VELÜNK ÉLŐ TRIANON

Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. A mi buborékunkb8an mindenki tudja, miért van, mi történt ekkor, mi volt a tétje, mit vettek el, és még sorolhatnám, de nem ragozom. Nézem az „energiajogász” Dr. Tóth Máté az alkalomból készített videóját a
YouTube-on. Zseniális kis alkotás, megéri a harminc valahány perc figyelmet. Nemcsak azért, mert olyan eddig ritkán hallott történeteket hallunk, amik mélyítik eddigi ismereteinket (már akinek vannak), hanem azért is, mert a szerző összeköti az akkori politikai aktorok – hazaiakét, külföldiekét egyaránt – felelősségét az összmagyarság sorsának alakításában a mai kor szülötteinek és vezetői rétegének nemtörődömségével, az Európai Egyesült Államok, vagy a nyugati világ globalizmusában feloldódni vágyó téveszmékkel.

Az ember nagyjából úgy van Trianonnal, hogy volt egy nagy háború, amit elvesztettünk, aztán jött a békekonferencia, ahol addig húzogatták a nagyhatalmak a határainkat, amíg maradt, ami maradt. Fel sem merül még a „vájtfülűekben” sem, hogy nem a pár tucat alulinformált, megvesztegetett és félrevezetett nyugati vezető műve csupán a majdnem nemzethalállal végződő hentesmunka, hanem a háttérben már jóval korábban ügyködő és azóta is ellenünk mindent (is) megtevő háttérhatalmi struktúrák aktív közreműködése a valós eredet.

Érdekes és erősen áthallásos, hogy a kedvezményezett kisantant országok vezetői milyen, még ma is korszerűnek mondható technikákkal állították maguk oldalára a döntéshozókat, hogyan hazudták össze a területszerzésekhez szükséges lakossági viszonyokat a tényleges adatok teljes mellőzésével. Végtelenül gátlástalan és minden valós alapot nélkülöző dezinformációs tevékenységük hogyan mosta át már akkor a teljes nyugati közvélemény gondolkodását, magyarság-képét. Milyen professzionálisan választották ki azokat a nemzetárulásra kapható „magyarokat”, és tették el az útból, akár gyilkosság árán is, a korabeli globalista folyamatokat felismerő és megakadályozni képes hazafiakat. És itt érkezünk meg a kissé közhelyes „velünk élő Trianon” problematikájához. Hiszen hiába telt el több, mint száz év, a sebek nem hegedtek be. Hiába nőnek fel újabb generációk, amelyeknek lehetne feladata, hogy azt mondja, állj, sajnos egyre kevesebben ismerik fel a szuverenitás súlyát, illetve azt, hogy hova vezet a globalizmus mindent magába olvasztó lávafolyama.

Most is sikerült kinevelni, megtalálni, létrehozni, sőt, hatalomba emelni azokat a figurákat, struktúrákat, akik nem akadékoskodnak, akik mélyállami pénzeken áterőltetik rajtunk a nemzeti gondolatok kipucolását az emberek agyából, akik nem haboznak felemelni szavukat, ha a szexuális deviancia érdekei sérülnek, még ha azok gyerekek jogait sértik is meg. Minden olyan kisebbség számíthat rájuk, amely nem keresztény, nem magyarul beszél és nem része a magyar nemzeti közösségnek. Ők befurakodnak mindenhova, becsepegtetik mérgeiket még a legtisztább, legnemzetibb közösségeinkbe is. Ezek sajnos javarészt már pont csak az elszakított területeinken élnek.

Pedagógus barátaink jártak állam által támogatott kiránduláson felső tagozatos osztályaikkal. Liberális kolléga is velük tartott, ki nem hagyta volna az ingyen programot, noha kérlelhetetlen ellensége a határon túliak szavazati jogának és minden nemzeti megnyilvánulást harsányan kritizál. Sokadik vitájuk során feltette a kérdést, vajon mi, nemzetiek, miért nem tudjuk elengedni végre már Trianon fájdalmát.

És ez egy valós kérdés, amivel el is jutunk a „velünk élő Trianon” megfejtéséhez. Ma már nem az a fő traumája Trianonnak, hogy Magyarország mit vesztett tételesen területben, nyersanyagban, fában, aranyban, ezüstben, hagyományban, kultúrában és persze nem utolsó sorban lakosságban, hanem az, hogy az utódállamok semmit nem kezdtek érdemben az ölükbe hullott lehetőségekkel. Megszegve minden ígéretüket, csak a rossz lelkiismeretük elkendőzésén dolgoztak az erőszakos asszimilációval, betelepítések erőltetésével, elkerülendő, hogy valaha a helyzet visszacsinálható legyen.

Az igazi paradoxon pedig az, hogy a szándék, vagy a képességek hiányában még sajátjaik számára se tudtak biztosítani egy prosperáló, fejlett világot, noha minden esélyük és lehetőségük megvolt rá. Az, hogy a kommunizmusban ez eleve nem sikerülhetett, még érthető is lenne, de hogy magyarázható, hogy a kezdetben minden világok legjobbikává felmagasztalt Európai Unióban a nemzetiségi problémák több mint 20 évvel ezen országok csatlakozását követően sincsenek megoldva. Hogy lehetséges, hogy Szerbiában még mindig magyarokat vernek, ha anyanyelvükön szólalnak meg, legyenek akár helyiek, akár turisták.

Hogy lehetséges, hogy a román stadionokban még mindig büntetlenül lehet bozgorozni a magyar szurkolókat, vagy ordítva követelni a magyarok kitelepítését az országból (Afara cu ungurii din tara). Milyen biztonsági fenyegetettség indokolja, hogy a csíksomlyói zarándokokat szállító vonatra a román hatóságok rendőröket vezényelnek, akik a teljes út során mogorván figyelik az utasok minden megnyilvánulását és helyenként idős asszonyokat igazoltatnak. A zarándokokat fogadó helyieket megfigyelik és ha tehetik, más módokon vegzálják, miközben a fiatal román rendőr a vele szóba elegyedő, nyelvét beszélő székely leánytól értetlenül kérdezgeti, hogy minek járnak a magyarok ilyen nagy számban Erdélybe vagy Székelyföldre? Mit ünnepelnek Csíksomlyón? Nyilván a román történelem-oktatás nagyvonalúan átlép egy ezeréves magyar jelenléten a Kárpát-medencében, de azért mégis csak erősen szürreális ez 2026-ban az Európai Unióban.

Mivel ez a tavasz számos szempontból több, mint mostohán bánt a szuverenitás, a nemzeti identitás megerősítésének híveivel, és olyan világot hoz, amiben újra nehéz lesz magyarnak lenni, így Trianon igazságtalansága nemhogy csökkenne, de végképp a visszafordíthatatlanság irányába mutat. Ez persze nem a jogi, vagy az adminisztratív változást jelenti, hiszen azokat már régen bezárta az uniós csatlakozás, hanem a lelkek, a nemzeti gondolat összetartó erejének szép lassú tönkremenetelét.

Persze lesz még „maroknyi székely” tiszta tekintetű csángó, vajdasági vagy felvidéki magyar, és talán marad Kárpátalján is belőlünk, ha az „eurokonform” Ukrajna ki nem küldi az összeset a frontra meghalni. Lehet még majd a válogatott meccseken is énekelni, hogy „…történhet bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk..” Hogy ez mire lesz elég Szűz Mária országában?? Ennek megválaszolásához Nostradamusnak kéne lenni. Az összetartozásban való feltétlen hitünk nélkül viszont biztos nem fog menni…