VISSZAPILLANTÓ ÉS ELŐRE TEKINTŐ GONDOLATOK LÉTFONTOSSÁGÚ DÖNTÉS ELŐTT

avagy jóslás a reményről.

Elszaladt 88 évem alatt sokféle felkérést kaptam s tettem eleget némelyiknek, de váteszi feladatra 2019-ig nem kért fel senki. Ekkor azonban a Hitel részéről Papp Endre főszerkesztő uram tisztelt meg egy nehéz kérdéssel, mondanék véleményt, miként látom Magyarországot 2050-ben? Erre a szakembereknek is nehéz kérdésre kellett volna választ adnom a már abban az időben jeges ár gyanánt zajló hazai, európai és világkörnyezetben.

Akkor csupán arra vállalkoztam, hogy a reményről kísérjelek meg jóslatot mondani. De ama istenségnek látszó csalfa vak reményt már régtől fogva ismervén, ez sem tűnt kis feladatnak.

Azóta 6 év telt el, s közben az a válaszom kötetben és kissé megújítva a Trianoni Szemle utolsó különszámának lezárásául is napvilágot látott.

Aztán márciusi találkozónkon szellemi vezérünk, Szíjártó István a Morbus minoritatis című tengernyi kisebbségi gondunkat és a köröttük zajló vitáinkat összegyűjteni szándékozó monográfiámat kézhez kapva reám testálta a feladatot, hogy a bizonytalanságok és veszedelmek korában a reményről írjak véleményt, annak legnagyobb keresztény ünnepe előtt, éppen nagycsütörtökre. Arra a napra, amikor a gonosz munkájának leghatalmasabb példájára emlékezhetünk. Mert bekövetkezik ez elkerülhetetlen árulás, majd a szamárháton érkező elé pár nap előtt még pálmaágat és saját ruháikat terítő tömeg rövidesen Barabbást kiált Pilátus előtt. A példa félelmetes!

Csakhogy következik a megváltás hatalmas művének golgotai kiteljesedése: „et resurrexit tertia die” s megvilágosodik minden, az ember pedig megkapja a minden reménynél hatalmasabb választ gyarló kérdőjeleire. Amennyiben éppen április 12 előtt kell a reménnyel foglalkozunk, akkor ezt ne feledjük!

A mai gondolkodó ember, bárhol is él a világon felteszi magának a kérdést arról, hogy miben reménykedhet a maga és utódai jövőjét illetően.

Ne feledjük, hogy amint azt miniszterelnökünk – mára már letagadhatatlan, elemzésre alapozott, jövőbelátással – jó előre jelezte, elérkezett egy új világrend kialakításának ideje, amelyet nevezhetünk egy többpólusú világ felé vezető útnak, a „két Nap korszakának” vagy akár a világ újrafelosztásának is.

Ezeknek a fényében kell most országunk helyét és jövőjét górcső vagy időtávcső alá helyeznünk a magunk civil, nemzeti-konzervatív, tehát egyúttal keresztény gondolkodásával, és a közösségünk számára leginkább érthető módon. Úgy amint azt a kolozsvári nemzetpolitikai szemle, az ős Hitel nemzedéke tanácsolta: a közírás szintjén. Ez a Százak Tanácsa tagjai számára is méltó feladat, követendő példa.

Megnyugtató, hogy nem hagyjuk magunkat az eseményektől sodortatni, hanem a globalizációs világ viharjainak megtévesztő szelei között magunk akarjuk meghatározni az utat, s ennek nevet is adtunk: a magyar utat. Ez az az igazság, melynek már Zrínyi Miklós – de talán ősidők – óta birtokában vagyunk, csupán gyakorlati megvalósításában voltunk olykor, de nem mindenkor, gyengék.

Jelenleg a pozsonyi csata korát idéző helyzet kísért!

Itt nem tudok mellőzni egy másik olvasói emléket sem, amely már ott szerepelt Teleki Pál fontos tanácsai között: „Magyarországot magyar módon kell vezetni!” Bizony ez nagyon összecseng az egykori nagy hadvezér, államférfi és költő Zrínyi tanácsaival, éppen úgy, mint a most kívülről és belülről egyaránt össztűz alatt levő aktuális politikánkkal.

Lám! Egy hang a múltból, s máris egy ugrás a jelen egyik reményeinket meghatározó alapvető vitájához. Mert voltak nagy politikusaink, akik észlelték koruk bajait. Teleki Pál esetében még a sikereken is átlátva. Erről halála mellett életének számos epizódja tanúskodik, mint például szkeptikus magánvéleménye az akkor boldogítónak képzelt második bécsi döntés után hazafelé utazva. Már akkor ismerte ennek a nagy árát, és nem véletlen, hogy midőn nem maradt más lehetősége, önkéntes halálával küldött a nemzetnek figyelmeztetést. Mert a nemzet jövőjének kérdésében ő tisztán látta a szuverenitás mindent eldöntő jelentőségét.

Hogy a tágabb környezet, a történelmi csillagfordulások idején a közös nagy jövő mennyit enged meg nekünk, arról még a jövőkutatók is csak kellő óvatossággal nyilatkozhatnak. Senkinek nem lehet azonban joga azt tanácsolni, vagy különösen csendben  gyengeségünkre hivatkozva arra inteni egy nemzetet, hogy merjünk kicsik lenni. Társadalmilag vagy politikailag aligha, de gazdaságilag sem.

Másként gondolkodni csupán az esetleges kéretlen felelőtlenek, a kristálygömbök magabiztos hívei lehetnek képesek.  És ilyenek vannak nem kis számban és nem kis erőterek nagy mesterterveket szolgáló szereplőiként.

Magyarországnak azonban meg kell maradnia az éppen az utóbbi hónapokban bejelentett program mellett, és a nekünk szánt szegénységből egy méreteinket és lehetőségeinket nem feledő nagyság és gazdagság felé haladnunk.

Miközben folyamatosan szenvedjük meg Trianon átkát, a történelmi bűn „hosszú árnyékában”, annak drágán megfizetett tanulsága is szolgáljon okulásul. Soha ne feledjük a nagy sikerük kovácsának hitt román miniszterelnök, I. C. Brătianu emlékezetes 1920-as ratifikációs beszédét, melyben „a magyarokat az élet legkisebb szikrájától is megfosztani” tanácsolta.

Mindezeknek mi lehet az ellenszere más, mint a remény és a cselekvő szándék összefogásával az ellenkezőjének a megkísérlése. Erre az első lépéseket már a bethleni konszolidáció megtette, de aztán egy újabb világháború, majd a jaltai árulást követő korszak megszakította az ellenségeinket már addig is elképesztő emelkedésünket.

Ezt az utat találtuk meg az utóbbi 16 évben, és felháborító az a propaganda, amely az egész világot átszövő jelenlegi nehézségeket, valamint a bármely kormány munkájában és minden párt tevékenységében mindenkor elkerülhetetlen egy-egy tévedést kipécézve, a kormányzás hibáiból történő tönkretételünkről, zuhanásunkról, soha nem látott súlyos állapotunkról, éhező és veszélyben élő gyermekek tömegeinek szenvedéseiről, egyedül a korrupciót szolgáló fejlesztésekről, romokban heverő oktatásról és egészségügyről beszélve próbál összmagyar életérzést – tehát reménytelenséget – ébreszteni a most urna elé készülődő választókban.

Nem kell tehát mondanom, hogy a jelen helyzetben nincs helye találgatásoknak, hanem elkerülhetetlen a kitűzött cél és az afelé vezető – reménységek és küzdelmek övezte – út kutatójaként gondolkodnom. Ahogy mondani szokták: szűz kézzel nyúlok a témához, vállalván ennek következményét, az elnéző mosolyt, vagy az ennél is rosszabbat.

Az első felkérő által egyik műfaji lehetőségként említett antiutópia esetemben a remélt valóság lenne, melyben a szabadság hamis látszatával nem válunk egy megvalósított őrült Nihilutópia tartományává. Olyan jövőt kell remélnünk, amelyben valóban otthon érezhetjük magunkat, amolyan Tamásiasan. (Milyen jó azt sejteni, hogy ezt ma már a többség félszóból is érti!). Erőinket fokozandó van tehát már okunk a Jókai, s előtte még Zrínyi által méltatott büszkeség jelenlétére (vagy akár a jellem létére) is. 

Tudom, hogy amikor ezeket a sorokat átadom a komputer tárlólemezének, még azt sem sejthetem, hogy április 12-ig mit hoz a minket naponta újra meg újra megdöbbentő, folyamatosan múlttá váló jelen.

A munkámban vezérlő elvként szolgáló iránytűm nem más, mint a nemzet szolgálata, helyünket kereső magyarként a megmaradás óhaja, annak célja és reménye. Mert a jövővel foglalkozni csak ennek reményében és ezért dolgozva lehet és érdemes. A negatív szcenáriók lehetőségét tudomásul véve, a várható és nagyrészt ismert veszélyeket felmérve, de csakis ebbe az irányba haladva.

A világ jövője sok ismeretlenes egyenlet, s bár léteznek olyan részletei, amelyek a kiszámíthatóság határain belül mozognak, általában kiszolgáltatottja a múló időnek, mely ront vagy javít, de nem henyél, vagyis ama jóslatra, a váteszire, ráteszi saját keze nyomát.

Másként remél az ember, ha felfelé ívelő korszakban gondolkodik el a jövőről, és másként, ha válságosabb években teszi ezt.

A mai Magyarország az itt helyben, valamint egy kontinentális, sőt világviszonylatban folyó küzdelem kellős közepén áll, és kényszer szülte méreteinek, hatósugarának tudatában, de ezt felmentő körülménynek nem használva, próbál haladni a magyarként való megmaradás felé.

Erről az éppen most telő hónapok során alkalmunk volt a minket most magyar módon vezető kormány részéről megnyugtató bizonyságot nyerni.

A külső, meg a még elszomorítóbb belső ellenfél s főleg a kettő szövetsége akár reménytelenné is tehetne. És tudjuk, hogy a belső megrontóinkat támogató külső erő első vonala éppen Európát, illetve akik annak köntösét álruha gyanánt hordják.

Ami azonban itt és most kiemelten nagy hangsúlyt helyez vizsgálódó próbálkozásainkra, az egy olyan pillanat, amely, ha a nemzet tévútra lép, akár végzetes lehet. Ugyanis olyanok kezébe juttathatja a hatalmat, akik mindegy, hogy tévedésből vagy feladatukként, de visszafordíthatatlan döntéseket hozhatnak, olyanokat, amelyek Európa több, nálunk erősebb országát már végveszélybe sodorták. Ez utóbbit tagadni már nem lehet, s aki erre tenne kísérletet, eleve leleplezi kétes szándékait.

Nem mulaszthatom el felhozni Albrecht Dezső kilencven évvel ezelőtti szavait.  „A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk.” Mennyire fájdalmasan igaz ez a mai magyarság számára, mondhatnánk. Különösen, ha a következő mondatait elolvassuk: „A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakad (…) Bennünk Európa túléli sajátmagát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”  Ezeknek a soroknak a zsenialitását annak a kilencven évnek a távlatából láthatjuk igazán. Aztán arról ír, hogy Európa régen sem segített. Már Zrínyi tudta, hogy csak sajátos helyzetben várható ez. Saját erőinkre kell támaszkodnunk.

Ennek a gondolatmenetnek részleteit próbálom kibontani, s először négy tényezőről beszélnék.

– Ha csupán a demográfiai szükségszerűségekre gondolunk, tudhatjuk, hogy aki ezt nem veszi figyelembe, az a halál és a megsemmisülés előharcosa. A jövőtervezésnek egyik első pillérét ezzel le is írtam. A demográfiai lejtőn meg kell fordulnunk. Sokak szerint lehetetlen, de jelen vezetői szándékok szerint ez mégis a remény jegyében elindított feladatsor, és egészen újszerű tervek is szóba jöttek.

– A másik tényező, amelyik az előzővel is szorosan összefügg, az a család, vagyis a közösségi lét legelső láncszeme, a társadalom sejtje, amely minden támogatást megérdemel. Nálunk ebbe az irányba hatalmas elmozdulás tanúi lehetünk. Vagyis a felismerés megtörtént, s csak a lehetőségek tágulásának üteme szabhat határt a lépések méretének és szaporaságának. Ismerjük a világviszonylatban egyedülálló támogatások sorát. Tettük ezt úgy, hogy ellentétben az eladósodást emlegető hazug propagandával, az adósságcsapdát elkerülve, saját erőből tudjuk mindezt biztosítani.

