A titkosszolgálatok kiemelt célszemélyei

Mit tesz és hogyan jár el egy külföldi titkosszolgálat, ha arra kap a politikai vezetésétől felhatalmazást, hogy egy másik országban építsen ki olyan bázist, amely lehetőséget jelent a célország külföldről történő befolyásolására? Mondjuk olyan időszakban, ha éppen egy választás során a számukra együttműködésre késznek tűnő politikai erőtér kerül hatalomra. Az utasított szolgálat tegye ezt annak függvényében, hogy akkor is megvalósuljon a kijelölt cél, ha a kiszemelt ország kormánya – mondjuk társadalmi nyomásra – bármikor el akarna távolodni a nemzetközi térben számára kijelölt úttól, megkötött megállapodásoktól. Vagyis ne állhasson elő olyan objektív helyzet, hogy a bekebelezésre szánt ország megpróbálna bármi okból kibújni a nyakára tett hurokból.

Ennek értelmében a forgatókönyv az alábbi: a külföldi titkosszolgálat természetesen nem akkor lép, amikor már a választás megtörtént és ismert az eredmény. Még a választási kampány megkezdése előtt starthelyzetbe áll. Átnézi a potenciális jelölteket, van-e köztük olyan, aki már esetleg tartós külföldi munka során látókörbe kerülhetett, vagy már volt is vele kapcsolat közvetlen vagy közvetett módon, fedésen keresztül.

Amennyiben van olyan személy, aki számukra ismert és komoly pozíció várományosa a leendő kormányban, akkor ő az elsődleges kiválasztott. Mögé állnak, direkt vagy éppen indirekt módon támogatják a kampányát pénzzel, ötletekkel és bármilyen hatékony módszerrel, annak érdekében, hogy lehetőleg egyéni mandátummal jusson be az új parlamentbe és kerüljön látókörbe egy kormányalakítás során.

Miután ezt elintézték és – mellékesen – az általuk finanszírozott politikai erő sikeresen megszerzi a hatalmat, jöhet a legkényesebb érdemi munka. Pozícióba kell hozni a kapcsolatot. Lehetőleg olyan beosztásba kerüljön, ahol egyértelműen hatással lesz a külpolitikai mozgásra, törekvésekre. A legtisztább és persze a legegyszerűbb ebből a célból, ha az illető a külügyi tárca vezetői közé kerülhet, és mint ilyen, a miniszterelnök külpolitikai döntéseit képes befolyásolni.

A helyzet ugyanis az, hogy az ország első számú vezetőjét, a kormányfőt sohasem szabad együttműködő célszemélyként számításba venni külföldi titkosszolgálat részéről. Ez olyan törvény, amit nem sértenek meg, és nem is lehet megsérteni sehol a világon. Vagyis egy célországban bárki lehet célszemély, ha egy támadó szolgálat lát az adott személyben potenciált, egyedül a miniszterelnök kivétel. És ha így van – mert így van (!) –, akkor fontos, hogy a beszervezett képes legyen hatni a „sérthetetlen” főnökre. Ráadásul úgy, hogy a kormány feje mindezt ne érezze pressziónak.

Ha a külpolitika irányítói közül bárki – nem feltétlen az első számú vezető – már a zsákban, még hátra van egy szakmai cél. Ki kell iktatni a célország titkosszolgálatainak képességét, hogy akadályozni tudják a támadó fél elképzeléseit. A legegyszerűbb módja – ami szakmailag persze nem indokolható –, ha mondjuk az adott ország hírszerzését integrálják a külügyminisztériumba.

Mivel így a külföldi szolgálat embere folyamatosan látja, hogy a védelem – ez esetben a hírszerzés – milyen koncepció szerint végzi a nemzet biztonságának garantálását. A hírszerzéseknek és elhárításoknak egy adott országban nem kormányok, hanem egy ország biztonságát kell garantálniuk, nyilvánvalóan a kormány felé történő lojalitással egyetemben.

Ezért lényeges, hogy a támadó szolgálat rendelkezzen autentikus információval, például a célország hírszerzésének mozgásáról. Amennyiben egy kézben összpontosul a külpolitika és a hírszerzés irányítása, a feladat kipipálva a külföldi szolgálat részéről. A külügyi tárcán keresztüli beépülés azért is kézenfekvőbb, mert így a célszeméllyel bármikor – leginkább persze külföldi hivatalos utazásai során – az ellenérdekű szolgálat által kijelölt operatív tiszt feltűnés nélkül tud találkozni. A kapcsolattartás mikéntje rendkívül fontos, mert a hírszerző együttműködést két dolog tudja felfedni/dekonspirálni. Az árulás vagy a rosszul felépített és kezelt összeköttetési rendszer a beszervezett és a tartója között.

Mielőtt tovább borzolnánk idegrendszerünket a „fikciós” ügy taglalásában, le kell szögezni, hogy az ilyen magas szintű együttműködések természetrajza egyáltalán nem jelent közvetlen veszélyt sem a célországra, sem az együttműködő személyre, mivel ebben az esetben csak a nemzetközi térben történő mozgást igyekeznek szabályozni a külső érdekkörök. Teszik ezt finomnak nevezhető módszerekkel, hogy a kiszemelt ország vezetésében lévők többsége ne lássa, hogy tulajdonképpen mi történik a háttérben. Miként védhető ki a fenti eljárás sikeres végrehajtása, miként akadályozható meg ez a támadó jellegű munka? A legfontosabb, hogy alaposan ellenőrzött személyek kerüljenek fontos pozícióba, akiknek az ország érdeke fontosabb, mint a nemzetközi térből érkező dicséret.

A külpolitikában és a titkosszolgálatokban egy dolog feltétlenül hasonló: a külföldi partnerek, országok és titkosszolgálatok nem barátok vagy ellenségek, hanem éppen témától függően képviselnek azonos érdeket vagy éppen ellenkező narratívát. Nincs barátság, legfeljebb időközi és téma szerinti azonos érdek jelenhet meg, amely bármikor változhat, ha a nemzetközi kihívások ezt kiprovokálják. Vagyis a titkosszolgálatok külföldi szolgálatokkal együttműködhetnek azonos érdek alapján, de szembe kell szállni velük, ha nyilvánvalóan sértik saját országuk biztonságát, pél­dául azzal, hogy törvény által üldözött együttműködésre kényszerítenek politikusokat.

A nemzetközi világban folyamatosan jelen vannak az újabb és újabb kihívások. Ilyenkor vállalni kell az érdekellentéttel járó kellemetlen mondatokat és lépéseket is az egyébként partnernek tekinthető külföldi politikai erőkkel. Így, ebben a logikában képzelhető egy ország politikai és nemzetbiztonsági védelme. Csak remélni lehet, hogy a felvázolt „támadási terv” csak egy „agyszülemény”, minden alap nélkül. Vagy mi van, ha mégsem?