Szász István Tas
2021. április 27.
TILOSBA TÉVEDŐ GONDOLATOK
A karanténi élet mozdulatlanságát oldandó, napi
kilométereimet rovom. Még erdélyi múltamból magammal hozott szokás szerint
figyelek mindenre, ami akár csak aprócska fejlődést jelent a magyar ugaron.
Erre volt most éppen helyi alkalom, hiszen szépséges
sétány- és bicikliút épült a Duna-parton, határidőre, jó minőségben.
Első pillanatától figyeltem a munkát, zavart, ha lapátra
támaszkodó szobormerev munkást láttam, s méterről méterre örvendtem a
haladásnak. Most pedig – mint magam is tulajdonos – mintegy átveszem, bejárom a
kész szakaszt.
És mit látok? Az átvétel valóban folyamatban van. Az
eldobált csikkek napról napra szaporodnak, imitt-amott megjelennek a
papírzsebkendők, sőt leharcolt maszk is akad már. A kutyák nyomairól nem is
szólva.
És ekkor rettentő kifejezés ötlik fel bennem.
„Proletarizálódunk”!
Az „átkos” nevet viselő korszakban felnőtt
osztályellenség neveltetési csökevényei máris működésbe lépnek. Használható-e
ez a kifejezés?
Ugyanis, ha a történelemben visszapillantunk, a „proli”
szónak volt pejoratív és fordított jelentése is. Persze ez megtörtént a
„paraszttal” is. Erdélyi mezőgazdász családomban a paraszt szó szépen szólt,
ide érkezvén viszont még a kabaréban is csúfolódásra használják, a vidéki
cigányság (újabb tilalom!) meg a magyart helyettesíti vele.
De hogyan is élt a köztudatban ez a proli, meg éhes
proletár, no meg a proletariátus? A népi
demokráciával, amely akkori viszonylatban a demokrácia egy fajtájaként
uralkodott (ma már van liberális meg illiberális) nem volt ellentétes az, hogy
proletár diktatúra? Diktatúra a demokráciában? S jaj, mi nem jut most eszembe:
jogállamiság felfüggesztése a jogállamiság helyreállításáért?
A Hitel folyóirat több jeles szerzője is szól a
proletarizálódásról, mint a magyar társadalom sajnálatos folyamatáról.
A gyökerek még az 1848-as jobbágyfelszabadításig érnek,
amikor a keletkezett kis parasztgazdaságok jelentős része éppen abban az időben
vált életképtelenné, amikor, főleg a kiegyezést követően, az iparosítás vett
nagy lendületet. A hagyományos és rendtartó magyar falu lakói városba
kényszerülve, gyökereiket vesztve lettek a kapitalizmus valóban kegyetlen
világának áldozatai. És a zuhanás elkerülhetetlenné vált. Ezekből a tömegekből
tudott 1919 rekrutálni magának immáron készre silányított proletárokat. Ez volt
a proletarizálódás első hulláma. A sok tudással és szilárd hagyománnyal
rendelkező magyar paraszt a korszak által nem eléggé értékelt szintről süllyedt
azóta sem kellőképpen felmért mélységekbe.
Mellesleg itt nem árt azt is tudni, hogy ennek és sok más
történelmi folyamat együtthatásának következményeként, a magyar birtokos réteg
tagjai is nagyszámban mentek tönkre, és Erdélyben ez adott lehetőséget arra,
hogy az állítólagos legsötétebb nemzetiségi elnyomás évtizedeiben, a román
bankok és az ortodox egyház közös munkája nyomán, a magyar földek román kézre
kerüljenek. Minden más és ezzel ellenkező állítással szemben, már az első
világháború előtt az erdélyi földtulajdonlás nemzetiségi szempontból tökéletes
egyensúlyban volt. A Trianont követő és állítólagosan igazságot tenni óhajtó
román királyi földreform indokolatlan és súlyosan célzott megtervezése
ismeretes.
Na de ne kalandozzunk ilyen messzire, hiszen a
cigarettacsikkektől indulva jutottunk már megint Trianonig (mert hát az az alfa
és az omega).