– Harmadiknak a nemzetet említeném. Azt a kategóriát, amelyet a neoliberális szellem száműzne még szótárainkból is. Hát még az össznemzet fogalmát, hiszen a mai világméretű harcok éppen a nemzetállamok felszámolásáról szólnak. Ezzel szemben ma Magyarország a nemzetépítés korát éli, s remélni kell, hogy ez sokáig így is marad. Ugyanis a feladat óriási és kiteljesüléséhez több ciklust meghaladó idő szükségeltetik.

A nemzet, a sajátosságunk (méltóságának) megőrzése nem önös érdek. A génbankokat létesítő világban, az állatfajok eltűnése elleni jogos zöld küzdelem közepette, éppen pont az emberiség hatalmas értéket jelentő sokszínűsége lenne felesleges, sőt ártalmas?

          – A negyedik, amely tulajdonképpen valamennyit megelőzi: a hit. Ennél is helyesebb, ha azt mondom, hogy a hit mindhárom pillérnek erősítője. Ez a hatás sokféle lehet, de egy irányba hat, és az esetek többségében még az ateistákat is érinti, s főleg akaratuk ellenére, vagy inkább tudtukon kívül: őket is szolgálja.

Akkor, amikor ezeket a főleg társadalmi tényezőket vizsgáljuk, megismerhetjük azt, ami alapvetően szükséges egy reményteljes jövő felé tekintés során.

Természetesen van aztán egy rakás más tényező is, de ezek közül többet is összevonhatunk egy közös csoportba, amely a jövendő emberének, a jövendő magyarjának milyenségét, minőségét vizsgálja.

Ebben pedig benne van a nemzettudattal rendelkező ember szükségessége. Ennek a jövőbeli magyarnak a hittel való felruházása, áldozatvállaló képességének motivációval való alátámasztása a legnagyobb és több generáció fokozatos nevelését igénylő feladat. Akár a demográfiai lejtőn történő másik, ez is egyfajta visszafordulás a múlt felé, annak megfellebbezhetetlenül hasznos és elengedhetetlen, áldásos tulajdonságaihoz.

Erről is hozok egy Albrecht Dezső-idézetet: „Ember, ember, ember kívántatik most is és az egészséges közszellem. A nemzeti élet minden jelenségének átértékelése és az ebből folyó hivatástudat kialakítása, az emberek felkutatása és beszervezése, végül az egészséges nemzeti közszellem kialakítása…”.

Jelen esetünkben, az eddigi sikerek láttán, a hatalomra várakozó erő nehezen tud „ráígérni”. Ezért más megoldást keres, és a hazugsághoz fordul mint alapvető fontosságú segédeszközhöz.

Ennek a módszenek a rövid történetét érdemes megismernünk. Mert történelmünk során az első paradicsomi hazugság óta velünk él, de nélkülözhetetlen politikai eszközként az utóbbi 150 évben jelent meg a maga nyerseségében. Először csak megtűrt, aztán elfogadott, majd később ajánlott s Trianon óta elvárt eszköz gyanánt.

A múltból merítve, a jelenben cselekedve építhető az a remélt jövő, amelyet megálmodhatunk, vagy a merészebbek megjósolhatnak nagyobb távlatban is.

Hogy országon belül még milyen váratlan feladatok várnak reánk, az nem sorolható fel néhány percben.

Csak egy példa: az olcsó munkaerőt kiváltani képes automatika korszakában mi fogja megoldani a munkaerő-felesleg nagy gondját? Azt a gondot, amit a munka világába szerveződött ember feleslegessé válásának elviselhetetlensége okozhat.

Aztán ott van az egymással sajátosan összefüggő hazai és nemzetközi helyzet zűrzavarait kezelni képes külpolitika. Mert Trianon óta a hungarikummá dermedt szomszédságpolitika a külpolitikát is belpolitikává tette.

Hiába leszünk képesek levetkőzni és lehetőleg tapasztalatként hasznosítani a trianoni trauma átkos örökségét, ha nem sikerül szomszédjainkkal megértetni, hogy nem tőlünk kell félniük, nem odaszakadt maradékainkat kell homogenizálniuk, mert ők az autonómia áldásai által számukra hasznos és lojális polgárok lehetnek, hanem közösen kell megvívnunk a harcot, ugyanazon eszközökkel és ugyanazon célokért, s ugyanazon támadók, a nemzetállamokat felszámolni szándékozó erők ellen.

2026 újdonsága, hogy már egyre jobban felismerhetők az új világrend körvonalai. Az ehhez kellő előrelátással alkalmazkodó külpolitika, a konnektivitás elvének következetes gyakorlati alkalmazása is döntő tényező.

Országunk vezetése nagy fába vágta a fejszéjét. Elindult a merjünk nagyok lenni útján. Megfogadta Németh László és több nemzeti látnokunk tanácsát. A kontinens számára mutatna kiutat. Az annak nyújtott fizikai védelem évszázadai után, melyek a nagynemzetté válás reményétől fosztottak meg, de megőriztek közepesnek, most a spirituális védelem alternatíváját választottuk, amely természetesen nemcsak szavakat jelent, de áldozatos, anyagi és emberi energiákat emésztő tettekkel párosul. Amint az a fizikai védelem évszázadaiban volt, önvédelmünk most is egyet jelent Európa védelmével. Az, hogy Európa ezt nem érti, remélnünk kell, hogy csak tévedés. Mert valójában csak Európa kinevezett és nem választott vezetői azok, akik ezt nem akarják elfogadni. A választói tömegek minden globál-liberál előkészítés, előpreparálás ellenére még kijózanodhatnak. Hiszen saját bőrükön érzik, saját szemükkel látják a hazugságot. Addig azonban sajnos végzetes hibákat is elkövethetnek.

Hogy az elkövetkező szűk negyedszázad, vagyis az idő mit tesz rá erre, az hatalmas és az egyik oldalon igen sötét erők egymásnak feszülésétől is függ, de attól mindenképpen, ahogyan mi próbálunk navigálni eme veszélyes vizeken. És függ a Teremtés Urától. Attól, akitől az elkezdett úton haladva sokat remélhetünk, mert a minket támadó erők ellene sorakoztak fel. Az ember elérkezett oda, hogy módjában áll megsemmisíteni azt, amit a Teremtő földi viszonylatban megalkotott. Ez a mindent eldöntő pillanat. Ez az a pont, amikor vele áll szemben, aki mást akar, miközben elfelejti, hogy pusztítani igen, de teremteni nem képes.

Ezúttal is biztosok lehetünk abban, hogy a jó oldalon állunk.

Bethlen Gábornak kell eszünkbe jutnia. Ő ugyancsak zavaros és vészterhes időkben volt képes a maradék, a magyarságunkat átmentő országrészt tündérkertté varázsolni. Valami ilyenben miért ne reménykedhetnénk?

A cél adott, az út világos, vezető erő van. Csupán áldozatvállalás és hit kell hozzá. Egészséges magyar nemzettudat, olyan, amely nem mások ellen magyar, sőt inkább másokért is. Amelynek birtokosa hiszi és tudja, hogy magyarságának megőrzésével az emberiséget gazdagítja. Amelyik tudja és érti, hogy a most éppen balliberális globalizációs utópia útja nem felfelé vezet, mit több: járhatatlan. Közben azonban sok szenvedést zúdít az emberiségre.

Esetünkben ilyen volt a hazánkat keresztre feszítő diktátum, amely ránk csattintotta előre jól kitervelt legnagyobb csapdáját: a szomszédságot. Az önmagunkkal határos állapotot. Az elszakítottak sorsának felelősségét és ezzel összefüggő megannyi tennivalót.

Mindenekelőtt pedig ránk hárul a Németh László által megfogalmazott nagy feladat: kovász-népnek kell lennünk. Vagyis legelőször azokat kell felébresztenünk győztesi kábulatukkal járó nyertesi szorongásaikból, akiknek az adott veszedelmes helyzetben természetes szövetségeseinkké kellene válniuk és nem xenofób szorongással tőlünk félő, homogenizációs igyekezettel küzdő ellenfeleknek.

S hogy ez mennyire igaz, azt már Makkai Sándor 1935-ben leírta: „Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, amelyekhez Európa hűtlen lett, és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifele, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik. […] A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.” 

Ezek a szavak, mint azt megtanulhattuk, nem tartalmaznak szemernyi túlzást sem. Amint azt a mai szóhasználat röviden megfogalmazza: ez van.

A Százak Tanácsa jól tudja, hogy Magyarországon az írás emberei folytonosan rákényszerültek az adott történelmi helyzet politikai hullámain egyensúlyozva nemcsak alkotni, hanem azzal egyben szolgálni is. Hiszen már Tinódi uram sem tett mást. Neve nem választható el a vérrel szolgáló végvári vitézekétől, és Balassiban a kettő a szó szoros értelmében egyesül.

De már előrehaladott stádiumába érkezett ama gonosznak történelmi távlatban megtervezett nagy műve.  És éppen saját – a maga gonoszságában zseniális – felismerése nyomán! Az emberi gyarlóságra építve.  Gyengéinket kihasználva. Élve az örök és kikerülhetetlen igazsággal, hogy a jó és a rossz versenyében a magának korlátokat állító jónak kell a gátlástalanság előnyeit élvező rosszal versenyben maradnia.

És sajnos közülünk sokan hajlanak gyarlóságunk, kevéssé fényes oldalunk előtérbe engedésére. Egy jól manipulált megszállott számos – évtizedes igyekezettel megfelelően nevelt (érzékenyített) – másikat képes magával ragadni.  

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy van az országnak egy másik fele, s csak reménykedhetünk, hogy a józan ész (a normalitás) ereje lassan erodálhatja százalékos arányukat. Ebben nem ártana hinni is, és kellő alázattal összekulcsolni kezeinket, amelyeknek pedig egyébként ugyancsak aktívaknak kellene lenniük. Ősi igazságunk a „segíts magadon, az Isten is megsegít.”

A legfontosabb értékmeghatározó törésvonal a nemzetben gondolkodó és az eziránt közönyösek csoportja között húzódik.

Aki úgy érzi, hogy színeinkkel tartozunk az emberiségnek, az értéknek éli meg magyarságát, s ebben és itt akar megmaradni, tehát szüksége van egy magyar hazára.

Aki ezeket az értékeket nem ismeri vagy éppen tagadja, nem képes ezt megérteni. Tőle hiába is várnánk el ilyesmit.

Ezek után tehát mondhatnánk könnyedén, hogy aki magyarul beszélvén, magyar hagyományt ápolván itt akar élni, az a Szózat parancsára hallgatva maradjon, aki nem, annak pedig le is út, fel is út.

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

Mert a két értékrend között másmilyen különbség is van. Mi nem akarunk, nem is tudunk „csak úgy” lemondani honfitársakról, akik legtöbbször önhibájukon kívül élnek az említett állapotban. Mi hiszünk abban, hogy hozzánk hasonló magyarok lehetnek, amennyiben szemeikről lekerül az átkos homály: a világ gonoszainak és helyi szolgáinak sikerét szentesítő hályog. Ugyanis ezek a fordított hályogkovácsok – a valóságban hályogkovácsolók – nagy munkát végeztek és végeznek, s erre itt és most kiemelten kell figyelnünk.

Azt is tudom, hogy ennél a nemzeti evangelizációnál – amely a szó egyházi értelmében vett evangelizációtól alig választható külön – nehezebb feladat kevés van.

Az identitásainkat (vallási, nemzeti, nemi) pusztító hadműveletek között ott van a tömegekben zűrzavart keltés szándéka is. Káoszra van szükség, anarchiára, amelyet az ellenzék vezére meg is jósolt, amelynek módozatairól, a külső támogatottságtól növekvő önbizalmuk miatt, egyre nyíltabban beszélnek.

De valamiért nem jut el mindenkihez az igazság, nem villan fel a felismerés, ahogy nemrég mondták: „nem esik le a tantusz!”

Nem gondol arra, hogy bármilyen ideológiát is vall, bárkinek is hisz, bármi is a véleménye mai vezetőinkről vagy az ellenzékről, a döntő mégiscsak az, ami akkor vár ránk, ha megtörik az ellenállásunk. Ezt pedig ma egyetlen politikai erő képes következetesen fenntartani, végrehajtani s reményeink szerint sikerre is vinni.

Annak, aki gyengébbik énjét (nem mondok rosszabbikat) hagyja a pusztító erő szolgálatába állítani, akár csak passzvitással is, sokszor kell meghallania, hogy mi vár rá, ha kicsinyes haragját vagy bosszúját, esetleg belénevelt ellenszenvét érvényesülni hagyván, önmaga ellen fordítja önmagát. Ez a lelki autoimmun kór ma sokakat tart hatalmában. Ellene a küzdelmet meg kell vívnunk.

