Kedves Hűségesek és Újak!

Koromra való tekintettel kellő alázattal merem csak kijelenteni, hogy elkezdjük új évadunkat.

Ez a február második péntekére tervezett előadás – ismerős gondolatok kiemelésével – visszapillantás az előző évek munkájára, különös figyelemmel Európával kapcsolatos legújabb kori csalódásainkra.

Ugyanakkor néhány aktuális gondolattal figyelmeztetés arra, hogy ezúttal nem egyszerűen fontos, vagy jelentős választás előtt állunk, hanem egész jövőnket eldönteni képes hiba elkövetésének aktív részese lehet az, aki nem a józanészre hallgat, hanem vélt vagy valós saját sérelmek, máskor külső befolyás hatására érzelmi (felkorbácsolt indulat vezérelte) alapon dönt.

Történelmünk során eleddig nem volt a felelősségnek az idén áprilisihoz hasonlítható szerepe! Egy nemzeti öngyilkosság réme kísérthet! Szeretném remélni, hogy soha nem győződhetünk meg eme akár túlzónak tűnhető kijelentésem igazáról.

Várjuk minden a múlt tanulságainak jelentőségét és az aktuális felelősség súlyát érző honfitársunkat erre az alkalomra.

M E G H Í V Ó

katt ide >>> 26_01_26__meghivo_februarra.docx

Naplójegyzet: 2026. január 26.

AMAZ FÁBÓL VALÓ VAGY EGYÉB LÓLÁBAKRÓL

Gyermekkorom kedves könyve Heltai Gáspár (1510-1574) egykor élt kolozsvári nyomdász alkotása (1566): „A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái” címet viselte és gyönyörű fametszetek gazdagították.

Innen jött képtelen ötletem az akkori nyelvezet szerinti címadásra, s tán nem véletlenül, mert a kilógó lóláb ezúttal fabulába illő fametszetet érdemló faláb, akár ama(z) trójai falóé lehetett.

Az a lóláb azonban, amelyet most nézegetek, igencsak jelenkori és élő, gazdagon lüktet benne a vér, s minden bizonnyal kering a bér is.

Európa öngyilkosságnak tűnő tönkretételéről beszélve sorra bújnak ki ezek a lábak, oly gyakorisággal, mintha ama derék emlős a százlábú génjeivel gazdagodott volna.

Örök vesszőparipám mindenkit arra figyelmeztetni, hogy Európa jelen, valójában „nem választott”, hanem oda küldött vezetői – egyébként valóban közepes képességeiktől függetlenül – nem hülyék, amint azt naponta emlegetni szokás, s ami egyben hatalmas felelősségük alól való felmentésüket is jelenthetné, sokkal inkább feladatot, sötét küldetést végrehajtó gazemberek.

Meglepő, hogy nem elég meggyőző mindaz, amit tesznek. Ennyi öngyilkos tévedés elképzelhetetlen.

A rendelkezésükre álló információknak, az említett közepes képességek mellett is, – csupán a józan paraszti észt feltételezve – elegendőnek kellett volna bizonyulnia ahhoz, hogy egy sor lépésüket soha ne tegyék meg.

Lássuk a legdurvább példát, a migrációt. Miként lehetséges, hogy magunkfajta civil ember is első perctől tudta, ez nem lehet megoldása a munkaerőhiánynak, különösen nem akkor, amikor a világ éppen egy munkaerő felesleg keletkezésének gondjától fél. És azt is jól tudtuk, hogy mit jelent az iszlám összeférhetetlensége a keresztény kultúrával, mi az, hogy dzsihád és melyek a náluk államot és egyházat egyesítő hatalom terjeszkedési szándékai az igazhitűség jegyében. Mindezt erősíthette a megélt tapasztalat is, hiszen már 2015 előtt is sok gond volt Nyugaton a másod,- sőt harmadgenerációs bevándorlókkal. Például az autógyújtogatás Párizsban már akkor létező jelenség volt.

És hamarosan láthatóvá vált egy nagy hasonlóság az 1923-25 óta ismert Kalergi tervvel, különösen miután felbukkantak Soros Györgyék alig leplezett, jövőre vonatkozó elképzeléseiről a hiteles – saját maguk által terjesztett – hírek. A legfontosabb az elvárt évi 1 millió bevándorlóról szólt, s ebben már ott volt az európai lakosságcsere tervének valósága, mert a demográfiának örök és tudományosan igazolt szabályai vannak.