Szóval, az átkosban nevelkedett nagyon óvatosan bánik a
proli szóval, attól fél, hogy sért vele valakit, pedig ma már ilyen aligha van.
Van viszont lumpenproli, és van olyan alsó-középosztálybeli réteg, amelynek
igényei valóban a proletarizálódás jeleit mutatják, miközben életszínvonaluknak
és lehetőségeiknek ehhez semmi köze nincsen.
Kellően el nem ítélhető módon én ide sorolom a
csikkdobálókat! Még akkor is, amikor valóságos kultusza van annak, hogy milyen
hanyag eleganciával kell azt például a basszust dübörgő személygépkocsi
letekert ablakán át kipöckölni.
De ha eme ingoványossá tett területre tévedtünk, a már
lerágott csont „cigány” szón túllépve, lássuk csak a „négert”, hiszen már
építik derék érzékenyítők bennünk a kisebbségi érzést, azért, mert fehér bőrünk
egykori gyarmattartók bőrszínére hajaz (vagy bőröz). Mint rémisztő
képződmények, fehéren kereszténykedve (sőt magyarkodva) miként viszonyulhatunk
eme bűnös öt betűhöz?
Ha megpróbálom kiiktatni szókészletünkből, hamarosan
kiderül, hogy „a múltat végképp eltörölni” mennyire fontos eszköz ennek
megvalósításához. Mert mi lesz enélkül Karinthyval, aki így szól vidám
pillanatában: „De Áfrikában fú az
ántipasszát. És négerek masszálnak pántlimasszát”. Még némi gunyoros
lebecsülés is kicseng e bűnös sorokból. De
már emlegették a cukrászat dilemmáját a „négercsókkal”. És van ennél is
nehezebb helyzet. Ugyanis milyen színű lesz az, ami négerbarna? Na meg a
„szerecsen”, a talán a szaracénból született szó, az engedélyezett? Vagy más
nevet kell adni a szerecsendiónak is? A szép új világ íme így szerre csen el
szépséges szókincsünkből és kényszerít olyan körülírásokra, amelyek maradi
gondolkodású kortársaim számára képtelenségnek tűnnek.
Persze a megoldás adott, hiszen kihalásos alapon
megszűnhet a tagadásnak ez a rémisztő képződményekből álló rétege, amely
ráadásul keresztény is. Vagy mégsem?
Utódai is átok alatt maradva, változatos, kerülőutakon alkalmazott
ivartalanítással fognak kihalni?
A nyájas olvasó bocsássa meg nekem, ha elkeseredésemben
ennyire eltévelyedtem a tilosban. Remélem, hogy egy áhított, majdani valódi
jogállam nem fog kitagadni polgárainak sorából. Vagy még utólag is végképp
eltöröl ott, a hant alatt?
****************************************
SORSVÁLLALÁS
„Nagy időkhöz nagy nemzedék
kell”, mondta a „Magyarok Püspöke”, Márton Áron, és ez a szikár figyelmeztetés
Istennek hála ma már egyre ismertebb.
Ama „Nagy idő” elérkezett! De van-e „Nagy nemzedék”?
Ha a nagy idők társadalmi-politikai-gazdasági tektonikus
erőinek világot rengető erőfeszítéseit látjuk s köröttünk – mint a boszorkányok
kopár hegyén – gyülekezik az éjféli óra ütéseire váró gonoszok hada, ott horgad
a hatalmas kérdőjel, van-e hozzá méltó nagy nemzedék?
A nagy idők nagy gonoszai a maguk gonoszságában, valóban
nagyok. Az ezt kiszolgáló és hasznát leső sokaság annál inkább sugározza a
kicsinynél is kicsinyebb képet magáról.
Ki lehet hát a „Nagy nemzedék”?
