Naplójegyzet: 2025. október 12.

VÉSZTERHES TAVASZ

   Még csak most színesedik az erdő, még sehol a havas vagy hótalan tél, s mi már egy veszedelmes tavasz szorongató közeledését éljük meg naponta.

Hírek jönnek, hírek mennek. Hazugságok uralják el az ezt igénylő közeget, hogy rövidesen kiderüljön, semmi sem igaz. S láss csodát, nem a hazudozó szenvedi meg a sötét szándéknak jogosan elvárható következményeit, hanem a hazug vád áldozatán marad ott a gyanú árnyéka.

Ugyanis, amint ezt előre így tervezték, a „kabátlopásos” történet elmélete működik. Tehát használható! Tudták, hogy a hazugság „nem áll meg”, de „megáll” a gyanú és tovább dolgozik. Dolgozik azokban, akiket maga köré gyűjtött a hazugság világa, az összeverbuvált– sajnos nem kis – tömegben.

Az ember gyarló oldalára építő politizálás az egyetlen sikerágazata annak, amit ma itt balliberális ellenzéknek neveznek. Persze ők ezt tagadják, s mit sem törődnek azokkal a bizonyító erejű jelekkel, amelyek a külső, és valóban balliberális, világhoz kötik őket pártjukon, képviselőiken, vezérükön keresztül.

   A tavasz meg lassan közeleg.  A hangulat egyre durvább.

És terjeszti a következő – ki tudja hányadik – hazugságot, miszerint a politikai beszédet is a Fidesz kezdte „eldurvítani”.

Míg vezetőjük már-már óránként adja írásba, vagy mondja el akár élő közvetítésben a lehető legdurvább szavakat, ők egy hónapokkal ezelőtt elhangzott miniszterelnöki mellékmondatra, tulajdonképpen odavetett három szóra hivatkoznak (március15-én a túlélő poloskákról).

Miniszterelnökünk, s általa Magyarország szörnyű elszigeteltsége is kedvelt témája a hazugsággyártóknak. Ha viszont érvelve rákérdezünk, azzal magyarázzák, hogy Európában egyedül maradtunk. Esetleg a Vatikán, teszik hozzá némi iróniával. Mintha nem látnák, hogy nem mi vagyunk elszigetelve, hanem maga Európa halad erre „öles léptekkel”, mint mondják, és világviszonylatban! Nekünk sikerült „kilógnunk” belőle, s ha ennek bizonyítéka akad, mint legutóbb az „egyiptomi jelenetben”, akkor azt szánalmas igyekezettel próbálnák bagatellizálni.

Megszoktuk, az általánossá vált és folytonosan alkalmazott kettős mérce már nem lep meg.

  Csakhogy itt a tét minden eddigit meghalad!

Ha sikerül olyan külső erőt bevetni, vagy akkora belső bizonytalanságot kelteni, hogy megtörténjen az, amire gondolni sem lehet, akkor olyan visszafordíthatatlan örvénybe kerülünk, amely magyar nemzetünknek rövidesen a végét jelentheti.

Sokáig azt hangoztattam, hogy ennek a veszélynek a közös voltára kell figyelmeztetni a gyűlölettől elvakultakat.

Sajnos azonban tudhatjuk, hogy bár bizonyára vannak valódi megtévesztettek és visszatéríthetők, de az igazi ellenfél, az az 1919 óta „hungarikum” tömeg erre meg sem rezzenne. Sőt!

Ők ugyanis ebben nem a veszedelmet, hanem éppen a régóta remélt célt látják.

Ezt nem szabad elfelejteni a következő fél esztendő küzdelmes napjaiban!!!

                              Kedves Meghívottak!                     >>>

A szeptemberi előadásokra azért nem ment meghívó,
mert azokra a múzeumban került sor más közönség előtt és itt már ismert témakörökben. A sorozat ezután a szokott rendben folytatódik és legközelebbi alkalmára október 10. délután 17 órai kezdettel várunk mindenkit (és akit magával hoz).
A meghívót mellékelem. A téma érdekes és aktuális (sajnos várhatóan még sokáig).