De a sok ehhez képest mellékesnek tűnhető példa felsorolása helyett (a kontinens versenyképtelenné tétele stb.) lássuk a legaktuálisabbat: Európa-Ukrajna és a háború viszonyulását egymáshoz.

Mert az, amint az uniós elit az ukrajnai kérdéshez viszonyul, kezdve a háborútól mint gyilkos valósáról egészen Európa pénzügyi eladósításáig, mindennél többet mond.

Kétségtelenül belekerültek egy olyan zsákutcába, amelyből nem tudnak visszafordulni és kénytelenek előre menekülni. Csakhogy ez már következmény, jól előkészített terv szerinti történés. A lényeges kérdés az, hogy kit és mit szolgálva indultak el ebbe az irányba. Már az első lépés jelezte a háttérben rejlő idegen érdeket.

A legveszedelmesebb elképzelés, melynek szolgálatában mindet elkövetnek, és amelynek az előző két említett is része: az Európai Egyesült Államok létrehozásának terve. Ez aztán a világkormány utópiája felé vezető út nagy lépését jelentené. Ennek következménye nagy küzdelmünk szuverenitásunkért, a nemzetállamok lebontását szolgáló uniós nyomás ellenében.

Bőven akadnak még lólábak, de zárásul most a lehet még az előzőnél is ártalmasabb, természetesen azt szolgáló, szándékot említeném. Azt a szándékot, amely a többi mellett, azok végrehajtása közben, végig követhető, és identitásaink lebontását tűzte ki célul. Mert amint sikerül az Isten, haza, család hármas összefüggő, önazonosságunkat jelentő pilléreinket lerombolni, egyszerűvé válik összes többi tervük végrehajtása.

Minden olyan tett, amely az európai kultúra és a kereszténység felszámolásának irányába mutat, erre utaló tagadhatatlan jel. Mi másért volna ez érdekük?

Van tehát egy nagy utópia, létezik egy sokféle néven nevezett s lassanként már nem is rejtőzködő háttérhatalom, s mindehhez egy küldött, kiválasztott, felnevelt, fogott stb. politikai elit, amely ennek az ördögi tervnek a megvalósítására hivatott.

De él még a józan ész, a keresztény-konzervatív gondolkodás, az áldozatvállalás szelleme és felette a Gondviselés.

Ennek szolgálatára szegődött el a mai vezetés alatt küzdő Magyarország.

Azok a lólábak pedig egyre inkább hasonlítanak a kénszagú alvilági patákhoz.

Pió atya megjósolt madárkája már felröppent! Óvjuk, segítsük imával és minden földi erőfeszítésünkkel annak röptét.

Naplójegyzet: 2026. január 23.

MINDEN CSUPÁN KAMPÁNY?

Mozgalmas, olykor indulatoktól fűtött vagy annál is feszültebb napokat élünk, és mit sem számít, hogy a hivatalos kampány még nem kezdődött el. Kampány idején pedig a pártok kampányolnak.

Nos, ennek jegyében az ellenzéki kampányolók ügyes húzását tapasztalhattuk meg. Ők ugyanis minden olyan kormányintézkedésre, amely tagadhatatlanul hasznos a magyar állampolgárok számára, azzal válaszolnak, hogy az csupán a kampányt szolgálja. 

Valóban ügyes, hiszen ezek az intézkedések vitathatatlanul hozhatnak voksokat. Csakhogy ennél sokkal többről van szó.

A Fidesz kormány két évtizednél hosszabb idő óta következetesen folyó, s csak 2002 és 2010 között kényszerű okokból megszakított, politikai programja valósul meg. Mégpedig az egész kontinenst érintő legutóbbi nehéz évek sorát is túlélve, túlteljesítve.

Azt is állítják, hogy ezzel eladósítja az országot és magyar jövőt árusít ki pillanatnyi hatalmi érdekek szolgálatában.