A küzdelemnek pedig elit gárdája lehet az az átlagos, de „nevelő” értelmiség, amely nem a tudományosság magasröptű köteteivel próbál hatni, hanem – ahogy, mint annyiszor emlegetem, azt a kolozsvári Hitel nemzetpolitikai szemle egykor volt nagy generációja tanácsolta – a közírás eszközeivel.

A Százak Tanácsa éppen ezt a célt is magáénak tekintheti.

Albrecht Dezső írásaiban már 90 évvel ezelőtt is olvashattnk, hogy amennyiben képesek vagyunk megmaradni, akkor Európa bennünk fog tovább élni!

Magyarország tehát, ha nem is sikerül a végveszélyben élő Nyugatot megmentenie, de megmaradhat mint az egykor volt Európa génbankja.

Amikor minket a „multikulti” jelszavaival a sokszínűségre bíztatnak, éppen ennek ellenkezőjét hirdetik. Mert, ha beolvadunk a kohóba, pontosan ez a sokszínűség tűnik el.

A világ sokszínűségének megőrzése, akár a környezet tisztasága vagy a biodiverzitás biztosítása egyetemes feladat. 2026 tétje tehát minden eddiginél nagyobb, megmaradásunk nem önös cél, hanem az emberiséggel szembeni kötelesség.

Még felbukkan emlékezetemben a kényszerű áttelepülésünket követő megvilágosodás, a gulyáskommunizmus megismerése, majd veszedelmeinek felismerése. A remény azonban egyre erősödve élt. Élt, sőt beteljesülni látszott, de 1989 után ez is lelepleződött. 35 év reménység-hullámvasútja süllyedéseket követő emelkedések egymásutánjait jelenti.

Remény és újra remény!

Jelenleg remélni csak akkor lehet, ha sikerül a saját utunkat járni.

Ha arra a túloldal által javasolt, látszólag meggyőződéssel támogatott útra lépünk, a szó szoros értelmében és most először: meghal a remény. Meghal, mert a talpra állás valószínűsége a nullára csökken.

Ennek igazolására számos fontos tényező közül négyet emeljünk ki röviden:

  -    Háború, mert ez a legaktuálisabb,

-       Migráció és iszlamizáció, mert az európai népességcsere program szerint és elkerülhetetlen következményeivel együtt zajlik,

-       Gender, mert fokozatosan terjeszkedve a család fő ellensége,

-       Közös eladósítás, mert hosszú távon is tönkretesz, és egyben út a következő:

-       A föderalizáció, az Európai Egyesült Állomok veszedelmes terve felé.

Lehetetlen, hogy a velünk szemben állók mindezt ne tudnák. Akkor pedig mi vezetheti tetteiket?

Ha az érdek, akkor ez csupán pillanatnyi, mert tudhatják, hogy az öngyilkossággal felérő tévedés ezúttal csak közösen sújthat mindenkit.

Ha viszont ama, immáron lelepleződött, akár globalizációsnak is nevezhető tervvel értenek egyet, akkor nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Akkor maguk is betagozódtak annak a beteg utópiának a fősodrába, és a természet, a teremtés törvényeit tagadva menetelnek egy általuk remélt, de soha meg nem valósuló jövőbe. De láttuk, hogy a meg nem valósult utópiák mit hagytak maguk mögött! Reánk ebben csak az áldozat szerepe várhatna.

Ha pedig mégis próbálunk számukra magyarázatot találni, marad a tévedés lehetősége, ami viszont képességeiket kérdőjelezi meg.

Vagy,… azt kell hinnünk, hogy a gonosz megszállottjaival állunk szemben?

De a hatalmas figyelmeztetés ellenére még nem veszett el a remény.

Még előttünk a választás lehetősége.

Még többségben lehet a józanság.

Még ellenállunk és még nem vesztettük el hitünket.

Mert mesterterve a Történelem urának is van!

Erdélyiként önkéntelenül ismét Bethlen Gábor szavai jutnak eszembe: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.” E szavakat legutóbb nálam fontosabb személyiség szintén idézte.

Végül azt kell remélnem, hogy aki türelemmel hallgatott, megállapíthatja mennyi közhelyet írtam én itt le. Mert ez így is van. De valamennyi a miénk, mindahány rólunk szól. Tehát egy remélt Magyarországról!

Ugyanis alapjában véve két út van, s az egyikkel nem érdemes foglalkozni. Az elfogyás, elsüllyedés, beolvadás útjai a semmibe vezetnek. Nem érdemesek jóslásra. Legfeljebb, mint azt tettem, figyelmeztető rémképek formájában szerepelhetnek egy előretekintésben.

Ha elfogadták egyik-másik véleményemet, észrevehették, hogy én egy reménynek adtam hangot, és az erre vezető út nehézségeiről, akadályairól, megoldásairól beszéltem.

Vagy talán a reményeimről mondtam jóslatot?!

                                                                                    Leányfalu, 2026. március 15.

Végül egy percben, tömörebb formában is felolvasok néhány régebben írott sort a reményről!

BIZAKODÓ

A sötétben botorkálok,

körülnézek, meg-megállok,

arcomat jeges szél veri,

kabátomat is elveszi.

Mentém alá beköltözne,

letépné beleöltözne,

vinné-vinné a semmibe,

bár nem kell néki semmire.

Csak ne legyen az az enyém,

minek kabát, minek remény,

mert ő az úr és büszkén száll,

szárnyal, de soha meg nem áll,

fütyül, süvít és könnyen szól,

sosem épít, mindig rombol.

Megborzongok, továbbmegyek,

lélegzetet hogyan vegyek,

hova, merre vigyen utam

viharos, zord éjszakánkban,

hol van az én útmutatóm,

kérdem, s jövőnket kutatom.

Választ a múltban találok,

megpróbáltak hét halálok,

de bár vérünk sűrűn csordult,

a kaszájuk mind kicsorbult

és lehet, hogy a vér áradt,

a halál is belefáradt.

A jeges szél is majd elszáll,

minden eső egyszer eláll,

napfény süt majd, szellő mesél,

az örök reményről beszél.

Szász István Tas

            Barátaim!

Bár az emlékezők fogynak, néhányan még itt vagyunk.  36 év nem is olyan régen még egy emberöltő volt, a Biblia is 70 évre taksálja földi pályánkat. Ebbe pedig már kétszer is belefér az emlékezetes események óta eltelt idő.

De vajon ki fog emlékezni utánunk mindarra, amit megéltünk, amit átszenvedtünk? Ha elhinnék azt, amiről csak mi tudunk mesélni, bizonyára jobban járnának, mert a tapasztalatnál kevés az, ami fontosabb.

Korunk azonban nem kedvez az emlékezésnek, és a múltat végképp eltörölni lózungjának neveltjei felvértezetlenül maradnak egy mindenre képes világban, egy olyan jövőnek kiszolgáltatva, amely masszává gyúrná őket. Ennek a globális hengernek szántak minket is áldozatul.

Ugyanis 1990. március 19. minden apró részletével szervesen kapcsolódott bele egy lokális, de a nagy általánosba pontosan beleillő, jól felépített mestertervbe.  Mert a globalizáció már Trianontól elindult ezen az ösvényen, s akkor, éppen egyik melléfogását kiigazítandó, számolt le a bolsevizmussal és vette birtokába a számára jól előkészített tömeget. Keleten a diktatúrák nyomora, nyugaton a fogyasztói társadalom által érték el ugyanazt a hatást. A tömegek beolvasztásra való előkészítését. Aztán azóta működésbe lépett a hasonló célt szolgáló neoliberális szellem a maga ideológiai fegyvereivel, hogy mára már ismét a régi szellem, a kommunizmus üsse fel fejét - ezúttal nyugatról támadva - egészen más köntösbe bújtatva.

1990. március 19. akkor ezreket ábrándított ki reményeiből és új lökést adott annak a folyamatnak, amelynek következtében 100 év alatt az anyaországtól elszakított magyarság megfeleződött.

Ma, amikor a többpólusú glóbusz felé haladva „forr a világ bús tengere”, eddig nem tapasztalt „ádáz Erynnisek” élesztik a zűrzavart, amely nélkülözhetetlen egy sátáni munkához.

Ebben a hatalmas káoszban pedig nem látszik remény arra, ami a mai  világ számára elhanyagolható kis csoportunknak a legfontosabb: a kisebbségi kérdés megoldása.

Makkai Sándor egykor a kisebbség szóval, meghatározással perlekedett, hiszen azt értelmezve még a demokrácia elméleti világában is manipulálható volt sorsunk.

Ma már az azóta lezajlott népirtásokat követően, az etnikai tisztogatás és a homogenizáció magasiskolájának stációin át oda jutottunk, hogy mindezt feleslegessé teheti Európa népességének kicserélése, melyen egy nem szívesen emlegetett terv, a Kalergi terv alapján, azt az összeesküvés-elméletek közé száműzve, pontról pontra munkálkodnak. E nagy erőfeszítés közepette pedig nem hallható a mi keserves panaszunk.

Számunkra nem vigasz az, hogy szomszédos „gazdaállamaink” homogenizációs vágya ezáltal feleslegessé válik, mert mohó, minket elnyelni próbáló igyekezetük közben ők is velünk együtt kerülhetnek a nagy kohóba.

A szomorú inkább az, hogy ők ezt nem látják, és vágyaikat még a túlnyertes szorongása által táplált bizalmatlanságuk is kiegészíti. Ez az, amit Trianon átkának neveznek. Hiszen mi, nyertesek és vesztesek összefogva még megmenthetnénk ezt a közép-európai térséget. De minden bölcs igyekezetünk ellenére csak néha csillan meg szemükben a megértés, a saját érdek felismerésének fénye. Pedig ezt mi már 15 évvel Trianon után felismertük, akkor, amikor Németh Lászlóék a Duna gondolattal keresték fel Romániát. Hiába.

Szüleink és nagyszüleink kiváló nemzedéke sokat foglalkozott a kisebbségi lét gondjának tanulmányozásával. Az elmúlt évet ennek összefoglalására szántam, s a legfontosabbak is több mint 1100 kéziratnyi oldalt igényeltek. A megtermékenyítő viták és a tudományosan átgondolt írások tömkelege született a háború előtt és azt követően, számos közülük az íróasztalfiók vagy éppenséggel dughelyek számára, és került napfényre 1990 után. De a megoldás még nem körvonalazódik, a józan tanácsok elé - bármilyen bölcsek is legyenek - a kor beteg szelleme felemelt kézzel tartja tiltó tábláit.

És mégis, mégis van remény, mert kicsiny országunk valóságos kovásznemzet módjára áll ott a hatalmas és önmagukat Istennek képzelő erők előtt. Ha pedig ez a hősi példa a bátor és türelmes kiállás nyomán eléri célját, olyan anyaország fog felépülni, amely képes lesz valódi védhatalmi szereppel megmenteni gyepűlakókká tett övéit, azokat, akik nemcsak mint a határok felett élő kultúrnemzet részei, de mint szellemi erőforrás, mint lelki génbank is hozzáadhatják a magukét közös megmaradásunk ügyéhez. Úgy, amint azt Bocskai István fejedelmünk tanácsolta a már akkor szétszakított hazánknak.

1990. március 19. mint az egyik legnagyobb figyelmeztetés marad meg!  A remény él, de nem elégséges. Meg kell tanulni dolgozni is érte.

Erre pedig most éppen sorsdöntő alkamunk van április 12-ig és, ha addig elvégeztük amit kell, akkor utána is.

Nyitogassátok a szemeket ti, akik megszenvedtétek ama sátáni munkát, és erre biztassátok utódaitok is, akik tőletek hiteles történetét hallatják annak a történelmi napnak, és nem csak annak, hanem egész tanulságos életeteknek. Mert valóban - és minden látható jel, sőt kézzelfogható eredmény szerint a politikai határokat meghaladó kultúrnemzeti határainkat sem feledve a legfőbb jelszó, hogy Magyarország mindenek előtt!

És milyen jó azt is hittel kijelentve hallani, hogy felettünk a Jóisten.                      Elhangzott 2026. március 19-én a Bodor kútnál a Margitszigeten.

Kedves Barátaim!

Márciusi előadásom a szokott helyen és időpontban kerül megrendezésre.

Ezúttal a tartalom, a világban betöltött helyünket keresve, előre is tekint és éppen ezért alapvető módon összefügg a közelgő sorsdöntő választásokkal is.

Minden józanul gondolkodó embernek el és fel kell ismernie, hogy ezúttal valóban helyénvaló ez utóbbi meghatározás. Hibás döntés esetén nemzetünk a magyar történelem drámai sorsfordulóját idézheti elő. De ugyanakkor ennek ellenkezője is lehetséges!