Szeretettel:   Szász István Tas      

u.i.     A pénteki forgalomra tekintettel jó korábban indulni. Itt vannak még látnivalók vagy kellemes séta lehetőség a gyönyörű parkban és a Duna partján.

25_10_10_Autonomia_meghivo.docx

Naplójegyzet: 2025. szeptember 20.

FIGYELJÜNK VÉGRE

   Hallgassunk végre a figyelmeztetésre! Ma így hangzik: vannak olyan pillanatok, amikor olyan döntést hozhatunk, amelyből nincs visszatérés. Az ilyen döntéseket „irreverzibilisnek” nevezik, visszafordíthatatlannak. És most valóban ilyen pillanat előtt áll a magyar nemzet.

A Papp László Arénában azok gyűltek össze, akik értik ezt a figyelmeztetést, és tovább is adnák. Arra vállalkoztak, hogy nyitogassák a szemeket és ellensúlyozzák a „fordított hályogkovácsok”, vagyis a szemekre - saját érdekeiket is feledve - hályogot borítani igyekvők ügyeskedéseit. Ugyanis többszörösen kijelentett és mégis rejtett céljaik egyaránt ellenkeznek saját érdekeikkel, még akkor is, ha pillanatnyilag jutalmat -- esetleg védelmet -- várhatnak érte. Hosszú távon ők és utódaik is velünk együtt szenvedhetik meg egy indulatból (gyűlölet, irigység stb.) született döntés következményeit.

A figyelmeztetés naponta elhangzik, s olykor igen „emelt szinten is”. Mint éppen az Arénában.

De! Elhangzottak ilyenek máskor is, máshol is.

Mint olyan, aki munkája kapcsán atyáink, nagyatyáink mának szóló figyelmeztetéseivel sűrűn találkozhatok, észlelhetem, hogy voltak, akik mindazt, amit évszázadnyi szenvedés tanított meg- és felismerni, már száz év előtt is látták. Most éppen Tormay Cécile néhány mondatának felidézésével szeretném ezt igazolni.

A Napkelet-ben 1923 januárjában megjelent Séta a szentmihályi parkban című rövid írásából idézek néhány képzelt párbeszédet a „Kert Asszonya” és vendégei között:

Először a Kert Asszonya szól:

-- „A vesztett háború és a forradalmak egymagukban nem juttattak volna bennünket ilyen mélységbe. Katasztrófánk azóta készülődött, mióta a magyar politika elszakadt a nemzet nagy érdekeitől, a tudomány és az irodalom pedig eltávolodott a nemzet lelkétől.

-- Igaza van -- felelte a Historikus. -- Ezért romlott meg nálunk a közszellem. Eleinte észre sem vettük… a régi nagy tradíciók lassan minden téren elapadtak. Az irodalomban nem volt folytatása Aranynak és Madáchnak, az államtudományban Eötvösnek, a históriában Szalai Lászlónak, a szellemi életünkben fajunk szinte gazdátlan tért hagyott, magunkra vessünk, ha a gazdátlan térben idegen szellem szinte ellenállás nélkül terjeszkedhetett.

- És - mondotta az Író keserűen - kiirtotta a hagyományaink emlékét, az önmagunkba vetett hitet, sietve elrontotta a nyelvünket, a faji egyéniségünk hangszerét, hogy elfeledjük a saját dalunkat. Azokat pedig, akik még emlékeztek rá, a maga gályájához láncolta, hogy az ő előrejutásáért húzzák az evezőt. A gályarabok engedelmesek… Magyarok segítettek, azért történt olyan észrevétlenül. És odáig süllyedtük, hogy már szégyellték magyarok Magyarországon kimondani azt a szót, hogy hazám.

- Nem csodálkozhatunk felette -- szólt közbe a kert asszonya -, hiszen gyakran maga az állam alapította katedra is ilyen irányba nevelte a felnövekvő nemzedéket.”

