www.sorsunk.net


Szász István Tas  blogja

  Orvos, egészségpolitikus, szakíró, szerkesztő, író, költő, kultúrszervező, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és számos más kitüntetés tulajdonosa, a Százak Tanácsának tagja.


     Szász István Tas

A SZILÁGYSÁGI HEPEHUPA ELFELEDETT MAGYAR ÉRTÉKEIBŐL

„Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.”

        Reményik Sándor: Kövek zsoltára 1929

Trianon átkos csapdája egész életünket fogságában tartja. Azét, akinek fáj, de tudtán kívül azét is, aki nem ismeri vagy feledni, feledtetni szándékozna. Történelmünk és kultúránk csodáinak a múlt ködébe vesző emlékeit egy internacionalista 40 év után a neoliberális kozmopolita szellem által érthetetlenül (vagy mégis érthetően?) uralt 30 újabb feledtette, s mára már akad jobb sorsra érdemes, de új szellemben nevelkedett történész is, aki mintha levetni szándékozná az elszakított területek magyar múltjának elhasznált gúnyáját. Közben észre sem veszi, hogyha ez sikerülne, pőrén állhatnánk a minket – éppen a védekezésünkkel együtt járó, de másokat is szolgáló szellemünk miatt – támadó világ szemei előtt. A múltat végképp eltörölni szelleme új változatában támad.

Erdély, s a nemzeti fejedelemség korától hozzá oly szorosan kapcsolódó Partium ezernyi csodával várja azt, aki erőt merítendő arra veszi útját valóságosan, vagy legalább gondolatban, olvasmányaiban. És ezek a látszólag halott kőbe, még élő kultúrába és emlékezetbe, s megannyi keservbe dobbanások nem szorultak kívül az ármány vonta határokon. Természetes egységük, természetes egységünket igazolja.  

Most ennek a régiónak a Szilágyság nevet viselő tájára, abban is a Tövishátra invitálom az olvasót. Mint olyan, aki 57 gyorsan elröppent évvel ezelőtt ott kezdte pályafutását, s mint olyan, ki egy ma is ott helytálló valódi őriző, Lugosi Dániel lelkipásztor uram segélykérő szavát meghallotta. Mondhatnám tehát, hogy e kiváló lelkipásztorral és egyházi levéltárossal együtt hívom meg olvasóinkat, hiszen a látogatáshoz elengedhetetlen hiteles anyag fellelése és a megmaradáshoz szükséges reménység, valamint azt építő fantázia terén is nélkülözhetetlen társunk és kísérőnk ő.

A Tövisháton, csodálatos természeti környezetben megbújó Kusaly kisközséget 1962. november elsején láttam meg. Odavezető út nem létezett. Semmiféle út! Kifelé a tavaszi első keréknyom jelölte az irányt a legközelebbi faluig, Goroszlóig, s onnan szétszórt kövekkel vegyesen sáros folytatást követően egy makadám-útra érkezhettünk, hogy aztán azon, vagy a párhuzamos vicinális vasútvonalat is felhasználva a Kusalytól 20 kilométerre levő (akkor még igen jelentős magyar közösséggel bíró) Zilah városába juthassunk. A gépkocsiforgalom ismeretlen fogalom lévén, az év jelentős részében a gumicsizma avanzsált valódi közlekedési eszközzé, megtoldva némi „saját erővel”.

Méltatlan helyzete volt ez ennek a valaha virágzó mezővárosnak és vásártartó központnak, amelynek a nyomait a régészek fel tudnák tárni, hiszen a XVIII. században még ismertek voltak a vár maradványai is, vásártartó központja, a vásár mezeje pedig a közvetlenül szomszédos mai Szilágyerked község területén volt.

Neve először 1345-ben bukkan fel Kusal formában. Aztán alakváltoztatásokat követően 1591-ben már Kusalj-, Kussally-, Kusaj-t olvashatunk. Szakemberek szerint a név a Kősalj-ból származhat.

Ma a református magyar közösség lélekszáma mindössze 165 fő, ami kevesebb mint fele a lakosságnak. A református lelkipásztorok sorát 1614-től pontosan ismerjük, de ezt megelőző évszázadokból, még az 1400-as évek elejéről, a magyarországi ferencesek első lépéseinek megszentelt és a ma is álló templom formájában egyedül fennmaradt emlékhelye.

Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy körülötte, egy 3-5 kilométeres sugarú körben több mint 5000 magyar él hat – döntő többségében magyar – községben. Diósad, Szilágyerked, Mocsolya, Szilágysámson, Szilágyballa és Goroszló ölelik körül a kisded, vegyessé vált települést, de 20 kilométerre tőle van az egykor magyar város: Zilah a maradék 11000 magyarjával és ellenkező irányban hasonló távolságra a magyar többségét megőrzött Sarmaság 4000 magyarja, illetve harmadik irányban Hadad, a szintén többségi 700 magyarral.

A települést ma már aszfaltút szolgálja, amely a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő kitűnő műútnak a Sarmaság-Zilah közti szakaszából Goroszlónál Hadad felé leágazó mellékútja. Mondhatjuk tehát, hogy egy 20 000 főnél nagyobb lélekszámú magyarlakta régió kellős közepén áll az ősi település.

Természeti környezete gyönyörű!

Történelmi múltja Kusalyt méltán avathatná nevezetes emlékhellyé, ha a közvélemény és a kulturális, vallási vagy akár sport turizmus is jobban felismerné előnyeit. De az említett szélesebb magyar közösség támogatása egymagában elegendő cél lenne ahhoz, hogy értékeinek megőrzésével és lehetőségeinek kihasználását támogatva hozzájáruljunk valamivel a környék – pl. a horvátországi magyarokét meghaladó számú – magyarságának helyben maradásához.

Mindenekelőtt azonban foglaljuk össze röviden vizsgálódásaink színhelyének történetét.

A település keletkezése és felvirágzása a Jakcs család nevéhez szorosan kapcsolódik. A templom kőpadozata alatt ma is többen nyugszanak az egykor kihalt jeles famíliából.

Lugosi Dániel, aki egyházi levéltárosként dokumentumokkal is rendelkezik, a következőket idézi a templommal kapcsolatban, melyet „…a Jakcs család tagjai a Szentlélek nevében és tiszteletére Kusaly faluban építettek, az eclesiával, czinteremmel, toronnyal, haranggal, kolostorral, hálószobával és más helyiségekkel együtt.” A kolostor közelében apácakolostor is működött. Az építkezésére kiadott rendelet pillanatában a kusalyi Jakcs testvérek létesítménye 1422-ben már készen várja a betelepülő szerzeteseket. Így ez az egy évtized alatt felépült első négy ferences központ közt (Gyula 1420, Ozora 1423, Marosfelfalu 1427) is feltehetően elsőként készült el, hiszen 22-ben már várja lakóit. És ez az egyetlen, amely még áll!

Lugosi tiszteletes uram gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy: „ A Jakcs család felemelkedése Zsigmond király uralkodásának idejére tehető (1387-1437). 1388-ban Jakcs György királyi kincstárnok. Dénes előbb váradi kanonok, 1427-től váradi püspök 1435-ig. Jakcs Mihály 1414-ben erdélyi vajda, László Szatmár vármegye főispánja. A Zsigmond halálát követő évtizedekben a család tagjai több ízben viselik az erdélyi vajdai tisztséget. A család férfiágon 1585-ben hal ki. Birtokaik egy része már a XVI. században a Drágffyak kezébe kerül. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy az utolsó Jakcsok Szapolyai János párthívei lehettek, I. Ferdinánddal szemben (…).

A kusalyi Jakcsok képviselője 1555-ben Ilosvay Bernát, kérdéses, hogy rokoni kapcsolatban állhatott Ilosvai Selymes Péterrel.”

Ottani munkám idején arról is hallottam kolozsvári levéltárosoktól, hogy Kusaly, az egykori mezőváros (vásártartási joga Nagy Lajostól származik 1353-ból) a Jakcsok idején országos gyűléseknek is helyet adott. Ez a Jakcs vajdák idején érthető is lehetett.

Aztán a Jakcs család kihalása után elkezdődött a település hanyatlása. Az 1556-ban bekövetkező tömeges áttéréssel magyarázható, hogy a ferencesek ekkor javaikat is kimentve távoztak Kusalyból.

Az Isten háza ezt követően református kézben élte életet, és ennek kapcsán vált irodalomtörténetünk nevezetes emlékhelyévé, hiszen Ilosvai Selymes Péter (aki, mint jeleztük, nem kizárt, hogy Jakcs rokonság) 1570 körül „Kusalkőn” minden bizonnyal református tanítóként, saját szavai alapján e templomkert somfája alatt  fejezte be Ptolemaeus király históriáját, és Arany János szerint Ilosvai Toldija ugyancsak e fa árnyékában születhetett.

De másik irodalomtörténeti jelentősége is van a helynek, ugyanis éppen a közepén áll annak a tenyérnyi területnek, amelyen az ősi Ody (Od-Ad) család három ágra szakadása történik, mégpedig a Had-ad-i, Diós-ad-i és Haraklány-i ágakra. E három település ölelésében van vizsgálódásunk kis falva.  A jóval nagyobb, s máig magyar Diósad éppenséggel közvetlen mellette található.

A családfa pontos ismertetését legutóbb Czeizel Endre adta. Ady nem véletlenül írta, hogy:

„Jó Ilosvai Selymes Péter

Néha-néha úgy-úgy szeretnék

Elborozgatni őkelmével.”

A templom gótikus mennyezete 1600-ban omlott be, és ezt követően a falak 150 évig dacoltak az időjárással. Úgy tartják, hogy közepén diófa nőtt ki, amelyből az újjáépítést követően úrasztala készült.

A kazettás mennyezet és az épületegyüttes is a református hagyományoknak megfelelve született újjá 1796-98 között. Szamárhátas gótikus bejárata különösen szép.

A harangláb igen rossz állapotban szolgálja az Isten dicsőségére 1855-ben öntött 140 kilós harangot. Mellette még áll az 1882-ben épült iskolaház.

Mai úrasztala 1823-ból származik. A jelenleg működésképtelen orgonát a szomszédos Diósad egyházközségétől 1869-ben vették. Szerény, de érdekes egyházi tárgyakból álló gyűjtemény is maradt a gyülekezetre.

A templom ma első kategóriás műemlék, műemléki feltárása megtörtént.

Megtanulhattuk, hogy műemlékeink és történelmi, egyházi vagy kulturális emlékhelyeink megmentése akkor biztosított, ha funkcióval is rendelkeznek, tehát élő helyszínek.

Ennek jegyében gondolkodva tudjuk elképzelni e katolikus, református és irodalomtörténeti szempontból is jelentős helyszín helyreállításának és hasznosításának tervét.

A fennmaradt építészeti emlékek mellett ennek igen fontos alapját jelenti Lugosi Dániel tiszteletes kitartó őrizői szelleme, hiszen bár távozhatott volna sokkal kényelmesebb környezetbe és jobb körülmények közé, ő helyben maradt és kitartóan küzd a magyar történelem e szép és fontos emlékének megőrzéséért.

Ha sikerül támogatást nyerni, akkor a feladatok sorrendje talán ez lehet:

1.     A harangláb gyors helyreállítása.

2.     A saját erőből kialakított imaterem rendbetétele és a lelkészi lak további helyreállítása.

3.     A templom műemléki helyreállításához szükséges komolyabb segítség elnyerése.

4.     Egy kisebb irodalmi és egyházi emlékhely kialakítása a régi iskolából, vagy amennyiben az már nem restaurálható, akkor annak helyén.

5.     Ifjúsági tábor vagy művészi, irodalmi alkotótábor létrehozása az immár jó minőségű úttal rendelkező és nagyon szép természeti környezettel bíró, egyházi tulajdonban levő 2,3 hektáron.

Ezek csupán az első ötletek, de egy alaposabban előkészített anyagban kiváló lelkipásztorunk mindent pontosan leír és megindokol, és természetesen a lehetőségek szerint sok más hasznos ötlet is segíthet abban, hogy Trianon évfordulóján egy újabb elszakított magyar emlékhely kerüljön fel a nemzeti ismeret és önismeret tárának térképére, segítvén és erősítvén a kárpát-medencei összmagyar nemzettudat újjáélesztésének nélkülözhetetlen folyamatát.

Az út legelején állunk, az első tétova lépést most tettük meg, de ne feledkezzünk el arról, hogy eddig is áldozatos éveket kellett megélnie elődeinknek s elsősorban a visszaszerzés és felkutatás nehéz munkáját elvégző Lugosi Dánielnek. Mi, akik kényelmesen élünk anyaországi otthonainkban és távolról figyeljük az elszakítottak küzdelmeit, nehezen tudjuk felmérni ezeknek a teljesítményeknek a súlyát, jelentőségét, példaértékét. Őreá is nagyon illenek Albrecht Dezső Hitel főszerkesztő 1935-ben leírt szavai:

Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. (…). Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezető szerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

          Mellettük a helyünk! A még álló templomfalak köveinek Reményik Sándor által megérzett együttes „templom-dobbanása” legyen példa egy közös megmentő szívdobbanásra.



M E G H Í V Ó :   Kusaly600-Meghivo.pdf          Ilosvai Selymes Péter szobor avatása

Naplójegyzet: 2022. augusztus 6.

VAGY-VAGY

Nem véletlenül emeltem ki legutóbbi glosszámban, hogy: „Merjünk őszinték lenni!” Orbán Viktor erről ezt mondta: Merjük megnevezni ellenfeleinket.

Ő példának egyet emelt ki, de tudjuk, Soros György mögött nagy erők állnak. Ezek kezében legnagyobb fegyver talán a média-túlsúly, amely átnevelte a „volt Nyugat” egész nemzedékeit. Ez az erő képes volt mindent kifordítani a maga valóságából.

Politológusok mondogatják: Valóság nagybácsi be fog kopogtatni feléjük is. Míg itthon az áldozatvállalásra kész és veszélyérzettel felvértezett nemzettudattól remélhetnénk erőt az ellenállásra, odaát a zuhanó jólét okozhat változást. Egyes nagyjaik máris félnek a „lázadásoktól”.

De hol van az a határ, amely a jóléttől elkényeztetett és gondolkodásában is elpuhult társadalmakat felébreszti? A ma túlerőben levő „kifordítók” vajon meddig mernek majd elmenni, ha valódi ellenállás születne?

Nekünk olykor érthetetlen, hogy a „kinek az érdeke” egyszerű kérdés felvetése után világossá váló világhelyzetet kint felismerni képtelenek hol hagyták a józan eszüket?

Bizony ama bunda sokszorosan kifordítatott. S bár régen a mondás így szólt: „kifordítom-befordítom mégis bunda a bunda”, mára már a sok forgatás nyomán elveszettnek tűnik az egykor oly vágyott európai bundánk. Már nem bunda a bunda. Annál inkább működik a bundázás.

Azt mondják, hogy baloldaliak, s mi is így nevezzük őket, azt mondják liberálisok, és mi is így nevezzük őket. Sőt összevonva: bal-liberálisnak. De ma már eljutottunk a neomarxista definícióig.

Csakhogy a valódi baloldali célokat, a valódi liberális magatartást a ma jobboldalnak nevezett „MI” képviseljük és gyakoroljuk.

Ami pedig a neomarxizmust illeti, az igaz, de érdekes módon a felújított marxizmus éppen a rothadó kapitalizmus, avagy az imperializmus korszakát élő világot, a marxista szemináriumokon valaha annyit emlegetett bűzlő tőkét szolgálja.

Persze ez már csak kis részben termelői tőke. Munkából értéket s így profitot termelő tevékenység. Ez már az a pénzből pénzt csináló, amannál még gátlástalanabb világ, ahol a gazda a pénzen is túl akar terjeszkedni, sőt a hatalmat már abszolút formájában óhajtaná. Világhatalmi vágyak útján haladna saját „megistenülésének” utópia-szerpentinjén.

Az egyik kanyarban le fog zuhanni, az biztos.

De attól, hogy ne rántson magával mindnyájunkat, egyedül az Isten tud megóvni.

Európa egyelőre bennünk még tovább él, óvjuk és próbáljuk stafétává bővítve tovább adogatni, mint az Olimposzról induló olimpiai lángot.

Többet nem tehetünk.

Aki kiszolgálójává válik a nagy kísérletnek, biztosan elpusztul.

Nyugat több nagy országa már nem lehet többé nemzet. Legfeljebb valamiféle egység.

Mi megpróbálunk szembe menni Góliáttal és Dávid példájában hinni. Orbán Viktor erre is utalt. Ezt kellene megértenie az állandóan ellenünk hergelt társadalomnak.

Mert ez az egyetlen esély. A behódolás a biztos véget jelentené.

M E G H Í V Ó :    Kusaly600-Meghivo.pdf    << katt ide

Naplójegyzet: 2022. július 26.

BESZÉDES BESZÉD… és még valami

A tusványosi miniszterelnöki beszédet sokan vártuk-várták. Ki azért, hogy reményt és biztonságérzetet kapjon az egyre bizonytalanabb jövő dolgában, ki azért, hogy kijelölt feladata szerint megpróbáljon belekötni, igyekezzen félremagyarázni, ha lehet, az ellehetetlenítésig ferdíteni, szörnyűségessé tenni azt.

A beszédet mondó személye már előre meghatározta, hogy ezt is, azt is megkaphatjuk, megkaphatják. Ki-ki amire várt.

Megnyugtató, hogy a többség a legbiztonságosabb út kijelölését várta és kapta, s szánalmas az az egyre fogyó kisebbség, amely sablonos módszereivel állította azt célkeresztjébe.

A politikai elemzők elvégzik dolgukat – ami most sem lesz nehéz – amelynek során nem csupán elemeznek, de tanulhatnak is. A beszéd nem csak lokálisan, de globálisan is, az egyre szükségesebb tisztánlátás és leplezetlen valóságérzet mellett, valóban nagy ívű volt. Olyan, amilyenre vártunk! Már, mint mi.

A támadások, bármennyire is szánalmasak, nem lehetnek közömbösek, mert bizonyos „ráneveltségi szinten” és érdekszféra vonzásában élő egyedeket megtalálhat, de ami fontosabb, muníciót szolgáltat a bármilyen hazugságra képes külső támadóink számára is.

Közbevetőleg, milyen átlátszó az, amint a válságos helyzetben minden lehetőséget kihasználva védekező kormányzattól csak még többet, erőn felülit követelő ellenzék (nek nevezett halmaz) éppen azon munkálkodik odakint, hogy ne legyen erre forrás. Tudjuk: „minél rosszabb annál jobb”. Erre „készülnek”.

Nem kell hozzá sok fantázia és elemzőképesség, hogy az annyit hangoztatott hazaárulás fogalmát kimerítő akciók sorát tudjuk felemlegetni.

Na de lássuk csak, hova akart kilyukadni a naplóíró egyre többet korbácsolt fantáziája most, éppen e beszédes beszéd kapcsán!

