2026. AUGUSZTUS 19. KIÁLLÍTÁS-MEGNYITÓ

HELIKON 100. ÉS HITEL 90.

Kedves emlékező közönség!

Az elmúlt évek szokását megszegve, az idő rövidsége miatt írott szöveget olvasok fel, s gátat szabok mesélő kedvemnek.

Pár hónap múlva már 40 éve lesz annak, hogy leányfalui lettem.

Ez pedig azt is jelenti, hogy ma az Erdélyi Művészek Leányfalun sorozatom ünnepi rendezvényein 39 alkalommal gyűltünk össze. Egyébként a más időpontokban rendezett kiállításokkal együtt már ötven felett tartunk, s az egyéb alkalmakat is számolva jócskán túlléptük a százat.

Ezalatt legalább 150 erdélyi képzőművész, színművész, tudós, politikus és más nevezetes ember fordult meg, Leányfalu kulturális vezetőinek vendégszeretetét is élvezve a régebbi és eme új  Faluházunkban.

Az idei alkalmunk azonban rendhagyó. Ugyanis ezt a napot az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom felejthetetlen és máig ható szerveződése emlékének szenteljük. Az erdélyi, marosvécsi Helikon centenáriumi éve ez és egyúttal egybeesik a „személyi összetételében” sok átfedést, egységre törekvő gondolkodásában pedig azonosságot hordozó Hitel nemzetpolitikai szemle nagy folyamának 90. évfordulójával.

Alapítványom kuratóriumával évek óta készültünk erre az alkalomra, és már magam sem számoltam meg, hány pályázatból gyűlt össze az a néhány sikeres, amelyek más támogatásokkal és saját erővel kiegészítve lehetővé tették, hogy ezt a triptichon kiállítást a marosvécsi Kemény kastélyt működtető Kemény Auguszta Kulturális Egyesületnek adományozzam és másodpéldányait itt is bemutassam Leányfaluban, ahonnan majd ezek is útra kelhetnek más érdeklődő közösségekhez.

Köszönetet kell mondanom azoknak, akik támogattak, a Helikon kiállítás írójának, Boka Lászlónak és a csodálatos asszonyi hátteret bemutató Medgyessy Évának, s mindhárom kiállítás grafikai kivitelezőjének, Kelemen Gábornak, valamint  a fellépés áldozatát vállaló művészeknek, Szász Enikőnek, aki egyben rendezője is volt a Medgyessy Éva által összeállított műsornak, Kilyén Ilkának, aki Marosvásárhelyről jött ügyünket szolgálni, Óss Enikőnek. a Los Angeles-i magyar színház alapítójának és Szilágyi Zoltán előadó művésznek. akik megértették e kezdeményezések fontosságát, valamint községünk kulturális életét vezetőknek, akik mindekor otthont biztosítottak rendezvényeinknek.

És most rátérünk a rövid megnyitókra!

Rendezőnőnk utasítása szerint még én folytatom a két évfordulós csoport szétválaszthatatlanságát igazoló és a működésük korszakát is bemutató beltéri kiállítás rövid ismertetésével.

Nagy értékekre szólít emlékezni ez a centenárium és nonagesimum anniversarium.

Nos, ezek az értékek egy olyan nemzedék áldozatos munkája nyomán születtek, amely példát mutat nekünk, a sajnos sok tekintetben méltatlan utódoknak.

Talán legfontosabb tanácsuk az egység kiáltó parancsa, és éppen ez az, amelyet azelőtt és azután, azóta és ma is oly nagy igyekezettel felejtünk el.

A kiállítási anyag melyet megírtam, azzal a szándékkel született, hogy a fenti és számos ettől elválaszthatatlan üzenet szolgáljon tanulságul s egyben igazolja: az akkoriak attól függetlenül, hogy írók, költők vagy művészek, tudományok művelői vagy oktatói voltak, nem önmagukért alkottak, nem az öncél, a magamutogatás volt vezérlő elvük, hanem mindnyájan a magyar nemzeti megmaradásnak akkor éppen az erdélyi kisebbség számára létfontosságú módozatait keresték vagy támogatták.

Ennek jobb megértése céljából a hátteret, a közben ármányosan vagy viharosan zajló eseményeket, a kort szintén bemutatom.

Az én elődeim szinte egész életét kitöltő mentőmunka, mely egyben az erdélyi gondolat megértését is szeretné szolgálni, öröklött szolgálatként kísért utamon. A szüleimtől és a még akkoriban élő Hiteles és Helikonista nagyoktól hallottak, a nehéz időkben szüleim által megmentett relikviák sorsa izgalmas történeteket takar. Mert bár a háború az írott és fényképezett anyagot teljesen elsodorta, de számos, a genius loci átmentését szolgáló relikviát sikerült megőrizni. A Ceaușescu-érában jó részben el kellett dugdosni őket, aztán kényszerű áttelepülésünk után, másfél évtizeden át csempészgetni saját erőből, meg rokoni és baráti besegítéssel.

Ezt a munkát tetőzte be a Hitel Múzeum létrejöttének hihetetlen története. Hiszen a semmiből sikerült megvalósítani.

Közben , orvosi és egészségpolitikai munkám mellett, majd nyugállományba vonulva elvégeztem azt a kutatómunkát, melynek eredménye mintegy 10, ezzel kapcsolatos kötet. Köztük négy monográfia.

A mai együttlétünk is egy olyan sorozat része, amely szervesen kapcsolódik ehhez.

A centenárium és a 90 éves évforduló azonban most kiemelten akar arra figyelmeztetni, hogy ez a két szellemi csoport egyet jelentett.  Éves marosvécsi ünnepi találkozóikon a szépírás emberei vettek részt, de a Hitel nemzetpolitikai szemle szüleim házában folyó napi munkája során valamennyien folyamatosan találkoztak.

A nagy igazság a miértben van. Azért mert egy közös célt szolgáltak, a különbözőségekkel nem foglalkozva, csak azzal törődve, ami összeköt, főleg pedig ami a közös veszélyben erre kötelez is.

Akkor ezt sikerült megérteni e nemzetrész értelmisége jelentős részének.

S ami különösen kiemelendő, hogy nem ragadtak le a hasznos és szép gondolatok, tanácsok, útmutatások leírása és hangoztatása mellett, hanem együttes elhatározással és bátorsággal vettek részt a vészterhes idők politikai útvesztőinek bejárásában.

