A negyedik ipari forradalom útvesztői 

Lassan 20 éve benne vagyunk a 4. ipari forradalomban, a szakértők azonban azt mondják, hogy még csak az elején járunk, el sem tudjuk képzelni, mit fognak hozni a következő évek, évtizedek. Rengeteget beszéltek és írtak már a témáról hozzáértő és nem hozzáértő tudós kutatók, kísérletező mérnökök, gyakorló informatikusok, és minden rendű és rangú gondolkodó ember, akit érdekel kultúránk és technikánk mai állapota és holnapi-holnaputáni fejlődése.

Bevezetésként részleteket idézek a Mercedes vezérigazgatójának 2017-es jóslataiból:   

"Egy nemrég megjelent interjúban a Daimler Benz (Mercedes Benz) vezérigazgatója elmondta, hogy már nem a többi autógyártó jelenti cégüknek a konkurenciát, hanem (nyilvánvalóan) a Tesla, a Google, az Apple és az Amazon.

– A következő 5-10 évben a különböző szoftverek fel fogják forgatni a legtöbb hagyományos iparágat.

Az Airbnb napjainkban úgy a legnagyobb szállodaüzemeltető, hogy nem rendelkezik ingatlannal.

– Mesterséges Intelligencia: A számítógépek exponenciális fejlődést mutatnak a világ megértésének terén. Idén egy számítógép legyőzte a világ legjobb Go játékosát ‒ a vártnál 10 évvel korábban.

– Ha valaki jogásznak tanul,  érdemes  elgondolkodni a pályaváltásról, ugyanis a jövőben 90%-al fog csökkenni az ügyvédek száma, és csak a specialista szakemberek tudnak majd a pályán maradni. A többi jogászi feladatot elvégzi az MI és csatolt részei.

– Becslések szerint 2020-ra az ipar  át  fog állni az önvezető autók gyártására. Senki nem szeretne majd saját autót, mert egyszerűbb lesz telefonon hívni egyet, amely felvesz minket a megadott helyen, és elszállít a célállomásra. Nem kell majd parkolóhelyet keresni, csak a megtett táv alapján fizetni, és utazás közben foglalkozhatunk mással is. Unokáinknak (és talán már gyermekeinknek) nem lesz jogosítványuk és saját autójuk sem.

– Most évente 1,2 millió ember hal meg a világon az utakon.  Az önvezető autókkal a becslések szerint a jövőben 10 000 000 kilométerenként következhet be egy-egy baleset, ami évente egymillió ember életét mentheti meg.

– A legtöbb autógyártó cég csődbe fog menni. A "tech" vállalatok (Tesla, Apple, Google) négy keréken guruló számítógépeket terveznek.

– A Volkswagen és az Audi mérnökeinek többsége egyenesen retteg a Tesla térnyerésétől.

– Amikor már az elektromos autók fogják uralni a piacot, a városokban csökkenni fog a zajszennyezés és károsanyag-kibocsátás.

– A napenergetikai (és egyéb megújuló) beruházásoknak hála az elektromos áram sokkal olcsóbb lesz, aminek köszönhetően bőséges és olcsó vízkészlet áll majd rendelkezésünkre. Egy köbméternyi sós víz sótalanításához mindössze 2 kWh áramra van szükség. A legtöbb helyen, csak ivóvízből szenvedünk hiányt. Képzeljük el, hogy milyen távlatok nyílhatnak meg, ha korlátlan mennyiségű édesvízhez juthatunk hozzá...

– Egyes vállalkozások olyan orvosi eszközöket fejlesztenek ki, amely kompatibilis telefonjával alkalmas lesz retina-szkennelésre, vérmintát vesz és elemzi a kifújt levegőt. Mindezek után ezek az intelligens műszerek 54 féle biomarker  segítségével szinte minden betegséget diagnosztizálni tudnak. Néhány éven belül így mindenki számára szinte ingyen elérhetővé válhatnak a legkorszerűbb egészségügyi vizsgálatok.

– A 3D nyomtatás térhódítása elképesztő. A legolcsóbb 3D nyomtató ára 10 év alatt 18 000 dollárról 400 dollárra zuhant, a nyomtatás sebessége ugyanakkor százsorosára nőtt. Az idei év végére az új okostelefonokkal lehetőség nyílik 3D-s szkennelésre. Az arra alkalmas eszközökkel beszkennelhetjük lábfejünket, és kinyomtathatjuk a számunkra tökéletes cipőt. 3D nyomtatással Kínában egy hatemeletes irodaházat építettek fel. 2027-re minden tizedik terméket 3D nyomtatással fognak előállítani. Az átütő technológiai újítások megvalósításához 21. századi fejjel kell gondolkodnunk, 20 . századi  fejjel  nem járhatunk sikerrel.

‒ A jelenlegi munkahelyek 70-80 százaléka feleslegessé fog válni a következő 20 évben. Számos új munkakör létesül majd, de azok betöltéséhez nem lesz elég képzett munkaerő. 

A népesség többségének agya már most sem képes a "digitális gondolkodáshoz" alkalmazkodni, és meglehet, hogy az MI-vezérelt gépek/robotok kezelését sem tudják a munkát keresők megtanulni.

‒ A mezőgazdasági robotoknak köszönhetően a harmadik világbeli országok termelőinek már nem kell a földeken dolgozni, elegendő a gépe(ke)t irányítani."

   [http://www.concordforditoiroda.hu/a-mercedes-vezerigazgatojanak-joslatai/  web oldalról lejegyezte: Muhi András]

Jóllehet a fenti idézetből néhány olyan részletet kihagytam, ami már 2017-ben is erős túlzásnak tűnt, és mindmáig tényleg nem valósult meg, mégis maradt a fenti felsorolásban számos elérhetetlen elképzelés és szükségtelen fejlesztés. Olyanok is, amelyek 2025-ig sem teljesültek, és azok is, amelyek, jobb lenne, ha soha nem teljesülnének!

Mi várható a realitások világában?

A jóslat szinte kizárólag az anyagi és testi szükségletekkel, illetve igényekkel foglalkozik, és technológiai-gazdasági célokra összpontosít. A "fejlődést" irreális/irracionális gyorsaságúnak véli, és elérhetetlen és/vagy követhetetlen léptékekkel méri.

Az új technológiák bevezetése messze nem olyan előnyös, mint ahogy a jóslat feldicséri; energia- és költségigényük nem olyan kicsi, mint amint feltünteti az idézet.

A bioszférát sok olyan tényező terheli és károsítja, amiről nem beszélnek a jóslatok. A Mesterséges Intelligencia (=MI) éppen hogy nem fog hozzájárulni a világ jobb megértéséhez.”

A társadalmi, szociológiai, szellemi környezet szükségszerű változását épp csak érintőlegesen említi.  Az egyén, az emberi személyiség egészének kérdéseit nem érinti. A tudat és lélek, a gondolkodás és az érzelmek világáról szó sincs a vezérigazgató úr jóslatában.

Nem világít rá, hogy a MI képtelen az érzelmekre.  Képtelen a szeretetre, a szerelemre, az örömre, a félelemre, a szimpátiára, a haragra, a féltékenységre, a gyűlöletre, az undorra, a szomorúságra, a humorra, az intuícióra, az erkölcsi mérlegelésre, a szabad akaratra és az álomra stb.)

A jósolt "Szép új világ" elsorvasztja az élő emberi közösségeket, kiüresíti, majd megszünteti a személyes kapcsolatokat a családtól kezdve a nemzetek közösségéig. Fokozza az alapvető élelmiszer-és egészségügyi ellátás, valamint az összes életkörülmény egyenlőtlenségét az egész világon.  Főleg Afrikában, Dél-Amerikában és Belső-Ázsiában sem a technológiai fejlettség, sem az emberi szükségletek kielégítése soha nem fogja megközelíteni a nyugati világ, a Távol-Kelet, Ausztrália, de még India színvonalát sem.

Az emberfeletti képességekre méretezett technológiák élesen megosztják a társadalmakat. Mélyül a szakadék a "digitális állampolgár" és a számítógépet nem vagy csak korlátozott mértékben igénybe vevő munkavállalók között. Nem elég egy embernek okosnak, szakképzettnek,  tanultnak és általánosan műveltnek lenni, hanem teljesen alá kell vetni magát, fiatalnak és öregnek a digitális világ életszabályainak, az MI irányításának ahhoz, hogy valamelyest boldoguljon, esetleg valóban jólétben és kényelemben éljen.

A kétkezi munkában nagyon kiképzettek, az akár művészien ügyesek sem mennek sokra képességeikkel, ha "csupán" ebből akarnának megélni. Hiába használnak "okos" szerszámokat, géppel rajzolt terveket, ultra-precíziós digitális mérőeszközöket,,,‒ a 3D-s nyomtatással nem tudnak versenyezni.  Ezzel együtt lassan vagy gyorsan elveszítik az alkotás örömével együtt alkotókedvüket is.

Ebből a helyzetből igen hamar társadalmi ellenérzések, ellentétek és összeütközések támadnak. Nemcsak a természetes irigység, hanem a mellőzöttség, sőt megalázottság keserű, kínzó érzése lesz úrrá emberek százmillióin vagy akár milliárdjain. Mindez elképzelhetetlenül szörnyű háborúkhoz vezethet!

Tegyük fel, hogy a munkanélküliek megélhetését az állam minimális jövedelemmel biztosítja.  De az állástalanok tömegei mivel fogják tölteni szabad idejüket? Az igényesebbek, az értelmiségi és művelt családból származottak esetleg megtalálják a hasznos tevékenységeket, a nemes szórakozásokat, mint pl. a sport, a zene és az éneklés művelése, az utazás, a természetjárás, a fotózás és filmezés, barkácsolás, kézimunkázás (kötés, horgolás, szövés), a festés, az ötvösség, az olvasás, netán valamely szépirodalmi alkotó munka: a naplóírástól a költészet magas szintjéig...

Ám akiknek kevés talentum és semmiféle tehetség nem adatott (és ők vannak többen!), azok leginkább a média képernyői előtt ülnek vagy hevernek, illetve az "interneten lógnak", ostoba és ocsmány videókat bámulnak, amikor éppen nem okos telefonjukat simogatják, ‒ esetleg mindegyiket egyszerre művelik. Unalmukban rengetegen nyúlnak az alkoholos poharakhoz, és jobb esetben mértéktartóan isznak, közben békésen kártyáznak vagy a játékautomaták gombjait nyomogatják a városszéli és falusi kocsmákban. Rosszabb esetekben aluljárókban, árokszéleken, parkok füvén vagy padjain (ahol még van ilyen), elhagyott vasúti vagonokban, gaztól felvert, rég kihalt teherpályaudvarok otthagyott bódéiban vagy romos műhelyeiben, a téli hidegben kazánházak és fűtőerőművek távvezetékeinek közelében húzzák meg magukat. Szerencsés esetben megengedik, hogy valamelyik szeretetszolgálat munkatársai bekísérjék őket egy hajléktalanszállóba.

A fiatalok közül tömegesen próbálják ki a pszichoaktív szereket (drogokat, kábító anyagokat). Nem kell bemutatni, hogy ezek fokozott használata mihez vezet: legtöbbször a drog- ambulanciára, a detoxikálóba, az elmeosztályra, vagy végül a börtönbe.  

Az állandóan a MI közelében (vagy erőterében és hálójában!) élő ember mentálisan lassan visszafejlődik és érzelemvilága elsorvad. Tudata és lelke érzéketlenné válik a tudatalatti tartalmakra és a transzcendens hatásokra. A robotok (→IoT= a dolgok internete) között töltött idő, és a velük való egyre mélyebb együttműködés az emberi személyiséget előbb-utóbb megcsonkítja, majd lerombolja.

A digitalizáció az ember lelki egészségére sokkal inkábbkáros, mint amennyire hasznos anyagi/testi kívánságainak, kényelmének és megszokásainak bővítése szempontjából. Lelkiismeret, okosság és akarat kérdése, hogy a digitalizáció és a géntechnológiá fejlesztését csupán az egészségvédelem, az orvostechnika és a gyógyító módszerek, beavatkozások területére korlátozzuk.

A technológiák, jelesül a jelenlegi digitalizáció megállításának, a gépi agy elvetésének elfogadásához olyan bátorság és hit kellene, amelynek kulturális, lélektani, erkölcsi és  viselkedési feltételei a mai, „fejlettnek” nevezett globalizált világban nincsenek meg.

A nagyhatalmak gazdasága, társadalom-szerveződése, bel-és külpolitikája kirívóan igazságtalan, sok országban embertelen, iparukat a fegyverkezési verseny „élteti”. Működésük egészében kontraproduktív, és hosszú távon pusztulásra van ítélve. 

Hogyan, mikor és mekkora áron jut el az emberi faj arra a tisztánlátásra és kap olyan

      lelki erőt, hogy megszülessen az államok vezetőiben és  minden  felelősen  gondolkodó  ember ben az a bátorság és elszántság, amiről az előző sorokban szó volt, hogy állítsuk le az  esztelen digitalizációt, majd  legyünk  képesek fejlődésünk útján irányt  változtatni, elkerülve  az újabb útvesztőket.

REMÉNYI  TIBOR

Hihetetlen látomás

Megpróbálom elképzelni az elképzelhetetlent, és leírni a leírhatatlant. Itt kavarog agyamban, szívemben, lelkemben ezernyi érzés, gondolat és kép, hang és forma, amelyekkel „megrajzolhatnám „ Isten” országát és Isten lényét.  Álmokban és különös, ihletett éber percekben mintha egy sugárkévébe kerülnék, hirtelen világosságot és értelmet látok saját parányi sorsomban és a Földön túli világok végtelenjében, és a kavargó lelki élmények egy boldogságcseppé fonódnak össze, mintha egy ragyogó kristály csúcspontjává válnék.  Mi ez?  Nem tudom, de valamennyit mégis képes vagyok megfogalmazni és leírni róla.

Meghaltam. Szívem leállt, agyam elektromos aktivitása megszűnt. Nem volt halálközeli élményem.  Lelkem kiszállt testemből. Már el is temettek. Materiális, sejtalapú öntudatom helyett valami nagyon különös, erős és izgalmas szellemi tudatállapotba került a lelkem, illetve egész lényemet egy ismeretlen, újfajta erőtér töltötte be...Tudtam, hogy én én vagyok, de más formában, más  rezgési tartományban. Meghatározhatatlan helyen voltam. Nem fájt semmi, és nem féltem semmitől.

Csodálatos tudatváltásokra lettem képes. Ráláttam a földi életeimre, fel tudtam idézni legutolsó „inkarnációm” részleteit. Most így mondanánk, hogy lelkem képes volt lefelé, visszafelé „kompatibilis” állapotba hozni ennek az új minőségű tudatnak a „látóterét”, sőt a teljes érzeti tartományát…

Majd következett egy hosszú „szünet” (amit nehéz értelmezni, mert időt nem érzékeltem, minden jelen időben volt), ami alatt nem tudom hol jártam és mi történt velem. De ebben az állapotban sem volt rossz érzésem, nem rémített semmi, nem ijesztett meg semmi sem.

Azután bekerültem egy fényes csarnokba, ahol különféle alakú, de ember formájú „lelki testek” jöttek velem szemben. Milyenek voltak? Talán olyasfélék, mint amiről Pál apostol ír:  „...Ha van érzéki test, van lelki test is.” (1. Korintus 15,44.)

A tudósítások szerint a feltámadott Jézust többen látták ugyanolyan alakban, mint halála előtt. Nem tudjuk, hogy különleges asztráltestet vett-e fel, vagy az éteri, esetleg a spirituális test valamilyen formáját, amikor megjelent a tanítványok és mások előtt.  A beszélgetés telepatikusan, tisztán gondolati kommunikációval folyt.

A hatalmas fogadó csarnokban láttam asztráltesteket, éteri testeket, mentális entitásokat, spirituális testszerű alakokat, de ezek mind pontatlan megnevezések, mert emberi szavakkal nem tudom leírni egyikük pontos kinézetét sem. Fényből formált szépség és kedvesség sugárzott belőlük.

Fogadóim, kísérőim és segítőim lassanként bevezettek ebbe az ismeretlen, minden képzeletet felülmúló világba. Csodálatos békesség és nyugalom lett úrrá rajtam. Közölték, hogy most az ALFA-1 nevű mennyország előcsarnokában vagyunk.

Több mennyország van, egy bölcsen kialakított hierarchia szerint, de ez nem hatalmi alapú hierarchia, hanem szeretet és alázat-alapú szerethető kapcsolati rend. A rendszert különböző szintű lelki síkok alkotják, amelyek egymással állandó szellemi összeköttetésben vannak. A mennyország(ok) lakói, ha akarnak, beleláthatnak egymás gondolataiba, de ezt is a jóakarat vezérli, és a szeretet bírálja felül. Emlékezzünk Pál apostol szavaira:

Kísérőim elmondták, hogy személy szerint 1 db, trónon ülő és villámokat szóró isten/Isten itt nincsen. Akire ti gondoltok ‒mondták‒az egy képzelet szülte, emberi tulajdonságokkal rendelkező nagyhatalmú, mindenre képes, félelmetes varázsló.

A valóságos Isten anyagtalan Lélek, a szeretet teremtő energiájának tömény, mégis mindenütt jelenlévő halmaza. Univerzális erőtér. Hatalmában áll alakot ölteni és váltani, továbbá óriási erőket mozgatni, energiafajtákat összpontosítani és/vagy egymásba átalakítani.  Az igazi Isten részben bennetek és köztetek van. Mindenkiben ott van egy „darabkájában” az egész teljessége. Mint a holografikus képekben. Eljön az idő, amikor „Isten lesz minden mindenekben (1 Kor.15,28)  

Nekünk, a Földről frissen jött embereknek ezt a legnehezebb megérteni. Az emberiség történelme nemzetségek, törzsek, fejedelemségek, nemzetállamok és birodalmak története, amelyekben mindig kell lennie egy  legfelső vezetőnek, uralkodónak, parancsolónak, akit vezérnek, királynak, császárnak, fáraónak, kalifának, emírnek, kánnak, „führernek”, elnöknek, stb. hívunk. Így lett azután a földi ember Istenképe is óhatatlanul antropomorf, azaz ember formájú, emberszerű.  Ez vonta maga után, hogy mindenki első, a legnagyobb, a legerősebb stb. akart lenni. Az országfők (császárok, királyok, fejedelmek és elnökök stb.) a néptől, azaz alattvalóiktól elkülönülve, őrizve és védve éltek hatalmas palotáikban, váraikban, és jobbára arannyal díszített tróntermeikből kormányozták, alkirályaikon, helytartóikon, hadvezéreiken, papjaikon és bankáraikon keresztül  a birodalmakat. Hatalmuk‒ emberi mértékkel mérve ‒ szinte korlátlan volt. Jó példa erre Hirohitojapán császár (1901‒1989), akit évekig  sem nem láthatott, sem nem hallhatott (még rádión keresztül sem!) az ország népe, a lakosság, a nemzet. 

Az un. modern demokráciákban pedig a politika hangadói, a pénzvilág tulajdonosai és urai, valamint a modern technológiák birtokosai „táncoltatják” az országok államelnökeit és a társadalom kormányzati szerveit.

Ha mindez a Földön „rögvalóság”, akkor a Teremtő és Mindenható Istent miért ne lehetne hasonlóan elképzelni. Különösen akkor, amikor mind a Biblia, mind egyéb világvallások szent iratai is így jelenítik meg Isten hatalmát. A magasságos égben Mennyei trónuson, minden más felett ül az „öreg Isten”. Körötte angyalok zengenek hozsannákat, kerubok, szeráfok hódolnak és őrködnek örökkön örökké. Tőle függ minden égi-földi jelenség, esemény, az élővilág egészének sorsa, élet és halál, áldás vagy átok, földrengések és vizek áradása, vulkánkitörések, az aszteroidák száguldása, a csillagok útja a világmindenség ösvényein stb.

Sem őseink, sem mi nem értettük meg Jézus szavait:

"Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája"      (Márk 9,35.)

"Aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy" (Lukács 9,48.)

"Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek,, az a nagyobb a      mennyek  országában" (Máté 18,4.)

Úgy tűnik, hogy minden összeütközés és számtalan háború dacára, mégsem képes az emberiség más társadalmi formációkban élni, különösen tartósan megmaradni. Teljes béke és megértés sohasem volt a Földön, legfeljebb egy-egy kis államon belül, és csak néhány évig.

A versenyszellem, a birtoklási és hatalmi vágy irányította az emberek többségének gondolkodását, amiből mindig versengés, ellentét, gyűlölet, hadakozások és világháborúk következtek.

A feladatok és beavatkozások meghatározására; rendre, szervezésre, őrzésre a Mennyország(ok)ban is szükség van(?), és ennek irányítását a „Mennyei Tanács” látja el. Erről csak keveset tudattak velem, hiszen „új tag” voltam, és sok mindent még nem értettem volna.  A lényeg az, hogy „minden lelki szintről” részt vesz benne egy-egy küldött.  Rendszeresen „üléseznek” , és mindig más-más küldött  képviseli az ő szintjét. Minden ülésen más a levezető elnök, aki legtöbbször a felső szintekről választanak ki. Addig és annyiszor ülnek össze, amíg egyhangú döntés nem születik. Egyöntetűen hisznek a szeretet mindenhatóságában és felülmúlhatatlan erejében. Kitartóak, türelmesek és feltétel nélkül bíznak egymásban.

Ez a Tanács is „az isteni működés része”. Nem egyszemélyes, nem önkényes, nem féltékeny, nem ítélkező, nem bosszúálló és nem tévedhetetlen.

Vezetőim, akiket az előzőekben Kísérőknek is neveztem, elmondták, hogy mi mindenre fognak megtanítani, hogy tovább juthassak a felsőbb szintekre, hogy képes legyek megérteni a mennyei gondolkodás rejtelmeit és szépségét.  Amikor már egészen közel leszek az ” isteni természet” állapotához, akkor egyre több munkát bíznak rám az új teremtés létrehozásában, a Föld újjászületésében, és más mennyországok alapításában, az egész univerzumban. Ez hosszú, nagy út lesz, és közben fogom megérteni azt, ami addig felfoghatatlan volt számomra. Megértem majd, hogy a világban létező „gonoszság” hogyan függ(ött) és keveredett össze a szabad akarat isteni szándékával. Minden szinten örömmel fogom fogadni, hogy éppen azt kapom, amire leginkább szükségem van.  Az öröklét végtelenjében magam is istenné válok, és beleolvadok a Mindenség Istenének lényébe. Mindent láthatok, mindenhová eljuthatok, mindenben részt vehetek, egyszerre alakulok és alakíthatok, egyszerre szolgálhatok és uralkodhatok, lehetek látható vagy láthatatlan, és azok a csodák, amelyeknek leírására, de még csak sejtésére is most képtelen vagyok, általam és bennem fognak megvalósulni, csakúgy, mint más mennyei polgártársaimban, mindenkinek a saját lelki talentuma szerint.

Az Isten országa polgárainak sok dolguk van; elsőrendű feladatuk, hogy saját mennyországuk minél tágasabb és minél befogadóbb legyen, illetve több mennyországot teremtsenek a világegyetemben.

Az utolsó gondolat és mondat, amire emlékszem, az volt, hogy ők is csak annyit tudnak univerzumunk teljes, 15 milliárd éves történetéről, és esetleg ezen is túli világokról, más dimenziókról, hogy minden teremtett létező mögött a SZERETET nevű „világmozgató erő” működött és működik.

                                                        REMÉNYI  TIBOR  

             R. T utólagos idézetei

Arisztotelész vallotta: „Az ember olyan lény, aki az Istenre éhezik”.

Szent Ágoston ezt írja: „Nyugtalan mindaddig a szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk”.

C.G. Jung mondta: "Minden ember lelkében van egy Isten-formájú űr"

Isten nem rajtunk akar uralkodni, hanem bennünk. Ez olyasmit jelent, hogy egyszerre vagy apránként át akarja adni magát nekünk, saját természetének

részeseivé akar tenni...munkatársat, barátot, testvért keres bennünk.  

."...Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok" (1.Korinthus 3,9.)

."...hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek." (Péter 2. levele 1,4)

A 'részeseivé legyetek' kifejezés szó szerinti jelentése 'társak legyetek' (genésthe… koinónoi).

"Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?" (1. Korinthus 3,16.)

Jézus mondja ezt a felemelő, hatalmas igényű gyönyörű mondatot:

"Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes" (Máté 5,48.)

   Békesség nektek! Ne féljetek!

Feltámadása után így köszöntötte Jézus a megrettent tanítványokat és a sírjához siető asszonyokat (János ev.20,20. és Máté ev. 28,10.)

A béke külső állapotjellemző, általában nagyobb közösségek, népcsoportok, nemzetek és államok között. Az értelmező szótár első meghatározása így szól:

„Államok, népek viszonylatában az az állapot, hogy nincs közöttük háború.” További értelmezés: „Viszálykodás nélküli, nyugalmas együttélés...”

   A békesség a szív belső nyugalma, inkább személyes, mint közösségi érzés és állapot. Az angol nyelv például érzékletesen megkülönbözteti a kettőt: a békét a peace, a békességet a peacefulness szóval jelöli. A latinban nem ennyire szembetűnő a különbség, de miközben mindkettőre használja a pax szót, azért érzünk némi különbséget a pax és quies között, mert az utóbbi elsősorban lelki békét, belső megnyugvást fejez ki, azaz megfeleltet- hető a békességnek.

A két helyzet illetve állapot‒a béke és a békesség‒ nem feltétlenül jár együtt.

   Élhetnek úgy békében egymás melletti népek, hogy az egyének, az állampolgárok szívében nincs békesség, nincs belső nyugalom és elégedettség.  Önfegyelemmel, türelemmel, megbocsátással ekkor is lehet béke az országok között.

A szigorú államrend és a jóindulatú kormányzati hierarchia is csitíthatja a rossz életkörülmények miatti belső békétlenséget, jobb belátásra bírhatja a polgárokat, és ‒ideig-óráig‒ elfojthatja a lázadást. Ám a tömeges elégedetlenség háborgást gerjeszt, felkelést szít, ami a külső békét is könnyen aláássa, és más nemzetekkel való háborúhoz is vezethet...

   A helyzet ellentéte is elképzelhető, és vannak rá történelmi példák. Egy-egy ember, esetleg család vagy nemzetség megőrizheti békességét a körülötte dúló külső gyűlölet, küzdelem és fegyveres összetűzés, azaz háború közepette is. Akár egy kiterjedt polgárháborúban (lásd a 20. századi Oroszországot, Spanyolországot, Kínát stb.) Az állam politikai és/vagy gazdasági túlhatalma, az egypárti "forradalmi" ideológiák rémuralma próbára teszi a legtürelmesebb, legnyugodtabb ember belső békességét is. Családok és többnyire értelmiségi csoportok kezdenek aggódni és félni, mert könnyen elveszíthetik személyes szabadságukat, és ezzel együtt megrendül szívük békessége, lelki nyugalmuk is. Még ekkor is akadnak kivételes egyéniségek, akik, transzcendens erők birtokában, képesek megtartani személyiségük legmélyén az isteni békességet. A 20. század legrémesebb éveiből idézem a század legkiemelkedőbb keresztény hithősének, Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) evangélikus lelkésznek, teológusnak, a második világháború alatti német ellenállás mártírjának példáját, aki a bitófa alá is „nyugalommal ” ment a koncentrációs táborban.

   Hosszabb békeidők és egyezményes (ökumenikus) vallási alapokon nyugvó jogállamok kormányzása idején megnő az esélye a belső, egyéni békesség(ek)  megszületésének is. Keserűen tapasztalta és tapasztalja az emberiség, hogy a nagyhatalmak legfelső vezetői (fáraók, fejedelmek, kánok, cárok, királyok, császárok, elnökök, kormányzók, államfők és pártvezérek, ideológiák megszállottjai, a pénzpiac oligarchái stb.) a személyes gyűlölködés, irigység, beteges hatalom‒ és birtoklási vágy, területszerzés, a terjeszkedés és az uralkodás pszichikai „kényszere” hatására is könnyen képesek regionális és világméretű háborúkat kirobbantani. A testvérháborúk különösen rémisztő és szomorú példái az önérdek gyilkos megnyilvánulásának.

   Az ilyen személyiségek sokszor démoni hatalommal, szuggesztív akaratátvitellel bírnak követőik és alattvalóik felett. Ezek következménye a fél világ pusztulása, százmilliók halála és megnyomorítása. A kedves olvasóra bízom, hogy a most közelünkben folyó háborút melyik kategóriába sorolják.

Jézus nem véletlenül vagy megszokásból mondta olyan sokszor írásom címé-

nek második mondatát: „Ne féljetek!”, vagy egyes számban: „Ne félj!”. Mondta

ezt az utak szélén kolduló vakoknak, bénáknak, betegeknek, mondta az éhező  sokaságnak, mondta a halottnak hitt kislány apjának, mondta a parázna nőnek, mondta a kitaszított leprásoknak, mondta Zákeusnak, a csaló vámszedőnek... és mondta a melléje feszített latornak. Ha nem is mindig pont ezzel a két szóval, de mondta viselkedésével, szemével, gyermekeket simogató kezével, a viharzó tengert lecsendesítő karjának intésével, mondta példázataival és mondta egész lényének földöntúli sugárzásával. Hadd idézzem az alig ismert és méltatlanul mellőzött  Sinka István „Jézus  örökre elhagyja Názáretet” c. versének utolsó két sorát:

.”..tekintgettek utána, s ámulva látták

Jézus alakjának mennyei ragyogását”

         Ismerte és megértette tanítványai félelmét, akik hitték is, meg nem is, hogy a kereszthalál után valóban él. Volt nekik bőven félnivalójuk.  Félhettek a zsidó főpapságtól, éppúgy, mint Pilátus embereitől, akik felismerhetik őket, mint Jézus követőit, és rajtuk is kitöltik haragjukat. Félhettek a „Feszítsd meg!”-et üvöltő köznéptől, akiknek csalódása a „Zsidók királyában” átfordult vérszomjas bosszúvá.

Életükön kívül félthették megélhetésüket, munkájukat, lakhelyüket, tarthattak a társadalomból való kiközösítéstől.

        Jézus azt is tudta, hogy szívünk békétlensége, lelkünk nyugtalansága félelmeinkből fakad. Tudva vagy tudat alatt félünk Istentől, félünk bűneink büntetésétől, félünk tévedéseink következményeitől, félünk titkaink lelepleződésétől, félünk a múlt árnyaitól és a jövő bizonytalanságától, félünk a betegségektől, a szenvedéstől és félünk a haláltól. Félünk a túlvilág ismeretlen környe zetétől, ismeretlen törvényeitől, ismeretlen lényeitől…

        Ugyancsak Jézus mondta: „Ne félj, csak higgy!”  Semmitől ne félj, ami szíved nyugalmát elrabolhatja!  Hogyan lenne ez lehetséges, amikor az imént felsoroltakat tudatunk mind valós veszélynek gondolja?  Ebben nem is téved, mert ezeket a bajokat részben megtapasztaltuk, részben fenyegetésként belénk ivódott. „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet,...” ‒írja János apostol, 1. levele 4. részének 18-19. versében. A lélek kereső-kutató útjai mind ide torkollnak.

        A félelmeket legyőzni csak a szeretetben való hit erejével lehet.  Azzal a hittel, hogy Isten nem egy büntető-jutalmazó kényúr, nem rettenetes, bosszúálló hatalmasság, hanem az életet „pártoló” és védelmező SZERETET örökkévaló tatalma és ereje.  Azzal a hittel, hogy az Isten országában örök polgárjogot nyertünk. Keresztény vallásunk szerint ezt a jogot Jézus Krisztus szerezte vissza nekünk.

      Ugyanakkor más világvallások másféle megigazulási elméteket alkottak, melyekben ugyanolyan mélyen hisznek, mint mi Jézus Krisztus megváltó áldozatában. Ezt a hitet és szeretetet az értelem nem tudja befogadni és magáévá tenni, mert fölötte van minden emberi logikának és tudománynak. „Csak”  legmélyebb, legbelsőbb lényünk képes meggyőződésként átélni.

        Isten szeretete világméretű! Ez az energia az univerzum mozgató erőtere. A svájci Hans Küng (1928-2021) pap, teológus, filozófus, egyetemi tanár nevéhez kapcsolódó Weltethos (=Világethosz)-nak ez a forrása, amelyhez minden Földre született emberi lény hozzáférhet. A szeretetnek nincs vallása, vagy vallási korlátja. Hans Küng világethosz elmélete nem elvont tan, és elsősorban a nagy világvallások közös pontjait hangsúlyozza.

A „Világvallások etikája” című könyvében kijelentette: „Nincs esélyünk a fennmaradásra világethosz nélkül”, „Nincs világbéke vallásbéke nélkül”, s „Nincs vallásbéke a vallások közötti párbeszéd nélkül”. A posztmodern emberiségnek közös értékekre, célokra, ideálokra, víziókra van szüksége. Ahogy a népek, kultúrák, vallások sokféleségében mégis létezik egyetlen alapjog, úgy léteznie kell a divergáló erkölcsi sokszínűségben is egy közös „világethosznak”.

         Isten országában mindenkinek jut hely, akik elfogadják szeretetét.

                                                                                                                                         REMÉNYI TIBOR

Alkudozás a révésszel

A Styxen nem lehet átúszni, saját csónakkal sem lehet átkelni, csak Kharon vihet át. De Kharonnal lehet alkudni, Kharont meg lehet vesztegetni. Kharon kicsinyes és hiú, olyan, mintha közülünk való lenne, csak többlet jogosítványa van az istenektől.

Miért a víz a választóvonal? Miért a víz a határmezsgye a két világ között? Talán azt az ősi érzést–sejtést fejezi ki, hogy a víz az összekötő anyag jelképe a két dimenzió között, hiszen a folyó mindkét parttal érintkezik, mindkét partot mossa, mindkét partból „ellop” egy kis hordalékot, amit benyel önmagába, és medrében a két világ „talajának” valósága elválaszthatatlanul összekeveredik.

A vizet, mint anyagot már elég jól ismerjük, és éppen ennek az ismeretnek a birtokában kezdünk ráébredni, hogy több mint puszta anyag, több mint hidrogén és oxigén molekulák összetapadása. Olyan jelenségeket produkál, és olyan hatásokat jelez, amelyek a klasszikus értelemben vett anyagon túlmutatnak. Rezgésminták, információk, üzenetek hordozója is egyben. A víz az élet feltétele és hordozója.  Ha a halált úgy értelmezzük, mint a mitológiai folyón való átkelést, ennek lehet olyan rejtett jelentése is, hogy mégsem egészen idegen és ismeretlen az a tartomány, amely a túlparton van, hiszen a folyóvíz köti össze az itteni világgal.

Mindazonáltal az átkelés megrázó esemény. Akár Kharonnal, akár nélküle. Az egyiptomi bátorság próbában az ifjú papjelöltnek egy vízzel telt medencerendszer kőlabirintusában, mélyen a víz alatt kellett megtalálni a felszínre kivezető utat. Izrael népének két nagy vízen is át kellett kelnie a szabadulás és az otthonra találás felé vezető úton: először a Vörös tengeren, azután a Jordánon.  

Az evangéliumokban lejegyzett vízen járás története döbbenetes szimbólumot fejez ki. Jézusnak nem kellett sem révész, sem csónak, sem mentőöv, egyszerűen járt a vízen, sőt Pétert is hívta, akinek szintén sikerült a lehetetlen, mindaddig, amíg Jézusra nézett. Számomra ez valami olyasmit jelent, hogy Jézussal egy merőben új világlátás válhat lehetségessé. Olyan látásmód, amely nem tesz akkora különbséget a két part között, a két tartomány között, mint amekkorát mechanisztikus anyagelvű szemléletünk és – tegyük hozzá – mindennapi tapasztalatunk alapján eddig gondoltunk. A két világ átnyúlik egymásba, ha emitt tudtunk járni, miért ne tudnánk amott is, és miért ne kelhetnénk át ugyanúgy, ahogyan egy hídon szoktunk. Csakhogy a híd a hit. Az érthetetlen és sokszor értelmetlen dolgokról való meggyőződés. Biztos tudás, a ráció mankója nélkül.

Hogyan történhet, és hogyan történik majd az átkelés? Kharon ladikján vagy Jézus „antigravitációs” erőterében?  Ha lehet, én Jézust választom, inkább, mint Kharont, a léthatár szenvtelen, megvesztegethető őrét.

Hol az a Styx? Az én sorsom Styxe? Lehet, hogy nincs is? Lehet, hogy nincs is túlpart? Ha a lét vége a semmi, akkor azt miért kell határfolyóval elválasztani, és főleg, miért kell őrizni a határt? Ám a mitológiák sohasem értelmetlenek. Az ősi hitek mélyén valószínűleg transzcendens sejtések vannak. Sejtések vagy akár emlékek, amelyek lesüllyedtek a kollektív tudatalattiba, de a mítoszok őrzik magvukat.

Ha átéltem valaha is a halálfélelmet, akkor az az élmény is a vízben, folyóvízben történt. A szentendrei Duna-ágban, a Tahinál lévő híd közelében. Egyetemista voltam, Dunabogdány alatt nyaraltunk, és az egyik forró nyáron barátaimmal kitaláltuk, hogy átússzuk a kis Dunát. Négyen neki is indultunk, és már jócskán távolodtunk a parttól, amikor észrevettük, hogy milyen erős a sodrás. Hiába igyekeztünk erős karcsapásokkal a merőleges irányt tartani, az áramlat egyre vadabbul vitt a folyás irányába, kérlelhetetlenül lefelé, délnek. Közeledett a híd, és elfogott bennünket a rémület, hiszen már láttuk, hogy a pillérek közelében milyen hatalmas az örvénylés, amely ha beszippantja valamelyikünket, akkor az odaveszik. Lepergett előttünk huszonéves életünk minden mozzanata, elképesztően éles volt a film. Az életünkért úsztunk, megsokszorozott erővel, méghozzá úgy, hogy nem a túlpart felé, hanem vissza, mivel úgy láttuk, még közelebb van a jobb part. Együtt maradtunk, és egymást biztattuk. Rájöttünk, hogy ha kissé engedünk a sodrásnak, és úgy igyekszünk kifelé, akkor van esélyünk, hogy nem a pillérek közé, hanem a jobb oldali hídfőhöz visz a víz, ahonnan már ki tudunk jönni. Sikerült, de minden testi és lelki erő kiszállt belőlünk. Ahogy kiértünk a partra, és elterültünk a homokon, sokáig némán néztük egymást, és hangtalanul adtunk hálát mindannyian az életünkért…. Szüleinknek el sem mertük mondani a kalandot.   

Talán ezután is voltam már a halál(om) közelében, de ez a félelemérzet nem jött vissza. Később, idősödő fejjel-szívvel már sokkal tudatosabban „spekuláltam” az elmúlásról. Rosszullétek, súlyos betegségek közben elképzeltem az átkelést, de ehhez inkább valami mélységes szomorúság társult inkább, mint félelem. Fiam és anyám halálakor pedig a lelki fájdalom kimondhatatlan súlya, vagy inkább tehetetlenségi nyomatéka.

Persze, hogy szeretnék alkudni a révésszel, akárki légyen is az. Miről? Arról, hogy nem kelljen sokáig várnom az innenső parton, ha már a veszteségek, a betegség, az elhülyülés, vagy egyéb kínok úgy elgyötörtek, hogy ezt a felvonást be szeretném fejezni? Avagy arról, hogy az átkelés ne legyen túl hosszú, ha már beszálltunk a ladikba, jussunk át hamar?  Esetleg arról, hogy biztosan jó helyen kössünk ki a túlparton?  De mi van, ha a révész szóba sem áll velem?  Ha az egész átkelés nem úgy történik, ahogy eddig bárki is elképzelte?

Újra Jézus jut eszembe. Szeretném, ha ő vinne át, vagy félreérthetetlenül hívna, hogy magamtól is át tudjak kelni.

Ki  is  az  áruló ?

Az ezredforduló első éveiben belekeveredtem egy szerencsétlen irodalomtörténeti vitába Herczeg Ferenc személyéről művészeti és irodalompolitikai, sőt közvetlen politikai szerepéről, befolyásáról, állásfoglalásainak szellemi hatásáról.

A vitázó személyeket és irodalmi műhelyeket szándékosan nem akarom megnevezni, elkerülendő az esetleges rosszízű, sértő és értelmetlen összeakaszkodások újra éledését.

Ez a dolgozat a vitában képviselt véleményem szerkesztett szövege, amelyet még sehol nem publikáltam.

Nem voltam és nem vagyok elfogulatlan, hiszen kis gimnazista korom legüdítőbb olvasmányai között tartom számon az Új Idők heti számait. Mármint azokat, amelyek az 1930-as évektől (attól kezdve járatta a család)  a megszűnésig megjelentek, és hozzáférhetőek voltak. A nyári szünetben faltam Fekete István regényrészleteit,  Márai izgalmas novelláit,  sőt még Kárpáti Aurél színikritikáit is, nem beszélve a tudományos rovatokról, a legújabb technikai találmányok ismertetéséről...Rengeteget tanultam ezekből az írásokból.

Érdekes benyomásom alakult ki az egyik, Herczeg „árulását” bizonygató tanulmány olvasása közben: mintha a szerző maga is megijedne a címben az „árulóvá minősítés” sommás állításától, merthogy a szöveg közben számos helyen elismerő, dicsérő jelzőkkel, néhol teljes bekezdésekkel értékeli az "írófejedelem" munkáit, sőt magatartását.

Ki is hát az áruló, és miért minősítjük annak? Jakab apostol írja az Újszövetségben: "aki jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak". Hogyan lehet ezt a mércét ma értelmezni?  És hogyan kellett értelmezni a 20. század első felében  Magyarországon?  Továbbá, hogyan kell és lehet ítéletet mondani az 1950...1985 közötti idők hazai művészeinek, tudósainak és egyéb írástudóinak magatartása láttán?  Vagy még tovább: milyen vallomást szólaltat meg  legeslegújabb korunk európai és magyar művészvilágának, írástudóinak derékhada?

Óvatosan hát azzal az ítélettel !  Megkockáztatom: bárcsak  Herczeg Ferenc -féle "árulóink" lettek volna e hazában!  És nem rosszabbak: nem sunyibbak, nem álszentebbek, nem rosszakaratúbbak, nem műveletlenebbek, nem gyávábbak, nem hitehagyottabbak, nem kapzsibbak és nem...ki tudja még milyenebbe k!

Az utóbbi 50-70 évben aligha szorult rá jobban a hazai társadalom – az írástudóké is! – arra a személyes, befelé forduló lelkiismeret-vizsgálatra, amiről Herczeg művei túlnyomórészt szólnak. Hiszen a cikk szerzője  maga  is sokszor kiemeli, mint kétségtelen erényt, hogy a Bizánc-ban, a Híd-ban stb. olyan bukásokat ábrázol Herczeg Ferenc, amelyekben felelősséget érez részesként is az áldozat. Olyanok ezek a kataklizmák, hogy az "Isten is sír", hogy az eredendő jóságra rakódik a kor és környezet piszkos sara, hogy elnehezül, aminek szárnyalni kellene... Tehát nem olyan egyszerű!  S vajon eldöntött-e a vita manapság, hogy egyén és közösség, törzsfőnök és törzs, elnök és a nemzet  hogyan osztozik a történelmi felelősségben?!  Ki tehet több kárt a lelkekben: a gonosz király vagy  az "istenadta nép", amely  "minden rendnek malmán húzni fog" (csak kapjon elég kenyeret és cirkuszt).  Megválaszolták-e ezt a kérdést végleges érvénnyel a korszerű demokráciák?  Mármint a "létezők" . 

Herczeg Ferenc nem volt gonosz szándékú, és nem volt körmönfontan "sikerhajhász" sem. Művei nyomán tízezrek kaphattak erkölcsi táplálékot. Fogyasztható, emészthető normákat, ideákat. Tisztító vágyak bölcsője volt a rengeteg írás, a remekbe szabott színmű, novella, esszé és regény.

Hogy nem volt "osztályharcos" baloldali? Hát nem!  Talán: szerencsére nem. Egyáltalán, nem az osztályharcban elfoglalt társadalmi szerepvállalást tartotta döntőnek egy ember életművében és viselkedés-kultúrájában, hanem valami mélyebbet, individuálisabbat, örök értékűbbet (?).    

