Serdült Benke Éva kitüntetése

Hankó Balázs. kulturális és innovációs miniszter a  Magyar Kultúra Napja alkalmából kiemelkedő munkásságáért és példaértékű szerepvállalásáért, mellyel hozzájárult a helyi és nemzeti kultúránk egészéhez, miniszteri elismerésben részesítette régi munkatársunkat, Serdült Benke Éva ny. tanárnőt.

Laudáció

Elhangzott 2026. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődési Házban a kulturális miniszter által adományozott kitüntetés alkalmával

          „Dr. Serdültné Benke Éva 1944 áprilisában született Sepsiszentgyörgyön, akkor, amikor Erdély Magyarország visszakapott része volt. 1979 óta él családjával Magyarországon, először Bonyhádon, majd 1988 óta Pakson, az Energetikai Szakképzési Intézet tanára, majd nyugdíjas pedagógusa.

Pedagógusként is szoros kapcsolatot tartott szülőföldjével. Íróként, ahogy a paksiak történelmi, kulturális értékeit megismerte, megmutatta az erdélyi olvasóknak, úgy szerette volna Erdély művelődés, történeti kincseit a paksiakkal is megismertetni. Diákjait évenként vitte el erdélyi kirándulásra. Nyugdíjasként évekig vezetett irodalmi önképzőkört, a résztvevőkkel nem csak az erdélyi irodalmat, de szülőföldje művelődéstörténeti értékeit is megismertette közös utazásai során. Könyvei jelentek meg hazai és erdélyi kiadóknál Erdély történelmi eseményeiről, történelmi helyszíneiről, lakóinak sokszor nehéz életéről. Magánkiadásban jelentette meg családtörténetét, Mesék és rémmesék a laborfalvi Benkék történetéről, valamint férjének, dr. Serdült Tibor nagyváradi családjának megpróbáltatásairól a második világháború pusztításairól, a Donnál hősi halált halt apáról Tábori posta szám 291/66 címen.

Kutató és írói munkásságának során mindinkább tudatosodott benne, milyen fontos a múlt ismerete nem csupán a történelemkönyvekből, de a személyes múlt hagyatékából is ismernie kell akár önmagát, saját családjának történetét, a történelem egy sajátos szeletét is. Az elmúlt húsz évben számtalan erdélyi folyóiratban jelentek meg írásai, emellett a Paksi Tükörben is, valamint magyarországi kiadványokban. Évek óta rendszeres előadója a Pusztahencsei Népfőiskolának. Munkásságát a nyelv iránti mély tisztelet, pontos megfogalmazás és a gondolati fegyelem jellemzi, mely az olvasót nem csak megszólítja, hanem párbeszédre is hívja. Írásai nem csak irodalmi értékkel bírnak, hanem szellemi örökségek is, melyek hosszútávon formálják gondolkodásunkat és önmagunkról alkotott képünket. Erdélyi gyökerei különleges értéket jelentenek számára, forrást jelentenek a közösség, az identitás és a kulturális folytonosság kérdései felkutatásához. Ezt az örökséget nem csak megőrizte, hanem példamutató módon közvetítette tanítványai számára, hidat építve múlt és jelen, határon innen és túl élő magyar közösségek között…”

* - *- *

Serdült Benke Éva kitüntetése. Paks város polgármesteri laudációja:    Polgm-Paks_2026.pdf

Brassay  Zoltán professzor kitüntetése

2025. július 23-án A Studium–Prospero Alapítvány szervezésében tartották Marosvásárhelyen a MOGYE magyar végzőseinek ballagási ünnepségét, melyet hagyományosan a Marosvásárhelyi Vártemplomban tartottak. Az ünnepségen kiosztották a Miskolczy Dezső-díjat is, melyben Dr. Brassai Zoltán professzor részesült. A méltató beszédet Dr. Ábrám Zoltán professzor tartotta. Az alábbiakban köszönettel adunk helyet annak.

Nagy örömömre szolgál, hogy több ezer orvos és még több páciens nevében méltathatom dr. Brassai Zoltán marosvásárhelyi belgyógyász professzor érdemeit. Marosvásárhelyen született 1935. március 27-én, szülővárosa fiúlíceumában érettségizett 1952-ben, majd  1958-ban végzett az akkori Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. Hét éves kényszerkitérőt követően visszakerült az egyetemre tanítani, a belgyógyászati klinikán Horváth Endre professzor mellett kezdte oktatói pályáját. Évekkel később a párizsi Broussae Klinikán kardiovaszkuláris területre specializálódott. Megteremtette a marosvásárhelyi angiológiai iskolát, és tudományos tevékenységét főleg a az érrendszeri betegségek gyógyítása terén fejtette ki. Szerteágazó publikációs tevékenysége közül kimagaslik a Springer kiadó gondozásában megjelent „Kardiológia, angiológia” című szakkönyve.

