Eltávozott Atzél Ferenc          

         Az igaz magyar, az erdélyi főnemesség köztünk élt kiválósága, drága barátunk, báró. Atzél Ferenc 2025. december 12-én eltávozott közülünk. Súlyos személyes veszteségként élem meg, ezért nagyon nehéz megszólalnom.

Olyas valaki kellene most elemezze életútját, életművét, aki némi távolságtartással, objektív megközelítéssel tud viszonyulni hozzá. Erre én képtelen vagyok. A feltoluló emlékek, életérzések, az élet megpróbáltatásai során jelentkezett „együttrezgések” az alábbi sorok írására késztetnek.

         Atzél Ferenc br. Atzél Ede és gr. Bethlen Beáta gyermekeként jött világra 1942-ben. A szülők mindig meghatározóak egy ember számára, Ferencnél ez hatványozottan igaz. Édesapja, br. Atzél Ede, br. Atzél Elemér és gr. Wass Mária gyermeke volt, akik korán meghaltak, ezért egyik nagybátyjánál nőtt fel, unokatestvérével, Wass Alberttel egy családban. Wass és Atzél…

Az erdélyi, anyaországi történelemben kiemelt feladat jutott Atzél Edének (a család „Édi bácsija”), aki a második v.h. vége fele kialakult, az országot, nemzetet megmenteni próbáló nemzeti ellenállás egyik főszereplője volt. 1944. december 3-án a szovjet hadsereg gödöllői főhadiszállására igyekezett, ezt követően tűnt el nyomtalanul. Ezt a témát dolgozza fel a Ferenc fiának közreműködésével készült Nyomtalanul című, a youtube-on megtekinthető dokumentumfilm. Beszélgetéseink során sokat mesélt erről, komolyan foglalkoztatta az a valószínű változat, hogy a szovjetek átadták apját a románoknak, azok verhették agyon.  Erdélyi főnemeshez illő vég! Unokatestvérét is erre ítélték, kínos volt számukra, hogy őt nem tudták már elérni… Hiába, veszélyesek voltak és maradtak ezek a kemény emberek az odaátiaknak. És persze, a Kemények…. Együtt, Wass és Kemény, ott, Marosvécsen. És most Leányfalun… (Egy felmerülő, szónoki kérdés részemről: mikor lesz utca, tér elnevezve „Édi bácsiról”?)

         Atzél Ferenc számára meghatározó jelentőségű volt a Beszterce-Naszód megyei Árokalján található Bethlen kastély, melyhez édesanyja révén szorosan kötődött, és ahol gyakran időzött kisgyermekként. A kastélyt 1945-ben államosították, majd, a rendszerváltás során lehetővé vált visszaperelések során a család nevében Atzél Ferenc is elindította a jogi folyamatot. Az erdélyi magyarság egyik fontos kulturális központjának szánta a csodálatos építményt és egyedi arborétumát.  Szörnyű lelki megrázkódtatás, bántalom, álmainak megcsúfolása érte őt, amikor egy, az erdélyi közéletben kiemelkedő jogi személyiségben kellett mélységesen csalódnia, aki sok éven át hitegette álnokul, miközben az első pillanatban már elvesztette a pert. (Ezzel kapcsolatos beszámoló írását egyedül lapunk, a sorsunk.net közölte.) Magam teljes együttérzéssel álltam mellette, amikor éjjeleken át szenvedett… Igen, gyötrelmes dolog a gyökerek szaggatását megélni…

         Kettőnket, ha nem tévedek, igazán az Erdélyi Magyarság c. folyóirat hozott össze, melynek ő Az erdélyi magyarságért alapítvány elnökeként felelős kiadója volt. A folyóirat történetét, elemzését Spaller Árpád Erdély szolgálatában c. háromkötetes művének 3. kötetében találja meg az olvasó (l. lapunk Könyvismertető rovatát.)