Aki ismeri az Új idők számait 1910-től 1943-ig, azt nem kell nagyon győzködni Herczeg érdemeiről. Aki helyet adott Márainak, Fekete Istvánnak, Kárpáti Aurélnak, Krúdy Gyulának, Tömörkény Istvánnak, Heltai Jenőnek, Benedek Marcellnek, Fodor Józsefnek (!), Mándy Ivánnak, Károlyi Amynak és még sokaknak másoknak, az csupán ezzel "jóvátette" esetleges "árulását", ami abban állt, hogy nem "döntötte a tőkét" "attilásan", vagy nem tiltakozott  Fürst Sándor és Sallai Imre halálos ítélete ellen a bíróságon, mint vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre... Emezek kétségtelenül bátrabbak (is) voltak, de nem feltétlenül erkölcsösebbek, hogy  a nála jóval fiatalabb „Móricz Zsiga bácsi” nehezen  védhető  "méltatását" idézzük.  Micsoda tudatlanság és megvetés van a mögött, ha valaki „született erkölcstelennek” nevez egy másik embert !  A kijelentés értelmezhetetlen és oktalan ─ Móricz mégis leírja naplójában, meggondolatlanul, és talán gyűlölettől (is) fűtve ezt a gyalázatos jellemzést. Hiába magyaráz utána bármit is az „immoralitásról”...

Nézzünk még egy kicsit körül!  A "poeta doctus" , azaz Babits tanár úr nem volt áruló ? Csak majdnem "cinkos a  vétkesek  között" ?  Azután később, mint a Baumgarten-díj alapítvány fő kurátora ? 

Vagy Márai Sándor?  Ó, de nagyon kényes az ügy!  Ám én fénylő tisztességnek tartom azt a magatartást, amellyel a nyílt színen- micsoda intelligenciával és eleganciával!- vitatkozik Zsilinszky Endrével a politikai kiállás, és harcosság személyes határairól, a nemzetnevelés  aktuális feladatairól és az írástudók példaadásáról. Nem értenek egyet, de egy ország nyilvánossága bámulta-tanulta, hogyan lehet és kell tisztelettel, sőt izzó szenvedélyben próbált szeretettel vitatkozni. 

Melyik géniusz csillaga világít messzebbre, a  radikális  Zsilinszkyé vagy a polgár Máraié? Rossz kérdés! Mindkettőé máig fénylik, és remélem még sokáig fog fényleni az idők távolában is. Miért ? Mert a jellem izzószálát mindkettőben transzcendens energiaáramok táplálták, és így voltak képesek  érvényes üzeneteket közvetíteni az emberi lélek számára.

Hogy hagyta magát tömjénezni?  És Jókai?  És Kossuth?  Azután 1948-tól el egészen 1989-ig (?) hány kétes érdemű és tehetségű  hazánkfia,-lánya fogadta el boldog odaadással a Kossuth, József Attila és Rózsa Ferenc díjakat !?

Herczegről viszont azt lehet elmondani, hogy aki sokat ad sokaknak, az inkább méltó az ünneplésre, mint aki sokaktól sokat elvett és elvesz.

Ilyen alapon Goethe-ről is mondhatjuk, hogy bizony erkölcstelenebb és önteltebb volt, mint Schiller; vagy  Kossuth Lajos dicsvágyóbb és önzőbb volt, mint Damjanich János...

Áruló-e mind, aki téved és rossz hitet választ, de önmagához hű és a maga módján mégiscsak az ember jobbításáért dolgozik egy életen át, vagy aki az életben maradás mártíriumát vállalta mások életéért? Áruló-e mind, aki nem vakmerő és nem forradalmár?  Klasszikus kérdés: áruló volt-e  Görgey ?  Több, mint 50 éven át szenvedte a bélyeget (csak Gyulai Pál és talán az öreg Vajda János "értette meg", és fogadta be baráti körébe, tartva benne a lelket). Lehet-e könnyen  az  áruló  bélyegét rásütni arra a fővezérre, aki élete alkonyán azt tudta mondani egy őt csúfoló kisfiú anyjának: "... hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzte le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme..."

Ki hát az áruló?

Herczeg főúr volt (lett). Elfogadta ezt az elegáns szerepet. Visszaélt vele a nemzet kárára?  Jóra használta-e rangját, befolyását, vagyonát, vagy inkább rosszra?  Nagyon is hitt az írástudók felelősségében. Nem mentette fel az "uralkodó házat" sem az erkölcsi felelősség, sem a példamutató életpálya "kötelező" terhétől.  Hitelesen ábrázolta műveiben  a belső vívódás iszonyú szenvedéseit. Nemcsak Cecil asszony  rejtelmes érzelemvilága háborgásának letompított hangjait tudta "meghallatni" velünk, hanem az Auróra testvérpárjának halálos politikai-egzisztenciális  összeütközését is olyan megrendítő erővel ábrázolta, hogy  Dosztojevszkij jut eszünkbe róla. 

De hát felesleges az óriási életmű részeinek bármilyen méltatása. A tanulmány írója is sok nagyszerű  művet és  eseményt emel ki az írófejedelem munkásságából. Öröm ezeket olvasni. Csak az árulás igazolásául nem igen lehet felhasználni.  Mit és kit árult el ?  Mert az olyan tételek, hogy  a "fél országot", meg, hogy "a munkásosztályt" vagy "a szocialista eszmeiséget" stb. – ezúttal nagyon sántítanak!  Ezek a "szocialista realizmus"-tól eltanult olcsó és hazug dogmák. Mert sem az emberi lélek ősi-isteni küldetését, sem a szív jogait, sem az együttérzés szentségét, sem  a tanítás értelmiségi küldetését nem árulta el.

Rettentő előítéletek mérgeit csepegtette bele elménkbe és zsigereinkbe a népi demokrácia 40 éve. Például olyasféléket is, hogy az arisztokrata bizonyára eleve erkölcstelenebb, mint a kisparaszt, vagy, hogy a papok nyilván képmutatóbbak, mint a gyári munkások, meg, hogy az írástudók –úgy általában, egy kalap alatt–feltehetően ravaszabbak és  haszonlesőbbek, mint a proletárok...

Nehéz nekünk, iszonyúan nehéz kimosni magunkból Révai és Aczél „elvtársak” belénk csempészett mérgeit. Ez a mérgezés sokszor nagyon közvetetten történt, például legjobbnak hitt művelt tanáraink, elöljáróink szavain és véleményalkotásán keresztül. Ezért is nehéz fölfedezni és bevallani.

Ha ma kimondom Herczeg Ferencről, hogy áruló volt, akkor holnap már megkérdőjelezem Kosztolányi életpályáját, kikezdhetem Tóth Árpád líráját alkatának beteges visszahúzódása miatt, megvádolhatom Móra Ferencet, hogy csak egyszer írta meg az Ének a búzamezőkről-t, és inkább mesélt gyereknek  és tápéi kubikosnak, ahelyett, hogy  a földmunkás szakszervezetbe szervezte volna be őket, és így tovább. Ítélkezni kényes és nem veszélytelen dolog. Én csak akkor tenném, ha egyértelműen megmentek vele sokakat. Ha olyan világossá tudom tenni általa az igazságot, hogy az mások számára is eltéveszthetetlenné lesz.

Vitatható-e annak igazsága, hogy megtisztulni és megjobbulni csak belülről lehet, akár  az egyénről, akár a családról, akár a városról, a nemzetről, fajokról vagy az emberiségről van szó ?  A külső erők hatása majdnem mindig áttételes : megszólítja, majd mozgósítja az emberlélek belső energiáit, így válik vággyá, késztetéssé, szándékká, akarattá, szóvá és tetté – kifelé. A jó kormányzó és a jó (polgár) mester meg tudja szólítani az emberlélek jobbik "féltekéjét", mert nem csak az agykéregben van ilyen. A megszólítottságból akarat és jótett születhet. Inkább, mint a parancsból, ám, ha végképp meddő marad minden szelíd megszólítás, akkor még mindig üdvösebb a "jóra vezérlő törvény" szigora, mint a  szótlan, cinkos elnézés és felelőtlen "szabadjára" engedés.

Herczeg Ferenc ebben a belső lelki erőben, a személyes inspiráció helyzeti és mozgási energiáiban hitt, és nem az anyagi érdekeltség és bosszú mozgatta, minden régit elsöprő tömegek forradalmában. Mai szemmel nézve ez nemhogy nem árulás, de még csak tévedésnek is részben mondható!

Való igaz: az éhezőnek nem szabad tele hassal magas szószékről a böjtről prédikálni, de azt elhitetni is bűn, hogy a jóllakottság és a "bolsevik öntudat" felemeli a "dolgozó népet". Nem elég gyűlölni és elkommunizálni a tőkét ahhoz, hogy harmónia és alkotó kedv teremjen a munkásosztály fejében és lelkében.

Nem volt képes Herczeg Ferenc tisztán látni a háborús hatalmi viszályok dúlta Európa és Nagy-Magyarország agóniájának pokolian zavaros viszonyai között ?

Meglehet. Nem voltak olyan sokan, akik viszont kristálytisztán és történelmileg is bölcsen  láttak (lásd az összes nyugati nagyhatalmat!)

Igen, utólag lehet okosnak és kritikusnak, és egyúttal igazságtalannak is lenni.

Valóban, bizonyára jobb lett volna, ha hamarabb szakít Tisza István erőltetett, sok vért kívánó nemzetpolitikájával. De mint írástudó tette a dolgát, ahogyan ez az ő saját talentumából nagyon is bőségesen tellett. Tette olyan stílusban, hangnemben és szenvedéllyel, ahogyan őneki adatott érteni és gyógyítani a vívódó, talaját vesztett embert és országot.

Nem akarom sem példaképpé, sem irodalmi géniusszá "újraszentelni",- de árulóvá alázni még kevésbé!

Végül pedig el nem hallgathatom, hogy ha már árulókat akarunk megnevezni, hát találunk bőven. A dicstelen listához csak nagyon szerény adalékként felrémlik gondolataimban Fodor József, Benjámin László, Darvas József, Boldizsár Iván, Gellért Oszkár, Goda Gábor, Illés Endre, Garai Gábor és bizony-bizony Devecseri Gábor és Vass István....neve. Bár némelyikre nem illik az áruló, mert eredetileg sem képviseltek valami nemes ügyet. A még élők közül "nem akar" senki  eszembe jutni.  Lehet, hogy ők persze kivételek: talán nem is voltak igazán írástudók ?!

Jó szellemünk őrizzen mindnyájunkat, hogy nehogy bárki is ránk mondhassa ezt a súlyos jelzőt, mert végső szellemi értelemben mindig és mindnyájan árulókká leszünk, amikor szavainkban és tetteinkben az "ethosz" ellen vétünk.

Felüdülésként és szellemi tisztulásért  többször fogom levenni polcomról az Új Idők bekötött számait: gyönyörködni versekben és novellákban, az esszék mély gondolatiságában, a nagyvilágra kitekintő tudósításokban, a csodálatos fényképekben, színházi és film-kritikákban, olvasói-szerkesztői levelekben, műszaki-tudományos rovatokban.

Lesz-e vajon még egyszer hasonló folyóiratunk?   

       Ilonka az égi piacon

Átmenve a Baross-téren, felnéztem az égre.

Különösen tiszta és kék volt, vakítóan kék.

A buszmegállóba érve, felnéztem újra,

és az idő pillanatnyi résén beláttam az égbe;

Őt kerestem mindenütt, alant és felül,

zsúfolt városi utcákon, álombéli tájakon,

az ég kékje végtelenjében és a

csillagok apró fénykörében.

Itt szoktam várni Rá, hogy átvegyem tőle

a nehéz, teli kosarat, amit a piacról hozott.

Most nem hoz semmit, önmagát se,

áprilisban ment el örökre; öt éve már...

Nyár van, forróság, az égető napsugár

lelkem tükrében bevilágított az égbe,

ahol elvakult szememmel Őt láttam újra,

élőn, vidáman jött a piacról, kosárral kezében.

Az égben is van piac? És hol az az ég,

hol a kékség túloldala?

Ég mindenütt van

a végtelen univerzumban…

Itt kék, ott ezüst, amott sárga, mint a Nap,

másutt bíborszínben küldik szét

spirálködök és üstökösök

a kozmikus sugarat.

Hol az a piac,

és mit „árulnak” ott?

Nem piac az, csak én láttam úgy,

mindegy is neve, ha ott van

a mindenség kínálata.

Istenek, angyalok, démonok,

tündérek és koboldok,

a Rend tervezői, szolgálói és őrei

„adnak-vesznek”

időt és teret, mozgást és energiát,

életet‒halált, félholt lelkeket

és születendő gyermeket,

teremtést és pusztulást,

fényt hajlító gravitációt,

új világokat, ismeretlen lényeket,

bűnöket és erényeket,

észt és érzelmeket…

Mígnem „Isten lesz

minden mindenekben”.

A látomás erős volt és

lehetetlenül valós;

Ő volt ott, és válogatott

az égi piac „árui” közt.

Amikor a tartalékok is elfogynak

A tartalékokhoz akkor kell nyúlni, amikor a természetes vagy a mesterséges iparszerű újrater(melőd)és bemenő és/vagy kimenő mennyiségei elfogynak, illetve a gazdálkodás tervezett és megszokott feltételei megszűnnek. Amikor nem termett elég búza az új kenyérhez és a vetőmaghoz; amikor nem hullott eső hónapok óta és az öntözőrendszereket kell üzembe helyezni;...amikor kifogyott az erőmű szénkészlete, és más ipari létesítmények tartalékaiból kell "kölcsönkérni"; esetleg távoli bányákból kell odaszállítani, vagy át kell állni olajfűtésre.

A nagybani tartalékképzés talán legismertebb története az ótestamentumi Józsefnek, Jákob fiának, az egyiptomi fáraó első emberének esete, aki ‒az álombeli isteni sugallatot megértve ‒ a "hét bő esztendőben" hatalmas magtárakat és csűröket építtetett, és ott raktározta el a rá következő "hét szűk esztendőre szükséges" gabonát.

A teremtett világ természetes rendszerei egyrészt évszakokként, másrészt életciklusonként (pl. a nagy fák) újratermelik életerejüket, vagy a bennük lévő rejtett energiát. A termések magjával bevetett föld jövő nyárra új kalászt, új takarmányt, friss zöldségeket, kora őszre új szőlőt, zsenge kukoricát terem, a virágzó fák friss gyümölcsöt érlelnek; az erdők-mezők állatai szaporodnak. Csodálkozzunk rá a barnamedvék és a tevék tartalék-gazdálkodására. Ősszel a medvék olyan nagy mennyiségű táplálékot (vadalmát, somot, szedret, csipkebogyót, , erdei szamócát, málnát, bodzát, kökényt, galagonyát stb.) halmoznak fel szervezetükben, hogy az a téli álom alatt elegendő legyen életfunkcióik fenntartásához.

A sivatagi tevék egyszerre 100-120 liter vizet isznak meg, hogy bírják a több napi hőséget és szomjúságot. Az erdei mókusok ősszel a fák odúiban, több helyen raktárt hoznak létre mogyoróból és bükkmakkból, hogy át tudják vészelni a telet.

Ám, ha az ember maga pusztítja el bombáival, rakétáival, kitenyésztett vírusaival, káros "növényvédő" szerekkel, életidegen talajművelő technikákkal és ostoba erdőgazdálkodással természetes, életadó környezetét, akkor mit tehetünk?

Mindennapi életünk megszokott menete bőven szolgáltat kisebb példákat is, amelyek akár életveszélyessé is nőhetnek hétköznapi létünk történetében. A nagy háborúk, a világjárványok és a természeti katasztrófák, netán veleszületett betegségeik, testi hibájuk olyan helyzetbe hozhatják az érintett népességet, hogy önhibájukon kívül (?) szinte egyik napról a másikra megszűnnek alapvető életfeltételeik: kifogynak az élelemből és az ivóvízből, megszűnik minden energiaszolgáltatás, leáll a közlekedés; a kórházak működése ellehetetlenül, nincs orvos, nincs gyógyszer és kötszer stb. Az egyes emberek, családok helyzete ekkor sem egyforma. Van, akinek akad több-kevesebb tartaléka, vagy módja van a természetből (pl. erdőből, elhagyott termőföldekről) élelmet szerezni, a nagyvárosi vagy egy elzárt falusi, magányos tanyai lakosnak ez nem adatik meg. Ekkor derül ki, kinek mennyi erkölcsi tartaléka van ahhoz, hogy saját többlet anyagi javait megossza éhező, beteg vagy fagyoskodó szomszédjával, rokonával. A nagyon öregek még emlékeznek a 2. világháború utolsó éveire és azt követő majd 10 évre, amikor bizony a nyomor szakadékának szélén lavíroztunk. Sokszor és sokan fáztunk, éheztünk, nem volt téli ruhánk, és elfogyott a tüzelőnk.

Áprily Lajos gyönyörűen verseli meg ezt a helyzetet az Aranymosó balladájában:

1. "...

Mondd meg; hová lett annyi kincs?

És szánva mondtam: Annyi sincs.

És sírva mondtam: Semmi nincs."

Ebben az időben sokszor "csodák" mentették meg életünket: régi haragosunk befogadott meleg lakásába; egyszer csak megállt házunk előtt egy rozoga teherautó, és 5 mázsa tűzifát rakott le kapunk elé; ismeretlen svájci feladótól jött egy nagy csomag kondenztejjel, vajjal, kakaóval, csokoládéval, naranccsal, erős cellofánba csomagolt amerikai kenyérrel és meleg gyerekruhával, ami éppen jó volt rám. Futott nekik rá nemcsak az anyagiakból, hanem a jóság és együttérzés lelki tartalékaiból is.

Ki mindenki szervezte ezeket az adomány-akciókat, kik adták meg címeinket?

Jó dolog, hogy feltaláltuk a tartalékolás különféle technológiáit. Vannak hatalmas terménytárolóink, silóink. Vannak háztartási hűtő-és fagyasztó szekrényeink, vannak ipari méretű fagyasztó gépeink és kamráink. Vannak víztározóink; vannak cseppfolyós gáztárolóink; vannak nagy teljesítményű villamos akkumulátoraink; a kórházakban vannak áramfejlesztő generátorok. Fejlesztjük az üzemanyag- cellákat; kutatjuk a hidraulikus, a sűrített levegős, a gravitációs, a kémiai és még ki tudja, hányféle energiatárolási módot. Ezek egy része csak rövid idejű használatra alkalmas, mások veszélyesek, vagy megépítésük nagyon drága. Közelébe sem érnek az előzőekben már említett, ciklusos természetes termő-és termelő rendszerekhez (→növénytermesztés, állattenyésztés; természetes esésű, hegyvidéki vízi erőművek.)

Néhány éve eredeti és okos megoldást találtak ki Kubában a ház körüli kis kertekkel (akár nagyobb erkélyekkel vagy teraszokkal) rendelkező városi lakosok. Az elszegényedő Kubában gyakran áll elő élelmiszerhiány, ennek pótlására vetik be zöldségekkel, burgonyával, hagymával, babbal stb. az akár 10-15 m² -nyi termőtalajt is.

Mit mondhatunk elménk, szívünk és lelkünk érzelmi és szellemi tartalékairól?

Van-e elég tartalékunk kitartásból, önuralomból, béketűrésből és megbocsátásból? Öreg korunkban életerőnk tartalékát jórészt emlékeinkből merítjük. Nincs ebben semmi különös vagy rossz. Igaz a közhely, hogy igyekszünk "csak a szépre emlékezni". A valaha átélt örömökre, a boldogság ritka óráira emlékezés, a sikerek és elismerések okozta hála érzése megerősíti hitünket életünk értelmében. Szerelmeink egykori lángolásának forrósága olykor ma is feltüzesíti szívünk tájékát. Régi képek és hangok felidézése kitöltheti és derűsebbé teheti az öregkori magány óráit. A zene és a klasszikus szépirodalom szintén képes feltölteni életkedvünk apadó tartalékait.

Hitünk és reménységünk tartalékát növelik a megélt "csodák", a váratlan ajándékok, a nem várt gyógyulások, a kivételes meditációk Isten-élményei, álmaink üzenetei...

Amikor biológiai tartalékaink pótolhatatlanul kifogynak, testünk meghal, és lelkünk egy ismeretlen dimenzióba, egy másik létszintre távozik.

A szeretet és a jóság nem tartalékolható. Gyerekemnek nem mondhatom, hogy majd foglak szeretni, ha jó bizonyítványt hozol; páromnak sem, hogy majd előszedem érzelmi tartalékaimat, és jobban szeretlek, ha végre előléptetnek osztályvezetővé; de még a lovamnak sem, hogy ha megnyerem veled a következő futamot, akkor még többet kapsz a számodra "félretett" gondoskodásból és szeretetből...

A szeretet az élet önfeltöltő erőforrása. Ha nem használjuk, kiköltözik szívünkből.

Minél többet "elhasználunk" belőle, annál inkább "újratermelődik" bennünk. Ez a világegyetem legnagyobb titka; az Isten-jelenlét legmeggyőzőbb bizonysága.

"Szeress, és tégy, amit akarsz."‒mondta Szent Ágoston. Egyszerre ad szabadságot és biztonságot.

A valóságos Isten "szeretet-tartaléka" végtelen. Valójában nem is tartalék, hanem öröktől való teremtő-éltető folytonos energiaforrás. "A szeretet soha el nem fogy (nem ér véget)." ‒ írja Pál apostol az 1. Korinthosz 13,8.-ban. János apostol 1. levele 4. rész 8. versében ezt írja: "... mert Isten szeretet." Kicsit kibővítve a fordítást: Isten maga a szeretet.

Isten a Sátánt is szereti, hiszen belőle szakadt ki. Nem mennyei seregek erejével és fegyvereivel, valamiféle kozmikus harcban győzi le, hanem szeretetének titokzatos szellemi kohójában kiégeti belőle a gonoszt. (Talán hasonlóan ahhoz, amiként az ember a nemesfémet tűzben tisztítja meg az idegen anyagoktól.) Isten hogyan teszi majd ezt? És mikor? Nem tudjuk, ahogyan az Univerzum rengeteg jelenségét, és végtelen távoli valóságát sem ismerjük.

Ezt emberi elménk és szűk lelkünk nem képes megérteni, befogadni. Akiknek megadatott, hogy legalább részlegesen bepillanthassanak Isten és a túlnani világ titkaiba, ők már előleget kaptak a "Mennyek országa" szavakkal el nem mondható élményéből.

Mindegyik világvallásban szerepelnek a végső idők véres kozmikus küzdelmei a jó és gonosz között, a végítéletek különböző módjai, majd egy új világ teremtése, amelyben már nincs gonoszság, nincs fájdalom, betegség és halál, hanem Isten jelenlétében békesség és jóság uralkodik. Biztató, hogy az összes apokalipszis-koncepció az örök harmónia és boldogság ígéretével végződik. Az új teremtések és az új világok rendszerében nem kell tartalékokról gondoskodni, mert az örök életet folytonosságát a szeretet önfeltöltő erőforrása szünetmentesen és kifogyhatatlanul biztosítja. Ebben a világban már nincs szükség hitre és reménységre, mert mindaz beteljesült, amire irányultak.

Itt és most azonban nem tudhatunk többet, nem láthatunk messzebbre.

Amíg e Földön élünk, saját élményeink, hitünk és reménységünk tartalékaival kell beérnünk.

2025. január REMÉNYI TIBOR                               

  Reményi Tibor

Semmiségek fedezéke

… Azután megtanultam a kicsiségekbe menekülni, és megszerettem biztonságukat. Anyám élt így sokáig, amikor magára maradt.

Apró munkák, amelyek megnőttek, és meg is védtek, én pedig programmá érleltem a taposómalmot. Lehúzódtam a tárgyak világába. Befogadtak. Lassan az embereket és az emberi viszonyokat is tárgyként kezeltem, mert így könnyebb volt köztük eligazodni. Nem akartam észrevenni, hogy ezzel torzókká válnak –köztük magam is.

  Megpróbálom pontosan elmondani, mire gondolok.

Megtanultam a mosóporok illatát. A zokni mosására koreográfiát tanultam ki. A vízcsapokat – külön a hideget és külön a meleget – gyengéd érintéssel nyitottam ki. Tervszerűen teregettem a ruhát, számítgatva, hogy szárad gyorsabban, s kihasználva minden zsebkendőnyi helyet a kötélen. Mozdulataimat néha szándékosan lassítottam, megtanultam ízlelni a célszerűségüket. Megfogtam, simogattam a falat, mintha szóra akarnám bírni. Arcomat az ablak hűsítő üvegéhez nyomtam. Jelentősége lett: hogyan hajtom be a papírpénzt tárcám rekeszeibe, más-más helyre persze a százast, az ötszázast és a húszasokat. Úgy éreztem, táskám fogantyúját fordítva jobban esik fogni: lábam felé nyíljék a teteje; a másik helyzetben évek óta megkopott a fül hajlata, túlságosan belesimult tenyerembe.

A mosogatás technológiája valóságos üzemszervezést kívánt. A nagy, lapos tányérokkal kellett kezdeni. Ez általános elvnek volt elfogadható, hacsak nem akadt a szennyes edény között ritka darab. Öblítés után ezeknek a tányéroknak kellett a szárító rács bal hátsó soraiba kerülniük. Természetesen gondosan ügyeltem az optimális dőlési szögre, ami a lecsurgás mechanizmusára volt nem elhanyagolható befolyással.

A varrásnak külön szertartása van. Elsősorban a tűk! Nem szeretem a kicsi tűket, ám a vastagokkal nehéz szépen felvarrni például a nadrágkoptató visszahajtását.

Csupa kicsi furcsaság, amit talán csak akkor veszel észre, ha valami nagyobb valamiben hiányt szenvedsz. A hiányérzet tanít különös gyengédségre a tárgyak - és az állatok - iránt.

És társakat teremtesz magadnak makacs vággyal a semmiből is. Magadhoz édesgeted, megszemélyesíted, felöltözteted lélekkel, és válaszokat adsz nem létező ajkakra. Ebben az átváltozásban új szerepet kap lakhelyed, új képet ölt a régi utca, a megszokott környék, élettel telik meg a járművek futkosása, még az aszfalt szürkesége is árnyaltabb lesz: észreveszed rajta a gödröket és lejtőket, már a víztócsák sötét csillanásainak vaktérképét is.

Lesznek kedves és idegen épületeid is. Egyre többször nézel fel a körúti házak felső párkánydíszeire, amíg vársz a buszra. Összehasonlítgatod a kapualjak benyílóit, észreveszed a kilincsek formagazdagságát. Eltűnődsz, hány kéz markolhatta az elmúlt ötven vagy nyolcvan év alatt ezeket az ormótlan vaskilincseket.

Vannak helyek, ahová már-már tudatosan térsz vissza. Ha teheted, éppen azon az utcán gyalogolsz végig, mert beszélgetni akarsz a házakkal és az ablakokkal.

Csodálatos dolgokra taníthat a kicsiségek világa. Megérted, hogy te vagy a tárgyak és jelenségek lelke is. A szilárd formák meglágyulnak, a kemény kontúrok jótékonyan elmosódnak.

Hogy a vonatok élnek, már kisfiú koromban tudtam. Volt szívük, hangjuk, szemük, és volt nagy erejük, sok lábuk, amelyek kerekeknek látszanak. Gyomrukban tűz égett, és mindig oda vitték az embereket, ahová azok szerették volna. És a vonatok soha nem féltek semmitől.

A hidak közül a Ferencz József hidat szerettem a legjobban, pedig akkor már Szabadságnak hívták, amikor hosszú évekig naponta átmentem rajta. Biztosan a reggeli nap miatt lett a legkedvesebb. Annyiszor láttam a varázslatos acélívek mögött izzani a decemberi napot, amikor a rakpart felől kora reggel a térre érkeztem. Szerettem volna az Erzsébet hidat is, de csak romjaiban láttam. Így is megcsodáltam a pesti parton meredő pompás kapuzatot és a zuhanásában is lenyűgöző láncköteget, amint meredeken eltűnik a Dunában.

A villamosokról külön kell mesélnem. Minden más járműnél jobban szerettem, és szeretem ma is. „Kopott sínen jajdulásuk”-at épp úgy, mint modern suhanásukat a gumipárnás vágányokon. Egyetemes rokonság vagy sorsközösség köti össze őket az egész világon. Camus algíri külvárosi villamosa, a meredek kaptatókon is fürgén futó prágai kocsik, az elegáns, kék zürichi szerelvények, a félelmetes ricsajjal száguldó harkovi villamosok, vagy az ugyancsak piros lembergi ikertestvérek. És a gdanski tengerparton zakatoló 4-es villamos meg az ódivatú lisszaboni szólókocsik – egy szál drót áramszedőjükkel mint valami játékvasút reklámjai -, sőt a Buenos Aires-i hosszú pallós zsúfolt tarka társai és a San Franciscó-i „múzeum-villamos” egyke kocsija mind-mind valahogy testvérei a pesti sárga villamosnak. Hogy mi ennek a tagadhatatlan közösségnek a rejtélye? Talán hogy mindenütt a világon a legolcsóbb közlekedési eszköz. Sínjeikkel, felső vezetékeikkel a városok acél, réz véredényei. Vagy a villanymotorok surrogása? Vagy a kocsik lengő-ringó táncjátéka kedves?

Az első villamos csikordulása oszlatja szét a hajnali álmok függönyét, s az első csengetés jelzi a „józan robot” kezdetét –, de az új nap új hívását is, egy kicsit az új remények ébredését. S az utolsó éjszakai járatok viszik „haza” a hontalanokat, a metropolisok gazdátlan lelkeit, maguk is lakásul szolgálván a bolyongóknak.

Hát így épül a semmiségek vára: házakból, utcákból, hidakból, lakásod, konyhád tárgyaiból, villamosok rokonszenves testvériségéből, fák és madarak díszletéből, helyek, mozdulatok, hangulatok szövetéből – nyugtalan lények milliónyi visszavert sugarából.

Titkok tartománya

  Ha messziről akarunk közelíteni a részletek és a mélységek felé, kezdhetnénk azzal, hogy maga a Naprendszer és benne a Föld-bolygó születése, fejlődése, mai működése és rajta a mi életünk létezése az őstitkok körébe tartozik, aminek sem eredetét, sem célját az emberi elme mindeddig nem tudta megfejteni.

Ha már ide születtünk, azzal kell foglalkoznunk, hogy megtaláljuk és megértsük szívünkbe írt küldetésünket. Istenarcú lényekké kell válnunk, és ennek a formálódásnak kell alárendelni minden tudásunkat, kétkezi vagy szellemi munkánkat, gondolkodásunk és cselekvéseink minden motívumát.

A „törvény szívünkbe van írva”, és az a dolgunk, hogy életünk végén több legyen bennünk az „isteni természet titkaiból való részesedés” (2 Péter lev.1,4), mint életünk kezdetekor. Rátalálok-e, hogy mely titkok feltárása az én személyes feladatom? Meg tudom-e osztani másokkal a titkokból fakadó áldásokat? Testemből távozó lelkem emlékezete hány titok megfejtésével lesz gazdagabb?

  A közvélekedés szerint a titok létező valóság, amiről valakik tudnak, valakik nem. Akik tudnak róluk, talán értik, és élnek is hatalmával. Mert a titkot már maga a létezése felruházta „hatalommal” , ugyanis, aki többet tud a világról, mint más, annak ez a tudás óhatatlanul valamiféle többlet- ismeretet és képességet, ‒ azaz hatalmat adott. Akik nem tudnak róluk, nyilvánvalóan nem is kutatják mibenlétüket. Akik pedig tudnak róluk, vagy erősen sejtik létezésüket, azok egy részét hidegen hagyják...más részüket viszont érdekelnek és izgatnak.

   Titkok tengerén, vagy tengerében élünk. A gyermekek természetes kíváncsiságtól a világűr távoli titokzatosságáig terjed ez a „tenger”. Hétköznapi életünkben is titkok sokaságát kell tudomásul vennünk; pénzünket „védi” a banktitok, üzletkötéseinket a szerződések titkos záradékaiban rögzítettek biztosítják. Az orvosi titoktartás az orvosokat terhelő etikai, illetve jogi kötelezettség. Az orvosok kötelesek bizalmasan kezelni a betegekről tudomásukra jutott orvosi és személyes adatokat. A titoktartás a gyógyító munka bizalmi alapját képezi.

Törvények vigyázzák a jogi, nyomozati, bírósági titkokat. Aki megsérti az ügyvédi titoktartást, kizárhatják a Kamarából, ami a hivatás gyakorlás felfüggesztésével jár.

A tudományos kutatás műhelyei, a nagy kísérleti laboratóriumok területeit, eszközeit és módszereit százféle módon zárják el a külvilág elől, mind fizikai eszközökkel, mind a média bizonyos tartalmainak tiltásával. A katonai titkok ősidőktől a tilalmas zónába tartoztak, legyen szó Arkhimédész tükrös sugárfegyveréről, vagy 2000 év múltán a norvégiai nehézvíz-üzemek álcázásáról. A gyónási titoktartás vallási és polgári értelmezése eltérő lehet, erről ma is folynak egyház‒és polgárjogi viták.

Szoktunk-e arra gondolni, hogy a történelem és a jelenkori társadalmak titkai között milyen sok van, ami jobb is, ha „örökre” titok marad. Mennyi bosszúnak, gonosz döntésnek és ostoba küzdelemnek veszi elejét, ha soha nem derül fény bizonyos helyekre, eseményekre, képekre és iratokra. Merüljenek inkább az áldott feledés sötétjébe...

A titok édestestvére a rejtély, ami nem szándékosan eltakart, elrejtett tény, adat, vagy jelenség. A benne rejlő kérdés megoldását általában senki nem ismeri (amíg a tudós kutatók fel nem fedezik.) Egy rejtély létét, tartalmát és a benne rejlő kérdést sokszor fel sem ismerjük. A két fogalom és a gyakorlati esetek sokszor megkülönbözhetetlenek, átfedik egymást, egy részük valóban titok, más részük olyan rejtély, amit az emberi agy (vagy szív) képes megfejteni.

A rejtély nyitját bárki felfedheti, a titokét csak az(ok), akik létrehozták és/vagy elhelyezték (kivéve néhány különlegesen tehetséges titkosszolgálati nyomozót vagy parafenomént).

A titok fogalmának filozófiai és pszichológiai elemzése helyett irányítsuk most figyelmünket mindnyájunk nagy és lényegében egyetlen fontos kérdésére, a titkok titkára: Mi lesz velünk halálunk után? Hová kerülünk? Milyen létformát veszünk fel? Kikkel találkozunk? Egyáltalán lesz-e értelme ezeknek a kérdéseknek, amelyek most egyben a legégetőbb titkok is számunkra?

  Valljuk be, elménk és szívünk nem elégszik meg sem a tudomány, sem a vallások ma ismert válaszaival. Pedig un. „válasz” van bőven, kezdve onnan, hogy a testi halálon, az agy halálán túl nincs semmi, megszűnik a lét minden formája, tudatunk végképp kialszik, és ha volna is valami, amit valóságnak nevezhetnénk, arról úgysem tudunk, azt úgysem érzékeljük, ami számunkra azt jelenti, hogy NINCS. Sokak hite mindössze ennyiből áll. Itt és most kell élni, mert utána minden, aki voltunk és amit tettünk, megszűnik, elmúlik, elkopik, feledésbe megy. Ez az egyik véglet. Ezen kívül ezerféle képzetek, remények, hitek, meggyőződések, álmok stb. élnek emberek milliárdjainak tudatában, lelkében (?)

Mégis kell egy rövid filozófiai kitérőt tennünk. Tételezzük fel, hogy a VILÁGEGYETEM egyetlen, határtalan EGÉSZ !? Bár részekből áll, de ezek összefüggnek, átjárhatók, egymásba fonódnak, átfedhetik egymást, végül is egységesek. És ebben az EGÉSZBEN benne kell lenni minden anyagi és szellemi létezőnek, akkor is, ha ők általában (vagy részben?) nem látják, nem érzékelik egymást. Mindennek és mindenkinek saját valósága van, amin közvetlenül nem láthat túl, de létezhet egy mindent körülölelő univerzális energiamező, amelyen keresztül ezek az entitások tudatukon kívül is hatnak egymásra. Mindnyájukat saját Istene teremtette, élteti és ítéli meg. Látszólag egyedül vannak, de mégsem. Ösztöneiken, rejtett lelki csatornáikon át megnevezhetetlen érzések, késztetések, tiltások és biztatások „atomjai” áramlanak minden irányban. Ezt jelenleg elképzelni sem tudjuk! Azt pl., hogy ezer évekkel ezelőtt élt őseink a kollektív tudatalattinkon keresztül hogyan szólnak hozzánk, vagy azt, hogy „egykor” saját magunk szülei vagy távoli testvérei voltunk… Hát még azt, hogy jövőnk múltunk tapasztalatából (is) formálható!

Nem egyetlen földi életünk van, de ebben a mostaniban végtelen sokféle döntést hozhatunk, amelyek majd valamiképp visszaköszönnek ránk.

A titkokat megtalálni, és a rejtélyek kulcsát keresni nem tilos és nem haszontalan dolog. Hogy mindent nem tudunk megoldani, az nem jelentheti azt, hogy semminek se keressük a megoldását. Rengeteg áldás származott a természetben elrejtett anyagok és növények felfedezéséből. Mind az élettelen anyaggal foglalkozó természet - tudományok, mind az orvostudomány az „egyszerű” titkok megtalálásával kezdte. Hogy a rádióaktivitás titka az urán szurokércben van „becsomagolva”, ahhoz Sklodowska Curie fáradhatatlan keresése, rengeteg mérése és éles logikája kellett. Szentgyörgyi Albert és társai lényegében a félelmetes skorbut nevű hiánybetegség okát keresték, amikor rátaláltak az aszkorbinsavra, amelyből azután Szentgyörgyi izolálta a C-vitamint, miután annak biológiai hatásait kereste. Európában a 17-18. században jöttek rá a burgonya „titkára”, nevezetesen, hogy meg kell főzni, hogy ehető és tápláló legyen. Addig legfeljebb dísznövényként kezelték, amelynek kemény gumója a föld alatt van.

Vajon a titkok kamrájának megnyitása rémületet vagy örömöt szabadít ránk? Vagy csak” ámulatot az el sem képzelt dolgok felett?

Tudom, hogy mostani életemben számtalan titokra nem fogok rájönni, és számtalan rejtélyt nem tudok megfejteni. Vannak titkok, amelyek nem is érdekelnek, mert úgy

vélem, a túlvilágon jelentéktelenné törpülnek. Vannak olyanok, amelyeket emberi hatalmasságok (királyok, kormányzók, elnökök, bankárok és hadurak) rejtettek és/vagy rejtenek el biztonságosnak hitt piramisok alá, manapság pedig digitális „tűzfalak”, kvantum-pajzsok mögé,‒ ezekkel sem tudok mit kezdeni, legfeljebb iszonyodni attól, hogy felfedjék őket…

Bizonyos rejtélyek megoldása a tudományokon múlik. Ezekben sem vagyok annyira jártas, hogy megtaláljam hozzájuk a kulcsot. Nálam nagyobb elmék serege keresi, kutatja, néha sikerrel, de sokkal több marad megfejtetlenül.

Örök életünk titkait nem agyunkkal, hanem szívünk érzéseivel és sejtéseivel közelíthetjük meg. Minél több ránk bízott titkot felhozunk lelkiismeretünk mélységeiből, annál inkább válunk „az isteni természet részeseivé”, és tárulnak fel előttünk Isten országának igazságai és szépségei...

Létünk végső nagy titkai minden egyéb titoknál izgalmasabbak és nyugtalanítóbbak.

Marad szívemben egyetlen megnyugtató érzés: a BIZALOM. A bizalom, amelynek garanciája a SZERETET Istenének, vagy az ISTEN szeretetének örökkévaló jóindulata. Ez minden titok és minden rejtély végső forrása és végső célja, amit nem mindig, és nem hamar fogok, fogunk felismerni, de amikor a függönyt elhúzzák oly erővel fog felragyogni, hogy nem tudunk belenézni...

Mitől féljek hát? Hiszem, hogy a végső, igazán nagy TITKOK felnyitása nem gonosz erőket szabadít fel, hanem a JÓSÁG elsöprő hullámait árasztja szét a világmindenségben. Naiv hiszékenység? Vak remény? Alaptalan vágy?

De hát érdemes-e másban bízni‒addig is, amíg a „színről színre látás” csodájában részesülünk?

                                                                                                                                                                                                           REMÉNYI TIBOR

A SZERKEZET

  Három éves unokámat édesapja elvitte a Közlekedési múzeumba. A főépület előtt áll a híres 424-as gőzmozdony, teljes életnagyságban. Unokám lecövekelt a mozdony előtt, és apróra el  kellet neki magyarázni a roppant szerkezet részeit. Nem is igen akart bemenni az épületen belüli kiállításokhoz, mindegyre csak a nagy mozdony szerkezete érdekelte. Másnap otthon előszedte az összes játékvonat minden kocsiját, kis mozdonyát, forgatta kezében, feszegette, vizsgálta. Rákérdeztünk, mit keresel olyan nagyon? Csak nézem, jók-e a fékpofák...- válaszolt.

   A szerkezet megismerése utáni vágy öröktől fogva való és kortalan.

   Várkonyi Nándor művének, a nagy Tetralógiának:

1. Sziriát oszlopai (1942, 1943);

2. Az elveszett paradicsom (1988,1994);

3. Az ötödik ember I-III. (1995-1997);

4. Varázstudomány I-II. (1998-200)

a születése idején az akadémikus tudomány már mindent tudni vélt a dolgok lényegéről és eredetéről. Ez a tudás az anyag szerkezetének, egyébként valóban lenyűgöző, ismeretére támaszkodott, és ebből a nézőpontból akart megmagyarázni mindent. Várkonyit ez nem elégítette ki, mint ahogyan sokan másokat sem. Ösztönösen érezték, sőt: belső látással érzékelték, hogy a mítoszok, a nagy vallások, a kultikus hagyományok, az ősi építmények és a spirituális energiák ma is megtapasztalható egyetemes hullámtere valami többet, máshogyan többet mond el a Szerkezetről. A Szíriát oszlopainak 1972-es kiadásából törölte is cenzúra a túlságosan szellemi vonatkozásokat.    

A 21. század elején azonban mintha tágabbra nyílna az emberi elme, és kezdene befogadni eddig lenézett vagy tévelygésnek ítélt gondolatokat, sőt gondolat-és eszmerendszereket.

A tudományban megkezdődött egy paradigmaváltás. A világszerkezetet kitöltő abszolút vákuum (a tökéletes semmi) helyett ma már inkább az információval és energiával megtöltött „telített tér”-ről beszél a természettudomány. A másik újonnan felfedezett     jellemzője a világszerkezetnek: a helytől független koherencia. Azaz az összetartozás, az összefüggés, az „egy tőről származottság” tulajdonsága. A koherencia azt jelenti, hogy a téridő távoli eseményei összekapcsolódnak egymással, és hatnak egymásra. Nem független semmi semmitől. „...a világegyetem koherenciája jóval nagyobb, mint ahogy azt eddig gondoltuk volna... A világegyetem tökéletesen és állandóan koherens.” -írja László Ervin a  hónappal ezelőtt Világváltás címmel magyarul is megjelent könyvében (Eredeti cím: „Quantum Shift in the Global Brain”) Ez a koherencia megfigyelhető a kvantumok és a kozmosz világában, a bioszféra minden szintjén, továbbá az agy és a tudat birodalmában. A koherencia közvetítő közege a „telített tér”, amit egyesített vákuumnak, nullponti energiamezőnek, kvantumvákuumnak, fizikai téridőnek is nevez a szakirodalom. Ugyancsak László Ervin szavaival: ? A „telített tér” az anyaméhe minden létezőnek? Ervin Schrödinger így fogalmazta ezt még 1930 táján: „Testeket és erőket észlelünk, ezek azonban csupán a tér szerkezetének különböző alakjai és változatai.”

Az egyetemes koherencia tesz lehetővé és magyaráz meg számos olyan jelenséget és törvényszerűséget, amivel az az iskolákban ma tanított fizika nem tud mit kezdeni, így pl. a foton interferencia kísérletek látszólagos ellentmondásait, bizonyos fématomok élő szervezetekben mutatott hullámtermészetét, a gondolatátvitel, a távollátás és a teleszomatikus jelenségek halmazát, a spirituális gyógyítás realitását stb. A világegyetem szerkezetéről vallott nézeteink megváltozása - ha az emberiség képes a jobbik utat: a holisztikus kultúrát választani - mélyreható metafizikai, teológiai és etikai következményekkel fog járni.

Két évvel ezelőtt nosztalgikus gondolatok ejtettek rabul: elhatároztam, hogy megépítem azt az elektroncsöves rádiót, amit 16-18 éves koromban csináltam a konyhaasztalon. Azóta már két remekül szóló masinát építettem, és most fogtam hozzá egy kis adókészülék megtervezéséhez. Ma is csodálattal tölt el a rádiózás titka, bár a mesterséget elég jól ismerem.

De hogy miképp szólal meg Peking vagy Montreal hangja a  huzalokból, tekercsekbő, elektroncsövekből és egyéb anyagokból összerakott szerkezetben (vagy akár a legmodernebb mikro- vagy nanochipes készülékekben, az végül is valóban csoda. Az egyetemes koherencia hétköznapi csodája. Az elektromágneses tér az anyag és szellem határterületén hullámzik, akár maga az ember. Meddig megfoghatatlan rezgés, és mettől tapintható anyag? Várkonyi Nándor azt írja: az ember zavart vetett a roppant szerkezetbe,azután keservesen magányossá vált. Talán a most kifejlődni kezdő tudományos paradigmaváltás és holisztikus kultúra éppen azt a „paradicsomba visszatalálást” szolgálja, mint amit a mítoszok, dolmenek, piramisok és Sziriát oszlopai akartak szolgálni. A vissza vagy hazatalálásra égetően szükségünk van, akkor is, ha ez a „paradicsomot” ma a „telített tér” harmóniájába illeszkedő spirituális tudatnak nevezzük.

