www.sorsunk.net


Szász István Tas  blogja

  Orvos, egészségpolitikus, szakíró, szerkesztő, író, költő, kultúrszervező, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és számos más kitüntetés tulajdonosa, a Százak Tanácsának tagja.

ISTEN KEZÉBEN a Duna Tv-ben is látható.


Naplójegyzet: 2024. március 8.

LATOLGATÁSOK

Véletlen volna, vagy csupán a pimasz önbizalom, a végső győzelem biztos tudata teszi, hogy egyre gyakrabban „szólja el magát” itthon és a világ színpadjain is az a bizonyos „ellenerő”?

Emlékezzünk, valaha ezzel kapcsolatban tett megfigyeléseink még a képtelenség, aztán az összeesküvés-elmélet, a hazug propaganda jelzőkkel ékeskedtek, s ma – mint annyi más is – már arcunkba nevetve kerül napvilágra, szinte erőfitogtatásként.

Érdekes, hogy mindez éppen egy sorsdöntőnek nevezhető választási dömping előtt történik. Mintha a választói jóindulatot sem várnák már csak a velük szorosan egyetértőktől, s nem próbálnák az ingadozókat megnyerni, a más véleményűeket pedig megtéveszteni?

Ha csupán egy-két ilyen „véletlen” lelepleződés, önleleplező hang vagy videofelvétel, írott vagy elhangzott mondat – nevezzük akár elszólásnak – fordult volna elő, nem lennének kérdőjeleink, de ez már túl sok a véletlenekből.

Bonyolult és tagadhatatlanul olykor őrült (vagy azzá „tervezett”) világunkban nehéz eligazodni, de az abnormis ellenében a normalitásért folyó küzdelemben – mert ma már itt tartunk a valahai jobb és bal, vagy „ballib” után – akár megerősítő érvek is lehetnének ezek a szemek nyitogatására. De érdekes módon azoknál, akik nem akarnak kitekinteni buborékjukból, legtöbbször ez sem elég.

A tanulság pedig az is lehet, hogy a mai választói akarat táborai elég erősen „be vannak betonozva”, s az élet meg a politika eseményei csak „hibaszázalékon belüli” statisztikai hullámzásokat okozhatnak a közvélemény-kutatásokban.

Aggódva tekintünk nemzetközi és hazai események, történések sodrában a nyáron és ősszel várható és most valóban sorsdöntő választásokra. Mint hozzáértők mondják, földindulásra nem számíthatunk, de az a bizonyos blokkoló kisebbség is lefékezhetné a világ és nemzetünk zuhanását egy ismeretlen, de sejthető történelmi fekete lyukba. A fékezést aztán további keserves küzdelem követheti. Mert a világ sötét erői nem fogják olcsón adni terveik romba döntését.

     Na de!

Ki érti, honnan a bátorság, a kényszer vagy bármilyen indíték akkor, amikor a világháború kockázatával egy velük együtt mindent elpusztítani képes atomháború lehetőségét hozzák jóval innen a valószínűség határán?

Egy ilyen magabiztosság nem nevezhető egyszerűen könnyelműségnek, nehezen illeszthető be a butaság kategóriába sem. Hát akkor mi is ez?

Bármi is legyen azonban, egy biztos: azokat, akik most a háború kiterjesztésére játszanak, véglegesen minősíti.

A többi a júniusi és novemberi, meg a sok más dátumra világszerte kitűzött választás választóinak józanságán múlik. 

Kilenc hónap múlva tudni fogjuk, hogy van-e még normalitás a föld lakóiban, vagy sikerült a világ őrületbe kergetésének képtelen és csak sátáni erők közreműködésének magyarázatával megérthető terve.

A megértéshez tehát kilenc hónap a kihordási idő. Ez esetben nem áldott állapot, hanem valóságos terhesség.

2024. március 10-én a Kolozsvárral egybeépült, immár 70 000 lakosú Szászfenesen nyílt meg a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria rendezében és Demeter Katalin Stefániának, a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzuljának szervezésében Szász István Tas Tamási Áronról készített kültéri vándor-kiállítása.

Szerzőjének távollétében a Konzul Asszony olvasta fel a színhely számára adaptált megnyitó szövegét.

Szász I. Tas

TAMÁSI ÁRON NEMZETI EGYSÉGÜNK SZIMBÓLUMA

Tisztelt ünneplő Gyülekezet!     

  Elöljáróban köszönetet kell mondanom Demeter Katalin konzulasszonynak, hogy nem csupán meghívásával, de előrehaladott koromra tekintettel személyes közreműködésével is segítségemre sietett e kiállítás megrendezése és megnyitása dolgában.

Szászfenes és szülővárosom, Kolozsvár számomra nem elválaszthatók, annál is inkább, mert gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a II. Rákóczi György fejdelem, Erdély aranykorának utolsó fejedelme számára végzetes szászfenesi csata színhelyén felállított emlékműnél tett megannyi kirándulás, ahonnan aztán elindultunk a völgyön felfelé és meg sem álltunk az Árpád csúcsig.

  Az emlékmű helyén, mi több, az egész völgyben ma már egy mesterségesen felduzzasztott város terpeszkedik. De minden május 22-én emlékezhetnek a szászfenesiek a nagy tervekben szerencsétlenül elbukott fejedelemre, aki 17 törököt vágott le a túlerőben levő ellenség soraiból, de olyan három fejsebet is kapott, melyek következtében Nagyváradon június 7-én meghalt. Ennek az idén lesz 364 éve. Uralkodásra nevelt nagy egyéniség volt. Zrínyi Miklós, fennmaradt levele szerint, benne látta volna az újra egyesült Magyarország uralkodóját.

  A békés együttélés emlékeit ápolandó az sem mellékes, hogy édesanyja, Lorántffy Zsuzsanna volt az, aki Fogarason kiadta az első román nyelvű tankönyveket.

  De térjünk rá a kiállítás valódi témájára s annak főszereplőjére: Tamási Áronra.

  Hogy miként lehetséges az a látszólagos paradoxon, mely szerint Tamásiról az anyaországból érkezik emlékező kiállítás, ez már önmagában igazolja egységünket. S nem csupán kettészakított életének két fő színterére gondolva, hanem arra a letagadhatatlan igazságra, hogy Tamási magyarok közt a legnagyobb székely, s székelyek között pedig a legnagyobb magyar volt és marad.

  A Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány egyébként Erdély kis – történelmi centrifugába került – szigetecskéje Leányfalun, s rendezvényei, kiadványai, egész tervezett munkássága Erdélyt és nemzeti egységünket szolgálják, de úgy, hogy ez a legtermészetesebb módon összmagyar szolgálat is. Hiszen Európa e tájain a nemzetek határok feletti kultúrnemzetek, s ez a magyarokra különösen érvényes.

  Az alábbiakban Tamásinak elsősorban a másik oldalát, a hold általunk nem ismert feléhez hasonlatosabbat hangsúlyozom ki, azt, amely fiatalon, Elek Apóhoz küldött levelében olvasható elhatározásából fakadó énjét villantja fel előttünk. Akkor ő ezt írta: „fajtámért szeretnék dolgozni.” Ez hozta haza az új világból is, és vezérelte minden elhatározásában.

 

  De ahogy Erdélyben képletesen és manapság egyre gyakrabban valóságosan is mondják: lássuk a medvét! Miről is mesél nekünk ez a 16 tábla?

 

  Tamási nehéz időkben bizonyult vezérlő csillagunknak, és valahányszor nehéz idők járnak felettünk – mint éppen mostanában is – teljesíteni képes ezt a feladatát, akárcsak a székelység esetében a csillagösvényen legendásan visszatérő Csaba királyfi, mikor népét veszedelem fenyegette.

 

Születésének 125. évfordulója után is szüntelenül Tamási Áronra gondolunk. És tesszük ezt, mert szükségünk van rá. Tamási írói és közéleti munkásságának kisugárzását nagyon fontos életben tartanunk.

Mint olyan, aki még életének első éveiben ismerhette, akár azt is mondhatnám, hogy szeretném elhozni önöknek a házunkban mindenki által úgy szertetett Áronka, számomra Áron bácsi, kedves simogatását, melyet ölében ülve volt alkalmam kobakomon megtapasztalni, s mit sem sejtve átvenni nyolc évtized utáni hallgatóim számára is.

Az ő személyiségének hatását is magán viselő, vele közös célokért küzdő kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle egyre aktuálisabb üzeneteit közvetíteni igyekvő Leányfalun működő Hitel Múzeum-Galéria tevékenységének is egyik alapvető feladata e nemzettudatunkat építő életművek közelebb hozása a magyar közvéleményhez.

A magyarság történtének kivételesen nehéz pillanatait éli meg, s ezt a fogyasztói társadalom szellemisége által belénk nevelt, és a pillanatnyi kényelmünkre koncentráló életvitelünk bizony könnyen eltakarja. És akkor még nem beszéltem a gyenge lábakon álló nemzettudat okozta két nagy hiányosságról, mégpedig arról, hogy az áldozatvállalás képessége és az egészséges veszélyérzet működtetése is meggyengült össztársadalmi szinten.

Hosszasan beszélgethetnénk a minket környező világ veszedelmeiről Tamási szellemét is idézve, de remélem, hogy ez a rövid bevezető és a kiállítás megtekintése után ébredő gondolatok segíteni fognak közelebb kerülni napjaink gondjaihoz és ezekkel járó feladatainkhoz, melyek közt első helyen éppen a magyarként megmaradásunk érdekébe folyó harc áll. Az a harc, amely akárcsak a török időkben, most is egyúttal egy kontinens sorsát is befolyásolhatja, ha a Gondviselés is úgy akarja.

Ebben a felvezetőben csak néhány számunkra fontos, ma is aktuális gondolatot, Tamási idézetet, mának is szóló üzenetet adok tovább.

36 éve érkeztem oda, ahol aztán létrehoztam az említett múzeumot és alapítványt, s már akkor Tamási idézettel indítottam bemutatkozómat. Akkor kikerekedő szemekkel néztek rám, de ma már örömmel látom, hogy szinte közhelyszerűen idézgetik. Ez egymagában is sokatmondó és örvendetes valami. Arra a mondatra gondolok, amit Ábelnek a „Mi végre vagyunk a világon?” kérdésére egy öreg – ahogy ma mondják: színesbőrű – mond, és így felel: „hogy valahol otthon legyünk benne”. Akkor még talán nem is a válasz, hanem inkább talán a szerző miatt láttam elvtársi fejcsóválásokat. De tartalmát illetően is mást gondolhattak. Mondjuk például azt, hogy: „Azért, hogy felépítsük a kommunizmust”?

Nagy idők teltek el azóta, s ma is újra vannak a kommunizmust rejtve idéző elképzelések, meg véle együtt fejcsóválók. A New-york-i kedves öreg Tamás bátyát is másként kell nevezni. Van megint, aki Tamásit nem szereti, mert új idők új-rossz szeleivel nem egyeztethető össze a nemzetről alkotott véleménye. Mert az a: „hogy valahol otthon legyünk” nagyon kellemetlenül harmonizál az Isten-haza-család gondolattal, és nem egyezik azzal a szándékkal, hogy olvadjunk bele egy nagy, homogén egészbe és mindent feledve szolgáljuk egy globális, szürke tömeget működtető világ Istent is kísértő terveit.

Nem vagyok irodalomtörténész és kritikus, csak egyszerű olvasó, aki szerencséjére jókor s jó helyen született. Így vált öröklött szolgálatává magával hozni azt, amit ott kapott. Ezért az ÍRÓ méltatását inkább az irodalommal foglalkozó megannyi tudós hölgyre és férfiúra hagyom. Életének története követhető az itt felállított táblák során. Én főként arról beszélek, aki székelyek közt a legnagyobb magyar s magyarok közt a legnagyobb székely volt, s ekként tanította népét olvasni és érteni a szép és tartást adó szóból,

Most, az időrendet betartva, próbáljunk előre haladni Tamási életének tanulságos pillanatain, számunkra is fontos, egyik-másik érdekes csomópontját idézve úgy mesélni, hogy mint a székely hegyeket járó kíváncsi zarándokok, megismerjék az ő „túlsó oldalát” is.

126. éve, egy szeptember 19-én – talán éppen ilyen délutáni idő tájt vagy később – születhetett, mert azon a napon már nem jegyezhették be az anyakönyvbe, s így az 20-át jelez.  Áron a szigorú, de a rendtartó székely falu okos polgáraként gondolkodó apa – Tamás Dénes – második gyermeke-, első fiaként látott napvilágot.

Egy 10 éves korában elszenvedett baleset következtében bal kezének hüvelykújját elveszti, s ez határozza meg sorsát, mert a hagyomány szerint nem a legkisebb fiút küldik tanulni, hanem a nagyobbikat, aki már nem lehet igazán alkalmas a paraszti életre. Bár Gáspár öccse is okos ember lett, mégis a Gondviselés Áront, a nagy talentumú ifjút irányítja a könyvek világa felé. A gimnáziumi évek hamar telnek s még véget sem érnek, amikor kitör a Nagy Háború, és a kor naiv lelkesedésével vonulnak a fiatalok egy „Megállj, megállj kutya Szerbia” jelszó alatt a szomorú vég felé.

Tamási hadi élményeiből most egyet emelek ki. A 13. nagy piavei offenzívába cseppenő fiatal tiszt egy bátorságot követelő sikert követően Nagyezüstöt és Károly keresztet kap. Ő azonban azon örvendezik, hogy a megtámadott és elfogott olaszokban nem tett kárt. „Csak egy sérült volt, az is véletlenül”. Apró, de sokatmondó történet.

Hazatérve a jogi karra iratkozik be, de minekutána a románok az ő szavaival élve: „kézhez veszik Erdélyt” és máris elindítják a románisítás Brătianuról elnevezett nagy tervét, a békekötést követően megszűnik a magyar nyelvű jogi oktatás, ezért ő a Kereskedelmi Akadémián folytatja és fejezi be tanulmányait.

Első írói sikere a véletlen műve. Diáktársait követve ad be pályázatot egy novellára és a Szász Tamás a pogány című írása dicséretet kap.

Ezután sorra jelennek meg írásai, és felfigyel rá az anyaországból hazatért Benedek Elek is. Neki írja Tamási egy levelében az említett rövid mondatot, hogy: „Fajtámért szeretnék dolgozni”.  Sípos Lajos professzor, Tamási Áron unokaöccse bontja ki jobban e szándékot: „A nemzet az ő számára semmivel sem helyettesíthető kategória volt.” Saját szavaival: „Az emberiség, mint gyakorlati közöség csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyhez építeni lehet.” Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy: „aki embernek hitvány, magyarnak is alkalmatlan.”

Alig hogy bekerülnek írásai egy antológiába is - mert részese lesz a Tizenegyek gyűjteményének -, új elhatározás foglalkoztatja. Világot akar látni és Amerikába indul.

Néhány idézet ennek magyarázatára és ottani tapasztalataiból:  

Az embernek a tarka és zegzugos világban mindent meg kell ismernie, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket, s amikor mindent megismert, vissza kell menni oda, ahol »otthon lehet«.” „Nagy Amerika. Még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a hitványság”. 1924-ben az Ellenzékben ezt írja: „Kifele becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus: s itt bent ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók. Otthoniaknak csodált Amerika. Nekünk élő Amerika.”  „Ami, összefoglalva mindent, engem illet, nem bántam meg kijövetelemet, mert a világjárás benső életemnek sok értéket adott, s mert látok sok mindent, ismerek különböző nációkat – elkezdve a négereken s a sárgákon az indiánokig. Erdélyt és önmagunkat is sikerült jobban megismerjem.”

Ugye már akkor is jól belelátott a „nagy vízen túli” vesékbe!

Itthon nem feledhetik, mert folyamatosan küldi haza írásait. Egyebek közt az „Ősvigasztalás” is dicséretet kap a színház zsűrijétől. De felébred benne is az erdélyi peregrinus szellem és a honvágy, meg talán a menyasszony is erre ösztönzi, mert az nem kapott beutazást.

1926 június elsején már ismert íróként érkezik haza Erdélybe. A gyors nősülést rövid mézes napok követik, mert 15-e és 17-e között már meghívottja az első Marosvécsi Írótalálkozónak.

Tudni kell, hogy a kisebbségi sorsba jutott magyar Erdély számára a kulturális identitás válik meghatározóvá, a templom és az iskola.

Fontos alkotói élmények következnek: a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek sikerei és bírálatai közben, de végleg befut, mint neves író. Az anyaország is megismeri és elismeri.  Budapesten Baumgarten díjat kap 1929-ben és 1930-ban is. Az anyaországi irodalmi életnek ezzel részesévé válik. A Balatoni Írótalálkozón felszólal: Szerinte a magyar szellemi egység fenntartói az írók. Magyar kultúrát hirdet a magyarság (tehát nem csak Magyarország) számára a polgárság „pacsuli” kultúrája helyett.

Az Ábel a rengetegben kéziratát ekkor még négy fővárosi kiadó utasítja vissza, mit sem sejtve a diadalmenetnek nevezhető folytatásról.

Benedek Elek, Elek Apó irodalmi különítményével Erdély, sőt az anyaország településeit járja. A fővárosban is fellépnek. Barátságot köt Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával és másokkal. Nem csak író, hanem a nemzet nevelője lesz, és ez mozgatja gondolatait, irányítja céljai megválasztásában, így pl.: Magyarországnak a Dunamenti népek egymásra találásában vezető szerepet jelölt ki. Részes a társadalmi élet irodalomközpontúságának felszámolásában. Az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel köreit értékeli.

1932-ben elválik első feleségétől. Ekkor szegődik mellé a fiatal művészpalánta, Salgó Magdolna. Talán ez is benne van az Énekes Madár 1933-as sikerében.

A nemzetért való kiállást továbbra is feladatának tartja: Tamási a pángermán törekvések ellen – a Hitleri hatalom növekedése közben a Kárpátokig terjedő német birodalmi gondolat ellen lép fel ezekben a nehéz pillanatokban, amikor az erdélyi szászság éppen újabb végzetes tévedését követi el és a birodalmi szellem révületébe esik.

Tamási érzékeli a fiatal értelmiség mozgolódását egy összefogás irányába. 1936 áprilisában írja meg a Cselekvő Erdélyi ifjúság öt cikkét a Brassói Lapoknak. Ennek negyedik részében így ír az akkor induló kolozsvári Hitel folyóiratról és munkatársairól: „Figyelmesen és a résztvevő lelkiismeret lehető tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitűzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.” Nemsokára meg is jelenik szüleim házában, ahol a lap szerkesztői és munkatársai gyülekeznek, és felkéri őket egy transzszilván diéta, vagy parlament, megszervezésére. Ez gyakorlatilag a Vásárhelyi Találkozó megszervezésének kezdő pillanata.

Szervező munkájának is emlékhelye a leányfalui Hitel Múzeum-Galéria, ahol még a széke is látható, sőt kipróbálható. Ebből a székből ragadta magához a vezetést és vitte végig a folyamatot az október 2. és 4. között Marosvásárhelyen az ottaniak által biztosított körülmények közt lefolytatott és annyit vitatott, de sikeres és máig fontos üzeneteket megfogalmazó találkozásig. A vita abból eredt, hogy az akkori dimitrovi népfrontos politikát folytató Román Kommunista Párt utólag magának akarta tulajdonítani a sikert. Tamásit általuk megvezetettnek állítják be s még a „médium” jelzőt is ráragasztották. Hosszú és nagy vita volt ez, melynek eredménye az lett, hogy az irodalom és sajtótörténet be is skatulyázta, mint „kommunista rendezvényt”. Csak 10 évvel ezelőtt sikerült megírnom az ezt cáfoló tanulmányokat, s éppen most jelent meg a mindent összefoglaló monográfiám, amely helyére teszi ezt a nagyszerű kezdeményezést.

Tamási a találkozónak is elnöke volt. Megnyitó beszédéből és az elsősorban általa fogalmazott Vásárhelyi Hitvallásból idézek most ma is érvényes gondolatokat:

„Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?”

„Leghelyesebb, ha visszamegyünk a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak felhasználása a társadalom javára.”

  „Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok.”

A mai magyar megosztottságban ez mindent felülírni képes idézet!

„A magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomótól, egyaránt, az emberi szabadságot.”

Tamási Áronnak a továbbiakban is központi gondolata a nemzeti lét kérdése. 1938-ban Romániában királyi diktatúra lép életbe, majd 1940-ben bekövetkezik a II. bécsi döntés, ami nagy öröm, de nagy gondnak is bizonyul. Tamásinak álláspontját tettei mondják el.

Lássuk egy fontos mondatát melyet 1941-ben az Erdélyi Levél magyarországi barátaimhoz címen ír: „Erdély felett a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer s örökre vége legyen.”

A Hitel munkatársaként egyetértő, felelősségvállaló a folyóirat csoportjának több korabeli döntésében. Lássuk ezeket:

1940-ben még a honvédség bevonulása előtt memorandum Teleki Pálhoz, melyben Erdélynek bizonyos önállóságot kérnek és példás nemzetiségi politikát követelnek.

1944-ben a német megszállás után megszervezik a Gestapo által felkoncolásra szánt 60 politikai fogoly kiszabadítását.

A 40-ek beadványa és a kiugrás követelése a Hitel asztalától indul. Ezt még a Kádár korban megjelent Végjáték a Duna mentén című Bokor Péter könyv is elismeri és kiemeli a „Jött a lendület Erdélyből” című fejezetében. De innen indul a megvalósítás felé első illegális és nagyon kockázatos moszkvai útjára báró Atzél Ede is, és innen vesz részt a Moszkvába átszökő és ott a kiugrási feltételeket aláíró Faragho delegációban Teleki Géza, Teleki Pál fia, a kolozsvári professzor. Ők szervezik – Bánffy Miklóst is bevonva – Kolozsvár nyílt várossá deklarálásának ügyét is.

       A német megszállást követően felesége, származása miatt, szüleivel együtt kerül veszélybe, s ebben az országgyűlési képviselőnek behívott Hiteles Vita Sándor van segítségükre, aki felvállalja az ilyen jellegű ügyek rendezésének kényes feladatát. Tamási ugyanakkor magától a politikától távol tartotta magát.

Tamási Áron Kolozsvárról történt váratlan menekülésének története hosszas. Most csak a végeredményt mondhatom el, mert sokan támadták ezért. Csakhogy nem tudtak arról, amiről már többször volt alkalmam írni apámtól származó információk alapján, s amit Sípos Lajos a Tamási naptári bejegyzéseit tanulmányozva meg is erősített. Ugyanis utolsó percben Miskolczi Dezső rektor és Haynal Imre dékán tudomást szereztek arról a listáról, amelyet a románok az állítólagos magyar partizánokról a szovjet NKVD kezébe adtak, s amelyen ő is szerepelhetett. Ezt Haynalék október 7-én este adják tudtára, és másnap reggel az utolsó járművel Tamásiék – eredeti terveikkel ellentétben – távoznak Kolozsvárról.

A Budapesten folytatódó történet először még szépen indul, hiszen országgyűlési képviselőnek hívják be, sőt majdnem kultuszminiszter is lesz. De az Illés Béla és Lukács György vonal erőre kap, és Tamási a Tiltott és Tűrt kategória határvonalán billegve süllyesztőbe kerül. A Bölcső és bagoly is betiltatik. Válás, majd új házasság és nyomorúságos évek következnek, de 1953 és Sztálin halála meghozza az enyhülést. A népi írók lekerülnek az ellenségek listájáról, sőt éppen a Bölcső és bagoly nyomán kap Kossuth díjat. Ebből adósságait törleszti s a maradékot nyomorgó írótárai között osztja szét.

1955-ben értesül édesanyja betegségéről és hazalátogathat, majd decemberben újra otthon jár, mert közeledik a vég. Anyja 1956 januárjában hal meg. Szeptember elsején már újra Erdélyben vannak. Október 20-án térnek haza s így kimarad a forradalmat megelőző forrongásból. De azonnal bekapcsolódik a munkába.

Október 26-án írja meg a táblákon látható Szózatot. Ekkor rajzolja le az éppen itt tartózkodó másik székely óriás, Zsögödi Nagy Imre, s a táblán ezt a rajzot láthatják. December 3-án megírja a Gond és hitvallást, a magyar írók nyilatkozatát, ebből idézek: „Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott. Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.”

Elkezdődnek a letartoztatások, kihallgatások és perek. Az írók perében tanúként hívják be, s ő rendkívül bátor viselkedéssel kvázi megalázza a bíróságot.

Tamási még ekkor is a Vásárhelyi Találkozó Hitvallásra hivatkozik. Ellenségnek számít. Felmerül a belső emigráció ötlete. Aztán a népi írók megnyerésére történnek kísérletek. Az ENSZ napirendjéről minden áron próbálják levétetni a magyar kérdést. Az írók ezt szorgalmazó aláírásai ellenében amnesztiát ígérnek, amit csak részben teljesítenek.

1960-ban engedélyt kap egy nyugati utazásra is, és régi író barátait látogatja meg Londonban és Párizsban.  De közben már betegeskedni kezd. Haynal professzor figyelmezteti ennek komolyságára.

  1962-ben még elfogadja a meghívást és elutazik Moszkvába a Béke Világkongresszusra, azonban a szívzavarok sokasodnak.

  1965-ben mégis újra és utoljára, megnősül. Bokor Ágotát veszi el. Hazautazni már nem tud, testvérei látogatják meg.

  Kórházi ágyából diktálja utolsó írásait. A Bölcső és bagoly folytatását, Vadrózsa ága címmel. Álmában Nyírő József ígéri, hogy készíti számára a helyet odafent. 1966. május 19-én lediktálja végrendeletét is, és 26-án meghal.

  Június 2-án budapesti búcsúztatóján végakarata szerint Brezanóczy Pál egri érsek beszél, de végső nyughelyre haza viszik. A farkaslaki templomkertbe kívánkozott.

  Hosszú és megható történet a temetés, a faluban 3 napig harangoztak, és a gyászolók a szállító autó elé virágokat hintve várták a Lupeni városába – feltehetően nem véletlenül – eltérített koporsót. Hemzsegtek a civil és egyenruhás ügynökök. A sír a templomkert végén kibontott kerítés helyén két gyönyörű cserefa árnyékába került.  Mára már nemzeti zarándokhelyükké lett.

  Még a temetés napján elhatározás született a síremlékről, melynek kivitelezésére Szervátiusz Jenőt és fiát, Tibort kérték fel. A Hargita aljából kimozdított Úrasztala nevű andezit-tömböt bízták a két művészre. A kőtömb helyén – mint mondják – „jó vízű forrás fakadt”. De az általa óhajtott sírfeliratát csak 1989 után helyezhették el.

Törzsében székely volt

Fia Hunniának.

Hűséges szolgája

Bomlott századának.

  Tamási Áron valóban a legszékelyebb magyar és legmagyarabb székely volt, aki nem csak gyönyörű szavakkal andalította el szépre és megújulásra szoruló lelkünket és szellemünket, de utat is mutatott a nemzet már-már képtelen fordulatokban gazdag meséket idézően sűrűsödő jövőjének rengetegébe.

Naplójegyzet: 2024. február 25.

SÉRÜLÉKENY LÉGHAJÓ, MINT MAGASLES

Február már a végéhez közeledik, s a vékonydongájú szelek is elülőben vannak. A politikában úgyszint túl vagyunk a várt, sejtett, és sajnos nagyon váratlan eseményeken.

Közben lezajlott a két országértékelő. Az egyik értékelt, a másik gyalázkodott. Az egyik higgadt hangvételével megnyugtatóan hatott nehéz napok eseményeitől zaklatott hallgatóira, a másik viszont szelet vetni akart. Olyan szelet, amely nem vihart arat, hanem majd segíti szándékainak léghajóját, irányított emelkedésében.

Ami az ellenzéki vezér jellegzetes „produktumának” hangulatát illeti, ha valaki felháborodásában nem kapcsolta ki a tévét (mert sokan voltak ilyenek), az a beszéd és testbeszéd által is követhette annak mögöttesét.

Az indítás, ármányosan félrevezető módon, mintha józan tárgyszerűséget ígért volna, de hamarosan elszabadultak az ismert paripák és a „dékámérőn” kilengett minden műszer mutatója.

Mert a súgógép leplezetlen figyelője talált magának kapaszkodót, s bele is kapaszkodott abba, sőt rá is taposott a pedofil pedálra. A végén már nemcsak a polgári Magyarországot sajátította volna ki, de frontálisan támadta az egyházat, személyében Böjte Csabát, s beletúrt a jövő történelemírásába is, amelyben a miniszterelnököt a pedofil jelzővel vélte bevonulni. Saját múltbéli hibáikat porszemmé zsugorítva emelte ki a jelen bűneit, sőt a bűnös jelent, ahol szörnyek vonulnak sűrű sorokban.

A pedofil téma lufija erőteljes szuszogással dagadozott, s végül a szétdurranást kísértő nagyságúra dagadva, már hőlégballon-méretet öltött. A saját leheletével fűtött légi járművön akart a nagy tüdőkapacitású férfiú feljebb emelkedni, hogy végre magasabbról rikoltozhasson alá irigyelt ellenlábasára.

De mellőzzük a kikívánkozó iróniát. Mellőzzük, mert sohasem szabad hátradőlni a négyszeres kétharmad bűvöletében.  Ugyanis lehet, hogy győzelmet nem remélhetnek, de az sem mindegy, hogy a nemzetnek mekkora részét képesek saját igazságnak vélt álláspontjuk mellé felsorakoztatni. Itt is áll az a mondás, hogy ha egyet, az is sok. És sajnos nem csak egyről van szó.  Bár… Bár, a bulisra tervezett influencer tüntetéstől eltekintve, követőik száma nem tűnik meghatározónak.

Ne felejtsük, hogy a túlzott nyugalomra hajlamosító magabiztosság soha nem jó tanácsadó. Megmosolyoghatjuk a most éppen pedofil pufogással működő léghajójuk utasait, de vegyük észre mögöttük a náluk is nagyobb formátumú külső erőket, melyeknek – bár morálisan velük vannak egy szinten – hatékonyságát a pénz (akár gurul, akár csúszik) más dimenziókba emeli.

          A kötelező józanság mellett a miniszterelnöki értékelő során említett ravaszság is szükséges. Már nem lovagi tornán vagyunk. Ne számítsunk az ellenfél gyengeségére, s pláne ne hallgassunk arra, amikor „jóemberkedik”. Ne hagyjuk magunkat becsalogatni a V4 ősapjának, Károly Róbertnek módjára, egy új Euro-Posadába*, mert a szorosok és szurdokok előttünk sorakoznak, könnyen besétálhatunk azokba, s máris zuhoghatnak ránk a megsemmisítő sziklatömbök, melyek ellen nem véd a lovagi páncél!

          Nekünk is magasról körbepillantva kell tájékozódnunk, de semmi esetre sem ócska hőlég-lufikból, hanem bibliai Sionok vagy legalább maradék magyar Kékesek sziklaszilárd szirtjein állva.

          Ami így szemünk elé tárul, nem megnyugtató, de legalább átlátható!

  • A posadai csata Károly Róbert magyar király 1330. évi havasalföldi hadjárata után november 9-étől négy napon keresztül folyó öldöklés volt, amely során a magyar király seregét I. Basarab havasalföldi vajda árulással a posadai szorosba csalta. A szoros két végét sziklákkal lezárva, a magasból négy napig zúdították a páncélos lovagokra a sziklatömböket. Az eset megtorlatlanul maradt, de Károly Róbert halála után az ideiglenesen Brassóból kormányzó Nagy Lajosnál a havasalföldi vajda ajándékokkal és erős hűbéri eskütétellel jelent meg. Mindazonáltal az „ütközet” a román történelemoktatás egyik aranylapját képezi.

Naplójegyzet: 2024. február 11.

ÚTKERESŐ

Az eltelt 10 nap eseményei ugyancsak felbolydították a Fidesz-választók táborát. Így aztán magam is újra belekezdtem a jegyzeteimben már többször és több irányból megközelített alapproblémánk kerülgetésébe.

Ismeretes, hogy az Istenben, nemzetben és családban gondolkodó választópolgárok tömege is az egyszerűen látható és értelmezhetőnek képzelt tények, meg az ebből éledő indulatok, örömök vagy elkeseredések foglya.  Távolról sem várható el, hogy a politika kényszerpályájának bonyolult tekervényein és útvesztőiben szédelegve, mindenkor pontos következtetéseket vonjon le önmaga számára. És ez a mostanság minket emésztő aggodalmak közepette különösen igaz. Így aztán könnyen válhat látszatok, nehezen megérthető döntések vagy folyamatok esetében félreértések, ilyen-olyan összeesküvés-elméletek rabjává. Fokozottan így van ez az érzelmi vonatkozásban gazdagabb történések esetében. Hiszen nemcsak a rossz, de a pozitív töltetű indulatok is elragadhatnak minket. Az előítéletekről nem is beszélve.

Jó és rossz a paradicsomi ősbűn óta, vagyis az ember, mint természeti lény felbukkanásától kezdve, egymással küzd.

A két pólus egymásnak feszülése során az erőviszonyok, amennyiben mindkettő valódi steril önmagát adja, nem lehetnek egyenlőek. Ennek pedig van egy döntő fontosságú oka, amelynek utánajárni legalább olyan egyszerűnek tűnik, mint amilyen bonyolult. Ehhez az szükséges, hogy az embernek a jóról és a rosszról kialakult és rögzült fogalmaival számolva figyeljük e kettő elkerülhetetlen küzdelmének alapállását.

A jó tetteinket, egész létezésünket mindenben korlátok közé tereli, és még a rossz elleni küzdelemben is ilyen korlátok által terhelve kell megfelelnünk. És tudjuk, sőt hisszük, hogy ez így lenne valóban jó, mert csak ez egyezik a génjeinkben ott található ősi törvényekkel, melyeket a vallás tökéletesen fogalmaz meg a tízparancsolatban.

