Szász István Tas NAPLÓJA

Orvos, egészségpolitikus, szakíró, szerkesztő, író, költő, kultúrszervező, a Magyar Érdemrend lovagkeresztje és számos más kitüntetés tulajdonosa, a Százak Tanácsának tagja.

ISTEN KEZÉBEN a Duna Tv-ben is látható.

Kedves Barátaim!

Érdekes 12 hónapon vagyok túl. Ezúttal négy kötet is megjelent munkáimból. Koromra is tekintettel hasonló már nem fordulhat elő s úgy gondoltam ideje egy beszélgetős találkozónak a betakarított termés (tapasztalat és könyv) felmérésére rövid s hosszabb távon is. Adventi üzeneteimet remélem mindenki megkapta, ha akad olyan, akihez nem jutott el, jelzésére megismétlem.

Ezúttal is kívánok erőt adó, vigaszt hozó adventi elmélkedést és várok mindenkit szeretettel egy bensőséges baráti együttlétre.

Szász István Tas(i)

TALÁLKOZZUNK LEÁNYFALUN

A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS JEGYÉBEN

A HITEL MÚZEUM-GALÉRIA RENDEZÉSÉBEN

Beszélgetés és könyvbemutató

DR. SZÁSZ ISTVÁN TASSAL

életéről, itteni éveiről, kötelességekről, öröklött szolgálatról, nemzetről és legutóbbi köteteiről

Beszélgető partner:

Nyíri Csaba kulturális bizottsági elnök

IDŐPONT ÉS HELY:

2025. december 12. 17 órakor, agapéval és dedikálással egybekötve

LEÁNYFALU-HÁZ Móricz Zsigmond u. (11-es főút) 126 sz.

90 ÉVE ÉS MOST

Bogár László gondolatébresztő írása nyomán

Az 1935 adventjén kelt sorok mai olvasatának elkerülhetetlen gondolatmenete tart fogságában.

A szerző a kolozsvári Hitel négy egyenjogú szerkesztőjének egyike, talán a leginkább politikus, mondhatni debattör, amit életútja is igazolt: Albrecht Dezső.

Az ominózus sorok a Hitel 1936-os első számában jelentek meg az Építő Erdély című esszéjében, amely akkoriban érdekes vitát kavart a már működő, a maiakhoz sokban hasonlító eszközökkel operáló és igen aktív baloldali félremagyarázók igyekezete nyomán.

Így szólt:

„Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.

És Európa? Várhatunk-e a nyugati népek szublimált vagy nyers imperiálizmusától segítséget? Tudjuk, hogy a török elleni harcokat, ha kevéssel is – az európai közösségi tudat utolsó fellobbanásaként – támogatták, mert érdekük volt, Zrínyi mégis az örök magárahagyatottságot állapítja meg: »Ím az kereszténységet mind előszámlálánk s nyilván látjuk, ezektül sem lehet segítség úgy, hogy az legyen fundamentuma az mi szabadulásunknak.« Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Hivatkoztam már több ízben e sorokra, de most Bogár László Mindig bajban című írása tovább görgette gondolataimat. Ezt a rövid szöveget abból az alkalomból írta, hogy meghallgatta az ATV-ben Rónai Egon riporter Orbán Viktorral készített és oly nagy vihart kavart, valóban rendkívül jelentős interjúját. Ebben – a pénzügyi védőpajzs szükségességét magyarázva – hallhattuk, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarország mindig bajban van”, (s hozzáteszi, hogy: „… az első világháború óta mindenképpen.”). Bogár László erről – egyebek mellett – így ír:

„Az első világháború említésével Orbán Viktor nyilván Trianonra és e tragédia következményeire utalt, de mivel jövőre a választási év egyúttal Mohács ötszázadik évfordulója is lesz, így a »Magyarország mindig bajban van« fordulat egy tágabb kontextusban is megállja a helyét. Mert, hogy vajon nem voltunk-e éppen elég nagy bajban 907-ben, amikor a pápa s a császár együttes dekrétumban tette világossá, hogy a magyarok kiirtassanak. Tény, hogy ez a »projekt« végül is nem »jött össze«, mert fényes győzelmet arattunk az egyesített európai seregek felett, de a Nyugat annak ellenére sem tett le erről a szándékáról, hogy fél évszázaddal később Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására. Mohács, Trianon és az elmúlt másfél évtized fejleményei azonban azt látszanak megerősíteni, hogy a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

Ekkor hoztam párhuzamba az egykor volt és a mai helyzetünket.

Akkoriban „Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására.” És ez minden igyekezetünk ellenére azóta sem sikerült, bár „…eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” s ennek ellenére a magyarság maradt „Európa reménytelen szerelmese.”

Az „európai közösségi tudat utolsó fellobbanásai” ama gyér támogatások voltak, amelyek a török elleni küzdelmek idején előfordultak, de ismerjük az érdek diktálta keserves ellenpéldákat is, melyekre az 500 éve Mohácsnál reánk-dörgő francia ágyúk emlékeztetnek.

Amikor végre beléphettünk az Európai Unióba, azt hittük célhoz értünk. Közben azonban a történelem éppen egy felvonásközhöz érkezett, s Európa szokatlanul és magyarázatot kívánó gyorsasággal indult el az önfelszámolás útján.

Kiderült, hogy mi nem ilyen lovat akartunk. És kiderült, hogy hiába dobtuk el Keletről hozott értékeinket, „csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” Sőt, ami ennél is több, reménytelen szerelmünk tárgya a valamikori Európa, bennünk éli túl saját magát, miközben: „mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”

1100 évig kerestük az integrálódás lehetőségeit, s ekkor világossá vált, hogy az, ahova igyekeztünk, már egészen más, mint aminek a kezdetektől hittük.

Szerencsére azok az értékek nem dobhatók el olyan könnyen. Fontos részei élnek, sőt hatnak még bennünk, meghatározva „lét-értelmezésünket”. Ez pedig nem valami tudatos elem, hanem inkább egy ösztönös komponense annak, amit magyarnak, vagy – érdekes módon – a kultúraválasztás nyomán magyarrá váltnak ismerünk.

1100 évig tartott egy folyamat, amelynek egyik jellemzőjeként, mintha mi sem akartunk volna tudni egykori saját magunkról.

Most a történelem újra dobálja a kockákat, de az is lehet, hogy szerves fejlődésének új fejezetébe érkezett.

A tény, hogy Európánk tagadta meg azt, ami volt, s immár csak bennünk éli túl magát. És most éppen ez okozza a nem kívánt szembenállást.