Mindenekelőtt világossá vált most is, hogy Orbán Viktor az, aki nem csak őszintén beszél, de ezt meg is engedheti magának. Hozzászokhattak kívül, belül. És itt érkeztem el oda, ami a gép mellé ültetett. Eszembe jutott egy folyamat valamikori első fázisa.

A XX. század első harmada idejét kutatva már felfedezhettem azt, amint fogalmak, szavak besározása, ellehetetlenítése, majd a vádolás fegyverévé élesítése megjelent a nemzetköziség eszméjének bűvkörében élő baloldalon. (Lásd: „És nemzetközivé válik holnapra a világ”)

Már akkor is nehéz volt ez ellen küzdeni. Akkoriban a leggyakoribb billog a fasiszta volt, amit eredményesen mostak össze a nácival.

Közel 100 esztendő alatt nem sokat változtak, nem sok újat találtak ki, csak kibővítették a palettát. A módszer maradt. Ami ennek (egyedüli sikerük talán) ördögien-zseniális mai formája, az a politikai korrektség találmánya, a PC vagy píszí.

Néhány rövid évtizeddel ezelőtt errefelé még a cigány-roma szavak körül folyt a párbaj. Már akkor odáig fajult, hogy önmagában akadályozta a valóban sürgető gond megoldásának sikerét, mert tulajdonképpen a siker reményét hordozó őszinte hangon nem lehetett erről vitát nyitni.

Aztán felgyorsultak a folyamatok. Ma már európai, sőt tengeren túli szinten tartunk ott, hogy éppen arról nem szabad beszélni, amiről égetően szükséges lenne.

Ezerszer elcsépelt példa a migráció okai, „bonyolítása” és következményei körül elrendelt szilencium. És mindenki sorolhatja a többit saját tapasztalati tárházából.

Vagyis miközben már ott csúszunk lefelé ama lejtőn, még ennek tényét sem szabad szavakba foglalni, nemhogy okai, sőt okozói felől kérdezősködjünk.

Van azonban egy személy, aki – a falakba való ütközést és következményeinek súlyát folyamatosan kitapogatva megengedheti magának az őszinte és világos, a tényekre és történésekre támaszkodó előremutató elemzést. Őt támadni és félremagyarázni lehet, de ez a támadót egyre jobban leleplező kísérlet marad. Számunkra sokkal fontosabb, hogy figyeljünk rá.

Újra és újra ismétlem önmagamat: a nemzettudat építése életmentő feladatunk. Csak az az állampolgár képes a saját és közösségi megmaradásunk szolgálatában betölteni a számára rendelt hivatását, a közös feladat rá eső részének elvégzését, aki nemzettudattal rendelkezik. Mert most az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet életben tartása mindennél fontosabb lesz.

A történelemnek nemhogy nem lett vége, hanem sokkal inkább újabb, eddig nem sejtett, de már jól látható és felmérhető veszedelmekkel teli fejezete elé nézünk.

A tusványosi beszéd egyik fő üzenete ez: merjünk őszinték lenni!

És még valami….

Itt tartottam, s csupán az elütések korrektúrájára készültem, amikor kaptam a jelzést, hogy a beszéd legbonyolultabb értelmezést kívánó részét eddig még hozzánk közel állok is támadják. A „beszédes”, mint várható volt, „veszélyesnek” bizonyult. Az igazmondónak járó fejbetörés nem maradt el.

Magyarázhatja és minősítheti bárki a beszédet, vagy főleg a természetes keveredésünkről és mesterséges keverésünkről szóló részt, és mint azt előbb már vártam, az ismert módon akár nácizhatja, ha él a régi módszerrel. De van ennek egy egészséges értelmezhetősége is, és aki O.V. eddigi pályafutását ismeri, féltheti a számára előkészített billogtól, de nem feltételezhet róla semmi rosszat.

Miközben a biodiverzitást nagy igyekezettel féltjük, miért nem védhető a humán diverzitás? A homo sapiensnek is több válfaja jött létre a természet törvényeinek hatása alatt. Mi itt, mint jelezte több egymáshoz közeli nép, ilyenek lettünk, s így kevert minket a környezet, az éghajlat, a történelmi múlt stb. De miért kell mesterséges beavatkozással összekeverni másokkal??

Soha senki nem kárhoztatta azt, ahol ez személyes életek során esetenként megtörtént vagy megtörténik. Személyes vonzalmak, vágyak, törekvések szabadon érvényesülhetnek. Viszont, amikor előre elkészített terv alapján, kontinentális méretekben és lakosságcserével próbálják ezt erőltetni, akkor nem csupán a biológiai diverzitás kerül veszélybe, de a mindkét oldali civilizációs értékek eltűnése, megsemmisülése is történik.

Ezért nem tiltható a figyelmeztető szó. A természetest a mesterséges beavatkozás ellen védelmező megszólalás.

Azaz mégis.

O.V. máris megkapta a magáét. A napló első részében említett módszer szerint. Pedig csak mert őszinte lenni!

Hogy az utolsó szó jogával éljek, maradt még két mondatom.

Ugyanis azok, akik a miniszterelnököt faj-elmélettel vádolják, mindent megtesznek a migráció erőltetése által tervezetten és több kontinensen végrehajtott lakosság-keverés faj-gyakorlatát elkövetők támogatására, ami egyben ama kettős mérce legvégzetesebben veszedelmes példája és beavatkozás a természet törvényeibe, mint a szibériai folyók délnek fordítását célzó terv is volt.  Csakhogy az terv maradt, ez viszont már nehezen visszafordítható gyakorlat.

(A szerk. megjegyzése: Az esetleg kevésbé tájékozott olvasó számára idézzük miniszterelnökünk beszédének leginkább támadott, inkriminált mondatát: a Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. (…) Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.” A sorozatos politikai reakciókról, eseményekről napi szinten értesülünk, SZIT fenti, a lényeget megvilágító, a támadásokra érdemi választ adó írása ezért válik mindenekelőtt fontossá, hiánypótlóvá.)

Boldog születésnapot és további jó egészséget kíván

 a szerkesztőség!

2022 július 15.

Naplójegyzetek 2022 július 14.

POLITIKAILAG INKORREKT GONDOLATAIM

Ma még csak 83, holnap már 84 éves porhüvelyem sokat látott és sokszor remélt az eltelt évtizedek alatt. Történt ezalatt várható, s még több váratlan dolog, de a legváratlanabb hajlott koromra érkezett el.

A világot elembertelenedett józanok mesterséges őrületbe kergették, és már csak a természetfeletti saját törvényeit védő akaratában bízhatunk.

Bízunk, és mi magyarok teszünk is érte.

Csakhogy mire lesz ez elég? Kérdezzük naponta, hogy aztán elszégyelljük magunkat hitetlenségünk mián.

A magunk revízióját kell elvégeznünk. Saját összmagyar mivoltunkban kell tükör elé állnunk.

Mire vagyunk hivatottak, és mire van talentumunk, no meg erőnk? És mi az a titkos valami, amit a bennünk annyiszor felismert talentumot erővel ötvözte?

Keressük, pedig itt áll előttünk, megannyi évszázad feledésre szánt példáin keresztül. Ez pedig a magyarságunk: a nemzettudat.

És ne legyünk önhittek. Ez lehet más nemzeteknek is a saját erőforrása.

Ha valaki nem hisz benne, ellenpróbát ajánlanék.

Miért éppen ezt rombolják tűzzel-vassal az ellenerők? Bizony ők tudják, hol kell keresni azt, ami legyőzhetetlenné tehet minket.

S hogy alászálljak a magasságok szépséges nemzeti ködéből, nézzünk körül ma itt.

Valaki szólt: Készülünk!

Valaki kezét dörzsölve figyel. Minél rosszabb, annál jobb.

Valaki dolgozik is érte, hogy minél rosszabb legyen, s nem sajnálja ezért az utókor ítéletét is magára venni. Hazát árul.

És a tömeg? Ama nemzettudat hordozója, a remélt erő birtokosa?

Nos, ezen múlik minden. Mert a nemzettudat – annyiszor hivatkoztam erre - a nélkülözhetetlen áldozatvállalás hordozója, és az elengedhetetlen veszélyérzet forrása.

Ma minden balliberális szirénhangot kizárva észre kell venni a veszélyt. A minket, a kontinenst és a világot fenyegető veszedelmet.

És ha észrevettük, védekeznünk kell. A védekezés pedig áldozatvállalást kíván.

Az utcán a Katát törvényt kikerülve hasznosítók feltüzelt csoportjai és az őket felhasználók ordítoznak.

A rezsicsökkentést kényszerű módon ésszerűsítő változtatások sokunkat rémisztenek meg.

Isten után csak a megoldást kereső kormányban reménykedhetünk.

De a mindent megoldani képes béke még várat magára.

Mi is folyik ott?

Szögezzük le: az agresszió, a háború, a halál és emberi szenvedés elítélendő. De Ukrajnával szolidárisnak kell lenni Európa pusztulása árán is? Akkor ki segíti majd őket?

És kérdezném? Az eltelt évtizedek során hány ország szenvedett el agressziót úgy, hogy eszébe sem jutott senkinek a szolidaritás? Miért éppen Ukrajna esetében lettünk oly önfeláldozó módon szolidárisak? Vajon nem mások érdekébe áldoznak fel minket éppen Ukrajna ürügyén?

És szentségtörő módon egy másik kérdés: Ukrajna területi integritása szent. Na de ki jelölte ki Ukrajna határait? Mikor lettek azok szentesítve?

Emlékszik e valaki Szolzsenicin figyelmeztetésére, hogy egyszer baj lehet abból, ha a Szovjetunió széteséséből születő államok a Szovjet Szocialista Köztársaságok határai között jönnek létre?

Nem vagyok értő történész, nem vitatkoznék erről, csupán elgondolkodtam.

Na meg az őshonos kisebbségekről is szólhatnánk, melyeknek jogaival Európa nem akart foglalkozni. Sok bajt elkerülhettek volna pedig egy kis figyelemmel. De oka volt annak a hallgatásnak is. Erről mi is bőven mesélhetnénk.

Csupa-csupa kérdőjel, csupa politikai korrektséget sértő, kételkedő gondolat.

De négy hónap múlva Európára ráköszönt a tél. Európa kontinentális komprádorai fognak-e fázni?

* * * * * * *

Naplójegyzetek 2022 június 27.

ISMÉT A NAGY JÁTSZMÁRÓL

Dum spiro spero - szól a földi remény szósűrítménye. Az égi ennél rövidebb és meggyőzőbb: megválttattunk. Hosszabb alakja pedig a Szentírás.

Világunk önkezével formált lejtőjén tántorogva (tántorogtatva) már nem kell keresnünk okot s okozót. Önhittségében egyre jobban lelepleződik, bár ezernyi álca mögül is támad.

Most mégis próbáljunk meg földi, akár földhözragadt módon körülnézni a tájon csata közben.

Mint annyiszor megállapítottuk, a mai világunkat – látszólag tervei szerint – irányítani képes hatalom a természet erőinek megtörésére készül, s miközben – ugyancsak látszólag – annak védelmét hirdeti, ha kell önmagánk is ellentmondva, csak a maga kitűzött céljára tekintve cselekedne. Lásd pl. a széndioxid kibocsájtás elleni kampány és a német lignitbányák megnyitásának példáját, amely csak egy a sok közül, s csupán aprócska momentuma ama Nagy Játszmának.

Szögezzük le e néhány sorom alapgondolatának lényegét: Minden, ami a természet törvényei ellen próbál menni, maga az utópia. A természetet lehet okos együttműködéssel szolgálatunkba állítani, de legyőzni soha.

Ez az a pillanat, amikor ismét csak magyarázatot keresünk arra, mi lehet annak a hátterében, hogy a jelen korszak világerői ezt az alapigazságot tagadni merészelik.

Ezt is sikerült már sokszor körüljárni, mégis naponta elhangzik magánbeszélgetéseink során a kérdés: mit gondolnak „ezek”?

És ez az, ami újra meg újra arra sarkall, hogy erről írjak. A saját tapasztalat nagy mozgató erő. Éppen a tegnap éjjel volt alkalmam ezt megélni, amikor a múzeumok éjszakáján hozzám érkezőknek mesélve, többször elhangzott ez a csodálkozó kérdés.

Ezért ne ítéljen el, aki jegyzeteimben annyiszor találkozik a megfejtést magyarázni igyekvő gondolataimmal.

Zuhognak az információk, és csak azt látjuk, hogy a számunkra képtelenségnek tűnő hírek egymást érik. Hol embertelenségükben, hol nevetségességükben tűnnek hihetetlennek.

Ha elfogadjuk, hogy emberi mércével mérve nem csupa elmeháborodott van e hírek mögött, akkor csak egy magyarázat lehet, és ezt kell ismételgetnünk: istent játszanának.

A hasonló úton járó utópiák, a maguk pillanatnyi képességei szerint, sorra fellelhetők történelmünkben. Valamennyi sikertelenségének felismeréséhez embermilliók szenvedésére volt szükség. Ne kételkedjünk benne, hogy ma is egy ilyen folyamat elszenvedői vagyunk. Feltehetően, ha majd ez is végére jár, lesznek új fantaszták új indítékokkal és ötletekkel, és újabb, ezt megszenvedő nemzedékek. Mi már csak ilyenek vagyunk. S hogy miért? Az nem egyszerűen evolúciónk természetes következménye, hanem valami más, valami több, amiről nem érzem magamat kompetensnek itt elmélkedni.

Már nagyon régen címként használtam egy felismerést, mely szerint: „ég és föld összeért”. Örömmel tapasztalom, hogy egyre gyakrabban látják ezt mások is így.

De vigyázat, nem mindegy, mit értünk alatta.

Mert az ember önhitt képzeletében használna sokféle lajtorját, vagy akár építene modern eszközökkel Bábel tornyot, sőt küld rakétákat a magasságokba.

Sokkal inkább igaz azonban az, hogy az ég nyújtja le karját nevelgető, terelgető, kijózanító és főleg kegyelmet osztó szándékkal.

Ebben a teljesen elbizonytalanított világban minden eddiginél fontosabb kapaszkodókra lelnünk, s így a remény ne csupán az oxigénvétel utolsó pillanatáig terjedjen, hanem azon túl is.

Földi kapaszkodónak magunkénak tudhatnánk a glóbusz minden lakójának szülőföldje szerint kirendelt identitástudatát. Ennek ellenfelei a nemzetállamokat tagadók.

Égi kapaszkodónk pedig a kegyelem által elnyert hit. Ennek ellenfelei a kereszténység egyre elszántabb üldözői.

A Nagy Játszmát játszó utópisták tudják, hogy ezeket kell támadni. Sőt!

Nem elég e két identitásunk rombolása. Rombolnák emberi identitásunkat is. Már nem lehetünk születésünknél fogva nők vagy férfiak, anyák és apák.

És magát az életet is saját kezükbe vennék. A fogantatástól a halál pillanatáig.

Mindezt a szabadság ma már nem csupán rózsaszín, hanem szivárványszínű és csalóka illúziójával leplezik. Elhitetik, hogy mindent szabad, és ezt hajlamosak vagyunk elhinni. Így terelnek a tökéletes és örök rabság felé.

A természet legyőzhetetlen erőivel nem a nagy hatalmasságok tudtak legjobban együtt élni, hanem a legkisebbek, a hozzá legközelebb levők.

Őrizzük meg hát az égre tekintő hitet és a földhözragadt józan paraszti eszünket.


* * * * * * * * * * *


Naplójegyzet: 2022. június 19.

LÁTJÁTUK „FÜLEIM” SZÜMTÜKHEL

Látjuk és halljuk az elképzelhetetlent. Olyannyira betölt mindent egy tébolyult igyekezet mindent elsöpörni akaró nyomulása, hogy már füleinkkel is ezt látjuk és szemeinkkel is ezt halljuk. Idősebb generációnk, a magamfajták sokat látott szemei és még többet hallott fülei (különösképpen, hogy az erdélyi éveket is megéltük) távol állnak az „érzékenyítés” azon fokától, amely lehetővé tenné mindezt nyugodtan hallani, látni. Hát még elfogadni!

Az emberiség öngyilkosságra készül, de nem saját akaratából, hanem egy törpénél is törpébb kisebbség, egy megnevezni nehéz (és többnyire tilos) erőt képviselő „halálosztag” jóvoltából.

Ez az osztag akkora önbizalommal rendelkezik, hogy úgy érzi, túljárhat a teremtés csodájának erején. Vagyis ismét készül az ifjú korunkban annyit hallott terv megvalósítására: legyőzni a természetet.

Ők most nem az északra hömpölygő hatalmas folyamokat fordítanák délnek, hanem a megmaradás irányába természetes módon fejlődni hivatott emberiség ezt szolgáló, csodálatosan benne élő életerejét akarják megtörni. Azt hiszik, hogy ennek utána kezükbe vehetik az irányítást, s nem látják, hogy ezt a teremtés óta determinált folyamatot megtörve arra a csodára, amit embernek neveztünk el, a vég elkerülhetetlen szakadéka várna. Eszükbe sem jut, hogy ők is csak „hálálnek háláláal” halnak, ők is csak „por és homou” lesznek.

Ha földrajzilag jövünk közelebb, akkor ezt szűkebb, kontinentális viszonylatban is megvizsgálhatjuk, és újra csak elképedve láthatjuk, hogy Európa ördögi zsenialitással delegált vezetői, akiket naponta hülyézünk (holott veszedelmes bűnözők), ugyancsak naponta, de legalább heti gyakorisággal jelentenek be olyan intézkedéseket, amelyekről a vak is látja, hogy Európánkat vesztébe kergetik.

Gondoljunk csak néhány nagyobb példára. Először magára az orosz embargóra, arra a megoldásra, amely már bebizonyosodott, hogy minket gyengít, az oroszokat pedig gyors fejlesztésekre ösztönzik. Aztán az olaj- majd a gázembargó ötletére, melyekről már tényszerűen igazolt, hogy nem ártott annak, akinek ártania kellett volna, annál inkább tönkreteheti kontinensünket, a jelenlegi világrend szerint elfogadott nagy versenyben teljes mértékben versenyképtelenné téve azt. S ami ennél is fenyegetőbb: elviselhetetlenné nyomorítva lakóinak hétköznapjait.

Most a minimáladóval sepernének le az útból (no, kinek az útjából?), és holnap ki tudja mit találnak ki, mert biztosan kitalálnak még valamit.

És mindezek felett ott áll a migráció mindünket elsöpörni képes réme, amit egyszerűen nem létezőnek akarnak nyilvánítani.

De még az egyébként észszerű környezetvédelem is áldozatául esett ennek az igyekezetnek, hiszen nem arra terelik, ami valós megoldásokat kínál.

Legújabban (mert van ennél fontosabb céljuk is) még eme dédelgetett témájukat is alárendelik a másiknak, és pöföghetnek a majdani földrengéseket előkészítő módon kitermelt palagázt szállító, fosszilis energiákat felhasználó hajóik.