A rossz azonban mindent az ugyancsak bennünk rejtőzködő gyarlóságainkra alapozva működtet. Ez pedig a könnyebb és kellemesebb utat kínálja mindenkor, egyben szabad teret nyitva a bennünk rejtőzködő, de törvényeink és az úgynevezett szociális gátlások szintúgy ősi ereje által eddig fékezett gyűlölet, irigység és megannyi más lelki fogyatékosság előtt, hogy azok kiteljesedése hozzon számunkra örömöt és elégedettséget.

Ilyen körülmények közt versenyez a két oldal. Mindkettőben ott van a mindkét előjelű ősi töltet, de míg az egyik korlátait hordozva versenyez, a másik gátlástalanul felszabadulva rohanhat előre, amannak pusztulását kívánva. Ezt egészíti ki egy, szintén a rossz tulajdonában működő megtévesztő képesség, amely jónak tudja álcázni azt, ami rossz, így is bővítvén híveinek számát.

Az emberi történelem során e két oldal, táborokba tömörülve, sokszor ütközött meg egymással, sőt egymáson belül. Mert a határvonalak belül is megjelentek, vagyis egyik sem maradt homogén, steril. És természetesen így belső feszültségek, belháborúk egyaránt felbukkannak. Felbukkannak érdekből, bosszúból, irigységből, vagy mások által gerjesztve.

A jó pedig örökös vesztes maradt volna, ha nem ébred annak tudatára, miszerint erőre van szüksége annak elréséhez, hogy valóban kiharcolhassa a maga, mindenkit, még a rosszakat is szolgáló diadalát.

Ettől kezdve jelenik meg a politika szerepe, amely nem csupán a kompromisszumok művészete, de ügyeskedések, félrevezetések, megtévesztések módszereivel is dolgozik, s egy idő után már a kisebb, majd az egyre nagyobb hazugságokat is felveszi fegyvertárába.

A politikai győzelem végső soron a túlerő kérdése. Ez pedig, ahogy már láthattuk, a jobboldal számára nem elérhető az általa teher gyanánt hordozott korlátok elviselése mellett. Úgy érezheti magát, mint az olyan versenyző, aki nemcsak edzésen visel magán például egy ólomövet, de a versenyen is ezzel kell harcba szállnia. Belső kompromisszumra van tehát szükség. Mert a jót elérni a hatalom elnyerése nélkül lehetetlennek bizonyul. Persze még maradnak bőven korlátok, általa soha át nem léphető vörös vonalak, de egy észszerű kompromisszumba beleférő engedmény formájában maga is bevethet a másik oldal fegyvertárából ismert eszközöket.

Itt a legnehezebb és legkockázatosabb probléma az, hogy a (fentebb sterilitásnak nevezett követelményeket elváró) saját választó ezt nem tudja feldolgozni.

Ehhez járul hozzá a számbeli túlerőhöz szükséges megengedőbb magatartás, ami - nem az eszme vagy a belső értékrend által megkövetelt mérce alapján, de - az érdek által vezérelt úgynevezett útitársakat is kénytelen befogadni.

Ez a bonyolult helyzet aztán oda-vissza produkálja a szervezett, pillanatnyilag kreált, vagy véletlenszerűen felbukkanó kisüléseket.

Mi, egyszerű választópolgárok, ilyen történések viharában tántorogva próbálunk eligazodni. Van, aki a tökéletesen tisztát igényelve visszavonul, sőt indulataitól vezérelve, a rá is veszélyes következményeket nem felmérve, a túloldalra szavaz. Ezek meggyőzése a legnehezebb.

Pedig képesnek kell lenni minden eseményt, minden látszólag bonyolult történést a végső cél szempontjából figyelni.

Magyarul: a cél érdekében szükség van a hatalomra, s a hatalom eléréséhez – ha korlátozott módon is –, de fel kell lazítani korlátainkat. Máskülönben egy egyenlőtlen küzdelemben lehetünk szimpatikus, megsiratott vesztesek, akár hősök vagy vértanuk is, de tovább távolodunk a jónak olyannyira vágyott, végső győzelmétől.

Belső gondjaink elméleti alapjain töprengve azonban nem feledhetjük, hogy egy világméretű nagy küzdelem színpadán kell helytállnunk.

Ilyen körülmények között szorongatva és szorongattatva, egy kis Magyarország e világerőkkel szemben csak azt remélheti, hogy példája által, mint történelmi kovász, képes magával ragadni másokat. És ezen az úton még azt is el kell fogadnia, hogy sokan, akik titokban egyetértenek vele és az ő árnyékába húzódva haladnának előre, jól elrejtik e szándékukat, és a nyílt megnyilvánulásokban felsorakoznak a pillanatnyilag túlerőben levők mellé. Akkor azonban, amikor már elérkezett az élet-halál küzdelmek ideje, részükről ez az út sokáig nem folytatható.

A pillanatnyi túlerő pedig – mint jól tudjuk – maga a rossz. De akár gonoszt is mondhatunk, ez pedig, a világ teljes meghódítása felé haladva, isteni pozíciókra tör. Ez ellen tett példaértékű cselekedeteink - kicsinységünk tudatában is nagyot merve - jelenthetik az egyetlen utat, amelyet a Gondviselés végül támogatni fog.

Hiszen mi más lehet a célja a Teremtő Erőnek, amely nem más, mint maga a Szeretet?!

Szász I. Tas                                                            Naplójegyzet: 2024. január 28.

EGY „SZILÁRD” VÉLEMÉNY

A Vasárnapi Újság sikeres új rovata Demeter Szilárd „Haza szótára”, amely vasárnap reggelente e hagyományos műsorban 8 óra előtt hallható.

Ez a szerény, de határozott véleményű – egyébként hatni képes pozícióban tevékenykedő – erdélyi gyökerű, elkötelezett magyar értelmiségi ma éppen arra figyelmeztetett, hogy gondolkodjunk magyar módra, pontosabban: „merjünk magyarul gondolkodni”.

Mi más juthat erről eszünkbe, mint Teleki Pál egykori tanácsa: Magyarországot magyar módon kell vezetni. És ami ebből következett, ugyancsak az ő, talán legfontosabb felszólító mondatában, így szólt: „Merjünk magyarok lenni!”

Napjainkban ennek az egyedüli reménnyel kecsegtető kísérletnek vagyunk – egyelőre és minden jel szerint – szerencsés alanyai, mi több, tevékeny résztvevői.

Ma hazánkban nemcsak jelszó, de napi gyakorlat, hogy Magyarország az első!

És erről a világpolitikai reményeink terén a megválasztásáért most küzdő Trump szavaira gondolunk: Amerika az első!

Ez pedig a nemzetállami, vagyis a szuverenista gondolat vezényszava.

A világszerte folyó (élet-halál) küzdelem ma nem a régen megfogalmazott és elkoptatásáig használt bal-jobb, nem is egyszerűen a konzervatív-liberális frontvonalak közt folyik, hanem a mai frontokat ismerve sokkal pontosabb definícióval: a szuverenista és föderalista elképzelések között, ami azért az előbbiekkel nagyjából átfedésben van. Ne feledjük, hogy a mai baloldal mennyire távol áll a klasszikus baloldali eszméktől.

Mindez pedig egyet jelent a globalizáció hengerével szemben folyó küzdelmünkkel. Mennyi kérdőjel horgad e küzdelem közben akár rossz-, akár jóhiszemű fejekben! Milyen fontos volna legalább a lehetőségek határaiig rendet teremteni azokban!

Mert tudjuk, hogy a politika boszorkánykonyhájának, a diplomáciai hadtereken folyó manőverezésnek ezernyi titka, árnyalata, magyarázata, következménye, értelmezése vagy megérthetősége van, és azt is, hogy ezekről csak egy bizonyos mértékig lehet értelme nyílt fórumokon beszélni. Ne feledjük, hogy mennyire elfogadja a közvélemény, ha bűnügyek felgöngyölítése során a nyomozás érdekében tartanak vissza információkat. Akkor miért zavaró ez, amikor országos ügyekről, nemzetközi méretű veszedelmekről, jövőnket meghatározni képes tevékenységekről van szó?!

Láthatjuk, hogy kemény kihívásoknak vagyunk célpontjai, már azért is, mert külpolitikánkban a nyílt sisakos küzdelmet választottuk. Ezt azonban nem volna helyes tovább fokozni azzal, hogy kíváncsi hozzá nem értők igényeit próbáljuk kielégíteni.

Tehát a magyar módon gondolkodás nyílt, egyenes jellege mellett nem szabad elhanyagolni a megfelelő keretek közé szorított profi, szakmai cselezés fegyverét sem. Ha nem így tennénk, akkor a végletekig fokozódna az a hátrány, amit eleve jelent a jó, a becsületes és korrekt, meg az ármányos és gátlástalan rossz közötti küzdelmünkben rejlő eleve elkerülhetetlen hátrányunk.

Vagyis magyarként gondolkodásunkat így helyes értelmezni, s ha történelmünkben ennek gyakorlati példáját keressük megerősítésül, magától kínálkozik az Erdélyi Fejedelemség nagy vezetőinek diplomáciája a „két pogány közti” manőverezés másfél évszázadában.

A végképp eltörlésre szánt múlt íme eképpen segít akkor, amikor utat kell választanunk.

Vagyis magyar gondolkodással, magyar módra folyó vezetés mellett, magunk is magyar módra gondolkodva merjünk magyarnak lenni!!!

                                         Ezt hinnünk kell: „szilárdan”!

Naplójegyzet: 2024. január 17.

ISMÉT ÚTVÁLASZTÁSRA ÍTÉLVE

Az uniós, jelenleg (még?) túlerejében tobzódó, romboló elit immáron színt vallott. Azt vallotta be, amit már régen tudunk. Úgy hitte, ezzel nyíltan állít minket válaszút elé.

Csakhogy mi már jóval előbb választottunk, és megtaláltuk az egyedül helyes irányt.

Szekfű Gyula, a valaha meghatározó hatással bíró történészünk, írta és mondta száz évvel ezelőtt: „valahol utat vesztettünk”.

Kálváriás – több ezeréves – utunk megtévesztő elágazásainak, kereszteződéseinek, ennek a szinte folyamatos keresztútnak ismeretében, ezen nem lehetett csodálkozni.

De eleddig még akkorát nem tévesztettünk, hogy megmaradásunk végét jelenthette volna. A korrekciók egymást követték s még ennél is több a javaslat az útirány módosítására.

Ami kényszerből történt, az mindenkor ártásunkra volt, a sikeres módosítások, váltások saját erőből születtek, s olykor látszólagos sikertelenségükkel is a későbbi sikert szolgálták. Így volt ez 1848 vagy 1956 esetében is. De számos, ennél látszólag kisebb horderejű példa létezik még.

Most azonban az eddigi leghatalmasabb szakadék szélén táncoltatnak idegen erők, és féltve őrzött belső egyensúlyunkat is próbálják megingatni.  Mert van olyan magyar (?), aki ebben kész velük együttműködni. Vagyis a ma már deklarált, ki- és bejelentett cél, a „nemzetlenítés”, a Haza felszámolása szívügyükké vált. Vagy csupán vélt érdekeik tévesztik meg őket végzetesen?  Gondolom, ki így, ki amúgy csatlakozott a nagy felszámolókhoz. Ami, mint tudjuk csak egy a másik két nagy ellenség, az Isten és a Család ellen folyó háború mellett.

De legutóbbi – Trianont követő – évszázadunk nagyjai felismerték, hogy utat kell keresnünk. Új, aktuális helyzetünknek megfelelő, de eredeti, isteni küldetésünkkel is megegyező utat.  Nevezték ezt sokféleképpen. Hol harmadik útnak, hol kovász-nemzetnek vagy másnak, de magyarul és egyszerűen mártír miniszterelnökünk, Teleki Pál nevezte meg, mikor annyit mondott: Merjünk magyarok lenni, majd azt is, hogy Magyarországot magyar módon kell vezetni.

A cél világos és minden bizonnyal helyes, a felkínált másik lehetőség nyilvánvaló pusztulást jelentő alternatíváját látva a választás nagyon egyszerűnek látszik. De sajnos, ami választott utunk járhatóságát illeti, az ellenkezőjéről győződhetünk meg.

Divatos mondogatni, hogy optimizmusunk a legkevésbé borúlátó pesszimizmusunkig terjedhet. Ennek jegyében kell kijelentenem: rendkívüli szerencse, hogy gyakorlatilag is meggyőződhetünk ezekről a nehézégekről, mert akadt olyan vezető erő, amely merészelt rálépni erre az útra. Igen, tudjuk: csak ahogy lehet!

Napjaink reánk zúduló hírei jórészt erről szólnak. Mi hallgatjuk és vérmérsékletünk szerint felháborodunk, elkeseredünk, harciasan vagy éppen a tehetetlenség érzetét megélve reagálunk.

Mindegyiknél helyesebb azonban a bölcs, és a Gondviselésbe, küldetéstudatunkba is kapaszkodó hozzáállás. Mert ezúttal már annyi világos, hogy csak e két út közül választhattunk.

Ha pillanatnyi nyugalmat remélve, magunkra és kurtaéletű nemzedékünkre gondolva elfogadjuk a ma túlerőben levők nyomásgyakorlását és velük egy útra lépünk, úgy hiábavalóvá válik minden, amit történelmünk eddigi belső formálói, vagyis elődeink vérükkel váltottak meg.

Ha viszont ama sokféle néven nevezett magyar út mellett döntünk, akkor egyelőre ki nem számítható százalékban, de mindenesetre felsejlik a megmaradás, a folytatás esélye. És nem mellékes, hogy éppen ezzel szolgálhatunk minden más, pont most utat téveszteni kész nemzetet is.

Maradjunk meg tehát Teleki Pál tanácsánál: Merjünk magyarok lenni!

Naplójegyzet: 2024. január 6.

KUSZA GONDOLATOK VÍZKERESZTKOR

Hónapok óta naponta többször és több forrásból halljuk Karácsony Gergely szívszaggató jajszavát a főváros tönkretételéről, melynek egyedüli okozója a kormány, vagyis Orbán Viktor.

Betéve tudjuk a választ is. 214 milliárd többlet „tarlósi örökségként”, sokszorosára duzzadt bevétel a növekvő iparűzési adókból, Budapest 40%-os részesedése az ország jövedelemtermeléséből, stb.

Mindez világos, érthető és igaz. Ugyanakkor azt is hallhatjuk, hogy Karácsonynak több tanácsadója van, mint a kormányfőnek, kiknek hatalmas fizetései és prémiumai százmilliókban mérhetők.

Azt pedig láthatjuk, hogy a szépséges főváros, Európa egykori értékeinek lassanként egyedüli hordozója, a világ legszebb városainak felmérésén Firenze mögött néhány ponttal lemaradt ezüstérmes, a csodás sportesemények – Karácsony ellenére – megvalósult rendezője, a liget projektet gáncsoló főpolgármester bosszúságára egyre több elismerést begyűjtő terv fokozatos megvalósítója és sorolhatnám, a lecsúszás jegyeit kezdi magán hordozni. Ráadásul nem véletlenül, nem is ügyetlenségből (bár az is van bőven), de tudatosan rombolva. Mindezek mellett az égetően szükséges fővárosi beruházásoknak semmi jelét nem mutatja.

De az évek során ismeretlen helyre távozott, nagyjából kiszámolható pénz akár 4-600 milliárd forint is lehet. A Karácsonynak és holdudvarának ismert kényeztetésére, bárhogyan is számolunk, hivatalosan elszámolható módon évi két milliárdnál több nem megy el.

Hova lett tehát az egész összeg? Milyen trükkök százai működhetnek, ha ekkora hiányok keletkezhetnek törvényesre kerekített „lékek” útján? És hova ömlik ezeken keresztül az a pénz? A bevételeknek ügyes (és arcátlan) megcsapolása látványos, de ennek emlegetése közben több százszoros, általunk szinte felfoghatatlan összegek útja ismeretlen marad. Hol van az állam felelőssége, felvigyázó ereje, nem beszélve persze az oly sokat emlegetett üvegzsebekről?

Laikus kérdés ez. Lehet, hogy azonnal kihúzható a napirendből.

De akkor erről miért nem hallani? Folyton csak a tanácsosok, fizetések, prémiumok, floridai villák szerepelnek. Csalfa, kisebb trükkökből készülne paraván mindez az igazi nagy csalások leplezéséhez?

Bár csak tévednék, bár csak naiv kérdés maradna minden okvetetlenkedésem.

Eddig a főváros és sudár vezetője, de pillantsunk rá egy gondolat erejéig az országra is.

Ugyanis van egy dolog, ami a legfelsőbb szintektől a legalsókig az ellenzéknek nevezett had részéről szervezetten működik, s amit sokan nem vesznek észre, vagy éppen „bevesznek”. Minden építés, fejlesztés ellenzése, minden működő akadályozása, a minél rosszabb, annál jobb metódusának következetes alkalmazása. Tudja meg a magyar, hogy bármilyen gondot észlel, annak egyetlen okozója van: Orbán Viktor. Az „orbángyűlölet” folytonos gerjesztése egyetlen nagy ötletük. Alig tudnak ennél többet felvonultatni. Maximum hazugságok formájában. De azt aztán gátlástalanul és könnyen leleplezhető formában.

És mégis vannak mindennek hívei, nem elhanyagolható számban. Mintha ezek igényelt, elvárt hazugságok lennének. Akár saját személyes érdekeik ellenében is. Csakis és egyedül a tudományosan felismert és szolgálatba állított „gyűlöletigény” oltárán áldozván.

Mára elég. Ne bosszankodjunk, ne is örvendezzünk apró lelepleződéseken. Mindez csak tünete annak, ami új világunkban folyamatosan és lépcsőzetesen épül, csúcsán ama nem eleget emlegetett nagy tervvel. Az Istent kísértő világuralommal. Ennek „bővített jegyében” mondható el a néhány hete gyakran hallott mondat: „minden mindennel összefügg”.

Kusza gondolatok Karácsonytól-vízkeresztig.

Vagy amit akartok!

ADVENTI LEVÉL 2023

    Kedves Barátaim!

A Covid durva támadását lassan átvészelve, a „szépkorú” ember különösen hajlamos a visszatekintésre. Honnan-hova, mettől-meddig, hogyan és miért?

Így elkerülhetetlenül gondolok ismét 1962 novemberére, amikor elfoglaltam első körzeti orvosi állomáshelyemet. Mai ésszel, porig sújtva kellett volna megjelennem a partiumi Kusalyban, pontosabban por helyett a szilágysági vendégmarasztaló sarat emlegethetném.

         Csakhogy akkoriban más időket éltünk.

         Érdekes emlékem, amely szerint elsők között jutott eszembe advent közeledte, s hogy jó volna őrizni kapcsolataimat kedves barátaimmal. Posta volt, ha működött is a cenzúra, de az alkalomhoz illő képeslapok nem léteztek. Így magam készítettem el azokat Cariocaval (az akkori filctoll), a petróleumlámpa fényénél. Valahol, valakinél tán még kallódik is belőlük egy-egy példány, bár a legtöbb címzett azóta már maga is átkelt a Styx nyugalmasabb partjára. Ebből a néhány házi képeslapból lett aztán az adventi levél, és kísért el életem során mind a mai napig, soha ki nem maradva advent hangulatából. Akkoriban 50-60 lap, ma már az ezret közelítő e-mail, illetve postai levél. Közben a címzettek fogytak, de szaporodtak is. Az élet rendje szerint.

Akkoriban, a maga primitív tökéletességében teljes mértékben átlátható diktatúra kellős közepén nem a por vagy sár választása foglalkoztatott, hanem annak örvendhettem, hogy a hatalom által számomra elrendelt kemény kényszerszünet után – amit az egyetemről történt eltávolításom jelentett –orvos lehettem, és nem tudtak átdobni a Kárpátokon. Az sem zavarhatta meg örömömet, hogy bár Kolozs-tartomány vágyott keretei közt kezdhettem munkásságomat, de szülővárosomtól így is félnapi utazás és három vasúti átszállás választott el. Ez ugyanis, mint nehézség fel sem merült, sőt sokan irigyeltek megdolgozott szerencsém miatt, amely valóban részben megdolgozott, részben meg szerencse volt. Mert a tanulmányi eredmény szerinti rangsorban elért helyemet, többségi kollégák javára, szerencsémre „csak” annyi ármányos, hamis igazoló papírral sikerült torzítani, hogy a tartomány utolsó három lehetősége közül még választhattam.

         Úttalan állomáshelyemre érkezvén gyakorlatilag nem volt szállásom, nem tudtam mit fogok enni, a felszereltségről nem írok, mert senki sem hinné el.

De ne feszítsem tovább a húrt. Amit igazán ki szeretnék emelni, az egészen más. Ugyanis boldog ember voltam, s az említett körülmények egyáltalán nem zavartak. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?

         Gheorghiu Dej Romániájának Ceauşescu diktatúrája felé haladó egyik utolsó évét éltük. Az ebben felnőtt első generáció tagjaként fel sem merült bennem, hogy ez másként is lehetne. Mi már, 56-ot ott is megérve, túl voltunk minden illúzión.

         Most viszont ugorjunk előre 61 esztendőt, miközben Isten kegyelméből legújabb adventi levelem sorait kopogtathatom, és rajtakapom magam azon, hogy újra meg újra visszatérek felnőtt létem rajtjának színhelyére és pillanataiba. Mintha folyton a kezdetekhez mérném a célegyenesben hajrázó összegző szándékának igyekezetét.  Bár ebben benne van a velük néhány éve újra felvett kapcsolat is, az ezzel járó szép terveimmel a jobb sorsra érdemes Kusaly megsegítésére.

         Az a mai új generáció, amely a fentitől merőben különböző, lopakodó „világdiktatúrában” nevelkedett, anélkül, hogy ezt észlelte volna, most lép színre. És semmi jogom nincs azért vádolni őket, hogy gyanútlanul boldognak képzelik magukat. Boldogok mindazért, amit a civilizációs kényelem számukra felkínál, és a fogyasztói örömlét közepette eszükbe sem jut, hogy lehetne másként is. A korszerű globalizációs diktatúra – mindent elborítva – igyekszik még ennél is jobban elkápráztatni őket.

Közben azonban ügyesen elhelyezik gondolkodásukban az új félelmeket. A „píszí” védte klímarettegést, a visszatérő járványok fenyegető rémét, a migráció hamis szükségességét, a háborúk elkerülhetetlenségének tévhitét, és főleg a biztos identitást jelentő kapaszkodók lerombolására tett megannyi kísérletet.

Természetesen akkor, 61 évvel ezelőtt, és ma, 61 év után is vannak, akik ennél tágabb horizonttal bírva gondolkodtak, gondolkodnak. A tömeg azonban akkor, mint ma is, élte, éli életét egyik napról a másikra, és válik egyre védtelenebbé. A demokráciák világában pedig a rá gyakorolt hatásokra elvárható módon reagálva választ, és görgeti maga előtt a valójában kívülről ráerőltetett sorsát.

Közben a legerőteljesebb kapaszkodót jelentő hármas horgony, az Isten-haza-család ott található minden támadás középpontjában. És itt – keresztényekként – álljunk meg egy gondolatsornyit.

Áldás békesség! Így köszöntjük egymást anyaországi reformátusok, és: Békesség Istentől, szól az erdélyi társ. Mert hol áldás, ott békesség, s hol békesség, ott áldás! Ott velünk van Krisztus, aki dícsértessék!

A világ dolgait csak emberi kézzel irányítani próbálkozó erők okozta veszedelmek korát éljük. Meg kell tanulnunk saját, kisebb-nagyobb bajainkat is ennek ismeretében vizsgálni, és a Gondviselés segítségét kérve, ezt ismerve tervezni saját hozzájárulásunkat az ellenálláshoz.

Azok az erők éppen a sarkalatos pont, a békesség megbontásával akarják előidézni világunkban a teljes káoszt, mely szerintük meghozhatja számukra a teremtett világ, s benne az ember feletti teljes uralmat. Terveiket a gonosz szolgáiként irányítják. Nem véletlenül éljük ma a keresztényellenesség eddigi legveszedelmesebb korát.

Akadály vagyunk – a legnagyobb akadály – utópiájuk megvalósításának útján. Ezért a káoszkeltés alkalmazása, ezért a megosztottságok gerjesztése, a közösségi lénynek teremtett ember elmagányosítása (az a bizonyos atomizálás), de még saját fegyverünket, keresztényi viszonyulásunkat felebarátainkhoz is ellenünk fordítják, s fennen hirdetik, hogy ha keresztények vagyunk, mindent el kell fogadnunk.

A módszer megtévesztő és sokakat magával is ragad. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk.

Szép elképzelés, de veszedelmes. Mert közben azok, akiket „elfogadunk”, képletesen szólva – de sajnos már valóságos európai példák szerint is – fejünk felől bontják le templomainkat.

Így a magát hívőnek képzelő ember csalódottságok, érdeksérelmek, sértődöttségek vagy egyszerűen csak jól célzott külső behatások nyomán a keresztényellenes táborban találja magát, s ezt képes akár észre sem venni.

Mit tegyen hát a keresztény ember? Semmi mást, csupán azt, amit a Megváltó is tett. Megkülönböztetni a jót és a rosszat, megőrizni a szó igaz tartalmát, az igen legyen igen, s a nem pedig nem. Kiverni a kufárokat templomainkból és átadni a helyet a szegény asszony krajcárjait is értéken becsülő építkezésnek. (Kiemelés a szerk.-től.)

Egyházunk ugyanis, adott földi körülmények közt, az evangélium hirdetését végzi. Nemcsak azért vannak templomaink, iskoláink, hogy azok, akik részesültek a hit kegyelmében, oda gyűljenek össze, hanem azért is, hogy hirdessük az örömhírt! És hogy sokasodjunk!

A megosztás tehát nem véletlenül próbál egymással is szembeállítani és gondolkodásunkat elhomályosítva egy tetszetős tévhit szellemi gettójába zárni.

Manapság a sok, reánk erőltetett törésvonal közül a legfontosabb a neoliberális és a konzervatív, a nemzetközi és a nemzeti szellemiség között húzódik. Ez vált a leginkább felhasználható tereppé az ellenünk felvonuló erők számára.

A keresztény szellemiség és az Európát egykor felemelő keresztény kultúra, az Isten-haza-család hármas egységgel pedig ennek a törésvonalnak a mára már frontvonallá gerjesztése által került a támadások középpontjába. Ez egyszerre jelenti a kereszténység elleni harcot és az egyén identitástudatának lerombolására tett kísérletet is.

Mert legerősebb identitásunk maga a hit kapaszkodója, a mindent megoldó örömhír birtoklása. De az sem mindegy, hogy éppen ide születtünk, hogy valamiért, valahogy éppen magyarok vagyunk, s a nemzettudat ad újabb lökést az áldozatvállalásra és a veszedelmek felismerésére, a család pedig a teremtett világ fennmaradásának – esetünkben emberi – feladatát látja el, továbbélésünket biztosítja.

Világos, hogy ezek képezik mindennek az alapját, és az is, hogy aki isteni hatalmat kísért, az az alapokat támadja.

Ez tehát az a nagy egész, amelyben most el kell igazodnunk, s amely meghatározza legapróbb gondjaink, kérdőjeleink, tennivalóink mikéntjét is.

A társadalom-mérnökök gonoszra felesküdött sokasága identitás nélküli tömeget próbál előállítani. Akik még saját szemünkkel látunk, s arra nem bocsátottak hályogot, ellenállunk! Ez a körülöttünk levő világban már csupán egyénekben lelhető fel, bár nálunk, kivételes kegyelemként, még él tömegesebb, mondhatni országnyi ellenállás is. Nem véletlen, hogy ez milyen indulatokat gerjeszt odakint.

Az esély a sikerre kiszámíthatatlan. Ha viszont átadnánk magunkat az elvárt ideológiáknak és azok külső-belső zsoldosainak, bizonyára minden összeomlana. Hiszen, amennyiben elfogadnánk amit reánk erőltetnek, azzal elveszíthetnénk a teremtés pillanatában nekünk ajándékozott énünket. A „használatba vett” embertömegek szinte semmit nem jelentenének az uralkodó elit számára, csak éppen annyival lehetnénk többek, amennyire szükség mutatkozik. Bólogatásra, munkára és fogyasztásra programozható anyaggá válnánk.

Tehát vagy behódolunk és elveszünk, vagy megpróbáljuk akár az egy százaléknyi esélyt is érvényesíteni. Azt az egy százalékot, amelynek oldalán azonban olyan magasabb erőkkel vagyunk szövetségben, amelyek sikerünk reményét a végtelenig képesek növelni.

És itt térek vissza a 61 év előtt és után színre lépő generációk kérdőjeléhez.

Annak idején, a napi természetességgel ható teher alatt, erőktől duzzadó nemzedék nevelődött. Szinte magától, mindössze a nyomás hatására. Nem csupa gyémánt, de mégis kemény. Túlélésre képes, kivárásra is alkalmas.

Mi azonban a helyzet ma, amikor a kompresszió helyett éppen a dekompresszió veszedelmes eszköze nevel új nemzedékeket?

Itt és most merül fel a most lelépő, szívós, szikár generáció legvégső kötelessége: mindent megtenni, hogy a véget megelőző utolsó nagy erőfeszítéssel próbáljon hatni. Elsősorban példával és minden más lehetséges módon.

Nálunk erre Isten különös kegyelméből még van esély. És még van vezető erő! S mintha a folytonos negatív példákat emlegetők ellenére, akadna generációs fogékonyság is.

A történelem szaggatta országunk választott, és megpróbálja azt, amit a nagyobbak már kimondani sem mernek. A teremtés törvényei mentén tervezve lépeget előre és kinyújtja kezét, szövetségeseket keresve. Nem szégyelli Isten oltalmazó kegyelmének védelme alá helyezni magát, nem fogadja el a haza árulására tett kísérleteket, és letette voksát a megmaradás mellett, amikor minden erejével a család támogatására esküdött fel.

Sokan fanyalognak, amiért ezt oly gyakran hallani. Csakhogy vészhelyzetet élünk meg. Nagy erők próbálnak elgáncsolni, miközben maguk sem értik, mi a titka ellenállásunknak.

A titok pedig identitásunk mindenáron történő megőrzése. Ama hármas horgonyba való erős hittel történő kapaszkodás.

Advent, mint annyi év óta, ma is egybetereli égi és földi reményeinket, s ez így jó. Így – világ csodájára – talán megvalósulhat a Németh László-i tanács, és kovásznemzet lehetünk.

Ezért imádkozzunk advent heteiben, és várjuk erős hittel a megváltó születését!

Erőt adó adventet, áldott karácsonyt Mindnyájatoknak:                                                  

                                                                                                                     Szász István Tas, 2023. adventje előtt

Naplójegyzet: 2023. december 9.

FELESLEGES-E SZORONGANUNK?

Minden jel szerint nemcsak a klimaxos változás vezethet szorongáshoz, hanem – a ma oly sokat vitatott és nemektől függetlenül manipulált – klímaváltozástól való félelem is.

A világszerte terjedő klímaszorongás, ez a sokakra bénító hatású belső, ártó erő valóban létezik. De valóban van-e okunk a szorongásra? És vajon nem éppen ezt használják fel „azok”, akik, bármiről legyen is szó, meglelik benne a haszonszerzés lehetőségét, majd, mint a napjainkban egyelőre meghatározó trend haszonélvező szövetségesei, hatalmas erőt képviselve, játszadoznak az emberiség jövőjével?

A képernyőn naponta látható politikusok drámai pózban riogatnak valóban létező változásokkal, és a szintén létező, a piac meg a politika rabságában működő bűnös fogyasztói szokásainkat ostorozzák. Követelik az általuk – ki tudja milyen alapon – egyedül megváltónak és kikezdhetetlennek vélt klíma- szempontok állami, társadalmi, egyéni betartását.

Csak nagyon óvatosan és a gyanú nehéz súlya alatt hallhatunk más véleményeket. Bátorság kell az ilyen fejtegetésekhez.

Az igazság kiderítésében az egyik fő akadály éppen az, hogy mindkét félnek van igazsága. Az egyiknek több, a másiknak kevesebb.

Földünk klímájának tagadhatatlanul létezik egy az emberi beavatkozástól független periodicitása, de létezik az emberi tényező okozta hatások sora is. Mi „civilek” csupán azt nem tudjuk, melyik a döntő. Saját bűneinket már alaposan kiismertük, de nem tudjuk, hogy ezek mennyire lehetnek döntőek a változásokban.

Az sem mindegy, hogy a szakmai megoldáskeresés mellett a politika túl nagy befolyásra tett szert, s ennek fő eszköze ama szorongás ébrentartása. Ez pedig ismét csak félrevezető, mert tudni kell, hol lehet meghúzni a határt a szükséges és elégséges, valamint a felesleges és ártó között. Mennyire gyanakodhatunk a drámai pózban tetszelgő politikusokat hallgatván, s hihetünk a mérsékletre intő tudósainknak (pl. Professzorok Batthyány Köre)?

A másik fontos tudnivaló, hogy nem tévesztendők össze a civilizációs ártalmak szélesebb tárgykörének egyes részletei. Mert a világszerte mindent elárasztó szemét és a levegő széndioxid-terhelése külön-külön kezelendő. A vízzel való gazdálkodás úgyszintén.

Lefegyverző tényező, hogy miközben nagy áldozatokat vállalva haladunk ama semlegesség felé, tudjuk, mások ezerszeresen többet ártva teszik feleslegessé igyekezetünket.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a kérdés mint politikai eszköz – jobb híján – igen tetszetősen használható a józan és inkább szakmai kormányzás támadására. Ez is egy olyan terület, ahol működik az a tömeglélektani tény, miszerint könnyebb elhinni egy szimpla és tetszetős nagy hazugságot, mint egy bonyolultan megmagyarázható igazságot. Amikor pedig saját személyünkben szeretnénk dönteni tetteinkről, nehéz függetlenedni minden külső érdek vezérelte befolyástól, és elfogadni a még oly nehezen érthető, sőt egyelőr00e0 bizonytalan igazságokat.

Mit tehet hát a bizonytalanságnak kitett civil?

Nehéznek tűnik, de talán mégsem olyan nehéz a választ megadni, hiszen, mint láthattuk, mindkét álláspontban létezik igazság, és nem követünk el hibát, ha betartjuk az ésszerű ajánlásokat, még akkor is, ha hozzájárulásunk nevetségesen kicsinynek tűnik.

