Naplójegyzet: 2025. április 21.

A VERSENGŐ EMBER

A legnagyobb reményeinket megerősítő húsvét szent ünnepén, alighogy szép népi hagyományaival reánk köszönt a világiasabb másodnap, a földet Ferenc Pápa halálhíre járja be.

Vallási hovatartozástól, sőt vallásosságtól függetlenül gondolatokat ébresztő, szomorú esemény. Mert egy égi és földi jóakaratot hirdető embertársunk hagyott itt minket. Az, aki megtanulta magyarul e három szót: Jónak lenni jó.

Hogy egyesek számára ez nem hír, netán képesek örömet is érezni hallatán, nem tudhatom biztosan, de mindennapi tapasztalatból látom azt, hogy előfordulnak ilyenek. Ugyanakkor közülük vannak álságos könnyeket hullatók, vagy a gyásznapokat fellépési lehetőségnek tekintők. Pedig való igaz, hogy jónak lenni jó.

De milyen az a világ, amelyben a jó, midőn magának korlátokat szabva küzd a gonosz ellen, hátrányt szenved, ennek oka pedig a gonosz örökös doppingszere: a gátlástalanság.

Történelmünkben a gonosz mindenkor jelen volt, s az a hatalom, amelyet régebben kénköves szagot árasztó patás ördögként ábrázoltak, ma is velünk van, s annak korszerű és megsokszorozott jelenlétét folyamatosan észlelhetjük.

Ezúttal azonban inkább magunkról szeretnék gondolkodni. Melyik oldalon állunk mi? Hiszen lelkeinkért folyik az örök küzdelem. A reményben hívő, akár szenvedni is készeket, a pillanatnyi élvezetek és az „utána úgyis mindegy” vonzásába csalogató hatalom egyelőre szabad utat kapott.

S most lépjünk át az elmélet világából a mindennapokba.

A neoliberálisnak nevezett őrület a hétköznapi embereken végzi pusztító munkáját. Közben azonban mögötte több szinten keresztül felsejlik egy végső hatalmi központ, túl a nagyhatalmakon, túl a deep state-en, illetve háttérhatalmon és annak elővédjein. Ez is csak emberi, de a gonosz legközelebbi szövetségese. Ezt már nem csak a pénzzel és a könnyű élettel tartja vonzásában ama ártó szellem. Ők nagyban játszanak: az Istennel vannak versenyben.

Ezt a versenyt azonban nem ők kezdték el. Alaptermészetünkben ott van még az eredendő bűn idejéből, hiszen amikor az isteni tudás megszerzésének álságos ajánlatát elfogadván átléptünk egy határt, ez belénk épült és korunkban már magas szinten művelik. A pénz korlátait ledöntve azt képzelik magukról, hogy meg is közelítették a teremtő erőt. Ebben megerősítheti őket annak tudata, amely szerint a teremtés művének elpusztítása már módjukban áll. Persze csak földi viszonylatban. Na de teremteni? Azt soha nem fognak tudni. Esetleg ezt-azt létrehozni.

Mibenlétüket és székhelyüket még köd borítja. Első szinten a „píszi” szolgálja ezt, de rögtön utána a valamennyi róluk szólót összeesküvés-elméletnek minősítő „kvázi parancs” mögött élnek és döntenek mindenről, amíg ez nekik megadatik. Innen ered a számunkra sokszor irracionálisnak látott történések sora. Erre látunk példát a politikában, amikor azt látjuk amint uniós vezetők – divatos szóhasználattal – „lábon lövik” magukat. Európai vezető Európa ellen tesz! Ugyan vajon miért? Ennyi agyhalott nem gyűlhet véletlenül össze egy helyen, gondosan agymosott és „agyonfogott” annál inkább!

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várunk sorsunkra. Ellenkezőleg. Az egyetlen racionális magyarázat szerint ők éppen azért vannak, hogy mi megharcolhassunk velük, s ez által lépjünk előbbre egy számunkra egyelőre még nem eléggé értett, de hinni ajánlott minőségi hierarchiában. Hogy ez a minket magasabb szintre emelő küzdelem meddig folytatódik, azt nem vagyunk hivatottak eldönteni. A mi dolgunk a küzdelem maga. A Pál apostol levele szerinti élet: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. (Fil 2,17 ⁷)

Ferenc Pápa pedig – aki megharcolta „ama nemes harcát” – nyugodjon békében. Jó érzés ismerni az igaz történetet arról, amint megismert, elismert és megszeretett bennünket. Vegyük ezt jó jelnek.

Naplójegyzet: 2025. április 24.

FIGYELMEZTETÉS

A Saul Alinsky amerikai „aktivista” nevével fémjelzett zűrzavarban fel sem tűnnek olykor apró dolgok, olyanok, amelyeknek leleplező ereje letagadhatatlan. Hogy kit és mit hoz látóterünkbe az egyik ilyen „apróság”, arról majd alább szólok.

Trianon óta Magyarország a nyertes szomszédok szorításában él. Valaha ezt nevezték kisantantnak. Kisantant már hivatalosan nincs, de szelleme és az érdekeltek közös szorongásaikból születő összetartozása él, s ezt nevezhetjük Trianon csapdájának. Ez az az állapot, ahol a diadalmas nyertesek karjaikat és fenyegető fegyvereiket magasba emelve nem egyszer nyíltan is ünnepelnek a diktátum által számukra szerencsés módon letepert vesztes felett. Sőt, mint láthattuk, e vesztestől szintén elvárnák ezt, mint egykor élt szultánok a lábcsókot.

A történelmi távlatban elvetett „sárkányfog vetemény”, a bizalmatlanság, meghiúsítja valamennyi bölcs vagy kényszerű igyekezetünket az egyébként napjainkban elkerülhetetlenül összes szomszédunkkal közös érdeket képviselő együttműködés óhajával.

Napjaink eseményei és a világerők immár deklarált szándékai egykori győztest és vesztest együtt képesek akár végveszéllyel fenyegetni. Ezért a bizalom hiánya olyan közös hátrány, amely mindnyájunkat együtt foszt meg az ellenállás, az önvédelem, tehát a megmaradás reményétől. 

Minden olyan cselekedet, minden elejtett szó, amely ezt az okafogyott, de erősen beidegzett bizalmatlanságot képes ébren tartani, egyszerre több Kárpát-medencei és szomszéd nemzet ellen elkövetett árulás.

Ezért hallgatom egyre gyakrabban döbbent felháborodással a televíziós vitaműsorokban és beszélgetésekben azokat a felelőtlen támadókat, akik – hitelét rontandó –, Orbán Viktort nagy hangon azzal vádolják, hogy valójában Kárpátalja visszacsatolására „ácsingózik”. Úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne arról, mennyire várják ezt a szomszédságban működő magyarellenes erők, hogy bizonyítékul lobogtathassák nem kisszámú, létező- és remélt híveik előtt, a magyar nacionalista veszélyt hirdetvén.

És ama káros bizalmatlanság ébrentartásán kívül ott van annak a veszélye is, hogy e politikai céllal odavetett hamis állítás következményeit kívül rekedtjeink szenvedhetik meg.

Azok az ilyet és ehhez hasonlókat állító felelőtlen, mondhatnám „mindenre képes” meghívott „beszélgetőpartnerek”, akik ezt akadálymentesen, pontosítás, válasz vagy kiigazítás, netán figyelmeztetés nélkül teszik a legkülönfélébb csatornákon, rendre előfordulnak.

Miközben azon csodálkozom, hogy – tudtommal – eleddig ez senkinek sem tűnt fel, arra figyelmeztetnék, hogy Trianon csapdája nem a múlté. Sajnos, amikor mindenre figyelve hatalmas világerőkkel kell harcolnunk, a szomszédságpolitikánkat is ilyen kockázatok terhelik.

Minek nevezzük azokat, akik ezt önerőből, felelőtlenül, sőt talán tudatosan teszik?

Naplójegyzet: 2025. március 23.

A SZORONGÓ TÁJÁKOZATLANSÁG

Németh László ötven éve halott.  Az illetékes hivatalban sírja holléte után érdeklődvén halála évét kérdezik tőlem. Majd: Ez doktor volt? Ja, valami író?

Egész nemzetünk további útját kijelölni képes nagyságunkról lenne szó.  Jaj!

Miként lehetne elmagyarázni manapság azt, hogy mit jelent a Németh László-i „Kovásznemzet”?

Kár!

Hiszen mennyi mindent megérthetne ebből, akinek cseppnyi józan esze van.

De most a tájékozatlanság és az író által létrehozott Tanú című lap bevezetőjében definiált akkori állapotunk ragadott meg. Ugyanis, a lapalapításra ösztönző ihletőjének nevezi „a szorongó tájékozatlanságot”.

Nem véletlenül volt tanácsadója a kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle létrehozóinak, akik maguk is a tájékozatlanságot okozó ismerethiány hézagjainak pótlására esküdtek fel a szolgálat szellemében és éppen a cél által meghatározott: közírói módszerekkel.

Eltelt majd száz esztendő, s még mindig erről van szó.

A hatalmas információáradat, a passzív módon bárhol elérhető tudás, sőt már a helyettünk gondolkodó mesterséges intelligencia éveit éljük.

   S mégis!

Tájékozatlanságunkban szoronghatunk, vagyis szorongató lett tájékozatlanságunk. Ráadásul a mesterséges segítség ismeretében még elbizakodottá is válhatunk.

Minek tanulni, minek a tekervények fárasztása?! Térjünk át a gombok és billentyűk nyomogatására. Kézírásunkat készülnek feleslegessé nyilvánítani.

A mindezek mögött rejlő veszedelemre az internet nem tanít meg. Ahhoz a munka, az emberi erőfeszítés vezethet el csupán

A tanulás, az ismeretgyűjtés itt jelenik meg, mint szorongást oldó tényező és a veszedelmektől való rettegésünk feloldója.

De érdemes tudni, hogy korunk rejtőzködő hatalmasai a világuralom felé araszolván, éppen a zűrzavart vetik be segítségükül. Annak alapja pedig a tájékozatlanság.

A tájékozódásukat akadályozó módszerek közül kiemelendő a hazugságnak az elnézhetőségtől bejárt útja. Először elnézték, aztán megengedték, utána ajánlották s mára már elvárják.  Nem vicc ez, mégis eszembe jut: nehogy kötelező legyen ez is.

A múltat eltörlik, emlékezetünkben ez az első hézag, amely megfoszt a tapasztalat megnyugtató fegyverétől, a jelenben az információk özönvize borít el egy hurrikán erejű zűrzavarral, a jövő ugyanakkor beláthatatlanságával félelmetesnek tűnhet.

És így épül fel a mindennapok szorongása, tehát egy bennünk szorongó, vagyis minket szorongató tájékozatlanság állapota.

Ne feledjük: létezik az az erő amelynek erre van szüksége! Tehát…

Szász I. Tas

Naplójegyzet - 2025. március 19.

BODOR-KÚTI TANULSÁGOK 35 ÉV UTÁN

Még vagyunk kortársak, kik emlékezni akarnak és tudnak. Fogyó sorainkat hellyel-közzel utódaink pótolják. De hányan és meddig?

Az idő pedig sürget, s elhatalmasodhat rajtunk a tehetetlenség érzése. Már csak a hit és a Gondviselés csodáiban való reménykedés marad. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ama csoda nem működik saját hozzájárulás nélkül.

Mit tehet hát a magunkfajta? 

Mindenekelőtt emlékezik! Mert a múlt elfelejtése az egyik legvégzetesebb hiba. Nem véletlen az internacionálé ismert lózungja: „a múltat végképp eltörölni”. Ezért nem szabad azt hinnünk, hogy az emlékezés kevés, sőt felesleges. Az emlékezés, a tudatot erősítő tények ismerete, a megszenvedett tapasztalat felhasználása nélkül a nemzettudat és vele együtt az abban élő egészséges veszélyérzetünk is kihunyhat.

Ma is ott lebeg Erdélynek a Trianon óta felére fogyott magyarsága felett az Aurul szélsőséges nacionalista párt és mozgalom által – nagy román egyetértéssel – megfogalmazott intézkedés-tervezetek sötét jövőt jósoló fenyegetése. Napjainkban megélhetjük, hogy az elnökválasztási hercehurcában számunkra még a kisebbik rossz sem kisebb. Az előző körben győztes szimpatizánsai pedig nem csupán ellenfeleink, hanem sajnos ellenségeink. Szavazatokat most is a magyar kártyával legkönnyebb szerezni. A bizantín, ortodox xenofóbia, a trianoni nyertes pszichózisa, a féltenivalóhoz ragaszkodás ennek éltetője.

Az európai megoldás délibábos káprázatnak bizonyult. Sőt, ha előbb a vörös lepel meg a fekete reverenda takarásában folyt a harc ellenünk, ma minderre, akár sokcsillagos kék zászlót is boríthatnak. Az a zászló minket nem véd.

A mindinkább eljelentéktelenedő Európa ellenérdekelt abban, hogy beadványainkkal foglalkozzon, ügyünk emellett hatalmi érdekeket sérthet, s e hatalmak meggyengülése miatt is háttérbe szorul. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy néhány millió vagy párszázezer kisebbségbe taszított hangjára figyeljenek. Miközben pedig ők évszázadok előtt elkövetett bűneiket a tömegek lelkiismeretének megzsarolására használják – el a szobordöntögető igyekezetig – Trianon átokhordó vétke szóba sem jöhet. Régi és legújabb kisebbségeikkel megoldatlan és újonnan keletkező gondjaik mindent elfednek.

Hát még a nagyratörő, sátáni terveik! Hiszen azokat minden kisebbségnek a kontinens térképéről történő letörlése még inkább előre viszi. Ebben aztán a Trianonban nyertes országok lelkes társaknak bizonyulnak, és a homogenizációs vágy elködösíti látásukat. Nem ébrednek rá arra a veszélyre, miszerint a kisebbségek után ők maguk következnek majd, egy homogénre tervezett birodalom kisebbségeiként. Hiszen Európa rohamléptekkel halad a civilizációs katasztrófa demográfiailag kijelölt lejtőjén.

És ha magyar ügyről van szó, az manapság nem lehet előny. Mennyivel könnyebb lenne valamilyen hetvenkettedik másság nevében tiltakozni. Arra rezonálnának.

Vagyis egyedül vagyunk. Egyedül maradtunk. De! Most végre mint az összmagyarság számon tartott része. Az anyanemzet, a csonka ország próbál segíteni a közös megmaradás Bocskai által kijelölt útján.

A maradék hazát körülvevő őshonos magyar kisebbségeink számára a túlélés egyetlen reményét egy erős, vonzó és a szomszédok érdekeit diplomatikusan felhasználó anyaország jelentheti.

Azért hivatkozom gyakran Bocskaira. Mert, ha pusztul Erdély, pusztul a gyepűvé kényszerített kisebbségi védőgyűrű, ez a XXI. századi végvárrendszer, akkor végveszély fenyegeti az egészet is.

Mi itt az emlékezők kis csapata feladattal vagyunk jelen. Nem lehetetlen e kívánalom.

Ahogy országunk az európai kórusban megpróbálja áthangszerelni a harmóniákat, és a most 50 éve eltávozott Németh László nyomán felvállalta a kovász nemzet szerepét, úgy a kellő szerénységgel alkalmazott hasonlattal élve magunk is lehetünk társadalmunkban ilyen szereplők. S ahol csak módunkban áll, az igazságot hirdetve, a hályog borította szemeket gyógyítgatva, minél több magyar ébredező lényeglátásában reménykedhetünk. Ez az úgynevezett „nevelő értelmiség” feladata.

Nagy öröm számomra, hogy a kormányzat kiemelten foglalkozik a középosztály megerősítésével, s ezzel feladattá emeli a száz év előtti erdélyi nagy magyar nemzedék felismerését. Szerintük ugyanis a megmaradást egy új, erős vezetőréteg garantálhatja, nevezetesen a középosztály. Ez képes nevelő értelmiséggé válva a tömegek legjobbjait nap mint nap megához emelve gerincét alkotni az összmagyarságnak. És ez képes aztán áldozatvállalással és a veszélyeket saját helyükön kezelve ellenállni egy olyan történelmi korszakban, amely az azóta eltelt száz év után még az akkorinál is nagyobb kihívások elé állítja a nemzetet. Ugyanis elkövetkezett a világrend teljes átalakulásának időszaka, s minden várható és váratlan eseményre fel kell készülnünk.

Marosvásárhely fekete márciusa, 1990. március 19. története is éberségre tanít.

Tehát az emlékezés, a múlt tanulságainak megőrzése és továbbadása nem felesleges feladata emlékező közösségeinknek.

(Elhangzott beszéd formájában március 19-én a margitszigeti Bodor kútnál. A felvétel megtekinthető Szász I. Tas honlapján.)

Naplójegyzet: 2025. március 1.

MERNI VAGY NEM MERNI, EZ ITT A KÉRDÉS

A meteorológusi ígéret, no meg „nem mellékesen” a teremtés törvényei szerint beköszöntő tavasz első napján mintha a gondolat is felpezsdülne, s merészebb irányokba próbálna repülni.

Az események pedig kezemre játszanak. Hiszen hazánk, Magyarország egy történelmi jelentőségű eseménysor aktív, és politikai ízlés szerint irigyelt vagy gyűlölt szereplője lett. Annyi azonban biztos, hogy ízlésektől függetlenül rajtunk a világ szeme.

Sokat hallhattunk és sokat beszélhettünk arról, hogy kinek van igaza. Merjünk-e nagyok lenni, vagy szűkre szabott méreteinknek megfelelően húzzuk meg magunkat a „merjünk kicsik lenni” szellemében?

Mit jelenthet most ama „világ szeme”?

Ha visszapillantunk történelmünkbe, nem sokszor kerültünk hasonló helyzetbe. Sőt jelenlegi nagyobb közösségünk, az Európai Unió hivatalos történészei szerint mi szinte nem is lehettünk, s csupán a szerencsénk hozott a világ látóterébe, amikor is a Habsburgok kezére játszott minket a „Bella gerant alii, tu felix Austria nube", azaz „Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!" kezdeti története.

Így aztán tavaszi nekibuzdulással próbáltam a múltba tekinteni. Mikor volt igazán rajtunk az annyit emlegetett s ma egyre hályoggyanúsabb szempár?

Annyi bizonyos, hogy 907, tehát a pozsonyi csata után az Óperencián túlra húzódott (űzött) hatalmas ellenség kudarca világszenzáció lehetett. Vagy csupán véletlen, hogy utána 130 évig nem mertek közelíteni határainkhoz? Vajon mi lett volna, ha Árpádék „mernek kicsik lenni”? Hiszen a túlerő ezt igazolhatta volna.

Nagyvonalúan lépjünk egyet az időben, s 1456 augusztusában megállapodva, tekintsünk Nándorfehérvárra és a nagy Hunyadira. Kicsinységünk esetleges indoklására itt is éppen elég nagy túlerővel álltunk szemben. Ott helyben is, de gazdasági erőben nem kevésbé. Egyesek szerint negyvenszeres vagy még több lehetett ez akkoriban.

Ha Erdélyre gondolunk, lett volna még alkalom hivatkozásra, de ismét nagyvonalú leszek, s pl. Báthory István tettein átugorva meg sem állok 1848-ig.

Európa forradalmai elzúgtak, mi pedig… Na és Kossuth neve, a véres megtorlás stb. A világ ismét pisloghatott egyet, s rátekinthetett az ekkor már sokkal korszerűbb térképekre.

Adná magát 1920 és Trianon, de az a világ mintha becsukta volna szemét.

Minekutána pedig Jaltában odadobtak minket a bolsevik szörnynek, annál inkább ránk csodálkozhattak 1956-ban. Ennek ellenére, ezúttel szemlesütve ismételték meg ugyanazt.

Nem ismerem, mennyire tudatosult a világban nevünk szerepe a berlini fal tégláinak lazításával összefügésben, de hosszú csend után most ismét nagy dolgok történtek, történnek.

Mindenki láthatja, mit jelent nagyot merni, mit jelent kovásznemzetnek lenni. Valaki felhelyezte Magyarországot a világ térképének kiemelt pontjai közé.

Érdeme ez egész nemzetünknek, hiszen mi nem engedtünk a globalizáció felfordulást keltve nyomuló módszereinek, s csak komprádoraink zajos jelenléte zavarta meg hétköznapjainkat.

De azért van egy személy, akinek ebben játszott pótolhatatlan szerepét a választópolgárnak, akár szereti-akár nem, amennyiben nem akar nevetségessé válni, el és fel kell ismernie.

Nem tudni, mi lesz a világ újrafelosztásának nagy játszmájában a végkifejlet, de ettől függetlenül, Orbán Viktor beírta magát a történelembe.

Számunkra most a „merjünk nagyok lenni” parancsa és a hozzá szükséges kegyelem a Gondviseléstől érkezett.

Naplójegyzet: 20025. február 13.

A PAJZSRAEMELÉS FELELŐSSÉGE

Nem az újabb „nagy lehetőség embereként” feltűnt (a Messiás szót ne használjuk), naphosszat a médiákban szereplő, s tán ebből is élő és építkező személye érdekelne, hanem sokkal inkább a közeg, melynek jelen kivételesnek tűnő helyzetét köszönheti. Van ugyanis a pajzsra emelt személy, de van még a pajzs, és vannak a pajzsra emelők.

Esetünkben a pajzson nagy élvezettel pózoló, letagadhatatlan hazugságait harsogó vagy éppen borotválkozó személy az, aki a legkevésbbé érdekes. A pajzskészítők és a szintén általuk mozgatott „emelők” jelentik a döntő tényezőt. Hiszen a pajzs szerepére kiválasztott részben előkészített, részben véletlen események és az ezek kétségtelenül nagy hatását (nem kizárt, hogy előre tervezve?) a tömegek esetében hasznosító erők azok, akik munkájuk eredményeinek gyümölcseit majd a szavazatokban akarják megtestesülve látni. Ha pedig ez nem sikerülne, még ott van ugyanennek a választói tömegnek a mozgósítása a demokratikustól eltérő módon. Vagyis a zavarkeltés és forradalmasítás ma már annyi helyen bevált metódusa.

Itt tehát a kérdés az, hogy honnan a pajzs, amelyet a megtévesztett és saját érzelemzavarának rabjává vált tömeg a vállára emelt. Mert a rajta ágáló teljesen mindegy, mit mond és mit tesz. Azok, akik benne találták meg indulataik vezérelte vágyaik megtestesítőjét, semmi mással nem törődnek. Úgy, ahogy az annyiszor megismételt – megtévesztő módon zászlóba burkolózott – haspók ordítja a felvételen: „én M.P. vagyok.”  A többi nem idézhető.

Nem tudom, hány év vagy évtized után fog majd kiderülni az igazság, mely szerint ama pajzsot – ha így volt, akkor valljuk be, hogy zseniálisan – mindenre figyelve és a megfelelő alkalmat várva, sőt elősegítve öntötték vagy kovácsolták szorgos hálózati szakemberek. Természetesen részben saját érdekből, részben egyszerűen csak „nem ingyen”.

A pajzsra állítandót sem a semmiből találták meg, és még nem tudjuk, hogy számukra szerencsésen, vagy , ahogy nálunk előző esetekben történt, tévesen. A többi már nem egyéb, mint tömeglélektan, médiatevékenység, s ezzel együtt (meg külön is) némi nem csekély pénz. A sikeres és részben sikertelen példák sorakoznak a világban.

Az egész apró része annak, ami az annyi formában lelepleződött nagy tervnek olykor be is vallott eleme.

Szomorú teszt gyanánt áll előttünk az ebben mozgatott tömeg, magyar társadalmunk egy nem lebecsülendő része, azok, akiket oly nehéz meggyőznünk. A normalitás eléjük tárása, maga a teljesítmény, esetükben nem képes annyira erős érvet jelenteni, mint a bennük élő és mesterségesen is szított gyűlölet.

Hogy honnan tudnak még toborozni táboruk erősítésére, nem könnyen megválaszolható. Balról már mindent begyűjtöttek, jobbról - reméljük - már nem sikerülhet. A bizonytalanok nevükhöz méltóan bizonytalanok, s ez máris elég ahhoz, hogy áldozattá váljanak.

A legbiztosabb, amire számíthatunk, hogy végül mégis összefognak olyanokkal, akikkel nem akartak, pontosabban, akikkel kapcsolatban ezt hangoztatva sikerült szavazatokat nyerniük, és amint szinte minden téren tették, meghazudtolják legszentebbnek hirdetett jelszavaikat.

          Ha a minőséget látva azt képzeljük, hogy mindez veszélytelen, tévedünk.

Saját biztosnak remélt tartalékunk csak önmagunkban van. Vagyis: „mindnyájunknak el kell menni”. Ennél hatékonyabb jótanács nem létezik.

Ami pedig nem megnyugtató, hogy mérések szerint az elkezdődött kampányhangulat jelen stádiumában az úgynevezett választói aktivitás még odaát a nagyobb.

Mi lehet annál erősebben mobilizáló erő, mint az, ha arra gondolunk, hogy mit tehetnének „ezek” az országgal egy szerencsétlen választási eredmény esetében.

Az 1918-as román megszállás és az Észak-Erdély visszacsatolása között eltelt éveket arrafelé a magyarok nevezik az „első román világnak” vagy a „22 évnek” is, mint ahogy az ezt követő röpke 4 esztendőt a „kis magyar világ” névvel illetik.

A valaha önállósághoz is szokott Erdély magyarsága, 1918-ban állami és intézményi háttér nélkül szakad el az 1867 óta minden tekintetben őt vezető anyaországtól, és válik kiszolgáltatottjává egy számára teljességgel ismeretlen balkáni világ kényének-kedvének.

Átmeneti bénultság után aztán megkezdődik a kulturális, majd a politikai szervezkedés is, és vívja hatalmas, addig elképzelhetetlen ellenszélben küzdelmét a megmaradásért.

A történelmi képtelenségnek érzett helyzetben senkinek sem juthat eszébe, hogy az oly nagyon és mindenáron remélt revízió milyen csapdákat rejt magában, pedig ezeket maga a trianoni diktátum helyezte el évszázados hatékonysággal működő taposóaknák gyanánt.

Naplójegyzet: 2025. január 30.

EGÉSZSÉGÜGYÜNK A BETEG LÓ?

Pegazus vagy Rosinante?

Éppen 72. évemet kezdem az egészségügy tanulója, művelője, szerény formálója (?) majd már csak haszonélvezője, most  éppen ellenzéki politikusok szerint: elszenvedőjeként

Ekkora időperspektíva feljogosít, hogy magasról és röviden tekintsek alá erre a kimeríthetetlen kérdésre, előrebocsátva, hogy sokan fognak még 80, 90 vagy akár 100 év időballonjából alápillantgatni, de ők sem lesznek okosabbak.