A Szerkezet minden titkát a mégoly fejlett tudományunkkal sem fejthetjük meg, de ha már észrevettük, hogy a „telített tér” végtelen sok mintázatában lüktetve ölelkezik a mítosz, a költészet, a zene és a kvantumfizika, minden tudás és minden szépség,-akkor máris nőttek esélyeink a „Paradicsomba” való visszatalálásra.

Ha már az Isten is megbánja...

Mottó: „„...eltörlöm a Föld színéről az embert,..  mert megbántam, hogy megalkottam őket.” (1.Mózes 6.,7.)

   A cím azt sugallja, hogy még az Isten sem tévedhetetlen. Például az ember teremtésekor nem sikerült hibátlan alkotást létrehoznia.

Meg kell barátkoznunk egy csomó logikai paradoxonnal, ellentmondással, amelyekkel mind a Biblia, mind a világvallások és ősi mítoszok szöveges és képi hagyományai tele vannak. El kell fogadnunk fogalmaink, ismereteink és a nyelv korlátait. Emberileg tudunk csak gondolkodni és szavakat formálni. A tudott vagy érzett valóság mélységeire, a transzcendens tartományok titkaira, a rejtett világok jelenségeire nincsenek megfelelő szavaink. Szimbólumokkal és hasonításokkal kell kifejeznünk azt, amit láttatni és vizsgálni akarunk. Jórészt ez magyarázza, hogy az összes nagy világvallás és az ősi kultúrák istenképe erősen antropomorf volt és maradt. Isten fogalma és képzete úgy jelent mg, mint egy mindenható uralkodóé, császáré, királyé, nagy hadvezéré („Seregek Ura”), helytartóé stb. Ebbe a képbe ugyanakkor éppúgy befértek a magasztos, dicsőséges tettek és kinyilatkoztatások, az angyali segítség és a végtelen szeretet, mint a gyarló, féltékeny, önző, haragvó, bosszúálló, véres áldozatot kívánó és hasonló jellemvonások.

Az anyagnak tételezett (és nevezett) ‒ tér-időből és energiát hordozó részecskékből (?) vagy tisztán energiából összeálló ‒ Univerzum teremtése jól sikerült. Alkotójának, keletkezésének, fejlődésének valódi titkát ma sem ismerjük, ám csodáljuk és ámulunk végtelen összetettségén és működésének harmóniáján.

Nem kevésbé lenyűgöző a növény- és állatvilág mérhetetlen gazdagsága, a bennük lévő élet tenyészése és terjedése, természetes, eredeti egyensúlyának dinamikus állandósága.

Világuk születését és a „törzsfejlődés” titkát igaz valójában úgyszintén nem ismerjük, akárcsak az „élettelen” (?) anyagi világét.

Csak az ember nem sikerült igazán!? Miért? A teremtő Isten teljes terve és a terv maradéktalan megvalósítása hol kapott „gellert”? Az ember „félistenre” sikerült, akiből hiányzott a védelem a kísértések ellen. Jobb híján ezt hívjuk „szabad akaratnak”.

Ha Isten az abszolút TÖKÉLETESSÉG és JÓSÁG, akkor hogyan tévedhetett ekkorát!?

A „gordiusi csomót” valahol a Lélek emberbe „lehelése”, és az ehhez társított „erkölcsi minőség”, erkölcsi „parancs” körül kell keresnünk. A jó Isten itt vétette el.

Mai tudásunk szerint a fotonnak, a ɣ-sugaraknak, az elektronnak és a kvarkoknak stb. nincs erkölcse, aminthogy nincs a gyöngyvirágnak, a búzának és a tölgyfának stb., valamint a jaguárnak, a vadászsólyomnak és a kardszárnyú delfinnek stb.,‒azaz a növényeknek és állatoknak sem. Ezekben a létezőkben nagyon pontos fizikai törvények és ösztönök uralkodnak, amelyek szabályozzák életfolyamataikat. Az Univerzum nagy részének nincs erkölcsi érzéke, jelleme vagy az emberéhez hasonló lelke (?).

Az első hat napon, sőt az első ember megteremtése után mihez hasonlítva állapította meg a Teremtő, hogy amit alkotott, az „jó”…? Itt a jó inkább jelenthet „működőképességet”, az elképzelés beigazolódását, mint lelki-szellemi vagy erkölcsi kategóriát, ahogyan ma a JÓ fogalomkörébe ez is beletartozik, sőt elsőbbsége van. Valójában ezt sem tudjuk...

Ha már ekkor volt erkölcsi tartalma a JÓ-nak, akkor Istennek tudnia kellett a ROSSZ-ról is, sőt titokzatos entitásának tartalmazni kellett azt, például úgy beburkolva és bezárva a JÓ-ba, hogy az onnan ki ne szabadulhasson, és távolhatást se gyakorolhasson (???)

Azonban, amikor Lelke egy részét beletöltötte az ember szívébe, a bezárt ROSSZ- ból is kiszabadult egy csipetnyi, és összekeveredett a JÓSÁGGAL. (?) Talán így is történhetett? Az emberben azután a „kígyó” közreműködésével elhatalmasodott a rossz, amelynek aktivizálódását GONOSZSÁG-nak nevezzük.

A titkok és paradoxonok közé tartozik, hogy az eredendő ROSSZ hogyan jött létre, hogyan nyilvánult meg, hogyan került a Világmindenségbe, így a Földre is, sőt magába az Istenség valóságába, „tudatvilágába” is?

Érdekes feltételezést tartalmaz a közép-amerikai és az indiai bennszülöttek mitikus hitvilága. Ők úgy tudják, mert így hagyományozták rájuk őseik és azok ősei a teremtéskori eseményeket, hogy a teremtő isten és istenek (a főistenek társasága) szándékosan ültették be az emberbe a ROSSZ erkölcsi kategóriáját, amikor úgy látták, hogy idővel teremtményeik meghaladhatják az ő intelligenciájukat, azaz föléjük kerekedhetnek. Ha majd bennük lakozást vesz a gonoszság, elkezdenek egymással foglalkozni, egymással versenyezni, egymást bántani, háborúkban legyőzni, végső soron embert ölni, az emberi életeket kioltani... Az Istent és/vagy az isteneket, valamint a Földön kívüli, netán a náluk hatalmasabb intelligens entitásokat békén hagyják, és a velük való hadakozást elfelejtik (?)

Ez fantasztikus párhuzamot mutat az 1. Mózes 3. 22-től: „ azt mondta az Úristen, íme az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja mi a jó, és mi a rossz…most.. .azért hogy ne... egyen az élet fájáról, és örökké éljen, kiűzte az Úristen az Éden kertjéből..” A gonoszság az ellenérzésből, az ellenkezésből, a hatalomvágyból és az irigységből sarjad. Az alávetettség képzelt vagy valós érzése, beképzelése lázadást szül, amiből támadás, folytonos összeütközés és háborúság lesz.

Súlyos kérdés, hogy mi volt az „ősrobbanás” előtt? Tulajdonképpen mi robbant föl, és minek a hatására, ha ez az anyag/energia-kvantum mérhetetlenül és mindeddig meghatározhatatlanul parányi és rövid életű volt…? Mi volt a 13,8 milliárd éves (?) világegyetem előtt? Egyáltalán lehetett-e idő? Van-e értelme ennek „történetéről” beszélni?

Mit jelent az, hogy „...a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” Ez volt az Őskáosz? Ezt a Lelket, meg a „vizeket” ki teremtette? Vagy ez mindig is így volt, és nincs értelme Kezdetről és Végről elmélkedni, mert ezek nem léteznek? Nos, itt az áthatolhatatlan fal, ameddig emberi tudatunk és lelki látásunk el tud jutni. A Bibliából (is) hiányzik Mózes 0-dik könyve!? Ezzel azt mondja a Biblia, „Ne kérdezz tovább, mert jelenleg, itt a Föld nevű bolygón, sőt talán az ismert galaxisokban sincs mindezekre számodra értelmes és befogadható válasz”?

    Valaha valahol majd lesz?

Hol lakik az Isten? A világok mindegyikében, a Mennyekben, a Földön és a Föld alatt, minden létező dimenzióban; továbbá minden élőlényben; múltban és jövőben, örökkön örökké…?! Summás válasz, de nincs jobb.

Isten mindentudása és mindenhatósága még fogósabb kérdés! Ha mindent előre tudott és látott, akkor miért engedte uralomra jutni a GONOSZSÁGOT? Vagy nem tudta volna, hogy az ember el fog bukni a kísértésekben? Ő maga is alá van vetve a teremtett világ természeti törvényeinek, ‒vagy képes azokat menet közben megváltoztatni, felülírni?

Még számtalan paradoxon vethető fel, de ezúttal legyen elég ennyi példa…

Figyeljünk fel arra, hogy az Isten fogalmára/megnevezésére a Biblia több helyen is többesszámot használ. Isten ≈ Istenek/istenek (1. Mózes 1,26; 1. Mózes 3. 22.; Zsoltárok 82,6.; János ev. 10,37. stb.)

Idővel a Föld népessége szaporodott és sokasodott, de ezzel együtt elhatalmasodott az emberek között a gonoszság. Ekkor Isten azt mondta: „...eltörlöm a Föld színéről az embert, akit teremtettem...és a szárazföldi állatokat,...mert megbántam, hogy megalkottam őket.”(1.Mózes 6.,7.)

Egy ember és család „talált kegyelmet az Úr előtt”: Noé, mert őt igaznak tartotta Isten. Ő és családja, továbbá az érintett állatok egy-egy párja egy nagy bárkában túlélte a 40 napos vízözönt. A bibliai történetet talán mindenki ismeri (1. Mózes 6-7.) Amikor leapadt a víz, és felszáradt a talaj, Noé ágán újra benépesült a Föld. Isten pedig ezt mondta: „Nem átkozom meg többé a Földet az ember miatt” (1. Mózes 8,21.)

A világ összes ősi kultúrájának mítoszában nyoma van a mindent megsemmisítő özönvíznek, olyan hatalmas áradásnak, ami a szárazföld teremtményeit megsemmisítette.

A fent leírtak nem fedték el és nem törölték le teljesen az ember lelki arcáról és biológiai szívéből az istenképűségre teremtettséget! Ha az Isten megbán valamit, visszavonja régebbi döntését, abba belerendül a világmindenség. Ha Isten gondolata teremtő erő, akkor a gondolat törlése pusztító energiákat szabadíthat fel. Így is lett.

Isten még egyszer megbánást tanúsított ‒ ha ez nincs is benne szó szerint a Bibliában -, ugyanis megbánta haragjának mérhetetlen kiáradását, magát az özönvíz világpusztító következményét.

Ahhoz, hogy Isten megbánjon valamit, azaz rossznak ítélje korábbi akaratát, óriási önismeret és ALÁZAT kell. Isteni méretű belátás és alázat. Ezt mi fel sem tudjuk fogni!

Isten „Új Szövetséget” kötött az emberrel. Megnyitott egy kiutat a gonoszság rabságából. Hatalmas ajándékkal „tette jóvá” tévedését.

SZERETETÉNEK emberfelettiségét nekünk Jézus Krisztusban mutatta meg.

A rosszat befogadó, megromlott („bűnös”) embernek (emberiségnek) az igazságos, de könyörülő Isten felajánlotta a megigazulás, a megtisztulás lehetőségét, amennyiben az ember megbánja gonosztetteit, és visszatér (megtér) a helyes útra, Isten törvényei szerint élve le további földi életét.

Vajon mi mennyire vagyunk képesek megbánni és jóvátenni hibáinkat és vétkeinket? A keresztény teológia Jézus Krisztus áldozati kereszthalálának és feltámadásának hitéhez köti a megigazulást.

Vannak egyéb megigazulás elméletek és hitek is, amelyek eléggé ismertek a teológiai irodalomból. A végső időkre, a történelem végére vonatkozó keresztény eszkatológia bonyolult kifejletét nem igazán értjük, és aligha tudjuk nyomon követni. A Biblia rövid utalásai, valamint a Jelenések könyve nagyrészt megfejthetetlenek számunkra…

Más nagy világvallások megigazulás- és üdvösség-tanára most nem térek ki, de a lényeg, hogy mindegyikben szerepel a rossztól, a gonoszságtól való szabadulás lehetősége, és az örök boldogság/üdvösség elérhetősége.

Ma is égig ér a emberi gonoszság a Földön, és az ember nem bánja meg gonosztetteit. Isten betartja Noénak tett ígéretét, nyitva tartja a megigazulás csodálatos útját; egyelőre sem magának, sem másnak nem engedi meg, hogy az emberi fajt kipusztítsa a Föld színéről.

2025. október REMÉNYI TIBOR                              

Reményi Tibor

Nem ártott senkinek

Sznopka Mihályék az 1910-es években költöztek Ceglédről Ráckevére, itt nyitottak jó forgalmú, jól jövedelmező  „Rőfös, rövidárú és fehérnemű üzlet”-et, elsősorban Mihály bácsi felesége szakértelmére alapozva, aki „Diplomás varró-és csipkeverő” képesítéssel rendelkezett. Az üzlet mögötti lakásban kis varroda működött, ahol az asszony tervezte fehérneműk és csipkék készültek.

Az új üzletnek nem várt, vagy titkon nagyon is várt (?) sikere lett. Először a község tehetősebb lakói vásároltak, azután, ahogy elterjedt a híre az boltnak, a szomszéd falvakból, a Duna túloldaláról is jöttek a vevők. Amint nőtt a bevétel, úgy bővítették a választékot. Rendelésre is dolgoztak, készárut is tartottak. Mindketten nagyon sokat dolgoztak. Rövidesen az üzlet mellé kis szőlőt is sikerült vásárolni a sziget belsejében, később pedig még egy házat biztonsági befektetésként, aminek nagyobb részét kiadták bérlakásnak.

A paraszti sorból takarékosságuk, találékonyságuk és szívós munkájuk révén emelkedtek ki. A tizennégyes háborút nagyobb gondok nélkül átvészelték, Mihály bácsi már túlkoros volt, nem hívták be, a hadi beszállítások az első években még jól is fizettek. Kincstári rendelésre rengeteg meleg inget, meleg alsót, mellényt és posztókabátot szállítottak. A nagy vég vásznak is kelendőek voltak.

Tizenkilencben viszont beköszöntött a pokol. A kommün mindent felforgatott, és semmit nem tett helyre. Az elvetélt polgári forradalomból soha nem látott zűrzavar és rémuralom lett. Az új hatóságok mindenre rátették a kezüket, a termelés és a kereskedelem megbénult. A vörösbrigádok végigfosztogatták az amúgy is kivérzett országot, a Lenin-fiúk halomra gyilkolták a vélt ellenséget. Egy április végi napon Mihály bácsiékhoz is berontott két felfegyverzett vörös katona, kezét hátrakötötték, és közölték, hogy viszik a rögtönítélő bíróság elé, amely a községháza udvarán működik.

Végiglökdösték az udvaron, ki az utcára, nagy hangon szidva és fenyegetve a kizsákmányoló burzsoázia helyi képviselőit. A „képviselők” már mind ott sorakoztak, ugyancsak összekötözve a községháza udvarán, várva, hogy megérkezik a parancsnok és a komisszár. Meg is érkeztek, és kezdetét vette az ítélkezés, ami abból állt, hogy közölték, az előállított személyek egytől-egyik a nép ellenségei, és a Tanácskormánytól kapott felhatalmazás alapján, most helyben végrehajtandók rajtuk a halálos ítéletek. Mihály bácsi alig tudta felfogni, mi történik, mintha mindez valami másik dimenzióban játszódna, hirtelen óriási távolságot érzett az ott lévők és maga között… Pedig a kegyetlen valóság nagyon is közel volt. Sorra szólították a polgármestert, a szolgabírót, a főjegyzőt, a csendőrparancsnokot, a révkalauzt, a református papot, két ismerős földbirtokost, a polgári iskola igazgatóját. Ahogy szólították őket, egy keretlegény máris odalökdöste őket a fal elé, s a két főből álló kivégzőosztag karabéllyal öt méterről agyonlőtte őket.

Amikor Mihály bácsira került a sor, bátortalanul megszólalt egy helybeli suhanc, aki odacsapódott a Lenin-fiúkhoz: - Komisszár elvtárs, a Mihály bácsit miért lőjük agyon? Nem ártott az senkinek… - Melyik az a Mihály bácsi? Álljon félre és tűnjön el!- mordult a komisszár elvtárs, aki meg volt győződve a bolsevista néphatalom mindenekfelett álló igazságosságáról, és persze a saját néptribuni szerepe nélkülözhetetlenségéről. A parancsnok bólintott. Sznopka Mihály megmenekült. Hazazavarták.

A feleség és a két gyerek a padlásra menekült, amikor berontottak a vörös katonák. Egy rejtett zugban bújtak össze, és reszketve imádkoztak. A községháza közel volt, a lövések éles csattanásai fájdalmasan hasítottak fülükbe és szívükbe. Nem remélték, hogy imájuk meghallgatásra talál, és élve látják viszont a férjet és apát.

A későbbi évtizedekben Mihály bácsi nem emlegette a 19-es eseményeket. Olyan messze tolta el magától a történteket, hogy már el is felejtette volna? Nem valószínű. Lehet, hogy olyan mélyen fájt neki, ahonnan már nem lehet normális emberi szavakkal felhozni az érzéseket és indulatokat. Azt hiszem, leginkább szégyellte. Hiába nem ő követte el az ostoba rémségeket, mégis szégyenkezett, mások helyett is. Akit ki akarnak végezni, azon mindenképpen ott marad valamilyen bélyeg, akár az elfuserált mártíromságé, akár a „nem zörög a haraszt” gonosz csúsztatásáé…

A húszas években visszatért a normális élet Ráckevére is. A Sznopka–féle  „Rőfös, rövidárú és fehérnemű üzlet” forgalma újra növekedett, az üzlet mögötti lakásban kis varroda működött, néhány, családtagként kezelt alkalmazottal. Mihály-bácsi a nagyközség megbecsült polgára lett, fia és lánya a helyi polgári iskolába járt.

A nagy gazdasági válságban csaknem teljesen tönkrementek, az üzletet be kellett zárni. Visszaköltöztek Ceglédre, vissza a nagy családi házba. Mihály bácsi fia nagy nehezen talált munkát, az ő keresményéből, alkalmi varrásból, és a két hold homoki szőlő némi bevételéből élt a család.

Negyvennégy őszén értek a városba az oroszok, Mihály bácsi házába is bekvártélyozta magát egy tucat tiszt. Az akkor már hetven éves öregúr egyedül volt a nagy házban, fia a fronton, menye és lánya a kis unokával Pestre menekült (mintha ott jobb lett volna!) Az orosz százados megenyhült, amikor észrevette, hogy Mihály bácsi megérti, amit mond, és szlovákul válaszol is neki. Az egész házat elfoglalták, csak az öregúr szobájába nem léptek be. A parancsnok kiadta az ukázt: - Starij papa osztavajesztja v szvoej komnatye. Nye beszpakoityesz jivo! - Az öreg papa a szobájában marad. Senki ne háborgassa!  Mihály bácsi megértette, nem kellett fordítani.

Utcabizalminak nevezték ki, ő közvetített a megszállók és az utca lakói között.  Hoztak neki fekete kenyeret, konzerveket meg cukrot is.  A körülményekhez és a többi szállásfoglaláshoz képest, az orosz tisztek nem tettek kárt a házban, nem tették tönkre a bútorokat, nem piszkították össze az ágyakat, terítőket, nem raboltak el semmit, „emlékül” viszont otthagytak több regiment tetvet és poloskát…

Egyetlen incidens történt csupán, amikor az egyik katona késő éjjel tök részegen nem találta a kapu kulcslyukát, átugrott a deszkakerítésen, mire Mihály bácsi megtermett komondorja nekiugrott, a katona meg ijedtében lelőtte. A parancsnok másnap reggel elnézést kért Mihály bácsitól, ígérte, hogy hoz másik kutyát, de azt nem kérte a „sztárij papa”.

Mihály bácsi a nagyapám volt, lányuk pedig az anyám.

Reményi Tibor

Az alázat felemel

     Talán egy éve indult,  és még most is megy egy tévé-sorozat  a  History Channel  csatornán  Ősi idegenek címmel, amelynek fő témája az, hogy mi emberek nem vagyunk egyedül az univerzumban,sőt talán saját galaxisunkban sem. Idegen, Földön kívüli intelligens lények látogatják a Földet is sok tizezer vagy akár millió éve, és el nem titkolható, le nem tagadható nyomokat hagytak itt, amelyek nálunk sokkal fejlettebb csillagászati, matematikai, fizikai, biológiai, teológiai, űrtechnikai ...és technológiai tudásra, azaz egy sokkal magasabb fokú intelligenciára utalnak, mint amit mi manapság egyáltalán fel tudnánk fogni. Az ehhez kapcsolódó (ál)tudományt paleoaszronautikának hívják, és számos tekintélyes tudós, kutató régész és történész igaznak tartja állításaikat, akik elfogadják létezésük tárgyi vagy írásbeli bizonyítékait.

    Anélkül, hogy tovább részletezném a felfedezett bizonyítékokat és a helytállónak látszó elméleteket, most csupán egyetlen mondatra szeretném figyelmünket irányítani, melyet a napokban az egyik idősebb, vezető kutató professzor mondott, miszerint  „...sokkal szerényebbnek, sokkal, de sokkal alázatosabbnak kellene lennünk itt a Földön, a mostani kultúránk és tudományunk birtokában, és el kellene ismernünk, hogy szinte semmit, vagy alig valamit tudunk az univerzum titkairól. "  A továbbiakban azt fejtegette, hogy el kellene engednünk makacs ragaszkodásunkat eddig vallott hiteink „dogmáihoz’, eddig szerzett tudományos ismereteink tételeihez, tudásunk alapjaihoz, évezredes hiedelmeink valóságához. Olyan új tényekkel, jelenségekkel, kozmikus hatásokkal, más naprendszerekből és/vagy univerzumokból érkező entitásokkal találkozunk, melyekről vagy akikről álmodni sem mertünk még 50 évvel ezelőtt sem, amikor pedig már "megjártuk a Holdat". Akár hiszünk, akár nem a Földön kívüli intelligens lényekben, annyi bizonyos, hogy az említett tudósnak nagyon igaza van.

          Ebben az írásban eltérek az "alázat" és az "alázatos" szó 2004-es Akadémiai Értelmező Szótárban található meghatározásától, amely az alázat(osság)ot a "függőség, alávetettség és jelentéktelenség tudataként" írja le. Sajnos a közbeszédben is többnyire így értjük és használjuk. Nem értek egyet azzal, hogy az alázat csak ezt a negatív, inkább lefokozó, sőt bántó jelentést hordozza!  Az egészséges alázatot én JÓNAK tartom.  De mitől egészséges az alázat?

       Talán sokkal könnyebb úgy körülírni a szót, hogy - legalábbis számomra - mit nem jelent az alázat(osság). Nem jelent pl. gyengeséget, félelmet, kisebbségi érzést, meghunyászkodást, visszahúzódást, önostorozást, önkínzást, haszonleső számítást, hízelgést, rajongást, túlbuzgó szenteskedést, alázatoskodást, ügyefogyottságot, és hasonló önsorsrontó magatartást. Nem jelent kirívóan és szükségtelenül szegényes vagy szerencsétlen, visszataszító életmódot, viselkedést, lehorgasztott fejet, hajlongást, kalapemelgetést és még számos külső jelet, amivel az egyén fel akarja hívni mások figyelmét jelentéktelen kisember mivoltára.

       Hogy mitől egészséges és igazi az alázat, hogy miért JÓ és ÉRDEMES alázatosnak lenni, azt leginkább az evangéliumokban találjuk meg, általában Jézus szavaiban. 

          "... tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat      találtok a ti lelkeiteknek. "  (Máté 11,29.)     

         "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája"    (Márk 9,35.)

           "Aki a legkisebb mindnyájatok között, az az igazán nagy" (Lukács 9,48.)

        "Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek,, az a nagyobb a     mennyek  országában" (Máté 18,4.)

        "...ha valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik."

          (Lukács 18,14.)

          Ha a názáreti Jézus szavát komolyan vesszük és hisszük, hogy amit mond, az jó és igaz, akkor az alázatosság igen nagy érték, és a szív erejének alkotórésze.

          Pál apostol nem mondja ki az alázat fontosságát, de a következő szavak ezt fejezik ki:  „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos/ A szeretet nem féltékeny/  Nem kérkedik, nem  gőgös,..." (1.Korithus 13,4.)

     A továbbiakban az alázat és az alázatos szavakat ebben a megtisztított értelemben használom, nem az értelmező szótár szerint. Ez fontos, mert a szavak álságosak, sokszor félrevezetnek, jelentésük tudatunkban átváltozhat, esetleg a megszokott, nem szerencsés tartalmakat hívja elő.

      Vétkeink, hibáink, tévedéseink belátásához, bevallásához és a bocsánatkéréshez alázat kell, sőt olykor a hála kimutatásához, vagy a köszönet kimondásához is. A szelídséghez nagyobb erő és bátorság kell, mint a harciassághoz. Nem visszaütni nehezebb, mint az ütést elviselni. Lám, a legnagyobb igazságokat sokszor csak paradoxonokkal lehet kifejezni.

Ez az alázat felemel, tekintélyt ad, elgondolkodtat, és szívünkbe hatol. Az alázat táptalaja (is) a szeretet. Szeretetből engedek másokat magam elé vagy fölé, szeretetből ismerem el sikereiket, szeretetből „merek” kicsi maradni, mert tudom, hogy ezzel lélekben nem leszek kevesebb és szegényebb.                                      

         Negyedik gimnazisták voltunk, 17-18 évesek, fiatal orosztanárunk, egyben osztályfőnökünk is. Év vége felé egyszer szokatlanul sok tanulnivalót adott fel másnapra. Orosz tagozatos osztály lévén mindennap volt orosz óránk. A jó színvonalú osztály, sőt az egész Gimnázium éltanulója voltam, és sokakkal ellentétben nagyon szerettem az orosz nyelvet. Osztálytársaim ösztökéltek, súgták, hogy osztálytitkári minőségemben tiltakozzak a túl sok lecke ellen. Furcsa volt a kérés, többnyire csak az egymás közötti veszekedések csillapítására vették igénybe „titkári tekintélyemet”. Mégis engedtem a kérésnek, sőt magamat is belelovaltam az ellenkezésbe. Felálltam és kissé reszkető, de kemény hangon tiltakoztam az osztály nevében. Fojtogatott az indulat, elragadtattam magam… „A tanár úr lehetetlent kíván tőlünk, ingerel bennünket, pedig tudja, hogy holnap latinóra is lesz…” Tanárunk türelmesen válaszolt: „ha te is így gondolod, akkor egyáltalán ne készüljetek holnapra”, és összeszorított szájjal kisietett a teremből.

        Nagyon rosszul éreztem magam, sejtettem, hogy túllőttem a célon, nem is azzal, amit mondtam, hanem ahogyan mondtam. Minden szavamban sistergett az indulat. Valóban úgy találtam, megtanulhatatlanul sok a lecke – de miért is? Talán ötven új szó, kifejezés, meg a kétoldalnyi fordítás? Ilyet eddig mégsem tett, mi ütött belé? És belém?  Lehet, őt felbosszantották a tanáriban, és rajtunk tölti ki mérgét. De én miért támadtam, vádoltam? Rágott a lelkifurdalás. Ugyanakkor ágaskodott bennem az önérzet. Miután osztálytársaim ösztökélésére bátran ellent mondtam tanárunknak, ráadásul tőlem szokatlanul erős szavakkal, most alázkodjak meg és kérjek bocsánatot?! Vívódtam, ingadoztam, nem tudtam mit tegyek. Mi lenne a helyes?

       Végül felültem kerékpáromra és elhajtottam a tanár úr lakásához. Gombóc volt a torkomban, amikor becsöngettem, azt kívántam, bárcsak ne lenne otthon. De hát akkor minek jöttem? „Tanár úr, azért jöttem, mert megbántam, hogy akkora indulattal szóltam a lecke miatt. Ne haragudjon, ha megsértettem...” Csodálkozott, alig tudott megszólalni. „Nincs semmi baj, Tibor, nem haragszom. Köszönöm, hogy eljöttél...Holnap az órán megbeszéljük” – de nem kellett már beszélni az egészről, mert a görcs mindkettőnkben feloldódott.

        Kicsit fanyar humorral szoktuk mondani, a nagy tiszteletnek örvendő igazi tudós, művész vagy bármiben kiváló és példamutató, ugyanakkor szerény, barátságos emberre: "...van neki mire szerénynek (alázatosnak) lenni"

Nem könnyű jól alázatosnak lenni. Szavaink és gesztusaink sokszor félrecsúsznak felesleges megalázkodás, vagy ellenirányban, a büszkélkedés, a kérkedés felé.

L.Annaeus Seneca, római filozófust  (i.e.4‒i. u. 65) idézem: "Aki jót tett, hallgasson, beszéljen róla, aki kapta". Ez az igazi alázat egyik legszebb jellemzője.

       Keresem, mi az alázat(osság) erejének titka?  Az egyik talán a nyitottság. Az alázatos ember nyitott az újra, nyitott az övénél nagyobb tudásra, nyitott nagyobb távlatokba tekintésre, nyitott a jóság magasabb fokozataira. Mivel tudatában van az alázat erejének és értékének, tisztán lát, és megérzi, ha gonosz erők környékezik meg, ha a nagyság és uralkodni vágyás kísérti meg, ha őszinte alázatát felülről gúnyolják és támadják öntelt büszke hatalmasságok. Az alázat kiváló erkölcsi nézőpont!

Az alázatos, de erkölcsi (krisztusi?) erejében magabiztos ember erőt sugároz, és képes leszerelni még a gyilkos indulatokat is.

A megalázás és megszégyenítés nem teszi alázatossá az embert, ellenkezőleg, félelmet, dühöt, gyűlöletet, bosszúvágyat, a visszavágás (revans) kényszerét váltja ki belőle.

Az alázatos ember a helyén van; ismeri saját értékeit, korlátait és hibáit. 

Az alázatban figyelem, szelídség és gyengédség nyilvánul meg, ugyanakkor realitásérzéke nem engedi szélsőségekbe sodródni..

Az alázatos ember együttérző, segítőkész és türelmes. Kész lemondani saját előnyéről, osztozni javain, ha ezzel más nyomorúságán valóban segíthet.

Ha  nem vagyunk alázatosak, akkor egy tévedhetetlen mércén megméretve, meglehet, hogy nagyot zuhanunk képzelt ranglétránk felső fokairól.

Egy gyönyörű történettel zárom írásomat, amelynek lényegét tudom, de részleteit sajnos elfelejtettem. Azt pl., hogy melyik évben történt, és hogy hívták a versenyzőket.

Két kiváló, 20. századi atlétanőről van szó, akik a 400 m-es síkfutásban rendre kimagasló eredményeket értek el. A történetet egy rádióadás sportrovatában hallottam, sajnos nem jegyeztem fel a számadatokat.

Különböző nemzetiségűek voltak. Sorra nyerték a világversenyeket, általában nagyon kicsiny időkülönbséggel. Olybá tűnt, hogy gyakorlatilag ennek a számnak egyszerre van két világcsúcs-tartója. Nem ismerték egymást, bár a nagy versenyeken természetesen találkoztak is, de nem lettek barátok. Az egyik évben egyikük nyerte a világbajnokságot, a következő világ-vagy kontinensviadalon a másikuk.

Történt, hogy valamelyik olimpián mindketten indultak, méghozzá a döntő futamban egymás melletti pályára kerültek. Az utolsó 100 méteren már messze maguk mögött hagyták a mezőnyt, és szinte centire párhuzamosan száguldottak a cél felé. 2-3 méterre a célvonal előtt egymás felé fordultak, megfogták egymás kezét, így értek célba, újabb olimpiai és világcsúcsot állítva fel. Ezúttal nem akarták egymást legyőzni.  Az alázat és az osztozás egy képzeletbeli erkölcsi dobogó legmagasabb lépcsőjére emelte őket.

A lelátók közönsége tapsviharban tört ki, lelkesen tombolt a sok tízezer néző. Ilyet még nem láttak. Az olimpia versenybizottsága érvénytelenítette világcsúcsukat, és eltiltották őket a következő két olimpián való részvételtől.

Az alázat és az együttműködés kockázatos is lehet, de, ha őszintén gyakoroljuk, biztosan megéri.

Reményi Tibor

A 10-es számú ház

Apám halála után, 1949 őszén Budakesziről visszaköltöztünk Ceglédre. Anyámék nagy családi házában (a X. ker. Irinyi u. 2-ben) lett volna helyünk, egy külön szoba, de anyám, bölcs meggondolásból, nem akart közösködni sógornőjével, így a közelben kerestünk bérlakást. Háromutcányira találtunk is egy elég tágas szoba-konyhás kiadó lakást, és 1951-ben ide költöztünk, a X. ker. Bajcsy Zsilinszky út 10-es számú házba. A város nagy területen feküdt, 55 ezer kat. holdjával a legnagyobb magyar városok közé tartozott. A 20. század elején XIV közigazgatási kerületre osztották fel, ebből 10 kerület volt a zárt utcarendszerű belterület (közepén a belvárossal), és 4, a tanyás külterület, az un. „határ”. Ez a ház, ahová átköltöztünk, nagy, magas és hosszú épület volt, három, utcára néző ablakkal, hatalmas kétszárnyú kapuval, amelyet a házhoz illesztett cseréptetős téglafedél koronázott. Az udvarra nem lehetett belátni, zárt volt, abból a fajtából, amit Móricz Zsigmond a ceglédi gazdák elzárkózó, osztozni nem akaró dölyfösségének szimbólumaként látott. A ház az udvar hosszában nyúlt el, három nagy szobája és egy oldalszobája volt, a szobák folytatásában egy nagy kamra, ahonnan a padlásfeljáró lépcsője nyílott, a ház teljes hosszában mély, dongaboltozatos pince. Az udvarra nézett az oszlopos tornác, a házinéni ámbitusnak mondta, annak végében volt a pince lépcsőháza. A 20. század első éveiben épülhetett, módos, nagygazda számára. Az előkelősködő parasztpolgár ház típusa volt.

Az udvar két részre oszlott, léckerítés választotta el az első, füves-kertes részt a hátsó, gazdasági udvartól. A hátsó udvarban számos kisebb-nagyobb épület állt; szép, tágas istálló külön a lovaknak és a marháknak, kocsiszín, pajta, disznó- és baromfi-ólak, nyúlházak és galambdúcok. A szemétgödör mellett állt a téglából épített, csúcsos palatetős, már-már díszes árnyékszék, amire kívülről nem lehetett azt mondani, hogy „budi”, mert olyan volt, mint egy előkelő miniatűr kerti pavilon. Ajtaja fölött tetszetős farács-borítású szellőző nyílás volt. A léckerítés vonalában gémes kút állt, vize tiszta volt, de kemény, így locsoláson kívül másra nem igen használtuk.

Az első udvar jobb sarkában volt még egy melléképület. Egyetlen helyiségből állt, két parányi ablakkal, és búbos kemence volt benne. Valaha nyári konyhának vagy mosókonyhának használhatták; amikor a házba költöztünk, üresen állt, később kiadták egy még nálunk is szegényebb családnak.

Nekünk az utcára néző nagyszobát és a tornácra nyíló oldalszobát adták bérbe, az utóbbit konyhának használtuk. Anyám nagy örömére, a két helyiségben jól el tudtuk helyezni bútorainkat, igyekezett lakályossá tenni a különben rideg, 4,5 m magas helyiségeket.

A lakbérünk 13.50 Ft volt havonta, ami tíz évig nem is emelkedett, és a 70-es évek elején sem rúgott többre 50 Ft-nál. A ház egy idős házaspáré volt. Szűcs bácsin és Szűcs nénin kívül nem lakott benne más. Kulákok voltak. Még előttünk is alig mutatkoztak, jobbára csak Szűcs nénivel váltottunk néhány szót, őgyakrabban kitotyogott, botjára támaszkodva az ámbitusra. Visszataszító látvány volt a görnyedt hátú, O-lábú, kendőbe burkolt fejű, vizenyős tekintetű öregasszony. Mintha mindig ugyanaz a piszkos ruha lett volna rajta. Lábszárait nem gyógyuló, csúnya fekélyek borították, amiket fáslival kötözött be. Néha a tornácon cserélte a kötést, ekkor láttam a kék-zöld-sárga gennyedző keléseket, éreztem a sebek és a mosdatlan test undorító szagát… Szűcs bácsit jóformán csak akkor láttuk, amikor az árnyékszékre ment. Mindig fekete öltönyben volt, mintha készülne valahová.

Konyhájukban 15-ös körte égett a plafonról lelógó dróton, örök félhomály uralkodott a lakásban, így az áporodottság és kosz sem volt feltűnő.

Azt hiszem, az öregek sohasem fürödtek, legfeljebb felületesen mosakodtak. Talán alsó ruhájukat sem vetették le, csak ha már nagyon bűzlött. Nem tudom, Szűcs néni mikor és hol mosta ki ruhájukat, amolyan nagymosásra nem emlékszem. A lábát burkoló fáslikat mosta, ott lógtak a verandán a nyilván valaha fehér, de már a gennytől megsárgult vászoncsíkok.

Szűcs néniből hiányzott minden kedvesség. Nem emlékszem egyetlen barátságos, jó szóra, amit hallottam volna tőle. Pedig udvariasan köszöntem neki, néha meg is kérdeztem, „Hogy tetszik lenni?” – rideg jó reggelt, vagy csak egy morgás volt a válasz.

Amikor anyámat takarítani látta, mérgesen rászólt: „Minek súrolja annyit a padlót, még elkopik..?!” Keserűség, és talán gyűlölet is áradt belőle. Gyűlölet saját nyomorúsága, fekélyes lába, görnyedt háta, kiszolgáltatott sorsa ellen, tehetetlen gyűlölet az egész világ ellen. Tíz éves lelkemmel, mint ahogy mindenkitől, tőle is szerettem volna valamicske szeretetmorzsát kapni. Nem tudtam elhinni, hogy neki jó ez a hallgatag, konok kívülállás, ez a számomra érthetetlen lesüllyedés a már-már ember alatti létbe. Már nem is magam miatt akartam jó szót hallani tőle, őt szerettem volna megenyhíteni, neki akartam gyerekszívvel segíteni azzal, hogy kedves szót adok a szájába. Szörnyű volt elgondolni, hogy ilyen nagymamám is lehetne.

Nehezemre esett elképzelni, milyen lehetett Szűcs néni és Szűcs bácsi fiatalon, 40-50 év előtt. Úgy tűnt, mintha nekik nem is lett volna boldogabb múltjuk. Milyen lehetett Szűcs néni, mint fiatalasszony? Szép volt-e, csinos-e, kívánatos-e? Volt-e valaha ünneplő ruhája? Tudott-e nevetni? Tudott-e örülni? Szerelmes volt-e a férjébe? Esetleg másba? Most olyan, mint a rémmesék boszorkánya, de volt-e valaha más?

Annyit tudtunk, hogy van egy fiúk, évente egyszer-kétszer el is jött szüleihez. Nagydarab, rövid kabátos, csizmás parasztember volt, úgy 50 év körüli, hasonlóan mogorva, mint az apja. Alig ment be az öregekhez, máris perlekedés hangjai hallatszottak ki a lakásból. Fiú és apa ordítottak egymással, nem értettük, min tudtak percek alatt összekülönbözni, de a hangokból mélységes harag és gyűlölet érződött ki.

Kulákok lévén, nyilván mindenükből kiforgatta őket a népi demokrácia. Szűcs bácsit gyakran beidézték a rendőrségre, rebesgették, hogy ilyenkor meg is verték gumibottal.

Azt hiszem, amikor mi beköltözünk a szoba-konyhába, már nem volt mit elvenni tőlük.

Már üres volt a kamra és a pince, üresek az istállók és az ólak, mindössze néhány gyöngytyúk kapirgált a szemétdombon. Nyilván földjeiket is elvették, úgyhogy rejtély maradt, mit akartak még megtudni tőle a rendőrök, hacsak azt nem, rejteget-e még valahol tiltott vágásból származó sonkát vagy szalonnát.

Tulajdonképpen az is rejtély volt, hogy miből élnek. Nem tudom, érdekelte-e egyáltalán a rendszert, miből tartja fenn magát a kulákcsalád, ha mindent elvettek tőlük. Igaz, ott maradt a néhány baromfi, és talán a tartalékokból maradt annyi pénzük, hogy kenyeret és tejet vehettek. Meglehet, a fiuk is hozott nekik némi élelmet. A mi 13 és fél forintunkból nem sokra tellett.

A padlást gabonaraktárnak birtokba vette valamelyik téesz. Cséplés után hetekig hordták a teherautók a tömött zsákokat, szó szerint rogyásig megtöltötték a hatalmas padlást. Akkor hagyták abba a betárolást, amikor tényleg megrepedt szobánk fölött a plafon. Szerencsére nagyobb baj nem lett belőle, és a következő évben már kevesebbet vittek föl.

Bár akkor ezt a kifejezést még nem ismertük, de 1952 és 1958 között igazi mély szegénységben éltünk. Az első években csak aludni jártunk haza, a nap többi részét a háromutcányira lévő régi családi házban töltöttük, jobb volt így anyámnak és nekem is. Nagyapám szárnyai alatt nagyon jól éreztem magam, sok mindenre megtanított, a leckét is kikérdezte, megebédeltetett, amikor délután kellett iskolába menni. Anyám bátyja kereskedésében segédkezett, vagy a házi munkában szorgoskodott. Estére viszont hazamentünk az új lakásba, saját fészkünkbe, ahol bizony a téli estéken kegyetlen hideg fogadott. Hiába gyújtottunk be este 7-kor vagy 8-kor, a jéghideg falak nem tudtak átmelegedni. A sparhelt mellé telepedve ittuk a hamarjában főzött forró teát, hozzá a vajas vagy margarinos kenyeret. A vaj kőkemény volt a fagytól, csak éles késsel lehetett lekaparni róla a kenyérre valót. Mégis elégedettek voltunk, mert volt fedél a fejünk felett, és volt mit ennünk. Hamar a dunna alá kellett bújni, ahol azután hamar felmelegedtem és álomba merültem.

Anyám 1953-tól egy helyi cipőgyár irodájában kezdett dolgozni, ekkortól egészen a 10-es számú házba költöztünk, tulajdonképpen ott és akkor kezdődött „önállóságom”, már amennyire egy alig 12 éves fiú erre képes. Amikor hazajöttem az iskolából, megmelegítettem ebédemet, amit anyám előző este elkészített. Vizet hoztam az utcai artézi kútról, feltöltöttem a kannákat és vödröket. Télen begyújtottam a kályhába, mire 5 óra tájban anyám hazaért, már elfogadható hőmérséklet volt a lakásban. A favágás is az én dolgom volt, amit jó kedvvel, szinte élvezettel csináltam. Erőpróbának fogtam fel, hamar megtanultam bánni a kis baltával és a nagyobb fejszével is. A fásládába másnapra bekészítettem a gyújtóst, az aprófát és a nagyobb, göcsörtös darabokat, amire aztán rá lehetett rakni a kokszot. A szenes vödröt is megtöltöttem. Kokszot nem mindig kaptunk a TÜZÉP-nél, pedig azzal kellemesen be lehetett fűteni, viszonylag hamar a nagyszobát is, és tartotta a meleget, még másnap reggel is találtam izzó darabokat a kályhában.

Bejárati ajtónk és az összes ablak nagyon rossz állapotban volt, egyik sem zárt rendesen, szinte befújt rajtuk a szél. Többször kértem anyámat, javíttassuk meg, üvegeztessük újra a szétesni készülő kereteket, de ő nem akarta, mondván, ez a házigazda dolga. Nem a miénk a ház, nem költünk rá egy fillért sem. A háziurat persze hiába kértük, nem javíttatta meg, de furcsa módon anyám nem erőltette a dolgot. Inkább kitömködte ruhadarabokkal a réseket, letakarta vastag pléddel a kitört ablaküveg helyét. Ezt sohasem értettem meg, hiszen tudtam, hogy tüzelőben, meg fagyoskodásban sokkal többel fizetjük meg a „szellős” szobákat.