Amikor ezeket a sorokat írom az egész nemzetközi helyzet még oly mértékben bizonytalan, hogy bármi előfordulhat. Valóban „a veszélyek korát éljük” és valóban - mint mindig - „bajban van” Magyarország.

E közös elgondolkodtató együttléttel is hozzátehetjük a magunkét remélt nagy, közös, mindent megmenteni képes tettünkhöz.

Gyertek és élesítsük tisztánlátásunkat egy estébe hajló baráti beszélgetéssel is.

                   A találkozás reményével: Szász István Tas

Naplójegyzet: 2026. február 3.

KULTÚRNEMZETEK

A Trianont feledni akaró, esetleg azt egyenesen szerencsés megoldásnak tartó (hallottunk tőlük ilyet is) párt, végküzdelmét folytatva, ismét belemart a saját akaratuk ellenére szülőföldjükön túszként idegenben élő honfitársainkba.

Szerintük (szerinte!) nem itt fizetnek adót, tehát nincs beleszólásuk abba, miként él a (mi szerintünk) csonka ország.

Bár tudjuk, a véleményszabadság jegyében megfogalmazott álláspontjuk – gyökereinek ismeretében – nem változtatható, mégis próbáljuk meg figyelmeztetni őket néhány alapvető igazságra. Olyanokra, amelyek indulatok és téves ideológiák meg természetesen ismerethiányok felett állva képesek tisztánlátást teremteni azok fejében, akik nem élnek „lelki-szellemi fogságban”.

Mindenekelőtt szögezzük le, ez a helyzet – mint megannyi más  hasonlóan bonyolult és fájdalmas –, a mi sajátos esetünkben egyedül Trianonnak tudható be. Mert korábban a magyarok, kis kivételektől eltekintve (pl. csángók), egy hazában élhettek.

De egyébként is, amiképpen azt egykor Eötvös József megmondta: térségünkben lehetetlen etnikai határokat húzni. Ennek aztán velejárója lett errefelé, hogy nem politikai nemzetek alakultak ki, mint az eleddig boldogabbnak (?) mondott nyugati tájakon, hanem úgynevezett kultúrnemzetek.

Következésképpen az itt élő, itt kialakult, felnövekedett vagy betelepült nemzetek és nemzetecskék nem élhetik életüket „saját” határok között, s a legtöbben szomszédos országokban szétszórva, úgynevezett „kisebbségi sorsba” jutottak, vagy „találták magukat”. Az egykor volt  monarchiát igazi határok nem szabdalták. Trianon után viszont az olyannyira elítélt soknemzetiségű birodalom helyén ugyancsak soknemzetiségű kisebb államok jöttek létre politikai határokkal, de nem politikai nemzetekkel, hanem az ezen határokat meghaladó kultúrnemzetekkel. Ezek pedig az ismert kétes eszközökkel igyekeznek politikai nemzetté homogenizálódni.

Ez a kisebbségi lét jutott a kárpát-medencei magyarság egyharmadának 1920-ban, s csoda, hogy, ma még bár egyötöd körülire fogyva, de képes élni.

Hogy ez arányainál fogva nekünk sokkal nagyobb gondot jelent, mint másoknak, megint csak a trianoni felelőtlen, igazságtalan, egyéb célokat szolgáló  és főleg pusztulásunkra felesküdött gonosz döntés miatt van.

Megjegyzem, ennek mértéke lehetett volna kisebb, ha akkoriban – a legrosszabb pillanatban – rövid időre nincsenek hatalmon az elszakítottjainkat most oly kegyetlenül támadó párt ideológiai elődei.

Mindezek ismeretében tehát nemcsak elfogadható, de kötelességkén előttünk álló feladat a nemzet határokon túlmutató egységének megteremtése.

A nemzeti kormány ezt vállalta fel, és az eddig folyó hosszas romboló munka után mára elindult az össznemzeti igény vagy éppenséggel óhaj felé vezető tudatformálás is.

Így érthető, hogy ettől távol maradnak azok, akik a 23 millió román – létünket fenyegető – beözönlésével riogatták a magyar közvéleményt  (lett is belőle egyetlen egy pincér!). Ők voltak azok, akik a kívül rekedtek magyar állampolgárságának visszaadását is ellenezték, s akik ma is a merjünk kicsik lenni szellemi bilincseit hordozzák.

Minthogy a határon túli szavazatok csak a listás eredményt befolyásolják, s általában egy, maximum két mandátum sorsára lehetne hatásuk, érdekes, hogy az erre hajlamosokban ekkora gyűlöletet képesek életben tartani.

Ennek ellenére él a kintiek szándéka jótékony hatást gyakorolni az anyaország sorsára, mert a folyamatosan tapasztalható támadásokból is jól tudják, mi vár reájuk egy kozmopolita kormány hatalomra kerülése esetén.

Ez pedig nem közömbös az összmagyarság szempontjából sem, ugyanis, ha elveszítjük ezt a mai „gyepűt”, tovább romlanak esélyeink a megmaradásra. Mert a szavazati joguktól megfosztandó „semmi közük hozzánk” magyarok puszta létükkel, magyarságuk küzdelmes őrzésével is segítik az összmagyarságot. Ők ezzel tudják le ama arcátlanul emlegetett adóhozzájárulásukat.

Ne feledjük tehát: kultúrnemzet vagyunk, és a határok feletti nemzetegyesítés természetes igényünk, sőt jogunk!

Naplójegyzet: 2026. február 8.

GOBDOLATOK EGY SPANYOL HÖLGY SZAVAI NYOMÁN

Összeesküvés-elmélet az, amely előbb-utóbb valóságosnak bizonyul. Ezt a természetesen sarkított mondatot már évekkel ezelőtt magam is leírtam.

Igen! Valóban léteznek összeesküvés-elméletek, amiképpen álhírek is, meg divatos kifejezéssel: conteok, fake newsok, „vagy amit akartok” bőséggel keringenek a világban, s nem véletlenül, hanem többnyire tudatosan alkalmazott formában.

De!

De vannak olyan esetek, amikor a valós következtetés, sőt már maga a valóság kapja meg ezt a jelzőt.

Döbbenetes példák igazolják, hogy mi mindent képesek tagadni, ha ezzel elbizonytalanítani remélik a „publikumot”.

Felejthetetlen emlék az első beözönlő migráns-áradat. Ennek valóságával mit sem törődve a választói tömegekkel a migránskérdést nemlétezőnek akarták elfogadtatni. Még gumicsontnak is nevezték.

A legtöbbször velünk szembeérkező példa pedig az, amint a háttérhatalomtól kezdve a mély állam és megannyi egyéb elnevezéssel illetett erőcsoport létét tagadják. S teszik ezt, midőn az túlerejében bízva nem egyszer meg is mutatkozik, mert úgy érezheti, a rejtőzködésnél már hatásosabb az erő felmutatása.

Az európai népesség lecseréléséről immáron 100 esztendeje megjelent Kalergi tervről is hallgattak, vagy ha felbukkant mint olvasható és kézbe vehető információ, nem csupán összeesküvés-elméletnek próbálták beállítani, de látható volt, hogy óvatoskodtak még felemlítésével is, minden politikai oldalon.

Nos, ennek a tervnek a célkitűzései léptek nem régen előbbre a nyilvánosság felé. Jegyezzük meg egy spanyol „eus” képviselőnőnek a nevét: Irene Montero Podemos.

Ő nem csupán az európai „népességcsere” szükségességét hirdette meg, de nyíltan megjelölte azt, mint a baloldali szavazótábor erősítésének eszközét a végső győzelem felé vezető úton. Minden takargatás nélkül.

Nemcsak úgy, valamilyen elképzelés szerint javasolta „színesíteni” kontinensünk populációját, hanem ennek learatható „baloldali”(?) vélt választási hasznát is megjelölte.

Gondolkodjunk el ezen.

Ez a hölgy nincs egyedül. Ő csupán első, előre vezényelt nyílt kimondója az ezt képviselő, nevén nem nevezett erő nem lebecsülendő szándékának. E hatalom pontos megnevezésére most ne vesztegessünk időt.

Miként lehet az, hogy egy ilyen szinten szerveződni képes, nemzetek feletti csoportosulás ezt akarja? Hiszen ők is tudják amit mi, sőt lehet még többet is. Tudják, és kezdeti formájában terepasztallá vált országok során figyelhetik, hova vezet ez az elképzelés.

Látják a zűrzavart annak minden, az aktuális emberi szenvedésen túli jövőbeli elkerülhetetlen következményével együtt.

Mindezen tehát ők felülemelkedtek.

Elképzeléseik nem az emberiség javát szolgálják. Vagy azt hiszik, hogy képesek lesznek isteni hatalomra szert tenni, s majd akkor ŐK elhozzák az egyetemes boldogságot? Vagy inkább a sátáni változatról lenne szó, s csupán a hatalom vágya vezeti tetteiket, terveiket?

Erre, és az általa képviselt megannyi veszedelmes tervre kell választ adnunk együtt és egyenként akkor, amikor nemsokára egyetlen kézmozdulattal hozzájárulhatunk saját magunk, nemzetünk s akár a kontinens, majd azon keresztül az emberiség további sorsának alakulásához.

Nagy szavak, de ne feledjük el, hogy ha sok kis egyéni lépésünk összeadódik, akkor az már tekintélyes erővé duzzad.

Nem birtokoljuk a bölcsek kövét, de annyi biztos: nem véletlenül születtünk e világra, és annak sorsáért egyenként és együtt is ott van a felelősségünk!

Ez a spanyol hölgy most megnyitotta a szemeket és megnehezítette a valóság takargatásának igyekezetét. A szándéka nem ez volt, de azért köszönjük meg neki!

Éppen idejében szólt, s járult hozzá ezzel sok bizonytalan választó döntéséhez.

Naplójegyzet: 2026. január 30.

BONYOLULT MONDATOK, AVAGY TRIANON HOSSZÚ ÁRNYÉKA

ÉS ÁRNYALAKOK AZ ÁRNYÉKBAN

21.   Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, a mije van, békességben van.

22.  De mikor a nálánál erősebb reá jővén legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyekhez bízott, és a mit tőle zsákmányol, elosztja.

                                 Lukács. 11. 21-22.

Nagyon nehéz, kényes helyzet, amelynek többféle magyarázatát keresem és kísérlem meg kibontani.

Adva van hazánk, ez a történelem során ritka módon megalázott, meggyalázott, megcsonkított ország. És adva van egy több mint száz éve nálunk is felbukkant – jobb híján – baloldalnak  nevezett politika újra meg újra s új meg új formában feltámadó, aktuálisra fazonírozott ideológiák vezette szellemiség a maga vezetőivel és módszeresen magához láncolt – mindennel elégedetlen – tudatfosztott, a nemzetet csak szavakban használó, azt éltetni nem  szándékozó sokadalommal.

Ha azonban a mindenkori – választott – magyar kormányok sorában éppen a másik, a nemzetet az ezzel járó minden felelősséggel szolgáló van hatalmon, akkor a prioritások között természetes módon adja magát a fennmaradást szolgáló politikai gyakorlat és a nemzettudat áldását élvező tömegek támogatása a személyes boldogulásuk mellett bennük élő áldozatkészségükkel és egészséges veszélyérzetükkel együtt.

Amikor egy veszélyes történelmi helyzetben olyan szerencsések vagyunk, hogy ez utóbbi erő vezet, avagy inkább oly bölcsek voltunk, hogy ezt választottuk, akkor a külső védekező küzdelem mellett felfokozott mértékben folyik egy belső is, a hatalomra örökké várakozókkal, akik érthető módon válnak a kor veszedelmeit képviselő külső erők kiszolgálóivá. Teszik ezt egyrészt a hatalom és haszonszerzés vágya által vezérelve, ugyanakkor kívülről erre nevelt, fogott vagy felfogadott vezetőkkel  „gazdagítva” egy már hosszú idő óta létező világerő valójában Istent játszó utópiájának büszke híveiként.

A nélkülözhetetlen választói sereget pedig – miként világosan látható – alantas, primitív és félrevezető eszközökkel toborozzák az emberi gyarlóság olyan tulajdonságait serkentve, mint a gyűlölet, az irigység, a pletykaéhség stb.

Egy bonyolult világhelyzetben nem csoda, hogy a politikatudomány – avatatlanok számára – nem egyszerűen megérthető lépései sokféle értelmezésre adnak alkalmat a nemzet szempontjait nem érző, sőt mellőző, csak saját céljaira koncentráló külső szemlélődőnek. Különösen érvényes ez, ha a tudatos félremagyarázás vezeti az illetőt.

Nos, ez utóbbiról szólok most.