A Vásárhelyi Találkozó, ez a magyar egység jegében szervezett diéta volt talán a legelső nagyobb lépés, a most 60 éve elhunyt Tamási Áron Helikonista és Hiteles író vezetésével.

Aztán ki hinné, mennyi más cselekvéshez vezető gondolat érlelődött a most itt Leányfalun látható Hitel asztala mellett folyó, éjszakákba nyúló, beszélgetések során! Hiszen itt fogalmazódik meg a miniszterelnökhöz intézett memorandum 1940 őszén, melyben Észak-Erdélynek bizonyos fokú önállóságot kérnek és példás nemzetiségi politikára tesznek javaslatot.

S ami nem kis bátorságra vall, 1944. március 19. után itt egyeztetnek a baloldallal és oldják meg 60, halálára váró politikai fogoly kiszabadítását a Gestapo szeme láttára.

Főleg pedig innen  indul a negyvenek ismert nagy beadványa, melyben Horthy kormányzót a kiugrásra szólítják fel. S azonnal utána innen indul kalandos moszkvai útjára báró Atzél Ede, majd a hivatalos úgynevezett Faragho delegációval innen vesz részt Teleki Géza a fegyverszünet moszkvai aláírásában, melyet sajnos a puccs annulál.

És mennyi megoldást kereső vita színhelye lett a Hitel által szervezett és az Erdélyi Párt számára is otthont jelentő Erdélyi Kör, ott, a Mátyás szoborral szembeni Fő tér 5. szám alatt. Mert otthona volt Vita Sándorék zsidómentésről folyó megbeszéléseinek, majd a nyílt várossá nyilvánítástól az átmenet megannyi gondjának megoldásáig ott is együtt vannak a Helikonisták és Hitelesek. Az 55-ből 18 Helikonista munkatársként, de napi együttgondolkodásban mindkét oldalról egyre többen.

Most pedig, igazolásként, felolvasom a településünkhöz is kötődő Márai Sándor néhány, 1943-ban írt sorát e nehéz időkben született erdélyi emlékeiből:

„A Kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra, melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is: a régi Kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni; »népiek« és »urbánusok« békés egyetértésben szemléltük egymást,  s a találkozás valósága megint egyszer meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsváron találkoztunk, s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét nincsen: ugyanannak a sorsnak a viselésére kötelez a közös feladat, a magyar irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik meglepetés: az erédélyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség, melyet mindenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik, az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”

Márton Áron, a magyarok nagy püspöke mondotta: „Nagy időkhöz nagy nemzedék kell”.

Ma itt egy ilyen nagy nemzedéket ünneplünk és meghallgatásra tanácsoljuk üzeneteiket, melyeket a kiállítás is bemutat, de a velük és korukkal foglalkozó irodalom oldalain mindegyre felbukkannak.

Ismét nagy időket élünk át itthon és a nagyvilágban, ismét szükségünk lenne egy nagy nemzedékre.

Albrecht Dezső a Hitel főszerkesztője írta, hogy szerte az országban ott élnek csendben azok a „pompás magyarok”, akik alkalmasak lennének betölteni annak a nevelő értelmiségnek a szerepét, amely képes ellenállni gonosz idők gonosz erőinek.

Hát előre, előre e nagy csendből küzdelemre felkent daliák és hölgyek!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Naplójegyzet: 2026. augusztus 7.

EGY VÁRATLAN KÉRDÉS 40 FOKOS GONDOK KÖZEPETTE

A napokban érdekes beszélgetésnek voltam részese, és a keresztül-kasul röpködő kérdések közepette különösen megragadott egy: miben látom én a különbséget az erdélyi és a csonka országi magyarok között?

Gondolataim nagy összevisszasággal kezdtek száguldozni ifjúkori ottani és majd 50 éves itteni emlékek között. Események, történetek, csalódások és reménykedések, régi beszélgetések és olvasmányok kavarogtak bennem.

Először magamba néztem. Ki voltam én vagy kivé lettem? Mi az, ami bennem a régi, s mi az új? Egyáltalán bennem, avagy bennünk vannak-e az ottani vagy az itteni lét által meghatározott különbségek? Mert mint nem olyan régen mondották: a lét határozza meg a tudatot.

Választ keresve méltán kérdezhetjük: mi az, ami ott van és itt nincs, illetve ami ott nincs, és itt van?  Erre is sokféle felelet létezik.

Mielőtt azonban a különbözőségeket és annak gyökereit keresgéltem volna, a hasonlatosságok felé fordult figyelmem.

Magyarországot, vagy amint tévesen emlegetni szokták, Nagy- Magyarországot, a népek börtöne és a benne lakó és működő bűnös nemzet jelzőkkel igyekeztek a világ szeme előtt végképp lejáratni.

Ezek a már megszokott jelzők nem véletlenek, sajnos pontos célt szolgálnak. Magyarország egykor valóban nagy volt. És ez volt Magyarország. Nem utóbb bővült nagyra. 100 év előtti világerők és a történelmi fejlődés során önállósodni kívánó nemzetiségek közös érdeke szerint szétdarabolták és apró, de szintén soknemzetiségű államokra bontották. (Zárójelben érdemes megjegyezni: ma ugyanazon világerők az egy kézből irányítható Európai Egyesült Államok tervével ennek ellenkezőjére törekednek. Ezzel pedig ama kisnemzetek nemzetállami törekvései is feleslegessé válhatnak.)

De könnyen bizonyítható tény, hogy az az egykori magyar haza, a hungarusz tudat jegyében, befogadó törekvéseivel (szemben a világ nagyjainak hódító természetével) a népek bölcsője lett.

Mindezek ellenére a számunkra ősi célt, végső megállapodást, és talán hivatást vagy küldetést jelentő Kárpát-medencében még mi vagyunk a legszámosabbak.

Nagy és földrajzilag igen érdekesen sokféle terület ez.

Ebben a hatalmas régióban nemcsak nemzetek fejlődhettek sokféleképpen, sajátságaikat megőrizve és kultúrájukat saját erőik és képességeik szerint gyarapítva, de a sokfelé élő magyar közösségek szintén eltérő módon élték meg a több mint ezer esztendőt.