A válasz kényes, veszedelmes, támadható, akár ki is
nevethető. Mert hiába keressük, bármerre is nézünk. Magunknak kell eme nehéz
felelősséget vállunkra venni. Soha nem volt fontosabb Széchenyi felszólítása:
„Merjünk nagyok lenni”, soha nem volt időszerűbb Teleki Pál ezt a hogyannal is
kiegészítő üzenete: „Merjünk magyarok lenni”.
Erdély a Trianon utáni saját nagy idejét megélve
kibontakozott lelkiismereti tusája a maga három rövid mondatával napjainkra is magában
foglalja a kérdést és a választ, sőt az irányt.
Makkai Sándor így indít: „Nem lehet”, Reményik Sándor
folytatja, s szól: „Lehet, mert kell”, majd Albrecht Dezső előre mutatva
tanácsol: „Ahogy lehet”.
Ők nagy időt éltek meg és nagy nemzedékké nőttek fel a
legnagyobb mélységekből. A nemzettudatot ápoló erdélyi gondolat a mai napig belőlük
táplálkozik.
Nem! Nem önhittség ennek vállalása, nem is esztelenség,
hanem egyedüli kiút!
Az összmagyar értelmiség nemzetben, nemzetként
megmaradásban gondolkodó részének fel kell vennie a keresztet. Lábunk alatt
sok-sok nemzedék nagyjainak csonthalmaival magunkénak tudhatjuk a sziklánál is
szilárdabb alapot. Nem homokra építkezünk.
Nos, ennek a SORSVÁLLALÁSNAK a napjaiban kellett döntenie
sokunknak és sok mindenről.
Esetünkben e lapnak az elindulását is bölcs megfontoltsággal,
mindent elrontani képes indulatoktól mentesen kellett átgondolni.
A sikerhez nélkülözhetetlen nemzettudat alapeleme az
áldozatvállalás, a személyes érdek, sérelem, gond, aggodalom mellőzése. De
része az egészséges veszélyérzet is!
Ma ezzel kell hozzáadnunk a nagy egészhez azt a saját
részt, amely most nem válhat sekélyes gondolatok, netán a harag vagy bosszú
eszközévé. Mindenki tegye a maga dolgát ott, ahol úgy érzi, hogy a
leghasznosabb. Ha úgy gondolja a kisközösségek erősítésével, ha meg úgy, hogy
sorsunk nagyobb kihívásaihoz akar erőt sugallani, akkor járja ezt a nehezebb
utat.
Egyre gyakrabban hangzik el a figyelmeztetés 2022
előrelátható veszedelméről. Gondolkodni, információt feldolgozni képes elme
számára ennek realitása világos.
Nagyon okos emberek értekeznek arról is, hogy ilyen a világ
sora. Jó és rossz, építő és romboló, a gond által építkezésre nevelt és a
gondtalanság lazaságában vígan (netán megszállottan) romboló rövidebb-hosszabb
korszakok vagy nemzedékek követik egymást. Most tehát egy új periódus
következik, amelyben a rombolás kerül előtérbe. Sebaj, aztán „még jőni fog egy
jobb kor”, és ismét az építőké lesz a jövő. Dolgozhatnak is majd rogyásig, lesz
mit építeniük a rombolás után.
Törvényszerűnek kell ennek lennie? Szabálynak
tekinthető-e és bele kell nyugodnunk abba, hogy a generációk által felhalmozott
eredmények, anyagiak és szellemi vagy lelki természetűek egyaránt,
megsemmisülhetnek, s aztán majd…. és tovább is így felváltva, egy történelmi
hullámvasút mintájára?
Van-e módja az embernek ezt az örökösen ismétlődő görbét
kiegyenesíteni és a rombolás negatív hullámát kiküszöbölve egyenletesen
emelkedő folyamattá módosítani?
Vagy igen, vagy nem. De ha félretesszük a világperspektívák
feszegetésének kényszerű gondolatát és csak magunkra koncentrálunk,
megállapíthatjuk, hogy akár így van, akár nem, ez egy olyan pillanat, amikor
1100 éves történetünk folyamán először kísért a biztos eltűnés réme. És ennek
egészen pontos és jól előrelátható menete (sőt egyre gyakrabban nyilvánosságra
kerülő terve) cáfolhatatlan. Ami pedig a legrosszabb, ha ez bekövetkezik, akkor
visszafordíthatatlan lehet. Nincs visszatérés a kiindulási ponthoz. Utána csak
valami egészen más következhet, építő és romboló számára egyaránt rossz.
