofil jelzővel vélte bevonulni. Saját múltbéli hibáikat porszemmé zsugorítva emelte ki a jelen bűneit, sőt a bűnös jelent, ahol szörnyek vonulnak sűrű sorokban.

A pedofil téma lufija erőteljes szuszogással dagadozott, s végül a szétdurranást kísértő nagyságúra dagadva, már hőlégballon-méretet öltött. A saját leheletével fűtött légi járművön akart a nagy tüdőkapacitású férfiú feljebb emelkedni, hogy végre magasabbról rikoltozhasson alá irigyelt ellenlábasára.

De mellőzzük a kikívánkozó iróniát. Mellőzzük, mert sohasem szabad hátradőlni a négyszeres kétharmad bűvöletében.  Ugyanis lehet, hogy győzelmet nem remélhetnek, de az sem mindegy, hogy a nemzetnek mekkora részét képesek saját igazságnak vélt álláspontjuk mellé felsorakoztatni. Itt is áll az a mondás, hogy ha egyet, az is sok. És sajnos nem csak egyről van szó.  Bár… Bár, a bulisra tervezett influencer tüntetéstől eltekintve, követőik száma nem tűnik meghatározónak.

Ne felejtsük, hogy a túlzott nyugalomra hajlamosító magabiztosság soha nem jó tanácsadó. Megmosolyoghatjuk a most éppen pedofil pufogással működő léghajójuk utasait, de vegyük észre mögöttük a náluk is nagyobb formátumú külső erőket, melyeknek – bár morálisan velük vannak egy szinten – hatékonyságát a pénz (akár gurul, akár csúszik) más dimenziókba emeli.

          A kötelező józanság mellett a miniszterelnöki értékelő során említett ravaszság is szükséges. Már nem lovagi tornán vagyunk. Ne számítsunk az ellenfél gyengeségére, s pláne ne hallgassunk arra, amikor „jóemberkedik”. Ne hagyjuk magunkat becsalogatni a V4 ősapjának, Károly Róbertnek módjára, egy új Euro-Posadába*, mert a szorosok és szurdokok előttünk sorakoznak, könnyen besétálhatunk azokba, s máris zuhoghatnak ránk a megsemmisítő sziklatömbök, melyek ellen nem véd a lovagi páncél!

          Nekünk is magasról körbepillantva kell tájékozódnunk, de semmi esetre sem ócska hőlég-lufikból, hanem bibliai Sionok vagy legalább maradék magyar Kékesek sziklaszilárd szirtjein állva.

          Ami így szemünk elé tárul, nem megnyugtató, de legalább átlátható!

• A posadai csata Károly Róbert magyar király 1330. évi havasalföldi hadjárata után november 9-étől négy napon keresztül folyó öldöklés volt, amely során a magyar király seregét I. Basarab havasalföldi vajda árulással a posadai szorosba csalta. A szoros két végét sziklákkal lezárva, a magasból négy napig zúdították a páncélos lovagokra a sziklatömböket. Az eset megtorlatlanul maradt, de Károly Róbert halála után az ideiglenesen Brassóból kormányzó Nagy Lajosnál a havasalföldi vajda ajándékokkal és erős hűbéri eskütétellel jelent meg. Mindazonáltal az „ütközet” a román történelemoktatás egyik aranylapját képezi.

Naplójegyzet: 2024. február 11.

ÚTKERESŐ

Az eltelt 10 nap eseményei ugyancsak felbolydították a Fidesz-választók táborát. Így aztán magam is újra belekezdtem a jegyzeteimben már többször és több irányból megközelített alapproblémánk kerülgetésébe.

Ismeretes, hogy az Istenben, nemzetben és családban gondolkodó választópolgárok tömege is az egyszerűen látható és értelmezhetőnek képzelt tények, meg az ebből éledő indulatok, örömök vagy elkeseredések foglya.  Távolról sem várható el, hogy a politika kényszerpályájának bonyolult tekervényein és útvesztőiben szédelegve, mindenkor pontos következtetéseket vonjon le önmaga számára. És ez a mostanság minket emésztő aggodalmak közepette különösen igaz. Így aztán könnyen válhat látszatok, nehezen megérthető döntések vagy folyamatok esetében félreértések, ilyen-olyan összeesküvés-elméletek rabjává. Fokozottan így van ez az érzelmi vonatkozásban gazdagabb történések esetében. Hiszen nemcsak a rossz, de a pozitív töltetű indulatok is elragadhatnak minket. Az előítéletekről nem is beszélve.

Jó és rossz a paradicsomi ősbűn óta, vagyis az ember, mint természeti lény felbukkanásától kezdve, egymással küzd.

A két pólus egymásnak feszülése során az erőviszonyok, amennyiben mindkettő valódi steril önmagát adja, nem lehetnek egyenlőek. Ennek pedig van egy döntő fontosságú oka, amelynek utánajárni legalább olyan egyszerűnek tűnik, mint amilyen bonyolult. Ehhez az szükséges, hogy az embernek a jóról és a rosszról kialakult és rögzült fogalmaival számolva figyeljük e kettő elkerülhetetlen küzdelmének alapállását.

A jó tetteinket, egész létezésünket mindenben korlátok közé tereli, és még a rossz elleni küzdelemben is ilyen korlátok által terhelve kell megfelelnünk. És tudjuk, sőt hisszük, hogy ez így lenne valóban jó, mert csak ez egyezik a génjeinkben ott található ősi törvényekkel, melyeket a vallás tökéletesen fogalmaz meg a tízparancsolatban.

A rossz azonban mindent az ugyancsak bennünk rejtőzködő gyarlóságainkra alapozva működtet. Ez pedig a könnyebb és kellemesebb utat kínálja mindenkor, egyben szabad teret nyitva a bennünk rejtőzködő, de törvényeink és az úgynevezett szociális gátlások szintúgy ősi ereje által eddig fékezett gyűlölet, irigység és megannyi más lelki fogyatékosság előtt, hogy azok kiteljesedése hozzon számunkra örömöt és elégedettséget.

Ilyen körülmények közt versenyez a két oldal. Mindkettőben ott van a mindkét előjelű ősi töltet, de míg az egyik korlátait hordozva versenyez, a másik gátlástalanul felszabadulva rohanhat előre, amannak pusztulását kívánva. Ezt egészíti ki egy, szintén a rossz tulajdonában működő megtévesztő képesség, amely jónak tudja álcázni azt, ami rossz, így is bővítvén híveinek számát.

Az emberi történelem során e két oldal, táborokba tömörülve, sokszor ütközött meg egymással, sőt egymáson belül. Mert a határvonalak belül is megjelentek, vagyis egyik sem maradt homogén, steril. És természetesen így belső feszültségek, belháborúk egyaránt felbukkannak. Felbukkannak érdekből, bosszúból, irigységből, vagy mások által gerjesztve.

A jó pedig örökös vesztes maradt volna, ha nem ébred annak tudatára, miszerint erőre van szüksége annak elréséhez, hogy valóban kiharcolhassa a maga, mindenkit, még a rosszakat is szolgáló diadalát.

Ettől kezdve jelenik meg a politika szerepe, amely nem csupán a kompromisszumok művészete, de ügyeskedések, félrevezetések, megtévesztések módszereivel is dolgozik, s egy idő után már a kisebb, majd az egyre nagyobb hazugságokat is felveszi fegyvertárába.

A politikai győzelem végső soron a túlerő kérdése. Ez pedig, ahogy már láthattuk, a jobboldal számára nem elérhető az általa teher gyanánt hordozott korlátok elviselése mellett. Úgy érezheti magát, mint az olyan versenyző, aki nemcsak edzésen visel magán például egy ólomövet, de a versenyen is ezzel kell harcba szállnia. Belső kompromisszumra van tehát szükség. Mert a jót elérni a hatalom elnyerése nélkül lehetetlennek bizonyul. Persze még maradnak bőven korlátok, általa soha át nem léphető vörös vonalak, de egy észszerű kompromisszumba beleférő engedmény formájában maga is bevethet a másik oldal fegyvertárából ismert eszközöket.

Itt a legnehezebb és legkockázatosabb probléma az, hogy a (fentebb sterilitásnak nevezett követelményeket elváró) saját választó ezt nem tudja feldolgozni.

Ehhez járul hozzá a számbeli túlerőhöz szükséges megengedőbb magatartás, ami - nem az eszme vagy a belső értékrend által megkövetelt mérce alapján, de - az érdek által vezérelt úgynevezett útitársakat is kénytelen befogadni.

Ez a bonyolult helyzet aztán oda-vissza produkálja a szervezett, pillanatnyilag kreált, vagy véletlenszerűen felbukkanó kisüléseket.

Mi, egyszerű választópolgárok, ilyen történések viharában tántorogva próbálunk eligazodni. Van, aki a tökéletesen tisztát igényelve visszavonul, sőt indulataitól vezérelve, a rá is veszélyes következményeket nem felmérve, a túloldalra szavaz. Ezek meggyőzése a legnehezebb.

Pedig képesnek kell lenni minden eseményt, minden látszólag bonyolult történést a végső cél szempontjából figyelni.

Magyarul: a cél érdekében szükség van a hatalomra, s a hatalom eléréséhez – ha korlátozott módon is –, de fel kell lazítani korlátainkat. Máskülönben egy egyenlőtlen küzdelemben lehetünk szimpatikus, megsiratott vesztesek, akár hősök vagy vértanuk is, de tovább távolodunk a jónak olyannyira vágyott, végső győzelmétől.

Belső gondjaink elméleti alapjain töprengve azonban nem feledhetjük, hogy egy világméretű nagy küzdelem színpadán kell helytállnunk.

Ilyen körülmények között szorongatva és szorongattatva, egy kis Magyarország e világerőkkel szemben csak azt remélheti, hogy példája által, mint történelmi kovász, képes magával ragadni másokat. És ezen az úton még azt is el kell fogadnia, hogy sokan, akik titokban egyetértenek vele és az ő árnyékába húzódva haladnának előre, jól elrejtik e szándékukat, és a nyílt megnyilvánulásokban felsorakoznak a pillanatnyilag túlerőben levők mellé. Akkor azonban, amikor már elérkezett az élet-halál küzdelmek ideje, részükről ez az út sokáig nem folytatható.