Általunk nem csupán az új Európa kerül szembe valamikori önmagával, de kidomborodik az is, hogy a közben elsüllyedni látszó kontinens miért maradt mostoha irányunkban, évezredes távlatban. Bogár László erről így ír: „… a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

Nem véletlenül ismételtem ezt az idézetet, mert ezek szerint szerencsénkre mégsem sikerült teljes mértékben eldobnunk: „…lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” S minthogy magyarnak lenni nem egyszerűen genetikai fogalom, a spontán asszimiláltak is ehhez hasonultak, éppen a kultúránk felvállalása által.

S hogy vannak egyéb értékrendet követők is, az ne lepjen meg senkit. Ez azonban már egy másik történet.

Ami a leglényegesebb, hogy egy nagy történelmi fordulópont éveit éljük. És ezúttal ez nem évszázados folyamat, hanem pár évtized alatt lezajló átalakulás. Olyan idők ezek, amelyekben Zrínyi, Albrecht által idézett, sorait érdemes újraolvasni:

„Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Ezt a felkínálkozó lehetőséget akarja most és így megragadni Orbán Viktor!

Szász István Tas Leányfalu, 2025. november 23.

ADVENTI LEVÉL 2025

Drága Barátaim!

Őszi szelektől zörgetett levelek hullása emlékeztet – ennél durvább emberi zajok mellett – arra, hogy több mint hat évtizedes szokásom szerint itt van az idő mérlegre tenni az eltelt esztendőt, parányi embersorsunk, s az azt elkerülhetetlenül terelő nemzeti sors szempontjai szerint, zajlásuknak várt-nem várt, érthető, valamint érthetetlen történéseire reflektálva. Emberi módon, de amennyire éppen ebbéli kicsinységünk engedi, Istentől elvárt mércét alkalmazva.

Most saját jelenünk és jövőnk, sőt még minden tapasztalatunkat hordozó múltunk megőrzésének esélye is soha nem megélt módon függ a mindenkor közös nemzeti sorstól.

Sokat emlegetett veszélyeztetettségünk aggodalma, elmúlt választások előtti időszakok megannyi szorongása törpül el egy nagy veszedelem sejtésének árnyékában.

Valóban igaz a politikusi figyelmeztetés: a veszélyek korában élünk!

S ez az árny nem csupán a közvetlen közelben, a „bennünk” működő, belőlünk született, hihetetlen és megnevezhetetlen „valami” mérhetetlenül gátlástalan igyekezettel gyakorolt – a szeretet álruháját önleleplező módon viselő – fenyegető szándékaitól sötét, hanem attól az immáron alig rejtőzködő hátsó erőtől, amelyet kiszolgál, s amely nyíltan kiáltott ki minket elsőszámú „közellenségének”.

Ezzel a hatalommal küzdő önnön és szövetséges erőink, bár jó úton haladva, de még nem állanak ott, hogy a végveszélyt megelőzni elégséges időn belül biztosak lehetnének győzelmükben. Erre csak a transzcendens támogató beavatkozásával számíthatunk. Ahogy azt reménykedő leveleimben annyi éve olvashattátok, ég és föld mostanra összeérkezett. Nos, napjainkban ez sokkal inkább érzékelhető. Erőinket csupán a teremtő Isten sokszorozhatja meg.

De! Ez nem jelent passzivitást, mert, mint a földi beruházók, Ő is elvárja tőlünk a maximális képességeink szerinti „önrészt”!

Ne lepődjetek meg, ha megismétlem régebbi gondolataim aktuális részleteit. Nem véletlenül teszem! Az egész, szétszórtságban élő nemzetünket, még ha nem is érti, nem is érzi, tehát politikai meggyőződésétől függetlenül veszélyezteti a középtávon előre jelezhető felszámolás, eltűnés, a magyarként tényleges „megszűn(tet)és” veszedelme.

A történelem ismét küzdelemre kényszerít!

Ha csupán magunk köré tekintünk, úgy tűnhet, ezzel nincsen semmi baj. Ám, miközben az ellenünk felesküdtek esetében magyarázat után kutatva észleljük, hogy – amint a politológusok mondani szokták – „buborékban élnek”, ne feledjük: ilyen hibája saját szövetségi rendszerünknek úgyszintén lehet.

A nemzettudat, amelynek minden lépésünket irányítania, erővel felruháznia kell, nem csupán áldozatkészségre nevel, de arra is figyelmeztet, hogy ne hagyjuk lankadni veszélyérzetünket! Tekintsünk ki saját buborékunkból, használjuk - ha szükséges - a kor „veséibe” látni képes szellemi műszereinket. Jelen esetben pedig ezek közül a leghatékonyabbat: a józan eszünket.

Ezekben a napokban találkoztam Cseke Péter kötetének címében Lászlóffy Aladár ötletes szavaival: „legyen eszünk, ha már volt!”

Éves visszatekintést írok, tehát keresem az időszak legfőbb jellemzőjét. És sajnos nem olyan nehéz rátalálni. Ebben az évben valósult meg a képtelenség végleges beköltöz(tet)ése mindennapjainkba. A hihetetlen, az elképzelhetetlen, az eszement, megjelent hétköznapjaink elkerülhetetlen – bár egyáltalán nem óhajtott – „kelléke” gyanánt. Azt, ami történt valóban nevén nevezni nem szeretné a túlerő (az, amely nálunk még remélem, nem igazán az, de a világban annál inkább), de: az abnormális kezdi elfoglalni a normalitás helyét.

Ez történik, de már nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Hiszen – s most nem a hétköznapi, nevetségességig süllyedő, mosolyt fakasztó példákat említem – elképesztő felelőtlenséggel játszadoznak egy világ, s benne egy atomháború kiprovokálásával. Teszik ezt akár a teremtés kicsiny, de számunkra mindent jelentő földi részletének megsemmisítését is kockára téve.

Miről beszélünk? Hiszen néhány évvel ezelőtt mindazt, ami naponta hírként körülvesz, bezárták az összeesküvés-elméletek kategóriájába, a politikailag inkorrekt „találmány” foglyaként. Ma azonban kiszabadult onnan (maradt benne bőven még előbbi, meg újabb is), és mintha éppen magamutogatással akarna meggyőzni, vagy inkább megfélemlíteni?

A gonosz tehát már erejét fitogtatja!

De mikor remélhetjük az emberiségtől, hogy fellázad, s valóban megmutatja magát a mára felszámolásra ítélt Minőség?