Vagyis természetes módon alakulhattak ki különbségek közöttük. Nyelvjárásban, a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodásban, szokásokban, a körülmények hatása alatt alakuló képességekben és nem kis mértékben a szomszédság elkerülhetetlen hatása nyomán stb. Hiszen még a táj milyensége is otthagyja lenyomatát az ott lakók lelkületén. (Ez akár egyik alapja lehetett a transzszilvanizmus gondolatának, a közösen megszenvedett történelem mellett.)

És mégis, a szintén befogadás jellemezte vándorlásaink nyomán, itt a Kárpát-medencében is megőriztük különös módon ötvöződött magyar jellegünket. A mai napig valamennyien magyarok maradtunk.

Az utóbbi évszázad, a globalizációs háttér nyomása-befolyása ezen az előző századoknál sokkal többet módosított, s főleg Trianon hatása volt döntő fontosságú, de maradék identitástudatunkat mégsem hagyta kihalni, legfeljebb változások történhettek a teljesen átalakult körülmények miatt.

De csak rossz szándékú magyarázat tagadhatja, hogy a székely, a mezőségi, a partiumi, bánsági, bácskai, alföldi, dunántúli, felvidéki, a palóc vagy délvidéki, kárpátaljai, szatmári, szabolcsi, bihari és őrségi mind-mind magyar. És valamennyien magukon hordozzák évezredes történetünk hatásait meg helyi nyomait.

Ennyi magyarázkodás után térjek vissza az eredeti kérdéshez.

A válaszom első fokon egyszerű. Valóban vannak különbségek.

A kérdező azonban, jelen körülmények között, nem a viseletre vagy a népdalok különbözőségére célzott.

Őt a mai magyar történelmi helyzetben tanúsított magatartásbeli különbözőségeink érdekelték. Viszonyulásuk az összmagyar túlélés, a kárpát-medencei magyarság megmaradásának gondjaihoz. Erdélyi és anyaországi viszonylatban.

Az önkritikus, magunkba tekintő, a „magunk revízióját” gyakorló módon, legelőször 2004. december 5. drámája jutott eszembe, amikor megannyi áttelepült erdélyi személyes indulata is akadályozta a sikert. Emlékszem többször hallott szavaikra: ha én évekig vártam erre, most bárki „csak úgy” megkaphassa? Aztán egy kitűnő lapra, az Erdélyi Magyarságra gondolok. A nyugati támogatók kiöregedése után néhány száz plusz (filléres) előfizetés megmenthette volna. De csak mellverdesés volt és a könnyek hullatása.

Aztán rájövök, hogy ez részben már az áttelepülés okozta metamorphosis eredménye (s mint ilyen igen tanulságos), de főleg nem általánosítható.

Mi hát az általános?

Ezt a kérdést csak egyetlen irányból lehet és érdemes megközelíteni. És ez a magyar identitás, a nemzettudat állapotának vizsgálata nyújtotta betekintés lehetősége.

Az igazi nagy változások Trianon utánra datálhatók, s már a globalizációs hengernek tudhatók be.

Érdekes módon az emberi minőség kontinentális (sőt) viszonylatban folyó lerontása közepette a nemzeti identitás elsősorban került célkeresztbe,

A családi fészekben nevelkedő hit és hazaszeretet alkotta Isten-haza-család ma oly sokat támadott triásza az egészséges nemzettudat alapja. Azé a tudaté, amely nem mások ellen van, sőt olykor, ha kell, értük is.

Nem mulasztanám el  még egy megfigyelésemet leírni. A folyamatos össztűz alatt levő stadionok, a „stadionozás” ellenében szóltam nemrégiben igen jeles szellemi társaságban: „valamennyi most itt álló tudós embernek a nemzettudatra gyakorolt együttes hatása sem mérhető azzal, amilyent e stadionok gyakorolnak a lelátók népére.” Nem ellenkezett senki!

Arra is figyelmet kell szentelni, hogy az anyaország állapota milyen befolyással lehet az elszakítottak identitás őrzésére.  Pontosan megfigyelhető, hogy a kívül maradottak minél inkább „feltekinthettek” az anyaországra, annál erősebb volt a tudatmegőrző képességük. Ott, ahonnan „letekintettek”, a folyamat megfordult. Nem véletlen például, hogy Burgenland magyarsága vesztette el legnagyobb mértékben hajdan volt nemzeti identitását.

De haladjunk tovább.

Mit figyelhettünk még meg az elszakított magyarságot létszámában 100 év alatt megfelező korszak folyamán?

Nos, azt, hogy míg a képtelen veszteséget elszenvedő, megcsonkított ország népe, lakossá átnevelve feldolgozta (?), elfelejtette veszteségét, az elszakítottak a homogenizációs nyomások alatt nem feledhették azt. Különösen nem, amikor a győzők (a győzelemhez segítettek), miután immáron nekik már volt vélt és félt vesztenivalójuk, a nyertes pszichózisától hajtva fokozták rajtuk a nyomást. És tették ezt rendszersemlegesen, az egész eltelt évszázad folyamán.

Adva volt tehát az egyik leglényegesebb különbség. A nemzettudat hiánya vagy jelenléte,- részben vagy teljesen. És milyen érdekes, ha körbepillantunk az utódállamokon, akkor az ott zajló homogenizációs folyamat erősségétől függően, annak arányában, alakult a kisebbség méltatlan állapotában élők nemzettudata.

Hogy ez a megmaradásunkat biztosítani képes kincs milyen törékeny, azt az előzőekben felhozott példák igazolják. Az áttelepülés például gyökeres változásra képes hatással lehetett, szerencsére csak egyesekre.

A nemzettudat mellett a küzdőképesség is egyik jellemzője a különbségeknek.

Súly alatt nő a pálma, szól a példázat, nos, a súly alatt bizony a küzdőképesség, a boldogulás ösztöne nélkülözhetetlen.

Ennek érdekes következményei észlelhetők az anyaországban, Ugyanis a Kádár-kori kevés áttelepülő még egészen más fogadtatásban részesült. Az idők folyamán, főleg 1989 után azonban eredendő gyengéink egyike az irigység, avagy az elidegenedés kezdett dominálni, és egyre többször s egyre kulturáltabb rétegekben jelent meg egy vélemény, mely szerint az erdélyi könyöklő, nyomuló, törtető, másokat kiszorító elem! Ismét felbukkan tehát az általánosítás veszélye. Mert bizonyára ilyenek is voltak. Az  azonban, hogy hamarosan megtalálták helyüket a magyar társadalomban és hasznosítani tudták képességeiket, nem jelent egyet a törtetéssel. Nem beszélve a sok üres munkahely vagy akár pozíció betöltésének hasznosságáról.