A pillanatnyi túlerő pedig – mint jól tudjuk – maga a rossz. De akár gonoszt is mondhatunk, ez pedig, a világ teljes meghódítása felé haladva, isteni pozíciókra tör. Ez ellen tett példaértékű cselekedeteink - kicsinységünk tudatában is nagyot merve - jelenthetik az egyetlen utat, amelyet a Gondviselés végül támogatni fog.

Hiszen mi más lehet a célja a Teremtő Erőnek, amely nem más, mint maga a Szeretet?!

Szász I. Tas                                                            Naplójegyzet: 2024. január 28.

EGY „SZILÁRD” VÉLEMÉNY

A Vasárnapi Újság sikeres új rovata Demeter Szilárd „Haza szótára”, amely vasárnap reggelente e hagyományos műsorban 8 óra előtt hallható.

Ez a szerény, de határozott véleményű – egyébként hatni képes pozícióban tevékenykedő – erdélyi gyökerű, elkötelezett magyar értelmiségi ma éppen arra figyelmeztetett, hogy gondolkodjunk magyar módra, pontosabban: „merjünk magyarul gondolkodni”.

Mi más juthat erről eszünkbe, mint Teleki Pál egykori tanácsa: Magyarországot magyar módon kell vezetni. És ami ebből következett, ugyancsak az ő, talán legfontosabb felszólító mondatában, így szólt: „Merjünk magyarok lenni!”

Napjainkban ennek az egyedüli reménnyel kecsegtető kísérletnek vagyunk – egyelőre és minden jel szerint – szerencsés alanyai, mi több, tevékeny résztvevői.

Ma hazánkban nemcsak jelszó, de napi gyakorlat, hogy Magyarország az első!

És erről a világpolitikai reményeink terén a megválasztásáért most küzdő Trump szavaira gondolunk: Amerika az első!

Ez pedig a nemzetállami, vagyis a szuverenista gondolat vezényszava.

A világszerte folyó (élet-halál) küzdelem ma nem a régen megfogalmazott és elkoptatásáig használt bal-jobb, nem is egyszerűen a konzervatív-liberális frontvonalak közt folyik, hanem a mai frontokat ismerve sokkal pontosabb definícióval: a szuverenista és föderalista elképzelések között, ami azért az előbbiekkel nagyjából átfedésben van. Ne feledjük, hogy a mai baloldal mennyire távol áll a klasszikus baloldali eszméktől.

Mindez pedig egyet jelent a globalizáció hengerével szemben folyó küzdelmünkkel. Mennyi kérdőjel horgad e küzdelem közben akár rossz-, akár jóhiszemű fejekben! Milyen fontos volna legalább a lehetőségek határaiig rendet teremteni azokban!

Mert tudjuk, hogy a politika boszorkánykonyhájának, a diplomáciai hadtereken folyó manőverezésnek ezernyi titka, árnyalata, magyarázata, következménye, értelmezése vagy megérthetősége van, és azt is, hogy ezekről csak egy bizonyos mértékig lehet értelme nyílt fórumokon beszélni. Ne feledjük, hogy mennyire elfogadja a közvélemény, ha bűnügyek felgöngyölítése során a nyomozás érdekében tartanak vissza információkat. Akkor miért zavaró ez, amikor országos ügyekről, nemzetközi méretű veszedelmekről, jövőnket meghatározni képes tevékenységekről van szó?!

Láthatjuk, hogy kemény kihívásoknak vagyunk célpontjai, már azért is, mert külpolitikánkban a nyílt sisakos küzdelmet választottuk. Ezt azonban nem volna helyes tovább fokozni azzal, hogy kíváncsi hozzá nem értők igényeit próbáljuk kielégíteni.

Tehát a magyar módon gondolkodás nyílt, egyenes jellege mellett nem szabad elhanyagolni a megfelelő keretek közé szorított profi, szakmai cselezés fegyverét sem. Ha nem így tennénk, akkor a végletekig fokozódna az a hátrány, amit eleve jelent a jó, a becsületes és korrekt, meg az ármányos és gátlástalan rossz közötti küzdelmünkben rejlő eleve elkerülhetetlen hátrányunk.

Vagyis magyarként gondolkodásunkat így helyes értelmezni, s ha történelmünkben ennek gyakorlati példáját keressük megerősítésül, magától kínálkozik az Erdélyi Fejedelemség nagy vezetőinek diplomáciája a „két pogány közti” manőverezés másfél évszázadában.

A végképp eltörlésre szánt múlt íme eképpen segít akkor, amikor utat kell választanunk.

Vagyis magyar gondolkodással, magyar módra folyó vezetés mellett, magunk is magyar módra gondolkodva merjünk magyarnak lenni!!!

                                         Ezt hinnünk kell: „szilárdan”!

Naplójegyzet: 2024. január 17.

ISMÉT ÚTVÁLASZTÁSRA ÍTÉLVE

Az uniós, jelenleg (még?) túlerejében tobzódó, romboló elit immáron színt vallott. Azt vallotta be, amit már régen tudunk. Úgy hitte, ezzel nyíltan állít minket válaszút elé.

Csakhogy mi már jóval előbb választottunk, és megtaláltuk az egyedül helyes irányt.

Szekfű Gyula, a valaha meghatározó hatással bíró történészünk, írta és mondta száz évvel ezelőtt: „valahol utat vesztettünk”.

Kálváriás – több ezeréves – utunk megtévesztő elágazásainak, kereszteződéseinek, ennek a szinte folyamatos keresztútnak ismeretében, ezen nem lehetett csodálkozni.

De eleddig még akkorát nem tévesztettünk, hogy megmaradásunk végét jelenthette volna. A korrekciók egymást követték s még ennél is több a javaslat az útirány módosítására.

Ami kényszerből történt, az mindenkor ártásunkra volt, a sikeres módosítások, váltások saját erőből születtek, s olykor látszólagos sikertelenségükkel is a későbbi sikert szolgálták. Így volt ez 1848 vagy 1956 esetében is. De számos, ennél látszólag kisebb horderejű példa létezik még.

Most azonban az eddigi leghatalmasabb szakadék szélén táncoltatnak idegen erők, és féltve őrzött belső egyensúlyunkat is próbálják megingatni.  Mert van olyan magyar (?), aki ebben kész velük együttműködni. Vagyis a ma már deklarált, ki- és bejelentett cél, a „nemzetlenítés”, a Haza felszámolása szívügyükké vált. Vagy csupán vélt érdekeik tévesztik meg őket végzetesen?  Gondolom, ki így, ki amúgy csatlakozott a nagy felszámolókhoz. Ami, mint tudjuk csak egy a másik két nagy ellenség, az Isten és a Család ellen folyó háború mellett.

De legutóbbi – Trianont követő – évszázadunk nagyjai felismerték, hogy utat kell keresnünk. Új, aktuális helyzetünknek megfelelő, de eredeti, isteni küldetésünkkel is megegyező utat.  Nevezték ezt sokféleképpen. Hol harmadik útnak, hol kovász-nemzetnek vagy másnak, de magyarul és egyszerűen mártír miniszterelnökünk, Teleki Pál nevezte meg, mikor annyit mondott: Merjünk magyarok lenni, majd azt is, hogy Magyarországot magyar módon kell vezetni.

A cél világos és minden bizonnyal helyes, a felkínált másik lehetőség nyilvánvaló pusztulást jelentő alternatíváját látva a választás nagyon egyszerűnek látszik. De sajnos, ami választott utunk járhatóságát illeti, az ellenkezőjéről győződhetünk meg.

Divatos mondogatni, hogy optimizmusunk a legkevésbé borúlátó pesszimizmusunkig terjedhet. Ennek jegyében kell kijelentenem: rendkívüli szerencse, hogy gyakorlatilag is meggyőződhetünk ezekről a nehézégekről, mert akadt olyan vezető erő, amely merészelt rálépni erre az útra. Igen, tudjuk: csak ahogy lehet!

Napjaink reánk zúduló hírei jórészt erről szólnak. Mi hallgatjuk és vérmérsékletünk szerint felháborodunk, elkeseredünk, harciasan vagy éppen a tehetetlenség érzetét megélve reagálunk.

Mindegyiknél helyesebb azonban a bölcs, és a Gondviselésbe, küldetéstudatunkba is kapaszkodó hozzáállás. Mert ezúttal már annyi világos, hogy csak e két út közül választhattunk.

Ha pillanatnyi nyugalmat remélve, magunkra és kurtaéletű nemzedékünkre gondolva elfogadjuk a ma túlerőben levők nyomásgyakorlását és velük egy útra lépünk, úgy hiábavalóvá válik minden, amit történelmünk eddigi belső formálói, vagyis elődeink vérükkel váltottak meg.

Ha viszont ama sokféle néven nevezett magyar út mellett döntünk, akkor egyelőre ki nem számítható százalékban, de mindenesetre felsejlik a megmaradás, a folytatás esélye. És nem mellékes, hogy éppen ezzel szolgálhatunk minden más, pont most utat téveszteni kész nemzetet is.

Maradjunk meg tehát Teleki Pál tanácsánál: Merjünk magyarok lenni!

ADVENTI LEVÉL 2023

    Kedves Barátaim!

A Covid durva támadását lassan átvészelve, a „szépkorú” ember különösen hajlamos a visszatekintésre. Honnan-hova, mettől-meddig, hogyan és miért?

Így elkerülhetetlenül gondolok ismét 1962 novemberére, amikor elfoglaltam első körzeti orvosi állomáshelyemet. Mai ésszel, porig sújtva kellett volna megjelennem a partiumi Kusalyban, pontosabban por helyett a szilágysági vendégmarasztaló sarat emlegethetném.

         Csakhogy akkoriban más időket éltünk.