Mivel nem lépett be a kommunista pártba, doktori fokozatának megvédése pár évet késett, akárcsak egyetemi előléptetése. Ma is büszke arra, hogy a függetlenségét soha nem adta fel, magyarsága és keresztyénsége mellett nehéz időkben is gerincesen kiállt. A rendszerváltást követően vezetője lett az általa 1995-ben megalapított II. Belgyógyászati Klinikának, amely Románia első érgyógyászati profilú klinikája volt. 1994-1998 között dékánhelyettese az orvosi karnak, számos egyéb elismeréssel együtt a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozat, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje tulajdonosa. 1998-ban, elismerve kimagasló tudományos és közéleti munkásságát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották az Orvosi Tudományok Osztályában. Hosszú éveken, évtizedeken át az Erdélyi Múzeum-Egyesület tisztségviselője, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kuratóriumi tagja és a hozzá kapcsolódó Kutatási Programok Intézete igazgatója, a kétezres évek elején aktív szerepet vállalva a Sapientia Egyetem elindulásában. Mint közéleti személyiség, rendszeres résztvevője az erdélyi magyar egyházi és kulturális rendezvényeknek és társadalmi eseményeknek.

Brassai Zoltán egy rendkívül gazdag életpálya birtokosa, a marosvásárhelyi orvosképzés zászlóvivője, az erdélyi magyar értelmiségi elit jeles képviselője. A szűkebb munkatársi körön túl az erdélyi magyarság egésze köszönettel tartozik azért, amire tanította, amit nyújtott - mint tudósnak, tudománypolitikusnak, orvos-szakírónak. Több tanulmányban leírta a Marosvásárhelyen végzett orvos sorskérdéseit, a magyar orvosképzés múltját és jelenét. A genius loci, a hely szelleme jegyében biztosította az erdélyi hídfőállást magyarországi, amerikai, angliai szakemberek felé; az oktatási utánpótlás megszervezése mellett szívügye volt a tudományos diákköri konferenciák színvonalának a biztosítása. Magas szintű szakmai felkészültsége, diákjai tiszteletének elnyerése, emberközpontú gyógyító tevékenysége, szeretetet sugárzó közvetlen  lénye mára fogalom. Saját gondolatait idézem az egyik orvostörténeti kötet előszavából: „Az erdélyi magyarságnak szüksége van magyar nyelvű kultúrára, tudományra, hiszen a jövő építéséhez elengedhetetlen a múlt gyökereinek ismerete és tapasztalatainak felhasználása. (...) Megmaradásunk, továbbélésünk záloga és egyben mindennapi munkánk feladata a magyar orvostársadalom minőségének javítása, valamint fiatalításának biztosítása. A nehéz idők ellenére is merjünk optimisták maradni és higgyünk önmagunkban. Múltunk és jövőnk egyaránt erre kötelez.”

          A kiteljesedett életpálya bizonyosságával, a hála és köszönet megsokszorozott kifejezésével gratulálunk a mostani elismeréshez!

Dr. Ábrám Zoltán                   

A holokauszt paksi áldozataira emlékeztek

A paksi zsidóság deportálásának 81. évfordulójára közös megemlékezést hirdetett Paks Város Önkormányzata. Az eseményt az egykori Villany utcai zsinagóga, a mai Paksi Pákolitz István Városi Könyvtár előtt tartották. Emlékbeszédet Barnabás István alpolgármester mondott; szavait korabeli, részben Auschwitzban készült, a könyvtár falára kivetített felvételekkel illusztrálták. Barnabás István alpolgármester az alábbi emlékbeszédet mondta:

„Ott álltam a rámpán.
Ahol a vonatok megálltak.
Ahol a paksi zsidók kiszálltak.
Ahol utoljára együtt voltak.
Ott álltam a kavicsokon, és nem értettem a csendet.
Nem voltak hangok.
Pedig ott kellett volna lennie a sírásnak, a kérdéseknek, a kiáltásnak –
és azoknak a szavaknak, amelyeket már soha nem mondtak ki.
Csak a kavicsok.
Mintha még most is az ő lépteik alatt zörögnének.
Mintha meg akarnák őrizni őket egy mozdulatban, egy pillanatban,
mielőtt minden széthullott.
Láttam a síneket.
Azt a két párhuzamos vonalat, ami nem vezetett már innen sehová.
Vagy talán – egy helyre vezetett: a semmibe.
Vagy inkább oda, ahol az ember végképp elvesztette az emberi arcát.
Egyetlen idézet maradt meg bennem legélesebben.
Egy túlélő mondatai:
„A rámpán anyám balra ment, én jobbra. Többé nem láttam őt. A szél fújt. A gyereksírás nem akart elhallgatni. Az ég nem változott meg.”
Egy paksi lány, Goldstein Éva is ott volt. Egy nap, a selejtezésnél – ahol a megöltek ruháit kellett átválogatni – megtalálta a húga kabátját és az anyja kendőjét. Így tudta meg, hogy már nincsenek. Minden hang nélkül ért véget az otthona.
Ez volt Auschwitz.
Nem egy város neve. Nem egy múzeum.
Hanem valami, ami bennünk történt meg.
Ami nem ért véget akkor sem, amikor becsukták a kapukat.
Mert velünk történt. A paksiakkal.
A zsinagóga mögül indultak el.
A saját utcájukból. A saját házukból. A saját boltjukból. És soha nem tértek vissza.
De mi lenne, ha mégis visszatértek volna?
Ha nem tépte volna ki őket a város testéből az erőszak és a történelem?
Ha nem lett volna vagon, nem lett volna rámpa, nem lett volna hamu?
Milyen lenne ma Paks?
Talán reggelente nyitnák a kisboltot a főutcán.
Talán a nevük ott lenne a cégtáblán egy vaskereskedésen, egy
üvegesműhelyen, egy könyvesbolton.
Talán valaki szombat reggelente kinyitná a zsinagóga ajtaját, hogy gyertyát gyújtson.
A zsidó iskola udvarán gyerekek játszanának.
Az öregek jiddis szavakat kevernének a magyarba, ahogy leülnének a padra a Duna-korzón.
Valaki talán most is mesélne arról, hogyan süti a legjobb flódnit a
nagymamája. Lenne valaki, aki hegedűn játszik a kultúrházban.
Lenne, aki orvosként rendel a rendelőben.
Lenne, aki fiatal tanárként tanítja az unokáinkat.
És lennénk mi is – más emberek.
Mert ha egy város elveszít egy közösséget, akkor nemcsak azokat veszti el,
akik elmentek, hanem önmagának is egy részét.
A mi városunk több lehetne. Tarkább, mélyebb, gazdagabb.
A múlt nemcsak fájdalmat hordoz, hanem lehetőségeket is, amelyek soha nem valósulhattak meg.
Most koszorút helyezünk el, és kavicsot az emléktáblánál.
A zsidó hagyományban a kavics a maradás jele. Azt üzeni: itt voltam.
Nem felejtettelek el. De talán most mi vagyunk a kavicsok.
Mi vagyunk azok, akik azt mondják: Emlékszünk. És nem megyünk tovább úgy, mintha ez nem történt volna meg.
A csendből szó lett. A képekből emlék. Az emlékből felelősség.”

KÖZLEMÉNY

Emlékgyűlés volt a fővárosban az 1988-as Erdély-tüntetés évfordulóján

Méltóságteljes megemlékezést szervezett a Pesti Srácok szerkesztősége az 1988-as erdélyi falurombolás elleni tüntetés 37. évfordulójára a budapesti Hősök terén. A rendezvény egyik fő szónoka Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor, majd református püspök, az Európai Parlament korábbi képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke volt, akinek elhangzott emlékbeszéde alább olvasható.

Az Erdély-tüntetés évfordulóján

„Magyarok! Ez az a történelmi pillanat, amikor már nem hallgathatunk és nem maradhatunk tétlenek! Négy és fél évtizeddel a szörnyű háború után újra merénylet készül az emberiség ellen. A gyilkos szándék most elsősorban magyar testvéreink ellen irányul. Emberek! Tiltakozzatok! Fejezzétek ki szolidaritásotokat a bajbajutottakkal! (…) El a kezekkel a romániai, erdélyi falvaktól!” – 1988 júniusában ez a Felhívás toborozta a Hősök terére meghirdetett Erdély-tüntetésre Budapest és csonka Magyarország népét a Nicolae Ceauşescu román kondukátor által kiagyalt diabolikus falurombolás terve elleni tiltakozásképpen. Csurka István nagy ívű beszédében, melyet Bubik István olvasott fel, „a magyar élet szomorú tragédiájaként” emlegette a sorspróbáló erdélyi fenyegetést, mely ellenben „a magyar élniakarás nagy diadalát” hívta létre „honfoglaló őseink szobrai előtt”.