2022 tehát erről fog szólni!
Akarva-akaratlanul, de az esélyeket folyton figyeljük.
Közvéleménykutatások történnek, amelyek lehetnek pontosak, vagy hátsó
szándékoktól vezéreltek, de hatással vannak ránk, és természetesen minden
választópolgárra. Arra a választópolgárra, aki tapasztalat szerint, az oktatás
céltudatos vagy spontán eredménytelensége nyomán, egészen elképesztő
tájékozatlanságról – nevezzük nevén: tudatlanságról – tesz tanúbizonyságot. Ha
a korcsoportokat összevetjük, a romlás menete jól észlelhető, és az egyre
fiatalabb generációknál lefelé haladva vizsgálódván, olykor megdöbbentő
méreteket ölt.
Olyan új választók dönthetik majd el előző száz nemzedék
vérrel és verítékkel létrehozott, hatalmas értékeket felhalmozva felépített
országának, s benne nemzetének sorsát, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mit
cselekednek.
Azok a
rontó erők viszont, amelyek a hagyományos világot romboló külső szándékok
transzmissziós szíját képezik befelé, tudják, hogy mit tesznek. Ők éppen ezekre
a tömegekre alapoznak. Ráadásul a választóknak – mint valamennyiünknek – vannak
gyengéi, negatívumai, rossz oldalai, gyarlóságai. Nos, a rombolás módszere a
tudatlanság és félreinformáltság mellett éppen eme tulajdonságoknak a
kihasználására épít.
Ezek ellen pedig ott áll egy világosan látó, áldozatra
kész, de önmagát éppen ezért korlátozni képes és akaró véderő. Csakhogy annak
minden hátrányával: az erkölcsi korlátok betartásával, az áldozatvállalással,
toleranciával, becsülettel. A könnyebbik utat járó pusztítók felé tehát több
mint lejtős a versenypálya. És mégis-mégis meg kell próbálni felnőni a
feladathoz! Azt sem felejtve, hogy a magyar gondot magyar módon kell megoldani.
Mert magyarok vagyunk és azok is szeretnénk maradni!
Méreteitől és okaitól vagy igazságától függetlenül adva
van a két részre szakadt magyar társadalom. A nemzeti konzervatív oldal és az
internacionalista, a szuverenista és föderalista, vagy tévesen jobb és bal. Maradék
országunk azonban csak egy van.
Ha az internacionalisták teszik magukévá, annak minden
most itt nem taglalandó borzalmától eltekintve, belátható történelmi idő alatt beleolvadunk
a nagy kohóba. Eltűnünk!
Ha a nemzeti oldal akarata érvényesül, akkor megmarad
Magyarország, s benne egyforma jogokkal élheti életét az, aki magyarnak akart
maradni és az is, aki világpolgárként érzi jól magát. Utóbbit ebben itt senki
nem fogja befolyásolni. Hacsak annak a világnak a rohamos változása nem tereli
vissza érte is szenvedett közös őseink eredeti pályájára.
Itt tartunk most, alig több mint egy évvel a korszak
pozsonyi csatája előtt. Akkor, 907-ben eldőlt, hogy minden túlerő és látszat
ellenére van jövőnk, megmaradunk.
2022 ismét cselekvő válasz elé állít.
De érti-e ezt a nemzet legalább fele?
Tudják-e, hogy itt valóban a lenni, vagy nem lenni a
kérdés?
Sajnos, a demokrácia, amelynél jobbat még nem találtak
ki, ilyen törékeny, ilyen furcsaságokat tartogat számunkra. Életveszélyes
furcsaságokat.