         Érdekes emlékem, amely szerint elsők között jutott eszembe advent közeledte, s hogy jó volna őrizni kapcsolataimat kedves barátaimmal. Posta volt, ha működött is a cenzúra, de az alkalomhoz illő képeslapok nem léteztek. Így magam készítettem el azokat Cariocaval (az akkori filctoll), a petróleumlámpa fényénél. Valahol, valakinél tán még kallódik is belőlük egy-egy példány, bár a legtöbb címzett azóta már maga is átkelt a Styx nyugalmasabb partjára. Ebből a néhány házi képeslapból lett aztán az adventi levél, és kísért el életem során mind a mai napig, soha ki nem maradva advent hangulatából. Akkoriban 50-60 lap, ma már az ezret közelítő e-mail, illetve postai levél. Közben a címzettek fogytak, de szaporodtak is. Az élet rendje szerint.

Akkoriban, a maga primitív tökéletességében teljes mértékben átlátható diktatúra kellős közepén nem a por vagy sár választása foglalkoztatott, hanem annak örvendhettem, hogy a hatalom által számomra elrendelt kemény kényszerszünet után – amit az egyetemről történt eltávolításom jelentett –orvos lehettem, és nem tudtak átdobni a Kárpátokon. Az sem zavarhatta meg örömömet, hogy bár Kolozs-tartomány vágyott keretei közt kezdhettem munkásságomat, de szülővárosomtól így is félnapi utazás és három vasúti átszállás választott el. Ez ugyanis, mint nehézség fel sem merült, sőt sokan irigyeltek megdolgozott szerencsém miatt, amely valóban részben megdolgozott, részben meg szerencse volt. Mert a tanulmányi eredmény szerinti rangsorban elért helyemet, többségi kollégák javára, szerencsémre „csak” annyi ármányos, hamis igazoló papírral sikerült torzítani, hogy a tartomány utolsó három lehetősége közül még választhattam.

         Úttalan állomáshelyemre érkezvén gyakorlatilag nem volt szállásom, nem tudtam mit fogok enni, a felszereltségről nem írok, mert senki sem hinné el.

De ne feszítsem tovább a húrt. Amit igazán ki szeretnék emelni, az egészen más. Ugyanis boldog ember voltam, s az említett körülmények egyáltalán nem zavartak. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?

         Gheorghiu Dej Romániájának Ceauşescu diktatúrája felé haladó egyik utolsó évét éltük. Az ebben felnőtt első generáció tagjaként fel sem merült bennem, hogy ez másként is lehetne. Mi már, 56-ot ott is megérve, túl voltunk minden illúzión.

         Most viszont ugorjunk előre 61 esztendőt, miközben Isten kegyelméből legújabb adventi levelem sorait kopogtathatom, és rajtakapom magam azon, hogy újra meg újra visszatérek felnőtt létem rajtjának színhelyére és pillanataiba. Mintha folyton a kezdetekhez mérném a célegyenesben hajrázó összegző szándékának igyekezetét.  Bár ebben benne van a velük néhány éve újra felvett kapcsolat is, az ezzel járó szép terveimmel a jobb sorsra érdemes Kusaly megsegítésére.

         Az a mai új generáció, amely a fentitől merőben különböző, lopakodó „világdiktatúrában” nevelkedett, anélkül, hogy ezt észlelte volna, most lép színre. És semmi jogom nincs azért vádolni őket, hogy gyanútlanul boldognak képzelik magukat. Boldogok mindazért, amit a civilizációs kényelem számukra felkínál, és a fogyasztói örömlét közepette eszükbe sem jut, hogy lehetne másként is. A korszerű globalizációs diktatúra – mindent elborítva – igyekszik még ennél is jobban elkápráztatni őket.

Közben azonban ügyesen elhelyezik gondolkodásukban az új félelmeket. A „píszí” védte klímarettegést, a visszatérő járványok fenyegető rémét, a migráció hamis szükségességét, a háborúk elkerülhetetlenségének tévhitét, és főleg a biztos identitást jelentő kapaszkodók lerombolására tett megannyi kísérletet.

Természetesen akkor, 61 évvel ezelőtt, és ma, 61 év után is vannak, akik ennél tágabb horizonttal bírva gondolkodtak, gondolkodnak. A tömeg azonban akkor, mint ma is, élte, éli életét egyik napról a másikra, és válik egyre védtelenebbé. A demokráciák világában pedig a rá gyakorolt hatásokra elvárható módon reagálva választ, és görgeti maga előtt a valójában kívülről ráerőltetett sorsát.

Közben a legerőteljesebb kapaszkodót jelentő hármas horgony, az Isten-haza-család ott található minden támadás középpontjában. És itt – keresztényekként – álljunk meg egy gondolatsornyit.

Áldás békesség! Így köszöntjük egymást anyaországi reformátusok, és: Békesség Istentől, szól az erdélyi társ. Mert hol áldás, ott békesség, s hol békesség, ott áldás! Ott velünk van Krisztus, aki dícsértessék!

A világ dolgait csak emberi kézzel irányítani próbálkozó erők okozta veszedelmek korát éljük. Meg kell tanulnunk saját, kisebb-nagyobb bajainkat is ennek ismeretében vizsgálni, és a Gondviselés segítségét kérve, ezt ismerve tervezni saját hozzájárulásunkat az ellenálláshoz.

Azok az erők éppen a sarkalatos pont, a békesség megbontásával akarják előidézni világunkban a teljes káoszt, mely szerintük meghozhatja számukra a teremtett világ, s benne az ember feletti teljes uralmat. Terveiket a gonosz szolgáiként irányítják. Nem véletlenül éljük ma a keresztényellenesség eddigi legveszedelmesebb korát.

Akadály vagyunk – a legnagyobb akadály – utópiájuk megvalósításának útján. Ezért a káoszkeltés alkalmazása, ezért a megosztottságok gerjesztése, a közösségi lénynek teremtett ember elmagányosítása (az a bizonyos atomizálás), de még saját fegyverünket, keresztényi viszonyulásunkat felebarátainkhoz is ellenünk fordítják, s fennen hirdetik, hogy ha keresztények vagyunk, mindent el kell fogadnunk.

A módszer megtévesztő és sokakat magával is ragad. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk.

Szép elképzelés, de veszedelmes. Mert közben azok, akiket „elfogadunk”, képletesen szólva – de sajnos már valóságos európai példák szerint is – fejünk felől bontják le templomainkat.

Így a magát hívőnek képzelő ember csalódottságok, érdeksérelmek, sértődöttségek vagy egyszerűen csak jól célzott külső behatások nyomán a keresztényellenes táborban találja magát, s ezt képes akár észre sem venni.

Mit tegyen hát a keresztény ember? Semmi mást, csupán azt, amit a Megváltó is tett. Megkülönböztetni a jót és a rosszat, megőrizni a szó igaz tartalmát, az igen legyen igen, s a nem pedig nem. Kiverni a kufárokat templomainkból és átadni a helyet a szegény asszony krajcárjait is értéken becsülő építkezésnek. (Kiemelés a szerk.-től.)

Egyházunk ugyanis, adott földi körülmények közt, az evangélium hirdetését végzi. Nemcsak azért vannak templomaink, iskoláink, hogy azok, akik részesültek a hit kegyelmében, oda gyűljenek össze, hanem azért is, hogy hirdessük az örömhírt! És hogy sokasodjunk!

A megosztás tehát nem véletlenül próbál egymással is szembeállítani és gondolkodásunkat elhomályosítva egy tetszetős tévhit szellemi gettójába zárni.

Manapság a sok, reánk erőltetett törésvonal közül a legfontosabb a neoliberális és a konzervatív, a nemzetközi és a nemzeti szellemiség között húzódik. Ez vált a leginkább felhasználható tereppé az ellenünk felvonuló erők számára.

A keresztény szellemiség és az Európát egykor felemelő keresztény kultúra, az Isten-haza-család hármas egységgel pedig ennek a törésvonalnak a mára már frontvonallá gerjesztése által került a támadások középpontjába. Ez egyszerre jelenti a kereszténység elleni harcot és az egyén identitástudatának lerombolására tett kísérletet is.

Mert legerősebb identitásunk maga a hit kapaszkodója, a mindent megoldó örömhír birtoklása. De az sem mindegy, hogy éppen ide születtünk, hogy valamiért, valahogy éppen magyarok vagyunk, s a nemzettudat ad újabb lökést az áldozatvállalásra és a veszedelmek felismerésére, a család pedig a teremtett világ fennmaradásának – esetünkben emberi – feladatát látja el, továbbélésünket biztosítja.

Világos, hogy ezek képezik mindennek az alapját, és az is, hogy aki isteni hatalmat kísért, az az alapokat támadja.

Ez tehát az a nagy egész, amelyben most el kell igazodnunk, s amely meghatározza legapróbb gondjaink, kérdőjeleink, tennivalóink mikéntjét is.

A társadalom-mérnökök gonoszra felesküdött sokasága identitás nélküli tömeget próbál előállítani. Akik még saját szemünkkel látunk, s arra nem bocsátottak hályogot, ellenállunk! Ez a körülöttünk levő világban már csupán egyénekben lelhető fel, bár nálunk, kivételes kegyelemként, még él tömegesebb, mondhatni országnyi ellenállás is. Nem véletlen, hogy ez milyen indulatokat gerjeszt odakint.

Az esély a sikerre kiszámíthatatlan. Ha viszont átadnánk magunkat az elvárt ideológiáknak és azok külső-belső zsoldosainak, bizonyára minden összeomlana. Hiszen, amennyiben elfogadnánk amit reánk erőltetnek, azzal elveszíthetnénk a teremtés pillanatában nekünk ajándékozott énünket. A „használatba vett” embertömegek szinte semmit nem jelentenének az uralkodó elit számára, csak éppen annyival lehetnénk többek, amennyire szükség mutatkozik. Bólogatásra, munkára és fogyasztásra programozható anyaggá válnánk.

Tehát vagy behódolunk és elveszünk, vagy megpróbáljuk akár az egy százaléknyi esélyt is érvényesíteni. Azt az egy százalékot, amelynek oldalán azonban olyan magasabb erőkkel vagyunk szövetségben, amelyek sikerünk reményét a végtelenig képesek növelni.

