A POGÁNYSÁG UTÓLAGOS GYŐZELME
34 évvel ezelőtt, 1992. június 22-én döntötték le a romániai Hunyad megyében ismeretlenek (munkagépek igénybevételével) Hunyadi János 550 évvel korábbi, a törökök fölött aratott fényes győzelmének emlékművét.
A Hátszegi-medence délnyugati peremén, a Retyezát-hegység északi lábánál, az Erdélyi Vaskapu (másik nevén: Vaskapu-hágó) keleti bejáratánál található egy piciny, Zajkány nevű település, amelynek 2021-es adatok szerint 105 lakosa van. A nyilvántartások szerint ebből 104 fő román, 1 magyar nemzetiségű. Amikor az évszázadok folyamán Erdélyben magyarok százezrei asszimilálódtak (kényszer hatására vagy önként) az őket körülvevő románság soraiba, a maga nemében hősies tettnek számít ama egyetlen magyar részéről, hogy 0,5%-os kisebbségként, „egy szál magában” is bátran vállalta magyarságát. Nyilván a madáchi „küzdj és bízva bízzál” jegyében.
De Zajkány település nem ezzel írta be nevét a történelembe, mert hát bármennyire pici is – beírta. Kétszer is.
Első alkalommal a nagy törökverőnek, a kereszténység fényes csillagának köszönhetően (akiről immár a közelmúltban filmeposz is készült), 1442. szeptember 6-án. Mohács előtt vagyunk több mint nyolcvan esztendővel, az oszmánok még Bizáncot sem vették be, de már nagyratörő terveket forgatnak a fejükben Európa meghódoltatásáról. Az útjukba eső első komolyabb ellenfél, a Magyar Királyság határait „kóstolgatják” hát, egyelőre csak kisebb-nagyobb portyák, rablóhadjáratok keretében, megkeserítve ezzel az erdélyiek mindennapjait. E „kóstolgatások” azonban ez idő tájt rendre keserű szájízzel végződnek számukra, ugyanis a hegyek túloldalán olyan karizmatikus hadvezér várja őket, akinek a nevét a török anyák hamarosan neveletlen csemetéik megzabolázására használják majd. Természetesen Hunyadi Jánosról van szó.
A zajkányi csata előzménye, hogy az év tavaszán II. Murád szultán Mezid bég vezetésével mintegy húsz-harmincezres sereget küldött Erdélybe „gyűjtögető” és félelemkeltő körútra. Az akkor már a délvidéki főkapitányi és Erdély vajdája (Újlaki Miklós mellett) címet is magáénak tudó Hunyadi azonban mindent a visszájára fordított: a Nagyszebennél március 25-én fölöttük aratott fényes győzelme következtében azt is elvette, amijük volt, a félelem pedig a török szívekben vert tanyát.
Ráadásul a győzelem hatására Havasalföld és Moldva is visszatért a török karámból a magyar király kebelére.
A padisah ezt nyilván nem hagyhatta szó nélkül, azonnal (pontosabban: öt hónap múlva) újabb hadjáratot indított. Az indítékok között a fosztogatás és a félelemkeltés mellett immár a bosszú is megjelent. Az új, az előzőnél is nagyobb sereget (egyes források 80 ezer, míg a reálisabban mérlegelők 30-40 ezer főt emlegetnek) ezúttal Hadim Sehabeddin pasa vezette. Azért nem Mezid bég, mert ő a nagyszebeni ütközet óta csupán a másvilágról követhette figyelemmel a miatta indított bosszúhadjárat fejleményeit.
A török sereg a korábbi években már bevált helyen, a Vaskapu-hágón keresztül akart Erdélybe hatolni. Hunyadi számított rá, és mivel a helyszínt alkalmasnak találta a találkozásra, 10-15 ezer főnyi seregével felkészülten várta a betolakodókat. Julier Ferenc nyugalmazott ezredes a Függetlenség című napilap 1934. június 10-i számában így írja le a csata lefolyását: „Az óriási túlerővel szemben Hunyadi János jól bevált ősmagyar cselt alkalmazott. Csatarendjének közepét, a lovasságot színlelt támadásra rendelte, majd pedig hátrálásra utasította. Erre a törökök üldözésbe mentek át. Most indította meg Hunyadi a két szárny gyalogságát ellentámadásra. A siker teljes volt.” Állítólag a török sereg több mint fele holtan maradt a csatatéren, Hunyadi pedig levezetésként még betört az oszmánok által megszállt Bulgáriába, felégette Vidint, és gazdag zsákmánnyal megrakottan tért haza. II. Murád pedig bosszúsan vette tudomásul, hogy a bosszú elmaradt.
E diadal emlékére állították fel 1896. szeptember 6-án, a millenniumi ünnepségek keretében a zajkányi csata emlékművét, a négy méter magas, öntöttvasból készült buzogányt. Az emlékművön a Hunyadiak címere mellett az alábbi felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyad vármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében.”
Zajkány település másodjára 1992. június 22-én írta be magát a történelembe. Ezen a napon „ismeretlenek” munkagépek segítségével lerombolták az emlékművet. A buzogány később a 15 kilométerre lévő osztrói tóból került elő. Innen a várhelyi Archeológiai Múzeumba vitték, onnan pedig 1994-ben (ezúttal munkagépek nélkül) végleg eltűnt. A rendőrség nagy erőkkel fogott nyomozásba, de mivel a munkagépek nyomát gyorsan belepi a por, nem jutottak eredményre. Pedig mindent megtettek a siker érdekében. De ez nem biztos. Három dolog azonban az:
1. Hunyadi János bizonyára nem örülne, ha látná, hogy az új „honfoglalók” miként becsülik hőstettei emlékét
2. Amiként nem örülne Hunyad vármegye egykori „közönsége” sem, hogy a saját pénzén felállított emlékmű a méltatlan utódok jóvoltából ebek harmincadjára jutott
3. Nem a kommunisták voltak.
Ha Törökországba eljutott a hír, bizonyára elégedetten mosolyognak, hogy lám, a pogányság végül és utólag mégis győzelmet aratott.