Miközben egy előre megásott sír körül emelt fővel
jövünk-megyünk, vegyük észre, hogy kiéhezett fenevadak és jól elhelyezett
banánhéjak közt lépegetünk.
Íme, miért szükséges most felvállalni a SORSUNKAT!
Leányfalu, 2021. február 12.
************************************************
2021. január 20.
ÚJRA MEG ÚJRA
Özönével olvassuk a cikkeket, tudósításokat,
tanulmányokat, förmedvényeket és nyavalygásokat, meg nézzük a mindenféle
színvonalú, különböző terjedelmű és hitelességű videókat.
Olvasunk, nézünk, csodálkozunk, bosszankodunk,
nekikeseredünk, elbizonytalanodunk és reménykedünk. Imádkozunk!
Mindez - az események követésének igényén túl- mondhatni felesleges, mert már régen tudjuk
miről van szó.
Mi több, most is feleslegesen jegyzetelgetek, ugyanis többször
és több formában leírtam.
Minden, ami a világban, Amerikában, az unióban vagy
nálunk zajlik, egy helyről és egy céllal történik. A mérhetetlen pénzhatalommal
rendelkező és immáron isteni magaslatokba repülni óhajtó, vagy talán magát már
ott is érző ERŐ, melynek a „píszi” szorításában annyi neve van, világhatalomra
törekszik.
Ez az utópia már sokszor megpróbált utat törni magának,
és több formában. Mindannyiszor csonthalmokat hagyott maga mögött és
nemzedékeket tett tönkre. Mindannyiszor belebukott.
Most kissé módosított alakban, de az eddigieknél
nagyságrendekkel jobb „felszereltséggel” készül ugyanarra.
Nem véletlen, hogy az egyes próbálkozások között annyira
hasonlítanak a módszerek, bár a felületes szemlélőt képesek megtéveszteni. Mint
minden esteben, szavakban most is az „emberiség” javát szolgálják. Próbálkozásuk
jelentős sikereket ért el, és a világ nagy régióiban áll győzelemre.
Ezt szolgálja nálunk a belső – öngyilkos - komprádorhad. Ezekkel
kell megküzdenünk. Kint és bent. A pártegyenruhákban folyó harc során sokan
reménytelenek, mások elbizakodottak. Mindkét attitűd rossz hatással van a
végeredményre.
Nem adhatjuk fel, mert nem reménytelen, a roppant túlerő
sem rettenthet el. Ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy győzelem csak
akkor remélhető, ha felismerjük küldetésünket. Küldetésünk hite adhat erőt, és
esetünkben ez nem jelenti önmagunk túlbecsülését. Vegyük kézbe az Írást.
Ha Isten velünk kicsoda ellenünk.
Ennyit elég tudni, de azért, hogy vitaképesek is legyünk,
mégis folytatni kell a szócséplést.
Ezért elnézésüket kérnem, ha továbbra is jegyzetelgetek
erről-arról.
*******************************************
(2021. január 13.)
KONTÁR GONDOLATOK
Több sikeres választáson túl és a kétharmados győzelmek
örömében is őrizzük meg emlékezőtehetségünket, és ne igazoljuk azt, amit
rólunk, mint választókról mondanak, miszerint néhány hónap alatt – emberi
léptéket tekintve – az aranyhal memóriájához hasonló feledésre vagyunk kódolva.
Minden választás előtt – és joggal – mondogattuk, hogy
történelmi fontosságú és sorsdöntő. Igaz is volt, hiszen azt a tízesztendős
csodát, amely az ország talpra állását jelentette, csak a polgári kormány
vezetésével valósíthattuk meg.
Most következik sorban a negyedik megmérettetés, és ismét
erről beszélünk. Ezúttal az a történelmi fontosság, vagyis a tét
nagyságrendekkel nagyobb az eddigieknél, mert gyakorlatilag az évezredes
megmaradásunkat fenyegetheti. Fenyegetheti? Nem! Konkrétan fenyegeti! Pontosan
erre készülnek. És ebben némely belőlünk valók segítik az ostromlókat, azok
amúgy is világméretű túlerejét aljas módon fokozván.