Nem akarom sokáig húzni a magyarázat keresését, de talán azzal zárhatom ezt az írást, hogy Erdélyben, az ott felnevelkedettben még több maradt az archaikus magyarságból. És ez a tudat szintjén s az ebből fakadó egyéb sajátosságokban (áldozatvállalás képessége, egészséges veszélyérzet, küzdeni tudás stb.) nyilvánul meg. Miként a Nairobiban felnőtt etióp jobban bírja a forróságot, vagy a lapp fókavadász a hideget.

Ami nem érdem, hanem a születés helyének adottságaiból és történelmi helyzetéből adódó természetes jelenség.

S, hogy ne könnyítsek az olvasó dolgán, hozzáteszem: meg még valami…

Naplójegyzet 2026. augusztus 3.

KESERVES

1935-ben, midőn Németh László társaival hajón Romániába látogatott, s a Duna-gondolatot tenyerén hordozva keresett visszhangot, nagyot csalódott. Erdély felé tovább utazván, az akkor a szokottnál is nagyobb fordulatszámra kapcsoló román homogenizációs politika hatásait látva, tapasztalatai még keservesebbek voltak.

A zseniális gondolkodó ezt követően két hónapig tartó mély depresszióba esett, s csak azután írta meg nagyhatású esszé-tanulmányát Magyarok Romániában címmel.

Ezt az életérzést volt alkalmam megtapasztalni két héttel ezelőtt, természetesen szerény saját arányaimat nem feledve. És ezúttal -- okait tekintve -- nem román háttérrel.

Mielőtt a Marosvécsen nagy erőfeszítések árán megendezett centenáriumi ünnepségen és szoborállításon történtekről írnék, felidézem Márai Sándor 1943-as kolozsvári emlékét.

„A Kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra, melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is: a régi Kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni; »népiek« és »urbánusok« békés egyetértésben szemléltük egymást, s a találkozás valósága megint egyszer meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsváron találkoztunk, s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét nincsen: ugyanannak a sorsnak s viselésére kötelez a közös feladat, a magyar irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik meglepetés: az erédlyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség, melyet minenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik, az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”

Akkor ott, nagyon nehéz és megosztó időkben, midőn a magyar értelmiségi a revíziós álmok kényszerében és egy birodalmi erőszak árnyékában -- közben egy másiktól rettegve -- kereste az utat, így viszonyultak egymáshoz éppen a most példaképként ünneplendő Helikonista és Hitel holdudvar sokféle módon, de a veszélyben együtt gondolkodó tagjai, Máraiék vendéglátói.

Jó lett volna azt remélni, hogy más időket élünk, és végre megértettük megosztottságunk, az ősi áfium veszélyességét. A határokon túl különösen is.

De az utódok nemzedéke egységünknek e szent ünnepére váratlanul bojkottot hirdetett, csupán egy, számukra nem szimpatikus előadó másnapra tervezett előadása miatt.

Mi magyarázza e kései utódok heves reakcióját, ideológiák harcai közepette nem egységesen megítélt kollégájuk vélt (ráadásul még idejében visszavont) jelenléte miatt?

A meggondolatlannál sokkal keményebb jelzőket érdemlő döntésnek bizonyára volt gazdája, s ezt követhette a (valaminek?) megfelelési kényszer oly sokszor tapasztalt rábólintása.

Amikor a marosvécsi Helikon centenáriumán, az egység ünneplésén, éppen azt megbontva, a leginkább érintett és várt aktorok nem vettek részt, ismét arra szolgáltattak példát, amint, szokás szerint, magunk alatt vágjuk a fát.

Az ebben érdekeltek saját médiájukban azonnal reagáltak a történtekre, és a nacionalista vád máris felröppent.

   Brávó!

A rendezőknek azonban gratulálunk. Aki megjelent, az nem bánta meg.

Marosvécs várja feltöltődni óhajtó látogatóit, s ehhez alapítványunk (Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány) 51 darabból álló három táblakiállítással és jelentős könyvadománnyal is hozzájárult.

Naplójegyzet: 2026. július 28.

MOZI A VILÁG, ÉS AZ EMBERISÉG POPCORNON ÉL

    Azt hiszem, hogy az, ami manapság köröttünk történik, minden arra alkalmas embert gondolkodásra késztet. Kinek-kinek adott lehetőségei vannak erre, képességei, ismeretei. lelki muníciója szerint.

De nehéz a moziba csábítottat felállítani a ma már vonzó, elegánsra csomagolt, nem olyan régen még újságpapír-tölcsérben felkínált pattogatott kukoricája - valójában kicsiny emberi életének egyre inkább csak a mozi által befolyásolt látszatvilága – mellől, és kicsalni az utcára.

Ezért aztán az emberi életterünk valóságos mozgásait és mozgatóit megismerni akaró és arra hivatott egyedek száma nem jelent veszélyt a látszatéltet és annak szükséges pattogását meg pattogtatását irányítókra.

Azt letagadni, hogy nem egy ilyen hatalom kezében forr világunk egyre búsabb tengere, immáron nem lehet. Vannak, akik évszázadokra tudják logikusan visszavezetni ezt a lassú vizek partot mosó, és ha kell, a hurrikánok erejét használó szervező tevékenységet, melynek forgószele nem véletlenül talál rá időről időre a magyar nemzetre.

Ha azonban az erre fogékony emberekben sikerül legalább a gondolkodás igényét felébreszteni, nem juthatnak más eredményre, mint hogy valóban korszakokat is meghaladó folyamatról van szó.

És ez az a pillanat, amikor a földhözragadt gondolatot felváltja a transzcendens mindent megértető hatalmas valósága. Az a pillanat, amikor a hit adományát nélkülöző rájön, hogy csak az isteni akarat adhatja meg a feleletet. Ekkor válik minden idáig kétkedő is hívő emberré.

Mert köröttünk megszakítás nélkül folyik a jó és a gonosz küzdelme. Az önmagát korlátok között tartó jó és a gátlástalanság fegyverét - egyelőre felsőbb engedelemmel - használó gonosz harca. Módszere a gyarlóságainkra építő félrevezetés, eszköze a hazugság.