Anyám 500 Ft-os havi fizetéséből kellett megélnünk. Ebből épphogy élelemre tellett. Olyan ruhákat hordtam, amiket édesapám öltönyeiből az ismerős szabó készített számomra pár forintért. Nagyapám kopott háromnegyedes kabátjából lett télikabátom. A szabó kifordította, méretemre szabta, így nem látszott rajta, mennyire viseltes, én mégis nagyon szégyelltem, mert fekete volt és ódivatúnak találtam. De nem fáztam benne, és lassan megbarátkoztam vele; kerékpáros viseletnek éppen alkalmas volt, nem kellett attól tartani, hogy lelógó végét bekapja a lánc.

Ebben a házban töltöttem serdülő éveimet, itt váltam felnőtté. A serdülőkor minden feszültségét, lázadását, az ágaskodó nemiség megrázó erejét itt ismertem meg. A férfi fantázia kéjes ábrándozása itt kerített először hatalmába.

Anyámmal kettesben éltünk, hallani sem akart róla, hogy újra férjhez menjen, legalábbis addig biztosan nem, amíg engem „szárnyra nem bocsát” , ahogy mondták a régiek. Valóban, 30 éves voltam, amikor férjhez ment egy nála 12 évvel idősebb, szeretetre méltó úrhoz, és boldogan éltek még együtt 15 évig. De az ötvenes-hatvanas években teljesen annak szentelte életét, hogy engem tisztességben felneveljen, próbálja pótolni apámat is. Folyton aggódó szeretetét néha terhesnek éreztem, mély vallásosságából is eredő szigorú erkölcsi elvei ellen gyakran lázadtam, de megértettem féltését.

1954-ben Szűcs bácsi meghalt, Szűcs nénit fiuk magához vette. A házat eladták, az új tulajdonos teljes modernizálást hajtott végre. Felújították a villanyhálózatot, a falakon kívül szabadon futó, porcelán távtartókra erősített vezetékeket Bergmann-csőbe húzva a falba süllyesztették, új lámpatesteket és kapcsolókat szereltek fel. A tulajdonos lakrészében fürdőszobát és angol WC-t alakítottak ki, bár az utcában még nem volt vezetékes víz. Az egész házat „bepucolták”, újrafestették. Minden megújult, csak a mi ablakaink maradtak a régiek, biztosítva télen-nyáron az állandó huzatot.

Az új tulajdonos egy gazdálkodó családból való, egyedülálló negyvenes férfi lett, eléggé magának való alak. A családnak szőleje és gyümölcsöse volt a város határában, a férfi szülei kint is laktak, csak néha, főleg piacnapokon látogattak be a városba. Lovas úr, így hívták az új tulajt, azért sokkal barátságosabb ember volt, mint Szűcsék. Szerette a borocskát, gyakran jöttek hozzá haverok, akikkel nagy ivászatot rendeztek, vagy csapatostól mentek el valamelyik kocsmába. Mikor már nagy fiúnak gondolt, 16 -17 éves lehettem, sokszor invitált, igyak meg vele egy pohárkával. Egyszerű, békés, jólelkű ember volt, de a kapcsolatteremtésben esetlen. Legfeljebb az elemi iskolát végezhette el, tanult szakmája nem volt, kocsikísérőként, azaz tulajdonképpen rakodómunkásként, dolgozott a TEFU-nál, a korabeli állami szállítmányozási vállalatnál.

Akármilyen hideg is volt, szerettem a teleket. Hatalmas havakra emlékszem, és arra a csodálatos csöndre, amikor a hópaplan betakarta a várost. Ha este esni kezdett, anyám folyton kileskelődött az ablakon, mekkora a hó, és nem egyszer 10 óra körül mentünk ki az utcára havat takarítani, hogy reggel kevesebbet kelljen lapátolni. Mi laktunk az utcai fronton, a mi kötelességünk volt a járda takarítása. Nem volt hosszú szakasz, talán 15-20 méter a kapu előtti úttal együtt, de ha vastagra duzzadt a hóréteg, nem volt könnyű ellapátolni. Máig fel tudom idézni azt a pompázatos utcaképet, ami az éjszakai hóhullásban tárult elénk. A közvilágítás villanylámpáinak fénykörében szikrázva táncolt milliónyi hópehely, a frissen hullott fehérség bársonyosan csillogó takarót vont az úttestre, a szűz hóköpenyt nagy ritkán barázdálták egy-egy kései autó kerekei, nyomukat perceken belül befödte a friss fehérség.

Ezekről a telekről írtam sok-sok évvel ezelőtt a következő sorokat.

Udvarunkra láttam

a szűk konyhaablakon,

beszisszent a fagy

az ajtóréseken –

szegényes ebédem

forrdogált a vaslapos

öreg tűzhelyen.

Kinn mindent foglyul ejtett

a kőkemény hideg,

didergett a föld,

fáztában megrepedt

szétfutottak rajta

fekete jégerek.

Rosszul fűtött szobám

nehézmintás falán

táncolt a képzelet:

végigrajzolta tán

az egész életet.

-----

A 10-es számú ház kimagaslott az utca házai közül, nemcsak a homlokfal magassága miatt, hanem mert egy kis dombon állt. A járdaszelvény, a 8-as számú ház előtt emelkedni kezdett, és a házunk előtt majdnem két méterrel az utcaszint fölé magasodott, utána hirtelen lejtéssel ismét visszasimult a kocsiút szintjére. Nem tudtuk, mikor és hogyan keletkezett ez a domb, csak valami mesterséges feltöltés lehetett, mert az egész környék olyan vízszintesen lapos, mint egy nagy asztal. Érthető, hogy ide járt szánkózni az egész utca gyerekserege, kapunk tövéből egészen a kocsiút túloldaláig lehetett lecsusszanni.

Házunk volt osztálytársaim találkozó helye, szülőmentes övezet, ami nem utolsó szempont volt. A legközelebb lakó két fiú - Feri és Lali - szinte minden délután átjött hozzám leckét írni, matekpéldát megoldani, a felhúzós gramofont hallgatni, és persze focizni, télen szánkózni. A kinyitható ebédlőasztalunkon pingpon- csatákat rendeztünk.

A viszonylag tágas lakás és a nagy udvar pompás terep volt játékaink számára. Nem egyszer nyolcan-tízen összegyűltünk, volt, aki a város másik végéről biciklizett ide, hogy oldjuk meg együtt a matek vagy fizika házi feladatot, mert nem boldogul vele. Felmondtuk egymásnak a latin memoritert, vagy kikérdeztük az új lecke orosz és angol szavait. Rendeztünk mini tanulmányi versenyeket. Ki tud több történelmi évszámot? Hol születtek a 19. század legnagyobb magyar írói? Ki tud több magyar olimpiai bajnokot felsorolni? 

Itt ért az első szerelem boldog áramütése, itt írtam első, ügyetlen és óvatos szerelmes leveleimet K. Katinak. Itt olvastam tizedszer-huszadszor is válaszleveleinek túlságosan is szabályos, szögletes betűkkel írt ártatlan sorait. Ő csak kétszer vagy háromszor jött el hozzánk, én viszont sokszor megfordultam náluk, a III. kerületi Táncsics Mihály utcai kis házban. Tőlünk jókora távolságra volt, de kerékpáromat repítette a szerelem mámorító energiája.

Gimnazista koromban kezdtem el rádió-amatőrködni, persze csak nagyon szerény formában. A detektoros rádiók után hálózati 2+1-es elektroncsöves készüléket építettem, aminek alkatrészeihez zsebpénzemből gyűjtöttem össze a 20-30 forintokat, így több részletben, pár hónap alatt meg tudtam venni a KERAVILL-ban a csöveket (rádiólámpákat), és néhány használt alkatrészt egy közeli rádiókereskedőtől. Az antennaépítés nagy bravúr volt. Konyhánk keskeny ablakával szemben állt a már említett melléképület, annak a tetejére szereltem fel a kb. 4 méteres árbócrudat, aminek felső végéről vezettem le az antennahuzalt a konyhaablakig, az ablakkeret furatán át pedig a rádióig. Így kb. 15 m magasan volt az antenna csúcsa, teljes hossza pedig elérte 20 métert, amivel nagyon jól lehetett a középhullámú állomásokat fogni. Akkor még nem volt olyan zajos ez a hullámsáv mint ma, és sokkal több műsorszóró adó üzemelt. Saját készítésű rádiómon hallgattuk estenként Amerika hangját, valahol a 350 m-es hullámhossz környékén.

1956. november 4. éjszakáján, vasárnapra virradóra, 3 óra tájt iszonyú robajra ébredtem, mintha a föld indult volna meg, remegett az egész ház. Az ablakhoz sietve a sűrű, fagyos ködön át tankok körvonalait láttam. Visszabújva a dunyha alá, számolni kezdetem, 250-ig jutottam, ennyi T-54-es nehéz szovjet harckocsi vonult át utcánkon Budapest felé. Kecskemét felől ez volt az oroszok egyik felvonulási útvonala; a másik, Szolnok felől, a város egyik északi széles főútján vezetett át, majd a két hatalmas tankoszlop Ceglédet elhagyva egyesült a 4-es főúton, Ceglédbercel határában.

November 10-12. lehetett, amikor anyámmal együtt, kannákkal és vödörrel felszerelkezve este 10 körül kimentünk a 4-es út sarkán lévő artézi kútra, hogy vizet hozzunk a másnapra tervezett nagymosásához. Szorongva, sietős léptekkel mentünk oda is, vissza is, hiszen 21 órától kijárási tilalom volt érvényben a városban. A közvilágítás üzemelt, de a ködös éjszakában gyér volt a fény az utcán. Távolból gyenge motorzúgást hallottunk. Szerencsésen megjártuk az utat, éppen csuktam be a nagy, nehéz kaput, amikor éles fegyverropogás rázta meg a levegőt. Rövid sorozat, egészen közelről. Onnan hallatszott, ahol a kút volt. Azután csönd lett, de nagyon nehezen nyugodtunk meg, és tudtunk végre elaludni. Másnap reggel a 4-es út kanyarjában, az élelmiszerbolt és a fodrászüzlet előtti járdáról szedegettük össze a 8-10 cm-es töltényhüvelyeket, a páncélautók géppuskalövedékeinek maradványait. A falon lévő postaláda át volt lyuggatva ujjnyi vastag kerek nyílásokkal. Mint megtudtuk, egy éppen egy helybeli ÁVH-s tisztet lőttek szitává a cirkáló orosz páncélautókból. Azok közeledő moraját hallottuk előző este. A szerencsétlen ember a pályaudvarról ballagott hazafelé. Ha 3-4 perccel később megyünk vízért, mi is így végezhettük volna.

Egyetemista koromban a vizsgaidőszakok nagy részét itthon töltöttem. Jórészt egyedül voltam a házban, Lovas úr csak este jött haza, de amúgy sem zavart volna a tanulásban. Igyekeztem nap közben jól haladni az anyaggal, hogy mire anyám hazajön a munkából, lazíthassak, és ne bújjam egész este könyveimet és jegyzeteimet. Ha otthon volt, szerette, sőt elvárta, hogy beszélgessünk. Bizony, én néha már sokalltam, hogy mindig kell valamiről mesélnem, szinte beszámoltatásnak éreztem, de az ő szempontjából nagyon is érthető volt, hetekig nem szólt hozzá senki a saját otthonában.

Anyám 20, én 15 évig laktam a 10-es számú házban. A ház ma is áll, homlokzata megújult, az utcai ablakokat is kicserélték, ma már nyilván nem „húznak”. Van már benne vezetékes víz, földgáz, kábel-tévé, telefon és Internet is. Nem tudom, kik lakják, nem ismerem tulajdonosát. Az udvarban sem voltam legalább 40 éve.

Az emlékek nem a házban laknak, hanem bennem.

   2014-2015.

Reményi Tibor

A város fényei

Emlékszem, anyám milyen

büszkén mesélte, hogy

ámult el tizenévesen

a ceglédi villanyfényeken.

Huszonnyolcban

vagy harmincban lehetett,

lovas kocsin jöttek Kecelről,

már késő este volt, őszi vaksötét

mikor a távolból feltűnt

a Körösi úti villanyfüzér.

Ahogy mesélte, arcán is

apró fények gyúltak-

ahol addig élt, csak a község közepén

világított egyetlen olajlámpa fénye.

A villany maga volt a csoda és az új világ,

amiben sorra jöttek bajok és új csodák

mozi, neon, rádió, ragyogó csillárok;

enyhült a válság, fénylett az élet

föltámadtak az alvó remények…

Alig múlt tíz év, és megismerte

a város a gyilkos fényeket:

A bombák délben hulltak, bután, vakon;

a hét emeletes Nagymalom két hétig égett,

hatalmas zsarátnok világította meg

még utána is sokáig a megriadt eget

az egész város látta, a messzi tanyákra

is odalátszott az elpusztított élet

vérvörös fénye…

Diákkoromban én is büszke voltam

az első ostornyeles lámpa sorra,

a higanygőzre, a sárgás halogénre,

a külvárosi utcákra is bekúszó

csillogó-hunyorgó körtesorra.

Ma is ragyog a város, új reflektorok

fürdetik pazarló fényben

a belváros tornyait, szobrait,

nem luxus már a közvilágítás –

A hivalkodó világ már a

fénnyel is szennyezi önmagát.

De van-e fény belül

az emberekben,

van-e biztató sugár

a fáradt szemekben?

Emberszabású MI?

Lehet-e a mesterséges intelligencia (MI) emberszabású? Egyáltalán, akarjuk-e, hogy emberszabású legyen?

Egyrészt igen, másrészt nem. Annyiban „igen”, hogy tudjunk vele szót érteni, értse meg kérdéseinket és próbálja az emberi logikát követni. Tudjon olyan információkat, adatokat szolgáltatni és számításokat elvégezni, amelyekre egyelőre az emberi agy nem képes. Annyiban viszont ”nem”, hogy ennek a többlettudásnak és képességeknek is legyenek határai, ne lehessen erőszakos, semmilyen értelemben ne tudjon az emberre támadni, ne ártson neki. Ne tegyen olyat, amit nem kértünk tőle. 

Ferenc pápa a 2025. január 20. és 24. között a svájci Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumhoz intézett üzenetében többek között ezeket mondta: „Kritikusan értékeljék a mesterséges intelligencia egyedi alkalmazásait bizonyos helyzetekben annak megállapítása érdekében, hogy alkalmazása elősegíti-e az emberi méltóságot, az emberi személy hivatását és a közjót. Az újítások hatása azonban kiszámíthatatlan, és ez aggodalomra ad okot…”  Ami az emberi és a mesterséges intelligencia megkülönböztetését illeti, a dokumentum félrevezetőnek tartja az intelligencia elnevezést az MI-re vonatkoztatva. Nem az intelligencia mesterséges formájáról van ugyanis szó, hanem annak egyik termékéről.”

Sokan és joggal vitatják az MI elnevezés helyességét is. Tulajdonságai és képessége (egyelőre) nem felel meg az emberi intelligencia tartalmának.  Sem az agyi, azaz tudati, sem a szívbéli (azaz érzelmi és értelmi) intelligenciánk sokoldalúságát, gazdagságát és rejtett képességeit messze nem meríti ki. Lényege inkább megfelelne a „korlátozottan gondolkodó gép” esetleg az „óriási adattár vagy egy gépi lexikon” kifejezéseknek. Lehetne még tovább ötletelni, de valószínűleg nehezen találnánk igazán jó kifejezést. Mára már annyira berögződött a köznyelvbe az MI rövidítés vagy a teljes kifejezés, hogy nem sok remény van megváltoztatására. A lényeg amúgy sem a név, hanem az, hogy tudatában legyünk annak: ez a szuper-hiper digitális alkotás (szoftver) igazából nem intelligens.

Az 1990-es évek közepétől nagyon felgyorsult a gépi intelligencia kutatása és fejlesztése. Rengeteg kísérlet, tanulmány és könyv született a témáról. Miután 2010 körül a nagy gépek kapacitása már elérte a kb. 500 billió/s műveleti sebességet, 2020 utánra a milliószor billió sebességet, vagy ennél nagyobbat prognosztizáltak. A tudósok egyik táborában felmerült, hogy lehetne építeni egy szuper-agyat, akár molekuláról molekulára, neuronról neuronra leutánozva az emberi agyat. A méret mellett azonban felmerült egy bökkenő, nevezetesen az, hogy a valóságos agyat nem tudjuk alulról felfelé építkezve modellezni.

Más (svájci és angliai) tudóscsoportok un. neurális szimulációval próbáltak létrehozni egy teljes, virtuális ideghálózatot.  A Svájcban élő és dolgozó izraeli Henry Markram csapata odáig ment, hogy feltételezte, ezen az úton akár tudatos, érzékelő és érző lényeket lehet létrehozni. Az akadályok azonban szép számmal jelentkeztek (ezek részletezésére e helyütt nem kerül sor) és a fejlesztés lelassult, ha végleg nem is vallott kudarcot, mindenképpen sok tanulsága volt.

A mai MI-k az egyszerű szoftverágens (programfogadó-közvetítő-intéző és feldolgozó) rendszerek továbbfejlesztései. Több szempontból szokták osztályozni őket, pl. a felépítés, a számítási intelligencia az iterációs (lépésenkénti) fejlődés, valamint a gyakorlati alkalmazások és még sok más nézőpont szerint. 

A robotokba épített és velük kommunikáló MI-k, kiegészítve az emberi test alakjának pontos leutánozásával, a beszéd, írás és arcfelismerés képességével, valamint a 3D-s nyomtatással, megtévesztően, sőt ijesztően ránk hasonlító „emberszabású” lényt tudunk alkotni.  De ez sem lesz intelligens, csak nagy tudású és parancskövető.

Pár évvel ezelőtt hallottam egy előadást az ELTE-n az MI-ről. Most csupán azt idézem belőle, amikor a témát kutató, elismert előadó felsorolja, hogy mostani tudásunk szerint mire nem képes, és nem is lesz képes a mesterséges intelligencia. A számítógépi intelligenciában ‒ egyéb tudati/szellemi hiányosságok mellett ‒nincs

·      önreflexió, éntudat (nem tud róla, hogy „van”)

·      szabad akarat

·      együttérzés, empátia

·      szeretet (ami több,  mint pillanatnyi érzelem!)

·      szerelem (a szív ellenállhatatlan akarata és időtlensége!)

·      érzelemvilág (öröm, félelem, szimpátia, harag, féltékenység, gyűlölet, undor, szomorúság stb.)

·      erkölcsi érzék és mérlegelés

·      hit

·      reménység

·      humor

·      intuíció

       A tudós társadalomnak többnyire ugyanez a véleménye.

A legfrissebb hírek (vagy álhírek?) szerint már léteznek érzelmeket mutató MI-k és robotok. Valójában nem tudom, hogy ez mit jelent. Azt el tudom képzelni és hinni, hogy bizonyos szavak, mozdulatok, arckifejezések, zenei hangsorok, képek stb. beprogramozott mosolyszerű mimikát, szép szavakat, esetleg kellemes zenei reakciót váltanak ki egy robotból (vagy fordítva), amennyiben ezeket látni vagy egyéb módon érzékelni képes a beépített MI révén. Mindez azonban csak hasonmása (lehet) a valódi emberi érzések megjelenítésének. Elképesztő utánzó képességek megvalósításáról is tudunk, mint pl. olyanról, hogy az Mi képes klasszikus dalokat énekelni Schubert stílusában Maria Callas hangján... (Ez már „valódi” művészet lenne?

Azt egyelőre nem tudom elképzelni, hogy a szív titkolt vágyait, az aggodalom szorongását, a fájdalomtól való félelmet, vagy az ébredező szerelmet, lelkünk „másolatát”, túlvilági hitünk istenélményeit stb. képes legyen érzékelni, érezni, felfogni, és az ember lelki mércéje szerint értelmezni.  Ha mégis, akkor már nem ember és számítógép kapcsolatáról van szó, hanem valamiféle galaktikus átrendeződésről, új „teremtésről”, kozmikus paradigmaváltásról, vagy akár idegen, földönkívüli entitások beavatkozásáról…?!  Ekkor jöhet el az az idő, amikor az egyes emberi elmék, egy minden képzeletet felülmúló hálózatba kapcsolva, elveszítik eredeti személyiségüket, egyéni tudatukat és globális „mega-agyat” alkotva, annak alárendelve léteznek. Nem nehéz elképzelni, hogy egy egész bolygó felszínét egyetlen, integrált információ-feldolgozó rendszer borítsa be. A következmények beláthatatlanok...

25 éves unokám okostelefonjában van egy ChatGPT jelzetű 2022-es fejlesztésű MI. A kérdéseket kézzel kell ráírni az érintős képernyőre. Játékosan vizsgáztatni kezdtük a programot, és egyéb egyszerű, vicces kérdések után feltettük a következőt:

„Egy függőlegesen felállított, nagy, henger alakú légüres tartályban (vákuumban)  20 m magasból egyszerre leejtünk egy pingponglabdát és egy ugyanakkora méretű vasgolyót. Melyik esik le előbb a tartály aljára?” Az okos kis gép azt válaszolta, hogy egyszerre érnek le, és ezt egy általános iskolai fizikakönyv szintjén részletesen el is magyarázta. Csakhogy ez a válasz nem helyes! Ugyanis a vasgolyó kicsit később (kb.0,5 s) esik a padlóra, mint a pingponglabda. Ennek oka a villamosságtanból ismert Lenz-törvény  (Heinrich Lenz, 1804 -1865, német fizikus) , amely szerint a villamosan vezető, mágneses térben mozgó anyagban olyan örvényáramok keletkeznek, amelyek mágneses erőtere a földmágnesség ellenében hat, tehát lassítja a golyó zuhanását. Azaz az MI annyira megbízható, amennyire pontosan és hibamentesen írták bele az aktuális program válaszait.  „Ő nem jött rá”, hogy rossz választ ad.

Az MI-nek nincs és bizonyára soha nem lesz lelke, amellyel kapcsolatot teremthetne a transzcendens világgal. Már ez a tény is arra mutat, hogy az MI nem lehet igazán emberszabású. Lélek nélkül az emberi lény legfeljebb egy okos gép.

      Korunk elismert agykutatói, mint pl. az oxfordi Stuart Hamerhoff és Sir Roger Penrose, valamint Hans-Peter Durr is arra jutottak, hogy a tudat és a lélek nem a meteriális agy terméke, és nem a fizikai-biológiai agyhoz van kötve, nem abban „lakik”.

          Néhány évvel ezelőtt Hámori József biológus, agykutató a vele készült interjú végén így foglalta össze meggyőződését: „A lélek nem az agyban lakik. A lélek nem a tudat része, inkább fordítva… a lélek nem azonos a tudattal…. A tudat a léleknek az a része és képessége, amely kiválasztja és áttranszformálja a valósságnak azt a szeletét, amelyet az agy értelmezni tud.”(Az egyik legújabb tudományos hipotézis.)

        A legújabb MI rendszerekben is találunk hiányokat és konkrét hibákat. Ilyen programok fejlesztésekor ez persze érthető és megbocsátható; a kérdés csak az, hogy pótlásokkal, bővítéssel, egyszerűbb javításokkal megszüntethetők-e a hibák, vagy alap-algoritmuson és/vagy az egész program felépítésén kell változtatni… Esetleg ráébredni, hogy a feladat az adott eszközökkel megoldhatatlan!

            Az MI a hozzákapcsolt technológiával együtt képes lehet okos robotokat, sőt ember- ember mintájú humanoidokat is létrehozni (gépembert), de „istenarcú-emberszabású” homo sapienst  sapienst aligha.

                                Irodalom

                                https://hu.wikipedia.org/wiki/Mesterséges intelligencia

                               Paul Davis: Isten gondolatai, 1992  

                               Paul Davis: .A kísérteties csönd, 2010

                                          https://divany.hu/eletem/lelek-halal-utan/

                               Természet Gyógyász Magazin,- Tmás-XVII. Évfolyam 11. szám 

                               https://hu.wikipedia.org/wiki/Hippokampus

          HeartMatch Kutatóközpont: "A szív intelligenciája", Bioenergetic Kiadó, 2020.                  

          Reményi Tibor: Hol lakik a lelkünk, SORSUNKÉRT f.irat, 2023.

          Reményi Tibor: Más világok, SORSUNKÉRT f. irat, 2025. 

REMÉNYI  TIBOR                                 

Reményi Tibor

Vasárnapok

     A vasárnap délutáni álmosság ráereszkedett a városra. Csönd volt és meleg, szinte gőzölgött az aszfalt, forró volt a macskakő. Alig jártak az utcákon, gyér volt a forgalom, nagy-néha jött csupán egy-egy autó. Az ablakokra sorra gördültek le a roletták és redőnyök, máshol sűrű sötétítő függönyök vagy becsukódó spaletták próbálták a lakásokból kizárni a tűző napfényt és a forró levegőt. A házak vakszemüket mutatták az utcák felé.

A nyári vasárnap délutánnak ez a képe és hangulata, úgy látszik, először itt, Veszprémben tudatosodott, és maradt meg bennem, ahová egy gimnáziumi osztálykirándulás alkalmával, éppen vasárnap kora délután érkeztünk.  Az  kollégiumban volt a szállásunk, ahová gyalogszerrel sétáltunk a városi vasútállomástól (nem Veszprém-külsőtől!). 1958-at írtunk.  A bakonyalji királyi, püspöki székhely akkor még nagyon szép és kedvesen fenséges volt. Nem voltak tízemeletes panelházak, nem voltak plázák, ismeretlen volt a légkondi, nem büdösítették a levegőt autók ezrei... A dimbes-dombos belváros (óváros) egymáshoz simuló 1-2 emeletes házsorai, a város fölé magasodó vár, a Szent Mihály Székesegyház épületével, az érseki palotával évszázadok történelmét és hangulatát idézte.

De a hőségben a város halottnak látszott, ember nem járt az utcákon, néhány autóbusz hagyott el bennünket, különben csöndesen izzott a nyár forrósága. Érdekes módon ez az emlékkép maradt meg bennem, és ahányszor valamely kisebb-nagyobb városban jártam hasonló nyári hőségben, mindig ilyennek láttam és éreztem a vasárnap délutánokat. Tespedtek, aludtak a városok,‒ és mindenütt az a régi veszprémi hangulat rémlett fel bennem.

Az ötvenes évek óta sokszor jártam Veszprém városában ilyen-olyan ügyekben, mindig nagyobb és idegenebb lett számomra (ott lakó barátaimra tekintettel nem mondom, hogy egyre barátságtalanabb, zajosabb,"csúnyább" is, hasonlóan a többi magyar kis-és középvároshoz).

Ahol volt rá lehetőség, sokan a vízpartokra vagy a strandokra „vándoroltak”, a vízben keresve enyhülést. Amikor alábbhagyott a nyár hősége, megélénkültek a vasárnapok is, kibújtak az emberek a lefüggönyözött szobákból. Megteltek a parkok, korzók, sétányok. A cukrászdák és kávéházak teraszán legdivatosabb ruháikba öltözve kanalazták fagylaltjukat vagy kavargatták kávéjukat a hölgyek és urak. Megteltek a mozik, már légkondicionálás nélkül is elviselhető lett a hőmérséklet. Jobb helyeken nyitott volt a tető, vagy nagy szellőztető ventilátorok cserélték a levegőt.

Gyerekkorom és diákéveim vasárnapjait, ahogy a többi napot is, Cegléden, szülővárosomban töltöttem, ahol több mint 20 évig laktunk. A vasárnapi programokat többnyire a háború előtti szokások határozták meg. Ameddig nem voltak szabad szombatok, addig csak a vasárnap volt pihenőnap, és kissé még ünnep is, amikor nem dolgoztak az emberek. Ezt a  hetedik, rövid egy napot jól kellett kihasználni. Érdekes módon még így is több idő jutott a lélek feltöltődésére, ahhoz képest, amikor már a szabad szombaton elkezdett házi vagy háztáji munka átnyúlt a vasárnapra is. Néha fáradtabban mentek a "dolgozók" hétfőn reggel munkába, mint ahogyan pénteken befejezték a műszakot.  

Ebéd után lepihent ("sziesztázott") a család, vagy általában csak a családfő(k), az apák és nagyapák.  Ez volt a rokonlátogatás megszokott ideje is. Emlékszem a hosszú gyaloglásokra, amikor a város másik végén lakó rokonságot meglátogattuk. Anyai nagyapám testvérei, sógorai laktak az Újváros nevű kerületben, legalább három kilométerre a mi lakásunktól. Gyerekek nem nagyon voltak a társaságban, így meglehetősen untam magam. Üres kézzel nem illett menni még a legközelebbi rokonhoz sem, anyám mindig hozott magával egy kis csomag maga készítette egyszerű süteményt. Az öregebb férfiak boroztak meg kártyáztak, velünk nem igen törődtek. Anyám unokanővérével és unokabátyjával nagyon jóba voltunk,

ők együtt gyerekeskedtek, engem is szerettek, sok ajándékot, játékot kaptam tőlük. Velük kölcsönösek voltak a látogatások és gyakoriak az egyéb találkozások is. Szépen elkülönültek az öreg kártyások és a fiatalabbak. Anyámék sokszor a másik szobában vagy a verandán ültek le kávézni és beszélgetni, én meg ingáztam a két generáció között, mert itt is, ott is megütötte a fülemet és figyelmemet egy-egy érdekes történet, amiket többnyire csak félig értettem, de azért kíváncsian hallgattam.

Természetesen a családi születés-és névnapokat is vasárnap tartottuk, a tényleges dátumhoz legközelebbi vasárnapon. A közös ebédek ritkák voltak, de a délutáni "zsúrok" nem maradhattak el. Ezeken is sokszor untam magamat, mert 5 évvel fiatalabb húgom szüntelenül vihogó, szerintem idétlen barátnői között én, a 14-15 éves fiú nem éreztem jól magamat.

Annál inkább örültem a focimeccseknek és atlétikai versenyeknek, melyekre sokszor vasárnap került sor. Amikor más városba utaztunk, akkor ráment az egész nap. Jól fociztam és futottam, több érmet nyertem egyéniben és csapatban is.

Lakott a városban apai ágról is rokonom. Távolabbi rokonság volt közöttünk, Sanyi bácsi apai nagyanyám testvére vagy unokatestvére volt, valami városi hivatalban dolgozott. Felesége, Gizi néni, varrónő volt, és előkelő ruhaszalont vitt az egyik belvárosi üzletsoron. Jómódúak voltak, nagy lakásuk pazarul berendezve. Számomra kissé komikus urizáló életmódot folytattak még a szocializmus idején is. Gyerekük nem volt. Láthatóan és nyíltan különcökként tartotta őket számon környezetük. Régimódi udvariasság, finomkodás és tartózkodó kedvesség jellemezte őket.  Az idősödő házaspár többször meghívott bennünket anyámmal, vagy csak engem egy uzsonnával egybekötött sakkpartira, ugyanis Sanyi bácsinak a sakk volt a szenvedélye. Nagyon jól játszott, mindig hamar mattot kaptam tőle, nem voltam méltó ellenfél. Közben Gizi néni odaült a zongorához, és belekezdett a szóló házi hangversenybe, önmagát kísérte, miközben elég tűrhető hangon énekelt mindenféle dalt; kuplét, sanzont és áriát. Valóban sok szép népdalt és operett-áriát is tudott.

Gimnazista koromban operabérletünk volt a vasárnap délelőtti vagy kora délutáni diák-matiné előadásokra.

Felejthetetlen élmény volt iskolatársaimmal, és főképp diák-szerelmemmel együtt utazni a fővárosba, és együtt ülni az Operaház vagy az Erkel színház nézőterén. Az előadások semmivel sem voltak gyengébbnek vagy igénytelenebbek, mint a felnőtteknek szóló esti műsorok. Élvonalbeli énekeseket hallhattunk, és valóban megtisztelve éreztük magunkat, amikor Szecsődi Irén, Zentai Anna, Házy Erzsébet, Rösler Endre, Svéd Sándor vagy Radnai György a színpadra lépett. Nem néztek le bennünket, mert "csak" diákok vagyunk. Művészetük legjavát adták nekünk is. Síri csöndben hallgatta 1500-2000 diák a csodálatos dallamokat. Igazi ünnepi ajándékok voltak ezek az előadások.

Kisebb kirándulásokra is alkalmasak voltak a vasárnapok. Reggeltől, vagy akár csak ebédutántól estig.Nagyon örültem, amikor 12-14 éves koromban rá tudtam venni anyámat, hogy a helyi érdekű ún. kis vonattal menjünk ki a város környéki erdőkbe, esetleg barátaink, ismerőseink tanyájára, szőlejébe. 12-15 km-es rövid utak voltak ezek, amit a kis gőzmozdony vagy később a dízel motorvonat 20-30 perc alatt tett meg, keresztülhaladva a városon. A teljes vonalhossz 25 km volt, és naponta 8-10 járat indult mindkét irányba.

Tudjuk, hogy a budapesti értelmiség jelentős csoportjai Klotild-ligetre vagy Sashalomra kirándultak, és még a szocializmus idején is rejtve maradt, hogy a csoportok nagy része konzervatív vagy nemzeti liberális ellenzéki volt. Többek között az emigráns magyar írók, és Hamvas Béla, Török Sándor, Karácsony Sándor, Nyírő József, Wass Albert stb. műveit olvasták fel, elemezték és vitatták meg. A szövegek sokszor rongyossá olvasott átütő géppapíron voltak, amit féltve (és félve?) adtak körbe egymásnak. Ritka eset volt, ha sikerült Bécsből vagy Münchenből egy-egy rendesen bekötött Márai-könyvet vagy kopott-tépett fedelű folyóiratot behozni. Saját, soha meg nem jelenő, írásaikat is megmutatták egymásnak. Kisebb csoportokban utaztak haza, fel ne tűnjön a rendszer "őrszemeinek", hogy 40-50 ember száll fel ugyanazon az állomáson...

Már kisgyermek koromban megismertem "a szomorú vasárnapok" érzését és hangulatát is. Alig voltam 8 éves, amikor több hónapig minden vasárnap délután nagybeteg apámat látogattuk a Koltói Anna kórházban (Fiumei úti Baleseti Intézet). Karácsonyra gyönyörű piros un. „felhúzós” motoros kisautót kaptam szüleimtől, ami egyszer csak elromlott. Anyám biztatására bevittem a látogatáskor, hátha apukám meg tudja javítani. Egy bicska és egy körömolló segítségével meg is javította. Pár hét múlva halt meg.

Sokat jártam vidéken, volt alkalmam látni, hogy vasárnap délután a falusi kocsmákat megtöltötte a férfinépség, és az iszogatás mellett a kocsma udvarán, házi gyártású kuglipályán mérték össze ügyességüket.

Az asszonyok kézimunkáztak, esetleg beültek a falu egyetlen cukrászdájába, fagylaltot nyalogattak vagy szimpla kávét ittak. A férfiak jelentős része rajongott a fociért, rendszeres programjuk volt a vasárnapi délutáni meccseken szurkolni kedvenc csapatuknak. Ha a településnek volt megyei, NB II-es, netán NB I-es csapata, akkor sok száz, nem ritkán több ezer ember ordított a lelátón vagy a pálya szélén. Sokan voltak, akiknek szegénységük, betegségük, magányosságuk miatt  nem különbözött a vasárnap a többi munkanaptól. Legfeljebb ha egy tehetősebb rokon vagy régi barát hozott nekik egy kis "ellátmányt". Aki cselédsorban élt (mert a szocializmusban is volt ilyen!), annak sokszor vasárnap is ki kellet szolgálni a gazdaasszonyt vagy a titkár elvtársékat.  Az mellékes volt, hogy mi volt a munkakönyvbe írva. Nekik semmi szórakozás, semmi felüdülés nem jutott, egy pár órával több alvás már nagy ajándéknak számított.

Egyetemista koromban, a budai kollégiumi évek alatt megismertem a vasárnapi „hontalanság” érzését is. Amelyik hét végén nem mentem haza (Ceglédre) édesanyámhoz, akkor bizony elég üresen (néha keserűen) teltek a vasárnap délutánok. Olykor-olykor ellátogattam a pesti rokonokhoz, valamelyik nagybátyámhoz, vagy apai nagymamámhoz, aki egy pici agyonzsúfolt budai lakásban lakott. Nem sokáig látogathattam, másodéves voltam, amikor 84 évesen meghalt.

Rövidesen bekerültem egy korombeliekből és kissé fiatalabbakból álló bibliakörbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Ott jól éreztem magam, igazi barátokra találtam. 1963-tól, amikor nem mentem haza, általában velük töltöttem a vasárnap délutánokat. 

Közben nagyot változott a világ. Kialakult a „legvidámabb barakk” életstílusa. Megjelent a televízió, a Wartburg, a Škoda és a Trabant kocsi. A fűszer-csemege, hentes és a kis vegyes boltok helyett megjelentek az ABC áruházak. Lassan minden kis faluba eljutott a villany (!). A gőzmozdonyokat kezdték felváltani a dízelek és villamos mozdonyok. A fiatalság az Ifjúsági Parkba, a Metró „pincébe”, a Kisstadionba és még számtalan kisebb-nagyobb helyre járt koncertekre. Csaknem minden egyetemnek, főiskolának, kollégiumnak volt valamilyen ifjúsági klubja, ahol az új könnyűzenei stílusok hódítottak. Az un. „68-as nemzedék” szocialista torzója uralta a 15-25 évesek hangulatát és viselkedését. A népszerű táncdalok szövegei a „tiltott-tűrt” határsávban mozogtak, néhány lemezt az első száz példány után betiltottak, bezúztak…

Az 1980-as években kezdett nyugat felé is kinyílni a világ. Sok minden „tűrt” lett, ami előtte „tiltott” volt. Mindenki tudta, hogy különböző ellenzéki értelmiségi csoportok, körök, egyesületek alakultak. Már a sajtóban és a rádióban is megjelenhetett a háború előtti irodalom egy-egy darabja, esetleg elhangozhattak emigráns írók művei. Kétségtelen, hogy egyfajta kulturális „zavarodottság” jellemezte a szocialista tábor és a KGST országait.

A vasárnapok belterjes családi egysége és harmóniája a külvilág változásainak következtében (is) kezdett felbomlani. A vasárnap délutánoknak már nem volt „veszprémi hangulata”, de ennek emléke 50 év után is bennem maradt.

Ma már nincsenek is vasárnapok. A naptár szerint persze vannak, de az emberek teljesen másképp élnek ezen a „megszentelt” pihenőnapon is. Minden pláza és a boltok többsége nyitva van egész nap. Az élet ezekben és az utcákon, ligetekben, sörsátrakban, falunapokon, amatőr futó és egyéb sportversenyeken, esetleg stadionokban zajlik. Késő délután vagy este kezdődnek az ifjúsági rock-, beat-, popkoncertek, több kilométerre hallható irdatlan hangerővel...  A jobb képességű, sportoló gyerekek életét, szabadidejét klubjuk határozza meg. Szombaton edzések végtelenségig, vasárnap meccsek, akár az ország másik szegletében is. 13 éves unokám este 9-kor ér haza, és rogyik össze a fáradtságtól. 

Minden szabad idejét okostelefonja és tabletja „rabságában” tölti. A gépeken keresztül játszik falubéli iskolatársaival, sporttársaival. Egész napokat el tud tölteni, szobájában henyélve, a legújabb „infokommunikációs  kütyüket” nyomkodva, illetve „simogatva”.

A családok már régóta nincsenek együtt vasárnap sem. Az ifjúság Mc Donald’s-okban, Burger King-ekben és KFC-kben ebédel, ha egyáltalán ebédnek lehet nevezni a futtában befalt óriás és dupla hamburgereket, a sült vagy rántott csirkeszárnyakat és a csipszet... Legfeljebb 1-2 asztalnál üldögél el hosszabban egy-egy öregúr és unatkozó néni.

A nyári hőség alig akadályozza a munkát és a szórakozást. Egyre több klímaberendezés teszi elviselhetővé a kánikulát. A bevásárlóközpontokban, éttermekben, presszókban, kávézókban, sőt kisebb boltokban is működik klíma. Pályaudvarokon, repülőtereken, autóbuszokon, villamosokon, metrókban, még a vonatok többségében is van légkondicionáló berendezés. Az új és felújított kórházakban, orvosi rendelőkben már természetes követelmény a klimatizálás.

Sok téren, sétáló utcán,  kerthelyiségben, vendéglátóhelyek teraszain párakapuk enyhítik a hőséget. Nem kell az otthon hűvösébe menekülni, a közösségi terekben a mesterséges hűtés gondoskodik a kellemes hőérzetről.

                                                                                                                                           A „fejlődés”, ami az utóbbi 50-70 évben végbement a világban, átírta ünnepeink tartalmát és formáját, köztük a vasárnapokét is. Valóban ez a kikerülhetetlen haladás útja? Érvénytelenné vált volna 4. parancsolat: „Tartsd meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt,...a hetedik nap semmiféle munkát ne végezz. … Hadd pihenjen szolgád és szolgálóleányod hozzád hasonlóan! „? (Mózes V. könyve, 5. rész, 6-21                           

            Reményi Tibor

                                                   Pipacsok

                                      Nézni kell őket sokáig

                                      ámulva állni a rét közepén

                                      hallgatni a parázsló színek

                                      némán zengő szimfóniáját

                                      élvezni a május

                                      tékozlón pirosló csodáját

                                      a zöld és piros

                                      harsogó harmóniáját.

                                      Meg kéne tanulni

                                      a pipacsok

                                      életfilozófiáját:

                                      helyünkön virulni

                                      ingyen ragyogni

                                      színünket soha

                                      semmiért

                                      nem megtagadni,

                                      mellőzni merni

                                      csábító illatot

                                      s ha levágva piacra

                                      vinnének –

                                      nyomban elhervadni…

Az élet valódi humora

                                                       A szinkrontolmács esete

                              A szomszédunkban lakott az a kedves ötvenes hölgy, akivel az eset megtörtént.

               Az asszonnyal és családjával jó barátságban voltunk, gyakran átjártunk egymáshoz. Foglalkozására nézve szinkrontolmács volt az angolszász nyelvterületen. Az élet úgy hozta, hogy egy ír férfihez ment feleségül, és rövid időn belül "kettős életbe" kezdtek.

               Az év egyik felét‒ többnyire a nyarakat‒ itthon töltötték, a másik felét pedig Dublinban. A hölgy az ír Magyar Kereskedelmi Képviseleten kapott jól fizető állást. 1992-et írtunk.

           Történt, hogy egy orosz‒magyar barterszerződés előzetes keretfeltételeit kellett a két külkereskedelmi delegációnak megtárgyalnia Dublinban. Az üzlet tárgya szerszámgépek szállítása volt, elektronikai alkatrészek fejében.

           A tolmácsolásra barátunkat kérték fel. El is kezdődött a megbeszélés, simán ment  minden, mígnem ahhoz a passzushoz értek, hogy a magyar félnek a szerződés aláírása előtt még annak pontjait jóvá kell hagyatni a FÁK-kal. Itthon,           Magyarországon általában mindenki tudta, mi az a FÁK, nem más, mint a Független Államok Közössége (oroszul = Содружество Независимых Государствa) Angolul: Commonwealth of Independent States = CIS). Akkortájt zajlott a Gorbacsov‒féle  „glasznoszty”, azaz a nyugati nyitás politikája.

             A FÁK 1991 végén alakult meg, és az események hamarosan a Szovjetunió teljes       felbomlásához vezetettek. Minden fogalom, szervezet és előírás nagyon gyorsan,   szinte napok, hetek alatt változott. A FÁK államközösség és ez a rövidített név sem   volt hosszú életű, és mire megtanulta volna a világ, addigra részben felbomlott, majd                teljesen megszűnt, lényegében geopolitikai súlya soha nem volt.

             Az ominózus kereskedelmi tárgyalás idején azonban még a KGST országok ezt a         nevet használták, ám tolmács-barátunk még nem ismerte a fogalmat és magyar rövidítését sem, mivel hónapok óta nem volt itthon, és őszintén szólva az akkori, igen  gyors politikai, gazdasági változások nem is kötötték le a figyelmét. Annyit tudott, hogy a vasfüggöny eltűnőben van, az NDK-sok előtt megnyílt a magyar‒osztrák határ, és  szabadon mehettek át nyugatra az NSZK-ba is, nemrég  döntötték le Berlini Falat...

         Így azután nem kis gondjába került neki a FÁK lefordítása angolra, amikor ideértek a szövegben.  Nem értette az összefüggéseket, de a tárgyalást nem lehetett (nem illett!) megszakítani, így rövid köhécselés után, kínjában így fordította az íreknek a mondatrészt: „...previously it's necessary approve of clauses of the contract in the wood ...” Az írek kissé összehúzták szemöldöküket, de nem szóltak közbe.

           A megbeszélés felénél kávé-tea szünetet tartottak, amikor is tolmács-barátunkat csak nem hagyta nyugodni a dolog (közel 30 éve tolmácsol a legkülönbözőbb témákban, számtalan speciális szakkifejezést ismer, de így még sohasem jött zavarba). Odasomfordált a magyar delegáció vezetőjéhez, és megkérdezte, „miért kell a fák közé, az erdőbe menni a szerződés jóváhagyásához?!”  A magyar elvtárs (úr?) döbbenetében majd elejtette a kávéját, és akkorát röhögött, hogy az egész terem belerendült

                   ‒ Maga nem tudja, mi az a FÁK?! 