És akkor a legfenyegetőbbről nem is beszéltünk, ami maga az Európai Egyesült Államok létrehozása lenne!

A kedves olvasó bizonyára továbbiakkal is ki tudja egészíteni ezt a mindent leleplező, lassan végtelenné váló sort.

Tehát nem csak hallani van alkalmunk mindezt, hanem már saját szemünkkel is láthatjuk, s a két élmény nemsokára kiegészül azzal, hogy - amint mondani szokás - saját bőrünkön is érezni fogjuk.  Az infláció jóvoltából ez el is kezdődött.

Mi kell hát Európa évszázados érzékenyítési módszerekkel előkészített népeinek ahhoz, hogy ellenálljanak a saját pusztulásukat előkészítőknek? Mikor jönnek rá, hogy valami nincs rendben, amikor stadionok lelátóiról gyalázzák a szerintük tévúton járókat, azokat, akik éppen értük is hajlandók elviselni ezt a méltatlan bánásmódot?

(Egyébként most értesülhettünk arról, hogy olasz történelmi mű foglalkozik az Európát az oszmán ellen védelmező erőkről, és ebben szó sem esik a magyarokról, még Nándorfehérvárt sem ismeri a szerző. Ekkora tévedés nincs, ez csak tendenciózus lehet.)

Mikor lesznek képesek kimondani, hogy a most folyó háború kinek az érdeke, ki az, aki kiprovokálta az általános emberi értékrend szerint egyébként valóban elitélendő agressziót? Gondoljuk csak át.

Nem írtam le semmi újat, s mégis százmilliók asszisztálnak öngyilkosságnak látszó meggyilkolásunk nagy művéhez.

Újra és újra merül fel a logikus kérdés: Cui prodest?

Újra és újra jutunk el a végpontnak látszó kimondhatatlanhoz, ama háttérhatalomhoz.

De kérdezem, nem hasonlít-e ez nagyon ahhoz, amit eddig kétezer éven át úgy ismertünk, hogy: a gonosz? (így, kisbetűvel.)

Ennekutána mit mondhatunk mi?

Talán annyit, hogy: Kyrie eleison!

És mit tehetünk?

Mindent, ami erőnkből telik!

E kettő együtt adhat reményt.


Naplójegyzet 2022. május 10.

EGYÜTTGONDOLKODÁS A SZÉCHENYI KÖNYVTÁRBAN

A Százak Tanácsa 26. évébe lépett társaságának havi ülései visszatértek történelmi hangulatú régebbi helyszínükre, az Országos Széchenyi Könyvtár tanácstermébe. Szíjártó István professzor, a társaság elnöke ünnepélyes megállapodást írt alá az intézmény új főigazgatójával, Rózsa Dáviddal a további együttműködésről.

A meghívott előadó ezúttal Vukovics Gabriella, a KSH elnöke volt, aki a statisztika legkorszerűbb módszerekkel szolgáltatott számai alapján tájékoztatott többek között a Covid – annyit vitatott – témájában. Az ország általános helyzetét, valamint a demográfia bizonyos vonatkozásait is érintette, majd kérdések következtek.

A beszélgetés tematikája ezután az újonnan felálló kormányt tanácsokkal támogatni szándékozó „Százak” legidőszerűbb teendői köré koncentrálódott.

Mint általában ilyenkor, most is számos jó és még több gondot okozó tapasztalat, sok égető gond megoldásának kérdései merültek fel a kormány várható struktúrájáról, a jelen nemzetközi helyzetben helytállni igyekvő ország jövőjét illetően.

Magam, a megengedett szűk időkeretben, ismét a nemzettudat mindent meghatározó fontosságára próbáltam felhívni a figyelmet, s ezen beül is a folyamatot befolyásoló tényezők közül kettőre, a történelemoktatásra, amely a nemzeti büszkeség egyik fő építője lehet, és a nagy tömegeket észrevétlenül is erre nevelő élsport jelentőségére. Hiszen mindkét témában ölre mennek a vitatkozó felek, akik hol a tanárok saját oktatói felfogásának szabadságáról beszélnek, máskor meg éppen arról, hogy egyáltalán van-e nevelő funkciója az iskolának (Magyar Bálint volt ennek nagy tagadója), mások pedig naponta „stadionoznak”. 

A beszélgetés lezajlott, de hazatérőben egyre csak gyűltek bennem vesszőparipámmal, a nemzettudattal összefüggő gondolatok, amelyekről még szót ejthettünk volna.

Nem tudom, hányadszor ismétlem önmagamat, amikor a nemzettudat mindent meghatározó szerepét bizonygatom. Mint hozzászólásomban is említettem, saját 6-16 éves korom egykori tapasztalataira is támaszkodva jutottam el erre a meggyőződésre.

Felteszem a kérdést: Erdélyben, a román tanügy által előírt és tankönyvekbe foglalt történelemoktatás mellett, egy kétszeresen fals identitást építeni igyekvő korban és országban, ennek a korosztálynak ez a tíz esztendeje (1945–1955) miként építette mégis nemzettudatunkat? Hogyan és honnan értek minket azok a hatások, melyek nyomán - korosztályomat jó ismerve állíthatom - valamennyien igazi magyar nemzettudattal felvértezve léptük át már az ifjú kor küszöbét?

A magyarázat ott keresendő, hogy gyermek- és kamasz-szellemünk igényelte a nagy példaképeket, a megtartó erejű rácsodálkozást. Akkor és ott ezek még ráadásul külön kapaszkodót is jelentettek, hiszen már ebben a korban is érezhettük a másodrendűvé válás hátrányait.

A történelemi ismeretek elsajátításában egy-egy bátor tanár „különvéleménye”, de főleg az otthoni információgyűjtés, az akkor még jobb helyzetben levő olvasási igény segítettek. Sokaknak viszont a családi háttértől függetlenül működő és ható magyar sportsikerek adták a legtöbbet. Helsinki 16 aranya és az Aranycsapat a nemzettudat építésének is aranybányája lett.

Tudom, hogy nekünk ott Erdélyben más volt a helyzetünk mint az anyaországiaknak, de a különbség egyáltalán nem lehetett döntő. Azt is tudom, hogy a politika itt is próbálta rombolni a történelmi tudatot, a sportsikereket pedig saját hasznára kiaknázni. Mindez azonban nem változtat a lényegen e két terület tudatépítő erejét illetően.

Ma egy olyan globalizációs erő uralkodik a világ felett, amelynek ellensége minden identitás. Nem véletlen, hogy ezek leépítésére bármit megtesznek, ma már a normalitás határain is átlépve. Fő feladatuknak tekintik ezt, és éppen ez az az igyekezet, amely visszaigazolja a nemzeti identitás sorsdöntő erejét.

A rombolási folyamat tehát a szocialista építés évtizedei után szünet nélkül folytatódott, mi több, az utódállamokban kiválóan előkészített „alapanyagot” talált.

Ez ellen egyik napról a másikra tenni nem lehet. Folyamatról van szó. Szerencsére ennek is állnak máig még el nem pusztult pillérei a nagysodrású folyam habjai között. Ezek éppen a kultúra (szellemi és fizikai) és a vallás területén keresendők.

A klebelsbergi példa ma is él, hat, és mutatja, merre kell keresnünk az utat. Tudjuk, hogy a kultúratámogató költségvetési szemléleten át mekkora hatást gyakorolt, ismerjük iskolaépítő munkájának máig élő hatását, és a testnevelés felkarolására tett erőfeszítéseinek eredményeit. Alapelve szerint az állam eszköz a kultúra szolgálatában. Közel 100 esztendő után is érezhető még hatása.

Az irány tehát ismert, a bizonyíték több volt, mint kísérlet. Bebizonyosodott, hogy a szellemi és fizikai kultúra határoz meg mindent, ez az, ami felépíti azt az egészséges nemzettudatot, amely aztán visszahat reá, és egy egészséges körforgásban vezet a megmaradás úgyszintén egészséges útján. Ezért törekszem minden áron erősíteni a nemzettudatért folytatandó erőfeszítéseket.

Gondolkodjunk csak el egy pillanatra. Akarunk-e megmaradni? Akarunk-e magyarnak maradni? Akarunk-e folytatói lenni több ezer év áldozatvállalásának?  Akarunk-e részei lenni a világ színességének? Akarunk-e ezáltal hozzájárulni a földi diverzitás megőrzéséhez? Hiszünk-e abban, hogy ez nem csupán öncélú, hanem kötelességszerű hozzájárulás a teremtés csodáinak megőrzéséhez? És így tovább.

A nemzettudat két alapvető sajátsága egyrészt az áldozatvállalás képessége, amely az elkövetkező időkben nélkülözhetetlen tulajdonság lesz, másrészt az egészséges veszélyérzet, amelynek szükségességét ma már nem kell bizonyítgatnom.

Ezek után tehát levonhatom a következtetést. Ha nincs nemzettudat, nincs magyarság, nincs Magyarország, nincs tehát magyar jövő, felesleges kacattá válik ezredévek szenvedéstörténete, annak minden tapasztalatával és eredményével. Marad a nagy szürkeség, a sivár létezés jövőképe, egy egyenöltözetbe bújtatott élet látszólag garantált napi kis élvezetekkel, távlatilag céltalanul, a feleslegesnek tűnő földi utazás semmibe süllyedő végével.

Holott körülvesz minket a teremtés és az isteni kegyelem misztériuma, amelyben talán éppen mi vagyunk a középpontban, és nem önmagunkért, hanem feladattal, ajándékba kapott talentumaink legteljesebb kifejtésének elvárásával.

Minden nemzettudat ennek a sokszínű létezésnek egy-egy alapköve. Az egyes nemzettudatok (mert valamennyi nemzeté egyformán fontos) nem csupán ködös - bár olykor elfajulni is tudó - érzületek, hanem az élet minden területét meghatározó képességek! Mert nemcsak szellemünk száguldásának szárnyas lovaiként szolgálnak, de a legföldhözragadtabb, profitorientált gondolkodással vizsgálva is hatni képesek. Anyagi erővé válnak!

Akik tehát mégis üldözőbe vették, azok valami mást akarhatnak. Többet, ennél is többet. Talán éppen a teremtést cáfolva kívánnak a Teremtő helyére ülni?!

 Ezek szerint azonban van vigaszunk. Mert ez az, ami nem sikerülhet nekik.

* * * * * * *

Naplójegyzet 2022.04.09.

GYŐZELEM UTÁN

Valóban hatalmas ez a győzelem, a reménykedők képzeletét is felülmúló.  Jó hasonlattal élt a győztes hadvezér (hadvezér, mert háborúra voltunk kényszerítve), amikor azt mondta, hogy a holdról is látható.

E győzelem értékét tovább növeli, hogy a legyőzöttek mozgatóerőinek sötét üzelmei is hatalmasak voltak.

Brüsszelből a nem várt siker láttán még ingerültebben támadtak, ama üzelmeket meg – ahogy köreikben illik – észre sem akarják venni. Politikailag így korrekt. De hogyan is akarnák észrevenni, amikor övéik közül valók voltak az ötletgazdák, pontosan ismerik minden részletét.

Ami biztos, az az, hogy kettőzött erővel fogják folytatni jól ismert ármányaikat. Éppen ezért jelentős a magas felhatalmazás adta védekezőképesség. Az újabb kétharmadnak talán ez a legnagyobb fontossága.

Támadóink, tudjuk, profik a műfajban. És azt is, hogy az elbukott jelöltet felépítők és bevetők nem akármilyen erőt képviselnek. Ezért kérdezem: amikor erre az emberre esett a választásuk, nem tudták, hogy kit akarnak célba juttatni? Villámgyors kanadai és amerikai felfutását mivel lehet magyarázni? Hogy kik segítették, az sejthető, de hogy ekkorát hibázzanak? Az rejtély.

Vereségüknek okai összetettek és erről még sokat fognak elmélkedni, vitatkozni a szakma felkentjei.  Csak egyről felejtkezünk meg könnyen. Pedig érezhető volt, hogy velünk van az Isten is. Győztes örömünkben magunkat okosnak és szépnek látjuk a tükörben, pedig legelőször erre kellene gondolni. És mekkora szerencse, mekkora jel ez a segítség! Ha ezt is felmértük, akkor a győzelem nyújtotta erő nálunk is kétszereződik! Erre pedig nagy szükségünk lesz. Az unió már a második napon beindította gépezetét. A küzdelem tehát most kívül folytatódik.

De belül is lesznek feladatok, amelyeket a Gondviselés nyújtotta helyzetünkben itt az ideje megoldanunk, illetve, ahol ez folyamatot jelent, akkor azt felgyorsítsuk, vagy ha még nem kezdődött el, útjára indítsuk.

És első helyen ismét a miniszterelnök által nem egyszer megfogalmazott alázat megőrzése az, amire nagyon kell figyelnünk. E magatartáson keresztül (sok munka mellett) vezet az út, a lassan fogyásnak induló túloldali tábor magyarjainak, a gyűlöletre nevelteknek megnyerése felé.

Tudjuk, nem könnyű a sokszoros teher és a nagyobb felhatalmazás nyomán tovább nőtt felelősség súlya alatt minél kevesebb hibával haladni tovább.

Mint civil okoskodó könnyen beszélek, nem ismerhetem azokat a háttér-információkat, amelyek eldöntik az eldöntendőket. De a választói többség nagyon vár néhányra. Csak kapásból, visszagondolva hosszú évek beszélgetéseire, sorolhatjuk ezeket.

Ilyen például a befejezetlen, bírósági stádiumba érkezett vagy erre váró „ügyek” minél gyorsabb lezárása és az érintetteknek az őket megillető helyre való „átültetése”.

Vagy a parlamentben zajló „munkastílus” szigorúbb keretek közé terelése.

Netán – ha erre van lehetőség – a magyarok által elkövetett magyar érdekek elleni lépések számon kérhetősége. Hiszen a minket bírálóknál erre voltak példák bőven. Mit példák!  Egész tevékenységük erről szólt! Azt is látjuk, hogy él a kettős mérce. De mégis, talán…

A rólunk terjesztett valótlanságok ellen az eddigieknél nagyobb hatékonysággal történő fellépés, mert kevés a puszta „ius murmurandi”.

Mindezek azonban csak kiegészítései a már eddig is folytatott eredményes munkának, melynek gerince szerintem a nemzettudat építésének támogatása. Az a munka, amelynek nehezen mérhető, de komoly gazdasági hatásai is vannak egy nemzet életében. Eltekintve attól, hogy megmaradásának alapfeltétele - akár a vérünket keringető - szív dobbanásai. Ez a legfontosabb, leghatékonyabb befektetés a jövőbe. És ennek elválaszthatatlan része a keresztény gyökerek erősítése, minél erősebb az ellenszél, annál nagyobb elszántsággal.

S ha már a jövőnél tartunk, figyelem az ifjúságra, s éppen ezért az őket nevelőkre! Itt pedig a magától értetődő anyagiakon túl szállnak gondolataim, a minőség, a szellem, az elkötelezettség, felelősség felé. Az oktató jogaihoz nem tartozik hozzá a bármit oktatás joga. Különösen nem, amikor itt az oktatás és a nevelés kéz a kézben jár. Bár ezt a liberális szellem körmeszakadtáig tagadja.

Sokan emlegetik az egészségügyet, mint megoldandó kérdést. Még bőven van tennivaló, ugyanakkor sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyivel jobban állunk a nálunk gazdagabb országoknál is. Ezt éppen a nem kívánt járvány bizonyította. Érzékeny pont, itt látszik mindenkor legjogosabbnak az igény, de egyelőre a tudomány nyújtotta lehetőségek (világméretű üzletté válva) és a gazdasági erő közti olló még nyílóban van. Nehéz utolérni. Ami történt, az nem kevés, és előrevetíti a továbbiakat, mert érezhető, hogy ez a felismerés megtörtént, a felzárkózás elkezdődött.

És meglep, hogy a hálapénz eltörlését nem kezeli a közvélemény meg a média sem az igazi értékén! Történelmi lépés volt! Egymagában elég egy ciklus munkájának dicséretéhez.

Aztán itt van a szavazatszám szerint javuló fővárosi helyzet további javítása. Az 1919 óta itt bolyongó szellem minden demokratikus szabályt betartva történő felszámolása. Ez a már említett általános érvényű, országos feladaton belül sajátos lépéseket is kíván. Nehéz, szinte lehetetlen, de csak szinte.

És mekkora feladat a Trianon átka miatt oly nehezen kezelhető szomszédsági viszony kezelése! Bámulatos eredmények születtek ebben, de sok van még hátra a valódi megbékélésig. Egyelőre csak mi, esetleg még egy-két szomszéd érzi a természetes szövetség ápolásának mindennél nagyobb fontosságát és érdekét a mindennél nagyobb veszélyben, a xenofóbia gerjesztésének vélt előnyeivel szemben.

A gazdasághoz nemcsak teljes amatőr-mivoltom okán nem szólnék hozzá, de azért sem, mert ott állunk a legjobban. Csodát művelt már eddig is a kormány és a nemzet erőfeszítése.

Örömében össze-vissza száguld a gondolat. Kiforratlan sorok ezek. Még átgondolatlanok. De őszinték, s talán igazak is.

Magyarország mindenesetre előre mehet, nem hátra.

És ahogy Miniszterelnökünk nem felejti el hangsúlyozni: felettünk a Jóisten!

Adjunk hálát ezért Neki és a benne bízóknak is!                                                                    

* * * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas                                                                                                               2022. március 5.

A TÖRTÉNELMI VARSA KÍSÉRT

Eleink az Árpád-korban Európa második halfogyasztó közösségét alkották. A varsát előszeretettel alkalmazták. A halaknak csak befele volt út, kijönni belőle már nem tudtak.

Aztán leszoktunk a halról, maradt a halszagú rokonság emlegetése.

Nem úgy a történelem. Hiszen varsa volt számunkra már geopolitikai helyzetünk is, általában két pogány közt.

De ha csupán 100 esztendőre tekintünk vissza, mi juthat eszünkbe?

1914-ben a Monarchia részeként keveredtünk a Nagy Háborúba, bár Tisza István a császárt megpróbálta lebeszélni. Mindhiába. Varsában vergődve pedig akadt kozmopolita belső ellenség, amely azt is hangoztatta, hogy nem tart igényt területi integritásunkra. És lőn Trianon.

A megkötött, elképzelhetetlen béke már magában hordozta a következő varsa ígéretét. Hiszen az elkerülhetetlen revíziós politika egy új hatalom karjaiba kergetett, annak nem elhanyagolható, fenyegető erejéről nem is szólva. És ekkor is felbukkant a nacionalizmust hangoztató, de idegen érdeket szolgáló belső ellenség. A kétségbeesett kilépési kísérletet megpuccsolva, az utolsó csatlós hamis, de nehezen tisztázható árnyékát vetette reánk.

