Szabad-e még a vélemény

Szabad-e még gondolkodni, szabad-e még véleményt mondani? Ez nem vicc, az agyam sem bomlott meg az elmúlt napokban, bár kétségtelen, hogy felfordult világunkban a kérdés, legalábbis meghökkentő. Kommentország vidám világpolgárai vagyunk ugyanis, dől ránk a digitális térben a vádaskodás, a beszólogatás, a szabadságnak álcázott fröcsögő ítélkezés minden téren és témában, igaz, legtöbbször név nélkül. A közbeszéd is nyílt teret ad a verbális erőszaknak, bárhol, bármikor és most már a Parlament patinás falai között is, vég nélkül. De miközben mindenki zsebében lapul egy-egy bölcsek köve, ki gondolkodik el közben azon, hogy az éremnek két oldala van? Sőt, több is, Ortega y Gasset, korszakos spanyol bölcselő szerint: „minden élet nézőpont a világegyetemre”.

Hírlevelünkben is olvashattak már a német egyházak legújabb intézkedéséről, miszerint olyan alkalmazottakat bocsátanak el, akik a „bevándorlásellenes” Alternatíva Németországért párt színeiben vállalnak munkát, képviselői megbízatást. Az illetékes vezetők arra hivatkoznak, hogy a német püspöki konferencia 2024-ben kihirdette, hogy az etnikai nacionalizmus összeegyeztethetetlen a kereszténységgel és a pártot jellemző szélsőjobboldaliság a liberális demokratikus rend legádázabb fenyegetése. Aztán itt van mind ehhez a BMW döntése: a cég visszavonta szolgálati autós lízingajánlatát az AfD politikusától, akit 2026 október 6-án Szász-Anhalt tartomány parlamentjének elnökévé választották. A vezetés élményét kínáló 110 éves autóipari óriás amúgy korábban diktátoroknak sem fukarkodott ajánlattételekkel, sőt, juttatásokkal. A döntések ólomnehézsúlyú, sarkos véleményt hordoznak, miként a következő friss magyar álláspont is, melyet a Független Közmédia Testület elnökasszonya fogalmazott meg a napokban. „Szervezetileg és tartalmilag is meg kell újítani a magyar közmédiát, hogy pártatlanul és függetlenül működhessen, és a társadalom valamennyi rétegét és korosztályát megszólíthassa”.

Föl sem merül, egyik esetben sem, a másik fél meghallgatása. Pedig a voksoló polgárok egyre inkább egyet értenek a szélsőségesnek titulált AfD párt programjával, ezt mutatják a választási eredmények Németországban. A frissen megújuló magyar közmédia meg szolgálhatja a közjót, sokunk érdekében, de nem nélkülözheti az érték alapú állásfoglalást, akkor meg nem mindenkitől független. A Kossuth rádió újabban „újra mindenkié” a szlogen szerint, nos éppen emiatt nem az. Azoké biztosan nem, akiktől nyár derekán elvették a harangszót, a szellemiségében kikezdhetetlen, patinás műsorokat. A hatalomban lévők ugyan megtehetik, de hol van a másik oldal, miért csak a zajongók igazsága valósulhat meg egyoldalúan?

Azt állítja az online közösségi enciklopédia, hogy a vélemény mindig előítélet, mert vélt jellemzők értelmezését jelenti, tehát tartalmazza a bizonytalanság tényezőjét. Ebben a témában, a napokban olvastam egy kitűnő cikket Faggyas Sándor tollából. Ebből idézek: „nem feltétlenül azért látjuk máshogy a világot, mert egyikünk téved, hanem mert máshonnan nézzük. Mindenki csak azt a szeletet látja, amit a saját nézőpontja megenged. A csapda az, hogy a saját nézőpontunkat nem egy nézőpontnak, a valóság egy részének érezzük, hanem a valóság egészének. A saját szemszögünket észre sem vesszük, evidensnek véljük, ezért nehéz elhinni, hogy a másik látónak is igaza lehet.” Ezt húzza alá az angol költőóriás, William Shakespeare évszázadokkal korábbi megállapítása is, „nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá.” Elkelne tehát a becsületes óvatosság, minden oldalról, hiszen az objektív valóságot az egyénen keresztül, homályosan látjuk, a végső igazság többnyire rejtve marad. De mégis keresnünk kell, erkölcsi iránytű nélkül mit sem ér az élet.

Már régen rájöttem, hogy nálam biztosan nincs olyan műszer, amely holtbiztosan megmutatja a helyes utat. Civil vagyok és fizikailag nem tartozom egyetlen egyházi gyülekezethez sem, csak lelki közösséghez, de abban erősen hiszek, hogy az ember egész életének értelme és célja az emelkedés. Az élet pártján állok, az öncélú emberi viszonyulás helyett az isteni hozzáállást vallom, mert az magasabb lehetőség, benne van az építés, a teremtés képessége. Közösségemmel mögöttünk áll a kereszténység kétezer éves, kikezdhetetlen gondolati és spirituális katedrálisa, így adott számunkra a „hittől megvilágosodott szem”. Tagadhatatlan, hogy lefelé is élünk, van napi valóság, az élet egy jelentős része bizony pénzbe kerül, de e tekintetben is ránk mérték a felelősséget. A kerek fejet nem azért kaptuk, hogy abban a gondolatok kedvükre megfordulhassanak, hanem azért, hogy képesek legyünk mások véleményét értelmezni akkor is, amikor az elfogadhatatlan számunkra.

Állást kell foglalni, nincs kitérés. A politika ma szitokszó, különösen egyházi körökben. Szűkebb pátriám levelező listáján is óvatosság övezi, mint kerülendő, mérgező fogalmat, pedig a görög szó közéletet jelent, mi alkottuk, szociálisan ebben élünk, valamennyiünk közös keresztje. Üdvös, ha a nézőpont szelídebb, bosszúnak, romboló indulatnak nincs helye közelében, ám az ember tiszteli mások munkáját, másoknak nem árt, de nem hagyja, hogy tönkre tegyék az övét.

Pattintsuk fel hát az optimizmusbuborékunkat, az indulatfelhorgadást viszont mellőzzük, az rossz pálya, de véleményre szükség van, szabadjon szabadon bármiről megszólalni, sőt, egyesektől, vezetőinktől meg elvárjuk, hogy szerény földi lehetőségeikkel ugyan, de mutassák az irányt. Zárszóra ma, az elektronikus leveleimben érkezett az alábbi néhány sor az egyik barátomtól, Székely János püspök nyilatkozta egy beszélgetésben: „Sokan azt mondják, a társadalomról szólni nem az Egyház dolga, foglalkozzunk lelki dolgokkal. Templom, imádság. Nem is értünk hozzá, hagyjuk ezt szakembereknek. Az Egyház ne politizáljon, ne szóljon bele társadalmi kérdésekbe…Azonban a hit kincse, a szeretet kincse átformál minden kapcsolatot, a családot és lassanként a társadalmat is. Olyan, mint a kovász. Jézus az Isten Országát hirdette meg. Nem másodhegedűsnek jött!”.