Naplójegyzet 2023. április 28.

AMIN EL KELL GONDOLKODNI

A Pápa őszentsége a váratlan (vagy talán mégsem) bejelentés után és villámgyors, de gondos előkészítés után megérkezett hozzánk, és láthatóan jól érzi magát nálunk. A gép landolása óta csak néhány óra telt el, de amint Novák Katalinnal a Sándor palota előtt kedvesen nevetgélve csevegtek, az egy bensőséges találkozás bevezetőjét jelentette.

OrbánViktor kezét is igen szívélyesen szorongatta, és nagyon intim jelleget adott az egésznek, hogy a kézfogásra érkezők szavait az Elnök asszony otthonos kedvességgel tolmácsolta. Talán éppen spanyolul.

Idilli kép.

Eközben egy világháború réme fenyeget, az atomfelhő lehetőségéről nem is merek szólni.

Egy letagadhatatlanul sikeres ország sikeres kormánya fogadja a kül- és belországi eredményeit immáron nemcsak a neki ki tudja miként válogatott sajtóból megismerő egyház- és kormányfőt. A miniszterelnök szavai szerint: egyetlen szövetségesünket a béke oldalán.

Számára immár minden világos, tettekben, eredményekben, szellemében, bátorságában, következetességében még egy-egy elkerülhetetlen hibát is belekalkulálva, mert mint mondják, csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit. Bár szerintem a legnagyobb hiba a tétlenség.

Ezek ismeretében elgondolkozunk azon, hogy honnan van egyáltalán még az ellenzéket támogató szavazó? Merthogy az ellenzék szűk elitje honnan és kikből verbuválódott, az világos. Van tudományos nevük is. Ők a komprádorok. Ráadásul ezek már duplán, mert nem csupán saját hazájukat, de kontinensüket is áruba bocsátották.

Na de az őket mindenek ellenére támogató tömeg?

Magam a magyarázatot sokszínűnek vélem, de amit ki merek jelenteni, az a dolog két oldala. Az egyiken az úgynevezett baloldal (persze tudom, hogy ez már nem az) saját szempontjából egyetlen sikeres ötlete áll, és ez az Orbán gyűlölet szisztematikus felépítése. A másik oldalon – a választóin – viszont egy elkerülhetetlen „létszám” esetében az egész egyszerű felületesség vagy egyoldalú informáltság esetein túl, az emberi gyarlóság, a rosszhiszeműség, irigység, az intrikára való hajlam, a legparlagibb pletyka mély gyökerei, egy rakás emberi rossz tulajdonság jelenléte, sőt olykor igénye stb. áll. Ezt a lehetőséget a túloldal felismerte, épít is reá! És figyel minden olyan kisebb-nagyobb csoportra, amelyet megnyerhet magának. Ilyenek az ismert „másságok” is, akik nem veszik észre, hogy eszközként használják őket. Közben pedig igyekeznek új meg új ilyen rétegeket felkutatni és megpróbálni mozgósítani. Mert ígérni oly könnyű!

De akik minderre hajlamosak, vagy ahogyan mondják: vevők, nem veszik észre, hogy saját érdekeik ellen gyűlölnek?

Micsoda mély indulatok rejtőzhetnek bennük, mások pedig mekkora naivitás rabjai, amikor elvakultságukban vagy félrevezetettségükben öngyilkos módon gondolkodnak, sőt cselekednek.

Ha jól átgondoljuk, kiderül, hogy még Orbán gyűlölete sem lehetne elég a tökéletes elvakultság híján, hiszen láthatnák, ha őt nem is akarják, hogy az ellene választható „másik” az maga a reánk szabadított vég.

Ekkora lelki és szellemi negatív rakomány leküzdése lehetetlennek tűnik. Közülük csak kevesen menthetők meg a szemek nyitottságával, de ez sem elhanyagolható.

S hogy visszatérjünk a Pápa érkezéséhez, mára már ő is könnyen kerülhet célkeresztjükbe, tudatosan támadva, vagy legalább is úgy, hogy szavainak félremagyarázásával manipulálnak, mert az a gondolatiság, amely az ő szájából ma hallható, egyik legnagyobb zavaró körülmény lehet a háború őrületében tobzódó és a világ sorsát kockáztató ideológiai uralmi téboly útjában.

Közben eltelt egy hét, és a valóban magyar lelkeket megmozgató, büszkeségre is okot adó, de elsősorban reménykeltő pápai látogatás után már a CPAC sikerének örvendhettünk.

Számomra ebben a legfontosabb pillanat az volt, amikor az állam- és kormányfők közül először Orbán Viktor kimondta azt, amit eddig csak szabadgondolkodók vagy egy-egy politológus mert. A sok álnév, mint: háttérhatalom vagy mélyállam stb. után – eme óvatos vagy bátrabb definícióktól függetlenül – tisztázta, hogy itt egy nagy terv magvalósításának vagyunk tanui. Ha többen is akadnak majd, akik ezt a tényt felismerve beszélni is mernek róla, akkor valóban tanúi és nem áldozatai.

A Pápa pedig hazatérőben béketervet emlegetett. Ez pedig szintén reményt keltő tény. Gyakrabban kell gondolni a transzcendensre is, mert az emberi erő már nem elég.

Nagy küzdelem előtt állunk!

RÉGEN ÍRTAM, SEMMI SEM VÁLTOZOTT?

Tekintsünk vissza a gyorsan múltba forduló időben. Akkoriban az Erdélyi Naplóban volt hosszú éveken át heti rovatom 2004 májusa után Levelek Európából összefoglaló címen.

A 2004. május 7-én megfogalmazott írás „eu-s” belépésünk után egy héttel, és még Medgyessynek a Gyurcsány által elkövetett „megpuccsolása” előtt született. Medgyessy volt az, aki a himnuszt is hibásan tudta.

Bizony már az írás elején látható, hogy sejtettem mi van és mi vár reánk, és hogy kikkel van dolgunk.

Annál inkább érdemes megbecsülni azt a küzdelmet, amit mai kormányunk folytat emelt fővel az azóta sem lankadó, sőt fokozódó uniós igyekezet ellen, és komprádori ellenszélben.

Naplójegyzet: 2004. május 7.

Megjelent: Erdélyi Napló (660.) 2004. május 25.

                  Átalvető (51.) 2004. szeptember

DRÁGA, IDEIGLENESEN EURÓPÁN KÍVÜL ÁLLOMÁSOZÓ BARÁTAIM!

Én, mint e boldog, de véleményem szerint a megboldogulás felé haladó földrész, elvárások szerint boldog, s szintén ez irányba haladó lakója, a napokban észlelhettem, hogy már a belépés pillanatában megszabták nékem az irányt. Irányított és pontos keretek közé szorított lesz életem, jogaim szintúgy, de lehetőségeim is, akár egykori hazám maradék területének szuverenitása.

Ebben pedig a kontinentális, országok-feletti szellem jár majd és az annak mindenáron hódolni akaró, és egykori önmagukat feledni kész hazai szolgáké.

Történt ugyanis, hogy Magyarország határain – annak összes kapujáról – eltűnt minden jele annak, hogy ez azért még az a Magyarország. Tudniillik az ezerszáz éves. Csak a neve maradt. Az is az európai jelkép udvarába biggyesztve.

Még az ünnepélyes közvetítéskor felhördültem, amikor egy dolgos kezű magyar mesterember a televízió nyilvánossága előtt takarta le a háromszínű zászlót, és a koronás címert, a csillagos kékkel.

Kellő kis lappangási idő után aztán kitört a botrány.

Akár a minket lebecsülő – felelős vezetőink által állítólag soha nem látott - uniós könyvkiadvány esetében a védekezés is készen állt. Az Unió rendelkezik a csillagos kékről, de az illető ország jelképeiről nem. Azonnal fel kell rakni, stb.

Na ez az, mondhatjuk már megint. Ez az, amire érdemes figyelni!

Tehát. A jeles magyar vezetőnek, ki e kérdésnek felelőse, és aki azért nem valószínű, hogy csupán négy levelező tagozatos elemit ért meg, eszébe sem jut, hogy ha egy ilyen rendelkezés van, azon elgondolkodjon? Hogy feltegye a kérdést magának, s válasz híján esetleg feletteseinek is: Miért van ez így? Vajon nem tévedés, vagy nem arról van-e szó, hogy e kérdést az illető ország maradék jogai közé sorolták? Nem. Ő nem gondolkodik. Ő nyugodtan feledi a magyar felségjeleket, melyek ezek szerint annyit sem jelentenek számára, mint normális, egészséges, elvárható módon működő lelkületű ember számára a régi rongyos ruha. Mert annak leselejtezésekor is eszünkbe jut a benne megélt sok szép nap. Még egyszer végig simítunk rajta. Engedtessék meg, hogy ezek után feltételezzem, hogy az ilyen ember esetleg még örül is annak, hogy ezeket a nacionalista jelképeket átadhatja a feledésnek.

Drága otthoni barátaim! Ti értitek csak meg ezt igazán.

Mert ti tudjátok milyen volt szüleinknek a zászlót az eresz alatt rejtegetni. Ti tudjátok, milyen érzés volt az alig fogható Kossuth adón szilveszterkor a Himnuszt hallgatni, vagy különösen, amikor diadalt aratott egy-egy magyar sportoló. Ti ma is érzitek azt a hátunkon végigszaladó érzést, ti most is kitöröltök szemetek sarkából egy-egy könnycseppet a Himnusz hangjaira, a koronás-címeres zászlót látván lobogni hazai tájon.

Az új magyar européerek ezzel szemben gondolkodás és minden érzelmi reakció nélkül söprik a semmibe azt, ami nékünk olyan szent ma is.

Nem nagy dolog, mondják errefelé sokan. Adminisztratív, szervezési tévedés, mulasztás. Nem volt még kéznél a kész új tábla, és el kellett helyezni a kék alapon pompázó sárga csillagokat. Azt rendelet írta elő.

Mi persze tudjuk, hogy ezt így nekünk nem lehet elmagyarázni. Mi, akik bokáig sárban másztunk fel a hegyre, hogy az autónk akkumulátorát cipelve megfelelő térerejű helyet találjunk hordozható, kezdetleges televíziónknak, és meghallgassuk a magyar himnuszt, s megnézzük a remélt magyar győzelmet. Mi a román-magyar összecsapásokon – a terror idején is – önkéntelenül, és magunkat leleplezve ugrottunk fel a magyar góloknál. Mi lestük ennek a mostoha anyaországnak a lélegzetvételét is. A nem is minket szolgáló sikereket boldogan beszéltük meg, s büszkén lobogtattuk a minket elnyomók, a minket megalázók felé.

Most majd a magyar határon – kelletlen pofával – újra felszerelnek valami magyar jelképet. Szinte hallom, amint a karbantartók káromkodnak a váratlan különmunka miatt. És ezzel ismét lezárul egy történet. Elmagyarázták. Elmagyarázták? Esetleg megpróbálták, megkísérelték megnézni, hol is van jelenleg a tűréshatárunk? Vagy sikerül, vagy nem. Ha igen, az kész nyereség. Ha nem, oda se neki. Majd újrakezdjük.

Lesz még itt pályázat új himnuszra. Lesz még itt nacionalista, aki énekli a Himnuszt. Szerződtetnek még énekesnőt, aki nem ismeri a nemzet imájának szövegét.

Ha elszigetelt esetről lett volna szó, lehet, hogy „megdumálhatnak”. De így? És valamennyi határátkelőn egyszerre?

Vajon meddig lehet vezető beosztásban az, aki körös-körül, gondolkodás nélkül leseperteti az ország kapuiról nemzeti jelképeinket?

Valószínűleg legalább addig, amíg a Himnusz szövegét hibásan ismerő miniszterelnök magáénak, tulajdonának hiheti az anyaországot.

Ő és barátai az a balsors, „aki” régen tép.

Úgy, ahogyan ő maga mondotta.

Leányfalu

*

ÚJABB MÚLTBATEKINTŐ A FELISMERÉSEK ÚTJÁNAK KEZDETI LÉPÉSEIBŐL

Alig telt el négy hónap uniós belépésünk után, amikor erdélyi leveleimben már elkészítettem röviden új emberünk „kovácsolt képét”.

Naplójegyzet: 2004. augusztus 31.

Megjelent: Erdélyi Napló (675.) 2004. szeptember 7.

VIZSGÁLÓDÁSAIM EGY ELŐHOZAKODOTT MINISZTERELNÖK LÁTTÁN

Drága felénk tekintő Barátaim!

Veletek együtt nézem, nézegetem a mostanság madárképű kormányfőcske néven emlegetett embert. Nézem és hallgatom. Szerintem nem volna helyes lebecsülnünk. Aztán azonnal kísérletet teszek, hogy az elbutított magyar választó szemével is szemléljem, fülével is hallgassam őt.

Egyik nap ott trónol a főváros fölött Friderikusz Sándor Szólásszabadságában, és szól szabadon, utóbb az ország reggeliző asztalához ül, és szól reggeli gyanánt.

Ki ő? Ki küldte őt? Miféle szándékok bújnak meg homloka mögött?

Vagy ő csupán ő, ahogy ezt éreztetni szeretné? És csak jött, mert úgy jött neki, nem küldte senki? De akkor is – mit akar, és jötte mit takar?

Vagyonáról immáron számottevő ismereteink vannak. Hosszú lista ennek felsorolása, és regénybe illő megszerzésének története. Egyesek szerint hátrány, mert a magyar szavazó irigy, és azok a történetek leleplező erejűek. Mások szerint előny, mert a magyar szavazó azt mondja: ennek nem kell már lopnia, van mit a tejbe aprítania.

Képességeiről gyorsan pergő – cseresznyemag-meggymagot és útelágazást helyesen ejtő – beszéde, diplomái és győztes cselszövései árulkodnak.

Diplomáciai érzékét eddig inkább sodró egyénisége takarta, mely – mint a másság eladó lovánál közismerten már felmerült – nem tudni, hogy bátorság vagy vakság.

Szándékairól rövid és üstökösszerű pályafutása során már jelt adott. Itt nem csak a szerzés benne élő erős ösztönére céloznék („mi az hogy, nagyon is”), hanem az eddigi pályája által cáfolt szociális jelszavaira, a jobboldal felé kilőtt nyilak sokaságára, a vallásos érzületűek felé tett oldalvágásokra és egyebekre is. Ugyanakkor az egyenlő elosztás, az igazságosság és egy erős és büszke ország emlegetése az elődök hibáiból okulni képes politikus beszédét sugallja. Képének felépítésén egyébként most dolgozik az őt kiszolgálni jelentkezett média.

Minekutána azonban az általa legyőzött, s eddig ismeretes jelek szerint őt árulónak és puccsistának tekintő miniszterelnök kinevezte helyettesének, az egész történet egy puccs-puccsnak néz ki. Ő pedig egy „előrehozakodott” miniszterelnöknek.

Ha visszatekintek e hon miniszterelnökeinek sorára, bizony kevés olyan akad, ki korunk zaklatott világába visszatérve, őt ma méltó utódnak tekintené. Akiről ezt mégis feltételezhetjük, azt sértés lenne felemlegetni. És mégis – és mégis, nem szabad egy szokásos gúnyos legyintéssel elintézni őt.

Az üstökös pályafutását most kiteljesítő vezér főpróbáját Athén számunkra borús ege alatt kezdte. Első szigorú kijelentése – mely szerint megvonná a támogatást a doppingban érintett sportágaktól – igen elnagyoltnak és átgondolatlannak tetszett. Utóbb csiszolgatták. De az aranygép érkezésekor jól megérdemelt füttyét máris megkapta.

A reakciója mindenesetre okosabb volt elődeinél. Hiszen Göncz Árpád sértődötten távozott (esetében nem volt kizárt a megrendezett provokáció sem), Medgyessy megjegyzéseket tett, illetve lerövidítette szózatát, ő viszont megpróbálta elhitetni, hogy nem is akart beszélni, és nem folytatta a vitát. Az eddigi kifütyültek közül feltétlenül a legpolitikusabb magatartást ő tanúsítja. Az olimpiai helyezésekért járó többletjuttatás pedig nem kizárt, hogy éppen az üzletember húzása és pénzközpontú gondolkodásmódjának eredménye. Pénz beszél, kutya ugat – képzeli ő. És akár igaza is lehet.

Végeredményben egyelőre csak egy, ami valószínűnek tűnik. Nem lesz sem 15, sem 10 millió magyar minisztere – vagyis szolgáló – elnöke. Feltehetően még az a fogyatkozó 5 millió is csak képzelni fogja, hogy az övé. Ő viszont mind a 10 milliót tulajdonának fogja érezni. Ez az, amihez biztos érzéke van.

Mindenesetre jó lesz figyelni az ellenzéknek, hogy ne bízza el magát. Ne lelkendezzen, hogy ez már maga a győzelem. Hályogkovács ő, de képes szakvizsgát is szerezni, és nem ijed meg feleslegesen. Mert Gyurcsányban éppen úgy benne van egy „mindent elsöprő bukás”, mint a pártja számára „esőt hozó ember” lehetősége is. Orbán Viktor vitapartnereként pedig, ahogy a ma balnak nevezett oldal mindenkor, ő is rendelkezni fog a gátlástalansággal, a hiányzó karizma – büntetlenül csak náluk használható – pótszerével.

             Leányfalu

Naplójegyzet: 2023. március 19.

1990. MÁRCIUS 19. TAPASZTALATA

Március 19. csupán négy nappal követi március 15. ünnepnapját, ami lehet véletlen, de szimbolikus értéke tagadhatatlan. Ugyanis mindkettő a magyar génekben rejtőző szabadságszeretetről beszél.

1848. március 15-re a nemzet, amelynek országa egy nagyhatalom részeként félgyarmati állapotban volt kénytelen élni, megérett arra, hogy megpróbálja saját kezébe venni sorsát.

1990. március 19-én egy kisebbségi sorba kényszerített magyarság az önvédelmében rendezett bibliás, gyertyás, jogait békésen követelő vonulás után került szembe az őt másodrendű állampolgárként homogenizálni készülő, elnyomó hatalommal.

Csakhogy a párhuzam itt csorbát szenved. Ugyanis az a bennünk Marosvásárhely fekete márciusaként rögzült esemény nem magyarázható meg ilyen egyszerűen.

Vissza kell lépnem az időben oda, amikor először említik politológusok a globalizáció paradoxnak tűnő módszerét, amely szerint a világ homogenizálása felé vezető úton alkalmazható eszköz a nemzetek és nemzeti kisebbségek egymásra uszítása, a fennálló nemzetiségi ellentétek ébrentartása.

1990 tavaszán még élt a Kárpát-medencében annak tudata, hogy a bomlást elindító világerők árnyékában bekövetkezett romániai változásokban bizony nem kis szerepet kapott ama magyar szabadságszeretet. És ezt sok román is tudta, sőt elismerte.

Ez a két nép történetében oly ritka pillanat éppen az egymásra találás általuk nem kívánt jelei miatt nem tetszett az ottani belső, és távolabbi külső erőknek sem.

A belső erő elsősorban az arrafelé a diktatúra éveiben óriásira duzzadt, hatalmukat átmenteni készülő titkosszolgálatot jelentette, és azt a személyt, aki a folyamatokat kezébe vette. Ez az ember nem véletlenül volt Iliescu. Ő meglepő módon, de nem véletlenül élte túl Ceauşescu minden konkurensét likvidáló igyekezetét.  Őróla már évtizedekkel előbb is hallani lehetett titokban, hogy a KGB védelmét élvezi. Így függenek össze a dolgok.

Tudjuk, hogy a vész gyülekező felhőit észlelő marosvásárhelyi magyar vezetők kérték segítségét, de ő elmulasztotta ezt megtenni, hiszen minden valószínűséggel, ő állt ott a jól megtervezett és végletesen megosztó pogrom hátterében.

De a külső erők sem ellenezték az ő ténykedését, mert az egybehangzott az általunk akkor még nem is sejtett nagy történelmi globalizációs menetelés eme apró, de számukra lokálisan fontos részletével.

Vagyis a román nép és a magyar, nevezetesen az őslakos kisebbségnek nevezett magyar bárminemű megbékélése nem állott érdekében sem az akkor ott legnagyobb erőt képviselő belső tényezőnek, sem a nagypolitikának.

Miközben mi a hozzánk közel álló részleteket láttuk: uszító pópákat, részeg hodákiakat, derék magyar cigányokat meg nagy írónkat agyonveretni kész aljas katonatiszteket, és miközben keserűen elmosolyodtunk a Bolyait kereső husángosok hallatán, még nem gondoltunk arra, hogy ha apró részleteként is, de egy világtörténelmi nagy színjáték kis színpadának marionettjei vagyunk.

Most az emlékezés krisztusi korba érkezett, hiszen 33 éve történt mindaz, aminek még itt vagyunk néhányan élő kortársai.

Azóta sokat tapasztaltunk, és megtanultuk, hogy mi az, amit remélhetünk, mi az, amire vagy akire számíthatunk szabadságszerető vágyaink kiteljesítése, jövőbe menekítése dolgában.

Keservesen mesterséges határainktól függetlenül a Kárpát-medence magyarságának ismét egy nagyhatalom testrészeként kell elviselnie a legújabb, félgyarmati sorba terelő kísérletet. Nehezen elnyert szuverenitásunk a tét, s ezzel együtt tulajdonképpen magyarként remélt megmaradásunk is. És ezt szomszédjaink magukra nézve szintén elmondhatnák.

Vigasztaló lehetne, hogy a kiszemelt áldozatok sorának részeként nem vagyunk egyedül. De, hogy ők mennyire érzik ezt a veszélyt, nem egészen világos. A szorongatásban más utakat választottak, és nem tudni, ravaszkodó, megalkuvó sunnyogásuk eredményes lehet-e? A magam részéről nem hinném. Nem hiszek abban a véleményben mely szerint: „…lám ők megint jobban politizálnak!”

A megmaradás felé egy olyan összefogás vezethetne, amelynek szellemét 1990. március 19-én eredményesen próbálták lerombolni.

És erre máig a leghatásosabb eszköz Trianon velünk élő átka. A győzteseknek az a pszichózisa, amit a túlnyerésből fakadó féltés alapozott meg, s amiért az egyébként nélkülözhetetlen közép-európai összefogás gondolata oly törékeny ma is.

Íme, március 19. emlékezete, a mi kis-nagy fájdalmunk, milyen messzemenő következtetésekig vezethet 33 év után.

Az anyaország választott útja, és az ezt támogató Gondviselés reménye lehet az a kapaszkodónk, amelynek birtokában ez a fájó emlékünk is az előrehaladást szolgáló éleslátásunkat kell segítse.

És ne szégyelljünk abban hinni, hogy küldetéses nemzet vagyunk! Vagy amint azt Németh László mondotta: kovásznemzet. Magunkért is, de másokért is.

Merjünk nagyok lenni! Tehát merjünk magyarok lenni!

Elhangzott a Margit-szigeten, a Bodor-kút előtt, a Marosvásárhely fekete márciusára emlékező, immár 33 éve hagyományos március 19-i rendezvényen,  az eseményekkel kortárs 30 marosvásárhelyi jelenlétében.

Naplójegyzet: 2023. március 10.

RÖVID UTAZÁS KÖZELMÚLTUNK HULLÁMZÓ SZELLEMVASÚTJÁN

Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténészünk, kinek megtisztelő barátságát bírom, a Hitel februári számában örvendeztetett meg egy hosszas írásával, melyet szerencsére a szerkesztőség nem szorított terjedelmi kalodába. Cseres Tibornak a nyolcvanas években írott kiadatlan és rendkívül informatív naplóját dolgozta fel jól követhető kiegészítő magyarázatokkal, megőrizve a kronológiát.

         Miközben mindenkinek ajánlanám türelmes és figyelmes elolvasásra, most csupán egy érdekes szegmensét emelném ki. Ebben jól követhető az a hullámzás, amely szellemi életünket abban az évtizedben jellemezte. Ezúttal az 1984-85. évből állítanék előtérbe egy epizódot és a körötte gyűrűző események mai szemmel is annak tekinthető érdekességeit.

Már fél évtizeddel vagyunk a Hitel megjelentetéséért folyó küzdelem kezdetei után, és terítéken van a háromkötetes Erdély Története kiadásának vitája, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány és egy kisebbségi államtitkárság vagy bizottság létrehozása, a Magyarságtudományi Intézet megszervezése, és a magyar nyelvű tévé-adás határokon túli foghatóságának megoldása.

Akkor mindebből csak az Erdély Történetének megjelenése valósult meg, és egy kisebbségügyi bizottságot hoztak létre a párt kebelén belül.

Mint Márkus megjegyzi, Bíró Zoltán – a javaslattevők egyike – ekkor határozza el egy levél elküldését Kádárnak, hiszen úgy látják, hogy még az együttműködés minimumára sem látható remény.

A hatalom is valami effélét érezhetett, írja szerzőnk, mikor elolvasta Nagy Gáspár versének elhíresült, nagy NI betűkkel végződő sorait az Új Forrásban. A lap szerkesztői megkapják büntetésüket, majd az év végére a pártközpont felfüggeszti az együttműködést az Írószövetséggel.

A párt kultúrpolitikusai a kialakult polgári és nemzeti vonal tekintetében, az előbbi, főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozót kevéssé tartják veszélyesnek, mint a nemzetit. És valóban, ez az oldal 1985 június 14-16 között 45 fő részvételével megrendezi a monori tanácskozást, ahol „szinte kizárólag a népi-nemzeti ellenzék tagjai” képviseltetik magukat.

Itt hívnám fel a figyelmet az 1985 szeptemberében szamizdat formájában megjelentetett néhány gondolatra.

Csurka Új magyar önépítés című nyitó előadásában ezt írja: „1956. november 4-e óta a magyarság nem saját történelmét éli (…) A magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoznak.”. Aztán arról beszélt, hogy az iskolarendszer a hatalom céljainak megfelelően alakítja a gyermekeket. És most figyeljünk: ezért be kell oltani azzal a gondolattal a családot, hogy „a gyermeked a tiéd, jogos és kötelességed megkövetelni, hogy úgy neveljék, ahogy te akarod (…). Ez legalább annyira fontos, mint a gazdasági reform.” Kikelt az úgynevezett „kulturális terelőhelyek” ellen, figyelmeztetett a tömegkommunikációt elözönlő senkikre, az egészséges társadalmi mozgások akadályozóira stb.