„A magyar összefogás ünnepének” évfordulója alkalmából gyülekeztünk össze a mai napon. Ennek a hónapnak az elején, június 4-én a nemzeti összetartozás jegyében emlékeztünk meg a trianoni békediktátum kényszerű aláírásáról. Ezen évfordulók az én lelkemben a márciusi ifjak 12 pontjának az egyik legjelesebbikét idézik fel. Ki ne ismerné? „Unió Erdéllyel.” Azt a forradalmi időt, „Midőn eggyé lett mind a két magyar” – ahogyan Petőfi Sándor írja Két ország ölelkezése című költeményében, majd imígyen köszönti a visszatért hazát: „Ki eddig a porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!” 

Miként egykor a Habsburg-önkény, a román Diktátor önkényuralma és baljós falurombolási „tézisei” is felébresztették a lelkiismeretét és tettre késztették a határok által megosztott nemzetet. A történelem ritka pillanataiban fordul elő oly mértékű egymásra találás és lelkesedés, mely a magas hőfokon égő hazafiság jellemzője volt 1988. június 27-én. „Minden magyar felelős minden magyarért” – vallották az önkéntes szervezők és a fellelkesült résztvevők tízezrei, és hirdették a transzparensek azon a napon Szabó Dezső erkölcsi parancsolatát. És ez az érzület és meggyőződés kitartott mindvégig 1988–1989-ben, a kibontakozó rendszerváltozás egész idejében. Ennek folyamatába illeszkedett bele az Erdély-tüntetés, mint a legnagyobb népi megmozdulás 1956-tól fogva.

Illesse hála és elismerés azokat a magyarjainkat, akik 1988 júniusában felismerték az idők szavát, és a páratlan nemzeti megmozdulás élére állottak. Övezze az utókor hálája és elismerése azokat a társadalmi szervezeteinket, melyek az Erdély-tüntetés zászlóját felemelték. Bajos volna ezeket mind felsorolni, viszont hármukat mégis hadd említsük meg, éspedig a Magyar Demokrata Fórumot, élén Bíró Zoltánnal és Csurka Istvánnal, az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottságot, élén Nagy Lászlóval, valamint a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságot, a körünkben most is jelen lévő Zétényi Zsolttal az élén. És egyúttal fogadják a nemzet háláját és köszönetét mindazok, akik – mintegy százezren – felismerték a szólás és a cselekvés történelmi idejét, és elkötelezett kiállásukkal hallatták az Anyaország szavát szorongatott erdélyi nemzettársaik védelmében. Nem is a pillanat volt önmagában történelmi – miként a Felhívás fogalmaz –, hanem ők voltak azok, akik történelmivé tették a pillanatot. Akkor még nem tudhatták, hogy felsereglésükkel az érlelődő demokratikus nemzeti rendszerváltozás útkészítői lettek, egyszersmind pedig eszmei-érzelmi megalapozói a nemzeti kormányaink által megvalósított határokon átívelő nemzetegyesítésnek, valamint az Országgyűlés által törvénybe foglalt nemzeti összetartozásnak. 

Anélkül, hogy részletes elemzésekbe bocsátkoznánk, érdemes és szükséges felidézni azt a korabeli helyzetet és rendkívüli körülményeket, melyek az Erdély-tüntetés létrejöttéhez vezettek. Amikor Nicolae Ceauşescu kondukátori teljhatalmának tévképzetében, az Úr születésének 1988. esztendejében régóta dédelgetett vérmes tervének megvalósításához hozzálátott, valójában szembement a történelemmel, kihívta maga ellen a végzetet, a saját sírját ásva meg. A gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka fémjelezte bomlás, valamint a szovjet csatlósállamok népeinek ébredése és szabadságmozgalmai közepette árral szembe úszva akarta a történelem kerekét visszafordítani és a kibontakozó reformoknak és változásoknak gátat vetni. Eszelős falurombolási tervének ismételt meghirdetésével, ezek között is az 1988-ban, a Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottsága bővített ülésén előadott „áprilisi tézisével” a kockát végképp elvetette, és sztálini típusú anakronisztikus nacionálkommunista rezsimjének sorsát ezennel megpecsételte. Az észak-koreaihoz fogható hiánygazdaság, valamint a lakosság emberi-polgári jogaitól való megfosztása kilátástalan belpolitikai válságba taszította az országot, ezt pedig Románia totális nemzetközi elszigetelődése tetézte.