         A lap szellemisége teljes egészében megegyezett az Átalvetőével, így aztán az Átalvető főszerkesztőjeként kerültem közel Atzél Ferenchez, egymást reklámoztuk, segítettük a terjesztésben. Tanúja lehettem annak a horrorisztikus történetnek, melynek során a lap megszűnt. Atzél Ferenc meséli: „Mádl Ferenc államelnököt –személyes kapcsolatunk révén- megkértem, hogy segítsen, (A lap finanszírozásában- K. P.) Ő beszélt Orbán Viktor miniszterelnökkel, aki hivatalosan támogatásáról biztosította. Ez a kormány Hivatalos Közlönyében meg is jelent. Az első napok zavart okoztak az udvaroncok között… Rockenbauer kabinetfőnöke, egy bizonyos F.I. Sz., aki röviddel azelőtt Erdélyből „menekült”, kijelentette, hogy az egy dolog, hogy fent elhatároznak valamit, de a végrehajtás rá hárul, és hogy mi történik, azt ő dönti el.” (Forrás Spaller Árpád kötete.) A mögöttes sötét konfliktusok a magyarság fájdalmas történetéhez tartoznak. Nekem személyesen mondta el Atzél Ferenc, milyen megalázó módon viselkedett az illető hivatalnok, hogyan vágta képébe, hogy a lap tulajdonképpen egy semmi…  Csodás dolog a kinyújtott, munkás kezet leköpni…

         Hát így váltunk egymás szenvedő társaivá a közért folytatott munkánkban. És így lett aztán természetes, hogy a velem történtek során Ő ott állt mellettem (Leányfalu másik kiváló személyiségével együtt), teljes együttérzéssel és határozottsággal. És éreztem magam felettébb megtisztelve ezzel, mind a mai napig. Talán érdemtelenül, de emelt magával…

Drága családjához kapcsolódva siratom Őt most, és nem értem, miért kellett neki előttem távoznia.  De ha már így rendeltetett, csak remélni tudom a folytatást, az időtlenségben… Ahol talán továbbra is emel majd.

                                                                                                                                 Kövesdy Pál.

Bercsényi Miklósra emlékezünk

         Háromszáz évvel ezelőtt, 1725. november 6-án halt meg Rodostóban székesi gróf Bercsényi Miklós kuruc főgenerális, II. Rákóczi Ferenc fejedelem „jobbkeze” a szabadságharc szervezésében. Ha ugyanis a Rákóczi-féle szabadságharc vezetőiről esik szó, a nagyságos fejedelem után másodikként Bercsényi Miklós neve kerül szóba.

Bercsényi Miklós családja a marosszéki Székes nevű helységről kapta előnevét. A család megalapítója Bercsényi Imre volt, Bethlen Gábor korában élő nógrádi főkapitány, azután pozsonyi főkamarás. Az ő fia volt Bercsényi Miklós, az apa, aki II. Rákóczi György alatt a törökök ellen többször harcolt, vitézségéért pedig több birtokot szerzett a császártól, így a székesit is.

Ifjabb Bercsényi Miklós 1665 októberében született Temetvény várában, középnemesi családban. A nagyszombati jezsuita gimnáziumba, majd a nagyszombati egyetemen tanult. Közben hatalmas katonai tapasztalatot halmozott fel, hadjáratokban vett részt. Húszévesen, 1686-ban huszárai élén kitüntette magát Buda bevételénél, később Lugos és Solymos visszafoglalásánál, miután ezredessé nevezték ki, és a család grófi címet kapott. Később a császár kinevezte Ung vármegye örökös főispánjának. Néhány éven át földesúri tevékenységét bontakoztatta ki, és sikeresen gyarapította a vagyonát, majd 1696 nyarától figyelmét újra a politika kötötte le. Az általa is szorgalmazott tartományi főhadbiztosi hivatal létrehozásakor két éves időtartamra annak élére nevezte ki Lipót császár.

Működése alatt Bercsényi rengeteg visszaélést tapasztalt, de a felterjesztései rendre válasz nélkül maradtak. Talán ebben az időszakban érlelődött meg benne a gondolat, hogy népe és javai védelmében szembefordul a Habsburg hatalommal, amelyet egész eddigi élete során szolgált. Terveihez társat talált a Bécsből felvidéki birtokaira költöző Rákóczi Ferenc személyében, akivel szoros barátságot alakított ki.