Igen, az isteni elvárás szerinti legfőbb feladatunkra, a velünk érkező talentumot legjobban kihasználva, egy földi minőség felé araszoló ember útjára gondolok. Nem arra, amely eszelősen rohanna az Istent leváltani képes utópia felé, hiszen az pénz és hatalom dolgában már mindent elért, s úgy képzeli, ez lehetne a következő, őt mindenek felé helyező, befejező lépcsőfok.

Ennek ellenében egy minőség által, minőségi módon felépülő forradalmi folyamat kontúrjait már láthatjuk, s ebben éppen hazánk az élenjáró!

Erre pedig nem elég büszkének lennünk, de részeseivé kell válnunk. Miközben a Haza - mint „veszedelmes precedens”, vagyis „kovász” - folytatja harcát a világ nagy színpadjain, nekünk elengedhetetlen kovászként élni lokális napjainkat!

Ha szükséges, felvonulunk és megmutatjuk igazi erőnket, aláírunk, a külvilág felé így jelezve valóságos akaratunkat, hátteret építünk választott kormányunknak, s ehhez az új idők új lehetőségeit sem mellőzve, digitális körökbe rendeződve vesszük fel a küzdelmet az eleddig e téren előnyt szerzett „túloldallal”.

S ekkor belém nyilall újra a fájdalmas gondolat. Hisz ők is mi vagyunk. Hogyan s miért sodródhattak arra a „túloldalra”? Ennyire hatékony lehet a gonosz éppen bennünk rejlő ereje, amely gyengéinkre, gyarlóságunkra építve toborozza seregét? A hiszékenységtől a gyűlölet igényéig terjedő skálán kínáljuk számára a behatolás tágas kapuit! S eme skálán a nagy és durva lelki hiátusok mellett nem elhanyagolhatók az aprók sem. Mint például az álhír örökös igénye, a soha meg nem szűnő pletyka nem kis hatalma. Azt képzeljük, ilyen alantas dolgokkal foglalkozni sem érdemes, s közben ezen „szörföl” legsikeresebben a gonosz!

Mit tehetünk hát még? Természetesen a legfontosabbat, a példamutatást. Ez az, ami erősebb lehet az alantas eszközöknél. De aktívan sem árt próbálkoznunk, hiszen nem veszett el számunkra a „túloldal” minden egyes tagja, a megtévesztett sem kevés közöttük. A leginkább „sújtottak” végleg elvesztettnek látszanak, a gonosz hatalmában tudtukon kívül vergődő „menthetetlenekre” reménytelen számítani, de őket még hosszú távon magunkkal kell vinnünk. Mert amint Dsida tanította: ők is magyarok!

Ami pedig a mindenkor oly veszedelmes „sértetteket” illeti, akik nem meggyőződésből, hanem kicsinyes bosszúból csatlakoznak „át”, hát ott a megelőzésnek van legnagyobb szerepe. Nem mindegy, hogy a sérelmeket olykor akaratlanul okozó harc során miként kezeljük az egyes eseteket. Minden ember egy külön világ. Megérheti a ráfigyelést, mert enélkül ártalmassá válhat. Az ilyen ember azonban csak ártó szándékával jelent veszteséget, mert minőségében nem olyan, aki hiányozhat közülünk. A saját érdeket a közösségé alá rendelni képes magyar az, aki valóban rendelkezik nemzettudattal.

A vitaműsorokat figyelve úgy érzem a túlfelet minden áron, kétségbeesetten vagy nem egyszer nevetségesen mentegetőket gyakrabban lehetne szembesíteni azzal, ami egy esteleges vereségünk után rájuk – velünk együtt – várna.

De vajon – bármilyen okból állanak azon az oldalon –, minek köszönhetik ezt a leküzdhetetlennek látszó „öngyilkos hajlamot”?

Mert jövő április immáron valóban eldöntheti sorsunkat.

Minden valamennyire tájékozott, indulatokkal nem elhomályosított látású ember tudhatja, míg az eddigi mélységeinkből munkával, szenvedéssel, akarattal volt kivezető út, addig itt olyan visszafordíthatatlan változásokat szenvedhetünk el, amelyek a végünket jelentenék. És ne feledjük, van egy, több mint száz éve minket pusztítani képes ideológia, meg annak elkötelezettjei. Ez pedig a nemzeti meg az internacionalista közti törésvonal. Ez most leginkább a szuverenista és föderalista árokkal azonos. Utóbbiaktól ne várjuk a megértést. Számukra ez nem veszély, hanem cél! És hogy ebben mekkorát tévednek, az sem vigasz.

Vagy magyarként akarunk megmaradni, vagy nem.

Vagy egyetértünk néhány nagy magyar véleményével, vagy nem.

Mindezt pedig nem azért fejtegettem hosszasan és elsősorban, mert megfeledkeztem családomról, hanem éppen őmiattuk is, őket sem feledve. Elég erről annyit mondanom, hogy nyolc unokám és már négy dédunokám sorsáról is szól az, amiről megpróbálok írni. A nemzet, valamint a család sorsa egymástól elválaszthatatlan, mindkettő felett pedig ott áll maga az Isten!

De ne csupán saját gondolataimmal próbáljak hozzájárulni a közös munkához. Ezért most néhány nálam sokkal tekintélyesebb véleményt idéznék, melyekkel legújabb kötetem írása közben találkozhattam.

Bertha Zoltán írásában olvastam e József Attila idézetet: „…az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”, Babits pedig azt mondja: „…ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára.”

Uraim! Világ urai! Vajon ma, midőn már egy-egy rovarnak vagy ritka növényféleségnek pénzben mért értéke van, önök a pénz megszállottjai, mennyire értékelnének egy nemzetet? Mondjuk egy olyat, amely évezredes kultúrája ápolásával, annak következetes továbbfejlesztésével járul hozzá nap mint nap az Isten által indított emberi mű építéséhez?

Költői kérdés azokhoz, akik ennek éppen az elpusztítására esküdtek fel.

Pedig a tudomány világa mást mond. Még Romsics Ignác is, mikor így szól: „újabban egyre több kutató emeli ki a modern nemzetek premodern gyökereinek, vagyis a származásnak, a közös eredetnek, kultúrának, emlékeknek és mítoszoknak a fontosságát.”

Még érdekesebb László Dezsőnek „a kisebbségi sors ajándékairól” leírt gondolata, mely szerint: van „…egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” S helyezzük mellé Csoóri Sándor axiómáját: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.”

Igen barátaim, ezek lennénk mi. Ezen a teszten buknak meg azok, akik hisznek annak a valóban komprádor „túloldalnak”, a hamis vádaskodásnak, a hamis jövőképnek.