Vajon az egyes ember egész életével nem ugyanilyen csekély mértékben, de részese-e az emberiség közös nagy felelősségének? Tehát az egyénre lebontott felelősség hasonlóan nagy, mint ama közös? És vajon nem a legnagyobb hiba, ha mások felelőtlenségét látva rálegyintünk mindenre, ami akár a legkisebb mértékben is, de segíthet?

Ugyanakkor, az élet más oldalát figyelve, hasonló felelősségünk van éberen figyelni minden olyan kísérletre, amely nem a közös jövőről és utódainkról szól, hanem rejtett hatalmi érdekek szolgálatába akarja állítani mesterségesen felkeltett szorongásainkat?!

A fentiekre gondolva – ha el is ítélnek érte – a környezethez viszonyulásunkkal összefüggő érzéseim tetten érhetők, amikor zenétől dübörgő gépkocsija ablakán kikönyöklő magabiztos ifjú titánt látok, amint éppen elegánsnak hitt és gyakorlott mozdulattal csikket pöcköl az aszfaltra. Ilyenkor hajlamos vagyok téves érzések rabjává válva azt hinni, hogy az illető más tilalmak áthágására is képes.

Közben pedig gondolnunk kell arra, hogy választott vezetőinknek milyen nehéz a dolguk és felelősségük, amely – bár a magunkéhoz hasonlatos -, de sokkal nagyobb hatással bír közös jövőnk alakulására.

Ami egyedül biztos: szoronganunk felesleges, semmit nem használ, csak árt.

                                                                                                                                            Szász I. Tas

Naplójegyzet: 2023. november 29.

ÚTBAN A MADÁCHI JÓSLATOK BETELJESÜLÉSE FELÉ?

Bárhol és bármikor kerül szóba mai helyzetünk, vagyis az, amit miniszterelnökünk a „veszélyek korának” nevezett, felbukkan a kérdés: a világban történteket látva hogyan létezhetnek még ma is ellenzéki szavazók? Ősrégi megállapítás: a tömegnek sokkal könnyebb elfogadni egy hatalmas, de világosan megfogalmazható hazugságot, mint egy tagadhatatlan, de bonyolult igazságot. A mai, nagyon egyszerű és átlátható igazságok miért versenyképtelenek a nyilvánvaló hazugságokkal szemben? Miért lehetséges az, hogy jelentős számú szavazó képes saját, legelemibb érdekei ellenében is a józan ésszel ellenkező irányba szavazni?

Ennek magyarázatául csakis a szubjektivitást oly változatos módon ébren tartani képes tényezők szolgálhatnak. Sokszor emlegetik a tömegek hosszú idő óta folyó „nevelését”, amit durván lebutításként is emlegetnek, de szerintem sajnos ennél jóval nagyobb szerepet kap az emberi gyarlóság gyakorlati alkalmazása, „használatba vétele”. A mai – leegyszerűsítve – baloldalinak, vagy balliberálisnak nevezett elitek erre jöttek rá. Mert létezik igény a gyűlölködésre, az ellenségképek keresésére, az irigységre, vagy az ezeknél kisebb horderejű egyéb gyarlóságokra, mint akár a pletyka ereje.

Ebben a pillanatban azonban elérkeztünk a neoliberális világ azon sarkalatos véleményének alapjához, miszerint a „plebsz” ostoba döntéseire alapozott tömegdemokrácia vezetése helyett a liberális elitek vezetőképességére van szükség, arra az erőre, amely nem tömegdemokráciában gondolkodik, hanem az egyéni szabadságjogok határainak folytonos tágításával kápráztatja el az erre fogékony egyedeket, és ez, összegződve, meghozhatja tömeges eredményét is, mégpedig azt a rejtegetett célt, hogy a neoliberális elit átvehesse a világuralmat.

Igen érdekes és ravaszul kidolgozott út vezet oda, ahol végül a hagyományos demokráciát felcserélnék a liberális elit uralmára. Annyira ravasz, hogy éppen a demokráciára hivatkoznak, miközben ellene ármánykodnak. Példával is élnek olykor, s a németeket emlegetik, ahol a demokratikus választás annak idején katasztrófához vezetett. Ami természetesen sok közül kiragadott és sajátos magyarázatait (lásd pl. az első világháborút /nem/lezáró békediktátumokat) mellőző felvetés.

Látszólag itt nagyot ugrottam a végcélt emlegetve, de akik ezt akarják, azok már rendelkeznek az odavezető út egyéb állomásainak terveivel. Ezek a tervek pedig a zavarkeltéshez vezető, identitásokat pusztító folyamatok generálásában testesülnek meg.

Erről az utóbbi időben már többet lehet hallani. Ismert hármas tétel az Isten-haza-család triptichon. A keresztény konzervatív választói réteg erejét ezek a kapaszkodók adják. Tehát ezeket kell felszámolnia annak, aki eme nagy akadályt le akarja gyűrni.

A legnagyobb veszélyt számukra a nemzettudat jelenti, de ettől nehezen elválasztható a transzcendenshez való viszonyunkat kifejező vallási tudat, az istenhit. Ezen tudati elemek ápolásának pedig fő menedéke a család, melyet a nemi tudat lebombázásával lehet legjobban veszélyeztetni.

Itt tart tehát ma a világ, amikor a pénzvilág nagyhatalmú urai látható módon egyre kevéssé rejtőzködve (ami azt jelentheti, hogy nagyon erősnek érzik magukat) támadnak reánk, s a múltat végképp eltörölni igyekezvén haladnak arra, ahol egy végső, nagy mesterséges zűrzavar közepette, a rendet és biztonságot kívánva, a kétségbeesett társadalmak elfogadják a neoliberális ideológiák hirdetőinek mindezt megígérő hatalmát maguk felett.

Csakhogy eme biztonság már nem a megszokott (sokáig európainak is nevezett) életmódunkat jelenti, hanem sokkal inkább hasonlatos a madáchi falanszter lélekpusztító fagyos csendjéhez, amely aztán elvezethet az eszkimó-jelenetig.

Ezért szól a veszélyek korában élő és keresztény-konzervatív értékeinek tudatában cselekvő rétegek számára az isteni szózatból a „küzdj”, és ennek erejét adja a „bízva bízzál”.

Mit is ünneplünk elég lanyha igyekezettel az idén?  Nos, ne feledjük, hogy van egy Madách 200 is!

                                                                                                                                                Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. november 25.

1953. NOVEMBER 25-RE EMLÉKEZVÉN

Gyűlnek az évfordulók, amelyekre már csak az aggastyánok gondolhatnak vissza személyes emlék gyanánt.

Isten különös kegyelméből magam is ezek közé tartozván, most egy kilencedikes kolozsvári gimnazista novemberi napjára emlékezhetek. A kilencediket – már nevéből látszik – nem a régi rendszer szerinti ötödik gimnazisták járták, bár büszke diákjai voltunk a Református Kollégium utódiskolájának. Ezt a gimnáziumot mára ősi román iskolává „nemesítettek”. Erről az iskola újságja büszkén tanúskodik.

Már előzőleg volt valami a levegőben, hiszen magyarságunkat, az akkor elérhetők közül egyes-egyedül sportsikereink, s azokon belül is – népszerűségénél fogva – a labdarúgás erősítették s nyújtottak kapaszkodót, ha utcabéli román kortársainkkal létező kapcsolataink során összemérettünk. Az a magyar csapat pedig már úton volt történelmi jelzőjének elnyerése felé, s így lehetett a levegőben az a valami, miközben az angol-magyarra készültünk.

A kilencedik A és B osztályok Fries Eduárd barátunk barkácsolt rádióján készültünk meghallgatni a mérkőzést. Tellmann Csocsó tanárunk és szépséges fiatal felesége társaságában gyülekeztünk, s antenna-erősítőnek egymás kezét fogva figyeltük a fejleményeket.

Sűrűn kellett felugrani s újra összefogódzni, legalább hatszor biztosan. Én olyan szerencsés voltam, hogy a csodált asszonyka kezét foghattam meg újra meg újra. Akkoriban egy kamasz ennél többet nem is remélhetett.

Aztán telt-múlt az idő és sorra mentek el az osztálytársak. Fries Édi legelsőnek, mikor vitorlázó repülőként lezuhant. De volt börtönviselt halottunk és korán megbetegedő, aztán a kórt – mint a halál nagykövete – a kor követte. Csocsó, utolsó élő tanárunk az ötvenéves találkozónkon még jelen volt, akkor gyászolta éppen feleségét.

Az A és B osztályok együtt érettségizettjeiből egy súlyos betegen kívül már csak ketten élünk. Így készülünk a jövő évi 70. érettségi találkozóra. Mert akkoriban – délelőtt és délután is iskolába járva – 10 osztályból kellett érettségiznünk. Mondanom sem kell, szovjet mintára.

De ki gondolt akkor évtizedekkel előre.

Éltünk abban, ami volt, úgy, ahogy lehetett, és boldogok voltunk, november 25-én pedig nagyon. Ma ezen senki nem csodálkozik. Csak én így utólag. Mert emlékszem, hogy még ki volt készítve a meleg ruha és a tartós élelmiszer arra az esetre, ha jönne a fekete autó! Hiszen még csupán 1953-ig jutott el a szocializmust építő korszak első durva rohama.

Ilyen részleteket mostani fiatal nem ért, vagy el sem hisz. De mai labdarugó sikereinket látva azt talán megérti, miért voltunk rendkívül boldogok.

Az utcabéli kortársak tisztelettel néztek fel ránk és Budapestről kérdezősködtek tőlem, mint olyantól, aki bár romokban, de 1945-ben még láthattam. Arra is emlékszem, hogy a ma annyi gondot okozó ferihegyi gyorsforgalmi út szóbeli leírása mekkora csodálkozást váltott ki.

Persze volt gyakorlatom, hiszen Helsinki 16 győzelme már előbb bearanyozta napjainkat.

De ne szaporítsam a szót. Térjek a lényegre.

A sokak által lebecsült sport, a gyakran megmosolygott labdarúgás, az állandóan kárhoztatott stadionépítés bizony többet érdemel. Többet, mert a „választói tömeg” szempontjából, de főleg a nemzet jövőjére gondolva, a szellemieknél nagyobb vagy legalább egyenlő hatással volt, van, és lesz a nemzettudat ápolására, a nemzet egységének erősítésére.

Az én akkori kisebbségi sorsban élő nemzedékem nemzettudatát így építgette, és nem kis sikerrel.  S ami még igen jelentős: akkor zajló – s megannyi veszélyt hordozó – napi életünkben kapaszkodót, sőt nem egyszer védelmet jelentett.

De elég, ha megmaradunk a régi igazságnál: ép testben ép lélek.

A nagybetűs FOCI ehhez hatalmas erővel járul hozzá.

Kezeljük érdemének megfelelően.

Tetszik vagy sem mindenkinek, a 6:3 történelmi jelentőséggel bírt, s ma is ott ragyog a magyar égen. Akik pedig ezt elérték, a magyar lelkekben héroszi magasságokba emelkedve segítenek napjaink tévelygéseiben.

Mert igazolják: merhetünk nagyok lenni.                                                                                             Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. november 11.

TOVÁBBI „ELCSÉPELÉSRE” SZÁNT GONDOLATOK

A „megcsúszott” uniós intézkedések titkai

    Magánbeszélgetések sora győzött meg arról, hogy - az unalomig, akár százszor ismételt tények és magyarázatok ellenére - a tájékozatlanság és a tévhitek sokaságával lehet találkozni. Pedig az eredményes védekezéshez az úgynevezett közembernek is látni kellene a valóságot, annak okaival egyetemben. Miközben körülöttünk minden zavaros, számunkra minden átlátszó. Ugyanis világos, hogy mitől zavaros.

Az, amit a véleményszabadság jegyében évek óta mondogatunk, egyre inkább felbukkan felelős politikusok szájából is.

Igen! Ama globális pénzügyi hatalom, amelynek annyiféle nevet adtunk már, egyre inkább felbátorodva mutogatja magát a nyílt színen – olykor már-már kérkedve –, és végre a diplomáciában felelős személyek is leszögezték, hogy Európa mai vezetői nem gyengeelméjűek, hanem gazemberek. Egyelőre mégis gyakoribb, hogy csupán „megcsúszott” intézkedésekről szólnak a diplomácia útvesztőiben.

         Közben az e célból nevelt, fogott, vagy fizetett emberek Európa tönkretételére vállalkozva teszik a dolgukat. Ne feledjük Gulyás Gergely szavait: ingyen senki nem lehet ennyire hülye!

         Lássuk csak a bizonyítékokat.

- Migráció. Egy, a milliárdot egyre inkább meghaladó népességű kontinens (az egyre nagyobb számban jelentkező ezen kívüliekről nem is beszélve) legaktívabb egyedei elindulnak Európa felé. Hányan jutnak ide? Idővel néhány millió a milliárdnál többől. Akik persze itt gyorsan el fognak szaporodni. Nem menekülnek, hanem immáron agresszíven támadnak. Nem dolgozni jönnek, hanem élvezni a szociális hálót s aztán a törvények keretein túl ennél is többet, de többségükben „a munka mezejétől” távol. A közéjük vegyült terroristákkal együtt gazdaságilag is már középtávon tönkreteszik az uniót. Amelyik, már ha akarna sem tud segíteni az otthon maradt milliárdokon. De nem erről van szó, hanem teljesen nyilvánvalóan kettős feladatról. A világhatalmi terveket segítő lakosságcseréről (lásd Kalergi-terv), amely az európai múltat végképp eltörölve szolgálja a globális elitet, s mellékesen az USA számára is letörli kontinensünket a létező versenytársak térképéről. És még valamiről, amiről a következő bekezdésben szólok.

- Iszlamizáció. A fenti tervet jelentősen segíti elő eme - önmagában hordott - másik nagy veszedelem: Ami kellőképpen nem felmért következményeket is rejteget, de lehet, hogy még ezt is javukra vélik felhasználni. Hiszen ők a tömegek szenvedései felett isteni magasságokba remélnek emelkedni. Azt hiszik, nincsen félni válójuk. Pedig van. Ugyanis az iszlám Európa meghódítására szőtt terveinek évszázados sikertelen próbálkozásai után most mintha megtalálta volna a megfelelő megoldást. Erre utaló jelek mellett már nyílt kijelentések is hallhatók. De elég arra figyelni, hogy kik azok, akik zömükben beérkeznek az unióba. Vajon miként tudják ezt megoldani, vagy miként képzelik „vitorlájukba fogni” őket azok a hatalmasok?

- Háború. Van okunk attól tartani, hogy a világ számos helyén már kirobbantott és még kirobbantandó háborúk is a nagy, zavart keltő tervhez tartoznak. Semmivel nem lehet nagyobb bizonytalanságot kelteni, mint az egzisztenciális veszéllyel. Valahányszor megmagyarázhatatlan dolgok történnek a háború és béke kérdésében, felsejlik a „cui prodest” sok mindent magyarázni képes felvetése.

- Energiapolitika. Látszólag a háború uszályában, de attól függetlenül ugyancsak gyakran alkalmazott eszköz az energiaforrások manipulálása. Ezért beszélek erről külön bekezdésben.  Alkalmazzák azt a közvetlenülül érdekeltek, s alkalmazza a globalizációs háttér, hiszen ennek haszna is kezükben van, bár a pénzcsináló tőke már alaposan felülmúlta a termelői tőkét, s mintha már nem lenne annyira rászorulva az értékteremtő munkára, hiszen a spekuláció egyszerűbb, kifizetődőbb, kényelmesebb. Ha erről a kérdésről gondolkodunk, érdemes még figyelni a „csőháború” különféle aspektusaira. Robbantás, elzárás, adóztatás, fenyegetődzés stb. És arra, hogy amúgy „mellékesen” a globalizmus élharcosa, az USA, mekkora – mondjuk ki – arcátlansággal lőcsöli rá a tönkretételre szánt Európára a palagázát, sokszoros áron és a zöld szempontoknak fittyet hányva. Miközben, ahol kell, éppen ezek hangoztatásával próbál befolyást gyakorolni. S nem véletlenül éppen ezzel éri el a nagy, európai üzemeknek az „olcsó” USÁ-ba költözését.

- Szankciók. Nos, talán éppen ez az a pont, ahol leginkább kibújik a szeg a zsákból. Hiszen 11 sikertelen szankciós kísérlet kudarcát már kimondva és elismerve, mégis folytatnák azt a sorozatot, amely éppen kontinensünk versenyképességét ássa alá a már említett hátsó célok érdekében.

- Ukrajna felvétele az unióba. Nem olyan nehéz megérteni, hogy háborúban levő országot képtelen gondolat felvenni, hiszen az világháború kockázatát jelentené. De Ukrajna békés állapotában is tönkretenné Európát. Mennyivel kisebb probléma volt a keletnémet területek tökéletes integrálása, amely a gazdag és virágzó Németországnak a mai napig nem sikerült. Ukrajna uniós jelenléte egymagában képes lenne visszavetni az egész kontinens életszínvonalát, hiszen ez, az eddig sem eléggé megszerveződött fiatal állam ma romokban hever. Tehát nem csupán az ismert mezőgazdasági dömping terhe sújtana, hanem a földrész legnagyobb kiterjedésű államának felemelése válna feladattá, ráadásul a leküzdhetetlen ukrán korrupciós rendszer is ránehezedne Európára. Talán még van, aki emlékszik az ukrán maffia tevékenységére. És akkor nem beszéltünk az ottani kisebbségpolitikáról, melynek jelentős része volt a háború kitörésében, mégsem változott, sőt!

- Ideológiák. A  képtelen ideológiák nevében, s azok annál is képtelenebb erőltetésével úgyszintén a zavarkeltést szolgálják. A látszólag nevetségességig menő jelenségek távolról sem meglepőek. Pontosan illeszkednek a nagy világzűrzavar és bizonytalanság-keltés összképébe. Ilyen az LMBTQ, de agyonerőltetett formájában a zöld ideológia is, amiképpen a múlt eltörlésére tett megannyi kísérlet.

- Píszí. A politikai korrektség zseniálisan sötét metódusa az esetleges kritikusokat eleve megfosztja a szólásszabadságtól. Az igazmondás leleplező erejét ezzel bilincsbe verték.

- Keresztényüldözés. Teljesen világos, hogy a társadalmakat megerősíteni képes, az embereknek kapaszkodót és ellenállóképességet nyújtó legfontosabb ellenfél ellen próbálnak mindent megtenni, a legszerteágazóbb módszerekkel.

- Pénzelvonás. Hogy kis országunk ekkora fontosságot kap a nagy tervek felé vezető, és csak látszólag érthetetlen beavatkozások akadályozásában, az csakis azzal magyarázható, hogy elsősorban a példától tartanak, de amíg még létezik vétójogunk, az sem közömbös. Ez utóbbi ellen már folynak a próbálkozások, minden szabály és szerződés semmibevételével. Ami azonban megmarad, az a Német László által feladatnak tanácsolt magatartásunk: kovásznemzet lettünk.

- NGO-k szerepe. Ezek a hálózatba szervezett nem kormányzati szervek az egész nagy, zavarkeltő munkában a legváltozatosabb módon képesek jelentős szerepköröket betölteni. A civilség látszatának védelmében végzett aknamunkától a „migráns-buszoztató hajókázáson” át akár a terrorizmus támogatásáig terjed „használhatóságuk”.

- És apropó, terrorizmus. Röviden válaszolhatunk erre is. Hiszen hol van annál alkalmasabb módszer a bizonytalanság, félelem és zűrzavarkeltés munkájában, mint éppen a terrorizmus támogatása. Hiszen, amikor minden áron takargatják jelentőségét, nemcsak a migrációt, de ama NAGY ZŰRZAVART is szolgálják.

-Végül, de nem utolsó sorban: a föderalimus és szuvereniítás kérdése, ami nem kérdés, hiszen nyílt lépések erőltetését jelenti a pénzügyi hatalom világuralma felé vezető úton, amelyről mindaz szólt, amit eddig feszegettünk.

De vajon eljut-e a világ odáig, hogy a globalizáció erőiben lássa a várva várt rendcsinálót?

Elcsépelt gondolatok ezek, de meglepő módon mégis gyakran derül ki, hogy nem eléggé elcsépeltek. Hiszen mind erősebb a zavart fokozó zavaros gondolatok terjedése.

Leányfalu, november 11.                             Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. október 22.

EGY NAGY KÉRDÉS MEG EGY MÉG NAGYOBB

A napokban az interneten küldték el számomra Petrin László cáfolhatatlan magyarázatát az iszlám veszély állásáról. Az időpont valószínűleg nem véletlen, hiszen a közel-keleti események hatalmas kérdőjelei (cui prodest, stb.) előttünk horgadnak.

A nem magától keletkezett zavarodottságába egyre jobban belebonyolódó világunk kihámozhatatlan, így is meg úgy is magyarázható történései közben, minden egyéb lehetséges felvetéstől függetlenül ebben az írásban nincs cáfolható gondolat. Párhuzamos igazságok más , ettől elválaszthatatlan eseményekről lehetségesek, de ami az iszlámot illet, arról itt rövid és pontos képet kapunk.

Ez a vallás – mint arról már annyiszor beszéltünk – egy az állammal. Törvénye is egy és az a saria. Ez a megingathatatlan kiindulópont. Erre alapozódik az iszlám egész világhódító szándéka, melyet szent kötelességként folytat. Ma már világot átfogó szervezete is van.

Petrin írja: „…az Iszlám Együttműködés Szervezete (OIC), amely leplezetlen küzdelmet folytat az iszlám szemlélet világméretű elterjedéséért. Az iszlám a világ 57 országát és 1,6 milliárd muszlim lakosát képviseli. Befolyását jelzi, hogy állandó megfigyelői státussal rendelkezik az ENSZ-ben. Ez a szervezet háromszor népesebb, mint az unió, négy kontinensen képes érvényesíteni akaratát, és mi szinte a létezéséről sem tudunk.”

Valóban. A rengeteg hír és álhír közben egy ilyen óriási erőről miért nem hallani?

Honnan az a hit, hogy a nyugati (egykor keresztény) világ képes lehet együttműködni az iszlámmal?

Ismét Petrint idézem: „Miközben a Nyugat ostoba ábrándként az iszlám világgal való gyümölcsöző együttműködést reméli e szervezettől (mint ahogyan a palesztinoktól is), annak nem titkolt célja az egész iszlám világközösség (umma) képviselete, annak eredményeként pedig a saría jogrendszerének világméretű elfogadtatása és a kalifátus helyreállítása. Tudnunk kell, az arab világ vezetői minden alkalmat megragadnak arra, hogy emlékeztessék az iszlám világközösséget erre a szent feladatra.”

A hatalmas világszervezet nem is rejtegeti céljait. Szerzőnk paragrafust idéző pontossággal világosit fel erről: „Az OIC alakuló csúcstalálkozóján kimondták, hogy az iszlám világközösség célja Jeruzsálem felszabadítása, azt követően pedig a szervezet állandó központjának az odatelepítése (OIC-alapokmány, XI. fejezet, 17. cikk). Erről nem beszél senki, ez nem nyugtalanítja a magukat nagyon okosnak tartó brüsszeli vezetőket, sem az ENSZ vagy netalán a NATO döntéshozóit. Ezt a távlati célt a 2008-ban elfogadott új alapokmány kibővítette (OIC-alapokmány, II. fejezet, 3. cikk), amely szerint Jeruzsálem egyben az új kalifátus fővárosa lenne. Az OIC a kalifátus helyreállításához a lopakodó hódítás stratégiáját választotta.”

A látszólag eltompul vagy arra presszionált Európa pedig nem enged arról beszélni, hogy nagyvárosaiban már egyre több, kisebb-nagyobb Gáza működik no-go zónák formájában, amit nemrégen még kimondani is tilos volt, de ma már kénytelenek imitt-amott elismerni. Ezekben a saria működteti a közösséget.

Most látom, hogy a saria szó, mint olyan, nem is szerepel a számítógépes helyesírási programokban. Az a szó, amely egyebek közt kontinensünk jövőjét határozhatja meg!

Mit mond erről Petrin László? „Az OIC azért küzd, hogy a nem muszlim országokban olyan törvényeket hozzanak, amelyek az ott élő muszlimoknak elsősorban a vallási jogait védjék. Az OIC Kairóban elfogadott Iszlám emberi jogi deklarációja például a nőknek méltóságot biztosít ugyan, de egyenlő jogokat nem, többek között korlátozza a házasságkötéshez való jogukat. Miközben deklarálja, hogy senkit sem szabad vallása megváltoztatására kényszeríteni, magának az egyénnek nem adja meg a lehetőséget vallása elhagyására. A szólásszabadságot pedig teljes nyíltsággal korlátozza, a valláshoz, a prófétához kapcsolható témák bármilyen bírálata tilalmazott. Az OIC felfogásában a nyugati értelemben vett szólásszabadsághoz mérten összehasonlíthatatlanul fontosabb emberi jog az iszlám védelme.”

És folytathatnánk. Valóban elmondhatjuk, hogy a harmadik dzsihád folyamatban van, csak más formában, mint valaha. És ezt az unió polgárainak nem szabad látni. Ami nem jelent egyet azzal, hogy nem képes látni!! Hiába minden, ha a török idők módjára kerengő vagy üvöltő dervisek haladnának előttük, akkor is becsuknák szemüket, befognák fülüket.

Nos, ekkor merül fel az a bizonyos „még nagyobb” kérdés!

Azt már többé-kevésbé felismerte a világ, hogy kimondva, vagy kimondhatatlanul, de létezik az összeesküvéselméletek sokaságában valóságként megmutatkozott háttérthatalom, melyet nevezhetünk bárminek, ahogy mondják: egykutya.

Vajon ez a háttérhatalom mit gondol minderről?

Az, hogy a kettő egy, nem valószínű. Az, hogy együttműködnének, nem kizárható.

Ha igen, meddig tartják egymást társutasnak?

Nyílt szembefordulás jelei lehetnek, de nem meggyőzőek.

Mit akar az egyik a másikkal és fordítva?

Hova vezet mindez?

Egy bizonyos. a mi „kovásznemzet” küzdelmünk egyszerre mindkettő ellen folyik, hiszen a háttérhatalom előterében éppen az iszlamizáció halad felénk félelmetes iramban. Keresztényellenességük pedig közös célt is jelent.

                  Egyelőre!           Aztán…

AZ 1956-OS MAGYARORSZÁGI FORRADALOM HATÁSA AZ ERDÉLYI MAGYAR FIATALSÁGRA, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A MEGTORLÁSOKRA ÉS AZ AKKOR MÉG 1,7 MILLIÓNYI KISEBBSÉG SZÁMÁRA OLY FONTOS BOLYAI EGYETEM KÉSŐBBI SORSÁRA

          Tisztelt meghívott Méltóságok és Vendégek, kedves fiatal Barátaim!

          A megtisztelő felkérés úgy szólt, hogy a fiatalokhoz beszéljek.

Az itt hagyományosan egybegyűlt fiatal hallgatóság, és akikhez majd hírt visznek az itt hallottakról, egyet jelentenek a Kárpát-medence ma még többségben levő magyarságának jövőjével. Személyiségetek most formálódik, a jövő iránti érdeklődésetek most nyiladozik. Nem egy előadás, de évek oktató, nevelő, irányt mutató tevékenysége lehet csak biztosítéka annak, hogy eljövendő életetek iránytűjét hogyan használjátok.

          Ez a néhány perc csak apró adalék ahhoz, amit itt, és remélem, sok más helyen is alkalmatok volt és lesz hallani 1956-ról, a sok mindent eldöntő magyar hozzájárulásról térségünk letéréséhez a szocializmust építő tévútról.

Amikor erről gyűjtögettek véleményformáló adalékokat, mint éppen most, ne feledjétek, hogy a múltat nem szabad végképp eltörölni, amint azt akkor tanították, amikor 70 évvel ezelőtt, a ti korotokban, az erdélyi magyar kisebbségi sorséveit éltem.

          Gyors bevezetésül egy villanásnyi ívet húznék a Trianont követően addig eltelt évekről.

          1920. június 4-én a magyar hazától körkörösen elszakított és így kisebbségi sorsba taszított magyarok közt a legnagyobb közösség, az erdélyi is egy új világban találta magát. Idő kellett az ocsúdásához és ahhoz, hogy állami és intézményi háttér nélkül próbáljanak ellenállni az ún. Brătianu-tervnek, amely Erdély románosítását nyugatról kelet felé tanácsolta megvalósítani a homogenizáció és etnikai tisztogatás minden eszközével.

          Ne feledjük azt a keveset emlegetett képtelenséget, amely szerint a történelmi Magyarországot soknemzetiségű mivoltát felhasználva szaggatták darabokra,  nem csupán a szomszédok, de sokkal távolabbi hatalmak érdekei mentén. A magyarság országos számaránya ekkor 53% volt. Sok egyéb hazug és ravasz érv mellett ez volt az egyik döntő indok. De érdekes módon a Romániának ítélt és a maradék Magyarországnál nagyobb területen a románok éppen és pontosan 53%-os többséget tudtak csak kimutatni. Lám, a kettős mérce már akkor is működött, ha a cél megkívánta.

          Ez a békediktátum mindössze szünetet hozott a két világháború között, s a második, alig hogy elkezdődött, az érthető területi revíziós igények is utat kerestek. Ekkor került sor a Felvidék egy darabját visszacsatoló elsőt követően a második bécsi döntésre, és Észak-Erdély négy évre ismét Magyarország részévé vált.

  Rövid 4 év volt, de ennél sokkal erőteljesebb nyomokkal. Sikerekben és tragédiákban egyaránt.

A háború utáni Erdély magyarsága az ennek megfelelő lelkiállapotban kezdhette el ismét küzdelmeit, ezúttal már egy kommunista hatalom dominálta Romániában. Csakhogy ez a román kommunizmus nem az internacionalista – tehát nemzetietlen – magyarországira hasonlított. Mert egy álságos szocialista-internacionalista lepel alatt tovább működött a nacionalizmus, és folytatódott név nélkül ama Brătianu-terv.

Magam is itt éltem egy fokozatosan kiépülő diktatúra napjait, ebben nevelődtünk, jól tudtuk, mit szabad és mit nem, mi igaz és mi hazug, miről lehet csak otthon beszélni, hogyan kell észrevétlenül besurranni a templomokba.

Romániában viszonylagos csend honolt, bár nem éppen akkora, mint amekkorát szerettek volna, de bátor vagy naiv, egyéni és csoportos próbálkozásokat követő megfélemlítő perektől eltekintve haladtunk a szovjet ukázok elvárta vonalon. Kivéve az ország homogenizálásának ki nem mondott, de minden úton-módon támogatott tervét.

Közben az anyaországban a Rákosi-rendszer túlkapásait elviselhetetlennek érző magyar szabadságszeretet 1956-ra érlelődött forradalommá.

A Budapestről érkező hírek nagy hatással voltak a román társadalomra is.

Most azonban a ti korosztályotokkal kapcsolatos eseményekről beszélnék, emlékeimről, mint akkori 18 éves egyetemista, hiszen a nagy történelmi szintézis,bár véglegesnek még ma sem nevezhetjük, de készül, s amúgy sem lehetne összefoglalni néhány percben.

Annál meggyőzőbb lehet elmondani azt, ahogyan a ti korotokban ezeket a napokat megéltük, valamint annak későbbi következményeit.

Nem hallgathatjuk el, hogy a legnagyobb megmozdulások Temesváron, a leginkább vegyes nemzetiségű városban és Bukarestben voltak, de magyar nézőpontból most Kolozsvárra kell koncentrálnunk, ahol akkor még működött a békeszerződés által előírt módon megszervezett Bolyai Egyetem, hiszen Magyarország második nagy egyetemét – Tamási Áron szavaival élve – a románok „kézhez vették”, elüldözték, s az, akár Trianon után, ezúttal is Szegedre költözött.

Kolozsváron sok ezer magyar diák élt, és a város lakosságának a magyarság még többségét jelentette. Nem véletlen, hogy a pártvezetés is különös figyelemmel kísérte az itt történteket.

Az egyetemek hallgatóságát szigorú osztályharcos alapon és nem képességeik szerint válogatták, s ilyen szempontok már a középiskolai oktatásban is működtek.  Az egyetemi felvételin előírt osztályharcos szűrőt csak 11 éves iskolai tiszta kitűnő, úgynevezett „vörös diplomával” lehetett elkerülni, már persze annak, aki egyáltalán bekerülhetett a középiskolába. Az oktatásban elsőbbséget élvezett a marxista szellemben történő nevelés. A hangadók csupán a már előzőleg politikai szereplést vállaló fiatalok lehettek, teljesen függetlenül képességeiktől. Az állambiztonság már itt elkezdte beszervezni informátorait.

Mi ennek ellenére október 23. előtt és főleg utána mindnyájan lélegzetvisszafojtva hallgattuk a rádió híreit. Bár információink így is hézagosak voltak, de az anyaországihoz hasonlító szenvedéstörténetünk hozzásegített a tisztánlátáshoz. Nem voltak kétségeink, hogy forradalom van Budapesten.

A központi pártutasítások természetesen arról szóltak, hogy nacionalista, irredenta, antiszemita, sőt kimondottan románellenes megmozdulásokról van szó, s utóbb már belengették a területi igények jól ismert magyar kártyáját is, hogy az oszd meg és uralkodj kipróbált módszere még jobban működjön. Egyszóval már ekkor ellenforradalomnak minősítették.

Románia magyarországi katonai beavatkozást is felajánlott a Szovjetuniónak, még komoly csapatmozgások is történtek, de ha igaz, erről Tito tanácsára lemondatták őket a szovjetek. Pedig nagyon készültek volna ismét, harmadszor is, kockázatmentesen bevonulni Budapestre.

A helyi pártvezetés elrendelte, hogy a tanárok a diákok közt népszerűsítsék az ellenforradalom tényét, mint az „egyedül üdvözítő álláspontot”.  Az akció azonban sikertelennek bizonyult, sőt tovább tüzelte a fiatalokat. De a sajtóban már felbukkantak olyan írások, amelyek előre vetítették az esetleges megtorlások lehetőségét.