Most ismét itt vergődünk korunk legújabb csapdájában, és még csak feszegetni sem lehet a kettős fonatú varsát. Unió és NATO! (Főleg, ami mögöttük van.)

Ha a magyar nemzet most nem képes egy emberként kiállni a szinte lehetetlennel küzdő kormánya mellett, ha nem látja át, hogy valóban a megmaradásról van szó, akkor… 2022. április 3. nagyobb tragédia lehet, mint Muhi, Mohács és Trianon együttesen!

Aki ezt nem érzi, és abban reménykedik, hogy eddig minden gödörből kimásztunk, az nem látja a világ végzetes hanyatlását. Melybe már nem lehet kapaszkodni.  Sőt!  Aki abba kapaszkodik, saját zuhanását garantálja.

Egyedül vagyunk! A Fennvalón kívül csak magunkra számíthatunk.

A szomorú ebben, hogy magyarok azok is, akik ezt a veszedelmet ugyan látják (lehetetlen, hogy ne lássák), és mégis minden erejükkel szolgálják a varsa gazdáit. Mert komprádorok.

Persze lehet azt mondani, hogy ők már nem is magyarok. A tényeken azonban ez nem változtat. Az eltérített, zuhanó repülőn mit segít, ha a terroristát szidjuk?

Nem erre kell tehát koncentrálni. A zuhanást kell megelőzni. Pontosabban: már az eltérítést.

Minden áron, minden erőnkkel, minden felelősségérzetünkkel, minden magyarságtudatunkkal, és főleg Istenbe vetett erős hittel!

Alig négy hetünk van még hátra. Felkészülni!

Minden épeszű magyar menjen előre!  Mert miénk az ország. Szükség van a hatalomra. A dicsőség pedig egyedül Istené, akitől mindkettőt megkaphatjuk!

Szász István Tas

2022. március 26.

ÉSZ ÉS-VAGY SZÍV

Nem csak a történelem, de a benne élő ember is ismétli önmagát.

1849-ben a történelmi tapasztalatból született Habsburg-ellenesség és az ebből sarjadt szabadságszeretetet hordó szív árulónak tartotta Görgeit. Minden ész érv amellett szólt, hogy a további véráldozat a legyőzhetetlen túlerő ellenében nem indokolható, hiszen csak végsőkig gyengíti az évszázadok óta másokért is vérző nemzetet, de a szív a forradalmi lendület ritmusára dobogott és tovább harcolt volna.

Az erdélyi hadjáratot végigküzdő dédapám belülről látta a történéseket és elfogadta Görgei döntését, de saját lelkipásztor édesapja gyászbeszédében még évek után is megfeddte az általa újratemetett honvéd „csantakat”.

Aztán, 1867-ben a kiegyezés ténye igazolta, hogy a meghozott áldozat elegendő volt a béke megnyeréséhez.

Napjainkban is tanúi lehetünk annak, amint az ész és a szív ellentmond egymásnak. Hiszen az orosz-ukrán háború ezt a szembesülést számos területen provokálja ki hadviselő feleken belül, és a még békében élő környezet esetében egyaránt.

Mert a szív azt mondaná, hogy gyerünk, életünket és vérünket, sőt a zabot is ajánljuk fel az ártatlanok megsegítésére. Szerencsére az ész ezzel szembe képes fordulni.

Természetesen más a helyzet ott, ahol nem a szív, hanem az érdektől vezérelt vak elfogultság vezérli a szavakat, s vezérelné a tetteket is, ha erővel párosulna. De egyelőre maradjunk az eredeti fonalnál.

Mert újra felmerül a 173 év előtti észérv, de most egy még erősebbel kiegészülve. Ukrajna a túlerővel küzd. Amennyiben azonban ennek kiegyenlítésére segítséget kapna, az egyenlő lehetne egy újabb világháborúval. Ez a világháború pedig a segítőkkel együtt döntene romba támadót és védekezőt is, sőt Ukrajnát leginkább. Ukrajnának tehát inkább a béke megnyerésére kellene törekednie. A segítséget inkább ehhez kellene kérje. Vagyis, ha mi az észérveket előtérbe helyezve cselekszünk, nem csupán nemzeti érdekeinket, de Ukrajnát is védjük!

Messzemenően értékelendő a magyar miniszterelnök megértő álláspontja, mely szinte mentegeti az ukrán indulatokat, hiszen saját érdekükről van szó, és amikor mi saját érdekeink szerint cselekszünk, őket is meg kell értenünk. Sőt! A minket ért eddigi bántásokon felül kell emelkednünk!

Országok közti kapcsolatokban aligha akad a magyar–ukrán viszonyhoz fogható példája a bibliai kenyér-kő dobálásnak! És már hány esztendeje! És micsoda magasságokban áll eme hozzáállás, emberileg és reálpolitikailag egyaránt, a világban manapság megszokott emberi és politikai magatartásformák felett! Ugyanakkor bizonyítja, hogy létezik az ész és a szív döntése között középút, mégpedig a „vagy-vagy” helyett az „és”. Mert a magyar álláspont ilyen.

A történelem aztán majd mindent eldönt. Reméljük minél kevesebb szenvedéssel.

De ama szívben is van kettősség. Ugyanis együtt lakozik benne a jó és a rossz. Az Isten és a Sátán sugallatai. Tehát aki a szíve szerint cselekszik, rabja lehet a gyűlöletnek vagy minden egyéb emberi gyarlóságnak is. Egy héttel a választások előtt, ennek megfelelően, nálunk is észlelhető az ész és a szív párhuzama. Akik gyűlöletre alapozva készülődnek a keresztény, konzervatív, nemzeti oldal ellen, szintén szívből teszik. Sokan, s jórészt megtévesztett állapotban, de nagy lendülettel és erős meggyőződéssel, mert bizony a harag rossz tanácsadó, és akiben ezt sikerül feléleszteni, elveszti látását és hallását.

Az ellenzék egyetlen igazi fegyvere ez, csúcsán pedig az Orbán-gyűlölet áll. Több évtizede építik. El kell ismerni, hogy ehhez nagyon értenek.

Nincs programjuk, legfeljebb könnyelmű és hamis ígéretek, nem tudják felmutatni igazságaikat, csak a hazugságokat, melyekkel a 12 év minden eredményét lesöpörnék az asztalról, s odáig mennek, hogy ami jó történt, azt is nekik köszönhetjük, hiszen egy gaz jobboldalból ők kvázi kikényszerítették.

Az ész itt nem kezd részt venni alantas vitákban, de valljuk be, hogy a szív - az fáj. Mi pedig odáig megyünk, hogy fájlaljuk ellenfeleink magyar voltát. Mert ők is magyarok, bár erre ők nem büszkék. Mi sem lehetünk büszkék rájuk, de közben tudjuk, hogy mégis magyarok. Vajon hányan ébrednek majd fel? S vajon mi az, ami ráébreszti őket?

Hisszük: sikerre ébredünk másnap, és nem a katasztrófára, amibe vak gyűlölettel és idegen érdekeket szolgálva akarnak belerángatni. Háborúban és békében egyaránt.

Figyeljünk tehát április 3-ra, és Istenben bízva cselekedjük!


* * * * * *

Szász I. Tas                                                                                                             2022. január 12.

VAJON MIÉRT

Elámulva nézzük, halljuk a híreket a sok ezres, tízezres tüntetésekről, melyek hátterében mozgatóerőként a vírusellenesség, illetve az oltásellenesség van.

A kettő általában együtt jár, de előfordul külön-külön is.

Mert van, aki nem hisz a Covid-vírusban, és ezért látja feleslegesnek az oltást, és van, aki elismeri a járvány jelenlétét, de az oltásokban nem bízik.

Aztán vannak azok, akik a legképtelenebb magyarázatokat is elfogadják. Úgy a vírus keletkezése, mint az oltások célja és egyáltalában az egésznek, mint rejtett terveket szolgáló beavatkozás dolgában.

Az ellenállás tehát sokféle, de a gyökerei korunk beteggé tett világában találhatók, még csak nem is elrejtve.

A múlt század folyamán az oltásokat megváltó felfedezésként általános elfogadottság kísérte. Ellenállás csak minimális volt, s az is inkább a század mába mutató vége felé. De még ma is van számos más oltás, amelyet elfogadnak, sőt olyan, amely kötelező, vagy amely nélkül biztos halál vár az ellenkezőre.

Mint kiderül, az első számú ok végül egy szóban foglalható össze. A globalizációba rohanó új liberális világ és a hatalmas léptekkel haladó tömegkommunikáció tevékenysége olyan zavart keltett a fejekben (tervezve, vagy terven felül!), ami elvezetett egy globális bizalmatlansághoz.

A másik ezzel kéz a kézben működik. Ugyanis a neoliberálisnak nevezett ideológiák céltudatosan az egyén mindenhatóságára nevelnek. Az önmegvalósítást szakralizálták.

Nos, ennek jegyében szembe megyünk a természet (lásd: teremtés) törvényeivel, és a közösségi lények együttműködésére született emberi faj eldobja magától ezt a megmaradásához nélkülözhetetlen veleszületetten kódolt tulajdonságát.

Így aztán, mai szóval, mintegy felszámolódik a társadalmi együttműködés, az ezzel járó társadalmi felelősségtudattal egyetemben.

Az én testemmel én rendelkezem, szól a büszke válasz, feledve, hogy sok másik „én” testével is rendelkezünk, mikor a magunkéról döntünk.

Az az egy szó tehát az önzés. Valamivel bővebben: a minden eszközzel propagált, tanított, belénk nevelni próbált buta és felelőtlen ugyanakkor önbecsapó – önzés.

Hát ennyi, amit tudomásul kell venni, de ennek példájára működik ezernyi más is abban a világban, amelyet ha valaki vagy valami fejvesztett száguldásában nem állít meg, akkor nem számíthatunk minden élő szervezet egyetlen alapvető céljának megvalósulására: a megmaradásra.

Vajon miért támadják olyan sokszor és vehemensen meg gúnyolódva a megmaradás szót? Úgy hiszik, hogy az ő megmaradásuk magától értetődő lenne?

Ugyanakkor politikai céllá silányítva, és gyakran ellentmondásokba bonyolódva, folyton éppen ezzel kapcsolatos témákon lovagolnak. Környezetszennyezés, globális felmelegedés, CO2 vita stb. De hiszen ezek mind a társadalmi együttműködéstől függenek, és valamennyi a megmaradást szolgálja. Akkor meg ???

A vajon miért mögött tehát sötét tervek és elképzelések sejlenek fel. Vagy nem is sejlenek, hiszen a sokat bántott agg filantróp maga írta le, hogy nyílt társadalmat akar felépíteni az egész világon, olyat, amelyet önálló individuumok mesterséges csoportjai alkotnak.

Április harmadikán ezek ellen kell megtenni az első meghatározó lépést.

Ami meg az oltásellenes tüntetéseket illeti? Hát nem éppen önálló individuumok mesterséges csoportjai tüntetnek ellene? Saját farkába harapott a kígyó, vagy ennek is így kell lennie. Legyen minél nagyobb zűrzavar?

        Hova is jutottunk kérdésünkkel? Egy újabb vajon miérthez?               Csakhogy már nyiladoznak a szemek!

* * * * * * * * * * * * *

Szász István Tas

Leányfalu, 2022. január 27.

AZ UTOLSÓ ÜTKÖZET

    Ebben az évben nagy írónkra, Tamási Áronra emlékezünk. Ezért nem véletlen, hogy a leányfalui Hitel Múzeumban őrizett kolozsvári székéből szólok, de hasonlatos helyzetben, mint egykor ő is tette, az akkor is létkérdést jelentő egységre hívó szervezőmunkája során. Figyelmeztető gondolatait ebben a székben ülve fogalmazta meg, s most – kellő szerénységgel – én is ezt tettem.

   Tamási figyelmeztetése idejében még csupán Erdély kisebbségbe taszított magyarsága volt veszélyben a beolvasztás vágyától fűtött Nagy-Romániában, ma a föderalizáció vágyától fűtött unió kisebbsége gyanánt – a mesterséges határoktól függetlenül – egész nemzetünket fenyegeti hasonló veszély. Még megosztottságunk is hasonló, bár akkor még nem volt ennyire sarkos.

Tamási szózatnak szánt bevezetője szellemiségében próbálok én is szólni. Már annak címe is sokatmondó: Hősökhöz nehéz időkben!

*

   A magyarság sokezer éves története során elkerülhetetlenül, s aztán állami keretekkel is rendelkezve, 1100 év alatt már a jól ismert történelmi pillanatokban állt szemben a megsemmisülés rémével.

   Ezért kettészakadt magyar társadalmunknak, ideológiáktól függetlenül, meg kell értenie, hogy a most fölénk terpeszkedő rém nagyobb minden eddiginél, és győzelme esetén nincs visszaút, végünk van! Ezt pedig nem a veszedelem eltúlzása mondatja velem, hanem a világ ma közismert iránya vezet oda, ahonnan már nem lehet talpra állni, a megmaradás útján visszafordulni, mint a tatár, török, német vagy szovjet pusztítások után. Napjainkban a homo sapienst, s elsősorban a homo christianust készülnek minden identitás nélküli globál-robottá tenni. Mint állítják: saját érdekében.

Sokan kapaszkodnak az eddigi hihetetlen és csodás feltámadásainkba, de ma más a helyzet. Ne hagyják magukat a múlt gyönyörű példáitól megtéveszteni.

    Ezúttal ugyanis már döbbenetesen rövid idő alatt úgy tűnhetünk el, hogy megszűnünk önmagunk lenni, és beolvadunk valami másba. Valami tőlünk egészen idegenbe, amely fokozatosan úgy oldja magába azt, ami magyar, mint a nagy folyamba siető folyócska sajátos színű vizét a hatalmas víztömeg.

Ebben a visszafordíthatatlan folyamatban nincs különbség oldalak között. Minden magyar egyaránt csak alapanyag, mennyiség.

Ha a történelem eddig elszenvedett nagy fordulópontjait nézzük, minduntalan azt érezzük, hogy megmaradásunk csakis a Gondviselő segítségével válhatott valóra, aki felkarolta saját kétségbeesett erőfeszítéseinket. Olykor már-már kiválasztottaknak érezhettük magunkat, olyan mélységekből tudtuk felemelni fejünket. Nagy hiba lenne ha ezt elfelednénk, de az is, ha erre gondolva összekulcsolt kézzel várnánk a jövőt.

A Gondviselőre ma is számíthatunk, de a saját erőfeszítés nem nélkülözhető. Ahogy a magyar népi bölcsesség mondja: segíts magadon, az Isten is megsegít.

Az ország mai kettészakítottságában az látható, hogy a nemzeti konzervatív oldal és a számos okból ezzel szembenálló másik, globál-liberális gondolkodású, függetlenül  mindenféle közvélemény-kutatástól, nagyjából egyforma tábort jelent.

    Nem ez a helyzet, ha a mindkét oldali magyar képes elgondolkodni azon, hogy mi várna ránk, ha a reánk terpeszkedni akaró világ elnyel minket. A nemzeti oldal ellen berzenkedő választó soha ilyen világosan nem láthatta, hogy mire számíthat, amennyiben az általa vakon támogatott globalista, föderalista, neoliberális vagy neomarxista világ veszi át a hatalmat hazánk felett. Szavazata ellenében semmi jót nem várhat. Hacsak nem fontosabb számára saját érdekénél is, hogy a meggyűlöltetettek földönfutóvá tétetnek. Ez azonban már olyan ördögi megszállottságot jelent, hogy nagyobb tömegek esetében feltételezni sem szeretném.

Ebben az esetben már egészen biztosan megváltoznak a két oldal arányai, és nem pár százaléknyi, hanem határozott különbséggel a józan fele javára. Mert hiszen itt csak annyit kell tudomásul venni, hogy ideje visszatérni a normalitáshoz. A természet, vagyis a teremtés törvényeinek tiszteletéhez.

A mesterségesen felgerjesztett gyűlöletek, irigységek, gyanakvások az alantas érzések és érzelmek felett győznie kell a gondolkodásnak. Tulajdonképpen megmaradásunk az ész diadalának is függvénye.

Látnia kell még az ellenszenvét leküzdeni képtelen magyarnak is, hogy melyik az az erő, amely képes és mer is szembeszállni a minket kivétel és különbség nélkül elnyelni kész hatalmas külső erőkkel, melyeket ezúttal sajnos a szokottnál is eltökéltebb belső szövetségeseik támogatnak.

És látnia kell a letagadhatatlan igazságot, hogy a mindenek ellenére közös közép-európai életformánk, és a várható új világ reánk erőltetendő életformája között sokkal nagyobb a szakadék, mint az, ami bennünket várakozásainkban elválaszt.

A saját elemi érdekeinket semmibe vevő belső támogatók most valóban végső küzdelemre készülnek, és nem is tagadják, hogy a külső segítségben bízva próbálnak győzelmet aratni.

   Gátlástalan és bármire elszánt ellenféllel kell megküzdenünk úgy, hogy félrevezetett honfitársainkat is megmentsük az öngyilkosságtól. Meg kell értetni, hogy a már amúgy sem létező jobb és baloldal valóban nem létezik. Vészhelyzetben különben sem a közöttünk természetesen fennálló másságokra kell figyelni. Nem akarhatunk együtt rohanni a pusztulásba.

Nehéz feladat, de ha valóban felébred az igazi Magyarország, akkor megkapja az igazi külső támogatást is. Mégpedig a Mindenhatótól!

Ennek jegyében készüljünk fel az eltorzult nagyvilág és a belső ellenség ostromára. Tetszik, avagy sem, de ezúttal ki kell tűznünk képzelt várfokunkra Dobó István történelmi fekete koporsóját!

S ha már a történelmi példánál járunk, a katolikus Pázmány Péterrel barátságot ápoló református Bethlen Gábor szavát se felejtsük. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!

Tamási által egykor emlegetett nehéz idők vannak most is! Döntsünk bölcsen, s mi is hősök lehetünk!

Naplójegyzet. 2021. december 5.

TÖPRENGÉS GYERTYAFÉNYNÉL

Miközben az adventi koszorú gyertyái kegyes elmélkedésre sarkallnák az embert, egészen más gondolatokkal kísért a kegyetlen jelen.

A világ abnormálisba taszítása egyre ijesztőbb jeleit mutatja, s azon belül is – így advent idején a szokottnál is fájdalmasabban, sőt inkább rémisztően érint – a kereszténység minden elképzelhetőt meghaladó mértékű támadása.

Rémületet kellene ennek keltenie még az ateistában is. Hiszen egész életünk, minden, ami rend és rendszer, ami a megmaradást és a folytatást szolgálja a kereszténységtől elválaszthatatlan. Minden, ami Európa, s amit a világ Európától tanult, az a zsidó-keresztény kultúra szülöttje.

S miközben ezen töprengek egy furcsa kérdés vissza-visszatér.