De mint láthattuk, jól átgondolt és előkészített folyamatról van szó. Olyan terv megvalósításáról, amely, a lehetőségek mérlegét gondosan figyelve, most érkezett el eddig a fokozatig, s csak a véletlen műve, hogy időben éppen egybeesik a kampánnyal.  A Fidesz természetesen tisztában van azzal, hogy intézkedései a kampányt is szolgálják. Na, de mit tehetnének? Netán erre az évre le kellene állítaniuk a támogatás tervezett folyamatát, nehogy kampányolással vádolhassák őket? Ha ezt tennék, az is kampányt befolyásoló tényező lenne, csupán ellenkező előjellel. Ekkora őrültséget nem követhetnek el, mert azzal az ellenfél sikerét elősegítve, több évtizedes küzdelmük eredményeit kockáztatnák.

Ami pedig az eladósítást illeti, az egyszerűen nem igaz, mert végig betartották azt az elvet, hogy csak olyan arányban osztottak támogatásokat, amilyen arányban annak ellentételét az ország képes volt megtermelni. Ha kell, ebbe a multik által rajtunk, belőlünk termelt extraprofit megcsapolását is beleértve.

Ám az sem mellékes, hogy minden támogatás esetében figyeltek arra, hogy ne üres „segíly” legyen, hanem egyúttal más, távlatosabb célt is előmozdítson. Elsősorban a családok erősítésére és ezen belül a demográfiai célokra és reményekre figyelve.

Tehát a munka társadalmának építése mint alapelv, egy pillanatig sem csorbul. Olyannyira nem, hogy éppen a munkába állók emelkedő száma az egyik forrása a további kedvezmények biztosításának. Így függenek össze a dolgok egy nemzetben gondolkodó kormányzat terveiben.

A kampány közben is kormányzó Fidesz-vezetőség terve nem egy ciklusra készült, végrehajtása az egyedüli lehetőségnek mutatkozik arra, hogy egy ármányos, másik nagy terv utópiájának erőltetése nyomán kavargó világ szorításában mégis megmaradhassunk. Megmaradhassunk, mégpedig úgy, hogy puszta példánkkal másokat is hozzásegíthetünk saját maguk átmentéséhez a túlsó partra.

Kampány van! Kampány folyik mindkét oldalról. De ezúttal nem pusztán négy évre szóló hatalmi egymásnak feszülésről van szó, hanem egy olyan saját történelmünket s közben akár a világtörténelmet is eldöntő periódusban zajlik ez, amely egy új korszak születését jelzi.

Érthető hát, hogy nemzeti kormányunknak kampány közben nem kizárólag az ellenzéknek nevezett, kívülről reánk szabadított ellenerő szánalmas „vergődésére” szükséges figyelnie, hanem a kampány mellett kormányoznia is kell.

Mi pedig ne lepődjünk meg semmin. Azon sem, ha arról kapnánk hírt, hogy a januári fagyokat Orbán Viktor hozta reánk, csupán azért, hogy rezsistoppal és tűzifa-osztással kampányolhasson.

Naplójegyzet: 2026. január 7.

KIK ŐK?

Bár még alszunk néhányat a hivatalos kampánykezdetig, mégis nyilvánvaló, hogy már régen benne vagyunk. Nyakig!

A magamfajta 90 felé araszoló már sok hasonlót megért, mégis most az elkerülhetetlenül áradó információ jóvoltából kénytelen újra átélni egy olyan aggodalmat, melyhez hasonlóban eleddig nem volt része.

Még hallom a légvédelmi sziréna hangját és látom, amint kis batyunkkal rohanunk anyámmal meg nagyszüleimmel az óvóhely felé. Látom a végnélküli sorban visszavonuló német harckocsikat Győr utcáin. Emlékszem a nyitott tehervagonra, amelyben ázva-fázva utazunk haza Kolozsvárra a fogságból csodamód szabadult édesapám karjaiba.

Aztán éhezés, fázás, de együtt a család és él a remény.

Még bennem él a csengőfrásznak keresztelt évek hangulata. Az előszobában kikészített újabb kis batyu, arra készülve, ha vinnének. Édesapámat el is viszik, de ismét sikerül szabadulnia. Szeretett parasztemberei kelnek pártjára, kihozzák a börtönből.

Emelkedés és süllyedés, ismét kisebbségi sors, bármilyen munka vállalása, de együtt a család és él a remény.

Még kísért emlékezetemben a Kárpátok Géniuszának rettegett korszaka. Majdnem kész orvosként megjárom az ólombányát, még mesterséget is tanulok. Aztán mégis végezhetek.