E felelőtlen szándék számára Trianon átkos árnyéka kiváló alkalmakat biztosít arra, hogy azt önnön hasznára fordítsa. És ez nem ritka eset. Ilyenkor pedig az adott vezető erőnek nem egyszerű helytállnia, mert könnyen válhat az egész más szempontok szerint működő gondolkodás célpontjává.

Ilyen például jelenleg a Visegrádi négyek akár egész kontinensünket megmenteni képes fennmaradásáért és nagyobb kitekintésben persze a patrióták frakciójának növeléséért folytatott létfontosságú küzdelem egybeesése egy trianoni maradványtünet gyógyításáért folyó diplomáciai harcunkkal.

Esetünkben a felvidéki magyarságról van szó, amely nyugodtan mondhatjuk: egy önmaga meghatározásáért zajló erőlködésével küzdő, belőlük született állam foglyává vált. Ennek pillanatnyi, XXI. századi megnyilvánulása a máig érvényesnek nyilvánított Beneš dekrétumok szlovákiai alkalmazása. Eszerint törvény gondoskodik arról, hogy egy ma világra jött szlovák állampolgár, ha szerencsétlenségére magyar, eleve bűnösnek és kiszolgáltatottnak születik.

Íme Trianon bűnének hosszú árnyéka milyen helyzeteket produkál. Van egy történelmi léptékű küzdelem az összmagyarság, sőt a kontinens megmentéséért, és van egy számunkra történelmi kötelesség elszakítottjaink szolgálatában.

Nem sok politikus, vagy politikai erő tudna itt megoldást találni. Létezik azonban egy kerülő út, mégpedig a reálpolitikai gondolkodás.

Lássuk a kérdést a prioritások szempontjából.

Amennyiben szakítunk a szomszédos államunkkal nem könnyen kialakított szövetséggel és egyenesen szembemegyünk annak belső küzdelmekkel megáldott aktuális vezetésével, a Visegrádi négyek meg a patrióta frakció összeomolhat. Ebben az esetben az összmagyar ügynél is többet vállaló nagy munka válik hiábavalóvá, miközben elveszíthetjük az elszakítottjaink szolgálatához szükséges erőnket, sőt önmagunkat.

Fordított esetben azonban fennáll a győzelem esélye, amely magában foglalja minden más fájdalmas gond megoldásának biztosan elvárható lehetőségét is.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy közben más diplomáciai „soft” eszközökkel nem élünk, s ezeket csendben nem alkalmazzuk.

Az ehhez szükséges csendet megzavarni akaró súlyosan árthat. És sajnos ezzel élni is akar. Élni akar, mert neki nem egyszerűen mindegy, hanem egyenesen óhajtott a kudarc.

Ez a példa nem egyedüli a trianoni átkos örökség nyújtotta árnyékban bujkáló árnyékerők esetében. Gondoljunk csak Ukrajnára, vagy éppen Romániára. Hány velük kapcsolódó helyzetet próbáltak már, s próbálnak majd kihasználni komprádoraink és gazdáik!

Mit jelent ez? Minek nevezzük az ilyen akciókat? Vagy minek nevezzük azt, amikor az ukrán nyelven érkezett bombafenyegetéseket magyar ellenzékiek a magyar titkosszolgálatot is gyanúba keverve próbálnak magyarázni a reánk oly gondosan koncentráló nagy nemzetközi nyilvánosság előtt?

Lássuk ezt egy gyakorlati példán keresztül. Hazánk letagadhatatlanul veszedelemben van! Egyelőre nem fegyveres támadás formájában, de jövőnket fenyegető nehéz, bonyolult helyzetekben kell helytállnunk és védekeznünk. Olyan ez, mint egy sajátos, manapság sokfelé alkalmazott háború.

Egy önvédelmi háború harcterén minek nevezik azt, amikor egy frontszakasz parancsnoka utat nyit az ellenségnek, sőt mellé áll, kiugrik!?

Nem mondom ki ama sokat vitatott szavakat, és nem fogalmazom meg a fentiekből levonható következtetéseket. Az olvasó megteheti.

Ami pillanatnyilag a legfontosabb, hogy van erős vezetőnk, és tisztán látjuk azt, amit elveszíthetünk, ha a külső túlerő elérné célját.

Naplójegyzet: 2026. január 26.

AMAZ FÁBÓL VALÓ VAGY EGYÉB LÓLÁBAKRÓL

Gyermekkorom kedves könyve Heltai Gáspár (1510-1574) egykor élt kolozsvári nyomdász alkotása (1566): „A bölcs Esopusnak és másoknak fabulái” címet viselte és gyönyörű fametszetek gazdagították.

Innen jött képtelen ötletem az akkori nyelvezet szerinti címadásra, s tán nem véletlenül, mert a kilógó lóláb ezúttal fabulába illő fametszetet érdemló faláb, akár ama(z) trójai falóé lehetett.

Az a lóláb azonban, amelyet most nézegetek, igencsak jelenkori és élő, gazdagon lüktet benne a vér, s minden bizonnyal kering a bér is.

Európa öngyilkosságnak tűnő tönkretételéről beszélve sorra bújnak ki ezek a lábak, oly gyakorisággal, mintha ama derék emlős a százlábú génjeivel gazdagodott volna.

Örök vesszőparipám mindenkit arra figyelmeztetni, hogy Európa jelen, valójában „nem választott”, hanem oda küldött vezetői – egyébként valóban közepes képességeiktől függetlenül – nem hülyék, amint azt naponta emlegetni szokás, s ami egyben hatalmas felelősségük alól való felmentésüket is jelenthetné, sokkal inkább feladatot, sötét küldetést végrehajtó gazemberek.

Meglepő, hogy nem elég meggyőző mindaz, amit tesznek. Ennyi öngyilkos tévedés elképzelhetetlen.

A rendelkezésükre álló információknak, az említett közepes képességek mellett is, – csupán a józan paraszti észt feltételezve – elegendőnek kellett volna bizonyulnia ahhoz, hogy egy sor lépésüket soha ne tegyék meg.

Lássuk a legdurvább példát, a migrációt. Miként lehetséges, hogy magunkfajta civil ember is első perctől tudta, ez nem lehet megoldása a munkaerőhiánynak, különösen nem akkor, amikor a világ éppen egy munkaerő felesleg keletkezésének gondjától fél. És azt is jól tudtuk, hogy mit jelent az iszlám összeférhetetlensége a keresztény kultúrával, mi az, hogy dzsihád és melyek a náluk államot és egyházat egyesítő hatalom terjeszkedési szándékai az igazhitűség jegyében. Mindezt erősíthette a megélt tapasztalat is, hiszen már 2015 előtt is sok gond volt Nyugaton a másod,- sőt harmadgenerációs bevándorlókkal. Például az autógyújtogatás Párizsban már akkor létező jelenség volt.

És hamarosan láthatóvá vált egy nagy hasonlóság az 1923-25 óta ismert Kalergi tervvel, különösen miután felbukkantak Soros Györgyék alig leplezett, jövőre vonatkozó elképzeléseiről a hiteles – saját maguk által terjesztett – hírek. A legfontosabb az elvárt évi 1 millió bevándorlóról szólt, s ebben már ott volt az európai lakosságcsere tervének valósága, mert a demográfiának örök és tudományosan igazolt szabályai vannak.

De a sok ehhez képest mellékesnek tűnhető példa felsorolása helyett (a kontinens versenyképtelenné tétele stb.) lássuk a legaktuálisabbat: Európa-Ukrajna és a háború viszonyulását egymáshoz.

Mert az, amint az uniós elit az ukrajnai kérdéshez viszonyul, kezdve a háborútól mint gyilkos valósáról egészen Európa pénzügyi eladósításáig, mindennél többet mond.

Kétségtelenül belekerültek egy olyan zsákutcába, amelyből nem tudnak visszafordulni és kénytelenek előre menekülni. Csakhogy ez már következmény, jól előkészített terv szerinti történés. A lényeges kérdés az, hogy kit és mit szolgálva indultak el ebbe az irányba. Már az első lépés jelezte a háttérben rejlő idegen érdeket.

A legveszedelmesebb elképzelés, melynek szolgálatában mindet elkövetnek, és amelynek az előző két említett is része: az Európai Egyesült Államok létrehozásának terve. Ez aztán a világkormány utópiája felé vezető út nagy lépését jelentené. Ennek következménye nagy küzdelmünk szuverenitásunkért, a nemzetállamok lebontását szolgáló uniós nyomás ellenében.

Bőven akadnak még lólábak, de zárásul most a lehet még az előzőnél is ártalmasabb, természetesen azt szolgáló, szándékot említeném. Azt a szándékot, amely a többi mellett, azok végrehajtása közben, végig követhető, és identitásaink lebontását tűzte ki célul. Mert amint sikerül az Isten, haza, család hármas összefüggő, önazonosságunkat jelentő pilléreinket lerombolni, egyszerűvé válik összes többi tervük végrehajtása.

Minden olyan tett, amely az európai kultúra és a kereszténység felszámolásának irányába mutat, erre utaló tagadhatatlan jel. Mi másért volna ez érdekük?

Van tehát egy nagy utópia, létezik egy sokféle néven nevezett s lassanként már nem is rejtőzködő háttérhatalom, s mindehhez egy küldött, kiválasztott, felnevelt, fogott stb. politikai elit, amely ennek az ördögi tervnek a megvalósítására hivatott.

De él még a józan ész, a keresztény-konzervatív gondolkodás, az áldozatvállalás szelleme és felette a Gondviselés.

Ennek szolgálatára szegődött el a mai vezetés alatt küzdő Magyarország.

Azok a lólábak pedig egyre inkább hasonlítanak a kénszagú alvilági patákhoz.

Pió atya megjósolt madárkája már felröppent! Óvjuk, segítsük imával és minden földi erőfeszítésünkkel annak röptét.

Naplójegyzet: 2026. január 23.

MINDEN CSUPÁN KAMPÁNY?

Mozgalmas, olykor indulatoktól fűtött vagy annál is feszültebb napokat élünk, és mit sem számít, hogy a hivatalos kampány még nem kezdődött el. Kampány idején pedig a pártok kampányolnak.

Nos, ennek jegyében az ellenzéki kampányolók ügyes húzását tapasztalhattuk meg. Ők ugyanis minden olyan kormányintézkedésre, amely tagadhatatlanul hasznos a magyar állampolgárok számára, azzal válaszolnak, hogy az csupán a kampányt szolgálja. 

Valóban ügyes, hiszen ezek az intézkedések vitathatatlanul hozhatnak voksokat. Csakhogy ennél sokkal többről van szó.

A Fidesz kormány két évtizednél hosszabb idő óta következetesen folyó, s csak 2002 és 2010 között kényszerű okokból megszakított, politikai programja valósul meg. Mégpedig az egész kontinenst érintő legutóbbi nehéz évek sorát is túlélve, túlteljesítve.

Azt is állítják, hogy ezzel eladósítja az országot és magyar jövőt árusít ki pillanatnyi hatalmi érdekek szolgálatában.

De mint láthattuk, jól átgondolt és előkészített folyamatról van szó. Olyan terv megvalósításáról, amely, a lehetőségek mérlegét gondosan figyelve, most érkezett el eddig a fokozatig, s csak a véletlen műve, hogy időben éppen egybeesik a kampánnyal.  A Fidesz természetesen tisztában van azzal, hogy intézkedései a kampányt is szolgálják. Na, de mit tehetnének? Netán erre az évre le kellene állítaniuk a támogatás tervezett folyamatát, nehogy kampányolással vádolhassák őket? Ha ezt tennék, az is kampányt befolyásoló tényező lenne, csupán ellenkező előjellel. Ekkora őrültséget nem követhetnek el, mert azzal az ellenfél sikerét elősegítve, több évtizedes küzdelmük eredményeit kockáztatnák.

Ami pedig az eladósítást illeti, az egyszerűen nem igaz, mert végig betartották azt az elvet, hogy csak olyan arányban osztottak támogatásokat, amilyen arányban annak ellentételét az ország képes volt megtermelni. Ha kell, ebbe a multik által rajtunk, belőlünk termelt extraprofit megcsapolását is beleértve.

Ám az sem mellékes, hogy minden támogatás esetében figyeltek arra, hogy ne üres „segíly” legyen, hanem egyúttal más, távlatosabb célt is előmozdítson. Elsősorban a családok erősítésére és ezen belül a demográfiai célokra és reményekre figyelve.

Tehát a munka társadalmának építése mint alapelv, egy pillanatig sem csorbul. Olyannyira nem, hogy éppen a munkába állók emelkedő száma az egyik forrása a további kedvezmények biztosításának. Így függenek össze a dolgok egy nemzetben gondolkodó kormányzat terveiben.