A tisztelt olvasó ezek után sajnos kénytelen éppen mai, pillanatnyi vitáinkra gondolni. A korszak jövőt romboló nevelése ma újabb álöltözetben próbálja hasonló módon bomlasztani a családot és mindenféle identitástudatunkat.

Csoóri Eltemetett gondok a Duna-tájon című előadásában, miután az elszakított magyarság veszélyeztetett sorsára figyelmeztet, ezt írja: „Baj van az egész magyarság lelki-szellemi életével. Hiányzik belőle a tartás, hiányzik a nemzettudat, a veszélytudat, a jövőtudat, csupán a jobbléthez igazodó ösztöne élénk. S a Kádár-korszak is ezt növesztette benne legnagyobbra.”

Be kell vallanom, hogy e naplóbejegyzésem megírására ezek a sorok ösztönöztek leginkább, hiszen, aki eddigi jegyzeteimet vagy egyéb írásaimat olvasta, vezérfonalként láthatja bennük a nemzettudat jelentőségének már-már mániákusnak tűnhető gyakorisággal felbukkanó hangsúlyozását, benne az ezzel járó áldozatvállaló képesség, egészséges veszélyérzet, tehát a megmaradás jövőt jelentő ösztönének hangsúlyozásával. Vagyis megerősítve éreztem azt a véleményemet, amely annyiszor vezette tollamat.

De további érdekességek is megjelennek Cseres Tibor, Márkus Béla által közvetített naplójában erről a vitáról.

Az oly sok ellentmondással szolgáló, nemrégiben elhunyt Tamás Gáspár Miklós például kijelenti, hogy Romániában nem a magyar kultúra beolvasztására, hanem a kiirtására törekednek, s hogy itt annak, amit teszünk, „ha nincs igazi praktikus haszna, elképzelhetetlenül nagy és erős lelki támaszt jelent az otthoniaknak.” Az azóta megismert „Tamás Gazsira” emlékezve, milyen furcsán árnyalja ez képünket utóbbi harminc évünk kulturális életének eme öntörvényű aktoráról, s milyen bonyolult kérdések megválaszolására késztet.

De hasonló meglepetéssel olvashatjuk Konrád György akkori megnyilvánulását. Ő ugyanis felvetette, hogy Magyarországnak mindent meg kell tennie az áttelepülni akaró kisebbségi magyarok befogadása érdekében. Akárcsak a 89 előtti években oly nagy figyelemmel olvasott könyvei, ez is furcsa ellentéteben áll a későbbiekkel. Vajon milyen belső változások és külső ráhatások okozták ezt? Erről nyugalmasabb időkben szakemberek értekezhetnek majd.

Ez a megjegyzés nem véletlenül talált nagyobb visszhangra bennem, ugyanis nem egyszer írtam erről, s csak kolozsvári viszonylatban tucatnyi kiváló magyarról tudok, akik azért szóródtak szét a nagyvilágban és szültek hasznos állampolgárokat idegen országoknak, mert anyaországuk nem volt hajlandó őket befogadni.

De mára legyen elég ennyi.

A magam részéről pedig hálámat fejezem ki Márkus Bélának, hogy ezt a megannyi kérdésben eligazító és gondolkodásra késztető Cseres naplót átmentette a jövőt aggódva kémlelő mánkba.

Naplójegyzet 2023. március 1.

MÁRCIUSTÓL JÚNIUSIG

Kis híján 40 év erdélyi, s ebből 36 román uralom alatt eltelt esztendő során magam is megjártam az ottani magyar számára kötelezően kirótt „magán-szenvedéstörténet” útjait. De most e március elsejére virradó hajnalon mégis más jutott eszembe.

Ottani hagyomány szerint ezen a napon úgynevezett márciuskákat (mărţişor) osztogattak az emberek hölgyismerőseiknek. A Romániában megélt évtizedek hatása alatt sokszor még magyarok is éltek ezzel az egyébként kedves szokással, főleg szépnek talált vagy egyéb okból érdekes román hölgyek esetében. Amiképpen volt úgy, hogy a húsvéti locsolás kétszer esett meg a magyar és a román ünnep időbeli elcsúszása okán.

Idilli kép.

A népi szinten békésnek tűnő együttélés vagy a tehetetlen belenyugvás vagy… vagy ki tudja , mi minden van ezekben az apró gesztusokban. Nem kell túlmagyarázni, hiszen az évezredek során találkozó népek annyi mindent vettek át egymástól.

Akkor pedig miért érdekes erre a látszólag „együvé tartozásra” emlékezni évtizedek után, egy hajnalon? Először is azért, mert március elseje van, és azokat az időket megélt embernek eszébe juthat. De emellett más, fontosabb okai is vannak. Mert hát ama kötelezően elviselt „szenvedéstörténet” erre sarkallja az emlékezőt.

Ugyanis az unió bővülésének egy előző szakaszában, amikor Románia még a felvétel előtti éveket élte és csupán megfigyelőként volt ott jelen, érdekes hír érkezett onnan. Eszerint a román megfigyelők apró figyelmességként márciuskákat osztogattak, és apró figyelmességeiket sűrűn gyakorolták, amikor csak alkalmuk adódott rá. Hogy a hír hiteles-e, igazolni nem tudnám, de olyan információ szintén érkezett, mely szerint ugyanakkor magyar képviselőnőt durva szavakkal illettek, netán még lökdöstek is (?) A saját, egykori tapasztalat alapján a történet hihető.

Na de a gondolat nagyon fürge, különösen hajnali órán. És innen jutunk el furcsa módon az időszerűig.

Mert akkoriban a magyar diplomácia feltétel nélkül támogatta Románia tagfelvételét, s utána történt, ami történt. Ismerjük, megtapasztaltuk. Most azonban a Svéd-Finn NATO-tagság támogatása az aktuális.

Mi Svédország esetében ezúttal számon kérjük az általuk irányunkban folytatott hazug rágalomhadjáratot. Támogatjuk őket de… Hogy mi lesz ez a de, még nem tudjuk.  De… sejteni vélem.

Lesz majd valami szöveg, és aztán lesz megint a „valóság”, amely, ahogyan „elemzői” körökben mostanában mondani szokás, „szembejön” az érintettekkel.

A gondolat fürgeségének tartósságát igazolandó, erről ismét eszembe jutott valami látszólag nem ide tartozó megállapítás: Az eddig román vagy balkano-bizantín jellegű megbízhatatlanság, szövetségesi hűtlenség, esetleg -mondjuk ki – árulásra való hajlam, pontosabban készség, ma már elérte a nyugati vizeket is.

Az unió a legtipikusabb balkáni jellegzetességeket öltötte magára. A hazugság, mint megszokott gyakorlati módszer, ma náluk üli torát. Valaha, a globalizáció kezdeti „sikereiről” írva már elmondtam azt, hogy mikor lett a hazugság elfogadott munkamódszer a nagypolitikában.

Így jut el a fürge s szinte követhetetlen hajnali gondolat a márciuskától 1920. június 4-ig.

Naplójegyzet: 2023. március 3.

MEGSZENVEDETT TÖRTÉNELMI TAPASZTALATAINK BIRTOKÁBAN

  Magánéletem 85 esztendeje nem kevés tapasztalathoz juttatott, és egy megkergült világ meg az idős kor szorításában naponta érzem ennek hasznát.

         Ennél is nagyobb fontossága van a tapasztalásnak legnagyobb közösségünk, a nemzet életében. Ezt a nélkülözhetetlen útjelzőt tartja feleslegesnek a múltat végképp eltörölni szándékozó, új formában feltámadott igyekezet.

         Tekintsünk csak vissza az elmúlt évszázadokra. Hiszen hatalmas tapasztalatokon nyugvó hagyományok hoztak el már a Kárpát-medencébe is. És már a pozsonyi csata idején megtanulhattuk, hogy csak magunkra számíthatunk.

De sorunkat meghatározó háborúkba is belesodortak régi szövetségek.

Hogyan alakult volna történelmünk, amennyiben, a keresztény szolidaritást semmibe véve, a tatárokkal tartunk Európa tervezett feldúlásában? Annak idején az akkor még sógornak sem nevezett nyugati szomszédunknak nem lett volna módja megkísérelni a hullarablást. Lehet, el is tűnik az idők süllyesztőjében.

         És mi lett volna a születőben levő Habsburg dinasztia sorsa, ha – az egyes szomszédjaink esetében oly természetességgel, mondhatni rendszeresen gyakorolt módon – felmondjuk velük kötött szövetségünket, és Kun László, Ottokár ajánlatát elfogadva, a morvamezei csata után szaggatja darabokra kis országukat?

         Aztán ugorjunk az időben, és lássuk, mire vezetett volna, ha a törökkel másként alakítjuk kapcsolatunkat. Olvasni lehet véleményeket, melyek szerint a „szulejmáni ajánlat” csak átvonulást kért engedélyezni a déli szlavon területen Bécs irányába. A porta Magyarországot puffer államnak akarta volna szánni. Akár így volt, akár nem, de mi Nyugat védelmében lettünk egy formálódó nagyhatalom helyett kivéreztetett kis ország. Mennyi ideig áldoztuk „életünket és vérünket” a keresztény nyugat védelmében mi, Európa „reménytelen szerelmesei”! (Albrecht Dezső szavai.)

         Aztán következett az első „Nagy” háborúba való beugratás. A „megállj, megállj kutya Szerbia” hamis hangulata. A globalizációt tervező erők egyik első lépése. A tömegek megvezethetőségének egyik legelső fényes sikere.

         Ez a szövetség, vagy együvé tartozás vitt egy birodalom bukása közben legnagyobb tragédiánkhoz. Ma ezt hangzatosan szolidaritásnak nevezik.

         De alig több mint két évtized után éppen csak hogy elkönyvelhettük csodás „mégis” vagy „csakazértis” túlélésünk tényét, amikor ismét nagyhatalmi érdek ugrasztott olyan háborúba, melyet közel fél évszázados és alig felszámolható nyomokat hagyó rabság, szuverenitás-vesztés követett.  No meg a trianoninál is kegyetlenebb békét is megkaptuk. Sőt, még az utolsó csatlós billogát is reánk sütötték.

         Most, mikor az előző tapasztalat háttere is egyre világosabbá válik, hasonló módon akar egy nálunk nagyobb erő belekényszeríteni az önpusztítás, vagy talán inkább az önmegsemmisítés háborújába. Ma bonyolultabb megfogalmazásokban szólal meg a „megállj, megállj kutya Oroszország”.

Sehol a világon nincs erőteljesebb üzeneteket, világosabb figyelmeztetéseket megélt nemzet. Nem csoda, hogy választott vezetőink végre élni akarnak az oly hosszú időn át sutba dobott történelmi tapasztalat előnyeivel, és annak ismeretében cselekszenek.

Ez a tapasztalat világítja meg azt a tényt, hogy Európától (s a világtól még inkább) csak olyan döntéseket várhatunk, amelyek létünket fenyegetik. Különösen érdekes ez akkor, amikor maga Európa is hasonló módon jár el, és saját történelmi tapasztalatát semmibe véve önpusztításba kezd, s ebbe akar minket is belerángatni.

Nincs mentsége azoknak, akik ezt itthon nem akarják látni. Ők is birtokában vannak az ehhez szükséges ismereteknek. Nem igaz, hogy teljes mértékben hiányzik ez a képességük. Ne mentegessük őket vaksággal, butasággal stb.

Tudományos nagyvonalúsággal ezeket csupán és egyszerűen komprádoroknak tartani kevés. Nem nevezem meg, nem írom le az ilyeneket megillető jelzőt, amelyet felületesen gyakran szokás dobálni ide-oda.  Esetünkben teljes mértékben indokolt. Az olvasó maga is ismeri, tudja és alkalmazhatja.

Naplójegyzet: 2023. február 5. 14 h. 45’

GYORSREAKCIÓ EGY JÖVŐBE TEKINTŐ BESZÉD UTÁN

Percekkel ezelőtt fejezte be Gyurcsány Ferenc a DK tisztújító közgyűlésén mondott beszédét.

Néhány első felindulásból - de higgadtságomat mégis megőrizve - ébredt gondolatomat jegyzem itt le, még mielőtt mások véleményével szembesülve, netán hatásuk alá kerülnék.

Lássuk hát megfigyeléseimet a maguk kusza őszinteségében.

Mindenekelőtt a beszédnek a maga módján volt színvonala, az ott jelenlevő hallgatóság nívója felett lebegett, s ezért náluk az eredendő érzelmi elkötelezettségen túl is hatásosnak bizonyult, hiszen ők úgy érezhették, van kire felnézniük, érdemes „Gyurcsánynak lenni”.

Egészében véve pedig nem volt veszélytelen a tájékozatlan vagy felületesen gondolkodó, netán ingadozó bármely hallgató esetében sem. Gyurcsány Ferenc hatásos szónok! Nem lebecsülendő!

Gyurcsány Ferenc ugyanakkor a tájékozott hallgató előtt egy önleleplező beszédet mondott.

Gyurcsány Ferenc a farizeusság magasiskoláját demonstrálta beszédével.

Gyurcsány Ferenc a legutolsó azok között, kiknek joga lenne e szavakat elmondani.

A legfontosabb dolog, amire figyelmeztetni kell a hallgatót, hogy az az Európa, amelyet piedesztálra emelve emlegetett, és a véle nélkülözhetetlen egységünket sokszorosan aláhúzta, már nem az az Európa, amelybe beléptünk. Arról természetesen szót sem ejtett, hogy minden igazságtalanság ellenére tőle nem eltávolodni, hanem tévedéseit kiigazítani, szerintünk hibás irányát másokkal együtt megváltoztatni szándékozik a jelenlegi magyar külpolitika.

Ő viszont úgynevezett nyugatos Magyarországot akar, ami már nagyon sokan – egyre többen – tudjuk, hogy mit is jelenthetne. 

A beszéd során higgadt hangot mímelve, gyalázkodó szavakkal támadta a fideszes kormányzatot. Ez a jól előadott bölcs és megfontolt látszatból igencsak kilógott. Persze köreikben lehet, hogy így volt még hatásosabb. Röpködött a becstelen, tolvaj, hazáját ellopó stb. jelző. Amikor az ország nevében beszélt, végig megfeledkezett az egészen másként gondolkodó és ennek megfelelően döntő többségről. Sőt!

Jól kiszámított, kimért hang mögé fenyegetést is rejtett, vagy nem is rejtett, amikor hívei számára felállította a tennivalók sorát. Mindenekelőtt előrántotta tudatalattijából a Rákosi, majd a Kádár korszakban hallott megbélyegzés csalhatatlan módszerének mai változatát, miszerint aki nincs a kormány ellen, az vele van. Aztán a Fideszt támogatók névszerinti megjelölését tanácsolta. Vajon itt hárommillió billog kiosztására gondolt, vagy csak fenyegette (nem először) azokat, akik reménye szerint hajlamosak a félelemre, esetleg a megfelelési kényszer áldozatai? Vagyis Fidesz szavazókat akart ezzel is elbizonytalanítani?

Egy idilli Magyar Köztársaság képét vázolta fel, olykor könnyfakasztó líraisággal. Olyasmiket emlegetett, mint a tisztesség, a méltóság meg a becsület, ugyanakkor nem volt számára őszinte szempont például az, hogy vágyott hatalomra jutásuk esetén az egész ország kormánya óhajtanának-e lenni? Úgy beszélt, mintha ez az ország csak rájuk várna. Tette ezt, miközben a félelemkeltésnek szánt fenyegetésen kívül szó sem esett arról a jövőről, amelyről állítólag beszélni szándékozott.

Ugyanakkor, midőn a jelen kormányzatot besározó szavait mondogatta, az ott tapsolók közül vajon ki vette észre, hogy éppen olyan vádakkal áll elő, amelyeket kormánya élén ő maga sorra elkövetett. Az általuk ásott mély gödörből az országot az élvonalba emelő 12 évet észre sem véve, egyenesen annak ellopásáról szónokolt. Ma erre azt mondják, hogy szembe ment a valósággal.

Az árnyékkormányt minden gond megoldására alkalmas egyedüli reménységként mutatta be. Úgy tett, mintha csak DK-követőkből állana Magyarország, az árnyékkormány dolga meg az, hogy őket szolgálja, amikor így szólt: ti vagytok Magyarország.

Azt se feledjük, hogy már jól ismerjük azokat az „aktorokat”, akik ebben az árnyékkormányban részt vállaltak, vagy kaptak. Felsorolnom azt hiszem nem szükséges. Rájuk bízva még a DK Magyarországa is nagy veszedelembe kerülne, mert fel sem merült az a kérdés, hogy ha az általa választott útra lépünk, milyen kockázatot vállalnának, és nem beszélt arról sem, amit a gyűlölt O.V. a veszélyek korának nevezett. A háború eszkalációjának, a világháború kockázatának, az atomháborúval folytatott hazárdjátéknak még az árnya sem érződött ki beszédéből, amikor Európaiságunk általa elképzelt fontosságát ecsetelte. Pedig, mintha azt ígérte volna, hogy nem az elmúlt esztendőt értékeli, hanem a jövőbe akar tekinteni.

Ezen közben kijelentette, hogy Orbán Viktor Putyin karmaiban már nem szuverén, s véle az ország is elvesztette szuverenitását. Azt a szuverenitást, amit éppen ők kínálnának fel ama Nyugatosság, vagy föderális európaiság oltárán.

Ukrajnával indított, s azonnal Bucsával kezdte, mintha annak részletei már bizonyítottak volnának, s mintha a donbaszi ukrán tettek nem is léteztek volna. Egyáltalán nem tért ki arra, hogy egész Ukrajna-politikánknak van egy alapvető meghatározója, ama 150-200 ezer ott élő magyar, kiknek egy része magyar állampolgár is. (S ó jaj, ezen utóbbi micsoda hibája, ravasz célja a Fidesznek!)

Bár kegyes burokba (majdnem burkát írtam) göngyölítve, de arról beszélt, hogy az európai elvárásoknak való megfelelés olyan erkölcsi magatartás, amely fontosabb az ország gazdasági érdekeinél. Azoknál a gazdasági érdekeknél, amelyek puszta létünket határozzák meg, tehát túlmutatnak önmagukon. Arról nem szólva, hogy az, ami szerinte erkölcsös, a mai Európában eredeti értelmének éppen ellenkezőjét jelenti.

Végül még a cigányságot is segítségül hívta, mint lehetséges majdani szavazóbázist. S bár bizonyos távolságtartást beismert, és nem csupán az egyik fél hibáira célzott, de felemelésük célkitűzését hangoztatta, ami természetesen nem elítélendő, sőt, de ennek a beszédnek a záróakkordjai között nagyon hiteltelennek tűnt és hátsó szándékokat sejtetett.

Gyurcsány Ferenc kijelentette, hogy ők nem ellenzéket, hanem ellenfelet jelentenek, fideszesnek lenni több mint bűn, szégyen, s ez a már említett megbélyegzéssel együtt valójában azt jelenti, hogy hadat üzent a negyedszer is kétharmaddal megválasztott magyar kormánynak és sokat emlegetett hazája nagyobbik felének. Még azt is hangsúlyozta, hogy nincs középút. Vagy-vagy. DK vagy billog. Ebben mellesleg az is benne van, hogy az „ellenfél” vezére ő maga. Már jóval előbb hallhattuk: legyetek Gyurcsányok!

Az ország egyik fele tehát sok-sok kis Gyurcsány, középen senki, s a másik oldalon a tán narancssárga folttal megjelölt többség. Hogy mi lesz utóbbiak feltehetően szomorúnak tervezett sorsa, erről sem szólt a múlttal foglalkozni nem óhajtó, de a jövőre koncentráló történelmi beszéd.

Mindent összevetve az, ami leginkább belengte a tájékozott hallgató gondolatait, az egy veszedelmes farizeus beszédének hangulata volt. Ugyanakkor rejtetten uszító, fenyegető célzatú és erőteljesen megosztó jellegű megszólalást hallottunk.

Figyeljünk, s egyelőre ne dőljünk hátra a kért kávéra várva!

Naplójegyzet: 2023. február 1.

SZERÉNY VÉLEMÉNYEM

Általában

A világ mai helyzetéről, a józan ész és a rendelkezésre álló többé-kevésbé hitelesnek megítélhető információk alapján, a gondolkozás igényével megáldott és erre egyben képes – átlag magyar – választó, véleményt formál.

         Nem kis részük véleményét a jelek szerint mégis elsősorban a különböző hatások alatt kimunkált, tehát irányított érzelem és kevéssé az értelem tartja fogságában.

Emberünknek, ha mégis minden együtt van, arra kellene figyelnie, hogy – miközben a naponta érkező hírek közt tévelyegve, azoknak megörvendve, vagy azok miatt aggodalmaskodva, esetleg mérgelődve, vagy akár azokon már csak kacagva éli világát – nem gondol arra, hogy ezek csupán látható tünetei egy nagy betegségnek. Ezt a kórt nem a természet, hanem mesterséges ideológiai laboratóriumok szabadítják reánk, egy hatalmas és majdan, – de sok szenvedés után – minden bizonnyal utópiának bizonyuló olyan terv végrehajtása formájában, amelyre, ha betegségéként gondolunk, akkor a napi események és hírek – melyek olyannyira lekötik figyelmünket – annak csupán bőrtünetei, kiütései.

Erről számos írott és a média megannyi csatornáján elmondott vagy bemutatott bölcs és dokumentált vélemény ismerhető, amely elég lehetne a valóság felismeréséhez. Röviden: a szálakat mozgató haszonélvezők, a „cui prodest” kérdéssel több szinten is leleplezhető erők, melyeket neveznek háttérhatalomnak, máskor „deep state” néven emlegetnek, s melyek olykor a hálózatuknak alsóbb szintjein leplezhetők le, ma is az összeesküvés-elmélet szkafanderében tevékenykedhetnek. Ugyanis a hivatalos diplomácia csak nagyon óvatosan utal rá. Egyes előre tolt állásait (pl. Soros) már sűrűn emlegetik, de a szálakat még csak igen vigyázva bontogatják tovább. A politika nagy gyakorlati ismereteket is feltételező tudomány. Így aztán ennek okait csak sejthetjük. Bizonyára léteznek.

De lássuk ama tüneteket egyenként, abban a sorrendben, amint azokat megtapasztaltuk.

Migráció

Amikor a migráció olyan méreteket öltött, hogy az alvó veszélyérzet mégis felébredt, már nyilvánvaló volt, ez nem pusztán gazdasági vagy éghajlati okokra vezethető vissza.        Azóta meggyőződhettünk arról, hogy ennek a tömeges mozgásnak két oldala (esetleg három) létezik.

          Van egy, kétségtelenül csak a jobb életet remélő tömegbázisa. Ennek számos ismert oka ismert, és az unió a jelenséget biztatásnak nevezhető kijelentésekkel támogatja.

         Van egy másik is, amely része az iszlám történelmi gyökerekkel rendelkező távlati terveinek. Elég, ha csupán elejtett kijelentésekre támaszkodunk, és elég, ha csupán eme tömeg összetételét és magatartását figyeljük meg.

Ezzel összefüggő, talán ennek szélsőségesebb változata az a harmadik, amely a migrációval sok helyen szinte akadálymentesen, akár „taxiztatva” (vagy NGO hajókon) beáramló terroristákat foglalja magába.

         Mit láthatunk e jelenség kapcsán az uniót jelenleg vezető erőket figyelve? Teljesen nyilvánvaló, hogy támogatják és fenn akarják tartani. A védekezőket nem segítik, rendelkezéseik inkább biztatják az elindulni készülőket, a beérkezőket pedig látszatintézkedések fogadják, mert ma már beismert tény, hogy legalább ¾ millió személy nemcsak illegálisan jött, de illegálisan is tartózkodik a kontinensen. Nem kapott befogadást, ennek ellenére kaphat támogatást, a kiutasítás pedig gyakorlatilag nem működik, ennek szándékát mindössze mímelik. És hol vannak még az illegálisból legalizáltak! Milliós tömeg hatolt már be Európa „puhává tett hasán át”.

A látszatmagyarázat: a munkaerőhiány. A folyton hangoztatott megoldás: az integrálás. A valóság, hogy Európa balliberális vezetésű magállamai véka alá rejtik hatalmas integrációs kudarcbéli tapasztalatikat, hiszen harmadik generációsok tömegesen élnek immár saját törvények által működetetett no-go városrészeikben, az integrálódás minimális jeleit sem mutatván. Csak egy, számunkra hihetetlen példa: Párizsban naponta százával gyújtanak fel autókat. És az európai kultúra eme fővárosa ezzel már megtanult együtt élni. Megoldani nem tudta. London polgármestere a terrorizmussal kapcsolatban ezt is javasolta: együtt kell élni vele.

A spontánnak látszó folyamatokra rátelepedve, azokat szóval (kijelentések és bejelentések, rendeletek, bíztatást jelentő hírek elterjesztése), tanácsokkal, sőt jelek szerint pénzzel is a kimondhatatlanok támogatják. Az idegen kultúra Európába telepítése nagy tervük legfontosabb elemévé vált, és nekik érdekük minden olyan, ami ezt fenntartja, sőt fokozza.

         Eme nagy terv pedig akár írásban is megismerhető. Európában lakosságcserét akarnának létrehozni, s erre egyedüli lehetőségként a migráció kínálkozik.

Jól tudjuk, hogy nem egyszerűen illegálisan lépik át a határokat, de igazoló irataikat megsemmisítik. Valamennyien. E mögött máris felsejlik a kidolgozott módszertan. S ha az embercsempészetnek mesterséggé, valóságos jövedelmező szakmává való fejlődésére gondolunk, az is csupán rátelepedett erre a lehetőségre, s ma már önjáró módon fejleszti tovább a folyamatot. Mert a háttérben háttér-érdekek és célok voltak és vannak. A lavinát csak be kellett indítani. Itt kicsivel többre volt szükség, mint egy hangos kiáltás, vagy egy hógolyó. Az ehhez elengedhetetlen pénz pedig nem jelentett problémát.

Az unió vezetői tehát, bár láthatóan tehetségtelen politikusok, nem tévedésből, hanem egyenként más és más módon kézben tartva, végrehajtói ama tervnek. Az ellenirányú gyér lépések csak a látszatot szolgálják, és formalitásukat éppen előre tervezett eredménytelenségük igazolja. Lásd a Frontex ellentmondásos céljait, vagy a kerítések körüli vitákat, a bánásmóddal kapcsolatos hazugságokat, a bíróságok puhaságát, a bűntettek elhallgatását, a rendőrök szorongásba taszítottságát, el egészen a tömeges pályaelhagyásig, stb.