De mi a cél?

Erről már nemegyszer elmélkedtem, s egyre nyilvánvalóbb, hogy már nem egyszerűen az oly sokat emlegetett profit, vagyis a pénz, hiszen minden lehetősége adott ezt bármikor megsokszorozni, hanem ennél jóval több.

Ma már kibontakozik az évszázadok során misztikus ködökbe burkolódzó ördögi terv nyers valósága. A világ ura akar lenni egy hatalom, vagyis a Teremtő trónját ostromolja.

Hogy ez utópia, abban nem kételkedek. Hogy majd összeomlik, abban sem.

Na de felmerül a sokat emlegetett kérdés: mi lesz addig?

A válasz sajnálatosan igen egyszerű: mérhetetlen emberi szenvedés!

Ez azonban nem ment fel az ellene folytatandó örökös harc kötelessége alól.

Mindezeket figyelembe véve kérdezem: van-e értelme nap mint nap bosszankodni a terv megvalósítására választott hazai és világszerte működő végrehajtók helyenként más és más módon megnyilvánuló tevékenységének napi történésein? Ezekkel törődni csupán olyan mértékben kell, amennyire a várhatóan hosszabb időre nyúló védekező küzdelem frontjain szükségesnek látszik, amennyire általa a visszafordíthatatlan lépéseiket késleltetni lehetséges.

Türelmet kívánok az identitásainkat felszámolni próbálók elleni, túlélésünket biztosítani szándékozó védekezéshez. 

A gondolkodni tudók felelőssége egyre nagyobb!

Kedves Barátaim!  

Az Erdélyi Helikon centenáriuma egybeesik a „nagy” Hitel 90. évfordulójával.

Így kettőzött erővel próbáltam megfelelni az egymással összefonódó nagy nemzedék emlékezetét őriző szándéknak.

A Kolozsvári Magyar Könyvhét és az ismert bojkottal sújtott, mégis emlékezetes Marosvécsi Centenáriumi Ünnep után itt -

a három kiállítás mellett - egy Rájuk emlékező műsorral is tisztelgünk az eltörölhetetlen múlt előtt.

Utána is összegyűlünk a szokásos módon.

                    Szeretettel várok minden érdeklődőt 

                    a megismételhetetlen alkalomra:  Szász I. Tas

TALÁLKOZZUNK LEÁNYFALUN 

A HITEL MÚZEUM-GALÉRIA RENDEZÉSÉBEN

2026 AUGUSZTUS 19-ÉN SZERDÁN DU. 17 ÓRAKOR

AZ ERDÉLYI MŰVÉSZEK LEÁNYFALUN SOROZATÁNAK

IDEI - 39. - ALKALMÁBÓL

SZÍNHELY: LEÁNYFALU,  MÓRICZ ZSIGMOND U. (11-ES FŐÚT) 122 

PROGRAM

Szász István Tas

Naplójegyzet: 2026. június 5.

106 ÉV ÉS EGY NAP

    Hét hét gyorsan eltelt a helyzet által kikényszerített „hosszú méla lesben”.

Látni akartuk a medvét. Bár a vad nem bizonyult nemesnek, inkább gyermekkorom láncon vezetett medvetáncoltatóinak fogoly állatára emlékeztetett, de azért megtapasztalhattuk a medve kedvét. S az hazánkra egyáltalán nem bizonyult bíztatónak.

A fenti emlék nyomán inkább a fejét felemelni próbáló Magyar Haza legújabb láncának zörgése rémlett fel, s még az egykori medvetáncoltató zene fület sértő zörgése is fülembe csengett.

Ismét tévedtünk, amikor a szokást tisztelve ama 100 napról beszéltünk.

Tévesnek bizonyult az alaptermészetünkből fakadó türelem és nagyvonalúság, mert ki sem kellett azt várni, s már megtörténtek az olyannyira rettegett lépések az előzőleg sűrűn emlegetett visszafordíthatatlan döntések irányába.

Itt van a várva várt pénz, megkapták jogaikat a kárpátaljai magyarok, szól a büszke hang.

A valóságban még sehol egy fillér. Ukrán részről pedig az ortodox törésvonalon túli világ máig komolyan nem vett „rugalmas” viszonyulása minden ígérethez, egyezséghez, szerződéshez. És Ukrajna egész Európát romba döntő befogadása is szabad utat kapott.

Néhány nap és érvénybe lép a migránspaktum. Nagy körötte a zavaros csend. Ki- és bejelentések, de semmi átláthatóság.

Már csak a közös adósságba kell belépnünk, s előttünk az út az Európai Egyesült Államok felé. Együtt is van a visszafordíthatatlan vállalások közös „réme”, amelytől félnünk kellett.

Majd egyszer cserébe befut némi alamizsna, s vele a migráció és az iszlám középtávú fekete valósága.

Majd megismerjük az ígérgetés igazságait.

Majd özönlik a mérgezett élelmiszerdömping a naiv s csak az árakra figyelő fogyasztóra. Majd fizetik utódaink a kifizethetetlen adósságot, annak örökös csapdájában robotolva.

Veszteségünk végzetesebb lehet, mint 106 évvel és egy nappal ezelőtt.

De fennen száll az ígérgető szó egyre többeket magával ragadó hangja egy szabadon szárnyaló szeretetországról, miközben árad a gyűlölet és a szemekből nem a szeretet sugárzik, hanem inkább vérben forognának a bosszúszomjtól.

Reményt már csak a világszínpad váratlan vagy várt változásai hozhatnak. Főleg pedig az az erő, amely ki tudja miért adott szabad utat a gonosznak.Tapasztalat szerint ennek határt szokott szabni!

Naplójegyzet: 2026. június 12.

VOLNA MEGOLDÁS

Máris torlódnak a megvilágosítani képes információk, de a szemek egyelőre csukva vannak, a fülek süketek és az értelem alszik.

A veszedelem pedig már nem ólálkodik, hanem szőrös farkaslábát betolta az ajtórésbe.

Világos minden, és mégsem az az igaz, amit látunk. Mint ama pajzán viccben: nekem hiszel, vagy a szemednek - szól a rajtakapott feleség.

Mindeközben a látók nemcsak ezt látják, hanem az elkövetett hibák is kezdenek napvilágra kerülni. A nemzetet szolgáló munka közben csatlakozott haszonlesők kártevése elfedi az annak mértékét messze meghaladó hasznosat és eredményeset. Most látszik, mekkora kárt képes okozni egyetlen bűn, egyetlen bűnös is. Mint tintacsepp a pohár tiszta vízben. Hát még folyamatosan csepegtetve.