               ‒ ...Hááát, magyarul fás növények, fák csoportjai, ligetet és erdőt alkotnak, azaz    egyszerűen fák, amiknek ezernyi fajtáját évszázadok óta ismeri magyarul értő ember

           ‒ Ne gúnyolódjon, persze, hogy tudjuk..., és még mindig rázta a nevetés az elvtársat. De a FÁK pár hónapja alakult a Szovjetunióból, mint új államszövetség, azaz Független Államok Közössége, és ennek rövidítése a FÁK, amit eléggé elterjedten használunk Kelet‒Európában és másutt is.  Ön, hogy nem tud erről?!

           ‒ Már fél éve nem jártam Magyarországon, itt rengeteg a munka, hát bizony soha           nem hallottam ezt a rövidítést. A BBC híreiben nyilván nem hangzik el a "FÁK" szó (nem is tudom, ki tudnák‒e így mondani!?) Az angol megfelelőjét már bizonyára      hallottam, de fogalmam sem volt, mi az, és nem is érdekelt. Ez az igazság... 

           ‒ Most viszont folytassuk a tárgyalást, méghozzá azzal, hogy maga bocsánatkérések közepette elmeséli az íreknek, hogy mi az a FÁK, és, hogy nem kell           semmiféle erdőbe vonulniuk a szerződés végső jóváhagyásához. A szünetben néhány magyar, akik alig tudtak angolul, próbálkoztak a magyarázattal, ami nem igen      sikerült, és az ír delegáció egyre nyugtalanabbul várt valami értelmes indoklást.       Ahogy felfogták a nem mindennapi "baki" valódi jelentését, most az ír üzletemberek          törtek ki irgalmatlan hahotába.

                          Végül a szerződés, mindkét fél elégedettségére, heteken belül megköttetett.

                                                                                                                                                        REMÉNYI  TIBOR

A hála öröme

Csodálatos és rejtelmes visszacsatolások működnek az emberi szívben és lélekben.

Adok valamit valakinek, és azt kezdem érezni, hogy ettől picivel több az öröm a szívemben. Ez a valami akár egy „értéktelen” semmiség is lehet: talán egy telefonhívás, talán egy rövidke levél, talán meghívás egy kávéra... talán egy kölcsönadott meleg sál, mert hirtelen hideg szél támadt egy novemberi délután.

Egyik unokatestvéreméknél az volt a szokás, hogy ebéd után, amikor még mindenki ott ült az asztalnál,  a legidősebb fiú felállt, odament édesanyjához, kezet csókolt neki,  egy rövid pillanatra megsimogatta haját, és azt mondta: „Köszönjük szépen az ebédet.”

Teltek az évek, a nagy család szerteszóródott a nagyvilágban, mígnem egyszer, sok év múlva megszerveztünk egy unokatestvéri találkozót. Sokan ültünk az ünnepi asztalnál, és az ebéd végén, az akkor már 50 éves férfi most is ugyanolyan kézcsókkal köszönte meg az ebédet, 70 évén túl lévő édesanyjának, mint 15 éves korában, amikor először láttam ezt a jelenetet. Azóta nagyon kevés ilyen családot láttam, talán már nincs is. A McDonald’s árúkiadójának ugyan miért csókolnék kezet?!

Nekem jól esik kimondanom vagy leírnom, hogy „köszönöm”. Lehet, hogy ezzel az elkoptatott, számtalanszor kimondott szóval kezdődik egy barátság, különösen, ha a másik megérzi benne az őszinteséget, a szívmelengető hálát. Lehet, hogy régi haragosom, aki nem is fogadja köszönésemet, egyszer csak ettől a szótól szelídül meg, és békét köt velem. Ki tudja?

Öregségemre megtanulok egyre hálásabbnak lenni bármilyen kis örömért, pici sikerekért, apró munkák eredményéért, unokáim öleléséért; egyáltalán hosszúra nyúló földi életemért. Nemrég hallottam egy kórházi kardiológus orvostól, hogy 80 éves korunkig kétmilliárdszor (!) nyitnak-zárnak aorta-billentyűink, ennyiszer dobban a szívünk.

És én már ezen is túl vagyok. Nincs az az ember alkotta dugattyús gép, amely, ha minden működési és környezeti paramétert figyelembe veszünk, felülmúlná a szív teljesítményét.

A hála valamilyen csodamódon képes felülírni a veszteségeket, a szenvedést és a csalódásokat is. Ezeket nem tagadja, fájón viseli, de hitét és reménységét „megelőlegezett” hála táplálja. Lelkünk mélyére olyasféle szenzor van beépítve, amely a hála örömét felnagyítja és megőrzi; a rosszat, a fájdalmat kisebbíteni és felejtetni igyekszik. Amikor azután elhárul a veszély, vagy a beteg meggyógyul, akkor kivirulnak a szívben a hála virágai.

Az egyedüllét sokszor azért a legkeservesebb, mert nincs kinek megköszönnöm a jót,

és persze megosztani a bajokat.

Ha Isten nem lenne, az egyik legelviselhetetlenebb érzést az jelentené, hogy nincs kinek hálát adnom.

A hála a szeretet „terméke”, avagy az egyik megnyilvánulási formája. Megosztva, szétosztva gyarapodik.

Talán emlékszünk az evangéliumi történetre, amikor Jézus tíz bélpoklos (leprás) embert egyszerre meggyógyított, akik boldogan mentek el a paphoz, bemutatni, hogy megtisztultak, majd kilencen vissza az egészséges társadalom világába.  Csupán egyetlen egy jött vissza Jézushoz, hogy megköszönje a gyógyulást (Lukács ev. 17, 11‒18.)  Jézus nem várta el a hálálkodást, de sajnálta a másik kilencet, akiknek csak a teste gyógyult meg, de szívük kemény maradt.

Aki nem tudja kimondani, hogy „köszönöm”, aki képtelen hálás lenni, mert esetleg úgy gondolja, hogy neki minden alanyi jogon jár, az öntelt, szűk szívű, „hiányos” ember.

2025. március,  REMÉNYI  TIBOR   

                    Tévutak

Elméddel hiába ostromlod

a rossz helyre képzelt eget.

Imáink legtöbbször tévedések,

félelmek sugallta tévutak.

Nem merjük megtalálni ott,

ahol lakik, a mindenható Urat.

Az Isten nem olyan, szól a szív,

ám a dogmák súlya

hatékonyan visszahúz.

Angyalok hívnak

szivárvány-magasba,

de te maradsz, és

esküszöl a tévutakra…

Reményi Tibor

A szépség birtoklásáról

A következő történet (tanmese?) eredetét nem ismerem. Nem tudom, mikor, ki jegyezte le, vagy mondta el először, és hogyan terjedt tovább. Sok évvel ezelőtt egy nálam jóval idősebb tudós barátomtól hallottam; azóta sem találkoztam vele sehol, nem olvastam máshol. Valószínű, hogy a történetnek több változata is van, tájak, nyelvek és kultúrák szerint. Nevezett barátom sokáig élt Németországban és Svájcban, elképzelhető, hogy onnan hozta. Mindenesetre 100 évesnél nem sokkal lehet régebbi, a résztvevő költők miatt. Lehet, hogy pontosan így, ahogy itt írva van, meg sem történt, csak később rakták össze valós részletekből. Mindegy is, ‒a mondanivaló félreérthetetlen. 

A  „mesének” három szereplője van.

Lord Tennyson (1809‒1892) az angolok talán legnépszerűbb koszorús költője, egyik utazása során az erdőszéli úton meglátott egy messziről is feltűnő, gyönyörűen virágzó bokrot. A nevét sem tudta, de megállt és közelebb ment a virágcsodához, amely úgy elbűvölte, hogy letépte róla a legszebb öt szálat, miközben úgy érezte „el kell vigyelek magammal, hogy velem légy szobámban, hogy nappal láthassalak, és éjjel érezzem varázslatos illatodat..." Óvatosan puha papírba burkolta a virágszálakat és hazavitte. Naponta friss vízbe tette, és gyönyörködött bennük, olykor percekig leült eléjük, úgy szívta magába szépségüket. Egy hét múlva elkezdtek hervadni, és hamarosan ki kellett dobni őket.

J. W Goethe (1749‒1832), német költő, természettudós, jogász és politikus volt egyszerre.  A német irodalom klasszikus géniusza, a világirodalom egyik legnagyobb költője. Sokszor elutazott kisebb‒nagyobb távolságokra. A közeli erdőket, ligeteket és parkokat úgy ismerte, mint saját kertjét, amire ablakából rálátott. Bejárta Németországot, Svájcban, Itáliában is megfordult, közben naplót és elbeszéléseket, színműveket írt úti élményeiről. Egyik hosszabb sétája során, a parkon átvezető útról meglátott egy éppen bimbózó vadrózsatövet. Megbabonázta, és így gondolkodott: „Nem hagyhatlak itt, te gyönyörű virág. Szükségem van szépségedre, így hát kiáslak, és tövestől hazaviszlek, ahol elültetlek kertembe, hogy mindig láthassalak."  Így is tett, és a rózsabokor sokáig kertjének legszebb dísze volt...

Ezek után sokkal ritkábban ment azon az úton, ahonnan „ellopta” a rózsatövet.

Az ókori Kína Csin dinasztiájának korában (i. e. 475-től 221-ig) élt egy híres udvari költő, aki valódi nevét soha nem írta versei, haikui alá, csak mindig ugyanazt a jelet tette oda.  Gyakran járta a hegyes-völgyes tájakat, sokszor ugyanazon az ösvényen, hogy lássa, miként változik a kép az évszakok szerint, esetleg vannak-e új ültetvények, újabb épületek. Egyszer csak megragadta figyelmét egy magában álló virító jázmincserje. Megállt előtte, és beszélni kezdett hozzá: „Üdvözöllek Te gyönyörűséges virág!  Nem először látlak itt, minden évben újra és újra itt pompázol a mező szélén. Csodállak és szeretlek; köszönlek a Teremtőnek. Ha értenélek Téged, talán az Istent és önmagamat is érteném... Eljövök hát hozzád gyakran, hogy tanuljak Tőled, és hogy fényt és erőt gyűjtsek.”

Még sok éven át kijárt a mezőre virágjához

                    2025.  február                                                                                                                                             REMÉNYI  TIBOR

Reményi Tibor

                                            Jelentésváltozások

Idegen vagyok abban a világban, ahol a gyűlöletet tisztánlátásnak nevezik, és az erőszakot rátermettségként tisztelik.

Nincs helyem ott, ahol a rászedést találékonyságnak hívják, és közönyt bölcsességnek ismerik el.

Félek abban a társaságban, ahol a szegénységet szégyellni kell, és a megalázás szellemességnek számít.

Nincs ott hazám, ahol a rablást szabad versenynek lehet gondolni, és a félelem a legkívánatosabb törvény. 

Otthontalan vagyok ott, ahol a szomorúság eleve gyanús, és a tagadást jótékony feledésnek hívják.

Mit keresek én itt, ahol álarcos káprázattá lett az ünnep, és a szelídség egyenlő a hülyeséggel?

Menekülnék innen, ahol a hazugság csak értelmezés kérdése, és minden csalás törvényesíthető.

Hogyan éljek itt, ha minden önzetlen segítségnek túl nagy ára van?

Mi történt velünk, hogy átfordult a szó: csak kapni jó, adni nem?

Kivet magából a világ, amelyben tűnődni nincs idő, és azonnal bűnhődni kell tévedésemért.

Hová fussak a kötelező zajongás elől; hol találok csöndet, amelybe beburkolhatom szívem áhítatát?

Ki lesz barátom, ha elkelt már minden barátság a nagy kiárusításban?

Be sem nevezek abba a versenybe, ahol győzni csak veszteség árán lehet.

Maradt-e még valami az igaz világból, vagy mindent virtuálissá hígított a temérdek információ?

Mondaná-e ma Juhász Gyula „Szeretnék néha visszajönni még”?  

Száműzött lettem-é saját hazámban?

Épül-e új világ, ahol értelme lesz a tiszta szónak? Megérem-e még, hogy meggyógyulnak a megfertőzött jelentések? Visszaváltozik-e saját alakjára a szépség?

Lenni és látszani

Gimnáziumunk egyik tantermében a katedra és a tábla mögötti falon, jó magasan piros kartonpapírból kivágott nagy betűkkel állt a Kossuth idézet: „Lenni kell, és nem látszani!"

Valójában nem vagyok benne biztos, hogy ezt a gondolatot, ha nem is szó szerint, Kossuth mondta volna ki először, de ez mindegy is. 16-18 évesen persze rögtön arra gondoltam, hogy a gyors cselekvés pártján álló Kossuth ezzel a mondással is azokat ostorozta, akik nem szív szerint és teljes odaadással, hanem csak látszólag, úgy ímmel-ámmal, vagy a korszellem fellángolása hatására álltak a magyar szabadságharc ügye mellé. Talán az is eszembe jutott, hogy mi diákok akkor válunk látszatemberré, ha nem saját erőnkből érjük el tanulmányi eredményeinket, hanem puskázással, a szomszéd füzetének lemásolásával és egyéb csalafintaságokkal "lopjuk a tudást". Jónak akarunk látszani, de belül üres a fejünk. Azután a szóbeli érettségin többnyire kiderül, hogy ez a látszat-tudás a valóság mérlegén mégsem ér sokat...

Ma nagyon sokan akarnak látszani, amit az infokommunikáció technikai eszközei és az erre épülő fogyasztói késztetés nemcsak lehetővé, de szinte kötelezővé tesz. A 4. ipari forradalom tudatosan építi körénk a "virtuális világot". TV-képernyőn, videoklipen, tartalom-megosztón, facebookon, laptopon, tableten, okostelefonon, digitális fényképezőgépen, szelfin, projektorokon, holografikus reklámokon, óriásplakátokon, színes magazinok címlapján, cégek szórólapjain, logókon...a digitális technika minden elképzelhető felületén.

„Ha nem posztolod, nincs is!" – látom a hatalmas plakátot az egyik budapesti főútvonal buszmegállójában.  Nyílt „hitvallás" arról, hogy a képi látszat több a valóságnál. Az előbbi igazolja az utóbbit.

Amikor a láthatóság elég sok nézőhöz eljut, megszületik a  média-személyiség, a celeb, a sztár(ocska).  Az „X-faktor”, a "reality show"-k, "esti frizbi"-k és még ki tudja hányféle önmutogató sztárkereső- és csináló műsor buzgón kiszolgálja az igényt. A modell-kereső cégek és közvetítők meglepően sok "áldozatot" szednek. Többnyire látszatembereket, akik abban látják életcéljukat, hogy arcuk, testük mutogatásával kielégítsék narcisztikus igényüket, és "mellesleg" jó pénzt kapjanak mindezért.

A látszani, kitűnni ‒feltűnni akarás jelei az orrban-szájban-fülön csüngő bizsuk, 3 centis műkörmök, és sok, néha kifejezetten riasztó vagy undorító tetkó.   Az internetről okos tanulmányokat, diplomaterveket, sőt doktori disszertációt is lehet lopni. Ügyes ollózással, némi tudományos szókincs elsajátításával könnyen tudósnak lehet látszani. 

Az értelmező szótár így adja a látszat szó első jelentését: „Valaminek látható, de igazi valójával nem egyező megjelenése."

A láthatóság az észrevehetőség fogalomkörén belül van, annak egyik formája, ugyanúgy, mint a hallhatóság vagy tapinthatóság. Az ember észrevehetőségét tekintve a láthatóságnak és hallhatóságnak van jelentősége, a kiemelkedőt alkotó ember esetében ez vezet(het) el az ismertség szintjére. A belső értékeitől ihletett alkotó és igényes ember is szeretné magát a külvilág előtt is megmutatni, neki van valóság-fedezete, mégsem törekszik mindenáron közszereplésre.

Ki ne szeretne ismert, vagy netán híres lenni? Mindnyájunknak jólesik az elismerés, a taps és az ünneplés. A látszatember megszállottan alkotja maga körül a virtuális képleteket. Látszat-feladatokat ad magának és környezetének, látszat lelkesedéssel veti bele magát a látszat-munkába, látszateredményekkel dicsekszik, látszólag sok barátja és nagy befolyása van, olcsó látszatsikereit felnagyítja, életvitelében fogcsikorgatva tartja fenn a jólét látszatát. Kénytelen állandóan a képmutatás és megtévesztés ruháját viselni. Viselkedésének feltűnő jellemzője, hogy irtózik a valóságtól és az igazságtól. Munkája többnyire nem állja ki a gyakorlat és az idő próbáját.

A látszat-lét olyan hazugság, amely nem mindig lepleződik le. "Sikeresen" lehet folytatni akár egy életen át. A megtévesztés "művészete" működik, kis és nagy léptékben. Családban, barátságban, lakóközösségekben és egy egész országban is. Egy ideig egész jól el lehet lenni látszat-szabadságban, látszat-demokráciában, látszat-jogrendben, látszat-boldogságban. Látszat-munkásságért, ha nem is Nobel-díjat, de Kossuth-díjat lehet kapni. Ismerjük a történelmi példákat.

A látszat-működés "sikere" mindazonáltal ingatag lábakon áll. Bármikor jöhet a valódi megmérettetés pillanata, amikor a látszat-világ "könnyűnek találtatik" és "darabokra szaggattatik".

A látszatember többnyire a valódi - nevezzük ezután hitelesnek – ember munkájából él, és az ő energiáit szívja el. Az átlagos látszatember csak haszontalan, de ha a látszat-viselkedés belső gonoszságot leplez, akkor életveszélyes. A tudatos gonoszságot szükségszerűen látszattal kell palástolni, jónak kell látszani. Bizonyság erre a nagy diktátorok rémuralma, amelyben milliók éljenezték a vezért, miközben más milliók börtönökben és haláltáborokban szenvedtek‒ de ez az utóbbi nem látszott, olyan jól titkolták, hogy sokan el sem hitték létezésüket.

A látszatember nem feltétlenül üres belülről. Lehet, hogy benne is van értékes valódiság, de szerencsétlen módon nem azt, vagy annyit akar belőle megmutatni, amije vagy amennyije van. Mást és többet akar. Divatosat, trendit, gyors sikert ígérőt. Szerepet téveszt, elcsábul a gyors felülemelkedés vonzerejétől.

Sajnálom a látszatembereket. Nem találtak rá önvalójuk igazi értékeire. Talán soha nem találkoztak egyszerű és hiteles emberekkel. Talán soha nem kaptak elfogadó szeretetet sem a családban, sem az iskolában, ehelyett teljesítménykényszerrel nyomorították meg lelküket.. Lehet, hogy soha nem hallottak a "mértékadó erkölcsi törvények" erejéről és szépségéről, nem élték át a fáradságos munka eredményének örömét; nem ismertek meg harmonikus közösségeket, nem tapasztalták meg az őszinte barátság felemelő érzését... Mély katarzisok, megrendítő találkozások és a halálközeli élmények képesek letépni a látszatemberről a hamisság álarcát. Ritkán, de előfordulnak ezek a jellemváltozások.

A hiteles ember ismeri és vállalja önmagát. Vannak szilárd erkölcsi fogódzói, nem csapja be sem magát, sem környezetét. Valóságos munkával teremti meg életfeltételeit és életkörülményeit. Nem akar másnak látszani, hazugságokba öltözni. Önmagáért választja az értékeset, és cselekszi a jót, nem vár érte külön dicséretet. Számára a becsület megőrzése és a valódi szépség keresése önmagában hordja jutalmát, ahogyan erről Mácz István ír a „Kísértés a jóra" c. könyvében. Elfogadja Seneca mondását: „Aki jót tett, hallgasson, beszéljen róla, aki kapta."  Nem vágyik olcsó elismerésekre. A hiteles embernek meleg sugárzása van, a látszatember legfeljebb hideg káprázatot tud kelteni.

Nem törvényszerű, hogy a szépet és hasznosat teremtő tehetséget észreveszi és láttatja a társadalom. A mindenkori kultúrpolitika érdekei szerint emeli fel vagy süllyeszti el a kis és nagy tehetségeket, a kedvenc vagy tiltott alkotókat...A hiteles ember, a becsületes művész ekkor sem hajlandó a hatalom s a jutalmak kedvéért hamis művekkel látszatemberré válni.

Az 1950-es évek közepén a nyomorral határos szegénységben éltünk. Elfogyott az összes családi tartalék, nem volt meleg téli ruhánk, a tüzelőt 50 kg-ként hoztuk a közeli  Tüzépről… Nem kell részleteznem, mindenki ismerte a helyzetet, aki akkor élt. 1956  novembere után jó darabig  katasztrofális volt az élelmiszer-és egyéb áruhiány.

1957 februárjában csomagot kaptunk Svájcból,  gazdag csomagot, sok élelmiszerrel, tartós vajjal, konzervekkel; ruhaneműkkel, édesanyámra való női ruhákkal, és számomra (a 15 éves srácra) jó kabátokkal, pulóverekkel stb. Sokáig nem is sejtettük, ki honnan tudta pontosan a címünket és szükség(let)ünket. A feladón mindössze egy ismeretlen winterthuri cím volt. Évek múlva tudtuk meg, hogy jótevőnk egy helybéli tudós-lelkész barátunk volt, akinek régi kapcsolatai révén sok nyugat-európai ismerőse volt, ő adta meg címünket és adatainkat, és kérte a svájci családot, küldjenek nekünk csomagot.  A jót cselekvő kéz láthatatlan maradt, de a jótett a szó szerinti fizikai valóságban nyilvánult meg, és átsegített bennünket a legnehezebb hónapokon.

Nem egyszer kapom rajta magamat, hogy többnek vagy másnak szeretnék látszani, mint, ami-aki vagyok. A kísértés, úgy hiszem, mindnyájunkat megkörnyékez. Nem könnyű ellenállni, ha csak egy pici túlzáson, egy ártatlan csúsztatáson, egy félreértés ügyes kihasználásán vagy az érdemtelenül kapott elismerés elfogadásán múlik, hogy feljebb kerüljek az elképzelt vagy valós ranglétrán. Nehéz mindig megmaradni az igazság keskeny ösvényén.

Nemrégiben hallottam egy kerekasztal beszélgetést óvoda és általános iskolai pedagógusokkal. A sok unalmas bölcsesség után felkaptam a fejemet az egyik résztvevő szavaira: „Engedjétek meg a gyerekeknek, hogy (boldogok) legyenek, és ne kelljen nekik folyton látszaniuk is...!" Máté evangéliumának 25. fejezetének végén van egy példabeszéd az utolsó ítéletről. Az igazak öröklik az országot, mert a király ezt mondja róluk: „... beteg voltam és meglátogattatok..." éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok.” Az igazak csodálkozva kérdik, Uram, mikor tettük volna mindezt, hiszen mi nem tudunk róla. A király így válaszol: „...valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg."

       REMÉNYI TIBOR                        

Reményi Tibor

Áldás vagy átok (kivonat)

Áldást vagy átkot hozott ránk a technikai civilizáció? Az utóbbi 150 év technikai fejlődése kétségkívül óriási eredményekkel ajándékozta meg a világot. A gépek felmentették az embert a fárasztó testi és szellemi erőfeszítésektől, óriási mértékben megnövelték az utazás és hírközlés sebességét, a gyógyászatban soha nem látott diagnosztikai és terápiás eljárásokat adtak az orvosok kezébe, stb. De a káros következmények is ijesztőek: a természeti környezet mérhetetlen kizsákmányolása és gyilkos elszennyezése, az energiaforrások kimerülése, a számítógép túlzott használatából eredő pszichés betegségek, viselkedési zavarok.

Áldást vagy átkot hoz ránk a nanotechnológia és a génsebészet? A vita korántsem dőlt el! Nincsenek garanciák, hogy ezek a technológiák csak a javunkat fogják szolgálni. Annál több viszont az aggály és fenntartás a szaktudósok, a filozófusok és teológusok körében is. Súlyos kérdés: nincs-e összefüggés a türelmetlenség, az erőszak, a terrorizmus terjedése, az általános morális válság és a gépi civilizációs tényezők között? A versenyhajsza, az információk szinte korlátlan beszerezhetősége, a virtuális mákony nem ülteti-e el már önmagában is a bűnözés magvait? A szakadatlan rohanás, a lelki élet elsatnyulása, a gépekre bízott gyermeknevelés, az intézményes oktatás túl-liberalizálása, a társadalmi szerződések "kimúlása" nem oka-e közvetve vagy közvetlenül globális boldogtalanságunknak? A gépek teremtette produktumokat fejlődési eredményeknek könyveljük el, és nem vesszük észre, hogy a mérleg másik oldalán óriási szellemi és erkölcsi deficit mutatkozik. Ez a deficit még kínzóbbá teszi a társadalmi és a nemzetek közötti egyenlőtlenséget, amit a neokapitalista "fejlődési" hullám már amúgy is óriásira növesztett.

Igaz-e, hogy a technika és a gépek önmagukban ártatlanok? Lehet, hogy ez igaz lenne, ha nem az ember alkotta volna meg és használná, tehát fából vaskarika feltételezés! A gép "önmagában" még fikciónak is butaság. Viszont elemi erővel kiütközik a kínos tény, hogy a műszaki-tudományos kutatás és haladás legerősebb ösztönzője éppen a haditechnika, az ártani, rombolni, ölni tudás tökéletesítésének vágya. Bár tényleg megéltük a kölcsönös elrettentésen alapuló hidegháborús világpolitikai egyensúly évtizedeit, és Japán után másodszor nem vetettek be atomfegyvert, azért ez az állapot mégsem ad megnyugtató választ aggodalmainkra. Annál inkább nem, mert az elmúlt 60 évben a hirosimai bombánál ezerszer elborzasztóbb fegyverek születtek, és mindegyik a technika csúcsteljesítménye. A világrészek vagy a különböző faji-vallási kultúrák közötti világháború réme egyáltalán nem tűnt el Földünkről, s én most mégis jobban tartok a gépek mindennapi puha diktatúrájától. A mentális eltompulás jobban aggaszt, mert ebben a folyamatban önként és dalolva adom át a hatalmat a saját magam alkotta gépeknek. Nem törődöm az árral és a következményekkel, csak a mai kényelemmel, vagy a napi betevő kábítással, ami jár nekem, mint a kábeltévé és a világháló előfizetőjének.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy minden gép önmagában jó, csak néhány csúnya, gonosz ember, meg a társadalmi viszonyok és a gazdasági körülmények a hibásak a technika visszaütéseiért. Vegyük észre, hogy technikánk mindenestől antropomorf! Ránk hasonlít, a mi vágyainkat valósítja meg, és belső világunk indulatait erősíti fel. Ezért a trójaiak véleményét osztom: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is." Amíg nem látom, hogy az utakról fogynak az autók és növekszik a tiszta villanyvonatokon utazók száma, amíg valakiknek megéri a létező médiumok minden csatornáján szennyet és hülyeséget sugározni, amíg a mikroelektronika fejlődésével párhuzamosan nő a szakadék a milliárdnyi szegény és a néhány tíz- vagy százezernyi gazdag között, amíg a liberalizált piac egyenlő a szabad rablással, amíg a kevesek komfortjával együtt jár a globális morális válság - addig én félek, mint a trójaiak.

                              (A teljes cikk megjelent a Liget folyóiratban)

Reményi Tibor

Két fiú átutazóban

Kocka alakú MP3 lejátszóból jött a hang, bántó visszhangot verve az üres váróterem falairól. A nagy vidéki pályaudvar díszes épülettömbje, hatalmas belső csarnokai és a nemrég korszerűsített berendezése között évszázadnyi időt feszült. A mai technika minden csodájával el van látva az ódon épület. A fotocellás és infraérzékelős ajtók, az akadálymentesített bejáratok kíméletes rámpákkal, a digitális utastájékoztató táblák és képernyők, a térfigyelő kamerák, a jegyváltó és bank-automaták, az érintőképernyős menetrend egészen jól megférnek a régi falakkal és a néhány itt hagyott, ívelt támlájú vasvázas öreg paddal, amelyeket a falak mentén helyeztek el, úgy hogy középen táncteremnyi üres tér tátong.

Régebben három váróterem is üzemelt a pályaudvaron az első-, másod- és harmadosztályú utasok számára.  Ez volt a legnagyobb, a 3. osztályú, ahol kettős sorokban álltak ezek a padok, és még így is tele voltak várakozó utasokkal. Most nem ül rajtuk senki, a néhány utas inkább a csarnok és a vágányok közötti zöldben, a vén fák alatti padokon várakozik. A másik két váróterem ajtaján otromba lakat, évek óta nem működik, üresen, kihasználatlanul dohosan porosodik, pusztul. A szocializmusban persze nem voltak „osztálykülönbségek”, az egyik terem kultúrváróteremként, a másik gyermek- és ifjúságiként szolgált. Még szerény könyvtár is volt a kultúrváróteremben, jobbára a szovjet irodalom remekeivel. 

Amúgy most is nagy a forgalom az állomáson, csak az átszállásra várakozók vannak kevesebben, mert az ütemes menetrend valóban bevált, a csatlakozások is ésszerűbbek lettek. Minden rendű és rangú vonat megáll a pályaudvaron, itt lehet átszállni a Szeged felől jövőknek Debrecen, Nyíregyháza és Miskolc felé és viszont, méghozzá úgy, hogy 3-4 percnél többet nem kell várakozniuk, és gyalogolniuk sem, mert az egymás melletti vágányokra érkeznek az óránként közlekedő szegedi és debreceni vonatok. IC-vel alig több mint három óra az út Szegedtől Debrecenig. Ehhez az ésszerűsítéshez alig több mint 100 év kellett a MÁV-nak, ugyanis a közvetlen csatlakozás lehetősége már 19. század végén ugyanitt ugyanígy megvolt… Persze azért is várakoznak kevesebben a várótermekben, mert az indulók kocsival jönnek, az érkezők kocsival mennek tovább, a P+R parkoló hajnaltól késő estig tele van autóval.

Két fiú áll a kijárati ajtó mellett, ahonnan az éles, fülsértő hang jött. - Nem lehetne halkabban? –szólok oda nekik, hangomba akaratlanul is túl sok és talán indokolatlan ingerültség szorul. Lehalkítják, azután újra felerősítik. Odamegyek, felmérem, hogy nem kell félnem tőlük, most már igyekszem szelídebb hangnemben kérni, magyarázni, hogy zavar az erős, torz zene, különben is, itt tilos hangosan hallgatni a rádiót és egyéb zenélő masinákat. Észreveszem, hogy azért állnak az ajtónál, mert ott van egy konnektor, amibe dugták a lejátszó tápegységét, így spórolnak az elemekkel.

- Tudja, nekünk csak ez maradt, mondja a magasabbik, kék szemű fiú, és odabök a mini készülékre.

- Hogy érti ezt, kérdezem, és egyre erősebb bennem a késztetés, hogy beszélgessek velük, hogy megértsek valamit ennek a két fiatalembernek a történetéből. Félelmem végképp elszáll, egyáltalán nem agresszívek, inkább tartózkodás, némi ijedtség látszik szemükben. Nem kéregetnek, nem tolakodnak. Szinte udvariasak; kimondom: valami alig érezhető, mégis jelen lévő nyers, eredendő méltóságot és jóságot sugároznak. Kikapcsolják a lejátszót, a tápot kihúzzák a konnektorból.

- Ami rajtunk van, az mindenünk, meg ami ebben a szatyorban van - lóbálja meg a színes műanyag zacskót. Beszélgethetünk, ha akarja. Hajléktalanok vagyunk, Pestre szeretnénk eljutni, pénzünk nincs jegyre, de valahogy csak sikerül. Akad olyan kalauz, aki nem szállít le a vonatról, a büntetést úgysem tudjuk kifizetni, behajtani sem tudják rajtunk, nincs miből letiltani, a lakcímen, ami a személyinkben van, már rég nem találnak bennünket.

Egyre jobban kezd érdekelni a két fiú, alaposabban megnézem őket, mindketten majdnem jól öltözöttek, a ruha tiszta rajtuk, nincs rossz szaguk, mondataik értelmesek, egyszerűek, tömörek, minden szavukból azt érzem, hogy igazat beszélnek. 

- Voltak már itt a városban a hajléktalan szállón, itt van közel a pályaudvarhoz – kérdezem, de érzem, hogy a kérdés ügyetlen, sablonos.

- Nem megyünk a szállókra, csak fürdeni és néha egy meleg levest enni. Éjjel még a ruhát is lehúzzák rólunk, ha alszunk, mindent kilopnak a szatyorból meg a zsebeinkből. A tessék-lássék rendész nem tehet semmit, nem is akar verekedésbe keveredni… Próbáltuk, tudjuk, ott nem lehet megmaradni.

- Akkor hol, ha hideg van vagy zuhog az eső?

- Az utcán élünk, nincs másutt helyünk. Legjobban a Déli pályaudvar aljában szeretünk meghúzódni, ott a vastag távhő-vezetékek mellett elég meleg van ahhoz, hogy ne fagyjunk meg. -Tiszták vagyunk, és nem zavarunk, nem zaklatunk senkit, mondja a szőke, szinte büszkén, mintha a legbecsesebb emberi erényeket sorolná.

Kijövünk a váróteremből, az én vonatom nemsoká érkezik. Magamban már elhatározom, hogy adok nekik valamennyi pénz, mondjuk az útiköltséget Pestig, meg valamit ennivalóra, de előbb még beszélgetni akarok velük. Láthatóan szívesen veszik, szokatlan számunkra. Meg is jegyzik, hogy ilyen jól öltözött ember nem szokott szóba állni velük. A hosszú szőke mutatkozik be először, félszegen nyújtja kezét, elfogadom, és próbálok valami engesztelő érintést belegondolni kézfogásomba. –

A nap már alacsonyan jár, vörös foltja ki-kibukkan a haragos felhők mögül. A napokban zivataros idő járta, a langyos májusi napsütést percek alatt vad viharok követték, de úgy látszott, ma este nem lesz felhőszakadás. Akár a szabadban is lehet éjszakázni. Az aluljárón át kimegyünk a peronra, ahová vonatom érkezik, jönnek velem. Tovább kérdezem őket, szívesen válaszolnak. Kiderül, hogy az egyik, az alacsonyabb barna fiú – nem cigány – intézeti gyerek volt, szüleit sosem látta, a másik, a magas kék szeműnek volt családja, de nem akar beszélni róluk. Mindenesetre nincs olyan családjuk, rokonuk vagy barátjuk, akinél lakhatnának. Mindkettőnek van szakmája, nem is egy. Az egyik csőszerelő és minősített hegesztő, a másik kőműves-burkoló, szakács és gyógymasszőr (!). Már nyúlnak a zsebükbe, meg akarják mutatni a képzettséget igazoló bizonyítványokat, elhiszem, hogy náluk van, és nem hamisítványok.   Mégsem veszik fel sehová őket rendes állományban, mert nincs állandó, bejelentett lakásuk. A kör bezárul, mint amikor nincs vödör, ha van víz, és nincs víz, ha van vödör, csak hát ez nem olyan vicces. Tipikus történet kerekedik ki, unottig ismerős mindnyájunk számára. A két fiúban azonban van valami dacos jámborság, mintha a kitaszítottság nem keményítette volna meg egészen lelküket, mintha még tudnának hinni a csodában. Nem olyanok, mint a fővárosból ismert, az aluljárókban pisisszagú paplanokon heverő sorstársaik.

- A nőknek is csak néhány napig kellünk, felhívnak szobára, de tudjuk, hogy nem lesz belőle semmi, olyat még nem találtunk, aki nekünk is tetszik és felvállalna bennünket, befogadna, aláírná a lakás-bejelentőt, és végre kezdhetnénk valamit. Adnak egy vacsorát, legfeljebb reggelit, mellénk bújnak az ágyba, de lényegében félnek és irtóznak tőlünk.

Nincsenek ellenérveim, hallgatom őket, bele-belekérdezek egy-két részletbe, hátha mégis csak mese az egész, fele sem igaz, ne legyek naiv, de nem tudom magamat meggyőzni, hogy hazudnak. Miért is erről kellene meggyőznöm magam? Miért hárítanám el az életük keserves valóságával való szembesülést?  Félelmetesen, közelien valóságos az egész. Két huszonéves, egészséges, képzett és munkaképes magyar fiúnak nincs helye, nincs munkája, nincs jövője, nincs emberhez méltó élete…

- Alkalmi munkákból élünk, néha bevesznek feketén egy-egy építkezéshez, amit három-négy nap alatt kapunk, abból tudunk élelmet venni, esetleg egy-egy darab használt ruhadarabot, bár a Dankó utcában telente osztanak melegebb holmit is. Csencselünk, cserélünk, így lett ez az MP lejátszó is. Nekünk csak ez van, ismétli a szőke, és újra bekapcsolja, egészen halkan. Csak ez a zene, meg a kóborlás.

- Voltunk külföldön is, de tartós munkát Nyugat-Európában sem kapunk, és minden idegen. Pár szót beszélünk angolul és németül, de az kevés, különben vendégmunkások már ott sem kellenek. De a honvágy miatt sem bírtuk két hétnél tovább, mégis csak ez a mi országunk. Hazátlannak lenni is csak itthon „jó”- neveti el magát keserűen az alacsonyabb, barna fiú. 

- Marseillesbe azért szívesen visszamennénk, ott olyan hajléktalan szállás és ellátás van, amit itt el sem tudnak képzelni.

- És toboroznak az Idegenlégióba vagy a tengerész gyalogsághoz?

- A „Légion étrangère" –re gondol ? Nem tudok róla, hogy toboroznának, de az ellátás kiváló. Ha van EU-s személyid vagy útleveled, akkor bármikor befogadnak, és ott nem lopnak. Minden tiszta, adnak egy zárható vasszekrényt, nem tűnik el semmi. Estétől másnap reggelig lehet bent lenni, akármeddig, legalábbis úgy tudjuk, úgy hallottuk, mikor ott voltunk. Vacsorát és reggelit adnak, bőségeset. A fehéreket jobban kedvelik, mint az arabokat vagy a keletieket, ők kevesebben is vannak, sok viszont az orosz. Vissza is akarunk menni, legalább néhány hétre, még ha nem is kapunk állandó munkát. A kikötőben mindig akad valami cipelni, rakodni való, amiért kapunk pár eurót, és megélünk. Sokáig úgysem bírjuk, hazavágyunk. 

Hitetlenkedve hallgatom a marseilles-i "mesebeli" viszonyokat, de hátha ez is igaz, vajon kitől kérdezzem meg?

Közben beérkezik vonatom, javaslom, hogy út közben folytassuk a beszélgetést. Kétkedve-kérdően néznek rám, tudják, amiről én megfelejtkeztem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Fellépek a vonatra, előre megyek az egyik üres fülkébe, várom, hogy jöjjenek utánam. Nem jönnek, és látom, hogy a kalauz perlekedik velük. A nyitott ablakon át hallom, hogy bevallják, nincs jegyük, se pénzük, de szeretnének Pestig eljutni. A kalauz gúnyosan utasítja el a lehetetlen kérést, elállja az ajtót, látszik, hogy a lépcsőről visszalökné őket, de erre nem kerül sor, békésen visszahúzódnak maguktól is. 

Én, hülye, villan belém, hát nem vettem meg nekik a jegyet, pedig akartam. Normális útitársnak tekintettem őket, megfelejtkeztem „valódi státuszukról.”  Most már késő, az IC két percig áll. Miközben a vonat elindul, még odakiáltok a kalauznak, engedje fel őket, kifizetem a jegyüket… Közben odajönnek az ablakhoz, és integetnek.

- Sajnálom, hebegek szerencsétlenül, nagyon sajnálom, segíteni akartam…

- Semmi baj, sokszor van így, talán egy másik vonatra felengednek.

Amikor a kalauz kérné a jegyemet, kissé zavarba jön, látja, hogy „túlkoros” vagyok, személyit nem kér, jó utat akar kívánni, de megakasztom szavát.

- Miért nem engedte fel őket? Kifizettem volna jegyüket, ha nagyon erősködik, még a büntetést is, beszéltem velük, csak hajléktalanok, nem gazemberek, látja, bevallották, hogy nem tudnak fizetni.

- Ismerem én a fajtájukat, összevissza hazudnak, kunyerálnak, lógnak, csavarognak, biztosan lopnak is, hogy rosszabbat ne is mondjak. A munka meg büdös nekik. Mit védi őket!?  

- Mondom, hogy jót álltam volna értük, megfizettem volna, ami jár. Miért gyűlöli ennyire őket?

- Nincs kedvem az állásommal játszani, jön az ellenőr, és nekem annyi. Ne papoljon nekem, a jegyet meg kell venni, méghozzá előre, ez a szabály, és én betartatom, ez a dolgom.

- Ne haragudjon, de a vonat Ferihegyig nem áll meg, nem szállhat fel semmilyen ellenőr, 55 perc az út a Nyugatiig, miért fél? Nincs veszélyben az állása, én nem vagyok rangrejtett MÁV- vagy NAV ellenőr, később sem jelenteném fel, ugye, elhiszi?  Csak saját magával kell elszámolnia. Nem gondolhatja komolyan, hogy munkahelyét gazdasági összeomlás fenyegeti, ha ez a 2000 lóerős villanymozdony száz néhány kilóval nagyobb tömeget kénytelen vontatni. A fülke is üres, tanú sem lenne maga ellen. Annyira biztos abban, hogy mindig a szabályzatot kell betartani, és soha nem lehet azon túllépni, valami másért, valami fontosabbért? Nincs magában együttérzés, és irgalom…? – Éreztem, ezt az utolsó mondatot már nem kellett volna hozzátenni, de kicsúszott.

- Fejezzük be, ennek nincs semmi értelme. Maga se jótékonykodjon, mert majd megjárja. Vette volna meg nekik a pénztárban a jegyet, ha annyira jóban van velük.

Ebben az egyben igaza volt. Mégis ő nyert. Hogy is képzeltem, hogy törvénytelenségre bírhatnám rá?  Ügyetlennek és ostobának éreztem magam, most a két fiú is azt hiheti, csak dumáltam, ahelyett, hogy segítettem volna. Vagy mégsem?

AGYMOZGATÓ  EGYSOROSOK    Reményi Tibortól

Isten inkább az éhező ember pártján áll, mint a szent kenyerekén.

A megismerés annyiban különbözik a tudástól, mint a víz a hidrogén+oxigéntől.

Olyan hangosan beszél az, AKI vagy, hogy nem hallani tőle azt, amit MONDASZ.

A "genius" (= védőszellem) csak jó lehet, a "zseni" akár gonosz is.

A hit bizonyítékok nélkül legfeljebb hiszékenység lehet.

A hit = "meggyőződés" (ahogy Pál ap.írja) elvitathatatlan, belső, nagyon mély      

A hit a "vivőfrekvencia", az üzenet a "moduláció", amelyet az élmények alkotnak.

Az istenélmény  megfoghatatlan. Lehet fizikai, szívbéli, érzékfeletti, de örök nyoma van.

A tudás ára a fáradságos tanulás.

A hűség ára a lemondás.

A távolság ára a hosszú utazás.

A növekedés ára a türelem.

A győzelmed ára mások vesztesége.

A gyógyulás ára a fájdalom.

Az élet ára a halál.

Paradox módon a mai információáradat ellene hat a tisztánlátásnak.

Általában minden IGEN-hez tartozik egy NEM.

Minden ember jobbnak szeretne látszani, mint amilyen, és jobb, mint amilyennek látszik.                                                             

Isten előtt többet ér a bátor hitetlenség, mint a félelemből való álhit.

Gyermek az ember, amíg él, csak a játéknemben cserél.

Ne feledd: a sorok csak a sorközök miatt olvashatóak; ez az értelme a „semminek"...                                                        

Az igazságot az méri, hogy mennyi élet támad belőle.

A szépségnek a dicséret nem alkotórésze.

Az ismétlést (reprodukciót) nem mindig könnyű megkülönböztetni a teremtéstől.  

Gondolkodol, azt hiszed, pedig csak rád talált a gondolat, s te örömmel elhiszed.

A mérkőzés eredményéért mindig a labda a felelős.

A szív „észjárása" gyorsabb az agyénál.

A megértés nem más, mint neuron-impulzusok koincidenciája.

A dogmatika sokszor a vallásos ember „védekezése" az élő Isten szavaival szemben.

Inkább van a Biblia az Igazságban, mint a (teljes) Igazság a Bibliában.

Istennek kell inkább engedni, mint az Isten nevében „hülyeségeket" beszélő embereknek.

- * -

Reményi Tibor                                                                                                     

A kockakő    

   Szülővárosomban hozzánk legközelebb a Szent Imre herceg útnak volt ilyen burkolata. Hosszú, egyenes út volt, kicsit lejtett, imádtam rajta lefelé gurulni a biciklin. Amikor délután szakkörre vagy önképző körre mentem vissza a gimibe, mindig erre karikáztam. Igaz, „megrázóbb” volt a gurulás, mint az aszfalton, mégis szerettem.