Az egyetemek diáksága országszerte is felvetette számos társadalmi és politikai kérdés megoldásának szükségességét, s ez itt sem történt másként. Csupán az fokozta a gondot és persze a gyanakvást, hogy itt magyar diákokról volt szó. Mert a dogmatikus marxizmustól való szabadulás óhaja mellett megjelent a magyar nyelv és irodalom ügye, és egy veszedelmes szó is: a magyarságismeret igénye. Ezt pedig azonnal a fasizmussal hozták rokonságba.

De Erdély egész fiatalsága megmozdult. Sokan próbáltak átszökni a határon, hogy együtt harcoljanak anyaországi társaikkal. Akiket elfogtak, azoknak rettenetes megtorlást kellet elszenvedni, ha egyáltalán életben maradtak. Emlékezetes annak a négy, 16 év körüli baróti fiatal székelynek a sorsa, akik közül ketten sikeresen szöktek át, de akiket aztán Kádárék visszatoloncoltak Romániába, és kiszolgáltattak a román bosszúnak.

Emlékezetes szervezkedés volt az egyik brassói gimnáziumban, ahol az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének tizenéves tagjai közül 79-en szenvedtek súlyos börtönbüntetést, vagy kerültek kényszermunkára, együttesen számolva 1129 évre.

Közben elérkezett a halottak és mindenszentek napja. Ez a nap Kolozsvár magyarságának egy csendes gyülekezése volt, ahol a gyertyafényben és krizantémillatban, civil besúgók társaságában, suttogva cseréltek gondolatot szeretteik sírjainál.

A Bolyai diákjai részben egyénileg, részben szervezetten, Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a Házsongárd nagy magyarjainak sírjainál világítottak és énekeltek. Az elkövetkező napokban sokan az előadásokon is gyászruhában jelentek meg vagy fekete szalagot tűztek fel, mint a református teológia hallgatói.

Az egyetemisták nem sejtették, hogy ártatlannak hitt tetteik milyen jól használható érvekként szolgálnak majd az elkövetkező megtorlások előkészítésében.

A Bukarestből érkezett Miron Constantinescu elnökletével az egyetemi vezetőkkel tartott november 3-i ülésről aztán érdekes módon azzal küldték haza a résztvevőket, hogy a „magyar ügy” megoldódott. Nyugodtak lehetnek. Tehát már tudták, hogy másnap, november 4-én megindul a szovjet invázió Magyarország ellen.

A megdöbbenés és felháborodás hatalmas volt.

Raluca Ripan, a román egyetem rektornője ekkor már kimondottan magyar területi követelésekkel riogatta román hallgatóit, s így a két egyetem alakuló összefogását ezzel derékba is törte. Erdély féltése mindent felülírt náluk.

Az állambiztonság november 17-én látta elérkezettnek az időt a megtorlásra. Elkezdődtek, majd több hullámban folytatódtak a letartóztatások, elhurcolások.

Eközben a magyarnyelvű Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen kisebb dimenziókban zajló, de hasonló események még nem vetettek ekkora hullámokat.

Aztán lezajlanak a letartóztatottak perei is, és 3-10 évig tartó börtönbüntetéseket szabnak ki. De, ami még rettenetesebb, az a kivégzések nagy száma, amelyek a börtönben elszenvedett kínzások miatt bekövetkezett halálesetekkel együtt – kutatók szerint – meghaladhatják a magyarországi áldozatok számát.

Csupán példaként hozom fel, hogy csak az úgynevezett Szoboszlai perben 10 embert végeznek ki, vagy az érmihályfalvi perben 31 súlyos ítélet mellett 2 kivégzés is történt.

1956 és 62 között összesen 23000 politikai okból kiszabott ítélet született Romániában, többségében az akkor még létező Magyar Autonóm Tartományban, amely nagyjából a Székelyföldet ölelte fel.

Mint közismert, a végső tragikus döntés megszületéséig Nagy Imrét és csoportját a Bukarest melletti Snagovon őrizték.

Románia ügybuzgóságát a szovjet hatalom nemsokára azzal jutalmazta, hogy 1958-ban kivonta csapatait az országból. Ez pedig még nagyobb teret biztosított a nacionalista törekvések számára. Az 1956-os magyar forradalom keltette világvisszhanggal mit sem törődve, Románia ezt is nagy ügyességgel használta fel homogenizációs terveihez. Ebben pedig a kádári Magyarországban partnerre talált.

1958-ban Kádár János 8 napos körutat tesz Romániában, Apró Antal, Kállai Gyula és Szirmai István társaságában. Ennek során hangzik el Marosvásárhelyen a történelmi jelentőségű beszéd, melyben a példás nemzetiségi politikát megköszönve azt is kijelentik – és itt figyeljünk –, hogy: Magyarországnak van elég lakosa és területe a szocializmus felépítéséhez!  Nos, ez volt az a pillanat, amikor Kádárék lemondtak az erdélyi magyarság iránt elvárható minden felelősségükről.

Románia nyugodtan kapcsolhatott nagyobb sebességre tervei megvalósításában.

E tervnek alapvető fontosságú eleme volt (és maradt) az oktatás kérdése. Hangzatos jelszavakat szajkóztak, mint például: a Bolyai Egyetem a nacionalizmus tűzfészke, ellenforradalmi erők gyűjtőtábora. Leggyakrabban az elszigetelődés vagy szeparatizmus veszélyét emlegették, de még az is elhangzott, hogy túl sok magyar értelmiségire nincs szükség, vagy hogy így nem sajátítják el a munkához és érvényesüléshez elengedhetetlen román nyelvet, stb.

Ez a manőver nagy ravaszsággal és még nagyobb kíméletlenséggel zajlott. Az első hangok még 1957-ben hallhatók voltak arról, hogy a Bolyain túltermelés van. Ennek az évnek őszén a számos egyetemi káder ellen indult vádemelés egy valóságos értelmiség-ellenes perré dagadt.

1958 tavaszán újabb letartóztatások következtek 56-ra hivatkozva. Ékkor ítélik el például Páskándi Gézát.

1958 októberében az egyetemi ifjúság nagygyűlését reakciósnak és államellenesnek minősítik.

A végső megoldás kimondására 1959. február 19. és 22. között a Bukarestben magasrangú pártvezérek jelenlétében zajló diákszövetségi gyűlésen kerül sor. Az ismert indokok itt is elhangzanak.

A kolozsvári Bolyai Egyetem tanácsát már másnap összehívják, és a prorektor Csendes Zoltánnal felolvastatják az egyetemek egyesítéséről szóló miniszteri döntést. Felszólalást nem engedélyeznek. Az ezt követő gyűlések során ott van a karrierje hajnalán már igen aktív Nicolae Ceauşescu, és ő az, aki minden kétkedő hangot azonnal és erőszakosan elhallgattat. A fedőszöveg folyton a magyar-román testvériség erősítése. Február 26-án Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László mégis óvatos ellenvetésekkel élnek, de előbbi kettőt lebeszélik a további kétkedésről. A hangulat félelmetes. Ceauşescu ekkor beszél először arról, hogy Romániában nincs külön román és magyar kultúra, csak szocialista, szocializmust építő népi kultúra.

A következő napokban megkezdődik Szabédi László zaklatása, melynek következtében Szamosfalva határában a vonat alá veti magát.  Aztán öngyilkosságával tiltakozik Csendes Zoltán prorektor, és a halálba követi felesége is.

Ekkor indítják el a magyarnyelvű Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen is a román szekció megszervezését előkészítő megfélemlítést. Mint azóta tudjuk, ez utóbb ügyes politikával túlnőtte a magyart. Előveszik a gondosan megjegyzett 1956-os vétkeket, hogy megfélemlítéssel hallgattassák el az ellenkezőket.

Nagy tiszteletnek örvendő tanárainkat egy monstre gyűlésen alázzák porig, a diákságot pedig évfolyamonként rendezett boszorkányüldözéses nagygyűléseken félemlítik meg, illetve példát statuálandó kizárnak az egyetemről szerintük ismertebb diákokat. Magam is ennek estem áldozatul. Csak később, mikor már az akció idejétmúlt lett, hiszen a kétnyelvű egyetem kérdése már eldőlt, vettek vissza és fejezhettem be orvosi tanulmányaimat, az ólombányában, valamint betanított munkásként szerzett élmunkási érdemeimre való tekintettel.

Akik ma itt összegyűltünk, 1956 erdélyi áldozataira is kegyelettel gondolunk, és tesszük ezt nem csupán a kötelező emlékezés jegyében, hanem a múltunkra épülő jelenünkkel a jövőt szolgálva.

Mert a múltat nem szabad végképp eltörölni, a múlt megszenvedett tanulságait balgaság eldobni magunktól. Azok az erők, amelyek akkor működtek, ma új köntösbe bújva haladnak tovább, terveik megvalósítása felé.

Hisszük, hogy ezek a világraszóló tervek is utópiának bizonyulnak majd, hiszen a teremtés törvényeit akarják meghazudtolni. De arra is fel kell készülnie a fiatalságnak, hogy a végső kibontakozásig zajló küzdelmek során bizony sok megpróbáltatás is t osztályrészünk lehet.

Legfőbb támaszunk az erős hittel ötvözött nemzettudatunkban lelhető fel, amely képessé tesz az áldozatvállalásra, és kellően éberré a veszélyek felismerésében.

Erősítsétek hát egészséges, soha nem mások ellen horgadó, Istent, hazát és családot szolgáló magyarságtudatotokat!

1956 emléke és tapasztalata ebben lehet segítségetekre.

                                                                       Szász István Tas

Elhangzott az 1956-os forradalom 67. évfordulóján a Budapesti Műegyetemen rendezett hagyományos megemlékezésen, a Rákóczi Szövetség által meghívott Kárpát-medencei fiatalok jelenlétében.

Naplójegyzet: 2023. augusztus 30.

RÖVID FELISMERÉS

Hallom – bár csak ne hallanám – a hírt ama szennyes cselekedetről, amelyet a Böjte Csaba testvért felkérésre (felszólításra? megvásárolva?, stb.) tollára tűzni nem szégyenlő mocskos lelkű valaki - háta mögött a nála is szennyesebb lelkületű megbízóival - elkövetett. Az sem érdektelen, hogy ezt még az Ég sem tűrte sokáig, és gyorsan bekövetkezett a lelepleződés. 

Ennek kapcsán született meg egy talán nehezebben érthető, de sok mindent megmagyarázó felismerésem. Ugyanis a jó és a gonosz harcának idején, amikor a két oldalról ezt homlokegyenest ellenkező optikával látják, az általunk a teremtés törvényei szerint jó oldalon állóknak megadatott egy nagy elégtétel. Maga a másik, a szerintünk gonosz oldal igazolta be, hogy emitt van a jó, az igaz, az igazság, és ők a gonosz követői.

Mire alapozom ezt?

Böjte Csaba tevékenysége az, amelyet ép ésszel senki sem sorolhat más kategóriába, mint amelyet jónak, igaznak nevezünk. Ez egy szilárd pont. Özönvízben az Ararát. Aki tehát arra vetemedik, hogy ezt támadja, mint tengeri hajóst a csillagok állása, mint tévedhetetlen iránytű, pontosan helyezi el a jó és rossz koordinátái között.

Amikor Böjte Csabát ellenségnek tekintve bértollnokot akartak rászabadítani, amikor az általa képviselt legtisztábbat akarták sárba rántani, akkor véglegesen kijelölték helyüket az emberi nem változatos világának legsötétebb bugyrában.

Nem mintha nem tudtuk volna, de most ők maguk segítettek ezt a sokat vitatott kérdést sajátjaik, és az innenső oldal számára is pontosan, cáfolhatatlanul tisztázni.

Ennyi talán elegendő.  Több szót nem is érdemelnek.

*

Naplójegyzet: 2023. augusztus 30.

TÖRTÉNELMI KOROK, TANULT TÁRSADALMI RENDSZEREK, HOGYAN TOVÁBB?

Mindnyájunk iskolai emléke az egymást követő társadalmi rendszerek felsorolásának elvárása. Sőt ennél is több. Hiszen ott voltak a napjainkban is élő anakronisztikus ítéletek a gonosz rabszolgatartók és a népnyomorgató feudális urak fölött, hiszen állami dolgozókkal kellett volna a fáraóknak piramist építtetni, és téeszek kellett volna megműveljék a váruradalmak földjeit. A kapitalistákról nem beszélve, akikről viszont jelenkorunkat élve már joggal mondahatunk mi is ítéletet. Így szaladtunk végig ősközösségen (róluk talán a zöldek és állatvédők vitatkozhatnának, vajon mennyire járultak hozzá a mamutok eltűnéséhez), a rabszolgatartó és feudális társadalmon, s ismerkedtünk a kapitalizmussal, megjósolva annak rothadó imperializmus nevű szakaszával.  

Aztán jött a bökkenő. Ugyanis a kommunizmus felé vezető szocialista társadalom felépítése megfeneklett, s újfent ama rothadó kapitalizmusra ébredtünk, meg arra a felismerésre, hogy amint kiléptek az anakronizmus csízmájából s a jelenkorral kezdtek foglalkozni, felismeréseik is józanabbak lettek. Csupán a megoldást vétették el, mert éppen olyan hibákba estek, amelyek ama anakronizmusuk sújtotta korokban normális, esetükben viszont az emberi természettel s annak fejlettségi fokával ellentétesek voltak.

Ezt követően viszont elcsodálkozhattunk, mert feltámadott a kommunizmus felé vezető útépítők serege, és korszerűbb köntösben itt sürgölődik felettünk, s terelgetne madáchi jóslatokat sejtetető irányokba. Neve is van már: neomarxizmus. Azok, akik fiatalon még megélték az előző, szintén fiatalabb kori formáját, könnyen felismerhetik.

És micsoda fantasztikus kavalkád, paradoxonokkal teli világ ez az egész, hiszen az imperialisztikus szakasz jellemzőit viselő kapitalista világ urai a neomarxizmus eszközeit használják a gyakorlatban.

Minden mindegy, csak a cél számít.

A megvalósult kommunizmus álomképe, és a remélt világkormány uralta glóbusz között jelek szerint nem terveznek nagy különbséget.

Isten, haza, család elvetve. Ennek érdekében pedig identitás nélküli szürke tömeg üríthet a neki felkínált látszólagos egyenlőség poharából, képességei szerint és szükségletei mértékben. De a mai társadalom-mérnökök e két utóbbit szintén befolyásuk alá vonnák. Meghatározott átlagos képességeket és ennek megfelelő szükségleteket terveznek az általuk uralt tömeg számára. A tömegek ilyen irányú befolyásolása a jelek szerint és egyelőre, sikeresen halad. A média, az oktatás és a végrehajtói hatalom kezükben tartása a biztosíték. Ennek jegyében aztán az átnevelt választókból kikerülő törvényhozói réteg is kedvükre fog hosszabb távon fejlődni. Egyelőre azonban be kell érjék egy megfelelő szelektálással.

Hogy ez a terv szintén megfeneklik, vagy sikerül tönkretenni a teremtés nagy művét, hitünk szerint csak kudarcot jelenthet, mert másként nem jöhet egyéb, mint a vég.

     Amelyet minden bizonnyal nem ők fognak megtervezni.

Hogy a madáchi jóslat az eszkimó-szín után merre lehetne tovább fejleszthető, azt nem tudhatjuk, de Isten kegyelméből hihetjük.

Maga Madách is ezzel zárt: Ember küzdj és bízva bízzál.

Naplójegyzet: 2023. augusztus 21.

GONDOLATOK LÁNC(HÍD)REAKCIÓJA

Szent István napjának szép estjén, a Budapesti Atlétikai Világbajnokság második napján, örömmel gyönyörködnék a most kétszeresen ünnepi tűzijátékban, amikor hirtelen felismerés hasít belém.

Gyönyörű fővárosunk jelképe, a Lánchíd, kizáratott a programból. Kivilágítása tiltva vagyon. Innen az agy keserves felforrásának nincs már akadálya. Hogyan történhet ilyesmi?

Természetesen – mindenkori „módszertanomnak” megfelelően – az alapokhoz nyúlok vissza. Hiszen annyit mondogattam, hogy megosztottságunk jelenleg legfontosabb törésvonala a nemzetben gondolkodók és az internacionalisták között húzódik.

Rögtön azonban arra is ráébredek, hogy ama internacionalisták még annak sem jók, hiszen nem internacionalista elkötelezettségük, még csak nem is nemzeti gondolkodásuk hiánya jelölte ki túlparti táborhelyüket, hanem a legközönségesebb érdek. Olykor meg – és ehhez szorosan társulva – a gyűlölet, mely tovább színesíti őket.

Fővárosunkban törpeségéből élő, sőt a szomorú jelek szerint ebből prosperáló, testi növésére büszke  törp tartja kezében a nemzeti érdek egy jelentős részét. Ha kicsivel is ténylegesen megnőne, elveszítené pozícióját. Erejének titka erőtlenségének hasznosítása. Olyan ez, mintha Liliput országában egy náluk is kisebb Gullivert látna magánál nagyobbnak a hamis szemüvegek viselésére nevelt sokaság.

Egy mozdulat elég lehetne a megvilágosodáshoz! De hol van ez a mozdulat?!

Az ál-Gulliver, kinek mindennemű kicsinysége napnál világosabb, egy ország, egy nemzet érdekei ellen hasznosítva végzi áldatlan tevékenységét. Ma, amikor a globalizáció törvényei szerint az országimázs oly fontossá vált, egyedülálló és megismételhetetlen pillanatban is képes mindent megtenni, hogy azt elszalasszuk.

Itt sejlik fel mögötte a nagy módszer. A metódus. A túlpart egyedüli találmánya. Ennek segítségével a nemzeti vezetéssel elért bárminő eredményt tűzzel-vassal kell akadályozni, mert ez a pártérdek, az pedig a liberális világ fősodrának zsoldjában csak erre képes.

Saját érdemet felmutatni nem tudván, az ellenlábas érdemeit próbálja legalább elkendőzni a világ és saját követőinek szemei elől, s ahol meg lehet, ott elgáncsolni. Egyetlen nagy ötletük három betűben foglaltatik: NEM. Mindenre csak nem.

Jelek szerint igyekezetük nem sikerült tökéletesen, mert az, ami a mesterséges függöny mögül kilóg, egymagában is elegendő a világ csodálatát elnyerni. Sőt , olykor szeretetét is.

A Magyarország kép befeketítése és annak fejre állítása minket megtisztelő erőfeszítésekre sarkallja a liberális világot. Trianon óta soha ennyi igyekezettel nem munkálkodtak ezen. Ismét fontosak lettünk.

Ál-Gulliverünk csak egy kis csavar, kis fogaskerekecske a nagy műben.

De a gyengeségére épített erő itt áll mellettünk egy választási év küszöbén.

Nagy vizsga lesz ez magyarok!

Néhány fénycsóva hiánya a hídról is lehet tehát figyelmeztető jel.

Naplójegyzet: 2023. augusztus 26.

VIGYÁZÓ SZEMÜNKET A CÉLRA FÜGGESZTVÉN

A hazánkat „scyllák és chraybdisek” közt vezető párt tábora nagy, széles, de nem egészen homogén. Mert vannak a kevesek, akik szerencsénkre a vezetők is, a polyticus doctusok, meg azok felkészült, jól kiválasztott csapata, van egy szélesedő értő, tudatos követői – immáron – tömeg, vannak a lelkes magyar szívűek és vannak a szerintük „ennél jobb nincs” táborából őket választók, no meg a minden párt körüli társutasok. Ez pedig így természetes, vagy pontosabban elkerülhetetlen, a jelen világunkban mai – trendi – életét élő társadalomban.

Igen! Mai életről beszélek, arról melyet O.V. tegnapi fogalmazásában a balliberális Góliát szelleme hat át, és mögötte építkezve küzd a változásért a konzervatív Dávid. Esetünkben – annak talán élén – magyar parittyájával.

Hogy kinek van igaza, az nemcsak a konzervatív józan ész (lehet akár elfogultság is), de ami ennél több: a természet törvényeinek ismeretében sem kétséges.

De győzhet-e az igazság, amely maga a valóság? Az a valóság, amely – ha ellene menetelünk –folyamatosan jön velünk szembe, és ezernyi jellel, bizonyítékkal emeli fel figyelmeztető ujját.

Mai megosztottságunk mégis sokkal inkább érzelmi alapon alakult. És számos törésvonalunkból a döntő a nemzeti és nemzetközi vagy internacionalista közt húzódik, s ez most nagyjából azonos a szuverenista és föderalista (globalista) köztivel, a nemzeti pedig természetesen az Isten-haza-családot is jelenti.

A két gondolkodásmód közt valódi elméleti igazságok húzzák meg a választóvonalat, ami azonban nem jelenti azt, hogy a sokaság végül nem érzelmi alapon dönt. Ez pedig mindkét oldalon hasonlatos erővel hat, odaát szinte kizárólagosan, jó adag gyűlölettel fűszerezve.

A különbség csak annyi, amennyi jó és rossz döntés között lehet, akkor, amikor azt maga a jó és a rossz hozza meg. Mert ilyenkor áll elő ama - már bevallott - balliberális vélemény, mely szerint: „mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”. És ez valóban így van, hiszen a jó korlátok közt tartja érzelmek vezérelte indulatait is, míg a rossz ereje éppen korlátok nélküliségének hasznosításában áll.

Nagyon érdekes azonban, hogy a baloldal hamis propagandája, a jobboldal vélt, néha valós hibáit felhasználva, a törésvonalat átívelő hatással bír, s így meglepődünk, amikor stabil nemzeti gondolkodásúként ismert szavazók ismételgetik a bal jelszavait. Vagyis elhiszik azt minden valótlanságával, nagyításaival, csúsztatásaival együtt.

Ők állításuk szerint jobbító szándékkal, vagy csak keserűen, máskor akár – szintén túloldalról megfertőződve – horgadó indulattal mondják: ide szavazunk, de…

Hibát csak az nem követ el, aki nem tesz semmit, szokás mondani. Persze szerintem éppen ez a semmittevés lenne a legnagyobb hiba. De amikor rövid idő alatt többször is találkozok kiváló, velünk szavazó, elméleti tudás, műveltség és nemzeti elkötelezettség birtokában lévő értelmiségivel, , aki olyanokat hisz el, mint pl.: „tönkretették az országot”, vagy: „már Bulgária is megelőz” és „utolsók vagyunk a kontinensen” stb.,akkor kénytelen vagyok ezen elgondolkodni. Azok is ők, akik egyebek közt nem értik meg azt sem, hogy nyugati (lást Franciaország) példára, magyar kézbe kell venni bizonyos ágazatokat: energia, közszolgáltatás stb. A nemzeti tőke – biztonságot jelentő – növeléséről nem beszélve.  Ezeket pedig nem lehet lopásnak, vagy akár „csak” korrupciónak nevezni.

E találkozásaim és beszélgetéseim eredménye aztán a fenti, kissé talán zavarosan keresgélő gondolatmenet, amely tulajdonképpen nem vezetett biztos magyarázathoz, s felhorgad bennem a kérdés: vajon valóban ismerem-e a jelenség okait?

Annyi biztos, mindent el kell követni annak érdekében, hogy a nehezen érthető döntéseket minél világosabban magyarázzák el a választói tábornak.

Ez pedig maga is része a politika tudományának.

A bizonytalankodóknak azonban annyit mondhatok, hogy értsék meg: egy gátlástalan Góliáttal versengve nem lehet a mocsáron száraz lábbal átkelni. A kerülő út halálos lenne. Gátlástalan gólyalábakkal elrohannának mellettünk. Az óvatos „kerülgetés” tehát elkerülhetetlen. Ehhez kellene az okos megértés.

Szemünk előtt mindenkor a cél lebegjen, amely mindent nem szentesít, de oktalanságra se kényszeríthet.

Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. július 9.

TRIANON MÁSKÉNT

avagy lopakodó Trianon

Sokat kellene olvasnia erről a magyarnak, ha igazán meg akarná érteni, hiszen akkora információs vákuum, sőt tévhit-tömkeleg akadályozza társadalmunk jelentős részének tisztánlátását, amelynek következtében reménytelennek tűnik, hogy – amint illene – fél szavakból is értsük egymást, ha Trianonról beszélünk. Ehelyett inkább Trianon elfelejtésére bíztatnak, holott ez érthetetlenné tenné múltunk, jelenünk és jövőnk számos, és tőlünk független, de ránk erős hatással bíró jelenségét, ami pedig egyre lejjebb taszíthatna a nekünk szánt történelmi lejtőn.

Egy rövid fegyelemfelkeltő írásban tehát fel kell hagynom az ismeretek bővítésére tett igyekezettel, és úgy kell tennem mintha mégis valamennyien értenénk egymást azokból a történelmi eseményeket meghatározó szomorú, sőt rettenetes félszavakból.

Trianon ugyanis Magyarország felszámolására tett kísérlet volt. Mintha az első világháborút – céljai szolgálatába – kirobbantó korai globalizáció már sejtette volna, hogy az általa elképzelt új „szervezetben” majd ártó „góc” lehetünk.

Aztán a próbálkozás nem sikerült, és a halálra szánt, sőt már-már halottá nyilvánítottnak képzelt ország, s benne a magyar nemzet, életképesebbnek bizonyult a felszámolás kísérletének haszonélvezőinél.

Eltelt 100 esztendő és a szándékok nem változtak. A globalizációs henger gazdái még nagyobb lendülettel folytatják őrült terveik megvalósítását. És Magyarország ott található az útjukba állítható barikádok első sorában.

Mi más várható a leendő világkormányt tervező és annak vezetésére készülődő erőtől, mint egy felszámolásunkra tett újabb kísérlet, ezúttal korszerű – a félrevezetést is alkalmazó – módszerekkel.

Erről is szólnak az ismét előrántott migrációs tervek, sőt a jelek szerint annak kiemelt fejezetét képezzük. 

Annak az unió által ránk kényszeríteni próbált előírásai pedig veszedelmesebbek lehetnek Trianonnál. Mondhatnánk, hogy ez egy lopakodó Trianon. Ráadásul az ellene elvárható közös védekezést éppen az első Trianon átka akadályozza, mert igazságtalanságát – ki nem mondva – érző nyertes gyanakvása lehetetlenné teszi a közös védekezéshez nélkülözhetetlen bizalmat.

Hogy ez a terv miért jelentené nem is túlságosan hosszú távon eltűnésünket, arra példának itt vannak a nálunk erősebbek, akik jól látható módon már ráléptek erre az útra. Ennek megértéséhez pedig már elég a napi információk tárgyilagos számbavétele.

Csak néhány részlet az „elosztási mechanizmusból”:

- Maximum 4x8511 migráns/év „kapacitás” befogadása, a felső határ bővítésének jogával.

- Visszautasítás esetén 20 000 Euro/fő befizetése az uniónak, ami a valutaárfolyamtól függően 7,5 – 8 millió Ft. migránsonként.

- A migránsok számára migráns-gettónak is nevezhető, valójában azonban inkább üdülőtábor-szerű, nyitott, szabad mozgást biztosító, városnyi ellátóhely létesítése, valamint előírás szerinti fenntartása a határ közelében.

- A migránsokat eddig is befogadó országokból az általuk egy létszámot (?) meghaladó addig befogadottak egy részének kvótán felüli áttelepítése (természetesen a várható szelekcióval a kevés valamire is alkalmasat és veszélytelent tartva meg) Magyarországra is.

- Az unió által – azt nem véletlenül erőltetve – saját területen elvégzendő ügyintézés európai egészéből 28%-nak erre a kis országra kényszerítése (leginkább itt lóg ki a speciálisan nekünk szánt lóláb).

Mindezek nyilvánvaló módon rövid idő alatt élhetetlenné tennék hazánkat, majd gyors szaporodással városnyiból meghatározó tömeggé duzzadva, visszafordíthatatlanná válna e népességcserének nevezhető folyamat.

A költő olyan sírról beszélt mely nemzetet nyel el, s köré végső vigaszul könnyezve gyászoló más nemzeteket álmodott. Csakhogy itt nem egyszerűen egy sírról van szó, hanem bölcsőkkel és az azokat alkalmazó gonosz tervekkel nyelethetnének el, ráadásul a költő által sírunk köré képzelt „könnyezőkkel” együtt, a pillanatnyi helyzet adta sorrendben.

Ezt a második Trianont pedig – mint mondottam – az első Trianon neurózisa, vagy inkább pszichózisa teszi egyre nehezebben meggátolhatóvá a szövetségkötések akadályozásával.  Közbevetőleg: vajon ők, a bizalmatlanok, mit gondolnak erről, miközben éppen homogenizációs terveiket folytatják nagy igyekezettel, az egységes nemzetállamról képzelegve?

Mindezek fényében ne csodálkozzunk, hogy ebben a kényszerhelyzetben – Istennek hála – oly határozott NEMEKET juttat el kormányzatunk az örült terv végrehajtására „kitenyésztett”, a legújabban már „Alexibilis”, uniós vezetők füleihez. 

*

Naplójegyzet:

2023. augusztus 6.

MI ÚTKERESŐK

Lelkipásztort búcsúztatunk, s a mára javasolt ige, melynek alapján utolsó prédikációját tartja, Jakab apostolnak közönséges levele, abból is a 3/13-18 versek.

13. Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességének szelídségével.

14. Ha pedig keserű irigység és czivódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen.

15. Ez nem az a bölcsesség a mely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi.

16. Mert a hol irigység és czivódás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.

17. A felülről jövő bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.

18. Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak a kik békességesen munkálkodnak.

Az ige hirdetése a felülről jövő bölcsesség felismerésére buzdít. Az igét hallgató pedig elmerül gondolataiban a békétlenség, az irigységre épült „czivódás” a hazug szavakkal dicsekvés földi, testi meg minden bizonnyal őrdögi világáról, melyet megélni kényszerül és kényszerült megannyi formában rövid földi életének megannyi szakaszában.

  A transzcendens és a földi hit, vagyis az istenhit és a nemzettudat hiányában miként képes tájékozódni az „emberke” (Hans Fallada definíciója) ama földi, testi, kételkedő, képmutató, ördögtől való bölcsesség, meg a felülről jövő tiszta, békeszerető, méltányos, engedelmes és irgalmassággal teljes válaszútján?

Hiszen a hamis földi bölcsesség birtokosai minden elképzelhető határt és törvényt tagadva, gátlástalanul sulykolják a maguk igazát, s a legvonzóbb öltözetbe bújtatva kínálják fel a minden bizonnyal pusztulásba vezető utat. 

Mennyivel nehezebben választható a gyarló „emberkének” a tisztaság, békeszeretés, méltányosság és engedelmesség, valamint az irgalmasság nehezebb, de végül mégis jó gyümölcsöket ígérő útja!

Kinek higgyen akkor, amikor éppen leggyengébb oldala, a gyarlóság hívogatja a kétségtelenül könnyebbnek látszó út irányába? Saját földi bölcsessége is erre bíztatja.

Miként juthat mégis birtokába a felülről jövő és nehezebb utat, de valódi gyümölcsöket ígérő bölcsességnek?

Bonyolult, de mégis leegyszerűsíthető kérdés. Hiszen végül is a jó és a gonosz örök küzdelmének ingoványos terepén találjuk magunkat, mint „célszemélyek”.

A transzcendens kapaszkodóját a hit kegyelmének elnyerése nyújtja, s minthogy ez is kegyelem dolga, ott áll lehetőségként mindenki előtt. Csak éppen észre kell vennünk a hétköznapi „istenélményeket”, azt, amint szerencsében meg szerencsétlenségben egyaránt ott munkál egy irányító kéz, és egyetlen irányba terel.

Ami pedig földi dolgainkat illeti, ha történelmünk ismeretében elcsodálkozunk megmaradásunk földi magyarázatain (hiszen végeredményben ez is egy csoda), minduntalan a nemzettudat – eleinte ősibb, aztán a történelem spirálján haladva egyre újabb formáinak – jelentőségét láthatjuk, mint magyarázatot.  Minden megmaradásunkat szolgáló nagy cselekedetünk, egész „nemzeti nagyságunk” erre épült.

Így elmélkedik a ma sötét, de célszerű módszerekkel mestersége őrületbe és zűrzavarba kergetett világának utat kereső lakója.

És most éppen a 18. vers üzenetére figyelmeztetné különös módon az elmélkedésre resteket.

                                                                      

                                                                      

2023. augusztus 8.

TEHÁT

Társadalmunk történelmileg egységre ítélt oldalai között a szakadék egyre nagyobb. És nem csak a kanyon szélessége nő, de mélysége is, már ami a minőséget illeti.

Hihetetlen figurák sora bukkan fel a porondon, és kápráztatja el azokat, akik - az információ és az indulatok burjánoztatására nevelt állapotuk buborékjában élve - csak egyre kíváncsiak: ez pedig a szükségletté vált ellenségkép, a hírértékű nagy hazugságok, és a számukra szintén nélkülözhetetlen szánalmas pletykák fogyasztása. A szándékuk szerint őket legeltetők pedig ebben a szolgáltatásban jók. Mondhatnám: csak ebben. De ebben aztán…

Csakhogy, ha a nemzet egy részét annyira lebecsülik, hogy legeltetésre alkalmas nyájuknak vélik, kiknek nagy igyekezettel fújják furulyájukat, az előbb vagy utóbb visszaüthet. Mert nem hiszem, hogy társadalmunk ezen oldala nem képes abban az arányban megvilágosodni, mint amit a közvélemény-kutatók statisztikáinak fogyásmérői már mutatnak.

Természetesen mindenkor fog maradni egy bizonyos számú olyan szavazójuk, aki a harag és gyűlölet, az irigység és pletykaigény rabságában megmarad híveiknek, de ez nem lehet meghatározó.

Az, hogy akkor, amikor nincs remény a közönséges választási csalásra, külső eszközökkel miként lehet az arányokat befolyásolni, a legutóbbi tapasztalat szerint nem bizonyult sikeresnek. A dollárok elgurultak ismeretlen guruk járatain.