És itt térek vissza a 61 év előtt és után színre lépő generációk kérdőjeléhez.

Annak idején, a napi természetességgel ható teher alatt, erőktől duzzadó nemzedék nevelődött. Szinte magától, mindössze a nyomás hatására. Nem csupa gyémánt, de mégis kemény. Túlélésre képes, kivárásra is alkalmas.

Mi azonban a helyzet ma, amikor a kompresszió helyett éppen a dekompresszió veszedelmes eszköze nevel új nemzedékeket?

Itt és most merül fel a most lelépő, szívós, szikár generáció legvégső kötelessége: mindent megtenni, hogy a véget megelőző utolsó nagy erőfeszítéssel próbáljon hatni. Elsősorban példával és minden más lehetséges módon.

Nálunk erre Isten különös kegyelméből még van esély. És még van vezető erő! S mintha a folytonos negatív példákat emlegetők ellenére, akadna generációs fogékonyság is.

A történelem szaggatta országunk választott, és megpróbálja azt, amit a nagyobbak már kimondani sem mernek. A teremtés törvényei mentén tervezve lépeget előre és kinyújtja kezét, szövetségeseket keresve. Nem szégyelli Isten oltalmazó kegyelmének védelme alá helyezni magát, nem fogadja el a haza árulására tett kísérleteket, és letette voksát a megmaradás mellett, amikor minden erejével a család támogatására esküdött fel.

Sokan fanyalognak, amiért ezt oly gyakran hallani. Csakhogy vészhelyzetet élünk meg. Nagy erők próbálnak elgáncsolni, miközben maguk sem értik, mi a titka ellenállásunknak.

A titok pedig identitásunk mindenáron történő megőrzése. Ama hármas horgonyba való erős hittel történő kapaszkodás.

Advent, mint annyi év óta, ma is egybetereli égi és földi reményeinket, s ez így jó. Így – világ csodájára – talán megvalósulhat a Németh László-i tanács, és kovásznemzet lehetünk.

Ezért imádkozzunk advent heteiben, és várjuk erős hittel a megváltó születését!

Erőt adó adventet, áldott karácsonyt Mindnyájatoknak:                                                  

                                                                                                                     Szász István Tas, 2023. adventje előtt

Naplójegyzet: 2023. november 29.

ÚTBAN A MADÁCHI JÓSLATOK BETELJESÜLÉSE FELÉ?

Bárhol és bármikor kerül szóba mai helyzetünk, vagyis az, amit miniszterelnökünk a „veszélyek korának” nevezett, felbukkan a kérdés: a világban történteket látva hogyan létezhetnek még ma is ellenzéki szavazók? Ősrégi megállapítás: a tömegnek sokkal könnyebb elfogadni egy hatalmas, de világosan megfogalmazható hazugságot, mint egy tagadhatatlan, de bonyolult igazságot. A mai, nagyon egyszerű és átlátható igazságok miért versenyképtelenek a nyilvánvaló hazugságokkal szemben? Miért lehetséges az, hogy jelentős számú szavazó képes saját, legelemibb érdekei ellenében is a józan ésszel ellenkező irányba szavazni?

Ennek magyarázatául csakis a szubjektivitást oly változatos módon ébren tartani képes tényezők szolgálhatnak. Sokszor emlegetik a tömegek hosszú idő óta folyó „nevelését”, amit durván lebutításként is emlegetnek, de szerintem sajnos ennél jóval nagyobb szerepet kap az emberi gyarlóság gyakorlati alkalmazása, „használatba vétele”. A mai – leegyszerűsítve – baloldalinak, vagy balliberálisnak nevezett elitek erre jöttek rá. Mert létezik igény a gyűlölködésre, az ellenségképek keresésére, az irigységre, vagy az ezeknél kisebb horderejű egyéb gyarlóságokra, mint akár a pletyka ereje.

Ebben a pillanatban azonban elérkeztünk a neoliberális világ azon sarkalatos véleményének alapjához, miszerint a „plebsz” ostoba döntéseire alapozott tömegdemokrácia vezetése helyett a liberális elitek vezetőképességére van szükség, arra az erőre, amely nem tömegdemokráciában gondolkodik, hanem az egyéni szabadságjogok határainak folytonos tágításával kápráztatja el az erre fogékony egyedeket, és ez, összegződve, meghozhatja tömeges eredményét is, mégpedig azt a rejtegetett célt, hogy a neoliberális elit átvehesse a világuralmat.

Igen érdekes és ravaszul kidolgozott út vezet oda, ahol végül a hagyományos demokráciát felcserélnék a liberális elit uralmára. Annyira ravasz, hogy éppen a demokráciára hivatkoznak, miközben ellene ármánykodnak. Példával is élnek olykor, s a németeket emlegetik, ahol a demokratikus választás annak idején katasztrófához vezetett. Ami természetesen sok közül kiragadott és sajátos magyarázatait (lásd pl. az első világháborút /nem/lezáró békediktátumokat) mellőző felvetés.

Látszólag itt nagyot ugrottam a végcélt emlegetve, de akik ezt akarják, azok már rendelkeznek az odavezető út egyéb állomásainak terveivel. Ezek a tervek pedig a zavarkeltéshez vezető, identitásokat pusztító folyamatok generálásában testesülnek meg.

Erről az utóbbi időben már többet lehet hallani. Ismert hármas tétel az Isten-haza-család triptichon. A keresztény konzervatív választói réteg erejét ezek a kapaszkodók adják. Tehát ezeket kell felszámolnia annak, aki eme nagy akadályt le akarja gyűrni.

A legnagyobb veszélyt számukra a nemzettudat jelenti, de ettől nehezen elválasztható a transzcendenshez való viszonyunkat kifejező vallási tudat, az istenhit. Ezen tudati elemek ápolásának pedig fő menedéke a család, melyet a nemi tudat lebombázásával lehet legjobban veszélyeztetni.

Itt tart tehát ma a világ, amikor a pénzvilág nagyhatalmú urai látható módon egyre kevéssé rejtőzködve (ami azt jelentheti, hogy nagyon erősnek érzik magukat) támadnak reánk, s a múltat végképp eltörölni igyekezvén haladnak arra, ahol egy végső, nagy mesterséges zűrzavar közepette, a rendet és biztonságot kívánva, a kétségbeesett társadalmak elfogadják a neoliberális ideológiák hirdetőinek mindezt megígérő hatalmát maguk felett.

Csakhogy eme biztonság már nem a megszokott (sokáig európainak is nevezett) életmódunkat jelenti, hanem sokkal inkább hasonlatos a madáchi falanszter lélekpusztító fagyos csendjéhez, amely aztán elvezethet az eszkimó-jelenetig.

Ezért szól a veszélyek korában élő és keresztény-konzervatív értékeinek tudatában cselekvő rétegek számára az isteni szózatból a „küzdj”, és ennek erejét adja a „bízva bízzál”.

Mit is ünneplünk elég lanyha igyekezettel az idén?  Nos, ne feledjük, hogy van egy Madách 200 is!

                                                                                                                                                Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. augusztus 21.

GONDOLATOK LÁNC(HÍD)REAKCIÓJA

Szent István napjának szép estjén, a Budapesti Atlétikai Világbajnokság második napján, örömmel gyönyörködnék a most kétszeresen ünnepi tűzijátékban, amikor hirtelen felismerés hasít belém.

Gyönyörű fővárosunk jelképe, a Lánchíd, kizáratott a programból. Kivilágítása tiltva vagyon. Innen az agy keserves felforrásának nincs már akadálya. Hogyan történhet ilyesmi?

Természetesen – mindenkori „módszertanomnak” megfelelően – az alapokhoz nyúlok vissza. Hiszen annyit mondogattam, hogy megosztottságunk jelenleg legfontosabb törésvonala a nemzetben gondolkodók és az internacionalisták között húzódik.

Rögtön azonban arra is ráébredek, hogy ama internacionalisták még annak sem jók, hiszen nem internacionalista elkötelezettségük, még csak nem is nemzeti gondolkodásuk hiánya jelölte ki túlparti táborhelyüket, hanem a legközönségesebb érdek. Olykor meg – és ehhez szorosan társulva – a gyűlölet, mely tovább színesíti őket.

Fővárosunkban törpeségéből élő, sőt a szomorú jelek szerint ebből prosperáló, testi növésére büszke  törp tartja kezében a nemzeti érdek egy jelentős részét. Ha kicsivel is ténylegesen megnőne, elveszítené pozícióját. Erejének titka erőtlenségének hasznosítása. Olyan ez, mintha Liliput országában egy náluk is kisebb Gullivert látna magánál nagyobbnak a hamis szemüvegek viselésére nevelt sokaság.

Egy mozdulat elég lehetne a megvilágosodáshoz! De hol van ez a mozdulat?!

Az ál-Gulliver, kinek mindennemű kicsinysége napnál világosabb, egy ország, egy nemzet érdekei ellen hasznosítva végzi áldatlan tevékenységét. Ma, amikor a globalizáció törvényei szerint az országimázs oly fontossá vált, egyedülálló és megismételhetetlen pillanatban is képes mindent megtenni, hogy azt elszalasszuk.

Itt sejlik fel mögötte a nagy módszer. A metódus. A túlpart egyedüli találmánya. Ennek segítségével a nemzeti vezetéssel elért bárminő eredményt tűzzel-vassal kell akadályozni, mert ez a pártérdek, az pedig a liberális világ fősodrának zsoldjában csak erre képes.

Saját érdemet felmutatni nem tudván, az ellenlábas érdemeit próbálja legalább elkendőzni a világ és saját követőinek szemei elől, s ahol meg lehet, ott elgáncsolni. Egyetlen nagy ötletük három betűben foglaltatik: NEM. Mindenre csak nem.

Jelek szerint igyekezetük nem sikerült tökéletesen, mert az, ami a mesterséges függöny mögül kilóg, egymagában is elegendő a világ csodálatát elnyerni. Sőt , olykor szeretetét is.