Nekünk azonban marad a felelősség nehéz, de számunkra édes terhe. Akkor is, amikor ebből nem származik haszon. S ez bizony furcsán hangzik a szolgálat szellemét nem ismerő világ füleinek, mert az minden tett, minden vélemény mögött a haszonszerző célt kutatja és próbálja felfedezni. Annak a billog gyanánt reánk égetendő hamis, de látszólag nagy sikerrel használt „tolvajok” jelzőnek szintén ez a gyökere.

Minthogy éppen most zártam le a kisebbségi sors titkait összegyűjtő kötetem nagy munkáját, búcsúzásul mellékelek az annak utolsó bekezdéseiben olvasható – számunkra oly fontos – sorokból.

Madách Imre mindenre válaszoló végszavának, az „ember küzdj és bízva bízzál” örök tanácsának a megvalósítása, gyakorlati folytatása során nyitva van az éppen 50 éve elhunyt nemzeti nagy tanítónk, Németh László által ajánlott út! A megmaradni akaró kicsik számára még elérhető: a „kovásznemzet” szerepének tudatos felvállalásával folytatható küzdelem. Az az út, amelyikre úgy kell lépnünk, hogy egyben „merjünk nagyok lenni”.

Makkai Sándor ezt így fogalmazta meg: „A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”

Napjainkban ez történik, ehhez kell minden erőnkkel felzárkóznunk!

Ennek jegyében merek remélni, hinni az emberi jóakarat és az isteni szándék közös győzelmét hozó tavaszban.

Addig is bizakodva kívánok áldott, a küzdelmet nem felfüggesztő, de mégis békét hirdető adventet, a reményt beteljesítő nagy ünnepet, a hit által erőt adó karácsonyt, és annak minden szépségét elhozó folytatását kedves Mindnyájatoknak.

Amint mostanság egyre gyakrabban szólítanak: Tasi bácsi

Leányfalu, 2025 adventjére készülve

Naplójegyzet: 2025. október 27.

KI AZ IGAZI SZÖVETSÉGES?

Vajon miért nem hangsúlyozzák eléggé, hogy Ukrajnának egyedül mi vagyunk az egyetlen igazi szövetségesei, mert tisztában vagyunk azzal, mi az igazi ukrán érdek.

Tudom, nehéz ezt így elhitetni, mert ott van az örökös adu ász: ki volt az agresszor? Hát persze, az oroszok.

Arról, hogy melyek voltak a közvetlen előzmények, mintha a szükségesnél sokkal ritkábban esne szó. És szentségtörésnek számít, ha történelmi távlatban vizsgálja valaki a kérdést.

Amikor a hírekben arról számolnak be, hogy hosszú évekre tervezik a háború folytatását, a felek igazának keresésétől teljesen függetlenül le kell szögezni, hogy tulajdonképpen ennek a fiatal országnak a halálát készítik elő. Hamvába holt ország lehet Ukrajnából.

Nem csupán területi kérdésekre kell ezt visszavezetni, arra, hogy melyek a valóban Ukrán területek, s melyek azok, ahol az ukrajnai orosz kisebbség tán 10 milliót is meghaladó tömegei élnek. Ennek veszélyeire annak idején, a birodalom szétesése során, Szolzsenyicin is figyelmeztetett. Nem helyes, ha az utódállamok az egykori tagköztársaságok határai mentén önállósodnak, mert azok mesterséges határok voltak, nem vették igazán figyelembe az etnikai szempontokat.

Ennél is kegyetlenebb aktuális tény az, hogy elhihető beszámolók szerint naponta 1000 ukrán fiatal vagy javakorabeli férfi hal meg a frontokon.

Ugyanakkor az ország lakosságának pontosan nem ismert, de hihető hírek szerint több mint egyharmada (egyesek szint fele) már elhagyta hazáját.

Ha ezt összevetjük a várható további elvándorlás jelentette számokkal és azzal, hogy ezeknek jelentős része nem fog az előreláthatóan békében is nehéz évekre visszatérni, majd hozzáadjuk a további háborús évek feltételezhető emberveszteségét, akkor Ukrajnában egy olyan helyzettel állunk szemben, amely talán precedens nélküli. Egy többségében nőkből álló maradék nemzetnek kellene újjáépíteni hazáját!

A fokozódó demográfiai hanyatlásról pedig még nem is szóltunk, amely ebben az esetben statisztikailag előre látható.

És hol van még az a mérhetetlen adósság, amelyet valamilyen formában az őket háborúba hajszoló világ majd kegyetlenül be akar hajtani. Bármennyire is gazdag Ukrajna, vagy ami esetleg marad belőle, ez beláthatatlan időkre meghatározza sorsát.

Az eladósodás pedig, a tovább erőltetett háború esetében, Ukrajnával együtt Európát is fenyegeti. Amennyiben az unió ezen az úton marad, egy közös adósságspirál veszedelmes örvénye sejlik fel.

Miért érdekes ez?

Azért, mert a pénzügyi háttérhatalomnak az egyes országok feletti uralom megszerzése érdekében legfőbb és sikerrel használt eszköze az eladósítás „ősi” módszere. A minket is tönkretevő történelemnek erre a legrégibb időktől kezdve folyamatosan voltak példái.

Mindezek ismeretében vajon kik képviselik valóban az ukrán nép érdekeit?

Azok-e, akik további véráldozatra késztetik saját céljaik szolgálatában, vagy Magyarország, és remény szerint hozzá csatlakozó, háborúellenes szövetségesei?

Naplójegyzet: 2025. október 30.

106

Az egyre nagyobb hullámokat vető kampány a következő fél évben már csak minden létező „vörös vonalat” felülmúlva fokozódhat. Márpedig a kampányok, vitathatatlan természetük szerint, a finisben fokozódni szoktak.

Ha ez így igaz, meddig nőhet ez a hullámzás? Lehet-e belőle cunami, amely átlépi a partokat, és a nyugodt „szárazföldön” is pusztítani kezd?

Az új pályára lépett vezérkari főnöknek több, erre utaló megjegyzése volt, olyanok, amelyekkel hihetővé tette, amit az ismert humorista mondott: „végre lesz valaki, aki tud sortüzet vezényelni”. Ráadásul -- saját bevallása szerint -rendelkezik az ehhez szükséges kiképzéssel, viszket a tenyere, és vonzódik minden olyan eszközhöz, amivel ölni lehet! Sőt, vérfagyasztó megjegyzést tett arra célozva, ha nem sikerülne demokratikus úton választást nyerniük. Erre az esetre gondolva megemlítette, hogy nem szeretné, ha magyar ember magyar emberre emelne kezet! Ugye érthető, mit mondott ki ezzel?