Az, amiről éppen 100 évvel ezelőtt ír a Nobel díjra is felterjesztett - és nem véletlenül oly vitatott - írónő, „újratörténik”. Vajon akkoriban még sem süllyedtünk olyan mélyre, hogy onnan ne legyen célja a külső erőnek annál is mélyebbre juttatni bennünket?

Az Arénában elhangzottak, mintha pontosan arról szólnának, ami mindennek az orvossága lehetne.

S mert, ha ez valóban így volt, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a külső hatalom, amely - mint azt a Miniszterelnök mondotta - már Trianon által örök szegénységre, kicsinységre ítélt volna minket, mindent elkövet ellene.

Rendelkezésre is állnak azok a magyarok, akik ama hatalom gályájához láncolva annak „előrejutásáért” húzzák az evezőket és tesznek meg mindent, hogy magunk is felvegyük azokat a láncokat. Látszólag önként és dalolva. Nem kevesen öntudatlanul.

S hogy ez miért lehetséges? Mert túl sokan vannak, akik áldozatul esnek a ma nemzetünk ellen (is) leggyakrabban alkalmazott fegyvereknek: a hazugságnak s az általa keltett gyűlöletnek.

Tormai Cécyle, amikor a 100 év előtti állapot ismeretében arról beszél, hogy folyóirat kell az igazság oly annyira szükséges - minél gyakoribb - emlegetéséhez, ma minden bizonnyal a Digitális Polgári Körök egyik vezéregyénisége lenne.

A figyelmeztetés ismét elhangzott!

Sokszor követtük el a hibát, amikor nem figyeltünk nagyjaink felemelt szavára!

Ne hagyjuk, hogy a múlt megismétlődjön!

Ne feledjük, hogy ezúttal döntésünk következménye orvosolhatatlan lenne!

Naplójegyzet: 2025. augusztus 28.

GONOSZTEVŐK

Ez a naplójegyzet lehetne csupán egy mondat, hiszen olyan világos a címszó igazsága.

A világ jelenlegi állapotáért felelős háttérerő, annak nemzetközi kiszolgálói és hazai komprádorai egyetlen szóval jellemezhetők: gonosztevők!

Gonosztevők a szó evilági és transzcendens értelmében egyaránt, hiszen a fizikai és szellemi, lelki rombolás mesterei.

Véges életű lényekről lévén szó, ezt megérteni csak akkor lehet, ha magyarázatként elfogadjuk azt, hogy ők a Gonosz eszközéül elszegődött „gonoszt tevők”.

Hogy miként jutottak idáig, hogyan kapták ezt a szerepet, nem tudjuk megmondani. Vallástudósok talán majd elmagyarázzák. Egyszerű fauszti történetről lenne szó, vagy ennél sokkal komplexebb a kérdés. Egy általunk alig ismert nagy egészben kell eljátszaniuk ezt a szerepet?

Ha alulról kezdjük bontogatni a gordiuszi csomót, akkor a hazai komprádoroknál kezdve egyszerűbbnek látszik.

Ezek többnyire olyanok, akik saját maguk sétáltak be ebbe a kelepcébe, részben érdekeik mentén, részben hamis identitástudatuk, vagy éppen annak hiánya folytán. A köröttük felvert nagy zaj ellenére, apró egzisztenciák, jelentéktelen figurák, „feltupírozott” bábok.

Ha egyet előbbre lépűnk, a kontinentális- vagy éppen globál komprádorok sem óriások a maguk nagyságrendjén belül. Őket is kinevelték, befogták, elcsábították, egyiket-másikat talán „megvezették”, ahány annyiféle.

Mint egész tevékenységük filozófiája, az ő szelekciójuk is annak alapján történt, hogy minden embernek van kevesebb vagy több gyarlósága. Ahol ez meghalad adott mértéket, azokra lehet építeni minden vonatkozásban a „tagadás világát”. Amint ezt a „Tagadás Ősi Szelleme” alapvető módszerének is tekinti.