         A nagy utópia megvalósításának útján tehát az európai lakosságcsere programja folyik!

Covid

Amikor az új és ismeretlen járvány beköszöntött, elszabadultak a hírek. Mindent lehetett hallani és az ellenkezőjét is, megannyi változatban. A félelem rátelepedett az emberekre, és bármit elhittek volna.

Maga a kiindulási pont, az amerikai tulajdonban, de Kínában működő laboratórium is gyanúsnak tűnt. Pedig már előbb, – de utóbb mindenképpen –mindenki megismerhette Bill Gates előrejelzését egy várható járványról, s a tényt, hogy ama laboratóriumban is ott a pénze.

És elkezdődött az oltás-keringő.

A tudomány terén Karikó Katalin Nobel díjra is érdemes kutatási eredményei, melyeket nem egyedül a pillanatnyi járvány emelt a gyakorlat piedesztáljára, jókor jöttek. Rengeteg kitüntetés, megszámlálhatatlan elismerés követte, de ama Nobel díj elmaradt, újabb kérdéseket és gyanakvást szolgáló okot hagyva maga mögött.

Az üzleti élet terén pedig elindult a verseny. Gyártók, gyártmányok, gyanús politikusok, uniós és nemzetállami hozzáállás, saját gyárak tervezése és főleg a gyors reagálás keresése meg az ez ellen folyó politikai támadások, tekintet nélkül az emberek és nem kis mértékben a gazdaság érdekeire.

Első, második, harmadik, negyedik oltás és oltásellenesség, ezzel kapcsolatos hírek és rémhírek. Várható mellékhatások, késői gondoktól való félelem. Őrült ötletek a csipek belénk plántálásáról és száraz szakmai vélemények stb. És aztán már az ötödik ajánlásáról szóló hangok.

Tiltások, zárások, maszkok változó minőségben. A lélegeztetőgép szakmai, gazdasági és politikai karrierje. És a gazdaságok válságba vagy legalábbis nehéz helyzetbe sodródása.

Telt-múlt az idő. Mára már mindez megszokottá vált. Hogy a járvány szelídült meg, vagy a tömeges ellenálló képesség jött létre, inkább mindkettő? Valószínűleg.

De ezzel szintén kialakult együttélésünk. A háttér viszont továbbra is sötét.

A politika a járványok elkövetkező korát emlegeti. Bill Gates úgyszintén.

A vírus tulajdonságai szokatlanok. Ma már tagadhatatlan  utóhatásai ismertek.

Megannyi ok a gyanakvásra. Része lenne ez is a világkormány felé vezető út jól megtervezett és szükségesnek tartott zűrzavarának? Egyelőre ki tudná megmondani?

De akár véletlen volt akár nem, azok, akik a maguk javára tudják hasznosítani, azonnal rátelepedtek, mint a migráció esetén.

Ma olyan szakvéleményeket hallani, amelyek szerint a Covid besorol a megszokott szezonális járványok közé, és feltételezik, hogy erre is majd évente kaphatunk védőoltást.

A világ pedig szorongva, gyanakodva várja a következő vírust. Lehet véletlent, vagy talán azt, amit bejelentettek?

A lényeg azonban az emberiség számára állandósuló szorongás, örökös gyanakvás. És a rémhírek takarásában ravaszul megbújtatott reális veszélyek. 

Háború

Egy éve folyik a háború szomszédunkban.

Egy éve egyedül hirdetjük a békét és gyakoroljuk a valódi humánus segítőkészség magas iskoláját.

Egy év után már mindenki számára világos lehet, hogy itt két hatalom feszül egymásnak.

A politikailag korrekt fogalmazás szerint az egyik közülük az agresszor, a másik Ukrajnát segíti.

Egymás közt – nálunk legalábbis – merünk beszélni arról, hogy az agressziót milyen provokáció előzte meg.

Legutóbb már a minszki megállapodást az agresszorral aláírók is ki merték mondani, hogy azt csupán erőgyűjtéshez szükséges időnyerésre szánták. Tehát készültek a háborúra, amelyet minden úton-módon próbáltak kirobbantani az orosz medve talpának folyamatos szurkálásával. A NATO terjeszkedésének az ígéretek ellenére folytatott fenyegetésével, vagy pl. azzal, hogy az európai álmokkal biztatgatott Ukrajna nemzetiségi politikáját hallgatásukkal támogatták. Kicsiben mi ezt jobban észlelhettük a Kárpátalján, de ennek sokszorosa folyt a keleti végeken, egy olyan országban, ahol a lakosság legalább negyede orosz, és több mint fele oroszul beszélt.

         A háború kimenetele csupa őrült veszedelemmel fenyegető lehetőséget jelent. Egyik fél sem lehet vesztes, és ez egyelőre nem a tárgyaló asztalhoz, hanem az eszkalációhoz vezet. A világ csendőre és orosz anyácska nem lehetnek vesztesek. Az igazi vesztes Ukrajna. Ez a fiatal ország és a benne lakó – gyakorlatilag önálló történelemmel nem rendelkező –, jobb sorsra érdemes nemzet, mely saját, a Majdan után odarendelt vezetőinek irányításával rohan a vesztébe.

Jelenleg a józan ész szabályai szerint Ukrajna egyetlen igazi barátja éppen Magyarország, maximális humanitárius segítséggel és a béke határozott sürgetésével az ellenszélben.

  A „cui prodest” itt is segít. Minden érdek az USA felé mutat. Európa és Oroszország elszakítása egymástól csak neki lehet rövid, esetleg középtávú érdeke. Hiszen egy csapásra két legyet ütve, mindkét konkurens hatalom meggyengülése mellett tovább erősödik.

De! Vajon miért nem gondolkodik ez az óriás hosszú távon? Hiszen, ha a civilizációk harcában meg akar maradni vezető nagyhatalomnak, akkor egyetlen esélye a keresztény világ összefogása s annak okos vezetése lehetne, és nem pl. az orosz és kínai hatalmak egymáshoz terelése.

Ennek hátterében magyarázat gyanánt ismét felsejlik egy felette is uralkodó, és terveiben az Egyesült Államokat csupán végrehajtónak tekintő erő, az a bizonyos kimondhatatlan, az az összeesküvés-elméletnek nevezett, s magát mégis olykor meg-megmutató pénzhatalmi óriás.

Tudjuk, hogy a világ pénzének döntő többsége a pénztőke kezében van, a termelői tőke ennél jóval kisebb. A harmadik erőt a nagyhatalmak képezik. Mi látszólag ennek a két utóbbinak a vonzáskörében élünk. 

A három érdekei olykor egyeznek, néha nem, de az igazi megmondó és végrehajtató mégis az első.

A háború pedig terveikben, a nagy végső célok szempontjai szerint dől majd el.

Amiről nincsenek számítások, az a legfőbb hatalom, a Gondviselés szerepe.

Szankciók

Bár a háború szerves következményei, mégis külön szólunk a szankciókról. Ami a tervezést illeti, abban ez már jó előre ott lehetett.

Mikor az ezeket kidolgozó unió öngyilkos döntéssorozatát látjuk és szenvedjük, ismét csak a tehetségtelenség, hozzá nem értés, butaság stb. magyarázatával mentegetjük őket. Pedig függetlenül a neoliberális elit valóban látható kontraszelekciós színvonalától, itt nem tévedésről, hanem kívülről kapott feladat végrehajtásáról van szó.

A háborúnak a szankciókon keresztül kell legyengítenie Európát, és annak így kell az USA karjaiba szédülnie.

Arról, hogy az egymás után sorjázó szankciós csomagok mit okoztak, felesleges elmélkedni. Naponta érezzük a saját bőrünkön, s mi még hálásak lehetünk azért, hogy magyarok lehetünk Magyarországon, mert itt a szankciós hatások ellen legalább a kezdetektől fogva történtek és történnek lépések.

Az unió többi országai miközben, védekezésünk miatt folyvást támadnak, előbb-utóbb a mi utunkra kénytelenek lépni. Így vagy úgy, ilyen vagy amolyan magyarázkodással, vagy kussolással.

Közben pedig „csuklóztatóink” kereskedelme nő Oroszországgal, az orosz olajat kerülő úton és drágábban vásárolják, a sokszorosan környezetromboló amerikai palagázt meg sokszoros áron hozatják.

Mellékesen pedig, a történelem egyik legnagyobb terrorakciójáról, a három északi vezeték felrobbantásáról, gyanús a csend.

Mindez már több mint a már emlegetett „lábonlövés”.

Európa ezzel, akárcsak a migrációval, lassan elveszti azt az erejét, amely alkalmassá tehetné, hogy ott segítsen ahol az észszerű. Ha pedig mégis felvállalná, akkor nem marad más hátra, mint a már annyiszor „felajánlott” eladósodás, amit természetesen a mi szolidaritásunkat is elvárva vennének igénybe, akár pl. a Soros által nagylelkűen felajánlott örökkötvények elfogadásával.

Ellenzék

A magyarországi, ellenzéknek nevezett gyülevészek sajnos nem érdemlik ezt a nevet. Az ellenzék mást jelent.

Ők a világ nagy, internacionalistának becézett, globál-kormányra törő erőinek törpe kiszolgálói. Ők a tudatos „hazátlanok”, azok, akik hazaárulók csak azért nem lehetnek, mert nem ismerik el a hazát sem. Velük felesleges vitatkozni, hazugságaikkal foglalkozni, álruháikból őket vetkőztetni, főleg nekik magyarázni bármit is az Isten, haza, család, vagy ezzel bárhogyan is összefüggő fogalomról. Már a nemzet szó is nem létezőnek számít feléjük.

Az ellenzék a sajnos belőlünk kiválogatott és kitenyésztett – ma már nem titkos – féreg, melynek foga rág és szedi áldozatait.

Az ellenük folyó védekezés nem egyszerű, mert éppen az általuk óhajtott és keltett zűrzavar az, amelyben szintén közülünk tesznek egyeseket ideológiai „féregevővé”, apró emberi gyengéinkre számítva, mint pl. a hiszékenység vagy a vakon önző közöny, de főleg legalantasabb gyarlóságainkra, az irigységre és a gyűlöletre való hajlamra építve.

                                        Következésképpen

Az az erő, amely egyre inkább láthatóvá válik, csak politikailag nem korrekt kimondani, a totális pénzügyi hatalom megszerzése után a világkormányzás utópiája felé tartana. Ez korunk nagy betegsége.

Ezen az úton már megkísértette az istenné válás hamis vágya is, ami tulajdonképpen csak egy másik póluson képzelhető el. És ez maga a Gonosz.

A legnagyobb háború tehát a jó és a rossz között folyik, amint ez a kezdetektől fogva így van.

Most azonban a küzdelem élesebbé vált, s azt az érzetet kelti, hogy döntő fázisába érkezett.

Talán!    Mi, parányok, gondolkodni próbálunk, de ami ennél is fontosabb: erősödjünk meg hitünkben.

                                                                             Szász István Tas

              (Kiemelések a szerk.-től.)

Naplójegyzet: 2023. január 25.

BIZONYÁRA TÉVEDEK, DE MÉGIS…

Vajon mekkora hiba a körülöttem zajló világot mindenkor a nemzet érdekeire gondolva figyelni? Szerintem nem lehet az, vagy legalábbis nem akkora, hogy elítélhető legyen. Mi több, adott helyzetünkben lehet, hogy magasabb szinteken éppen ez az, ami záloga lehet a megmaradásnak. Erről hallunk is, mikor aktuális vezetőink beszámolnak arról, hogy mi vezérli tetteiket világunk ama búsan forró tengerén navigálva. Magyarország mindenekelőtt, iránytűnk a magyar érdek. És felettünk a Jóisten.

Magam most egy apró, de mégis tesztnek tekinthető történésen akadtam fenn és szomorodtam el. De kezdjem az elején.

Nem vagyok a könnyűzene ismerője, ugyanakkor ellensége sem. Ha éppen meghallom, tudok rá figyelni és nagyjából sejtem annak változásait. A magam ízlése szerint a minőségét is.

Családi látogatóban jártam, mikor a színvonalasan megrendezett Csináljuk a fesztivált egyik adásában a sokak szerint a mai fiatalok és a stadionok himnuszává vált valóban szépséges dalt újra hallhattam és újra meghatódhattam. Örömmel láttam a zsűri könnyes szemeit, amit nem lehet „megjátszani”.

A Nélküled, melyet ma már annyian ismernek, mint talán kevés mai dallamot, minden zsűritagtól tízest kapott és ezt a pontszámot még másik két szám érte el.

Aztán már az általam ismeretlen módon meghívott közönség szavazatai alakították a végleges sorrendet, és döntöttek a továbbjutásról.

Mint tudhatjuk, ez a műsor a szórakoztatás mellett az utolsó 100 esztendő legslágerebb slágerét hivatott kiválasztani. Nem tudom mi a slágerség elsőszámú kritériuma, de szerintem az, hogy hányan ismerik és hányan dalolják, éneklik, játszák, élvezik, tartják magukénak.

Ennek alapján, no meg ismerve a Nélküled pályafutását, úgy véltem, hogy a végső győzelemre biztosan esélyes dalról van szó. És örültem is ennek, hiszen a nemzet tömegei számára az identitás építésének valamint ápolásának igen erős eszköze a könnyűzene, a sporttal összeházasodva pedig hatványozottan érvényesül. A zsűri meghatódott elragadtatása is erről tanúskodott, mert szakemberek erősítettek meg véleményemben.

Majd jött a közöségszavazatok módosító ereje, és a csodálatos dal csak harmadik helyen jutott tovább.

Rosszat sejtettem.

Sejtéseim pedig arra sarkalltak, hogy kövessem a dal további pályafutását s szánjak időt erre a műsorra.

Szerencsém volt, éppen itthon voltam,  amikor a következő fordulóban újra elhangzott a remek rendezéssel büszkélkedhető színpadon.

A zsűri ismét változatlan lelkesedéssel jutalmazta csupa tízessel, és ismét hárman voltak, akiket így minősített. Újfent az éppen aktuális nézői szavazatok döntöttek.

Hátha most más a közönség összetétele, gondoltam, mert ama gyanú árnyéka nem hagyott nyugodni.

És valóban. Rossz sejtelmeim beigazolódtak.

Minthogy három dal juthatott csak döntőbe, a közönség kiszavazta ezt a mai nemzeti dalt a továbbjutók közül. A zsűri által kisebb pontszámmal értékelt dal is elé került.

Hangsúlyozom, hogy nehéz dönteni.

A továbbjutók valóban értékes szép számok. Az előadókról nem is beszélve.

Szerintem viszont mint slágerek közelébe se kerülhettek az általam legyőzhetetlennek képzelt dalnak.

Valahol azt éreztem, hogy a mai magyar közönséget már nem üti szíven az, ami magyar, ami oly szép, hatásos, fontos és mindenkié?

Ismétlem, gyönyörű számok kerültek a döntőbe, de ennek a szerintem eleve győzelemre született és százezrek által hitelesített slágernek, vagy mint a zsűri mondotta, „több mint slágernek” a kiejtése – bocsássanak meg – de engem kicsiben 2004. december 5-re emlékeztetett. Mintha egy újabb teszten buktunk volna el.

Tudom, túlzás.

Tudom, nem tisztem beleszólni.

Tudom, hogy valószínűleg mégis tévedek.

Csak az a makacs magyar szívem fáj! Nagyon!

                                                                                                Szász István Tas

Szász István Tas

ADVENTI LEVÉL 2022

Drága Barátaim!

Oly gyorsan telt ismét az idő, hogy érzésem szerint tavalyi levelemet folytatom. Mintha az abban elhangzott, tettekre serkentő szavak nyomán történteket venném lajstromba. S ama lajstrom nyereséget mutat, de ugyanakkor a veszedelem hatványozott mivoltát is jelzi.

Mert a világot ma uralni látszó úgynevezett elitek a gonosz oldaláról kerülnek ki, és saját lajstromukban is nyereségesnek tűnik az összegzés. Csak mi tudjuk, miszerint ez nem a valóság, nem a végeredmény. Ugyanakkor abba is bele kell nyugodnunk, hogy amiképpen ők rövidtávon vagy legfeljebb középtávon tervezve intézik sorsainkat, addig mi hosszabb távon látjuk csődjüket. Sajnos minden valószínűség szerint saját életünk határain túli távon.

Eszerint pedig, legfiatalabb korcsoportjaink esetleges reményein innen, mireánk örökös küzdés, örökös aggodalom és jövőmentő munka vár, azért, hogy ők, az unokák és dédunokák megmeneküljenek a tavaly említett és Madách által vizionált forgatókönyvtől.

Olyan kisszerű, felháborítóan nevetséges figurák a szereplői ennek a rontó erőnek, hogy az a politikai, tömegpszichológiai, és főleg technikai, egész konkrétan katonai erő, amelynek birtokában vannak – miközben a teljes felelőtlenség veszedelmes alkalmatlanságának állapotában leledzenek – valóban képessé tehetné őket vélt isteni hatalmuk bizonyítása céljából elpusztítani a teremtés csodáit. Innen azonban egy döntő nagy kérdőjel hiányzik. Hiszen a Teremtő hatalma az, ami valóban végtelen, és bizonyára tudja, miért engedte a gonoszt ilyen magasra hágni. Zuhanása annál nagyobb lesz.

És mi?

Nekünk marad a kötelező küzdelem, ami szintén Madách üzenete, meg természetesen a „bízva bízás”, a hit. És marad a ma szitokszóvá silányított Isten, haza, család, meg ezzel átfedésben a hit, remény és szeretet.

Micsoda átforgatása a világ erkölcsi tengelyének! A képernyőről valódi szitokszavakat zeng egy új, félrevezetésre szánt nemzedék képviselője, és ezt büszkén fogadja el egy magát értelmiséginek nevező réteg, mi több, a jövő nemzedékét nevelők sokasága.

Mennyire igaz az a spontán működő teszt, amelyre oly régen figyelek: hazafi az, aki akkor is a nemzet érdekeinek szilárd támasza marad, amikor esetleg személyes érdekei sérülnek.

Adventi levélben elsősorban nem erről kellene beszélnem, csakhogy a körülöttünk zajló világ jégtáblái egymásra torlódnak, s maguk alkotnak gátakat a fenyegető árvizek létrejöttéhez. És ezek között a fagyos gátakká egyesülő jégtáblák között ott vannak a fizikai valóság tagadásából eredők, a lelki vakság termékei, a legkülönbözőbb módon kívülről „fagyasztott” elemek, s mind mögött a gonosz. Ismét és ismét a magát Istenné emelni szándékozó, hatalmas erőket mozgató lelki törpék megnevezhetetlen csoportja. Az a mindenki által sejthető, de még ma is inkább csak összeesküvés-elmélet néven emlegetett „valami”. Naponta viseljük el az akaratából történő bajainkat, de nevén nem nevezhetjük, akár totemállataikat egykor a nomád népek.

A médiát egyoldalúan nézőnek, ha olykor szóba hozunk neki valódi eseteket, nem hiszi el. De ha bármi rosszat tapasztal, az egyedüli bűnösként számára azonnal ismert, s már festi is táblájára az O1g-t.

Persze a levélíró is csak egy ember. Saját sorsa is van, s annak emlékei is ébredeznek benne ilyenkor.

Adventi levelemet éppen 60 éve küldöm barátaimnak. 60 éve! Végtelen az Isten kegyelme! Akkor voltam frissen végzett orvos és foglaltam el első munkahelyemet a szilágysági Kusalyban. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fedelet és fekvőhelyet kellett találnom. Hiszitek vagy nem, de szó szerint így. Kilométereket kellett gyalogolni gumicsizmában, kellő szakértelemmel felhelyezett kapcát használva a legközelebbi makadám útig. Mentő? Ugyan, az arra nem járhatott.

Könyvszagú ismereteimmel kettesben maradtunk. A betegek meg jöttek. Jöttek az én öt falvamból, és meghallván, hogy magyar orvos érkezett, aki ráadásul nem részeges, még másik három-négyből.

Amiért senkinek sem ártottam azért egyedül a Gondviselésnek tartozom hálával. De tanulni, tapasztalni - azt lehetett. És elkezdődött a hivatás gyakorlása meg a való világ megismerése. Az akkori erdélyi, romániai való világról mai fiatalnak nehéz úgy mesélni, hogy Háry Jánosnak ne gondoljon az, aki ma már talán azt sem tudja, ki az a Háry János.

Megismerhettem közben az etnikai megkülönböztetés megannyi eszközét és a román paraszt tiszteletét is. Olykor az ellenkezőjét. Felettem pedig ott terpeszkedett nem egy esetben az állati primitívség szintjén uralkodó pártinstruktor, a fentről jövő elvárást maga értelmező, és saját etnikai, valamint osztálygyűlöletének elszánt gyakorlója.

És most mondok valami furcsát! Mindez szép emlékem maradt. És tisztább, kiismerhetőbb, védhetőbb, mint az, ami ma vesz körül minket komfortos lakásban, puha fekhelyen, sima aszfalton guruló automobilban és látszólagos biztonságban.

Egy számomra kedves kortársunk kérdezte erről sikeres ifjú kollégáját. Hogy lehet, ennyire más ez a világ? – szólt nagyjából a kérdés. S a válasz: lehet, hogy más világ, de jó világ! Íme egy tantörténet korunk vonzóan kellemesnek tűnő, s ezért legveszedelmesebb csapdájáról.

Hát erről szól ama 60 esztendő.

Egy kegyetlen és embertelen világból, ahol tisztán vált el egymástól jó és rossz, ahol belső ellenállásunk volt a fő védekező eszköz, ma egy minden emberit tagadó, mindent összekeverő és kiismerhetetlen világ bontja le belső immunrendszerünket, minden eszközt bevetve, lassan és biztosan, tudományosan kidolgozott terv szerint, egy általunk sokáig nem ismert vagy csupán meg-megsejtett több mint évszázados folyamat általuk szorgalmazott vége felé sietve.

Beszélünk, beszélgetünk ilyen-olyan rangú s rendű emberekkel, kik a maguk módján nincsenek ma sem tudatában annak, ami történik. Csak felületes ingerek alapján ítélkeznek. Saját zseb, hamis média, okoskodó szomszéd, tudatosan terjesztett pletyka, és - valljuk be - az ellenség-képre szinte vágyó gyűlöletigény. Bizony igen! Mert gyarlók vagyunk.

Mi pedig az egyedüli kapaszkodót, a legvégső reményt, mely egyben gyarlóságunkban a legbiztosabb fékezőerő is lehet, Istent és az örök élet ígéretével magát értünk feláldozó fiát oly messzire taszítottuk magunktól, hogy az égbolt csillagképei is közelebbiek, sőt megközelíthetőbbnek tűnnek az űr-utakra vágyó emberiségnek.

Közeleg az advent, és ismét a minden zavaró külső hatást kirekesztő magunkba szállás nagyon nagy lehetőségére próbálnék figyelmeztetni. Alkalom arra, hogy észrevegyük azt, amit oly messzire taszítottnak hittünk, s ami ma is itt él bennünk, velünk, értünk.

Mert azt a távolságot egy reánk kényszerített világtól mértük, mérik. Már azok, akik elérték, hogy például eme 60 év alatt Hollandiában a 80%-os templomlátogatás állítólag 5% alá csökkent.  Ha fele igaz, az is borzasztó. Templomok sokasága zár be hívek hiányában.

Levelem azon olvasója, aki nem hívő vagy pláne templomjáró, most túlzónak tarja aggodalmaimat. Csakhogy ezzel együtt mindazok a morális gátak is ledőltek, amelyek a hívő keresztény emberek esetében erős falként védték az egész társadalmat. Hívőt, nem hívőt egyaránt. Az emberséges ember emberi létének feltételeit.

Ugyanakkor ismeretes az is, amikor a nemzettagadó oldal embere úgy képes ártani, hogy azért nem ő, hanem a kormány legyen a felelős. Erre figyelni kellene. Valaha szabotázs volt a neve.

Mindez azonban már megint nem adventi téma -, mondhatjuk.  Csakhogy ez a világ betolakodik az adventünkbe is, minden pillanatunkban ezzel találkozunk, úgy van jelen mindenhol, mint a zsarnokság Illyés Gyula versében. Talán azért, mert ez a modern zsarnokság. Igen. Ez az.

Minden pillanatunkban ott van, a fogantatástól halálunk óráját is meghaladva, ha úgy látja jónak. Hiszen az élet tisztelete az ő támadása alatt áll, és nagyjaink jelképei, a szobrok ledöntetnek talapzatukról.

Hát így vész el a mi saját szilárd talapzatunk is. Az, amely legfőbb gátja a világuralmi terveknek, és ami a szuverénista és a föderalista, ezen egyszerűnek tűnő két szó közti hatalmas távolságot képes megvilágítani.

Szavak és szavak s mögöttük ugyanaz, valamikor a szelídnek induló liberális és konzervatív, aztán jön az egyszerűnek tűnő jobb- és baloldal s annak összeházasodása a liberálissal, majd hallunk nemzetiről és internacionalistáról, végül ma többnyire szuverenista és föderalista a gyakori. A sokféle megközelítés mögött pedig felsejlik ama megnevezhetetlen.

Mintha ott állanánk most is ruhátlanul az Édenkertben, s a kígyó szavának bűvöltében szeretnénk megismerni, amit csak a Teremtő tud. Veszedelmes „csalfa vak remény”.

De Ádám és Éva legalább tudatában volt, hogy ők egy nő és egy férfi, egy anya és egy apa. Mára ezt is meghaladni tanítanak.

Egy eszét vesztett világban, barátaim, nagy szükségünk van adventre, ezért újfent elmélyülésre, és magunkkal önkritikus, a világ kísértéseivel szemben pedig bátran kritikus gondolatokra bíztatok mindenkit.

Mert, mint azt adventi leveleim mottójává tettem: égi és földi várakozásaink ma párhuzamosak, s életünk tengelyébe ezt kell állítanunk.

Gondolatokban gazdag adventet, áldott karácsonyi napokat és küzdőképességgel teljes újesztendőt kívánok kedves Mindnyájatoknak.

Leányfaluban, 2022. adventjére várva.                      Tasi

Naplójegyzet: 2023. január 22.

200 ÉVES A NEMZET IMÁDSÁGA

A reménytelenséget árasztó új év kezdetén, ám mégis reménykedve, kettőzött erővel száll a magasságba nemzeti himnuszunk, mert az a nemzet imádsága, a nemzet Miatyánkja, a ma már egyre világosabban látható módon egyedüli segítség felé repesve.

