Anyanyelvünk te édes

Ki tudja, mit érez képzeletben közös kincsünk, édes anyanyelvünk, mikor fülét hegyezve belehallgat a mai közbeszédbe? Elhűlve tapasztalhatja a slampos tempót, a szóba öntött tiszteletlenséget, sőt, a hétköznapi trágársággal szembesülve még a keresztény vértanúk, a középkor bűnöseinek kerékbe törése is eszébe juthat. Káromkodás persze mindig is létezett, a régi magyar jogi nyelvben az indulat bármiféle kitörését illették ezzel a kifejezéssel. Ebből következik, hogy kivételes volt az alkalmazása, az emberek akkor használtak durva szavakat, ha valamilyen frusztráció érte őket, míg manapság az indulatos fogalmazás a napi élet része, egyszerűen megszokásból, népszerűségvágyból tolulnak a sértő, szemérmetlen, obszcén kifejezések a beszélő szájára. A világhálón már diplomamunkát is találtam 2011-ből, melynek témája a trágárság volt. Alkotója arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség egyre természetesebb része mindennapjainknak, ha akarjuk, ha nem, foglalkozni kell vele. Tucatszám halljuk az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, az iskolában, az egyetemeken.

A politikában, a Parlamentben, a közéletben is - tehetjük hozzá tárgyilagosan. Letagadni kár, bírálni fölösleges, legfeljebb csak szomorkodni lehet a funkcióvesztés fölött, hiszen az indulat már nem horgad fel, folyamatosan árad mindenhonnan és visz mindent, beborít bennünket a fejünk búbjától a talpunkig. A példa ragadós, ma már felnőtt egy nemzedék, s nekik természetes a társadalmi normákat sértő beszédmód, viselkedés. Divatos is, roppant trendi, lázadni kötelező. Még csak néhány napja annak, hogy hazánkban választáson lehengerlő győzelmet aratott egy formáció, amely a Tisztelet és Szabadság pártja névre hallgat. De nincs nyugalom, nem szűnik a felfokozott indulat, pedig a vesztes oldal elegánsan félreállt. Akkor mi hiányzik, miért nem boldogok a befutók, miért árad tovább a verbális agresszió? Csak nem az önbecsüléssel van baj? Eszembe jut egy indiai jógamester, aki azt mondta egyszer: „Egyesek úgy próbálnak magasabbak lenni, hogy levágják a másik fejét.”

Hosszú és munkával töltött életem során már több ilyet megéltem, most is hidegen hagynak a gondos elemzések. Hogy ki mit rontott el, miben tévedett, hibázott és van-e felelős. Persze, hogy van, az mindig van, miként kollaborálók hada is adódik, mióta világ a világ. A világhírű művész azonnal hazajön szerepelni, mert vége van a diktatúrának, és a magyarok régi begyöpösödöttsége, amiről korábban beszélt, hirtelen köddé vált. Az is tény, hogy állami támogatással megvalósuló könnyűzenei koncerteken zúghat a „macskás fadísz”, Tisztelet Nagybátyánkat messzire száműztük, a törvény sem arra való, hogy betartsák, de a rendőrség azért tegye a dolgát természetesen. Rüdiger Safranski német filozófus könyvet írt arról, hogy a rossz az emberi szabadság drámájához tartozik, mondhatni, a gonosz a szabadság ára. A megoldás kulcsa mindig a mérték, a kutya az arányokban van elásva, és ez manapság Nyugat-Európában felborult. Mi megint mellélőttünk, dölyfösen a globális világpolgár életmódra szavaztunk, és nem vettük észre, hogy fáziskésésben vagyunk. Mindez már csak a médiaipar közvetítésében csillog, tőlünk nyugatra értékvesztett lett az élet, a jólétbe beleájult polgár vakon unatkozik. Jódolgában ráment egy csöppet a jégre, viháncolt rajta önfeledten, és most csodálkozik, de még nem eléggé, hogy kiment a lába alól a talaj.

Valahogy így van vele az európai politikai vezérkar is, elitnek semmiképpen se nevezem őket. Brüsszelben vihar előtti kábulat honol, nyakunkon az olajválság, a hiány, a háborúk, egyesek vészforgatókönyvekről kárognak, de a felelősök ingerküszöbét mindez nem éri el. Csend azért nincs, Ursuláék győztes koncertet szerveztek, a magyar voksolás fölötti örömükben összeverik a cintányérokat, és fújják a harci kürtöket. Legszebb öröm a káröröm, tartja a mondás, de a filozófus Nietzsche meg azt mondja, hogy a rosszmájúság pusztán átmeneti gyógyír az önbecsülés megerősítésére. Az epés gonoszkodás amúgy boldog szimbiózisban működik a Sötét Hármassal: az empátia hiányával, a manipulációval, az érzelmi hidegség táplálta cinizmussal. Könnyű belátni, hogy a központ irigysége, birodalmi gőgje, kaján gúnyolódása mind ezekből táplálkozik, Brüsszel mesterien kifejlesztette belőlük az elnyomás, a földbe döngölés furkósbotját, amelyet amúgy népiesen európai értékeknek hívnak. A nívó esik, a szétesés, pusztulás kikerülhetetlen. Miért kímélné meg a romlás éppen beszélt nyelvünket?

S ha már a fiatalokat emlegettük, ne felejtsük el az írástudók felelősségét se. Akik gyakran nyilvánulnak meg, akár mintaként is a jövő nemzedékeinek. Néhány napja csak annak, hogy egyikük sakáltempóban esett neki a keresztény Magyarországnak, tett olyan gyomorforgató kijelentést rá, hogy azonnal ide kívánkozik Győrffy Ákos számomra örökbecsű megállapítása: „Határhelyzetekben mindenki önmagává nemesül.” Ugyan miért csodálkozunk azon, hogy divatba jött ifjú lányok trágárkodása a nyilvánosságban? Ez is egy út a feltűnéshez, micsoda hős, aki pódiumon emlegeti felmenőinket! Garantáltan arat zajos sikert vele és egy ország ismeri meg – igaz, néha csak pillanatokra – a nevét.

De a remény, azt azért soha ne feledjük. Barátom meséli egyre többször, hogy kamasz gyermekei rászólnak, ha túl sokat nyomogatja az okostelefonját. Azért is, ha mérgében netán elereszt egy cifrább kifejezést. Az ifjak figyelnek a pazarlásra és gyakorló szülő barátom azt is állítja, hogy a fiatalok ismeretségi körében hasonló mozgalmak indultak. Legyen úgy, rebeghetjük boldogan. Nélkülük nem megy. Lakatot is csak ők tehetnek az útszéli beszédű, neveletlen, goromba írástudók szájára.