Az egészségügy valahogy mindig működött, működik fog. S ha mégis előfordulna, hogy nem, akkor a politika talán egyedül lesz képes ezt is túlélni,  az egészségügyet jórészt hatalombiztosító üzemanyagként használva és nem azt szolgálva. Azokra meg, akiket maga az egészségügy szolgálna, hát azokra nem sok tekintettel.

Mindenkor lesz egy a gonddal küzdeni kénytelen (jobb időszakokban sikeresebb, rosszabbakban kudarcosabb) szereplő, aki éppen hatalomban van, s egy másik, aki pedig saját minőségétől függő formában és vehemenciával támadni fogja azt.

Közöttük aztán a betegek, olykor meg, ha figyelnek erre, az egészséges „alanyok” milliói reménykednek, elégedetlenkednek vagy pont hálálkodnak, egyéni sorsuk és az őket ért befolyások, meg hiszékenységük és indulati beállítottságuk szerint.

Az egészségipar pedig, mint a pénz egyik legbőségesebb forrásvidéke, száguld a maga útján. Felfedez, megold, termel és árulja termékeit.

A lehetőségek soha el nem érhető magasságokba röpítik ezt az ágazatot, olyan magasságokba, amelyek anyagilag milliók vagy milliárdok számára elérhetetlenek maradnak. Az ehhez fűződő jog persze papíron örökké élni fog, tehát a kielégíthetetlen igény is. Az pedig a legkiválóbb gyúanyag a mindenkori és mindenholi ellenzéki politika számára.

De lesz mindenkor és mindenhol egy átlag, egy mindenki számára előbb-utóbb, lassan vagy gyorsabban elérhető, és benne az egészségügyiek szintén vegyes társadalma, melyben az áldozatkész tenni akarók és az ebben is anyagi lehetőséget látók különböző arányban és váltakozó lelkesedéssel fogják tenni dolgukat.

A politika pedig mondja a magáét. Két macska fog nyávogni, az egyik belül, a másik kívül. Az egerek meg soha nem fogynak el.

Az egyik fogdossa az éppen aktuális áldozatokat, a másik meg fölényes mosollyal szól: Majd Én! Csak segítsetek helyet cserélni, kedves szavazók!

És, hogy mi van pillanatnyilag?  Egészségügyünk a lehetőségeinknek éppen megfelelő állapotban lépeget a további letőségek csúszós lépcsőházában, szerintem felfelé! A nyugatabbra ismert lépcsőházakból érkező hírek szerint azoknál nem sokkal lassabban. Sőt! Olykor azt megelőzve.

A gyorslift egyelőre nem működik, ezt a fajtát talán még csak most próbálják feltalálni. De ha igen, akkor annak is megkérik az árát.

Hiába! A pénz! Az a  bizonyos pénz.

Marad a kérdés: Pegazus vagy Rosinante?

Nekem eszembe jutnak a taxi előtti korszakból, a háború utáni idők fiákeres lovai. Biztonsággal vittek haza az állomásról csomagjainkkal. A gazda büszkén ült fényesre suvickolt szőrű lova mögött, s barátságosan intett a közlekedési rendőrnek a kereszteződésben. Ostorát csak inkább lengette, mintha legyeket akarna űzni vele.

Naplójegyzet: 2025. január 17.

EGYÉN – DEMOKRÁCIA – KULTÚRA?

Különös szerzet vagyunk mi magyarok itt a Kárpát-medencében, s ha tekintetünket körülhordozzuk, ameddig ellátni tudunk, sok szempontból szintén ilyenekkel találkozunk. E szempontok közül a köröttünk „dúló” sok választás meg véleménykérés között most a választói hajlandóságon kezdtem gondolkodni.

Mi lehet a magyarázata, hogy miközben a modern parlamenti demokrácia – ősi gyökerekkel rendelkező múltja nyomán – mára az államok 63 s a lakosság 70 százalékának életéhez biztosít keretet, ezt a milliárdos tömeget általában nehezen lehet szavazásra vagy hivatalos formában történő véleménynyilvánításra bírni. Persze vannak kivételek, s főleg olyan helyek, ahol nem jogként vagy elvárható kötelességként tekintenek erre, hanem egyszerűen kötelező. Ezeket a helyeket azonban nem ismerik el demokráciáknak. Okkal.

Országos választások zajlanak sokfelé 50% alatti részvétellel, s a 60% felettit már dicsérő szavakkal honorálják, az időközi választásoknál pedig a 30-40% már igen jó eredmény.

Jól szervezett közvéleményt kutató felmérések esetében a 18-20 százalékos válaszadást elégedetten nyugtázza a kérdező.

Miközben a tisztának és eredményesnek remélt demokrácia minden választónak elvárása, akkor, amikor ezt erősítendő egy minimális erőfeszítésre kérik fel, nem képes elballagni a szavazóurnáig, vagy költségmentesen postaládába dobni egy három-öt perc alatt kitölthető kérdőívet.

Ugyanez az egyén viszont nem sajnálja energiáit úton-útfélen a neki járó különféle jogokról, juttatásokról stb. vérmérséklete szerint nyilatkozni. N em azt jelenti ez, hogy az ilyen választó nem csupán nemzeti, de még állampolgári öntudattal sem rendelkezik?

Csak a határozott párt-elkötelezettségűekre lehet számítani, de még azokra sem 100 százalékban.

És történik mindez szerte a világon, miközben a „mindekori és mindenholi” politikai pártok nem fukarkodnak ígéretekben, és nem próbálnak számos szabályos, de olykor még azon túli módszerrel is mozgósítani vélt híveiket.

Tudjuk, hogy van egy adott réteg, amely sajnos olyan mélyre süllyedt, hogy alkalmatlan a közösségi élet ilyen vagy egyéb megnyilvánulásaiban részt venni.

És vannak a sértődöttek, akik utópisztikus elképzeléseik visszhangtalansága miatt orrolnak az őket megérteni nem akaró egész világra.

De legtöbben talán a demokráciában csalódottak lehetnek, akik politikai remeteként mondanak le beleszólási jogukról, arról a jogról, amely egyedül volna képes felszámolni csalódottságuk okait.

A maradék a restségben senyvedők sokasága.

A világban észlelhető ilyen fokú testi, lelki, szellemi állapotok okait nagyon hasznos lenne meglelni, mert az igazán eredményes demokrácia az, amelynek esetében az abszolút igazságot sikerül megkeresni és megközelíteni. Még ha sajátos helyzetekben létezhet többféle igazság, akkor is meg kell ismerni azt, sőt éppen akkor kell a demokrácia módszere, míg jobbat ki nem találnak. Ilyent pedig nem valószínű, hogy sikerül felfedezni. Az adottat viszont lehet fejleszteni és erre nem magának a választási rendszereknek a cizellálása a legfőbb út.

A választókat kell célba venni. Saját érdekükben.

Ha a napjainkban dühöngő globalizációs, neoliberális őrülettel – amely a tömegeket nem felemelni, hanem egyforma, kezelhető masszává nevelni szándékozik – szemben sikerülne az emberiség kulturális színvonalát, az ezzel járó beleszólási képességgel és az ebben rejlő választói szándékkel együtt fokozatosan emelni, akkor talán más arányokat mutatnának a különféle választási és válaszadási igyekezetek onnan lentről, ahol még sajnos él, vegetál, szenved és közben szaporodik (vagy éppen fogy) az emberiség.

Szerintem nálunk ez az irányzat igencsak közel áll a sokat emlegetett és támadott, az idei évben kiemelt célunknak nevezett, középosztályt erősítő szándékhoz, különösen, ha ezt nemcsak anyagi, hanem kulturális eszközökkel is támogatjuk. Másként ugyanis a ráfordított anyagi erő nem elég hatékony. Úgy vélem: a kultúrára fordított támogatás a legjobb láthatatlan befektetés, az ellenkezője tehát pazarlás.

A Klebelsberg év kezdetén és a magyar kultúra napja közeledtével e röpke és ugyancsak törékeny véleménnyel zárom soraimat.

Naplójegyzet 2025. január 1.

1+2=3

Több párhuzamos munka közt újabb ötlettől űzve, a fogyó idő tudatában, gyorsított formában röviden is rögzítem később kifejtendő alapgondolatomat, mert napjainkban, úgy érzem, fontos és időszerű megtennem.

1.

Száz esztendeje annak, hogy a szabadkőművesség vezető körei nagy terveik folytatásának munkája során egy számukra ígéretes fiatalembert választottak maguk mellé.

Neve Richard Coudenhove-Kalergi, aki a monarchia Japánban szolgáló diplomata grófjától és előkelő szamuráj leszármazott japán anyjától, a nemzetköziség és a nagy kultúrák lehetséges összeolvadásának jelképes képviselőjeként született Tokióban 1894-ben. A szépreményű fiatalember Bécsben tanult, ahol hamarosan felfigyeltek az ifjú gróf kibontakozó képességeire.

A további részletekről remélem majd később és máshol beszélhetünk, de most térjünk rá a leglényegesebbre.

Hősünk elkerülhetetlenül sodródott a szabadkőműves világ vizeire, és korán megismerkedhetett azokkal a tervekkel, amelyeket a globalizáció világának felépítése során, az első világháborút hatalmas hálózati munkával kitervelve és kirobbantva, a szabadkőművesség szent cél gyanánt maga elé tűzött.

A világkormány távoli képe felé határozott és a történelem során már előző titkosok által kipróbált, no meg továbbfejlesztett és korszerűsített módszerekkel, lépésről lépésre akartak haladni.

Minthogy e mozgalom a keresztény világban született meg, először annak felszámolását látták legközelibb elérendő céljuknak, s ennek jól látható kezdeteire bukkanhatunk már 1789 nyarán, a Bastille bevétele után. Csupán kósza megjegyzés, hogy tán hét rab volt a falak között, s komoly ellenállásról nehéz lehetett beszélni, a védők ugyanis szabad elvonulás ellenében megadták magukat. Persze látványos lemészárlásuk így már sokkal könnyebb volt. Bár éppen a napokban a legnagyobb természetességgel hallhattam egy beszédben a „Bastille hősies lerombolásáról”, ebből a lerombolás amúgy igaz, de később és békés bontás útján, építőanyaggá „átlényegítve” történt meg.

Nem véletlen, hogy az eset sematikusan ismétlődött 1917-ben Szentpéterváron, amikor a Téli Palota bevételét is legendává emelték, holott szakértők szerint távolról sem volt olyan nagy esemény, amiként az Auróra ágyúinak hangja egy csupán brosúra- és könyvlapokból felhangzó hatalmas dörgés volt.

Az első világháborúban nemcsak a hagyományosan keresztény orosz birodalom kapta ezt az ajándékot, de a hasonló módon keresztény és hagyományos – tehát a szabadkőműves eszmékre kevéssé fogékony – Osztrák-Magyar Monarchia és vidéke is áldozatul esett. A Nagy Háborút követő békediktátum nyomán ármányos mesterkedés áldozata lett nyertes és vesztes egyaránt, mert mindegyik a maga pszichózisával és hagyományainak meggyengülése, az importált szekularizáció stb. által – terv szerint– vált sikeres terepévé a „szabadon folyó kőmíves” munkának.

Kalergi gróf éppen száz éve, 1922-ben, illetve 23-ban írta meg két alapművét Páneurópa - Egy indítvány, illetve Páneurópa címekkel.

Ezekben a munkákban fektette le az Európai Egyesült Államok gondolatát és ennek érdekében a ma lakosságcserének nevezett tervet is, melynek eredményeként egy könnyen kezelhető, kávészínű emberi massza kellene kialakuljon az öreg kontinensen.

Később ő javasolta Beethoven IX. szimfóniájának örömódáját az Európai Unió himnuszának.

1950-ben Aachen városában megalapították a Nagy-Károly díjat, az Európa egyesüléséért munkálkodó személyiségek számára, és ennek ő lett az első kitüntetettje, majd őt követte de Gasperi, Adenauer, Churchill, Robert Schuman, Horn Gyula, Klaus Iohannis és legutóbb maga Volodimir Zelenszkij.

1972-ben bekövetkezett halála után a Richard Coudenhove-Kalergi Európai Társaság róla elnevezett díjat alapított az Európa projekt érdekében eredményes személyek kitüntetésére (ezt kapta Angela Merkel és Jean Claude Junker is).

A fentiek már megtörtént, leírt, kielemzett és letagadhatatlan tények, bármikor könnyedén elérhetők a kíváncsi olvasó számára, nemcsak könyvekben, de az interneten is. A használatos médiában azonban nem nagyon bukkannak fel. Magam két alkalommal hallottam rövid utalást rá Fritz Tamástól, ami, remélem, nem egyedülálló, hiszen, akik gyakrabban figyelnek a ma oly könnyen elérhető híráradatra, bizonyára többször is értesülhettek erről.

2.

Most pedig a 2-es szám alatt foglalkozzunk napjaink eseményeivel. Ezek rendszeresen borzolják fel idegeinket és vetnek fel kérdőjeleket. A leggyakrabban előforduló ilyen megjegyzés az, hogy „én ezt nem értem”.

Olyan döntések, ezeket követő események, tragédiák és sűrű tragikomédiák tanúi lehetünk, amelyekre az eredendő módon józan ész választ keresni tud, de nem talál.

Magától kínálkozik az egyetlen jóhiszemű – az „elkövetők” képességeit megkérdőjelező – megoldás, vagy akár az ennek nyomán, durvább fogalmazásban, „hülyék” kifejezésig eljutó felelet. Erre erősít rá az a tény, hogy ezek az „elkövetők” az esetek nagy részében valóban nem kiváló képességű emberek. De semmi esetre sem felmenthető elmebetegek, vagy elmegyengék.

Idáig jutva egy másik kérdés is gyakori: vajon miért?

Ők ugyanis, amikor a józan konzervatív vagy akár józan paraszti ész szabályai szerint – mint mondani szokás – „lábon lövik magukat”, nem tévedésből cselekednek. Annyira nem gyengék a képességeik, de annyira gyenge a jellemük, olykor annyira erős a beléjük nevelt – tévesen csak neoliberálisnak nevezett – meggyőződés, hogy ezeket az öngyilkos lépéseket vállalkoznak - olykor vállalkozni kényszerülnek - végrehajtani.

Európa közös ügyeiben kivétel nélkül, jól követhető módon önpusztító döntéseket hoznak, valamint minden eszközzel küzdenek a hatalom megőrzéséért, mert másként ilyen tervszerű rombolásra és annak verbális elfogadtatására nem lehetnek képesek.

2025 első napjait élve ezt már mindenki láthatja. Európa vakon választott parlamenti, s főleg ügyesen helyzetbehozott hivatalnok vezetői kontinensünk legyengítésére és átalakítására készülnek.

Hasonló módon magyarázhatatlannak tűnhet, hogy a gyarmati múltja „révén” éppen a bevándorlást annak minden következményével megtapasztalt országok vezetői részesei ennek, olyanok, akik most láthatják, hogy különböző kultúrák multikulti együttélése nem lehetséges, akik az integráció képtelenségét megélve már harmadik generációs utódokkal is küzdenek.

Ők a törvényesen érkezett, gyarmataikon részben „előnevelt” s általa nyelvi nehézségekkel is kevéssé terhelt egyénekkel kapcsolatos csalódásaik ellenére bármi áron erőltetik a vad, idegen, ellenséges, hódító szándékú és illegálisan érkező tömegek befogadását.

Teszik pedig ezt a demográfia tudományának minden előrejelzését már többszörösen beigazoltnak ismerve.

Nem sorolom a további tényeket, mint a terrorizmust és egyebeket, hiszen azok cáfolhatatlanul állnak előttünk.

Természetesen tudom, kellő „nevelés” után már egészen más a cáfolhatatlan. A napokban nyugatról érkezett magyarral beszélgettem. Magdeburgról, terrorizmusról érdeklődtem. Minden terrorcselekmény beteg emberek műve, nem egyéb, mondotta. És az LMBTQ? - kérdeztem. Az csupán egy másság, felelte.

De amennyiben mindez nem elég, ne feledjük, hogy a tagadhatatlanul fenyegető népességcserét jelentő hatás pontos ismerete ellenére büntetik az illegális migrációt akadályozó magatartást, sőt még a félrevezető, látszatból születő, kényszerű intézkedéseik is ellenkező hatást szolgálnak.

Végül, vagy inkább elsősorban, kinyilvánítva és leplezetlenül tesznek meg mindet az Európai Egyesül Államok, tehát a Páneurópa-terv megvalósításáért.

1+2=3

Neoliberálisnak nevezett és abnormálisnak érzékelt világunkban van egy nagy találmány. Mégpedig a „píszí” nevében a politikailag inkorrekt billog cenzúrájának találmánya.

Minden olyan felismerés, amely terveikkel ellentétes, azonnal megkapja az összeesküvés-elmélet billogát, ezzel halálos ítéletét is.

Ugyanis, ha a fenti pontokban felsorolt és felismert, valamint tagadhatatlan két valóságot egymás mellé tesszük, lásd 1+2, kiderül a teljes igazság, vagyis, hogy ez = 3.

Külön-külön igaz, de együtt már összeesküvés-elmélet lenne?

Alig hiszem. Miként lenne mód kibújni ebből a szorításból?

Nos, erre tettem most kísérletet. A többit a kedves olvasóra bízom, no meg az utókorra.

Kezdjük az újesztendőt világos fejjel, bátran és Istenben bízva, aki a rossz ellen öröktől fogva egyedüli biztos szövetségesünk. Sőt!

2025. január 2.

A TAGADHATATLANRÓL

Transzcendens üzenetekkel karácsony idején a szokottnál is gyakrabban találkozunk.

Az utóbbi időkben három, kétségtelenül zseniális ember véleménye gondolkodtatott el. No, nem az, hogy elfogadható, avagy nem az égiekkel kapcsolatos hozzáállásuk, mert azt nagy szerencsémre bennem már elrendezte és szilárd alapokra helyezte hányatott életem megannyi véletlennek nem nevezhető eseménye.

Inkább az lepett meg, hogy a tudás ekkora magasságaira emelkedett szellemek miként különböznek véleményeikkel, s vajon miért.

A különbségekről szavaik nyomán könnyű beszámolni, annál nehezebb a miért feszegetése.

Első példaemberünk világhírének birtokában nem csupán tagadott mindent, ami transzcendens, de még kollégáját is megpróbálta kicsinyíteni azzal, hogy annak bizony, vele ellentétben, ilyen kapaszkodókra van szüksége.

Egy másik, éppen ismereteire hivatkozva érezte kvázi kötelességének tagadni a teremtő erőt, de bevallotta, hogy azért előfordul olykor a templomokban és elmond egy-egy imát azokért, akik számára kedvesek, vagy azok voltak.

A harmadik viszont nyugodt tudományossággal magyarázta el hívő, vallásos életének alapjait, és megjegyezte, mennél mélyebbre haladt a megismerés útjain, annál biztosabbá vált számára, hogy a teremtés csodája létezik, a minket körülvevő világ nem lehetett véletlenek műve. Mégpedig azért nem, mert indulásához az időnek egy meghatározhatatlanul rövid töredékében egyszerre kellett volna megtörténnie annyi véletlennek, amennyit csak egy végtelen számsorral lehetne kifejezni.

*

Nem rövid a magam véleményének súlya és e nagyságoké között kimutatható számsor, mégis fel kell vetnem azt a kérdést, hogy a büszkén tagadó honnan veszi magabiztosságát?

Azonnal adja magát a bibliai ismeret, amely szerint az Édenkertben már Ádám és Éva találkozott az örök kígyóval, és elfogadta annak ravasz bíztatását az Istennel folyó versengés elkezdésére. Napjaink őrültségei, az emberiség régi-új utópiájának napi jelei erre utalnak. Isteni pozícióra vágyók próbálják céljaikhoz idomítani a tömegeket.

Önelégült emberünk valószínűleg úgy érzi, hogy már megközelítette, vagy tán el is érte ezt a határt, s ennek boldog tudatában fitogtatja magabiztosságát.

Ambivalens társa úgy gondolja, hogy valóban nagy tudása erre kötelezi, szerinte is elegendőnek tűnik az eddig felhalmozott ismeret a tagadáshoz. De….?

A harmadik az, aki felmérte a valós távolságokat.

Nagy eredmény, amit elért az emberiség, de - ismét az ő mértékegység- hasonlataira gondolva - még mindig olyan messze van az isteni tudástól, hogy nem lehet semmiféle alapja annak létezését tagadni.

*

Mi az hát, ami kérdésünkre választ adhat?

Nos, talán elég, ha annyit mondok: az alázat. Mert képességeink mértékében kötelességünk merészelni nagynak lenni, de ezt csakis Istenhez mért kicsinységünk tudatában tehetjük, és így érhetünk el a számunkra megszabott határokig.

Akik ezt a világot – emberi lépték szerint – szeretnék uralni, csak egy úton érhetik el. Mégpedig a már megismert természeti törvények minden téren gyakorolt betartásával. Vagyis a számunkra felfoghatatlan teremtést hittel elfogadó, törvényeit megtartó alázattal.

Naplójegyzet: 2024. december 20.

KOVÁSZNEMZET

Miközben a remény ünnepének küszöbén várakozva készülődünk, egy másik készülődés is leköti figyelmünket. Számláljuk a heteket 2025. január 20-ra koncentrálva.

Amennyiben nem csalnak meg földi reménységeink, akkor az új amerikai elnök hatalomba lépése elindíthat egy olyan fordulatot, amely, ha nem is jelenti őrült világunk megigazulását, de jelentheti egy lassú fordulat kezdetét a józan ész uralmának visszaállítása irányába. Ez pedig esetünkben a keresztény gondolat és az egykor volt európai életmodell megmentése felé is mutathat.

Talán az az Európa, amely Albrecht Dezső 90 év előtti meglátását idézve már csak bennünk élt, ismét valósággá vállhat. Legalább a kontinens egy részén. Ha ilyen még lehetséges.

Naplójegyzeteimmel most előre tervezett határhoz érkeztem, nem sejthettem, hogy az a 2024. december vége, amely eme írások hetedik kötetének záróvonala lenne, ilyen történelmi reményhatárt keresztez. De talán éppen így jó ez.

2025. tehát jelentse egy új korszak kezdetét az életben és sorozatomban egyaránt. A magam részéről csak azt remélhetem, hogy adatik még erre számomra is idő. Ami az írásra ingerlő eseményeket illeti, azokban akár így, akár úgy, biztosan nem lesz hiány.

A kedves és nagyérdemű olvasó tehát ünnepeljen karácsonykor a hit mindent felülíró reményével, mulasson év végén úgy, mintha egy letűnt világot készülne kiebrudalni életünkből, és erősítse magát új küzdelmekre, a reményteljesebb jövő építésének örömteli vállalására.

Ez a hetedik kötet a Kovásznemzet címet kapta, mert ezekben az években Németh László tanácsa látszott életre kelni. Magyarország példája tagadhatatlanul kovászként hatott a világra.

Területi, számbeli és gazdasági kicsinységünk nem volt akadály, mert világ csodájára: mertünk nagyok lenni!

Aki ezt tagadja, maradjon meg saját keserű gondolatainak rabságában!

Naplójegyzet: 2024. december 14.

MIÉRT?

A szokottnál is sűrűbben torlódó evilági várakozásaink, reménységeink, sőt a háborús uszítás miatti szorongásainkból fakadó aggódó előre-pillantgatások közepette mintha elfeledkeznénk a lefontosabb ígéretet hordozó égi adventünk mindent felülíró ajándékáról.

Pedig, ha jobban átgondoljuk, földi utunk minden félelmével biztonság- és boldogságigényével szerves szakasza ama 21 grammnyinak vélt lelkünk ideát véges, ott túl végtelen történetének. Egy olyan szakasz, amelyet nem lehet megtakarítani, és amelynek bejárása sok mindent meghatároz a végső nagy remények dolgában.

A karácsony előtti és ünnep alatti elmélyült gondolkodásra „érzékenyítő” hangulatban a szokottnál is durvábban tör be egy végtelenül mélyre süllyedt világ pokoli zaja.

Igy aztán naponta és szinte bárhol beszélgetünk, felhangzanak a miértek hangos kérdőjelei. Miért? Miért lehetséges ez, és hogyan van az, hogy jelentős tömegek tagadják azt, amit látnak, hallanak, tapinthatnak vagy akár ízlelhetnek saját érzékszerveikkel? Mi lehet a titka ennek a szelektív érzékelésnek, melynek makacssága egészen elképesztő.

Egyrészt semmit nem akarnak valóságosnak elismerni, sem a jót, sem az eredményt, sem a sikert, pedig tekinthetnék a sajátjuknak is, és örvendhetnének együtt a valóságot felismerő többséggel.

Másrészt minden – akár égbekiáltó – rosszat, amit sajátjaik követnek el, képesek kívül tartani az érzékelhetőség határain. Erre mondják, hogy saját buborékjukban élnek. Vagyis nem véletlenül hangzik el az a sok Miért.

Szabadon lehet elgondolkodni azon, hogy ez alulinformáltság, butaság, korlátoltság vagy egyéb miatt van-e így, de elfogadható magyarázat csak egy van. Egyetlen egy, az egyedüli emberi, a paradicsomon kívüli lét kezdete óta jelen levő: gyűlölet és annak igénye.

(Hol van a te testvéred, Ábel?)

Összetett valami ez a tulajdonságunk, hiszen széles skáláján az egyszerű apró pletykálkodástól, vádaskodástól az irigységen és buta feltételezéseken át egészen a tömény és gyilkos gyűlöletig terjedhet.

Hogy ez a már kórosba hajló deviancia gyógyítható-e, bevallom, nem tudom, de keresztény hitem szerint bármely mélységből van kiút, és ott vár a végtelen kegyelem megbocsájtó szeretete.

A gyűlölni akarók és az ezt elviselni kénytelenek közt számos más különbözőség van. Így például az, hogy azok, akik a gyűlöletet nem ismerve dolgoznak egész közösségük jelenéért és jövőjéért, tudva tudják, hogy ezt nem csak magukért teszik, hanem „azokért” is. Ha pedig mai megosztottságunkat vizsgáljuk, azt is könnyű felismerni, hogy annak határa már távolról sem jobb- és baloldal között található meg, sőt olykor különbözhet a konzervatívot és liberálist elválasztó vonaltól. Ma ez leginkább a szuverenista és föderalista között húzódik.

Érdekessége, hogy a gyűlölet által toborzott föderalista táborban akár többségben lehetnek azok, akik nincsenek ennek tudatában. Ők valami másért vannak ott. Tehát maguk sem tudják, mit és kit szolgálnak, ami azt jelenti, hogy az esetek döntő többségében félrevezetettekről van szó, és azokból verbuválódnak, akikben ott lobog a gyűlölet valamely formájának igénye.