Élünk, vigyázó szemünket a többségi kollégák által irigyelt kádári anyaországra vetjük. Tovább él a remény.

Még felbukkan emlékezetemben a kényszerű áttelepülést követő megvilágosodás, a gulyáskommunizmus megismerése, majd veszedelmeinek felismerése.

A remény azonban egyre erősödve él.

Él, sőt beteljesülni látszik, de nemsokára ez is lelepleződik. 35 év hullámvasútja, süllyedéseket követő emelkedések egymásutánjai.

Remény és újra remény! Mert rövid vagy történelmi távlatú visszapillantásaink egyaránt arról győznek meg, hogy mi mindenkor megmaradtunk, talpra álltunk még akkor is, amikor már a siralomházig taszított Európánk.

Honnan hát ez az eddig nem tapasztalt aggodalom, sőt félelem? A magyarázat napnál világosabb! A nemzeti kormány és vezetői cáfolhatatlanul állítják elénk az információáradat, a zajló események alapján leszűrhető következtetést.

A veszélyek korát éljük, s ennek során a félrevezetett és gyarlóságainak rabságába belehajszolt választói tömeg egy nemzetet ránthat magával a mélybe. Egy hatalmas háttérerő működteti azt a gépezetet, amely tagadva mindent, ami igaz, jó meg szép, amely semmibe véve a természet törvényeit, Istent örök trónjáról letaszítani próbálkozó erőit balgán fitogtatva haladna mesterterve, egy elképzelt világkormány irányába.

A nemzetek, s köztük a magyar nemzet sorsa csak apró epizód számukra.

De most nem azt akarom feszegetni, hogy kik ezek. A címben szereplő Ők azok a személyek, akik ebben az igyekezetükben itt és most eme nagy erők kiszolgálóivá szegődtek.

Váltogatom a tv. csatornáit. Szomorú döbbenettel látom, hallom ennek a nem kisszámú, nem lebecsülendő kommandónak a szavait. Épelméjű emberek, sőt köztük nem egy okos, tájékozott is.

Az „anyag”, melynek alapján a világ és hazánk pillanatnyi helyzetéről véleményt alkothatnak, adott.

Miként fordulhat elő, hogy ellenkező következtetésre jutnak, mint azok, akik nemcsak látják, de át is érzik azt a veszélyt, amely eltér a hosszú életem során említettektől. Ott ugyanis végig élhetett a remény, reális és előbb utóbb bekövetkező lehetőségként.

   Most azonban egészen más a helyzet.Jelenleg remélni csak akkor lehet, ha sikerül a saját utunkat járni.

Ha arra az ő általuk javasolt, látszólag meggyőződéssel támogatott útra lépünk, a szó szoros értelmében és most először: meghal a remény. Meghal, mert a talpraállás valószínűsége a nullára csökken.

Ennek igazolására a számos fontos tényező közül csak hármat emeljünk ki ismét, ezredszer:

• Migráció:

Nagymúltú, emberi civilizációnk alapvető bástyáit jelentő országok, nemzetek porba hullásának vagyunk tanúi. Naponta érkeznek az ezt igazoló hiteles információk.

Amennyiben megtörik ellenállásunk és beengedjük őket, elkerülhetetlenül a megtervezett európai népességcsere darálójába jutunk mi is. Ebből visszaút pedig nem létezik!

• Háború:

Száz év alatt kétszer kényszerítettek általunk nem óhajtott háborúba. Az első hozta Trianont és annak átkos, levetkőzhetetlen árnyékát. Ebből lett a második, s ez akadályoz ma is abban, hogy bizalomra alapozott szövetségeseket tudjunk magunk mellé állítani példamutató bátor ellenállásunk során. A háborúba való belesodródás minden egyéb szenvedésével és következményével már csak egyik része lehetne egy eddig soha be nem következett végjátéknak. Elkerülése viszont egyik feltétele annak, hogy védekezésünk sikeres lehessen.

• Gender:

Ez egy süllyedő világ súlyos betegsége, melyet ha „elkapunk”, ellenállóképességében meggyengült nemzedékek állanak majd szemben a fent felsorolt és még számos más veszedelmet magában hordozó jövővel.