Nos, ez az a pont, ahol feltehetően a legfelső szinten már „elsőkézből” vette kezelésbe azokat, akiknek megígérte a világ feletti uralmat.

Ez a vágyálom aztán báránybőrbe bújtatva legelészik rajtunk!

Ennek szegült ellenébe most éppen a kis magyar nemzet, annak hitében, hogy küldetése lehet.

Ha pedig ez így van, akkor olyan erő védelme alatt áll, amely nincs egy súlycsoportban a Gonosszal!

Egy küldetéses nemzet minden egészséges tagjának kötelessége ennek tudatában élni és cselekedni. És nem remélt fölényének csalóka érzetével, hanem alázattal, szolgálni akarással, hittel.

Naplójegyzet: 2025. augusztus 22.

KESERVES!

Hova süllyedt az emberi minőség, hova s meddig süllyed még? Furcsa mérőeszköz az utcai spontán beszélgetés, a taxisofőr, „élő adás a tömegközlekedési híradó, és más hasonlók.

Mert, hogy régen voltak hordószónokok s nemcsak hitegetéssel, sőt a hordó tartalmával is alakították a választói véleményt, az igaz. De ezek a beszélgetések arról győznek meg, hogy „meggyőzöttek terjesztik rendíthetetlen meggyőződésüket” arról, ami szerintük rossz, ami katasztrofális, s nem egyszer arról is, hogy mi lenne a teendő szerintük, kik, mint tudjuk a hazai szokást, túl a labdarúgáson mindenhez „is” értenek.

Információik orbitális túlzások, tévedések, hazugságok és terjednek tovább, mint a vírusok. Mert sajnos a „befogadó képesség” sőt az „igény” jelentős. Baj van a szociális média terén behozandó lemaradással, de ez a több mint suttogó propaganda, és nem veszélytelen.

Minden tudás, hozzáértés nélkül, a felzaklatott indulatok által a látszatot vagy létező hiányosságokat óriásira duzzasztó, vélt jól informáltságokra támaszkodó vélemények hangzanak el olyan önbizalommal és magabiztossággal, hogy a tájékozatlan is hamar csapdájukba kerül.

A nyugattal való hasonlítgatás még ma is él. Szó sem kerül arról, amit már behoztunk, s pláne nem az ott számos téren bekövetkezett hanyatlásról. Mekkora az ő fizetésük, s mit lehet abból venni? - hangzik el oly sokszor, és a higgadt magyarázat az indulat építette magabiztosság faláról úgy pattan le, mint egy fallabda. S ha újabb érvvel toldod meg, a felső sarokból pattan vissza, hazugság által erősítve. A spontánnak hitt világtrend vagy-és az észrevétlenül begyűrűző, pontosan kidolgozott szándék rombolta idáig az emberi minőséget?

A tudatlanság, vagy az árva józan paraszti ész ennél sokkal jobb volt. Arra lehetett építeni, s amint azt sikerrel rombolták az évtizedek, ugyanúgy épülhetett volna rájuk egy kritikus-önkritikus, tényeket-érveket tisztelő sőt igénylő, véleményalkotásra képes polgárság.

Bizony ez a „bőcsködve” fröcsögő magabiztos ember nem igazán prototípusa a magabíró polgárnak. Anyagilag „középoszályosodott” (de ezzel elégedetlen), fejben súlyos hiányokkal küzd, azaz nem küzd, hanem éppen ezeket a hiányokat veti be eszközként a szóháborúba, sajnos nem egyszer eredményesen, mert sok a magafajta választó, aki alacsonyabb szintű érzelmi fegyverzetét ennek szolgálatába állítva tovább terjeszti a fertőt. Miközben fogalma sincs arról, hogy maga is - emberségében semmibe vett - eszköz! Szomorú tények ezek, de elkeserítőek és nem elhanyagolhatóak.

Ez a választói réteg az eredményekre immunis, szerinte az csak afféle kötelező maradéka annak, amit „elloptak”. Hol tudnának adatokat összevetve számolni? Sokkal egyszerűbb a készen kapott megoldás: lopnak és lopnak.