No, de lássuk, hogyan áll az „áradó párt” a demokratikus úton elérendő győzelem reményével?

Választást nyerni akkor lehet, ha a választói közeg számára minél általánosabban elfogadott arcok lépnek porondra, akikre a helyi szavazók, akár ideológiai elkötelezettséget átlépve is, rábíznák képviseletüket.

Jelen esetben erre már nem áll rendelkezésükre elegendő idő!

Amennyiben holnap jelölnék meg a 106 kiválasztottat, már az is kevés ahhoz, hogy igazán belophassák magukat egy választói közeg szívébe. Amennyiben mégis rájuk szavaznak, akkor nem adott személyre adják le szavazatukat, hanem az egyszemélyes ikonra, Magyar Péterre.

Így aztán nem képtelenség az a néhány hete elhangzott és viccnek szánt kijelentés, amely szerint mind a 106 körzetben Magyar Péter indul. Vagyis nem az induló személye számítana. Ő csupán helyettese, képviselője, helynöke, „választási alteregója” lenne a mindenható elnöknek.

Nagyon remélem, tévednek azok, akik attól tartanak, hogy nincs is szándékuk 106 képviselőjüket megnevezni, hanem még a választások előtt akarnának valami puccsszerű felfordulás okozni.

Abban is bízom, hogy ez csupán a sötéten látók víziója, és nem tapasztaljuk meg „majdan” az igazságát, hiszen meghaladja a józan ész által elképzelhető határokat, de ha arra gondolunk, hogy hátterükkel együtt, sőt nem kizárt, hogy e mögöttük felsejlő hatalommal közösen szorultak védekezésbe, bizony ébredezhetnek bennük a sarokba szorított vadállat reakciójára hajazó ösztönök.

Mindez tűnhet riogatásnak is, de ilyen szándékot távolról sem éreztem lehetetlennek, amikor ezzel kapcsolatos gondolataimat próbáltam összerendezni.

Arra azonban elegendőnek kell lennie, hogy nagyon komolyan vegyük a következő hat hónap teendőit!

Naplójegyzet: 2025. október 12.

VÉSZTERHES TAVASZ

Még csak most színesedik az erdő, még sehol a havas vagy hótalan tél, s mi már egy veszedelmes tavasz szorongató közeledését éljük meg naponta.

Hírek jönnek, hírek mennek. Hazugságok uralják el az ezt igénylő közeget, hogy rövidesen kiderüljön, semmi sem igaz. S láss csodát, nem a hazudozó szenvedi meg a sötét szándéknak jogosan elvárható következményeit, hanem a hazug vád áldozatán marad ott a gyanú árnyéka.

Ugyanis, amint ezt előre így tervezték, a „kabátlopásos” történet elmélete működik. Tehát használható! Tudták, hogy a hazugság „nem áll meg”, de „megáll” a gyanú és tovább dolgozik. Dolgozik azokban, akiket maga köré gyűjtött a hazugság világa, az összeverbuvált– sajnos nem kis – tömegben.

Az ember gyarló oldalára építő politizálás az egyetlen sikerágazata annak, amit ma itt balliberális ellenzéknek neveznek. Persze ők ezt tagadják, s mit sem törődnek azokkal a bizonyító erejű jelekkel, amelyek a külső, és valóban balliberális, világhoz kötik őket pártjukon, képviselőiken, vezérükön keresztül.

A tavasz meg lassan közeleg. A hangulat egyre durvább.

És terjeszti a következő – ki tudja hányadik – hazugságot, miszerint a politikai beszédet is a Fidesz kezdte „eldurvítani”.

Míg vezetőjük már-már óránként adja írásba, vagy mondja el akár élő közvetítésben a lehető legdurvább szavakat, ők egy hónapokkal ezelőtt elhangzott miniszterelnöki mellékmondatra, tulajdonképpen odavetett három szóra hivatkoznak (március15-én a túlélő poloskákról).

Miniszterelnökünk, s általa Magyarország szörnyű elszigeteltsége is kedvelt témája a hazugsággyártóknak. Ha viszont érvelve rákérdezünk, azzal magyarázzák, hogy Európában egyedül maradtunk. Esetleg a Vatikán, teszik hozzá némi iróniával. Mintha nem látnák, hogy nem mi vagyunk elszigetelve, hanem maga Európa halad erre „öles léptekkel”, mint mondják, és világviszonylatban! Nekünk sikerült „kilógnunk” belőle, s ha ennek bizonyítéka akad, mint legutóbb az „egyiptomi jelenetben”, akkor azt szánalmas igyekezettel próbálnák bagatellizálni.

Megszoktuk, az általánossá vált és folytonosan alkalmazott kettős mérce már nem lep meg.

Csakhogy itt a tét minden eddigit meghalad!

Ha sikerül olyan külső erőt bevetni, vagy akkora belső bizonytalanságot kelteni, hogy megtörténjen az, amire gondolni sem lehet, akkor olyan visszafordíthatatlan örvénybe kerülünk, amely magyar nemzetünknek rövidesen a végét jelentheti.

Sokáig azt hangoztattam, hogy ennek a veszélynek a közös voltára kell figyelmeztetni a gyűlölettől elvakultakat.

Sajnos azonban tudhatjuk, hogy bár bizonyára vannak valódi megtévesztettek és visszatéríthetők, de az igazi ellenfél, az az 1919 óta „hungarikum” tömeg erre meg sem rezzenne. Sőt!

Ők ugyanis ebben nem a veszedelmet, hanem éppen a régóta remélt célt látják.

Ezt nem szabad elfelejteni a következő fél esztendő küzdelmes napjaiban!!!

Kedves Meghívottak! >>>

A szeptemberi előadásokra azért nem ment meghívó,
mert azokra a múzeumban került sor más közönség előtt és itt már ismert témakörökben. A sorozat ezután a szokott rendben folytatódik és legközelebbi alkalmára október 10. délután 17 órai kezdettel várunk mindenkit (és akit magával hoz).
A meghívót mellékelem. A téma érdekes és aktuális (sajnos várhatóan még sokáig).

Szeretettel: Szász István Tas

u.i. A pénteki forgalomra tekintettel jó korábban indulni. Itt vannak még látnivalók vagy kellemes séta lehetőség a gyönyörű parkban és a Duna partján.