De tegyük fel a végső miért kérdőjelét. Vajon magyarok-e ők?

Vajon mennyire érvényes rájuk Dsida „mégis magyarjainak” szánt megbocsájtó ölelése?

Csoóri Sándor szerint magyar az, aki ezt minden hátránya ellenére érzi és vallja.

Ugyanakkor a magyarságukat nyíltan vagy közvetett módon megtagadók csupán az ezzel járó hátrányokat szeretnék elkerülni?

Érzésem szerint, bár ilyen is van, de nem ez a meghatározó. Sokkal inkább az emberi gyarlóság gyűlölet-igényének túltengése énjükben.

Eleddig mintha a tagadók egységesen meggyőződéses táboráról beszéltünk volna. A kép azonban ennél sokkal tarkább. Mert ott táboroznak ma azok, akik e hátrányokat nemcsak elkerülni óhajtanák, de eme magatartásukat kamatoztatni is akarva, a megvásároltak csoportját gyarapítják. Minthogy pedig az említett oldal jól szervezett és erős háttérrel rendelkezik, tudnivaló, hogy vannak eleve erre neveltek, gondosan nyilvántartott „fogottak”, esetleg a fogott állapotba csalogatottak is. Hiszen Nagy Konstantin óta tudjuk, hogy a korrumpált tisztviselő a legjobban vezethető és legmegbízhatóbb, bármire kész alany.

Különösen ártalmas egy másik csoport. Ezek a sértett emberek, s ebbe a kategóriába nem egyszer, megkérdőjelezhetetlen intellektussal bíró személyek is megjelennek.

Tehát megkérdezhetjük magunktól, hogy tulajdonképpen MIÉRT csodálkozunk mindezen?

És természetesen elkerülhetetlenül kérdezzük, hogyan lehetne mégis észre téríteni őket akár öngyilkosságot jelentő, gyilkos gyűlöletükből?

Erdélyi elődeink példájára ebben a vonatkozásban szintén áll a Nem lehet helyett a Lehet mert kell, s végső soron az Ahogy lehet pragmatikus szemlélete.

A Gondviselés az időt is szövetségesül ajándékozva nekünk dolgozik a megannyi Hogyan keresésében.

Naplójegyzet: 2024. november 26.

ÖRÖKÖS JUSSUNK A KISEBBIK ROSSZ

(vagy még az sem?)

Lezajlott a romániai elnökválasztás első menete, és a jelek szerint – egy teljesen váratlan fordulattal – a kvázi ismeretlen, alig számításba vett jelölt került első pozícióba.  Folyik a vita tájékozatlanok, tájékozottak és még tájékozottabbak között. Ki lenne a jobb megoldás, ha már kettőre szűkült a választék?

Bár egyszer már meglepődött a romániai választói közeg (önerőből!) ez nem biztos, hogy ismétlődik.A várományosról özönlik a hír. Rengeteg rossz, nagyon kevés és bizonytalan jó.

Számunkra az a nagyon kevés bizonytalan sem ígér sokat. Mi fog itt történni Bezzeg-Romániában, Európa számos szempontból utolsó helyen kullogó országában, amely úgy ringatja magát az egységes nemzetállam álmába (és tesz is meg minden lehetőt ezért), hogy közben az nemzetállamokat felszámolni készülők kenyerét eszi?

Létezik-e olyan külső diplomáciai megoldás, hogy a keringő rémes hírekből ne legyen végveszélyt hozó valóság? Mert amennyiben sikerül a magyar megyéket felszámolni, bár kilóg a lóláb, ezt megpróbálják elérni. Célja ennek is az, amit a máig követett Brătianu terv 104 éve előírt. Nyugatról kelet felé kúszó románosítási elképzeléseinek immáron tovakúszása a legkeletibb pontra, a Székelyföldre.

*

     December 2

Vártam egy hetet, s most van némi remény, de mennyi? Mire vezetnek majd a koalíciós tárgyalások?

Mindenesetre az erdélyi magyarság kitűnőre vizsgázott! 6,55 %, ahogy itt mondják: nem semmi!

Elnökválasztás ügyében azonban nem sok jót remélhetünk, hacsak nem kerül sor ismétlésre. Milyen furcsa ez a világ. Ezt most éppen a globalizációs háttérhatalom próbálhatja kierőltetni. Kicsi a valószínűség, ennél is kisebb a választék. Nincs jobb megoldás, csak két rossz.

Vajon Románia románjai mennyire veszítik el tisztánlátásukat a hamis nemzeti álmok közepette, és látják-e a világ bajait?

Ha netán erre kerestek volna megoldást a győztesnek tűnő „sokmindenszkeptikus” elnökük személyében, gyengén mérlegeltek. Milyen államfő lehet az, aki olyan tévhitek rabja, hogy már csak a föld gömbölyűségét nem kérdőjelezi meg!

Ami a lényeg azonban: eljutott addig az állításig, hogy a latin nyelv a románból fejlődött ki.

    Kedves Olvasó! Mi fejlődhet még ki ebben a Bezzeg Romániában?

Naplójegyzet 2024. november 20.

A PÉNZHATALOM ÉS A TERMELŐI TŐKE HARCA KÖVETKEZNE?

A nagy fellélegzést követő első két hét folyamán már volt időnk mérlegelgetni az óceánon túli váltás reményre jogosító, vagy természetesen nem mindenben érdekeinket szolgáló következményeit.

A régi új elnök személyiségét és terveit ismerhetjük. Ez előny.

Tudjuk, fő célja az „Amerika mindenek előtt” jelszóban sűríthető. Már a tisztségviselők válogatásánál láthatjuk ennek körvonalazódását. Például az energiaügyekkel az amerikai palagáz kitermelésben szakértő (érdekelt?) embert választott. Vagyis nem készül lemondani e szerzett üzletről és visszaadni a terepet az oroszoknak. De lesz még részünk hasonló felismerésekben.

Nekünk tehát nem ezt kell várnunk. Amire várhatunk az a reánk nehezedő politikai nyomás megszűnése és a beruházások, továbbá a kereskedelem terén várható előnyök.

Ami Európát illeti, biztosan csak arra számíthatunk, hogy az unió vezető aktoraira közvetve érvényesülhet némi amerikai „hatás”.

Ez lehet az a pont, amely az Európából reánk nehezedő próbálkozások intenzitásán esetleg változtathat. Semmi esetre sem ringathatjuk magunkat olyan illúziókban, hogy érdekünkben közvetlen beavatkozás is történhet. Bár? Ki tudja?

Ez, ami minket illet. De mit várhat a jelenlegi lejtmenetben bennünket magával sodró világ?

Nos, erre utalnak olyan, az új elnökkel kapcsolatos hírek, melyek szerint meg akarja törni a deep state mindenható erejét. Ez pedig az azt képviselő pénzhatalom avagy globális tőke és az elnök, valamint körei által reprezentált termelői, avagy lokális tőke egyensúlyt keresésében, tán a vita, sőt akár konfrontáció felé is billentheti a mérleget.

A mi szerény ismereteink szerint mennyiségileg a globális tőke sokszoros túlerőben van. És félelmetes mementóként ott él Kennedy tragédiájának felejthetetlen emléke. Annak az elnöknek a sorsa, aki hasonló próbálkozás „vétkébe” esett.

Kíváncsian várhatjuk tehát, hogy mire gondol a véle szembeszállni készülő, termelői tőkét képviselő új amerikai vezetés.

Bonyolult játszma ez, és meghaladja civil találgatásaink lehetőségeit. Szakemberek is csupán teóriákat állíthatnak fel.

Trump dörzsölt üzletember, akivel szövetséget kötött Elon Musk, és ő, úgy tűnik, többet óhajtana a puszta profitnál. Mintha ő a hatalmat a társadalmat is szolgáló célokért kívánná magáénak? Saját épülő emlékezetét ezzel szolgálná? Ez nem hasonlít a pénztőke „hatalmat a hatalomért” filozófiájára, arra, amely az önmagát isteni pozícióba hozni próbáló ember céljaiban érhető tetten.

Az előttünk álló két hónap veszedelmek és reménykedések jegyében fog telni. Reménykedünk az ígéretek beváltásában, és aggódhatunk a leköszönő hatalom végvonaglásának őrültségei miatt, melyről máris megérkeztek az első riasztó hírek.

A történtek azonban olyan irányba terelik gondolatainkat, amelyek a transzcendens szándékait hozzák előtérbe. Ez pedig megkönnyítheti gondokkal küszködő szellemünket és megerősítheti adventi várakozásokat megélő lelkeinket.

Naplójegyzet: 2024. november 21.

GONDTERHELT ADVENT ELŐTT

Ha egyre élesedő vészhelyzetünkben a Sátán jelenlétét sejtő ember a világ sorsa miatt aggódik, rájön, hogy már csak a transzcendens maradt meg egyedüli, biztos kapaszkodónknak. Aztán ráébred arra is, hogy ez mindenkor így volt.

Az információ gyűlik, s ahogy az emberiség jövőjét kockára tevő intézkedések naponta kergetik kétségbeesésbe, vagy szorongásos állapotba (alaptermészettől függően) a földlakót, az egyre-másra a mostanság deep state néven emlegetett háttérerőt véli felsejleni a sátáni szerepben.

Jogosan átkozzák az éppen most leköszönő USA elnököt a látszólag megmagyarázhatatlan, hasonló körülmények közt szokatlan döntései miatt, de túl egy szellemileg nem teljesen ép személy felelősségén, ott van az a valami vagy valaki, aki őt erre használja, aki őt erre kiválasztotta. Mert ne higgyük, hogy véletlenül került ebbe a döntéshelyzetbe.

Valóban, még soha nem állt az emberiség közelebb az atomkatasztrófához. Az ide vezető döntés valószínűsége egy megnevezhetetlen érdek kezében látszik összpontosulni. Ez az erő pedig egy végtelenül könnyelmű és betegesen önző igyekezettel vezet egyre közelebb a szakadék széléhez.

Érdekes szituációt hoztak létre. Ugyanis – amint azt már jóval régebbi jegyzeteimben szó szerint és előre jeleztem – elérkezett az a pillanat, amikor az általuk a hatalom őrültjének vagy minden veszedelem fő felelősének nevezett Putyin elnök személyes önmérsékletének vagy bölcsességének a kezébe játszották át az emberiség jövőjét.

Miniszterelnökünk is jelezte, hogy a háború legveszedelmesebb két hónapjába léptünk. Az új amerikai elnök békeígéretét keresztezni óhajtó, már-már kétségbeesett, de mindenesetre a történelem folyamán soha nem tapasztalt felelőtlenség árnyékában éljük meg idei adventünket.

Erős figyelmeztetés ez most, amikor a keresztényellenesség is történelmi csúcsokat ostromol.

Ideje, hogy kicsinységünk ismeretében észrevegyük a kegyelem nagyságát, azt az esélyt, melyet éppen a hit és az ima erejével és a „merjünk nagyok lenni” bátorságával megáldva kapunk.

Naplójegyzet: 2024. november 12.

AMAZ EMBERFEJŰ MADÁRRÓL

„…Kalotaszegen járva, a régi bikali templomban, amelyet szép tarka mennyezetképek ékesítettek, deszkára festve láttam egy furcsa figurát. Sokszínű madár volt, de emberfejjel. A művész oda is pingálta feléje: »Ihol az emberfejű madár«. De utána meggondolva, hogy fantáziájának e hősies lendülete zavarba hozhatná a jámbor lelkeket, szerényen alája írta ezt is: »Nints a világon«. Szép erdélyi hős-madár: ragyogó szárnyú, vitézorcájú angyalsas, a valóságban bizony nem vagy a világon, csak amolyan »kétlábú, tollatlan állat« vagy, ahogy a görög bölcs a közönséges embert nevezte.

S mivelhogy csak ilyen vagy, nem tudod hősiesebb dolgon törni a fejedet, mint azon a közönséges dolgon, hogy egyáltalában lehetne-e valamiképpen élni, megélni? Megmaradni, dolgozni, csendesen embernek lenni, érdemes módon betölteni az élet apró feladatait s örömödet találni abban, hogy magyar vagy nyelvben, mesében, dalban, táncban, ruhádban és becsületedben. És békében élni azok között, akik a magukénak örvendenek.”

Ezeket a sorokat Makkai Sándor püspök-írónk 1937-ben a Láthatár 2. számában megjelent Nem Lehet című, nagy vihart kavart írásában találjuk, mindjárt a cikk elején.

A mai hétköznapi olvasónak profán hasonlat jut eszébe. Hiszen a világ mai túlereje (szándékosan nem írom azt, hogy „e világ urai”, mert arra egyelőre csak törekednek) valóban „madárnak” szeretné nézni az Isten saját képére teremtett embert, akinek fejében azonban még ott él valami a teremtés kegyelméből adott szakrálisból.

Komolyabbra fordítva a szót, az a kalotaszegi Bikalon látható festett mennyezeti kazettát alkotó naiv művész egy ősi szimbólumot alkalmazott. Az emberfejű madár ugyanis a szabadon szárnyaló lélek jelképe volt már az ókorban. A testet elhagyó lelket a fejben keresték, s annak felröppenését meg a madártest jelezte.

A szabadon szárnyaló lélek viszont csak az abszolút egészségesség állapotában képzelhető el, még akkor is, ha valaha ez a halál pillanatát követő momentum volt. Ekkor ugyanis az már minden földi nyűgtől tisztán, szabadon röppen az ég felé.

A földi állapotában élő nemzet lelki egészsége hiába szárnyalna szabadon, nem remélheti e földi nyűgöktől való szabadságot. Naponta láthatjuk azt, ami lerázhatatlan teherként nehezedik erőtlen szárnyaira. Mégis élni akar, s nem szeretne terheitől csupán az elmúlás pillanatában szabadulni.

Tehát összefoglalva, az a „nints a világon” helyzetünk, nagyon is létező.

De, ha ekkora a zűrzavar köröttünk, akkor milyen lehet ennek a közösségi létre teremtett lénynek egészsége ott ama emberfejben, vagy akár szívben, s különösen, ha magyar?

A magyar nemzet lelki egészségével sokszor és sok formában foglalkoztak már. Személyesen a kérdéssel 15 éve mint a FAKOOSZ AOOSZ (tehát a háziorvosok országos szövetségének) elnöke találkoztam, mikor uniós elvárásra 83 civil szervezettől kértek erről véleményt.

Felejthetetlen emlékem, hogy a minisztériumi kiértékelésen egyedüli érdekességként emlegették a szervezetem nevében benyújtott anyagomat, mert abban a magyarság lelki egészségnek kritériumait boncolgatva, a nemzettudat jelentőségére hivatkoztam.

Akkor ezen elcsodálkoztak, de hatását lemérni nem adatott meg, mert az egész kezdeményezés hamvába hullt, akár több ezt követő is, amint arról egy most rendezett kerekasztal-beszélgetésen elhangzott – múltat idézve figyelmeztető – szavaimat követően hallhattunk.

Olvasóim tudják, hogy alapítványom és egész munkásságom fő célja a hit erősítése mellett a nemzettudat megszilárdítása.

A kerekasztal kiváló emberek értékes és fontos gondolataival gazdagított, de mégis maradtam a 15 év előtti hiányérzettel.

A különbség annyi, hogy most optimistább lehetek, mert bár az akkorinál nagyobb erők küzdenek valamennyi emberi identitásunk felszámolásán, de az akaratunkból jelenleg minket vezető politikai elit ezzel nyílt küzdelmet vállalt fel.

    Akkor hát miért vannak gondjaim?

Nos azért, mert bár politikai körökben „odafent” gyakran említik, tehát érzik nemzeti identitásunk vagy nemzettudatunk szükségességét, a szakmai berkek előrébb helyezték a nemzet lelki egészségének romlásából következő bajokat. Tehát a következményeket!

Csalóka helyzet. Hiszen nagyon értékes az, amiről beszéltek. Meggyőző számok, fontos javaslatok, kiútkereső gondolatok s ezeket erősíteni óhajtó hozzászólások.

    De!          Maga a nemzet lelki egészsége egy ezt megelőző stádium.

Mert van a nemzet, van annak pillanatnyi egészségi állapota és az azt felépítő, erősítő és megtartó teendők, meg van a siker, félsiker vagy sikertelenség okozta sokféle következmény, amelyekről szó esett, s amelyek természetesen megoldandók.

A nemzet lelki egészségét felépíteni, erősíteni és óvni összetett feladat, és ebben az állam, az intézmények sokasága, az egyházak, a civil szervezetek és kis közösségek, a családok meg az egyes egyének, mind érdekeltek és felelősek.

        Akkor pedig melyek ennek összetevői?

Nos, ezek a szakemberek által említett testi, lelki, szellemi komponensek triásza vagy a másik identitás hármas alapját képező Isten, haza, család. vagyis a keresztény identitás, a hazaszeretet alapozta identitás, a családi identitás alapját képező nemi önazonosság.

De mi az a valami, amelyben mindezek együtt találhatók, az a valami, amely ott élhet tudatosan vagy akár észrevétlenül, alázatos szerénységgel, netán harsányabban a – hangsúlyozom – közösségi létre teremtett emberben?

      Ez az, amit NEMZETTUDATNAK nevezünk.

Esetünkben magyar nemzettudatnak, és sietek hozzátenni, hogy egészséges nemzettudatnak, mert kényes jószág, könnyen kihasználható ellenkező előjelű célokra is.

Az egészséges nemzettudattal rendelkező magyar ezt nemcsak nemzete, tehát önmaga és remélt utódai megmaradásáért hordozza magában (és próbál ennek megfelelni), de soha nem használja mások ellen, mi több, ha kell, másokért is képes felelősséget érezni.

És ez a valahai magyarságban ott élt történelmünk által bizonyított módon. Végig befogadó nemzet voltunk. A nemzetek bölcsője lehettünk, bár az ellenkezőjével vádoltak és vádolnak, mi több, még itthon is vannak e vádnak hívei.

Ennek a tudatnak a visszaépítése ama közös nagy feladat, s tudjuk, sokkal nehezebb, mint annak rombolása volt.

Az a mesterséges zűrzavar, amelyet a globális túlerő Saul Alinsky és Szrgya Popovics meg ki tudja kik „szakkönyvei” alapján próbál kelteni, éppen identitásaink lerombolását használná fő fegyverének. Tudja, hogy megzavarásunkra és félrevezetésünkre tett minden kísérlete csődöt mond, ha a nemzettudattal találkozik.

Védelmünket nem biztosítja fegyver, vagy bárminő erőszak. Egyedüli mentsvár eme hatások ellen a minden magyart immunissá tenni képes „egészséges nemzettudat”. Az, amelyben ott él az áldozatvállalás (másokért is), és a szintén egészséges veszélyérzet (másokra is figyelve). 

A gonosz felsorakozott ellenünk, ez gondolatsorunk pesszimista alfája, de a kegyelem jóvoltából van erőnk, szándékunk és vezetésünk is szembeszállni véle, ezt tekintsük most soraim omegájának.

Vagyis Makkai Sándor szavait ismételve ezért van az, hogy: „… nem tudod hősiesebb dolgon törni a fejedet, mint azon a közönséges dolgon, hogy egyáltalában lehetne-e valamiképpen élni, megélni? Megmaradni, dolgozni, csendesen embernek lenni, érdemes módon betölteni az élet apró feladatait s örömödet találni abban, hogy magyar vagy nyelvben, mesében, dalban, táncban, ruhádban és becsületedben. És békében élni azok között, akik a magukénak örvendenek.”

Naplójegyzet: 2024. október 31.

FÁJÓ FELISMERÉS

A tragikus sorsú Cs. Gyimesi Éva 1987-ben Kolozsváron papírra vetett, akkor bátornak számító írását, figyelemreméltó gondolatait, és ennek ezt a nagy (?) változásokat követően született 1995-ös kiegészítését olvasva, egy számomra rettenetes felismerés kavarta fel addig sem zavartalan gondolataimat. 

Ebben az írásban különösen és fájdalmasan érintett egy figyelmeztető jelenség felfedezése. Mégpedig az anyanemzet (vagy sajnos az azt megtévesztő módon képviselő állam) közönyének ártásai az elszakított nemzetrészek identitástudatára, a taszító élmények drámai hatása, még nem mindennapi elmék esetében is. Egy további kötetekre igényt tartó kutatási téma kerül itt terítékre: miként válik a hazaszeretet csupán a szülőföldhöz való ragaszkodássá?

Pedig akkor még messze volt 2004. december 5. drámai felismerése.

Szerzőnk így ír 1987-ben:

„Helyzetünk és problémáink analógiája elkerülhetetlenül késztet az azonosulásra: nagyapáink, apáink vitája arról, hogy lehet-e kisebbségi körülmények között emberhez méltón élni, befejezetlen dráma, amelynek szereplői – ha akartuk, ha nem – mi lettünk, akiket egy felsőbbrendűnek deklarált társadalmi rendszer megnyugtató megoldással kecsegtetett. A teljes illúzióvesztésen túl – e vitát olvasva – rá kell döbbennünk a mai romániai kisebbségi létnek az ötven évvel ezelőttinél sokkal súlyosabb és kilátástalanabb voltára. A jelenlegi szocializmus körülményei között – amelyet kezdeti lojalitásunkkal, valljuk be, mi magunk is segítettünk »győzelemre jutni«, a romániai magyar baloldal hagyományos jóhiszeműségéhez híven – nemcsak a megoldás látszik még lehetetlenebbnek, mint akkor, hanem mindennél nyilvánvalóbb, hogy egy ilyennemű vita maga is lefolytathatatlan. (…) Az a »nép« ugyanis, amelyről a vita legoptimistább résztvevői perdöntő érvként állították, hogy él, és ez cáfolatul szolgált a »Nem lehet«-tel (Makkai Sándornak azelőző naplójegyzetekben már említett nevezetes Nem lehet c. írására utal, amely a kisebbségi lét képtelenségét ecsetelte és nagy vitát kavart) szemben, még él ugyan, de ez az élet már-már vegetálást jelent. Gazdasági-politikai-kulturális függése olyan mértékű, hogy megmaradása jobbára egyedeinek élelmességétől és erkölcsi ellenállóképességétől függ.

(Érdekes megjegyezni egy újabb felderítésre kínálkozó területet, amely az erdélyi értelmiség baloldali vonulatának „lojalitását” magyarázza meg. Cs. Gyimesi itt hagyományos jóhiszeműséget említ, azonban ennél többről, sőt másról is szó volt akkor, és személyenként más-más aspektusa volt. De az önkritikusnak számító néhány sor sem érdektelen a „mi magunk” szerepéről a romániai szocializmus „győzelemre juttatásában. Konklúziója pedig Makkai „Nem lehet”-jét akár meg is támogatja)

(…) Nos, a kisebbségi helyzet a régi s még inkább a mai Romániában olyan mértékű elnyomatást jelent, amely nem engedi meg a személyes és kollektív önmegvalósítást és önérvényesítést, illetőleg a kettő közötti összhang megbomlását idézi elő. (…)

A szellemi haza élő pereme ma minden magyar, aki ezt szakmai-erkölcsi hivatásának tekinti. S ha száműzik onnan, ahova cövekelte magát, akkor ott lesz peremmé, ahova kivetik, lelki értelemben tágítva ezzel a haza határait.

Ha a nemzeti érdek racionális indok, akkor ez az egyetlen ésszerű érvem az ittmaradás mellett. Minthogy azonban ez a nemzeti érdek még nemigen tudatosult sem itt, sem amott, e létforma összes kényelmetlensége mellé a peremhazafit időnként ironikusan lemosolygó hatás kényszerű vállalása is társul. Hiszen nem is a hazától kaptuk a mandátumot e hivatásra...

Kolozsvárt, 1987 júliusában”

Az utolsó sorokban már érezni lehet, hogy a tömbmagyarságot jelentő anyaország szerepét bírálja, amelynek lehetnének ilyen feladatai a szocialista láger körülményei között is. Mi több, közös nemzeti érdeket említ!! És persze az annyi éven át megtapasztalt, s máig nem eltűnt „lemosolygás”, tenném hozzá „románozás”. A vége pedig egy finom oldalvágás: „nem is a hazától kaptuk a mandátumot a hivatásra…”

Most azonban folytassuk a kötetbe szerkesztéskor, 1995-ben hozzáfűzött sorokkal:

„Képmutatás lett volna a helytállás korábbi és mai modelljeihez felsorakozva ideológiát gyártanom abból, ami kimondhatatlan érzés, vagy még annál is egyszerűbb: ösztönös választás a menni vagy maradni dilemmái közepette.

Végül is ez az, ami megmaradt, és ami ma is itt tart engem: esztelen döntés egy olyan helyzet közepette, melyben az egyetlen – valamikor még – »racionálisnak vélt« motivációm is megingott. Ma már örülök, hogy ilyen óvatosan fogalmaztam, amikor a »nemzetre, a szellemi hazára« hivatkozva próbáltam »racionális« érvet keresni az ittmaradáshoz.

Hosszú tanulmányt lehetne írni arról, hogy az utóbbi öt évben hogyan változott meg e szavak értékjelentése. De ahhoz nagyobb distanciára lenne szükség.

Most csupán azt írhatom le, amit érzek: a nemzet határait, úgy látszik, mindig azok a csoportok jelölik ki, akik időről időre magukhoz ragadják a nemzetről, avagy a hazáról való beszélés hatalmát, a jogot arra, hogy egyedül képviseljék az »össznemzeti« érdekeket és értékeket.

Nos, egy idő óta úgy érzem, az éppen aktuális »magyar nemzet« nem tart igényt rám sem itt, sem máshol. Ha mégis hozzá tartozónak vélem magam, az egyedül saját döntésem függvénye, annak a meggyőződésnek a következménye, hogy a nemzet határa tágabb, mint ahogy a soros nemzetfelelősök kijelölik; az a határ benned, őbenne, énbennem rejtőzködik, bárhol is éljünk a világban. De ma még fokozottabban óvakodom attól, hogy saját hollétem és tevékenységem értelmét a nemzetben keressem.

Beszélhetnék persze a szülőföldről s a különös érzésről, hogy ez a táj, ez az erdélyi ég úgy tartozik hozzám, akárcsak a bőröm... De ahhoz, hogy ezt méltóképpen kifejezzem, költővé kellene lennem.

A nyáj és a pásztor viszonyának kérdése számomra visszaegyszerűsödött azzá, ami – értelmezésem szerint – az eredeti példabeszédben áll. A pásztor nem tartozik senkinek, csupán egyetlen Gazdájának. Istennek tartozik engedelmességgel, ott kell szolgálnia őt és felebarátait, ahova állíttatott.