Leehetetlen, hogy velünk együtt mindezt ne ismernék fel. Akkor pedig mi vezetheti tetteiket? Ha az érdek, akkor ez csak pillanatnyi, mert tudhatják, hogy az öngyilkossággal felérő tévedés ezúttal csak közös lehet.

Ha viszont azzal a másik nagy szándékkel értenek egyet, akkor nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Akkor maguk is betagozódtak egy újabb nagy utópia fősodrába, és a természet, a teremtés törvényeit tagadva menetelnek egy általuk remélt, de soha meg nem, valósuló jövőbe. De tudjuk, hogy a meg nem valósult utópiák mit hagytak maguk mögött! Reánk ebben csak az áldozat szerepe várhatna.Ha pedig mégis próbálunk számukra magyarázatot találni, marad a tévedés lehetősége, ami viszont mégis képességeiket kérdőjelezi meg. Vagy azt kell hinnünk, hogy a gonosz megszállottjaival állunk szemben?

De a hatalmas figyelmeztetés ellenére még nem veszett el a remény. Még előttünk a választás lehetősége. Még többségben lehet a józanság. Még ellenállunk és még nem vesztettük el hitünket. Mert mesterterve a történelem Urának is van!

Szász István Tas                           

Naplójegyzet: 2025. december 31.

A HAZUGSÁG ÉVE

   A kisebbségi lét paradoxonjának vitáit boncolgató munkám lekötötte energiáimat, de végre összeállt és megjelent ez a monografikus kötet. (Morbus minoritatis?)

Most tehát időm adódik visszapillantani 2025-re.

Bár, mint arról annyiszor írtam már, Trianon óta a politikában a hazugság üli torát, ez az év ebben újra az élre kívánkozik.

Gyarlóságunk történetében ennek mély gyökerei vannak, hiszen már Káin is hazudik, amikor az Úr az ő testvére, Ábel után érdeklődik.

A letűnt korszakok politikájában folyamatosan jelen volt, de főleg a félrevezetés, cselezés és egyéb ügyeskedések formájában. Emlékezzünk a trójai falóra (amely nem egy nagyétvágyú görög, hanem egy nagyterjedelmű bendővel elkészített valódi fa ló volt). De ezzel szemben létezett még egy lovagkor, majd az ebből fennmaradt lovagiasság, amely még a Nagy háború (1914) idején is fel-felbukkant.

Aztán Párizs mellett mindennek vége lett.

A megvetett, megtűrt, elnézett, számitásba vett, javasolt, tanácsolt, elfogadott hazugság útja a politikában elérkezett oda, hogy elvárássá lett.

Ez adta magyarázatát a trianoni hazugságok képtelenségeinek, s nem a korabeli diplomaták hozzá nem értése. A már előre meghozott ítélet könnyebb elfogadtatását szolgálandó várták el a haszonélvezőktől az abszurditások állításának sorát.

Így könnyeztette meg Brătianu a hallgatóit azzal, hogy az ősi román Debreţinben csak katona és hivatalnok magyarok laknak, s a lágy szellő román anyák altatódalát hordozza. Könnyfakasztó hatás dolgában ez elég volt, s nem kellett esetleg „dák cívisekről” hazudni.

Történt ez akkor, amikor az 53 százalékban magyar nemzetiségű országot -- erre is hivatkozva -- szétszaggatták és a maradéknál nagyobb darabját odadobták a balkáni Romániának úgy, hogy ezen a területen szintén csak és éppen 53 százalék volt a románok aránya!

Az igazságot kutatva, valóság, hazugság, elhallgatás, csúsztatás stb. között tévelyegve feleslegesen kereshettünk határokat (és a határokat), mert itt csak a magasabb érdek ismerete, a qui prodest adhatott feleletet.

Trianon óta azonban a hazugság gyakorlatilag alkalmazott politikai metódussá „nemesült”. Ez pedig a bel- és külpolitikára egyaránt jellemzővé vált.

     De miért írom le ezt immáron sokadszor?

Ennek oka az, hogy közírói okoskodásaimat a „szakma” is megerősítette.

Megjelent Sipos Endre A hazugság stációi c. kötete és benne kiváló barátom: Szidiropulosz Archimedesz bevezető tanulmánya.

