„A bibliai hagyomány azt tartja, hogy az első ember üdvének
alapfeltétele – mind a bűnbeesésig – a munka hiánya, a semmittevés volt. A
tétlenség szeretete az elbukott emberben is megmaradt, de azóta súlyos átok
ül az emberen, mégpedig nem azért, mert orcánk verejtékével kell megkeresnünk
a kenyerünket, hanem azért, mert lelki természetünknél fogva nem lehetünk
nyugodtak, ha semmit sem teszünk. Egy titkos hang azt súgja, mindenképpen mi
vagyunk a bűnösök abban, hogy semmit sem teszünk. Ha valakinek sikerülne
olyan állapotba jutnia, melyben henye létére is hasznosnak érezné magát,
olyannak, aki teljesíti kötelességét, akkor megtalálná ősszüleink
üdvösségének egyik oldalát. A kötelező, tehát feddhetetlen henyeségnek ezt az
állapotát élvezi egy egész rend - a katonák rendje. Éppen ebben a kötelező,
tehát feddhetetlen henyeségben rejlett és rejlik is mindig a katonai
szolgálat legfőbb vonzóereje.”
Így kezdődik a második könyv
Negyedik része Tolsztoj Háború és békéjében. A realista próza mesterének
alkotását nemrég levettem a polcról, mégpedig azért, mert az egyik magyar
közszolgálati csatorna a közelmúltban műsorára tűzte a regényből készült
amerikai-olasz mozit. A film méltán világhírű, az aranykorban, 68 évvel
ezelőtt készült, King Vidor rendezte, többek között Audrey Hepburn, Henry
Fonda, Mel Ferrer, meg bizony a katonák játszották benne a főszerepet. Annak
különösen örülhettünk, hogy Lev Nyikolajevicset, a világirodalom egyik
legnagyobb szerzőjét, aki hat évig írta az orosz Odüsszeiát, még nem törölték
a világ kulturális tárából. A rettenthetetlen cenzorok talán átsiklottak
afölött, hogy az eposz a tizenkilencedik századi Oroszország regénye.
Dióhéjban arról szól, hogy az igazságos honvédelem legyőzheti a
betolakodókat. Még akkor is, ha a hódító maga Napóleon császár. A jóval
gyengébb hazát védők, a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, Borogyinónál
megállították az akkori kor legnagyobb, 600-800 ezer főre becsült inváziós
hadseregét. Igaz, a franciák mérhetetlen szenvedést okoztak a harctéren, és
Moszkvát is felégették. De becslések szerint félmilliós veszteséggel, a
maradék húszezer katona, nyakában a kegyetlen orosz téllel, vert hadként
vergődött ki Oroszország Anyácskából.
A teremtett ember jobbik fele
örökké áhítja a békét, de a másik sajnos, háborúra vágyik. Nemrég olvastam,
hogy a múlt évben Spanyolország északi részén megtalálták az első valódi
háború nyomait. A tömegsírban 338 férfi maradványai, kőhegyű nyíllal lőtt
sebekkel, a csontleletek ötezer évesek. Eleink az Újkőkorban letelepedtek,
gazdálkodni kezdtek, és ezzel párhuzamosan megjelent a zsákmányszerző,
kifosztó indulat. És maradt is velünk mindmáig, csak kissé átalakult. Sőt,
fokozódott, jut eszembe az elhíresült megállapítás A tanú című Bacsó filmből.
Nem én mondom, csak egyszerű ismétlése a tényeknek, melyeket valamennyien
látunk és érzékelünk: ma háborúban állunk szinte minden szinten. Sátáni erők
támadják a lelkünket, zúzzák a nemzet, a család kötelékeit. Aprítják a
gyökereket, és igazuk van, ha rombolni akarnak. Gyökér nélkül nincs megtartó
erő, elvisz minket a szél. Sorozatvetővel lövik a kultúrát, a hagyományokat,
lassan, de kitartóan irtják ki az orosz klasszikusokat, a Mikulást, vagy akár
a pónilovacskákat a körhintáról. Néhány napja állapíthattuk meg szomorúan,
hogy már több mint két éve tart a testvérháború a szomszédságunkban.
Emlékszem, amikor megindultak az orosz haderők Ukrajna ellen, válaszul a
homályosan látó nyugati szövetség első dolga volt törölni a komolyzenei listáról
a moszkvai Csajkovszkij-versenyt. Művészek, sportolók kerültek azonnal
feketelistára, szinte érezhető volt az a lázas sietség, amivel a művelt
Nyugat igyekezett pellengérre állítani az agressziót kétségkívül elkövető
Oroszországot. Európa háborúba ájult fele azóta sem áll le, nehéztüzérséggel
lövi azt a falat, ami egykoron szilárdan kötötte össze a vén kontinenst az
Urálon innennel. Előbb-utóbb leomlik, s fájdalom, vele Európa lesz kevesebb.
A brüsszeli fanatikusokat mindez nem érdekli, most éppen az új európai
embertípus kialakításával bíbelődnek.
2024 január 17-én az Európai Parlament saját
kezdeményezésű jelentést fogadott el a történelmi tudatról. Eszerint az
európai történelmi emlékezet szubjektív, kritikus, ezért-oktatási és egyéb
eszközökkel-átalakítandó. „Közösen
törekedjünk a demokratikus és befogadó társadalmak megvalósítására az unióban
és világszerte.” Kissé bonyolult, de világos beszéd, papírkosárba
Petőfiék forradalmával, de Trianon se jusson többé eszünkbe. Útban van, ezért
eltakarítandó a nemzettudat. De akkor miért is harcol a fronton Ukrajna, hát
nem megtámadták és hadba szállt, hogy megvédje a hazát? A függetlenségét, a
nemzetét? Ebből is látszik, hogy milyen aljas játék folyik a szomszédban. A
kihelyezett háború mögött Amerika sejlik fel, Európa a kisegítő báb. A
megsemmisítés célországa Oroszország, Ukrajna pedig az áldozati bárány. A
népesség jelentős része már fegyverben van, a pontos adatokat gondosan
titkolják, de iszonyú sokan már meghaltak. Aki tud, menekül, néhány hete már
a Latorca folyó közepén is találtak férfiakat, amint ágakba kapaszkodva
próbáltak menekülni a mozgósítás elől. Mint a hitleri végórákban, a férfierőt
már kitolták a frontra, most már a gyerekek és az aggastyánok vannak soron.
Miközben, elnézem a komikus-elnök fotóit az újságokban, mintha kissé
felszedett volna néhány kilót, nem tűnik nyúzottnak.
Az ima talán segíthet. A béke
pártján - a Pápa mellett - csak egy ember áll Európában, így már tényleg csak
a fohász marad. Érzi is ezt sok közösség, szervezet. Nemrég a Szeretetláng
Mozgalom hívott könyörgésre az összes magyar szenthez a béke ajándékáért.
„Kezünk együtt gyűjtsön,
Szívünk együtt dobbanjon,
Bensőnk együtt érezzen.”
Legyen így és zümmögje hozzá egy férfikórus, mondjuk Csajkovszkij
Cherubim himnuszát az Aranyszájú Szent János liturgiájából. Mennybéli zene
ez, hallgatva azt hisszük, hogy megállíthatja a háborút. Március másodika az
ima, harmadika a békéért küzdő írók világnapja. Lev Nyikolajevics Tolsztojjal
kezdtem, ismét őt idézem:
„Minden azon múlik, hogy az emberek
azt hiszik: van az életben olyan helyzet, amikor szeretet nélkül bánhatunk
embertársainkkal; márpedig ilyen helyzet nincsen.”