Egy folyamatos és a sok apró vetélkedő által egyáltalán nem egységesen szervezett zavarkeltés zajlik. A szándék tankönyvszerű (lásd: Saul Alinsky), a kivitel szánalmas. Istennek hála. Maga a zavarkeltő szándék most fog átmenni a tulajdonképpeni kampányba. Hogy annak színvonala milyenre sikerül, azt csak sejthetjük. Annyi biztos, hogy jellemzője a gátlástalanság lesz.

Ez a gátlástalanság pedig mindkét irányba működik. Nem csak a célközönség felé, de befelé, önmaguk felé is. Amit most tesznek, máris igazolja, hogy többről beszélhetünk, mint az igénytelenség. Ami folyik, az szánalmas, olykor nevetséges. Csak ilyen ötletekkel tudják tetézni az egyetlen metódust: a NEMET mondást. A mindenre nemet mondást. Főleg arra, ami az ország javát szolgálná, tehát a józan szemlélődő számára a kormányzással való elégedettséget fokozhatja.

A minden kormányzás során előforduló elkerülhető vagy elkerülhetetlen hibákat aztán a katasztrofális veszedelmek szintjére emelik kommunikációjukban. Boldogan lesik az alkalmat valós és erőltetett példákat ragadva meg erre.

Nagy lendülettel folyik a „minél rosszabb, annál jobb” filozófiáját gyakorlatba terelő igyekezet.

Ezek a szedett-vedett gondolatok abból az alkalomból kísértettek meg, hogy egy legutóbbi kiscsoportos tüntetés alkalmából már az országon átvonuló viharokkal is Orbán Viktort akarták megvádolni, mint felelőst. Csak arra nem gondoltak, hogy egy természeti – globális – vagyis világjelenségről van szó.

TEHÁT!

Amennyiben igazat beszélnek, akkor Orbán Viktor egy globális befolyást gyakorolni képes erővel rendelkező valaki. Ha miniszterelnökünk megmaradásunkért folyó küzdelmeit figyeljük a politikai erdőtüzek, tájfunok és árvizek világában, reméljük, igazuk lehet.

                                            Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. június 30.

A NAGY KORDONBONTÁS

Kordonbontások évadján az ember akarva-akaratlanul is elmélkedni kezd azok mibenlétéről, és hamar ráébred, hogy milyen jelképes jelentősége van azoknak az emberiség életében. S ettől a pillanattól máris elvesztik fontosságukat a Karmelita vagy a Parlament körüli szelíd, szimbolikus akadályok, de még a Fehér Ház köré vont halálos tilalomgyűrű is. Mert kiderül, hogy az emberiség egész története során kordonok között élt.

Már a kezdetektől ott állt előtte a Teremtő által - akkor még csupán egy, de mindent jelenteni képes almafára korlátozott - láthatatlanságában is legszigorúbb tilalom, melynek értelmét és súlyát máig nem fogtuk fel.

Annál inkább ott munkál bennünk ama kordon ledöntésének vágya, ami tulajdonképpen a fejlődésünk hajnalán megjelent jó és rossz fogalmának határmezsgyéje, a Teremtő és a Gonosz közötti határ. A természet törvényei és az azok áthágására irányuló szándék határa. A „hajtsuk igánkba a természetet” és az „éljünk a természet nyújtotta csodás lehetőségekkel” közötti határ, és még cifrázhatnám.

Csakhogy van itt egy veszedelmes kordonbontási kísérlet, egy olyan, amely úgy ütközik az örök és fel nem ismert, vagy inkább tagadott törvénybe, hogy az végzetes lehet számunkra. Mindenkire!

Az egyedüli remény, hogy éppen ez a törvény vagy annak alkotója képes megálljt parancsolni. De lássuk sorjában.

Az emberi társadalom elkerülhetetlenül vette tudomásul: kordonokat kell állítania megmaradása, a közösség működése érdekében. Idők folyamán azonban az eredendő ősi bűn terhét hordozó ember nemcsak természetes kordonokat állított, hanem olyanokat is, amelyek károsak, hibásak voltak. Amelyek nem csupán élhető keretek közé akarták terelni a társadalmakat, hanem amelyek egyéni vagy csoportérdekeket szolgálva tovább rontottak, mégpedig paradox módon úgy, hogy értelmetlen, hibás, veszedelmes, önpusztító kordonokat emeltek. Építeni csak ilyen értelemben voltak képesek, mint a buldózer, amely a romokat maga előtt taszítva hoz létre akadályt.

Sokáig mondhattuk, hogy ezek a virtuális kordonok - például az osztályok közé emeltek: rabszolga és rabszolgatartó, feudális úr és jobbágy, tulajdonos és alkalmazott közé - a fejlődés elkerülhetetlen állomásai voltak. És talán az adott helyzetünkben így is volt ez rendjén. Ezért anakronisztikus ma, a pillanatnyi ideológiák követelményeit visszavetítve, ősi kordonok miatt neurotizálni nemzeteket.

Aztán a fejlődés során megjelent a liberalizmus, és elkezdte áldásos működését. A liberális szellem bontási munkára született. Kordont bontott, felszámolta a feudális csökevényeket, belemart a kapitalizmusba is, és úgy látszott, elvégezte a reá természetesen háruló feladatotok javát.

De, mint elszabadult robot, továbbhaladt, és rombolt és rombol, mert nem építésre született. Ma már eszközzé vált. Ugyanaz a gyarló ember próbálja csak azért is felfalni ama tiltott fa minden gyümölcsét. Nem csupán beleharap egy almába, hanem falja, zabálja, ott ropog a foga között.

És aztán, kordont húzva maga és a tömeg közé, el szeretné foglalni a Teremtő pozícióját. Ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. De ennek részleteiről a mindennapok történései során folyamatosan értekezünk.

Valószínűleg még számos zoknit fog elhasználni a kordonbontások egyik nagymestere, de a végeredmény számára siralmas lesz.

Addig azonban mi is sok könnyet fogunk még hullajtani. Higgyünk benne, hogy ezek a könnyek végül örömkönnyek lesznek.

És tegyünk is érte. Például állítsunk eléjük mi is szellemi kordonokat!

Naplójegyzet: 2023. június 17.

MÁR NEM TITOK, MÉGIS…

Emlékezzünk a közelmúltra:

-         A migráció álprobléma, ilyen nincs is! Hallhattuk, mikor már 400 000 idegen száguldott át Magyarországon.

-         Soros György egy idős filantróp, aki a világ jobbításán fáradozik, szólt a másik baloldali „alapigazság”.

Ehhez képest ma már minden takargatás nélkül léptek napvilágra a tények, vagy amint a politológusok mondják: szembejött a valóság.

-         Az uniós belügyminiszterek egyszerű többséggel megszavazták a migránsok kvóta szerinti elosztását!

-         Soros György átadta birodalmának vezetését fiának, Alexandernek, aki nyílt kártyákkal hirdette meg politikai és egyéb ambícióit, melyeknek megvalósítása során atyjának nem csak nyomdokaiba lépne, de őt túlszárnyalni is készül.

        És mi ezekre a baloldali kórus válasza?  Nos, bár hihetetlennek tűnhet, mégis a régi.

        Az elkerülhetetlen, kínosan árnyaló (vagy arcátlanul tovább tagadó) magyarázkodásokra kíváncsian várok. Tapasztalat szerint nem okoz majd nekik nehézséget, minthogy hangadó képviselőiket sohasem korlátozta az igazság, vagyis ama valóság!

            Ami pedig a fenti két igazság szoros összefüggését illeti, már az sem titok, hogy a migráció által előidézendő európai változtatások nagy projektjének elszánt megvalósítója, a Soros birodalom, ezzel a módszerrel akarja a történelem kerekét saját elképzelése szerint forgatni. Már erről szólt az a néhány éve tett tanács és ajánlat évi 1 000 000 bevándorló befogadására, illetve az ellátásukhoz szükséges örökké kamatozó kölcsön felvételétre.          

Régi tapasztalat az utópiák megvalósíthatatlansága, de mire ez kiderül, az emberiség alaposan megszenved érte. Az aktuális utópiák okozta szenvedés már „folyamatban” van!

De vajon mi lesz azokkal a lépésekkel, amelyek már visszafordíthatatlanok? Itt van példának egyes nyugati magállamok migránsok által elindított népességcseréje, melyet demográfusok már középtávon véglegesnek jósolnak. És milyen hatással lesz ez az esetleg ellenállni képes kisebbekre? Például ránk?

Közép-Kelet-Európa sikeres ellenállás esetén valóban két pogány közt kell folytassa hajdan megszokott keresztény európai életét?

Vagy az utópia egészen más, általunk ma még el nem képzelt módon bukik meg, s ebben a mi szenvedéstörténetünk csupán epizódként marad fenn az emberiség történetében?

De akkor, amikor emberi véglények kezében van egy atomkatasztrófa kirobbantásának felelőssége, mikor és hogyan érhet véget a történelem? Semmiképpen nem akkor és úgy, amint azt Francis Fukuyama mester állította.

Itt lép be gondolatmenetünkbe elkerülhetetlenül a transzcendens. A teremtés nagy művének törvényei felett őrködő Teremtő Erő!

A mi felelősségünk az, hogy ezeknek a törvényeknek a tiszteletét védelmezzük minden erőnkkel. A többi már meghaladja fantáziánkat, képességeinket, erőinket, röviden: emberi kicsinységünket.

Naplójegyzet: 2023. június 13.

ALATTOMBAN

Többször emlegetett gondom az afrikai demográfiai robbanás és az európai lakosságcsere-terv veszedelmes párhuzamának felismerésével járó világos vélemények elhanyagolása.

            Az afrikai kontinens a civilizáció előnyei mellett megjelenő kétségtelen népesedési mellékhatásokat megelőző korszakban is nehezen tartotta el sokszázmilliós lakosságát. Következett azonban az egészségügyi fejlesztések nyújtotta lehetőségek terjedése és az ezzel járó hatalmas demográfiai robbanás. Ma már a lakosság kétszereződési idejét számolgatva milliárdokról esik szó. Ha ezt párhuzamba állítjuk a nagy lakosságcsere-tervvel és az ókori egyiptomi civilizáció kávébarna lakosságát célként emlegető elképzelésekkel, hátborzongató távlatok bontakoznak ki.

Az unió liberális túlereje a föderalizáció mellett a lakosságcserét is célként kezeli, csak az előbbivel ellentétben ezt nem emlegeti. Természetesen ettől függetlenül világos a terv, hiszen a migrációt minden áron támogatja, és minden cselt, ügyeskedést, csalást és hazugságot felhasznál arra, hogy ne fékeződjék le a folyamat. Ugyanakkor megakadályozná az esetleges kivételek „rossz példaként” jelentkező gócainak kialakulását. Itt természetesen magunkra gondolok.

Ha pedig az afrikai demográfiai bumm és a „hívogató politika” egymásra találnak, belátható időn belül elolvadhat Európa őslakosságának többsége ezen az Afrikához mérten félszigetnyi kontinensen. Vagyis az élet minden területén „afrikanizálódunk”.

Zárójelben – de fontosságának ismeretében – jelzem: ennek természetes velejárója lenne a kontinens iszlamizálódása.

Közben pedig végleg elvész az a képességünk, amely ma még talán alkalmassá tenne arra, hogy ott segítsünk, ahol a gond van.

Tehát senki sem lehet nyertes ebben a másfajta „háborúban”, akárcsak a szomszédunkban most zajló tényleges háború esetében.

Internetes adatokat nézegetve azt is látom, hogy minden ötödik afrikai HIV fertőzött. Erről sem esik szó a mindössze a felületen zajló migrációs vitákban.

Az uniós politika irányítói mindezzel bizonyára tisztában vannak, hiszen a józan paraszti ész is elég ennek felismeréséhez.

És mégis! Mégis mindent elkövetnek, és egyengetik a fenti katasztrófa bekövetkeztéhez vezető utat. Ebben az esetben felesleges tovább göngyölítenem a gondolatmenetet.

Az egyedüli utolsó perces megoldás az európai választók kezében van.

Az európai választók viszont nem kis mértékben tévhitek fogságában gondolkodnak. És ezeket a tévhiteket kik képesek hatékonyan terjeszteni?

Íme, amiért mértéktelenül felértékelődött a sajtó szerepe, a megvásárolt tollnokok gátlástalan tevékenysége. Ennek meglepő eredményességével találkozunk, ha „nyugati” vagy nyugatra szakadt honfitársakkal beszélgetünk.

Érdekes mérleget állíthat fel az élet. Egyik serpenyőben az önmagukat eladók, a másikban az igazságot bátran kimondani merészkedők. Előbbiek állandó pénzekkel ösztönözve, utóbbiak válogatott eszközökkel hátráltatva.

Ebből pedig még valami következik. Az egyes egyének felelőssége. Az elvakítottak felvilágosításának hálátlan, de elengedhetetlen aprómunkája. Mert, mint láthattuk, ez is egy alattomban folyó háború.

Szabó Dezsőt parafrazálva: minden európai felelős minden európaiért.

Egy évünk még van a szemek nyitogatására!

Naplójegyzet: 2023. június 3.

VEGYÜK VÉGRE TUDOMÁSUL, HOGY NEM ELÉG

A VILÁGOT MA IRÁNYÍTANI AKARÓ ERŐK KIRENDELT KÉPVISELŐIT EGYSZERŰEN LEHÜLYÉZNI, ÉS A VILÁG ŐRÜLTSÉGÉT EMLEGETNI!

TÖBBRŐL VAN SZÓ!

Nem elég, mert ennél sokkal többről van szó, s a veszedelem is nagyobb, mint amit puszta „hülyeségből” szabadíthatnának ránk. Vagyis e sokat hangoztatott becsmérlést egy ennél fontosabb magyarázattal kell felülírni, vagy kiegészíteni

A másik sűrűn elhangzó kijelentés, hogy „ez a világ megőrült”. Hallani ezt úton és útfélen, bárhol kezd beszélgetni két józan ember.

Pedig magától adódik a kérdés: valódi őrültség ez, avagy egy kikényszerített, tehát csupán őrültnek látszó, vagy őrületbe kergetett világban élve keressük helyünket, és küzdünk a normalitás megmentéséért? Hiszen az elszabadult, „ember alatti” viselkedésformák, sőt egy most kontúrozódó új létforma mögött nyilvánvalóan tudatos és évszázados távlatban építkező” irányító munka van.

Az is magától értetődő kérdés, hogy mi a cél, az ártó szándék mögött felsejlő igazi és legvéső ok?

Úgy érzem, a pénzügyi hatalmi „csúcs” e legfőbb eszközének felhalmozása során már túllépett az annak puszta birtoklására törekvés vágyán, vagy pontosabban elérkezettnek érezte az időt, hogy ama általunk sokáig nem ismert, vagy komolyan nem vett végső cél érdekében szerzett pénzügyi erejét most már hadba állítva, elindítsa a támadást a paradicsombéli sikeres megkísértés óta ismert ősi cél tényleges elérése felé.

Vagyis megpróbálnak kilépni Isten árnyékából, és nem pusztán elfoglalni a helyét, de saját hatalmuk sötét árnyékával akarják betakarni világunkat.

A hatalmas tévedés az, amikor saját nagyságuk – ez esetben igazán őrült – gondolatának kényszere alatt cselekednek, és nem veszik észre, az ember számára elérhető legmagasabb szint éppen Isten fényének árnyékában, Isten biztonságában, Isten szeretetének szárnya alatt van, és ha ezt meghazudtolva feljebb törekednek, az a legnagyobb mélyégbe taszítja vissza őket.

Ennek ismeretében pedig várható, hogy előbb vagy utóbb – amit eldönteni mi nem tudunk – a teremtés (tehát a természet) törvényeibe ütközvén, bekövetkezik a nagy zuhanás. Addig azonban mérhetetlen sok szenvedést fognak okozni az emberiségnek. Hogy aztán ez a sok szenvedés tisztítótűz gyanánt fog hatni vagy nem, az későbbi generációktól is függ.

Ez az oka annak, hogy a normalitást még értéknek tekintő többség, azokban, akik mint a pusztítás sötét angyalai ténykednek, valóban a Sátán megsokszorozódott jelenlétét érzi.

Bibliai időkben ezt sokkal egyszerűbb volt megérteni és elfogadni, de ha az azóta eltelt évezredek során lezajlott úgynevezett fejlődésünk oda vezetett, hogy idejét múlttá lett ez a definíció, kell-e más és korszerűbb megfogalmazása a gonosz jelenlétének? 

Nevezzük bárhogyan, a lényeg nem változik. A küzdelem folyik, és végveszély fenyegeti a világot.

Az ember azonban nehezen veszi ezt észre, és a sokaság jelentős része saját vesztébe rohanva élvezi a gyűlölet, a harag, az irigység, a hazugság és megannyi alantas emberi tulajdonság kibontakozására felkínált tér és lehetőség örömét.

Sötét perspektíva.

Felette azonban ott van az egyedül a hit kegyelme által észrevehető Isteni szeretet, minden sötét zugot bevilágítani képes fénye!

Naplójegyzet 2023. május 27.

HOMOGENIZÁLODJON A VILÁG

Mint percekkel ezelőtt a rádióban hallhattam, az unió egyik hangadója szerint az a baj, hogy az emberek németnek, franciának, spanyolnak nevezik magukat! Így az egyesült Európa gondolata felé vezető út megnehezül.

Ismét egy bizonyosság arra, hogy a nagy terv megvalósítása folyik. Annak a nagy európai egyesülésnek és homogenizáló tervnek a folyamata, amelyet Kalergi terv néven ismerünk. Pedig nem titok a Richard Coudenhove-Kalergi gróf által már a húszas évek elején leírt nagy utópia, tehát nem nevezhető összeesküvés-elméletnek.

Rövid internetes sorok a magyarul is beszélő osztrák-magyar-japán grófról. Aki mellesleg nem volt hiányában a kiemelkedő szellemi és szervező képességeknek.

Alig 28 évesen, 1922-ben jelentette meg indítványát „Páneurópa – Egy indítvány" címmel, majd 1923-ban megjelent könyve „Páneurópa" címmel, mely lerakta a Páneurópa mozgalom alapjait és eszmeiségét. Tevékenységét a második világháború után is folytatta, az ő szellemiségét tükrözte Winston Churchill híres 1946-os zürichi beszéde, melyben egy „egyesült Európa" létrehozására tett javaslatot. Emellett Coudenhove-Kalergi kezdeményezte az Európai Parlamenti Unió létrehozását is 1947-ben.

Coudenhove-Kalergi 1925-ben megjelent, „Gyakorlati idealizmus című könyvében egy mindenre kiterjedő jövőbeli fajt képzelt el, amely az „eurázsiai- negroidokból " áll , és felváltja a „népek sokféleségét" és „a mai fajokat és osztályokat" „az egyének sokfélesége”.

1950–ben elsőként vehette át az európai egység megteremtésében játszott életművéért a Nagy Károly–díjat (Karlspreis vagy Charlemagne Award), amelyet Aachen városa adományoz azoknak, akik a legtöbbet tették az európai egység és az európai béke megteremtéséért.

(Itt közbeszúrnám, hogy ezt a díjat vette át Klaus Johannis /lásd: Iohannis/, és ne csodálkozzunk, néhány hete maga Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij is.)

Kalergi 1955-ben Beethoven »Örömódáját «javasolta az Európai Himnusz zenéjeként ,  amelyet 16 évvel később az Európa Tanács is átvett.”

Nagyon röviden kiemelve ennyit az interneten is olvasható ismertető mondatokból. Mégis még rajta lehet az összeesküvés-elmélet billoga, de főleg az elhallgatás kényszere. Tudjuk azonban, hogy maga a migráció is viselte már ezt a billogot, melyet mára a valóság letörölt az összeesküvés-elméletek listájáról. Mint megannyi mást. Ezek a nevetségessé tétel fegyverétől szenvedő vélemények mintha előfutárjaivá váltak volna – ahogy mostanság a politológusok mondják – a tagadókkal szembejövő valóságnak.

Erről az embereket homogenizálni óhajtó tervről rendszerint egy merész hasonlat jut eszembe. Az állatfajok sokszínűségét megannyi intézmény, szervezet, törvény és rendelet védi. Ugyanakkor az ember esetében a sokszínűség ellen a múltat végkép eltörölni himnikussá vált jelszó vagy a great reset jegyében működő, és ma túlerőben levő, úgynevezett liberális baloldal tesz meg mindent.

  Ők ugyanakkor a zöld gondolat hullámain is megpróbálnak lovagolni, és mit sem törődnek a nyilvánvaló nagy ellentmondásokkal. Fontos a cél! Újra arra figyelmeztet a mai történéseknek minden pillanata, hogy ne a részletekben merüljük el bosszankodva, nevetve, félve vagy átkozódva, hanem a nagy terv felől tekintsünk le a mindenáron erőltetett folyamatra.

Ha így teszünk, akkor semmin sem lepődünk meg, és minden világossá válik.                                      Szász István Tas

Naplójegyzet 2023. április 28.

AMIN EL KELL GONDOLKODNI

A Pápa őszentsége a váratlan (vagy talán mégsem) bejelentés után és villámgyors, de gondos előkészítés után megérkezett hozzánk, és láthatóan jól érzi magát nálunk. A gép landolása óta csak néhány óra telt el, de amint Novák Katalinnal a Sándor palota előtt kedvesen nevetgélve csevegtek, az egy bensőséges találkozás bevezetőjét jelentette.

OrbánViktor kezét is igen szívélyesen szorongatta, és nagyon intim jelleget adott az egésznek, hogy a kézfogásra érkezők szavait az Elnök asszony otthonos kedvességgel tolmácsolta. Talán éppen spanyolul.

Idilli kép.

Eközben egy világháború réme fenyeget, az atomfelhő lehetőségéről nem is merek szólni.

Egy letagadhatatlanul sikeres ország sikeres kormánya fogadja a kül- és belországi eredményeit immáron nemcsak a neki ki tudja miként válogatott sajtóból megismerő egyház- és kormányfőt. A miniszterelnök szavai szerint: egyetlen szövetségesünket a béke oldalán.

Számára immár minden világos, tettekben, eredményekben, szellemében, bátorságában, következetességében még egy-egy elkerülhetetlen hibát is belekalkulálva, mert mint mondják, csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit. Bár szerintem a legnagyobb hiba a tétlenség.

Ezek ismeretében elgondolkozunk azon, hogy honnan van egyáltalán még az ellenzéket támogató szavazó? Merthogy az ellenzék szűk elitje honnan és kikből verbuválódott, az világos. Van tudományos nevük is. Ők a komprádorok. Ráadásul ezek már duplán, mert nem csupán saját hazájukat, de kontinensüket is áruba bocsátották.

Na de az őket mindenek ellenére támogató tömeg?

Magam a magyarázatot sokszínűnek vélem, de amit ki merek jelenteni, az a dolog két oldala. Az egyiken az úgynevezett baloldal (persze tudom, hogy ez már nem az) saját szempontjából egyetlen sikeres ötlete áll, és ez az Orbán gyűlölet szisztematikus felépítése. A másik oldalon – a választóin – viszont egy elkerülhetetlen „létszám” esetében az egész egyszerű felületesség vagy egyoldalú informáltság esetein túl, az emberi gyarlóság, a rosszhiszeműség, irigység, az intrikára való hajlam, a legparlagibb pletyka mély gyökerei, egy rakás emberi rossz tulajdonság jelenléte, sőt olykor igénye stb. áll. Ezt a lehetőséget a túloldal felismerte, épít is reá! És figyel minden olyan kisebb-nagyobb csoportra, amelyet megnyerhet magának. Ilyenek az ismert „másságok” is, akik nem veszik észre, hogy eszközként használják őket. Közben pedig igyekeznek új meg új ilyen rétegeket felkutatni és megpróbálni mozgósítani. Mert ígérni oly könnyű!

De akik minderre hajlamosak, vagy ahogyan mondják: vevők, nem veszik észre, hogy saját érdekeik ellen gyűlölnek?

Micsoda mély indulatok rejtőzhetnek bennük, mások pedig mekkora naivitás rabjai, amikor elvakultságukban vagy félrevezetettségükben öngyilkos módon gondolkodnak, sőt cselekednek.

Ha jól átgondoljuk, kiderül, hogy még Orbán gyűlölete sem lehetne elég a tökéletes elvakultság híján, hiszen láthatnák, ha őt nem is akarják, hogy az ellene választható „másik” az maga a reánk szabadított vég.

Ekkora lelki és szellemi negatív rakomány leküzdése lehetetlennek tűnik. Közülük csak kevesen menthetők meg a szemek nyitottságával, de ez sem elhanyagolható.

S hogy visszatérjünk a Pápa érkezéséhez, mára már ő is könnyen kerülhet célkeresztjükbe, tudatosan támadva, vagy legalább is úgy, hogy szavainak félremagyarázásával manipulálnak, mert az a gondolatiság, amely az ő szájából ma hallható, egyik legnagyobb zavaró körülmény lehet a háború őrületében tobzódó és a világ sorsát kockáztató ideológiai uralmi téboly útjában.

Közben eltelt egy hét, és a valóban magyar lelkeket megmozgató, büszkeségre is okot adó, de elsősorban reménykeltő pápai látogatás után már a CPAC sikerének örvendhettünk.

Számomra ebben a legfontosabb pillanat az volt, amikor az állam- és kormányfők közül először Orbán Viktor kimondta azt, amit eddig csak szabadgondolkodók vagy egy-egy politológus mert. A sok álnév, mint: háttérhatalom vagy mélyállam stb. után – eme óvatos vagy bátrabb definícióktól függetlenül – tisztázta, hogy itt egy nagy terv magvalósításának vagyunk tanui. Ha többen is akadnak majd, akik ezt a tényt felismerve beszélni is mernek róla, akkor valóban tanúi és nem áldozatai.

A Pápa pedig hazatérőben béketervet emlegetett. Ez pedig szintén reményt keltő tény. Gyakrabban kell gondolni a transzcendensre is, mert az emberi erő már nem elég.

Nagy küzdelem előtt állunk!

A Hitel folyóirat idei utolsó estje kihelyezett rendezvény lesz.

Akaratomon kívül történt, hogy éppen most és  itt mutatják be legutóbbi két és fél évem legnagyobb munkáját,

a Vásárhelyi Találkozó monográfiát, a 80. születésnapomon a MOM-ban bemutatott nagy Hitel könyv testvérkötetét.

Azóta 5 év telt el, s most 85 évesen ismét egy fontos feladat befejezését érhettem meg.

Dr. Szász I. Tas            

RÉGEN ÍRTAM, SEMMI SEM VÁLTOZOTT?

Tekintsünk vissza a gyorsan múltba forduló időben. Akkoriban az Erdélyi Naplóban volt hosszú éveken át heti rovatom 2004 májusa után Levelek Európából összefoglaló címen.

A 2004. május 7-én megfogalmazott írás „eu-s” belépésünk után egy héttel, és még Medgyessynek a Gyurcsány által elkövetett „megpuccsolása” előtt született. Medgyessy volt az, aki a himnuszt is hibásan tudta.

Bizony már az írás elején látható, hogy sejtettem mi van és mi vár reánk, és hogy kikkel van dolgunk.

Annál inkább érdemes megbecsülni azt a küzdelmet, amit mai kormányunk folytat emelt fővel az azóta sem lankadó, sőt fokozódó uniós igyekezet ellen, és komprádori ellenszélben.

Naplójegyzet: 2004. május 7.

Megjelent: Erdélyi Napló (660.) 2004. május 25.

                  Átalvető (51.) 2004. szeptember

DRÁGA, IDEIGLENESEN EURÓPÁN KÍVÜL ÁLLOMÁSOZÓ BARÁTAIM!

Én, mint e boldog, de véleményem szerint a megboldogulás felé haladó földrész, elvárások szerint boldog, s szintén ez irányba haladó lakója, a napokban észlelhettem, hogy már a belépés pillanatában megszabták nékem az irányt. Irányított és pontos keretek közé szorított lesz életem, jogaim szintúgy, de lehetőségeim is, akár egykori hazám maradék területének szuverenitása.

Ebben pedig a kontinentális, országok-feletti szellem jár majd és az annak mindenáron hódolni akaró, és egykori önmagukat feledni kész hazai szolgáké.

Történt ugyanis, hogy Magyarország határain – annak összes kapujáról – eltűnt minden jele annak, hogy ez azért még az a Magyarország. Tudniillik az ezerszáz éves. Csak a neve maradt. Az is az európai jelkép udvarába biggyesztve.

Még az ünnepélyes közvetítéskor felhördültem, amikor egy dolgos kezű magyar mesterember a televízió nyilvánossága előtt takarta le a háromszínű zászlót, és a koronás címert, a csillagos kékkel.

Kellő kis lappangási idő után aztán kitört a botrány.

Akár a minket lebecsülő – felelős vezetőink által állítólag soha nem látott - uniós könyvkiadvány esetében a védekezés is készen állt. Az Unió rendelkezik a csillagos kékről, de az illető ország jelképeiről nem. Azonnal fel kell rakni, stb.

Na ez az, mondhatjuk már megint. Ez az, amire érdemes figyelni!

Tehát. A jeles magyar vezetőnek, ki e kérdésnek felelőse, és aki azért nem valószínű, hogy csupán négy levelező tagozatos elemit ért meg, eszébe sem jut, hogy ha egy ilyen rendelkezés van, azon elgondolkodjon? Hogy feltegye a kérdést magának, s válasz híján esetleg feletteseinek is: Miért van ez így? Vajon nem tévedés, vagy nem arról van-e szó, hogy e kérdést az illető ország maradék jogai közé sorolták? Nem. Ő nem gondolkodik. Ő nyugodtan feledi a magyar felségjeleket, melyek ezek szerint annyit sem jelentenek számára, mint normális, egészséges, elvárható módon működő lelkületű ember számára a régi rongyos ruha. Mert annak leselejtezésekor is eszünkbe jut a benne megélt sok szép nap. Még egyszer végig simítunk rajta. Engedtessék meg, hogy ezek után feltételezzem, hogy az ilyen ember esetleg még örül is annak, hogy ezeket a nacionalista jelképeket átadhatja a feledésnek.

Drága otthoni barátaim! Ti értitek csak meg ezt igazán.

Mert ti tudjátok milyen volt szüleinknek a zászlót az eresz alatt rejtegetni. Ti tudjátok, milyen érzés volt az alig fogható Kossuth adón szilveszterkor a Himnuszt hallgatni, vagy különösen, amikor diadalt aratott egy-egy magyar sportoló. Ti ma is érzitek azt a hátunkon végigszaladó érzést, ti most is kitöröltök szemetek sarkából egy-egy könnycseppet a Himnusz hangjaira, a koronás-címeres zászlót látván lobogni hazai tájon.

Az új magyar européerek ezzel szemben gondolkodás és minden érzelmi reakció nélkül söprik a semmibe azt, ami nékünk olyan szent ma is.

Nem nagy dolog, mondják errefelé sokan. Adminisztratív, szervezési tévedés, mulasztás. Nem volt még kéznél a kész új tábla, és el kellett helyezni a kék alapon pompázó sárga csillagokat. Azt rendelet írta elő.

Mi persze tudjuk, hogy ezt így nekünk nem lehet elmagyarázni. Mi, akik bokáig sárban másztunk fel a hegyre, hogy az autónk akkumulátorát cipelve megfelelő térerejű helyet találjunk hordozható, kezdetleges televíziónknak, és meghallgassuk a magyar himnuszt, s megnézzük a remélt magyar győzelmet. Mi a román-magyar összecsapásokon – a terror idején is – önkéntelenül, és magunkat leleplezve ugrottunk fel a magyar góloknál. Mi lestük ennek a mostoha anyaországnak a lélegzetvételét is. A nem is minket szolgáló sikereket boldogan beszéltük meg, s büszkén lobogtattuk a minket elnyomók, a minket megalázók felé.

Most majd a magyar határon – kelletlen pofával – újra felszerelnek valami magyar jelképet. Szinte hallom, amint a karbantartók káromkodnak a váratlan különmunka miatt. És ezzel ismét lezárul egy történet. Elmagyarázták. Elmagyarázták? Esetleg megpróbálták, megkísérelték megnézni, hol is van jelenleg a tűréshatárunk? Vagy sikerül, vagy nem. Ha igen, az kész nyereség. Ha nem, oda se neki. Majd újrakezdjük.

Lesz még itt pályázat új himnuszra. Lesz még itt nacionalista, aki énekli a Himnuszt. Szerződtetnek még énekesnőt, aki nem ismeri a nemzet imájának szövegét.

Ha elszigetelt esetről lett volna szó, lehet, hogy „megdumálhatnak”. De így? És valamennyi határátkelőn egyszerre?

Vajon meddig lehet vezető beosztásban az, aki körös-körül, gondolkodás nélkül leseperteti az ország kapuiról nemzeti jelképeinket?

Valószínűleg legalább addig, amíg a Himnusz szövegét hibásan ismerő miniszterelnök magáénak, tulajdonának hiheti az anyaországot.

Ő és barátai az a balsors, „aki” régen tép.

Úgy, ahogyan ő maga mondotta.

Leányfalu

*

ÚJABB MÚLTBATEKINTŐ A FELISMERÉSEK ÚTJÁNAK KEZDETI LÉPÉSEIBŐL

Alig telt el négy hónap uniós belépésünk után, amikor erdélyi leveleimben már elkészítettem röviden új emberünk „kovácsolt képét”.

Naplójegyzet: 2004. augusztus 31.

Megjelent: Erdélyi Napló (675.) 2004. szeptember 7.

VIZSGÁLÓDÁSAIM EGY ELŐHOZAKODOTT MINISZTERELNÖK LÁTTÁN

Drága felénk tekintő Barátaim!

Veletek együtt nézem, nézegetem a mostanság madárképű kormányfőcske néven emlegetett embert. Nézem és hallgatom. Szerintem nem volna helyes lebecsülnünk. Aztán azonnal kísérletet teszek, hogy az elbutított magyar választó szemével is szemléljem, fülével is hallgassam őt.

Egyik nap ott trónol a főváros fölött Friderikusz Sándor Szólásszabadságában, és szól szabadon, utóbb az ország reggeliző asztalához ül, és szól reggeli gyanánt.

Ki ő? Ki küldte őt? Miféle szándékok bújnak meg homloka mögött?