A kampány közben is kormányzó Fidesz-vezetőség terve nem egy ciklusra készült, végrehajtása az egyedüli lehetőségnek mutatkozik arra, hogy egy ármányos, másik nagy terv utópiájának erőltetése nyomán kavargó világ szorításában mégis megmaradhassunk. Megmaradhassunk, mégpedig úgy, hogy puszta példánkkal másokat is hozzásegíthetünk saját maguk átmentéséhez a túlsó partra.

Kampány van! Kampány folyik mindkét oldalról. De ezúttal nem pusztán négy évre szóló hatalmi egymásnak feszülésről van szó, hanem egy olyan saját történelmünket s közben akár a világtörténelmet is eldöntő periódusban zajlik ez, amely egy új korszak születését jelzi.

Érthető hát, hogy nemzeti kormányunknak kampány közben nem kizárólag az ellenzéknek nevezett, kívülről reánk szabadított ellenerő szánalmas „vergődésére” szükséges figyelnie, hanem a kampány mellett kormányoznia is kell.

Mi pedig ne lepődjünk meg semmin. Azon sem, ha arról kapnánk hírt, hogy a januári fagyokat Orbán Viktor hozta reánk, csupán azért, hogy rezsistoppal és tűzifa-osztással kampányolhasson.

Naplójegyzet: 2026. január 7.

KIK ŐK?

Bár még alszunk néhányat a hivatalos kampánykezdetig, mégis nyilvánvaló, hogy már régen benne vagyunk. Nyakig!

A magamfajta 90 felé araszoló már sok hasonlót megért, mégis most az elkerülhetetlenül áradó információ jóvoltából kénytelen újra átélni egy olyan aggodalmat, melyhez hasonlóban eleddig nem volt része.

Még hallom a légvédelmi sziréna hangját és látom, amint kis batyunkkal rohanunk anyámmal meg nagyszüleimmel az óvóhely felé. Látom a végnélküli sorban visszavonuló német harckocsikat Győr utcáin. Emlékszem a nyitott tehervagonra, amelyben ázva-fázva utazunk haza Kolozsvárra a fogságból csodamód szabadult édesapám karjaiba.

Aztán éhezés, fázás, de együtt a család és él a remény.

Még bennem él a csengőfrásznak keresztelt évek hangulata. Az előszobában kikészített újabb kis batyu, arra készülve, ha vinnének. Édesapámat el is viszik, de ismét sikerül szabadulnia. Szeretett parasztemberei kelnek pártjára, kihozzák a börtönből.

Emelkedés és süllyedés, ismét kisebbségi sors, bármilyen munka vállalása, de együtt a család és él a remény.

Még kísért emlékezetemben a Kárpátok Géniuszának rettegett korszaka. Majdnem kész orvosként megjárom az ólombányát, még mesterséget is tanulok. Aztán mégis végezhetek.

Élünk, vigyázó szemünket a többségi kollégák által irigyelt kádári anyaországra vetjük. Tovább él a remény.

Még felbukkan emlékezetemben a kényszerű áttelepülést követő megvilágosodás, a gulyáskommunizmus megismerése, majd veszedelmeinek felismerése.

A remény azonban egyre erősödve él.

Él, sőt beteljesülni látszik, de nemsokára ez is lelepleződik. 35 év hullámvasútja, süllyedéseket követő emelkedések egymásutánjai.

Remény és újra remény! Mert rövid vagy történelmi távlatú visszapillantásaink egyaránt arról győznek meg, hogy mi mindenkor megmaradtunk, talpra álltunk még akkor is, amikor már a siralomházig taszított Európánk.

Honnan hát ez az eddig nem tapasztalt aggodalom, sőt félelem? A magyarázat napnál világosabb! A nemzeti kormány és vezetői cáfolhatatlanul állítják elénk az információáradat, a zajló események alapján leszűrhető következtetést.

A veszélyek korát éljük, s ennek során a félrevezetett és gyarlóságainak rabságába belehajszolt választói tömeg egy nemzetet ránthat magával a mélybe. Egy hatalmas háttérerő működteti azt a gépezetet, amely tagadva mindent, ami igaz, jó meg szép, amely semmibe véve a természet törvényeit, Istent örök trónjáról letaszítani próbálkozó erőit balgán fitogtatva haladna mesterterve, egy elképzelt világkormány irányába.

A nemzetek, s köztük a magyar nemzet sorsa csak apró epizód számukra.

De most nem azt akarom feszegetni, hogy kik ezek. A címben szereplő Ők azok a személyek, akik ebben az igyekezetükben itt és most eme nagy erők kiszolgálóivá szegődtek.

Váltogatom a tv. csatornáit. Szomorú döbbenettel látom, hallom ennek a nem kisszámú, nem lebecsülendő kommandónak a szavait. Épelméjű emberek, sőt köztük nem egy okos, tájékozott is.

Az „anyag”, melynek alapján a világ és hazánk pillanatnyi helyzetéről véleményt alkothatnak, adott.

Miként fordulhat elő, hogy ellenkező következtetésre jutnak, mint azok, akik nemcsak látják, de át is érzik azt a veszélyt, amely eltér a hosszú életem során említettektől. Ott ugyanis végig élhetett a remény, reális és előbb utóbb bekövetkező lehetőségként.

   Most azonban egészen más a helyzet.Jelenleg remélni csak akkor lehet, ha sikerül a saját utunkat járni.

Ha arra az ő általuk javasolt, látszólag meggyőződéssel támogatott útra lépünk, a szó szoros értelmében és most először: meghal a remény. Meghal, mert a talpraállás valószínűsége a nullára csökken.

Ennek igazolására a számos fontos tényező közül csak hármat emeljünk ki ismét, ezredszer:

• Migráció:

Nagymúltú, emberi civilizációnk alapvető bástyáit jelentő országok, nemzetek porba hullásának vagyunk tanúi. Naponta érkeznek az ezt igazoló hiteles információk.

Amennyiben megtörik ellenállásunk és beengedjük őket, elkerülhetetlenül a megtervezett európai népességcsere darálójába jutunk mi is. Ebből visszaút pedig nem létezik!

• Háború:

Száz év alatt kétszer kényszerítettek általunk nem óhajtott háborúba. Az első hozta Trianont és annak átkos, levetkőzhetetlen árnyékát. Ebből lett a második, s ez akadályoz ma is abban, hogy bizalomra alapozott szövetségeseket tudjunk magunk mellé állítani példamutató bátor ellenállásunk során. A háborúba való belesodródás minden egyéb szenvedésével és következményével már csak egyik része lehetne egy eddig soha be nem következett végjátéknak. Elkerülése viszont egyik feltétele annak, hogy védekezésünk sikeres lehessen.

• Gender:

Ez egy süllyedő világ súlyos betegsége, melyet ha „elkapunk”, ellenállóképességében meggyengült nemzedékek állanak majd szemben a fent felsorolt és még számos más veszedelmet magában hordozó jövővel.

Leehetetlen, hogy velünk együtt mindezt ne ismernék fel. Akkor pedig mi vezetheti tetteiket? Ha az érdek, akkor ez csak pillanatnyi, mert tudhatják, hogy az öngyilkossággal felérő tévedés ezúttal csak közös lehet.

Ha viszont azzal a másik nagy szándékkel értenek egyet, akkor nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Akkor maguk is betagozódtak egy újabb nagy utópia fősodrába, és a természet, a teremtés törvényeit tagadva menetelnek egy általuk remélt, de soha meg nem, valósuló jövőbe. De tudjuk, hogy a meg nem valósult utópiák mit hagytak maguk mögött! Reánk ebben csak az áldozat szerepe várhatna.Ha pedig mégis próbálunk számukra magyarázatot találni, marad a tévedés lehetősége, ami viszont mégis képességeiket kérdőjelezi meg. Vagy azt kell hinnünk, hogy a gonosz megszállottjaival állunk szemben?

De a hatalmas figyelmeztetés ellenére még nem veszett el a remény. Még előttünk a választás lehetősége. Még többségben lehet a józanság. Még ellenállunk és még nem vesztettük el hitünket. Mert mesterterve a történelem Urának is van!

Szász István Tas                           

Naplójegyzet: 2025. december 31.

A HAZUGSÁG ÉVE

   A kisebbségi lét paradoxonjának vitáit boncolgató munkám lekötötte energiáimat, de végre összeállt és megjelent ez a monografikus kötet. (Morbus minoritatis?)

Most tehát időm adódik visszapillantani 2025-re.

Bár, mint arról annyiszor írtam már, Trianon óta a politikában a hazugság üli torát, ez az év ebben újra az élre kívánkozik.

Gyarlóságunk történetében ennek mély gyökerei vannak, hiszen már Káin is hazudik, amikor az Úr az ő testvére, Ábel után érdeklődik.

A letűnt korszakok politikájában folyamatosan jelen volt, de főleg a félrevezetés, cselezés és egyéb ügyeskedések formájában. Emlékezzünk a trójai falóra (amely nem egy nagyétvágyú görög, hanem egy nagyterjedelmű bendővel elkészített valódi fa ló volt). De ezzel szemben létezett még egy lovagkor, majd az ebből fennmaradt lovagiasság, amely még a Nagy háború (1914) idején is fel-felbukkant.

Aztán Párizs mellett mindennek vége lett.

A megvetett, megtűrt, elnézett, számitásba vett, javasolt, tanácsolt, elfogadott hazugság útja a politikában elérkezett oda, hogy elvárássá lett.

Ez adta magyarázatát a trianoni hazugságok képtelenségeinek, s nem a korabeli diplomaták hozzá nem értése. A már előre meghozott ítélet könnyebb elfogadtatását szolgálandó várták el a haszonélvezőktől az abszurditások állításának sorát.

Így könnyeztette meg Brătianu a hallgatóit azzal, hogy az ősi román Debreţinben csak katona és hivatalnok magyarok laknak, s a lágy szellő román anyák altatódalát hordozza. Könnyfakasztó hatás dolgában ez elég volt, s nem kellett esetleg „dák cívisekről” hazudni.

Történt ez akkor, amikor az 53 százalékban magyar nemzetiségű országot -- erre is hivatkozva -- szétszaggatták és a maradéknál nagyobb darabját odadobták a balkáni Romániának úgy, hogy ezen a területen szintén csak és éppen 53 százalék volt a románok aránya!

Az igazságot kutatva, valóság, hazugság, elhallgatás, csúsztatás stb. között tévelyegve feleslegesen kereshettünk határokat (és a határokat), mert itt csak a magasabb érdek ismerete, a qui prodest adhatott feleletet.

Trianon óta azonban a hazugság gyakorlatilag alkalmazott politikai metódussá „nemesült”. Ez pedig a bel- és külpolitikára egyaránt jellemzővé vált.

     De miért írom le ezt immáron sokadszor?

Ennek oka az, hogy közírói okoskodásaimat a „szakma” is megerősítette.

Megjelent Sipos Endre A hazugság stációi c. kötete és benne kiváló barátom: Szidiropulosz Archimedesz bevezető tanulmánya.

Bizony nehéz útra lépünk, ha az igazság keresése közben a hazugság megismerését vállaljuk fel. Már e tanulmány elején figyelmeztet a szerző a Prédikátorok könyvére, amelyben, aki a bölcsesség után kutatva sok ismeretre tesz szert, annak az esztelenségek elviselésének szenvedését kell felvállalnia. Nos, így van ez az igazsággal is (ami a bölcsességgel átfedésben van), mert annak kutatása nyakunkba zúdítja a hazugság megtapasztalásának keserveit.

Mikor ez az ellentétpár szembekerül, a hazugság eleinte előnyben van! Hogy az igazság előbb-utóbb győzni fog, az Szidiropulosz szerint egyelőre csak a népmesékben általános. Vajon nekünk megadatott-e Trianon után az igazságunk elismerése?

Fontos megállapítása, hogy (Sartre-ot idézve) a hazugság és a rosszhiszeműség egyformán káros. Ha valaha létezett mód ennek észrevételére, akkor -- a mai választók egy nem kis tömegét szemlélve -- erről meggyőződhetünk!

Kantot is idézi, aki úgy véli, az ember egy olyan állat, amely képes visszaélni szabadságával. Képes önmagát mások fölé helyezni, és saját szabadságát határtalannak hinni. Lásd pl. az Európai Bizottság elnökét, aki meg akarja mondani, hogyan éljünk!