25_10_10_Autonomia_meghivo.docx

Naplójegyzet: 2025. szeptember 20.

FIGYELJÜNK VÉGRE

Hallgassunk végre a figyelmeztetésre! Ma így hangzik: vannak olyan pillanatok, amikor olyan döntést hozhatunk, amelyből nincs visszatérés. Az ilyen döntéseket „irreverzibilisnek” nevezik, visszafordíthatatlannak. És most valóban ilyen pillanat előtt áll a magyar nemzet.

A Papp László Arénában azok gyűltek össze, akik értik ezt a figyelmeztetést, és tovább is adnák. Arra vállalkoztak, hogy nyitogassák a szemeket és ellensúlyozzák a „fordított hályogkovácsok”, vagyis a szemekre - saját érdekeiket is feledve - hályogot borítani igyekvők ügyeskedéseit. Ugyanis többszörösen kijelentett és mégis rejtett céljaik egyaránt ellenkeznek saját érdekeikkel, még akkor is, ha pillanatnyilag jutalmat -- esetleg védelmet -- várhatnak érte. Hosszú távon ők és utódaik is velünk együtt szenvedhetik meg egy indulatból (gyűlölet, irigység stb.) született döntés következményeit.

A figyelmeztetés naponta elhangzik, s olykor igen „emelt szinten is”. Mint éppen az Arénában.

De! Elhangzottak ilyenek máskor is, máshol is.

Mint olyan, aki munkája kapcsán atyáink, nagyatyáink mának szóló figyelmeztetéseivel sűrűn találkozhatok, észlelhetem, hogy voltak, akik mindazt, amit évszázadnyi szenvedés tanított meg- és felismerni, már száz év előtt is látták. Most éppen Tormay Cécile néhány mondatának felidézésével szeretném ezt igazolni.

A Napkelet-ben 1923 januárjában megjelent Séta a szentmihályi parkban című rövid írásából idézek néhány képzelt párbeszédet a „Kert Asszonya” és vendégei között:

Először a Kert Asszonya szól:

-- „A vesztett háború és a forradalmak egymagukban nem juttattak volna bennünket ilyen mélységbe. Katasztrófánk azóta készülődött, mióta a magyar politika elszakadt a nemzet nagy érdekeitől, a tudomány és az irodalom pedig eltávolodott a nemzet lelkétől.

-- Igaza van -- felelte a Historikus. -- Ezért romlott meg nálunk a közszellem. Eleinte észre sem vettük… a régi nagy tradíciók lassan minden téren elapadtak. Az irodalomban nem volt folytatása Aranynak és Madáchnak, az államtudományban Eötvösnek, a históriában Szalai Lászlónak, a szellemi életünkben fajunk szinte gazdátlan tért hagyott, magunkra vessünk, ha a gazdátlan térben idegen szellem szinte ellenállás nélkül terjeszkedhetett.

- És - mondotta az Író keserűen - kiirtotta a hagyományaink emlékét, az önmagunkba vetett hitet, sietve elrontotta a nyelvünket, a faji egyéniségünk hangszerét, hogy elfeledjük a saját dalunkat. Azokat pedig, akik még emlékeztek rá, a maga gályájához láncolta, hogy az ő előrejutásáért húzzák az evezőt. A gályarabok engedelmesek… Magyarok segítettek, azért történt olyan észrevétlenül. És odáig süllyedtük, hogy már szégyellték magyarok Magyarországon kimondani azt a szót, hogy hazám.

- Nem csodálkozhatunk felette -- szólt közbe a kert asszonya -, hiszen gyakran maga az állam alapította katedra is ilyen irányba nevelte a felnövekvő nemzedéket.”

Az, amiről éppen 100 évvel ezelőtt ír a Nobel díjra is felterjesztett - és nem véletlenül oly vitatott - írónő, „újratörténik”. Vajon akkoriban még sem süllyedtünk olyan mélyre, hogy onnan ne legyen célja a külső erőnek annál is mélyebbre juttatni bennünket?

Az Arénában elhangzottak, mintha pontosan arról szólnának, ami mindennek az orvossága lehetne.

S mert, ha ez valóban így volt, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a külső hatalom, amely - mint azt a Miniszterelnök mondotta - már Trianon által örök szegénységre, kicsinységre ítélt volna minket, mindent elkövet ellene.

Rendelkezésre is állnak azok a magyarok, akik ama hatalom gályájához láncolva annak „előrejutásáért” húzzák az evezőket és tesznek meg mindent, hogy magunk is felvegyük azokat a láncokat. Látszólag önként és dalolva. Nem kevesen öntudatlanul.

S hogy ez miért lehetséges? Mert túl sokan vannak, akik áldozatul esnek a ma nemzetünk ellen (is) leggyakrabban alkalmazott fegyvereknek: a hazugságnak s az általa keltett gyűlöletnek.

Tormai Cécyle, amikor a 100 év előtti állapot ismeretében arról beszél, hogy folyóirat kell az igazság oly annyira szükséges - minél gyakoribb - emlegetéséhez, ma minden bizonnyal a Digitális Polgári Körök egyik vezéregyénisége lenne.

A figyelmeztetés ismét elhangzott!

Sokszor követtük el a hibát, amikor nem figyeltünk nagyjaink felemelt szavára!

Ne hagyjuk, hogy a múlt megismétlődjön!

Ne feledjük, hogy ezúttal döntésünk következménye orvosolhatatlan lenne!

Naplójegyzet: 2025. augusztus 28.

GONOSZTEVŐK

Ez a naplójegyzet lehetne csupán egy mondat, hiszen olyan világos a címszó igazsága.

A világ jelenlegi állapotáért felelős háttérerő, annak nemzetközi kiszolgálói és hazai komprádorai egyetlen szóval jellemezhetők: gonosztevők!

Gonosztevők a szó evilági és transzcendens értelmében egyaránt, hiszen a fizikai és szellemi, lelki rombolás mesterei.

Véges életű lényekről lévén szó, ezt megérteni csak akkor lehet, ha magyarázatként elfogadjuk azt, hogy ők a Gonosz eszközéül elszegődött „gonoszt tevők”.

Hogy miként jutottak idáig, hogyan kapták ezt a szerepet, nem tudjuk megmondani. Vallástudósok talán majd elmagyarázzák. Egyszerű fauszti történetről lenne szó, vagy ennél sokkal komplexebb a kérdés. Egy általunk alig ismert nagy egészben kell eljátszaniuk ezt a szerepet?