Ilyenkor, a veszedelmet érzékelve, az álmatlan órán merengő
egyén felkészültségét és képességeit meghaladó gondolatokkal is kacérkodik.
Miért kellene nekünk magyarként, Magyarországként
megsemmisülnünk?
Jöttünk a keleti világból, és sikerült egyedüliként túlélni
abban az Európában, amely szintén jövevényekből született az azt megelőző idők
folyamán. Mert mindenki jövevény volt itt, és hiába keresik egyesek az
ilyen-olyan ősemberben önmagukat, ez csak nevetség tárgya lehet. Megtette ezt
már a román, s most éppen az ukrán próbálkozik vele.
Beilleszkedésünk egyedüli sikere a megmaradás volt. Mert
befogadni máig nem akartak, vagy nem voltak képesek. Mai szóval, egy bizonyos
gyarmati, lenéző szemlélet mellett használtak ki és vérünk árán jutottak el
büszke gazdagságuk mai szintjére.
Itt a gondolatmenetet új irányba kanyarítva megjegyezném,
hogy talán éppen vesztükre.
Európa keresztény gyökereit sokat emlegetjük, s erről már
vannak elfogadott képeink tekervényeink csodálatos tárházában. Az is közismert,
hogy ez nem a templomba járó hívők Európáját jelenti, hanem egy kulturális
közösséget. Olyan vélemény is van, hogy aki ezt a létformát elfogadja, igényli
és éli, hagyományait ápolja, szokásait és szabályait betartja, az
tulajdonképpen Istennek tetsző életet él. Vagyis a keresztény Európa oda-vissza
egyet jelenthet.
És ez az a pont, ahol a ma észlelhető keresztényüldözés és
az európai eszme, sőt az európai fehér ember – mint olyan – felszámolásáért
folyó igyekezet egynek fogható fel. Egyetlen nagy terv közös fejezete.
De miért ez az igyekezet? S miért éppen az európai
gondolatban nevelkedett háttérhatalom tűzte ki céljául? Hiszen világhatalmi
álmaik, isteni elhivatottságot utánzó önhitt terveik is ebből a kultúrkörből
nőttek ki! És mit gondolnak a többi nagy kultúrák meghódíthatóságáról?
Miközben ez az européer - vagy nevezzük immár atlanti
kultúrának - maga alá gyűrte a világot, most éppen jólétének csúcsán indul hanyatlásnak.
Ama múltjában túrkáló lelkiismeret-furdalás ügyesen manipulálható, de nem
valódi. Gyarmatosítás, rabszolgatartás? Hiszen ezt tette a világ legtöbb és
legnagyobb erőt birtokló nemzete…
Apropó. Ha a rabszolgatartói lelkiismeret-furdalás miatt befogadásra
jogosult migránsok elhelyezése terén nekünk kell szolidárisnak lennünk, akkor
miért nem kerülhet szóba, hogy mi annak nem haszonélvezői, hanem elszenvedői
voltunk. A most hódító iszlám fél évezreddel ezelőtt egy Angliához hasonló
nagyságrendű ország és nemzet sorsát pecsételte meg, jórészt éppen tömegeink
rabszíjon történő elhurcolásával is. És persze Európa meglehetős közönye
mellett, olykor annak segítségét is élvezve.
Így kalandozik a kontár gondolat, és visszatérve a
kiinduláshoz, kérdez: vajon miért ez a jólétben meghasonlott világ szüli a ma
képtelenségeit? Miért ez próbál szembe
menni a természet törvényeivel, a teremtés által pontosan kijelölt útról miért
ez akar letérni? És vajon a gazdagodás útján Ázsia nagy társadalmait is eléri
ez a betegség, vagy megmaradnak a természetet tisztelő filozófiáik védőbástyái
mögött?
Képes lesz-e a pénzügyi világhatalom virtuális anyagi
fölényével maga alá gyűrni az egész emberiséget?
Nem hinném, sőt, hiszem, hogy nem. Mert felettünk az Isten!