És itt igazolja sokszor leírt véleményemet a következő szavakkal: „Mi van ma? Híresztelés, kitaláció, félremagyarázás, ellenőrizetlen adatok, hírek, információk áradata, melyeknek fele sem igaz. Ellenőrizetlen adatok vagy szándékos félrevezetés? Igen! A cél káoszt teremteni -- káoszt mindenáron! (…) Mert zavaros társadalmi környezetben a hazugság gördülékenyebben terjed, a célt könnyebb elérni.” stb. Emlékezzünk csak Saul Alinskyre vagy Szrgya Popovicsra! Egyre gyakrabban emlegetett nevek ezek.

Ahogyan régen, úgy ma is sok „komoly, becsületes ember” képes elhinni a hazugságokat. Gondoljunk Adyra Tiszával kapcsolatban.

De a hazugságnak új aranykora volt 1956 után is. Nevelő hatása máig él velünk.

Így jutottunk el oda, hogy ma már az unió mondja meg, mi az igazság! Vagyis mi a szabadság és az európai érték -- figyelmeztet Szidiropulosz.

A hazugság ma túlerőben van, s így gyarapítja híveinek számát. Azokét, akik érdekből tudatosan állanak mellé, s nem csupán félrevezetettségük miatt. Az ember képes becsapni önmagát.

Itt Orwell „duplagondolja” jut eszembe. A pártkatona, aki, miközben tisztában van az igazsággal, felülírja „önmagát” a Párt érdekei szerint. Pl. odáig megy, hogy vállalja a bűnös szerepét egy boszorkányperben (lásd Rajk László).

Idézett szerzőnk itt az unió vezetőit említi, akik hazugsággal teremtik meg az alapjait egy Európa valódi érdekeivel ellentétes Európai Egyesült Államoknak!

De - mint mondja - ide vezethet a „behódolás” állapota, a büntethetőségtől való félelem. És példaként a politikai korrektség bilincseit önként felvevő európai polgárokat említi.

Hasonlatos lehet az „azonosulás” állapota is, amikor a befolyásolt olyanná szeretne válni, mint a befolyásoló.

Mi idősebbek emlékezhetünk egykor volt „kettős életünkre”. A kisebbségben élő „szomszéddá tett” magyarok akár „hármas életükre”.

Hasonló emlékeim gyermek- és ifjúkoromból nekem is vannak. Az iskolában nem beszélhettem arról, amiről otthon. Életem ezzel kvázi megszokott módon vált kettőssé. Aztán a román környezetben újabb képmutatás következett, s „tetézte” azt „hármassá”.

Bizony nem lehet titok régiónk nemzeteinek bizalomvesztése. Már senkinek sem hihetünk! Elveszettük kapaszkodóinkat.

Ennek oka pedig egy: a hazugság uralma!

Hogy erről a ma „duplagondollal”, vagy hasonló kényszerekkel nem sújtott gondolkodó embernek egy adott személy jut eszébe, azért éppen az illető tette a legtöbbet.

Sajnos azonban mind Trianon -- a maga tragikus valóságával --, mind az utóbbi 16 esztendőnk -- a maga történelmi sikereivel -- nem csupán a nemzetközi, de a hazai köztudatban is a már régen leleplezett „trianoni hazugságok”, valamint a szemmel látható eredmények ellenére, a mindent ellepni igyekvő „tudatosan célzott hazugságok” rabjának bizonyul jelentős számú külhoni polgár, illetve magyar választó tudatában.

A nemzetközileg és nálunk úgyszintén folyó nagy történelmi birkózás egy új világot készít elő, s ebben nekünk is meg kell találnunk a helyünket, mégpedig semmi esetre sem az 1100 esztendőt drámaian rövid idő alatt lezárni képes internacionalista, föderalista, neokommunista, globalista szellemet kiszolgálni kész vezetés alatt, hanem csakis az oly sok vérrel és szenvedéssel megváltott magyar jövőt szolgálni kész nemzeti kormány irányításával.

Szász István Tas         

Kedves Barátaim!

Érdekes 12 hónapon vagyok túl. Ezúttal négy kötet is megjelent munkáimból. Koromra is tekintettel hasonló már nem fordulhat elő s úgy gondoltam ideje egy beszélgetős találkozónak a betakarított termés (tapasztalat és könyv) felmérésére rövid s hosszabb távon is. Adventi üzeneteimet remélem mindenki megkapta, ha akad olyan, akihez nem jutott el, jelzésére megismétlem.

Ezúttal is kívánok erőt adó, vigaszt hozó adventi elmélkedést és várok mindenkit szeretettel egy bensőséges baráti együttlétre.

                                                                                                                                                                        Szász István Tas(i)

90 ÉVE ÉS MOST

Bogár László gondolatébresztő írása nyomán

Az 1935 adventjén kelt sorok mai olvasatának elkerülhetetlen gondolatmenete tart fogságában.

A szerző a kolozsvári Hitel négy egyenjogú szerkesztőjének egyike, talán a leginkább politikus, mondhatni debattör, amit életútja is igazolt: Albrecht Dezső.

Az ominózus sorok a Hitel 1936-os első számában jelentek meg az Építő Erdély című esszéjében, amely akkoriban érdekes vitát kavart a már működő, a maiakhoz sokban hasonlító eszközökkel operáló és igen aktív baloldali félremagyarázók igyekezete nyomán.

     Így szólt:

„Egyedül vagyunk, rokon nélkül. A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk. A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakadt: odadobtuk az életünket védelméért s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.

És Európa? Várhatunk-e a nyugati népek szublimált vagy nyers imperiálizmusától segítséget? Tudjuk, hogy a török elleni harcokat, ha kevéssel is – az európai közösségi tudat utolsó fellobbanásaként – támogatták, mert érdekük volt, Zrínyi mégis az örök magárahagyatottságot állapítja meg: »Ím az kereszténységet mind előszámlálánk s nyilván látjuk, ezektül sem lehet segítség úgy, hogy az legyen fundamentuma az mi szabadulásunknak.« Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Hivatkoztam már több ízben e sorokra, de most Bogár László Mindig bajban című írása tovább görgette gondolataimat. Ezt a rövid szöveget abból az alkalomból írta, hogy meghallgatta az ATV-ben Rónai Egon riporter Orbán Viktorral készített és oly nagy vihart kavart, valóban rendkívül jelentős interjúját. Ebben – a pénzügyi védőpajzs szükségességét magyarázva – hallhattuk, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarország mindig bajban van”, (s hozzáteszi, hogy: „… az első világháború óta mindenképpen.”). Bogár László erről – egyebek mellett – így ír:

„Az első világháború említésével Orbán Viktor nyilván Trianonra és e tragédia következményeire utalt, de mivel jövőre a választási év egyúttal Mohács ötszázadik évfordulója is lesz, így a »Magyarország mindig bajban van« fordulat egy tágabb kontextusban is megállja a helyét. Mert, hogy vajon nem voltunk-e éppen elég nagy bajban 907-ben, amikor a pápa s a császár együttes dekrétumban tette világossá, hogy a magyarok kiirtassanak. Tény, hogy ez a »projekt« végül is nem »jött össze«, mert fényes győzelmet arattunk az egyesített európai seregek felett, de a Nyugat annak ellenére sem tett le erről a szándékáról, hogy fél évszázaddal később Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására. Mohács, Trianon és az elmúlt másfél évtized fejleményei azonban azt látszanak megerősíteni, hogy a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

   Ekkor hoztam párhuzamba az egykor volt és a mai helyzetünket.

Akkoriban „Géza fejedelemnek a quedlinburgi birodalmi gyűlésen megjelenő követei már jelezték, hogy készen állunk az »európai integrációnk« elindítására.” És ez minden igyekezetünk ellenére azóta sem sikerült, bár „…eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” s ennek ellenére a magyarság maradt „Európa reménytelen szerelmese.”

Az „európai közösségi tudat utolsó fellobbanásai” ama gyér támogatások voltak, amelyek a török elleni küzdelmek idején előfordultak, de ismerjük az érdek diktálta keserves ellenpéldákat is, melyekre az 500 éve Mohácsnál reánk-dörgő francia ágyúk emlékeztetnek.

Amikor végre beléphettünk az Európai Unióba, azt hittük célhoz értünk. Közben azonban a történelem éppen egy felvonásközhöz érkezett, s Európa szokatlanul és magyarázatot kívánó gyorsasággal indult el az önfelszámolás útján.

Kiderült, hogy mi nem ilyen lovat akartunk. És kiderült, hogy hiába dobtuk el Keletről hozott értékeinket, „csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” Sőt, ami ennél is több, reménytelen szerelmünk tárgya a valamikori Európa, bennünk éli túl saját magát, miközben: „mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”

1100 évig kerestük az integrálódás lehetőségeit, s ekkor világossá vált, hogy az, ahova igyekeztünk, már egészen más, mint aminek a kezdetektől hittük.

Szerencsére azok az értékek nem dobhatók el olyan könnyen. Fontos részei élnek, sőt hatnak még bennünk, meghatározva „lét-értelmezésünket”. Ez pedig nem valami tudatos elem, hanem inkább egy ösztönös komponense annak, amit magyarnak, vagy – érdekes módon – a kultúraválasztás nyomán magyarrá váltnak ismerünk.

1100 évig tartott egy folyamat, amelynek egyik jellemzőjeként, mintha mi sem akartunk volna tudni egykori saját magunkról.

Most a történelem újra dobálja a kockákat, de az is lehet, hogy szerves fejlődésének új fejezetébe érkezett.

A tény, hogy Európánk tagadta meg azt, ami volt, s immár csak bennünk éli túl magát. És most éppen ez okozza a nem kívánt szembenállást.

Általunk nem csupán az új Európa kerül szembe valamikori önmagával, de kidomborodik az is, hogy a közben elsüllyedni látszó kontinens miért maradt mostoha irányunkban, évezredes távlatban. Bogár László erről így ír: „… a Nyugat viszont a mienkétől elég jelentősen eltérő értelmezési keretbe ágyazza a »magyar kérdést«. És megvonva ennek a több, mint egy évezrednek a mérlegét a legfőbb »baj« az velünk, hogy a lét-értelmezési logikánk nem összeegyeztethető a Nyugatéval. És bár, akárcsak a világ többi része, mi is kényszerűen »nyugatosodtunk« tehát »integrálódtunk« abba a szemléletbe és szerveződési módba, ami a Nyugat, de a magyarság szellemi talapzatát meghatározó energiák alapvető mintázatai soha nem lesznek összeegyeztethetők azzal.”

Nem véletlenül ismételtem ezt az idézetet, mert ezek szerint szerencsénkre mégsem sikerült teljes mértékben eldobnunk: „…lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk.” S minthogy magyarnak lenni nem egyszerűen genetikai fogalom, a spontán asszimiláltak is ehhez hasonultak, éppen a kultúránk felvállalása által.

S hogy vannak egyéb értékrendet követők is, az ne lepjen meg senkit. Ez azonban már egy másik történet.

Ami a leglényegesebb, hogy egy nagy történelmi fordulópont éveit éljük. És ezúttal ez nem évszázados folyamat, hanem pár évtized alatt lezajló átalakulás. Olyan idők ezek, amelyekben Zrínyi, Albrecht által idézett, sorait érdemes újraolvasni:

„Jöhet, föltétlenül jöhet a magyarság számára kedvező hatalmi konstelláció, de erre ölbetett kezekkel várni őrültség és öngyilkosság. Az igazi erő: önmagunk ereje s az igazi segítség: ahogyan magunkon tudunk segíteni.”

Ezt a felkínálkozó lehetőséget akarja most és így megragadni Orbán Viktor!

Szász István Tas                                                                                      Leányfalu, 2025. november 23.

ADVENTI LEVÉL 2025

Drága Barátaim!

Őszi szelektől zörgetett levelek hullása emlékeztet – ennél durvább emberi zajok mellett – arra, hogy több mint hat évtizedes szokásom szerint itt van az idő mérlegre tenni az eltelt esztendőt, parányi embersorsunk, s az azt elkerülhetetlenül terelő nemzeti sors szempontjai szerint, zajlásuknak várt-nem várt, érthető, valamint érthetetlen történéseire reflektálva. Emberi módon, de amennyire éppen ebbéli kicsinységünk engedi, Istentől elvárt mércét alkalmazva.

Most saját jelenünk és jövőnk, sőt még minden tapasztalatunkat hordozó múltunk megőrzésének esélye is soha nem megélt módon függ a mindenkor közös nemzeti sorstól.

Sokat emlegetett veszélyeztetettségünk aggodalma, elmúlt választások előtti időszakok megannyi szorongása törpül el egy nagy veszedelem sejtésének árnyékában.

Valóban igaz a politikusi figyelmeztetés: a veszélyek korában élünk!