Ha alulról kezdjük bontogatni a gordiuszi csomót, akkor a hazai komprádoroknál kezdve egyszerűbbnek látszik.

Ezek többnyire olyanok, akik saját maguk sétáltak be ebbe a kelepcébe, részben érdekeik mentén, részben hamis identitástudatuk, vagy éppen annak hiánya folytán. A köröttük felvert nagy zaj ellenére, apró egzisztenciák, jelentéktelen figurák, „feltupírozott” bábok.

Ha egyet előbbre lépűnk, a kontinentális- vagy éppen globál komprádorok sem óriások a maguk nagyságrendjén belül. Őket is kinevelték, befogták, elcsábították, egyiket-másikat talán „megvezették”, ahány annyiféle.

Mint egész tevékenységük filozófiája, az ő szelekciójuk is annak alapján történt, hogy minden embernek van kevesebb vagy több gyarlósága. Ahol ez meghalad adott mértéket, azokra lehet építeni minden vonatkozásban a „tagadás világát”. Amint ezt a „Tagadás Ősi Szelleme” alapvető módszerének is tekinti.

Nos, ez az a pont, ahol feltehetően a legfelső szinten már „elsőkézből” vette kezelésbe azokat, akiknek megígérte a világ feletti uralmat.

Ez a vágyálom aztán báránybőrbe bújtatva legelészik rajtunk!

Ennek szegült ellenébe most éppen a kis magyar nemzet, annak hitében, hogy küldetése lehet.

Ha pedig ez így van, akkor olyan erő védelme alatt áll, amely nincs egy súlycsoportban a Gonosszal!

Egy küldetéses nemzet minden egészséges tagjának kötelessége ennek tudatában élni és cselekedni. És nem remélt fölényének csalóka érzetével, hanem alázattal, szolgálni akarással, hittel.

Naplójegyzet: 2025. augusztus 22.

KESERVES!

Hova süllyedt az emberi minőség, hova s meddig süllyed még? Furcsa mérőeszköz az utcai spontán beszélgetés, a taxisofőr, „élő adás a tömegközlekedési híradó, és más hasonlók.

Mert, hogy régen voltak hordószónokok s nemcsak hitegetéssel, sőt a hordó tartalmával is alakították a választói véleményt, az igaz. De ezek a beszélgetések arról győznek meg, hogy „meggyőzöttek terjesztik rendíthetetlen meggyőződésüket” arról, ami szerintük rossz, ami katasztrofális, s nem egyszer arról is, hogy mi lenne a teendő szerintük, kik, mint tudjuk a hazai szokást, túl a labdarúgáson mindenhez „is” értenek.

Információik orbitális túlzások, tévedések, hazugságok és terjednek tovább, mint a vírusok. Mert sajnos a „befogadó képesség” sőt az „igény” jelentős. Baj van a szociális média terén behozandó lemaradással, de ez a több mint suttogó propaganda, és nem veszélytelen.

Minden tudás, hozzáértés nélkül, a felzaklatott indulatok által a látszatot vagy létező hiányosságokat óriásira duzzasztó, vélt jól informáltságokra támaszkodó vélemények hangzanak el olyan önbizalommal és magabiztossággal, hogy a tájékozatlan is hamar csapdájukba kerül.

A nyugattal való hasonlítgatás még ma is él. Szó sem kerül arról, amit már behoztunk, s pláne nem az ott számos téren bekövetkezett hanyatlásról. Mekkora az ő fizetésük, s mit lehet abból venni? - hangzik el oly sokszor, és a higgadt magyarázat az indulat építette magabiztosság faláról úgy pattan le, mint egy fallabda. S ha újabb érvvel toldod meg, a felső sarokból pattan vissza, hazugság által erősítve. A spontánnak hitt világtrend vagy-és az észrevétlenül begyűrűző, pontosan kidolgozott szándék rombolta idáig az emberi minőséget?

A tudatlanság, vagy az árva józan paraszti ész ennél sokkal jobb volt. Arra lehetett építeni, s amint azt sikerrel rombolták az évtizedek, ugyanúgy épülhetett volna rájuk egy kritikus-önkritikus, tényeket-érveket tisztelő sőt igénylő, véleményalkotásra képes polgárság.

Bizony ez a „bőcsködve” fröcsögő magabiztos ember nem igazán prototípusa a magabíró polgárnak. Anyagilag „középoszályosodott” (de ezzel elégedetlen), fejben súlyos hiányokkal küzd, azaz nem küzd, hanem éppen ezeket a hiányokat veti be eszközként a szóháborúba, sajnos nem egyszer eredményesen, mert sok a magafajta választó, aki alacsonyabb szintű érzelmi fegyverzetét ennek szolgálatába állítva tovább terjeszti a fertőt. Miközben fogalma sincs arról, hogy maga is - emberségében semmibe vett - eszköz! Szomorú tények ezek, de elkeserítőek és nem elhanyagolhatóak.

Ez a választói réteg az eredményekre immunis, szerinte az csak afféle kötelező maradéka annak, amit „elloptak”. Hol tudnának adatokat összevetve számolni? Sokkal egyszerűbb a készen kapott megoldás: lopnak és lopnak.

Mindenekfelett áll a lopás vádja! Még az állami vagyon meglepő gyarapodása, a beruházások is, a családtámogatás és egyéb kedvezmények sem számítanak. Ez jár nekünk, és hol van a többi? Hogy az előző nyolc meg még előbbi négy esztendő tapasztalata mi volt, eszükbe sem jut. Vagy el is felejtették? Hol van már Bokros vagy 2006 őszének emlékezete, a totális eladósodás stb.? Gondolnak-e arra, hogy mindezt ki és hogyan számolta fel?

Közben pedig megszólal ez ellenzék, és ígér-ígér. Ez az! Ezt várják! De fel sem merül, hogy miből! A gyűlölködésre neveltek azonban folyamatosan készen kapják tőlük a most már várva-várt hazugságpaneleket. Hogy az „onnan” kiszivárgó igazságokra mennyire „vevők” még nem tudni.

Persze a régi lopások nyomainak eltüntetése is lopást orvosol. A hiány pótlása elkerülhetetlenül és valóban lopott pénzzé változik.

De kik voltak az igazi tolvajok?

És mikor pálcát törünk ezek felett az emberek felett, gondolunk-e arra, hogy ezek saját tudatlanságuk áldozatai? Saját sírjukat is ássák, amikor a haza érdekét nem képesek megérteni.