   Amikor még a vidéket jobbára földutak szelték keresztül-kasul, és még a városokban is csak a rangos fő utaknak jutott pormentes burkolat, nagy becsülete volt a köves útnak. Mindenütt szerettem ezeket a nagy kockaköveket. Volt valami üzenet-többletük a makadámhoz vagy a terített aszfalthoz képest. Talán az egykori kőfaragók keze munkája, ki tudja. Hiszen évszázadokkal ezelőtt jobbára fegyencek dolga volt, azután is az iskolázatlan, ám erős vándormunkásoké, mígnem a modern vágó és csiszoló gépek készítették. Barikádnak való alapanyag is volt. Azután, ha leverték a forradalmat, visszakerültek a talpunk és a lánckerekek alá. Manapság sok helyütt nyakon öntik ócska aszfalttal vagy bitumennel, mert foghíjaik már veszélyeztetik az autók csapágyait.  Szépen, gondosan, megalapozottan visszarakni már sehol sem láttam őket. Pedig a ma száz éves burkolatok némelyike még gyerekkoromban is elég sima és gördülékeny volt. És hogy szikráztak rajta a lovak patkószögei! Persze, ma már lovaskocsik sem járják a várost. 

Gondolt-e valaki arra, hogy a kockakövek között-alatt lélegzik a föld, a beton és aszfalt alatt megfullad? A kőben még ott volt az élet halk üzenete, a kő még őrizte ősidők hangjait.

Az aszfalt amorf, alaktalan, néma (mű)anyag, sima szőnyegként borítja be modern életünk hepehupáit.  Ki emlékszik már a köves utakra?! Kerékpáromat is, amelyen oly élvezettel gurultam a Szent Imre herceg út kockáin, megette már a rozsda.                                                                        

                                   Talány

                         Magadra hagyva

                                       segíthetnék-e

                              Hallgatva hosszan

                                       többet mondanék-e

                              Távoli csúccsá kövülve

                                       közelebb lennék-e

                              Magamból kilépve

                                       rád találnék-e

                              Megsemmisítve

Reményi Tibor

             Fejezetek a hazugságról és az átverésről                                              

Olyan jó lenne igaz világban élni! Talán már nem is tudjuk, hogy az milyen. Milyen is az a világ, ahol az „igen” igen, a „nem” nem, ahol harsány színek vannak és nem maszatolt homályok. A tiszta színeknek világos üzenete van, és ezek természetes kombinációja csodálatos árnyalatokat képez. Az igaz világban a szavakat kimondjuk, a hamisban sejtelmesen suttogunk és összekacsintunk. Egy igaz világban a törvény és a jog kézen fogva jár az erkölccsel, és az erkölcs nem álszent szabályok foglalata, hanem arra épül, hogy „... amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük.”

Rossz állampolgári közérzetemnek nagyon sok összetevője van, ezek közül az egyik legerősebb, legmeghatározóbb az igaztalanság érzése. Az érzés, hogy nem igaz, vagy nem teljesen és nem úgy igaz mindaz, ami körülvesz az utcán, a munkahelyen, ami szól a rádióból és látható a tévében, amit ír a nyomtatott és internetes újság, amit vetít a mozi. 

Több mint hat évtizednyi felnőtt életem során mégsem alakult ki bennem olyan erős gyanakvás, hogy eleve elutasítsak minden hírt, minden eszmét, minden jelszót, minden programot. Szerettem volna, és talán makacsul még most is szeretnék hinni az igazmondás erejében és igényében. Amikor aztán alaposan átvernek, mindannyiszor meginog a hitem, és kopik, egyre kopik. Ilyenkor igazolódik a gyanakvás, és eluralkodik bennem az érdektelenség.

Voltak (vannak?) az országos, össznépi méretű hazugságok és átverések, és vannak a személyes, egyedi élményként megtapasztalt átverések. Az átverés az a hazugság, amire nem jövünk rá, legalábbis az átverés pillanatában nem. Vannak olyanok, amelyekre sohasem, vagy csak hosszú évek után derül fény. Talán a legrosszabb az, amikor egy állítás, egy hír igaz is lehet, meg hamis is. Amikor az átverés olyan, hogy közvetlenül nem bizonyítható az állítás hamis volta. Az ilyen átverés legfeljebb gyanút és bizalmatlanságot szül, de a tagadásig nem mer elmenni, akit átvertek. A tömegek politikai manipulációja, az intézményesített demagógia fittyet hány a hihetőség és a valószínűség törvényeinek, teheti ezt azért, mert félelmet keltő erőszakszervezet áll mögötte.

A legjobb családban is akadnak titkolt szégyenfoltok, tilalmas események. Van úgy, hogy nemzedékeken át jótékony homály fedi valamelyik nagynéni szerelmi kalandjait, esetleg egyik-másik szülő börtönéveit. Ezeket csak akkor vesszük zokon és érezzük átverésnek, ha a titkolózás saját sorsunkat rontóan szól bele.

A második világháború negyedik évének elején születtem, amikor Magyarország a német Harmadik Birodalomba vetette minden bizodalmát. Nem telt bele három év, és keservesen tapasztalhattuk, kár volt. Magára a harcok magyarországi eseményeire és Budapest ostromára, amit a Sashegy alatti kis budai utca bérházában éltem át, persze nem emlékszem. Amit erről az időszakról tudok (a hivatalos történetíráson, az ismert írott dokumentumokon és képeken kívül), azt édesanyám és nagyapám mondta el, kicsit később, amikor már megértettem a súlyos szavak jelentését.  Minél nyilvánvalóbbá lett, hogy a tengelyhatalmak nem nyerhetik meg a háborút, annál eszeveszettebb lett a végső győzelmet vizionáló háborús propaganda. A rádió, a mozi és minden sajtótermék elképesztően hamis tájékoztatást adott mind a keleti, mind a nyugati hadszíntér eseményeiről. Mindig erősen foglalkoztatott, hogy milyen világban éltek szüleim, nagyszüleim akkor, amikor én születtem, és kicsi gyerek voltam. Meg akartam személyesen győződni arról a világképről, amit a korabeli sajtó mutatott. Nem az utólagos politikai és történészi értékelés érdekelt, hanem az akkori napi hírek és elemző cikkek eredetije. Az 1990‒es években szabadságom egy részét minden nyáron Cegléden töltöttem édesanyámék kertes családi házában. Ekkor tudtam találkozni gyerekkori barátaimmal, gimnáziumi osztálytársaimmal is. Anyámék halála után csupán 1‒1 napot töltöttem „otthon”. Az utazás nem volt nehézkes és hosszú, az IC-k  47 perc  alatt értek Budapestről Ceglédre, és óránként, sőt délután 30 percenként jártak a vonatok. Eszembe jutott, hogy az elég nagy városi könyvtárban biztosan találok érdekes eredeti iratanyagot a háborús évekből. Cegléd akkor is a nagyobb magyar középvárosok közé tartozott, 40 ezer lakójával és csaknem 60 ezer holdnyi külterületével. Megyei város, járási majd kistérségi székhely volt. Ma újra a Ceglédi Járás és a Dél-Pest megyei régió központja.

Kikértem a ceglédi sajtó archív példányait. 1925 és 1945 között három közéleti hetilap jelent meg a városban, ezek szinte mindegyike hozzáférhető jól olvasható mikrofilmeken, és a bekötött évfolyamokat is ki lehet kérni olvasótermi használatra. Megengedték a fényképezést is, így sok lapoldalról készítettem digitális fotókat. Az 1939-1943 közötti évfolyamokat böngésztem végig, az 1944-es számokból sok hiányzott.  A helyi sajtóban is megdöbbentő terjedelemben és erővel, sokszor talán még harsányabban, mint az országos hangvétel, megjelenik az államilag irányított, cenzúrázott, „nemzetmentő”, önvédő harcra buzdító propaganda. A német harci szellem, a német technika és haderő végletesen elfogult magasztalása mellet mindig ott vannak a magyar igazság győzelmébe vetett hitről szóló cikkek. A bécsi döntések után, és a szovjet bolsevizmustól való páni félelem érzelmi állapotában valóban ilyen volt, ilyen lehetett az általános magyar közhangulat. Ezt talán meg is lehet érteni mindaddig, amíg nem vált világossá a német birodalmi politika világhódító szándéka. Anglia bombázása, Moszkva ostroma és a sztálingrádi vereség után a németbarát érzelmű értelmiség köreinek, sőt a politikai osztály tagjainak gondolkodásában is lehullt a lepel a háború igazi céljáról, és komoly kétségek merültek fel a háború „jogosságát” és értelmét illetően. Az elején még úgy-ahogy elfogadtatható élettér-elmélet 1941 nyarától hiteltelenné vált. A gondolatok mélyén megbúvó kétségek azonban a sajtóban és rádióban nem kaptak hangot. 1939‒1941 között a független és az ellenzéki lapokban még csak akadt egy-egy háborúellenes és a német agressziót elítélő cikk, pl. amely a megtámadott Lengyelországgal való szolidaritást fejezte ki, de utána ez a hang elnémult. 

Ami pedig a zsidósággal történt, az ténylegesen megosztotta Európát és Magyarországot is. Döbbenetes volt olvasni a Ceglédi Hírlap 1943-as számaiban a betiltott zsidó szerzők könyveinek hosszú listáit, köztük a világirodalom remekeit, a zsidó földbirtokok elkobzását és „vitézi telkekké” nyilvánítását, a zsidó kiskereskedők bojkottálására való felszólítást. Nagyon tanulságos volt így „egy az egyben” tanulmányozni a helyi sajtó tudósításait.

Jól tudom, hogy családunknak semmi baja nem volt a zsidókkal, a család barátai között is volt több zsidó. Mindazt, ami a zsidósággal történt, egyértelműen embertelen kegyetlenségnek tartották szüleim és nagyszüleim is, tehetetlen felháborodással és együttérzéssel nézték ismerőseik, barátaik összeterelését és bezárását a gettónak kijelölt körbezárt kerületbe. (Ugyancsak édesanyám mesélte, hogy milyen trükkökkel próbáltak a gettó kerítésén át valamicske élelmet becsempészni a szerencsétlen páriáknak.) Ugyanilyen aggodalommal és szorongással vették tudomásul a bevagonírozást, pedig még 1944 nyarán sem gondolták, hogy szinte senki nem tér majd vissza a munkatáborokból. A zsidók ügyét homály fedte, az emberek nem haláltáboroknak gondolták a munkatáborokat. Az enyhe és lappangó „kulturált” antiszemitizmus – amely kétségkívül létezett Magyarországon is ‒ nem ítélte el a zsidók „munkára fogását”, de kínzásukat és kiirtásukat senki nem akarta. Európai méretű tragikus átverés volt az „Arbeit macht frei”  kapufelirat, aminek sokmilliónyian be is dőltek.

Az eszelős sajtó és rádiós propaganda még akkor is kábítani próbálta a lakosságot, amikor már a kapu alatt lehetett hallani az orosz ágyúk dörgését. 1944 utolsó napjaiban az átverés már értelmetlen és felesleges volt, helyébe lépett a brutális, ostoba napiparancs: fővesztés terhe mellett kötelező volt hinni a Führer és a Nemzetvezető vérgőzös eszméinek győzelmében.

Apám életéből három évet vett el a szovjet-orosz hadifogság, és amikor hazajött, már csak két évet élt, annak felét is súlyos betegen.  Az ötvenes évekre már jól emlékszem, a háborús élmények és apám korai halála miatt valahogy gondolkodásom is gyorsabban fejlődött, sok mindent megértettem már a világból. Szemem előtt zajlott le kereskedő anyai nagybátyám tönkretétele, szép divat- és rövidáru üzletének államosítása.

Jól emlékszem a léleknyomorító folyamatra, ahogyan a rendszer „proletárokat” akart faragni a polgárivá emelkedett családunk tagjaiból. Ami a nyomort és megaláztatást illeti, ez nagyjából sikerült is, de gondolkodásmódunk mégsem változott marxistává, pláne bolsevikká. Ebben a korban nem körmönfont átveréssel uralkodott rajtunk a politikai hatalom, hanem nyílt és büszkén vállalt terrorral. Rettegjenek a „dolgozó nép ellenségei”, nem is tagadjuk, hogy ki akarjuk irtani őket. Aki viszont élteti és szolgálja az MDP-t (Magyar Dolgozók Pártja=kommunista párt), és főleg annak csalhatatlan vezérét, annak nem kell félnie, sőt valamelyest osztozhat a viszonylagos jólétben is. Egyszerű képlet, vagy mégsem? Ugyanis hogy kik a jó elvtársak és kik a rosszak, azt persze mindig csak ők tudhatták, ezért senki ne bízza el magát.

Az átverés az a hazugság, amire nem jövünk rá. De itt mindenki tudta, hogy megszállás alatt, diktatúrában élünk. Családunk nagyobb baj nélkül túlélte az ötvenes éveket, elviseltük a szegénységet, átláttunk az ostoba jelszavakon. Tudtuk, hogy az újság és a rádió valótlan, de legalábbis erősen átideologizált híreket közöl. Tudtuk, hogy a sztahanovista munkás és a beszolgáltatást 120 %-ra teljesítő gazda a rendszer „torzszülötte”. Senki nem hitte el, hogy az amerikai nép nyomorog az imperialisták elnyomása alatt, vagy, hogy Angliában a munkanélküliek ezrei koldulnak az utcán, valamint azt sem, hogy a tudomány és technika minden áldását orosz tudósok találták fel. A Sztálint és Rákosit istenítő kultusztól hányingerünk volt, szerencsénkre nem voltunk soha olyan nagygyűlésen, ahol ütemesen kellett volna tapsolni.

Esténként titokban hallgattuk Amerika hangját vagy a BBC-t, mert a Szabad Európa sokszor elvetette a sulykot, túldramatizálta a magyar valóságot, és nem egyszer valótlan rémségekről, soha meg nem történt eseményekről számolt be, tényleg felelőtlenül uszított. Lényegében tisztában voltunk helyzetünkkel, elviseltük a szegénységet, meghúztuk magunkat, mosolyogtunk vagy dühöngtünk a sok ostobaságon, de örültünk, hogy csak hideg háború van, mert még túl közel volt a valódi, a lángoló háború. Ilyen csöndes beletörődéssel nyilván csak azok tudták elviselni ezt az időszakot, akiket közvetlenül nem nyomorított meg az ÁVO/ÁVH üldözése, az internálás vagy a kitelepítés.

A hatvanas évektől sikeresen működött az össznépi átverés. A pártállami terror kétségtelenül enyhült, cizelláltabb lett a „munkáshatalom” napi gyakorlata. Kiépült (vagy megmaradt?) viszont az élet minden területét behálózó besúgó rendszer, amelynek létéről és főleg méreteiről, valljuk be, keveset tudtunk. Éppen ez volt a lényege, és „sikerének” titka. Igazán csak 1990 után, akkor is csak részletekben, és talán máig sem teljesen került napvilágra, hogy mekkora volt a hálózat. Annak idején, a beavatott elvtársakon kívül csak az tapasztalta a rendszer nagyon valóságos működését, akit „jóindulatúan figyelmeztettek”, megfenyegettek vagy letartóztattak.  Így szembesültem én is a kijózanító valósággal, amikor 1967-ben letartóztatták B. Dénes főorvost, apám egykori barátját, és K. Bálint református lelkészt. Dénes bácsit apám halála után atyai barátomnak tudhattam, anyagilag is segített bennünket. Egyetemistaként kerültem be abba a kis ifjúsági bibliakörbe, amelyik a Zuglói Református Egyházközség keretében működött. A helyi lelkész mellett Dénes bácsi vezette a jó hangulatú, színes beszélgetéseket. A gyülekezet missziós munkatervébe illő, az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) tudtával működő, nyitott közösség volt, amely szerdánként este tartotta összejövetelét. Jól éreztem magam a kis közösségben, mert az evangéliumi alaphang mellett mindenről lehetett beszélgetni, véleményt cserélni, vitatkozni. Ártatlan önképzőkör volt egyházi keretben. Még csak véletlenül sem esett szó a fennálló rendszer bírálatáról, inkább arról, hogy ki-ki a maga helyén hittel és becsülettel tanuljon, dolgozzon, mutasson példát erkölcsiségével. Dénes bácsi letartóztatása után a csoport tagjait sorra hívták be a nyomozóhatóság rettegett Fő utcai központjába, és arról faggatták, mikor, hogyan, milyen eszközökkel akarták megdönteni a demokratikus államrendet. Mindenki elképedt ezen a feltételezésen, ha nem féltek volna a beidézettek, legszívesebben szemébe röhögtek volna a vallató tisztnek. Végül tényleg nem tudtak semmibe belekötni, semmit bizonyítani, és másfél év vizsgálati fogság után Dénes bácsiékat is kiengedték, nekünk sem lett semmi bajunk. Persze a csoport feloszlott, megszűntek az összejövetelek.

2010-ben a Hornyánszky utcai Jezsuita Székházban volt egy kiállítás a kommunista egyházüldözésről, ahol két nagy tabló is foglakozott a Batiz-féle „összeesküvéssel”. A rend éber őrei feltárták a szocialista államberendezkedést fenyegető „hálózatot”, csodálatos találékonysággal fedezték fel a családi, baráti összejövetelek, évfolyamtalálkozók, közös nyaralások és kirándulások helyében és időpontjaiban a konspirációs szándékot. Féltek a régi SDG (Soli Deo Gloria) és KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület) mozgalomtól, amelynek egykor kétségtelenül tagjai voltak a gyanúsítottak? Döbbenten olvastam nevemet az egyik összeesküvő sejt tagjaként. Minden mozdulatunkat, minden szavunkat figyelték, és regisztrálták. Valóban óriási munka lehetett! Ma sem tudom, nem is sejtem, ki volt közöttünk vagy az egyházközségben a tégla. Talán éppen az otthont adó gyülekezet idős lelkipásztora?  Nem tudom, társaim közül rájött-e legalább utólag valaki is, ki volt, aki mindent jelentett. Tökéletes átverés volt. 

Az 1970-es évektől többször utaztam külföldre, szolgálati útlevéllel, munkámmal összefüggő tanulmányutakra. Nem voltam annyira naiv, hogy ne tudjam, figyelik viselkedésemet, amikor Nyugat-Európába utazom.  Egyszer Zürich felé repülve, szinte biztosan éreztem, hogy a mögöttem lévő ülésen foglal helyet a „kísérő elvtárs”.  Bevallom, nem sokat törődtem ezzel a megtisztelő kísérettel, sem akkor, sem a későbbi útjaimon. Lehet, hogy nem is volt mindig nyomomban valaki, talán egy idő múlva rájöttek, hogy felesleges, nem én vagyok az ő emberük.  Mindenesetre arra pontosan emlékszem, hogy egy nyugati útról hazajövet jó ideig lehallgatták lakásunk telefonját. Olyan nyilvánvaló volt a kattanó hang, amely a lehallgató készülék rákapcsolását jelezte, hogy a gyanútlan fél-siket is észrevette volna. Akkor ilyen technikára futotta a titkosszolgálatnak. Amikor nem egyedül utaztam, akkor nyílt titok volt, hogy az éppen illetékes külkereskedelmi vállalat velünk utazó képviselője egyben a felelős elvtárs vagy elvtársnő, aki jelent.

Minden külföldi útról kimerítő úti-jelentést kellett írni, amelynek egyik példányát a személyzeti osztály kapta. Egy idő után figyelemre méltó gyakorlatra tettem szert az illetékes szerv számára tökéletesen semmitmondó, 4-5 oldalas úti-jelentések írásában. Rájöttem, hogy az a legjobb, ha a jelentést úgy fogom fel, mint a magam számára is hasznos, kizárólag műszaki tartalmú feljegyzést. A jelentésekben nem volt más, mint technológiai leírások, gépek, műszerek, mérések leírása, tervek, mérnöki szakirodalom ismertetése, lehetőleg a személyzetisek és párttitkárok számára érthetetlen szakkifejezésekkel teletűzdelve. A jelentést mindig elfogadták, néha azért bekérettek „elbeszélgetésre”, ahol arról faggattak, hány templomban voltam, milyen múzeumokat látogattam, mi a véleményem a francia vasúti közlekedésről, milyennek láttam a párizsi polgár közhangulatát, észrevettem-e a sok hajléktalant a madridi aluljárókban, stb. Lehet, hogy felmerült bennük a gyanú, hogy most én verem át őket?

Azoknak a nagy, nemzeti méretű hazugságoknak és átveréseknek, amelyek egy részére csak 1990 után derült fény, mindnyájan áldozatai voltunk. Sok mindent nem tudott a nagy nyilvánosság a Rákosi kor kegyetlen parasztüldözéseinek méreteiről és részleteiről, nem tudtunk a papok, szerzetesek, apácák és egyéb egyházi emberek kínzásairól, agyonveréséről és internálásáról. Még a család, a legközelebbi barátok is mindössze azt észlelték, hogy az illető „eltűnt”. Csak sejtettük, hogy az értelmiséget hogyan tizedelte meg, vagy milyen végzetes megfélemlítéssel tartotta sakkban a hatalom. Nem hittük, vagy nem akartuk elhinni, hogy 1956 után olyan kíméletlen volt a megtorlás, amilyen valójában volt. Nem hittük el, hogy éjszakánként fiatalok ezreit vagonírozzák be az ország félreeső teherpályaudvarain, és szállítják ki a Szovjetunióba. Az egykori Köztársaság tér alatti pincebörtönökről máig nem derült ki az igazság. A kilencvenes években indult egy feltárás, de pénz híján abbamaradt, betemették az addig kiásott alagutakat.

A hazugság számtalan arcot öltött: a kétszínűség, az elhallgatás, a mellébeszélés, a harsány propaganda, a megejtő demagógia, a nagyítás és bagatellizálás, a történelemhamisítás, a művészi meggyőzés, a „hiteles visszaemlékezés”, a félrevezető általánosítás, a kínzókamrában kikényszeríttet vallomás és még ki tudja hányféle hamisság arcát. Az átverés az a hazugság, amire akkor nem jövünk rá. Nem jöttünk rá mindig, és bele is fáradtunk az igazság kutatásába.

Az össznépi eladósodottságunkba eleve belekódolt összeomlás réme szinte senki előtt nem jelent meg, még a nyolcvanas évek elején sem. Azt pedig végképp senki nem sejtette, hogy még 1983-ban maga Kádár János egyezett meg az IMF (Nemzetközi Valutaalap) vezetőivel, hogy miután nyilvánvalóvá lett a szocialista tervgazdálkodás csődje és Magyarország fizetésképtelenné vált, akkor, ám legyen kapitalizmus, az átmenetet majd a Párt levezényli. A szocialista rendszer nevében és formálisan fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel, de a gazdasági-pénzügyi utasításokat most már nem Moszkvából, hanem Washingtonból fogja kapni. 1990-től azután megszűnt a „szovjet birodalmi keret” is, a függés nyilvánvalóvá lett, csak 180 fokot fordult. Az erre vonatkozó dokumentumok az utóbbi években kerültek/kerülnek elő. Vajon hány titkos paktum vár még leleplezésre? És mit eredményez bármilyen leleplezés is?

A 21. század elején úgy érzem magamat, mint akit minden eddiginél jobban beterít a hazugságok hálója. Durván hazug és finoman álságos, átlátszóan rászedő és alig sejthetően félrevezető közegben élek. Most nem a direkt pártállami diktatúrától kell félnem, nem a fizikai erőszak rémálma kínoz, ennél kifinomultabb, csábítóbb átverések hálójában vergődöm.   A média reklámhazugságait és politikai porhintését már átlátom, meg sem nézem, meg sem hallgatom. A könyvkiadást is áthatja a gátlástalan szenzációkeresés, irodalomnak nem mondható kötetek ezrei kínálják a hazugság és átverés történeteit. A világháló szövevénye a legrafináltabb és legészrevehetetlenebb átverések ködét vonja körém. Folyik a hülyítés a pénzügyi világban, a makrogazdaság változtathatatlan „ortodox törvényszerűségeinek” elhitetésével, a gyógyászatban csodaszerek és csoda gyógymódok piacra dobásával, az étkezési kultúrában étrend-kiegészítők istenítésével, a mezőgazdaságban a géntechnológia üdvözítő voltának meghirdetésével, a technika világában megvalósíthatatlan műszaki eljárások és szerkezetek feltalálásával, még az egzakt tudományokban is hol a szélsőségesen elutasító, hol a meggondolatlanul támogató, irányított akadémikus magatartással.

A rám zúduló információözönben nem, vagy alig különböztethető meg az igaz és a hamis, a megfogható és a látszólagos. Az eligazodást a világháló ambivalens kínálata teszi nehézzé. A kétségtelenül sok értékes szöveg és adat mellett, szó szerint a sorok közé beágyazva, ott van a sok sületlenség, a tudatos vagy gyanútlan átverés.

Naponta kapok olyan e-maileket, amelyeknek fele biztosra vehetően hazugságot ír le, vagy hamisított képet, videót tartalmaz De melyik fele? A hazugság és az átverés legtöbbször a pénzszerzés és a hatalomhoz jutás ősi eszköze. Ahol a pénz és hatalomkoncentráció megjelenik, ott bizonyosan átvernek bennünket.

Az átverés általában szándékos becsapás, tudatos félrevezetés. Újabban azonban egyre több olyan átverésnek lehetünk tanúi és áldozatai, ahol nem érhető tetten a szándékosság. Mire gondolok? Az irracionális elméletekben való vakhitre, a digitális gépi világ által „vezérelt” eseményterek globális káoszára, a világméretű értékzavarból fakadó csalódásokra és megcsalatásokra. Az úgynevezett fejlett világ olyan növekedési dogmák bűvöletében él, amelyek nem feltétlenül a szándékos népbutítás és a hatalmi stratégiák eszközei, hanem amelyeket jó szándékú (?) kitalálói maguk is elhisznek. A legújabb kori „tudományos” hiszékenység áldozatai saját magukat is átverik. Így történik ez napjainkban is, amikor az MI (Mesterséges Intelligencia) előtt hódol, és bene bízik szinte az egész nyugati (keleti?) kultúra. Számomra riasztó lenne egy olyan világ, ahol az ember beérné a „virtuális valóság” kínálatával, ahol szinte kikövetelné a mindennapi átverés kábító adagját…

Merő naivitás azt hinnem, hogy lehetne igazabb és őszintébb a világ, amelyben élek?  Mégis lenne olyan erő (lelkiismeret, igazságérzet, szeretet?), ami képessé tesz a jóra?   Az emberi természetben vajon gyógyíthatatlanul benne van a mások átverésének ösztönös kényszere? Mindig lesznek Jákóbok, akik csalással csikarják ki az atyai áldást? Egyáltalán lehet áldást nyerni hazugság árán? Kollektív megoldás nincs, mindenki csak saját magát „válthatja meg”, ha van hite, ereje és bátorsága hozzá.

Miért nem nyugtat meg, ha elhatározom, hogy ennyi átverés után többé semminek és senkinek nem hiszek? Miért viszolygok attól, hogy minden hihető információt is kétkedéssel fogadjak, és sziszifuszi nyomozásba kezdjek a valóság kikutatásáért? Kizárólag saját hús-vér tapasztalatomban bízzak? Azonnal be kell látnom, hogy ily módon fullasztóan szűkre zsugorodik körülöttem a világ. A folytonos gyanakvás megmérgezi képzeletemet, nem akarom minden új eszmébe, közösségépítő gondolatba az átverés ördögét beleképzelni. Hit és bizalom nélkül nem tudok élni. De ki határozza meg a bizalmam határát? Rendelkezem-e megbízható szellemi „szimattal”, amellyel megérzem az igazság „jó illatát”? Lehet, hogy ehhez ugyanaz a képesség kell, ami bátorrá tesz arra, hogy a szeretet igazát, és az igazság szeretetét éljem és képviseljem?

„Mi az igazság?”- kérdezett vissza a kiábrándult Pilátus Jézustól. Talán ő is remélte, hogy végre választ kap, ahogyan azóta sokan reméljük ugyanezt mindenféle értelemben. 

                                       Budapest, 2024 szeptembere                  

Az áltudományok igazsága                                                

                 Ha egy köztiszteletnek örvendő, öreg tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, akkor minden bizonnyal igaza van. Ha azt állítja, hogy valami lehetetlen, akkor nagy valószínűséggel téved. (Arthur Clark)         

Arthur Clark (1917‒2008) mérnök, kutató és író az 1980-as években írta le a fenti idézetet. Egyebek mellett ő a 2001. Űrodisszeia szerzője.

Az akadémiai értelmező szótár szerint: A tudomány az igazolható, illetve bizonyítottnak tekintett ismeretek rendszere. Mikor tekinthető bizonyítottnak egy ismeret? Talán a matematikától eltekintve a bizonyítottság erősen függ a bizonyítást végzők személyes érdekeitől, a latba vetett tekintélyek társadalmi súlyától, a megfigyelési vagy mérési eredmények elhallgatásától vagy éppen túlhangsúlyozásától, a rivális akadémiai fórumok álláspontjától. 

Eleve baj van magával a bizonyítási igénypontokkal!  Mostani nyugati gondolkodásunkat ugyanis a bal agyféltekés dominancia jellemzi, amely jószerivel mindig csak az arisztotelészi logika szerint ítél és dönt. Idegen tőle a keleti látásmód, a holisztikus szemlélet. A keleti gondolkodást erősen befolyásolja az elengedés és az együttérzés készsége és szükségessége. A nyugati logika eredendően analitikusan és digitálisan gondolkodik, és nehezen kezeli a nem algoritmizálható folyamatokat.

     Ebben a bal féltekés, digitálisan vezérelt gondolkodásban nincs helye az intuíciónak, az amorf leképezéseknek és a transzcendenciának.  Emiatt ennek a tudományosságnak a vizsgálati köréből számos biológiai, pszichikai, tanatológiai, szociológiai, etológiai, asztrofizikai, űrtechnológiai, energetikai, parapszichológiai jelenség, megfigyelés, valós tapasztalat stb. kimarad. Ami új és ismeretlen, arra legelső válaszunk a kételkedés.  

Pedig a felsoroltak korántsem áltudományok. Ez a szemlélet nem foglalkozik a telekinézissel, a teleportációval, a távérzékeléssel, a telepátiával, a tisztánlátással, a morfogenezissel, a tér-idő anomáliákkal, a reinkarnációval, a halálközeli élményekkel, az agy és a szív újonnan felfedezett elképesztő információs kapcsolatrendszerével. Elutasítja a már egyetemeken tanított homeopátiát is.  Márpedig ezek valósága nem kérdőjelezhető meg. Ilyenkor fordul elő az, hogy nem látjuk (nem akarjuk látni?) a tényektől a valóságot.

A szótár az áltudományt így határozza meg: „1. A tudományosság mezében a tényeket meghamisító, hamis következtetéseken alapuló gondolatrendszer. 2. Kiagyalt problémákat tudományos mezben tárgyaló eszmefuttatás.”

Az előző bekezdésben felsorolt  (részben) „ezoterikus” jelenségek és tapasztalatok egyikére sem mondható, hogy hamis állítás, „kiagyalt” történet  vagy meghamisított gondolatrendszer.

A mai akadémikus tudomány gazdasági-politikai függősége csak erősíti ezt a bal féltekés uralmat, hiszen a profit logikájának ez felel meg. A számítógépek elképesztően hatalmas rendszere, és az ezekre épülő világháló, legújabban az MI (Mesterséges Intelligencia) ugyancsak bebetonozza, sőt a korszerűség diszkrét bájával is felruházza ezt a megkérdőjelezhetetlenül tudományos világot. Ez a diktatórikus tudományosság ítél mindenekfelett. Amit nem ismer el, az nincs is.  Amit nem szentesít, az eleve hülyeség, alaptalan képzelgés, legfeljebb áltudomány. Nem ismeri a tévedés jogát és szabadságát. Butaságnak, hiszékenységnek, sarlatánságnak minősít minden, általa nem ismert, nem tapasztalt, nem értett, vagy fölfoghatatlan tényt. Nem kíváncsi, ám magabiztos. Ennek a szemléletnek és (hitnek!?) a képviselői csúnyán megszégyenülnek, amikor vitathatatlanul kiderül, hogy az ő állításaik voltak tévesek, azoknak éppen az ellenkezője az igaz!

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a ma elismert és hivatalos tudományos tételek és a hétköznapokban használt csúcstechnológiák közül valaha csaknem mindet áltudománynak, lehetetlen fantáziálásnak és megvalósíthatatlan elgondolásnak tartottak; avagy éppen fordítva: szentül hitték, hogy tévedéseikben rejlik az igazság... Gondoljunk csak a csillagászat elmúlt 1000 évére, a régészet és történetírás téveszméire (vagy egyszerű hazugságaira), az atom oszthatatlanságára, Darwin evolúciós elméletére, a repülés történetére, a pszichológia és a pszichiátria fejlődésére, a kibernetikára és kvantumtudományok inherens titokzatosságára és „ellentmondásaira”. Ami tegnapelőtt áltudománynak minősült, az holnapután csúcstechnológia lehet!

A bűvészetet és a hipnózist nem sorolják az áltudományok közé, ősi múltja, illetve az érzékcsalódásokkal és a ritka fizikai erőkkel történő megmagyarázhatósága okán, másrészt a (regresszív) hipnózisban átéltek bizonyíthatósága miatt.

Az áltudománnyá nyilvánításnak lehetséges és logikus formái pl. a következők:

·      Magát a szóban forgó eseményt, jelenséget, lényt, anyagot és megfigyelést tartja lehetetlennek, azaz a dolog létezését tagadja. Szemfényvesztésnek, szándékos csalásnak, üzleti fogásnak, hiszékenységnek, őrült agyszüleménynek stb. minősíti, ‒és természetesen eleve kizárja a tudományos vizsgálatok köréből.

·     Az elutasításnak másik formája az, amikor magát a különleges, addig nem ismert jelenség megtörténtét elismeri, a megfigyelések valódiságát nem tagadja, de a esemény értelmezését, vagy az anyag vizsgálatát  és a belőle levont következtetéseket tartja hibásnak és hamisnak.

·     Számtalan, a mai tudomány szintjén megmagyarázhatatlan és rejtélyes dolog létezik, amelyek megosztják a tudós társadalmat.  A természettudományok minden ágában felmerültek és felmerülnek vitatott kérdések, amelyekre az egyik tudományos kutató műhely ad egyfajta választ vagy munkahipotézist, a másik (egy vagy több) tudóscsoport viszont ezt a választ nem fogadja el. Valójában ez a vita (is) élteti a tudomány egészének fejlődését. Szélső esetekben azonban a nem érzelemmentes vita odáig fajul, hogy valamelyik csoport áltudománynak kiáltja ki a másik feltételezéseit és állításait. A bizonyítási kísérletek rengeteg pénzt emésztenek fel, és olykor az egész vitatott kérdéskör nem ér annyit, amennyit erre a "hadakozásra” költenek.

       Feltehető a kérdés: a valóság a fontos, vagy az akadémiai és egyetemi „hivatalos” állásfoglalás? Az igazságot kereső, kíváncsi kutató tudósnak az előbbi, a címeire, esetleg rangjának befolyására kényes, netán intellektuális hatalmát féltő tudós számára a második. Hogy valaki miért jelenti ki valamiről, hogy az áltudomány, annak több közvetlen anyagi, ideológiai és érzelmi oka lehet. Néhányat megnevezek:

·      az állítást cáfoló hiteles megfigyelések és mérések, ellenőrizhető kísérletek (ez az egyetlen számomra elfogadható ok!);

·      státuszféltés, a „Hivatal” tekintélyének védése és fenntartása;

·      tudományos gőg, akadémikusi nagyképűség;

·      üzleti érdek, a konkurencia lejáratása;

·      félelem az (addig tagadott) igazság kiderülésétől;

·      politikai, államhatalmi érdekek, korlátozások és tiltások;

·      hadiipari és hadviselési titkok elfedése;

·      világnézeti és/vagy vallási elfogultság;

·      a becsületes kutatás tisztánlátásának és alázatának hiánya;

·      tájékozatlanság, tudatlanság.

       Az igazság megismerésére törekvő tudományban egészségesen ötvöződik a józan ész kritikája, az erkölcsi tisztaság és a művészi szépség előtti hódolat. Az ilyen tudomány egyaránt tartalmaz intuitív, tapasztalati és tanult ismereteket. Ez a tudomány fel-és elismeri, hogy valami titokzatos bölcsesség és szeretet  tartja össze a világegyetemet, és helyezte bele az embert, mint a „Föld felelős gazdáját, megmunkálóját, őrzőjét és védőjét”.  Az igazán nagy tudósok alázatában épp ez a szelíd szeretet érződik.

       Az ismeretlen dolgok, a rejtélyes jelenségek, a megmagyarázatlan események kutatása, okainak keresése, munka-hipotézisek felállítása, meglepő kísérletek végzése nem áltudomány! Csak azok nevezik annak, akiknek valamiért nem tetszik a kutatás, a keresés és a tévedés szabadsága. Pl. egy ismeretlen üstökös rövid ideig tartó észlelésének bejelentése galaxisunk peremén senkit nem jogosít fel arra, hogy kijelentse, ilyen égitest pedig nem létezik, az egész állítás csak megfigyelési pontatlanság vagy hiba, esetleg optikai csalódás, netán egy kettős csillag fényjátéka, „véletlen” anomália stb. A lényeg, hogy semmissé tegye a felfedezést (esetleg azért, hogy lejárassa nem kedvelt kollégáját), ‒ arra nem gondolva, hogy a szóban forgó üstökös 50 ezer évenként rendszeresen megfigyelhető (lenne) az adott tartományban.

       Néhány kérdés, amellyel ellenőrizhetjük, hogy a megfigyelés vagy az élmény valóságos tapasztalat, megtörtént esemény vagy képzelgés volt-e:

·      Mások is észlelték ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy?

·       Bekövetkezik-e egyszerű változás az adott fizikai térben (pl. tárgyak leestek, összetörtek, megállt az óra, megcsörrent a telefon, kigyulladt a villanykörte, bekapcsolódott a rádió vagy a számítógép stb.)?

·      Mérhető-e valamilyen műszerrel az élmény, vagy annak kísérő jelensége? Pl. elektromágneses, vagy gravitációs térerő változása, bioenergia-sűrűsödés, aura fotó stb.).

·      Hitelesíti-e távolból jövő üzenet az élményt? Pl. valaki felhív telefonon, e-mail-t, vagy sms-t küld, amiben arról tudósít, amit én itt átéltem; vagy az un. krizis- jelenségek: távoli személyek halálának megérzése, vagy a haldokló hirtelen „látása”, amiknek időpontját azután többen hitelesítenek. 

·      Belső, meggyőző igenlés, mélyről jövő, kétséget kizáró „igazolás”, ami ugyan szubjektív, de páratlan intenzitása és tartós hatása miatt valószínűleg igazi tapasztalás (pl. nagyon erős, kristálytiszta és értelmezhető álom).

·      Keletkezik-e  informatív jelentés az élmény nyomán, azaz elmond-e, leír-e az átélő olyan adatokat, eseményeket, amelyekről másképp nem szerezhetett tudomást (halálközeli élmények).

      Összefoglalva: ha észleletünknek az agyunkon kívüli külső világban is van jele vagy lenyomata, akkor az hitelesíti az észlelés valós megalapozottságát, beleértve a másik ember tudatában vagy tudatalattijában létrejövő jelzést, változást.

       Ha mindent, amit nem értünk, de használunk ‒tudatosan vagy tudattalanul‒, kizárnánk a tudományos tények és a további vizsgálódás területéről, földi életünk létalapjait kérdőjeleznénk meg.

       Dr. Kiszely Istvánról az MTA kijelentette, hogy „szakmai tevékenysége ellentmondásos és megalapozatlan, a magyarok őstörténetéről írt agyszüleményei pedig áltudományosak és ezoterikusak”.

       Ha így gondolják, akkor miért nem engedélyezik mindmáig Hrúz Mária csontjainak DNS vizsgálatát? Mitől tartanak? Mitől félnek?... Hogy kiderül az igazság, és Petőfi öregen tényleg Barguzinban halt meg?…

       Személyes élményem is van az MTA és BME (Budapesti Műszaki Egyetem) magatartásáról. Jó pár éve részt vettem 4-5 fiatal fizikus barátom kutakodásaiban, ami néhány rejtelmes fizikai jelenség gyakorlati vizsgálatát jelentette.  Nem taglalva a részleteket, arra jutottak, hogy nagyfeszültség segítségével egy bizonyos elrendezésben különböző tárgyak súlya jelentősen csökken. Pl. egy 5 kg-os tégladarabot több ellenőrző mérleg is kb. 3 kg-nak mutatott. Persze először nem hittek a szemüknek és keresték az elméleti és gyakorlati hibákat, ami a jelenséget okozza. Nyilvánvalónak látszott, hogy a nagyon erős elektromos tér és a gravitációs állandó (hullámok, mező, anomáliák) valamiféle kölcsönhatásáról van szó, de akárhogyan vizsgálódtak, irodalmakat rágtak át, nem találtak olyan ismert matematikai-fizikai összefüggést, ami létrehozhatja a súly (tömeg) csökkenését. Ekkor kerültem a képbe, amikor, mint gyakorló és akkor már a szakmai körökben, cikkeimből és előadásaimból ismert villamosmérnököt meghívtak, hogy segítsek a hibakeresésben. Egy délutánt töltöttünk a berendezés mellett, de én sem voltam okosabb egyiküknél sem, mert semmi „szabálytalanságot” vagy számítási hibát nem találtam a kísérletben. Ezek után mertük kérelmünket az MTA Fizikai Intézetének és a BME Villamosmérnöki Karának benyújtani, kérvén, hogy mondjanak véleményt kísérletünkről, mutassanak rá a hibakeresés további lehetséges útjaira-módjaira, vagy esetleg a jelenség ismert, de eltitkolt magyarázatára (ami lehet akár hadititok!). Nem részletezem a levelezést és a személyes konzultációkat, de a válasz lényege az volt: „Ne foglalkozzanak marhaságokkal, és gyorsan szedjék szét a veszélyes szerkezetet…! ”   

       Ennek ellenére más kísérleteink is voltak, amelyekben pl. 130-150 %-os hatásfokot értünk el bizonyos különleges tekercselésű kisfeszültségű transzformátorokkal, vagy érthetetlen mechanikai energianövekményt egy szokatlanul összerakott, forgó gyűrűkből, tárcsákból és golyókból álló meglehetősen bonyolult szerkezettel→az un. „nullponti energia megcsapolása”) Ezek érdemi vizsgálatát is visszautasították a tudományos intézetek.

       Azután, minden hasznos eredmény nélkül, vége lett a kísérletezésnek, fáradozásnak, közös gondolkodásnak. Senkit nem érdekelt kutatásunk, mi is belefáradtunk, némelyikünk felesége pedig válással fenyegetett, ha kevés időnket további kísérletekkel töltjük, és nem a családdal. 

       Ugyancsak első kézből való, saját történet a következő.  Egyszer volt, hol nem volt, a 20. és 21. század fordulóján élt Szegeden egy különlegesen okos ember, aki magát gépészmérnökként mutatta be, és országszerte árulta szenzációs találmányát. A dolog lényege az volt, hogy hosszas tudományos kutatás után felfedezte, hogy az erős mágneses tér befolyásolja a különféle csővezetékekben szállított földgáz térfogat-áramát.   Az ipari és háztartási vízmelegítő kazánok gázcsatlakozó csövére szerelt mágnesgyűrű akár 15-20%-kal csökkenti a felhasználó mért gázfogyasztását, ami igen csábító ígéret. Egy átlagos, 30 kW-nál nem nagyobb háztartási kazánra mindössze 30 ezer forintért szerelték fel a csodamágnest. Igen sokan meg is rendelték ezt a kis átalakítást. Ravasz módon a kazán lángképének finom állítgatásával elérhető, hogy úgy tűnjék, ugyanannyi hőmennyiség leadásához kevesebb gáz is elegendő. Ez egy felületes, hamis bizonyítási módszer.  Közben befektető is akadt, aki vállalta a rendszer teljes marketingjét, sőt energetikai korszerűsítés címén pénzt is tudott szerezni, vissza nem térítendő támogatásként a Magyar Energiahivataltól. Ennek egy feltétele volt, hogy pártatlan hivatalos szakvélemény készüljön a találmány tényleges fizikai-kémiai és gáztechnikai hatásáról, valamint az összehasonlító mérések eredményeiről és a megtakarítás várható mértékéről. A szakvélemény elkészítésére engem kértek fel, szerény szakértői díj ellenében.  Nem részletezve a teljes rendszerre kiterjedő ellenőrző mérés összeállítását és a mérési sorozatok lefolytatását, 2 napi üzemszerű működtetés alapján, a végeredmény az volt, hogy semmilyen megtakarítás nem érhető el a mágnesgyűrűvel, ugyanis a gáz áramlását és fűtőértékét a mágnes nem befolyásolta.