Vagy ő csupán ő, ahogy ezt éreztetni szeretné? És csak jött, mert úgy jött neki, nem küldte senki? De akkor is – mit akar, és jötte mit takar?

Vagyonáról immáron számottevő ismereteink vannak. Hosszú lista ennek felsorolása, és regénybe illő megszerzésének története. Egyesek szerint hátrány, mert a magyar szavazó irigy, és azok a történetek leleplező erejűek. Mások szerint előny, mert a magyar szavazó azt mondja: ennek nem kell már lopnia, van mit a tejbe aprítania.

Képességeiről gyorsan pergő – cseresznyemag-meggymagot és útelágazást helyesen ejtő – beszéde, diplomái és győztes cselszövései árulkodnak.

Diplomáciai érzékét eddig inkább sodró egyénisége takarta, mely – mint a másság eladó lovánál közismerten már felmerült – nem tudni, hogy bátorság vagy vakság.

Szándékairól rövid és üstökösszerű pályafutása során már jelt adott. Itt nem csak a szerzés benne élő erős ösztönére céloznék („mi az hogy, nagyon is”), hanem az eddigi pályája által cáfolt szociális jelszavaira, a jobboldal felé kilőtt nyilak sokaságára, a vallásos érzületűek felé tett oldalvágásokra és egyebekre is. Ugyanakkor az egyenlő elosztás, az igazságosság és egy erős és büszke ország emlegetése az elődök hibáiból okulni képes politikus beszédét sugallja. Képének felépítésén egyébként most dolgozik az őt kiszolgálni jelentkezett média.

Minekutána azonban az általa legyőzött, s eddig ismeretes jelek szerint őt árulónak és puccsistának tekintő miniszterelnök kinevezte helyettesének, az egész történet egy puccs-puccsnak néz ki. Ő pedig egy „előrehozakodott” miniszterelnöknek.

Ha visszatekintek e hon miniszterelnökeinek sorára, bizony kevés olyan akad, ki korunk zaklatott világába visszatérve, őt ma méltó utódnak tekintené. Akiről ezt mégis feltételezhetjük, azt sértés lenne felemlegetni. És mégis – és mégis, nem szabad egy szokásos gúnyos legyintéssel elintézni őt.

Az üstökös pályafutását most kiteljesítő vezér főpróbáját Athén számunkra borús ege alatt kezdte. Első szigorú kijelentése – mely szerint megvonná a támogatást a doppingban érintett sportágaktól – igen elnagyoltnak és átgondolatlannak tetszett. Utóbb csiszolgatták. De az aranygép érkezésekor jól megérdemelt füttyét máris megkapta.

A reakciója mindenesetre okosabb volt elődeinél. Hiszen Göncz Árpád sértődötten távozott (esetében nem volt kizárt a megrendezett provokáció sem), Medgyessy megjegyzéseket tett, illetve lerövidítette szózatát, ő viszont megpróbálta elhitetni, hogy nem is akart beszélni, és nem folytatta a vitát. Az eddigi kifütyültek közül feltétlenül a legpolitikusabb magatartást ő tanúsítja. Az olimpiai helyezésekért járó többletjuttatás pedig nem kizárt, hogy éppen az üzletember húzása és pénzközpontú gondolkodásmódjának eredménye. Pénz beszél, kutya ugat – képzeli ő. És akár igaza is lehet.

Végeredményben egyelőre csak egy, ami valószínűnek tűnik. Nem lesz sem 15, sem 10 millió magyar minisztere – vagyis szolgáló – elnöke. Feltehetően még az a fogyatkozó 5 millió is csak képzelni fogja, hogy az övé. Ő viszont mind a 10 milliót tulajdonának fogja érezni. Ez az, amihez biztos érzéke van.

Mindenesetre jó lesz figyelni az ellenzéknek, hogy ne bízza el magát. Ne lelkendezzen, hogy ez már maga a győzelem. Hályogkovács ő, de képes szakvizsgát is szerezni, és nem ijed meg feleslegesen. Mert Gyurcsányban éppen úgy benne van egy „mindent elsöprő bukás”, mint a pártja számára „esőt hozó ember” lehetősége is. Orbán Viktor vitapartnereként pedig, ahogy a ma balnak nevezett oldal mindenkor, ő is rendelkezni fog a gátlástalansággal, a hiányzó karizma – büntetlenül csak náluk használható – pótszerével.

             Leányfalu

Naplójegyzet: 2023. március 19.

1990. MÁRCIUS 19. TAPASZTALATA

Március 19. csupán négy nappal követi március 15. ünnepnapját, ami lehet véletlen, de szimbolikus értéke tagadhatatlan. Ugyanis mindkettő a magyar génekben rejtőző szabadságszeretetről beszél.

1848. március 15-re a nemzet, amelynek országa egy nagyhatalom részeként félgyarmati állapotban volt kénytelen élni, megérett arra, hogy megpróbálja saját kezébe venni sorsát.

1990. március 19-én egy kisebbségi sorba kényszerített magyarság az önvédelmében rendezett bibliás, gyertyás, jogait békésen követelő vonulás után került szembe az őt másodrendű állampolgárként homogenizálni készülő, elnyomó hatalommal.

Csakhogy a párhuzam itt csorbát szenved. Ugyanis az a bennünk Marosvásárhely fekete márciusaként rögzült esemény nem magyarázható meg ilyen egyszerűen.

Vissza kell lépnem az időben oda, amikor először említik politológusok a globalizáció paradoxnak tűnő módszerét, amely szerint a világ homogenizálása felé vezető úton alkalmazható eszköz a nemzetek és nemzeti kisebbségek egymásra uszítása, a fennálló nemzetiségi ellentétek ébrentartása.

1990 tavaszán még élt a Kárpát-medencében annak tudata, hogy a bomlást elindító világerők árnyékában bekövetkezett romániai változásokban bizony nem kis szerepet kapott ama magyar szabadságszeretet. És ezt sok román is tudta, sőt elismerte.

Ez a két nép történetében oly ritka pillanat éppen az egymásra találás általuk nem kívánt jelei miatt nem tetszett az ottani belső, és távolabbi külső erőknek sem.

A belső erő elsősorban az arrafelé a diktatúra éveiben óriásira duzzadt, hatalmukat átmenteni készülő titkosszolgálatot jelentette, és azt a személyt, aki a folyamatokat kezébe vette. Ez az ember nem véletlenül volt Iliescu. Ő meglepő módon, de nem véletlenül élte túl Ceauşescu minden konkurensét likvidáló igyekezetét.  Őróla már évtizedekkel előbb is hallani lehetett titokban, hogy a KGB védelmét élvezi. Így függenek össze a dolgok.

Tudjuk, hogy a vész gyülekező felhőit észlelő marosvásárhelyi magyar vezetők kérték segítségét, de ő elmulasztotta ezt megtenni, hiszen minden valószínűséggel, ő állt ott a jól megtervezett és végletesen megosztó pogrom hátterében.

De a külső erők sem ellenezték az ő ténykedését, mert az egybehangzott az általunk akkor még nem is sejtett nagy történelmi globalizációs menetelés eme apró, de számukra lokálisan fontos részletével.

Vagyis a román nép és a magyar, nevezetesen az őslakos kisebbségnek nevezett magyar bárminemű megbékélése nem állott érdekében sem az akkor ott legnagyobb erőt képviselő belső tényezőnek, sem a nagypolitikának.

Miközben mi a hozzánk közel álló részleteket láttuk: uszító pópákat, részeg hodákiakat, derék magyar cigányokat meg nagy írónkat agyonveretni kész aljas katonatiszteket, és miközben keserűen elmosolyodtunk a Bolyait kereső husángosok hallatán, még nem gondoltunk arra, hogy ha apró részleteként is, de egy világtörténelmi nagy színjáték kis színpadának marionettjei vagyunk.

Most az emlékezés krisztusi korba érkezett, hiszen 33 éve történt mindaz, aminek még itt vagyunk néhányan élő kortársai.

Azóta sokat tapasztaltunk, és megtanultuk, hogy mi az, amit remélhetünk, mi az, amire vagy akire számíthatunk szabadságszerető vágyaink kiteljesítése, jövőbe menekítése dolgában.

Keservesen mesterséges határainktól függetlenül a Kárpát-medence magyarságának ismét egy nagyhatalom testrészeként kell elviselnie a legújabb, félgyarmati sorba terelő kísérletet. Nehezen elnyert szuverenitásunk a tét, s ezzel együtt tulajdonképpen magyarként remélt megmaradásunk is. És ezt szomszédjaink magukra nézve szintén elmondhatnák.

Vigasztaló lehetne, hogy a kiszemelt áldozatok sorának részeként nem vagyunk egyedül. De, hogy ők mennyire érzik ezt a veszélyt, nem egészen világos. A szorongatásban más utakat választottak, és nem tudni, ravaszkodó, megalkuvó sunnyogásuk eredményes lehet-e? A magam részéről nem hinném. Nem hiszek abban a véleményben mely szerint: „…lám ők megint jobban politizálnak!”

A megmaradás felé egy olyan összefogás vezethetne, amelynek szellemét 1990. március 19-én eredményesen próbálták lerombolni.

És erre máig a leghatásosabb eszköz Trianon velünk élő átka. A győzteseknek az a pszichózisa, amit a túlnyerésből fakadó féltés alapozott meg, s amiért az egyébként nélkülözhetetlen közép-európai összefogás gondolata oly törékeny ma is.

Íme, március 19. emlékezete, a mi kis-nagy fájdalmunk, milyen messzemenő következtetésekig vezethet 33 év után.

Az anyaország választott útja, és az ezt támogató Gondviselés reménye lehet az a kapaszkodónk, amelynek birtokában ez a fájó emlékünk is az előrehaladást szolgáló éleslátásunkat kell segítse.

És ne szégyelljünk abban hinni, hogy küldetéses nemzet vagyunk! Vagy amint azt Németh László mondotta: kovásznemzet. Magunkért is, de másokért is.

Merjünk nagyok lenni! Tehát merjünk magyarok lenni!

Elhangzott a Margit-szigeten, a Bodor-kút előtt, a Marosvásárhely fekete márciusára emlékező, immár 33 éve hagyományos március 19-i rendezvényen,  az eseményekkel kortárs 30 marosvásárhelyi jelenlétében.

Naplójegyzet: 2023. március 10.

RÖVID UTAZÁS KÖZELMÚLTUNK HULLÁMZÓ SZELLEMVASÚTJÁN

Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténészünk, kinek megtisztelő barátságát bírom, a Hitel februári számában örvendeztetett meg egy hosszas írásával, melyet szerencsére a szerkesztőség nem szorított terjedelmi kalodába. Cseres Tibornak a nyolcvanas években írott kiadatlan és rendkívül informatív naplóját dolgozta fel jól követhető kiegészítő magyarázatokkal, megőrizve a kronológiát.

         Miközben mindenkinek ajánlanám türelmes és figyelmes elolvasásra, most csupán egy érdekes szegmensét emelném ki. Ebben jól követhető az a hullámzás, amely szellemi életünket abban az évtizedben jellemezte. Ezúttal az 1984-85. évből állítanék előtérbe egy epizódot és a körötte gyűrűző események mai szemmel is annak tekinthető érdekességeit.

Már fél évtizeddel vagyunk a Hitel megjelentetéséért folyó küzdelem kezdetei után, és terítéken van a háromkötetes Erdély Története kiadásának vitája, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány és egy kisebbségi államtitkárság vagy bizottság létrehozása, a Magyarságtudományi Intézet megszervezése, és a magyar nyelvű tévé-adás határokon túli foghatóságának megoldása.

Akkor mindebből csak az Erdély Történetének megjelenése valósult meg, és egy kisebbségügyi bizottságot hoztak létre a párt kebelén belül.

Mint Márkus megjegyzi, Bíró Zoltán – a javaslattevők egyike – ekkor határozza el egy levél elküldését Kádárnak, hiszen úgy látják, hogy még az együttműködés minimumára sem látható remény.

A hatalom is valami effélét érezhetett, írja szerzőnk, mikor elolvasta Nagy Gáspár versének elhíresült, nagy NI betűkkel végződő sorait az Új Forrásban. A lap szerkesztői megkapják büntetésüket, majd az év végére a pártközpont felfüggeszti az együttműködést az Írószövetséggel.

A párt kultúrpolitikusai a kialakult polgári és nemzeti vonal tekintetében, az előbbi, főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozót kevéssé tartják veszélyesnek, mint a nemzetit. És valóban, ez az oldal 1985 június 14-16 között 45 fő részvételével megrendezi a monori tanácskozást, ahol „szinte kizárólag a népi-nemzeti ellenzék tagjai” képviseltetik magukat.

Itt hívnám fel a figyelmet az 1985 szeptemberében szamizdat formájában megjelentetett néhány gondolatra.

Csurka Új magyar önépítés című nyitó előadásában ezt írja: „1956. november 4-e óta a magyarság nem saját történelmét éli (…) A magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoznak.”. Aztán arról beszélt, hogy az iskolarendszer a hatalom céljainak megfelelően alakítja a gyermekeket. És most figyeljünk: ezért be kell oltani azzal a gondolattal a családot, hogy „a gyermeked a tiéd, jogos és kötelességed megkövetelni, hogy úgy neveljék, ahogy te akarod (…). Ez legalább annyira fontos, mint a gazdasági reform.” Kikelt az úgynevezett „kulturális terelőhelyek” ellen, figyelmeztetett a tömegkommunikációt elözönlő senkikre, az egészséges társadalmi mozgások akadályozóira stb.

A tisztelt olvasó ezek után sajnos kénytelen éppen mai, pillanatnyi vitáinkra gondolni. A korszak jövőt romboló nevelése ma újabb álöltözetben próbálja hasonló módon bomlasztani a családot és mindenféle identitástudatunkat.

Csoóri Eltemetett gondok a Duna-tájon című előadásában, miután az elszakított magyarság veszélyeztetett sorsára figyelmeztet, ezt írja: „Baj van az egész magyarság lelki-szellemi életével. Hiányzik belőle a tartás, hiányzik a nemzettudat, a veszélytudat, a jövőtudat, csupán a jobbléthez igazodó ösztöne élénk. S a Kádár-korszak is ezt növesztette benne legnagyobbra.”

Be kell vallanom, hogy e naplóbejegyzésem megírására ezek a sorok ösztönöztek leginkább, hiszen, aki eddigi jegyzeteimet vagy egyéb írásaimat olvasta, vezérfonalként láthatja bennük a nemzettudat jelentőségének már-már mániákusnak tűnhető gyakorisággal felbukkanó hangsúlyozását, benne az ezzel járó áldozatvállaló képesség, egészséges veszélyérzet, tehát a megmaradás jövőt jelentő ösztönének hangsúlyozásával. Vagyis megerősítve éreztem azt a véleményemet, amely annyiszor vezette tollamat.

De további érdekességek is megjelennek Cseres Tibor, Márkus Béla által közvetített naplójában erről a vitáról.

Az oly sok ellentmondással szolgáló, nemrégiben elhunyt Tamás Gáspár Miklós például kijelenti, hogy Romániában nem a magyar kultúra beolvasztására, hanem a kiirtására törekednek, s hogy itt annak, amit teszünk, „ha nincs igazi praktikus haszna, elképzelhetetlenül nagy és erős lelki támaszt jelent az otthoniaknak.” Az azóta megismert „Tamás Gazsira” emlékezve, milyen furcsán árnyalja ez képünket utóbbi harminc évünk kulturális életének eme öntörvényű aktoráról, s milyen bonyolult kérdések megválaszolására késztet.

De hasonló meglepetéssel olvashatjuk Konrád György akkori megnyilvánulását. Ő ugyanis felvetette, hogy Magyarországnak mindent meg kell tennie az áttelepülni akaró kisebbségi magyarok befogadása érdekében. Akárcsak a 89 előtti években oly nagy figyelemmel olvasott könyvei, ez is furcsa ellentéteben áll a későbbiekkel. Vajon milyen belső változások és külső ráhatások okozták ezt? Erről nyugalmasabb időkben szakemberek értekezhetnek majd.

Ez a megjegyzés nem véletlenül talált nagyobb visszhangra bennem, ugyanis nem egyszer írtam erről, s csak kolozsvári viszonylatban tucatnyi kiváló magyarról tudok, akik azért szóródtak szét a nagyvilágban és szültek hasznos állampolgárokat idegen országoknak, mert anyaországuk nem volt hajlandó őket befogadni.

De mára legyen elég ennyi.

A magam részéről pedig hálámat fejezem ki Márkus Bélának, hogy ezt a megannyi kérdésben eligazító és gondolkodásra késztető Cseres naplót átmentette a jövőt aggódva kémlelő mánkba.

Naplójegyzet 2023. március 1.

MÁRCIUSTÓL JÚNIUSIG

Kis híján 40 év erdélyi, s ebből 36 román uralom alatt eltelt esztendő során magam is megjártam az ottani magyar számára kötelezően kirótt „magán-szenvedéstörténet” útjait. De most e március elsejére virradó hajnalon mégis más jutott eszembe.

Ottani hagyomány szerint ezen a napon úgynevezett márciuskákat (mărţişor) osztogattak az emberek hölgyismerőseiknek. A Romániában megélt évtizedek hatása alatt sokszor még magyarok is éltek ezzel az egyébként kedves szokással, főleg szépnek talált vagy egyéb okból érdekes román hölgyek esetében. Amiképpen volt úgy, hogy a húsvéti locsolás kétszer esett meg a magyar és a román ünnep időbeli elcsúszása okán.

Idilli kép.

A népi szinten békésnek tűnő együttélés vagy a tehetetlen belenyugvás vagy… vagy ki tudja , mi minden van ezekben az apró gesztusokban. Nem kell túlmagyarázni, hiszen az évezredek során találkozó népek annyi mindent vettek át egymástól.

Akkor pedig miért érdekes erre a látszólag „együvé tartozásra” emlékezni évtizedek után, egy hajnalon? Először is azért, mert március elseje van, és azokat az időket megélt embernek eszébe juthat. De emellett más, fontosabb okai is vannak. Mert hát ama kötelezően elviselt „szenvedéstörténet” erre sarkallja az emlékezőt.

Ugyanis az unió bővülésének egy előző szakaszában, amikor Románia még a felvétel előtti éveket élte és csupán megfigyelőként volt ott jelen, érdekes hír érkezett onnan. Eszerint a román megfigyelők apró figyelmességként márciuskákat osztogattak, és apró figyelmességeiket sűrűn gyakorolták, amikor csak alkalmuk adódott rá. Hogy a hír hiteles-e, igazolni nem tudnám, de olyan információ szintén érkezett, mely szerint ugyanakkor magyar képviselőnőt durva szavakkal illettek, netán még lökdöstek is (?) A saját, egykori tapasztalat alapján a történet hihető.

Na de a gondolat nagyon fürge, különösen hajnali órán. És innen jutunk el furcsa módon az időszerűig.

Mert akkoriban a magyar diplomácia feltétel nélkül támogatta Románia tagfelvételét, s utána történt, ami történt. Ismerjük, megtapasztaltuk. Most azonban a Svéd-Finn NATO-tagság támogatása az aktuális.

Mi Svédország esetében ezúttal számon kérjük az általuk irányunkban folytatott hazug rágalomhadjáratot. Támogatjuk őket de… Hogy mi lesz ez a de, még nem tudjuk.  De… sejteni vélem.

Lesz majd valami szöveg, és aztán lesz megint a „valóság”, amely, ahogyan „elemzői” körökben mostanában mondani szokás, „szembejön” az érintettekkel.

A gondolat fürgeségének tartósságát igazolandó, erről ismét eszembe jutott valami látszólag nem ide tartozó megállapítás: Az eddig román vagy balkano-bizantín jellegű megbízhatatlanság, szövetségesi hűtlenség, esetleg -mondjuk ki – árulásra való hajlam, pontosabban készség, ma már elérte a nyugati vizeket is.

Az unió a legtipikusabb balkáni jellegzetességeket öltötte magára. A hazugság, mint megszokott gyakorlati módszer, ma náluk üli torát. Valaha, a globalizáció kezdeti „sikereiről” írva már elmondtam azt, hogy mikor lett a hazugság elfogadott munkamódszer a nagypolitikában.

Így jut el a fürge s szinte követhetetlen hajnali gondolat a márciuskától 1920. június 4-ig.

Naplójegyzet: 2023. március 3.

MEGSZENVEDETT TÖRTÉNELMI TAPASZTALATAINK BIRTOKÁBAN

  Magánéletem 85 esztendeje nem kevés tapasztalathoz juttatott, és egy megkergült világ meg az idős kor szorításában naponta érzem ennek hasznát.

         Ennél is nagyobb fontossága van a tapasztalásnak legnagyobb közösségünk, a nemzet életében. Ezt a nélkülözhetetlen útjelzőt tartja feleslegesnek a múltat végképp eltörölni szándékozó, új formában feltámadott igyekezet.

         Tekintsünk csak vissza az elmúlt évszázadokra. Hiszen hatalmas tapasztalatokon nyugvó hagyományok hoztak el már a Kárpát-medencébe is. És már a pozsonyi csata idején megtanulhattuk, hogy csak magunkra számíthatunk.

De sorunkat meghatározó háborúkba is belesodortak régi szövetségek.

Hogyan alakult volna történelmünk, amennyiben, a keresztény szolidaritást semmibe véve, a tatárokkal tartunk Európa tervezett feldúlásában? Annak idején az akkor még sógornak sem nevezett nyugati szomszédunknak nem lett volna módja megkísérelni a hullarablást. Lehet, el is tűnik az idők süllyesztőjében.

         És mi lett volna a születőben levő Habsburg dinasztia sorsa, ha – az egyes szomszédjaink esetében oly természetességgel, mondhatni rendszeresen gyakorolt módon – felmondjuk velük kötött szövetségünket, és Kun László, Ottokár ajánlatát elfogadva, a morvamezei csata után szaggatja darabokra kis országukat?

         Aztán ugorjunk az időben, és lássuk, mire vezetett volna, ha a törökkel másként alakítjuk kapcsolatunkat. Olvasni lehet véleményeket, melyek szerint a „szulejmáni ajánlat” csak átvonulást kért engedélyezni a déli szlavon területen Bécs irányába. A porta Magyarországot puffer államnak akarta volna szánni. Akár így volt, akár nem, de mi Nyugat védelmében lettünk egy formálódó nagyhatalom helyett kivéreztetett kis ország. Mennyi ideig áldoztuk „életünket és vérünket” a keresztény nyugat védelmében mi, Európa „reménytelen szerelmesei”! (Albrecht Dezső szavai.)

         Aztán következett az első „Nagy” háborúba való beugratás. A „megállj, megállj kutya Szerbia” hamis hangulata. A globalizációt tervező erők egyik első lépése. A tömegek megvezethetőségének egyik legelső fényes sikere.

         Ez a szövetség, vagy együvé tartozás vitt egy birodalom bukása közben legnagyobb tragédiánkhoz. Ma ezt hangzatosan szolidaritásnak nevezik.

         De alig több mint két évtized után éppen csak hogy elkönyvelhettük csodás „mégis” vagy „csakazértis” túlélésünk tényét, amikor ismét nagyhatalmi érdek ugrasztott olyan háborúba, melyet közel fél évszázados és alig felszámolható nyomokat hagyó rabság, szuverenitás-vesztés követett.  No meg a trianoninál is kegyetlenebb békét is megkaptuk. Sőt, még az utolsó csatlós billogát is reánk sütötték.

         Most, mikor az előző tapasztalat háttere is egyre világosabbá válik, hasonló módon akar egy nálunk nagyobb erő belekényszeríteni az önpusztítás, vagy talán inkább az önmegsemmisítés háborújába. Ma bonyolultabb megfogalmazásokban szólal meg a „megállj, megállj kutya Oroszország”.

Sehol a világon nincs erőteljesebb üzeneteket, világosabb figyelmeztetéseket megélt nemzet. Nem csoda, hogy választott vezetőink végre élni akarnak az oly hosszú időn át sutba dobott történelmi tapasztalat előnyeivel, és annak ismeretében cselekszenek.

Ez a tapasztalat világítja meg azt a tényt, hogy Európától (s a világtól még inkább) csak olyan döntéseket várhatunk, amelyek létünket fenyegetik. Különösen érdekes ez akkor, amikor maga Európa is hasonló módon jár el, és saját történelmi tapasztalatát semmibe véve önpusztításba kezd, s ebbe akar minket is belerángatni.

Nincs mentsége azoknak, akik ezt itthon nem akarják látni. Ők is birtokában vannak az ehhez szükséges ismereteknek. Nem igaz, hogy teljes mértékben hiányzik ez a képességük. Ne mentegessük őket vaksággal, butasággal stb.

Tudományos nagyvonalúsággal ezeket csupán és egyszerűen komprádoroknak tartani kevés. Nem nevezem meg, nem írom le az ilyeneket megillető jelzőt, amelyet felületesen gyakran szokás dobálni ide-oda.  Esetünkben teljes mértékben indokolt. Az olvasó maga is ismeri, tudja és alkalmazhatja.

Naplójegyzet: 2023. február 5. 14 h. 45’

GYORSREAKCIÓ EGY JÖVŐBE TEKINTŐ BESZÉD UTÁN

Percekkel ezelőtt fejezte be Gyurcsány Ferenc a DK tisztújító közgyűlésén mondott beszédét.

Néhány első felindulásból - de higgadtságomat mégis megőrizve - ébredt gondolatomat jegyzem itt le, még mielőtt mások véleményével szembesülve, netán hatásuk alá kerülnék.

Lássuk hát megfigyeléseimet a maguk kusza őszinteségében.

Mindenekelőtt a beszédnek a maga módján volt színvonala, az ott jelenlevő hallgatóság nívója felett lebegett, s ezért náluk az eredendő érzelmi elkötelezettségen túl is hatásosnak bizonyult, hiszen ők úgy érezhették, van kire felnézniük, érdemes „Gyurcsánynak lenni”.

Egészében véve pedig nem volt veszélytelen a tájékozatlan vagy felületesen gondolkodó, netán ingadozó bármely hallgató esetében sem. Gyurcsány Ferenc hatásos szónok! Nem lebecsülendő!

Gyurcsány Ferenc ugyanakkor a tájékozott hallgató előtt egy önleleplező beszédet mondott.

Gyurcsány Ferenc a farizeusság magasiskoláját demonstrálta beszédével.

Gyurcsány Ferenc a legutolsó azok között, kiknek joga lenne e szavakat elmondani.

A legfontosabb dolog, amire figyelmeztetni kell a hallgatót, hogy az az Európa, amelyet piedesztálra emelve emlegetett, és a véle nélkülözhetetlen egységünket sokszorosan aláhúzta, már nem az az Európa, amelybe beléptünk. Arról természetesen szót sem ejtett, hogy minden igazságtalanság ellenére tőle nem eltávolodni, hanem tévedéseit kiigazítani, szerintünk hibás irányát másokkal együtt megváltoztatni szándékozik a jelenlegi magyar külpolitika.

Ő viszont úgynevezett nyugatos Magyarországot akar, ami már nagyon sokan – egyre többen – tudjuk, hogy mit is jelenthetne. 

A beszéd során higgadt hangot mímelve, gyalázkodó szavakkal támadta a fideszes kormányzatot. Ez a jól előadott bölcs és megfontolt látszatból igencsak kilógott. Persze köreikben lehet, hogy így volt még hatásosabb. Röpködött a becstelen, tolvaj, hazáját ellopó stb. jelző. Amikor az ország nevében beszélt, végig megfeledkezett az egészen másként gondolkodó és ennek megfelelően döntő többségről. Sőt!

Jól kiszámított, kimért hang mögé fenyegetést is rejtett, vagy nem is rejtett, amikor hívei számára felállította a tennivalók sorát. Mindenekelőtt előrántotta tudatalattijából a Rákosi, majd a Kádár korszakban hallott megbélyegzés csalhatatlan módszerének mai változatát, miszerint aki nincs a kormány ellen, az vele van. Aztán a Fideszt támogatók névszerinti megjelölését tanácsolta. Vajon itt hárommillió billog kiosztására gondolt, vagy csak fenyegette (nem először) azokat, akik reménye szerint hajlamosak a félelemre, esetleg a megfelelési kényszer áldozatai? Vagyis Fidesz szavazókat akart ezzel is elbizonytalanítani?

Egy idilli Magyar Köztársaság képét vázolta fel, olykor könnyfakasztó líraisággal. Olyasmiket emlegetett, mint a tisztesség, a méltóság meg a becsület, ugyanakkor nem volt számára őszinte szempont például az, hogy vágyott hatalomra jutásuk esetén az egész ország kormánya óhajtanának-e lenni? Úgy beszélt, mintha ez az ország csak rájuk várna. Tette ezt, miközben a félelemkeltésnek szánt fenyegetésen kívül szó sem esett arról a jövőről, amelyről állítólag beszélni szándékozott.

Ugyanakkor, midőn a jelen kormányzatot besározó szavait mondogatta, az ott tapsolók közül vajon ki vette észre, hogy éppen olyan vádakkal áll elő, amelyeket kormánya élén ő maga sorra elkövetett. Az általuk ásott mély gödörből az országot az élvonalba emelő 12 évet észre sem véve, egyenesen annak ellopásáról szónokolt. Ma erre azt mondják, hogy szembe ment a valósággal.

Az árnyékkormányt minden gond megoldására alkalmas egyedüli reménységként mutatta be. Úgy tett, mintha csak DK-követőkből állana Magyarország, az árnyékkormány dolga meg az, hogy őket szolgálja, amikor így szólt: ti vagytok Magyarország.

Azt se feledjük, hogy már jól ismerjük azokat az „aktorokat”, akik ebben az árnyékkormányban részt vállaltak, vagy kaptak. Felsorolnom azt hiszem nem szükséges. Rájuk bízva még a DK Magyarországa is nagy veszedelembe kerülne, mert fel sem merült az a kérdés, hogy ha az általa választott útra lépünk, milyen kockázatot vállalnának, és nem beszélt arról sem, amit a gyűlölt O.V. a veszélyek korának nevezett. A háború eszkalációjának, a világháború kockázatának, az atomháborúval folytatott hazárdjátéknak még az árnya sem érződött ki beszédéből, amikor Európaiságunk általa elképzelt fontosságát ecsetelte. Pedig, mintha azt ígérte volna, hogy nem az elmúlt esztendőt értékeli, hanem a jövőbe akar tekinteni.

Ezen közben kijelentette, hogy Orbán Viktor Putyin karmaiban már nem szuverén, s véle az ország is elvesztette szuverenitását. Azt a szuverenitást, amit éppen ők kínálnának fel ama Nyugatosság, vagy föderális európaiság oltárán.

Ukrajnával indított, s azonnal Bucsával kezdte, mintha annak részletei már bizonyítottak volnának, s mintha a donbaszi ukrán tettek nem is léteztek volna. Egyáltalán nem tért ki arra, hogy egész Ukrajna-politikánknak van egy alapvető meghatározója, ama 150-200 ezer ott élő magyar, kiknek egy része magyar állampolgár is. (S ó jaj, ezen utóbbi micsoda hibája, ravasz célja a Fidesznek!)

Bár kegyes burokba (majdnem burkát írtam) göngyölítve, de arról beszélt, hogy az európai elvárásoknak való megfelelés olyan erkölcsi magatartás, amely fontosabb az ország gazdasági érdekeinél. Azoknál a gazdasági érdekeknél, amelyek puszta létünket határozzák meg, tehát túlmutatnak önmagukon. Arról nem szólva, hogy az, ami szerinte erkölcsös, a mai Európában eredeti értelmének éppen ellenkezőjét jelenti.

Végül még a cigányságot is segítségül hívta, mint lehetséges majdani szavazóbázist. S bár bizonyos távolságtartást beismert, és nem csupán az egyik fél hibáira célzott, de felemelésük célkitűzését hangoztatta, ami természetesen nem elítélendő, sőt, de ennek a beszédnek a záróakkordjai között nagyon hiteltelennek tűnt és hátsó szándékokat sejtetett.

Gyurcsány Ferenc kijelentette, hogy ők nem ellenzéket, hanem ellenfelet jelentenek, fideszesnek lenni több mint bűn, szégyen, s ez a már említett megbélyegzéssel együtt valójában azt jelenti, hogy hadat üzent a negyedszer is kétharmaddal megválasztott magyar kormánynak és sokat emlegetett hazája nagyobbik felének. Még azt is hangsúlyozta, hogy nincs középút. Vagy-vagy. DK vagy billog. Ebben mellesleg az is benne van, hogy az „ellenfél” vezére ő maga. Már jóval előbb hallhattuk: legyetek Gyurcsányok!

Az ország egyik fele tehát sok-sok kis Gyurcsány, középen senki, s a másik oldalon a tán narancssárga folttal megjelölt többség. Hogy mi lesz utóbbiak feltehetően szomorúnak tervezett sorsa, erről sem szólt a múlttal foglalkozni nem óhajtó, de a jövőre koncentráló történelmi beszéd.

Mindent összevetve az, ami leginkább belengte a tájékozott hallgató gondolatait, az egy veszedelmes farizeus beszédének hangulata volt. Ugyanakkor rejtetten uszító, fenyegető célzatú és erőteljesen megosztó jellegű megszólalást hallottunk.

Figyeljünk, s egyelőre ne dőljünk hátra a kért kávéra várva!

Naplójegyzet: 2023. február 1.

SZERÉNY VÉLEMÉNYEM

Általában

A világ mai helyzetéről, a józan ész és a rendelkezésre álló többé-kevésbé hitelesnek megítélhető információk alapján, a gondolkozás igényével megáldott és erre egyben képes – átlag magyar – választó, véleményt formál.

         Nem kis részük véleményét a jelek szerint mégis elsősorban a különböző hatások alatt kimunkált, tehát irányított érzelem és kevéssé az értelem tartja fogságában.