Vagy legyek még kevésbé fennkölt, s szóljak egy matematikatanár stílusában. Az élet leckéje végül is egyszerű képlet: a tér és az idő, amelyben megszülettél, kezdettől fogva adott, az ismeretlen X te magad vagy, és ezt az ismeretlent a neked rendelt térben és időben kell megtalálnod. A feladat elől meg lehet szökni, de sokkal nagyobb kunszt megoldani az adott tényezők és nehézségi fok feltételei közt.

Szülőföldeden.

Persze, lehet, hogy ez is csak egy ideológia, s marad a legelemibb érv: az otthon, mely – sokszor mostoha körülményeivel, a bántásaival együtt, csakazértis – lelkemben is otthon. Ez az, ami nem enged elmenni.”

Úgy érzem, ezt a keserves lelki folyamatot, amelyről a szerző beszámol, nem illő magyarázgatnom. Aki nem érti, olvassa újra. Hogyan mozdul el egy szellemi kiválóság önvizsgálódása a nemzettudattól a szülőföld puszta szeretetéig, a hazától az otthonig, és miért.

De a fenti sorokban mindennek ellenére ott van egy más szóval definiálható érzés: a nemzetszeretet, hiszen a szolgálat, amelyet szavai szerint felvállalni kész, az a nemzet szolgálata. Ha akarja, ha nem. És ő akarta volna.

Cs. Gyimesy Éva még köztünk lehetne és alkothatna.

Soha nem tudjuk meg, miként írt volna minderről egy immáron erejéhez mérten mindent elkövető és a nemzettudatot értékelő haza erőfeszítéseit érezvén.

Naplójegyzet: 2024. október 29.

NEHÉZ IDŐKBEN EGYSÉGÉRT KIÁLTVÁN

A Trianon utáni és II. világháború előtti kisebbségi idők vitáit kutatván sok érdekességgel találkozik az ember. Sőt! Sok olyannal, ami már jóval több, mint érdekesség.

Ilyen az egység jelentőségének felismerése.

Akkor és ott ezt – a kisebbséginek nevezett állapotban – többen is hangsúlyozták, de mára a gond hatalmas mértékben kiszélesedett és az összmagyarság viszonylatában vált kiáltó szóvá.

Már az egység fogálmának átgondolása előtt felmerül a kérdés, hogy akkor, amikor a világ társadalmait az atomizálódás felé terelik minden erővel, mit jelenthet az?

A válasz magától adódik, mert ha egy társadalomban – annak megmaradása érdekében –  egységre van szükség, az teljes mértékben ellentmondásban van az individualizálódással a liberalizmus – ma eleddig elképzelni nem mert – szélsőséges Én építésével.

És minthogy más vitákban már eldőlt, hogy az ember tagadhatatlanul közösségi lény, az egység lehetőségként áll előtte. Ha pedig ebben kételkedne, megjelennek az erre kényszerítő körülmények. Tehát ha másként nem, akkor genetikailag rögzült az emberben (s megannyi állatfajban is) a közösségi együttműködés megőrző erejének felismerése. Az állatban ösztönként jelentkezett, az embernél ehhez adódott a gondolkodás képességének ezt tökélyre vivő, tudatosító és rendszerbe építő hatása.

A világ gonosz vezérelte erői legfontosabb eszközeik közt alkalmazzák a megosztást. Ilyen volt a klasszikus oszd meg és uralkodj módszere is a történelem folyamán.

Ma ennek a legmodernebb eszközökkel szolgált alkalmazása folyik. Zűrzavarkeltő próbálkozásaik közepette sikerrel kísérelnek meg szembeállítani mindenkit mindenkivel.

Nem tisztem elmerülni a kérdés elméleti dimenzióiban. Ezért csak két korabeli erdélyi példával szolgálnék az egység két különböző formájának megbontásával kapcsolatban.

- Az egyik Tamási Árontól származik és a Brassói Lapokban jelent meg A Hitel fiataljai címmel írott cikkében 1936. április 5-én. Így szól: „Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdekek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.”.

Az idézet már eredeti formájában is túlmutat a Romániába szakadt magyar nemzetrész helyzetén, és azóta is folyamatosan létező összmagyar alárendeltségünkben válik érvényessé. Folyamatosnak merem nevezni, mert akkor a harmadik birodalom, utána a bolsevik nagyhatalom, s ezt követően – legnagyobb csalódásunkra – egy a globalizációs erők fogságában vergődő unió – mint annak érdekeit közvetítő – terpeszkedett fölénk. Mi pedig saját kútfőből fakadó világnézeti különbségeinket a kívülről érkezett kényszer-ideológiákkal tetőzve éljük meg ennek minden következményével.

- Egy másik ilyen tapasztalat Cseke Péter Jancsó Béla levelezését feldolgozó munkásságának köszönhetően került látóterembe.

Cseke professzor A Jancsó Béla-levelezés 3. kötetének szerkesztése során bukkant a Független Újság 1937-es évfolyamára, és mint írja: „Egyszer csak Dsida Jenő figyelmeztetésén akadt meg a tekintetem”: „A kisebbségi helyzet nem tűri meg, hogy különböző csoportok és világnézeti táborok alakuljanak ki, hanem összekovácsolja az erőket. […] A kisebbségi sors minden ellenkező látszat ellenére különös értékű, mert a kisebbségnek még a passzivitása is fejlődést foglal magában. (Íme, amikor a »passzív« szó tökéletes magyar fordítása: »szenvedő«!) […] Ami a kisebbségi magyarság sors-kovácsolta egységének jövőbeli képét illeti, korántsem valami olyan külön világnézeti egységre gondolok, mely mindent magában foglal és helyettesít. Szükségesnek látom azonban, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a megegyező kisebbségi vonások, amelyek már a kisebbségi önvédelem közös jeleinek összessége volna az, amiből az új, egyetemes kisebbségi magatartás és gondolkodás vonásai kirajzolódnának. De éppen ez az, ami az idő kérdése.” 

Ebben láthatjuk a magyar baloldal krónikus sikertelenségének legfőbb magyarázatát is!  

Még számtalan példát találhatnánk, de most sokkal fontosabb megindokolnom, miért gondolom mindezt érvényesnek összmagyar vonatkozásban.

Nos, itt egy erős véleményt dobok be a köztudatba, és vállalom az ezzel járó összes kritikát, hiszen nem vagyok szakember. De bármilyen tudományos érveléssel vagy szemantikai játékkal próbálnák ezt cáfolni, igazságtartalma tagadhatatlan. Éspedig az, ha Trianonban az összmagyarságról leválasztott nemzetrészek kerültek a „kisebbségi lét” méltatlan állapotába, akkor az összmagyarság az Európai Unióba való belépéskor gyanútlanul hozta magát egy ehhez más dimenziókban, de hatásaiban és Isten őrizz eredményeiben hasonló helyzetbe.

Mára mi egy birodalommá szervezés alatt álló Európa kisebbségeivé váltunk. Valamennyi részünkkel együtt. Mert hatásait még az a két apró, unión kívüli közösségünk is megszenvedi.

Bizonyítja ezt az, ahogy velünk bánnak.

Naplójegyzet: 2024. október 20.

Naplójegyzet: 2024. október 8.

              NE FELEDJÜK ÚJKORI HONALAPÍTÓNKAT

Ma 150 éve született gróf Bethlen István, aki nem egyszerűen a Horthy-korszak egyik meghatározó politikusa volt, de nevezhetjük akár újkori honalapítónknak, hiszen egy sokak reménye szerint halálra szánt országot támasztott fel abból a sírból, amelybe a trianoni szégyenteljes, előre megtervezett diktátum taszította.

          Hogy kötelességemnek éreztem egy naplójegyzetben megemlékezni az évfordulóról, annak személyes okai is vannak. Családunkban ugyanis a magyar politikai múltból három személy említése maradt számomra emlékezetes, három olyan magyar arisztokrata politikusé, akikhez valamilyen kapcsolat fűzte elődeimet, és ezért emlékük tisztelete és példájuk emlegetése gyermekkoromtól jelenlevő tapasztalatom volt.

          Kronológiában az első, Bánffy Dezső, akit a legsovinisztább magyar miniszterelnökként emlegettek, pedig – erdélyi mivoltából eredően – csupán idejében felismerte a román veszélyt, és miniszterelnökségi osztályt létesített Jancsó Benedek tapasztalataira építve ez ügyben. Ezt, megbuktatása után, aztán azonnal és nagy hibát elkövetve számolta fel utóda. Bánffy nagyapámnak, szövérdi Szász Istvánnak keresztapja volt, és házasság révén a rokonsághoz tartozott. Nem véletlen, hogy sármási birtokait, tehetséges fiatal kezdő szakemberként, nagyapám vezette.

  A következő jeles személy Bethlen István, akivel kapcsolatban édesapám emlékiratában a következő két feljegyzést olvashatjuk: „Bethlen István gr. – a későbbi magyar miniszterelnök – aki abban az időben Vajdakamaráson gazdálkodik, több alkalommal megtekinti gulyánkat, melyet ilyen alkalmakkor apám felhajtat a legelőre. – Az állomány jelentős része bikaborjú, mint tenyészállatok kelnek el a vásárokon és kiállításokon. Az első világháború előtti időkben és a hűború éveiben is a gazdaság kitűnően prosperál.” Majd: „Nem tudom, hogy írtam-e már a novolyi magyar fajta gulya hírnevéről. – Szó mi szó, ha Bethlen Istvánnal, a későbbi magyar miniszterelnökkel közös útjuk erre vezetett, a gulyát ki kellett hajtani az út mellé, mert a gróf, kivel atyám pertu barátságban volt, rendesen meg akarta tekinteni a szép állományt.  – Bethlen ugyanis az erdélyi ingatlanforgalmi hivatalnak a vezetője, apám ugyanakkor mellette az előadó, és ebből az együttműködésből nőtt ki a barátság.” 

A harmadik személyiség Teleki Pál volt, aki úgy lett a család tiszteletének tárgya, hogy a Hitel – nálunk működő és szüleim által támogatott – folyóiratának jelentőségét felismerte, és az általa preferált Erdélyi Párt létrejöttében erre alapozott, meghatározva a lap további munkájának szellemiségét is.

Most azonban gróf Bethlen Istvánra emlékezünk, ezért azokra gondolva, akik nem ismerik eléggé életét és munkásságát, egy nagyon rövid összefoglalót adok erről.

Bethlen István 1874. október 8-án született a Marosvásárhely közelében levő gernyeszegi, nagyatyai kastélyban. Apja, gróf Bethlen István, anyja gróf Teleki Ilona volt.

Hatévesen már ír és olvas. Felsőfokú tanulmányait a Teréziánumban végzi.

Romsics Ignác a róla szóló életrajzban írja: „Bizonyos, hogy a Teréziánumban eltöltött tíz év nemcsak Bethlen eszmei-világnézeti felfogására, hanem jellemére is igen jelentős hatással és befolyással volt. Mértéktartását, visszafogottságát, megfontoltságát és hallgatagságát ugyan szüleitől is örökölhette, de bizonyos, hogy a teréziánumi évek, a hátratett vagy karba font kezekkel végzett séták és a katonai gyakorlatok is ilyen irányban formálták egyéniségét. Elhivatottságtudata, fensőbbségérzete, exkluzív arisztokratizmusa ugyanitt alakulhatott ki benne.”

A Teréziánumot követően a budapesti egyetem jogi karán tanult, majd a magyaróvári mezőgazdasági akadémiát végezte el.

1901-ben nősült meg, és távoli rokonától, Bethlen Margit grófnőtől három gyermeke született: András, István és Gábor.

Mint írják róla, sajátos erdélyi jegyekkel bíró politikussá vált, utóbb Tisza István mellé állt annak kemény politikáját támogatva. A párizsi békedelegációnak is tagja lett.

A békediktátum után kezdődött hatalmas életművét jelentő munkája, melyet A bethleni konszolidáció néven őrizett meg a történelem. Erről egy  rövid idézet: „A gróf 1920-ban elfogadta Horthyt, és a kormányzó is arra törekedett, hogy a politikai vezetést Bethlennek juttassa. (…) 1921. április 14-én alakította meg kormányát. Bethlen, akit kortársai nemes egyszerűséggel „gazdának” neveztek, valóban gazdája volt a kormányzat egész tevékenységének. A gróf első számú feladatának a Horthy kormányzóságával létrejött politikai rendszer konszolidálását, a szélsőséges pártok visszaszorítását, illetve a trianoni békediktátum által megroppantott magyar gazdaság talpra állítását tekintette. (…) Konzervatív politikusként és jó szervezőként megfelelő embernek bizonyult a feladatra Szakály Sándor szerint kevés barát, önálló döntések, magas szakmai felkészültség és azonnali reagálóképesség jellemezték. (…) Kormányának bukását az 1929-ben kirobbanó gazdasági világválság okozta, ami 1930-ban gyűrűzött be az országba, és ideiglenesen a háborús jegyrendszer bevezetését eredményezte, de mint a politikai élet nagytekintélyű alakja, mindnekor figyeltek véleményére.”

A revíziós politika mellett érvelt, de a bécsi döntés után fokozatosan reánk telepedő német nyomás odáig erősödött, hogy 1944. március 19-e, a megszállás után, a kurzus politikájának ellenzőjeként, illegalitásba kellett vonulnia. 1944 decemberében a szovjeteknek adta fel magát (?) vagy letartóztatták (?), de a sztálini politika elképzeléseibe szerintük nem volt beilleszthető, ezért rövid háziőrizet után áprilisban elhurcolták.

Halálának körülményeiről sokáig semmit nem tudhattunk.

Végül 1994-ben került feltárásra az ő hamvait is magába záró közös sír a moszkvai Donszkoj kolostor mellett, s így csupán annak földjéből sikerült hazahozni a Kerepesi temetőben létesített jelképes sírba.

Ez a rövid összefoglaló természetesen nem méltó nagyságához, s egy naplójegyzetben csak azok számára eligazítás, akik eddig nem ismerhették eléggé személyét és jelentőségét.

Számomra azonban, mint azt a bevezetőben már említettem, közelebbi értelemmel bírt, kvázi feladatként jelentkezett az óhaj Róla megemlékezni, mert szüleim életében mindenkor a legnagyobb tisztelet és megbecsülés hangján hallottam emlegetni, példáját idézni.

Egyébként az, hogy őt „gazdának” nevezték, kettős értelmet is kapott, mert nemcsak a nemzet ügyének volt gazdája, de emlékét, mint mezőgazdasági értelemben vett gazdáét, szintén a legnagyobb elismeréssel idézték fel gazdákban bővelkedő nagy családomban, valamint az egykori EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) – apám kedves intézménye – túlélőinek későbbi beszélgetéseiben.

Mai küzdelmeinket követve sokszor jut eszembe Bethlen István és társainak a túlerővel szemben folytatott eredményes kísérlete, s ilyenkor valóban érzem, hogy a Jókai által már 1872-ben említett, a jó és a rossz egyenlőtlen harcában a transzcendens részéről a jó oldalának sikeréhez szükséges „többlettámogatás” ekkor is velünk volt.

Egykor volt nagyjaink emléke így tanít mai harcaink vívásának megértésére és a hozzá nélkülözhetetlen hit és remény fontosságára.

Naplójegyzet: 2024. október 5-15.

INDULATOSAN, MAJD HIGGADTAN IS EURÓPA ALKONYÁN

Jókai Mór – akit a villámreklámokra nevelt európai ma már olvasni sem képes – 1874-ben 2000 körüli időkre merészelt előre pillantani A jövő század regényével. Éppen másfélszáz év előtt írta le, miszerint olyan idők jönnek, amikor a jó és a gonosz harcában – utóbbi hatalmas túlereje miatt – a jó csak a természetfeletti segítségében reménykedhet.

          Albrecht Dezső 1934-35 táján fogalmazta meg gondolatait a magyarság és Európa viszonyáról: „Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak csak egy rokona van: Európa , s ez a rokon sem akar tudni rólunk. A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”

          A nyájas olvasó – ha még van ilyen, modernnek nevezett, de megnevezhetetlennek tűnő korunkban – ezek után elcsodálkozhat, hogy azon „korszerű lények” sokasága, mely itt és most éli meg Európában a fentieket, tehát benne van a szürreális történések közepében, még nem tért magához.

Ki, hogyan és minő hályogot bocsájtott ezek szemeire, miként ragadta magához gondolataik vezérfonalát?

A 2024. október 9-én Strasbourgban lezajlottakról, írott formában is, először még azon melegében háborogtam, majd kíváncsian vártam a reakciókat, hogy azokat is figyelembe véve folytassam gondolatmenetemet, mint a sebes folyású folyam, midőn kiérkezik az alföldre, és nyugodtan, mondhatni bölcsen, lelassulva folytatja útját a minden vizek „végső és elkerülhetetlen igazsága”, az óceán felé.

Azon a napon szerettem volna a gonosz légióinak arcába vágni az igazságot. Feleslegesen, mert Orbán Viktor mindenkinél pontosabban és hatásosabban már megtette, másrészt pedig az érintettek esetében ez céltalan is, hiszen pofájába vágni csak annak lehet, aki nem arcátlan. Az egész nem értük, hanem a kívülről szemlélők, a félre- vagy megvezetettek, az alulinformáltak számára lett volna és volt valóságosan is szükséges. (Azért persze nekik sem ártott belülről megszenvedni a megszégyenítő igazságot, hacsak a szégyenérzet nem halt ki még belőlük rejtett formájában is.)

Ugyanis bebizonyosodott, hogy a gonosz erői gátlástalanságukban nem ismernek sem Istent, sem embert, hogy valóban a természetfelettinek kell már mellénk állnia, mert „Európa nem akar tudni saját magáról sem”.

De, „bennünk Európa túléli saját magát” mert mi egykorvolt értékeit örökítenénk tovább, ha megtaláljuk belső egységünket és az erre elképzelhető néhány százalékos reményünket.

Ezt jegyeztem le első felindulásomban:

El nem küldendő levél azokhoz, akik nem méltók erre és nem is volna érdemes, tehát inkább postámban maradó belső morgolódás most, amikor még nem tudtam kellőképpen feldolgozni azt, amit előre tudhattam, vagyis a hazugságáradatot, amely reánk zúdult reménytelen szerelmünk, Európánk silány elrablói részéről, s amely hirtelenjében megjelenítette előttem a Trianonban 104 évvel ezelőtt lezajlott események képzelt hangulatát.

Kirekesztésünk miatt Trianonban magyar tanú nem lehetett, s ha lehetett volna, az már azóta rég halott. Ezért mi utódok, a politikában és diplomáciában akkor elfogadott, sőt ajánlott – s ezért, mint olyan, először alkalmazott – arcátlan hazugság módszerének ottani valóságos születésnapi atmoszféráját is így képzelhetjük el.

Lássuk hát a képzelt levelet:

Tegnap, miközben azzal vádoltak minket, hogy az önök jóvoltából lezajló eseményeket a magyar nép a sajtószabadság hiánya miatt nem is láthatja, sokmillió magyar egyenes adásban győződhetett meg arról, hogy önöknek egyetlen képessége és saját találmányú fegyvere a minden elképzelhető mértéket meghaladó, tehát egyben önleleplező, hazugság.

A szintén önök által vezérelt belpolitikai vitáinkban ezzel tulajdonképpen nagy segítséget nyújtottak, mert a spontán létező, meg a kívülről felépített ellenzéki erőink választóinak épeszű tagjai ezúttal világosan láthatták, miszerint oly remélt győzelmük esetén itthon, és több Európát szajkózó álomképeiket dédelgetve odakint, kikre számíthatnak.

Önt szólítom meg először Elnök Asszony, önt, aki feladatának, Európa sorsa egyengetésének szép munkája helyett, homályos hátterű személyes megbízatásának megfelelve, az alkalmat elterelte, elvárt és az ülésszak összehívásának célját jelentő pályájáról és Magyarország, valamint az ön által mindenkor támadott, önt ugyanakkor hatalomba segítő Orbán Viktor elleni gyűlölet és hazugságáradatot szabadított el a teremben zsoldosai számára, majd kisvártatva távozott a „vezéri sátorból”.

A következő címzettem a Weber nevet hordó frakcióvetető, aki a Néppárt jobboldali hajóját ármányos módon balra terelve most kettős haraggal fordult ellenünk. Haragja a valahonnan kapott megbízatás mellet onnan is ered, hogy annak idején gőgösen elutasította szavazatainkat. Gondolom, illett volna elsüllyednie a szégyentől, amikor pimasz, kampányoló beavatkozása után mégis kiprovokálta az eladdig elegánsan hallgató Orbán Viktor méltó válaszát. Azét a nagyformátumú politikusét, aki Európa ügyeit akarta szolgálni, és beszédében nem saját jogos sérelmeinkkel lépett fel. Ő egy ország keservét tarisznyájában hordozva és csak a közös ügyet szolgálva jelent meg, ön pedig még személyes bosszúját is felböfögte, mert másként nem nevezhetem magatartását.

A szokásos hazug vádakra – minek sorolnám vég nélkül ezeket – miniszterelnökünk cáfolhatatlan és frappáns válaszokat adott, és a tényeket nem saját forrásból, hanem a minket nem kedvelő nemzetközi felmérők adatait használva támasztotta alá, elsősorban az önök saját intézményeinek válaszaiból, és a tőlünk régebben elvárt módosítások végrehajtását elfogadó jelentésekből merítve.

Aztán a karmesteri pálca jelzését észlelve elindult a rágalomária. A törpehad begerjedt, és csak mondta-mondta. Észre sem vették, hogy ismétlik „nagyjaikat” és egymást, olyan vádakat szajkózva, amelyekre már előzőleg megsemmisítő cáfolatokat hallhattak. A többségi – baloldalnak nevezett – sereg tehát tulajdonképpen előre betanult-betanított szöveggel, vagy régi, hazug, Magyarországot felmérő jelentésekből merítve lépett a mikrofon elé, és a már elhangzott cáfolatok kényszere alatt nem volt képes újítani. Hazug vádjaik már Orbán Viktor előző válaszából kifolyólag vaktöltényeknek bizonyultak, és így a már elhárított éles lövések után szánalmasak, legfeljebb bosszantóak lehettek.

Ez alól pedig a magyar ellenzék képviselői sem voltak kivételek, az éppen aktuális favoritjukkal egyetemben.

Aki kívülállóként nézte a nagy színjátékot, megállapíthatta: itt csak egy főszereplő volt. Körötte a másod- és sokadrangú statiszták tehetségtelen, gyülevész hada próbált úgy tenni, mintha képesek lennének magukkal ragadni a nagyérdemű közönséget, amely ott helyben önmagukat jelentette. Kérdezhetjük: a világ mennyire figyelt erre? Túlzottan nagy közönségre nem számíthattak, de nem ez volt számukra a lényeg, hanem csak egy: felmondani a leckét, elhadarni amit bemagoltak, gépiesen, kötelezően.

Persze ez nem érvényes azokra, akik saját dédelgetett gyűlöletükből táplálkoztak. Nekik minden mindegy, s csak egy a cél: pusztuljon a polgári konzervatív és keresztény Európa s benne hazánk, világszerte egyre ismertebb és egyre jobban tisztelt vezetőjével együtt.

Az egereket itt még csak nem is egy közülük kimagasló hegy szülte.

Bár az elvakult gyűlöletre épített tábor, a hazugság ősi bűnét magukévá tevők sokasága önleleplező színjátékot mutatott be, nagyon kíváncsian várok arra, hogy a baloldal szónokai, szóvivői és észosztói milyen módon kísérlik meg majd fürdetni a szerecsent (bocsánat az ósdi, ma tilos szóért), mert biztosan megpróbálják.

És nem hiába vártam (2024. október 12-15.)

Igen! A baloldal hangja sokszólamú recsegéssel hangzott fel. És mint sejthettük, pirulás nélkül mindent igyekeztek kimagyarázni.

Ha meggondoljuk, nem tehettek másként, mert az európai megbízatás a hazaira szintúgy érvényes. Tehát teljesíteni kell. Ettől kezdve pedig már felesleges minden kérdőjel. A visszakérdezés pedig lepattan róluk.

Az olyan például, hogy az ülésszak megrendezői számára miért lehetett fontosabb Magyarország és Orbán Viktor, mint a már az övéik által is elismert európai vészhelyzet megoldása. Dragi jelentése sem volt elég. A háború szemmel látható fejleményei sem voltak elég meggyőzőek. Az országaikban zajló események, az egykori Európa naponta érezhető elsüllyedése sem számított, az egész rendezvény offenzívájának silányságát sem szégyellték. Természetesen nem, mert éppen ezt akarták. Számukra Európa hanyatlása maga a siker. Illetve a tőlük elvárt eredmény.

Csak minket akartak – az ő színvonalukon szólva – kicsinálni. És személyesen Orbán Viktort. Ami aztán, láthattuk, milyen jól „sikerült”. Valóban, kár, hogy nem figyelt erre az egész világ.

Érdemes felfigyelni arra, hogy folyamatosan Magyar Péter-Orbán Viktor vitát!? emlegetnek. Mit láttak ők a képernyőn (amely kintiek szerint nem közvetítette a történteket)? Nem beszélve az ATV szavaztató hajlamáról. Itt a nem létező vita győztesét szavaztatták meg. 80% Magyar Péterre voksolt. Ezek bizonyára többségükben nem is látták a közvetítést, csak a kapott információ alapján nyomkodták a gombot. De mit szólunk akkor, amikor az ülésteremben szót kapó több tucat zsoldos sorolta, mondta fel a már megválaszolt és megsemmisítő érvekkel lesepert vádakat.

Azt mégis sajnálom és kérdezem: miért nem kapják meg a legfontosabb kérdést?   Mert amikor tárgyilagosságot színlelve így szólnak: jó, jó, de miért nem lehet tárgyalni az unióval? Meg: ne legyünk egyedüli ellenség annak kebelén belül!  Szerintük akkor lenne pénz, és a gyerekeink nem szenvednék meg az Erasmus ügy következményeit (ezt valamiért sűrűn és sokan említik).

Tehát, amikor velük vitázva ellenünk érvelnek, de máskor is, ha bizonytalan ismerősökkel folytatott magánbeszélgetéseinkben csak annyit kellene megkérdezni, hogy amennyiben teljesítenénk mindazt, amit az unió a megegyezés érdekében elvár, mi lenne Magyarország sorsa? Nekik megfelelne az, ami tőlünk nyugatra tapasztalható? Mindegy nekik, ha mi is elindulnánk azon – a talán már végső – lejtőn, amire nyugati szomszédjainkat állították velük közös megbízóikat szolgáló politikusaik?

Vagy persze feltehető lenne az örök megválaszolhatatlan kérdés: ha nem tetszik a jelen kormány, kikre bíznák az országot?

                                           Összegzés

Történt, ami történt. Lelepleződött, aminek le kellett lepleződnie. Annak, ami előttünk már régen világos, mások előtt viszont tökéletesen tiltott, takart, esetenként saját kútfőből fakadóan, de többnyire inkább „hatékony” meggyőző eszközök által.