      Felajánlottunk még további méréseket nagyobb kazánokon, és más összetételű földgázzal, de erre már nem tartottak igényt, ...ezzel szemben a feltaláló „felszívódott”, és azóta sem tudok róla.  Ötletének sokan bedőltek. Egy ideig biztosan szép haszonra tett szert. Hogy azután valaki feljelentette-e és mi lett vele és a pénzekkel, arról nem tudok, és nem is érdekel. Az Energiahivatal nekem kifizette a szakértői díjat.

Hát ilyen egy tényleg áltudományos „karrier”!

       Az u. n. UFO-kutatás most ért ahhoz a határhoz, ahol kezd szakadozni a tudományos és kormányzati (politikai) titkolózás-szövete. Kezd eloszlani a nyilvánosságtól való félelem.  A NASA tekintélyes tudósai, a Pentagon űrtechnológiai szakértői, űrhajósok és sokat tapasztalt vadászpilóták stb. kezdik „áttörni a hallgatás falát”, és abbahagyni a tagadást. Egyre több nyilvános előadást, élménybeszámolót tartanak tapasztalataikról, számos tévé-csatorna iktatja be műsorrendjébe az Azonosítatlan Repülő Tárgyakról (=UFO-król) és a földönkívüli intelligenciákról való tudósításokat, hiteles tudományos bizonyítékokat, elismert űrkutatók véleményét és vitáit.

        Már nagyon sokan nem tekintik őrült agyszüleménynek és áltudományos képzelgésnek, esetleg tömegpszichózisnak az ezerszámra bejelentett, lefényképezett, lefilmezett UFO-megfigyeléseket vagy egyéb szokatlan égi-földi-tengeri eseményeket, tárgyakat és élőlényeket. 

       Az 1947-től kb.60 évig tartó makacs tagadást és titkolózást persze nehéz jóvátenni.

Sok hazugságot, szándékos félrevezetést és fenyegetést kell a tudományos világnak, a kormányoknak, a katonai vezetőknek és a hírközlő szervezeteknek visszavonni, bátran kimondva és hangsúlyozva, hogy az UFO-kutatás nem áltudomány.

      Külön kategóriát alkotnak az egyértelműen vallási gyökerű „csodák”, mint pl. a Mária-jelenések, a csodálatos gyógyulások, más dimenzióba („lélek-szintre”) történő elragadtatások, ókori ereklyék keresése. Ezeket ártatlan, gyakran hasznos, áldásos jelenségeknek lehet minősíteni.

       De nem lehet elhallgatni a különféle okkult társaságok beavatási rituáléit, a sátánista szekták, varázslók és a boszorkányok stb. bizarr mutatványait, amelyek sokszor őrült tömeghisztériába csapnak át, és nem egyszer tömeges öngyilkosságokhoz vezetnek...

       Mindezekről nincsenek kellő ismereteim; másrészt itt a tudományos megközelítés nagyon nehéz vagy egyszerűen lehetetlen. A források általában a kívülállók számára hozzáférhetetlenek (ilyenek pl. a Vatikáni Könyvtár, a tibeti buddhista kolostorok és a destruktív titkos társaságok adatbázisai). A média e tárgyú műsorai és a napi sajtó közleményei pedig kulturális és tudományos szempontból többnyire silány értékűek.

       Már az is óriási előrehaladás lenne, ha a tekintélyes, világszerte ismert kutatóintézetek és tudományos műhelyek ki tudnák mondani, „elismerjük, hogy a különleges jelenség és/vagy anyag létezik, valóságos, megtapasztalható, de okának és működésének magyarázatát nem tudjuk”. Ilyen őszinte nyilatkozatokat nem szoktunk hallani sem az akadémiáktól, sem a világhírű egyetemek, sem a kormányok és a nagy katonai szervezetek képviselőitől.

2024. július                                                                                               REMÉNYI  TIBOR

Alkalmatlan magyarok    

          Tamási Áron  Tulipános téli sapka  című novellájának utolsó sorai a következőek:

      „– Mért nem akarád, hogy magyar legyen? – kérdezte Sükei a fiától. .... Dónát egyenesebb ülést vett a széken, aztán ránézett az apjára, és így szólt: - Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas."

A rövid párbeszéd közvetlen előzménye az, hogy Sükei, Dónát apja, Dónát maga és Kuvik, Dónát barátja, hármasban együtt ebédelnek a vendégfogadóban, miközben egy rongyos-koszos kisfiú is „bébátorkodik" a vendéglőbe. Kezében egy szelet kenyér, azt majszolja, és kétségbeesve keresi az apját. Kuvik nagy jókedvében hosszú karjával kiüti a 6-7 éves fiúcska kezéből a kenyeret, aki keservesen sírva fakad... Aztán  Kuvik, némiképp megszelídülve, visszatér a nemrég vásárolt sapkák díszítésére, jelesül a tulipánra,  és  azt mondja Dónátnak, ő is szeretne magyar lenni, mert hát ő valójában "dalmata".  Erre Dónát azt válaszolja, én azt nem szeretném, hogy te magyar legyél. Ezután Kuvik dühödten kirohan a vendéglőből.

A hitvány ember eleve alkalmas, vagy könnyen tehető azzá gonosz tervek és tettek kivitelezésére. A rosszra, az embertelenségre és más gonoszságokra való alkalmasságnak félelmetesen széles skálája van: a hétköznapi összeférhetetlen

kötözködéstől kezdve, az „ártatlan” csaláson, a betöréses rabláson stb. keresztül a tömeggyilkosságig.  

Az értékes életre, azaz a jóra alkalmas ember felfogja a természet harmóniáját, megérti az ember feladatát a világban, belátja, hogy az emberi közösségeket csak a szeretet képes békében és jól-létben fenntartani. Tevékenységével a közjót gyarapítja, tiszteli az emberi és állati életet, segíti a gyengéket, a rendet és a szabadságot egyképpen fontosnak tartja.

A jóra való alkalmasság felső foka a tiszta erkölcsben, a rátermettségben, a tehetségben és az intuitív látásmódban nyilvánul meg a legszembetűnőbben. Ebben az írásban az igaz magyarság jóra való alkalmasságának kimagasló jellemzőire és példáira szeretnék rámutatni. 

Mi magyarok mintha valóban valamiféle különleges alkalmassággal bírnánk az élet minden területén. Magyarnak lenni valami többletet igényel: világlátásban, gondolkodásban, erkölcsben, viselkedésben, tárgyszerűségben, kitartásban, igényességben, célszerűségben, összetartásban, művészetben, alkotó erőben, érzelmi mélységekben... Lélekszámban parányiak vagyunk, de elménkben és lelkünkben nagyok. Nem előkelőségben, gazdagságban, hatalomban, hanem szellemi kincsek tekintetében. Hazánk lelkiségben és erkölcsileg van (volt?) a magasban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja ‒lelkünkre utalva:  Mi  ott fészkel, égbemenekszik.

És ez sohasem volt ürügy a mások feletti uralkodásra, a gyarmatosításra, avagy országunk belső társadalmi rendszerének igazságtalan és jogtalan megosztására. Kimondhatjuk, hogy, amennyire a nagyhatalmak megengedték, következetesen őriztük a Kárpát-medence békéjét és munkáltuk fejlődését. (Ha és amikor ez a rend megbomlott, annak rendszerint idegen hatalmak beavatkozása, uszítása, területéhsége, természeti kincseink elrablásának vágya volt az alapvető oka !)

Néhány külföldi vélekedés a magyarokról:

‒ „Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az Önök országából fog elindulni. „ (TANPAI RINPOCE, a nepáli Fehér Király kolostor vezető lámája mondta 2007-ben.)

     ‒ GRIM JAKOB (1785-1863), az első német tudományos nyelvtan megalkotója: „A magyar nyelv logikus és tökéletes, felépítése felülmúl minden más nyelvet." 

    ‒ Sir BOWRING JOHN (1792-1872):  „A magyar nyelv messze magasan áll, magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke... A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét..."

  ‒  GEORGE BERNARD SHAW (1856-1950) angol író: „Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal... Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna."

‒ ISAAC  ASIMOV (1920-1992) scifi író: „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

*

Különlegességünknek genetikai, környezeti, történelmi és transzcendens okai egyaránt lehetnek, és vannak is. A magyar észjárást nyelvünk mutatja meg legjobban. A magyar filozófia maga a nyelv. A hagyományos magyar észjárás idegen az indogermán (angolszász és német) gondolkodási modelltől; a német szájbarágás és az amerikai-angol nyelvi logika egyaránt távol áll a magyar nyelv gondolkodásmódjától, éppúgy, mint a globálisnak nevezett követelményrendszer egységesítő formalizmusától. 

Az 1930-as években Karácsony Sándor (1891‒1952) egyetemi tanár, a pedagógia professzora, író, filozófus adott eredeti leírást a magyar észjárás és nyelvi kultúra egyedülálló jellemzőiről és értékeiről. A magyar gondolkodás és beszéd az egészből, a nagyobból kiindulva jut el a részletekig, eltérően az elemezve építkező gondolkodástól. Gondoljunk csak számolásunkra: 11, 12, 18 - ez a latinban, németben, angolban, de még az oroszban is fordítva van!  A magyar észjárás tárgyszerű, képileg működik. Nehezen vonatkoztat el és általánosít, a kézzelfogható szemléletből indul ki, munkája során megmarad a tárgyi világban.

Okoskodása mellérendelő, mindig viszonyításokkal jelöl, szemben az indogermán alárendelő szemlélettel. Az életet természetes teljességében látja, az összefüggéseket és egymásrautaltságot ösztönösen érzi. Nem szereti a mesterséges rendszereket; amit elveszít alaposságban, azt visszanyeri alkotóképességben és teremtő erőben. Elveszik a megfoghatatlan filozófiai elmélkedések sűrűjében. A nyugati megítélés ezt az észjárást bizonyos mértékig primitívnek látja, pedig az „ural-altáji nyelv valóban tud új látásmódot felmutatni az indoeurópai filozófia számára” (Nietzsche.) Karácsony úgy látta, hogy ezek a jellemzők már az 1930-as években sem érvényesültek a magyar értelmiség nyelvezetében. Elfedte őket a nyugat-európai, főleg német hatás, a majmolás divatja. Csak a népi köznyelvben és legkiválóbb íróink, költőink nyelvében mutatkoztak meg.

Tudjuk, látjuk, hogy az elmúlt 70-80 év alatt hogyan pusztult tovább anyanyelvünk. De képes-e ennyi idő gyökeresen megváltoztatni azt, ami 1500 év vagy még hosszabb idő alatt alakult ki? Nem lelhetőek-e föl mégis észjárásunk legmélyén az ősi értékek? Nincs-e bennünk ösztönös hiányérzet a szép magyar beszéd kiveszése miatt? Tagadhatatlanul érezzük azt a gondolkodásbeli távolságot vagy talán szakadékot is, amely az un. EU-konform mérnöki és hivatali felfogás, valamint a magyar „műszaki ész” között mélyül. A különbözőség részben származástani, részben szellemtörténeti és társadalmi eredetű. Mi másképp fogalmazzuk meg a kérdéseket, másképp közelítjük meg a feladatok megoldását, máshová helyezzük a hangsúlyokat, mást és másképpen tartunk szükségesnek leírni vagy szabályozni, mint a brit, az amerikai vagy német kollégáink.

A 20. század első felének technikatörténete ugyanakkor bizonyítja, hogy a magyar észjárással nem kevésbé zseniális és kiváló alkotásokat lehetett létrehozni, mint Nyugat-Európában vagy az USA-ban (Karácsony Sándor szóhasználatával: Euramerikában). A műszaki és gazdasági globalizáció (=világgyarmatosítás?) kényszere ma más feltételek közé szorít bennünket, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni (de nem teljesen behódolni!) a nyugati és távol-keleti birodalmak mintáihoz és szabályrendszereihez. E tekintetben számunkra az EU is „nyugati birodalom”. Az egészséges kapcsolódást Karácsony Sándor így fogalmazza meg: „Amit a magyar kifejezni próbál, az Európa - de ahogyan, az Ázsia”, és „… addig dolga van, míg Ázsia és Európa egyek nem lettek.” 

A nyugati kultúra értékeit a magyar észjárás nyelvén értjük meg igazán, és csak ezáltal tudjuk beépíteni saját műveltségünkbe. Ez roppant nehéz feladvány, ha nem is megoldhatatlan! Vitatkozhatunk Karácsony Sándorral, ahogyan tették ezt sokan a 20. század folyamán, sőt ma is, de még a vitatkozók is elismerték megfigyeléseinek helyességét és következtetéseinek időszerűségét. Főleg azt, hogy a közösség élete a nyelvében nyilvánul meg, a nyelv betegségei a közösség gyengülését jelzik, és megbetegszik a közösség, ha nyelvében sorvad. A mércét olyan magasra tette, hogy ma talán már meg sem próbálhatjuk azt elérni, de legalább tudjunk róla.

Nem szeretnék az ősi időkig visszamenve belebonyolódni a magyarság szerepének taglalásába az emberi faj, a kultúrák kezdete és a „homo sapiens" kifejlődése során. Gyökereink szálai nagyon messze és nagyon mélyre nyúlnak vissza a történelem őserdejében. Némely tudós közösség, néprajzi, régészeti, kultúrtörténeti és genetikai kutató csoport egészen addig elmerészkedik, hogy az  embervilág az ősmagyaroktól eredeztethető, és túlvilági, földön túli, isteni lények közvetlen leszármazottai (vagy küldöttei?!) vagyunk. Nem tudom, hogy másságunk, kivételes tulajdonságaink, képességeink, észjárásunk, gondolatvilágunk és nyelvünk sajátos szerkezete ezért tűnik-e ki minden más faj és nemzet kultúrája közül.

Tény viszont, hogy a magyar nyelv különleges, egyedülálló mivolta 10 ezer éves gyökerekre  nyúlik vissza. A vándorlások során történő faji keveredés, az ősi törzsi szövetségek, a kétségtelenül sok hadakozás mind-mind hozzáadott valamicskét egységes nyelvünk létrejöttéhez, gazdagodásához, kifejezőkészségének gyarapodásához. Mindig mindenkitől tanultunk valamit, leginkább azt, ami hasznunkra volt, és életvitelünkben, olykor túlélésünkben segített bennünket. Nagyon sok tárgyi tudást, hétköznapi ismeretet szereztünk a mezopotámiai, a közel‒ és távol‒keleti, a kis‒ázsiai és a belső ázsiai népektől. Kultúránk egészébe, kivált nyelvünk „testébe" számtalan sumer, akkád, kínai, mongol, török stb. szó, szókapcsolat és kifejezés, valamint feltűnő nyelvi hasonlóság épült be. Ennek szükségszerűségét és bizonyítását Badinyi Joós Ferenc (1909-2007) történész kutatásai és egész munkássága imponáló részletességgel és logikával tárja elénk. Tanulmányait a római Institutum Pontificum Biblicum Akadémián folytatta, itt kapott képesítést a sumerológia hivatásos művelésére. 1946-ban Argentínába emigrált, ahol a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetemen tanított, amelynek 1966-ban rektora lett.

Téziseit és következtetéseit a tudományos körök egy része áltudománynak tartja, ugyanakkor más, szintén tekintélyes, kül-és belföldi tudományos fórumok részben vagy egészében elismerik.  A vita egyáltalán nem dőlt el. Elméletével igen sok magyar tudós is egyetért, kivált a sumer-magyar rokonság tekintetében. Lehetnek és vannak is tévedései, de, amit összegyűjtött, az páratlan értékű kulturantropológiai és nyelvtörténeti tudástár. Magyar nyelvű könyveit a Püski Könyvesház árusította/árusítja.

Ide kívánkoznak Kiszely István (1932‒ 2012) világhírű antropológus professzor genetikai kutatásainak ‒ jelenleg is vitatott(!) ‒ eredményei is. DNS-tesztjei, valamint az örökítő sejtek mitokondriális tulajdonságainak modern eszközökkel, a legújabb műszerekkel és technológiával való vizsgálata perdöntően mutatta ki ural-altáji és belső ázsiai származásunkat. Ez az elmélet nem tagadja a finn-ugor leágazást, mint a rokonság egyik összetevőjét, de ez a hasonlóság messze nem olyan mély és erős, mint az ázsiai. 

Munkássága és személye megosztja tudományos világot.

Jelenleg az MTA és egyéb tudományos fórumok egy része kutatásait és publikált eredményeit áltudományos állításoknak tartja. Miután halála előtt nem sokkal, 2012 áprilisában bevallotta kiterjedt ügynöki tevékenységét a Kádár-kormány szolgálatában, tekintélye hatalmasat zuhant, és sokakat ez vezetett tudományos eredményeinek megkérdőjelezéséhez is.

E sorok írója személyesen ismerte, hallgatta előadásait és olvasta könyveit, ezért most "kutyaszorítóban" érzi magát, mert hajlik Kiszely igazára, és kétli a hivatalos, egyedül tudományosnak felkent intézmények kirekesztő, kigúnyoló, lesújtó álláspontjának tévedhetetlenségét. Mivel azonban a tárgyban nem vagyok szakember, kivált nem szaktekintély, ezért a művelt olvasóra bízom az „ítéletet"...

Ma olyan Európában élünk, amely az EU eredeti szándékát és célját kiforgatva egyetlen masszává akarja összegyúrni a nemzetállamokat. Az eurokraták fel sem fogják, vagy semmibe veszik az önkéntes összefogás, a szabad egyesülés erejét.  Nem értik vagy nem akarják érteni, hogy az önálló, szabad nemzetek „saját értékének"  összege  mennyivel nagyobb, mint, ha lefaragva minden egyéni adottságot és hozzáadott értéket, a sokszínű műveltséget és a változatos gazdasági erőt, kínkeserves erőszakkal összeöntjük az egyedileg értékes „anyagokat", aminek eredményeképpen nem kapunk mást, mint egy jellegtelen, használhatatlan kotyvalékot. Ha sikerül megvásárolni vagy megfélemlíteni Európa nemzetállamait, aztán egy csordába terelve központilag irányítani, és életidegen, alkalmatlan jogszabályok közé szorítani az emberek puszta létét, akkor győzött a hitványság, mert ezt a rombolást véghezvinni csak hitvány emberek alkalmasak. Közöttük vajon hány a magyar, akár Brüsszelben, akár Budapesten? Hányan nem használják ki vagy tagadják meg jóra való alkalmasságukat, ha anyagi és hatalmi érdekei úgy kívánják?! 

Úgy áll a dolog, hogy hitványnak lenni sokkal kifizetődőbb, mint a jót cselekedni. Ekkor ránk szakad a globalizáció minden „áldása", a nyitott társadalom áhított szabadsága, a fajok és nemek összekeverésének megállíthatatlan járványa, a Föld minden természeti értékének felélése, ... új háborúk leírhatatlan pusztítása, esetleg néhány óriási aszteroida becsapódása, az emberiség 70-80 %-ának  megsemmisülése.

De ne vetítsünk előre rémképeket! Hátha megmenekülünk, és még magyarságunknak is örülhetünk.  Adja az Isten, és magunk is tegyünk meg érte mindent.

A ma élő (talán 12-13 millió?) magyar testvérünkből hányan alkalmasak a magyar névre?  Az alkalmasak is hányszor botlottak meg, és váltak hitvánnyá, ha csak egy napra is?!

Akármilyen nehéz is, akármilyen ára is van vagy lesz, fogadjuk el és kövessük Tamási Áron intő szavait:

"... bármerre megyünk is a világban, úgy éljünk, dolgozzunk, hogy mindenkor azt mondhassák: »látszik, hogy magyar«, azaz a minőség a magyarság védjegye legyen, mert magyarnak lenni büszke kötelesség.                                       

2024. június                                                    Reményi Tibor

Reményi Tibor

A gyűlöleten innen és túl                             

Gyűlölettől sistergő világban élünk. Magunk „termeltük ki" az ellenszenv, a harag és gyűlölet ezernyi fajtáját. Mintha megállíthatatlanul virágozna és terebélyesedne a gonoszság fája.

Ezúttal nem a társadalmak csoportjaiban kialakult pillanatnyi (vagy időleges) világnézeti, ideológiai, gazdasági és szociális gyökerű politikai gyűlöletről írom ezt a rövid esszét, hanem arról a folyamatról, ami az emberi szívben teremti meg a gyűlölet leküzdhetetlen és sokszor élethosszig tartó érzését. A pszichológiai, filozófiai és teológiai szakirodalom éppúgy tele van a gyűlölet témáival, mint a szépirodalom és a képzőművészet (kivált a festészet!). Bennünk és közöttünk terem meg a gyűlölet, hisz többnyire tárgyiasult dologra van szüksége, akit/amit gyűlölhessen. Itt most tekintsük "tárgyiasult" dolognak a testtel-lélekkel bíró élőlényt, elsősorban az embert, feltételezve, hogy a gyűlölet egy állatra vagy állatfajra is kiterjedhet. Lehet persze a gyűlölet érzését tovább kitágítva „légiesíteni", amikor egy viselkedésmódot, egy jelenséget, egy természeti állapotot vagy történést gyűlölünk, ‒de ennek tárgyalása nagyon messze vezetne, és az idegélettan, a pszichológia, az etológia és különféle misztikus "tudományok" rengeteget foglalkoznak velük.

Mi szüli az ember ember elleni gyűlöletét? Először megpróbálom címszavakban összegyűjteni a leggyakoribb gyűlölet-forrásokat, jól tudva, hogy a lista sokkal hosszabb, és kimeríthetetlen. Mégis érdemes kiemelni néhány okot, amelyeket továbbgondolva kitárul a gyűlölködés hatalmas csarnoka...

Irigység

Félelem

Féltékenység

Undor

A versengés kényszere

Sikertelenség

Mellőzöttség

Alávetettség, szolgasors

Kitaszítottság

Megalázás

Kizsákmányolás és elnyomás

El nem felejthető fizikai vagy lelki bántás

A meg nem értett "másság"

A térhódítási és leigázási vágy - földrajzi, gazdasági, politikai, szellemi értelemben

----

Ezek már a kialakult, megfogalmazható és állandóan kísértő érzelmi állapotok, amelyek beférkőznek személyiségünkbe, és akár egyetlen szóval jellemezhetik magatartásunkat  (pl. ez egy irigy, féltékeny, sikertelen, kiszolgáltatott, törtető, „lúzer”  stb. pasi..)

A Biblia szerint miből is fakad az első emberölés? Nem nehéz rá a válasz: irigységből, féltékenységből, és képzelt megaláztatásból. Ábelt elfogadja az Isten, Káint mellőzi. Ezért Káin gyűlölete testvére iránt túlcsordul a tűréshatáron, és ő lesz az első gyilkos. Nem képes a gyűlöletén úrrá lenni, nem képes a gyűlöleten „innen” maradni, túllép az élet-halál választóvonalán, kioltja testvére életét. Összefoglalva a fő ok: az elfogadás és a szeretet hiánya. 

De hogyan fogan meg a gyűlölet csírája?  Lehet, hogy kezdetben csak idegenkedésben, távolságtartásban, elzárkózásban, enyhe ellenszenvben nyilvánul meg, aminek talán okát sem tudnánk megnevezni. Azután megjelenik az ellenszenv egy jelentéktelen összekülönbözés miatt, ami elkezd mélyülni, és nagyon hamar haraggá válik. Ekkor már kerülöm a találkozást, nem óhajtok beszélgetni a másikkal. Látni se bírom! ‒ ahogy a szólás mondja. Ha a találkozások és összeütközések ritkán következnek be, akkor, lehet, hogy a megvetés és az utálat szintjén állandósul a „nem szeretem”‒ érzés. Olykor, jó esetben, feledésbe is merül. 

Ha viszont elkerülhetetlen a gyakori, különböző szintű összeütközés, akkor egy idő után gyűlöletté súlyosbodik az utálat és a harag. Innen ritkán van visszaút, a folyamat inkább önmagát gerjeszti tovább. Hamis képzetek, örült fantáziálások keresnek alkalmat az egyre izzóbb gyűlölet jogosságára és kinyilvánítására. Itt még talán segíthetne egy higgadt barát, egy szülő, gyermek vagy testvér, megkísérelve elérni a gyűlölködő személy önmagába nézését, az ellenségeskedés relativizálását, nyugodt, szeretetteljes hangon, esetleg megértő szavakkal való csillapítását.

A gyűlölet indulatán túl  kezdődik a tevőlegesen ártó cselekvés. A kizsákmányolás, kiéheztetés, a megnyomorítás, az agresszív kényszerítés, a verés, a bezárás, a megkötözés, a kínzás, az elkábítás, a mikrobákkal vagy radioaktív sugárzással való megfertőzés, a megsebesítés, a megcsonkítás és végül... a gyilkolás, amelynek módjait nem kívánom számba venni és részletezni.

Súlyos esetben a pusztítási késztetés önjáróvá és/vagy csoportossá válik. Ilyen a lincselés, az ókori megkövezés, a gyújtogatásba torkolló tömeghisztéria, törzsi háborúskodások stb.

A modern, és általában átláthatatlan háborúkat azért nem sorolom ide, mert azokban egyrészt gépekkel ölik egymást a jobbára láthatatlan felek, másrészt a besorozott és harcra kényszerített katonákban eredetileg nincs gyűlölet az ellenség iránt, többsége önként nem akar(na) gyilkolni.  A hadseregek mentális átnevelése, a katonák különféle, leggyalázatosabb módszerekkel történő ölésre „programozása” a mai háborúra felkészítés mindennapos eszköze.  A felelősség ez esetben a legmagasabb rangú vallási, politikai, katonai és világgazdasági vezetőket terheli. Ők azok, akik már túl vannak minden nemű gyűlöleten, önmaguk gyűlöletén is, amit megháborodott elméjük fel sem tud fogni. Mentális és fizikai gyilkológéppé „fejlődtek”...

Igen: arra az alig több, mint 200 (?) világuralmi státuszt képviselő személyre és szűk családjukra gondolok. Őket nem érdeklik a hidrogén-és neutronbombák elképzelhetetlen pusztításai?! Meg fogja őket védeni az 50 m mélyre épített, minden biológiai és fizikai életfeltétellel, valamint az összes létező védelmi technikával, továbbá elképesztő kényelemmel ellátott bunkerük?  Avagy hányóknak van elővételben beszerzett jegyük valamelyik, már régen létező titkos űrállomásra, esetleg egy lakhatóvá „varázsolt” bolygóra, ahová földönkívüli entitások a legközelebbi féreglyukon át szállítják el őket ?

Az ő hatalmukat, uralmukat és akaratukat  KI  KORLÁTOZHATJA ???

Nemrég hallottam valamelyik tévés vitaműsorban, hogy az „igazi megoldás” 6,5 milliárd ember kiirtása lenne, mert a maradék 1,5 milliárdnak maradna elég terület, élelem, energia, stb.

Nem akartam hinni a fülemnek, pedig elhangzott ez az ötlet. Nem is kellene hozzá felhasználni a világ jelenlegi összes nukleáris fegyverkészletét. Arról nem tett említést az ötletgazda, hogy a több milliárdnyi embertömeg, valamint a teljes földi élővilág nagy részének elégése, elolvadása, elgőzölgése, elrohadása...a föld felszínének felperzselése után milyen életfeltételek maradnának a maradék 1,5 milliárdnak???  Persze tudom, hogy az emberirtásnak lehetnek irányított vegyi, biológiai (bakteorológiai, virológiai, genetikai) módszerei is, amelyek hasonlóan hatékonyak, mint az atombombák. Hogy ehhez van-e jelenleg elég készlet, azt nem tudom, de nincs kétségem afelől, hogy ha a hatalmasok akarják, akkor lesz. Azt sem tudom, milyen „mellékhatásai” lehetnek ezeknek a „csendes gyilkosoknak”, de félek, hogy szörnyűek lennének a maradék élőlényekre és a Föld egészére nézve is...

Van, aki eleve gyűlölettel teli szívvel születik?  Például ez lenne karmikus sorsa?  Ilyenek lehettek a Gracchusok (?), Néró, Rettegett Iván, Lenin, Sztálin, Kun Béla, Szamuely Tibor, Hitler, Himmler,  Nicolae Ceausecku, Szlobodan Milosevics, Kim Ir Szen, Pol Pot, Kim Dzsongil  stb. Miféle „tervet” teljesítenek be ezek a közöttünk élt (élő) gyűlölettel átitatott emberek?  A JÓ és GONOSZ szembeötlően és szükségszerűen(?) zajló  kozmikus harcának kiragadott és kiemelkedő szereplői;  akárcsak a JÓ oldalon küzdő világvallások hívői és vezető képviselői, avagy a vallástalan „tudós szentek” lelkei?  Bevallom, nem teljesen értem a JÓ és GONOSZ (öröktől fogva folyó?) univerzális hadakozásának szükségszerűségét, de bízom Istenben, aki remélhetőleg érti és tudja célját. Mi más reményem lehetne? 

Talán jellemhiba, hogy nem tudok gyűlölni?  Vagy csak én gondolom így magamról, és valójában az érzéseim között megbúvó gyakori ellenszenv már a gyűlölet egy fajtája? Ki vizsgálhatja a szívek indulatát?  Egyedül a felfoghatatlan Isten, Akinek én is része vagyok.

Él bennem egy olyan hit, hogy az „utolsó időkben” a gyűlölet felfalja önmagát.

A szeretet pedig megmarad örökké.  Talán ez az Univerzum legnagyobb titka és csodája.

            VIZIÓ

Rámtörtem álmomat

Rémült utas dörömbölt

                    kívülről

Rossz sejtés szűkölt

                    belül

Eljöttem magamért

de zárva voltam –

Ajtómat túlfelől

hiába ostromoltam

Ki mondja meg most már:

A zörgető

          az álmodó

vagy

maga az ajtó voltam?

Honnan jöttünk, hová megyünk?

A megrögzött szkeptikusoknak, az eleve hitetleneknek, a minden hírben kételkedőknek, az erős bizonyítékokat is tagadóknak, az új gondolatokat és felfedezéseket, az értelmes és logikus tudományos hipotéziseket is elutasítóknak nem ajánlom ennek a tanulmánynak az elolvasását.

Folytatása itt >>> Honnan_jottunk.docx

Reményi Tibor

Csak egy érintés

2018. március végén elviselhetetlenné fokozódott derekamban a fájdalom. A harmincas éveimtől sokszor kínlódtam lumbágós és egyéb degeneratív gerincpanaszokkal, de általában pár nap, esetleg pár hét alatt, a sokféle ambuláns kezelés hatására (vagy "magától"?) elmúltak a fájdalmak. De ez most más volt.

A vérkép a gyulladásos paraméterek sokszoros megemelkedését mutatta (CRP és vérsüllyedés). A rendelőintézeti reumatológus nem tudott velem mit kezdeni, az volt a véleménye, hogy a lumbágó nem jár gyulladással és ilyen erős fájdalmakkal. Mivel nem érti a tünetek összefüggését, nem vállalja a kezelésemet, ami úgysem állna másból, mint fájdalomcsillapító injekciók adásából, ami nyilván nem megoldás. Menjek valamelyik kórház reumatológiai osztályára, alaposabb kivizsgálásra. Beutalót nem tud adni, de az ambuláns lapra ráírta, hogy "járóbetegként nem vagyok kezelhető", azaz be kell feküdnöm valahová. 

Részben baráti közbenjárással öt budapesti kórházat jártam meg, de egyikben sem tudtak segíteni. Rögeszmésen mindenütt a mozgásszervi reumatikus kórképhez ragaszkodtak, és ennek megfelelően állították fel a terápiát, azaz a protokoll szerinti infúziót, fizikoterápiát, masszázst és gyógytornát írtak elő. Ezektől még rosszabbul lettem,  a fájdalmak erősödtek, már éjjel is csak erős altatóval tudtam aludni néhány órát. Az ultrahang és röntgen vizsgálatok sem mutattak ki sehol gyulladást a belső szervekben. De a vérkép hetek múlva is rossz volt. Maradt a fekvés és a fájdalomcsillapítás. Enni alig tudtam, rohamosan fogytam, és ment el a fizikai erőm. Ópiát tapaszokkal is próbálták enyhíteni fájdalmaimat. Ettől egy kicsit „meghülyültem”, később fiam elmondták, hogy összevissza beszéltem oda nem illő marhaságokról...     

Közben kértek egy MRI vizsgálatot, amire 52 nap múlva kaptam időpontot. 

Amikor megjött az MRI eredménye, a Péterfy kórház belgyógyászatán napokig tanulmányozták az orvosok. Velem csak annyit közöltek, hogy „szakértők bevonásával” elemzik a felvételeket, és úgy sejtik, hogy a gyulladás helyét is sikerült megtalálni. Az egyik orvos agyában végre kigyulladt az irányadó fény: átküldenek a Fiumei úti idegsebészeti osztályra, ők mondjanak szakvéleményt.

Most már augusztus lett, és én egyre rosszabbul voltam. Ekkor már járni sem tudtam, gerincágyas mentővel vittek át a nem túl távoli épületben lévő idegsebészetre. Itt G. doktor kezei közé kerültem, aki vissza sem engedett, hanem még aznap este felvett az osztályára. Az MRI és a többször ismételt röntgen és CT vizsgálatok képei alapján arra jutott, hogy egy nagyon csúnya porckorong-gyulladásom van az LII/ LIII csigolyák között.

G. doktortól megkaptam a nagyon várt felvilágosítást: ‒ Ez egy bakteriális fertőzés, csak az a rejtély, hogyan jutott oda a baktérium, hiszen természetes úton ez anatómiailag lehetetlen. Csak a gerincbe történt valamilyen mesterséges behatolás útján juthatott oda, pl. epidurálás injekció során (amit néhány hónappal ezelőtt valóban kapott, ahogy az anamnézisben láttam).  Az ideggyógyászati és sebészeti gyakorlatban rendkívül ritka, hogy valakinek spondylodiscitise legyen, merthogy ez a szakneve ennek a gyulladásnak. A gyógyulás nagyon hosszadalmas és kétséges. Egyedül az erős és több hónapos antibiotikum-kúra jöhet szóba, amellyel el lehet pusztítani a baktériumokat, feltéve, ha a gyógyszer be tud hatolni a meglehetősen körülzárt porcok és csigolyák közé. Nagy türelemre van szükség. A kezelés 3-4 hónapig tarthat, a felépülés akár fél évet vagy többet is igénybe vehet. Amíg gyulladás van, a műtét kizárt, és utána is nagyon kockázatos az újabb átfertőződések miatt. Feltétlenül el akarjuk kerülni a műtétet, reméljük, e nélkül sem fog lebénulni.

Meglepő részletességgel, őszintén és együttérzően mondták mindezt a G. doktorral együtt vizitelő orvosok.

Amikor a vizitelő csapat tovább ment, G. doktor visszajött,  és az ágyam szélére ült. ‒ Tibor, kegyetlenül őszinte leszek: amilyen állapotban most van, az nem sok jót ígér. Ebbe a fertőzésbe, ha még tovább húzódik, a betegek bele szoktak halni... A műtétet biztosan nem bírná ki, hisz akár az első bemetszéssel már szétspriccelnének a baktériumok, és utána nem sok esélye lenne az életben maradásra. De mindent megteszek, hogy megtaláljuk a hatásos antibiotikumot. Magát nem hagyom meghalni, próbáljon erősen hinni a gyógyulásban, és ne féljen!  Megszorította karomat, felállt az ágy széléről, és kiment a kórteremből.

A nővérek bekötötték az antibiotikum-infúziót. Amikor az lement, fájdalomcsillapítót tartalmazó flakont tettek a helyére. Hanyatt feküdtem csaknem mozdulatlanul, a legkisebb oldalra fordulás, vagy netán a felülés kínkeserves volt. Enni csak falatokat tudtam, még tovább fogytam.

A következő viziten közölték az orvosok, hogy pár napnál tovább nem tudnak bent tartani, mert csak a műtétesek maradhatnak hosszabb ideig az osztályon. Mivel a kezelés csupán a napi antibiotikum-adag beviteléből áll, ezt otthon is el tudom végezni, kapszulákban fogom kapni a gyógyszert, szájon át kell bevenni. A fájdalomcsillapítókat szükség szerint szedjem. – Úgy tudjuk, egyedül lakik, és a családban sincs senki, aki rendszeresen el tudná látni. Sem járni, sem ülni nem tud, ki fog segíteni magának? ‒ tette hozzá a főnővér. –???

A főorvos és G. doktor szinte egyszerre szólalt meg: – Megpróbálunk szerezni  valamelyik kórházban egy olyan helyet, ahol legalább két hétig ellátják, amíg a család vagy a háziorvos megszervezi az otthoni gondozást, és ez alatt talán csökkennek a fájdalmai is. De készüljön fel, hogy nem lesz könnyű, és sokáig fog tartani.

Pár óra múlva G. doktor visszajött és közölte, hogy egy budai kórház főorvosával beszélt, akik befogadnak. Ha beleegyezem, máris hívják a mentőket, hogy átszállítsanak. Ismét próbált reményt önteni belém, ne keseredjek el, higgyünk a javulásban; volt már rá példa, hogy valaki szinte teljesen felépült a spondylodiscitisből…

A nővérek közül kitűnt számomra egy 50-es éveiben járó, vékony termetű, sima, kerek és kissé szomorú arcú nő, akinek szorosan be volt kötve a feje, homloktól tarkóig, úgy, ahogy a kemoterápiával kezelt betegek takarják el lekopaszodott fejüket. Ez a nővér más volt, mint a többi. Keveset beszélt, de készséges, pontos, gyors és ügyes volt. Ha éjjel 2-kor kértem a fájdalomcsillapítót, akkor is öt percen belül zokszó nélkül hozta.

Kaptam egy rám szabott corsetet (gerincmerevítő mellényt), ha felülök vagy felkelek, ezt feltétlenül csatoljam magamra.

Még 5 napig feküdtem a Fiumei úti Idegsebészeten, majd a budai rehabilitációs osztályon folytatták az antibiotikum adását. Semmit nem javult az állapotom, amikor két hét múltán hazaküldtek.

Több, mint  6 hétig szedtem a nagy adag antibiotikumokat, megtapasztalva azok minden kínos mellékhatását. Augusztus végén került sor a következő kontrollra G. doktornál. Fiam vitt be autón, és  segített fel a bejáratnál a guruló hordágyra, mert még a corsettel és a bottal sem mertem vállalni a nagy épületen belüli sok „sétát”.

A doktor úr rövid vizsgálat után megállapította, hogy mozgásom ugyan valamit javult, de látta, hogy a fájdalmak kevéssé csökkentek. Azután, mintha csak magával beszélné meg, vagy félhangosan töprengene, ezt vettük ki halk szavaiból: – Sürgősen friss vérképre és egy rétegröntgenre lenne szükség, hogy lássuk a gyulladásparamétereket, a porcok állapotát és a csigolyák helyzetét. Szabály szerint mindkét vizsgálatra időpontot kellene kérni, és legalább kétszer újra be kellene jönnie… De ezt nem tehetem, ehhez maga nagyon gyenge, csak fájdalmait szaporítanánk vele…talán ki sem bírná.

Fiam és én is feszülten, megilletődötten hallgattunk. Azután felvette a telefont:

–  G. doktor vagyok az ambulanciáról, szükségem van  egy betegünk azonnali vérképére, különös tekintettel a CRP-re. R.T. úrról van szó, aki az osztályunkon feküdt néhány hete. Fia felkíséri, mindjárt felérnek, kérem, vegyék le a vért, és vigyék soron kívül a laborba. 1 órán belül várom az eredményeket, köszönöm!

Azután még egy telefont lebonyolít G. doktor, a Radiológiával beszél, és kéri, amint odaérünk, készítsenek frontális és kétoldali gerincfelvételt R.T. úrról. „Sürgős lenne”, teszi hozzá, és megköszöni.

Folyosók és liftek labirintusán át pár perc múlva felérünk a 7. emeletre, az Idegsebészeti osztályra. A főnővér maliciózusan megjegyezte: „De szorgalmas ma ez a G. doktor!...  Valaki szúrja meg az urat!”. Négy nővér kerülgeti egymást a recepciós pult és a nővérszoba között. Felismerem a bekötött fejű szikár nővért (feje most is szorosan be van kötve), aki elindul hozzám, pillanatok alatt megtalálja bal karomon a jó vénát, megtölti a két kémcsövet, leragasztja a szúrás helyét, hozzátéve, hogy szorítsam le még pár percig. Indul a laborba, a vérmintával, azután visszalép egészen közel a hordágyhoz, és megsimogatja alkaromat a szúrás helye alatt. Csak egy finom érintés volt, valószínűleg senki nem vette észre. Távolodóban visszanézett, akkor találkozott tekintetünk egy rövid másodpercig...

Nem tudtam, hogy ez a mozdulat, amely régen az apácanővérek körében megszokott volt, ma is  él némelyekben. Hogy kinek-minek szólt? A főnővér gúnyolódását akarta ellensúlyozni? Egyszerű együttérzést fejezett ki? Fájdalmaimat próbálta csillapítani? Mindegy is… Tétova szeretet volt benne.

A röntgenesek már vártak; tíz perc múlva készen voltak a felvételek.

G. doktor 50 perc múlva behívott, és mutatta az eredményeket, amelyek sorra jelentek meg a számítógép monitorán. Az öféle antibiotikummal majd 2 hónapig folytatott kúra ellenére a gyulladás paraméterek most is rosszak voltak. A röntgenképek nem mutattak lényeges változást a csontokban.

– Hát R. úr, az eddigi antibiotikumokra fittyet hánynak a bacik, a fertőzés erős, és mélyen a csigolyák között van.  Tény, hogy klinikailag valamivel jobban van, látom, hogy önállóan le tud szállni az ágyról, tud pár lépést tenni. Pillanatnyilag nem tudom, hogyan kellene folytatni a kezelést, de várjanak odakint pár percig, konzultálok egy infektológus kollégával.

– Sikerült beszélni a kollégával, rendelés után összeülünk az infektológusokkal, és kielemezzük az ön esetét. Megpróbálunk találni másik gyógyszert, valószínűleg szintén antibiotikumot, amire nem rezisztensek a baktériumok. Remélem sikerül. Holnap reggel felhívom, elmondom, mire jutottunk. Tudom, hogy a némi javulás ellenére vannak fájdalmai, szedje a bevált fájdalomcsillapítókat, a gyomorvédővel együtt.

Kifelé jövet fiammal egymásra néztünk, mindketten arra gondoltunk: hát így is lehet?! Ilyen együttérzően? Ilyen őszintén? Ilyen gyorsan? Ilyen egyszerűen és célszerűen?  Azt éreztük, kivételes „csoda történt” velünk, pedig még nem is volt vége a történetnek.

Másnap reggel 8 óra után pár perccel felhívott G. doktor, és hallható örömmel közölte, hogy találtak olyan szert, nevezetesen az Ospamaxot, ami bízvást megszünteti a gyulladást, és ezzel együtt a nagy fájdalmakat is. – Még ma délelőtt megírom a receptet, ott lesz a recepción, a nővérpulton. A fia biztosan be tud jönni érte.  Gyors javulást kívánok, és ne felejtse, két hét múlva újabb labor!

Őt nap múlva éreztem, hogy jelentősen csökkennek fájdalmaim. Kapaszkodás nélkül fel tudtam kelni az ágyról, végig tudtam menni a szobán, bot és a corset nélkül. Nagy izgalommal, tele szorongással vártam a labor-leletet.  Alig hittem a szememnek: a CRP huszadrészére csökkent, és már a normális értékhatáron belül volt. Készült még egy MRI kép, amit úgy értékelt G. doktor, hogy szinte „már meg van gyógyulva”, a gyulladás eltűnt, és megkezdődött az összecsontosodási folyamat.

– Ez a legjobb, ami ilyenkor történhet. A műtétet végleg elfelejthetjük. Még két hétig szedje az Ospamax-ot, azután a corsetet is elhagyhatja. Hamarosan ajánlatos újabb vérképet csináltatni. Az ambuláns lap alapján a háziorvos el fogja látni.

Azóta egyre jobban vagyok, már pár száz métert tudok gyalogolni. Nyugalomban vagy óvatos mozgás és járás közben nincsenek fájdalmaim. Remélem teljes fizikai erőm is mihamarabb visszatér.

Történetem (is) bizonyítja, hogy csodák pedig vannak, ‒ Magyarországon is!

Reményi Tibor

A rádió varázsa

Az első rádió, amire emlékszem, az a barna bakelitdobozos kis néprádió volt, amit a háborús években hozott ki a hazai rádióipar. Olcsó volt, keveset fogyasztott, és csak a középhullámot lehetett venni rajta. Jobbára Budapest 1-et hallgattuk. Nagyapám azt mesélte, hogy a régebbi szép nagy Orion világvevőt az oroszok elől elásta az udvarban, aztán sosem került elő. A csomagolás nem volt eléggé vízhatlan, vagy a nagy dúlásban elfelejtette, hová is ásta, esetleg mégis az oroszok találták meg, nem derült ki sohasem. A kis néprádió a konyhában volt, az egyik szekrény tetején, éppen olyan magasságban, hogy kényelmesen el lehetett érni kapcsológombjait. Még arra is emlékszem, hogy a doboz tetején középen a koronás címer dombornyomása volt látható, azaz csak sejthető, mert nagyapám próbálta lecsiszolni, lekaparni a „reakciós országjelvényt”, nehogy valamelyik finánc vagy postás feljelentsen bennünket. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején ettől joggal lehetett tartani. Megúsztuk, nem zaklatott a hatóság. Pedig esténként a háromszáz-valahány méteres középhullámon rendszeresen hallgattuk Amerika Hangját. Még ma is fülemben van a jellegzetes, lendületes dallamú szignál, és utána az érces férfihang: „This is the voice of America…”- amit persze akkor, nyolc vagy tíz évesen nem értettem. A beszéd olykor elhalkult, recsegő, sistergő zajok kisérték, de azért jobbára követni tudtuk a nyugati világ híreit.