A Ceauşescu-féle homogenizációs politika részeképpen az ún. szisztematizációs és területrendezési tervnek kitüntetett célpontját képezték a nemzeti-etnikai kisebbségek. Az erdélyi németektől – a szászoktól és a sváboktól – egy 1978-ban, az NSZK-val megkötött titkos egyezmény révén kívánt szabadulni a román nemzetállam, német márkák millióiért bocsátva áruba őket. A Hargita, Kovászna és Maros megyei településrendezési tervek kiszivárgott adatai nagyfokú riadalmat keltettek magyarságunk körében. Veszélyeztetett kisebbségi közösségeink növekvő menekültáradata követte a településeink lerombolására vonatkozó híreket és intézkedéseket. A rendelkezésre álló adatok szerint csupán 1987–88-ban mintegy 150 ezer romániai német telepedett át az NSZK-ba. Míg 1987-ben mintegy ezeren hagyták el Romániát a zöldhatáron vagy kishatárátlépővel, a menekülők száma 1988-ban már 10 ezerre, 1989-ben pedig mintegy 25 ezerre rúgott.

A menekültek növekvő száma és sanyarú sorsa az a kovász, amely testvéri szolidaritást ébresztett a határon túli testvéreitől elidegenített Anyaország népében. Szűrös Mátyás 1988. január 25-i lelkiismeretébresztő rádióinterjúja is megtette a maga hatását. A menekültkérdés fokozódása erőteljes nyomást gyakorolt a magyar társadalomra, és egyre érzékenyebbé tette erdélyi magyarságunk ügye iránt. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint míg 1988 áprilisában a lakosság 62%-a támogatta a menekültek befogadását, decemberre ez az arány már 80%-ra emelkedett. A román határon lelőtt menekülők, valamint a magyar hatóságok általi gyakori visszatoloncolások mélységes felháborodást és tiltakozást váltottak ki. Fokozatosan a menekültek védelmére keltek az egyházak és egyes társadalmi szervezetek. Megalakult a Református Menekültmisszió Németh Géza ellenzéki lelkipásztor kezdeményezésére. A Kozma Imre atya vezette Máltai Lovagrend a keletnémet menekültekkel együtt az erdélyieket is pártfogásába vette. A Magyar Vöröskereszt és a Menedék Bizottság is oldalukra állott. Mindezeknek, valamint az elsöprő erejű Erdély-tüntetésnek meghatározó szerepe volt abban, hogy végezetre a magyar kormány is változtatott a „baráti szocialista Románia” iránti politikáján, és 1989 februárjában tárcaközi bizottságot hozott létre a menekültügy intézésére, majd 1989 márciusában – a Ceauşescu-rezsim nagy megdöbbenésére – hivatalosan csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez. A kondukátor „be nem avatkozási” doktrínája ezáltal is látványosan megbukott, a magyar össznemzeti szolidaritás pedig páratlan nemzetközi társadalmi és politikai szolidaritássá szélesedett, melynek részeképpen nemcsak a világ mértékadó országai, hanem – példának okáért – az Európai Parlament is ítéletet mondott Ceauşescu falurombolási terve felett.

A mostani évforduló arra is alkalmat kínál, hogy saját erdélyi ellenállásunk egy jeles eseményét is felelevenítsem. 1988. szeptember 6-án a Temesvári Református Egyházmegye Lelkészi Kara Aradon tartott ülésén memorandumot intézett egyházi főhatóságaihoz, melyben erdélyi történelmi egyházaink veszélyeztetett népének és gyülekezeteinek a megvédésére szólította fel őket. Tulajdonképpen ez a rendkívüli cselekmény jelentette a temesvári történet kezdetét, mely a következő esztendőben a rendszerellenes népfelkelés kirobbanásához vezetett.

Abban az időben, röviddel az erdélyi tüntetés után és attól is indíttatva mi is úgy éreztük, hogy tovább már nem hallgathatunk: a hallgatás falát át kell törni. Hogyha nem ezt tesszük, akkor – Jézus szavával szólva – lerombolt falvaink és templomaink kövei fognak megszólalni. Szegedi Molnár János megfogalmazásában elfogadott aradi állásfoglalásunkat akkor még a pártállami klerikális reakció és a titkosszolgálat – vagyis a hírhedt Securitate – elfojtotta, de az igazság és a szabadság szavát már nem lehetett elhallgattatni: és végezetre összeomlott a Ceauşescu-diktatúra. 

Alig több mint tíz napja, hogy Nagy Imre és mártírtársai temetésének évfordulóján azt a napot ünnepeltük, melyen a kommunista rendszer megdőlt Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök akkori üzenete ma is érvényes: a szabadság, a függetlenség és a nemzeti szuverenitás örök értékek, amelyekért mindenkor ki kell állanunk. Ehhez viszont azt is tegyük hozzá, hogy idegenbe szakadt magyarságunk mellett is mindenkor síkra kell szállanunk – amint tették ezt az Erdély-tüntetésen. A jelen viszonyok között Kárpátalja magyarsága az, amely végveszedelmében segítségért kiált.