A hangulat valóban Trianont idézte, s egyben egy még régebbi történetet, ama bibliait.

Az új Pilátusok még csak kezeiket sem mosták, de a tömeg itt is felkészíttetett a „Barabbást” kiáltásra. Az áldozatra azonban most, 104 esztendőt követően, egy új megfeszíttetést akarnak kimondani.

S mégis volt egy jelentős különbség. A kiválasztottra, az áldozatra szántra itt más szerep jutott, nem az érettünk maga választotta szenvedés, hanem a további küzdelem.

És a tömeg üvöltése sem volt már uniszónó. Éppen a feláldozásra kijelölt munkája nyomán.

A megváltás nagy és örökérvényű üzenetével nem összehasonlítva, de földi létünk és hittel megáldott kereszténységünk mércéjével mérve ismét feltűnt a remény.

A gonosz veresége belátható közelségbe került.

  Mert!

Atlantisz mindenestől süllyedt el, földtörténeti és civilizációtörténeti szempontból egyszerre. Európát ma még csak az eddigi történelmet meghatározó civilizációként süllyesztenék el.

  De vannak háborús fantaszták, akik ennél többet is képesek volnának kockáztatni!

Naplójegyzet: 2024. október 7.

AZ EURÓPAI UNIÓ MIGRÁNSPOLITIKÁJA A SIKER FELÉ HALAD

Valóban a siker felé! Nem tévedés a címben szereplő megállapítás.

Csak éppen annyi a különbség, hogy amit a magunkfajta civil (még) kimondhat, arról az aktív politika, pláne a diplomácia, ilyen nyersen nem szólhat. Legyünk még világosabbak: ilyen őszintén nem beszélhet. Vagyis ők, azok ott, ezzel a feladattal kapták meg szerepköreiket, s ennek jól megfeleltek. Rohamosan haladnak a siker felé. Európa népessége kicserélődhet, és az unió mint gazdasági versenytárs megszűnik létezni, szerepe félgyarmativá silányul. Piac lesz belőle.

Bocsássák meg nekem, hiszen sokszor leírtam az utóbbi időben, hogy ez nem tévedés, nem egyszerűen balkezes lobbizgatás, hanem egy tervszerű munka, amely lassan odáig halad a megvalósítás útján, hogy, amint azt már ottani „átélők” is egyre gyakrabban kimondják: a visszaút lehetetlenné válik.

Az előrehaladásban fel-felbukkanó ellenintézkedések nem csupán látszatcselekedetek, hanem több ízben éppen ráerősítenek a hívogatásra.

Ugyanakkor a harmadik világ, élen Afrikával, gyors népszaporulatával a milliárdok nagyságrendjében számol. A migráció további támogatása pedig egyre rövidebb időn belül megvalósítja a deep state által tervezett népességcserét.

Vannak nekik is nehézségeik, nem mindenre számítottak amire számíthattak volna, de ez most nem érdekes, mert például az iszlamizáció részükre sem kényelmes következményei ma csak apró momentumok, számukra nagyobb gondot a végső győzelem után fog majd okozni.

Az összeesküvés-elméletnek nevezett valóság egyre inkább megmutatja magát.

A saját esélyeinkről nehéz véleményt formálni.  Nagyon szerencsés esetben sikerülhetne leválni a vesztébe rohanó Nyugatról, de ebben, mint arról már szintén többször beszéltünk, a trianoni örökség, vagyis a természetes szövetségesek között sárkányfogveteményként elvetett bizalmatlanság végzetesen akadályoz.

Van-e értelme még óvatoskodni? Nos, ezt a profi politikusaink bizonyára jobban tudják, s a jelek szerint azt is, meddig mehetünk el a nyílt sisakkal folytatott küzdelemben.

Sajnos újra Jókai jut eszembe, aki a Jövő század regényében írt valami ilyesmit: közeleg az idő, amikor a rossz a jó ellenében akkora túlerőbe kerül, hogy már csak a természetfeletti segíthet rajtunk.

Milyen hamar jutottunk el egy nehezen, de megszokásból elviselt és utált cseberből a lassan látszólagosságát elvesztő, s egyben minket elveszejtő vederig!?

Persze a dráma itt nem áll meg és folytatódik, mert néhány millió migráns úgy tönkreteszi Európát, hogy az az otthon maradt milliárdokon sem tud majd segíteni.

Csak azt tudnám, mi van Makron elnök olykor elejtett, s főleg legutóbbi szavai mögött, melyek szerint az unió 2-3 éven belül megszűnhet. Ő mondja, vagy mondatják vele? Kik és miért?

Maradunk a Cui prodest örök iránytűt jelentő kérdőjelénél.      Egyelőre ez nem sok, de törjük a fejünket.

Naplójegyzet: 2024. október 6.

FÁROSSZÁ MAGASZTOSULT FÁKLYALÁNGJAINK

Október 6-án a nemzet többsége talán még tudja, mire emlékezünk. Talán. Hiszen például Trianon dolgában már volt alkalmunk csodálkozó szemeket látni az utcai riportok során.

Október 6. emlékezete túl a kegyeleten, a hálán és a példán sok másra is megtanít. Ugyanis ez az utóbb elszakított Aradon 175 éve megtörtént drámai nap egyúttal a hungarus tudat utolsó fellobbanása. A közös haza iránti felelősségvállalás és cselekedni akarás olyan példája, amely életáldozattal bizonyítja: volt ilyen tudat. Volt közös szabadságvágy, és annak természetes elfogadása, hogy anyanyelvünkön túl összekötött még valami. Valami a múltból, az akkori jelenből, s egy általuk még remélt jövőből.

Tehát a közös haza tudata így élhetett akkor, amikor már nagyjából évszázados múltja volt az irredenta mozgalmaknak, és ami sokatmondó számunkra.

Jelzi, hogy lehetett volna másként. De még ma is sok kutatást igénylő feladat lenne azoknak az érdekeknek, illetve érdekelteknek a feltárása, amelyek és akik mást akartak. Az okok összetettek, az érdekek szerteágazóak, az eredmény azonban egy volt.

A Trianon magyarázatáról ma oktatott, céltudatosan leegyszerűsített változat sajnos tarol az oktatás által elhanyagolt, sőt félrevezetett tudatokban.

A gyásznap előtt nem sokkal beszélgettem konszolidált magyar értelmiségi családdal, ahol a többdiplomás szülők bevallották, nem sokra emlékeznek tanulmányaikból Trianon vonatkozásban. De – mint mondták – megkérdezték most tanuló fiukat, aki megnyugtatta őket: nincs miről vitatkozni. Megbüntettek minket a nemzetiségeinket elnyomó múltunk miatt. Dermesztő!

Még most is ez szűrődik le fiataljaink tudatába? Mintegy alapot képezve a későbbi „bűnös nemzet” belénk sulykolásához?

Október 6. példája segíthetne ezen változtatni, amennyiben lenne rá akarat.

Ugyanis a hungarus tudat létezése is bizonyítja, hogy a modern nemzettudatok XVIII-XIX. századi kialakulásáig nem lehetett szó nemzeti elnyomásról, s a minket vádló szomszédságnak hitelt adó nagyvilág nem vádolhat ezeresztendős elnyomással.

Amíg nem voltak a szó mai érelmében működő nemzettudat által elhatárolt nemzetek, nem lehetett nemzeti elnyomás. Amikor pedig szűkebb szomszédságunkra, a minket körülvevő utódállamokra, vagy – amint talán Sütő András mondta –, a minket körülvevő önmagunkra tekintünk, láthatjuk, nem lehettünk e népek börtöne, hanem sokkal inkább bölcsőjük voltunk

Mert ellentétben a nyugati büszke gyarmattartókkal, nálunk nem következett be a homogenizáció, és éppen vádlóink nemzeti léte igazolja, hogy kialakulhattak, élhettek, gyarapodhattak, fejlődhettek, öntudatosodhattak, saját kultúrát építhettek azokban a századokban, amelyekről mint nemzeti elnyomatásuk sötét korszakáról akarnak beszélni. És ráadásul ehhez még csodás történelmeket álmodnak.

Az aradi 13 nemzetiségi sokfélesége nemcsak a hungarus tudat utolsó fellobbanása, de a hamis múltra rávilágító örök és felejthetetlen fárosszá magasztosult fáklyaláng is számunkra.

Naplójegyzet: 2024. szeptember 22.

GONDOLATOK EGY KÖZEL 90 ÉVE BEFEJEZETLEN VITA KÖRÜL

Kötetekben gyűjthetők az utóbbi közel 90 esztendő alatt Makkai Sándornak, az erdélyi püspök-írónak és nagy gondolkodónknak az anyaországba távozása után írott „Nem lehet” című cikkével foglakozó vélemények. A szerző a kisebbségi sors lehetetlenségét mutatta fel a világnak.

Az azonnali reakciók széles skálájában az igazán értékes és nem támadó, olykor gyalázkodó véleményeken túllépő gondolatmenet a Reményik Sándor által prózában megfogalmazott „Lehet, mert kell”, illetve az „Ahogy Lehet” című vers tömörségével foglalható össze. Megszületett erre a gyakorlati válasz is Albrecht Dezső „Hogyan” keresésének formájában.

A „Nem lehet” félelmetesen állt ott a kisebbségi magyar előtt, de ugyanakkor szelíden, olykor szigorúan megszólalt a küzdelemre és mindenáron megmaradásra felszólító gondolatsor is, el egészen a hogyan pragmatizmusáig.

A történések azonban, bár végső döntést nem hoztak, de erőteljesen mutattak a „nem lehet” lehetetlenje felé.

A magam részéről, a vitairatok közül sokat átolvasva, arra a merész és kompetenciámat meghaladó meggyőződésre jutottam, hogy létezik az a kard, amely eme gordiuszi csomót átvághatja, és még csak nem is Nagy Sándor erejéből fakadóan fölényes, vagy mondhatnánk akár felületes módján, hanem megdönthetetlen éles és rövid érveléssel.

Ami a kisebbségi lét esélyeit illeti, Makkai Sándor szavait ez a kilenc évtized igazolta. Az elvárható, sőt kötelező és erkölcsileg megfellebbezhetetlen küzdelem a megmaradásért - ilyen, avagy olyan formában - minden percben ott volt, amiként az ellenkezője is, a mindenkor felbukkanó bomlasztó szándékok jelenlétével.

Az eredmény látható. Trianon után a normális körülmények közt legalább másfél-kétszeresre való gyarapodás helyett a kívül rekedt magyarok száma kevesebb mint felére csökkent, és nem hinném, hogy nem hasonló a tendencia Európa többi kisebbségénél is.

Csakhogy a „Nem lehet” megállapítás, a „kisebbség” kategória értelmezésének vonzatában, elkerülhetetlen kisebbségi sorsban megtestesült valósággal együtt érvényes. Vagyis a mai valósággal, a „gazdanemzetek” – a kisebbségek által megszenvedett – tagadhatatlan magatartása, homogenizációs tervei és tettei közepette.

De!

Amennyiben a kisebbség besorolással és nevében megfogalmazott lét a „Nem lehet”-tel fejezhető ki, és a gyakorlat is feltartóztathatatlan folyamatnak mutatja, akkor itt valami mást lehetne, pontosabban kellene tenni.

Magát a kisebbségi létet és az erre kvázi jogot építő folyamatosan és pusztítóan zajló valóságot kell revízió alá venni!

A ma kisebbségeknek nevezett népcsoportokat el kell ismerni nemzetiségeknek, és a többségi nemzettel azonos szintre emelni elméletben és gyakorlatban egyaránt. Tehát nemzetalkotónak is kellene tekinteni.

(Vajon miért olyan elérhetetlen ez az őshonosoknál, amikor az illegális betolakodóknak ezt máris felkínálják?)

Természetesen tudjuk, hogy ez ma lehetetlennek tűnik, s éppen a hipertrofizált nagyhatalmi, pénzhatalmi, világhatalmi érdek ellenkezésébe ütközik.

Makkai – legalábbis az addig eltelt idő tapasztalatából – lehetetlennek látta a kisebbségi sorsot, s ezt a felismerését az azóta eltelt újabb évtizedek is igazolják.

De akkor is áll, hogy Makkai „Nem lehet”-je nem egy „elképzelt” nemzetiségre, hanem a Trianon által a „valóságban” kikényszerített kisebbsége vonatkozott.

Hogy aztán ma mit remélhetünk egy olyan változás dolgában, amely a kisebbséget a nemzetiség szintjérere emelné, újabb nagy elméleti munkát, de főleg gyakorlati küzdelmet feltételez. A világ mai tendenciái sajnos még nem teszik lehetővé ebben a „Lehet, mert kell”-en túli „Ahogy lehet”-et” felfedezni.

A globalizációval folyó hatalmas küzdelem ma még nagy túlerővel szemben zajlik. Ráadásnak ott van annak csalóka ígérete, hogy ezt a kérdést is megoldja.

Igen! Valóban megoldja. Mégpedig úgy, hogy minden idők legnagyabb Nagy Sándor-i gesztusával lesújt, és úgy „átvágja” a gordiuszi csomót, hogy nyoma sem marad. Nemcsak a nemzetiségek szűnnek meg, de a nemzetek is, államaikkal egyetemben.

Csakhogy a teremtés nem ezt az irányt jelölte ki számukra és a világ számára. A feladattal születő egyén mellett a feladatot kapott nemzetekről is beszél.

Íme, milyen messzire vezethet szétszaggatott magyarságunknak egy majd kilencven esztendő óta felmerült fájó vitája.

A küzdelem azonban így sem hiábavaló. A megoldás nincs a kezünkben, számunkra maximum a kovásznemzet példája maradhat, de aki időt nyer, életet nyer.

A hit és a történelmi tapasztalat által igazolt józan ész egyaránt azt mondatja velünk, hogy ez a minden eddiginél hatalmasabbnak tűnő utópia is végére fog érni.

Sajnos az odáig elkerülhetetlen szenvedéseken keresztül, mert a történelem ismétli önmagát!

CSAK ÜLÖK ÉS MÁR NEM CSODÁLKOZOM…

…viszont gondolkodni kénytelen vagyok. Nem úgy, mint a bölcs román viccbéli figura, Bulă teszi, aki a klasszikus bukaresti viccben felel arra a kérdésre, hogy: „Mit csinálsz Bulă, ülsz és gondolkodol?”, így felel: „Csak ülök!”

Nos, napjaink történései akár bénítóan is hathatnának gondolkodásunkra, de úgy látszik „posztszocialista” mivoltunkból eredő tapasztalatainkból még maradt annyi, hogy folytatjuk a fejtörve csodálkozást.

Nem úgy nyugaton, ahol a választói tömeget jelentős mértékben sikerült leszoktatni erről. S hogy napjainkban mintha lenne jele az ébredezésnek, dicséretes dolog, ugyanakkor ez felveti a nálunk józan észnek nevezett forrásból fakadó kérdést is: minek kell még történnie ahhoz, hogy magukhoz térjenek. Bár szállingóznak egyéb hírek is a szókimondástól való félelmeikről. Akkor pedig a kérdés módosulhat, legalábbis sokak esetében, mégpedig így: mikor haladja meg a napi fenygetettségeiktől való félelmük a tilalmaiktól való félelmet?

A migrációval foglakozó elvárható kíváncsiságunknak aktuális kérdőjele a németek most bevezetett határzárja. Mennyire látszatintézkedés, választót megvezető kísérlet, s mennyire valós felismerés eredménye?

Szerintem, amennyiben valóban a felismerést követő „szándékváltásról” lenne szó, akkor sokkal szigorúbb és főleg hatékonyabb intézkedésekhez folyamodtak volna.

Ami a legszomorúbb, hogy itt nem is a felismerést sejthetjük a háttérben. Hiszen nem annyira „alkalmatlan” vezetőkről szól a történet. A felismerés esetükben létezik, mi több, elrendelt feladataik szerves része az. Ők éppen ezt hajtanák vége. Csakhogy közben még nyakukon ennek az átkozott demokrácia- látszatnak a kényszere. Hát néha úgy kell tenniük, mintha tenni akarnának.

A kérdés tehát ott érinti a lényeget, amikor az eddigi történésekhez vezető szándék valódi hátterét kutatjuk. Erről azonban az utóbbi időben már bőven volt alkalmunk beszélni. De ott, ők, vajon tudnak-e erről, vajon zárt körben, vagy mint egykor mi – a parkban sétálván és nem a lehallgatható szobák falai között – beszélnek-e arról, hogy létezik valami, ami mindent megmagyaráz?

Az igazi ébresztő, a hatékony mozgató erő talán ez a megismerés vagy felismerés lehetne. De jaj, még ma is találkozni onnan érkezővel, aki az oldott magyar környezetben, a nagy különbséget észrevenni sem akarván, kioktat tévedésünkről. Egy azonban biztos, az ilyen egyedek száma jelentős csökkenést mutat.

És egyre több olyan információhoz juthatunk, hogy már nem csupán a német nyugdíj jobb felhasználhatóságának lehetősége csábítja hozzánk a derék germánokat! Meg egyre több más, a migránsoknál könnyebben integrálható európait. Egykor ez jól sikerült, bár ártó hatásai is voltak. Ma már talán sokkal több lehet az áldásos hatás. Demográfiailag is. Évszázados tapasztalatunk van arról, hogy a nyugati betelepülőket könnyebben integráltuk, mint a keletről érkező hódítókat.

Apropó! Németországba sem nyugatról érkeznek a hódítók.

A hódító szándékúak többségbe kerülésének hatásai dolgában is nekünk van több tapasztalatunk. Ráadásul nálunk még nem az iszlám, csak az ortodoxia hódított.

Kedves német barátaink! A berlini fal lebontásában segítettünk, most újabb falak építésének veszedelmeire figyelmeztetünk benneteket. Mert mi más utat választottunk!

                   De vajon nem késő-e már?

Naplójegyzet: 2024. szeptember 2.

HAMIS FUVALLATRA VÁRÓ VITORLÁKRÓL

„Fúj, süvölt” az ellenzék (?) szele, és minden arra fogékony elmét elragad. Ügyesen kombinálja a létező hibák vagy kényszerűségek felnagyítását az akár képtelen hazugságokkal, melyeket a tájékozatlanság talajára épít. No, meg arra, hogy az „övéi” úgyis azt akarják hinni, amit ő-ők mondanak. Az igazságot kívánságukra alakítják, formálgatják és bizonyítják.

E szélben ácsorogva akár „ingünk, gatyánk” is loboghatna bele, de sokkal inkább ajánlatos az éberség, e hamis „szél úrfi” kissé komolyabban vétele. Mert megtanulhattuk, s napjainkban egyre inkább felismerhetjük, hogy bőven akad e szeleket felvont vitorlákkal váró utazó.

„Kihegyezett zabunk már van elég, de Brüsszel még mindig nem tud mit kezdeni a migránsokkal. Brüsszel is látja a problémát, mi is látjuk, zabhegyezés helyett üljünk már le egy asztalhoz megoldani!” Olvasom „a mi sajtónk” oldalain.

Azt jelentené, komolyan hiszünk abban, hogy ha nehezen is, de előbb- utóbb felismerik „tévedésüket”?

Kedves állandó figyelmeztetéseimet immáron joggal unó olvasó! Itt, e szónál, hogy „tévedés” érkezünk el annyit emlegetett gondomhoz. Ha megunták, itt zárják is le a gépet, tegyék le a könyvet.

A világot irányító „nagy erők” most éppen a háború vagy béke, az atomháború és bunkerlét, versus békés túlélés kérdése körül ügyeskednek, avagy ügyetlenkednek. Nem tudhatjuk. Mert, ha mutogatják is ama bunkervárosokat, amelyekbe ŐK túlélni készülnének, csak nem hihetik el, hogy vakondemberré válva élvezhetik majd hatalmuk gyümölcseit?!

Ehhez képest a migráció mintha másodlagossá vált volna. A magam részéről együtt kezelném őket egy sejthető, sőt felismert nagy terv egységében.

Azt is meg kell értenünk, hogy konkrét bizonyítékok híján, bár indirekt cáfolhatatlanul igazoltan, létezik terv, amely felé évek óta mutat minden megtett lépésük.

A diplomácia szintjén nem beszélhetnek másról, mint inkompetenciáról, tévedésről, esetleg hatalomvágyról, idegen érdekek szolgálatáról stb. Valamennyi igaz, csak éppen a legfontosabb marad el: az, hogy ezek a gyarlóságok is egyetlen terv szolgálatában működnek.

Mert az „inkompetencia” sem jelent teljes vakságot, mondjuk ki: „hülyeséget”. Ők is gondolkozni képes emberek, akik velünk együtt látják azt, ami történt, és mégis szolgálják azt, ami velük is – sok és változatos módon elfogadtatva, őket szolgálatba állítva – történni fog.

Ez természetesen történelmi felelősségüket csak még jobban fokozza.

Csakhogy ők, mint velünk együtt halandó emberek, feltehetően hit híján, ezzel vajmi keveset törődnek. Röpke földi létük elégtételeinek vagy kényszereinek az elmúlással szerintük végleg, egyszer és mindekorra történő lezárulása immunissá teszik őket az általunk józannak hitt gondolkodásmódra.

Szögezzük tehát le: hatalmas változások nagy terveinek forralása folyik a világban, s köztük, mint részlet, Európa népességének kicserélése.

Amikor uniós vezetőink e kérdésben bármilyen jogot és józan észt sértő intézkedést foganatosítanak, akkor is, amikor látszólag megoldáskeresést színlelve újabb előrelépést készítenek elő, világosan látszik, hogy mit szolgálnak.

Szó sincsen demográfiai hézagpótlásról, munkaerőhiányról stb. Még a rájuk szavazók remélt számának gyarapítása sem az elsődleges cél. Az csupán „melléktermék” és nagyon kétélű fegyver!

Itt a terv szintjén már 1923-25 között két kötetben is megfogalmazott és Kalergy gróf által leírtak megvalósítása történik. A kontinens fele, már lehet, hogy bele is került ennek végzetes örvényébe.

És akkor az atomveszély?  Hogy egyeztethető e kettő? Is-is, vagy-vagy? S mindezt csupán néhány, egyébként szóra sem érdemes „vitorlamester” által megvalósíttatva.

Sajnos az igazság az, hogy a ma még létező formális demokratikus keretek közt ennek az őrületnek a jelen „fokozatáig” történt „kidolgozása” elsősorban a választói tömegeknek sokfelé sokféle és eredményes átnevelésével sikerülhetett.

Európa lakossága kollektív öngyilkosság elkövetőjévé lett.

Naplójegyzet: 2024. augusztus 26.

SZÁZADSZOR IS JAJ

Ismét reánk virradt egy nap. Végre dolgozhatok. Hozzápihenhettem. Élek, és van feladatom. Köszönöm!

Ennyi az, ami hívő ember számára elegendőnek kéne bizonyuljon ahhoz, hogy elégedett legyen. Na, nem önmagával, hanem sorsával.

A többi a feladat felvállalása és képességeink szerinti végrehajtása. Mindegy az, hogy kicsi, avagy nagy. Bele kell vágni!

Ma reggel ismét, századszor, ezredszer is eszembe jut emberi gyarlóságunk nagy terhe. Az, amely lehetővé teszi a rosszat szolgálók számára, hogy igájukba fogjanak.

Lánczi Tamása a rádióban éppen az előbb idézte ikonikus liberális írónk, Kertész Péter szavait, aki ezekről az erőkről (megtestesítőjük a Nyílt Társadalom) ezt mondta: „a szőrös kéz mely cukorlébe fojt”.

   Sorsunk akár a legyeké!

Belső küzdelmeinktől hangos a média. Magyar Péter körül folyik a vita. Egyetlen – aprónak hitt cselekedetből származó – hiba tragikus eredményéről. Ez az a göröngy, amely felfordítja a szekeret.

Na persze kellettek hozzá a göröngyöt jól észlelő útonállók is.

Közben pedig nem kap elég figyelmet az az élet-halál küzdelem, amelyet felvállalt Magyarország.  Nem személyesítem meg, hiszen az első vonalban sorakozó pajzsokon a mi címerünk látható.

Régi emlék: „elvtársak, vannak még hibák!” Bölcs szavak, hiszen csak az nem hibázik, aki nem tesz semmit - mondják. Szerintem viszont éppen az lenne a legnagyobb hiba. 

Igen! Fontos volna elmagyarázni a lényeget! De nem könnyű. Maga az érvelés nem annyira, mint inkább a fülek elérhetősége. Mert nem füllel, sőt nem ésszel hall a választói tömeg.

A hibák pedig sokszor elkerülhetetlenek, sokszor erőnket meghaladó elvárások nevezhetők hibáknak, mint ahogy léteznek valódi hibák, valódi hibázók is.

Itt van ez a kórházlátogató akció! Ha jól megfigyeljük, ügyes ötlet. Olyan Achilles-sarok, amely nagyon tud fájni és keveseket érdekel, hogy helyi szervezői hibáktól eltekintve egy világjelenség következményeit, vagy egy szélsőséges időjárás pillanatnyi hatását sorolják a legyőzendő politikai tábor bűnlajstromához. Mert „alapvetően” (divatszó) világjelenség, s a különbség csak az anyagi és infrastrukturális hátrányból adódik, mert pl. a várólisták sok helyen a nálunk tapasztatnál is hosszabbak. (Közben eszembe jut, hogy a délbudai kórházépítést miért támadták oly vehemensen?! Hol is áll ez az ügy?)

Vagy a másik lerágott csont, a tanügy és oktatás. Ordítozva (szó szerint) szidja az ellentábor egyik ismert képviselője, hogy a 800 000 forintos bér méltatlan. Szóba sem jön, hogy egy folyamat része, a honnan-hová egyik állomása – sikeres állomása – miközben az általuk kötelező módon dicsőítve bámult Európai Unió, amely ellen védekezni szerintük végzetes bűn, éppen ebben akart megakadályozni, az erre „felpántlikázott” pénzek elvonásával.

Tanrend, iskolai támogatás? Az iskolai munka célja is megkérdőjeleződött, amikor Magyar Bálint így szólt: „arról álmodok, hogy az iskola ne neveljen, csak tanítson!” 

Nem állhatom meg felhánytorgatni, hogy ma a tankönyvek ingyenesek, miközben, ha jól visszaemlékezünk, volt idő, amikor miniszteri feleség vállalkozását gyarapította a tankönyvellátás. És ne felejtsük, hogy már az ingyenes laptop-biztosításnál tartunk!

  Folytassam?