Mindenekfelett áll a lopás vádja! Még az állami vagyon meglepő gyarapodása, a beruházások is, a családtámogatás és egyéb kedvezmények sem számítanak. Ez jár nekünk, és hol van a többi? Hogy az előző nyolc meg még előbbi négy esztendő tapasztalata mi volt, eszükbe sem jut. Vagy el is felejtették? Hol van már Bokros vagy 2006 őszének emlékezete, a totális eladósodás stb.? Gondolnak-e arra, hogy mindezt ki és hogyan számolta fel?

Közben pedig megszólal ez ellenzék, és ígér-ígér. Ez az! Ezt várják! De fel sem merül, hogy miből! A gyűlölködésre neveltek azonban folyamatosan készen kapják tőlük a most már várva-várt hazugságpaneleket. Hogy az „onnan” kiszivárgó igazságokra mennyire „vevők” még nem tudni.

Persze a régi lopások nyomainak eltüntetése is lopást orvosol. A hiány pótlása elkerülhetetlenül és valóban lopott pénzzé változik.

De kik voltak az igazi tolvajok?

És mikor pálcát törünk ezek felett az emberek felett, gondolunk-e arra, hogy ezek saját tudatlanságuk áldozatai? Saját sírjukat is ássák, amikor a haza érdekét nem képesek megérteni.

A haza megmaradását biztosítani képes erőnek a hatalomban maradása tehát óriási mértékben függ attól, amit a középosztályból egy újabb lépéssel a magabíró polgárrá válók sokasodása jelent. Ez azonban sajnos hosszú folyamat, amihez ismét időre van szükség, s ezzel zárul a kör.

A folyamat fenntartása erő, tehát hatalom dolga… Ha viszont méltatlan kezekbe kerül, az minden eddigit felülmúló katasztrófája lehet nemzetünknek.

Naplójegyzet: 2025. július 17.

MI MÉG KIMONDHATJUK

Több előadói és kiállítói utazás csendjét követően ismét megszólított a valóság.!

Az Európai Unió hétesztendős költségvetést készít a 2028-2035-ös időszakra. A költségvetés pedig a „kocka elvetését” is magában hordozza, hiszen eleve Ukrajna uniós tagságával számol, már az említett időszak kezdetétől.

A világ hol ismeretlennek, hol nem létezőnek nevezett erői nagy önbizalommal törtetnek a végső cél felé.

A magamfajták az ilyesmit még kimondhatják, de a diplomáciában más nyelven kell beszélni, s az kevésbé érthető a mi számunkra.

Ezért szögezzük le ismét a következőket:

Európa a maga görög-római-keresztény-zsidó gyökereivel az egész világ számára modellt nyújtott. Ezt az egyes civilizációk a maguk módján s a kényszerek meg lehetőségek keretei között számos részletében átvették. Akkor, amikor ama ismeretlen ismerős egy világkormány felé halad, ez akadályt jelent számára s ezt a cancel kultúra, a „múltat végképp eltörölni” eszközeivel bontaná le.

Az első lépések idején, az ármányosan kirobbantott első világháború nyomán, még csak a nagy orosz cári tömböt és a Monarchia által meghatározott Közép-európát kellett felszámolni, mára azonban már elérkezettnek látják az időt az egész valaha volt Európa felszámolására. Vagyis képükre faragására.

A világerő megtalálta erre alkalmas embereit az unió élén, azok aztán sikeresen segítettek 27-ből egyelőre 25 élére kedvükre való kormányokat, s legalul ezek találták meg a céljaikat kiszolgáló komprádorokat.

Ezért nem csodálkozhatunk amkor minden egyes lépés Európa nyilvánvaló érdekei ellen történik.

De sokan csodálkoznak azon, hogy azok a komprádorok és ilyen-olyan vezérek nem érzékelik, hogy maguk is öngyilkosságot követnek el.

Nos, ez tévedés.

Ők ugyanis nem érzik ezt annak.