Bizony nehéz útra lépünk, ha az igazság keresése közben a hazugság megismerését vállaljuk fel. Már e tanulmány elején figyelmeztet a szerző a Prédikátorok könyvére, amelyben, aki a bölcsesség után kutatva sok ismeretre tesz szert, annak az esztelenségek elviselésének szenvedését kell felvállalnia. Nos, így van ez az igazsággal is (ami a bölcsességgel átfedésben van), mert annak kutatása nyakunkba zúdítja a hazugság megtapasztalásának keserveit.

Mikor ez az ellentétpár szembekerül, a hazugság eleinte előnyben van! Hogy az igazság előbb-utóbb győzni fog, az Szidiropulosz szerint egyelőre csak a népmesékben általános. Vajon nekünk megadatott-e Trianon után az igazságunk elismerése?

Fontos megállapítása, hogy (Sartre-ot idézve) a hazugság és a rosszhiszeműség egyformán káros. Ha valaha létezett mód ennek észrevételére, akkor -- a mai választók egy nem kis tömegét szemlélve -- erről meggyőződhetünk!

Kantot is idézi, aki úgy véli, az ember egy olyan állat, amely képes visszaélni szabadságával. Képes önmagát mások fölé helyezni, és saját szabadságát határtalannak hinni. Lásd pl. az Európai Bizottság elnökét, aki meg akarja mondani, hogyan éljünk!

És itt igazolja sokszor leírt véleményemet a következő szavakkal: „Mi van ma? Híresztelés, kitaláció, félremagyarázás, ellenőrizetlen adatok, hírek, információk áradata, melyeknek fele sem igaz. Ellenőrizetlen adatok vagy szándékos félrevezetés? Igen! A cél káoszt teremteni -- káoszt mindenáron! (…) Mert zavaros társadalmi környezetben a hazugság gördülékenyebben terjed, a célt könnyebb elérni.” stb. Emlékezzünk csak Saul Alinskyre vagy Szrgya Popovicsra! Egyre gyakrabban emlegetett nevek ezek.

Ahogyan régen, úgy ma is sok „komoly, becsületes ember” képes elhinni a hazugságokat. Gondoljunk Adyra Tiszával kapcsolatban.

De a hazugságnak új aranykora volt 1956 után is. Nevelő hatása máig él velünk.

Így jutottunk el oda, hogy ma már az unió mondja meg, mi az igazság! Vagyis mi a szabadság és az európai érték -- figyelmeztet Szidiropulosz.

A hazugság ma túlerőben van, s így gyarapítja híveinek számát. Azokét, akik érdekből tudatosan állanak mellé, s nem csupán félrevezetettségük miatt. Az ember képes becsapni önmagát.

Itt Orwell „duplagondolja” jut eszembe. A pártkatona, aki, miközben tisztában van az igazsággal, felülírja „önmagát” a Párt érdekei szerint. Pl. odáig megy, hogy vállalja a bűnös szerepét egy boszorkányperben (lásd Rajk László).

Idézett szerzőnk itt az unió vezetőit említi, akik hazugsággal teremtik meg az alapjait egy Európa valódi érdekeivel ellentétes Európai Egyesült Államoknak!

De - mint mondja - ide vezethet a „behódolás” állapota, a büntethetőségtől való félelem. És példaként a politikai korrektség bilincseit önként felvevő európai polgárokat említi.

Hasonlatos lehet az „azonosulás” állapota is, amikor a befolyásolt olyanná szeretne válni, mint a befolyásoló.

Mi idősebbek emlékezhetünk egykor volt „kettős életünkre”. A kisebbségben élő „szomszéddá tett” magyarok akár „hármas életükre”.

Hasonló emlékeim gyermek- és ifjúkoromból nekem is vannak. Az iskolában nem beszélhettem arról, amiről otthon. Életem ezzel kvázi megszokott módon vált kettőssé. Aztán a román környezetben újabb képmutatás következett, s „tetézte” azt „hármassá”.

Bizony nem lehet titok régiónk nemzeteinek bizalomvesztése. Már senkinek sem hihetünk! Elveszettük kapaszkodóinkat.

Ennek oka pedig egy: a hazugság uralma!

Hogy erről a ma „duplagondollal”, vagy hasonló kényszerekkel nem sújtott gondolkodó embernek egy adott személy jut eszébe, azért éppen az illető tette a legtöbbet.