A haza megmaradását biztosítani képes erőnek a hatalomban maradása tehát óriási mértékben függ attól, amit a középosztályból egy újabb lépéssel a magabíró polgárrá válók sokasodása jelent. Ez azonban sajnos hosszú folyamat, amihez ismét időre van szükség, s ezzel zárul a kör.

A folyamat fenntartása erő, tehát hatalom dolga… Ha viszont méltatlan kezekbe kerül, az minden eddigit felülmúló katasztrófája lehet nemzetünknek.

Naplójegyzet: 2025. július 17.

MI MÉG KIMONDHATJUK

Több előadói és kiállítói utazás csendjét követően ismét megszólított a valóság.!

Az Európai Unió hétesztendős költségvetést készít a 2028-2035-ös időszakra. A költségvetés pedig a „kocka elvetését” is magában hordozza, hiszen eleve Ukrajna uniós tagságával számol, már az említett időszak kezdetétől.

A világ hol ismeretlennek, hol nem létezőnek nevezett erői nagy önbizalommal törtetnek a végső cél felé.

A magamfajták az ilyesmit még kimondhatják, de a diplomáciában más nyelven kell beszélni, s az kevésbé érthető a mi számunkra.

Ezért szögezzük le ismét a következőket:

Európa a maga görög-római-keresztény-zsidó gyökereivel az egész világ számára modellt nyújtott. Ezt az egyes civilizációk a maguk módján s a kényszerek meg lehetőségek keretei között számos részletében átvették. Akkor, amikor ama ismeretlen ismerős egy világkormány felé halad, ez akadályt jelent számára s ezt a cancel kultúra, a „múltat végképp eltörölni” eszközeivel bontaná le.

Az első lépések idején, az ármányosan kirobbantott első világháború nyomán, még csak a nagy orosz cári tömböt és a Monarchia által meghatározott Közép-európát kellett felszámolni, mára azonban már elérkezettnek látják az időt az egész valaha volt Európa felszámolására. Vagyis képükre faragására.

A világerő megtalálta erre alkalmas embereit az unió élén, azok aztán sikeresen segítettek 27-ből egyelőre 25 élére kedvükre való kormányokat, s legalul ezek találták meg a céljaikat kiszolgáló komprádorokat.

Ezért nem csodálkozhatunk amkor minden egyes lépés Európa nyilvánvaló érdekei ellen történik.

De sokan csodálkoznak azon, hogy azok a komprádorok és ilyen-olyan vezérek nem érzékelik, hogy maguk is öngyilkosságot követnek el.

Nos, ez tévedés.

Ők ugyanis nem érzik ezt annak.

Az Isten-haza-család hármas identitás hiányában csupán kurta földi létük örömeinek biztosítékát látják szolgálatuk révén elérhetőnek.

Nem várhatunk tőlük hozzánk hasonló gondolkodást.

Akkor, amikor politikusaink nehéz harcait látjuk vagy szavazatainkkal támogatni próbáljuk, mindezt így, a maga egyszerűségében kell látnunk és magyarázatul elfogadnunk.

A küzdelem még nem dőlt el.

De a viadal már közeledik az ég és föld összecsapásához.

Utóbbit a Sátán fold alatti erőinek felkentjei képviselik. De mi, valódi földiek Isten képmására teremtettek, szabad akaratot kaptunk!

Ez életet jelentő lehetőség és halálosan komoly felelősség!

Eszerint cselekedjünk, eszerint próbáljuk a szemeket nyitogatni.

A szemeket és nem a zsebeket! Bár tudom, hogy még túl sokan hordozzák ott látásukat.

Naplójegyzet: 2025. július 31.

A HATALOM KÖTELESSÉGE ÉS A KÖTELESSÉG HATALMA

Hogyan is van a mondóka, amely valahogy azzal végződik: hányszor mondtam, mondjam még?

De vannak helyzetek és veszedelmek, amelyek ezt kötelességgé teszik.

Hát lássuk a talán legfontosabb ilyent.

Egy axióma szerint a demokrácia az, amelynél jobbat még nem találtak ki. A világ jelentős része valódi vagy formális parlamenti demokráciában él. Olyan ez, mint az európai nadrág-zakó=öltöny melyet nem mindenki visel, de alkalomadtán a többség használ. Ez pedig azt is jelenti, hogy világszerte pártok versengenek a hatalomért.

A pártoknak pedig a választóktól kapott feladata megküzdeni a hatalomért. A hatalomra viszont nem azért van szükségük, hogy politikusaik hatalmi vágyait kielégítsék, hanem hogy a választók többsége által legjobbnak vélt politikával szolgálják a többséget és a kisebbséget egyaránt.

Ez lenne a „hatalom kötelessége”: megszerezni azt, és mindenki hasznára gyakorolni, a legjobb belátás és képesség szerint.

Ez utóbbi a gyakorlati munka, az ígéretek megvalósítása során megy át a „kötelesség hatalmába”. A kettő együtt jelenti a hatalom megszerzésének és aztán sikeres gyakorlásának kötelességét.

Ármányos és átlátszóan hazug módszere a hatalomban levőket támadó ellenzéknek az az állítása, hogy mindez csupán a hatalom parttalan vágyának kielégítését szolgáló játszma, illetve az ebből származó lehetőségek és előnyök gátlástalan élvezetének óhaja.

Ha most ezt mi is a pillanatnyi küzdőfelekre kivetítve vizsgáljuk, lehetetlen nem átlátni azt, hogy egy már hosszú ideje bizonyító, egész nemzetét szolgáló tapasztalt erő áll szemben egy saját, olykor betegesnek tűnő ambícióját és őt támogató külső erők céljait – ravaszul leplezve – szolgáló „aktorral”. Mert mögötte felépített párt nem látszik, csupán a mesterségesen felhergelt sokaság kelti ennek látszatát. Ők szavazni elmehetnek, na de ki kormányozna? (És hova?)

De ezzel még nem sikerült érzékeltetnem a különbséget.

Mert az előítéletes, elfogult vagy gyűlölettől vezérelt, netán sértett szavazónak tudomásul kell vennie, hogy ezúttal 1100 esztendős országának, nemzetének léte a tét. A történelem jelen fázisában sajnos ez a választás áll előttünk.

Hatalmas felelősségről van szó. Helyrehozhatatlan hibát követhet el az ország, ha ama másik útra lép.

A trianoni diktátum egyszer már közel járt ahhoz, hogy letöröljenek a kontinens térképéről. Ismerjük fel végre, hogy ma is azok az erők próbálkoznak ezzel, akik 105 éve, és akik - számukra váratlanul - kudarcot vallottak.