És ennek a szellemiségnek apró kovászaként készülhetünk most
2022-re.
Higgyük el, hogy küldetésünk van!
Készüljünk hát nagy serénységgel, és kellő szerénységgel, az
egyre sokasodó mesterséges kérdőjelek elmagyarázásával, mert sajnos egy fél
ország, avagy az ország felkészületlenebb fele ott áll a mindenre képes
hazugság célkeresztjében.
Földi viszonylatban egyetlen támaszunk lehet: a minél több
honfitársunkban felébredő nemzettudat. Aki nem hinné ezt el, elég, ha csupán
arra figyel, miért éppen e mentsvárunk rombolása folyik a legnagyobb
igyekezettel. Támadóink ezáltal ujjal mutatnak legfőbb ellenfelükre, s egyben
így leplezik le önmagukat.
****************************************************************
Nagy időkhöz nagy nemzedék kell. Ezt
még a Trianon utáni talpra állás küzdelmei idején mondta Márton Áron, nagy
püspökünk. Mert ugye ő a „magyarok püspöke” volt.
A
magyar csillagzatot figyelve büszkén mondhatjuk, hogy ugyancsak voltak
nagyjaink, de képes volt-e felnevelni egy nagy nemzedéket a kádári
gulyáskommunizmus és az ezt követő neoliberális korszak csalódása? Nem tudom.
Tudatrombolásban ezek ketten versenyre kelhetnek egymással, s ebben meglepő
módon tán az utóbbi a győztes, a maga félrevezető jelszavaival és önzést
hirdető, megtévesztő vonzásával.
Hogy
ez a magyarázata (vagy ez is), erről lehet vitázni, de a jelek szerint a nemzet
jelentős csoportjai szenvednek ma látászavarban. Nem azt látják, ami van, nem
azt tapasztalják, ami történik, nem attól félnek, amitől nyilvánvalóan kellene,
hanem csak egyetlen szögből és egyetlen pápaszemen át ítélkeznek a magyar
valóságról. És ez a látószög, a felkínált
okuláré tudatosan állítja nemzettársainkat ama fa mögé, ahonnan az erdő nem
látható.
Bárhol
beszélünk erről a jelenségről, a végkövetkeztetés az, hogy ki kellene nyitni
ama látószöget, el kellene feledtetni azt a szemüveget, mert ez a látásmód
öngyilkosságba kergeti Magyarországot.
És
ez olyan mértékben igaz, mint történelmünk során még soha. Hiába bízunk
megannyi csodás talpra állásunk bíztató emlékében, hiába emlegetünk tatárt,
törököt, Habsburgot és oroszt, ugyanis, ha most ez a megtévesztett tömeg
elfogadja a neki hazug ármánnyal felkínált könnyű utat, akkor nem csupán a
legnehezebb irányba lép, hanem a megsemmisülésbe rohan.
Ennyire önző és ekkora tömegű nem
lehet egy nemzedék, hogy utódaira ne gondoljon. Ezért, ha saját remélt előnyeire
vagy mesterségesen felgerjesztett „gyűlölet-igényére” hallgatva választ irányt,
tudomásul kell vennie, hogy utódaiban nyeri el büntetését.
Már
nem összeesküvés-elmélet az, hogy az úgynevezett föderalista, vagyis
globalista, tehát neoliberális út Magyarország történetének végét jelenti. És
nem is hosszú, hanem egy igen fájdalmas felismerésekkel kikövezett, de
visszafordíthatatlan középtávon. Repülőgépünkből a neoliberalizmus csábítóan
kéklő mélységeibe ejtőernyő nélkül leugrani csak egyszer lehet!
A nemzetet szóban és immár
tettekben is tagadó ellenzéki összefogás öngyilkosságra hív! Gyűlölettől
elvakulva és rövid távú érdekek káprázatában maguk sem látják a fától az erdőt.
Ha mégis sikerül nekik, osztozni
fognak sorsunkban.
*******************************************************************
2022 január 3.