1988. június 27-én az Erdély-tüntetés egyik kiemelkedő mozzanata volt, amikor a sokaság vastapsától kísérve, Csoóri Sándort követve a Hősök terére bevonult az erdélyi menekültek népes küldöttsége. A köztük volt román testvéreink jelenléte arra figyelmeztet bennünket, hogy a szabadság egy és oszthatatlan. Ma, amikor széles politikai támogatottsággal ismét ordas eszmék uszulnak az erdélyi magyarságra, változatlanul szívünkön kell viselnünk Erdély sorsát, és meg kell óvnunk minden reá leselkedő veszedelemtől. Ezek közül is fokozott figyelmet és éberséget kell tanúsítanunk a régóta kitervelt és időről időre meglebegtetett országos közigazgatási átrendezés törvénytervezete iránt., mely a maga nemében az átkos emlékű falurombolási tervet juttatja eszünkbe. Isten óvjon ettől!

Végezetre átadom az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács köszöntését.

Isten áldjon és őrizzen meg benneteket!

Budapest, 2025. június 27.                                                Tőkés László  

(A szerk. utólagos megjegyzése:  A fenti ünnepélyes eseményről, Tőkés László püspök úr beszédéről a honi médiában semmilyen híradást nem sikerült fellelnem. Végül ma, június 29-én a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság c. műsorában szép összefoglaló hangzott el, de itt sem esett szó T. L. beszédéről. Mindennek fényében érezzük megtiszteltetésnek, hogy a magunk módján ezt a sértő hiányt pótolhattuk. K.P.)

Kedves Barátaim!

Végéhez közeledik a tavaszi menetelés, elérkeztünk a nyári szünet előtti utolsó előadáshoz.

Isten kegyelméből újrakezdés a hagyományos augusztus 19-i – ezúttal 38. – Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás és pódiumest alkalmával, majd szeptembertől tovább a szokott ütemben, remélhetőleg a második péntekeken.

Kérem a hívogatót továbbítani baráti, ismerősi körben.

Változatlan szeretettel és barátsággal várok minden érdeklődőt: 

                               Szász István Tas

Calin Georgescu  a megmentő ?

katt ide >>>  roman melyallam

Megjelent a VÁRAD április száma

A Nagyváradon szerkesztett VÁRAD című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 2024. évi 4. száma most került ki a nyomdából, és ezúttal is száz oldalon kínál olvasni- és látnivalót.

A lapindító Restitutio in integrum rovat a múlt rendszerben megbélyegzett bihari születésű költő, Erdélyi József (1896–1978) Lovaspóló a Vérmezőn című versét hozza előtérbe. Prózai írásokkal Zenta László, Szili István, Wessely György magyarországi, Szentgyörgyi László és P. Buzogány Árpád székelyföldi, valamint Kovács-Széles Andrea partiumi szerzők szerepelnek a lapszámban. Verssel ezúttal Lipcsei Márta, Benő Attila, Debreczeny György, Fábián Judit és Ványai Fehér József jelentkezik, továbbá Hellmut Seiler német költő, akinek a fordítója a kolozsvári Benő Eszter. 

A szám képzőművészét, Csordás Piski Ibolyát Tóth Hajnal mutatja be Újrahasznosítás, újraértelmezés, átlényegülés című írásában, de ugyanő közöl interjút Kalapács József rockzenésszel, aki erdélyi és partiumi miniturnén vett részt budapesti együttesével a romániai Cargo együttessel közösen. Lencar Péter ezúttal az Érdekvédelmi terület című filmdrámáról ír, míg Fried Noémi Lujza Megállítani Arturo Uit címmel a váradi társulat Brecht-bemutatójáról.

Helytörténeti vonatkozásúak Gurzó K. Enikő (Mi köti össze Munkácsyt Nagyváraddal?), Farkas László (A nagyváradi Vulcan-szobor avatási ünnepsége 1927-ben) és Szilágyi Gyula (Találkozásaim Tabéry Gézával) írásai. Haraji Adalbert miniesszéjében a szegénység ördögi körének megtörési esélyeit járja körül.

Minden könyvnek két szerzője van – ez alatt a cím alatt található a VÁRAD áprilisi számában egy tudósítás az egyik legismertebb kortárs román író, a több alkalommal irodalmi Nobel-díjra jelölt Mircea Cărtărescu találkozójáról az olvasókkal. Akik ezúttal is megtalálják a friss lapszámban Barabás Zsuzsa keresztrejtvényét, a megfejtés beküldésével előfizetést lehet nyerni.