A Magyarország kép befeketítése és annak fejre állítása minket megtisztelő erőfeszítésekre sarkallja a liberális világot. Trianon óta soha ennyi igyekezettel nem munkálkodtak ezen. Ismét fontosak lettünk.

Ál-Gulliverünk csak egy kis csavar, kis fogaskerekecske a nagy műben.

De a gyengeségére épített erő itt áll mellettünk egy választási év küszöbén.

Nagy vizsga lesz ez magyarok!

Néhány fénycsóva hiánya a hídról is lehet tehát figyelmeztető jel.

Naplójegyzet: 2023. augusztus 26.

VIGYÁZÓ SZEMÜNKET A CÉLRA FÜGGESZTVÉN

A hazánkat „scyllák és chraybdisek” közt vezető párt tábora nagy, széles, de nem egészen homogén. Mert vannak a kevesek, akik szerencsénkre a vezetők is, a polyticus doctusok, meg azok felkészült, jól kiválasztott csapata, van egy szélesedő értő, tudatos követői – immáron – tömeg, vannak a lelkes magyar szívűek és vannak a szerintük „ennél jobb nincs” táborából őket választók, no meg a minden párt körüli társutasok. Ez pedig így természetes, vagy pontosabban elkerülhetetlen, a jelen világunkban mai – trendi – életét élő társadalomban.

Igen! Mai életről beszélek, arról melyet O.V. tegnapi fogalmazásában a balliberális Góliát szelleme hat át, és mögötte építkezve küzd a változásért a konzervatív Dávid. Esetünkben – annak talán élén – magyar parittyájával.

Hogy kinek van igaza, az nemcsak a konzervatív józan ész (lehet akár elfogultság is), de ami ennél több: a természet törvényeinek ismeretében sem kétséges.

De győzhet-e az igazság, amely maga a valóság? Az a valóság, amely – ha ellene menetelünk –folyamatosan jön velünk szembe, és ezernyi jellel, bizonyítékkal emeli fel figyelmeztető ujját.

Mai megosztottságunk mégis sokkal inkább érzelmi alapon alakult. És számos törésvonalunkból a döntő a nemzeti és nemzetközi vagy internacionalista közt húzódik, s ez most nagyjából azonos a szuverenista és föderalista (globalista) köztivel, a nemzeti pedig természetesen az Isten-haza-családot is jelenti.

A két gondolkodásmód közt valódi elméleti igazságok húzzák meg a választóvonalat, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sokaság végül nem érzelmi alapon dönt. Ez pedig mindkét oldalon hasonlatos erővel hat, odaát szinte kizárólagosan, jó adag gyűlölettel fűszerezve.

A különbség csak annyi, amennyi jó és rossz döntés között lehet, akkor, amikor azt maga a jó és a rossz hozza meg. Mert ilyenkor áll elő ama - már bevallott - balliberális vélemény, mely szerint: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”. És ez valóban így van, hiszen a jó korlátok közt tartja érzelmek vezérelte indulatait is, míg a rossz ereje éppen korlátok nélküliségének hasznosításában áll.

Nagyon érdekes azonban, hogy a baloldal hamis propagandája, a jobboldal vélt, néha valós hibáit felhasználva, a törésvonalat átívelő hatással bír, s így meglepődünk, amikor stabil nemzeti gondolkodásúként ismert szavazók ismételgetik a bal jelszavait. Vagyis elhiszik azt minden valótlanságával, nagyításaival, csúsztatásaival együtt.

Ők állításuk szerint jobbító szándékkal, vagy csak keserűen, máskor akár – szintén túloldalról megfertőződve – horgadó indulattal mondják: ide szavazunk, de…

Hibát csak az nem követ el, aki nem tesz semmit, szokás mondani. Persze szerintem éppen ez a semmittevés lenne a legnagyobb hiba. De amikor rövid idő alatt többször is találkozok kiváló, velünk szavazó, elméleti tudás, műveltség és nemzeti elkötelezettség birtokában lévő értelmiségivel, , aki olyanokat hisz el, mint pl.: „tönkretették az országot”, vagy: „már Bulgária is megelőz” és „utolsók vagyunk a kontinensen” stb.,akkor kénytelen vagyok ezen elgondolkodni. Azok is ők, akik egyebek közt nem értik meg azt sem, hogy nyugati (lást Franciaország) példára, magyar kézbe kell venni bizonyos ágazatokat: energia, közszolgáltatás stb. A nemzeti tőke – biztonságot jelentő – növeléséről nem beszélve.  Ezeket pedig nem lehet lopásnak, vagy akár „csak” korrupciónak nevezni.

E találkozásaim és beszélgetéseim eredménye aztán a fenti, kissé talán zavarosan keresgélő gondolatmenet, amely tulajdonképpen nem vezetett biztos magyarázathoz, s felhorgad bennem a kérdés: vajon valóban ismerem-e a jelenség okait?

Annyi biztos, mindent el kell követni annak érdekében, hogy a nehezen érthető döntéseket minél világosabban magyarázzák el a választói tábornak.

Ez pedig maga is része a politika tudományának.

A bizonytalankodóknak azonban annyit mondhatok, hogy értsék meg: egy gátlástalan Góliáttal versengve nem lehet a mocsáron száraz lábbal átkelni. A kerülő út halálos lenne. Gátlástalan gólyalábakkal elrohannának mellettünk. Az óvatos „kerülgetés” tehát elkerülhetetlen. Ehhez kellene az okos megértés.

Szemünk előtt mindenkor a cél lebegjen, amely mindent nem szentesít, de oktalanságra se kényszeríthet.

Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. július 9.

TRIANON MÁSKÉNT

avagy lopakodó Trianon

Sokat kellene olvasnia erről a magyarnak, ha igazán meg akarná érteni, hiszen akkora információs vákuum, sőt tévhit-tömkeleg akadályozza társadalmunk jelentős részének tisztánlátását, amelynek következtében reménytelennek tűnik, hogy – amint illene – fél szavakból is értsük egymást, ha Trianonról beszélünk. Ehelyett inkább Trianon elfelejtésére bíztatnak, holott ez érthetetlenné tenné múltunk, jelenünk és jövőnk számos, és tőlünk független, de ránk erős hatással bíró jelenségét, ami pedig egyre lejjebb taszíthatna a nekünk szánt történelmi lejtőn.

Egy rövid fegyelemfelkeltő írásban tehát fel kell hagynom az ismeretek bővítésére tett igyekezettel, és úgy kell tennem mintha mégis valamennyien értenénk egymást azokból a történelmi eseményeket meghatározó szomorú, sőt rettenetes félszavakból.

Trianon ugyanis Magyarország felszámolására tett kísérlet volt. Mintha az első világháborút – céljai szolgálatába – kirobbantó korai globalizáció már sejtette volna, hogy az általa elképzelt új „szervezetben” majd ártó „góc” lehetünk.

Aztán a próbálkozás nem sikerült, és a halálra szánt, sőt már-már halottá nyilvánítottnak képzelt ország, s benne a magyar nemzet, életképesebbnek bizonyult a felszámolás kísérletének haszonélvezőinél.

Eltelt 100 esztendő és a szándékok nem változtak. A globalizációs henger gazdái még nagyobb lendülettel folytatják őrült terveik megvalósítását. És Magyarország ott található az útjukba állítható barikádok első sorában.

Mi más várható a leendő világkormányt tervező és annak vezetésére készülődő erőtől, mint egy felszámolásunkra tett újabb kísérlet, ezúttal korszerű – a félrevezetést is alkalmazó – módszerekkel.

Erről is szólnak az ismét előrántott migrációs tervek, sőt a jelek szerint annak kiemelt fejezetét képezzük. 

Annak az unió által ránk kényszeríteni próbált előírásai pedig veszedelmesebbek lehetnek Trianonnál. Mondhatnánk, hogy ez egy lopakodó Trianon. Ráadásul az ellene elvárható közös védekezést éppen az első Trianon átka akadályozza, mert igazságtalanságát – ki nem mondva – érző nyertes gyanakvása lehetetlenné teszi a közös védekezéshez nélkülözhetetlen bizalmat.

Hogy ez a terv miért jelentené nem is túlságosan hosszú távon eltűnésünket, arra példának itt vannak a nálunk erősebbek, akik jól látható módon már ráléptek erre az útra. Ennek megértéséhez pedig már elég a napi információk tárgyilagos számbavétele.

Csak néhány részlet az „elosztási mechanizmusból”:

- Maximum 4x8511 migráns/év „kapacitás” befogadása, a felső határ bővítésének jogával.

- Visszautasítás esetén 20 000 Euro/fő befizetése az uniónak, ami a valutaárfolyamtól függően 7,5 – 8 millió Ft. migránsonként.

- A migránsok számára migráns-gettónak is nevezhető, valójában azonban inkább üdülőtábor-szerű, nyitott, szabad mozgást biztosító, városnyi ellátóhely létesítése, valamint előírás szerinti fenntartása a határ közelében.

- A migránsokat eddig is befogadó országokból az általuk egy létszámot (?) meghaladó addig befogadottak egy részének kvótán felüli áttelepítése (természetesen a várható szelekcióval a kevés valamire is alkalmasat és veszélytelent tartva meg) Magyarországra is.

- Az unió által – azt nem véletlenül erőltetve – saját területen elvégzendő ügyintézés európai egészéből 28%-nak erre a kis országra kényszerítése (leginkább itt lóg ki a speciálisan nekünk szánt lóláb).

Mindezek nyilvánvaló módon rövid idő alatt élhetetlenné tennék hazánkat, majd gyors szaporodással városnyiból meghatározó tömeggé duzzadva, visszafordíthatatlanná válna e népességcserének nevezhető folyamat.

A költő olyan sírról beszélt mely nemzetet nyel el, s köré végső vigaszul könnyezve gyászoló más nemzeteket álmodott. Csakhogy itt nem egyszerűen egy sírról van szó, hanem bölcsőkkel és az azokat alkalmazó gonosz tervekkel nyelethetnének el, ráadásul a költő által sírunk köré képzelt „könnyezőkkel” együtt, a pillanatnyi helyzet adta sorrendben.