A nemzeti kultúra napján, Eperjes Károly zseniális verselemző estjén, istenes versekkel foglalkozik, a nagyfokú szuggesztív erővel, az ihletettség magaslataiból szinte a megszállottság állapotában és a hitelesség megkérdőjelezhetetlenségével tanító művész.

Gondolatokba merülve ballagok haza. 

Isten, haza, család! Eltéphetetlen egység, mint maga a Szentháromság.

Tudjuk, ezek vannak ma célkeresztben, s erről, aki nem közömbös vagy éppenséggel ellenérdekelt, naponta meggyőződhet.

A kereszténység a világ legelszántabban támadott vallása.

A haza a globális tervek fő ellensége, hiszen fogalma egybecseng a nemzetállammal. A közösségi ember ősi bevált keretével.

A család mindennek alapja, a földiek közül legfőbb kapaszkodónk, a közösségi lét alapeleme. S mindhárom identitásunk alapköve.

Viszont ez az identitás az, amely legfőbb akadálya mindannak, amit a most nagyon tévesen alkalmatlannak nevezett vezetők, valójában a globalizációs erők kiválasztott végrehajtói, elérni szándékoznak.

A kis „kovász” Magyarország próbál ellene tenni, jótékony erjesztéssel, szemek nyitogatásával, bátor példamutatással!

Szövetségeseket keresünk, de ebben ismét az újra meg újra jelentkező reánk kényszerített akadály, Trianon átka gátol. Természetes szövetségeseink nem tudják levetkőzni a túlnyerés okozta „nyertes pszichózist” és folyamatosan bizalmatlanok.

Egyetlen igaz szövetségesünket a magasságokban kereshetjük. Ott, ahová csak imáink szállnak fel, s azok közül is nagy közös imáink: himnuszaink. Hiszen előtte is voltak s vannak ma is megtartott, megtartó himnuszaink. A Boldogasszony anyánk éppen úgy, mint a Kilencvenedik zsoltár, de akár a ma már elfogadott Székely himnusz szintén a megmaradásért könyörög az Úrhoz.

Fel kell ismernünk, hogy a himnusz nemcsak egy vers, nem csupán egy dallam, hanem legfőbb könyörgésünk a legfőbb szövetségeshez, aki egyedül tud mindenre valóban igazságos megoldást.

Természetesen nem máról holnapra, de emberi ésszel is felmérhető időtávlatban igen.

Sokat írtam arról, hogy megmaradásunk földi záloga a nemzettudat, az az identitásforma, melyben ott van a szükséges áldozatkészség és egészséges veszélyérzet. Ezt kell a hit kősziklájára alapozni, melynek erejét a felszálló himnusz képes leginkább közvetíteni.

Nem régen temettük el Duray Miklóst. Pótolhatatlan példája az emberi tisztaságnak, az igaz magyarságnak. Megtisztelt barátságával. Valaha nagy élményem volt, amikor elsők közt csempészték be nekem Magyarországra a Kutyaszorítót, Duray ismert alapművét. Ennek bevezetőjét írta s viselte el annak következményeit Csoóri Sándor, a másik pótolhatatlan, Kapaszkodás a megmaradásért címmel.

A 2004. december 5. utáni esztendőkben sokat foglalkoztam ezzel a határokon inneniek – és mondjuk ki – nem kevés, határon túlról érkezett közös szégyenével. Duray Miklós aláírása is ott van azon az ezért kapott oklevélen, melynek közepében – meglepetésemre – saját versemmel találkozhattam.

Minden további magyarázkodás helyett, mellékelem ezt a rövid gondolatsort.

KILENCVENEDIK

Te benned bíztunk

eleitől fogva,

Boldogasszony Anyánk

régi nagy patrónánk

járt közbe nálad Urunk,

hogy áldd meg a magyart.

Ezer éve száll magasodba

az itt lenn fájdalmasan zengő

s ott fenn hallani remélt

himnuszok könyörgése.

És mi még itt vagyunk.

Megmaradtunk.

Közben pedig eltűnt mind,

ki nem talált könyörgő szóra

zengő, keserves himnuszra

az egyetlen csillag felé.

Most csak annyit adj Uram,

hogy felmérni legyünk képesek

megmaradásunk csodáját.

Naplójegyzet: 2022. december 3.

Szász István Tas

GONDOLATFOSZLÁNYOK

Sokszor leírt véleményem, hogy a nemzettudat nélkülözhetetlenségének igazolása annak két fontos tartozékában lelhető fel. És ez az áldozatvállalás képessége, valamint az egészséges veszélyérzet.

Nos, ez utóbbi mostanság folytonos készenléti állapotra kényszeríti a nemzettudat tulajdonosát. Ebben élve és figyelve pedig sorra születnek gondolatok a minket körülvevő elfajzott világ zűrzavarában.

Ezekből emelek most ki egyet - s mást olyan látszólagos összefüggéstelenségben, ahogy a világ ingerei azokat sorra kiváltják. Ugyanakkor azt is tudván, hogy ebben a mesterséges zűrzavarban, ha a gyökereket vizsgáljuk, minden mindennel összefügg.

Így például a labdarugó vb. mostanság áradó hírei, s főleg képei közt egy igen kézenfekvő kérdés merülhetne fel. Mi lenne hát ez?

Láthatjuk, hogy ebbe az ilyen célokat szolgálni eleddig nem szokásos közegbe hogyan erőltették bele a politikát, főleg a kóros ideológiákat. Akkor hát mi is tegyünk engedményt, és költői módon felvetném annak lehetőségét, hogy ezeket a kedves, maskarába öltözött, lelkes szurkolókat, kikből a világ minden részéről több tízezren gyűltek össze, megszavaztathatnánk arról, hogy ugyan bizony miként vélekednének az eltörlésre szánt nemzetállamokról, s pláne a nemzetről. Ebben az esetben vajon milyen eredményt kellene a „független” nemzetközi sajtónak elhallgatnia?

És aztán innen bárki fantáziájának lovai közé csapva elkalandozhat újabb irányokba. Milyen sorsot szánnának a versenysportnak? S aztán tovább azon belül a gender okozta zűrzavarnak stb.

De felmerül egy ennél fajsúlyosabb kérdés is. A mai pártbőségben tudjuk, hogy azok közt nem egy olyan van, amely éppen a gyurcsányi szellemű pártpolitika és országvesztő gyakorlat ellenébe szerveződött. Legalábbis szóban. Aztán összefogtak és a vereség után azt emlegetik, hogy nem tehettek másként, mert csak így remélhették az orbánizmus felszámolását.

Rendben van. Elégedetlenek a fideszes vezetéssel és annak eredményeivel. Ahogy mondani szokás: szívük joga. Csakhogy ezzel szemben nem tudnak semmit felmutatni, sem elképzelésben, sem konkrét tervben, s főleg nem kormányzó erőben.

Ez pedig azt jelenti, hogy mivel ama gyurcsányista erő van köztük a legerősebb helyzetben, arra bíznák az ország sorsát! Ehhez járulnak hozzá minden erejükkel.

Ebből pedig az következik, hogy nem az országot akarták megmenteni Orbán kezeiből, hanem csak át akarták segíteni Gyurcsányék karmai közé. Ennél világosabban nem lehet bizonyítani, hogy ezeket a dirib-darab csoportocskákat csak a hatalom morzsái érdekelték, s ezért felkínálták volna nemzetünk jövőjét a biztos ország- és nemzetvesztők kényére-kedvére.

Most viszont a tulajdonképpeni siker ellenére egy értetlenkedés. Az, aki a saját bőrére gondolva sem töltötte ki, miért vállalná a következményeket? Ugyanis itt nem „csak” migrációról és nem „csak” a gender-propaganda „elszabadításáról” van szó, hanem az ő életminőségéről, adott esetben akár életéről.

És ismét egy kényes felvetés. Nem ítélet, nem kísérlet a bárki feletti pálcatörésre, de kérdés. Mert ennek komoly oka van és az élet más területein is érezhető.

Miért hallgat a többség egy hangos kisebbség zajában? Miért az a kevés tanár dominálja a tanári szobákat, aki tüntetni megy, azokkal ellentétben, akik hasonlóképpen jogosan kérhetnének változást, de tudják, hogy ennek nem most van az ideje. És akik most ekkora vehemenciával teszik, honnan kapják a támogatást, és miért most, nem akkor, amikor az ország nem volt ilyen veszedelmeknek kitéve. Világos, hogy az ártani akaróknak most kellett őket bevetni, mert a „minél rosszabb annál jobb” elvét valló nemzetellenesei ezzel fokoznák azt a rosszat, amihez ők maguk is nagy mértékben hozzájárulnak odakint a pénzeink elvonását támogatva.

De már tudjuk, hogy miért s hogy kik. És milyen ügyes, amint látszólag jogos követelésre telepítik akciójukat.

Csak az a csend. Hiszen nem lehet, hogy a valóban áldozatos munkát vállalók többsége egyetértene a gyerekek kivezénylésével és csatlakozna hozzájuk „korszerű” trágárságaikban. Miközben éppen az ő feladtuk lenne ezen a lejtőn megállítani a jövő társadalmát.

Mitől fél a csendes többség? Mert tucatnyi tanári közöségben is erről volt alkalmam hallani.

S tágítsuk a kört most európaira. Ukrajna, az azelőtt a világ egyik legkorruptabb államának nevezett ország támogatásával az unió önmagát teszi tönkre. Hogy ez kinek jó, nem kell magyarázni. De most másról kérdezek.

Ugyanis a háborút valaki megnyeri. Ami ennél még fontosabb, hogy a békét is meg kell majd nyerni. Az pedig a lerombolt Ukrajna esetében az újjáépítés (hogy szellemében képes lesz-e megújulni azt nem is merem kérdezni). Az újjáépítésben lenne igazán értelmes szerepe Európának. De ha a háború támogatásába már bele „europpant”, akkor miből fogja ezt segíteni?

Aztán ismét száguld a gondolat és tovább tágítja a köröket, mert néhány millió migráns által középtávon magukhoz alakított, saját életformájukhoz, munkakultúrájához formált Európa nem csupán támogatni nem tudja majd a kibocsájtó országokat, ahogyan azt a magyarok ma tanácsolják, de maga is elkezdi süllyedését azok színvonalára.  Ez aztán az igazi globalizáció. Az okos egyenlősdi. A jóemberkedő szolidaritás.

Nyomorult vagy? Akkor én is vállalom a nyomort és hozzád süllyedek, ahelyett, hogy minden erőmmel magamat fejlesztve általa téged is próbálnálak felemelni.

És az utolsó percben, friss ingerek hatására megismétlem egy másik annyit emlegetett gondolatomat: a valódi hazafiság legbiztosabb tesztje, ha valaki saját érdekei vagy vágyai ellenére is vállalja a nemzet szempontjából fontosabb megoldásokat (lásd a nemzettudatban rejlő áldozatvállalás készségét). Mert sajnos ez sok sértettségből született ellenlábasunk kórtörténete.

És kérdezhetnék tovább új meg új sarjadó kérdőjelek miatt.

Az élet csupa kérdés, az élet csupa talány.

De milyen élet ez az élet?

Kik és milyen életet szánnak többnyire még most is gyanútlan utódainknak?

De ennyi, úgy érzem, elég is volt így év vége felé.

Biztosak lehetünk benne, hogy 2023-ra is gondoskodnak majd számunkra újabb kérdőjelekről.

Naplójegyzet: 2022. október 16.

ÁRNYÉKVETŐDÉS ÁRNYÉKRA

Az árnyék az árnyék. Bárminek is legyen az árnyéka, nem az igazi, nem a valóság. Ezért is lehetetlen talán átlépni. Mármint a sajátunkat.

Persze, ha túl nagyot akarunk, akkor nekivágunk, mint mesebeli hős a szivárványnak.

Ma már tudott dolog, hogy az árnyékok is szivárványosodnak, nem csak afféle árnyék- árnyékok.

Na de térjünk a tárgyra, hiszen sok várakozás után immár van árnyékkormányunk is. Olyan erősen árnyékos, hogy nem is fontos, minek az árnyéka. Csak úgy árad belőle az árnyék.

És ugrásra is kész. Készül!

Ha jól megnézzük, felmerül a kérdés, hogy ki készül? Vagy kikészül?

A választ máris megkaptuk, hiszen az árnyékasszony árnyékra vetődött.

Első látogatása oda vezetett, ahol legegyszerűbb a tapasztalatcsere. Rávetődött egy másik árnyékra, arra gondolván, hogy két árnyék annyi, mint egy árnyékoló. De nem lett az. Kiderült, vetődni is tudni kell. Mint ez az árnyékból egyre mélyebbre hanyatlónak remélt magyar fociban már ismeretes.

Ki mint vetődik, úgy arat.

Ki mint veti árnyát, úgy álmodja álmát.

Az árnyékkormány viszont székekbe ült, s nem vetett árnyakba feküdt. Mert ő tettre kész! Eleinte kevés szék volt, de aztán elég szék lett. (az is megvetett.) Bele is ültek.

Hű ha! Rosszabb, mintha beleléptek volna. Halkan, amúgy Frigyes bátyánk leírása szerint.

Ferde illat azért van elég így is.

Ők persze inkább Tóth Árpádra rímelnének:

„Mint halk csapatban szürke nyest

a hegyre kúszik már az est

s a bokrok alján meglapul:

itt-ott egy-egy halk fény kigyúl.

S a vak bozóton átremeg:

Lámpák vagy bús állatszemek?”

Na, már megint itt kúszik az az esti sötét árny?  De, hogy fejeikben egy egy halk fény kigyúljon?

Pedig olyan egyszerű volna.  Ha például a magyart nem tévesztenék össze az agyarral. Vagy ők is egy modern történelmi vadkan volnának a napi bozótban? Persze nem bús állatszemekkel.

Túl megtisztelő a hasonlat. Mégis azért: félni jó! Hogy mást is idézzek.  Bocsánat, ez még irodalomból is sok. Hát még belőlük.

De Dániában azért már legalább tudjuk, mi bűzlik.

Naplójegyzet: 2022. október 10.

ZOKNIK ÉS A FORRÓ KÁSA

Folyton egy rejtély foglalkoztat, és velem együtt sokakat. Hogyan lehetséges, hogy szavazati joggal bíró épeszű emberek ország-, Európa- sőt világszerte nem látják mi történik velünk, velük?

Aktuális szlengszótár szerint fogalmazva ennyi a „zokni” közöttünk? De hiszen a hivatalos média is évek óta kerülgeti a témát, mint macska a forró kását.

Nos így kerül egymás mellé a zokni meg a forró kása, akár Csoma Pista bácsi madarasi hargitai áfonyateájának egész szezonban ki nem ürülő üstjébe az elveszettnek hitt, de csupán a szárítókötélről belepottyant, s annak fenekén csak tavasszal felfedezett gyapjúzokni.

  No de hol van ama forró kása?

Bizony ez is többszörösen átvitt értelemben forrósodik témánk középében, mert hiszen drága Pista bácsink kondérjában mindössze áfonyatea forrott egész télen.

Itt érünk a kényes ponthoz, mely körül immáron nem magunkfajta zoknik várakoznak a kihűlésre, hanem jeles szakemberei – na, minek? – hát a politikának, s főleg annak hatalommal is bíró kevéssé jeles gyakorlói.

Mert hát azt kellene kimondani, hogy mindez az őrület-bilincs, ami hol lazább, hol keményebb szorítással körülvette világunkat, névért kiált, a kitalálójáéért, kivitelezőjéért s főképpen pedig haszonélvezőjének megnevezéséért.

Hát – mint riportalanyoktól hallani – „jelentem”, a kása kihűlőben van.

A sokféle összefüggés közül talán a legkézenfekvőbbet már politológusok, sőt némely politikusok is kimondják, a mieink bátrabban, mások óvatosan félrehajolva, súgva, hogy itt egy nagyhatalom akar ismét Európa kárára túlélni, ha jól számolunk harmadszorra, s ennek eszközei közt egyik legfontosabb a német–orosz kapcsolatok romba döntése, annak minden, számára üdvös, számunkra katasztrofális következményével.

Hogy a migráció is ilyen, azt még csak nagyon kevesen merik felhozni. Ma is e kását esszük a szegény üldözött képének papolásával, kinek egyébként már fegyvere is van, törvénytelenül tör ránk, s legjobb esetben is csak élősködni szeretne rajtunk, távlatosan pedig helyünkre pályázik. Hát ez a kása még több mint langyos, de ami késik, nem múlik. Majd csak megkóstolják és kimondják.

De mi közben tovább lépünk s azon elmélkedünk, hogy mindkét esetben, úgy a nagyhatalom tervének esetében, mint a migrációra ösztönzött vándorok számításaiban – legjobb esetben is – csak középtávú megoldás rejlik.     

A migránsok demográfiai számítások szerint a század közepe táján Európa nagy államaiban átvehetik a „vezérlést”. Ez lesz az a pont, amikor Európának a kibocsájtó államokat segíteni képes potenciálja végleg megszűnik. Fokozatosan visszasüllyedünk, megtörténik a kiegyenlítődés igazságtétele, csak nem észszerűen. Nem egy erős Európa segíti az elmaradottakat a felemelkedésben, hanem fordítva, az elmaradottak húzzák le maguk mellé az egykor segítőképes kontinenst.     

És uram bocsá’, ez a modell működik Ukrajna esetében is. A háború és a korlátjukat veszített ukrán követelések teljesítése oda fog vezetni, hogy Európa összeomlik, és éppen akkor lesz erőtlen, amikor az ukránoknak a talpra állashoz kellene segítség.

Mindkét esetben a helyes út egy erős Európa megteremtése lenne. Van azonban, akinek ez nem érdeke. És ez az, ami ott forrósodik a kásában. 

Lassan-lassan hűl, hűlöget a massza, de vajon elég lesz-e kimondani a kimondhatatlant? Mert ez még csupán egy kis lépés a szemléletváltás felé, s a cselekvés meg csak azt követheti. Ha lesz rá még mód, erő és idő. 

De ha valaki azt képzeli, hogy „na, legalább tudjuk, mitől döglik a légy”, és nem hagytuk, hogy bolondot csináljanak belőlünk, akkor rájövünk, hogy az eddigi csak egy csipetnyi kása volt.

Mert feltűnik előttünk egy egész forrásban levő kásahegy! Ugyanis hivatalosan azt még nem mondották ki, hogy melyik az az erő, amelyik ama nagyhatalmat eszközként működteti a világ felett gyakorolt hatalmának intézőjeként!

Az az erő, amely hatalmát arra alapozza, hogy milliárdnyi zokni tébláboljon egy kása- Csimborasszó forró krátere körül.                                          

A SZILÁGYSÁGI HEPEHUPA ELFELEDETT MAGYAR ÉRTÉKEIBŐL

„Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.”

        Reményik Sándor: Kövek zsoltára 1929

Trianon átkos csapdája egész életünket fogságában tartja. Azét, akinek fáj, de tudtán kívül azét is, aki nem ismeri vagy feledni, feledtetni szándékozna. Történelmünk és kultúránk csodáinak a múlt ködébe vesző emlékeit egy internacionalista 40 év után a neoliberális kozmopolita szellem által érthetetlenül (vagy mégis érthetően?) uralt 30 újabb feledtette, s mára már akad jobb sorsra érdemes, de új szellemben nevelkedett történész is, aki mintha levetni szándékozná az elszakított területek magyar múltjának elhasznált gúnyáját. Közben észre sem veszi, hogyha ez sikerülne, pőrén állhatnánk a minket – éppen a védekezésünkkel együtt járó, de másokat is szolgáló szellemünk miatt – támadó világ szemei előtt. A múltat végképp eltörölni szelleme új változatában támad.

Erdély, s a nemzeti fejedelemség korától hozzá oly szorosan kapcsolódó Partium ezernyi csodával várja azt, aki erőt merítendő arra veszi útját valóságosan, vagy legalább gondolatban, olvasmányaiban. És ezek a látszólag halott kőbe, még élő kultúrába és emlékezetbe, s megannyi keservbe dobbanások nem szorultak kívül az ármány vonta határokon. Természetes egységük, természetes egységünket igazolja.  

Most ennek a régiónak a Szilágyság nevet viselő tájára, abban is a Tövishátra invitálom az olvasót. Mint olyan, aki 57 gyorsan elröppent évvel ezelőtt ott kezdte pályafutását, s mint olyan, ki egy ma is ott helytálló valódi őriző, Lugosi Dániel lelkipásztor uram segélykérő szavát meghallotta. Mondhatnám tehát, hogy e kiváló lelkipásztorral és egyházi levéltárossal együtt hívom meg olvasóinkat, hiszen a látogatáshoz elengedhetetlen hiteles anyag fellelése és a megmaradáshoz szükséges reménység, valamint azt építő fantázia terén is nélkülözhetetlen társunk és kísérőnk ő.

A Tövisháton, csodálatos természeti környezetben megbújó Kusaly kisközséget 1962. november elsején láttam meg. Odavezető út nem létezett. Semmiféle út! Kifelé a tavaszi első keréknyom jelölte az irányt a legközelebbi faluig, Goroszlóig, s onnan szétszórt kövekkel vegyesen sáros folytatást követően egy makadám-útra érkezhettünk, hogy aztán azon, vagy a párhuzamos vicinális vasútvonalat is felhasználva a Kusalytól 20 kilométerre levő (akkor még igen jelentős magyar közösséggel bíró) Zilah városába juthassunk. A gépkocsiforgalom ismeretlen fogalom lévén, az év jelentős részében a gumicsizma avanzsált valódi közlekedési eszközzé, megtoldva némi „saját erővel”.

Méltatlan helyzete volt ez ennek a valaha virágzó mezővárosnak és vásártartó központnak, amelynek a nyomait a régészek fel tudnák tárni, hiszen a XVIII. században még ismertek voltak a vár maradványai is, vásártartó központja, a vásár mezeje pedig a közvetlenül szomszédos mai Szilágyerked község területén volt.

Neve először 1345-ben bukkan fel Kusal formában. Aztán alakváltoztatásokat követően 1591-ben már Kusalj-, Kussally-, Kusaj-t olvashatunk. Szakemberek szerint a név a Kősalj-ból származhat.

Ma a református magyar közösség lélekszáma mindössze 165 fő, ami kevesebb mint fele a lakosságnak. A református lelkipásztorok sorát 1614-től pontosan ismerjük, de ezt megelőző évszázadokból, még az 1400-as évek elejéről, a magyarországi ferencesek első lépéseinek megszentelt és a ma is álló templom formájában egyedül fennmaradt emlékhelye.

Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy körülötte, egy 3-5 kilométeres sugarú körben több mint 5000 magyar él hat – döntő többségében magyar – községben. Diósad, Szilágyerked, Mocsolya, Szilágysámson, Szilágyballa és Goroszló ölelik körül a kisded, vegyessé vált települést, de 20 kilométerre tőle van az egykor magyar város: Zilah a maradék 11000 magyarjával és ellenkező irányban hasonló távolságra a magyar többségét megőrzött Sarmaság 4000 magyarja, illetve harmadik irányban Hadad, a szintén többségi 700 magyarral.

A települést ma már aszfaltút szolgálja, amely a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő kitűnő műútnak a Sarmaság-Zilah közti szakaszából Goroszlónál Hadad felé leágazó mellékútja. Mondhatjuk tehát, hogy egy 20 000 főnél nagyobb lélekszámú magyarlakta régió kellős közepén áll az ősi település.

Természeti környezete gyönyörű!

Történelmi múltja Kusalyt méltán avathatná nevezetes emlékhellyé, ha a közvélemény és a kulturális, vallási vagy akár sport turizmus is jobban felismerné előnyeit. De az említett szélesebb magyar közösség támogatása egymagában elegendő cél lenne ahhoz, hogy értékeinek megőrzésével és lehetőségeinek kihasználását támogatva hozzájáruljunk valamivel a környék – pl. a horvátországi magyarokét meghaladó számú – magyarságának helyben maradásához.

Mindenekelőtt azonban foglaljuk össze röviden vizsgálódásaink színhelyének történetét.

A település keletkezése és felvirágzása a Jakcs család nevéhez szorosan kapcsolódik. A templom kőpadozata alatt ma is többen nyugszanak az egykor kihalt jeles famíliából.

Lugosi Dániel, aki egyházi levéltárosként dokumentumokkal is rendelkezik, a következőket idézi a templommal kapcsolatban, melyet „…a Jakcs család tagjai a Szentlélek nevében és tiszteletére Kusaly faluban építettek, az eclesiával, czinteremmel, toronnyal, haranggal, kolostorral, hálószobával és más helyiségekkel együtt.” A kolostor közelében apácakolostor is működött. Az építkezésére kiadott rendelet pillanatában a kusalyi Jakcs testvérek létesítménye 1422-ben már készen várja a betelepülő szerzeteseket. Így ez az egy évtized alatt felépült első négy ferences központ közt (Gyula 1420, Ozora 1423, Marosfelfalu 1427) is feltehetően elsőként készült el, hiszen 22-ben már várja lakóit. És ez az egyetlen, amely még áll!

Lugosi tiszteletes uram gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy: „ A Jakcs család felemelkedése Zsigmond király uralkodásának idejére tehető (1387-1437). 1388-ban Jakcs György királyi kincstárnok. Dénes előbb váradi kanonok, 1427-től váradi püspök 1435-ig. Jakcs Mihály 1414-ben erdélyi vajda, László Szatmár vármegye főispánja. A Zsigmond halálát követő évtizedekben a család tagjai több ízben viselik az erdélyi vajdai tisztséget. A család férfiágon 1585-ben hal ki. Birtokaik egy része már a XVI. században a Drágffyak kezébe kerül. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy az utolsó Jakcsok Szapolyai János párthívei lehettek, I. Ferdinánddal szemben (…).

A kusalyi Jakcsok képviselője 1555-ben Ilosvay Bernát, kérdéses, hogy rokoni kapcsolatban állhatott Ilosvai Selymes Péterrel.”

Ottani munkám idején arról is hallottam kolozsvári levéltárosoktól, hogy Kusaly, az egykori mezőváros (vásártartási joga Nagy Lajostól származik 1353-ból) a Jakcsok idején országos gyűléseknek is helyet adott. Ez a Jakcs vajdák idején érthető is lehetett.