Az egykor európainak nevezett lét tőlünk nyugatra csupán szép emlék. Amint azt Albrecht Dezső már majdnem 90 évvel ezelőtt leírta: „Európa bennünk éli túl saját magát”. És ma ez minek köszönhető? Semmi esetre sem annak, hogy a migrációt nem létező problémának neveztük volna, amint az akkor az ellentábor részéről naponta elhangzott, s ma sem ismerik el következményeit. Sőt, takargatják azt, nemcsak odakint, de itt is. Nálunk könnyű ezt tenni, hiszen valóban nem probléma. De miért? Mert megoldottuk. Mert ott a saját erőből készült kerítés és jól felépített véderő, amelyről éppen tegnap kiabálta (!) a liberális megmondóember, hogy rajtunk keresztül ma is migránsok „tízezrei” vonulnak nyugat felé??? Igen, ezt mondta. És aki felajzott gyűlöletigényén tengődve ezt akarja hallani, az el is hiszi.

Egyik legnagyobb és világszerte példának tekintett eredményünket, a családtámogatást is sikerül a bűvkörükbe vont fülek előtt sárba rántani. Itt a legegyszerűbb megoldás a minden felelősségtől mentesen könnyű ráígérgetés. Egy másik az évtizedekben értékelhető demográfiai görbe alakulásának pillanatnyi lobogtatása.

És a saját jól ismert múltat is eltörölve van merszük a nyugdíjasokat uszítgatni. Hiszen azok – szerintük szerencsére a Covidtól megtizedelve – Fidesz-szavazók.

Nem folytatom, hiszen ez csupán egy naplójegyzet.

Feladat tehát van. Mindenkinek képességei szerint. Aprók és nagyobbak, egyeseknek óriásiak. De a szemek felnyitása talán az egyik legfontosabb.

Értsük meg, hogy miközben lélegeztető gépek és légkondicionálók, efemer pártocskák és veszélytelennek tűnő, de mégis veszedelmes, feltűnő és eltűnő, de mégsem lebecsülendő aktorok dolgain bosszankodunk és rágódunk, egy világrendet változtatni akaró nagy erődemonstráció áldozatai lehetünk.

     Együtt! Valamennyien! 

Isten ne adja, hogy ebben valósuljon meg az oly nagyon hiányzó „magyar nemzeti egység.”

Naplójegyzet: 2024. augusztus 20.

RÁÉBREDÉSEK

Bevallom, napok óta ébren (éberen) tart éjjelente a hír, mely szerint Csíksomlyó számunkra megszentelt helyén, a román állam által ügyesen felvásárolt jelentősebb területre, az ország egyik legnagyobb csendőrképzőjét építik fel, az ehhez tartozó lőtérrel is kiegészítve. Régi tapasztalat a katonai vagy egyházi jellegű létesítmények beékelése a nemzetiségi területekre. A hagymakupolás honfoglalást is meghaladó hatékonyságú módszer.

Esetemben, s nem hiszem, hogy ebben egyedül lennék, Szent István napjának ünnepi hangulatát súlyosan nyomasztja ez a hír.

Egy Románia nagyságú ország esetében megszámlálhatatlan hely lett volna erre, és teljességgel egyértelmű, hogy miért éppen itt akarják megvalósítani. Kimondottan ellenséges, gonosz, ráadásul nem csak magyar, de keresztényellenes cselekedet, ami persze a szintén keresztény ortodox egyházat örömmel tölti el.

Régebbi kisebbségi küzdelmek elméleti hátteréről olvasva találkozok azzal a véleménnyel, hogy el kell fogadni, miszerint Erdély magyarsága nem egy elszakított kisebbség, hanem Románia többségéhez mért kisebbség. Vagyis a megmaradás célját szolgáló küzdelem alapvető módszere az ország törvényeink védőpajzsa mögé húzódni, hiszen amennyiben azokat áthágják, tagadhatatlanná válik a rossz szándék, s ezt nem akarhatják. Így aztán képesek lehetünk védekezni.

A múlt század harmincas évei óta azonban nyilvánvalóvá vált az, ami akkor is működött, vagyis a homogenizáció, az etnikai tisztogatás, a nemzetiségi zárványok felszabdalása, és a fogyó magyar kisebbséget minél több helyen szórvánnyá tevő igyekezet.

A törvény csak papiros, a nagy szent szándék kőbe van vésve. A már 1920-ban megszületett és Brăteanu Ionel nevéhez fűződő románosítási terv részeként rendszersemlegesen folytatódik a behatolásoknak ez a kísérlete, s Erdély magyarsága ennek csak néma tanúja lehet.

Ezek azok a tudnivalók, és még számos más, amelyeket nem könnyű megértetni az emberekkel, akik nehezen tudják egy ilyen terv sokrétű hatását felmérni, felismerni. Fejcsóválás, bosszankodás itt nem elég.

Legutóbb az úzvölgyi történések mutatták meg a román állami vezetés kisebbségpolitikájának valódi, ravasz arcát, s most ezt készülnek tetőzni egy egész nemzetet és a katolikus egyházat súlyosan sértő ötlettel.

Felmerül természetesen a kérdés, hogy mivel magyarázható ez a némaság civil, politikai és helyi érdekképviseleti, egyházi vagy akár „külső véderő” szempontjából?

A sanda szándéknál jóval többet jelentő kísérlet mindennél jobban igazolja, hogy Románia semmit sem változott. Az, hogy most egy ekkora horderejű és ennyire nyilvánvaló szándékot jelentő tervet akarnak megvalósítani vajon mennyire függ össze azzal, hogy európai viszonylatban erősnek érzik magukat, s ismert okokból az amerikai hátteret is maguk mellett sejthetik? Nem tudom. Csak gyanítom.

Azt sem tudom, milyen lehetőségek vannak a terv megakadályozására, de azt, hogy ilyen csendben juthattak el idáig, nagyon szomorú. Mert tudnivaló, hogy nem azon érdemes siránkozni, ami elveszett, hanem azzal kell törődni, ami még megmenthető, vagy elnyerhető.

Reménykedjünk, hogy kellő visszhangja lesz az ügynek, és valamilyen mentő szándék valahonnan felbukkanhat még.

Vallási vagy nemzeti szent zarándokhelyek nem egy esetben vannak más országokban, más vallási közösségek területén. És elfogadottak, működnek, fennmaradnak.

Románia azonban más. Az ősi román föld utólagos igazolásáért továbbra is nagy igyekezettel tevékenykednek. A nagy terv az egységes nemzetállam megvalósítása. Ennek érdekében gátlástalanul sorakoznak fel a föderalista túlerő mellé.

Vajon tudják, mi születhet ebből? Minek kell történnie ahhoz, hogy felismerjék bennünk a természetes szövetségest, és ne a rettegett ellenfelet lássák Magyarországban, amelyről Brătianu már 1920-ban kijelentette, hogy ha az életképességnek legkisebb jelét is mutatja, úgy Románia nem lehet nyugodt.

Nagyon sok az, amire mi már ráébredtünk. És ők?

                                                                                                            Szász I. Tas.

Naplójegyzet: 2024. augusztus 17.

RENDEZZÜK GONDOLATAINKAT

Meddig élvezhetjük látszatnyugalmunkat arra alapozva, hogy van egy Gondviselés által kirendelt vezetőnk, aki „majd mindent megold”?

Ezen gondolkozik az, akiben még működik egy egészséges veszélyérzet, a józan ész szikrája, a végtelenül leegyszerűsített s mégis mindent megába hordozó közmondás tanítása: „Segíts magadon, s az Isten is megsegít”.

Óriási hiba csak arra számítani, hogy: „Segítsen Orbán, s az Isten is megsegít”. Ugyanis ő maga az az Istentől rendelt segítség, s a munka többi részét magunknak kellene elvégeznünk.

Nos, ezen illene sokat gondolkozni, és legalább valamit tenni is.

Elképzelem a magyar választót, amint gondolataiba merülve felveti a kérdést, van-e nekem is kötelességem?  Elképzelem, s megállapítom, hogy már eddig a pillanatig is csupán egyes választók jutottak el. Ők alkotják a sokat emlegetett csendes többséget? Remélem!

Hogy a kötelesség felismeréséből feladat, s abból cselekvés váljon, szintén hatalmas lépést és további szűrőt is jelent.

Hányan maradunk? Elegen vagyunk?   Képesek lehetünk sorainkat gyarapítani?

A válaszokra azonban nem várni kell, hanem tenni és tenni minden nap és minden pillanatban. A legapróbb tetteinket is a nemzet érdekének mércéje alá helyezve kell végrehajtanunk. Legyen az egyszerűen a megjelenés egy választáson, vagy akár egy kézmozdulat az üzletben a magyar árú irányába, egy eligazító szó a félrevezetett átkozódását hallva stb.

De mindenekfelett áll a legnehezebb, a legfontosabb kötelesség: a példamutatás!

Egyik előző jegyzetemben találtam új szavakat jó- és rosszoldalunk megnevezésére. Az ősi, magunkkal hozott „szakrális” oldalunk az Isten által saját formájára teremtett ember belső tartalmának öröksége, a manapság egyre dominánsabbra nevelt „profán” oldalunk az ősbűn óta harcol bennünk a szakrálissal.

Napjainkban a feladat egyre inkább világossá válik, hiszen a profánt dédelgetve előnybe részesítő gonosz ellen az önzetlenséget fogadott szakrálisnak kell fellépnie, látszólag hátrányos helyzetből. De itt van az a pont, ahol aztán érvényesülni fog a közmondásos nagy igazság. Mi megpróbálunk segíteni magunkon, az Isten pedig megsegít.

Eszközei is vannak, s ezek közül egyik a hatalmas munkabírással és távlatos, történelmi előrelátással megáldott miniszterelnök.

Ha valaki kételkedne ebben, elég csupán észrevennie, hogy a profánt magáénak és vezérlő szellemének érző oldalt irányító erő egyetlen és kétségbeesetten elátkozott célpontja ő. Ha valaki magától nem veszi észre, akkor rámutat maga az ellenfél.

A politikai világ zajló tengerén megannyi furcsa dolog történik. Tetsző vagy kevéssé tetsző dolgok, döntések, események, az érthető és a számunkra érthetetlen itt kavarog szemünk elött. Sikerek, kompromisszumok, tévedések. De a cél, a megmaradásunk, és addig egy élhető túlélés ezeknek a középarányosából jön ki. Az, amit látunk, érzünk, megélünk.

Ennek pedig eleddig minden kételkedőt meg kellett nyugtatnia.

Kívül-belül ezt próbálják lerontani, arra számítva, hogy akkor majd többségbe kerül a profánt vezérlő csillaggá emelő gonosz félrevezetett népe, és beáll a világot Isten helyett irányítani szándékozók mögé.

Ez ellen tehetjük a legtöbbet saját példánkkal, s egyeben magunkon is ezzel segíthetünk.

Naplójegyzet: 2024. augusztus 16.

PILLANTÁS TÁJRA ÉS JÖVŐRE

Kövecses Zoltán metafora-kutató professzor kiváló tanulmányát olvasva, miközben a balatongyöröki Becehegy iránti közös szerelmünk érdekes egybeesésére gondolok, benne felbukkan Freund Tamás egy alapvető gondolata, melyet személyesen és előadás formájában is volt alkalmam tőle hallani.

Számomra nagyon fontos, hiszen érveléseim során vissza-visszatérő figyelmeztetésem, hogy az embert a Teremtő közösségi lénynek teremtette.

Mint tudjuk, érezzük és megszenvedjük, a világtrend ma ezzel szembemegy, és minthogy nem ez az egyetlen törvény, melyet magát isteni pózba vágva tagadni merészel, tudhatjuk, hogy vereségre van ítélve.

Csakhogy – amint azt annyiszor megjegyeztem – addig sok szenvedés vár még reánk, s a jegyzeteimben nemrégen említett utópiák történetének végén a romok alatt ismét csonthegyek hevernek majd.

Akadémiai elnökünk azt magyarázza el, hogy az ember évmilliók alatt kis közösségekben élt, s azok lehetővé tették az önzetlen közösségi, és az önző, közösségellenes egyedek szelekcióját, az önzetlenek javára. Ugyanis az emberi agy kapacitása e kis közösségekben elegendő volt ahhoz, hogy mindenkit ismerjen és felismerjen. Így aztán aki kilógott a közösség megmaradását szolgáló szellemből és gyakorlatából, az kirostálódott.

Nem úgy mai civilizált világunkban, ahol az egyre nagyobb közösségekben élő tömegek képtelenek a közösségellenes, kártékony egyed felismerésére, aki így megbújhat a tömegben és tovább szaporodhat, akár meghatározó létszámra is szert téve. A „megalopoliszosodás” ennek a melegágya. Belőlük épül aztán az az „elit”, amely már tudatosan lép fel az önzetlen ellen, annak gyengeségét kihasználva próbálja azt „átprogramozni” vagy elpusztítani.

Ami ma folyik, az az ember ősi önzetlen, mondhatni szakrális énjét eltiporva az önző, önmagát megvalósítani, minden mást felülmúlni akaró személyiség világa felé mutat, s ez az, ami – mint előbb említettem – végső soron a vereség garanciája.

Ötletadó professzorunk, Kövecses Zoltán így fogalmaz: „A szakrális fogalma a profán fogalmának ellentétéként nyeri el értelmét. (…) A mai nyugati civilizációkban harc folyik a szent és a profán minél teljesebb szétválasztásáért és a profán tér kiterjesztésének növeléséért. Ez a harc más civilizációkban ellenkező előjellel történik (lásd az iszlám berendezkedésű országokat).”

A kisebb közösségek, a nemzetek s az azt alkotó még kisebbek világa látszólag letűnőben van, de a természet, vagyis a teremtés törvényei előbb-utóbb működésbe lépnek.

Az ember szakrális meg profán, egyszerűbben, a mi szempontunkból szólva, jó és rossz oldala ismert a világot ma uralni készülő erők előtt, ezért az utóbbira építenek. Vagyis rossz, önző tulajdonságainkat ápolgatva próbálják kitörölni genetikai emlékezetünkből az önzetlen múlt kitörölhetetlen emlékeit, azokat, amelyek nélkülözhetetlenek hosszú távú megmaradásunkhoz.

Ez a szűkebben vett nemzeti viszonylatban is így igaz.

Az önzetlen, nemzettudattal bíró közösség az, amely ma kiszolgáltatottnak látszik, de távlatosan az egyedüli reménység a magyarként megmaradásunk göröngyös útján. Ez rendelkezik az annyit emlegetett áldozatkészséggel (önzetlenség), és egészséges veszélyérzettel (amihez a közösségi összefogás nélkülözhetetlen).

Mindazonáltal mindenkinek ajánlanám elmenni a Becehegyre, és a csodálatos panoráma varázsát élvezve önzetlenül elgondolkodni közös megmaradásunk nagy kérdésein!

Naplójegyzet: 2024. augusztus 15.

SEMMI KÉTSÉG, MÉGIS

Csak irkálunk és csak beszélünk meg hallgatjuk a híreket, véleményeket, de még egy közepes értelmi képességgel bíró – bármilyen politikai beállítottágú – ember számára is elegendő információ és bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy lássa azt, amit nem akarják, hogy lásson, amit még ma is összeesküvés-elmélet ködébe száműznének.

    Rövid leszek:

Európa külső és „felső” érdekből előkészített lakosságcsere áldozata lesz, tragikus, de szintén hosszas munkával előkészített látászavar miatt.

A migráció ordítva és késeket villogtatva száguldó tény, már nem lehet letagadni. A demográfiai trend a jelenlegi szintre süllyesztett általános tudati állapotban további biztos zuhanást mutat.

A harmadik világ, főleg Afrika elképesztő népességszaporulata tudományosan előre jelzett és nap mint nap követhető tény.

A néhány százezer vagy európai viszonylatban millió munkaerőt pótló migráns reménye világosan látható tévedés, pontosabban félrevezetés.

Az áradat egyre nő, és a civilizációt leginkább meghatározó európia zsidó-keresztény kultúra évtizedei megszámláltattak. A jelen körülmények között akár százmilliós nagyságrendű átáramlás várható a jövőben. Ami volt, az feloldódik a majdani többségben. Már van, aki ki is mondta: Európa skanzenné válik. Szerintem az új lakosságnak még skanzenekre sem lesz szüksége. (És semmiféle másságra!)

Aki ezt cáfolja, az a földet is tarthatja laposnak.

Mi viszont maradunk a kérdéssel: miért? Kinek jó ez?

Nos, ezt a kérdést még megválaszolhatjuk, de ezzel párhuzamosan és hasonló irányból dübörög a háborús propaganda is. Ez az, amit nem lehet megmagyarázni.

A „füstös szobákban” (ez csak a divatos definíció kedvéért) tervezgető „elkövetők” sem akarják maradék életüket „dohos bunkerekben” leélni.

Adva van máris a válasz: na lám, ezért nem igaz, hogy atomháborút akarnának. Csakhogy ennek kockázata is elegendő veszélyt jelent.

Mekkora felhajtás van az atomerőművek biztonságos megépítése körül, de az ennél ezerszer fenyegetőbb veszély kockázatát fel merik vállalni?

Már késő. Nem kezdhetek el mutogatni elkövetőre és elszenvedőre. Mindkettő nyakig benne van saját pusztulásának előkészítésében.

Hogyan sikerült a tömegek értelmét ennyire sikeresen helyettesíteni érzelmi életük hibás felével?

Pardon! Tudom, nem mondtam és nem kérdezetm semmi novumot, pusztán újfent elcsodálkoztam magam.

          Mondo Cane!

Naplójegyzet: 2024. augusztus 13.

A VALÓSÁG ÉS A TÉMA SZEMBEJÖN…

…például, miközben a neo-jakobínus provokációtól (a Szajnától meg mástól) szennyezett olimpia izgalmai után nyugalmat kereső tanulmányíró néhány órán belül hasonlóan nyugtalanító tartalmakkal kénytelen szembesülni.

Történt ugyanis, hogy a Trianon felé vezető utunk egyik állomásáról, az 1914-es „Nagy háborút” előkészítő globalizációs erők – vagyis a pénztőke + termelői tőke; nagyhatalmi érdek és szabadkőművesség – egyirányba mutató tevékenységéről gyűjtögetett forrásanyagokat lapozgatva, néhány órán belül a következő szemelvényekre bukkantam, többnyire Raffay Ernőnek, a téma nagy ismerőjének írásaiban:

          - „A ma ismert mozgalom újabb keletű gyökerei Angliába vezetnek. Először ott keletkeznek olyan szerveződések, amelyek nem konkrétan az építkezéssel foglalkoztak, hanem azt csak átvitt értelemben használták. Amint magukat meghatározták, kizárólag szellemi működést fejtettek ki. (…) 1738-ban a franciaországi nagypáholy jön létre. Esetükben már nem szerepel feltételként az istenhit.”

Egyébként érdekes ellentmondás, hogy a nagy katolikus Franciaország, melynek királya már a középkorban is a legkeresztényibb király címre tartott igényt, igen gyakran kerül konfliktusba a pápákkal. Később az állam és az egyház szétválasztása ügyében is elsősorban a francia szervezetek tevékenykednek. Azt is nehéz felejteni, hogy miközben a kereszténység védelmét is szolgálva véreztünk, éppen Mohácsnál dönti el a török további sorsunkat, nem kis részben a francia – akkoriban legmodernebb – tűzérség segítségével kaszabolva le lovasrohamunkat.

-       A következő részlet XIII. Leó pápa „Humanum genus” című enciklikájából származik 1884-ből:

„Ebben a pápa a szabadkőműveseket a sátán szolgáinak bélyegzi, akik az egyház megsemmisítésére és az államhatalom megkaparintására törekednek, ezt az enciklika a szabadkőműves rítus-, szimbólum- és szervezetrenddel próbálja bizonyítani: »Mi tehát a szabadkőművesség s mily utakon jár (…)? Főelveik annyira és oly szembetűnően ellenkeznek a józan ésszel, hogy azoknál károsabbak nem is képzelhetők. Őrületes istentelenség s legvakmerőbb gonoszság ugyanis ki akarni irtani az Isten által alapított vallást, megsemmisíteni az ő örökké tartó egyházát s tizennyolc század után visszaállítani a pogányságot az ő erkölcseivel és szokásaival. S nem kevésbé megdöbbentő s még kevésbé elviselhető dolog, hogy a Jézus Krisztus által kegyesen nyújtott jótéteményeket nemcsak egyesektől, hanem a családoktól és államoktól is elvonják; ama jótéteményeket, miket még ellenségeink is kénytelenek a legnagyobbak gyanánt elismerni. Az ily őrületes és sötét szándékokból látni, hogy őket is ugyanazon engesztelhetetlen gyűlölet és bosszúvágy vezérli, melytől a gonosz szellem, a Sátán, Krisztus Urunk irányában ég.«”

A római katolikus egyház és általában a vallás lejáratása azóta is központi cél és feladat. A gyűlölet pedig egyre újabb formákban élt és él tovább.

         Azt az Európa végét is jelenteni képes munkálkodást, amely a keresztény gyökeret akarja kiirtani, ekkor kezdik egyre nyíltabban felvállalni, és 100 év alatt segítenek eljutni a mai leplezetlen őrületig. Az Isten-haza-család szentsége elleni támadás és a kereszténység pusztítása terveik középpontjában van. Mint előző idézeteim esetében, úgy most is Raffay Ernőhöz folyamodunk érdekes és leleplező erőjű információért. „Ki hinné például, hogy az 1903-as Franciaországban, amely egy liberális szabadkőműves ország volt, a falusi plébános, mint kulturális egyesületi elnök szerepelt és a mise egyesületi ülés volt, melyre engedélyt kellett kérnie és ellenőrizték, hogy ott miről beszél!”

        Az iszlám vonatkozásában ez ma, abban az úgynevezett nyugati világban, nehezen lenne elképzelhető.

      *

Most azonban megszólalt a csengő,mert csomagom érkezett. A csomagot Mayer Gizella dunakiliti római katolikus kántora és a környékből összeszervezett nagyszerű kórus karnagya küldte. Benne az általa nem kis mennyiségben sütött hírneves mézes puszedlikkel. A csomag átvétele után még annak felbontása előtt folytatnám hirtelen született gondolataim leírását, de azok látszólag más irányt vesznek. Igen, csak látszólag.

Gizike 1945-ben született, amikor menekülés közben családja minket, anyámmal és nagyszüleimmel, az utcáról befogadott. Akkor tologattam néhány hónapon át őt a babakocsiban. Aztán háromnegyed század múltán ismét összeterelt minket a Gondviselés. Azóta van egy új húgom és támogatóm.

A 36 éve minden augusztus 19-én szervezett Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás és pódium estjeim fogadásának támogatója lett, hogy ne kelljen szégyenkeznem.

Az előbb felsorolt globális gonoszság méreteihez mérten (sok) puszedlinyi jócselekedet! És ráébredek, hogy milyen meggyőző hasonlat lehet ebből.

Hiszen a hatalmas sátáni gonoszt hitünk szerint legyőzi a jóság. Az a jóság, amely olykor puszedlinyi méretben mutatja meg magát, de hatalma mindent meghalad.

Kegyelem dolga a hit is. A végtelen kegyelemé. A győztes kegyelemé!

Mert bár akkor a puszedli sütői és fogyasztói már nem leszünk itt, e földi pokolnak „szánt” bolygón, de ott leszünk a jó hatalmas és csak a szeretetről szóló záróünnepen. Pontosabban az örök élet megnyitóján. Nem a magunk érdeméből, de a hit szerinti kegyelem kegyeltjeiként.

Raffayval szinte egyformán fogalmaztunk, amikor arról szóltunk, hogy a gonosz birodalomépítése utópia, olyan, amely a teremtés törvényeit tagadva megbukik, de addig egyikünk fogalmazásában csont, a másikunkéban hullahegyeket hagyva maga mögött. És mérhetetlenül sok hiábavaló (?) szenvedést.

Ui. A gonoszról nem „csak” ennyit hozhatnék fel, ez csupán néhány óra „termése”, a csomagban is nem „csak” puszedli volt. De Gizike most felnyitott levele is, melyben szokás szerint tömören üti fején ama szöget.

Idézem bevezetőjét: „Az igazságtalan versenyhelyzet az olimpiai eszme megcsúfolása, politikai célokra érzékenyítéssé való felhasználása ellenére is van okunk örülni. 19 ragyogó érem, 14 helyezés. Csodás!”

Ezúttal is „szembejött az igazság”, mégpedig téma alakjában. Nincsenek véletlenek.

Naplójegyzet: 2024. július 29.

EGY TISZTA ESZME A SZAJNA SZENNYÉBE RÁNTVA

Volt egyszer egy Eurovíziós fesztivál, melyen együtt szurkoltunk a magyar résztvevőknek, hiszen közelében jártak a legnagyobb sikernek is. A szurkolók – nem mind könnyűzene kedvelők – valamennyien annak tudatában voltak, hogy minden siker hazánk imázsépítését szolgálja, ami modern világunkban sok szempontból fontos. Nemcsak a nemzeti büszkeség eleme, de gazdasági hatásai is vannak, és a magyar szétszaggatottságban a nemzettudat erősítése által hatnak a határokon túli beolvasztási erőfeszítések ellen.

Aztán megjelent a világban az LMBTQ „kultúra” vagy „ideológia”. Valójában a neoliberális nyomulás a hatalomszerzés hadműveletei során kiszemelte őket is biztos választóinak, és a másság tisztelte címén e sajátos helyzetükben élő embertársainkat felhasználó manőverrel, világraszóló mozgalmat szervezett, Olyat, amely egyben az Isten-haza-család triászt is képes gyengíteni, főleg, ami a családot illeti. Nélkülözhetetlen identitásaink közül kiemelten a nemi identitást próbálta és próbálja egyre nagyobb igyekezettel kiütni a természet józan törvényein álló támaszaink közül.

A mozgalom részesei immáron egyre növekvő erővel bomlasztanak. A múltban soha nem támadta őket a többség, és nem is fogalmazódott meg a többség-másság „ellentétpár”. Ma őket hozták olyan helyzetbe, nevelték arra, irányítják úgy, hogy nyilvánvaló kisebbségükből oly módon kezelik a többséget, ahogy a liberális szellem egykori szabályai szerint bármely kisebbséget sem lett volna szabad,

Hogy ilyeneken gondolkodik a naplóíró, az ezekben a napokban mindenki számára világos. A 33. olimpiai játékok megnyitójának botránya adott erre okot.

Tekinthetnénk egyszerűen egy tesztnek, vagy akár örülhetnénk ennek, hiszen az általa kiváltott válaszreakciók azt mutatják, hogy többségben van még a józan ész. Világszerte nagy a felháborodás, s ami engem illet, örömmel észleltem, hogy homogén falusi környezetben tájékozódván is egységes volt a tiltakozás. Tehát „megértették”!