Közben pedig a sok sikert elhomályosító kevés hiba mellett most ott van a bűnös szándékot takaró bosszú is. Mert a nagy hibává nőtt kis bűnnek hosszú az árnyéka, a bosszúvágynak pedig hatalmas a szemekre hályogot vető képessége.

Amikor manapság, saját karakteréből és egyben igyekezetéből fakadóan, folyton egyetlen személyre összpontosul a figyelem, inkább arra kell gondolni, hogy a közeg, amely pajzsra emelte, ezt igényli. Ő pedig kiszolgálja.

Tesztje lenne ez nemzetünknek?

Egy jelentős részének igen, de ismét nem a lényegre figyelünk, ha egyszerűen csak elítéljük a bosszúra éhesek tömegét.

Dsida Jenő versben fogalmazta meg:

„ha bűnös is, magyar
         s ha tolvaj is, magyar
             s ha gyilkos is, magyar”

Hol van hát az igazság, hol a legfőbb ok, hol az az Achilles-sarkunk, melyet az utópiája után menetelő globális hatalom felismert?

Nos, ismét csak arra figyelmeztetek, hogy az, ami mindent képes megoldani, ami a megmaradás legfőbb biztosítéka, egyedül a nemzettudat lehet.

Az a nemzet, amely elveszti identitását, ma már rövid agóniát követően elsüllyedhet a nagy kohóban. Úgy, amint azt az évszázados tudományos alapossággal folytatott nemzettudat-rombolók elgondolták.

Vajon visszaépítése is évszázados kitartást igényelne, vagy egyetlen „kegyelmi pillanat” képes mindent megfordítani? Erre nagyon nehéz választ adni.

Ezekben a hetekben látványos lehet, ahogy a „stadionok népében” az egész világban oly jól megfigyelhető módon fellobban ez az érzés.

De vajon ez akkor is működik, amikor áldozatot kellene vállalni, vagy amikor veszedelmeket kell felismerni?

Sajnos, attól tartok, hogy amit nemzedékeken keresztül sikerült lerombolni, annak felépítéséhez is nemzedékekre lenne szükség.

Ezért pillanatnyilag ezt a nemzedéket kell kimenteni tévhiedelmeiből.

Naplójegyzet: 2026. június 28.

GONDOLATOK A FARKAS UTCAI ISTENTISZTELET UTÁN

Lászlóffy Aladár kötetének címe jutott eszembe, midőn ismét útra keltem az öröklött szolgálatnak megfelelni igyekezvén. Így szól: „Nekem már fáj az utazás.”

            Aztán a mindenkor vezérlő gondviselés a 40 fok mellé erőt is adott. A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét forgataga még tovább erősített. Mintha visszaszálltunk volna az időben, ott gyülekezett, olykor tolongva a tizenvalahány százaléknyira apadt kis közösség a nagyszínpad és a könyvespultok meg kiállítások között.

            Mit mondhatnék? Számomra ez felemelő érzés volt, amit ők, a tolongók nem sejthettek, mert szerencsére ez számukra természetesnek tűnt.

            A Helikon centenáriumára és a „nagy” Hitel megjelenésének 90. évfordulójára készített kiállításokat vittem, illetve a Hitel-Helikon együttműködés és a kisebbségi kérdés tárgykörében megjelent köteteimet mutattam be.

            Jólesett az is, hogy míg magányosan barangolva órákon át sem találok ismerős arcra, a mai generáció társaságában tett séták során már velük együtt volt kinek köszönni, alkalmasint bemutatkozni.

            A gyalui kastély csodálatosan felújított állapotában ámulattal töltött el és hálával gondoltam a megvalósítóra, kulturális funkciója körül keringő álmodozással.

            A legaktuálisabb és legszemélyesebb élményem azonban a vasárnap reggeli, a Farkas utcai templomban megélt istentisztelet volt. Elfoglaltam helyemet az egykor megszokott baloldali stallumban, s magam mellé képzeltem édesapámat. A nap beragyogott az ólomkeretes ablakokon, amelyeket  „egyetemi száműzetésem” idején megtanult mesterségem egykori gyakorlása közben készítettem kedves kis brigádommal.

De a csúcs az Fazekas Zsolt nagytiszteletű uram prédikációja volt.

A téma, s itt most eleddig először a mesterséges intelligenciát próbálom ki, a következő volt: „A hálátlan, Istent elhagyó nemzedék leírása, amelyik Józsué és az őt túlélő vének halála után támadt, a Bírák könyve 2. fejezetében található (kiemelten a 2,7–15. versekben). A bibliai szakasz arról számol be, hogy amint kihalt az a generáció, amelyik még látta Isten csodáit a pusztában és a honfoglaláskor, a nép elpártolt az Úrtól, és Baált kezdte imádni.”

A szószékről aztán elhangzott, hogy a sok jótéteményt, melyekkel Isten elhalmozta a népet, az új generáció természetesnek találta, mint ami jár neki. Emellett pedig nem voltak tapasztalatai, emlékei az elődök által bejárt útról.

Nem kevesen lehettek azok, akiknek ez a bibliai fejezet „átjött”.

Mindenesetre szívből gratuláltam a nagytiszteletű Úrnak.

A forgatagba még egyszer visszatérve, mindegyre felbukkanó téma volt az aggodalom. Mert a kisebbik és a nagyobbik (?) haza már Bocskai végrendeletében hangsúlyozott egymásrautaltsága számukra az utóbbi években hétköznapi valóságként jelent meg.

A Királyhágón elfogyasztott hagyományos parasztcsorba és „mititéi” csak gyarló prózai keretbe foglalta a felejthetetlen élményeket, egy máig újra és újra tudatos érdekek mentén megkérdőjelezett békés együttélés passzív képviseletében.

Naplójegyzet: 2026. április 24.

GYŐZTESEK ÉS VESZTESEK: OCSÚDJUNK!

    Az a közel kilenc évtized, amelyet megadatott átélnem, hihetetlenül sok alkalmat adott tapasztalatokat szerezni. Olykor egyfélét, máskor és nem ritkán éppen az ellenkezőjét.