Aztán a Jakcs család kihalása után elkezdődött a település hanyatlása. Az 1556-ban bekövetkező tömeges áttéréssel magyarázható, hogy a ferencesek ekkor javaikat is kimentve távoztak Kusalyból.

Az Isten háza ezt követően református kézben élte életet, és ennek kapcsán vált irodalomtörténetünk nevezetes emlékhelyévé, hiszen Ilosvai Selymes Péter (aki, mint jeleztük, nem kizárt, hogy Jakcs rokonság) 1570 körül „Kusalkőn” minden bizonnyal református tanítóként, saját szavai alapján e templomkert somfája alatt  fejezte be Ptolemaeus király históriáját, és Arany János szerint Ilosvai Toldija ugyancsak e fa árnyékában születhetett.

De másik irodalomtörténeti jelentősége is van a helynek, ugyanis éppen a közepén áll annak a tenyérnyi területnek, amelyen az ősi Ody (Od-Ad) család három ágra szakadása történik, mégpedig a Had-ad-i, Diós-ad-i és Haraklány-i ágakra. E három település ölelésében van vizsgálódásunk kis falva.  A jóval nagyobb, s máig magyar Diósad éppenséggel közvetlen mellette található.

A családfa pontos ismertetését legutóbb Czeizel Endre adta. Ady nem véletlenül írta, hogy:

„Jó Ilosvai Selymes Péter

Néha-néha úgy-úgy szeretnék

Elborozgatni őkelmével.”

A templom gótikus mennyezete 1600-ban omlott be, és ezt követően a falak 150 évig dacoltak az időjárással. Úgy tartják, hogy közepén diófa nőtt ki, amelyből az újjáépítést követően úrasztala készült.

A kazettás mennyezet és az épületegyüttes is a református hagyományoknak megfelelve született újjá 1796-98 között. Szamárhátas gótikus bejárata különösen szép.

A harangláb igen rossz állapotban szolgálja az Isten dicsőségére 1855-ben öntött 140 kilós harangot. Mellette még áll az 1882-ben épült iskolaház.

Mai úrasztala 1823-ból származik. A jelenleg működésképtelen orgonát a szomszédos Diósad egyházközségétől 1869-ben vették. Szerény, de érdekes egyházi tárgyakból álló gyűjtemény is maradt a gyülekezetre.

A templom ma első kategóriás műemlék, műemléki feltárása megtörtént.

Megtanulhattuk, hogy műemlékeink és történelmi, egyházi vagy kulturális emlékhelyeink megmentése akkor biztosított, ha funkcióval is rendelkeznek, tehát élő helyszínek.

Ennek jegyében gondolkodva tudjuk elképzelni e katolikus, református és irodalomtörténeti szempontból is jelentős helyszín helyreállításának és hasznosításának tervét.

A fennmaradt építészeti emlékek mellett ennek igen fontos alapját jelenti Lugosi Dániel tiszteletes kitartó őrizői szelleme, hiszen bár távozhatott volna sokkal kényelmesebb környezetbe és jobb körülmények közé, ő helyben maradt és kitartóan küzd a magyar történelem e szép és fontos emlékének megőrzéséért.

Ha sikerül támogatást nyerni, akkor a feladatok sorrendje talán ez lehet:

1.     A harangláb gyors helyreállítása.

2.     A saját erőből kialakított imaterem rendbetétele és a lelkészi lak további helyreállítása.

3.     A templom műemléki helyreállításához szükséges komolyabb segítség elnyerése.

4.     Egy kisebb irodalmi és egyházi emlékhely kialakítása a régi iskolából, vagy amennyiben az már nem restaurálható, akkor annak helyén.

5.     Ifjúsági tábor vagy művészi, irodalmi alkotótábor létrehozása az immár jó minőségű úttal rendelkező és nagyon szép természeti környezettel bíró, egyházi tulajdonban levő 2,3 hektáron.

Ezek csupán az első ötletek, de egy alaposabban előkészített anyagban kiváló lelkipásztorunk mindent pontosan leír és megindokol, és természetesen a lehetőségek szerint sok más hasznos ötlet is segíthet abban, hogy Trianon évfordulóján egy újabb elszakított magyar emlékhely kerüljön fel a nemzeti ismeret és önismeret tárának térképére, segítvén és erősítvén a kárpát-medencei összmagyar nemzettudat újjáélesztésének nélkülözhetetlen folyamatát.

Az út legelején állunk, az első tétova lépést most tettük meg, de ne feledkezzünk el arról, hogy eddig is áldozatos éveket kellett megélnie elődeinknek s elsősorban a visszaszerzés és felkutatás nehéz munkáját elvégző Lugosi Dánielnek. Mi, akik kényelmesen élünk anyaországi otthonainkban és távolról figyeljük az elszakítottak küzdelmeit, nehezen tudjuk felmérni ezeknek a teljesítményeknek a súlyát, jelentőségét, példaértékét. Őreá is nagyon illenek Albrecht Dezső Hitel főszerkesztő 1935-ben leírt szavai:

„Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. (…). Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezető szerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

          Mellettük a helyünk! A még álló templomfalak köveinek Reményik Sándor által megérzett együttes „templom-dobbanása” legyen példa egy közös megmentő szívdobbanásra.

M E G H Í V Ó :   Kusaly600-Meghivo.pdf          Ilosvai Selymes Péter szobor avatása

KÖSZÖNTŐ BESZÉD: Kusalyi_beszed.docx

Naplójegyzet: 2022. augusztus 6.

VAGY-VAGY

Nem véletlenül emeltem ki legutóbbi glosszámban, hogy: „Merjünk őszinték lenni!” Orbán Viktor erről ezt mondta: Merjük megnevezni ellenfeleinket.

Ő példának egyet emelt ki, de tudjuk, Soros György mögött nagy erők állnak. Ezek kezében legnagyobb fegyver talán a média-túlsúly, amely átnevelte a „volt Nyugat” egész nemzedékeit. Ez az erő képes volt mindent kifordítani a maga valóságából.

Politológusok mondogatják: Valóság nagybácsi be fog kopogtatni feléjük is. Míg itthon az áldozatvállalásra kész és veszélyérzettel felvértezett nemzettudattól remélhetnénk erőt az ellenállásra, odaát a zuhanó jólét okozhat változást. Egyes nagyjaik máris félnek a „lázadásoktól”.

De hol van az a határ, amely a jóléttől elkényeztetett és gondolkodásában is elpuhult társadalmakat felébreszti? A ma túlerőben levő „kifordítók” vajon meddig mernek majd elmenni, ha valódi ellenállás születne?

Nekünk olykor érthetetlen, hogy a „kinek az érdeke” egyszerű kérdés felvetése után világossá váló világhelyzetet kint felismerni képtelenek hol hagyták a józan eszüket?

Bizony ama bunda sokszorosan kifordítatott. S bár régen a mondás így szólt: „kifordítom-befordítom mégis bunda a bunda”, mára már a sok forgatás nyomán elveszettnek tűnik az egykor oly vágyott európai bundánk. Már nem bunda a bunda. Annál inkább működik a bundázás.

Azt mondják, hogy baloldaliak, s mi is így nevezzük őket, azt mondják liberálisok, és mi is így nevezzük őket. Sőt összevonva: bal-liberálisnak. De ma már eljutottunk a neomarxista definícióig.

Csakhogy a valódi baloldali célokat, a valódi liberális magatartást a ma jobboldalnak nevezett „MI” képviseljük és gyakoroljuk.

Ami pedig a neomarxizmust illeti, az igaz, de érdekes módon a felújított marxizmus éppen a rothadó kapitalizmus, avagy az imperializmus korszakát élő világot, a marxista szemináriumokon valaha annyit emlegetett bűzlő tőkét szolgálja.

Persze ez már csak kis részben termelői tőke. Munkából értéket s így profitot termelő tevékenység. Ez már az a pénzből pénzt csináló, amannál még gátlástalanabb világ, ahol a gazda a pénzen is túl akar terjeszkedni, sőt a hatalmat már abszolút formájában óhajtaná. Világhatalmi vágyak útján haladna saját „megistenülésének” utópia-szerpentinjén.

Az egyik kanyarban le fog zuhanni, az biztos.

De attól, hogy ne rántson magával mindnyájunkat, egyedül az Isten tud megóvni.

Európa egyelőre bennünk még tovább él, óvjuk és próbáljuk stafétává bővítve tovább adogatni, mint az Olimposzról induló olimpiai lángot.

Többet nem tehetünk.

Aki kiszolgálójává válik a nagy kísérletnek, biztosan elpusztul.

Nyugat több nagy országa már nem lehet többé nemzet. Legfeljebb valamiféle egység.

Mi megpróbálunk szembe menni Góliáttal és Dávid példájában hinni. Orbán Viktor erre is utalt. Ezt kellene megértenie az állandóan ellenünk hergelt társadalomnak.

Mert ez az egyetlen esély. A behódolás a biztos véget jelentené.

M E G H Í V Ó :    Kusaly600-Meghivo.pdf    << katt ide

Naplójegyzet: 2022. július 26.

BESZÉDES BESZÉD… és még valami

A tusványosi miniszterelnöki beszédet sokan vártuk-várták. Ki azért, hogy reményt és biztonságérzetet kapjon az egyre bizonytalanabb jövő dolgában, ki azért, hogy kijelölt feladata szerint megpróbáljon belekötni, igyekezzen félremagyarázni, ha lehet, az ellehetetlenítésig ferdíteni, szörnyűségessé tenni azt.

A beszédet mondó személye már előre meghatározta, hogy ezt is, azt is megkaphatjuk, megkaphatják. Ki-ki amire várt.

Megnyugtató, hogy a többség a legbiztonságosabb út kijelölését várta és kapta, s szánalmas az az egyre fogyó kisebbség, amely sablonos módszereivel állította azt célkeresztjébe.

A politikai elemzők elvégzik dolgukat – ami most sem lesz nehéz – amelynek során nem csupán elemeznek, de tanulhatnak is. A beszéd nem csak lokálisan, de globálisan is, az egyre szükségesebb tisztánlátás és leplezetlen valóságérzet mellett, valóban nagy ívű volt. Olyan, amilyenre vártunk! Már, mint mi.

A támadások, bármennyire is szánalmasak, nem lehetnek közömbösek, mert bizonyos „ráneveltségi szinten” és érdekszféra vonzásában élő egyedeket megtalálhat, de ami fontosabb, muníciót szolgáltat a bármilyen hazugságra képes külső támadóink számára is.

Közbevetőleg, milyen átlátszó az, amint a válságos helyzetben minden lehetőséget kihasználva védekező kormányzattól csak még többet, erőn felülit követelő ellenzék (nek nevezett halmaz) éppen azon munkálkodik odakint, hogy ne legyen erre forrás. Tudjuk: „minél rosszabb annál jobb”. Erre „készülnek”.

Nem kell hozzá sok fantázia és elemzőképesség, hogy az annyit hangoztatott hazaárulás fogalmát kimerítő akciók sorát tudjuk felemlegetni.

Na de lássuk csak, hova akart kilyukadni a naplóíró egyre többet korbácsolt fantáziája most, éppen e beszédes beszéd kapcsán!

Mindenekelőtt világossá vált most is, hogy Orbán Viktor az, aki nem csak őszintén beszél, de ezt meg is engedheti magának. Hozzászokhattak kívül, belül. És itt érkeztem el oda, ami a gép mellé ültetett. Eszembe jutott egy folyamat valamikori első fázisa.

A XX. század első harmada idejét kutatva már felfedezhettem azt, amint fogalmak, szavak besározása, ellehetetlenítése, majd a vádolás fegyverévé élesítése megjelent a nemzetköziség eszméjének bűvkörében élő baloldalon. (Lásd: „És nemzetközivé válik holnapra a világ”)

Már akkor is nehéz volt ez ellen küzdeni. Akkoriban a leggyakoribb billog a fasiszta volt, amit eredményesen mostak össze a nácival.

Közel 100 esztendő alatt nem sokat változtak, nem sok újat találtak ki, csak kibővítették a palettát. A módszer maradt. Ami ennek (egyedüli sikerük talán) ördögien-zseniális mai formája, az a politikai korrektség találmánya, a PC vagy píszí.

Néhány rövid évtizeddel ezelőtt errefelé még a cigány-roma szavak körül folyt a párbaj. Már akkor odáig fajult, hogy önmagában akadályozta a valóban sürgető gond megoldásának sikerét, mert tulajdonképpen a siker reményét hordozó őszinte hangon nem lehetett erről vitát nyitni.

Aztán felgyorsultak a folyamatok. Ma már európai, sőt tengeren túli szinten tartunk ott, hogy éppen arról nem szabad beszélni, amiről égetően szükséges lenne.

Ezerszer elcsépelt példa a migráció okai, „bonyolítása” és következményei körül elrendelt szilencium. És mindenki sorolhatja a többit saját tapasztalati tárházából.

Vagyis miközben már ott csúszunk lefelé ama lejtőn, még ennek tényét sem szabad szavakba foglalni, nemhogy okai, sőt okozói felől kérdezősködjünk.

Van azonban egy személy, aki – a falakba való ütközést és következményeinek súlyát folyamatosan kitapogatva megengedheti magának az őszinte és világos, a tényekre és történésekre támaszkodó előremutató elemzést. Őt támadni és félremagyarázni lehet, de ez a támadót egyre jobban leleplező kísérlet marad. Számunkra sokkal fontosabb, hogy figyeljünk rá.

Újra és újra ismétlem önmagamat: a nemzettudat építése életmentő feladatunk. Csak az az állampolgár képes a saját és közösségi megmaradásunk szolgálatában betölteni a számára rendelt hivatását, a közös feladat rá eső részének elvégzését, aki nemzettudattal rendelkezik. Mert most az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet életben tartása mindennél fontosabb lesz.

A történelemnek nemhogy nem lett vége, hanem sokkal inkább újabb, eddig nem sejtett, de már jól látható és felmérhető veszedelmekkel teli fejezete elé nézünk.

A tusványosi beszéd egyik fő üzenete ez: merjünk őszinték lenni!

És még valami….

Itt tartottam, s csupán az elütések korrektúrájára készültem, amikor kaptam a jelzést, hogy a beszéd legbonyolultabb értelmezést kívánó részét eddig még hozzánk közel állok is támadják. A „beszédes”, mint várható volt, „veszélyesnek” bizonyult. Az igazmondónak járó fejbetörés nem maradt el.

Magyarázhatja és minősítheti bárki a beszédet, vagy főleg a természetes keveredésünkről és mesterséges keverésünkről szóló részt, és mint azt előbb már vártam, az ismert módon akár nácizhatja, ha él a régi módszerrel. De van ennek egy egészséges értelmezhetősége is, és aki O.V. eddigi pályafutását ismeri, féltheti a számára előkészített billogtól, de nem feltételezhet róla semmi rosszat.

Miközben a biodiverzitást nagy igyekezettel féltjük, miért nem védhető a humán diverzitás? A homo sapiensnek is több válfaja jött létre a természet törvényeinek hatása alatt. Mi itt, mint jelezte több egymáshoz közeli nép, ilyenek lettünk, s így kevert minket a környezet, az éghajlat, a történelmi múlt stb. De miért kell mesterséges beavatkozással összekeverni másokkal??

Soha senki nem kárhoztatta azt, ahol ez személyes életek során esetenként megtörtént vagy megtörténik. Személyes vonzalmak, vágyak, törekvések szabadon érvényesülhetnek. Viszont, amikor előre elkészített terv alapján, kontinentális méretekben és lakosságcserével próbálják ezt erőltetni, akkor nem csupán a biológiai diverzitás kerül veszélybe, de a mindkét oldali civilizációs értékek eltűnése, megsemmisülése is történik.

Ezért nem tiltható a figyelmeztető szó. A természetest a mesterséges beavatkozás ellen védelmező megszólalás.

Azaz mégis.

O.V. máris megkapta a magáét. A napló első részében említett módszer szerint. Pedig csak mert őszinte lenni!

Hogy az utolsó szó jogával éljek, maradt még két mondatom.

Ugyanis azok, akik a miniszterelnököt faj-elmélettel vádolják, mindent megtesznek a migráció erőltetése által tervezetten és több kontinensen végrehajtott lakosság-keverés faj-gyakorlatát elkövetők támogatására, ami egyben ama kettős mérce legvégzetesebben veszedelmes példája és beavatkozás a természet törvényeibe, mint a szibériai folyók délnek fordítását célzó terv is volt.  Csakhogy az terv maradt, ez viszont már nehezen visszafordítható gyakorlat.

(A szerk. megjegyzése: Az esetleg kevésbé tájékozott olvasó számára idézzük miniszterelnökünk beszédének leginkább támadott, inkriminált mondatát: a Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. (…) Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.” A sorozatos politikai reakciókról, eseményekről napi szinten értesülünk, SZIT fenti, a lényeget megvilágító, a támadásokra érdemi választ adó írása ezért válik mindenekelőtt fontossá, hiánypótlóvá.)

Naplójegyzetek 2022 július 14.

POLITIKAILAG INKORREKT GONDOLATAIM

Ma még csak 83, holnap már 84 éves porhüvelyem sokat látott és sokszor remélt az eltelt évtizedek alatt. Történt ezalatt várható, s még több váratlan dolog, de a legváratlanabb hajlott koromra érkezett el.

A világot elembertelenedett józanok mesterséges őrületbe kergették, és már csak a természetfeletti saját törvényeit védő akaratában bízhatunk.

Bízunk, és mi magyarok teszünk is érte.

Csakhogy mire lesz ez elég? Kérdezzük naponta, hogy aztán elszégyelljük magunkat hitetlenségünk mián.

A magunk revízióját kell elvégeznünk. Saját összmagyar mivoltunkban kell tükör elé állnunk.

Mire vagyunk hivatottak, és mire van talentumunk, no meg erőnk? És mi az a titkos valami, amit a bennünk annyiszor felismert talentumot erővel ötvözte?

Keressük, pedig itt áll előttünk, megannyi évszázad feledésre szánt példáin keresztül. Ez pedig a magyarságunk: a nemzettudat.

És ne legyünk önhittek. Ez lehet más nemzeteknek is a saját erőforrása.

Ha valaki nem hisz benne, ellenpróbát ajánlanék.

Miért éppen ezt rombolják tűzzel-vassal az ellenerők? Bizony ők tudják, hol kell keresni azt, ami legyőzhetetlenné tehet minket.

S hogy alászálljak a magasságok szépséges nemzeti ködéből, nézzünk körül ma itt.

Valaki szólt: Készülünk!

Valaki kezét dörzsölve figyel. Minél rosszabb, annál jobb.

Valaki dolgozik is érte, hogy minél rosszabb legyen, s nem sajnálja ezért az utókor ítéletét is magára venni. Hazát árul.

És a tömeg? Ama nemzettudat hordozója, a remélt erő birtokosa?

Nos, ezen múlik minden. Mert a nemzettudat – annyiszor hivatkoztam erre - a nélkülözhetetlen áldozatvállalás hordozója, és az elengedhetetlen veszélyérzet forrása.

Ma minden balliberális szirénhangot kizárva észre kell venni a veszélyt. A minket, a kontinenst és a világot fenyegető veszedelmet.

És ha észrevettük, védekeznünk kell. A védekezés pedig áldozatvállalást kíván.

Az utcán a Katát törvényt kikerülve hasznosítók feltüzelt csoportjai és az őket felhasználók ordítoznak.

A rezsicsökkentést kényszerű módon ésszerűsítő változtatások sokunkat rémisztenek meg.

Isten után csak a megoldást kereső kormányban reménykedhetünk.

De a mindent megoldani képes béke még várat magára.

Mi is folyik ott?

Szögezzük le: az agresszió, a háború, a halál és emberi szenvedés elítélendő. De Ukrajnával szolidárisnak kell lenni Európa pusztulása árán is? Akkor ki segíti majd őket?

És kérdezném? Az eltelt évtizedek során hány ország szenvedett el agressziót úgy, hogy eszébe sem jutott senkinek a szolidaritás? Miért éppen Ukrajna esetében lettünk oly önfeláldozó módon szolidárisak? Vajon nem mások érdekébe áldoznak fel minket éppen Ukrajna ürügyén?

És szentségtörő módon egy másik kérdés: Ukrajna területi integritása szent. Na de ki jelölte ki Ukrajna határait? Mikor lettek azok szentesítve?

Emlékszik e valaki Szolzsenicin figyelmeztetésére, hogy egyszer baj lehet abból, ha a Szovjetunió széteséséből születő államok a Szovjet Szocialista Köztársaságok határai között jönnek létre?

Nem vagyok értő történész, nem vitatkoznék erről, csupán elgondolkodtam.

Na meg az őshonos kisebbségekről is szólhatnánk, melyeknek jogaival Európa nem akart foglalkozni. Sok bajt elkerülhettek volna pedig egy kis figyelemmel. De oka volt annak a hallgatásnak is. Erről mi is bőven mesélhetnénk.

Csupa-csupa kérdőjel, csupa politikai korrektséget sértő, kételkedő gondolat.

De négy hónap múlva Európára ráköszönt a tél. Európa kontinentális komprádorai fognak-e fázni?

* * * * * * *

Naplójegyzetek 2022 június 27.

ISMÉT A NAGY JÁTSZMÁRÓL

* * * * * * * * * * *

Naplójegyzet: 2022. június 19.

LÁTJÁTUK „FÜLEIM” SZÜMTÜKHEL

Látjuk és halljuk az elképzelhetetlent. Olyannyira betölt mindent egy tébolyult igyekezet mindent elsöpörni akaró nyomulása, hogy már füleinkkel is ezt látjuk és szemeinkkel is ezt halljuk. Idősebb generációnk, a magamfajták sokat látott szemei és még többet hallott fülei (különösképpen, hogy az erdélyi éveket is megéltük) távol állnak az „érzékenyítés” azon fokától, amely lehetővé tenné mindezt nyugodtan hallani, látni. Hát még elfogadni!

Az emberiség öngyilkosságra készül, de nem saját akaratából, hanem egy törpénél is törpébb kisebbség, egy megnevezni nehéz (és többnyire tilos) erőt képviselő „halálosztag” jóvoltából.

Ez az osztag akkora önbizalommal rendelkezik, hogy úgy érzi, túljárhat a teremtés csodájának erején. Vagyis ismét készül az ifjú korunkban annyit hallott terv megvalósítására: legyőzni a természetet.

Ők most nem az északra hömpölygő hatalmas folyamokat fordítanák délnek, hanem a megmaradás irányába természetes módon fejlődni hivatott emberiség ezt szolgáló, csodálatosan benne élő életerejét akarják megtörni. Azt hiszik, hogy ennek utána kezükbe vehetik az irányítást, s nem látják, hogy ezt a teremtés óta determinált folyamatot megtörve arra a csodára, amit embernek neveztünk el, a vég elkerülhetetlen szakadéka várna. Eszükbe sem jut, hogy ők is csak „hálálnek háláláal” halnak, ők is csak „por és homou” lesznek.

Ha földrajzilag jövünk közelebb, akkor ezt szűkebb, kontinentális viszonylatban is megvizsgálhatjuk, és újra csak elképedve láthatjuk, hogy Európa ördögi zsenialitással delegált vezetői, akiket naponta hülyézünk (holott veszedelmes bűnözők), ugyancsak naponta, de legalább heti gyakorisággal jelentenek be olyan intézkedéseket, amelyekről a vak is látja, hogy Európánkat vesztébe kergetik.

Gondoljunk csak néhány nagyobb példára. Először magára az orosz embargóra, arra a megoldásra, amely már bebizonyosodott, hogy minket gyengít, az oroszokat pedig gyors fejlesztésekre ösztönzik. Aztán az olaj- majd a gázembargó ötletére, melyekről már tényszerűen igazolt, hogy nem ártott annak, akinek ártania kellett volna, annál inkább tönkreteheti kontinensünket, a jelenlegi világrend szerint elfogadott nagy versenyben teljes mértékben versenyképtelenné téve azt. S ami ennél is fenyegetőbb: elviselhetetlenné nyomorítva lakóinak hétköznapjait.

Most a minimáladóval sepernének le az útból (no, kinek az útjából?), és holnap ki tudja mit találnak ki, mert biztosan kitalálnak még valamit.

És mindezek felett ott áll a migráció mindünket elsöpörni képes réme, amit egyszerűen nem létezőnek akarnak nyilvánítani.

De még az egyébként észszerű környezetvédelem is áldozatául esett ennek az igyekezetnek, hiszen nem arra terelik, ami valós megoldásokat kínál.

Legújabban (mert van ennél fontosabb céljuk is) még eme dédelgetett témájukat is alárendelik a másiknak, és pöföghetnek a majdani földrengéseket előkészítő módon kitermelt palagázt szállító, fosszilis energiákat felhasználó hajóik.

És akkor a legfenyegetőbbről nem is beszéltünk, ami maga az Európai Egyesült Államok létrehozása lenne!

A kedves olvasó bizonyára továbbiakkal is ki tudja egészíteni ezt a mindent leleplező, lassan végtelenné váló sort.

Tehát nem csak hallani van alkalmunk mindezt, hanem már saját szemünkkel is láthatjuk, s a két élmény nemsokára kiegészül azzal, hogy - amint mondani szokás - saját bőrünkön is érezni fogjuk.  Az infláció jóvoltából ez el is kezdődött.

Mi kell hát Európa évszázados érzékenyítési módszerekkel előkészített népeinek ahhoz, hogy ellenálljanak a saját pusztulásukat előkészítőknek? Mikor jönnek rá, hogy valami nincs rendben, amikor stadionok lelátóiról gyalázzák a szerintük tévúton járókat, azokat, akik éppen értük is hajlandók elviselni ezt a méltatlan bánásmódot?

(Egyébként most értesülhettünk arról, hogy olasz történelmi mű foglalkozik az Európát az oszmán ellen védelmező erőkről, és ebben szó sem esik a magyarokról, még Nándorfehérvárt sem ismeri a szerző. Ekkora tévedés nincs, ez csak tendenciózus lehet.)

Mikor lesznek képesek kimondani, hogy a most folyó háború kinek az érdeke, ki az, aki kiprovokálta az általános emberi értékrend szerint egyébként valóban elitélendő agressziót? Gondoljuk csak át.

Nem írtam le semmi újat, s mégis százmilliók asszisztálnak öngyilkosságnak látszó meggyilkolásunk nagy művéhez.

Újra és újra merül fel a logikus kérdés: Cui prodest?

Újra és újra jutunk el a végpontnak látszó kimondhatatlanhoz, ama háttérhatalomhoz.