Ha provokációnak szánták, akkor annak eredményességéről mindenki szabadon elgondolkodhat. Mert mit is akarhattak ők egy provokációval? Számukra is tesztként működött, vagy erejüket óhajtották fitogtatni? Esetleg nevelni akarnak? Úgy hiszik, hogy erre van igazán „vevőjük”?

Ha igaz a szervezői nyilatkozatok hangvétele, csupán a francia valóságot akarták bemutatni (?), azt, ami szerintük az egyedüli igazság.

De vajon mennyire francia ez az igazság, és mennyire igazság ez egy olyan rendezvényen, amely évezredes gyökerekhez visszanyúlva éppen azt keresi, ami közös. És ez nem uniformizálást jelent, hanem valamit, aminek közösen tudunk örvendeni.

Egy közös békében. Egy olyan közegben, ahol a provokáció a legtávolabb áll az alapszándéktól.

Aztán lezajlott az, amit és ahogy akartak.

Odafentről nem támogatták, mert végig zuhogott az eső, s az nem az egyetértő égi áldást jelentette, sokkal inkább Párizs szennyét mosta bele a Szajnába, amelyet a legnagyobb könnyelműséggel próbáltak meg a nem kívánt látványok mellett a sport tengelybe is állítani. Ma még nem tudjuk, milyen sikerrel. Esetleg egyes sportolók életre szóló munkáját semmivé téve?

Ezzel azonban Coubertin méltatlan francia utódai meggyalázták az ő emlékét és elindultak egy olyan úton, amelyet eddig még csak a pénz kezdett bemocskolni. Most már erkölcsi alapjai is meginognak.

Magyarország elsőnek mondott nemet az Euróvíziós fesztivál LMBTQ diadalmenetté változtatásának. Tovább nem követtem, nem tudom, meddig jutottak elkezdett próbálkozásukkal annak szervezői?

Most azonban egy sokaknak életét, mint legfőbb célt, másoknak, mint legfőbb örömforrást jelentő nagyszerű és erős gyökereket eresztett kezdeményezést veszélyeztet hasonló sors.

Az olimpia nagyszabásúnak szánt megnyitóján a Szajnát a szennyvizek, partjait pedig aljas kísérletek piszkolták be. Az olimpiai mozgalmat ilyen szellemben folytatva, nem beszélve a női sportot is erről az oldalról veszélyeztető próbálkozásokról, fennáll annak veszélye, hogy semmivé válik az olimpiai győzelmek varázsa, értéke, az ezért folytatott hatalmas munka értelme, s ezen keresztül elapadhat az egészséges életre ösztönző egyik legjelentősebb forrás, a fiatal emberpalántákat mozgásra ösztönző példaképek csodás ereje.

Ergo: mindent el kellene követni, az olimpiai mozgalom megmentésére, eredeti tisztaságának megőrzésére, az azt befolyásolni vagy felhasználni próbáló idegen szándékok kirekesztésére!

                                                                          Szász I. Tas

OLIMPIA ELŐTTI ESZMEFUTTATÁS

         A magyar immáron 128 éve „olimpiákban gondolkodó nemzet”. Legalábbis a jelentős többség.

Vénülő magamról tudom, hogy már 25-30 éve akarva-akaratlanul azt számolom, hány olimpiának lehetek még tanúja, néhány évtizede a tv jóvoltából szemtanúja, s nem olyan régen még a személyes megélés lehetőségében is reménykedhettem.      

Mondanom sem kell, mekkora csapásként éltem meg a Momentum sötét üzelmeit szolgáló veszteséget, hiszen gyakorlatilag a többszöri nekifutás után végre elérhető jogtól fosztották meg mindnyájunk közös hazáját, amely az alapító nemzetnek járó jogban is sokáig hiába reménykedhetett. A minket reménytelenségbe taszítóink így felépített „önmaga” éppen most éli meg saját reménytelenségét. A néhány év előtti párizsi piros szőnyeges megbízói köszönetmondás már sovány vigasz.

De mi lehet az alapja annak, hogy belőlünk „olimpiában gondolkodó nemzet” vált? Furcsa dolog jutott eszembe, amely bár nem egyedüli, de bizonyításra váró magyarázat lehet.

A kutatás egyre érdekesebb eredményeket mutat fel az örökléstudomány terén. Vajon a kollektív emlékezet genetikailag rögzült nyomai közt nem él-e bennünk az egykori nagyság valamilyen nehezen kitörölhető nyoma?

Mai „mesterséges lekicsinyítésünk” után és a „merjünk kicsik lenni” ideológia reánk kényszerítésének próbálkozása idején nem ilyen belső kényszerek terelnek-e abba az irányba, ahol ma még nagyhatalom vagyunk? Ennek édes testvére a büszkeségünk feltalálóinkra, Nobel-díjasainkra.    

Furcsa felvetés, de ki tudja miket derít még ki a genetika. Hiszen epigenetikailag máris feltételezhető ilyen összetevő titokzatos és ma még alig ismert belső világunkban.

Már a Bibliából tudhatjuk, megbüntethetők az atyák vétkei hetedíziglen. Vagyis a bűn terhe átöröklődik a nemzedékeken. Hasonlatos módon bizonyára az erények vagy az érdemek nyomán elvárható felelősségérzet is követhető a generációk során. Én ezt a hagyományok őrzésének felelősségével azonosítanám be. 

Ennek közérthetőségéről nem vagyok meggyőződve, de leegyszerűsítve maradjunk annyiban, hogy a sikeresség (nagyság) vagy kudarcosság (kicsinység) érzetének lehetnek genetikai lenyomatai, és ennek egy nemzet életében felfedezhetők a jelei. Ha valakiben az időben eltűnt nagyság nyomai jelentkeznek, az keresheti a pótlás lehetőségeit. Például a sport vagy a tudomány, a leleményesség sikereiben. De ha van olyan, aki a kicsinység letaglózó tudatának rabja (esetleg ezt bölcs elfogadásként ideologizálva), szintén ugyanazt a genetikai lehetőséget erősíti meg. 

Hangsúlyozom, nem egyedüli okról, okokról beszélek, csak az egyik lehetséges magyarázatról.

De tegyük félre a nekem ezek után kijáró jogos fejcsóválásokat, inkább beszéljünk napjaink földhözragadt bizonyosságaira alapozva. A magyarság szétszaggatottságában önmagával határos állapotban kénytelen megélni közös éltét. Ha jól tudom, ezt először Sütő András emlegette így.

A magyar haza fogalma esetükben nem a nálunk erősebb hatalmi társulások által megtervezett mesterséges határokon belül található. Hazánk a Kárpát-medence, úgy ahogyan azt 1100 éve belakva, a népvándorlás népei közül egyedüliként, európai állammá szerveztük.

Szakmai nyelven, esetünkben, akár több közép-kelet-európai nemzetnél, nem politikai nemzetek alakultak ki (mint az tőlünk nyugatra a határaikon belül oly megszokott, hogy mást el sem tudnak képzelni), hanem kultúrnemzetek. Tehát ahogyan azt Illyés Gyula megfogalmazta: a mi hazánk a magasban van.

Nem közömbös azonban valami. Ugyanis ama mesterséges határ egyben valóságosan is szétszaggatott minket itt a földön. Elszakítottjaink pedig fogynak, és fogyásukkal együtt az összmagyar megmaradás lehetősége is gyengül. És ebben az esetben nem vigasz, hogy az őket túszul tartó nemzetek ugyancsak fogynak. A lényeg a számokban van. 1920. június 4-e óta számuk felére apadt, miközben a többségieké nem!

A magyar kormány nemzetpolitikája erőnkön felül próbál tenni megmaradásukért. Mert ez nem csupán együttérzés, nem csak szolidaritás, nem csak isteni parancs, hanem kőkemény közös érdek is!

Van azonban egy olyan lehetőség, amelyre ritkán gondolunk.

Ez pedig az úgynevezett anyaország (Csóti György szerint ez sem a helyes definíció) mindenkori állapota.

Magam már negyven évvel ezelőtt, saját tapasztalatból, a „megtartó rácsodálkozásról” beszéltem,

Erdélyi nemzedékem identitástudata még egy akkor harmatgyenge Magyarország eredményeibe is úgy kapaszkodott bele, mint hajótörött a roncsokba.

Akkoriban a legtöbbet a magyar sportsikerek jelentették, és Helsinki, valamint az Aranycsapat ma felfoghatatlan erővel nevelte bennünk magyarságunk tudatát.

De ma sem panaszkodhatunk, hiszen az utóbbi időben tapasztalható kisebb labdarugó-sikerek, a maguk elfogadható méretei mellett is szemmelláthatóan hatottak a magyar összetartozás, a nemzettudat erősödésére.

S most, amikor a nemzetállamok elleni világméretű harc folyik, számos más nemzet esetében figyelhettünk fel erre.

A stadionok népe, nem hivatalos közvéleménykutatásként igazolta: a nemzeti szuverénitás feladása nem lehet olyan egyszerű, mint azt a politikai boszorkánykonyhák üstjei mellett hadonászók elképzelik.

A budapesti olimpia elmaradása hatalmas veszteség. Nem lebecsülendő eredményünk is van. Ugyanis kicsinként mégis idehoztunk egy-egy részt az itt lezajlott és elismerten addig legjobb világbajnokságokkal.

Igaz vagy sem a jegyzetem elején felvetett elmélet, annyi biztos, hogy olimpikonjaink sportsikereire olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre.

Fájdalmas tudni a köztünk élő ellenszurkolókról, de ne ezzel törődjünk.

Az élsport támogatásának, az épülő stadionoknak sokrétű hatásai nem mérhetők pénzben. Annál sokkal, de sokkal többet jelentenek. Nem beszélve arról, hogy, amint mondani szokás, általuk válhatunk egy elkényelmesedő világban sportnemzetből sportoló nemzetté.

Mert ne feledjük a máig igazán meg nem értett Teleki Pál tanácsát: „Merjünk magyarok lenni!” Nem többek másoknál, csak mások. Mi ezzel járulhatunk hozzá a világ egészséges sokszínűségéhez, ami nem nevezhető öncélúnak.

Egyébként pedig egy héttel a párizsi olimpiai játékok előtt: Hajrá Magyarok!

Naplójegyzet: 2024. július 23.

„OSZKÁR TUDJA, DE NEM MONDJA”…

így szól Verdi Álarcos báljának egyik kedves áriája. Sokszor elmondott és megírt téma jön elő, ismét az események kényszere alatt.

Röviden: Ursula von der Leyen minden szabályt és normát meghazudtolva ismét elnyerte az Európai Bizottság elnöki pozícióját.

A tárgyilagos értékelők arról beszélnek, hogy az eddigi legsikertelenebb elnököt választották újra, hiszen Európa soha ennyit nem hanyatlott, mint az elmúlt öt esztendő alatt. Naponta sorolják ennek fő pontjait, felesleges újra felidézem azokat. Egyszerűen azt mondhatjuk: minden téren!

Más nézőpontból azonban ez nem így van. A többség ezt nagyon jól tudja, s a diplomácia nagyjai különösen. Csakhogy: „Oszkár tudja, de nem mond-hatja” - parafrazálnám kissé az áriát.

Ugyanakkor mi igenis mondhatjuk. Mit is? Azt, amit annyiszor kimondtunk, amit magam már annyiszor leszögeztem naplójegyzeteimben, nemrég néhány héttel előbb.

Ennek megfelelően Ursula von der Leyen az unió eddigi legsikeresebb elnökének nevezhető. Ugyanis azoknak az elvárásoknak, amelyeket az Európán kívülről uralkodó pénzhatalom vele szemben állított, tökéletes sikerrel felelt meg. Ő a legtökéletesebb „eurokomprádor”. Európát a magasabb érdekek elvárása szerint tönkretette, és ezt fogja folytatni – amennyiben tovább is hagyni fogják – újabb öt esztendőn át. Ennek alapján elképzelhetjük, mi vár kontinensünkre.

A remény a történet két földrajzi végén keresendő. Az egyik itt belül születhet meg, és azon múlik, hajlandó lesz-e kontinensünk erre az öngyilkosságra, vagy elkezdődik valamilyen ellenállás. A kontinens termelői tőkéje képes lesz-e szembemenni a világ pénzhatalmával? A másik vége a tengeren túl keresendő, és Donald Trump megválasztásának következményei között remélhető.

Itt a nagy kérdés az, hogy ama pénzhatalom miként tudja megtörni Trump erejét! Egyesek szerint a dolog kétesélyes. Kenyértörés vagy egy nagy váltás is elképzelhető. Hátha átprogramozzák érdekeiket? Pontosabban, hátha az idők folyása más irányba fordulva átprogramozásra készteti őket. Természetesen ennek alapja csakis az érdek lehet.

Ez az a kérdés, amelyre a választ Oszkár sem tudhatja még.

De van Valaki, aki tudja. És mára ez az egyedüli támasz számunkra, Európa, sőt a világ számára. A legnagyobb tervezőről a földi érdek megfeledkezik!

Naplójegyzet: 2024. július 12.

PÁRIZS-BRÜSSZEL 104

104 év telt el azóta, hogy Párizsban, a trianoni folyosókon, az akkor már javában működő háttérhatalom úgy döntött, a hazugság eladdig ismeretlen nagyságrendű formáit végleg beemeli a politikai élet elfogadott munkaeszközei közé.

A módszer kiválóan működött a már jó előre elkészített terv elfogadtatása folyamán. Vagyis bevált!

Aztán következett a jól kiszámítható (vagy kiszámított) következő világégés és az azt lezáró diktátum, megfejelve Jalta következményeivel.

Két generáció életét is meghatározó újabb szenvedések kora jött ezután, az ezzel járó várakozásokkal és reménykedésekkel. Majd elkövetkezett ez a várva várt pillanat is.

Várva vártuk, de ma már tudjuk, hogy nem ezt.

Pedig csak annyi történt, hogy most is ugyanaz az erő határozta meg a folytatást, mint Párizsban. A végső nagy terv is a régi maradt, csak éppen megvalósításának egy másik, újabb szakaszába léptünk. És a régi maradt a bevált módszer is. Ha lehet továbbfejlesztve, elsősorban arcátlanságában.

Mára már elérkeztünk oda, hogy nincsenek korlátok, nem számítanak szabályok, szerződések, aláírások s pláne ígéretek. És ma már a leplezésére sem fordítanak túl sok energiát. Sőt olykor már szinte kérkedve hazudnak, éreztetve: nekünk ezt is lehet, nektek meg kuss. Még saját álságos alapértékeikkel is szembemennek, ha kell. (Utólag szúrom be e sorok közé, hogy a mozgássérült kiváló magyar képviselőt, Szekeres Pált leszavazták az uniós parlamenti alelnök-választáson, mert az új frakciónak nem jár semmi. És ez a fő szempont.)

Párizsban Magyarországot feszítették keresztre, Brüsszelben ma ezt a gyűlölt magyar miniszterelnök megfeszítésével szeretnék elérni, s ebben megtalálták ma, is mint egykor, a hazai partnereket. De nem csak ők, hanem mi is tudhatjuk, hogy ezzel egyben ismét az egész országot szögeznék keresztfára.

Sok oka van ennek, de pillanatnyilag a legfontosabb az, hogy a harmadik világégés tervét keresztezheti az a szervező munka, amelyet miniszterelnökünk magára vállalt.

Folyik a NATO erejének növelésével és hatáskörének kiterjesztésével kapcsolatos terv. Azt mondják, az erő azért szükséges, hogy elrettentse az oroszokat és ezzel a békét szolgálja. Ugyanis szerintük létezik Európát lerohanni akaró putyini terv! De kérdezem, mi haszna lenne ebből Oroszországnak? Semmi. Annál több abból, ha Európával kölcsönösen együttműködnének, hiszen egymást tökéletesem kiegészítő két félről van szó.

A kutya itt van elásva. Ezt kell megakadályozni.

De, ami a legleleplezőbb, az az, hogy nem csak az erőt fitogtatják, hanem az oroszokat kimondottan provokálják. Elég, ha arra gondolunk, hogy annak idején megígérték Ukrajna semlegességét Moszkvának. Aztán…

Súlyos politikai inkorrektség, ha az orosz agresszió elismerése mellett, annak okairól is szólna valaki. Nem is teszi senki.

Tény, hogy a nemzetközi politikai életnek számos terén felfedezhető a képletes medve bajszának folyamatos rángatása. Gyere csak és támadj, hogy világossá váljon a világ szemében: itt a jó és a rossz harca folyik, hiszen te vagy az agresszor, mi pedig az igazság hős védői! Ezzel természetesen nem igazolni akarom a provokációra elvárás szerint adott választ. Bizonyára lehetett volna másként is reagálni. De persze van ex-nagyhatalmi büszkeség is a világon. S ennek nagyorosz társadalmi háttere is!

Amúgy ismét Szolzsenyicinre emlékeztetek. Megjósolta, hogy a szocialista köztársaságok határai szerinti megoszlás nem vezet jóra. Már Afrika esetében is láthattuk, hogy a határok mesterséges vonalai hova vezettek és vezetnek.

Keressük az igazságot, de nehéz megtalálni, mert mindenkinek van saját igazsága. Ez azonban még nem azonos azzal, hogy a világ további sorsát a hazugságra alapozzuk, milliók szenvedésének beprogramozásával!

Az egykori Párizstól csak 104 esztendő vezetett a mai Brüsszelbe. Nehéz évszázad volt.

Nem kellene a következőt is a hazugság világbajnokaira bízni!

madarakról, szárnyalásról, nemzetről

Egy nagyon régen élt olasz, bizonyos Dante Alighieri már felfigyelt hazánkra, de egyben figyelmeztette is! Rólunk szóló mondata szállóigévé válva szárnyal a köztudatban: „O beata Ungheria, se non si lascia / Piu malmenare!” Fordításban: „Ó, Te boldog Magyarország, ha nem bánt többé a kórság...” vagy „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félre vezetni már.” (Babits Mihály) Igencsak aktuálisnak tűnő figyelmeztetés, mindkét egymást kiegészítő fordításban

         Időben közeledvén sokat emlegetik egy másik olasz, szent Pio atya múlt századi jóslatát, mely szerint „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” A szöveg hitelessége nem igazolt. Esetleg az események fogják mégis hitelesíteni?

De a Hitel 1935-ös első számának vezércikkében Mi lesz velünk címen megjelent írását Makkai Sándor így végzi: „A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.” Amiről természetesen a „merjünk kicsik lenni” (Kovács László) sokat emlegetett tanácsa és a „merjünk nagyok lenni” Széchenyi óta ismételgetett „előzetes cáfolata” jut eszünkbe.

És az élete alkonyán a világ s a nemzet sorsáért aggódónak természetesen eszébe jut Németh László szárnyra kelt véleménye: „A magyarság előtt egy választás van: meghalni vagy kovász népnek lenni!”. Ez a felszólító vélemény napjainkban mintha testet öltene.

Orbán Viktor legutóbbi bátor utazásai arra utalnak, hogy ama „gyönyörű madár” akár egy békegalamb is lehet. Vagy ennél még többről van szó?

Le tudjuk-e küzdeni saját „kórságunkat” és figyelni a minket félrevezetni akarókra?

Miféle gyönyörű madarat leszünk képesek felröppenteni? Mennyire lesz erős hitünk, merre szárnyalnak imáink?

Lesz-e bátorságunk, merszünk megpróbálni nagynak lenni?

Milyen hatékony példává lehetünk „kovász” nép mivoltunkban?

Mikor nyílik ki a szemünk, hogy megértsük egy nemzetmentő politika sokszor nehezen követhető logikáját, az azt szükségszerűen környékező és arra olykor árnyékot vető nehézségeken is átlátva?

Íme csupán néhány jel és kérdőjel, tanács, tapasztalat meg főleg feladat az úton, amelyen két irány között választhatunk: lenni vagy nem lenni!

Nekünk a megmaradás felé vezető út nemcsak önös érdekünk, de másokkal szembeni kötelességünk is.

Ha így leszünk képesek szárnyalni akár mi magunk lehetünk az a „gyönyörű madár”. De ha nem, akkor egész kontinensünkre, (sőt) hatalmas veszedelmek várhatnak!              

Naplójegyzet: 2024. 06. 15.

NEM LEHET, DE AKKOR HOGYAN?

104 éve foglalkoztatja a magyarságot az egyharmadnyi – úgynevezett – „kisebbségbe” került elszakítottjainak sorsa.

Az anyaországban maradt kétharmad hol felejt, hol emlékezik, hol segíteni próbál, máskor egy része saját közönyén szégyenkezik, egy másik politikai eszközként tekint a kérdésre, vagy éppen pillanatnyi, külső elvárások szerint mint hűséges komprádor ad hangot véleményének, s ha úgy kell, akkor hallgat. Egészében pedig alig veszi észre, hogy esetében egy hatalmas folyamat terepasztalaként teljesül be rajta egy majdani európai közös sors.

Az elszakítottak pedig a változó erejű, és intenzitásában hullámzó, de állandó beolvasztási és etnikai tisztogatási módszerek keserves következményeit élik meg. Az anyaország viszont még csak most és csak kisebb részben ébred tudatára annak, hogy egy nem túl hosszú történelmi távlatban mennyire elviselhetetlen, sőt milyen végzetes következményekkel jár mindez.

Mi történik valójában? A jólétért való küzdelem során eltűnik a létért való küzdelem természetes igénye. Eltűnik, mert ehhez egészséges veszélyérzet, ahhoz meg nemzettudat lenne szükséges.

De, mint arra Makkai Sándor figyelmeztet, nemzettudatunk revízióját is el kell végeznünk, és fel kell ismernünk, hogy az egyetlen igazi „impérium”, amivel rendelkezünk (határon kívül és immáron belül egyaránt), az a lelki impérium. „A tények parancsa (…) ez: nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is, meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.”

Ugyanakkor a tények nyomán lehetetlen nem észlelni, hogy az összmagyarság egészében kerül kisebbségi sorba. Hiszen a vágyva vágyott Európát hamisan képviselő unióban, az annyi ideig remélt egyenlőség szabadsága nem csupán hiú ábrándnak bizonyult. Sőt!  Éppen ellenkezőjébe fordult.

Miközben a kívül maradottjaink jogainak biztosítását reméltük az egységes kontinentális hazában, azonközben a kollektív jogokról szó sem eshetett, majd elfelejthettük az ígéreteket, alapszabályokat, aláírt szerződéseket, mára pedig már a józan ész szabályait.

Miközben az unió testidegen vezetői tudatos öngyilkosságot szerveznek, az ez ellen fellépni próbáló tenyérnyi magyarság megismerhette a közös Európában saját kisebbségi sorsát.

Oly méreteket kezd ez ölteni, hogy már a kétsebességes Európa is több lenne ennél. Hiszen nem másod-, sőt tán harmadrendű polgáraivá lettünk a nagy egésznek, hanem deklarált és büntetendő belső ellenségei. Egy olyan immunbetegség okozói, amelyre hamis visszacsatolások révén – miközben életet mentene – ártalmas, testidegen látszatot erőltetnek.

Eddig tehát a Kárpát-medencei magyarság így meg úgy, sőt egy részében így is meg úgy is, kisebbségi sorsot él meg.

Ez tehát a pillanatnyi helyzet.

Tapasztalataik révén most talán a trianoni árváink tudnak többet erről, s arról, hogy mi a teendő, ha élni akarunk.

Most pedig tanácstalanságunkban próbáljunk visszatekinteni egy Trianon után fellobbant erdélyi vitára a kisebbségi sors és az ebből fakadó teendők dolgában, hiszen a megmaradásunkról van szó.

A Trianon után lassan ocsúdó Erdély magyar értelmisége tíz év után már egyre komolyabb elméleti alapokat keresett gyakorlati teendőihez. Tudni szerette volna, hogy van-e megmaradás, és ha igen, melyek és milyenek az oda vezető utak.

Az akkor már fél évtizede ellenszélben küzdő református püspök, író, gondolkodó Makkai Sándor 1931-ben Magunk revíziója címmel vetette papírra nagyhatású gondolatait, s a Szépmíves Céh kiadásában 100 oldalon öt tanulmányban foglalta össze mondandóját. Ezzel óriási hatást gyakorolt Erdély elszakított magyarságának gondolkodására, megoldást és módot kereső erőfeszítéseire.

Az alapokat már a sorozat első tanulmányában (Parancsoló tények) lefekteti, és ebből most elég egy erőteljes üzenetet hordozó bekezdését idéznünk:

„Az erdélyi magyarság első legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az ellentétes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egészséges formáit teremti meg.

Tudom, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni még ma is nagyon kényes és nehéz. Két oldalról is félreérthető. De semmi sem lehet akadálya a kötelesség teljesítésének, az élet pedig sürgeti ennek a kötelességnek teljesítését.”

Makkai aztán közösségével együtt élte tovább a harcos kisebbségi sors éveit, de 1936-ban váratlan fordulat következett be gondolkodásában. Tíz éves, küzdelmes, de eredményes püspökségéről lemondott, és expatriált az anyaországba teológia-tanárnak. Nagy volt a megdöbbenés, hiszen a Magunk revíziójának ez ellentmondani látszott.  Romboló hatása miatt szinte egyöntetűen elítélték.

Pedig az általa emlegetett magunk revíziója minden irányban végrehajtható. A lényege az előítélet kialakulásának elkerülése. Vagyis az, hogy a vélemény, amely a pillanatnak megfelelően alakul, a körülmények változásával párhuzamosan változhasson. Vagyis bárki vagy akár egy társadalom végezhesse el a maga revízióját. Erről az oldalról tettét nem próbálták megítélni.

A nem egyszer zajos támadásokhoz azzal is hozzájárult, amikor már az anyaországba érkezve, a Látóhatár oldalain megírta a NEM LEHET című cikkét. Ebben viszont már éppen vele együtt mondhatnánk: egy ismét előítéletté dermedt véleményt fogalmazott meg.

Szerinte a kisebbségi sors méltatlan és megoldhatatlan. A válasz ezért természetesen viharosnak, olykor keménynek bizonyult.

        Makkai írása a megmaradásért folyó küzdelmet, a túlélés „vegetatív funkcióját” (Tóth Sándor) például az Erdélyi Fiatalok csoportja szerint „hitet ölő gondolatmenetként” rombolta.

Reményik Sándor volt az, aki érezhető megértéssel, de a véleményt el nem fogadva válaszolt a LEHET MERT KELL című cikkével.