S ez az árny nem csupán a közvetlen közelben, a „bennünk” működő, belőlünk született, hihetetlen és megnevezhetetlen „valami” mérhetetlenül gátlástalan igyekezettel gyakorolt – a szeretet álruháját önleleplező módon viselő – fenyegető szándékaitól sötét, hanem attól az immáron alig rejtőzködő hátsó erőtől, amelyet kiszolgál, s amely nyíltan kiáltott ki minket elsőszámú „közellenségének”.

Ezzel a hatalommal küzdő önnön és szövetséges erőink, bár jó úton haladva, de még nem állanak ott, hogy a végveszélyt megelőzni elégséges időn belül biztosak lehetnének győzelmükben. Erre csak a transzcendens támogató beavatkozásával számíthatunk. Ahogy azt reménykedő leveleimben annyi éve olvashattátok, ég és föld mostanra összeérkezett. Nos, napjainkban ez sokkal inkább érzékelhető. Erőinket csupán a teremtő Isten sokszorozhatja meg.

De! Ez nem jelent passzivitást, mert, mint a földi beruházók, Ő is elvárja tőlünk a maximális képességeink szerinti „önrészt”!

Ne lepődjetek meg, ha megismétlem régebbi gondolataim aktuális részleteit. Nem véletlenül teszem! Az egész, szétszórtságban élő nemzetünket, még ha nem is érti, nem is érzi, tehát politikai meggyőződésétől függetlenül veszélyezteti a középtávon előre jelezhető felszámolás, eltűnés, a magyarként tényleges „megszűn(tet)és” veszedelme.

A történelem ismét küzdelemre kényszerít!

Ha csupán magunk köré tekintünk, úgy tűnhet, ezzel nincsen semmi baj. Ám, miközben az ellenünk felesküdtek esetében magyarázat után kutatva észleljük, hogy – amint a politológusok mondani szokták – „buborékban élnek”, ne feledjük: ilyen hibája saját szövetségi rendszerünknek úgyszintén lehet.

A nemzettudat, amelynek minden lépésünket irányítania, erővel felruháznia kell, nem csupán áldozatkészségre nevel, de arra is figyelmeztet, hogy ne hagyjuk lankadni veszélyérzetünket! Tekintsünk ki saját buborékunkból, használjuk - ha szükséges - a kor „veséibe” látni képes szellemi műszereinket. Jelen esetben pedig ezek közül a leghatékonyabbat: a józan eszünket.

Ezekben a napokban találkoztam Cseke Péter kötetének címében Lászlóffy Aladár ötletes szavaival: „legyen eszünk, ha már volt!”

Éves visszatekintést írok, tehát keresem az időszak legfőbb jellemzőjét. És sajnos nem olyan nehéz rátalálni. Ebben az évben valósult meg a képtelenség végleges beköltöz(tet)ése mindennapjainkba. A hihetetlen, az elképzelhetetlen, az eszement, megjelent hétköznapjaink elkerülhetetlen – bár egyáltalán nem óhajtott – „kelléke” gyanánt. Azt, ami történt valóban nevén nevezni nem szeretné a túlerő (az, amely nálunk még remélem, nem igazán az, de a világban annál inkább), de: az abnormális kezdi elfoglalni a normalitás helyét.

Ez történik, de már nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Hiszen – s most nem a hétköznapi, nevetségességig süllyedő, mosolyt fakasztó példákat említem – elképesztő felelőtlenséggel játszadoznak egy világ, s benne egy atomháború kiprovokálásával. Teszik ezt akár a teremtés kicsiny, de számunkra mindent jelentő földi részletének megsemmisítését is kockára téve.

Miről beszélünk? Hiszen néhány évvel ezelőtt mindazt, ami naponta hírként körülvesz, bezárták az összeesküvés-elméletek kategóriájába, a politikailag inkorrekt „találmány” foglyaként. Ma azonban kiszabadult onnan (maradt benne bőven még előbbi, meg újabb is), és mintha éppen magamutogatással akarna meggyőzni, vagy inkább megfélemlíteni?

A gonosz tehát már erejét fitogtatja!

De mikor remélhetjük az emberiségtől, hogy fellázad, s valóban megmutatja magát a mára felszámolásra ítélt Minőség?

Igen, az isteni elvárás szerinti legfőbb feladatunkra, a velünk érkező talentumot legjobban kihasználva, egy földi minőség felé araszoló ember útjára gondolok. Nem arra, amely eszelősen rohanna az Istent leváltani képes utópia felé, hiszen az pénz és hatalom dolgában már mindent elért, s úgy képzeli, ez lehetne a következő, őt mindenek felé helyező, befejező lépcsőfok.

Ennek ellenében egy minőség által, minőségi módon felépülő forradalmi folyamat kontúrjait már láthatjuk, s ebben éppen hazánk az élenjáró!

Erre pedig nem elég büszkének lennünk, de részeseivé kell válnunk. Miközben a Haza - mint „veszedelmes precedens”, vagyis „kovász” - folytatja harcát a világ nagy színpadjain, nekünk elengedhetetlen kovászként élni lokális napjainkat!

Ha szükséges, felvonulunk és megmutatjuk igazi erőnket, aláírunk, a külvilág felé így jelezve valóságos akaratunkat, hátteret építünk választott kormányunknak, s ehhez az új idők új lehetőségeit sem mellőzve, digitális körökbe rendeződve vesszük fel a küzdelmet az eleddig e téren előnyt szerzett „túloldallal”.

S ekkor belém nyilall újra a fájdalmas gondolat. Hisz ők is mi vagyunk. Hogyan s miért sodródhattak arra a „túloldalra”? Ennyire hatékony lehet a gonosz éppen bennünk rejlő ereje, amely gyengéinkre, gyarlóságunkra építve toborozza seregét? A hiszékenységtől a gyűlölet igényéig terjedő skálán kínáljuk számára a behatolás tágas kapuit! S eme skálán a nagy és durva lelki hiátusok mellett nem elhanyagolhatók az aprók sem. Mint például az álhír örökös igénye, a soha meg nem szűnő pletyka nem kis hatalma. Azt képzeljük, ilyen alantas dolgokkal foglalkozni sem érdemes, s közben ezen „szörföl” legsikeresebben a gonosz!

Mit tehetünk hát még? Természetesen a legfontosabbat, a példamutatást. Ez az, ami erősebb lehet az alantas eszközöknél. De aktívan sem árt próbálkoznunk, hiszen nem veszett el számunkra a „túloldal” minden egyes tagja, a megtévesztett sem kevés közöttük. A leginkább „sújtottak” végleg elvesztettnek látszanak, a gonosz hatalmában tudtukon kívül vergődő „menthetetlenekre” reménytelen számítani, de őket még hosszú távon magunkkal kell vinnünk. Mert amint Dsida tanította: ők is magyarok!

Ami pedig a mindenkor oly veszedelmes „sértetteket” illeti, akik nem meggyőződésből, hanem kicsinyes bosszúból csatlakoznak „át”, hát ott a megelőzésnek van legnagyobb szerepe. Nem mindegy, hogy a sérelmeket olykor akaratlanul okozó harc során miként kezeljük az egyes eseteket. Minden ember egy külön világ. Megérheti a ráfigyelést, mert enélkül ártalmassá válhat. Az ilyen ember azonban csak ártó szándékával jelent veszteséget, mert minőségében nem olyan, aki hiányozhat közülünk. A saját érdeket a közösségé alá rendelni képes magyar az, aki valóban rendelkezik nemzettudattal.

A vitaműsorokat figyelve úgy érzem a túlfelet minden áron, kétségbeesetten vagy nem egyszer nevetségesen mentegetőket gyakrabban lehetne szembesíteni azzal, ami egy esteleges vereségünk után rájuk – velünk együtt – várna.

De vajon – bármilyen okból állanak azon az oldalon –, minek köszönhetik ezt a leküzdhetetlennek látszó „öngyilkos hajlamot”?

Mert jövő április immáron valóban eldöntheti sorsunkat.

Minden valamennyire tájékozott, indulatokkal nem elhomályosított látású ember tudhatja, míg az eddigi mélységeinkből munkával, szenvedéssel, akarattal volt kivezető út, addig itt olyan visszafordíthatatlan változásokat szenvedhetünk el, amelyek a végünket jelentenék. És ne feledjük, van egy, több mint száz éve minket pusztítani képes ideológia, meg annak elkötelezettjei. Ez pedig a nemzeti meg az internacionalista közti törésvonal. Ez most leginkább a szuverenista és föderalista árokkal azonos. Utóbbiaktól ne várjuk a megértést. Számukra ez nem veszély, hanem cél! És hogy ebben mekkorát tévednek, az sem vigasz.

Vagy magyarként akarunk megmaradni, vagy nem.

Vagy egyetértünk néhány nagy magyar véleményével, vagy nem.

Mindezt pedig nem azért fejtegettem hosszasan és elsősorban, mert megfeledkeztem családomról, hanem éppen őmiattuk is, őket sem feledve. Elég erről annyit mondanom, hogy nyolc unokám és már négy dédunokám sorsáról is szól az, amiről megpróbálok írni. A nemzet, valamint a család sorsa egymástól elválaszthatatlan, mindkettő felett pedig ott áll maga az Isten!

De ne csupán saját gondolataimmal próbáljak hozzájárulni a közös munkához. Ezért most néhány nálam sokkal tekintélyesebb véleményt idéznék, melyekkel legújabb kötetem írása közben találkozhattam.

Bertha Zoltán írásában olvastam e József Attila idézetet: „…az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk”, Babits pedig azt mondja: „…ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára.”

Uraim! Világ urai! Vajon ma, midőn már egy-egy rovarnak vagy ritka növényféleségnek pénzben mért értéke van, önök a pénz megszállottjai, mennyire értékelnének egy nemzetet? Mondjuk egy olyat, amely évezredes kultúrája ápolásával, annak következetes továbbfejlesztésével járul hozzá nap mint nap az Isten által indított emberi mű építéséhez?

Költői kérdés azokhoz, akik ennek éppen az elpusztítására esküdtek fel.

Pedig a tudomány világa mást mond. Még Romsics Ignác is, mikor így szól: „újabban egyre több kutató emeli ki a modern nemzetek premodern gyökereinek, vagyis a származásnak, a közös eredetnek, kultúrának, emlékeknek és mítoszoknak a fontosságát.”

Még érdekesebb László Dezsőnek „a kisebbségi sors ajándékairól” leírt gondolata, mely szerint: van „…egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” S helyezzük mellé Csoóri Sándor axiómáját: „Magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni! A kérdés tehát nem faji, ahogyan sokan értelmezni szokták és szeretik, hanem filozófiai és erkölcsi.”

Igen barátaim, ezek lennénk mi. Ezen a teszten buknak meg azok, akik hisznek annak a valóban komprádor „túloldalnak”, a hamis vádaskodásnak, a hamis jövőképnek.

Nekünk azonban marad a felelősség nehéz, de számunkra édes terhe. Akkor is, amikor ebből nem származik haszon. S ez bizony furcsán hangzik a szolgálat szellemét nem ismerő világ füleinek, mert az minden tett, minden vélemény mögött a haszonszerző célt kutatja és próbálja felfedezni. Annak a billog gyanánt reánk égetendő hamis, de látszólag nagy sikerrel használt „tolvajok” jelzőnek szintén ez a gyökere.

Minthogy éppen most zártam le a kisebbségi sors titkait összegyűjtő kötetem nagy munkáját, búcsúzásul mellékelek az annak utolsó bekezdéseiben olvasható – számunkra oly fontos – sorokból.

Madách Imre mindenre válaszoló végszavának, az „ember küzdj és bízva bízzál” örök tanácsának a megvalósítása, gyakorlati folytatása során nyitva van az éppen 50 éve elhunyt nemzeti nagy tanítónk, Németh László által ajánlott út! A megmaradni akaró kicsik számára még elérhető: a „kovásznemzet” szerepének tudatos felvállalásával folytatható küzdelem. Az az út, amelyikre úgy kell lépnünk, hogy egyben „merjünk nagyok lenni”.

Makkai Sándor ezt így fogalmazta meg:  „A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”  

Napjainkban ez történik, ehhez kell minden erőnkkel felzárkóznunk!

Ennek jegyében merek remélni, hinni az emberi jóakarat és az isteni szándék közös győzelmét hozó tavaszban.

Addig is bizakodva kívánok áldott, a küzdelmet nem felfüggesztő, de mégis békét hirdető adventet, a reményt beteljesítő nagy ünnepet, a hit által erőt adó karácsonyt, és annak minden szépségét elhozó folytatását kedves Mindnyájatoknak.

            Amint mostanság egyre gyakrabban szólítanak:   Tasi bácsi

Leányfalu, 2025 adventjére készülve