Bármennyire is fáj, de az ateizmus az ateizmus, és azt várná tőle az ember, hogy istentagadást jelentsen.

De nem!

Ezek az ateisták csak a keresztények Istenét tagadják. Csak azt és olyannyira, hogy más isteneknek szabad utat engednek, sőt taposnak az egyedüli Teremtő ellenében.

Kezdődött az iskolák faláról leparancsolt keresztekkel, s folytatódott mindazzal, ami bánthatja a más vallásúak érzékenységét.  Mára már a karácsony szó vagy Mária és József neve vált zavaróvá.

Közben pedig Európa nyugati felében fogynak a keresztény templomok, és szaporodnak a mecsetek. Ha felszíni fejtésű bányát kell nyitni a hamarjában bezárt atomerőmű helyett, akkor a keresztény templom a legcsekélyebb akadály. Lebontják.

Ha fogy a hívő, a templomból lehet bármi.  Magam is ebédeltem – akaratom ellenére – Nyugat egy gótikus templomában olyan „boxban”, ahol lábaink alatt püspök aludta örök álmát. Máskor edzőterem vagy parkoló, s örülhetünk ha nem rombolják le.

Mi ez?

Az ateizmus szelektív lett, avagy az ateizmust is meghaladó ördögi tervek azt csupán alkalmazzák a pillanatnyilag legnagyobb ellenfél, a kereszt ellenében. Valaha az ördög a kereszt láttán megfutamodott. A ma ördögi erői, pontosabban a mai ördögiek vagy tán annak megszállottjai irtanak mindent, ami a keresztre emlékeztet.

De azonnal felhorgad a kérdés, hogyha sikerül nekik az, ami még senkinek sem sikerült, mire számítanak a továbbiakban? Hiszen a keresztényi szelídség és szeretet ellenpólusát jelentő vallást tennék uralkodóvá.

Hogyan fognak azzal elbánni?

S mi jön utána, ha milliárdos kultúrák vallási meggyőződésének nehéz gátjait kell felszámolniuk a vágyott világkormány létrehozása érdekében! Mert a cél ez volna.

Az Európai Egyesült Államok is csak lépés ebbe az irányba.

A világ rohamosan fejlődő másik felének tulajdonképpen nincs is ellenére, ha Európát kiiktatják a konkurensek közül. Marad csak fogyasztónak. Kényelmesen hátradőlhetnek egy vízipipa mellett, avagy köldöknézés közepette. Pöröghetnek imamalmaik.

No de addig még van néhány közelebbi kérdés is.

Ilyen példának okáért az ortodoxia hozzáállása eme „nyomuláshoz”. Mert a keleti kereszténység másként viszonyul majd mindezekhez, mint a nyugati. Ráadásul annak ereje kettőzött, mert autocephal egyházai az állammal összefonódva, a hit és a nemzettudat kettős erejével vannak felvértezve.

Hát így kérdezget advent idején – és minden bizonnyal majd azon túl is – tájainkon az embernek gondolkodó fia, miközben sokat megért, megannyi elvetélt reményt átélt életútján mereng, és utódainak sorsán aggódik. 

Teszi pedig ezt a minden gondunkat, gondolatunkat magában egyesítő, azok megoldására váró keresztény, a magyar haza meg a benne élő nemzet állapotát, de főleg teendőit számba véve.

De az üldözöttnek mégis megmarad advent biztos reménye!

* * * * * * *

Naplójegyzet: 2021. november 9.

ÖNMAGAMAT ISMÉTELVE

Állítják, hogy az igazságot ismételgetni kell. Újra és újra elmondani. Sulykolni az unalomba süppedt vagy csalódottan oda sem figyelő, gyanakvó, kétkedő, beletörődő stb., egyszóval tudtukon kívül az igazságra mégis rászoruló fülekbe. Ezért magam is újra kezdem.

Szól a rádió, vibrál a TV, hullámok és csatornák ontják az információt. És továbbra is a hallgató vagy a nézve fülelő ugyanazt kapja. A részleteket. A nagy háború helyett csak kisebb-nagyobb ütközetek híreit. Rosszat, jót, bosszantót, idegesítőt, felháborítót, döbbenetest és hihetetlent vegyesen.

De van egy határa annak, amit hivatalosan képviselhet a közmédia. És természetesen a hatalom.

Ezért unos-untalan halljuk a magyarázatot vagy bírálatot: Az unió nem gondolt erre vagy arra, nem készült fel, nem képes észrevenni, nem volt elég előrelátó, rosszul tervezett, meg hibásan munkaerőhiányra keresett megoldást, demográfiai gondot orvosolt volna stb.

A valódi magyarázat nem hangzik el, vagy csak áttételesen.

Meg kell értenünk, hogy ennek oka van. A kimondhatatlant azoknak kell kimondani, akiket nem köt a diplomácia nehéz bilincsrendszere. Ott nem is várhatunk el kereken kimondott véleményeket. Mi több, az adott körülmények közt hiba is lehetne. Amúgy pedig észrevehettük, hogy mai politikai vezetésünk próbálkozik kitapogatni ama falat, ameddig elmehet.

A valódi magyarázatot azonban kimondhatja a független szakember, a kötelmektől mentes állampolgár. És ki is kell mondania: Az Európai Unió immunbetegségben szenved!

Mégpedig egy autoimmun folyamat áldozata. Vagyis saját sejtjei esküdtek fel az önpusztításra.

Ez csak részben hajlam, hiszen hajlamos „sejtek” mindenkor akadhatnak, de a hajlamot külső hatások hasznosítják saját elképzeléseik érdekében. Ha valaki ezt nem venné észre, csak figyeljen!

A független Földi László kimondhatta, hogy háború, sőt invázió van. És megjelent a hibrid háború definíció is.

A tudós Bogár László alkalmazhatja a háttérhatalom kifejezést, amelynek létéről egyébként már meg lehetünk győződve, csak nem mindenki használhatja. Az emberek egyre kevéssé hiszik el, hogy ez egy összeesküvés-elmélet volna. A szakértő Fritz Tamás kacérkodhat a helyzet veszedelmessé válása esetére egy esetleges huxit kényszerű gondolatának perspektívájával. Stb. Vagyis tudhatjuk, mitől döglik a légy!

Ne várjuk tehát, hogy a politika egészen más keretek közt, de esetünkben az adott lehetőségeket maximálisan kihasználó módon küzdő harcosai mondják ki a kimondhatatlant. Mondjuk ki mi magunk, lépjünk le ama közmondásos falvédőről. Ez a politikánknak sincs ellenére. Sőt!

Terv született már réges-régen egy világkormány utópiájának gyakorlati megvalósításáról. Ennek érdekében történik minden egyéb, erről szól az Európai Egyesült Államok terve, a nemzetállamok felszámolásának támogatása, a nemzeti és vallási közösségek szétzúzására tett lépések, a családok egyelőre még erős kötelékének gyengítése, és végül, de nem utolsósorban, az egyén identitásának relativizálása. A talaját vesztett, örökös függőségben élő, önmagára ismerni sem képes új ember kialakítása, vagyis egy kezelhető tömeg létrehozása az új világ könnyű megvalósítása és vezethetősége céljából. Ismerős utópia. Egyik régebbi válfaját már túléltük. Most új formában jelentkezik. Kidolgozói kezében van a világ pénzügyi erejének döntő többsége.

Az úton ezt akadályozó európai (atlanti) fehér civilizáció felszámolása (csupán) az egyik feladat. Ezért lakosságcserére van szükség. Bőrszínben és kulturális színben egyaránt.

A meg nem választott, de kiválasztott uniós vezetők és a megválasztás megannyi befolyás alatt nyögő procedúrájára kényszerült mások együtt dolgoznak a célért.

A komprádorok, az autoimmun folyamat hasznos sejtjei pedig belülről pusztítanak.

Legyünk hát résen. Ki-ki a maga kis magánfrontján, mi együtt, magyarok. Figyeljünk, informálódjunk és informáljunk, beszéljünk és beszélgessünk, szemeket nyitogassunk.

Megismétlem a miniszterelnök beszédeit záró mondatokban rendszeresen hallható oly fontos és erőt adó szavakat: Felettünk a Jóisten!


Naplójegyzet: 2021. október 24.

CSEPPKÉNT A TENGERBEN

Cseppként a tengerben, de jól érzem magam a tömegben, hiszen még „kiporcant” térdeimmel sem törődve araszolok a békemenetben, egy remélhetőleg figyelmeztető hatású felvételsor hiteles képeit készítő drónra is figyelve. „Magunkfajtákkal”, vagyis magyarságukat tudatosan felvállalókkal körülvéve haladunk a dunai szellőben. Még büszke sem lehetek teljesítményemre, hiszen egy korombéli „néni” két bottal, kétfelé is sántítva, szinte kúszik a tömeggel, de az arca ragyog.

Arra gondolok, hogy az ellenőrizhetetlen és láthatatlan „többszázezer” előválasztói aláírás helyett itt ellenőrizhető és látható, élő, valóságos százezrek vonulnak.

Csak arra vagyok kíváncsi közben, hogy az Andrássy út végén hányan lehetnek ott a tévhiteit tudatosan vállaló ellenzékiek közül?

Körülöttem mindenki örömmel konstatálja, hogy a műsort Földi Kovács Andrea, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumi tagja vezeti, a Miniszterelnököt pedig a mindenkori lelkes üdvrivalgás fogadja.

A beszéd az alkalomhoz méltó keménységű. Erőt, reményt adó, lelkesítő, a „merjünk nagyok lenni” szellemiségét sugárzó.

Aztán eljön az este, és a televízió előtt megpihenve ismerkedhetek a másik oldal beszédeinek részleteivel.

Sugárzó jelenetek ezek is. A hazugság sugárzásával övezettek. Ismét megtapasztalhatjuk, hogy ezek a félrevezetettek vezéreiktől, vagy velük együtt megtanultak nem annak hinni, amit látnak, hanem annak, amit hallanak. Mi több, annak, amit hallani szeretnének.

Az általánosan Fegyőrnek nevezett figura, akinek most éppen bujkálnia kellene szégyenében, végigtekint a sugárúton és szól: most jelentették, hogy a tömeg az Oktogonig áll. Néz előre az egészen szűk látótávolságon belül ácsorgókra, és nekik mondja ezt. Mindkét fél látja, tudja, hogy nem igaz, de lelkesen fogadják a bejelentést.

A megfutamodott (futamított) házmester szintű főpolgármester legszebb mosolyával kiáltja: jaj, de sokan vagyunk. Előre néz a néptelen útra. És nem viccnek szánja.

De a mindent látni képes drón, amint ma már ők is sejthették, tudhatták, végigpásztázza Andrássy Gyula útját. Üres Oktogon, üres Körönd, üres kereszteződések, majd néhány házzal a színpad előtt gyéren ácsorgók, végül közvetlenül előtte pár ezres „sokadalom”. Saját soraikból jegyezte mag valaki, hogy csupa ismerős arc, többnyire maguk a szervezők.

Vidám siratóba kezdhetnék (Sütő András nyomán), de ismét a Miniszterelnök beszédére gondolok.

Igen, tudom, hogy mi többszázezren voltunk ott néhány ezer úgynevezett ellenzékivel szemben. Mögöttünk nemzettudatunk és 12 év teljesítménye van. Mögöttük viszont milliónyi dollár, ha kell. És a gátlástalanság, a professzionális zavarkeltés, a gyűlölet, irigység és primitív pletykavágy jól használható trojkája.

Miközben rájuk gondolok, egy régi magyar film képei kísértenek.

A Dollárpapára sokan emlékezhetnek. Boldogult kiváló művészünk, Rajz János volt a főszereplő. Megvezetettjeivel most is egy Dollárpapára vár a komprádor had. Arra, akinek a haza nem sokat jelent. Persze ez esetben egy hétpróbás valódira.

Őt szeretnék fogadni az Andrássy úton, „a nagyvízen túli” filantrópot.

A filmben Ferenc Józsefet fehérruhás szüzek fogadták. Őfelsége kegyesen megkérdezte tőlük: „honnan vettek ennyi fehér ruhát?” A Filantróp tudná, hogy saját költségén jutott szivárványos jelmezekre.

És ő már nem azt mondaná, mint a filmbéli. Vagyis, hogy: „Éljen a Haza! Menjetek haza.” Félisteni önbizalma teljes fegyverzetében kimondaná, hogy: Nem kell a Haza. Menjetek haza! De lehetőleg nem egy családi fészekbe.

Igen! A Miniszterelnök figyelmeztetett!  Ne ezt a szánalmas ellenzéket nézzük! Figyeljünk inkább arra, ami mögötte áll. Azzal kell megküzdenünk, a farkasétvágyú Góliát nevű nagy vaddal, amely a hazai telhetetlen kis farkas – övéit is felfaló – lakomája helyett, egy világot akar elnyelni. Véle vívunk élet-halál harcot.

Vigasztalhat annak tudata, hogy Bábel tornya óta sok utópia született már a történelemben, de valamennyi csőddel végezte.  És ez így igaz. Csakhogy igaz az is, miszerint ezek a csődök mérhetetlen emberi szenvedések árán következtek be, és általában az utókor csonthegyeken állva örvendhetett ezen utópiák kudarcának.

Meg kell próbálnunk ezt is megelőzni. Az a „szálka a körmük alatt”, amire Orbán Viktor hivatkozott valóban mi vagyunk, és főleg azért, amit Németh László tanácsolt, vagyis, hogy: Legyünk kovász nemzet!

Tehát tenni, tenni kell! Mindenki képeségei, lehetőségei, a Teremtő által reábízott talentuma szerint, és főleg nem a megfelelési kényszer árnyékába húzódva, hanem kiállva, és az égre mutatva.

Mert amint a beszéd is végződött: „A Jóisten mindannyiunk felett és Magyarország mindenek előtt!”

Nehéz és gyomorforgató félév előtt állunk, de ki kell érdemelnünk az isteni kegyelmet. Munkával és nem tétlen reménykedéssel.

De azért jólesett a drónról lepillantani! Valljuk be! Csak ne hagyjuk magunkat a látszat által elkényelmesíteni.


Naplójegyzet: 2021. szeptember 20.

AMIT NEM MONDANAK EL

(SENKINEK, DE MINDENKINEK SEM)

Már hatodik éve legállandóbb témánk a migráció. A járvány közben előre tolakodott, de nem tudta leseperni a dobogóról, sőt azzal magától értetődő módon össze is fonódott.

A migrációs vita eldurvult és ott van minden, hazánkat érintő külső hatás és befolyás, manipulációs kísérlet és fenyegetés mögött.

Lényege a kezdetektől fogva egy: valamennyi migráns menekült, a befogadás szolidaritás kérdése, az elutasítás rasszizmus, nácizmus vagy amit akartok, amúgy is a fehér civilizáció nehéz bűnök terheit hordozza, olyanokét, amelyek nem tartoznak az egyébként hangoztatott „múltat végképp eltörölni” tárgykörébe, inkább annak eszközévé tehetők.

A brüsszeli kommunikáció folyamatosan a munkaerőhiányra és a demográfiai gondra hivatkozva próbálja a migráció hasznosságát, sőt szükségességét megindokolni.

Ha azonban figyeltünk a történésekre, látható, hogy az őket bíráló fórumok és a velük szemben álló politikusok a nemeztközi fórumok szintjén megállnak egy fal előtt. Pontosabban: hibákról, ópiumos vagy ködös, hagymázas álomról, hozzá nem értésről beszélnek, olykor eljutnak a balos szavazatszerzés ármányos szándékáig, sőt még ennek a föderációs szándékokat támogató kormányok létrehozását segítő hatását is megemlítik.

De csak eddig mennek el és tovább egy tapodtat sem.

Ugyanakkor következetesen nem esik szó a legkézenfekvőbb kérdőjelekről.

Kezdjük először egy mindenek felett álló, kötelező kommunikációs elvárással.

- Mivel lehet elfogadhatóan megmagyarázni a píszi mindenhatóságának erőltetését? Hiszen ez még a probléma felvetését is tiltja, hát még annak tárgyalását, hatásainak tanulmányozását stb. Most éppen ezt félretéve folytassuk kérdéseinket!

- Miért az illegális migrációt preferálják?

- Miért nem képezi gyanú tárgyát, hogy a migránsok egységesen iratok nélkül és beazonosíthatatlanul érkeznek? Mit kell titkolniuk?

- A Nyugat már sok évtizedes, mintegy két generációs tapasztalattal bír arról, miszerint az idegen kultúra gyermekei nem integrálhatók, miért beszél mégis az ellenkezőjéről?

- A vallási különbözőségek feloldhatatlansága és veszedelmei miért képezik titkolózás tárgyát?

- A munkaerőhiányra hivatkozás közben miért nem esik szó Dél-Európa fiataljainak 25%-ra becsült munkanélküliségéről?

- A terrorizmus importjának veszedelmét miért kell tagadni?

- Miért fedezi és takargatja a média, de még a karhatalom is a migrációs háttérrel bíró és növekvő bűnözés tényét, olykor gyermeteg, de felháborító módszerekkel is?

- Mi az oka, hogy a ma legjövedelmezőbb illegális foglalkozás, az embercsempészet és az NGO-k már bizonyított együttműködését nem akarják felfedni?

- Egyáltalán miért nem szabad az NGO-k valódi hátterét és szerepét feszegetni?

- Mi a migránsok gyanúsan bőséges anyagi forrásainak magyarázata?

- A nyugati országok és az unió többségében liberális, újabb elméleti megközelítés szerint neomarxista vezetése miért viselkedik úgy, hogy azzal a migráció erősödését szolgálja, szinte hívogatja, indulásra ösztönzi a különböző okokból startra kész tömegeket?

- És miért olyan fontos, hogy a migrációt elismerni nem akaró hazánkat és minden hasonló kísérletet durván támadják, megtorlással fenyegetik?

- Kellő figyelemre tarthat-e igényt a tény, hogy a migráció – a világ nagy részével szemben – Európának és az atlanti civilizáció másik nagy tömbjének, az USA-nak a közös gondja?

Ha mindezeket átgondoljuk, teljesen világos, hogy itt az európai zsidó-keresztény gyökerű civilizációk a felszámolása és lakosságcserével történő megsemmisítése lehet a cél.

Ennek várható lefolyását a demográfia tudománya már kellő pontossággal tudja igazolni, előre jelezni.

Tudatosan és módszeresen gerjesztett öngyilkosságról van tehát szó.

Olyan öngyilkoságról, amelyet e civilizáció immunsejtjeinek pusztulása-pusztítása nyomán elszaporodott autoimmun-sejtjei készítenek elő. Ugyanis világunknak ezen a felén a nemzetállamok vezetése egyre több helyen kerül az idegen érdekeket szolgáló úgynevezett komprádorok kezébe. És nem véletlenül.

Ez a magyarázat mindenre.

Hogy ők kiket szolgálnak mára már nem titok. És itt nem egyszerűen „Sorosozni” szükséges. A saját maga által is elismerten e célt támogató és győzelmét megálmodó „szegény öreg filantróp” csak egy – de nem lebecsülhető – előőrs.