Emberünknek, ha mégis minden együtt van, arra kellene figyelnie, hogy – miközben a naponta érkező hírek közt tévelyegve, azoknak megörvendve, vagy azok miatt aggodalmaskodva, esetleg mérgelődve, vagy akár azokon már csak kacagva éli világát – nem gondol arra, hogy ezek csupán látható tünetei egy nagy betegségnek. Ezt a kórt nem a természet, hanem mesterséges ideológiai laboratóriumok szabadítják reánk, egy hatalmas és majdan, – de sok szenvedés után – minden bizonnyal utópiának bizonyuló olyan terv végrehajtása formájában, amelyre, ha betegségéként gondolunk, akkor a napi események és hírek – melyek olyannyira lekötik figyelmünket – annak csupán bőrtünetei, kiütései.

Erről számos írott és a média megannyi csatornáján elmondott vagy bemutatott bölcs és dokumentált vélemény ismerhető, amely elég lehetne a valóság felismeréséhez. Röviden: a szálakat mozgató haszonélvezők, a „cui prodest” kérdéssel több szinten is leleplezhető erők, melyeket neveznek háttérhatalomnak, máskor „deep state” néven emlegetnek, s melyek olykor a hálózatuknak alsóbb szintjein leplezhetők le, ma is az összeesküvés-elmélet szkafanderében tevékenykedhetnek. Ugyanis a hivatalos diplomácia csak nagyon óvatosan utal rá. Egyes előre tolt állásait (pl. Soros) már sűrűn emlegetik, de a szálakat még csak igen vigyázva bontogatják tovább. A politika nagy gyakorlati ismereteket is feltételező tudomány. Így aztán ennek okait csak sejthetjük. Bizonyára léteznek.

De lássuk ama tüneteket egyenként, abban a sorrendben, amint azokat megtapasztaltuk.

Migráció

Amikor a migráció olyan méreteket öltött, hogy az alvó veszélyérzet mégis felébredt, már nyilvánvaló volt, ez nem pusztán gazdasági vagy éghajlati okokra vezethető vissza.        Azóta meggyőződhettünk arról, hogy ennek a tömeges mozgásnak két oldala (esetleg három) létezik.

          Van egy, kétségtelenül csak a jobb életet remélő tömegbázisa. Ennek számos ismert oka ismert, és az unió a jelenséget biztatásnak nevezhető kijelentésekkel támogatja.

         Van egy másik is, amely része az iszlám történelmi gyökerekkel rendelkező távlati terveinek. Elég, ha csupán elejtett kijelentésekre támaszkodunk, és elég, ha csupán eme tömeg összetételét és magatartását figyeljük meg.

Ezzel összefüggő, talán ennek szélsőségesebb változata az a harmadik, amely a migrációval sok helyen szinte akadálymentesen, akár „taxiztatva” (vagy NGO hajókon) beáramló terroristákat foglalja magába.

         Mit láthatunk e jelenség kapcsán az uniót jelenleg vezető erőket figyelve? Teljesen nyilvánvaló, hogy támogatják és fenn akarják tartani. A védekezőket nem segítik, rendelkezéseik inkább biztatják az elindulni készülőket, a beérkezőket pedig látszatintézkedések fogadják, mert ma már beismert tény, hogy legalább ¾ millió személy nemcsak illegálisan jött, de illegálisan is tartózkodik a kontinensen. Nem kapott befogadást, ennek ellenére kaphat támogatást, a kiutasítás pedig gyakorlatilag nem működik, ennek szándékát mindössze mímelik. És hol vannak még az illegálisból legalizáltak! Milliós tömeg hatolt már be Európa „puhává tett hasán át”.

A látszatmagyarázat: a munkaerőhiány. A folyton hangoztatott megoldás: az integrálás. A valóság, hogy Európa balliberális vezetésű magállamai véka alá rejtik hatalmas integrációs kudarcbéli tapasztalatikat, hiszen harmadik generációsok tömegesen élnek immár saját törvények által működetetett no-go városrészeikben, az integrálódás minimális jeleit sem mutatván. Csak egy, számunkra hihetetlen példa: Párizsban naponta százával gyújtanak fel autókat. És az európai kultúra eme fővárosa ezzel már megtanult együtt élni. Megoldani nem tudta. London polgármestere a terrorizmussal kapcsolatban ezt is javasolta: együtt kell élni vele.

A spontánnak látszó folyamatokra rátelepedve, azokat szóval (kijelentések és bejelentések, rendeletek, bíztatást jelentő hírek elterjesztése), tanácsokkal, sőt jelek szerint pénzzel is a kimondhatatlanok támogatják. Az idegen kultúra Európába telepítése nagy tervük legfontosabb elemévé vált, és nekik érdekük minden olyan, ami ezt fenntartja, sőt fokozza.

         Eme nagy terv pedig akár írásban is megismerhető. Európában lakosságcserét akarnának létrehozni, s erre egyedüli lehetőségként a migráció kínálkozik.

Jól tudjuk, hogy nem egyszerűen illegálisan lépik át a határokat, de igazoló irataikat megsemmisítik. Valamennyien. E mögött máris felsejlik a kidolgozott módszertan. S ha az embercsempészetnek mesterséggé, valóságos jövedelmező szakmává való fejlődésére gondolunk, az is csupán rátelepedett erre a lehetőségre, s ma már önjáró módon fejleszti tovább a folyamatot. Mert a háttérben háttér-érdekek és célok voltak és vannak. A lavinát csak be kellett indítani. Itt kicsivel többre volt szükség, mint egy hangos kiáltás, vagy egy hógolyó. Az ehhez elengedhetetlen pénz pedig nem jelentett problémát.

Az unió vezetői tehát, bár láthatóan tehetségtelen politikusok, nem tévedésből, hanem egyenként más és más módon kézben tartva, végrehajtói ama tervnek. Az ellenirányú gyér lépések csak a látszatot szolgálják, és formalitásukat éppen előre tervezett eredménytelenségük igazolja. Lásd a Frontex ellentmondásos céljait, vagy a kerítések körüli vitákat, a bánásmóddal kapcsolatos hazugságokat, a bíróságok puhaságát, a bűntettek elhallgatását, a rendőrök szorongásba taszítottságát, el egészen a tömeges pályaelhagyásig, stb.

         A nagy utópia megvalósításának útján tehát az európai lakosságcsere programja folyik!

Covid

Amikor az új és ismeretlen járvány beköszöntött, elszabadultak a hírek. Mindent lehetett hallani és az ellenkezőjét is, megannyi változatban. A félelem rátelepedett az emberekre, és bármit elhittek volna.

Maga a kiindulási pont, az amerikai tulajdonban, de Kínában működő laboratórium is gyanúsnak tűnt. Pedig már előbb, – de utóbb mindenképpen –mindenki megismerhette Bill Gates előrejelzését egy várható járványról, s a tényt, hogy ama laboratóriumban is ott a pénze.

És elkezdődött az oltás-keringő.

A tudomány terén Karikó Katalin Nobel díjra is érdemes kutatási eredményei, melyeket nem egyedül a pillanatnyi járvány emelt a gyakorlat piedesztáljára, jókor jöttek. Rengeteg kitüntetés, megszámlálhatatlan elismerés követte, de ama Nobel díj elmaradt, újabb kérdéseket és gyanakvást szolgáló okot hagyva maga mögött.

Az üzleti élet terén pedig elindult a verseny. Gyártók, gyártmányok, gyanús politikusok, uniós és nemzetállami hozzáállás, saját gyárak tervezése és főleg a gyors reagálás keresése meg az ez ellen folyó politikai támadások, tekintet nélkül az emberek és nem kis mértékben a gazdaság érdekeire.

Első, második, harmadik, negyedik oltás és oltásellenesség, ezzel kapcsolatos hírek és rémhírek. Várható mellékhatások, késői gondoktól való félelem. Őrült ötletek a csipek belénk plántálásáról és száraz szakmai vélemények stb. És aztán már az ötödik ajánlásáról szóló hangok.

Tiltások, zárások, maszkok változó minőségben. A lélegeztetőgép szakmai, gazdasági és politikai karrierje. És a gazdaságok válságba vagy legalábbis nehéz helyzetbe sodródása.

Telt-múlt az idő. Mára már mindez megszokottá vált. Hogy a járvány szelídült meg, vagy a tömeges ellenálló képesség jött létre, inkább mindkettő? Valószínűleg.

De ezzel szintén kialakult együttélésünk. A háttér viszont továbbra is sötét.

A politika a járványok elkövetkező korát emlegeti. Bill Gates úgyszintén.

A vírus tulajdonságai szokatlanok. Ma már tagadhatatlan  utóhatásai ismertek.

Megannyi ok a gyanakvásra. Része lenne ez is a világkormány felé vezető út jól megtervezett és szükségesnek tartott zűrzavarának? Egyelőre ki tudná megmondani?

De akár véletlen volt akár nem, azok, akik a maguk javára tudják hasznosítani, azonnal rátelepedtek, mint a migráció esetén.

Ma olyan szakvéleményeket hallani, amelyek szerint a Covid besorol a megszokott szezonális járványok közé, és feltételezik, hogy erre is majd évente kaphatunk védőoltást.

A világ pedig szorongva, gyanakodva várja a következő vírust. Lehet véletlent, vagy talán azt, amit bejelentettek?

A lényeg azonban az emberiség számára állandósuló szorongás, örökös gyanakvás. És a rémhírek takarásában ravaszul megbújtatott reális veszélyek. 

Háború

Egy éve folyik a háború szomszédunkban.

Egy éve egyedül hirdetjük a békét és gyakoroljuk a valódi humánus segítőkészség magas iskoláját.

Egy év után már mindenki számára világos lehet, hogy itt két hatalom feszül egymásnak.

A politikailag korrekt fogalmazás szerint az egyik közülük az agresszor, a másik Ukrajnát segíti.

Egymás közt – nálunk legalábbis – merünk beszélni arról, hogy az agressziót milyen provokáció előzte meg.

Legutóbb már a minszki megállapodást az agresszorral aláírók is ki merték mondani, hogy azt csupán erőgyűjtéshez szükséges időnyerésre szánták. Tehát készültek a háborúra, amelyet minden úton-módon próbáltak kirobbantani az orosz medve talpának folyamatos szurkálásával. A NATO terjeszkedésének az ígéretek ellenére folytatott fenyegetésével, vagy pl. azzal, hogy az európai álmokkal biztatgatott Ukrajna nemzetiségi politikáját hallgatásukkal támogatták. Kicsiben mi ezt jobban észlelhettük a Kárpátalján, de ennek sokszorosa folyt a keleti végeken, egy olyan országban, ahol a lakosság legalább negyede orosz, és több mint fele oroszul beszélt.

         A háború kimenetele csupa őrült veszedelemmel fenyegető lehetőséget jelent. Egyik fél sem lehet vesztes, és ez egyelőre nem a tárgyaló asztalhoz, hanem az eszkalációhoz vezet. A világ csendőre és orosz anyácska nem lehetnek vesztesek. Az igazi vesztes Ukrajna. Ez a fiatal ország és a benne lakó – gyakorlatilag önálló történelemmel nem rendelkező –, jobb sorsra érdemes nemzet, mely saját, a Majdan után odarendelt vezetőinek irányításával rohan a vesztébe.

Jelenleg a józan ész szabályai szerint Ukrajna egyetlen igazi barátja éppen Magyarország, maximális humanitárius segítséggel és a béke határozott sürgetésével az ellenszélben.

  A „cui prodest” itt is segít. Minden érdek az USA felé mutat. Európa és Oroszország elszakítása egymástól csak neki lehet rövid, esetleg középtávú érdeke. Hiszen egy csapásra két legyet ütve, mindkét konkurens hatalom meggyengülése mellett tovább erősödik.

De! Vajon miért nem gondolkodik ez az óriás hosszú távon? Hiszen, ha a civilizációk harcában meg akar maradni vezető nagyhatalomnak, akkor egyetlen esélye a keresztény világ összefogása s annak okos vezetése lehetne, és nem pl. az orosz és kínai hatalmak egymáshoz terelése.

Ennek hátterében magyarázat gyanánt ismét felsejlik egy felette is uralkodó, és terveiben az Egyesült Államokat csupán végrehajtónak tekintő erő, az a bizonyos kimondhatatlan, az az összeesküvés-elméletnek nevezett, s magát mégis olykor meg-megmutató pénzhatalmi óriás.

Tudjuk, hogy a világ pénzének döntő többsége a pénztőke kezében van, a termelői tőke ennél jóval kisebb. A harmadik erőt a nagyhatalmak képezik. Mi látszólag ennek a két utóbbinak a vonzáskörében élünk. 

A három érdekei olykor egyeznek, néha nem, de az igazi megmondó és végrehajtató mégis az első.

A háború pedig terveikben, a nagy végső célok szempontjai szerint dől majd el.

Amiről nincsenek számítások, az a legfőbb hatalom, a Gondviselés szerepe.

Szankciók

Bár a háború szerves következményei, mégis külön szólunk a szankciókról. Ami a tervezést illeti, abban ez már jó előre ott lehetett.

Mikor az ezeket kidolgozó unió öngyilkos döntéssorozatát látjuk és szenvedjük, ismét csak a tehetségtelenség, hozzá nem értés, butaság stb. magyarázatával mentegetjük őket. Pedig függetlenül a neoliberális elit valóban látható kontraszelekciós színvonalától, itt nem tévedésről, hanem kívülről kapott feladat végrehajtásáról van szó.

A háborúnak a szankciókon keresztül kell legyengítenie Európát, és annak így kell az USA karjaiba szédülnie.

Arról, hogy az egymás után sorjázó szankciós csomagok mit okoztak, felesleges elmélkedni. Naponta érezzük a saját bőrünkön, s mi még hálásak lehetünk azért, hogy magyarok lehetünk Magyarországon, mert itt a szankciós hatások ellen legalább a kezdetektől fogva történtek és történnek lépések.

Az unió többi országai miközben, védekezésünk miatt folyvást támadnak, előbb-utóbb a mi utunkra kénytelenek lépni. Így vagy úgy, ilyen vagy amolyan magyarázkodással, vagy kussolással.

Közben pedig „csuklóztatóink” kereskedelme nő Oroszországgal, az orosz olajat kerülő úton és drágábban vásárolják, a sokszorosan környezetromboló amerikai palagázt meg sokszoros áron hozatják.

Mellékesen pedig, a történelem egyik legnagyobb terrorakciójáról, a három északi vezeték felrobbantásáról, gyanús a csend.

Mindez már több mint a már emlegetett „lábonlövés”.

Európa ezzel, akárcsak a migrációval, lassan elveszti azt az erejét, amely alkalmassá tehetné, hogy ott segítsen ahol az észszerű. Ha pedig mégis felvállalná, akkor nem marad más hátra, mint a már annyiszor „felajánlott” eladósodás, amit természetesen a mi szolidaritásunkat is elvárva vennének igénybe, akár pl. a Soros által nagylelkűen felajánlott örökkötvények elfogadásával.

Ellenzék

A magyarországi, ellenzéknek nevezett gyülevészek sajnos nem érdemlik ezt a nevet. Az ellenzék mást jelent.

Ők a világ nagy, internacionalistának becézett, globál-kormányra törő erőinek törpe kiszolgálói. Ők a tudatos „hazátlanok”, azok, akik hazaárulók csak azért nem lehetnek, mert nem ismerik el a hazát sem. Velük felesleges vitatkozni, hazugságaikkal foglalkozni, álruháikból őket vetkőztetni, főleg nekik magyarázni bármit is az Isten, haza, család, vagy ezzel bárhogyan is összefüggő fogalomról. Már a nemzet szó is nem létezőnek számít feléjük.

Az ellenzék a sajnos belőlünk kiválogatott és kitenyésztett – ma már nem titkos – féreg, melynek foga rág és szedi áldozatait.

Az ellenük folyó védekezés nem egyszerű, mert éppen az általuk óhajtott és keltett zűrzavar az, amelyben szintén közülünk tesznek egyeseket ideológiai „féregevővé”, apró emberi gyengéinkre számítva, mint pl. a hiszékenység vagy a vakon önző közöny, de főleg legalantasabb gyarlóságainkra, az irigységre és a gyűlöletre való hajlamra építve.

                                        Következésképpen

Az az erő, amely egyre inkább láthatóvá válik, csak politikailag nem korrekt kimondani, a totális pénzügyi hatalom megszerzése után a világkormányzás utópiája felé tartana. Ez korunk nagy betegsége.

Ezen az úton már megkísértette az istenné válás hamis vágya is, ami tulajdonképpen csak egy másik póluson képzelhető el. És ez maga a Gonosz.

A legnagyobb háború tehát a jó és a rossz között folyik, amint ez a kezdetektől fogva így van.

Most azonban a küzdelem élesebbé vált, s azt az érzetet kelti, hogy döntő fázisába érkezett.

Talán!    Mi, parányok, gondolkodni próbálunk, de ami ennél is fontosabb: erősödjünk meg hitünkben.

                                                                             Szász István Tas

              (Kiemelések a szerk.-től.)

Naplójegyzet: 2023. január 25.

BIZONYÁRA TÉVEDEK, DE MÉGIS…

Vajon mekkora hiba a körülöttem zajló világot mindenkor a nemzet érdekeire gondolva figyelni? Szerintem nem lehet az, vagy legalábbis nem akkora, hogy elítélhető legyen. Mi több, adott helyzetünkben lehet, hogy magasabb szinteken éppen ez az, ami záloga lehet a megmaradásnak. Erről hallunk is, mikor aktuális vezetőink beszámolnak arról, hogy mi vezérli tetteiket világunk ama búsan forró tengerén navigálva. Magyarország mindenekelőtt, iránytűnk a magyar érdek. És felettünk a Jóisten.

Magam most egy apró, de mégis tesztnek tekinthető történésen akadtam fenn és szomorodtam el. De kezdjem az elején.

Nem vagyok a könnyűzene ismerője, ugyanakkor ellensége sem. Ha éppen meghallom, tudok rá figyelni és nagyjából sejtem annak változásait. A magam ízlése szerint a minőségét is.

Családi látogatóban jártam, mikor a színvonalasan megrendezett Csináljuk a fesztivált egyik adásában a sokak szerint a mai fiatalok és a stadionok himnuszává vált valóban szépséges dalt újra hallhattam és újra meghatódhattam. Örömmel láttam a zsűri könnyes szemeit, amit nem lehet „megjátszani”.

A Nélküled, melyet ma már annyian ismernek, mint talán kevés mai dallamot, minden zsűritagtól tízest kapott és ezt a pontszámot még másik két szám érte el.

Aztán már az általam ismeretlen módon meghívott közönség szavazatai alakították a végleges sorrendet, és döntöttek a továbbjutásról.

Mint tudhatjuk, ez a műsor a szórakoztatás mellett az utolsó 100 esztendő legslágerebb slágerét hivatott kiválasztani. Nem tudom mi a slágerség elsőszámú kritériuma, de szerintem az, hogy hányan ismerik és hányan dalolják, éneklik, játszák, élvezik, tartják magukénak.

Ennek alapján, no meg ismerve a Nélküled pályafutását, úgy véltem, hogy a végső győzelemre biztosan esélyes dalról van szó. És örültem is ennek, hiszen a nemzet tömegei számára az identitás építésének valamint ápolásának igen erős eszköze a könnyűzene, a sporttal összeházasodva pedig hatványozottan érvényesül. A zsűri meghatódott elragadtatása is erről tanúskodott, mert szakemberek erősítettek meg véleményemben.

Majd jött a közöségszavazatok módosító ereje, és a csodálatos dal csak harmadik helyen jutott tovább.

Rosszat sejtettem.

Sejtéseim pedig arra sarkalltak, hogy kövessem a dal további pályafutását s szánjak időt erre a műsorra.

Szerencsém volt, éppen itthon voltam,  amikor a következő fordulóban újra elhangzott a remek rendezéssel büszkélkedhető színpadon.

A zsűri ismét változatlan lelkesedéssel jutalmazta csupa tízessel, és ismét hárman voltak, akiket így minősített. Újfent az éppen aktuális nézői szavazatok döntöttek.

Hátha most más a közönség összetétele, gondoltam, mert ama gyanú árnyéka nem hagyott nyugodni.

És valóban. Rossz sejtelmeim beigazolódtak.

Minthogy három dal juthatott csak döntőbe, a közönség kiszavazta ezt a mai nemzeti dalt a továbbjutók közül. A zsűri által kisebb pontszámmal értékelt dal is elé került.

Hangsúlyozom, hogy nehéz dönteni.

A továbbjutók valóban értékes szép számok. Az előadókról nem is beszélve.

Szerintem viszont mint slágerek közelébe se kerülhettek az általam legyőzhetetlennek képzelt dalnak.

Valahol azt éreztem, hogy a mai magyar közönséget már nem üti szíven az, ami magyar, ami oly szép, hatásos, fontos és mindenkié?

Ismétlem, gyönyörű számok kerültek a döntőbe, de ennek a szerintem eleve győzelemre született és százezrek által hitelesített slágernek, vagy mint a zsűri mondotta, „több mint slágernek” a kiejtése – bocsássanak meg – de engem kicsiben 2004. december 5-re emlékeztetett. Mintha egy újabb teszten buktunk volna el.

Tudom, túlzás.

Tudom, nem tisztem beleszólni.

Tudom, hogy valószínűleg mégis tévedek.

Csak az a makacs magyar szívem fáj! Nagyon!

                                                                                                Szász István Tas

Naplójegyzet: 2023. január 22.

200 ÉVES A NEMZET IMÁDSÁGA

A reménytelenséget árasztó új év kezdetén, ám mégis reménykedve, kettőzött erővel száll a magasságba nemzeti himnuszunk, mert az a nemzet imádsága, a nemzet Miatyánkja, a ma már egyre világosabban látható módon egyedüli segítség felé repesve.

A nemzeti kultúra napján, Eperjes Károly zseniális verselemző estjén, istenes versekkel foglalkozik, a nagyfokú szuggesztív erővel, az ihletettség magaslataiból szinte a megszállottság állapotában és a hitelesség megkérdőjelezhetetlenségével tanító művész.

Gondolatokba merülve ballagok haza. 

Isten, haza, család! Eltéphetetlen egység, mint maga a Szentháromság.

Tudjuk, ezek vannak ma célkeresztben, s erről, aki nem közömbös vagy éppenséggel ellenérdekelt, naponta meggyőződhet.

A kereszténység a világ legelszántabban támadott vallása.

A haza a globális tervek fő ellensége, hiszen fogalma egybecseng a nemzetállammal. A közösségi ember ősi bevált keretével.

A család mindennek alapja, a földiek közül legfőbb kapaszkodónk, a közösségi lét alapeleme. S mindhárom identitásunk alapköve.

Viszont ez az identitás az, amely legfőbb akadálya mindannak, amit a most nagyon tévesen alkalmatlannak nevezett vezetők, valójában a globalizációs erők kiválasztott végrehajtói, elérni szándékoznak.

A kis „kovász” Magyarország próbál ellene tenni, jótékony erjesztéssel, szemek nyitogatásával, bátor példamutatással!

Szövetségeseket keresünk, de ebben ismét az újra meg újra jelentkező reánk kényszerített akadály, Trianon átka gátol. Természetes szövetségeseink nem tudják levetkőzni a túlnyerés okozta „nyertes pszichózist” és folyamatosan bizalmatlanok.

Egyetlen igaz szövetségesünket a magasságokban kereshetjük. Ott, ahová csak imáink szállnak fel, s azok közül is nagy közös imáink: himnuszaink. Hiszen előtte is voltak s vannak ma is megtartott, megtartó himnuszaink. A Boldogasszony anyánk éppen úgy, mint a Kilencvenedik zsoltár, de akár a ma már elfogadott Székely himnusz szintén a megmaradásért könyörög az Úrhoz.

Fel kell ismernünk, hogy a himnusz nemcsak egy vers, nem csupán egy dallam, hanem legfőbb könyörgésünk a legfőbb szövetségeshez, aki egyedül tud mindenre valóban igazságos megoldást.

Természetesen nem máról holnapra, de emberi ésszel is felmérhető időtávlatban igen.

Sokat írtam arról, hogy megmaradásunk földi záloga a nemzettudat, az az identitásforma, melyben ott van a szükséges áldozatkészség és egészséges veszélyérzet. Ezt kell a hit kősziklájára alapozni, melynek erejét a felszálló himnusz képes leginkább közvetíteni.

Nem régen temettük el Duray Miklóst. Pótolhatatlan példája az emberi tisztaságnak, az igaz magyarságnak. Megtisztelt barátságával. Valaha nagy élményem volt, amikor elsők közt csempészték be nekem Magyarországra a Kutyaszorítót, Duray ismert alapművét. Ennek bevezetőjét írta s viselte el annak következményeit Csoóri Sándor, a másik pótolhatatlan, Kapaszkodás a megmaradásért címmel.

A 2004. december 5. utáni esztendőkben sokat foglalkoztam ezzel a határokon inneniek – és mondjuk ki – nem kevés, határon túlról érkezett közös szégyenével. Duray Miklós aláírása is ott van azon az ezért kapott oklevélen, melynek közepében – meglepetésemre – saját versemmel találkozhattam.

Minden további magyarázkodás helyett, mellékelem ezt a rövid gondolatsort.

KILENCVENEDIK

Te benned bíztunk

eleitől fogva,

Boldogasszony Anyánk

régi nagy patrónánk

járt közbe nálad Urunk,

hogy áldd meg a magyart.

Ezer éve száll magasodba

az itt lenn fájdalmasan zengő

s ott fenn hallani remélt

himnuszok könyörgése.

És mi még itt vagyunk.

Megmaradtunk.

Közben pedig eltűnt mind,

ki nem talált könyörgő szóra

zengő, keserves himnuszra

az egyetlen csillag felé.

Most csak annyit adj Uram,

hogy felmérni legyünk képesek

megmaradásunk csodáját.

Szász István Tas

ADVENTI LEVÉL 2022

Drága Barátaim!

Oly gyorsan telt ismét az idő, hogy érzésem szerint tavalyi levelemet folytatom. Mintha az abban elhangzott, tettekre serkentő szavak nyomán történteket venném lajstromba. S ama lajstrom nyereséget mutat, de ugyanakkor a veszedelem hatványozott mivoltát is jelzi.

Mert a világot ma uralni látszó úgynevezett elitek a gonosz oldaláról kerülnek ki, és saját lajstromukban is nyereségesnek tűnik az összegzés. Csak mi tudjuk, miszerint ez nem a valóság, nem a végeredmény. Ugyanakkor abba is bele kell nyugodnunk, hogy amiképpen ők rövidtávon vagy legfeljebb középtávon tervezve intézik sorsainkat, addig mi hosszabb távon látjuk csődjüket. Sajnos minden valószínűség szerint saját életünk határain túli távon.

Eszerint pedig, legfiatalabb korcsoportjaink esetleges reményein innen, mireánk örökös küzdés, örökös aggodalom és jövőmentő munka vár, azért, hogy ők, az unokák és dédunokák megmeneküljenek a tavaly említett és Madách által vizionált forgatókönyvtől.

Olyan kisszerű, felháborítóan nevetséges figurák a szereplői ennek a rontó erőnek, hogy az a politikai, tömegpszichológiai, és főleg technikai, egész konkrétan katonai erő, amelynek birtokában vannak – miközben a teljes felelőtlenség veszedelmes alkalmatlanságának állapotában leledzenek – valóban képessé tehetné őket vélt isteni hatalmuk bizonyítása céljából elpusztítani a teremtés csodáit. Innen azonban egy döntő nagy kérdőjel hiányzik. Hiszen a Teremtő hatalma az, ami valóban végtelen, és bizonyára tudja, miért engedte a gonoszt ilyen magasra hágni. Zuhanása annál nagyobb lesz.

És mi?

Nekünk marad a kötelező küzdelem, ami szintén Madách üzenete, meg természetesen a „bízva bízás”, a hit. És marad a ma szitokszóvá silányított Isten, haza, család, meg ezzel átfedésben a hit, remény és szeretet.

Micsoda átforgatása a világ erkölcsi tengelyének! A képernyőről valódi szitokszavakat zeng egy új, félrevezetésre szánt nemzedék képviselője, és ezt büszkén fogadja el egy magát értelmiséginek nevező réteg, mi több, a jövő nemzedékét nevelők sokasága.

Mennyire igaz az a spontán működő teszt, amelyre oly régen figyelek: hazafi az, aki akkor is a nemzet érdekeinek szilárd támasza marad, amikor esetleg személyes érdekei sérülnek.

Adventi levélben elsősorban nem erről kellene beszélnem, csakhogy a körülöttünk zajló világ jégtáblái egymásra torlódnak, s maguk alkotnak gátakat a fenyegető árvizek létrejöttéhez. És ezek között a fagyos gátakká egyesülő jégtáblák között ott vannak a fizikai valóság tagadásából eredők, a lelki vakság termékei, a legkülönbözőbb módon kívülről „fagyasztott” elemek, s mind mögött a gonosz. Ismét és ismét a magát Istenné emelni szándékozó, hatalmas erőket mozgató lelki törpék megnevezhetetlen csoportja. Az a mindenki által sejthető, de még ma is inkább csak összeesküvés-elmélet néven emlegetett „valami”. Naponta viseljük el az akaratából történő bajainkat, de nevén nem nevezhetjük, akár totemállataikat egykor a nomád népek.

A médiát egyoldalúan nézőnek, ha olykor szóba hozunk neki valódi eseteket, nem hiszi el. De ha bármi rosszat tapasztal, az egyedüli bűnösként számára azonnal ismert, s már festi is táblájára az O1g-t.

Persze a levélíró is csak egy ember. Saját sorsa is van, s annak emlékei is ébredeznek benne ilyenkor.

Adventi levelemet éppen 60 éve küldöm barátaimnak. 60 éve! Végtelen az Isten kegyelme! Akkor voltam frissen végzett orvos és foglaltam el első munkahelyemet a szilágysági Kusalyban. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Fedelet és fekvőhelyet kellett találnom. Hiszitek vagy nem, de szó szerint így. Kilométereket kellett gyalogolni gumicsizmában, kellő szakértelemmel felhelyezett kapcát használva a legközelebbi makadám útig. Mentő? Ugyan, az arra nem járhatott.

Könyvszagú ismereteimmel kettesben maradtunk. A betegek meg jöttek. Jöttek az én öt falvamból, és meghallván, hogy magyar orvos érkezett, aki ráadásul nem részeges, még másik három-négyből.

Amiért senkinek sem ártottam azért egyedül a Gondviselésnek tartozom hálával. De tanulni, tapasztalni - azt lehetett. És elkezdődött a hivatás gyakorlása meg a való világ megismerése. Az akkori erdélyi, romániai való világról mai fiatalnak nehéz úgy mesélni, hogy Háry Jánosnak ne gondoljon az, aki ma már talán azt sem tudja, ki az a Háry János.

Megismerhettem közben az etnikai megkülönböztetés megannyi eszközét és a román paraszt tiszteletét is. Olykor az ellenkezőjét. Felettem pedig ott terpeszkedett nem egy esetben az állati primitívség szintjén uralkodó pártinstruktor, a fentről jövő elvárást maga értelmező, és saját etnikai, valamint osztálygyűlöletének elszánt gyakorlója.

És most mondok valami furcsát! Mindez szép emlékem maradt. És tisztább, kiismerhetőbb, védhetőbb, mint az, ami ma vesz körül minket komfortos lakásban, puha fekhelyen, sima aszfalton guruló automobilban és látszólagos biztonságban.

Egy számomra kedves kortársunk kérdezte erről sikeres ifjú kollégáját. Hogy lehet, ennyire más ez a világ? – szólt nagyjából a kérdés. S a válasz: lehet, hogy más világ, de jó világ! Íme egy tantörténet korunk vonzóan kellemesnek tűnő, s ezért legveszedelmesebb csapdájáról.

Hát erről szól ama 60 esztendő.

Egy kegyetlen és embertelen világból, ahol tisztán vált el egymástól jó és rossz, ahol belső ellenállásunk volt a fő védekező eszköz, ma egy minden emberit tagadó, mindent összekeverő és kiismerhetetlen világ bontja le belső immunrendszerünket, minden eszközt bevetve, lassan és biztosan, tudományosan kidolgozott terv szerint, egy általunk sokáig nem ismert vagy csupán meg-megsejtett több mint évszázados folyamat általuk szorgalmazott vége felé sietve.

Beszélünk, beszélgetünk ilyen-olyan rangú s rendű emberekkel, kik a maguk módján nincsenek ma sem tudatában annak, ami történik. Csak felületes ingerek alapján ítélkeznek. Saját zseb, hamis média, okoskodó szomszéd, tudatosan terjesztett pletyka, és - valljuk be - az ellenség-képre szinte vágyó gyűlöletigény. Bizony igen! Mert gyarlók vagyunk.

Mi pedig az egyedüli kapaszkodót, a legvégső reményt, mely egyben gyarlóságunkban a legbiztosabb fékezőerő is lehet, Istent és az örök élet ígéretével magát értünk feláldozó fiát oly messzire taszítottuk magunktól, hogy az égbolt csillagképei is közelebbiek, sőt megközelíthetőbbnek tűnnek az űr-utakra vágyó emberiségnek.

Közeleg az advent, és ismét a minden zavaró külső hatást kirekesztő magunkba szállás nagyon nagy lehetőségére próbálnék figyelmeztetni. Alkalom arra, hogy észrevegyük azt, amit oly messzire taszítottnak hittünk, s ami ma is itt él bennünk, velünk, értünk.

Mert azt a távolságot egy reánk kényszerített világtól mértük, mérik. Már azok, akik elérték, hogy például eme 60 év alatt Hollandiában a 80%-os templomlátogatás állítólag 5% alá csökkent.  Ha fele igaz, az is borzasztó. Templomok sokasága zár be hívek hiányában.

Levelem azon olvasója, aki nem hívő vagy pláne templomjáró, most túlzónak tarja aggodalmaimat. Csakhogy ezzel együtt mindazok a morális gátak is ledőltek, amelyek a hívő keresztény emberek esetében erős falként védték az egész társadalmat. Hívőt, nem hívőt egyaránt. Az emberséges ember emberi létének feltételeit.

Ugyanakkor ismeretes az is, amikor a nemzettagadó oldal embere úgy képes ártani, hogy azért nem ő, hanem a kormány legyen a felelős. Erre figyelni kellene. Valaha szabotázs volt a neve.