Ezt a második Trianont pedig – mint mondottam – az első Trianon neurózisa, vagy inkább pszichózisa teszi egyre nehezebben meggátolhatóvá a szövetségkötések akadályozásával.  Közbevetőleg: vajon ők, a bizalmatlanok, mit gondolnak erről, miközben éppen homogenizációs terveiket folytatják nagy igyekezettel, az egységes nemzetállamról képzelegve?

Mindezek fényében ne csodálkozzunk, hogy ebben a kényszerhelyzetben – Istennek hála – oly határozott NEMEKET juttat el kormányzatunk az örült terv végrehajtására „kitenyésztett”, a legújabban már „Alexibilis”, uniós vezetők füleihez. 

Naplójegyzet: 2023. június 30.

A NAGY KORDONBONTÁS

Kordonbontások évadján az ember akarva-akaratlanul is elmélkedni kezd azok mibenlétéről, és hamar ráébred, hogy milyen jelképes jelentősége van azoknak az emberiség életében. S ettől a pillanattól máris elvesztik fontosságukat a Karmelita vagy a Parlament körüli szelíd, szimbolikus akadályok, de még a Fehér Ház köré vont halálos tilalomgyűrű is. Mert kiderül, hogy az emberiség egész története során kordonok között élt.

Már a kezdetektől ott állt előtte a Teremtő által - akkor még csupán egy, de mindent jelenteni képes almafára korlátozott - láthatatlanságában is legszigorúbb tilalom, melynek értelmét és súlyát máig nem fogtuk fel.

Annál inkább ott munkál bennünk ama kordon ledöntésének vágya, ami tulajdonképpen a fejlődésünk hajnalán megjelent jó és rossz fogalmának határmezsgyéje, a Teremtő és a Gonosz közötti határ. A természet törvényei és az azok áthágására irányuló szándék határa. A „hajtsuk igánkba a természetet” és az „éljünk a természet nyújtotta csodás lehetőségekkel” közötti határ, és még cifrázhatnám.

Csakhogy van itt egy veszedelmes kordonbontási kísérlet, egy olyan, amely úgy ütközik az örök és fel nem ismert, vagy inkább tagadott törvénybe, hogy az végzetes lehet számunkra. Mindenkire!

Az egyedüli remény, hogy éppen ez a törvény vagy annak alkotója képes megálljt parancsolni. De lássuk sorjában.

Az emberi társadalom elkerülhetetlenül vette tudomásul: kordonokat kell állítania megmaradása, a közösség működése érdekében. Idők folyamán azonban az eredendő ősi bűn terhét hordozó ember nemcsak természetes kordonokat állított, hanem olyanokat is, amelyek károsak, hibásak voltak. Amelyek nem csupán élhető keretek közé akarták terelni a társadalmakat, hanem amelyek egyéni vagy csoportérdekeket szolgálva tovább rontottak, mégpedig paradox módon úgy, hogy értelmetlen, hibás, veszedelmes, önpusztító kordonokat emeltek. Építeni csak ilyen értelemben voltak képesek, mint a buldózer, amely a romokat maga előtt taszítva hoz létre akadályt.

Sokáig mondhattuk, hogy ezek a virtuális kordonok - például az osztályok közé emeltek: rabszolga és rabszolgatartó, feudális úr és jobbágy, tulajdonos és alkalmazott közé - a fejlődés elkerülhetetlen állomásai voltak. És talán az adott helyzetünkben így is volt ez rendjén. Ezért anakronisztikus ma, a pillanatnyi ideológiák követelményeit visszavetítve, ősi kordonok miatt neurotizálni nemzeteket.

Aztán a fejlődés során megjelent a liberalizmus, és elkezdte áldásos működését. A liberális szellem bontási munkára született. Kordont bontott, felszámolta a feudális csökevényeket, belemart a kapitalizmusba is, és úgy látszott, elvégezte a reá természetesen háruló feladatotok javát.

De, mint elszabadult robot, továbbhaladt, és rombolt és rombol, mert nem építésre született. Ma már eszközzé vált. Ugyanaz a gyarló ember próbálja csak azért is felfalni ama tiltott fa minden gyümölcsét. Nem csupán beleharap egy almába, hanem falja, zabálja, ott ropog a foga között.

És aztán, kordont húzva maga és a tömeg közé, el szeretné foglalni a Teremtő pozícióját. Ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. De ennek részleteiről a mindennapok történései során folyamatosan értekezünk.

Valószínűleg még számos zoknit fog elhasználni a kordonbontások egyik nagymestere, de a végeredmény számára siralmas lesz.

Addig azonban mi is sok könnyet fogunk még hullajtani. Higgyünk benne, hogy ezek a könnyek végül örömkönnyek lesznek.

És tegyünk is érte. Például állítsunk eléjük mi is szellemi kordonokat!

Naplójegyzet: 2023. június 13.

ALATTOMBAN

Többször emlegetett gondom az afrikai demográfiai robbanás és az európai lakosságcsere-terv veszedelmes párhuzamának felismerésével járó világos vélemények elhanyagolása.

            Az afrikai kontinens a civilizáció előnyei mellett megjelenő kétségtelen népesedési mellékhatásokat megelőző korszakban is nehezen tartotta el sokszázmilliós lakosságát. Következett azonban az egészségügyi fejlesztések nyújtotta lehetőségek terjedése és az ezzel járó hatalmas demográfiai robbanás. Ma már a lakosság kétszereződési idejét számolgatva milliárdokról esik szó. Ha ezt párhuzamba állítjuk a nagy lakosságcsere-tervvel és az ókori egyiptomi civilizáció kávébarna lakosságát célként emlegető elképzelésekkel, hátborzongató távlatok bontakoznak ki.

Az unió liberális túlereje a föderalizáció mellett a lakosságcserét is célként kezeli, csak az előbbivel ellentétben ezt nem emlegeti. Természetesen ettől függetlenül világos a terv, hiszen a migrációt minden áron támogatja, és minden cselt, ügyeskedést, csalást és hazugságot felhasznál arra, hogy ne fékeződjék le a folyamat. Ugyanakkor megakadályozná az esetleges kivételek „rossz példaként” jelentkező gócainak kialakulását. Itt természetesen magunkra gondolok.

Ha pedig az afrikai demográfiai bumm és a „hívogató politika” egymásra találnak, belátható időn belül elolvadhat Európa őslakosságának többsége ezen az Afrikához mérten félszigetnyi kontinensen. Vagyis az élet minden területén „afrikanizálódunk”.

Zárójelben – de fontosságának ismeretében – jelzem: ennek természetes velejárója lenne a kontinens iszlamizálódása.

Közben pedig végleg elvész az a képességünk, amely ma még talán alkalmassá tenne arra, hogy ott segítsünk, ahol a gond van.

Tehát senki sem lehet nyertes ebben a másfajta „háborúban”, akárcsak a szomszédunkban most zajló tényleges háború esetében.

Internetes adatokat nézegetve azt is látom, hogy minden ötödik afrikai HIV fertőzött. Erről sem esik szó a mindössze a felületen zajló migrációs vitákban.

Az uniós politika irányítói mindezzel bizonyára tisztában vannak, hiszen a józan paraszti ész is elég ennek felismeréséhez.

És mégis! Mégis mindent elkövetnek, és egyengetik a fenti katasztrófa bekövetkeztéhez vezető utat. Ebben az esetben felesleges tovább göngyölítenem a gondolatmenetet.

Az egyedüli utolsó perces megoldás az európai választók kezében van.

Az európai választók viszont nem kis mértékben tévhitek fogságában gondolkodnak. És ezeket a tévhiteket kik képesek hatékonyan terjeszteni?

Íme, amiért mértéktelenül felértékelődött a sajtó szerepe, a megvásárolt tollnokok gátlástalan tevékenysége. Ennek meglepő eredményességével találkozunk, ha „nyugati” vagy nyugatra szakadt honfitársakkal beszélgetünk.

Érdekes mérleget állíthat fel az élet. Egyik serpenyőben az önmagukat eladók, a másikban az igazságot bátran kimondani merészkedők. Előbbiek állandó pénzekkel ösztönözve, utóbbiak válogatott eszközökkel hátráltatva.

Ebből pedig még valami következik. Az egyes egyének felelőssége. Az elvakítottak felvilágosításának hálátlan, de elengedhetetlen aprómunkája. Mert, mint láthattuk, ez is egy alattomban folyó háború.

Szabó Dezsőt parafrazálva: minden európai felelős minden európaiért.

Egy évünk még van a szemek nyitogatására!

Naplójegyzet: 2023. június 3.

VEGYÜK VÉGRE TUDOMÁSUL, HOGY NEM ELÉG

A VILÁGOT MA IRÁNYÍTANI AKARÓ ERŐK KIRENDELT KÉPVISELŐIT EGYSZERŰEN LEHÜLYÉZNI, ÉS A VILÁG ŐRÜLTSÉGÉT EMLEGETNI!

TÖBBRŐL VAN SZÓ!

Nem elég, mert ennél sokkal többről van szó, s a veszedelem is nagyobb, mint amit puszta „hülyeségből” szabadíthatnának ránk. Vagyis e sokat hangoztatott becsmérlést egy ennél fontosabb magyarázattal kell felülírni, vagy kiegészíteni

A másik sűrűn elhangzó kijelentés, hogy „ez a világ megőrült”. Hallani ezt úton és útfélen, bárhol kezd beszélgetni két józan ember.

Pedig magától adódik a kérdés: valódi őrültség ez, avagy egy kikényszerített, tehát csupán őrültnek látszó, vagy őrületbe kergetett világban élve keressük helyünket, és küzdünk a normalitás megmentéséért? Hiszen az elszabadult, „ember alatti” viselkedésformák, sőt egy most kontúrozódó új létforma mögött nyilvánvalóan tudatos és évszázados távlatban építkező” irányító munka van.

Az is magától értetődő kérdés, hogy mi a cél, az ártó szándék mögött felsejlő igazi és legvéső ok?