Az tény, hogy mindenkor két oldala volt az éremnek, csak többnyire nagyon nagy különbségekkel egyik vagy másik felének javára, hátrányára.

Eleinte, ha visszagondolok, aránylag egyszerű volt különbséget tenni jó és rossz, vagy inkább elfogadható és elfogadhatatlan között, aztán az egymást követő évtizedek és az egymást váltó rendszerek (?) során a kép egyre zavarosabbá vált, és aztán ma már csak egyet lehet biztosan észlelni, a zuhanást!  Mai világunk trendje szerint pedig éppen ez a zuhanás jelenti a progressziót, az egyetlen kötelező, igaz Utat!

Az utóbbi évek nehéz - hazai és főleg nemzetközi - küzdelmei közepette azt észlelhettük, hogy nálunk biztonság van. És ezt természetesnek vettük. Mert az, ami hosszabb távon megadatik, nem jelent a társadalomnak sikert, eredményt. AZ van, az jár, az másként nem is lehetne.

De az életnek ezen - talán legfontosabb - szükséglete mellet még sok más is létezik.

Mai hasonlat szerin szólva buborékban éltünk volna?

-Igaz lenne, hogy itt az emberek féltek? (Nem ismertem ilyeneket, de ez lehet az én rövidlátásom.)

- Igaz lenne, hogy tömegek menekültek ebből a diktatúrából? (A régióból innen mentek ki a legkevesebben. És belépésünkkor ennek lehetőségét üdvözöltük: a munkaerő szabad áramlásának nevezték, és nem menekülésnek valami elől.)

- Igaz lenne, hogy itt fokozódott a nyomor? (Valóban még sok a szegény, sőt mélyszegény, de nemzetközi statisztikák szerint a szegénység csökkenésében is jó helyen állunk.)

- Igaz lenne, hogy összeomlott az egészségügy? (Bizonyára voltak és vannak - s még lesznek - hibák, de a várólista európai jelenség. Emellett óriási eredmény volt a hálapénz kivezetése és a nagyságrendekkel megemelet fizetések. Az „emberi tényező” pedig nem kormányok bűne vagy csak nagyon áttételesen.)

- Igaz lenne, hogy csődbe jutott az oktatatás? (Anyagi vonatkozásban az első lépések „szegény országunkban” megtörténtek, ami pedig a szakmaiakat illeti, éppen a most felkért oktatási miniszterasszony mutat rá a nemzetközi - tehát közös okokra is visszavezethető - hanyatlásra, melyben nem mi járunk élen, csupán belesimulunk.)

- Igaz lenne, hogy termőföldjeinket szennyeztük vagy lebetonoztuk? (Eldőlni látszik, hogy az elektro-mobilitás felé indított lépéseink helyek voltak. És elindultunk az összeszerelő állapot kivezetése felé is)

- Igaz lenne, hogy beengedtük a vendégmunkásokat, és ezért a Nyugaton tapasztaltakhoz hasonló veszélyek fenyegetnek? (Tudtommal szigorú törtvény szabályozta keretek között és a munkaerőhiány miatt. Ha voltak visszaélések, azok részben felszámlásra kerültek és bármikor felszámolhatók maradtak. Az ilyen vendégmunkást pedig ne mossuk össze az illegális vagy ide telepített migránssal.)

-  Igaz lenne, hogy folyt az urizálás és fennhéjázás? (Igaz, sajnos egy nagy gyűjtőpárt harc közben nehezen szabadulhat meg a társutasoktól. Ha pedig megpróbálja, ezekből lesznek a legádázabb ellenségek

- Ami viszont igaz, hogy sok más és még ezután feltáranadó hiba és tévedés valóban létezett a megvalósult és a vágyott tökéletes közötti skálán.

Mert a választás lezajlott és az eredmény okait kutatva nem arról szól a legtöbb okoskodás, hogy a választói tömeg számtalan okból kifolyólag vélte úgy: így kell döntenie. Ehelyett többnyire egy okot, más oldalról egy bűnbakot emlegetnek.

Erre pedig figyelni kellene a vesztesnek, de főleg a győztesnek!

Mert a nemzet megmaradásának felelőssége most minden eddiginél nagyobb súllyal nehezedik vállára. Amely valóban nullkilométeres (ez nem bűne), de ugyanakkor e ténynek semmiféle felmentő ereje sincsen.

A győzelem okait éppen úgy fel kell tárni, mint a vereségét, és egyik fél sem próbálhatja sikerének esetleges kényelmetlen magyarázatait feledni vagy a sikertelenségnek igazi okait takargatni.

Mert válaszúton van az ország. Lenni vagy nem lenni, ha elfogadják ezt, ha nem. És ez a világtrendek diktálta forgatagban nem ijesztegetés, hanem kegyetlen valóság.

A győztes valódi arcát ezután ismerjük meg.

A győztes valódi nemzetközi hátterét ezután fogjuk felfedezni.

A vesztes elvárt nemzetmentő erejére ezután figyelhetünk.

Az erőterek valódi átrendeződése több hónapos-éves folyamat lesz.

Társutasok és érdeklovagok, sértettek és bizonytalanok fognak ide, főleg oda áramlani.

De minden félelmet keltő, sorsdöntőnek látszó lépés, minden reményt keltő meglepetés, minden bölcs kompromisszum vagy konstruktivitás mellett egyetlen fő cél lehet: az annyit támadott, olykor gúnyolt magyar megmaradás.

Természetesen tudjuk, hogy nem mindegy, miként akarunk megmaradni. Egyedként egy nagy nemzetközi kohóban, egy kontinentális birodalom részecskéjének darabocskája gyanánt, a világkormány felé haladó út porában, vagy egy természetes módon kialakult emberiség színeihez hozzájáruló magyar nemzet tagjaiként. Ez a két felfogás fogja eldönteni a belső átalakulásokat, nem kevés, külső kényszertől támogatva vagy akadályozva.

De a választói tömegben létezik-e maga a „felfogás”?

Íme a nemzettudat megmaradást biztosító jelentősége!

Töprengő naplójegyzet  (az események összefoglalója.) - Április 10.

ELŐTTE (részben)

Úgy éreztem, hogy nem tisztem az egyre fokozódó „hangulatban” még tovább „kavarni”. A választói döntések amúgy is már megszülettek, s az esetleges ármány útjai is megkapták az őket támogató GPS irányításukat. Legfeljebb ismételgethettem volna magamat.