De kérdezem, nem hasonlít-e ez nagyon ahhoz, amit eddig kétezer éven át úgy ismertünk, hogy: a gonosz? (így, kisbetűvel.)

Ennekutána mit mondhatunk mi?

Talán annyit, hogy: Kyrie eleison!

És mit tehetünk?

Mindent, ami erőnkből telik!

E kettő együtt adhat reményt.

EGYÜTTGONDOLKODÁS A SZÉCHENYI KÖNYVTÁRBAN

A Százak Tanácsa 26. évébe lépett társaságának havi ülései visszatértek történelmi hangulatú régebbi helyszínükre, az Országos Széchenyi Könyvtár tanácstermébe. Szíjártó István professzor, a társaság elnöke ünnepélyes megállapodást írt alá az intézmény új főigazgatójával, Rózsa Dáviddal a további együttműködésről.

A meghívott előadó ezúttal Vukovics Gabriella, a KSH elnöke volt, aki a statisztika legkorszerűbb módszerekkel szolgáltatott számai alapján tájékoztatott többek között a Covid – annyit vitatott – témájában. Az ország általános helyzetét, valamint a demográfia bizonyos vonatkozásait is érintette, majd kérdések következtek.

A beszélgetés tematikája ezután az újonnan felálló kormányt tanácsokkal támogatni szándékozó „Százak” legidőszerűbb teendői köré koncentrálódott.

Mint általában ilyenkor, most is számos jó és még több gondot okozó tapasztalat, sok égető gond megoldásának kérdései merültek fel a kormány várható struktúrájáról, a jelen nemzetközi helyzetben helytállni igyekvő ország jövőjét illetően.

Magam, a megengedett szűk időkeretben, ismét a nemzettudat mindent meghatározó fontosságára próbáltam felhívni a figyelmet, s ezen beül is a folyamatot befolyásoló tényezők közül kettőre, a történelemoktatásra, amely a nemzeti büszkeség egyik fő építője lehet, és a nagy tömegeket észrevétlenül is erre nevelő élsport jelentőségére. Hiszen mindkét témában ölre mennek a vitatkozó felek, akik hol a tanárok saját oktatói felfogásának szabadságáról beszélnek, máskor meg éppen arról, hogy egyáltalán van-e nevelő funkciója az iskolának (Magyar Bálint volt ennek nagy tagadója), mások pedig naponta „stadionoznak”. 

A beszélgetés lezajlott, de hazatérőben egyre csak gyűltek bennem vesszőparipámmal, a nemzettudattal összefüggő gondolatok, amelyekről még szót ejthettünk volna.

Nem tudom, hányadszor ismétlem önmagamat, amikor a nemzettudat mindent meghatározó szerepét bizonygatom. Mint hozzászólásomban is említettem, saját 6-16 éves korom egykori tapasztalataira is támaszkodva jutottam el erre a meggyőződésre.

Felteszem a kérdést: Erdélyben, a román tanügy által előírt és tankönyvekbe foglalt történelemoktatás mellett, egy kétszeresen fals identitást építeni igyekvő korban és országban, ennek a korosztálynak ez a tíz esztendeje (1945–1955) miként építette mégis nemzettudatunkat? Hogyan és honnan értek minket azok a hatások, melyek nyomán - korosztályomat jó ismerve állíthatom - valamennyien igazi magyar nemzettudattal felvértezve léptük át már az ifjú kor küszöbét?

A magyarázat ott keresendő, hogy gyermek- és kamasz-szellemünk igényelte a nagy példaképeket, a megtartó erejű rácsodálkozást. Akkor és ott ezek még ráadásul külön kapaszkodót is jelentettek, hiszen már ebben a korban is érezhettük a másodrendűvé válás hátrányait.

A történelemi ismeretek elsajátításában egy-egy bátor tanár „különvéleménye”, de főleg az otthoni információgyűjtés, az akkor még jobb helyzetben levő olvasási igény segítettek. Sokaknak viszont a családi háttértől függetlenül működő és ható magyar sportsikerek adták a legtöbbet. Helsinki 16 aranya és az Aranycsapat a nemzettudat építésének is aranybányája lett.

Tudom, hogy nekünk ott Erdélyben más volt a helyzetünk mint az anyaországiaknak, de a különbség egyáltalán nem lehetett döntő. Azt is tudom, hogy a politika itt is próbálta rombolni a történelmi tudatot, a sportsikereket pedig saját hasznára kiaknázni. Mindez azonban nem változtat a lényegen e két terület tudatépítő erejét illetően.

Ma egy olyan globalizációs erő uralkodik a világ felett, amelynek ellensége minden identitás. Nem véletlen, hogy ezek leépítésére bármit megtesznek, ma már a normalitás határain is átlépve. Fő feladatuknak tekintik ezt, és éppen ez az az igyekezet, amely visszaigazolja a nemzeti identitás sorsdöntő erejét.

A rombolási folyamat tehát a szocialista építés évtizedei után szünet nélkül folytatódott, mi több, az utódállamokban kiválóan előkészített „alapanyagot” talált.

Ez ellen egyik napról a másikra tenni nem lehet. Folyamatról van szó. Szerencsére ennek is állnak máig még el nem pusztult pillérei a nagysodrású folyam habjai között. Ezek éppen a kultúra (szellemi és fizikai) és a vallás területén keresendők.

A klebelsbergi példa ma is él, hat, és mutatja, merre kell keresnünk az utat. Tudjuk, hogy a kultúratámogató költségvetési szemléleten át mekkora hatást gyakorolt, ismerjük iskolaépítő munkájának máig élő hatását, és a testnevelés felkarolására tett erőfeszítéseinek eredményeit. Alapelve szerint az állam eszköz a kultúra szolgálatában. Közel 100 esztendő után is érezhető még hatása.

Az irány tehát ismert, a bizonyíték több volt, mint kísérlet. Bebizonyosodott, hogy a szellemi és fizikai kultúra határoz meg mindent, ez az, ami felépíti azt az egészséges nemzettudatot, amely aztán visszahat reá, és egy egészséges körforgásban vezet a megmaradás úgyszintén egészséges útján. Ezért törekszem minden áron erősíteni a nemzettudatért folytatandó erőfeszítéseket.

Gondolkodjunk csak el egy pillanatra. Akarunk-e megmaradni? Akarunk-e magyarnak maradni? Akarunk-e folytatói lenni több ezer év áldozatvállalásának?  Akarunk-e részei lenni a világ színességének? Akarunk-e ezáltal hozzájárulni a földi diverzitás megőrzéséhez? Hiszünk-e abban, hogy ez nem csupán öncélú, hanem kötelességszerű hozzájárulás a teremtés csodáinak megőrzéséhez? És így tovább.

A nemzettudat két alapvető sajátsága egyrészt az áldozatvállalás képessége, amely az elkövetkező időkben nélkülözhetetlen tulajdonság lesz, másrészt az egészséges veszélyérzet, amelynek szükségességét ma már nem kell bizonyítgatnom.

Ezek után tehát levonhatom a következtetést. Ha nincs nemzettudat, nincs magyarság, nincs Magyarország, nincs tehát magyar jövő, felesleges kacattá válik ezredévek szenvedéstörténete, annak minden tapasztalatával és eredményével. Marad a nagy szürkeség, a sivár létezés jövőképe, egy egyenöltözetbe bújtatott élet látszólag garantált napi kis élvezetekkel, távlatilag céltalanul, a feleslegesnek tűnő földi utazás semmibe süllyedő végével.

Holott körülvesz minket a teremtés és az isteni kegyelem misztériuma, amelyben talán éppen mi vagyunk a középpontban, és nem önmagunkért, hanem feladattal, ajándékba kapott talentumaink legteljesebb kifejtésének elvárásával.

Minden nemzettudat ennek a sokszínű létezésnek egy-egy alapköve. Az egyes nemzettudatok (mert valamennyi nemzeté egyformán fontos) nem csupán ködös - bár olykor elfajulni is tudó - érzületek, hanem az élet minden területét meghatározó képességek! Mert nemcsak szellemünk száguldásának szárnyas lovaiként szolgálnak, de a legföldhözragadtabb, profitorientált gondolkodással vizsgálva is hatni képesek. Anyagi erővé válnak!

Akik tehát mégis üldözőbe vették, azok valami mást akarhatnak. Többet, ennél is többet. Talán éppen a teremtést cáfolva kívánnak a Teremtő helyére ülni?!

* * * * * * *

Naplójegyzet 2022.04.09.

GYŐZELEM UTÁN

Valóban hatalmas ez a győzelem, a reménykedők képzeletét is felülmúló.  Jó hasonlattal élt a győztes hadvezér (hadvezér, mert háborúra voltunk kényszerítve), amikor azt mondta, hogy a holdról is látható.

E győzelem értékét tovább növeli, hogy a legyőzöttek mozgatóerőinek sötét üzelmei is hatalmasak voltak.

Brüsszelből a nem várt siker láttán még ingerültebben támadtak, ama üzelmeket meg – ahogy köreikben illik – észre sem akarják venni. Politikailag így korrekt. De hogyan is akarnák észrevenni, amikor övéik közül valók voltak az ötletgazdák, pontosan ismerik minden részletét.

Ami biztos, az az, hogy kettőzött erővel fogják folytatni jól ismert ármányaikat. Éppen ezért jelentős a magas felhatalmazás adta védekezőképesség. Az újabb kétharmadnak talán ez a legnagyobb fontossága.

Támadóink, tudjuk, profik a műfajban. És azt is, hogy az elbukott jelöltet felépítők és bevetők nem akármilyen erőt képviselnek. Ezért kérdezem: amikor erre az emberre esett a választásuk, nem tudták, hogy kit akarnak célba juttatni? Villámgyors kanadai és amerikai felfutását mivel lehet magyarázni? Hogy kik segítették, az sejthető, de hogy ekkorát hibázzanak? Az rejtély.

Vereségüknek okai összetettek és erről még sokat fognak elmélkedni, vitatkozni a szakma felkentjei.  Csak egyről felejtkezünk meg könnyen. Pedig érezhető volt, hogy velünk van az Isten is. Győztes örömünkben magunkat okosnak és szépnek látjuk a tükörben, pedig legelőször erre kellene gondolni. És mekkora szerencse, mekkora jel ez a segítség! Ha ezt is felmértük, akkor a győzelem nyújtotta erő nálunk is kétszereződik! Erre pedig nagy szükségünk lesz. Az unió már a második napon beindította gépezetét. A küzdelem tehát most kívül folytatódik.

De belül is lesznek feladatok, amelyeket a Gondviselés nyújtotta helyzetünkben itt az ideje megoldanunk, illetve, ahol ez folyamatot jelent, akkor azt felgyorsítsuk, vagy ha még nem kezdődött el, útjára indítsuk.

És első helyen ismét a miniszterelnök által nem egyszer megfogalmazott alázat megőrzése az, amire nagyon kell figyelnünk. E magatartáson keresztül (sok munka mellett) vezet az út, a lassan fogyásnak induló túloldali tábor magyarjainak, a gyűlöletre nevelteknek megnyerése felé.

Tudjuk, nem könnyű a sokszoros teher és a nagyobb felhatalmazás nyomán tovább nőtt felelősség súlya alatt minél kevesebb hibával haladni tovább.

Mint civil okoskodó könnyen beszélek, nem ismerhetem azokat a háttér-információkat, amelyek eldöntik az eldöntendőket. De a választói többség nagyon vár néhányra. Csak kapásból, visszagondolva hosszú évek beszélgetéseire, sorolhatjuk ezeket.

Ilyen például a befejezetlen, bírósági stádiumba érkezett vagy erre váró „ügyek” minél gyorsabb lezárása és az érintetteknek az őket megillető helyre való „átültetése”.

Vagy a parlamentben zajló „munkastílus” szigorúbb keretek közé terelése.

Netán – ha erre van lehetőség – a magyarok által elkövetett magyar érdekek elleni lépések számon kérhetősége. Hiszen a minket bírálóknál erre voltak példák bőven. Mit példák!  Egész tevékenységük erről szólt! Azt is látjuk, hogy él a kettős mérce. De mégis, talán…

A rólunk terjesztett valótlanságok ellen az eddigieknél nagyobb hatékonysággal történő fellépés, mert kevés a puszta „ius murmurandi”.

Mindezek azonban csak kiegészítései a már eddig is folytatott eredményes munkának, melynek gerince szerintem a nemzettudat építésének támogatása. Az a munka, amelynek nehezen mérhető, de komoly gazdasági hatásai is vannak egy nemzet életében. Eltekintve attól, hogy megmaradásának alapfeltétele - akár a vérünket keringető - szív dobbanásai. Ez a legfontosabb, leghatékonyabb befektetés a jövőbe. És ennek elválaszthatatlan része a keresztény gyökerek erősítése, minél erősebb az ellenszél, annál nagyobb elszántsággal.

S ha már a jövőnél tartunk, figyelem az ifjúságra, s éppen ezért az őket nevelőkre! Itt pedig a magától értetődő anyagiakon túl szállnak gondolataim, a minőség, a szellem, az elkötelezettség, felelősség felé. Az oktató jogaihoz nem tartozik hozzá a bármit oktatás joga. Különösen nem, amikor itt az oktatás és a nevelés kéz a kézben jár. Bár ezt a liberális szellem körmeszakadtáig tagadja.

Sokan emlegetik az egészségügyet, mint megoldandó kérdést. Még bőven van tennivaló, ugyanakkor sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyivel jobban állunk a nálunk gazdagabb országoknál is. Ezt éppen a nem kívánt járvány bizonyította. Érzékeny pont, itt látszik mindenkor legjogosabbnak az igény, de egyelőre a tudomány nyújtotta lehetőségek (világméretű üzletté válva) és a gazdasági erő közti olló még nyílóban van. Nehéz utolérni. Ami történt, az nem kevés, és előrevetíti a továbbiakat, mert érezhető, hogy ez a felismerés megtörtént, a felzárkózás elkezdődött.

És meglep, hogy a hálapénz eltörlését nem kezeli a közvélemény meg a média sem az igazi értékén! Történelmi lépés volt! Egymagában elég egy ciklus munkájának dicséretéhez.

Aztán itt van a szavazatszám szerint javuló fővárosi helyzet további javítása. Az 1919 óta itt bolyongó szellem minden demokratikus szabályt betartva történő felszámolása. Ez a már említett általános érvényű, országos feladaton belül sajátos lépéseket is kíván. Nehéz, szinte lehetetlen, de csak szinte.

És mekkora feladat a Trianon átka miatt oly nehezen kezelhető szomszédsági viszony kezelése! Bámulatos eredmények születtek ebben, de sok van még hátra a valódi megbékélésig. Egyelőre csak mi, esetleg még egy-két szomszéd érzi a természetes szövetség ápolásának mindennél nagyobb fontosságát és érdekét a mindennél nagyobb veszélyben, a xenofóbia gerjesztésének vélt előnyeivel szemben.

A gazdasághoz nemcsak teljes amatőr-mivoltom okán nem szólnék hozzá, de azért sem, mert ott állunk a legjobban. Csodát művelt már eddig is a kormány és a nemzet erőfeszítése.

Magyarország mindenesetre előre mehet, nem hátra.

És ahogy Miniszterelnökünk nem felejti el hangsúlyozni: felettünk a Jóisten!

Adjunk hálát ezért Neki és a benne bízóknak is!                                                                    

* * * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas                                                                                                               2022. március 5.

A TÖRTÉNELMI VARSA KÍSÉRT

Eleink az Árpád-korban Európa második halfogyasztó közösségét alkották. A varsát előszeretettel alkalmazták. A halaknak csak befele volt út, kijönni belőle már nem tudtak.

Aztán leszoktunk a halról, maradt a halszagú rokonság emlegetése.

Nem úgy a történelem. Hiszen varsa volt számunkra már geopolitikai helyzetünk is, általában két pogány közt.

De ha csupán 100 esztendőre tekintünk vissza, mi juthat eszünkbe?

1914-ben a Monarchia részeként keveredtünk a Nagy Háborúba, bár Tisza István a császárt megpróbálta lebeszélni. Mindhiába. Varsában vergődve pedig akadt kozmopolita belső ellenség, amely azt is hangoztatta, hogy nem tart igényt területi integritásunkra. És lőn Trianon.

A megkötött, elképzelhetetlen béke már magában hordozta a következő varsa ígéretét. Hiszen az elkerülhetetlen revíziós politika egy új hatalom karjaiba kergetett, annak nem elhanyagolható, fenyegető erejéről nem is szólva. És ekkor is felbukkant a nacionalizmust hangoztató, de idegen érdeket szolgáló belső ellenség. A kétségbeesett kilépési kísérletet megpuccsolva, az utolsó csatlós hamis, de nehezen tisztázható árnyékát vetette reánk.

Most ismét itt vergődünk korunk legújabb csapdájában, és még csak feszegetni sem lehet a kettős fonatú varsát. Unió és NATO! (Főleg, ami mögöttük van.)

Ha a magyar nemzet most nem képes egy emberként kiállni a szinte lehetetlennel küzdő kormánya mellett, ha nem látja át, hogy valóban a megmaradásról van szó, akkor… 2022. április 3. nagyobb tragédia lehet, mint Muhi, Mohács és Trianon együttesen!

Aki ezt nem érzi, és abban reménykedik, hogy eddig minden gödörből kimásztunk, az nem látja a világ végzetes hanyatlását. Melybe már nem lehet kapaszkodni.  Sőt!  Aki abba kapaszkodik, saját zuhanását garantálja.

Egyedül vagyunk! A Fennvalón kívül csak magunkra számíthatunk.

A szomorú ebben, hogy magyarok azok is, akik ezt a veszedelmet ugyan látják (lehetetlen, hogy ne lássák), és mégis minden erejükkel szolgálják a varsa gazdáit. Mert komprádorok.

Persze lehet azt mondani, hogy ők már nem is magyarok. A tényeken azonban ez nem változtat. Az eltérített, zuhanó repülőn mit segít, ha a terroristát szidjuk?

Nem erre kell tehát koncentrálni. A zuhanást kell megelőzni. Pontosabban: már az eltérítést.

Minden áron, minden erőnkkel, minden felelősségérzetünkkel, minden magyarságtudatunkkal, és főleg Istenbe vetett erős hittel!

Alig négy hetünk van még hátra. Felkészülni!

Minden épeszű magyar menjen előre!  Mert miénk az ország. Szükség van a hatalomra. A dicsőség pedig egyedül Istené, akitől mindkettőt megkaphatjuk!

Szász István Tas

2022. március 26.

ÉSZ ÉS-VAGY SZÍV

Nem csak a történelem, de a benne élő ember is ismétli önmagát.

Szász I. Tas                                                                                                             2022. január 12.

Elámulva nézzük, halljuk a híreket a sok ezres, tízezres tüntetésekről, melyek hátterében mozgatóerőként a vírusellenesség, illetve az oltásellenesség van.

A kettő általában együtt jár, de előfordul külön-külön is.

Mert van, aki nem hisz a Covid-vírusban, és ezért látja feleslegesnek az oltást, és van, aki elismeri a járvány jelenlétét, de az oltásokban nem bízik.

Aztán vannak azok, akik a legképtelenebb magyarázatokat is elfogadják. Úgy a vírus keletkezése, mint az oltások célja és egyáltalában az egésznek, mint rejtett terveket szolgáló beavatkozás dolgában.

Az ellenállás tehát sokféle, de a gyökerei korunk beteggé tett világában találhatók, még csak nem is elrejtve.

A múlt század folyamán az oltásokat megváltó felfedezésként általános elfogadottság kísérte. Ellenállás csak minimális volt, s az is inkább a század mába mutató vége felé. De még ma is van számos más oltás, amelyet elfogadnak, sőt olyan, amely kötelező, vagy amely nélkül biztos halál vár az ellenkezőre.

Mint kiderül, az első számú ok végül egy szóban foglalható össze. A globalizációba rohanó új liberális világ és a hatalmas léptekkel haladó tömegkommunikáció tevékenysége olyan zavart keltett a fejekben (tervezve, vagy terven felül!), ami elvezetett egy globális bizalmatlansághoz.

A másik ezzel kéz a kézben működik. Ugyanis a neoliberálisnak nevezett ideológiák céltudatosan az egyén mindenhatóságára nevelnek. Az önmegvalósítást szakralizálták.

Nos, ennek jegyében szembe megyünk a természet (lásd: teremtés) törvényeivel, és a közösségi lények együttműködésére született emberi faj eldobja magától ezt a megmaradásához nélkülözhetetlen veleszületetten kódolt tulajdonságát.

Így aztán, mai szóval, mintegy felszámolódik a társadalmi együttműködés, az ezzel járó társadalmi felelősségtudattal egyetemben.

Az én testemmel én rendelkezem, szól a büszke válasz, feledve, hogy sok másik „én” testével is rendelkezünk, mikor a magunkéról döntünk.

Az az egy szó tehát az önzés. Valamivel bővebben: a minden eszközzel propagált, tanított, belénk nevelni próbált buta és felelőtlen – ugyanakkor önbecsapó – önzés.

Hát ennyi, amit tudomásul kell venni, de ennek példájára működik ezernyi más is abban a világban, amelyet ha valaki vagy valami fejvesztett száguldásában nem állít meg, akkor nem számíthatunk minden élő szervezet egyetlen alapvető céljának megvalósulására: a megmaradásra.

Vajon miért támadják olyan sokszor és vehemensen meg gúnyolódva a megmaradás szót? Úgy hiszik, hogy az ő megmaradásuk magától értetődő lenne?

Ugyanakkor politikai céllá silányítva, és gyakran ellentmondásokba bonyolódva, folyton éppen ezzel kapcsolatos témákon lovagolnak. Környezetszennyezés, globális felmelegedés, CO2 vita stb. De hiszen ezek mind a társadalmi együttműködéstől függenek, és valamennyi a megmaradást szolgálja. Akkor meg ???

A vajon miért mögött tehát sötét tervek és elképzelések sejlenek fel. Vagy nem is sejlenek, hiszen a sokat bántott agg filantróp maga írta le, hogy nyílt társadalmat akar felépíteni az egész világon, olyat, amelyet önálló individuumok mesterséges csoportjai alkotnak.

Április harmadikán ezek ellen kell megtenni az első meghatározó lépést.

Ami meg az oltásellenes tüntetéseket illeti? Hát nem éppen önálló individuumok mesterséges csoportjai tüntetnek ellene? Saját farkába harapott a kígyó, vagy ennek is így kell lennie. Legyen minél nagyobb zűrzavar?

        Hova is jutottunk kérdésünkkel? Egy újabb vajon miérthez?               Csakhogy már nyiladoznak a szemek!

* * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas

Leányfalu, 2022. január 27.

AZ UTOLSÓ ÜTKÖZET

    Ebben az évben nagy írónkra, Tamási Áronra emlékezünk. Ezért nem véletlen, hogy a leányfalui Hitel Múzeumban őrizett kolozsvári székéből szólok, de hasonlatos helyzetben, mint egykor ő is tette, az akkor is létkérdést jelentő egységre hívó szervezőmunkája során. Figyelmeztető gondolatait ebben a székben ülve fogalmazta meg, s most – kellő szerénységgel – én is ezt tettem.

   Tamási figyelmeztetése idejében még csupán Erdély kisebbségbe taszított magyarsága volt veszélyben a beolvasztás vágyától fűtött Nagy-Romániában, ma a föderalizáció vágyától fűtött unió kisebbsége gyanánt – a mesterséges határoktól függetlenül – egész nemzetünket fenyegeti hasonló veszély. Még megosztottságunk is hasonló, bár akkor még nem volt ennyire sarkos.

Tamási szózatnak szánt bevezetője szellemiségében próbálok én is szólni. Már annak címe is sokatmondó: Hősökhöz nehéz időkben!

*

   Ezért kettészakadt magyar társadalmunknak, ideológiáktól függetlenül, meg kell értenie, hogy a most fölénk terpeszkedő rém nagyobb minden eddiginél, és győzelme esetén nincs visszaút, végünk van! Ezt pedig nem a veszedelem eltúlzása mondatja velem, hanem a világ ma közismert iránya vezet oda, ahonnan már nem lehet talpra állni, a megmaradás útján visszafordulni, mint a tatár, török, német vagy szovjet pusztítások után. Napjainkban a homo sapienst, s elsősorban a homo christianust készülnek minden identitás nélküli globál-robottá tenni. Mint állítják: saját érdekében.

Sokan kapaszkodnak az eddigi hihetetlen és csodás feltámadásainkba, de ma más a helyzet. Ne hagyják magukat a múlt gyönyörű példáitól megtéveszteni.

    Ezúttal ugyanis már döbbenetesen rövid idő alatt úgy tűnhetünk el, hogy megszűnünk önmagunk lenni, és beolvadunk valami másba. Valami tőlünk egészen idegenbe, amely fokozatosan úgy oldja magába azt, ami magyar, mint a nagy folyamba siető folyócska sajátos színű vizét a hatalmas víztömeg.

Ebben a visszafordíthatatlan folyamatban nincs különbség oldalak között. Minden magyar egyaránt csak alapanyag, mennyiség.

Ha a történelem eddig elszenvedett nagy fordulópontjait nézzük, minduntalan azt érezzük, hogy megmaradásunk csakis a Gondviselő segítségével válhatott valóra, aki felkarolta saját kétségbeesett erőfeszítéseinket. Olykor már-már kiválasztottaknak érezhettük magunkat, olyan mélységekből tudtuk felemelni fejünket. Nagy hiba lenne ha ezt elfelednénk, de az is, ha erre gondolva összekulcsolt kézzel várnánk a jövőt.

A Gondviselőre ma is számíthatunk, de a saját erőfeszítés nem nélkülözhető. Ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: segíts magadon, az Isten is megsegít.

Az ország mai kettészakítottságában az látható, hogy a nemzeti konzervatív oldal és a számos okból ezzel szembenálló másik, globál-liberális gondolkodású, függetlenül  mindenféle közvélemény-kutatástól, nagyjából egyforma tábort jelent.

    Nem ez a helyzet, ha a mindkét oldali magyar képes elgondolkodni azon, hogy mi várna ránk, ha a reánk terpeszkedni akaró világ elnyel minket. A nemzeti oldal ellen berzenkedő választó soha ilyen világosan nem láthatta, hogy mire számíthat, amennyiben az általa vakon támogatott globalista, föderalista, neoliberális vagy neomarxista világ veszi át a hatalmat hazánk felett. Szavazata ellenében semmi jót nem várhat. Hacsak nem fontosabb számára saját érdekénél is, hogy a meggyűlöltetettek földönfutóvá tétetnek. Ez azonban már olyan ördögi megszállottságot jelent, hogy nagyobb tömegek esetében feltételezni sem szeretném.