Mindez azonban már megint nem adventi téma -, mondhatjuk.  Csakhogy ez a világ betolakodik az adventünkbe is, minden pillanatunkban ezzel találkozunk, úgy van jelen mindenhol, mint a zsarnokság Illyés Gyula versében. Talán azért, mert ez a modern zsarnokság. Igen. Ez az.

Minden pillanatunkban ott van, a fogantatástól halálunk óráját is meghaladva, ha úgy látja jónak. Hiszen az élet tisztelete az ő támadása alatt áll, és nagyjaink jelképei, a szobrok ledöntetnek talapzatukról.

Hát így vész el a mi saját szilárd talapzatunk is. Az, amely legfőbb gátja a világuralmi terveknek, és ami a szuverénista és a föderalista, ezen egyszerűnek tűnő két szó közti hatalmas távolságot képes megvilágítani.

Szavak és szavak s mögöttük ugyanaz, valamikor a szelídnek induló liberális és konzervatív, aztán jön az egyszerűnek tűnő jobb- és baloldal s annak összeházasodása a liberálissal, majd hallunk nemzetiről és internacionalistáról, végül ma többnyire szuverenista és föderalista a gyakori. A sokféle megközelítés mögött pedig felsejlik ama megnevezhetetlen.

Mintha ott állanánk most is ruhátlanul az Édenkertben, s a kígyó szavának bűvöltében szeretnénk megismerni, amit csak a Teremtő tud. Veszedelmes „csalfa vak remény”.

De Ádám és Éva legalább tudatában volt, hogy ők egy nő és egy férfi, egy anya és egy apa. Mára ezt is meghaladni tanítanak.

Egy eszét vesztett világban, barátaim, nagy szükségünk van adventre, ezért újfent elmélyülésre, és magunkkal önkritikus, a világ kísértéseivel szemben pedig bátran kritikus gondolatokra bíztatok mindenkit.

Mert, mint azt adventi leveleim mottójává tettem: égi és földi várakozásaink ma párhuzamosak, s életünk tengelyébe ezt kell állítanunk.

Gondolatokban gazdag adventet, áldott karácsonyi napokat és küzdőképességgel teljes újesztendőt kívánok kedves Mindnyájatoknak.

Leányfaluban, 2022. adventjére várva.                      Tasi

Naplójegyzet: 2022. december 3.

Szász István Tas

GONDOLATFOSZLÁNYOK

Sokszor leírt véleményem, hogy a nemzettudat nélkülözhetetlenségének igazolása annak két fontos tartozékában lelhető fel. És ez az áldozatvállalás képessége, valamint az egészséges veszélyérzet.

Nos, ez utóbbi mostanság folytonos készenléti állapotra kényszeríti a nemzettudat tulajdonosát. Ebben élve és figyelve pedig sorra születnek gondolatok a minket körülvevő elfajzott világ zűrzavarában.

Ezekből emelek most ki egyet - s mást olyan látszólagos összefüggéstelenségben, ahogy a világ ingerei azokat sorra kiváltják. Ugyanakkor azt is tudván, hogy ebben a mesterséges zűrzavarban, ha a gyökereket vizsgáljuk, minden mindennel összefügg.

Így például a labdarugó vb. mostanság áradó hírei, s főleg képei közt egy igen kézenfekvő kérdés merülhetne fel. Mi lenne hát ez?

Láthatjuk, hogy ebbe az ilyen célokat szolgálni eleddig nem szokásos közegbe hogyan erőltették bele a politikát, főleg a kóros ideológiákat. Akkor hát mi is tegyünk engedményt, és költői módon felvetném annak lehetőségét, hogy ezeket a kedves, maskarába öltözött, lelkes szurkolókat, kikből a világ minden részéről több tízezren gyűltek össze, megszavaztathatnánk arról, hogy ugyan bizony miként vélekednének az eltörlésre szánt nemzetállamokról, s pláne a nemzetről. Ebben az esetben vajon milyen eredményt kellene a „független” nemzetközi sajtónak elhallgatnia?

És aztán innen bárki fantáziájának lovai közé csapva elkalandozhat újabb irányokba. Milyen sorsot szánnának a versenysportnak? S aztán tovább azon belül a gender okozta zűrzavarnak stb.

De felmerül egy ennél fajsúlyosabb kérdés is. A mai pártbőségben tudjuk, hogy azok közt nem egy olyan van, amely éppen a gyurcsányi szellemű pártpolitika és országvesztő gyakorlat ellenébe szerveződött. Legalábbis szóban. Aztán összefogtak és a vereség után azt emlegetik, hogy nem tehettek másként, mert csak így remélhették az orbánizmus felszámolását.

Rendben van. Elégedetlenek a fideszes vezetéssel és annak eredményeivel. Ahogy mondani szokás: szívük joga. Csakhogy ezzel szemben nem tudnak semmit felmutatni, sem elképzelésben, sem konkrét tervben, s főleg nem kormányzó erőben.

Ez pedig azt jelenti, hogy mivel ama gyurcsányista erő van köztük a legerősebb helyzetben, arra bíznák az ország sorsát! Ehhez járulnak hozzá minden erejükkel.

Ebből pedig az következik, hogy nem az országot akarták megmenteni Orbán kezeiből, hanem csak át akarták segíteni Gyurcsányék karmai közé. Ennél világosabban nem lehet bizonyítani, hogy ezeket a dirib-darab csoportocskákat csak a hatalom morzsái érdekelték, s ezért felkínálták volna nemzetünk jövőjét a biztos ország- és nemzetvesztők kényére-kedvére.

Most viszont a tulajdonképpeni siker ellenére egy értetlenkedés. Az, aki a saját bőrére gondolva sem töltötte ki, miért vállalná a következményeket? Ugyanis itt nem „csak” migrációról és nem „csak” a gender-propaganda „elszabadításáról” van szó, hanem az ő életminőségéről, adott esetben akár életéről.

És ismét egy kényes felvetés. Nem ítélet, nem kísérlet a bárki feletti pálcatörésre, de kérdés. Mert ennek komoly oka van és az élet más területein is érezhető.

Miért hallgat a többség egy hangos kisebbség zajában? Miért az a kevés tanár dominálja a tanári szobákat, aki tüntetni megy, azokkal ellentétben, akik hasonlóképpen jogosan kérhetnének változást, de tudják, hogy ennek nem most van az ideje. És akik most ekkora vehemenciával teszik, honnan kapják a támogatást, és miért most, nem akkor, amikor az ország nem volt ilyen veszedelmeknek kitéve. Világos, hogy az ártani akaróknak most kellett őket bevetni, mert a „minél rosszabb annál jobb” elvét valló nemzetellenesei ezzel fokoznák azt a rosszat, amihez ők maguk is nagy mértékben hozzájárulnak odakint a pénzeink elvonását támogatva.

De már tudjuk, hogy miért s hogy kik. És milyen ügyes, amint látszólag jogos követelésre telepítik akciójukat.

Csak az a csend. Hiszen nem lehet, hogy a valóban áldozatos munkát vállalók többsége egyetértene a gyerekek kivezénylésével és csatlakozna hozzájuk „korszerű” trágárságaikban. Miközben éppen az ő feladtuk lenne ezen a lejtőn megállítani a jövő társadalmát.

Mitől fél a csendes többség? Mert tucatnyi tanári közöségben is erről volt alkalmam hallani.

S tágítsuk a kört most európaira. Ukrajna, az azelőtt a világ egyik legkorruptabb államának nevezett ország támogatásával az unió önmagát teszi tönkre. Hogy ez kinek jó, nem kell magyarázni. De most másról kérdezek.

Ugyanis a háborút valaki megnyeri. Ami ennél még fontosabb, hogy a békét is meg kell majd nyerni. Az pedig a lerombolt Ukrajna esetében az újjáépítés (hogy szellemében képes lesz-e megújulni azt nem is merem kérdezni). Az újjáépítésben lenne igazán értelmes szerepe Európának. De ha a háború támogatásába már bele „europpant”, akkor miből fogja ezt segíteni?

Aztán ismét száguld a gondolat és tovább tágítja a köröket, mert néhány millió migráns által középtávon magukhoz alakított, saját életformájukhoz, munkakultúrájához formált Európa nem csupán támogatni nem tudja majd a kibocsájtó országokat, ahogyan azt a magyarok ma tanácsolják, de maga is elkezdi süllyedését azok színvonalára.  Ez aztán az igazi globalizáció. Az okos egyenlősdi. A jóemberkedő szolidaritás.

Nyomorult vagy? Akkor én is vállalom a nyomort és hozzád süllyedek, ahelyett, hogy minden erőmmel magamat fejlesztve általa téged is próbálnálak felemelni.

És az utolsó percben, friss ingerek hatására megismétlem egy másik annyit emlegetett gondolatomat: a valódi hazafiság legbiztosabb tesztje, ha valaki saját érdekei vagy vágyai ellenére is vállalja a nemzet szempontjából fontosabb megoldásokat (lásd a nemzettudatban rejlő áldozatvállalás készségét). Mert sajnos ez sok sértettségből született ellenlábasunk kórtörténete.

És kérdezhetnék tovább új meg új sarjadó kérdőjelek miatt.

Az élet csupa kérdés, az élet csupa talány.

De milyen élet ez az élet?

Kik és milyen életet szánnak többnyire még most is gyanútlan utódainknak?

De ennyi, úgy érzem, elég is volt így év vége felé.

Biztosak lehetünk benne, hogy 2023-ra is gondoskodnak majd számunkra újabb kérdőjelekről.

Naplójegyzet: 2022. október 16.

ÁRNYÉKVETŐDÉS ÁRNYÉKRA

Az árnyék az árnyék. Bárminek is legyen az árnyéka, nem az igazi, nem a valóság. Ezért is lehetetlen talán átlépni. Mármint a sajátunkat.

Persze, ha túl nagyot akarunk, akkor nekivágunk, mint mesebeli hős a szivárványnak.

Ma már tudott dolog, hogy az árnyékok is szivárványosodnak, nem csak afféle árnyék- árnyékok.

Na de térjünk a tárgyra, hiszen sok várakozás után immár van árnyékkormányunk is. Olyan erősen árnyékos, hogy nem is fontos, minek az árnyéka. Csak úgy árad belőle az árnyék.

És ugrásra is kész. Készül!

Ha jól megnézzük, felmerül a kérdés, hogy ki készül? Vagy kikészül?

A választ máris megkaptuk, hiszen az árnyékasszony árnyékra vetődött.

Első látogatása oda vezetett, ahol legegyszerűbb a tapasztalatcsere. Rávetődött egy másik árnyékra, arra gondolván, hogy két árnyék annyi, mint egy árnyékoló. De nem lett az. Kiderült, vetődni is tudni kell. Mint ez az árnyékból egyre mélyebbre hanyatlónak remélt magyar fociban már ismeretes.

Ki mint vetődik, úgy arat.

Ki mint veti árnyát, úgy álmodja álmát.

Az árnyékkormány viszont székekbe ült, s nem vetett árnyakba feküdt. Mert ő tettre kész! Eleinte kevés szék volt, de aztán elég szék lett. (az is megvetett.) Bele is ültek.

Hű ha! Rosszabb, mintha beleléptek volna. Halkan, amúgy Frigyes bátyánk leírása szerint.

Ferde illat azért van elég így is.

Ők persze inkább Tóth Árpádra rímelnének:

„Mint halk csapatban szürke nyest

a hegyre kúszik már az est

s a bokrok alján meglapul:

itt-ott egy-egy halk fény kigyúl.

S a vak bozóton átremeg:

Lámpák vagy bús állatszemek?”

Na, már megint itt kúszik az az esti sötét árny?  De, hogy fejeikben egy egy halk fény kigyúljon?

Pedig olyan egyszerű volna.  Ha például a magyart nem tévesztenék össze az agyarral. Vagy ők is egy modern történelmi vadkan volnának a napi bozótban? Persze nem bús állatszemekkel.

Túl megtisztelő a hasonlat. Mégis azért: félni jó! Hogy mást is idézzek.  Bocsánat, ez még irodalomból is sok. Hát még belőlük.

De Dániában azért már legalább tudjuk, mi bűzlik.

Naplójegyzet: 2022. október 10.

ZOKNIK ÉS A FORRÓ KÁSA

Folyton egy rejtély foglalkoztat, és velem együtt sokakat. Hogyan lehetséges, hogy szavazati joggal bíró épeszű emberek ország-, Európa- sőt világszerte nem látják mi történik velünk, velük?

Aktuális szlengszótár szerint fogalmazva ennyi a „zokni” közöttünk? De hiszen a hivatalos média is évek óta kerülgeti a témát, mint macska a forró kását.

Nos így kerül egymás mellé a zokni meg a forró kása, akár Csoma Pista bácsi madarasi hargitai áfonyateájának egész szezonban ki nem ürülő üstjébe az elveszettnek hitt, de csupán a szárítókötélről belepottyant, s annak fenekén csak tavasszal felfedezett gyapjúzokni.

  No de hol van ama forró kása?

Bizony ez is többszörösen átvitt értelemben forrósodik témánk középében, mert hiszen drága Pista bácsink kondérjában mindössze áfonyatea forrott egész télen.

Itt érünk a kényes ponthoz, mely körül immáron nem magunkfajta zoknik várakoznak a kihűlésre, hanem jeles szakemberei – na, minek? – hát a politikának, s főleg annak hatalommal is bíró kevéssé jeles gyakorlói.

Mert hát azt kellene kimondani, hogy mindez az őrület-bilincs, ami hol lazább, hol keményebb szorítással körülvette világunkat, névért kiált, a kitalálójáéért, kivitelezőjéért s főképpen pedig haszonélvezőjének megnevezéséért.

Hát – mint riportalanyoktól hallani – „jelentem”, a kása kihűlőben van.

A sokféle összefüggés közül talán a legkézenfekvőbbet már politológusok, sőt némely politikusok is kimondják, a mieink bátrabban, mások óvatosan félrehajolva, súgva, hogy itt egy nagyhatalom akar ismét Európa kárára túlélni, ha jól számolunk harmadszorra, s ennek eszközei közt egyik legfontosabb a német–orosz kapcsolatok romba döntése, annak minden, számára üdvös, számunkra katasztrofális következményével.

Hogy a migráció is ilyen, azt még csak nagyon kevesen merik felhozni. Ma is e kását esszük a szegény üldözött képének papolásával, kinek egyébként már fegyvere is van, törvénytelenül tör ránk, s legjobb esetben is csak élősködni szeretne rajtunk, távlatosan pedig helyünkre pályázik. Hát ez a kása még több mint langyos, de ami késik, nem múlik. Majd csak megkóstolják és kimondják.

De mi közben tovább lépünk s azon elmélkedünk, hogy mindkét esetben, úgy a nagyhatalom tervének esetében, mint a migrációra ösztönzött vándorok számításaiban – legjobb esetben is – csak középtávú megoldás rejlik.     

A migránsok demográfiai számítások szerint a század közepe táján Európa nagy államaiban átvehetik a „vezérlést”. Ez lesz az a pont, amikor Európának a kibocsájtó államokat segíteni képes potenciálja végleg megszűnik. Fokozatosan visszasüllyedünk, megtörténik a kiegyenlítődés igazságtétele, csak nem észszerűen. Nem egy erős Európa segíti az elmaradottakat a felemelkedésben, hanem fordítva, az elmaradottak húzzák le maguk mellé az egykor segítőképes kontinenst.     

És uram bocsá’, ez a modell működik Ukrajna esetében is. A háború és a korlátjukat veszített ukrán követelések teljesítése oda fog vezetni, hogy Európa összeomlik, és éppen akkor lesz erőtlen, amikor az ukránoknak a talpra állashoz kellene segítség.

Mindkét esetben a helyes út egy erős Európa megteremtése lenne. Van azonban, akinek ez nem érdeke. És ez az, ami ott forrósodik a kásában. 

Lassan-lassan hűl, hűlöget a massza, de vajon elég lesz-e kimondani a kimondhatatlant? Mert ez még csupán egy kis lépés a szemléletváltás felé, s a cselekvés meg csak azt követheti. Ha lesz rá még mód, erő és idő. 

De ha valaki azt képzeli, hogy „na, legalább tudjuk, mitől döglik a légy”, és nem hagytuk, hogy bolondot csináljanak belőlünk, akkor rájövünk, hogy az eddigi csak egy csipetnyi kása volt.

Mert feltűnik előttünk egy egész forrásban levő kásahegy! Ugyanis hivatalosan azt még nem mondották ki, hogy melyik az az erő, amelyik ama nagyhatalmat eszközként működteti a világ felett gyakorolt hatalmának intézőjeként!

Az az erő, amely hatalmát arra alapozza, hogy milliárdnyi zokni tébláboljon egy kása- Csimborasszó forró krátere körül.                                          

     Szász István Tas

A SZILÁGYSÁGI HEPEHUPA ELFELEDETT MAGYAR ÉRTÉKEIBŐL

„Nem halljátok? Itt körül a falakban
Dobognak a beépített kövek.
Külön dobban meg minden kicsi kő,
És mégis, mégis egy ütemre vernek,
Egy óriási templom-dobbanással.”

        Reményik Sándor: Kövek zsoltára 1929

Trianon átkos csapdája egész életünket fogságában tartja. Azét, akinek fáj, de tudtán kívül azét is, aki nem ismeri vagy feledni, feledtetni szándékozna. Történelmünk és kultúránk csodáinak a múlt ködébe vesző emlékeit egy internacionalista 40 év után a neoliberális kozmopolita szellem által érthetetlenül (vagy mégis érthetően?) uralt 30 újabb feledtette, s mára már akad jobb sorsra érdemes, de új szellemben nevelkedett történész is, aki mintha levetni szándékozná az elszakított területek magyar múltjának elhasznált gúnyáját. Közben észre sem veszi, hogyha ez sikerülne, pőrén állhatnánk a minket – éppen a védekezésünkkel együtt járó, de másokat is szolgáló szellemünk miatt – támadó világ szemei előtt. A múltat végképp eltörölni szelleme új változatában támad.

Erdély, s a nemzeti fejedelemség korától hozzá oly szorosan kapcsolódó Partium ezernyi csodával várja azt, aki erőt merítendő arra veszi útját valóságosan, vagy legalább gondolatban, olvasmányaiban. És ezek a látszólag halott kőbe, még élő kultúrába és emlékezetbe, s megannyi keservbe dobbanások nem szorultak kívül az ármány vonta határokon. Természetes egységük, természetes egységünket igazolja.  

Most ennek a régiónak a Szilágyság nevet viselő tájára, abban is a Tövishátra invitálom az olvasót. Mint olyan, aki 57 gyorsan elröppent évvel ezelőtt ott kezdte pályafutását, s mint olyan, ki egy ma is ott helytálló valódi őriző, Lugosi Dániel lelkipásztor uram segélykérő szavát meghallotta. Mondhatnám tehát, hogy e kiváló lelkipásztorral és egyházi levéltárossal együtt hívom meg olvasóinkat, hiszen a látogatáshoz elengedhetetlen hiteles anyag fellelése és a megmaradáshoz szükséges reménység, valamint azt építő fantázia terén is nélkülözhetetlen társunk és kísérőnk ő.

A Tövisháton, csodálatos természeti környezetben megbújó Kusaly kisközséget 1962. november elsején láttam meg. Odavezető út nem létezett. Semmiféle út! Kifelé a tavaszi első keréknyom jelölte az irányt a legközelebbi faluig, Goroszlóig, s onnan szétszórt kövekkel vegyesen sáros folytatást követően egy makadám-útra érkezhettünk, hogy aztán azon, vagy a párhuzamos vicinális vasútvonalat is felhasználva a Kusalytól 20 kilométerre levő (akkor még igen jelentős magyar közösséggel bíró) Zilah városába juthassunk. A gépkocsiforgalom ismeretlen fogalom lévén, az év jelentős részében a gumicsizma avanzsált valódi közlekedési eszközzé, megtoldva némi „saját erővel”.

Méltatlan helyzete volt ez ennek a valaha virágzó mezővárosnak és vásártartó központnak, amelynek a nyomait a régészek fel tudnák tárni, hiszen a XVIII. században még ismertek voltak a vár maradványai is, vásártartó központja, a vásár mezeje pedig a közvetlenül szomszédos mai Szilágyerked község területén volt.

Neve először 1345-ben bukkan fel Kusal formában. Aztán alakváltoztatásokat követően 1591-ben már Kusalj-, Kussally-, Kusaj-t olvashatunk. Szakemberek szerint a név a Kősalj-ból származhat.

Ma a református magyar közösség lélekszáma mindössze 165 fő, ami kevesebb mint fele a lakosságnak. A református lelkipásztorok sorát 1614-től pontosan ismerjük, de ezt megelőző évszázadokból, még az 1400-as évek elejéről, a magyarországi ferencesek első lépéseinek megszentelt és a ma is álló templom formájában egyedül fennmaradt emlékhelye.

Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy körülötte, egy 3-5 kilométeres sugarú körben több mint 5000 magyar él hat – döntő többségében magyar – községben. Diósad, Szilágyerked, Mocsolya, Szilágysámson, Szilágyballa és Goroszló ölelik körül a kisded, vegyessé vált települést, de 20 kilométerre tőle van az egykor magyar város: Zilah a maradék 11000 magyarjával és ellenkező irányban hasonló távolságra a magyar többségét megőrzött Sarmaság 4000 magyarja, illetve harmadik irányban Hadad, a szintén többségi 700 magyarral.

A települést ma már aszfaltút szolgálja, amely a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő kitűnő műútnak a Sarmaság-Zilah közti szakaszából Goroszlónál Hadad felé leágazó mellékútja. Mondhatjuk tehát, hogy egy 20 000 főnél nagyobb lélekszámú magyarlakta régió kellős közepén áll az ősi település.

Természeti környezete gyönyörű!

Történelmi múltja Kusalyt méltán avathatná nevezetes emlékhellyé, ha a közvélemény és a kulturális, vallási vagy akár sport turizmus is jobban felismerné előnyeit. De az említett szélesebb magyar közösség támogatása egymagában elegendő cél lenne ahhoz, hogy értékeinek megőrzésével és lehetőségeinek kihasználását támogatva hozzájáruljunk valamivel a környék – pl. a horvátországi magyarokét meghaladó számú – magyarságának helyben maradásához.

Mindenekelőtt azonban foglaljuk össze röviden vizsgálódásaink színhelyének történetét.

A település keletkezése és felvirágzása a Jakcs család nevéhez szorosan kapcsolódik. A templom kőpadozata alatt ma is többen nyugszanak az egykor kihalt jeles famíliából.

Lugosi Dániel, aki egyházi levéltárosként dokumentumokkal is rendelkezik, a következőket idézi a templommal kapcsolatban, melyet „…a Jakcs család tagjai a Szentlélek nevében és tiszteletére Kusaly faluban építettek, az eclesiával, czinteremmel, toronnyal, haranggal, kolostorral, hálószobával és más helyiségekkel együtt.” A kolostor közelében apácakolostor is működött. Az építkezésére kiadott rendelet pillanatában a kusalyi Jakcs testvérek létesítménye 1422-ben már készen várja a betelepülő szerzeteseket. Így ez az egy évtized alatt felépült első négy ferences központ közt (Gyula 1420, Ozora 1423, Marosfelfalu 1427) is feltehetően elsőként készült el, hiszen 22-ben már várja lakóit. És ez az egyetlen, amely még áll!

Lugosi tiszteletes uram gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy: „ A Jakcs család felemelkedése Zsigmond király uralkodásának idejére tehető (1387-1437). 1388-ban Jakcs György királyi kincstárnok. Dénes előbb váradi kanonok, 1427-től váradi püspök 1435-ig. Jakcs Mihály 1414-ben erdélyi vajda, László Szatmár vármegye főispánja. A Zsigmond halálát követő évtizedekben a család tagjai több ízben viselik az erdélyi vajdai tisztséget. A család férfiágon 1585-ben hal ki. Birtokaik egy része már a XVI. században a Drágffyak kezébe kerül. Egyes adatokból arra következtethetünk, hogy az utolsó Jakcsok Szapolyai János párthívei lehettek, I. Ferdinánddal szemben (…).

A kusalyi Jakcsok képviselője 1555-ben Ilosvay Bernát, kérdéses, hogy rokoni kapcsolatban állhatott Ilosvai Selymes Péterrel.”

Ottani munkám idején arról is hallottam kolozsvári levéltárosoktól, hogy Kusaly, az egykori mezőváros (vásártartási joga Nagy Lajostól származik 1353-ból) a Jakcsok idején országos gyűléseknek is helyet adott. Ez a Jakcs vajdák idején érthető is lehetett.

Aztán a Jakcs család kihalása után elkezdődött a település hanyatlása. Az 1556-ban bekövetkező tömeges áttéréssel magyarázható, hogy a ferencesek ekkor javaikat is kimentve távoztak Kusalyból.

Az Isten háza ezt követően református kézben élte életet, és ennek kapcsán vált irodalomtörténetünk nevezetes emlékhelyévé, hiszen Ilosvai Selymes Péter (aki, mint jeleztük, nem kizárt, hogy Jakcs rokonság) 1570 körül „Kusalkőn” minden bizonnyal református tanítóként, saját szavai alapján e templomkert somfája alatt  fejezte be Ptolemaeus király históriáját, és Arany János szerint Ilosvai Toldija ugyancsak e fa árnyékában születhetett.

De másik irodalomtörténeti jelentősége is van a helynek, ugyanis éppen a közepén áll annak a tenyérnyi területnek, amelyen az ősi Ody (Od-Ad) család három ágra szakadása történik, mégpedig a Had-ad-i, Diós-ad-i és Haraklány-i ágakra. E három település ölelésében van vizsgálódásunk kis falva.  A jóval nagyobb, s máig magyar Diósad éppenséggel közvetlen mellette található.

A családfa pontos ismertetését legutóbb Czeizel Endre adta. Ady nem véletlenül írta, hogy:

„Jó Ilosvai Selymes Péter

Néha-néha úgy-úgy szeretnék

Elborozgatni őkelmével.”

A templom gótikus mennyezete 1600-ban omlott be, és ezt követően a falak 150 évig dacoltak az időjárással. Úgy tartják, hogy közepén diófa nőtt ki, amelyből az újjáépítést követően úrasztala készült.

A kazettás mennyezet és az épületegyüttes is a református hagyományoknak megfelelve született újjá 1796-98 között. Szamárhátas gótikus bejárata különösen szép.

A harangláb igen rossz állapotban szolgálja az Isten dicsőségére 1855-ben öntött 140 kilós harangot. Mellette még áll az 1882-ben épült iskolaház.

Mai úrasztala 1823-ból származik. A jelenleg működésképtelen orgonát a szomszédos Diósad egyházközségétől 1869-ben vették. Szerény, de érdekes egyházi tárgyakból álló gyűjtemény is maradt a gyülekezetre.

A templom ma első kategóriás műemlék, műemléki feltárása megtörtént.

Megtanulhattuk, hogy műemlékeink és történelmi, egyházi vagy kulturális emlékhelyeink megmentése akkor biztosított, ha funkcióval is rendelkeznek, tehát élő helyszínek.

Ennek jegyében gondolkodva tudjuk elképzelni e katolikus, református és irodalomtörténeti szempontból is jelentős helyszín helyreállításának és hasznosításának tervét.

A fennmaradt építészeti emlékek mellett ennek igen fontos alapját jelenti Lugosi Dániel tiszteletes kitartó őrizői szelleme, hiszen bár távozhatott volna sokkal kényelmesebb környezetbe és jobb körülmények közé, ő helyben maradt és kitartóan küzd a magyar történelem e szép és fontos emlékének megőrzéséért.

Ha sikerül támogatást nyerni, akkor a feladatok sorrendje talán ez lehet:

1.     A harangláb gyors helyreállítása.

2.     A saját erőből kialakított imaterem rendbetétele és a lelkészi lak további helyreállítása.

3.     A templom műemléki helyreállításához szükséges komolyabb segítség elnyerése.

4.     Egy kisebb irodalmi és egyházi emlékhely kialakítása a régi iskolából, vagy amennyiben az már nem restaurálható, akkor annak helyén.

5.     Ifjúsági tábor vagy művészi, irodalmi alkotótábor létrehozása az immár jó minőségű úttal rendelkező és nagyon szép természeti környezettel bíró, egyházi tulajdonban levő 2,3 hektáron.

Ezek csupán az első ötletek, de egy alaposabban előkészített anyagban kiváló lelkipásztorunk mindent pontosan leír és megindokol, és természetesen a lehetőségek szerint sok más hasznos ötlet is segíthet abban, hogy Trianon évfordulóján egy újabb elszakított magyar emlékhely kerüljön fel a nemzeti ismeret és önismeret tárának térképére, segítvén és erősítvén a kárpát-medencei összmagyar nemzettudat újjáélesztésének nélkülözhetetlen folyamatát.

Az út legelején állunk, az első tétova lépést most tettük meg, de ne feledkezzünk el arról, hogy eddig is áldozatos éveket kellett megélnie elődeinknek s elsősorban a visszaszerzés és felkutatás nehéz munkáját elvégző Lugosi Dánielnek. Mi, akik kényelmesen élünk anyaországi otthonainkban és távolról figyeljük az elszakítottak küzdelmeit, nehezen tudjuk felmérni ezeknek a teljesítményeknek a súlyát, jelentőségét, példaértékét. Őreá is nagyon illenek Albrecht Dezső Hitel főszerkesztő 1935-ben leírt szavai:

Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedül levő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. (…). Ezek a magára hagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezető szerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

          Mellettük a helyünk! A még álló templomfalak köveinek Reményik Sándor által megérzett együttes „templom-dobbanása” legyen példa egy közös megmentő szívdobbanásra.



M E G H Í V Ó :   Kusaly600-Meghivo.pdf          Ilosvai Selymes Péter szobor avatása

KÖSZÖNTŐ BESZÉD: Kusalyi_beszed.docx

Boldog születésnapot és további jó egészséget kíván

 a szerkesztőség!

2022 július 15.

Naplójegyzetek 2022 július 14.

POLITIKAILAG INKORREKT GONDOLATAIM

Ma még csak 83, holnap már 84 éves porhüvelyem sokat látott és sokszor remélt az eltelt évtizedek alatt. Történt ezalatt várható, s még több váratlan dolog, de a legváratlanabb hajlott koromra érkezett el.

A világot elembertelenedett józanok mesterséges őrületbe kergették, és már csak a természetfeletti saját törvényeit védő akaratában bízhatunk.

Bízunk, és mi magyarok teszünk is érte.

Csakhogy mire lesz ez elég? Kérdezzük naponta, hogy aztán elszégyelljük magunkat hitetlenségünk mián.

A magunk revízióját kell elvégeznünk. Saját összmagyar mivoltunkban kell tükör elé állnunk.

Mire vagyunk hivatottak, és mire van talentumunk, no meg erőnk? És mi az a titkos valami, amit a bennünk annyiszor felismert talentumot erővel ötvözte?

Keressük, pedig itt áll előttünk, megannyi évszázad feledésre szánt példáin keresztül. Ez pedig a magyarságunk: a nemzettudat.

És ne legyünk önhittek. Ez lehet más nemzeteknek is a saját erőforrása.

Ha valaki nem hisz benne, ellenpróbát ajánlanék.

Miért éppen ezt rombolják tűzzel-vassal az ellenerők? Bizony ők tudják, hol kell keresni azt, ami legyőzhetetlenné tehet minket.

S hogy alászálljak a magasságok szépséges nemzeti ködéből, nézzünk körül ma itt.

Valaki szólt: Készülünk!

Valaki kezét dörzsölve figyel. Minél rosszabb, annál jobb.

Valaki dolgozik is érte, hogy minél rosszabb legyen, s nem sajnálja ezért az utókor ítéletét is magára venni. Hazát árul.

És a tömeg? Ama nemzettudat hordozója, a remélt erő birtokosa?

Nos, ezen múlik minden. Mert a nemzettudat – annyiszor hivatkoztam erre - a nélkülözhetetlen áldozatvállalás hordozója, és az elengedhetetlen veszélyérzet forrása.

Ma minden balliberális szirénhangot kizárva észre kell venni a veszélyt. A minket, a kontinenst és a világot fenyegető veszedelmet.

És ha észrevettük, védekeznünk kell. A védekezés pedig áldozatvállalást kíván.

Az utcán a Katát törvényt kikerülve hasznosítók feltüzelt csoportjai és az őket felhasználók ordítoznak.

A rezsicsökkentést kényszerű módon ésszerűsítő változtatások sokunkat rémisztenek meg.

Isten után csak a megoldást kereső kormányban reménykedhetünk.

De a mindent megoldani képes béke még várat magára.

Mi is folyik ott?

Szögezzük le: az agresszió, a háború, a halál és emberi szenvedés elítélendő. De Ukrajnával szolidárisnak kell lenni Európa pusztulása árán is? Akkor ki segíti majd őket?

És kérdezném? Az eltelt évtizedek során hány ország szenvedett el agressziót úgy, hogy eszébe sem jutott senkinek a szolidaritás? Miért éppen Ukrajna esetében lettünk oly önfeláldozó módon szolidárisak? Vajon nem mások érdekébe áldoznak fel minket éppen Ukrajna ürügyén?

És szentségtörő módon egy másik kérdés: Ukrajna területi integritása szent. Na de ki jelölte ki Ukrajna határait? Mikor lettek azok szentesítve?

Emlékszik e valaki Szolzsenicin figyelmeztetésére, hogy egyszer baj lehet abból, ha a Szovjetunió széteséséből születő államok a Szovjet Szocialista Köztársaságok határai között jönnek létre?

Nem vagyok értő történész, nem vitatkoznék erről, csupán elgondolkodtam.

Na meg az őshonos kisebbségekről is szólhatnánk, melyeknek jogaival Európa nem akart foglalkozni. Sok bajt elkerülhettek volna pedig egy kis figyelemmel. De oka volt annak a hallgatásnak is. Erről mi is bőven mesélhetnénk.

Csupa-csupa kérdőjel, csupa politikai korrektséget sértő, kételkedő gondolat.

De négy hónap múlva Európára ráköszönt a tél. Európa kontinentális komprádorai fognak-e fázni?

* * * * * * *

BLU201205-7807-1810