Úgy érzem, a pénzügyi hatalmi „csúcs” e legfőbb eszközének felhalmozása során már túllépett az annak puszta birtoklására törekvés vágyán, vagy pontosabban elérkezettnek érezte az időt, hogy ama általunk sokáig nem ismert, vagy komolyan nem vett végső cél érdekében szerzett pénzügyi erejét most már hadba állítva, elindítsa a támadást a paradicsombéli sikeres megkísértés óta ismert ősi cél tényleges elérése felé.

Vagyis megpróbálnak kilépni Isten árnyékából, és nem pusztán elfoglalni a helyét, de saját hatalmuk sötét árnyékával akarják betakarni világunkat.

A hatalmas tévedés az, amikor saját nagyságuk – ez esetben igazán őrült – gondolatának kényszere alatt cselekednek, és nem veszik észre, az ember számára elérhető legmagasabb szint éppen Isten fényének árnyékában, Isten biztonságában, Isten szeretetének szárnya alatt van, és ha ezt meghazudtolva feljebb törekednek, az a legnagyobb mélyégbe taszítja vissza őket.

Ennek ismeretében pedig várható, hogy előbb vagy utóbb – amit eldönteni mi nem tudunk – a teremtés (tehát a természet) törvényeibe ütközvén, bekövetkezik a nagy zuhanás. Addig azonban mérhetetlen sok szenvedést fognak okozni az emberiségnek. Hogy aztán ez a sok szenvedés tisztítótűz gyanánt fog hatni vagy nem, az későbbi generációktól is függ.

Ez az oka annak, hogy a normalitást még értéknek tekintő többség, azokban, akik mint a pusztítás sötét angyalai ténykednek, valóban a Sátán megsokszorozódott jelenlétét érzi.

Bibliai időkben ezt sokkal egyszerűbb volt megérteni és elfogadni, de ha az azóta eltelt évezredek során lezajlott úgynevezett fejlődésünk oda vezetett, hogy idejét múlttá lett ez a definíció, kell-e más és korszerűbb megfogalmazása a gonosz jelenlétének? 

Nevezzük bárhogyan, a lényeg nem változik. A küzdelem folyik, és végveszély fenyegeti a világot.

Az ember azonban nehezen veszi ezt észre, és a sokaság jelentős része saját vesztébe rohanva élvezi a gyűlölet, a harag, az irigység, a hazugság és megannyi alantas emberi tulajdonság kibontakozására felkínált tér és lehetőség örömét.

Sötét perspektíva.

Felette azonban ott van az egyedül a hit kegyelme által észrevehető Isteni szeretet, minden sötét zugot bevilágítani képes fénye!

Naplójegyzet: 2023. január 22.

200 ÉVES A NEMZET IMÁDSÁGA

A reménytelenséget árasztó új év kezdetén, ám mégis reménykedve, kettőzött erővel száll a magasságba nemzeti himnuszunk, mert az a nemzet imádsága, a nemzet Miatyánkja, a ma már egyre világosabban látható módon egyedüli segítség felé repesve.

A nemzeti kultúra napján, Eperjes Károly zseniális verselemző estjén, istenes versekkel foglalkozik, a nagyfokú szuggesztív erővel, az ihletettség magaslataiból szinte a megszállottság állapotában és a hitelesség megkérdőjelezhetetlenségével tanító művész.

Gondolatokba merülve ballagok haza. 

Isten, haza, család! Eltéphetetlen egység, mint maga a Szentháromság.

Tudjuk, ezek vannak ma célkeresztben, s erről, aki nem közömbös vagy éppenséggel ellenérdekelt, naponta meggyőződhet.

A kereszténység a világ legelszántabban támadott vallása.

A haza a globális tervek fő ellensége, hiszen fogalma egybecseng a nemzetállammal. A közösségi ember ősi bevált keretével.

A család mindennek alapja, a földiek közül legfőbb kapaszkodónk, a közösségi lét alapeleme. S mindhárom identitásunk alapköve.

Viszont ez az identitás az, amely legfőbb akadálya mindannak, amit a most nagyon tévesen alkalmatlannak nevezett vezetők, valójában a globalizációs erők kiválasztott végrehajtói, elérni szándékoznak.

A kis „kovász” Magyarország próbál ellene tenni, jótékony erjesztéssel, szemek nyitogatásával, bátor példamutatással!

Szövetségeseket keresünk, de ebben ismét az újra meg újra jelentkező reánk kényszerített akadály, Trianon átka gátol. Természetes szövetségeseink nem tudják levetkőzni a túlnyerés okozta „nyertes pszichózist” és folyamatosan bizalmatlanok.

Egyetlen igaz szövetségesünket a magasságokban kereshetjük. Ott, ahová csak imáink szállnak fel, s azok közül is nagy közös imáink: himnuszaink. Hiszen előtte is voltak s vannak ma is megtartott, megtartó himnuszaink. A Boldogasszony anyánk éppen úgy, mint a Kilencvenedik zsoltár, de akár a ma már elfogadott Székely himnusz szintén a megmaradásért könyörög az Úrhoz.

Fel kell ismernünk, hogy a himnusz nemcsak egy vers, nem csupán egy dallam, hanem legfőbb könyörgésünk a legfőbb szövetségeshez, aki egyedül tud mindenre valóban igazságos megoldást.

Természetesen nem máról holnapra, de emberi ésszel is felmérhető időtávlatban igen.

Sokat írtam arról, hogy megmaradásunk földi záloga a nemzettudat, az az identitásforma, melyben ott van a szükséges áldozatkészség és egészséges veszélyérzet. Ezt kell a hit kősziklájára alapozni, melynek erejét a felszálló himnusz képes leginkább közvetíteni.

Nem régen temettük el Duray Miklóst. Pótolhatatlan példája az emberi tisztaságnak, az igaz magyarságnak. Megtisztelt barátságával. Valaha nagy élményem volt, amikor elsők közt csempészték be nekem Magyarországra a Kutyaszorítót, Duray ismert alapművét. Ennek bevezetőjét írta s viselte el annak következményeit Csoóri Sándor, a másik pótolhatatlan, Kapaszkodás a megmaradásért címmel.

A 2004. december 5. utáni esztendőkben sokat foglalkoztam ezzel a határokon inneniek – és mondjuk ki – nem kevés, határon túlról érkezett közös szégyenével. Duray Miklós aláírása is ott van azon az ezért kapott oklevélen, melynek közepében – meglepetésemre – saját versemmel találkozhattam.

Minden további magyarázkodás helyett, mellékelem ezt a rövid gondolatsort.

KILENCVENEDIK

Te benned bíztunk

eleitől fogva,

Boldogasszony Anyánk

régi nagy patrónánk

járt közbe nálad Urunk,

hogy áldd meg a magyart.

Ezer éve száll magasodba

az itt lenn fájdalmasan zengő

s ott fenn hallani remélt

himnuszok könyörgése.

És mi még itt vagyunk.

Megmaradtunk.

Közben pedig eltűnt mind,

ki nem talált könyörgő szóra

zengő, keserves himnuszra

az egyetlen csillag felé.

Most csak annyit adj Uram,

hogy felmérni legyünk képesek

megmaradásunk csodáját.

A SZILÁGYSÁGI HEPEHUPA ELFELEDETT MAGYAR ÉRTÉKEIBŐL

„Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.”

        Reményik Sándor: Kövek zsoltára 1929

Trianon átkos csapdája egész életünket fogságában tartja. Azét, akinek fáj, de tudtán kívül azét is, aki nem ismeri vagy feledni, feledtetni szándékozna. Történelmünk és kultúránk csodáinak a múlt ködébe vesző emlékeit egy internacionalista 40 év után a neoliberális kozmopolita szellem által érthetetlenül (vagy mégis érthetően?) uralt 30 újabb feledtette, s mára már akad jobb sorsra érdemes, de új szellemben nevelkedett történész is, aki mintha levetni szándékozná az elszakított területek magyar múltjának elhasznált gúnyáját. Közben észre sem veszi, hogyha ez sikerülne, pőrén állhatnánk a minket – éppen a védekezésünkkel együtt járó, de másokat is szolgáló szellemünk miatt – támadó világ szemei előtt. A múltat végképp eltörölni szelleme új változatában támad.

Erdély, s a nemzeti fejedelemség korától hozzá oly szorosan kapcsolódó Partium ezernyi csodával várja azt, aki erőt merítendő arra veszi útját valóságosan, vagy legalább gondolatban, olvasmányaiban. És ezek a látszólag halott kőbe, még élő kultúrába és emlékezetbe, s megannyi keservbe dobbanások nem szorultak kívül az ármány vonta határokon. Természetes egységük, természetes egységünket igazolja.  

Most ennek a régiónak a Szilágyság nevet viselő tájára, abban is a Tövishátra invitálom az olvasót. Mint olyan, aki 57 gyorsan elröppent évvel ezelőtt ott kezdte pályafutását, s mint olyan, ki egy ma is ott helytálló valódi őriző, Lugosi Dániel lelkipásztor uram segélykérő szavát meghallotta. Mondhatnám tehát, hogy e kiváló lelkipásztorral és egyházi levéltárossal együtt hívom meg olvasóinkat, hiszen a látogatáshoz elengedhetetlen hiteles anyag fellelése és a megmaradáshoz szükséges reménység, valamint azt építő fantázia terén is nélkülözhetetlen társunk és kísérőnk ő.

A Tövisháton, csodálatos természeti környezetben megbújó Kusaly kisközséget 1962. november elsején láttam meg. Odavezető út nem létezett. Semmiféle út! Kifelé a tavaszi első keréknyom jelölte az irányt a legközelebbi faluig, Goroszlóig, s onnan szétszórt kövekkel vegyesen sáros folytatást követően egy makadám-útra érkezhettünk, hogy aztán azon, vagy a párhuzamos vicinális vasútvonalat is felhasználva a Kusalytól 20 kilométerre levő (akkor még igen jelentős magyar közösséggel bíró) Zilah városába juthassunk. A gépkocsiforgalom ismeretlen fogalom lévén, az év jelentős részében a gumicsizma avanzsált valódi közlekedési eszközzé, megtoldva némi „saját erővel”.