Hogy aztán eme komprádorok sorsa mi lesz?  Arra minden valószínűség szerint maguk sem gondolnak, miként azok sem, akik (nem kevesen) ilyen-olyan okokkal szolgálatukra jelentkeznek.

Amit felsorolni sikerült - és sok más innen kimaradt érvet -, azt a kérdés iránt érdeklődő, nemzettudattal bíró, tehát így veszélyérzettel is megáldott olvasók jól ismerik.

Mégis, a jól sejthető, mi több, sokak által már feltárt háttér nyílt színen való kutatása elakad, s maximum ama „vén filantrópig” terjed.

Az óvatosság mögött tehát olyan hatalmas ellenfél sejlik fel, amely mindenre képes lehet.

Esetünkben 2022 tavasza a lenni vagy nem lenni kérdését veti fel.

Tagadhatatlan cselekvési korlátaink közt nélkülözhetetlen jelszónk tehát: Komprádorok kíméljenek!

A saját megmaradásunkon túlmutató végső nagy küzdelemig még történni fognak események, hiszen ott a teremtés, vagyis a természet törvényeivel vív küzdelmet a nemzetközi politika síkján egyelőre még Kimondhatatlan.

Naplójegyzet: 2021. augusztus 26.

DEFENZÍVÁBAN

Halmozódnak az események, de természetesen továbbra is minden, ami a nagyvilágban vagy kis hazánkban észlelhető, minden, amire naponta felfigyelünk, amin meglepődünk (egyre ritkábban), amit felfoghatatlannak nevezünk vagy amin bosszankodunk, az mind egy irányba mutat, illetve egyirányba mutató igyekezetek következménye.

A világkormány remélt majdani létrehozása céljából folyik a nagy háború, az egyik oldal támad, a másik védekezik. Az ok egyetlen egy pontba sűríthető, az erre vezető út ütközetektől szabdalt eseménysora mind-mind egyről szól, s csak látszólag beszélhetünk egymástól egészen eltérő témákról, mert bár nagyon különbözőek, de nem elszigeteltek. Közös az ok, közös a cél.

Zöld célok, migráció, genderideológia, a múlt anakronisztikus tagadása, kultúrharc, demokrácia export és a többi. Egyre megy!

A támadó az utópiák vezérelte ember megszállottságával és önbizalmával támad, és sajnos létező gazdasági hatalmának birtokában, tudatában. Persze a központi hadi tábor szélén más, rövid távon érdekelt sokféle szövetséges is ott nyüzsög, el egészen a gender nevű markotányos lányokig-legényekig és az ütközetek halottjainak meg sebesültjeinek kifosztóiig.

A pénz jelentette hatalom mellett „Utópia” világa építőinek fő támasza az emberi gyarlóság, a legkülönbözőbb okokból világszerte ismert tudatlanság, melynek csak egy része spontán, vagy értelmezhető az emberiség helyi társadalmainak mai tudásszintjével, de jórészt egy ma már évszázados múlttal rendelkező irányított folyamat eredménye. Ezt szoktuk felületesen csak „lebutításnak” nevezni, ami sajnos sokkal könnyebb, mint a „felokosítás”, amely igényt, akaraterőt, munkát, vagyis áldozatot követel mindkét oldalról, nevelő szándékútól és nevelendőtől egyaránt.

Sajnos már késő. A veszély a fejünk felett a villám gyorsaságával kész lecsapni, a nevelő, „szemeket nyitogató” munka pedig folyamat, tehát időigényes, időigényesebb, mint az ellenkezője.

Ennek ellenére minden erőnkkel erre is kell koncentrálni, amint azt erdélyi nagyjaink közel száz évvel ezelőtt mondták az értelmiséget figyelmeztető szándékkal. Nevelő értelmiségre volna szükség, olyanra, amelyet a szolgálat szelleme hat át. Ha erre gondolunk, ismét csak felbukkan az igény, szándék, a munka nélkülözhetetlensége!

De van-e gyors módszer, amely itt és most hat? Amely, akár a sebészi kés, nem kedvelt, de életmentő megoldás? Van!

Ha a támadó az emberi gyengeségre épít, vagyis az embernek, mondjuk úgy, hogy „rosszabbik” oldalára, akkor a védekezőnek is meg kell vizsgálnia, miként szolgálhatja ez a gyarlóság a jót, miként lehet azt az öngyilkosságba vezető rossz felszabadítása helyett a jó cél, a megmaradás szolgálatába állítani úgy, hogy talán még maga sem látja át.

A gyarlóság Achilles-sarka az érdek!

Igen, az. Érdekeltté kell tenni a tudatlanságában, felgerjesztett gyűlöletében vagy legalább is közönyében önmaga ellen fordított embert. Akkor nem az érdekli, hogy mit szolgál, az sem, hogy éppen a legfontosabbat, saját jövőjét, hiszen csak a legközelebbi érdekeit látja, hosszú távra gondolni még nem alkalmas.

Itt már nem elég az említett „szemek nyitogatása”, hanem a nyers érdekre kell játszani (kiemelés a szerk.-től), s ha már lezajlott a döntő ütközet, lesz idő arra is, hogy a választó „a fejlődés” útján jusson el az igazság felismeréséhez.

Nem lehet már óvatoskodva lépegetni, a jóra jellemző önkorlátozás súlya alatt roskadozva harcolni a gátlástalanságtól szárnyalóval. Ha támad, vissza kell támadni!

Lejárt a sajnos sokakra oly jellemző „megfelelési kényszer” ideje. Tudomásul kell venni, hogy a minden vagy semmi harca közben vagyunk. Ez pedig minden erőnknek, elszántságunknak, ugyanakkor alázatunknak, de nem alázatosságunknak is a végső próbaköve.

Ami most fenyeget, az nem Muhi, nem Mohács, nem Trianon: azokból volt talpra állás. Most ennek lehetőségét örökre megfojthatják! Az eszközeik is rendelkezésükre állnak. És ismerik a visszafordíthatatlanba vezető ösvényeket.

Egy új pozsonyi csatára kell felkészülnünk.

Több mint 1000 esztendő után újra és leplezetlenül hangzik fel Európából „Gyermek” Lajos (IV. Lajos keleti frank király - a szerk.) nyomán a: „Decretum…ugros eliminandos esse”.

Európa idegen testként kezel ismét.

És most sajnos az önmagunkban, innen belülről pusztító idegen testekkel is meg kell birkóznunk! Ellenséges búvár Kundok módjára lékelik gályáinkat.

S ami a tragikus: nem fogják fel, hogy ha pusztulunk, ők is velünk pusztulnak. Esetleges jutalmuk élvezésére kevés idő marad.

Mindenkire szükség van. Küzdeni kell a közöny, a kishitűség, a csak ártani képes indulatok, a gyanakvás és hiszékenység, s megannyi, az ellenfél által hasznosítható belső bajunk ellen! És nem kell ódzkodni az arzenál szélesítése dolgában sem. De az önhittség, az egészségtelenül túlzott önbizalom, az ellenfél könnyelmű lebecsülése ellen is.

És hinni kell. Imádkozni kell. Segítségül kell hívni Istent, aki valóban itt van felettünk!

*******************************

Naplójegyzet: 2021. július 12.

FELELŐSSÉGÜNK

Az internetes képernyőn akaratom ellenére egy felvétel jelenik meg. Rajta arc nélküli ember hatalmas Dobrev Klárás pólóban. (Van akit e látvány vonz?)

Arc nélküliek akarnak lenni vagy „arcosok”? A „progresszív” harcosok most melyik módszerrel próbálnak hatni? Ki ez az arctalan, aki egy másik arcot visel domború elsőfelén?

Hányszor kerül terítékre beszélgetéseink során a tévesen baloldalinak nevezett választó. Félrevezetett, átnevelt, a gyűlölet igényét sokakban felismerve felhasznált eszköz, alacsonyabb IQ-val rendelkező személy, olykor egyszerűen (és felületesen) csupán elmebajosnak titulált akárki?

Hány órányi felesleges beszédtéma, indulat, keserűség, netán az okoskodás ingere által vezényelt vélemény. Még azt is mondhatnám, hogy a másik oldalról elképzelt „ellenskálán” besorolt magunkfajták igazságot kereső idővesztegetése.

Nem csoda, hiszen, ha a világos tényeket, a ma már alig rejtőzködő „előretolt” csoportok alig titkolt, sőt olykor fenyegetésként lobogtatott céljait látjuk, amikor a „progresszívek” az önkormányzati választásokon szerzett hatalmuk révén már be is mutatkozhattak, amikor a normalitás tagadása minden normálist döbbenetre késztet, amikor az uniós eszközök oly letagadhatatlan kettős mércével üldöznek, amikor ama „progresszívek” oda delegált hazai képviselői a hazaárulást napi szinten gyakorolják, amikor és amikor…ki az, aki nem láthat tisztán?

Ki az, aki nem láthatja, hogy győzelmük esetén megsemmisül minden, amit az utóbbi évszázad legsikeresebb évtizedében kiizzadtunk, s ez még semmi, de ezeresztendős véres áldozatunk válik feleslegessé!

A magyarázat nem a beszélgetéseink alkalmával felsorolt, elhamarkodott feltevésekben van.

Azok az emberek, akik elkötelezték magukat a föderalista világszemlélet mellett – amihez joguk van – gyakorolhatnák véleményük szabad hangoztatását egészen más módon is. Hiszen oly elkötelezett hirdetői a demokratikus módszereknek.

De ők vad haraggal, primitív agresszivitással, az arcátlanságot módszerként alkalmazva, a hazugság fegyvereit a legváltozatosabb módon forgatva teszik ezt.

Ezek a személyek „megszállottak”. Nem kell a középkor sötétjébe alászállva tagadni ezt. Mert megszállottak voltak és lesznek.

Ők az eszközök, őket nevezi Kocsis István „hasonmásoknak”, akik látszólag olyanok, mint mi mind, de ami őket működteti, az valami egészen más.

Nem ők a normalitással is szembeszállni hajlandó tömeg. Ők annak a működtetői. A manipulátorok.

Módszerük tulajdonképpen zseniális. Arra alapoznak, ami örök emberi tulajdonság. A bennünk lakozó gyűlöletigény különböző változatainak felhasználására. Annak felismerésére, hogy kezük ügyében van a gyarló ember örökös, rosszabbik oldalának felhasználhatósága. S a változatos gyűlöletigény mellett arra, ami az ősbűn esetében is ott volt már, Isten meghaladásának leküzdhetetlen vágyára. És mindenre, amit a „tagadás ősi szelleme” a kezdetektől oly nagy igyekezettel ápol.

Ez pedig elegendő az öngyilkossághoz. A teljes öngyilkossághoz. Ahhoz, amely saját földi létüket már rövid távon is ellehetetlenítheti, és üdvösségük reményétől is véglegesen megfoszthatja őket.

Az alantas érzések elvakíthatják a legokosabb embereket is. Ott vannak példának azok a vezető értelmiségiek, akik sértettségből képesek az országot végveszélybe dönteni kész erők mellé állni, csak azért, hogy saját sérelmükért bosszút álljanak. Vajon nem látnák, mit tesznek?

Mit várhatunk akkor a tömegektől?

De, hogy ez mennyire igaz más dimenziókban is, arra éppen a trianoni csapda a legjobb példa. Hiszen azok a nemzetek, amelyek csak velünk együtt vívhatják ki megmaradásukat, miközben éppen nemzeti létüket féltve készek mindenkor mindent megtenni a trianoni vesztes ellen, nem veszik észre az igazi nagy veszedelmet. Azt, amely közös, és amely éppen azt fenyegeti nyíltan, amit tőlünk féltenek. Nemzetállamiságukat.

Közösen, nemzetek és ideológiai csoportok felett lebeg a damoklészi kard.  Isteni és természeti törvények felett.

És milyen érdekes, hogy éppen a kardot felettünk suhogtatók világhatalmi őrült vágyaik közben nem látják: ismét egy vereségre ítélt utópiát akarnak megvalósítani.

Sajnos azonban ez nemzedékünk és még egynéhány nemzedék számára nem vigasz. Mert, mint minden megvalósulni igyekvő utópia, ez is hatalmas szenvedéseket, és nem kizárt, hogy akár újabb hullahegyeket is hagyhat maga mögött, mire maga is kiszenved.

De a hasznos gondolatmenetből kell születnie egy mindenek feletti konklúziónak. És esetünkben most ez annak a felelősségnek a felismerése, amely azoknak a vállát nyomja, akik nem kerültek ezeknek a megszállottaknak vagy hasonmásoknak a befolyása alá.

2022-ben ennek jegyében kell cselekednünk és döntéseinket meghoznunk!

*************************************************************************

Naplójegyzet: 2020. július 2.

AZ ÖNISTENÍTŐKRŐL

Az „ugros eliminandos esse” félelmetes jelszava, a tatárok érkezés előtti üzenete, az oszmán egymást követő nagy szultánjainak és hadvezéreinek felénk közeledő százezres seregeit jelző hírek, a napóleoni becsvágytól fűtött „grande nation” büszke seregének közeledte, Paskievics hatalmas túlerővel érkező hadainak lódobogása, az Antant Trianonját előkészítő Nagy Háború és Vörösterror, a hitleri Német Birodalom nyomása, majd a Szovjet szörny csizmájának csattogása sem jelentett akkora veszélyt nemzeti megmaradásunkra mint az az őrület, ami ma fenyegeti hazánkat, s egyben azt az Európát, melyet ma már az „egykor volt” jelzővel kiegészítve lenne pontos említeni.

Mekkora csavarja a történelemnek, hogy több mint ezer esztendő Európába való beilleszkedésünk és elfogadtatásunk érdekében elszenvedett küzdelme után, mikor révbe jutnánk, kiderül, hogy egy szörny torkába ugrottunk.

Vagy higgyünk abban, hogy ha Isten éppen úgy akarta volna, ama cetet Jónás képes lett volna belülről „megreformálni”? Vagyis az nem kiköpte volna előre elrendeltetett helyére, hanem maga is hozzá hasonul? Pontosabban esetünkben Európa megpróbál ismét azzá lenni, aminek hittük?

De itt Európa, mint olyan, mint a világmodellt egymagában kiforrni képes csodálatos kultúregység, már csak emlék. Eltörlendő tévedés.

Ma ezzel a címkével egészen mások vannak felcicomázva, olyanok, akik nem egyszerűen messze vannak a klasszikus európai gondolattól, hanem éppen annak a történelemből való kitörlésére törekednek.

Akik pedig ilyen feladatra vállalkoznak, azoknak sokat kell képzelniük magukról.

Képzelnek is.

De képzelődni nem elég. Fel is kell mutatni valamit.

Ők ennek is megtalálták a szemfényvesztő módozatát.

És most érkeztünk el oda, amiért ezeket a naplósorokat lejegyeztem.

Kicsinységükben, torzságukban természetesen képtelenek lennének a teremtést versenyre hívni, még csak imitálni sem. Tehát a természet törvényeivel sem tudnak mit kezdeni azon túl, hogy azokat semmibe veszik.

Mit tesz hát ilyenkor az úgynevezett neoliberális, vagy megtévesztő szóval manapság „progresszívnek” nevezett?

Nemcsak a píszí tiltásainak metódusát hívja segítségül, hanem a szótárhoz folyamodik.

Mindent átír a szavak szintjén. Azok más jelentést kapnak.

Ugyanis mindazt, amire eddig világunk épült, megkérdőjelezi, és új fogalmakat vezet be. Odáig megy, hogy ha kell, egész nyelveket változtatna meg. Ha kell, eltörölné azt a kínos derdidaszt is.

S hogy példám egészen világos legyen, lássuk a legsokatmondóbbat.

Meglepődtünk, amikor megszavazták, hogy a férfiaknak is joga van szülni.

Igen, megszavazták!

Képtelen őrület, szól a józan ész. Hiszen ilyen nincs, egy férfinek nincs meg ehhez az anatómiai „felkészültsége”.

Nekik azonban ez nem akadály.

Ugyanis törvényt hoznak, hogy mindenkit olyan neműnek kell „elkönyvelni” hivatalosan is, amilyennek önmagát tarja. Az a nő tehát, aki férfi-személyazonossággal felruházva téblábol a világban, valóban képes szülni. Be is mutattak már ilyent, amiben persze semmi csodálatos nincs.

A különös csak annyi, hogy ezzel a „progresszívek” megoldottnak látják a problémát.

Ők legyőzték a természet törvényeit. Egy férfi szült!

Büszkén néznek körül.

Úgy érzik, megérkeztek az isteni magasságokba.

Erről a piedesztálról akarják most sorsunkat intézni és a módszer bármennyire is képtelennek tűnik, egyelőre működik.

Ha sokáig hagyjuk, akkor sikerülhet nekik az, amit a várában „ober Enns”* várakozó IV. Gyermek Lajostól ama Szovjet csizmákig még senkinek sem sikerült.

Ennek tudatában kell hát „nevessünk a képtelenségeken”, és ennek tudatában kell nagyon komolyan készülnünk 2022 tavaszára.

*A magyar népnyelvben „óperencián túl”. A szerk.

Naplójegyet: 2021. június 10.

TÉRDRE, IMÁHOZ, VAGY?

Ismét és ismét ismétlem az ismétlendőt! Sőt!

Bár sokan vitatkoznak arról, hogy egy célzott tartalomnak a végtelenségig való ismétlése annak elfogadásához vagy éppen elutasításához vezet, van olyan helyzet amikor a köznaplót írogató úgy érzi, mégis ismételnie kell önmagát. Annál is inkább mert azok a tények, amelyekről most szólnék, részben nem túl gyakran, részben pedig egyáltalán nem részei ama sokat ismételgetett tartalmaknak.

A címből is láthatjuk, hogy a térdepeltetés „kultuszából” indulnék ki.

A BLM mozgalom Európát is megosztó ki-, illetve begyűrűzése napjaink részévé vált.

A tengeren túl már az utcán is térdepeltetnek, Európában még „csak” a stadionokban, különösen most, a kezdődő labdarugó Európa-bajnokság idején.

A világ alkalmazott képtelenségei közt élen jár a múltat végképp eltörölni igyekezete, csakhogy azt, amit el kellene felejteni, pontosabban megmagyarázni, feldolgozni és tanulságok felhasználását szolgáló könyvtárak hűvösébe helyezni, azt a politikai nagy célok érdekében igencsak felhasználják, s amit meg féltve őrizve kellene a jövő szolgálatába állítani, nem csak tagadják, irtják, vádolják, de a píszí módszerével kizárját a valóság teréből, beszélni sem szabad róla.

Ami viszont eme kis gondolatfutam lényegét, a térdepelést illeti, magyarként tudjuk, hogy egy hármas igazság él hagyományainkban, és erről olykor még hallani is lehet. Mi ugyanis csak Isten, a haza oltára és szerelmeink előtt vagyunk hajlandók térdet hajtani. (Ahogy utólag Orbán Viktor is mondta. Véletlen? Aligha. A szerk.)