FELE-FELE, DE KI A
NYERŐ?
Érdekes lehet elgondolkodni azon, mi okozza a világ megannyi
országában a választói szimpátia fele-fele arányhoz közeli mutatóit.
Ha
okát nem is ismerem, annál inkább azt, amit okoz. Ugyanis a győzelem így
apróságokon múlhat. Váratlan történések, jobb kampánymódszerek, véletlenek,
netán csalások nyomán kerül egy-egy ország fele kisebbségbe.
Most, amikor csak az elvakultak nem látják, milyen veszély
vár ránk, hatalmasra nőnek a kérdőjelek. Hatalmasra, mert e kérdőjelek mögött
sorakozó választók, és főleg az őket hajlandóságukban befolyásolni képes erők
nemzetek, kontinensek, sőt a világ sorsát dönthetik el.
De maradjunk szűkebb pátriánknál.
Kizárt, hogy a „másik oldal”, amelyet egyelőre balliberális
néven tartanak számon, ne lássa a kockázatot, amivel játszik. Bár vitáimban
ezzel kisebbségben szoktam maradni, mert győz a butaság okozta, felelősségüket
csökkentő vélemény. Ennek ellenére nem akarok hinni ekkora vakságban, az emberi
butaság ellenében inkább hajlok az annál is nagyobb emberi gonoszságra. Arra,
amely látja és tudja, mit, tesz, mégis árulja a hazát és a nemzetet.
Világos, tagadhatatlan, indokolható és mégis nehezen lehet
elmagyarázni egy fél országnak! Vajon hányan vannak, akik értetlenek, s hányan,
akiket nem is érdekel? Vagyis, akik valódi és tudatos hazátlanok. Ők a profi
bozgorok? Nem hazájukat vesztettek, hanem arról nem egyszer büszkén lemondók!
Akik magukat világpolgárnak tartják. Na, nem annak a különcnek, aki közben akár
hazáját szerető, arra büszke is lehet, aki csak valamilyen öntörvényű, helyét
kereső akárki. Esetükben sokkal többről van szó.
De kik a háttérben levő a hangadók, a profi „átnevelők”,
akik a gyűlölet módszerével operálnak? És mi vezeti őket? A nagy terveket
nagyon hosszú távon támogató erők előretolt mesteredzői ők? Az Alinski-féle,
gátlástalanságra, zűrzavarkeltésre, hazugságra alapozó félrevezetők csupán?
Van, akit nem kell félrevezetni, aki maga magát helyezi az
addigi énjétől idegen pályára, csupán azért, mert sérelem érte. A sértett
emberek jelentik az igazság erejében bízó erők számára az egyik legnagyobb
veszélyt. A sajátjaik kebeléből kiszakadt, mindenre elszánt, büszkeségükben,
hiúságukban, érdekeikben sértettek, akik természetesen eleve nem voltak odavalók,
ahonnan balraátot csináltak. A bosszúvágy felülírja náluk még az önsorsrontás
kockázatát is. És sorolhatnánk e színesedő „másik oldal” csoportjait. Hosszú
sorokban „kígyóznak” ama térfélen.
2021 élet-halál harc lesz. Ezért mindent el kell követni,
hogy kinyíljanak a szemek. Ha az országnak e másik fele nem ébred rá kellő
számban, hogy önmaga ellen tesz, ha mesterségesen ébresztett ellenérzéseire
hallgat és Orbán Viktor gyűlöletét mindenek fölé helyezi, saját jövőjét játssza
el. És vele egy országét, egy nemzetét. Haza és nemzetárulásra vetemedik,
miközben ő, a félrevezetett csak annyit észlel, hogy gyakorolja választói
jogait. Arra sem figyel, hogy a szerinte rettenetes diktatúrában ezt szabadon
teheti.
Meg akármit, amit csak akar! Az ország józan felének a másik oldal érdekében is győznie
kell. Kötelessége!
A fővárosi tragikomikus modell csak halvány e(é)lőképe
annak, ami akkor következne, ha „ők” nyernének.
*********************************