Méltatlan helyzete volt ez ennek a valaha virágzó mezővárosnak és vásártartó központnak, amelynek a nyomait a régészek fel tudnák tárni, hiszen a XVIII. században még ismertek voltak a vár maradványai is, vásártartó központja, a vásár mezeje pedig a közvetlenül szomszédos mai Szilágyerked község területén volt.

Neve először 1345-ben bukkan fel Kusal formában. Aztán alakváltoztatásokat követően 1591-ben már Kusalj-, Kussally-, Kusaj-t olvashatunk. Szakemberek szerint a név a Kősalj-ból származhat.

Ma a református magyar közösség lélekszáma mindössze 165 fő, ami kevesebb mint fele a lakosságnak. A református lelkipásztorok sorát 1614-től pontosan ismerjük, de ezt megelőző évszázadokból, még az 1400-as évek elejéről, a magyarországi ferencesek első lépéseinek megszentelt és a ma is álló templom formájában egyedül fennmaradt emlékhelye.

Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy körülötte, egy 3-5 kilométeres sugarú körben több mint 5000 magyar él hat – döntő többségében magyar – községben. Diósad, Szilágyerked, Mocsolya, Szilágysámson, Szilágyballa és Goroszló ölelik körül a kisded, vegyessé vált települést, de 20 kilométerre tőle van az egykor magyar város: Zilah a maradék 11000 magyarjával és ellenkező irányban hasonló távolságra a magyar többségét megőrzött Sarmaság 4000 magyarja, illetve harmadik irányban Hadad, a szintén többségi 700 magyarral.

A települést ma már aszfaltút szolgálja, amely a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő kitűnő műútnak a Sarmaság-Zilah közti szakaszából Goroszlónál Hadad felé leágazó mellékútja. Mondhatjuk tehát, hogy egy 20 000 főnél nagyobb lélekszámú magyarlakta régió kellős közepén áll az ősi település.

Természeti környezete gyönyörű!

Történelmi múltja Kusalyt méltán avathatná nevezetes emlékhellyé, ha a közvélemény és a kulturális, vallási vagy akár sport turizmus is jobban felismerné előnyeit. De az említett szélesebb magyar közösség támogatása egymagában elegendő cél lenne ahhoz, hogy értékeinek megőrzésével és lehetőségeinek kihasználását támogatva hozzájáruljunk valamivel a környék – pl. a horvátországi magyarokét meghaladó számú – magyarságának helyben maradásához.

Mindenekelőtt azonban foglaljuk össze röviden vizsgálódásaink színhelyének történetét.

A település keletkezése és felvirágzása a Jakcs család nevéhez szorosan kapcsolódik. A templom kőpadozata alatt ma is többen nyugszanak az egykor kihalt jeles famíliából.

Lugosi Dániel, aki egyházi levéltárosként dokumentumokkal is rendelkezik, a következőket idézi a templommal kapcsolatban, melyet „…a Jakcs család tagjai a Szentlélek nevében és tiszteletére Kusaly faluban építettek, az eclesiával, czinteremmel, toronnyal, haranggal, kolostorral, hálószobával és más helyiségekkel együtt.” A kolostor közelében apácakolostor is működött. Az építkezésére kiadott rendelet pillanatában a kusalyi Jakcs testvérek létesítménye 1422-ben már készen várja a betelepülő szerzeteseket. Így ez az egy évtized alatt felépült első négy ferences központ közt (Gyula 1420, Ozora 1423, Marosfelfalu 1427) is feltehetően elsőként készült el, hiszen 22-ben már várja lakóit. És ez az egyetlen, amely még áll!

Lugosi tiszteletes uram gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy: „ A Jakcs család felemelkedése Zsigmond király uralkodásának idejére tehető (1387-1437). 1388-ban Jakcs György királyi kincstárnok. Dénes előbb váradi kanonok, 1427-től váradi püspök 1435-ig. Jakcs Mihály 1414-ben erdélyi vajda, László Szatmár vármegye főispánja. A Zsigmond halálát követő évtizedekben a család tagjai több ízben viselik az erdélyi vajdai tisztséget. A család férfiágon 1585-ben hal ki. Birtokaik egy része már a XVI. században a Drágffyak kezébe kerül. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy az utolsó Jakcsok Szapolyai János párthívei lehettek, I. Ferdinánddal szemben (…).

A kusalyi Jakcsok képviselője 1555-ben Ilosvay Bernát, kérdéses, hogy rokoni kapcsolatban állhatott Ilosvai Selymes Péterrel.”

Ottani munkám idején arról is hallottam kolozsvári levéltárosoktól, hogy Kusaly, az egykori mezőváros (vásártartási joga Nagy Lajostól származik 1353-ból) a Jakcsok idején országos gyűléseknek is helyet adott. Ez a Jakcs vajdák idején érthető is lehetett.

Aztán a Jakcs család kihalása után elkezdődött a település hanyatlása. Az 1556-ban bekövetkező tömeges áttéréssel magyarázható, hogy a ferencesek ekkor javaikat is kimentve távoztak Kusalyból.

Az Isten háza ezt követően református kézben élte életet, és ennek kapcsán vált irodalomtörténetünk nevezetes emlékhelyévé, hiszen Ilosvai Selymes Péter (aki, mint jeleztük, nem kizárt, hogy Jakcs rokonság) 1570 körül „Kusalkőn” minden bizonnyal református tanítóként, saját szavai alapján e templomkert somfája alatt  fejezte be Ptolemaeus király históriáját, és Arany János szerint Ilosvai Toldija ugyancsak e fa árnyékában születhetett.

De másik irodalomtörténeti jelentősége is van a helynek, ugyanis éppen a közepén áll annak a tenyérnyi területnek, amelyen az ősi Ody (Od-Ad) család három ágra szakadása történik, mégpedig a Had-ad-i, Diós-ad-i és Haraklány-i ágakra. E három település ölelésében van vizsgálódásunk kis falva.  A jóval nagyobb, s máig magyar Diósad éppenséggel közvetlen mellette található.

A családfa pontos ismertetését legutóbb Czeizel Endre adta. Ady nem véletlenül írta, hogy:

„Jó Ilosvai Selymes Péter

Néha-néha úgy-úgy szeretnék

Elborozgatni őkelmével.”

A templom gótikus mennyezete 1600-ban omlott be, és ezt követően a falak 150 évig dacoltak az időjárással. Úgy tartják, hogy közepén diófa nőtt ki, amelyből az újjáépítést követően úrasztala készült.

A kazettás mennyezet és az épületegyüttes is a református hagyományoknak megfelelve született újjá 1796-98 között. Szamárhátas gótikus bejárata különösen szép.

A harangláb igen rossz állapotban szolgálja az Isten dicsőségére 1855-ben öntött 140 kilós harangot. Mellette még áll az 1882-ben épült iskolaház.

Mai úrasztala 1823-ból származik. A jelenleg működésképtelen orgonát a szomszédos Diósad egyházközségétől 1869-ben vették. Szerény, de érdekes egyházi tárgyakból álló gyűjtemény is maradt a gyülekezetre.

A templom ma első kategóriás műemlék, műemléki feltárása megtörtént.

Megtanulhattuk, hogy műemlékeink és történelmi, egyházi vagy kulturális emlékhelyeink megmentése akkor biztosított, ha funkcióval is rendelkeznek, tehát élő helyszínek.

Ennek jegyében gondolkodva tudjuk elképzelni e katolikus, református és irodalomtörténeti szempontból is jelentős helyszín helyreállításának és hasznosításának tervét.

A fennmaradt építészeti emlékek mellett ennek igen fontos alapját jelenti Lugosi Dániel tiszteletes kitartó őrizői szelleme, hiszen bár távozhatott volna sokkal kényelmesebb környezetbe és jobb körülmények közé, ő helyben maradt és kitartóan küzd a magyar történelem e szép és fontos emlékének megőrzéséért.

Ha sikerül támogatást nyerni, akkor a feladatok sorrendje talán ez lehet:

1.     A harangláb gyors helyreállítása.

2.     A saját erőből kialakított imaterem rendbetétele és a lelkészi lak további helyreállítása.

3.     A templom műemléki helyreállításához szükséges komolyabb segítség elnyerése.

4.     Egy kisebb irodalmi és egyházi emlékhely kialakítása a régi iskolából, vagy amennyiben az már nem restaurálható, akkor annak helyén.

5.     Ifjúsági tábor vagy művészi, irodalmi alkotótábor létrehozása az immár jó minőségű úttal rendelkező és nagyon szép természeti környezettel bíró, egyházi tulajdonban levő 2,3 hektáron.

Ezek csupán az első ötletek, de egy alaposabban előkészített anyagban kiváló lelkipásztorunk mindent pontosan leír és megindokol, és természetesen a lehetőségek szerint sok más hasznos ötlet is segíthet abban, hogy Trianon évfordulóján egy újabb elszakított magyar emlékhely kerüljön fel a nemzeti ismeret és önismeret tárának térképére, segítvén és erősítvén a kárpát-medencei összmagyar nemzettudat újjáélesztésének nélkülözhetetlen folyamatát.

Az út legelején állunk, az első tétova lépést most tettük meg, de ne feledkezzünk el arról, hogy eddig is áldozatos éveket kellett megélnie elődeinknek s elsősorban a visszaszerzés és felkutatás nehéz munkáját elvégző Lugosi Dánielnek. Mi, akik kényelmesen élünk anyaországi otthonainkban és távolról figyeljük az elszakítottak küzdelmeit, nehezen tudjuk felmérni ezeknek a teljesítményeknek a súlyát, jelentőségét, példaértékét. Őreá is nagyon illenek Albrecht Dezső Hitel főszerkesztő 1935-ben leírt szavai:

„Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. (…). Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezető szerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

          Mellettük a helyünk! A még álló templomfalak köveinek Reményik Sándor által megérzett együttes „templom-dobbanása” legyen példa egy közös megmentő szívdobbanásra.

M E G H Í V Ó :   Kusaly600-Meghivo.pdf          Ilosvai Selymes Péter szobor avatása

KÖSZÖNTŐ BESZÉD: Kusalyi_beszed.docx