Idézzünk ebből az írásból:

Makkai „kisebbségről még mint fogalomról sem szeretne tudni, mert szerinte egy nép, vagy annak egyes tagjai is, csak saját szuverén nemzeti államában élheti ki önmaga humánumát.  Nincs más megoldás, „a kisebbségi kérdés megoldhatatlan“. A tanulmány címe: „Nem lehet”.  A tétel kegyetlen élességgel, Makkaitól megszokott biztonsággal és kifejtésében is ijesztő nagyvonalúsággal mered reánk. Pedig elsősorban nem nekünk szól, ittmaradt magyaroknak, hanem a világ idegeibe akarná beleégetni, ami helyzetünk tarthatatlanságát, a világ fülébe belesikoltani helyettünk is azt, hogy mi nem bírhatjuk sokáig már. Azért nem csodálkoztunk volna annyira, ha valamelyik nagy napilap hasábjain találkozunk ezzel a gondolatmenetével, mint igy, amikor egy kisebbségek életével foglalkozó, viszonylag szűk nyilvánosságú folyóirat közli e gondolatokat. (…) Makkai erre a tanulmányára, mely kétségtelenül szöges ellentétben áll minden eddigi tanításával, egész régebbi, itteni működésével, műveivel és munkájával, hirtelen választ is kapott egyik lapunk hasábjain. (…) Makkai jóhiszeműségét most sem lehet, amint semmikor sem lehetett kétségbevonni. (…) A kicsúfolt „idegkimerülés” és más dolgok, csak azoknak nem hatalmasok, akik át nem érezhetik és nem elég keresztyének ahhoz, hogy legalább átérezni próbálják. (…) Makkai Sándor a kisebbségi gondolat körüli küzdelemben őrlődött föl mikor most, nemcsak magára, de népére vonatkozólag is kitör belőle az örökösen elnyomott kiáltás:„Nem lehet“! (…) Aki ezt vizsgálni, erre gondolni sem hajlandó, az tegye előbb saját szívére a kezét és kérdezze meg önmagától, vajjon nem kisérti-e őt is nap- nap után ez a sötét szó: nem lehet?  (…) Makkai Sándornak, az újnak, akit éppen úgy tisztelünk, mint a régit, mert hisszük, hogy ma is érettünk és miattunk fáj a szíve, azt válaszoljuk személyeskedés nélkül, az elvek és eszmék tiszta magaslatán óhajtva találkozni vele, hogy mi ma is nőni vagyunk képesek, mint ama bizonyos pálma a súly és a kő alatt.  (…) Az új Makkal Sándor elcsodálkoztató és megdöbbentő gondolatai mellett állandóan idézgetjük a régi Makkai Sándort, a kisebbségi élharcost, akitől azt tanultuk, hogy az életből az Életbe juthatunk, hogy az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítandó minőség, nem csak lehetőség, hanem követelmény, nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz. (…)  Az erkölcsi törvény, mint magyar követelmény bennünk.  A transsylván csillagok pedig felettünk.  És semmi más.

Nekünk lehet – mert kell.”

         Ha ezt a szállóigévé vált címet elemezzük, fel kell ismerni benne azt is, hogy tulajdonképpen megérti a NEM LEHET-et, de ezt elfogadva is, az élet-halál helyzetben kötelező módon szólít tettre a MERT KELL-lel.

Ezt a kétségbeesett, de kötelező csakazértist hangsulyosítja az AHOGY LEHET című versével, melyet mellékelek a naplójegyzet végén. Ebben a fogcsikorgatva is talpalatnyi jussába kapaszkodó kisebbség élethelyzetét érzékelteti.

A nagy vita gyakorlati lezárója szerintem a kolozsvári HITEL harcos természetű főszerkesztője, Albrecht Dezső, aki felhívja a figyelmet a HOGYAN keresésének a gyakorlati tettek terén irányt szabó fontosságára, vagyis a pragmatikus szemléletre, amely bármilyen legyen a helyzet és bármennyire is kevés az esély, az egyetlen járható út marad. A lap holdudvara aztán ezt a történelmi viharokat hozó évek során be is igazolja tetteivel.

Jegyzetem epilógusa a legszomorúbb. Ugyanis azóta, annak ellenére, hogy a küzdelem folytatódott, hosszú távon Makkai jóslatszerű helyzetfelismerése igazolódott, ami azonban ma sem demobilizálhatja sorainkat.

Miközben a határon túl szakadt, kisebbséggé süllyesztett nemzetrészünk egy évszázad alatt felére fogyott, a többség tovább szaporodott. Pedig, ha igaz lenne az, amit az utódállamok hirdetnek, mely szerint nemzetiségi politikájuk minden igényt kielégít, az új gazdákhoz hasonló mértékben kellett volna gyarapodniuk.

Ezt tetézi az előzetesen már bemutatott helyzet, az egész magyarság európai kisebbséggé válása, annak minden, Orbán Viktor szavaival élve: „eszement” következményével.

Ha azonban az egész hullámzó vita tanulságait akarjuk levonni, éppen az a legfontosabb, hogy a mai helyzetünkből származó kétségbeesettség vagy lehetetlenség érzés mégse váljon előítéletté. Maradjon meg pillanatnyi helyzetfelismerésnek, és inkább arra sarkalljon, hogy tovább keressük a mindenkori pillanatnak megfelelő HOGYANT, úgy ahogy azt a HITEL főszerkesztője és a lap holdudvarának egész tevékenysége üzente 80, 90 évvel ezelőtt.

Változó világunkban, ha kell, naponta végezzük el a magunk revízióját. Aztán pedig bízva bízzunk és küzdjünk: AHOGY LEHET.

És most térjünk vissza írásom második bekezdésének záró szavaihoz, amelyek nyomán, ha kellő perspektívában pillantunk a zajló – természetes, társadalminak beállított – folyamatokra, valójában a háttérhatalom vagy sok más néven nevezett erő tervei – mérnökien pontos – megvalósításának vagyunk nem csupán tanúi, hanem tulajdonképpeni elszenvedői.

E terv szerint megvalósulás alatt levő európai lakosságcsere következtében a századvégre egész volt kontinensünk egy új, egészen más kontinens kisebbségeként keservesen fog visszaemlékezni saját elődeinek balgaságára és megvezethetőségére.

Mert jelenleg ideológiai mezekbe kényszerítve küzdünk egymás ellen, valójában közös önmagunk ellenében, és nem látjuk meg a lényeget. Akár a koncért marakodó kóbor ebek, amelyek egymást marva csak a konc megszerzése vagy elvesztése után érzékelik és kezdik nyaldosni sebeiket.

Igen, talán egy ősi mondás látszik beteljesülni a mi annyi évszázadon át csodált és szerelmét vágyva általunk imádott, csalfa Európánkkal: ebek harmincadjára jut egész keresztény kultúrájával, s annak a világot kultur-civilbe öltöztető múltjával.

De: LEHET MERT KELL! És figyeljünk a HOGYAN-ra!

REMÉNYIK SÁNDOR

AHOGY LEHET

Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…
Megalkuvás zsoltárát énekelve,
Végtelen rabmenetben csak megyünk,
Nincs semmi fegyverünk,
Fegyvertelen a lelkünk lázadása,
Pedig a vérünk minden csöppje vágyik,
Vágyik a Péter vad mozdulatára,
Amikor Istenének védelmében
A Málkus fülét hirtelen levágta.
Kik vagyunk mi?
Ó, nem az Alázat,
Csak a megalázottság fiai.
Nemzedékek büszke hídfői közt
Görbülő ív, görnyedő átmenet:
Testvéreim, bizony nem élünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki máskép tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet…
Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse,
Félbenmarad, megmásul mondatod?
Egy szikra talán mégis zengve pattan
Lángörvényből, mely benned kavarog.
Dagadnak benned árvizes erők,
Zúdulna niagarás zuhatag:
Elégedj meg, ha megtöltesz belőle
Kristálytiszta vízzel egy poharat.
Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,
És amit hagynak, egyre kevesebb:
Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,
S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,
Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,
A töredéket eltört mondatodból,
Minden megmaradt árva keveset:
Ahogy lehet…
Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter – amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés…
Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel –
Ahogy lehet…
Ahogy lehet…

Naplójegyzet: 2024. június 16.

STADIONOK NÉPE

Sokféle törésvonal szabdalja a magyar ugart. Kicsik és nagyok, árkok és mély szakadékok. A legnagyobb, mint tudjuk, a nemzeti és az ördögien zseniális módon felépített Orbán-gyűlölet által képviselt és életben tartott – és ha van egyáltalán egységes elképzelés és valamilyen hit bennük akkor – internacionalista között. Ez ma egybeesik a szuverenista és a föderalista, vagy éppen a béke és háború-pártiak táborával, bár ez utóbbi már nem olyan egységes.

E táborok között egy érdekes és nem elhanyagolható részletkérdésben is jelentős ellenvélemény van. És ez a stadion-építéseknek a Fidesz-kormányok idején felgyorsult üteme. Így alakult ki az ellentábor hőzöngésének elnevezése a: „stadionozás”. Ők a stadiontagadók. 

Miről van szó?

A stadionépítés fontosságát – talán a klebelsbergi sikerektől is ösztönözve – elfogadva, e folyamat élére állt Fidesz megfontolt politikai szándékának eredményeként sorra születő korszerű és szép stadionok láttán, azok, akik minden olyannak, ami látható módon megvalósulva hirdeti, hogy helyes úton járunk, hangos ellenzői. Az élet minden területén látható programjuk lényege a nagybetűs NEM. Ha már stadionról beszélünk, akkor emlékezzük a nolimpiára! Nem rendezhettük meg, de feltételeinek jelentős része mégis megvalósult több nagy világverseny által hitelesítve. Mi rendeztük minden idők legsikeresebb úszó, majd atlétikai világbajnokságát. De ez a fájó sebünk megmaradt, Párizs ünnepelhet (nem könnyen), míg a sebet okozók – francia kitüntetéseikkel egyetemben – eltűntek.

A tagadók, propagandájuk szerint, rongyrázó pazarlást és a miniszterelnöki hobby kielégítését láttatnák a stadionépítésben.

Feltételezzek-e részükről annyi okosságot, hogy felismerik ennek rájuk nézve felmérhető veszélyeit? Nem tudom. A szocializmus építésének korában a Népstadiont állítólag azért nem fejezték be teljes tervezett kapacitásáig, mert féltek az ott összegyűlt tömeg erejétől. Most inkább lelki-szellemi megerősítő hatása zavarhatja őket.

Ők inkább a legprimitívebb módon arra koncentrálnak, hogy hirdessék, miszerint ezek az összegek szolgálhatnák – az általuk egyszer már megpróbált és sikertelen – „segélyező” rendszert. Vagyis gyorsan felfalható halat adnának a népnek, nem pedig hálókat gyártanának és adnának a társadalom kezébe. Előbbi azonnali vonzó élmény, utóbbi munkával és némi okos türelemmel jár, amely tulajdonság a nemzettudatban fedezhető fel.

Lássuk hát, hogy miként kerül egy stadion a háló kategóriájába?

Erről éppen most győződhetünk meg. Ugyanis elkezdődött a labdarugó Európa-bajnokság. Nézem Németország stadionjait és az azokat zsúfolásig megtöltő szurkolókat, az egyes nemzetekből ide érkezett „satadionok népét”. Azokat, akik áldozatot hoznak azért, hogy nemzeti csapataikat győzelemre bíztassák. Még az elméletileg teljesen esélytelenek szurkolói is itt vannak. És elgondolom, hogy ennek hányszorosa ül a képernyők előtt – amiről majd később lesznek számadataink –, de mekkora tömeg az, amely közösségi tereket választott az együtt szurkoláshoz.

Kik ők és kiket képviselnek? A törésvonalak melyik oldaláról érkeztek? Lehet, hogy csak ezekben a pillanatokban jönnek rá, hogy hova is tartoznak?

És felötlenek régebbi információk. 1954 után történészek és más szakemberek igazolták, hogy a megsebzett német nemzettudat első fellobbanása éppen az ellenünk megnyert berni döntő nyomán jelentkezett! Nem véletlenül félnek ettől a nemzeti lobogójukat letépő mai vezetőik.

Mi más hát ez, mint annak bizonyítéka, hogy Európa nemzetei még nem gondolkodnak a föderalizációban. Vagy tudatosan, vagy csak most és hasonló események kapcsán jönnek rá, hogy nem ezt akarják.

A mieink is ott vannak. A stadionok magyar népe csodák csodája már odáig fejlődött, hogy az együvé tartozás érzése boldogítja őket. Könnyezve éneklik a nemzeti himnuszt és a magyar sporthimnuszokká vált dalainkat. Együtt, egységben! Pedig magyarok. Sőt most igazán magyarok.

Otthon a hangos kisebbség elnyomja a csendes többség hangjait, de most mi történik? A csendes többség hangja mindent elfedve száll az ég felé, és a máskor hangos kisebbség nem csak hallgat, de egyes ármányos tagjai nemzeti mezeket öltve hadonásznak a tömött stadionokban nemzeti tizenegyünk fellépésein.

Igen! Kellenek a stadionok. Hiszen szerepük sokoldalú. Mert egyrészt az élsport látótérbe helyezésével, a példaállítás támogatásával segítik, hogy sportnemzetből sportoló nemzet legyünk, de nem csak a testet edző sportversenyek helyeként, hanem egyúttal hasonló igényű kulturális események gazdái lehetnek. Arról nem beszélve, hogy az igen fontos országimágó erősítését is szolgálja egy-egy nagy nemeztközi esemény megrendezése, amiben jelek szerint ma világelsők vagyunk.

A stadionok népét nemzettudatra nevelő együttlét semmivel sem gyengébb hatású. mint megannyi más próbálkozás együttes ereje.

A nemzettudat, az erősödő magyar egység pedig a ma minden túlzás nélkül végveszélyt kockáztató világjelenségek idején, amikor „kovásznemzetként” harcunkat vívjuk a túlerővel, ami a legfontosabb erőforrás, a megmaradás igazi reménye.

A stadionok népe már nem csak a gólok és a győzelmek miatt van ott. Együtt ünnepelnek, ha a győzelem elmarad, de a küzdőszellem ott volt a pályán. És észrevehettük, hogy ezzel hatással van a sportolókra is. Mai kiválóságaink, úgy látszik, már nem árucikket jelentő néma gladiátorok, hanem büszke magyarok. Még a nyelvünket már (még) nem beszélő elszármazottunk, még a magyarságot felvállaló hozzánk csatlakozott szemében is ott látható ez a tűz.

Megérezték, hogy magyarnak lenni jó!

„Stadionozók”! Sajnállak benneteket, magatokat teszitek szegényebbé.

Naplójegyzet: 2024. június 27.

CSAK ÚJRA KÉRDEZEK

Kellő információk hiányában nem szabad véleményt alkotni, és ha mégis van véleményed, azt tartsad meg magadnak mindaddig, amíg nem jutsz hiteles információhoz. Utána viszont végezd el a magad véleményének revízióját, és módosítsad azt. Mert, ha nem, akkor előítéletté merevedve válhat akár halálos méreggé.

Van egy lehetőség arra, hogy még csupán formálódó véleményedet megpróbáld megmeríteni az igazság választóvizében. Mégpedig kérdés formájában.

Így jutottam el újra meg újra egyik nagy kérdőjelem kérdéssé fogalmazásához, s ezt most ismét megteszem.

Amikor a világot, immáron bizonyított módon, lejtőre juttató erő által pozícióba hozott neoliberális, globalista és éppen ezért föderalista túlerő cselekedetiről szól a józan ész vezérelte média vagy számos hiteles személyiség, rendszeresen azok tévedéseit, szakszerűtlenségeit, befolyásoltságát emlegetik.

Csak igen ritkán és alig hallhatóan került sor arra, hogy a mindent megmagyarázó valódi háttérre világítsanak rá. Pedig ilyen is volt és van, mert rendelkezésre áll a bizonyító anyag, amely végeredményben érdekes módon nem is rejtőzködött, csak a végrehajtói próbálják álcázni magukat és cselekedeteiket – a hadi tapasztalat mintájára – egészséges, leveles gallyak és ágak magukra terítésével.

Mert elég, ha csupán egyetlen példát nézünk meg alaposabban. Ez pedig a migráció, amely a háború rettegést keltő árnyékába kerülve és azzal ellentétben nem csupán feltételes módban, hanem a mindennapok bizonyító erejével halad a megoldhatatlan vég felé.

Mi az, amit láttatni próbálnak?

Először is egy migrációt szabályozni akaró szándék mutogatása, amely valóban a leállítás helyett a menedzselés irányába mutat. Erről még lehet nyíltan beszélni.

Emlegetik a határok védelmét is, sőt több ország erőfeszítéseket is tesz ebbe az irányba, de intézkedéseikkel ugyanakkor éppen a határok teljes átjárhatóságát szorgalmazzák. Mi több, mérhetetlen gátlástalansággal, esetünkben ezt még fel is használják „a szabályok betartása miatti” megbüntetésünkre.

Menekültnek tekintenek mindenkit, vagyis indokoltan és jóhiszeműen útra kelő vándornak. Közben az első biztonságos ország szerepét hangsúlyozva, saját kijelentésüket cáfolva, fogadják el több határ illegális átlépését.

Jóhiszeműnek tekintik az illegálisan határsértőt, de soha nem teszik fel a kérdést, miként vált szabállyá, hogy irataikat – mondhatni kötelező módon – valamennyien eldobálják vagy el sem hozzák.

Munkaerő-hiány pótlásáról, demográfiai kényszerekről beszélnek, de eltitkolják, hogy az integrációs kísérlet megbukott, s azt is, hogy ez a demográfiai beavatkozás a kulturális és vallási különbségek miatt az őslakosságra nézve katasztrofális lehet.  Ezzel függ össze, hogy a növekvő bűnözést is takargatják, a felderítetteket pedig próbálják kimagyarázni.

Gátlástalanságukban odáig mennek, hogy letagadják a közismert no go zónák létét is.

Nos, ez az a pont, ahol elérkeztünk az alapjában véve nem titkolt, de a választói tömeg számára soha be nem mutatott nagy igazsághoz.

El kellene mondani Európa egész lakosságának, hogy egy nagy terv végrehajtásának helyi megvalósításáról van szó, és ez egy lakosságcserének vagy átalakításnak nevezhető beavatkozás az 1923 óta ismert Kallergi-terv, melynek jelenkori végrehajtói közül a legsikeresebb aktor Soros György és hálózata.

Azt is tudni kell, hogy ez csak egy része a világot vezetni és teljesen hatalma alá gyűrni szándékozó, pénzügyi erőket szolgáló tervnek. Azok tervének, akiket behatárolni és megnevezni nem csak nehéz, de olykor nem is tanácsos.

A példaként felhozott migráció útján tervezett lakosságcsere tehát az egyik fejezet a nagy egészből, mert például az unió föderalizálása is ilyen lépés lehet. Stb.

Úgy az említett és kötetekbe foglalt terv, mint a végrehajtó nyíltszíni kijelentései igazolják, hogy erre a mégis csak kérdés formájában feltett véleményre mi lehet a válasz.

Végül ki kell jelentenem, hogy jól tudom, semmi újat nem mondtam.

De mégis, és végül is, kérdezem: miért nem lehet erről hatékony módon és meggyőző bizonyítékok birtokában felvilágosítani Európa zseniálisan félrevezetett tömegeit? Mert, hogy az erő mai birtokosai ezt a félrevezetést még sikerrel teszik.

Ennek a magyarázata újabb nagy kérdőjeleket vet fel. Hiszen Európa nemzetei naponta szembesülnek a valósággal. Mi az a titok, ami lehetővé teszi elvakításukat?

Az ébresztő mintha megszólalt volna, de ennyi nem elég. Fel kellene rázni őket.

Naplójegyzet: 2024. június 13.

KÍVÜL-BELÜL

Torlódnak a kül- és belpolitikai események, torlódnak bennünk a gondolatok, az aggodalmak és reménységek. Most a szó szoros értelmében történelmi időket élünk meg, és apró vagy akár nagyobb gondjainkat is félretéve a legnagyobb, megmaradásunk kérdése áll előttünk.

Azok, akik ebben a helyzetben, saját hatalmi vagy anyagi érdekeik vagy akár a bennük tomboló indulatok, spontán vagy „nevelt” gyűlöletük miatt ezt tagadni próbálják, több mint évezredes történetünket figyelembevéve is óriási felelősséget vállalnak ama történelem előtt, amely reméljük, hogy lesz, és nem sikerül öngyilkosságba kergetniük a világot.

A NATO-főtitkár sajtótájékoztatója nyomán már nem tagadható, hogy nem riadnak vissza az ukrajnai háború eszkalációjának kockáztatásától sem. Vagyis józan ésszel mindenkinek be kell látnia, hogy a kormány a háború veszedelmét nem csupán a választási sikere érdekében vetítette az ország választói közvéleménye elé, hanem kötelességét teljesítette, és a többség ezt meg is értette, amit a több mint kétmilliós szavazói megnyilvánulás igazol.

Inkább az a furcsa, hogy ép ésszel rendelkező sokaság képes volt másként szavazni, vagyis a benne forró indulat erősebbnek bizonyult a józan ész diktálta önvédelmi reflexnél.

          A kialakított véleményük erősebbnek bizonyult az életnél, és előítélet formájában rögzült. Nem volt képes a valósághoz igazodni.

          Magyarország láthatóan egyedüli józan kormányzata megtalálta a körülmények közt egyetlen lehetséges megoldást, a NATO-alapszabály által biztosított kívülmaradást. Reméljük, ez a helyzet a későbbiekben sem változhat át a külső kényszerítő erők szándékai szerint.

Nagyon fontos volt a választási eredmény nagy felhatalmazó erejének támasza, amely nélkül ebben a hatalmas ellenszélben nehéz lett volna ellenállni. De az sem minegy, hogy az ellenszelet fújó harminc kormány mögött Európa-szerte megfogyatkozott a háborúpárti választói tömeg. Ez a helyzet is segíthetett abban, hogy a főtitkár rövid időn belül más húrok pengetésére kényszerült.

S ezzel át is léphetünk a kívül-ből a belül-re.

A választási eredmény erőt adó volt, ugyanakkor nem kevés további küzdelemre is okot adott.

A fővárosban még nem végleges a helyzet, de a testületi arányok állandó vitatkozások és akadékoskodások árnyát vetítik előre, függetlenül a főpolgármester személyétől.

Ami érdekes és ki tudja milyen folytatást ígérő történés, az a baloldal hatalmas veresége. Gyurcsány Ferenc a régi hasonlat szerint sok éves megfeszített munkával és elismerésre méltó ügyességgel „leszalámizta” a baloldalt, és kisgömböc módjára magába olvasztotta nagy részét. Aztán eme vékonyan szeletlehető tartós téliszalámi után szembe találta magát egy érintetlen, és előtte váratlan gyorsasággal feltornyosuló óriás szalámival, amely előreláthatóan annak inkább nyári változatához hasonlatos. Hogy mennyire lesz „turista” még csak sejtelmeink lehetnek, de a baloldal felszámolását már sikerei közé sorolhatja.

Vajon a két momentumos hölgy szerepébe lép-e a hét Tisza-küldött? Vagy ravaszabbul lépnek fel, hogy megszilárdítsák helyzetüket a magyar pártpalettán? Ezt nem valószínű, hogy az „új messiás” dönti majd el, hanem sokkal inkább azok, akik felépítették és finanszírozzák. Ugyanakkor pszichológusi szemmel jól látható tulajdonságai nem nagyon predesztinálják a választott szerepéhez oly szükséges megfontoltságra. Vagyis egyelőre okosabb kivárni és figyelni arra, amit tenni fognak. Annak valószínűsége, hogy az elkövetkező két év alatt inkább a megkopás, mint a gyarapodás útja áll előtte, feltehetően nagyobb.

Most azonban a legfontosabb a háború kiterjesztésével játszadozók megfékezése. Micsoda csavar a világ sorsa szempontjából, bár senki sem mondja ki: előfordulhat, Putyin önmérsékletére van bízva a jövő.

De első lépésben most lássuk a Franciaországban készülő választások nagyfontosságú eredményeit!

                                                                                                                                         Szász I. Tas

Naplójegyzet: 2024. május 30. 23 óra

AMI VITATHATATLAN

Egy órája lezajlott a VITA. A csapatok aránya tíz az egy ellen. Enyhítő körülmény volt néhány vegyesen érdekelt vagy látszat-függetlenkedő játékos teljesítménye, de elsősorban a színvonal.

A hazai viszonyok ismeretében örvendezni kellett a levezetőknek, hogy nem történt semmi botrányos, nem lógtak ki az előírások nem túl szigorúan megvont határaiból és az időből sem.

Miközben jogosan örvendeztek, én mégis nekikeseredtem.

Neki bizony alaposan, mert egy egészen más szempont jutott eszembe. Ugyanis a tíztagú csapat számos tagja úgy támadott, hogy nem egyszerűen csúsztattak, avagy hazudtak, de rágalmaztak is. És erre a „vita” elkerülhetetlenül időkorlátokat vonó szabályai szerint képtelenség lett volna válaszolni. Az egyedüli helyes megoldás csak az lehetett, hogy a „magányos beállós” nem reagált ezekre.

Az eddigieknél sorsdöntőbb választások előtt állunk. A háború vagy béke kérdése nem egyszerűen jól megválasztott szlogen, hanem óriási tétje van,  hiszen tagadhatatlanul folyik egy valódi játék az emberiség sorsával, a teremtet világ jövőjével azon a bizonyos sokat emlegetett úton, mely a sisakok ígéretétől elvezetett az atomfegyverek fenyegetéséig.

A választók három csoportjából az úgynevezett jobb és bal elkötelezettjeit nem fogja lényegesen befolyásolni egy ilyen vita. De mi a helyzet az ingadozó, a bizonytalan harmaddal? Ezek (összetételüket nézve) részben természetes ingadozók, de főleg a totális tájékozatlanság rabjai. Erről magánbeszélgetéseimben, a társadalom legmeglepőbb rétegéinél volt alkalmam meggyőződni. Ők azok, akik a vita tízszeres túlerejének harci zajában azt hihették, hogy a poklok országában élünk, hogy itt egy olyan végzetes Orbán- diktatúra mocsarában tengődünk, amely végleg elnyelhet, hacsak ők – tehát Ők – nem kerülnek hatalomra.

Mondhatnánk, hogy ez az ő bajuk. Csakhogy szavazataikkal igen sok esetben okozhatnak végzetes károkat. Kezdve azzal, hogy elősegítik újabb nemzetárulók Brüsszelbe küldését, el egészen a négy évig egy-egy közösség életét meghatározni képes önkormányzati választásokig (sőt netán két év múlva is) éreztethetik hatásukat olyanoknál, akik most és ezért választanak oldalt.

Midőn ilyen hamis befolyásoltság állapotában lépnek be a választani akarók táborába, számolni kell azzal is, hogy százalékos arányuk nem biztosan elhanyagolható.

De hol, hogy és mikor lehet még ezeknek válaszolni? Elmondani, hogy a rágalmak, amelyek a felszólalásokban elhangzottak, jórészt fordítva érvényesek.

   Önvádként lehettek volna igazak?