A most elvárt térdepelés kapcsán azonban nekem egy nem emlegetett történelmi igazság

jut mindegyre eszembe.

Nem csupán annyi, ami néha-néha szintén hallható, miszerint mi nem voltunk gyarmattartók, hanem ennél több. Pedig ennyi is elég lehetne. Miközben a ma ránk törő nyugatot a történelemfeledésre szánt évszázadai során testünkkel védtük, az nyugodtan űzhette gyarmatpolitikáját és gazdagodott. Sőt, olyan képtelenség is előfordult, hogy az általunk az iszlámtól védelmezett franciák tűzérsége által irányított ágyúk lőtték szét Mohácsnál legjobbjainkat.

Ami pedig Afrika elhurcolt rabszolgáit illeti, az általánosítás mostanság elfogadott elve alapján, az egész világ bűnös fehér képződményei mellé térdeljen oda az egész otthon maradt fekete Afrika is, hiszen a rabszolgakereskedő hajókra a kontinensen, otthonukban túlélők ősei terelték az általuk legyőzött törzsek szerencsétlen fiait.

Részünkről tehát ennyi is elég lehetne a térdepelés megtagadásához.

De többről van szó, és ez az, amit nem emlegetnek.

Magyarország a török idők előtt, történészek szerint, hozzávetőlegesen Angliával volt azonos szinten demográfiailag, területileg stb.

A török idők után Anglia lakossága kétszeresére nőtt és elindult a világhatalmi úton felfelé, belőlünk pedig, egy több mint felére pusztult nemzetecske lett, területileg szétszaggatva, a keletkezett vákuum betelepítése által a Trianon felé ekképpen elkerülhetetlenné váló útra taszítva.

De ahogy mostanában divatos mondani, a „lényeg a lényeg” most következik. Ugyanis a történtek egyik fő oka – vagyis magyarázata – az volt, hogy iszlám rabszolgának közülünk hurcoltak el tíz és százezreket, és csak az akkor még nem létező statisztika szab határt a számolgatásnak. A végeredmény azonban magától beszél.

Tehát: Térdre előttünk!!!  Térdre Európa, térdre iszlám, térdre Világ, tessék gyakorolni ama sokat orrunk alá dörgölt szolidaritást!

                                   

Píszí szélhámosok kíméljenek!

**************************************

Naplójegyzet. 2021. május 20.

STRATÉGIAI DÖNTÉS ELŐTT

Egyre sűrűbben merül fel a kérdés: hogyan lehet, hogy a magyar választói társadalom nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a közvélemény-kutatásokban. Az eltérések nem meggyőzőek, s ez az országot és a nemzetet fenyegető, az egész világot elnyelni kész erők ismeretében valóban több mint aggasztó.

Ennek okai számosak. Elsősorban talán az internacionalista (nem pedig tévesen: baloldali) világerők azon felismerésén alapul, hogy az ember, rosszabbik, gyarló oldalára kell építeniük egész tevékenységüket s így toborozzák táborukat.

De ezen jelenleg aligha van idő és mód változtatni, a hónapok pedig peregnek.

Hogy a nemzeti (föderalista) politika miként fogja megoldani e feladatot, nem tudhatjuk, de van egy olyan lehetőség, amely az emberek között egyelőre még létező kapcsolatokra építhet. Tehát embernek az emberrel kell próbálkoznia.

Miként közelíthetünk egy akár megátalkodottan kormányellenes választóhoz a meggyőzés szándékával? Erről gondolkodtam és magam elé képzeltem (nem volt nehéz) vitapartneremet.

Először egy olyan szűrést kellett elvégeznem, amely az eleve sikertelenségre ítélt eseteket zárja ki.

Magyarnak érzed-e magad? Szeretnél-e egy, az eddigi közép-európai normák és elvárások szerint működő Magyarországban élni? Vagy úgy gondolod, hogy ennek már nincs értelme, jobb, ha ellenkezés nélkül beolvadunk egy nagy nemzetközi kohóba, ahol az élet először úgy fog zajlani, amint azt a mai átalakulóban levő nyugati országokban láthatjuk. Aztán középtávon ennél is rosszabbul, mert az iszlamizáció elkerülhetetlen győzelmével, újabb 180 fokos fordulattal, egy számunkra idegen kultúra diktatúrája fogja meghatározni napjainkat?

Ha az illető válasza ez utóbbi irányába mutat, nem sok esélyünk van a meggyőzésre, bár akkor sem árt az esetleges kérdésekre válaszolni, ha viszont egy általa másnak képzelt, de mégis Magyarország mellett dönt, akkor el kell magyarázni neki, hogy miről van szó. Fel kell ébresztenünk egészséges veszélyérzetét.

Meg kell értetni vele, hogy itt nem jobb és bal, nem is egyszerűen Fidesz és Szivárványkolaíció közti választásról van szó. Nem Orbán Viktor leváltása és az iránta gondosan felépített, vagy a Fidesz egyes reprezentánsai miatti gyűlölet kielégítéséről lesz szó. Mert, ha ezek az indulatok vezérlik, akkor éppen saját maga ellen intéz végzetes támadást.

Egy ilyen forgatókönyv sikere esetében lehet, hogy elégedetten nyugtázná a gyűlölt párt vagy pártvezér bukását, de saját jövőjét is tönkretenné, mert döntésével olyan világerőket szolgálna, amelyek történelmi menetelésük során el akarnak takarítani útjukból végzetes, végleges, és visszafordíthatatlan módon minket és mindenkit, aki terveiket akadályozza. Végül pedig saját lelkes kiszolgálóikat is, akik minden igyekezetük ellenére sem születhettek olyannak amilyenre a folytatásban szükség lesz.

A jelenlegi ellenzéki összefogás ezt a célt szolgálja és a következményekkel nem törődve, csak a kormány leváltását látja maga előtt, miközben ügyet sem vet az elkerülhetetlen veszedelmekre. De ha mégis tisztában van azokkal, az a legszomorúbb.

A tudatos magyar választónak a Fidesz vagy éppen Orbán Viktor elleni esetleges indulatait felül kell bírálnia, és minden vélt vagy valós kritikus szándékával, sérelmével, tervével egy majdan megerősödött és az életveszélyt túlélt Magyarország belső politikai küzdelmei során, tehát később és nem ebben a végzetes pillanatban kell jelentkeznie.

Minden más kérdés részletkérdés és csak a veszély elmúltával vehető napirendre.

Ne feledje, hogy most nincs lehetőség kísérletezni. Ha az internacionalista erőket szolgáló ellenzék győzne, rövid időn belül rájönne tévedésére. De akkor már késő lenne. Mohi, Mohács, Trianon és a gyurcsányi csődhelyzet után is volt talpra állás. Ebben az esetben azonban ez már lehetetlen volna. A túlerő elseperné sok száz magyar nemzedék szenvedéseinek gyönyörű eredményét. Hazánkat. Velünk, méltatlan utódokkal együtt.

Erre mondják, hogy most nem a taktikai döntések ideje van, hanem stratégiai döntés mentén kell szavazzon a kormányt nem kedvelő magyar választó is.

Ha nem ezt teszi, történelmi bűnt követ el egy több mint ezeréves állam, és egy sok ezer éves nemzet ellen. S ha ez nem érdekelné, akkor tudnia kell, hogy egyúttal saját maga és utódai jövőjét is megpecsételi.

Szász István Tas

2021. április 27.

TILOSBA TÉVEDŐ GONDOLATOK

A karanténi élet mozdulatlanságát oldandó, napi kilométereimet rovom. Még erdélyi múltamból magammal hozott szokás szerint figyelek mindenre, ami akár csak aprócska fejlődést jelent a magyar ugaron.

Erre volt most éppen helyi alkalom, hiszen szépséges sétány- és bicikliút épült a Duna-parton, határidőre, jó minőségben.

Első pillanatától figyeltem a munkát, zavart, ha lapátra támaszkodó szobormerev munkást láttam, s méterről méterre örvendtem a haladásnak. Most pedig – mint magam is tulajdonos – mintegy átveszem, bejárom a kész szakaszt.

És mit látok? Az átvétel valóban folyamatban van. Az eldobált csikkek napról napra szaporodnak, imitt-amott megjelennek a papírzsebkendők, sőt leharcolt maszk is akad már. A kutyák nyomairól nem is szólva.

És ekkor rettentő kifejezés ötlik fel bennem. „Proletarizálódunk”!

Az „átkos” nevet viselő korszakban felnőtt osztályellenség neveltetési csökevényei máris működésbe lépnek. Használható-e ez a kifejezés?

Ugyanis, ha a történelemben visszapillantunk, a „proli” szónak volt pejoratív és fordított jelentése is. Persze ez megtörtént a „paraszttal” is. Erdélyi mezőgazdász családomban a paraszt szó szépen szólt, ide érkezvén viszont még a kabaréban is csúfolódásra használják, a vidéki cigányság (újabb tilalom!) meg a magyart helyettesíti vele.

De hogyan is élt a köztudatban ez a proli, meg éhes proletár, no meg a proletariátus?  A népi demokráciával, amely akkori viszonylatban a demokrácia egy fajtájaként uralkodott (ma már van liberális meg illiberális) nem volt ellentétes az, hogy proletár diktatúra? Diktatúra a demokráciában? S jaj, mi nem jut most eszembe: jogállamiság felfüggesztése a jogállamiság helyreállításáért?

A Hitel folyóirat több jeles szerzője is szól a proletarizálódásról, mint a magyar társadalom sajnálatos folyamatáról.

A gyökerek még az 1848-as jobbágyfelszabadításig érnek, amikor a keletkezett kis parasztgazdaságok jelentős része éppen abban az időben vált életképtelenné, amikor, főleg a kiegyezést követően, az iparosítás vett nagy lendületet. A hagyományos és rendtartó magyar falu lakói városba kényszerülve, gyökereiket vesztve lettek a kapitalizmus valóban kegyetlen világának áldozatai. És a zuhanás elkerülhetetlenné vált. Ezekből a tömegekből tudott 1919 rekrutálni magának immáron készre silányított proletárokat. Ez volt a proletarizálódás első hulláma. A sok tudással és szilárd hagyománnyal rendelkező magyar paraszt a korszak által nem eléggé értékelt szintről süllyedt azóta sem kellőképpen felmért mélységekbe.

Mellesleg itt nem árt azt is tudni, hogy ennek és sok más történelmi folyamat együtthatásának következményeként, a magyar birtokos réteg tagjai is nagyszámban mentek tönkre, és Erdélyben ez adott lehetőséget arra, hogy az állítólagos legsötétebb nemzetiségi elnyomás évtizedeiben, a román bankok és az ortodox egyház közös munkája nyomán, a magyar földek román kézre kerüljenek. Minden más és ezzel ellenkező állítással szemben, már az első világháború előtt az erdélyi földtulajdonlás nemzetiségi szempontból tökéletes egyensúlyban volt. A Trianont követő és állítólagosan igazságot tenni óhajtó román királyi földreform indokolatlan és súlyosan célzott megtervezése ismeretes.

Na de ne kalandozzunk ilyen messzire, hiszen a cigarettacsikkektől indulva jutottunk már megint Trianonig (mert hát az az alfa és az omega).

Szóval, az átkosban nevelkedett nagyon óvatosan bánik a proli szóval, attól fél, hogy sért vele valakit, pedig ma már ilyen aligha van. Van viszont lumpenproli, és van olyan alsó-középosztálybeli réteg, amelynek igényei valóban a proletarizálódás jeleit mutatják, miközben életszínvonaluknak és lehetőségeiknek ehhez semmi köze nincsen.

Kellően el nem ítélhető módon én ide sorolom a csikkdobálókat! Még akkor is, amikor valóságos kultusza van annak, hogy milyen hanyag eleganciával kell azt például a basszust dübörgő személygépkocsi letekert ablakán át kipöckölni.

De ha eme ingoványossá tett területre tévedtünk, a már lerágott csont „cigány” szón túllépve, lássuk csak a „négert”, hiszen már építik derék érzékenyítők bennünk a kisebbségi érzést, azért, mert fehér bőrünk egykori gyarmattartók bőrszínére hajaz (vagy bőröz). Mint rémisztő képződmények, fehéren kereszténykedve (sőt magyarkodva) miként viszonyulhatunk eme bűnös öt betűhöz?

Ha megpróbálom kiiktatni szókészletünkből, hamarosan kiderül, hogy „a múltat végképp eltörölni” mennyire fontos eszköz ennek megvalósításához. Mert mi lesz enélkül Karinthyval, aki így szól vidám pillanatában: „De Áfrikában fú az ántipasszát. És négerek masszálnak pántlimasszát”. Még némi gunyoros lebecsülés is kicseng e bűnös sorokból.  De már emlegették a cukrászat dilemmáját a „négercsókkal”. És van ennél is nehezebb helyzet. Ugyanis milyen színű lesz az, ami négerbarna? Na meg a „szerecsen”, a talán a szaracénból született szó, az engedélyezett? Vagy más nevet kell adni a szerecsendiónak is? A szép új világ íme így szerre csen el szépséges szókincsünkből és kényszerít olyan körülírásokra, amelyek maradi gondolkodású kortársaim számára képtelenségnek tűnnek.

Persze a megoldás adott, hiszen kihalásos alapon megszűnhet a tagadásnak ez a rémisztő képződményekből álló rétege, amely ráadásul keresztény is.  Vagy mégsem? Utódai is átok alatt maradva, változatos, kerülőutakon alkalmazott ivartalanítással fognak kihalni?

A nyájas olvasó bocsássa meg nekem, ha elkeseredésemben ennyire eltévelyedtem a tilosban. Remélem, hogy egy áhított, majdani valódi jogállam nem fog kitagadni polgárainak sorából. Vagy még utólag is végképp eltöröl ott, a hant alatt?

****************************************


SORSVÁLLALÁS

„Nagy időkhöz nagy nemzedék kell”, mondta a „Magyarok Püspöke”, Márton Áron, és ez a szikár figyelmeztetés Istennek hála ma már egyre ismertebb.

Ama „Nagy idő” elérkezett! De van-e „Nagy nemzedék”?

Ha a nagy idők társadalmi-politikai-gazdasági tektonikus erőinek világot rengető erőfeszítéseit látjuk s köröttünk – mint a boszorkányok kopár hegyén – gyülekezik az éjféli óra ütéseire váró gonoszok hada, ott horgad a hatalmas kérdőjel, van-e hozzá méltó nagy nemzedék?

A nagy idők nagy gonoszai a maguk gonoszságában, valóban nagyok. Az ezt kiszolgáló és hasznát leső sokaság annál inkább sugározza a kicsinynél is kicsinyebb képet magáról.

Ki lehet hát a „Nagy nemzedék”?

A válasz kényes, veszedelmes, támadható, akár ki is nevethető. Mert hiába keressük, bármerre is nézünk. Magunknak kell eme nehéz felelősséget vállunkra venni. Soha nem volt fontosabb Széchenyi felszólítása: „Merjünk nagyok lenni”, soha nem volt időszerűbb Teleki Pál ezt a hogyannal is kiegészítő üzenete: „Merjünk magyarok lenni”. 

Erdély a Trianon utáni saját nagy idejét megélve kibontakozott lelkiismereti tusája a maga három rövid mondatával napjainkra is magában foglalja a kérdést és a választ, sőt az irányt.     

Makkai Sándor így indít: „Nem lehet”, Reményik Sándor folytatja, s szól: „Lehet, mert kell”, majd Albrecht Dezső előre mutatva tanácsol: „Ahogy lehet”.

Ők nagy időt éltek meg és nagy nemzedékké nőttek fel a legnagyobb mélységekből. A nemzettudatot ápoló erdélyi gondolat a mai napig belőlük táplálkozik.  

Nem! Nem önhittség ennek vállalása, nem is esztelenség, hanem egyedüli kiút!  

Az összmagyar értelmiség nemzetben, nemzetként megmaradásban gondolkodó részének fel kell vennie a keresztet. Lábunk alatt sok-sok nemzedék nagyjainak csonthalmaival magunkénak tudhatjuk a sziklánál is szilárdabb alapot. Nem homokra építkezünk.

Nos, ennek a SORSVÁLLALÁSNAK a napjaiban kellett döntenie sokunknak és sok mindenről.

Esetünkben e lapnak az elindulását is bölcs megfontoltsággal, mindent elrontani képes indulatoktól mentesen kellett átgondolni.

A sikerhez nélkülözhetetlen nemzettudat alapeleme az áldozatvállalás, a személyes érdek, sérelem, gond, aggodalom mellőzése. De része az egészséges veszélyérzet is!

Ma ezzel kell hozzáadnunk a nagy egészhez azt a saját részt, amely most nem válhat sekélyes gondolatok, netán a harag vagy bosszú eszközévé. Mindenki tegye a maga dolgát ott, ahol úgy érzi, hogy a leghasznosabb. Ha úgy gondolja a kisközösségek erősítésével, ha meg úgy, hogy sorsunk nagyobb kihívásaihoz akar erőt sugallani, akkor járja ezt a nehezebb utat.

Egyre gyakrabban hangzik el a figyelmeztetés 2022 előrelátható veszedelméről. Gondolkodni, információt feldolgozni képes elme számára ennek realitása világos.

Nagyon okos emberek értekeznek arról is, hogy ilyen a világ sora. Jó és rossz, építő és romboló, a gond által építkezésre nevelt és a gondtalanság lazaságában vígan (netán megszállottan) romboló rövidebb-hosszabb korszakok vagy nemzedékek követik egymást. Most tehát egy új periódus következik, amelyben a rombolás kerül előtérbe. Sebaj, aztán „még jőni fog egy jobb kor”, és ismét az építőké lesz a jövő. Dolgozhatnak is majd rogyásig, lesz mit építeniük a rombolás után.

Törvényszerűnek kell ennek lennie? Szabálynak tekinthető-e és bele kell nyugodnunk abba, hogy a generációk által felhalmozott eredmények, anyagiak és szellemi vagy lelki természetűek egyaránt, megsemmisülhetnek, s aztán majd…. és tovább is így felváltva, egy történelmi hullámvasút mintájára?

Van-e módja az embernek ezt az örökösen ismétlődő görbét kiegyenesíteni és a rombolás negatív hullámát kiküszöbölve egyenletesen emelkedő folyamattá módosítani?

Vagy igen, vagy nem. De ha félretesszük a világperspektívák feszegetésének kényszerű gondolatát és csak magunkra koncentrálunk, megállapíthatjuk, hogy akár így van, akár nem, ez egy olyan pillanat, amikor 1100 éves történetünk folyamán először kísért a biztos eltűnés réme. És ennek egészen pontos és jól előrelátható menete (sőt egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő terve) cáfolhatatlan. Ami pedig a legrosszabb, ha ez bekövetkezik, akkor visszafordíthatatlan lehet. Nincs visszatérés a kiindulási ponthoz. Utána csak valami egészen más következhet, építő és romboló számára egyaránt rossz.