A szerkesztőség e-mail címe: varadszerkesztoseg@gmail.com. A korábbi lapszámok a Varad.ro honlapról tölthetők le.

Palkó Sándor László   / elhangzott Sokorópátkán az Összetartozás Kapuja avató ünnepségén.

Tisztelt Egybegyűltek!

Nagybátyám hajlott korára való tekintettel kért meg, hogy tolmácsoljam a gondolatait.

Tisztelt MAGYAROK!

Határon innen és túl.

Tisztelt Mindenki!

Először is köszönöm a meghívást.

Nagy megtiszteltetés és kicsit megnyugtató is itt állni most.

Megtiszteltetés, ezen helyen együtt lenni azokkal, akik ennek az összefogásnak az élére állva megvalósítottak egy olyan székely kaput, mely egyedülálló a maga nemében.

Köszönöm a meghívást Vajda Péternek az ötletgazdának.

Ezen a megemlékezésen meghívott vendégnek lenni MEGTISZTELTETÉS.

Kicsit megnyugtató is, hogy az anyaország nem felejti el és nem engedi elfelejteni minden magyarok  történetének LEGNAGYOBB megpróbáltatását.

KÖSZÖNÖM.

A történelem, a MAGYAROK TÖRTÉNELMÉ -nek több ezer éve alatt ilyen szűkre sohasem mérték a megmaradásunkat, mint 1920.június 4-én.

Akkor elvették nemcsak a területeink és lakosságunk 2/3-át, hanem elvették a következő ÉVSZÁZADUNKAT, a tartós újra egymásra találásunk esélyét.

MAGYAR és MAGYAR    MAGYAR és SZÉKELY közt

ÉN (A NAGYBÁTYÁM) BUKOVINAI SZÉKELYEK GYERMEKEKÉNT megéltem ezen összetartozni vágyás akaratának  MINDEN STÁCIÓJÁT.

A MI GOLGOTÁNK 1764. január 7-én kezdődött és a huszadik század közepén érte el a LEGNAGYOBB mélységét.

Albert Gábor: EMELT FŐVEL című könyve bemutatja

ezen a székelységen belül is leghátrahagyottabb SZÉKELYEK, a BUKOVINAI SZÉKELYEK azon útján:

MELY A HADIK ANDRÁS által kormányzott területekről - BÁNÁTON keresztül -  vezetett a megmaradt MAGYARORSZÁGRA.

Egy történetet szeretnék elmesélni, ami velem - NAGYBÁTYÁMMAL - történt meg a menekülés során:

            1944. SZIKICS

Ekkor már 4 éve éltek a szüleim a Bánáti Istensegítsen.  1944.októbere.

Édesapám elmondásából tudom, hogy 1944. októberében kijöttek hozzánk a szerb faluvezetés előjárói.

MEGKÉRDEZTÉK ÉDESAPÁMAT:  MILYEN ÁLLAMPOLGÁR AKAR LENNI?

Ő azt felelte:

                     "MAGYARNAK SZÜLETTEM és MAGYARKÉNT is AKAROK MEGHALNI."

Ezzel a válasszal elmentek, majd 1 óra múlva visszajöttek, azzal, hogy:

"Egy órát kap az összecsomagolásra és álljon a piactér elejébe, de a csomag nem lehet 6kg-nál nehezebb."

Befogta a lovakat és úgy mentünk le a piactérre.

A lovaskocsiról leszállították a partizánok és a csomag lecsökkentésére utasították.

     ÉDESAPÁM "NYAKAS SZÉKELY EMBER"-ként ellenállt.

Erre közölték vele, hogy elrettentő példaként a falhoz állítják és itt helyben kivégzik.

Ő megfogta a csomagokat és a falhoz állva maga mellérakta azzal a mondattal, hogy:

   "HA MEGHALOK, LEGALÁBB TUDJÁK MEG, HOGY MIÉRT?

HATAN vagyunk, ezt a csomagot nem adom, maradt ott elég."

Ekkor partizánok parancsnoka utasította a kivégzésre elszántakat, hogy  FEJEZZÉK EZT BE!

Majd szólt édesapámnak, hogy: "Palkó bácsi menjen vissza és üljenek fel a kocsira."

(DE, közben odasúgta a partizánjainak, hogy a jobbik lovat fogják ki a kocsi elől.)

Így csak lassan tudtunk haladni, a hideg esős, szeles őszi időben így értünk SZIKICS-re.