A rövidhullámon vehető Szabad Európát később a zavaró adóktól szinte alig lehetett hallani, de a középhullámú sáv közepén sugárzó Amerika Hangját meglehetősen jól lehetett fogni egész Magyarországon. Mit tudtunk meg ezekből a hírekből?  Talán semmi lényegeset, ami mindennapi életünket befolyásolta volna, de a tájékozódás titkolt szabadságérzete némi szellemi kielégülést jelentett az esti órák békés csöndjében. Ilyenkor az egész család körülülte a kis rádiót, és fél óráig mindnyájunk képzelete elrepült országokon és óceánokon túlra, gondolatunk felidézte az elmúlt évek szörnyűségeit, de még inkább a negyvenes éveket megelőző rövid békés, majdnem boldog időszak élményeit… Nagybátyám jelentőségteljesen csettintett, ha a hírekben olyan részletet hallott a politikusok tárgyalásairól, amit a magyar újságok nem írtak meg. Innen értesült először arról is, hogy a tervezett államosítás most már kiterjed a magánszektor legkisebb üzemeire és üzleteire is. Álmatlan éjszakákon töprengett a jövőn, és szorongva, rejtett dühvel várta, mikor kerül rá a sor, mikor veszik el a belvárosban lévő piciny rövidáru üzletét. Nem kellett sokáig várnia. 

A rádiózás varázsa, izgalma és szépsége a háború előtti évtizedben bontakozott ki. Ekkor épült meg nálunk a lakihegyi nagyadó, amely 314 m-es magasságával Európa legimpozánsabb ilyen építménye volt, és amely lehetővé tette a budapesti műsor vételét az egész ország területén. Az előfizetők száma rohamosan nőtt, megindult az amatőr mozgalom. A műsorok valódi kultúrát közvetítettek még akkor is, ha az aktuális politikai kurzus is fenntartotta magának a közvélemény formálásának jogát és lehetőségét.

Akkor még más ritmusa volt a napoknak. A hétköznapoknak, a vasárnapoknak és az ünnepnapoknak is, mindegyiknek saját ritmusa volt. Ez a programszerűség mégsem volt unalmas, ahogy nem unalmas, hogy nyárra ősz jön, vagy, hogy az éjszakát mindig a napkelte követi…. A történések üteme lassúbb volt, s talán ettől volt emberibb, szerethetőbb.  Az idő mindegyik darabkájában a külső látszatra ugyanolyan történéseknek - szinte már rítusoknak - más-más volt a színe és hangulata.

A rádióhallgatásnak is megvolt a maga menetrendje, mondhatnám órarendje. A déli hírek éppoly fontosak voltak, mint az este tízkor elmondott napzáró hírek.  Délben a harangszó békítő áhítata kissé megnyugtatta a délelőtti piacon vagy az idegesítő hivatalban felzaklatott kedélyeket.  A boltok és közhivatalok 12-kor bezártak. Még a bankok is. Délután háromig szünetelt az üzletelés, a család együtt ebédelhetett, legkésőbb kettőig az iskolás gyerekek is hazajöttek. Azután délután 3-tól este 6-ig folytatódott a városi élet színjátékának második felvonása, kinyitottak az üzletek, hivatalok, bankok. 

Ennek a kornak reményteljes és aggodalmas békéjét csak egyetlen hang zavarta meg, amely démoni harsogásával egyre többször felhangzott Európa rádióállomásainak hullámhosszain.  Ahogyan Márai írja: „A rádió addig csak duruzsolt: egy német állomás sugározta szét a Schubert-dalokat, mikor váratlanul megszólalt a hang.…A hang beleszólt a zenébe, parancsolóan és fölényesen, mintha azt mondaná Schubertnek: «Kuss« „  (Márai S.: A hang)

Ennek a hangnak is volt varázsa, de az nem a rádióé volt, hanem azé az emberé, aki a technika minden csodáját képes volt átok-szerszámmá tenni. Cipolla gonosz varázsa volt, és nem Tesláé vagy Marconié.  

Először Babits, Heltai, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Móricz Zsigmond és a hazai irodalom szinte minden jelessége lelkesedett a rádióért, akkor még a szép emberi szó és a zene ünnepélyét, felmagasztalását látták, pontosabban, hallották ki a rádiók hangszórójából. Különösen Móricz, aki ilyeneket ír: „Ha a zene nemesít, akkor a rádió az egész emberiség javára szolgál. - A rádió mindent felülmúl, amit az ember valaha kitalált arra, hogy gondolatot közöljön - De mi az, amit feltétlenül terjeszteni kell? - Csak azt, ami nekem magamnak is nagy és szent, és valóban megmondani-valónak tűnik. Ha megszólalok, mindig van bennem valami felelősségérzet. Ha a rádióban megszólalok, ez a felelősségérzés a legmagasabbra fokozódik: mi az, amit az egész magyarságnak el kell mondanom. – A rádió új lelket termel. Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot. Fölvilágosodott és bölcs nemzedéket hoz.”

Sokan voltak és egyre többen lettek a szkeptikusok is, amikor látták és hallhatták, miként lehet és lesz a huszadik század legnagyobb találmánya (is) a diktatúrák eszköze, és a demagógia leghatékonyabb közvetítője, miközben nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy mindezért nem a rádió a hibás. Volt, aki egyszerűen nyugalmát és függetlenségét féltette a rádiótól, ami persze némiképp álságos félelem volt, hiszen bármikor ki lehettet kapcsolni, ha mégis zavarta őket. Bálint György írja egyik tárcájában: „A rádió összekapcsolja önt az egész világgal! –mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm.” Azután arról ír - félreismerhetetlen szarkazmusával -, hogy vadonatúj készülékén mit szeret leginkább hallgatni: késő este a norvég és litván adásokat, mert azokból egy kukkot sem ért.

Kosztolányira vall sokat sejtető szellemes mondása: „Ne feledjétek leföldelni antennáitokat. Ne feledjétek elföldelni a múlt hazugságait.”         

Diákkoromban, meleg nyári estéken, amikor a hőség már elviselhetővé szelídült, édesanyámmal sokszor sétáltunk a környező utcákon, a házak ablakai nyitva voltak, kihallatszott a rádiók hangja, sőt olykor a földszinti szobák ablakain át láttam a varázsszem zöld foltját és a világító skálák elmosódott képét. Tíz órakor, a pontos időjelzést jelentő gongütés után Pintér Sándor (a magyar rádió főbemondója majd 30 éven át) gyönyörű baritonján kezdődtek a hírek: „Kossuth-rádió Budapest. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk…” Aztán a hírek végén: „Tíz óra elmúlt, kérjük, szíveskedjenek lehalkítani rádiókészülékeiket.” Az emberek akkor is ragaszkodtak a rádióhallgatáshoz, ha tudták, hogy a hírek és tudósítások az adott politikai hatalom szájíze szerint hangzanak. Legfeljebb magukban átszerkesztették a hallottakat, kivonták a nyilvánvaló hazugságot, és hozzáadták az elhallgatottat, már amennyit tudtak más forrásokból. Általában ragaszkodtak az emberek a rádióhoz, a magányosak kiváltképp. Emberi hang szólt hozzájuk, még ha géphang is, de hozzá képzelték az embert, a hang tulajdonosát. A rádió volt a barátjuk, a társaságuk. Életközelből tudom ezt, hiszen édesanyám hosszú évekig élt egyedül egy nagy családi házban, és ahányszor meglátogattam, mindig szólt a konyhában a rádió. Minden riporter, bemondó és színész hangját ismerte.

A rádiónak köszönhetően a hírközlési sebesség és a földrajzi elérhetőség szinte korlátlanná vált, szó szerint megszűntek a határok, csak megfelelő vevő- és adókészülék kellett az üzenetváltáshoz. A legtermészetesebb volt, hogy felszerelték rádióval a hajókat és a repülőgépeket, és a telefonhálózattól távoli farmokat, falvakat, oázisokat, táborokat is rádió-összeköttetés kapcsolta a városokhoz, így a rádió a segélyhívásnak és az életmentésnek is a leghatékonyabb eszköze lett.  

A hatvanas években láttam egy megrendítően szép filmet, aminek az volt a címe „Ha világon mindenki ilyen volna”, később a regényt is elolvastam, aminek alapján készült. A Lutece francia halászhajó bajba kerül a norvég tengeren, súlyos ételmérgezésben betegszik meg a hajó teljes személyzete, kivéve a hindu szakácsot, aki nem eszik a romlott húsból. A görcsökben fetrengő rádiós, még mielőtt elveszti eszméletét, el tudja mondani a szakácsnak, hogyan kell rádión segítséget hívni, aki kínnal-keservvel, valahogy le tudja adni a segélyhívást. Közép-afrikai rádióamatőrök veszik először a jelet, azután párizsi, genfi, berlini amatőr és katonai állomások hírláncán keresztül sikerül eljutni addig a kórházig, ahonnan útnak lehet indítani az életmentő gyógyszert. A film csattanója, hogy a gyógyszert egy Kelet-Berlinből felszálló szovjet katonai gép repíti a hajóhoz, miközben át kell repülnie a NATO légterén, miután az összes nyugat-európai lokátor-állomás és repülőtér megkapja a parancsot, hogy a szállítás idejére a légtér-zár feloldva: szabadon repülhet oda-vissza az orosz gép…A mese szép, állítólag valami valóságalapja is volt.  

Talán akkor kezdett kopni a varázs, amikor a rádió szép doboza egyre kisebb lett, és már mindenhová beférkőzhetett. Megszűnt megbecsült, féltve őrzött bútordarab lenni. Már nem kellett olyan helyet keresni neki, ahol kényelmesen melléülhet a hallgató, vagy ahonnan az egész család jól hallja, és még gyönyörködhet is a színes skálában, rajta az adóállomások nevei melletti apró négyszögekkel, és a zöld varázsszem „pupillamozgásában”. A félvezetők, tranzisztorok és mikrocsipek korában megszületett a táskarádió, majd a zsebrádió. Manapság pedig már autóban, ébresztőórában, karórában, maroktelefonban, kalkulátorban, fényképtartóban, számítógépben, laptopban, fülön vagy fülben, sőt a bőr alá beplántálva, még az agytekervények közé beoperálva is lehet rádiót elhelyezni és működtetni. Nemcsak vevőkészüléket, hanem adót, vagy adó-vevőt is…

Ahogy csökkent a méret, úgy csökkent a műsorok minősége is, pedig ez nem lett volna törvényszerű. Egyre kevésbé lett a kultúra közvetítője, művészi élmények átadásának eszköze, és egyre inkább az üzlet, a politika, az abszurd divatok szószólója, a pénz uralmának eszköze és kiszolgálója.  Mint annyi minden más is az életünkben. Hiszen a pénz áldozata lett a napok ritmusa, az ünnepek áhítata is. A rádió is parányivá zsugorodva egyre hatékonyabb eszköze lett a manipulációnak és az erőszaknak. Az észrevehetetlen lehallgató-masinától kezdve a távirányítású robbanószerkezetekig és célkövető rakétákig a hatalom mindennapos szerszáma lett a valaha csodaszámba menő rádió. Vagy ez a sorsa minden találmánynak? Meglehet, de én a rádiót sajnálom a legjobban. Vajon azért, mert abban a korban születtem, amikor még nagy szó volt, ha volt a családnak világvevő rádiója, és sok faluban még a kristálydetektoros készülék jelentette a rádiót? Vajon azért, mert én még méretes elektroncsövekből raktam össze tizenévesen az első „szólós rádiót”, ahogy a szomszéd kisfiú nevezte? 

A rádiózás technikájának csodálata és szeretete sokáig fennmaradt, és abban a régi megjelenésében még ma is él, sőt reneszánsza van az elektroncsöves – ahogy akkor mondták: lámpás – készülékek restaurálásának és építésének.

Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés folyamatának átélése? Az egész dolog átláthatósága? Lehet, hogy ez az utolsó a legfontosabb, hiszen minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét az egész működésében, tudom, hogy mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak és nincsenek parányi tokba bepréselve, nem hozzáférhetetlenek, nem egy robotizált gyárban rakták össze az egészet, tőlem mérhetetlenül idegen és általam követhetetlen technológiákkal.

Az én rádióm emberléptékű. Igaz, hogy súlya nagyobb, mint a félvezetős műanyag társaié, kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokra is be tudom őket állítani, amelyeket a Média-Marktban kaphatókkal nem lehet fogni.

Az 1990-es évektől kezdi visszafoglalni elvesztett rangját az elektroncső, a rádiólámpa. Rájöttek, hogy a természethű hangvisszaadást félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikro-áramkörökkel nem lehet igazából megvalósítani. Régi-új iparágként jelent meg az úgynevezett audiofil technika, amelyben elektroncsöveket használnak, mégpedig majdnem pontosan olyanokat, amelyek 1938-1942 között képviselték a csúcstechnikát. Egy-egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél és egy millió forint között van.

A rádióhullámok titkát, amely számomra ma sem veszített varázsából, közelről szemlélem, amikor lassú vörös izzással felfénylenek az elektroncsövek – rádiólámpák – katódjai, és megszólal a fejhallgatóban vagy a hangszóróban a jellegzetes fütty és halk zizegés, majd a zene vagy a beszéd tiszta hangjai. Játék? Hobbi? Unaloműzés?  Visszafejlődtem volna tizennyolc éves diákká, vagy őrzök valamit az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén-barangolás örökké új kalandvágyából? Mert az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, lemérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, hallhatóvá tételükhöz a gerjesztett anyag különleges állapota kell. Számomra a mindenség titkának darabkáját hordozzák. 

Reményi Tibor

                      Vigyázz rám!

                 Bennem győzz, ne rajtam, ‒

                   úgy, mint hangszerben a dallam.

                   Vigyázz, ha úgy futok Feléd,

                   mint aki visszaérkezett ‒

                   vigyázz, ha Rád bízom,

                   hogy mennyire szeress.

                   Őrizz, ne birtokolj!

                   Lényem talányára

                   lényeddel válaszolj!

„S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!”

(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)

                Hol vagy?

           A túlsó parton

          tér és idő fölött

          egy másik világban élsz.

          Te átvitted a szerelmet,

          annak tüzét érzem

          álmomban, ébren.

          mint a Nap sugarát

          a forró júliusi égen.

          „Élsz és uralkodol”...

          Bennem nem haltál meg!

                             a halottak nem tudnak szeretni.

                              Ha csak emlék lennél

                              agyam még láthatná

                              megőrzött képedet,

                              de szívemben nem élnél

                              ilyen eleven hévvel,

                              a valóság örök hitével.

Reményi Tibor

A víz titkai

A táj és a víz kölcsönösen meghatározzák egymást, és együtt formálják az embert. A hegyi ember patakok, zúgók vagy dörgő zuhatagok, tengerszemek, hófödte gerincek, gleccser vájta völgyek között él. Ő a víz mindig jelenlévő pazar sokszínűségét látja. A víz minden halmazállapota körülveszi életét, hajnalban fátyolos párák ülik meg a völgyet, őszi alkonyatkor sűrű ködök takarnak mindent, alig látni pár lépésnyit. A hegyi ember barátságban van a víz mindegyik arcával.

A folyó parti ember elsősorban tiszteli a vizet, és tart tőle, tudja, hogy az őselem élet és halál ura. A folyó adja munkája áldását, és a folyótól retteg, mert tudja milyen, amikor „zúgva, bőgve törte át a gátat”. Ő a víz hatalmának állandó tudatában él.

A síkvidéki ember, legalábbis a mi síkságainkon, alig lát vizet, kutat kell ásnia, sokszor nagyon mély kutat, hogy élő vize legyen. Ő dolgozik legtöbbet a vízért, sokszor messziről hordja, csatornákban vezeti a földjére, és takarékoskodik vele. Az egyenletes hótakaró, a csöndes májusi esők és a nyári záporok felüdítő frissessége jelenti számára az égi áldást és a földi boldogulást.  Neki a víz kincs és ajándék, réme az aszály, a kiszáradó földek, az elapadó kutak.

Az utóbbi időben felborulni látszik az évszázadok alatt kialakult harmonikus rendszer, az esztelen iparosítással, energiafogyasztással, szennyezéssel, erdőirtással, az árterületek mohó beépítésével, autópálya-töltések emelésével szembeszállt az ember a víz természetével és hatalmával, és most kárát látja. Sárlavinák, földcsuszamlások, belvizekkel elöntött települések és szántóföldek, legelhetetlen, mocsaras mezők – ez lett az eredménye „természet átalakító” megszállottságunknak. Az ijesztően növekvő klímaváltozás megemeli az óceánok szintjét. Egyik óceániai szigetről való klímakutató mondta a közel múltban: „Az óceán, amely valaha táplált minket, most azzal fenyeget, hogy elnyel.”

Az Alföldön születtem és ott éltem majdnem húsz évig. Gyerekkoromban az utcai nyomós artézi kútról hordtuk a vizet, ceglédi kannákban és vödrökben. Körülbelül 150–200 méterenként volt egy-egy ilyen kút a kertvárosban és a külvárosi utcákban. Ezekbe és a belvárosi vízvezeték-hálózatba is mélyfúrású artézi kutak adták a vizet. Jellegzetes, kissé vas ízű, egészséges víz volt. Nagy fagyokban vastag szalmakabátot kaptak a nyomós kutak, egészen a nyakukig, csak a rugófeszítő nyomókar állt ki a burkolatból. Voltak persze házilag ásott vagy fúrt kutak is, de ezek vizét nem volt tanácsos meginni. Akadt, aki főzéshez használta, úgy kevésbé ártott, de megérzett a leves ízén, hogy nem artézi vízből készült.  Ezzel a vízzel csak öntöztünk, esetleg durvább dolgokat mostunk. Messze kinn a homokvidéken, ahol nagyapám szőleje volt, akadt iható vizű fúrt kút, de ez már majdnem artézi víz volt, mert húsz-huszonöt méterre kellett érte lefúrni. Voltak tanyák, ahová több kilométerről hozták az ivóvizet.

Többször töltöttem a nyarat egyik osztálytársam szüleinek tanyáján, amit ötven hold jól termő gabonaföld beadásának fejében meghagyott nekik a téesz. Ők az ivó- és főzővizet eléggé távoli tanyáról szállították. Egyszer Pali bácsi, pajtásom édesapja megengedte, hogy én hozzam el, lovas kocsival. Azt mondta, ne izguljak, a lovak tudják az utat, csak engedjem lazára a gyeplőt, amikor be akarnak fordulni. Feltettük a kocsiderékra a kétszáz literes tartályt, és elindultam. Hogyne izgultam volna!? Hogyan találunk oda meg vissza? De a lovak tényleg vezettek, nem tévedtünk el, sőt, a legrövidebb szakaszon tettük meg a másfél kilométeres utat, többször fordulva jobb-balra. Óriási élmény volt rábízni magamat az állatokra, de máig sem tudom, honnan tudták, mikor merre tartunk, talán jelzés volt nekik, hogy feltettük a tartályt a kocsira?

    Tudjuk-e, hogy a víz az egyetlen vegyület, amely a természetben folyadék? Tudjuk-e, hogy a víz szervetlen anyag, de a szerves élet számára nélkülözhetetlen?  Hogy igen nagy a hőstabilitása, s csak 2000 °C (!) felett bomlik elemeire? (a forró vízgőzben nem bomlik fel a H2O molekula!) Hogy a jég könnyebb, mint a víz, és +4 °C-on a legsűrűbb? (a folyadékok, a vizet kivéve, az emelkedő hőmérséklet hatására egyenletesen tágulnak, ritkulnak, azaz sűrűségük csökken; a víz csak +4°C fölött viselkedik így, fagyáspont és +4 fok között ellenkezőleg; a folyók, tavak így „felülről” fagynak be, a víz felületén képződik jég, és a jég alatt helyezkedik el a sűrűbb és melegebb víz; ráadásul a jég rossz hővezető, a jégréteg lassan vastagodik, fenékig szinte sohasem fagy be egy folyó vagy egy nagyobb tó. Ez teszi lehetővé, hogy a vízi élőlények rendszerint károsodás nélkül túlélik a telet).

A víz rendkívüli hőelnyelő képessége (hőkapacitása) kivételes szerepet játszik a klímaváltozások elsimításában, meggátolva ezzel az ökorendszerek pusztulását. Radiátorainkból a meleg víz keringetése következtében árad szét a kellemes meleg.   A nagy párolgáshő az élő szervezetek hőháztartásában kap döntő szerepet. Kiváló oldóképessége a tápanyagok szállításában játszik fontos szerepet mindenféle biológiai folyamatban.

Régóta kutatják a víz rendhagyó molekuláris és elektronfizikai viselkedését. Már Röntgen azt állította, hogy a vízmolekulák nemcsak egyféleképpen állhatnak össze, hanem két lényegesen különböző módon, vagyis nem csupán egy oxigénatomhoz kapcsolódó két hidrogénatom együttese alkotja a vízmolekulák sokaságát, hanem az egyes molekulák egymással „összetapadva”, mintegy térhálós csoportos alakzatot vesznek fel. Akkor sok tudós kételkedett, azután a tudomány is elfogadta a kettős alakzatot: az úgynevezett hidrogénhíddal egymáshoz kötött szabályos tetraéderes „óriásmolekulák” és a közöttük szabadon mozgó, de sűrűbb közeget alkotó „magányos” H2O molekulák együttes jelenlétét. A folyékony víz térbeli hálózatos szerkezete, és az ezeken belül ható molekuláris erők és hőmozgások magyarázzák a víz különleges viselkedését. Az utóbbi tíz évben svéd, angol és amerikai kutatók különféle röntgenvizsgálatokkal és egyéb bonyolult anyagszerkezet-vizsgálati módszerrel egyre több és meggyőzőbb bizonyítékát adták a víz kettős szerkezetének, sőt, azt is megbecsülték, hogy mekkorák lehetnek a rendezett (tetraéderes) csoportok. A kutatások legérdekesebb eredménye, hogy a két molekula-módosulat rendkívül gyorsan változik; a rendezett és rendezetlen csoportok szinte állandóan átalakulnak egymásba, mondhatnánk, fáradhatatlanul „járják fergeteges táncukat”. Mérések szerint a másodperc ezermilliomod része alatt helyet cserélnek a hidrogénatomok az egyik és másik szerkezet között. Nem minden tudós osztja az imént leírt magyarázatot, főleg az amerikaiak között sok a szkeptikus, azt állítva, hogy nincs szükség a kettős szerkezet feltételezésére ahhoz, hogy a folyékony víz fizikai anomáliáit megmagyarázzuk. Bonyolult érvek és nyakatekert ellenérvek ütköznek. A tudományos vita mindenesetre rámutat tudásunk korlátaira és bizonytalanságára. A még oly egyszerű és közönséges anyagot sem ismerjük igazán. Azaz ismerni ismerjük valamennyire, hiszen sok mindent tudunk róla, amit használatáról tudni kell, csak nem értjük. A tényeket, az adatokat, a viselkedési módokat ismerjük, a miérteket kevésbé. A sokirányú kutatásnak érdekes elágazásai vannak, például néhányan úgy vélik, a víz felfogja és egy ideig tárolja a környezetéből jövő érzelmi és gondolati energiát. Azt állítják, „érzi” az ember spirituális kisugárzását.           

Dr. Masaru Emoto japán bölcsész-természetgyógyász gazdag fényképanyagot tett közzé a lefagyasztott vízkristályokról, amelyek állítólag arról tanúskodnak, hogy a vízkristály alakjában meglátszik a pozitív vagy negatív érzelmi hatás. A negatív érzelmi energiáknak (pl. disszonáns hangzatok, szenny, a gonoszság képei) kitett víz kristályai szabálytalanok, amorfak, zavarosak; a pozitív energiákkal (harmonikus zene, megnyugtató képek) „besugárzott” kristályok pedig a hókristályhoz hasonló, szabályos, változatos, szép alakzatokat vesznek fel. Emoto a vizet dinamikus információhordozó anyagnak tartja, ahogyan ezt vallják a homeopátia művelői is. A hivatalos tudomány az első meghökkenés után kemény kritikával fogadta Emoto kutatásait. Ellenérvként hozzák fel, hogy Emotónak nincs megfelelő természettudományos képzettsége, az állami egyetemen a bölcsészkart végezte el, doktorátusát pedig természetgyógyászatból szerezte. Azzal is gyanúsítják, hogy a bemutatott fotók manipuláltak, valójában a hókristályok másolatai. Szemére vetik, hogy nem kellően steril körülmények között tárolja és vizsgálja a vizet, elfogultan válogatja ki a képeket stb.

A világ számos tudományos műhelyében kutatják jelenleg is a víz titkait, és ahol felfedezik egy eddig rejtett vagy észre nem vett tulajdonságát, ott azonnal megjelenik a szkepticizmus és a lejáratás. Ismerős hozzáállás, amely az egészséges és szükséges kétkedést túlhajtva „csípőből elutasít”. A hivatalos tudomány mindig jobban szereti tagadni, amit nem ért, és nem tudomást venni arról, amit nem ismer. Pedig Arthur Clarknak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta a múlt század hatvanas éveiben: „A kultúra és a tudomány története bizonyítja, hogy az a tudós, aki valamire azt mondta, lehetetlen, sokkal többet tévedett, mint aki azt mondta, nem értem, de akár így is lehet”. Nem tudom, hogy Emoto doktor úr csal-e vagy sem. A bemutatott fotók lenyűgözőek, a pozitívan „besugárzottak” tényleg mint a legszebb hókristályok, a negatív információval „átitatottak” meg mint a pacák vagy a szálkás festékfoltok.

Nem tudom, milyen érdekek fűződnek kutatásaihoz és a fotók bemutatásához. Lehet, hogy a bombasztikus ötlettel emberek tömegeit használja ki, akik fizetnek könyveiért, előadásaiért.  Igaz, azt sem tudom, hogy a Nobel-díjasokat adó világhírű tudományos intézetek miféle anyagi-erkölcsi összefonódásban vannak a Wall-Street-el vagy Pekinggel. Miért van az, hogy ha hülyeségnek tartom Emoto kísérleteit és hipotézisét, valami mégsem hagy nyugodni?  A heves tagadás éppoly gyanús, mint a vakhit. A tudomány állításait is hitek szövik át. A tudósok vitája nem szilárd tények ütköztetéséből áll, hanem hipotézisekre és következtetésekre épülő, eltérő, olykor egymásnak ellentmondó vélemények felsorakoztatásából.  És az üzenet, az egész végső kicsengése nekem tetszik, ahogyan nagyon tetszik a hókristály is, pedig fogalmam sincs, ki formálta olyan gyönyörűre. Szóval humbug az egész? Csak meghökkentésre való, feltűnési vágyból és a tudományos körök bosszantására tették közzé? Az ide vonatkozó irodalmi hivatkozások áltudományos ponyvák? De akik elutasították a kísérletek hitelességét és a következtetések levonását, azok is sok figyelmet szántak a témának, a dolog mindenkit izgatott és izgat most is. A szkeptikusok is próbálnak olyan álláspontra helyezkedni, hogy ne maradjanak szégyenben, ha mégis a másik oldalnak lesz igaza. Lehet, hogy a ma mellőzött vagy letagadott értékes megfigyelések, becsületesen rögzített eredmények és intuitív meglátások egykor perdöntő bizonyítékként térnek vissza?  Volt már erre példa a tudománytörténetben.

      A kettős szerkezetű vízben létrejövő elképesztően gyors belső átalakulások és számos más tényező is arra utalnak, hogy a víz képes lehet kölcsönhatásba lépni a kívülről jövő, nagyon finom és gyenge energiákkal, akár az élőlények érzelmi kisugárzásával is. Találkoztam olyan megfogalmazással, hogy a víz elsősorban információhordozó, másodsorban a rezgések ruhája, harmadsorban szomjoltó, éltető folyadék.

Ha igaz, hogy az érzelmek és a gondolatok gyógyítják vagy megbetegítik a testet – márpedig ezt az orvosok többsége tudja és vallja –, akkor ennek a hatásmechanizmusnak kell legyen valami fizikai csatornája, amin keresztül bejutnak a fiziológiai testbe a szellemi erők. Miután tudjuk, hogy testünk 50–80%-a víz (kortól függően), nem elvetendő a feltételezés, hogy a víz az a transzformációs anyag, amely felveszi és valamiképp továbbítja a gondolatok és érzelmek hullámait a sejtek és szövetek szintjére. A szén, a nitrogén, a kalcium, az ammónia, a szilícium, a vas, a nátrium és még számos egyéb anyagi alkatrész mellett a víz a legfontosabb üzenethordozó. Az is figyelemre méltó, hogy a csecsemő- és kisgyermek-korban, amikor testünk 75-80 %-a víz, érzékenyebbek vagyunk a ránk ható érzelmekre, a szeretet, a gondoskodás vagy a harag és elutasítás megnyilvánulásaira. A hatások részben tudatos döntésekként, részben tudatalatti parancsokként életre szólóak. Mintha olyan folyamat tanúi és részesei lennénk, amelyben a világ esztétikai és tudományos megismerésének útjai találkoznak, vagy legalábbis nagyon közelednek egymáshoz. A hexagonális kristályalakzatok kimeríthetetlenül változatos, gazdag szépsége és a rezgések információhordozó képessége rokonságban vannak. Vajon titok marad, hogy az anyag atomi szerkezetének dinamikusan stabil mintázatai miért szépek? Honnan ered a szabályos geometriai formákból sugárzó harmónia érzete? Miért szép az aranymetszés?

„Az elemi részecskék szimmetriákat testesítenek meg; ők a szimmetriák legegyszerűbb reprezentánsai, ugyanakkor következményei is a szimmetriának” – írja Heisenberg.

    Az áldás és a hálaadás ősi rítusának kell legyen valami mély oka és értelme. Vagy csak a hit placebo-hatása működött a kultikus szertartások közben? Meglehet, de a placebo nem azt jelenti-e, hogy vannak mérhető pszichikai és fiziológiai hatások anélkül, hogy valamilyen kémiailag ható anyagot juttatnánk a szervezetbe? Tehát a hit, az akarat és a képzelet immateriális erői végeznek el valami materiálisan kimutatható változást. Benedetti olasz kutató szerint a gyógyszerek egy része is csak a placebo-hatást erősíti fel; pl. ha tudja a beteg, milyen gyógyszert kapott, az sokkal jobban hat, és ha nem tud róla, akár el is maradhat a hatás.  A tudomány nyilván nem tagadhatja, de máig megmagyarázni sem tudja a placebo jelenségét. Miért ne lehetne éppen a víz az a közvetítő energia-anyag-energia entitás, amely információ-transzformátorként működik? 

Még az is lehet, hogy Pali bácsi lovai értettek a víz nyelvén? 

Mese a béke esélyéről 

    Oroszország és Ukrajna mindennemű távközlési eszközén, az összes állami, kereskedelmi és magán tv-csatornán, valamint az éppen akkor vetítő mozik filmvásznán este 8-kor a következő szöveges közlemény jelent meg, amit egy, az emberihez nagyon hasonló, jól érthető hang kísért, a szöveggel szinkronban, elég lassan és tagoltan. A műsorvevő és minden egyéb rádiókészülékből ugyanez a hang volt hallható.

          Mint egykor az Éden kertjét a lángpallosú angyalok, 24 órán belül körülzárunk benneteket egy számotokra láthatatlan, de áthatolhatatlan fallal, úgy is nevezhetjük, hogy „pajzzsal". Olyan energiafallal, amelyet ti most csak a kvantum-eleketrodinamika erős kölcsönhatásának és a gravitációs hullámoknak az összefonódásával tudnátok feltételezni, de ezek a ti mai fogalmaitok (amelyeket még nem is ismertek igazán!), és amelyekkel sem leírni, sem megmagyarázni nem lehettek képesek azt, ami most veletek történik. De segítünk. Ez a fal Oroszországot és Ukrajnát zárja körül az ionoszférától (helyenként a plazmaszférától!) a tengerek fenekéig, a mostani hivatalos állami határaitok vonalát pontosan követve.  Nem fog hasonlítani sem az egykori „vasfüggönyhöz”, sem a Berlini Falhoz, azoknál sokkal keményebb, erősebb és zártabb lesz.

        A fal az ember és az ember alkotta eszközök számára mindkét oldalról áthatolhatatlan lesz, csak a természetes vizek, s folyók és tengermozgások, az égi madarak és a vizek élőlényei számára lehetséges átjárás. Amennyiben az állatokra bármilyen ember alkotta tárgy vagy üzenet lenne felerősítve vagy szervezetébe kódolva, akkor az sem tud átjutni a falon. Az intergalaktikus kapcsolataitokat is blokkoljuk. A föld alatti mesterséges mozgásokat és „közlekedést” 12 000 m mélységig ugyancsak megbénítjuk.

  Éghajlatotok lassan némiképp meg fog változni, de az óriási terület és annak földrajzi változatossága biztosítja, hogy a változás nem lesz elviselhetetlen. Ha az évszakok rendjében, vagy a kontinentális és mediterrán jelleg arányos egyensúlyában valamilyen durva eltérés lépne fel, akkor az energiafal módosításával ezt korrigálni fogjuk. Nem kell félnetek sem egy új jégkorszaktól, sem a föld és a légkör felforrósodásától. Amúgy is megtapasztaltátok már, hogy milyen hatásai vannak/lehetnek a klímaváltozásnak.

Számításaink szerint a Föld mágneses terét nem zavarja meg érezhető módon az aránylag "vékony", és a természetes mágneses erővonalakat csak "kis keresztmetszetben" metsző energiamező (?)

  Tehát be lesztek zárva saját eddigi világotokba, amelybe mi  ezek után nem avatkoztunk bele. Magatokra hagyunk. Magatokra maradtok saját hazátokban. Mindent úgy csinálhattok, mint eddig, vagy ahogy kedvetek tartja, de ezen a "kerítésen" kívül nincs semmi hatásotok, és rátok sem hathat semmi és senki. Olyanok lesztek, mintha egy megközelíthetetlen új kontinens született volna a Föld nevű bolygón.

  A mi rendszerünkben "hivatalos" nevetek Exoterra lesz, de a rövidség érdekében egyszerűen csak "zónának" fogunk hívni benneteket. Mi mindent tudni fogunk rólatok, látunk, hallunk, "érzünk" benneteket, de ti csak az általunk meghatározott időkapukon keresztül tudtok velünk bármit közölni vagy tőlünk kérdezni . Az időkapuk nyitvatartási idejét naponta azonos időben fogjuk tudatni veletek.

  Nem akarjuk családjaitokat végképp szétszakítani, ezért a zónán kívül maradt rokonokkal való mobil érintkezés céljára időnként, külön kóddal védett rövid, személyre szabott  időkapukat nyitunk meg. Ezt külön kell majd kérni, ha már működik a rendszer. A közölt tartalmakat figyelni fogjuk, és azonnal bezárjuk az időkaput, ha katonai információk továbbítását észleljük.

  A rajtatok kívüli világgal most nem közlünk semmit, és biztosítjuk, hogy ők se tudjanak hozzáférni a tőlünk származó semmilyen információhoz vagy energiához, így ehhez a közleményhez sem.

  Szándékunk és célunk az, hogy egyszer s mindenkorra vessetek véget az egymás közötti háborúnak. Szüntessétek be az öldöklést és rombolást. Valójában nem is értjük, miért háborúztok, hiszen hosszú ideig éltetek szinte testvéri barátságban, békességben. De a békét nem erőltetjük rátok. Sorsotokat magatoknak kell alakítani.

  Nem állítjuk, hogy gondolkodásotokat és lelki működéseteket már mindenben olyan jól megismertük és megértettük, mint technológiáitokat és ipari teljesítményeiteket. Az utóbbiakban messze előttetek járunk, és millió évek óta már nem is azon a fejlődési útvonalon haladunk, mint ti, de az élet értékét és értelmét mi is ismerjük, mert a minket is létrehozó és részben kormányzó UNIVERZÁLIS JÓINDULATÚ ERŐ ugyanolyan vagy hasonló jegyekkel látta el az ÉLET egyedülálló, de sokszínű valóságát és jelenségét.

  Földi méretekben számolva zónátok területe óriási, és minden megtalálható rajta, ami az egészséges emberi élethez szükséges. Vannak nagyon jó és hatalmas termőterületeitek, ahol mindenféle gabona megterem. Vannak óriási erdőitek, gazdag növény- és állatvilágotok. Több ezer kilométer hosszan kanyarognak széles, bővizű folyóitok, azokban is sokféle hal és egyéb élőlény lakik. A föld alatt és égre törő hegységeitekben a világ minden fajta ásványkincse megtalálható. Nagy hozamú olaj- és gázkutaitok vannak. Erőműveitek és gyáraitok előállítják a szükséges energiát és minden olyan terméket, használati és élvezeti cikket, amelyek a világ többi tájain is könnyebbé, kényelmesebbé teszik az emberi életet. Sok ezer kiváló tudós, kutató, orvos, mérnök stb. él veletek és közöttetek, akik a világ élvonalába tartoznak. Nem szorultok rá a zónán kívüli világra.

           Egyszóval 200 milliónál is több embert tudnátok jól tartani ezen a csodálatos földrészen. Most mégis pusztítjátok egymást és környezeteteket! Miért? Ha folytatjátok a háborút, és még pusztítóbb fegyvereket fogtok bevetni, előbb-utóbb a galaxist is megfertőzhetitek. Ezt nem akarjuk, és ‒hacsak módunk van rá  ‒ nem engedjük meg.

     Rajtatok áll, hogy ezután mit cselekedtek. Bevalljuk, a tervezéskor mi is találgattuk, hogyan figyelmeztessünk benneteket a globális veszélyekre, amelyek felé haladtok. A döntés meghozatala után pedig azt találgatjuk, hogyan fogtok reagálni. Éppen gondolkodásunk és "szívünk" eltérő milyensége okán nem tudhatjuk biztosan, mit fogtok tenni. Most, úgy tűnik, nem "hat meg benneteket" a BÉKE szó, sőt még a fegyverszünet sem. Számtalan lehetőségetek van vitás ügyeitek rendezésére. Nem a mi dolgunk, hogy "béketervet" készítsünk nektek, de megemlítünk néhány lehetőséget.

      Némi gazdasági és politikai zűrzavar után, hamar be fogjátok látni, hogy valójában nincs szükségetek semmire és senkire, aki a zónán kívül van. Egymásra viszont minden vonatkozásban szükségetek lesz. Meg kell osztanotok helyi természeti kincseitek hozadékait. Meg kell osztanotok mezőgazdasági és ipari termékeiteket. Ésszerű gazdálkodással, kereskedelemmel és árucserével teljes lakosságotokat el tudjátok látni a szükséges javakkal.

       Ehhez sok mindenen drasztikusan változtatnotok kell, de leginkább "szívetek észjárásán". Több együttműködésre, több együttérzésre, több tudásra, több belátásra, több szeretetre van szükségetek. Ez túlélésetek alapfeltétele!

  A társadalmi és politikai berendezkedésetek többféle lehet. Elképzelhető egy olyan föderációs rendszer, amely a teljes zónát egyetlen birodalommá fogja össze, közösen elfogadott alaptörvénnyel, de megadva minden tartománynak az önrendelkezés jogát. Ismeritek is ennek megalkotási módszereit. Béke, szabadság és testvériség kell, hogy vezérelje gondolkodásotokat.

  Alkothattok egy államközösséget (hasonlóan Svájchoz vagy az USA-hoz), amelyben nyilván az orosz lesz a legnagyobb állam. Mellette a többi tagállamnak is azonos jogokkal és életfeltételekkel, saját hivatalos nyelvvel, akár többel is (!), értékes történelmi hagyományokkal stb. kell rendelkezniük. Legokosabb lenne a nyugati határotokon egy legalább 50 km széles demilitarizált sávot létrehozni, ami elválasztana benneteket a NATO-tól (ha még lesz olyan a jövőben), amit az egész világ tiszteletben tart.

  A rendeződési folyamatnak szigorúan a zónán belül kell végbemennie, önállóan, magatoknak kell azt alakítani és szabályozni. Semmilyen külföldi állam, gazdasági, politikai vagy ideológiai hatalmasság nem szólhat bele, minthogy az energiafüggöny miatt nem is lenne képes rá, semmilyen fizikai vagy szellemi eszközzel.

  Amennyiben a további háborúskodás útját választjátok, sőt kiterjesztitek annak határait és újabbnál-újabb  fegyvereket akartok használni, akkor rengeteg szenvedés, még nagyobb pusztulás, és végül akár népeitek fizikai megsemmisülése következik be. Az atom- és neutronbombák esetleges bevetése olyan forgatókönyvet vetít elénk, amiről most nem kívánunk részletesen szólni, csupán annyit, hogy galaxisunkat ezek gyilkos hatásaitól is meg tudjuk óvni, de a Föld nevű bolygó sorsa és állapota több millió évvel ezelőttire fog visszazuhanni. Talán ezt ti sem akarjátok.

           Az is izgalmas, hogyan válaszol minderre a zónán kívüli világ, azaz a Föld népességének a többsége. Egyáltalán, mennyi idő kell ahhoz, hogy felfogják, mi történt. Mivel a zónába irányuló katonai hírszerzés sem fog működni, sem a forró drótok, sem az internet, sem a rövidhullámú rádiókapcsolatok, elég nehéz elképzelni, mit lép erre pl. az USA,  Kína, vagy a szerencsétlen EU és a NATO. Mekkora pánik fog kitörni Európában, Amerikában, Kínában, Dél-Ázsiában és Afrikában?  Először valószínűleg azt fogják hinni, hogy végre Putyin elővette szupertitkos lézer- és kvantumfizikai fegyvereit, amivel megbénította a kommunikációt. A nagyobb meglepetés az lesz, amikor a tankok nekiütköznek a láthatatlan falnak, és irányíthatatlanul ott ragadnak.  A következő valószínű döbbenet akkor fogja el őket, ha repülőgépeik és rakétáik visszapattannak a "pajzsról".  Végül csak akkor adják fel a rémült és logikátlan kutatást, amikor rájönnek, hogy műholdjaikkal nem tudnak sem fizikailag, sem rádiókommunikációval bejutni a zóna fölé. Feltehető, hogy ekkor a Hubble- és egyéb hatalmas rádióteleszkópok adataihoz próbálnak fordulni, és észreveszik, hogy azok működnek, és akadálytalanul rá tudnak nézni az univerzum távoli csillagaira, és egy jó darabig észre sem veszik, hogy egy közeli galaxisról viszont valami furcsa jelek verődnek vissza, melyek elég gyengék, értelmezhetetlenek, és nem tudják megfejteni őket.  Szinte zéró a valószínűsége, hogy azonosítani tudnának bennünket; de, ha mégis, semmilyen módon és eszközzel nem tudnak ránk hatni.

         Ti mindezzel most ne törődjetek!  Csak a saját ügyeitekkel foglalkozzatok. A felétek irányuló hírzárlaton és fizikai elzáráson kívül, a zónátokon túli világrészek életébe nem avatkozunk bele. Ők is azt teszik, amit jónak látnak, ahogyan nektek is mondtuk. Az ő világukban minden úgy marad(hat), ahogyan eddig mentek a dolgok. Persze, ez nem lesz így, de mi az ő belső rendszerüket nem fogjuk befolyásolni. A jövő még sok titkot rejteget.

  Ha rokonaitokkal beszéltek az időkapukon keresztül, abból sem fognak sokat megtudni, mert ezek fokozottan védett csatornák lesznek, amint már említettük. Annyit mondhattok, hogy, ha más nem is, de érvénybe lépett a fegyverszünet, ha ez igaz lesz. Nyugtassátok meg őket, hogy semmilyen külső veszély nem fenyeget benneteket.

          Még 10 órányi idő van a pajzs leeresztéséig és aktiválásáig. Higgyetek nekünk, és ne essetek pánikba. Használjátok ki a legjobban ezt a 10 órát is.

  Hogy a pajzsként körülölelő fal meddig választ el benneteket a külső másik világtól, azt most nem érdemes találgatnotok. Elsősorban minden a cselekedeteitektől függ, de a zónán kívüli uralkodók politikájától és a nemzetek közötti viszonyoktól is.

         Galaktikus üdvözlet az Exoterra Zónának!

                                                                                                               2023. április 30. Megálmodta és lejegyezte: REMÉNYI TIBOR