Ebben az esetben már egészen biztosan megváltoznak a két oldal arányai, és nem pár százaléknyi, hanem határozott különbséggel a józan fele javára. Mert hiszen itt csak annyit kell tudomásul venni, hogy ideje visszatérni a normalitáshoz. A természet, vagyis a teremtés törvényeinek tiszteletéhez.

A mesterségesen felgerjesztett gyűlöletek, irigységek, gyanakvások az alantas érzések és érzelmek felett győznie kell a gondolkodásnak. Tulajdonképpen megmaradásunk az ész diadalának is függvénye.

Látnia kell még az ellenszenvét leküzdeni képtelen magyarnak is, hogy melyik az az erő, amely képes és mer is szembeszállni a minket kivétel és különbség nélkül elnyelni kész hatalmas külső erőkkel, melyeket ezúttal sajnos a szokottnál is eltökéltebb belső szövetségeseik támogatnak.

És látnia kell a letagadhatatlan igazságot, hogy a mindenek ellenére közös közép-európai életformánk, és a várható új világ reánk erőltetendő életformája között sokkal nagyobb a szakadék, mint az, ami bennünket várakozásainkban elválaszt.

A saját elemi érdekeinket semmibe vevő belső támogatók most valóban végső küzdelemre készülnek, és nem is tagadják, hogy a külső segítségben bízva próbálnak győzelmet aratni.

   Gátlástalan és bármire elszánt ellenféllel kell megküzdenünk úgy, hogy félrevezetett honfitársainkat is megmentsük az öngyilkosságtól. Meg kell értetni, hogy a már amúgy sem létező jobb és baloldal valóban nem létezik. Vészhelyzetben különben sem a közöttünk természetesen fennálló másságokra kell figyelni. Nem akarhatunk együtt rohanni a pusztulásba.

Nehéz feladat, de ha valóban felébred az igazi Magyarország, akkor megkapja az igazi külső támogatást is. Mégpedig a Mindenhatótól!

Ennek jegyében készüljünk fel az eltorzult nagyvilág és a belső ellenség ostromára. Tetszik, avagy sem, de ezúttal ki kell tűznünk képzelt várfokunkra Dobó István történelmi fekete koporsóját!

S ha már a történelmi példánál járunk, a katolikus Pázmány Péterrel barátságot ápoló református Bethlen Gábor szavát se felejtsük. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!

Tamási által egykor emlegetett nehéz idők vannak most is! Döntsünk bölcsen, s mi is hősök lehetünk!

Naplójegyzet. 2021. december 5.

TÖPRENGÉS GYERTYAFÉNYNÉL

Miközben az adventi koszorú gyertyái kegyes elmélkedésre sarkallnák az embert, egészen más gondolatokkal kísért a kegyetlen jelen.

A világ abnormálisba taszítása egyre ijesztőbb jeleit mutatja, s azon belül is – így advent idején a szokottnál is fájdalmasabban, sőt inkább rémisztően érint – a kereszténység minden elképzelhetőt meghaladó mértékű támadása.

Rémületet kellene ennek keltenie még az ateistában is. Hiszen egész életünk, minden, ami rend és rendszer, ami a megmaradást és a folytatást szolgálja a kereszténységtől elválaszthatatlan. Minden, ami Európa, s amit a világ Európától tanult, az a zsidó-keresztény kultúra szülöttje.

S miközben ezen töprengek egy furcsa kérdés vissza-visszatér.

Bármennyire is fáj, de az ateizmus az ateizmus, és azt várná tőle az ember, hogy istentagadást jelentsen.

De nem!

Ezek az ateisták csak a keresztények Istenét tagadják. Csak azt és olyannyira, hogy más isteneknek szabad utat engednek, sőt taposnak az egyedüli Teremtő ellenében.

Kezdődött az iskolák faláról leparancsolt keresztekkel, s folytatódott mindazzal, ami bánthatja a más vallásúak érzékenységét.  Mára már a karácsony szó vagy Mária és József neve vált zavaróvá.

Közben pedig Európa nyugati felében fogynak a keresztény templomok, és szaporodnak a mecsetek. Ha felszíni fejtésű bányát kell nyitni a hamarjában bezárt atomerőmű helyett, akkor a keresztény templom a legcsekélyebb akadály. Lebontják.

Ha fogy a hívő, a templomból lehet bármi.  Magam is ebédeltem – akaratom ellenére – Nyugat egy gótikus templomában olyan „boxban”, ahol lábaink alatt püspök aludta örök álmát. Máskor edzőterem vagy parkoló, s örülhetünk ha nem rombolják le.

Mi ez?

Az ateizmus szelektív lett, avagy az ateizmust is meghaladó ördögi tervek azt csupán alkalmazzák a pillanatnyilag legnagyobb ellenfél, a kereszt ellenében. Valaha az ördög a kereszt láttán megfutamodott. A ma ördögi erői, pontosabban a mai ördögiek vagy tán annak megszállottjai irtanak mindent, ami a keresztre emlékeztet.

De azonnal felhorgad a kérdés, hogyha sikerül nekik az, ami még senkinek sem sikerült, mire számítanak a továbbiakban? Hiszen a keresztényi szelídség és szeretet ellenpólusát jelentő vallást tennék uralkodóvá.

Hogyan fognak azzal elbánni?

S mi jön utána, ha milliárdos kultúrák vallási meggyőződésének nehéz gátjait kell felszámolniuk a vágyott világkormány létrehozása érdekében! Mert a cél ez volna.

Az Európai Egyesült Államok is csak lépés ebbe az irányba.

A világ rohamosan fejlődő másik felének tulajdonképpen nincs is ellenére, ha Európát kiiktatják a konkurensek közül. Marad csak fogyasztónak. Kényelmesen hátradőlhetnek egy vízipipa mellett, avagy köldöknézés közepette. Pöröghetnek imamalmaik.

No de addig még van néhány közelebbi kérdés is.

Ilyen példának okáért az ortodoxia hozzáállása eme „nyomuláshoz”. Mert a keleti kereszténység másként viszonyul majd mindezekhez, mint a nyugati. Ráadásul annak ereje kettőzött, mert autocephal egyházai az állammal összefonódva, a hit és a nemzettudat kettős erejével vannak felvértezve.

Hát így kérdezget advent idején – és minden bizonnyal majd azon túl is – tájainkon az embernek gondolkodó fia, miközben sokat megért, megannyi elvetélt reményt átélt életútján mereng, és utódainak sorsán aggódik. 

Teszi pedig ezt a minden gondunkat, gondolatunkat magában egyesítő, azok megoldására váró keresztény, a magyar haza meg a benne élő nemzet állapotát, de főleg teendőit számba véve.

De az üldözöttnek mégis megmarad advent biztos reménye!

* * * * * * *

Naplójegyzet: 2021. november 9.

Naplójegyzet: 2021. október 24.

CSEPPKÉNT A TENGERBEN

Cseppként a tengerben, de jól érzem magam a tömegben, hiszen még „kiporcant” térdeimmel sem törődve araszolok a békemenetben, egy remélhetőleg figyelmeztető hatású felvételsor hiteles képeit készítő drónra is figyelve. „Magunkfajtákkal”, vagyis magyarságukat tudatosan felvállalókkal körülvéve haladunk a dunai szellőben. Még büszke sem lehetek teljesítményemre, hiszen egy korombéli „néni” két bottal, kétfelé is sántítva, szinte kúszik a tömeggel, de az arca ragyog.

Arra gondolok, hogy az ellenőrizhetetlen és láthatatlan „többszázezer” előválasztói aláírás helyett itt ellenőrizhető és látható, élő, valóságos százezrek vonulnak.

Csak arra vagyok kíváncsi közben, hogy az Andrássy út végén hányan lehetnek ott a tévhiteit tudatosan vállaló ellenzékiek közül?

Körülöttem mindenki örömmel konstatálja, hogy a műsort Földi Kovács Andrea, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumi tagja vezeti, a Miniszterelnököt pedig a mindenkori lelkes üdvrivalgás fogadja.

A beszéd az alkalomhoz méltó keménységű. Erőt, reményt adó, lelkesítő, a „merjünk nagyok lenni” szellemiségét sugárzó.

Aztán eljön az este, és a televízió előtt megpihenve ismerkedhetek a másik oldal beszédeinek részleteivel.

Sugárzó jelenetek ezek is. A hazugság sugárzásával övezettek. Ismét megtapasztalhatjuk, hogy ezek a félrevezetettek vezéreiktől, vagy velük együtt megtanultak nem annak hinni, amit látnak, hanem annak, amit hallanak. Mi több, annak, amit hallani szeretnének.

Az általánosan Fegyőrnek nevezett figura, akinek most éppen bujkálnia kellene szégyenében, végigtekint a sugárúton és szól: most jelentették, hogy a tömeg az Oktogonig áll. Néz előre az egészen szűk látótávolságon belül ácsorgókra, és nekik mondja ezt. Mindkét fél látja, tudja, hogy nem igaz, de lelkesen fogadják a bejelentést.

A megfutamodott (futamított) házmester szintű főpolgármester legszebb mosolyával kiáltja: jaj, de sokan vagyunk. Előre néz a néptelen útra. És nem viccnek szánja.

De a mindent látni képes drón, amint ma már ők is sejthették, tudhatták, végigpásztázza Andrássy Gyula útját. Üres Oktogon, üres Körönd, üres kereszteződések, majd néhány házzal a színpad előtt gyéren ácsorgók, végül közvetlenül előtte pár ezres „sokadalom”. Saját soraikból jegyezte mag valaki, hogy csupa ismerős arc, többnyire maguk a szervezők.

Vidám siratóba kezdhetnék (Sütő András nyomán), de ismét a Miniszterelnök beszédére gondolok.

Igen, tudom, hogy mi többszázezren voltunk ott néhány ezer úgynevezett ellenzékivel szemben. Mögöttünk nemzettudatunk és 12 év teljesítménye van. Mögöttük viszont milliónyi dollár, ha kell. És a gátlástalanság, a professzionális zavarkeltés, a gyűlölet, irigység és primitív pletykavágy jól használható trojkája.

Miközben rájuk gondolok, egy régi magyar film képei kísértenek.

A Dollárpapára sokan emlékezhetnek. Boldogult kiváló művészünk, Rajz János volt a főszereplő. Megvezetettjeivel most is egy Dollárpapára vár a komprádor had. Arra, akinek a haza nem sokat jelent. Persze ez esetben egy hétpróbás valódira.

Őt szeretnék fogadni az Andrássy úton, „a nagyvízen túli” filantrópot.

A filmben Ferenc Józsefet fehérruhás szüzek fogadták. Őfelsége kegyesen megkérdezte tőlük: „honnan vettek ennyi fehér ruhát?” A Filantróp tudná, hogy saját költségén jutott szivárványos jelmezekre.

És ő már nem azt mondaná, mint a filmbéli. Vagyis, hogy: „Éljen a Haza! Menjetek haza.” Félisteni önbizalma teljes fegyverzetében kimondaná, hogy: Nem kell a Haza. Menjetek haza! De lehetőleg nem egy családi fészekbe.

Igen! A Miniszterelnök figyelmeztetett!  Ne ezt a szánalmas ellenzéket nézzük! Figyeljünk inkább arra, ami mögötte áll. Azzal kell megküzdenünk, a farkasétvágyú Góliát nevű nagy vaddal, amely a hazai telhetetlen kis farkas – övéit is felfaló – lakomája helyett, egy világot akar elnyelni. Véle vívunk élet-halál harcot.

Vigasztalhat annak tudata, hogy Bábel tornya óta sok utópia született már a történelemben, de valamennyi csőddel végezte.  És ez így igaz. Csakhogy igaz az is, miszerint ezek a csődök mérhetetlen emberi szenvedések árán következtek be, és általában az utókor csonthegyeken állva örvendhetett ezen utópiák kudarcának.

Meg kell próbálnunk ezt is megelőzni. Az a „szálka a körmük alatt”, amire Orbán Viktor hivatkozott valóban mi vagyunk, és főleg azért, amit Németh László tanácsolt, vagyis, hogy: Legyünk kovász nemzet!

Tehát tenni, tenni kell! Mindenki képeségei, lehetőségei, a Teremtő által reábízott talentuma szerint, és főleg nem a megfelelési kényszer árnyékába húzódva, hanem kiállva, és az égre mutatva.

Mert amint a beszéd is végződött: „A Jóisten mindannyiunk felett és Magyarország mindenek előtt!”

Nehéz és gyomorforgató félév előtt állunk, de ki kell érdemelnünk az isteni kegyelmet. Munkával és nem tétlen reménykedéssel.

De azért jólesett a drónról lepillantani! Valljuk be! Csak ne hagyjuk magunkat a látszat által elkényelmesíteni.

Naplójegyzet: 2021. szeptember 20.

AMIT NEM MONDANAK EL

(SENKINEK, DE MINDENKINEK SEM)

Már hatodik éve legállandóbb témánk a migráció. A járvány közben előre tolakodott, de nem tudta leseperni a dobogóról, sőt azzal magától értetődő módon össze is fonódott.

A migrációs vita eldurvult és ott van minden, hazánkat érintő külső hatás és befolyás, manipulációs kísérlet és fenyegetés mögött.

Lényege a kezdetektől fogva egy: valamennyi migráns menekült, a befogadás szolidaritás kérdése, az elutasítás rasszizmus, nácizmus vagy amit akartok, amúgy is a fehér civilizáció nehéz bűnök terheit hordozza, olyanokét, amelyek nem tartoznak az egyébként hangoztatott „múltat végképp eltörölni” tárgykörébe, inkább annak eszközévé tehetők.

A brüsszeli kommunikáció folyamatosan a munkaerőhiányra és a demográfiai gondra hivatkozva próbálja a migráció hasznosságát, sőt szükségességét megindokolni.

Ha azonban figyeltünk a történésekre, látható, hogy az őket bíráló fórumok és a velük szemben álló politikusok a nemeztközi fórumok szintjén megállnak egy fal előtt. Pontosabban: hibákról, ópiumos vagy ködös, hagymázas álomról, hozzá nem értésről beszélnek, olykor eljutnak a balos szavazatszerzés ármányos szándékáig, sőt még ennek a föderációs szándékokat támogató kormányok létrehozását segítő hatását is megemlítik.

De csak eddig mennek el és tovább egy tapodtat sem.

Ugyanakkor következetesen nem esik szó a legkézenfekvőbb kérdőjelekről.

Kezdjük először egy mindenek felett álló, kötelező kommunikációs elvárással.

- Mivel lehet elfogadhatóan megmagyarázni a píszi mindenhatóságának erőltetését? Hiszen ez még a probléma felvetését is tiltja, hát még annak tárgyalását, hatásainak tanulmányozását stb. Most éppen ezt félretéve folytassuk kérdéseinket!

- Miért az illegális migrációt preferálják?

- Miért nem képezi gyanú tárgyát, hogy a migránsok egységesen iratok nélkül és beazonosíthatatlanul érkeznek? Mit kell titkolniuk?

- A Nyugat már sok évtizedes, mintegy két generációs tapasztalattal bír arról, miszerint az idegen kultúra gyermekei nem integrálhatók, miért beszél mégis az ellenkezőjéről?

- A vallási különbözőségek feloldhatatlansága és veszedelmei miért képezik titkolózás tárgyát?

- A munkaerőhiányra hivatkozás közben miért nem esik szó Dél-Európa fiataljainak 25%-ra becsült munkanélküliségéről?

- A terrorizmus importjának veszedelmét miért kell tagadni?

- Miért fedezi és takargatja a média, de még a karhatalom is a migrációs háttérrel bíró és növekvő bűnözés tényét, olykor gyermeteg, de felháborító módszerekkel is?

- Mi az oka, hogy a ma legjövedelmezőbb illegális foglalkozás, az embercsempészet és az NGO-k már bizonyított együttműködését nem akarják felfedni?

- Egyáltalán miért nem szabad az NGO-k valódi hátterét és szerepét feszegetni?

- Mi a migránsok gyanúsan bőséges anyagi forrásainak magyarázata?

- A nyugati országok és az unió többségében liberális, újabb elméleti megközelítés szerint neomarxista vezetése miért viselkedik úgy, hogy azzal a migráció erősödését szolgálja, szinte hívogatja, indulásra ösztönzi a különböző okokból startra kész tömegeket?

- És miért olyan fontos, hogy a migrációt elismerni nem akaró hazánkat és minden hasonló kísérletet durván támadják, megtorlással fenyegetik?

- Kellő figyelemre tarthat-e igényt a tény, hogy a migráció – a világ nagy részével szemben – Európának és az atlanti civilizáció másik nagy tömbjének, az USA-nak a közös gondja?

Ha mindezeket átgondoljuk, teljesen világos, hogy itt az európai zsidó-keresztény gyökerű civilizációk a felszámolása és lakosságcserével történő megsemmisítése lehet a cél.

Ennek várható lefolyását a demográfia tudománya már kellő pontossággal tudja igazolni, előre jelezni.

Tudatosan és módszeresen gerjesztett öngyilkosságról van tehát szó.

Olyan öngyilkoságról, amelyet e civilizáció immunsejtjeinek pusztulása-pusztítása nyomán elszaporodott autoimmun-sejtjei készítenek elő. Ugyanis világunknak ezen a felén a nemzetállamok vezetése egyre több helyen kerül az idegen érdekeket szolgáló úgynevezett komprádorok kezébe. És nem véletlenül.

Ez a magyarázat mindenre.

Hogy ők kiket szolgálnak mára már nem titok. És itt nem egyszerűen „Sorosozni” szükséges. A saját maga által is elismerten e célt támogató és győzelmét megálmodó „szegény öreg filantróp” csak egy – de nem lebecsülhető – előőrs.

Hogy aztán eme komprádorok sorsa mi lesz?  Arra minden valószínűség szerint maguk sem gondolnak, miként azok sem, akik (nem kevesen) ilyen-olyan okokkal szolgálatukra jelentkeznek.

Amit felsorolni sikerült - és sok más innen kimaradt érvet -, azt a kérdés iránt érdeklődő, nemzettudattal bíró, tehát így veszélyérzettel is megáldott olvasók jól ismerik.

Mégis, a jól sejthető, mi több, sokak által már feltárt háttér nyílt színen való kutatása elakad, s maximum ama „vén filantrópig” terjed.

Az óvatosság mögött tehát olyan hatalmas ellenfél sejlik fel, amely mindenre képes lehet.

Esetünkben 2022 tavasza a lenni vagy nem lenni kérdését veti fel.

Tagadhatatlan cselekvési korlátaink közt nélkülözhetetlen jelszónk tehát: Komprádorok kíméljenek!

A saját megmaradásunkon túlmutató végső nagy küzdelemig még történni fognak események, hiszen ott a teremtés, vagyis a természet törvényeivel vív küzdelmet a nemzetközi politika síkján egyelőre még Kimondhatatlan.

Naplójegyzet: 2021. augusztus 26.

DEFENZÍVÁBAN

Halmozódnak az események, de természetesen továbbra is minden, ami a nagyvilágban vagy kis hazánkban észlelhető, minden, amire naponta felfigyelünk, amin meglepődünk (egyre ritkábban), amit felfoghatatlannak nevezünk vagy amin bosszankodunk, az mind egy irányba mutat, illetve egyirányba mutató igyekezetek következménye.

A világkormány remélt majdani létrehozása céljából folyik a nagy háború, az egyik oldal támad, a másik védekezik. Az ok egyetlen egy pontba sűríthető, az erre vezető út ütközetektől szabdalt eseménysora mind-mind egyről szól, s csak látszólag beszélhetünk egymástól egészen eltérő témákról, mert bár nagyon különbözőek, de nem elszigeteltek. Közös az ok, közös a cél.

Zöld célok, migráció, genderideológia, a múlt anakronisztikus tagadása, kultúrharc, demokrácia export és a többi. Egyre megy!

A támadó az utópiák vezérelte ember megszállottságával és önbizalmával támad, és sajnos létező gazdasági hatalmának birtokában, tudatában. Persze a központi hadi tábor szélén más, rövid távon érdekelt sokféle szövetséges is ott nyüzsög, el egészen a gender nevű markotányos lányokig-legényekig és az ütközetek halottjainak meg sebesültjeinek kifosztóiig.

A pénz jelentette hatalom mellett „Utópia” világa építőinek fő támasza az emberi gyarlóság, a legkülönbözőbb okokból világszerte ismert tudatlanság, melynek csak egy része spontán, vagy értelmezhető az emberiség helyi társadalmainak mai tudásszintjével, de jórészt egy ma már évszázados múlttal rendelkező irányított folyamat eredménye. Ezt szoktuk felületesen csak „lebutításnak” nevezni, ami sajnos sokkal könnyebb, mint a „felokosítás”, amely igényt, akaraterőt, munkát, vagyis áldozatot követel mindkét oldalról, nevelő szándékútól és nevelendőtől egyaránt.

Sajnos már késő. A veszély a fejünk felett a villám gyorsaságával kész lecsapni, a nevelő, „szemeket nyitogató” munka pedig folyamat, tehát időigényes, időigényesebb, mint az ellenkezője.

Ennek ellenére minden erőnkkel erre is kell koncentrálni, amint azt erdélyi nagyjaink közel száz évvel ezelőtt mondták az értelmiséget figyelmeztető szándékkal. Nevelő értelmiségre volna szükség, olyanra, amelyet a szolgálat szelleme hat át. Ha erre gondolunk, ismét csak felbukkan az igény, szándék, a munka nélkülözhetetlensége!

De van-e gyors módszer, amely itt és most hat? Amely, akár a sebészi kés, nem kedvelt, de életmentő megoldás? Van!

Ha a támadó az emberi gyengeségre épít, vagyis az embernek, mondjuk úgy, hogy „rosszabbik” oldalára, akkor a védekezőnek is meg kell vizsgálnia, miként szolgálhatja ez a gyarlóság a jót, miként lehet azt az öngyilkosságba vezető rossz felszabadítása helyett a jó cél, a megmaradás szolgálatába állítani úgy, hogy talán még maga sem látja át.

A gyarlóság Achilles-sarka az érdek!

Igen, az. Érdekeltté kell tenni a tudatlanságában, felgerjesztett gyűlöletében vagy legalább is közönyében önmaga ellen fordított embert. Akkor nem az érdekli, hogy mit szolgál, az sem, hogy éppen a legfontosabbat, saját jövőjét, hiszen csak a legközelebbi érdekeit látja, hosszú távra gondolni még nem alkalmas.

Itt már nem elég az említett „szemek nyitogatása”, hanem a nyers érdekre kell játszani (kiemelés a szerk.-től), s ha már lezajlott a döntő ütközet, lesz idő arra is, hogy a választó „a fejlődés” útján jusson el az igazság felismeréséhez.

Nem lehet már óvatoskodva lépegetni, a jóra jellemző önkorlátozás súlya alatt roskadozva harcolni a gátlástalanságtól szárnyalóval. Ha támad, vissza kell támadni!

Lejárt a sajnos sokakra oly jellemző „megfelelési kényszer” ideje. Tudomásul kell venni, hogy a minden vagy semmi harca közben vagyunk. Ez pedig minden erőnknek, elszántságunknak, ugyanakkor alázatunknak, de nem alázatosságunknak is a végső próbaköve.

Ami most fenyeget, az nem Muhi, nem Mohács, nem Trianon: azokból volt talpra állás. Most ennek lehetőségét örökre megfojthatják! Az eszközeik is rendelkezésükre állnak. És ismerik a visszafordíthatatlanba vezető ösvényeket.

Egy új pozsonyi csatára kell felkészülnünk.

Több mint 1000 esztendő után újra és leplezetlenül hangzik fel Európából „Gyermek” Lajos (IV. Lajos keleti frank király - a szerk.) nyomán a: „Decretum…ugros eliminandos esse”.

Európa idegen testként kezel ismét.

És most sajnos az önmagunkban, innen belülről pusztító idegen testekkel is meg kell birkóznunk! Ellenséges búvár Kundok módjára lékelik gályáinkat.

S ami a tragikus: nem fogják fel, hogy ha pusztulunk, ők is velünk pusztulnak. Esetleges jutalmuk élvezésére kevés idő marad.

Mindenkire szükség van. Küzdeni kell a közöny, a kishitűség, a csak ártani képes indulatok, a gyanakvás és hiszékenység, s megannyi, az ellenfél által hasznosítható belső bajunk ellen! És nem kell ódzkodni az arzenál szélesítése dolgában sem. De az önhittség, az egészségtelenül túlzott önbizalom, az ellenfél könnyelmű lebecsülése ellen is.

És hinni kell. Imádkozni kell. Segítségül kell hívni Istent, aki valóban itt van felettünk!

*******************************

Naplójegyzet: 2021. július 12.

FELELŐSSÉGÜNK

Az internetes képernyőn akaratom ellenére egy felvétel jelenik meg. Rajta arc nélküli ember hatalmas Dobrev Klárás pólóban. (Van akit e látvány vonz?)

Arc nélküliek akarnak lenni vagy „arcosok”? A „progresszív” harcosok most melyik módszerrel próbálnak hatni? Ki ez az arctalan, aki egy másik arcot visel domború elsőfelén?

Hányszor kerül terítékre beszélgetéseink során a tévesen baloldalinak nevezett választó. Félrevezetett, átnevelt, a gyűlölet igényét sokakban felismerve felhasznált eszköz, alacsonyabb IQ-val rendelkező személy, olykor egyszerűen (és felületesen) csupán elmebajosnak titulált akárki?

Hány órányi felesleges beszédtéma, indulat, keserűség, netán az okoskodás ingere által vezényelt vélemény. Még azt is mondhatnám, hogy a másik oldalról elképzelt „ellenskálán” besorolt magunkfajták igazságot kereső idővesztegetése.

Nem csoda, hiszen, ha a világos tényeket, a ma már alig rejtőzködő „előretolt” csoportok alig titkolt, sőt olykor fenyegetésként lobogtatott céljait látjuk, amikor a „progresszívek” az önkormányzati választásokon szerzett hatalmuk révén már be is mutatkozhattak, amikor a normalitás tagadása minden normálist döbbenetre késztet, amikor az uniós eszközök oly letagadhatatlan kettős mércével üldöznek, amikor ama „progresszívek” oda delegált hazai képviselői a hazaárulást napi szinten gyakorolják, amikor és amikor…ki az, aki nem láthat tisztán?