2022 tehát erről fog szólni!

Akarva-akaratlanul, de az esélyeket folyton figyeljük. Közvéleménykutatások történnek, amelyek lehetnek pontosak, vagy hátsó szándékoktól vezéreltek, de hatással vannak ránk, és természetesen minden választópolgárra. Arra a választópolgárra, aki tapasztalat szerint, az oktatás céltudatos vagy spontán eredménytelensége nyomán, egészen elképesztő tájékozatlanságról – nevezzük nevén: tudatlanságról – tesz tanúbizonyságot. Ha a korcsoportokat összevetjük, a romlás menete jól észlelhető, és az egyre fiatalabb generációknál lefelé haladva vizsgálódván, olykor megdöbbentő méreteket ölt.

Olyan új választók dönthetik majd el előző száz nemzedék vérrel és verítékkel létrehozott, hatalmas értékeket felhalmozva felépített országának, s benne nemzetének sorsát, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy mit cselekednek.

Azok a rontó erők viszont, amelyek a hagyományos világot romboló külső szándékok transzmissziós szíját képezik befelé, tudják, hogy mit tesznek. Ők éppen ezekre a tömegekre alapoznak. Ráadásul a választóknak – mint valamennyiünknek – vannak gyengéi, negatívumai, rossz oldalai, gyarlóságai. Nos, a rombolás módszere a tudatlanság és félreinformáltság mellett éppen eme tulajdonságoknak a kihasználására épít.

Ezek ellen pedig ott áll egy világosan látó, áldozatra kész, de önmagát éppen ezért korlátozni képes és akaró véderő. Csakhogy annak minden hátrányával: az erkölcsi korlátok betartásával, az áldozatvállalással, toleranciával, becsülettel. A könnyebbik utat járó pusztítók felé tehát több mint lejtős a versenypálya. És mégis-mégis meg kell próbálni felnőni a feladathoz! Azt sem felejtve, hogy a magyar gondot magyar módon kell megoldani. Mert magyarok vagyunk és azok is szeretnénk maradni!

Méreteitől és okaitól vagy igazságától függetlenül adva van a két részre szakadt magyar társadalom. A nemzeti konzervatív oldal és az internacionalista, a szuverenista és föderalista, vagy tévesen jobb és bal. Maradék országunk azonban csak egy van.

Ha az internacionalisták teszik magukévá, annak minden most itt nem taglalandó borzalmától eltekintve, belátható történelmi idő alatt beleolvadunk a nagy kohóba. Eltűnünk!

Ha a nemzeti oldal akarata érvényesül, akkor megmarad Magyarország, s benne egyforma jogokkal élheti életét az, aki magyarnak akart maradni és az is, aki világpolgárként érzi jól magát. Utóbbit ebben itt senki nem fogja befolyásolni. Hacsak annak a világnak a rohamos változása nem tereli vissza érte is szenvedett közös őseink eredeti pályájára.

Itt tartunk most, alig több mint egy évvel a korszak pozsonyi csatája előtt. Akkor, 907-ben eldőlt, hogy minden túlerő és látszat ellenére van jövőnk, megmaradunk.

2022 ismét cselekvő válasz elé állít.

De érti-e ezt a nemzet legalább fele?

Tudják-e, hogy itt valóban a lenni, vagy nem lenni a kérdés?

Sajnos, a demokrácia, amelynél jobbat még nem találtak ki, ilyen törékeny, ilyen furcsaságokat tartogat számunkra. Életveszélyes furcsaságokat.

Miközben egy előre megásott sír körül emelt fővel jövünk-megyünk, vegyük észre, hogy kiéhezett fenevadak és jól elhelyezett banánhéjak közt lépegetünk.

Íme, miért szükséges most felvállalni a SORSUNKAT!

Leányfalu, 2021. február 12.

************************************************

2021. január 20.

ÚJRA MEG ÚJRA

Özönével olvassuk a cikkeket, tudósításokat, tanulmányokat, förmedvényeket és nyavalygásokat, meg nézzük a mindenféle színvonalú, különböző terjedelmű és hitelességű videókat.

Olvasunk, nézünk, csodálkozunk, bosszankodunk, nekikeseredünk, elbizonytalanodunk és reménykedünk. Imádkozunk!

Mindez - az események követésének igényén túl-  mondhatni felesleges, mert már régen tudjuk miről van szó.

Mi több, most is feleslegesen jegyzetelgetek, ugyanis többször és több formában leírtam.

Minden, ami a világban, Amerikában, az unióban vagy nálunk zajlik, egy helyről és egy céllal történik. A mérhetetlen pénzhatalommal rendelkező és immáron isteni magaslatokba repülni óhajtó, vagy talán magát már ott is érző ERŐ, melynek a „píszi” szorításában annyi neve van, világhatalomra törekszik.

Ez az utópia már sokszor megpróbált utat törni magának, és több formában. Mindannyiszor csonthalmokat hagyott maga mögött és nemzedékeket tett tönkre. Mindannyiszor belebukott.

Most kissé módosított alakban, de az eddigieknél nagyságrendekkel jobb „felszereltséggel” készül ugyanarra.

Nem véletlen, hogy az egyes próbálkozások között annyira hasonlítanak a módszerek, bár a felületes szemlélőt képesek megtéveszteni. Mint minden esteben, szavakban most is az „emberiség” javát szolgálják. Próbálkozásuk jelentős sikereket ért el, és a világ nagy régióiban áll győzelemre.

Ezt szolgálja nálunk a belső – öngyilkos - komprádorhad. Ezekkel kell megküzdenünk. Kint és bent. A pártegyenruhákban folyó harc során sokan reménytelenek, mások elbizakodottak. Mindkét attitűd rossz hatással van a végeredményre.

Nem adhatjuk fel, mert nem reménytelen, a roppant túlerő sem rettenthet el. Ugyanakkor azt is tudatosítani kell, hogy győzelem csak akkor remélhető, ha felismerjük küldetésünket. Küldetésünk hite adhat erőt, és esetünkben ez nem jelenti önmagunk túlbecsülését. Vegyük kézbe az Írást.

Ha Isten velünk kicsoda ellenünk.

Ennyit elég tudni, de azért, hogy vitaképesek is legyünk, mégis folytatni kell a szócséplést.

Ezért elnézésüket kérnem, ha továbbra is jegyzetelgetek erről-arról.


*******************************************

(2021. január 13.)

KONTÁR GONDOLATOK

Több sikeres választáson túl és a kétharmados győzelmek örömében is őrizzük meg emlékezőtehetségünket, és ne igazoljuk azt, amit rólunk, mint választókról mondanak, miszerint néhány hónap alatt – emberi léptéket tekintve – az aranyhal memóriájához hasonló feledésre vagyunk kódolva.

Minden választás előtt – és joggal – mondogattuk, hogy történelmi fontosságú és sorsdöntő. Igaz is volt, hiszen azt a tízesztendős csodát, amely az ország talpra állását jelentette, csak a polgári kormány vezetésével valósíthattuk meg.

Most következik sorban a negyedik megmérettetés, és ismét erről beszélünk. Ezúttal az a történelmi fontosság, vagyis a tét nagyságrendekkel nagyobb az eddigieknél, mert gyakorlatilag az évezredes megmaradásunkat fenyegetheti. Fenyegetheti? Nem! Konkrétan fenyegeti! Pontosan erre készülnek. És ebben némely belőlünk valók segítik az ostromlókat, azok amúgy is világméretű túlerejét aljas módon fokozván.

Ilyenkor, a veszedelmet érzékelve, az álmatlan órán merengő egyén felkészültségét és képességeit meghaladó gondolatokkal is kacérkodik.

Miért kellene nekünk magyarként, Magyarországként megsemmisülnünk?

Jöttünk a keleti világból, és sikerült egyedüliként túlélni abban az Európában, amely szintén jövevényekből született az azt megelőző idők folyamán. Mert mindenki jövevény volt itt, és hiába keresik egyesek az ilyen-olyan ősemberben önmagukat, ez csak nevetség tárgya lehet. Megtette ezt már a román, s most éppen az ukrán próbálkozik vele.

Beilleszkedésünk egyedüli sikere a megmaradás volt. Mert befogadni máig nem akartak, vagy nem voltak képesek. Mai szóval, egy bizonyos gyarmati, lenéző szemlélet mellett használtak ki és vérünk árán jutottak el büszke gazdagságuk mai szintjére.

Itt a gondolatmenetet új irányba kanyarítva megjegyezném, hogy talán éppen vesztükre.

Európa keresztény gyökereit sokat emlegetjük, s erről már vannak elfogadott képeink tekervényeink csodálatos tárházában. Az is közismert, hogy ez nem a templomba járó hívők Európáját jelenti, hanem egy kulturális közösséget. Olyan vélemény is van, hogy aki ezt a létformát elfogadja, igényli és éli, hagyományait ápolja, szokásait és szabályait betartja, az tulajdonképpen Istennek tetsző életet él. Vagyis a keresztény Európa oda-vissza egyet jelenthet.

És ez az a pont, ahol a ma észlelhető keresztényüldözés és az európai eszme, sőt az európai fehér ember – mint olyan – felszámolásáért folyó igyekezet egynek fogható fel. Egyetlen nagy terv közös fejezete.

De miért ez az igyekezet? S miért éppen az európai gondolatban nevelkedett háttérhatalom tűzte ki céljául? Hiszen világhatalmi álmaik, isteni elhivatottságot utánzó önhitt terveik is ebből a kultúrkörből nőttek ki! És mit gondolnak a többi nagy kultúrák meghódíthatóságáról?

Miközben ez az européer - vagy nevezzük immár atlanti kultúrának - maga alá gyűrte a világot, most éppen jólétének csúcsán indul hanyatlásnak. Ama múltjában túrkáló lelkiismeret-furdalás ügyesen manipulálható, de nem valódi. Gyarmatosítás, rabszolgatartás? Hiszen ezt tette a világ legtöbb és legnagyobb erőt birtokló nemzete…

Apropó. Ha a rabszolgatartói lelkiismeret-furdalás miatt befogadásra jogosult migránsok elhelyezése terén nekünk kell szolidárisnak lennünk, akkor miért nem kerülhet szóba, hogy mi annak nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. A most hódító iszlám fél évezreddel ezelőtt egy Angliához hasonló nagyságrendű ország és nemzet sorsát pecsételte meg, jórészt éppen tömegeink rabszíjon történő elhurcolásával is. És persze Európa meglehetős közönye mellett, olykor annak segítségét is élvezve.

Így kalandozik a kontár gondolat, és visszatérve a kiinduláshoz, kérdez: vajon miért ez a jólétben meghasonlott világ szüli a ma képtelenségeit?  Miért ez próbál szembe menni a természet törvényeivel, a teremtés által pontosan kijelölt útról miért ez akar letérni? És vajon a gazdagodás útján Ázsia nagy társadalmait is eléri ez a betegség, vagy megmaradnak a természetet tisztelő filozófiáik védőbástyái mögött?

Képes lesz-e a pénzügyi világhatalom virtuális anyagi fölényével maga alá gyűrni az egész emberiséget?

Nem hinném, sőt, hiszem, hogy nem. Mert felettünk az Isten!

És ennek a szellemiségnek apró kovászaként készülhetünk most 2022-re.

Higgyük el, hogy küldetésünk van!

Készüljünk hát nagy serénységgel, és kellő szerénységgel, az egyre sokasodó mesterséges kérdőjelek elmagyarázásával, mert sajnos egy fél ország, avagy az ország felkészületlenebb fele ott áll a mindenre képes hazugság célkeresztjében.

Földi viszonylatban egyetlen támaszunk lehet: a minél több honfitársunkban felébredő nemzettudat. Aki nem hinné ezt el, elég, ha csupán arra figyel, miért éppen e mentsvárunk rombolása folyik a legnagyobb igyekezettel. Támadóink ezáltal ujjal mutatnak legfőbb ellenfelükre, s egyben így leplezik le önmagukat.

****************************************************************

FÁTÓL AZ ERDŐT

           

            Nagy időkhöz nagy nemzedék kell. Ezt még a Trianon utáni talpra állás küzdelmei idején mondta Márton Áron, nagy püspökünk.           Mert ugye ő a „magyarok püspöke” volt.

            A magyar csillagzatot figyelve büszkén mondhatjuk, hogy ugyancsak voltak nagyjaink, de képes volt-e felnevelni egy nagy nemzedéket a kádári gulyáskommunizmus és az ezt követő neoliberális korszak csalódása? Nem tudom. Tudatrombolásban ezek ketten versenyre kelhetnek egymással, s ebben meglepő módon tán az utóbbi a győztes, a maga félrevezető jelszavaival és önzést hirdető, megtévesztő vonzásával. 

            Hogy ez a magyarázata (vagy ez is), erről lehet vitázni, de a jelek szerint a nemzet jelentős csoportjai szenvednek ma látászavarban. Nem azt látják, ami van, nem azt tapasztalják, ami történik, nem attól félnek, amitől nyilvánvalóan kellene, hanem csak egyetlen szögből és egyetlen pápaszemen át ítélkeznek a magyar valóságról. És ez a látószög,  a felkínált okuláré tudatosan állítja nemzettársainkat ama fa mögé, ahonnan az erdő nem látható.

            Bárhol beszélünk erről a jelenségről, a végkövetkeztetés az, hogy ki kellene nyitni ama látószöget, el kellene feledtetni azt a szemüveget, mert ez a látásmód öngyilkosságba kergeti Magyarországot.

            És ez olyan mértékben igaz, mint történelmünk során még soha. Hiába bízunk megannyi csodás talpra állásunk bíztató emlékében, hiába emlegetünk tatárt, törököt, Habsburgot és oroszt, ugyanis, ha most ez a megtévesztett tömeg elfogadja a neki hazug ármánnyal felkínált könnyű utat, akkor nem csupán a legnehezebb irányba lép, hanem a megsemmisülésbe rohan.

Ennyire önző és ekkora tömegű nem lehet egy nemzedék, hogy utódaira ne gondoljon. Ezért, ha saját remélt előnyeire vagy mesterségesen felgerjesztett „gyűlölet-igényére” hallgatva választ irányt, tudomásul kell vennie, hogy utódaiban nyeri el büntetését.

            Már nem összeesküvés-elmélet az, hogy az úgynevezett föderalista, vagyis globalista, tehát neoliberális út Magyarország történetének végét jelenti. És nem is hosszú, hanem egy igen fájdalmas felismerésekkel kikövezett, de visszafordíthatatlan középtávon. Repülőgépünkből a neoliberalizmus csábítóan kéklő mélységeibe ejtőernyő nélkül leugrani csak egyszer lehet!

A nemzetet szóban és immár tettekben is tagadó ellenzéki összefogás öngyilkosságra hív! Gyűlölettől elvakulva és rövid távú érdekek káprázatában maguk sem látják a fától az erdőt.

Ha mégis sikerül nekik, osztozni fognak sorsunkban.


*******************************************************************

2022 január 3.

FELE-FELE, DE KI A NYERŐ?

Érdekes lehet elgondolkodni azon, mi okozza a világ megannyi országában a választói szimpátia fele-fele arányhoz közeli mutatóit.

            Ha okát nem is ismerem, annál inkább azt, amit okoz. Ugyanis a győzelem így apróságokon múlhat. Váratlan történések, jobb kampánymódszerek, véletlenek, netán csalások nyomán kerül egy-egy ország fele kisebbségbe.

Most, amikor csak az elvakultak nem látják, milyen veszély vár ránk, hatalmasra nőnek a kérdőjelek. Hatalmasra, mert e kérdőjelek mögött sorakozó választók, és főleg az őket hajlandóságukban befolyásolni képes erők nemzetek, kontinensek, sőt a világ sorsát dönthetik el.

De maradjunk szűkebb pátriánknál.

Kizárt, hogy a „másik oldal”, amelyet egyelőre balliberális néven tartanak számon, ne lássa a kockázatot, amivel játszik. Bár vitáimban ezzel kisebbségben szoktam maradni, mert győz a butaság okozta, felelősségüket csökkentő vélemény. Ennek ellenére nem akarok hinni ekkora vakságban, az emberi butaság ellenében inkább hajlok az annál is nagyobb emberi gonoszságra. Arra, amely látja és tudja, mit, tesz, mégis árulja a hazát és a nemzetet.

Világos, tagadhatatlan, indokolható és mégis nehezen lehet elmagyarázni egy fél országnak! Vajon hányan vannak, akik értetlenek, s hányan, akiket nem is érdekel? Vagyis, akik valódi és tudatos hazátlanok. Ők a profi bozgorok? Nem hazájukat vesztettek, hanem arról nem egyszer büszkén lemondók! Akik magukat világpolgárnak tartják. Na, nem annak a különcnek, aki közben akár hazáját szerető, arra büszke is lehet, aki csak valamilyen öntörvényű, helyét kereső akárki. Esetükben sokkal többről van szó.

De kik a háttérben levő a hangadók, a profi „átnevelők”, akik a gyűlölet módszerével operálnak? És mi vezeti őket? A nagy terveket nagyon hosszú távon támogató erők előretolt mesteredzői ők? Az Alinski-féle, gátlástalanságra, zűrzavarkeltésre, hazugságra alapozó félrevezetők csupán?

Van, akit nem kell félrevezetni, aki maga magát helyezi az addigi énjétől idegen pályára, csupán azért, mert sérelem érte. A sértett emberek jelentik az igazság erejében bízó erők számára az egyik legnagyobb veszélyt. A sajátjaik kebeléből kiszakadt, mindenre elszánt, büszkeségükben, hiúságukban, érdekeikben sértettek, akik természetesen eleve nem voltak odavalók, ahonnan balraátot csináltak. A bosszúvágy felülírja náluk még az önsorsrontás kockázatát is. És sorolhatnánk e színesedő „másik oldal” csoportjait. Hosszú sorokban „kígyóznak” ama térfélen.

2021 élet-halál harc lesz. Ezért mindent el kell követni, hogy kinyíljanak a szemek. Ha az országnak e másik fele nem ébred rá kellő számban, hogy önmaga ellen tesz, ha mesterségesen ébresztett ellenérzéseire hallgat és Orbán Viktor gyűlöletét mindenek fölé helyezi, saját jövőjét játssza el. És vele egy országét, egy nemzetét. Haza és nemzetárulásra vetemedik, miközben ő, a félrevezetett csak annyit észlel, hogy gyakorolja választói jogait. Arra sem figyel, hogy a szerinte rettenetes diktatúrában ezt szabadon teheti.

Meg akármit, amit csak akar! Az ország józan felének a másik oldal érdekében is győznie kell. Kötelessége!

A fővárosi tragikomikus modell csak halvány e(é)lőképe annak, ami akkor következne, ha „ők” nyernének.


*********************************

BLU201205-7807-1810