Sajnos azonban mind Trianon -- a maga tragikus valóságával --, mind az utóbbi 16 esztendőnk -- a maga történelmi sikereivel -- nem csupán a nemzetközi, de a hazai köztudatban is a már régen leleplezett „trianoni hazugságok”, valamint a szemmel látható eredmények ellenére, a mindent ellepni igyekvő „tudatosan célzott hazugságok” rabjának bizonyul jelentős számú külhoni polgár, illetve magyar választó tudatában.

A nemzetközileg és nálunk úgyszintén folyó nagy történelmi birkózás egy új világot készít elő, s ebben nekünk is meg kell találnunk a helyünket, mégpedig semmi esetre sem az 1100 esztendőt drámaian rövid idő alatt lezárni képes internacionalista, föderalista, neokommunista, globalista szellemet kiszolgálni kész vezetés alatt, hanem csakis az oly sok vérrel és szenvedéssel megváltott magyar jövőt szolgálni kész nemzeti kormány irányításával.

Szász István Tas         

Kedves Barátaim!

Érdekes 12 hónapon vagyok túl. Ezúttal négy kötet is megjelent munkáimból. Koromra is tekintettel hasonló már nem fordulhat elő s úgy gondoltam ideje egy beszélgetős találkozónak a betakarított termés (tapasztalat és könyv) felmérésére rövid s hosszabb távon is. Adventi üzeneteimet remélem mindenki megkapta, ha akad olyan, akihez nem jutott el, jelzésére megismétlem.

Ezúttal is kívánok erőt adó, vigaszt hozó adventi elmélkedést és várok mindenkit szeretettel egy bensőséges baráti együttlétre.

                                                                                                                                                                        Szász István Tas(i)

TALÁLKOZZUNK LEÁNYFALUN

A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS JEGYÉBEN

A HITEL MÚZEUM-GALÉRIA RENDEZÉSÉBEN

Beszélgetés és könyvbemutató

DR. SZÁSZ ISTVÁN TASSAL

életéről, itteni éveiről, kötelességekről, öröklött szolgálatról, nemzetről  és legutóbbi köteteiről

Beszélgető partner:

Nyíri Csaba kulturális bizottsági elnök

IDŐPONT ÉS HELY:

2025. december 12. 17 órakor, agapéval és dedikálással egybekötve

LEÁNYFALU-HÁZ  Móricz Zsigmond u. (11-es főút) 126 sz.

90 ÉVE ÉS MOST

Bogár László gondolatébresztő írása nyomán

Az 1935 adventjén kelt sorok mai olvasatának elkerülhetetlen gondolatmenete tart fogságában.

A szerző a kolozsvári Hitel négy egyenjogú szerkesztőjének egyike, talán a leginkább politikus, mondhatni debattör, amit életútja is igazolt: Albrecht Dezső.

Az ominózus sorok a Hitel 1936-os első számában jelentek meg az Építő Erdély című esszéjében, amely akkoriban érdekes vitát kavart a már működő, a maiakhoz sokban hasonlító eszközökkel operáló és igen aktív baloldali félremagyarázók igyekezete nyomán.

     Így szólt:

„Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.

És Európa? Várhatunk-e a nyugati népek szublimált vagy nyers imperiálizmusától segítséget? Tudjuk, hogy a török elleni harcokat, ha kevéssel is – az európai közösségi tudat utolsó fellobbanásaként – támogatták, mert érdekük volt, Zrínyi mégis az örök magárahagyatottságot állapítja meg: »Ím az kereszténységet mind előszámlálánk s nyilván látjuk, ezektül sem lehet segítség úgy, hogy az legyen fundamentuma az mi szabadulásunknak.« Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Hivatkoztam már több ízben e sorokra, de most Bogár László Mindig bajban című írása tovább görgette gondolataimat. Ezt a rövid szöveget abból az alkalomból írta, hogy meghallgatta az ATV-ben Rónai Egon riporter Orbán Viktorral készített és oly nagy vihart kavart, valóban rendkívül jelentős interjúját. Ebben – a pénzügyi védőpajzs szükségességét magyarázva – hallhattuk, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarország mindig bajban van”, (s hozzáteszi, hogy: „… az első világháború óta mindenképpen.”). Bogár László erről – egyebek mellett – így ír:

„Az első világháború említésével Orbán Viktor nyilván Trianonra és e tragédia következményeire utalt, de mivel jövőre a választási év egyúttal Mohács ötszázadik évfordulója is lesz, így a »Magyarország mindig bajban van« fordulat egy tágabb kontextusban is megállja a helyét. Mert, hogy vajon nem voltunk-e éppen elég nagy bajban 907-ben, amikor a pápa s a császár együttes dekrétumban tette világossá, hogy a magyarok kiirtassanak. Tény, hogy ez a »projekt« végül is nem »jött össze«, mert fényes győzelmet arattunk az egyesített európai seregek felett, de a Nyugat annak ellenére sem tett le erről a szándékáról, hogy fél évszázaddal később Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására. Mohács, Trianon és az elmúlt másfél évtized fejleményei azonban azt látszanak megerősíteni, hogy a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

   Ekkor hoztam párhuzamba az egykor volt és a mai helyzetünket.

Akkoriban „Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására.” És ez minden igyekezetünk ellenére azóta sem sikerült, bár „…eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” s ennek ellenére a magyarság maradt „Európa reménytelen szerelmese.”

Az „európai közösségi tudat utolsó fellobbanásai” ama gyér támogatások voltak, amelyek a török elleni küzdelmek idején előfordultak, de ismerjük az érdek diktálta keserves ellenpéldákat is, melyekre az 500 éve Mohácsnál reánk-dörgő francia ágyúk emlékeztetnek.

Amikor végre beléphettünk az Európai Unióba, azt hittük célhoz értünk. Közben azonban a történelem éppen egy felvonásközhöz érkezett, s Európa szokatlanul és magyarázatot kívánó gyorsasággal indult el az önfelszámolás útján.

Kiderült, hogy mi nem ilyen lovat akartunk. És kiderült, hogy hiába dobtuk el Keletről hozott értékeinket, „csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” Sőt, ami ennél is több, reménytelen szerelmünk tárgya a valamikori Európa, bennünk éli túl saját magát, miközben: „mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”

1100 évig kerestük az integrálódás lehetőségeit, s ekkor világossá vált, hogy az, ahova igyekeztünk, már egészen más, mint aminek a kezdetektől hittük.

Szerencsére azok az értékek nem dobhatók el olyan könnyen. Fontos részei élnek, sőt hatnak még bennünk, meghatározva „lét-értelmezésünket”. Ez pedig nem valami tudatos elem, hanem inkább egy ösztönös komponense annak, amit magyarnak, vagy – érdekes módon – a kultúraválasztás nyomán magyarrá váltnak ismerünk.

1100 évig tartott egy folyamat, amelynek egyik jellemzőjeként, mintha mi sem akartunk volna tudni egykori saját magunkról.

Most a történelem újra dobálja a kockákat, de az is lehet, hogy szerves fejlődésének új fejezetébe érkezett.

A tény, hogy Európánk tagadta meg azt, ami volt, s immár csak bennünk éli túl magát. És most éppen ez okozza a nem kívánt szembenállást.

Általunk nem csupán az új Európa kerül szembe valamikori önmagával, de kidomborodik az is, hogy a közben elsüllyedni látszó kontinens miért maradt mostoha irányunkban, évezredes távlatban. Bogár László erről így ír: „… a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

Nem véletlenül ismételtem ezt az idézetet, mert ezek szerint szerencsénkre mégsem sikerült teljes mértékben eldobnunk: „…lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” S minthogy magyarnak lenni nem egyszerűen genetikai fogalom, a spontán asszimiláltak is ehhez hasonultak, éppen a kultúránk felvállalása által.

S hogy vannak egyéb értékrendet követők is, az ne lepjen meg senkit. Ez azonban már egy másik történet.

Ami a leglényegesebb, hogy egy nagy történelmi fordulópont éveit éljük. És ezúttal ez nem évszázados folyamat, hanem pár évtized alatt lezajló átalakulás. Olyan idők ezek, amelyekben Zrínyi, Albrecht által idézett, sorait érdemes újraolvasni:

„Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Ezt a felkínálkozó lehetőséget akarja most és így megragadni Orbán Viktor!

Szász István Tas                                                                                      Leányfalu, 2025. november 23.

ADVENTI LEVÉL 2025