Ki az, aki nem láthatja, hogy győzelmük esetén megsemmisül minden, amit az utóbbi évszázad legsikeresebb évtizedében kiizzadtunk, s ez még semmi, de ezeresztendős véres áldozatunk válik feleslegessé!

A magyarázat nem a beszélgetéseink alkalmával felsorolt, elhamarkodott feltevésekben van.

Azok az emberek, akik elkötelezték magukat a föderalista világszemlélet mellett – amihez joguk van – gyakorolhatnák véleményük szabad hangoztatását egészen más módon is. Hiszen oly elkötelezett hirdetői a demokratikus módszereknek.

De ők vad haraggal, primitív agresszivitással, az arcátlanságot módszerként alkalmazva, a hazugság fegyvereit a legváltozatosabb módon forgatva teszik ezt.

Ezek a személyek „megszállottak”. Nem kell a középkor sötétjébe alászállva tagadni ezt. Mert megszállottak voltak és lesznek.

Ők az eszközök, őket nevezi Kocsis István „hasonmásoknak”, akik látszólag olyanok, mint mi mind, de ami őket működteti, az valami egészen más.

Nem ők a normalitással is szembeszállni hajlandó tömeg. Ők annak a működtetői. A manipulátorok.

Módszerük tulajdonképpen zseniális. Arra alapoznak, ami örök emberi tulajdonság. A bennünk lakozó gyűlöletigény különböző változatainak felhasználására. Annak felismerésére, hogy kezük ügyében van a gyarló ember örökös, rosszabbik oldalának felhasználhatósága. S a változatos gyűlöletigény mellett arra, ami az ősbűn esetében is ott volt már, Isten meghaladásának leküzdhetetlen vágyára. És mindenre, amit a „tagadás ősi szelleme” a kezdetektől oly nagy igyekezettel ápol.

Ez pedig elegendő az öngyilkossághoz. A teljes öngyilkossághoz. Ahhoz, amely saját földi létüket már rövid távon is ellehetetlenítheti, és üdvösségük reményétől is véglegesen megfoszthatja őket.

Az alantas érzések elvakíthatják a legokosabb embereket is. Ott vannak példának azok a vezető értelmiségiek, akik sértettségből képesek az országot végveszélybe dönteni kész erők mellé állni, csak azért, hogy saját sérelmükért bosszút álljanak. Vajon nem látnák, mit tesznek?

Mit várhatunk akkor a tömegektől?

De, hogy ez mennyire igaz más dimenziókban is, arra éppen a trianoni csapda a legjobb példa. Hiszen azok a nemzetek, amelyek csak velünk együtt vívhatják ki megmaradásukat, miközben éppen nemzeti létüket féltve készek mindenkor mindent megtenni a trianoni vesztes ellen, nem veszik észre az igazi nagy veszedelmet. Azt, amely közös, és amely éppen azt fenyegeti nyíltan, amit tőlünk féltenek. Nemzetállamiságukat.

Közösen, nemzetek és ideológiai csoportok felett lebeg a damoklészi kard.  Isteni és természeti törvények felett.

És milyen érdekes, hogy éppen a kardot felettünk suhogtatók világhatalmi őrült vágyaik közben nem látják: ismét egy vereségre ítélt utópiát akarnak megvalósítani.

Sajnos azonban ez nemzedékünk és még egynéhány nemzedék számára nem vigasz. Mert, mint minden megvalósulni igyekvő utópia, ez is hatalmas szenvedéseket, és nem kizárt, hogy akár újabb hullahegyeket is hagyhat maga mögött, mire maga is kiszenved.

De a hasznos gondolatmenetből kell születnie egy mindenek feletti konklúziónak. És esetünkben most ez annak a felelősségnek a felismerése, amely azoknak a vállát nyomja, akik nem kerültek ezeknek a megszállottaknak vagy hasonmásoknak a befolyása alá.

2022-ben ennek jegyében kell cselekednünk és döntéseinket meghoznunk!

*************************************************************************

Naplójegyzet: 2020. július 2.

AZ ÖNISTENÍTŐKRŐL

Az „ugros eliminandos esse” félelmetes jelszava, a tatárok érkezés előtti üzenete, az oszmán egymást követő nagy szultánjainak és hadvezéreinek felénk közeledő százezres seregeit jelző hírek, a napóleoni becsvágytól fűtött „grande nation” büszke seregének közeledte, Paskievics hatalmas túlerővel érkező hadainak lódobogása, az Antant Trianonját előkészítő Nagy Háború és Vörösterror, a hitleri Német Birodalom nyomása, majd a Szovjet szörny csizmájának csattogása sem jelentett akkora veszélyt nemzeti megmaradásunkra mint az az őrület, ami ma fenyegeti hazánkat, s egyben azt az Európát, melyet ma már az „egykor volt” jelzővel kiegészítve lenne pontos említeni.

Mekkora csavarja a történelemnek, hogy több mint ezer esztendő Európába való beilleszkedésünk és elfogadtatásunk érdekében elszenvedett küzdelme után, mikor révbe jutnánk, kiderül, hogy egy szörny torkába ugrottunk.

Vagy higgyünk abban, hogy ha Isten éppen úgy akarta volna, ama cetet Jónás képes lett volna belülről „megreformálni”? Vagyis az nem kiköpte volna előre elrendeltetett helyére, hanem maga is hozzá hasonul? Pontosabban esetünkben Európa megpróbál ismét azzá lenni, aminek hittük?

De itt Európa, mint olyan, mint a világmodellt egymagában kiforrni képes csodálatos kultúregység, már csak emlék. Eltörlendő tévedés.

Ma ezzel a címkével egészen mások vannak felcicomázva, olyanok, akik nem egyszerűen messze vannak a klasszikus európai gondolattól, hanem éppen annak a történelemből való kitörlésére törekednek.

Akik pedig ilyen feladatra vállalkoznak, azoknak sokat kell képzelniük magukról.

Képzelnek is.

De képzelődni nem elég. Fel is kell mutatni valamit.

Ők ennek is megtalálták a szemfényvesztő módozatát.

És most érkeztünk el oda, amiért ezeket a naplósorokat lejegyeztem.

Kicsinységükben, torzságukban természetesen képtelenek lennének a teremtést versenyre hívni, még csak imitálni sem. Tehát a természet törvényeivel sem tudnak mit kezdeni azon túl, hogy azokat semmibe veszik.

Mit tesz hát ilyenkor az úgynevezett neoliberális, vagy megtévesztő szóval manapság „progresszívnek” nevezett?

Nemcsak a píszí tiltásainak metódusát hívja segítségül, hanem a szótárhoz folyamodik.

Mindent átír a szavak szintjén. Azok más jelentést kapnak.

Ugyanis mindazt, amire eddig világunk épült, megkérdőjelezi, és új fogalmakat vezet be. Odáig megy, hogy ha kell, egész nyelveket változtatna meg. Ha kell, eltörölné azt a kínos derdidaszt is.

S hogy példám egészen világos legyen, lássuk a legsokatmondóbbat.

Meglepődtünk, amikor megszavazták, hogy a férfiaknak is joga van szülni.

Igen, megszavazták!

Képtelen őrület, szól a józan ész. Hiszen ilyen nincs, egy férfinek nincs meg ehhez az anatómiai „felkészültsége”.

Nekik azonban ez nem akadály.

Ugyanis törvényt hoznak, hogy mindenkit olyan neműnek kell „elkönyvelni” hivatalosan is, amilyennek önmagát tarja. Az a nő tehát, aki férfi-személyazonossággal felruházva téblábol a világban, valóban képes szülni. Be is mutattak már ilyent, amiben persze semmi csodálatos nincs.

A különös csak annyi, hogy ezzel a „progresszívek” megoldottnak látják a problémát.

Ők legyőzték a természet törvényeit. Egy férfi szült!

Büszkén néznek körül.

Úgy érzik, megérkeztek az isteni magasságokba.

Erről a piedesztálról akarják most sorsunkat intézni és a módszer bármennyire is képtelennek tűnik, egyelőre működik.

Ha sokáig hagyjuk, akkor sikerülhet nekik az, amit a várában „ober Enns”* várakozó IV. Gyermek Lajostól ama Szovjet csizmákig még senkinek sem sikerült.

Ennek tudatában kell hát „nevessünk a képtelenségeken”, és ennek tudatában kell nagyon komolyan készülnünk 2022 tavaszára.

*A magyar népnyelvben „óperencián túl”. A szerk.

Naplójegyet: 2021. június 10.

TÉRDRE, IMÁHOZ, VAGY?

Ismét és ismét ismétlem az ismétlendőt! Sőt!

Bár sokan vitatkoznak arról, hogy egy célzott tartalomnak a végtelenségig való ismétlése annak elfogadásához vagy éppen elutasításához vezet, van olyan helyzet amikor a köznaplót írogató úgy érzi, mégis ismételnie kell önmagát. Annál is inkább mert azok a tények, amelyekről most szólnék, részben nem túl gyakran, részben pedig egyáltalán nem részei ama sokat ismételgetett tartalmaknak.

A címből is láthatjuk, hogy a térdepeltetés „kultuszából” indulnék ki.

A BLM mozgalom Európát is megosztó ki-, illetve begyűrűzése napjaink részévé vált.

A tengeren túl már az utcán is térdepeltetnek, Európában még „csak” a stadionokban, különösen most, a kezdődő labdarugó Európa-bajnokság idején.

A világ alkalmazott képtelenségei közt élen jár a múltat végképp eltörölni igyekezete, csakhogy azt, amit el kellene felejteni, pontosabban megmagyarázni, feldolgozni és tanulságok felhasználását szolgáló könyvtárak hűvösébe helyezni, azt a politikai nagy célok érdekében igencsak felhasználják, s amit meg féltve őrizve kellene a jövő szolgálatába állítani, nem csak tagadják, irtják, vádolják, de a píszí módszerével kizárját a valóság teréből, beszélni sem szabad róla.

Ami viszont eme kis gondolatfutam lényegét, a térdepelést illeti, magyarként tudjuk, hogy egy hármas igazság él hagyományainkban, és erről olykor még hallani is lehet. Mi ugyanis csak Isten, a haza oltára és szerelmeink előtt vagyunk hajlandók térdet hajtani. (Ahogy utólag Orbán Viktor is mondta. Véletlen? Aligha. A szerk.)

A most elvárt térdepelés kapcsán azonban nekem egy nem emlegetett történelmi igazság

jut mindegyre eszembe.

Nem csupán annyi, ami néha-néha szintén hallható, miszerint mi nem voltunk gyarmattartók, hanem ennél több. Pedig ennyi is elég lehetne. Miközben a ma ránk törő nyugatot a történelemfeledésre szánt évszázadai során testünkkel védtük, az nyugodtan űzhette gyarmatpolitikáját és gazdagodott. Sőt, olyan képtelenség is előfordult, hogy az általunk az iszlámtól védelmezett franciák tűzérsége által irányított ágyúk lőtték szét Mohácsnál legjobbjainkat.

Ami pedig Afrika elhurcolt rabszolgáit illeti, az általánosítás mostanság elfogadott elve alapján, az egész világ bűnös fehér képződményei mellé térdeljen oda az egész otthon maradt fekete Afrika is, hiszen a rabszolgakereskedő hajókra a kontinensen, otthonukban túlélők ősei terelték az általuk legyőzött törzsek szerencsétlen fiait.

Részünkről tehát ennyi is elég lehetne a térdepelés megtagadásához.

De többről van szó, és ez az, amit nem emlegetnek.

Magyarország a török idők előtt, történészek szerint, hozzávetőlegesen Angliával volt azonos szinten demográfiailag, területileg stb.

A török idők után Anglia lakossága kétszeresére nőtt és elindult a világhatalmi úton felfelé, belőlünk pedig, egy több mint felére pusztult nemzetecske lett, területileg szétszaggatva, a keletkezett vákuum betelepítése által a Trianon felé ekképpen elkerülhetetlenné váló útra taszítva.

De ahogy mostanában divatos mondani, a „lényeg a lényeg” most következik. Ugyanis a történtek egyik fő oka – vagyis magyarázata – az volt, hogy iszlám rabszolgának közülünk hurcoltak el tíz és százezreket, és csak az akkor még nem létező statisztika szab határt a számolgatásnak. A végeredmény azonban magától beszél.

Tehát: Térdre előttünk!!!  Térdre Európa, térdre iszlám, térdre Világ, tessék gyakorolni ama sokat orrunk alá dörgölt szolidaritást!

Píszí szélhámosok kíméljenek!

**************************************

Naplójegyzet. 2021. május 20.

STRATÉGIAI DÖNTÉS ELŐTT

Egyre sűrűbben merül fel a kérdés: hogyan lehet, hogy a magyar választói társadalom nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a közvélemény-kutatásokban. Az eltérések nem meggyőzőek, s ez az országot és a nemzetet fenyegető, az egész világot elnyelni kész erők ismeretében valóban több mint aggasztó.

Ennek okai számosak. Elsősorban talán az internacionalista (nem pedig tévesen: baloldali) világerők azon felismerésén alapul, hogy az ember, rosszabbik, gyarló oldalára kell építeniük egész tevékenységüket s így toborozzák táborukat.

De ezen jelenleg aligha van idő és mód változtatni, a hónapok pedig peregnek.

Hogy a nemzeti (föderalista) politika miként fogja megoldani e feladatot, nem tudhatjuk, de van egy olyan lehetőség, amely az emberek között egyelőre még létező kapcsolatokra építhet. Tehát embernek az emberrel kell próbálkoznia.

Miként közelíthetünk egy akár megátalkodottan kormányellenes választóhoz a meggyőzés szándékával? Erről gondolkodtam és magam elé képzeltem (nem volt nehéz) vitapartneremet.

Először egy olyan szűrést kellett elvégeznem, amely az eleve sikertelenségre ítélt eseteket zárja ki.

Magyarnak érzed-e magad? Szeretnél-e egy, az eddigi közép-európai normák és elvárások szerint működő Magyarországban élni? Vagy úgy gondolod, hogy ennek már nincs értelme, jobb, ha ellenkezés nélkül beolvadunk egy nagy nemzetközi kohóba, ahol az élet először úgy fog zajlani, amint azt a mai átalakulóban levő nyugati országokban láthatjuk. Aztán középtávon ennél is rosszabbul, mert az iszlamizáció elkerülhetetlen győzelmével, újabb 180 fokos fordulattal, egy számunkra idegen kultúra diktatúrája fogja meghatározni napjainkat?

Ha az illető válasza ez utóbbi irányába mutat, nem sok esélyünk van a meggyőzésre, bár akkor sem árt az esetleges kérdésekre válaszolni, ha viszont egy általa másnak képzelt, de mégis Magyarország mellett dönt, akkor el kell magyarázni neki, hogy miről van szó. Fel kell ébresztenünk egészséges veszélyérzetét.

Meg kell értetni vele, hogy itt nem jobb és bal, nem is egyszerűen Fidesz és Szivárványkolaíció közti választásról van szó. Nem Orbán Viktor leváltása és az iránta gondosan felépített, vagy a Fidesz egyes reprezentánsai miatti gyűlölet kielégítéséről lesz szó. Mert, ha ezek az indulatok vezérlik, akkor éppen saját maga ellen intéz végzetes támadást.

Egy ilyen forgatókönyv sikere esetében lehet, hogy elégedetten nyugtázná a gyűlölt párt vagy pártvezér bukását, de saját jövőjét is tönkretenné, mert döntésével olyan világerőket szolgálna, amelyek történelmi menetelésük során el akarnak takarítani útjukból végzetes, végleges, és visszafordíthatatlan módon minket és mindenkit, aki terveiket akadályozza. Végül pedig saját lelkes kiszolgálóikat is, akik minden igyekezetük ellenére sem születhettek olyannak amilyenre a folytatásban szükség lesz.

A jelenlegi ellenzéki összefogás ezt a célt szolgálja és a következményekkel nem törődve, csak a kormány leváltását látja maga előtt, miközben ügyet sem vet az elkerülhetetlen veszedelmekre. De ha mégis tisztában van azokkal, az a legszomorúbb.

A tudatos magyar választónak a Fidesz vagy éppen Orbán Viktor elleni esetleges indulatait felül kell bírálnia, és minden vélt vagy valós kritikus szándékával, sérelmével, tervével egy majdan megerősödött és az életveszélyt túlélt Magyarország belső politikai küzdelmei során, tehát később és nem ebben a végzetes pillanatban kell jelentkeznie.

Minden más kérdés részletkérdés és csak a veszély elmúltával vehető napirendre.

Ne feledje, hogy most nincs lehetőség kísérletezni. Ha az internacionalista erőket szolgáló ellenzék győzne, rövid időn belül rájönne tévedésére. De akkor már késő lenne. Mohi, Mohács, Trianon és a gyurcsányi csődhelyzet után is volt talpra állás. Ebben az esetben azonban ez már lehetetlen volna. A túlerő elseperné sok száz magyar nemzedék szenvedéseinek gyönyörű eredményét. Hazánkat. Velünk, méltatlan utódokkal együtt.

Erre mondják, hogy most nem a taktikai döntések ideje van, hanem stratégiai döntés mentén kell szavazzon a kormányt nem kedvelő magyar választó is.

Ha nem ezt teszi, történelmi bűnt követ el egy több mint ezeréves állam, és egy sok ezer éves nemzet ellen. S ha ez nem érdekelné, akkor tudnia kell, hogy egyúttal saját maga és utódai jövőjét is megpecsételi.

Szász István Tas

2021. április 27.

****************************************

SORSVÁLLALÁS

„Nagy időkhöz nagy nemzedék kell”, mondta a „Magyarok Püspöke”, Márton Áron, és ez a szikár figyelmeztetés Istennek hála ma már egyre ismertebb.

Ama „Nagy idő” elérkezett! De van-e „Nagy nemzedék”?

Ha a nagy idők társadalmi-politikai-gazdasági tektonikus erőinek világot rengető erőfeszítéseit látjuk s köröttünk – mint a boszorkányok kopár hegyén – gyülekezik az éjféli óra ütéseire váró gonoszok hada, ott horgad a hatalmas kérdőjel, van-e hozzá méltó nagy nemzedék?

A nagy idők nagy gonoszai a maguk gonoszságában, valóban nagyok. Az ezt kiszolgáló és hasznát leső sokaság annál inkább sugározza a kicsinynél is kicsinyebb képet magáról.

Ki lehet hát a „Nagy nemzedék”?

A válasz kényes, veszedelmes, támadható, akár ki is nevethető. Mert hiába keressük, bármerre is nézünk. Magunknak kell eme nehéz felelősséget vállunkra venni. Soha nem volt fontosabb Széchenyi felszólítása: „Merjünk nagyok lenni”, soha nem volt időszerűbb Teleki Pál ezt a hogyannal is kiegészítő üzenete: „Merjünk magyarok lenni”. 

Erdély a Trianon utáni saját nagy idejét megélve kibontakozott lelkiismereti tusája a maga három rövid mondatával napjainkra is magában foglalja a kérdést és a választ, sőt az irányt.     

Makkai Sándor így indít: „Nem lehet”, Reményik Sándor folytatja, s szól: „Lehet, mert kell”, majd Albrecht Dezső előre mutatva tanácsol: „Ahogy lehet”.

Ők nagy időt éltek meg és nagy nemzedékké nőttek fel a legnagyobb mélységekből. A nemzettudatot ápoló erdélyi gondolat a mai napig belőlük táplálkozik.  

Nem! Nem önhittség ennek vállalása, nem is esztelenség, hanem egyedüli kiút!  

Az összmagyar értelmiség nemzetben, nemzetként megmaradásban gondolkodó részének fel kell vennie a keresztet. Lábunk alatt sok-sok nemzedék nagyjainak csonthalmaival magunkénak tudhatjuk a sziklánál is szilárdabb alapot. Nem homokra építkezünk.

Nos, ennek a SORSVÁLLALÁSNAK a napjaiban kellett döntenie sokunknak és sok mindenről.

Esetünkben e lapnak az elindulását is bölcs megfontoltsággal, mindent elrontani képes indulatoktól mentesen kellett átgondolni.

A sikerhez nélkülözhetetlen nemzettudat alapeleme az áldozatvállalás, a személyes érdek, sérelem, gond, aggodalom mellőzése. De része az egészséges veszélyérzet is!

Ma ezzel kell hozzáadnunk a nagy egészhez azt a saját részt, amely most nem válhat sekélyes gondolatok, netán a harag vagy bosszú eszközévé. Mindenki tegye a maga dolgát ott, ahol úgy érzi, hogy a leghasznosabb. Ha úgy gondolja a kisközösségek erősítésével, ha meg úgy, hogy sorsunk nagyobb kihívásaihoz akar erőt sugallani, akkor járja ezt a nehezebb utat.

Egyre gyakrabban hangzik el a figyelmeztetés 2022 előrelátható veszedelméről. Gondolkodni, információt feldolgozni képes elme számára ennek realitása világos.

Nagyon okos emberek értekeznek arról is, hogy ilyen a világ sora. Jó és rossz, építő és romboló, a gond által építkezésre nevelt és a gondtalanság lazaságában vígan (netán megszállottan) romboló rövidebb-hosszabb korszakok vagy nemzedékek követik egymást. Most tehát egy új periódus következik, amelyben a rombolás kerül előtérbe. Sebaj, aztán „még jőni fog egy jobb kor”, és ismét az építőké lesz a jövő. Dolgozhatnak is majd rogyásig, lesz mit építeniük a rombolás után.

Törvényszerűnek kell ennek lennie? Szabálynak tekinthető-e és bele kell nyugodnunk abba, hogy a generációk által felhalmozott eredmények, anyagiak és szellemi vagy lelki természetűek egyaránt, megsemmisülhetnek, s aztán majd…. és tovább is így felváltva, egy történelmi hullámvasút mintájára?

Van-e módja az embernek ezt az örökösen ismétlődő görbét kiegyenesíteni és a rombolás negatív hullámát kiküszöbölve egyenletesen emelkedő folyamattá módosítani?

Vagy igen, vagy nem. De ha félretesszük a világperspektívák feszegetésének kényszerű gondolatát és csak magunkra koncentrálunk, megállapíthatjuk, hogy akár így van, akár nem, ez egy olyan pillanat, amikor 1100 éves történetünk folyamán először kísért a biztos eltűnés réme. És ennek egészen pontos és jól előrelátható menete (sőt egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő terve) cáfolhatatlan. Ami pedig a legrosszabb, ha ez bekövetkezik, akkor visszafordíthatatlan lehet. Nincs visszatérés a kiindulási ponthoz. Utána csak valami egészen más következhet, építő és romboló számára egyaránt rossz.

2022 tehát erről fog szólni!

Akarva-akaratlanul, de az esélyeket folyton figyeljük. Közvéleménykutatások történnek, amelyek lehetnek pontosak, vagy hátsó szándékoktól vezéreltek, de hatással vannak ránk, és természetesen minden választópolgárra. Arra a választópolgárra, aki tapasztalat szerint, az oktatás céltudatos vagy spontán eredménytelensége nyomán, egészen elképesztő tájékozatlanságról – nevezzük nevén: tudatlanságról – tesz tanúbizonyságot. Ha a korcsoportokat összevetjük, a romlás menete jól észlelhető, és az egyre fiatalabb generációknál lefelé haladva vizsgálódván, olykor megdöbbentő méreteket ölt.

Olyan új választók dönthetik majd el előző száz nemzedék vérrel és verítékkel létrehozott, hatalmas értékeket felhalmozva felépített országának, s benne nemzetének sorsát, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mit cselekednek.

Azok a rontó erők viszont, amelyek a hagyományos világot romboló külső szándékok transzmissziós szíját képezik befelé, tudják, hogy mit tesznek. Ők éppen ezekre a tömegekre alapoznak. Ráadásul a választóknak – mint valamennyiünknek – vannak gyengéi, negatívumai, rossz oldalai, gyarlóságai. Nos, a rombolás módszere a tudatlanság és félreinformáltság mellett éppen eme tulajdonságoknak a kihasználására épít.

Ezek ellen pedig ott áll egy világosan látó, áldozatra kész, de önmagát éppen ezért korlátozni képes és akaró véderő. Csakhogy annak minden hátrányával: az erkölcsi korlátok betartásával, az áldozatvállalással, toleranciával, becsülettel. A könnyebbik utat járó pusztítók felé tehát több mint lejtős a versenypálya. És mégis-mégis meg kell próbálni felnőni a feladathoz! Azt sem felejtve, hogy a magyar gondot magyar módon kell megoldani. Mert magyarok vagyunk és azok is szeretnénk maradni!

Méreteitől és okaitól vagy igazságától függetlenül adva van a két részre szakadt magyar társadalom. A nemzeti konzervatív oldal és az internacionalista, a szuverenista és föderalista, vagy tévesen jobb és bal. Maradék országunk azonban csak egy van.

Ha az internacionalisták teszik magukévá, annak minden most itt nem taglalandó borzalmától eltekintve, belátható történelmi idő alatt beleolvadunk a nagy kohóba. Eltűnünk!

Ha a nemzeti oldal akarata érvényesül, akkor megmarad Magyarország, s benne egyforma jogokkal élheti életét az, aki magyarnak akart maradni és az is, aki világpolgárként érzi jól magát. Utóbbit ebben itt senki nem fogja befolyásolni. Hacsak annak a világnak a rohamos változása nem tereli vissza érte is szenvedett közös őseink eredeti pályájára.

Itt tartunk most, alig több mint egy évvel a korszak pozsonyi csatája előtt. Akkor, 907-ben eldőlt, hogy minden túlerő és látszat ellenére van jövőnk, megmaradunk.

2022 ismét cselekvő válasz elé állít.

De érti-e ezt a nemzet legalább fele?

Tudják-e, hogy itt valóban a lenni, vagy nem lenni a kérdés?

Sajnos, a demokrácia, amelynél jobbat még nem találtak ki, ilyen törékeny, ilyen furcsaságokat tartogat számunkra. Életveszélyes furcsaságokat.

Miközben egy előre megásott sír körül emelt fővel jövünk-megyünk, vegyük észre, hogy kiéhezett fenevadak és jól elhelyezett banánhéjak közt lépegetünk.

Íme, miért szükséges most felvállalni a SORSUNKAT!

Leányfalu, 2021. február 12.

************************************************

2021. január 20.

*******************************************

(2021. január 13.)

KONTÁR GONDOLATOK

****************************************************************