Most azonban, amikor javíthatatlan erdélyi mivoltomban próbálom megélni felejthetetlen Kós Károly bátyánk, Paál Árpád és Zágoni István korabeli – Trianont követő – hangulatát, ismét a bénultságból ébredezve „kiáltanék kiáltó szó” után. Ezért úgy érzem, nem hagyom fiókban az akkor megszületett néhány rövid gondolatot egy részét.

Azon az estén rossz érzésekkel küzdve amaz egyéni „utcai” tapasztalatra is próbálván hagyatkozni, kételyeim támadtak. Az évszázados „társadalomnevelő” világtrend hatásaitól félve, annak az utóbbi időben a közösségi média tömeghatásával többszörösen megerősített befolyásától kezdtem jobban félni. Sértő szándék nélkül szólva, a tömeg minőségétől. Ezt persze csak eredendő pesszimizmusom tette, s távolról sem valami nagy és bölcs felismerés.

Sokakkal egyetértve arra figyelmeztettem, hogy amennyiben változás áll be, akkor irreverzibilis dolgok történhetnek. Mert a múltban megannyi gazdasági tévútról, sőt többször mélységekből sikerült véres verejtékkel kilábalni, a nemzettudat és a hit terén elért rombolás is elindulhat egy fordított úton a megfelelő irányba, de amennyiben ide beengedik a migránsokat, azoktól (hiába megy el innen egyelőre egy részük) nem tudunk megszabadulni, és hatásukat immáron jól ismerhetjük – az ellenzéki szavazók látóteréből hihetetlen módon kieső – nyugati példákból.

A második nagy veszedelem a készülő európai közös eladósításban való részvétel, amely sok nemzedékre, vagy örökre adósságcsapdába zárva, felszámolja szuverenitásunkat és bekényszerít a „vágyott és tervezett” Európai Egyesült Államokba. (Módszertanilag lásd az egykori amerikai példát.)

Harmadik a minden más magyarázatot feleslegessé tevő uniós szándék Ukrajna befogadására.

A negyedik ilyen a háború érthetetlen módon tagadott és „odakint Európában” mégis naponta kijelentett perspektívája volt.

Nos, ilyen gondolatok kínoztak minden más hazáját féltő választópolgárral egyetemben akkor, és ezek nyomása alatt próbáltam reménykedni a normalitás győzelmében.

Aztán történt ami történt. De most Károly bátyánk szellemét kell elővarázsolni és előre tekinteni.

A helyzet adott. A hatalom előtt több út választható.

A tapasztalat majd naponta kijelöli teendőnket.

Naplójegyzet: 2026. április 19.

UTÁNA (latencia-időt követően) 

Számolj előbb tízig! Szól a figyelmeztetés. Tehát illett várnom egy hetet. Hogy ebben mennyi volt a bénultság és a bizonytalanság, azt minden gondolkodó olvasó megélte, tehát sejtheti.

          Számomra a kiinduló pont az a pillanat volt, amikor a Bálna eredményvárójában Orbán Viktor – cáfolva megannyi előzetes riogatást – végtelen eleganciával jelentette be: ¾ 10-kor gratulált ellenfelének. Aztán azt is jelezte, hogy új kezdet ideje érkezett el.

          A választások előtti számolgatások és tippelések korát felváltotta az, amit ugye gyakran emlegettünk így: „szembejött velük a valóság.” Ismerjük el, ezúttal „velünk jött szembe ama valóság.” Hogy ebben a valóságban mennyi volt az „igazság” kategóriájába tartozó s az ettől eltérő elem, az kései kutatók eljövendő tanulmányaiban lesz egykor megismerhető.

De most térjünk vissza leköszönő miniszterelnökünk hangvételéhez és óvatosságunkat valamint éleslátásunkat nem feledve, mindent félretéve tekintsünk a naponta jövővé váló jelenre, arra, ami az elhangzott választási ígéretekből kezd megvalósulni.

Az egy hetet követően alakuló hangulatban egyelőre a kemény szavak ígéreteinek megvalósítása felülmúlja a szeretet jegyében ígérteket.

Ne hamarkodjuk el, mert elvárás szerint így korrekt. Adjunk esélyt kellemes meglepetéseknek is. Reméljünk.

De vannak olyan ellentmondások, amelyek megoldhatatlannak látszanak.

-A hatalomba lépő miniszterelnök ígérete szerint a jóléti intézkedések maradnak, sőt továbbfejlesztik azokat.

-Az idei költségvetés egyensúlya meg volt tervezve, de többletet nem tartalmaz.

-Az „uniós pénzek” gyűjtőfogalomba sűrűsített összeg látszólag imponáló, de még nem tudni, milyen mértékben és milyen áldozatok árán szerezhető vissza. Mint mondták: nem adtak biankó-csekket az ünnepelt győztesnek sem. Ráadásul ezek „felpántlikázott” tételek, nem költhetők el tetszés szerint! Akkor pedig?

-És hova tegyük a sejthető miniszterjelöltek előre bejelentett teveit és filozófiájukat (küldetésüket?). Vagy nem dönthetnek majd szakmai meggyőződésük szerint? Mert csupán egy példát említve: a Kapitány úr által belengetett bankadó-csökkentés egymagában akár kétezer milliárdot vonhatna el az idei költségvetésből!

Tehát, mint láthatjuk, minden  kétkedést vagy előítéletet félretéve is vannak olyan problémák, amelyek ott tornyosulnak az új hatalom előtt, s főleg az annak döntéseit majd elviselni kénytelen, mindkét oldali, tehát valamennyi választópolgár és családjaik előtt-felett!

És ezúttal csupán egyetlen anyagi jellegű aspektusról szóltunk. De mennyi egyéb tényezőből áll még össze egy „jogállam” kormányzásának hatalmas feladata!

Vajon milyen lesz a velünk naponta szembeérkező új valóság?

Kíváncsian (vagy félve) várhatjuk ezt az új hatalom részéről. És természetesen az újjá szerveződést ígérő vesztesek oldaláról is.

Együtt fogjuk megszenvedni, és aki még nem látja tisztán, menet közben fogja felismerni a most következő hónapok, évek mindent eldönteni képes hatásait.

Ami máris mindenképpen biztos: a világpolitika színjátékaira és azok következményeire kell elsősorban figyelnie annak, aki jövőbe szeretne látni!