Az Isten-haza-család hármas identitás hiányában csupán kurta földi létük örömeinek biztosítékát látják szolgálatuk révén elérhetőnek.

Nem várhatunk tőlük hozzánk hasonló gondolkodást.

Akkor, amikor politikusaink nehéz harcait látjuk vagy szavazatainkkal támogatni próbáljuk, mindezt így, a maga egyszerűségében kell látnunk és magyarázatul elfogadnunk.

A küzdelem még nem dőlt el.

De a viadal már közeledik az ég és föld összecsapásához.

Utóbbit a Sátán fold alatti erőinek felkentjei képviselik. De mi, valódi földiek Isten képmására teremtettek, szabad akaratot kaptunk!

Ez életet jelentő lehetőség és halálosan komoly felelősség!

Eszerint cselekedjünk, eszerint próbáljuk a szemeket nyitogatni.

A szemeket és nem a zsebeket! Bár tudom, hogy még túl sokan hordozzák ott látásukat.

Naplójegyzet: 2025. július 31.

A HATALOM KÖTELESSÉGE ÉS A KÖTELESSÉG HATALMA

Hogyan is van a mondóka, amely valahogy azzal végződik: hányszor mondtam, mondjam még?

De vannak helyzetek és veszedelmek, amelyek ezt kötelességgé teszik.

Hát lássuk a talán legfontosabb ilyent.

Egy axióma szerint a demokrácia az, amelynél jobbat még nem találtak ki. A világ jelentős része valódi vagy formális parlamenti demokráciában él. Olyan ez, mint az európai nadrág-zakó=öltöny melyet nem mindenki visel, de alkalomadtán a többség használ. Ez pedig azt is jelenti, hogy világszerte pártok versengenek a hatalomért.

A pártoknak pedig a választóktól kapott feladata megküzdeni a hatalomért. A hatalomra viszont nem azért van szükségük, hogy politikusaik hatalmi vágyait kielégítsék, hanem hogy a választók többsége által legjobbnak vélt politikával szolgálják a többséget és a kisebbséget egyaránt.

Ez lenne a „hatalom kötelessége”: megszerezni azt, és mindenki hasznára gyakorolni, a legjobb belátás és képesség szerint.

Ez utóbbi a gyakorlati munka, az ígéretek megvalósítása során megy át a „kötelesség hatalmába”. A kettő együtt jelenti a hatalom megszerzésének és aztán sikeres gyakorlásának kötelességét.

Ármányos és átlátszóan hazug módszere a hatalomban levőket támadó ellenzéknek az az állítása, hogy mindez csupán a hatalom parttalan vágyának kielégítését szolgáló játszma, illetve az ebből származó lehetőségek és előnyök gátlástalan élvezetének óhaja.

Ha most ezt mi is a pillanatnyi küzdőfelekre kivetítve vizsgáljuk, lehetetlen nem átlátni azt, hogy egy már hosszú ideje bizonyító, egész nemzetét szolgáló tapasztalt erő áll szemben egy saját, olykor betegesnek tűnő ambícióját és őt támogató külső erők céljait – ravaszul leplezve – szolgáló „aktorral”. Mert mögötte felépített párt nem látszik, csupán a mesterségesen felhergelt sokaság kelti ennek látszatát. Ők szavazni elmehetnek, na de ki kormányozna? (És hova?)

De ezzel még nem sikerült érzékeltetnem a különbséget.

Mert az előítéletes, elfogult vagy gyűlölettől vezérelt, netán sértett szavazónak tudomásul kell vennie, hogy ezúttal 1100 esztendős országának, nemzetének léte a tét. A történelem jelen fázisában sajnos ez a választás áll előttünk.

Hatalmas felelősségről van szó. Helyrehozhatatlan hibát követhet el az ország, ha ama másik útra lép.

A trianoni diktátum egyszer már közel járt ahhoz, hogy letöröljenek a kontinens térképéről. Ismerjük fel végre, hogy ma is azok az erők próbálkoznak ezzel, akik 105 éve, és akik - számukra váratlanul - kudarcot vallottak.