Én addigra már nagyobb megbetegedtem, torokgyíkot kaptam.

Már a gyertyát is a kezembe szorították, mivel mégcsak egyéves voltam,  hogy keresztényként haljak meg.

Ekkor az huruttól elzáródott légcsövem egy nagy köhögéssel megszabadul attól a dugótól, ami miatt fulladoztam.

Így menekültem meg ÉN és így menekültünk azokban a napokban, hetekben.

HÁT, ÍGY TÖRTÉNT.  NEHÉZ IDŐK VOLTAK.

E kapu számomra nemcsak egy "A" SZÉKELYKAPU lesz, hanem HÍD mely legközelebb hozza hozzám őseim földét és az ott élőket.

Ha egészségem engedi rendszeresen meglátogatom e - SZÁMOMRA - szent helyet.

Köszönöm a figyelmet.

Köszönöm az ÖSSZETARTOZÁSUNK!

ÉLJEN MAGYARORSZÁG!  ÉLJEN ERDÉLY!        

EMLÉKKŐ ÉS EMLÉKHELY AVATÁS

A GYŐRI ERDÉLYI KÖR, fennállásának 33. évfordulóján, emlékkövet és emlékhelyet avatott, fel.

2019-ben megálmodott tervünk vált valóra, hogy nyomot hagyjunk magunk után és egy olyan teret alakíthassunk ki, ahol találkozhatunk és akár rendezvényeket is tudunk szervezni.

2022 október 14. a Győr Rózsák-terén, 15 ó.-kor, egy kis változatos műsorral egybekötve avattuk fel a faragott, feliratos, 3 tonnás Erdélyből hozott márványkövet.

A megnyitó beszédet Pintye Tamás (elnök) fogalmazta meg:

Szeretettel köszöntöm Győr város vezetését, meghívott vendégeinket, testvérvárosaink képviselőit, egyesületi tagjainkat, barátainkat.

Hosszú, göröngyös utat tettünk meg az Erdélyben tomboló diktatúrát követően. Az áttelepültek, a menekültek keresték, majd sorra megtalálták új hazájukat. Nem mentük nyugatra meggazdagodni, hanem itt maradtunk, magyaroknak maradni, gyermekeinket az anyaországban felnevelni. Magunkkal hoztuk értékeinket, hagyományainkat, szakmánkat, tudásunkat, és mindezt az új haza érdekében akartuk-akarjuk felhasználni.

Magyarország elsőként bejegyzett erdélyi egyesülete a GYEK,  2019-ben volt harminc éves.  A jubileumot igyekeztünk méltóképpen megünnepelni, és azt egy fotókkal teli jubileumi kiadvánnyal koronáztuk meg. Ahogyan a kiadványunk címe „Voltunk-leszünk” is kifejezi: szilárd bennünk a belső kényszer, hogy nyomot hagyjunk magunk után.  Ehhez kapcsolódott az elhatározás, hogy utóbb egy találkozóhelyet alakítsunk ki a szabadtéri rendezvények részére. Köszönjük polg . m. Úrnak, és a városvezetésnek a segítségét, hogy e helyet részünkre biztosította.  Egyben szándékunkat fejezzük ki, hogy e helyet a jövőben továbbfejlesszük.

Legyen ez a faragott, feliratos kő annak jele, hogy létezünk, és további céljaink vannak. Hiszen az erdélyi szellemiség lényege a magyarságtudat őrzése és továbbadása a fiatalabb generációknak.

Rövid köszöntőmet e kőhöz kapcsolódó, ide illőnek érzett egyik régebbi versemmel szeretném befejezni.               

                K Ő

A székelyek lehessenek székelyek – kezdeményezi az RMDSZ a népszámlálási kérdőív módosítását

Borsi Balázs 2022. január 18., kedd, 16:45

- a Maszol.ro portálról

A székelyek lehessenek székelyek – kezdeményezi az RMDSZ a népszámlálási kérdőív módosítását

Borsi Balázs 2022. január 18., kedd, 16:45

- a Maszol.ro portálról

A székelyek lehessenek székelyek – kezdeményezi az RMDSZ a népszámlálási kérdőív módosítását

Borsi Balázs 2022. január 18., kedd, 16:45

- a Maszol.ro portálról

A székelyek lehessenek székelyek – kezdeményezi az RMDSZ a népszámlálási kérdőív módosítását

Borsi Balázs 2022. január 18., kedd, 16:45

- a Maszol.ro portálról

Közben folynak a perek a vakcinagyártó cégek, biolaborok ellen, de erről a média hallgat.