Tervezgetésüknek végét jelentette az a meggondolatlan levelezés, amelynek révén XIV. Lajos francia királlyal akartak kapcsolatba kerülni. Az ud­var kezdettől tudott a levelekről, s Rákóczit le is tartóztatta. Bercsényi szerencsésebbnek bi­zonyult, mert maroknyi fegyverese kísére­tében Lengyelországra menekült. Birtokait a bécsi udvar 1701-ben összeíratta, le­foglaltatta, és vérdíjat tűzött ki a fejére. Rákóczi Ferenc megszöktetése, Lengyelországba érkezte után realitássá vált a francia támogatás. Ber­csényi így lengyel földön mintegy 800 főnyi segélyhadat tudott tobo­rozni, és a kuruc hadakat pár hónap alatt ütőképes sereggé szervezte. A generálissá avanzsált Bercsényi katonai tapasztala­tai sokat értek a szabadságharc során: 1703-tól ő vezette a kuruc főseregeket, és fontos szerepet ját­szott a Tiszántúl és a Felvidék, különösen a bányavárosok bevételében. 1705-ben a kuruc hadak főgenerálisává választották. Az 1705. évi szécsenyi országgyűlésen Ber­csényi ja­vasolta a rendi konföderáció kimondását és Rá­kóczi vezérlő fejedelemmé választását. Az, hogy a szabadságharc elbukott, nem az ő hadvezéri képességein múlott, hanem a gazdaságilag elmaradottabb, fejletlenebb hadikultúrával rendelkező Magyarország adottságain.

         Jelentősnek bizonyult Bercsényi Miklós szerepe Rákóczi diplomáciai szolgálatában is. 1710-ben Lengyelországba ment, hogy orosz segítséget próbáljon szerezni a szabadságharchoz, de nem járt sikerrel. A szatmári béke megkötésének híre is Lengyelországban érte, de nem fogadta el az amnesztiát, és – feladva birtokait – a bujdosást választotta Rákóczival együtt. 1720-tól Rodostóban élt, itt külön házat és tartásdíjat kapott. 1725. november 6-án halt meg, hamvait 1906-ban hozták haza, és a kassai székesegyházban temették el a nagyságos fejedelem poraival együtt.

         A család nevét Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László (1689-1778) tette iga­zán híressé Európában. A fiú, aki apját tekintette példaképének, egészen fiatalon II. Rákóczi Ferenc testőrségének századosa volt, későbbi katonai érdemeinek köszönhetően Franciaország marsallja, és a huszárság nyugat-európai elterjesztője lett. Az általa alapított Bercsényi-huszárezred ma is a francia hadsereg egyik alakulata, alapítója nevét viseli.

Miközben az utóbbi időben Erdély-szerte egyre több helyen alakulnak hagyományőrző huszáralakulatok, megemlékezésünk által is a szabadság jelmondatát hirdetjük: A hazáért és a szabadságért!

Dr. Ábrám Zoltán                                   

Emlékezni szent kötelesség

          1943. január 12-e a magyar történelem egyik szomorú emléknapja, a Don folyó menti urivi hídfőből megindított szovjet támadás időpontja. Az elviselhetetlen oroszországi télben a folyam mentén védőállásaikban levő, az értelmetlen parancsra kitartó, majd a visszavonuló német csapatok védőpajzsát alkotó magyar és nem magyar honvédek és munkaszolgálatosok, a 2. magyar hadsereg tagjai egy egész nemzettel együtt áldozatokká váltak. A végtelen oroszországi hómezőkön egy hadsereg vereségén túl nemzeti katasztrófa, sok ezer magyar család tragédiája következett be. 

Marosvásárhelyen a  római katolikus temetőben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében idén is megemlékeztek történelmünk eme tragikus eseményéről.  Az emlékezést „szent kötelességnek” tartó egybegyűltek a Don-kanyari áldozatok emlékművénél hajtottak fejet a doni, a második világháborús áldozatok előtt, egyúttal a mindenkori háborúk áldozataira és hőseire gondoltak. Abban a reményben, hogy a múltból tanulva többet ne forduljon elő ilyen mértékű szenvedés. Azzal a felhívással, hogy „keresd a békét, és törekedj rá!”.

„Egy nemzet azonban nem feledkezhet meg halottairól, meg kell hogy adja nekik a végtisztességet! Azoknak is, akik idegen földben, sok száz és ezer kilométerre a hazától, és azoknak is, akik hazai földben alusszák örök álmukat. Emlékük megőrzése valamennyiünk számára fontos kell hogy legyen! Egy nemzet halottai iránti tisztelete jelzi az adott nemzet kulturális színvonalát és igényességét is. Aki nem temeti el hőseit, nem siratja el halottait, nehezen várhatja el az utókor megbecsülését. Az ifjabb nemzedéknek nemcsak eleiről kötelessége gondoskodni, de emlékük megőrzéséről is!” (dr. Szakály Sándor történész)

          Béke poraikra!

Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi megemlékezések kezdeményezője            

Búcsú dr. Péter Mihály professzortól!     

Hosszú és tartalmas életének 96. évében, a lelki és  szellemi folytatás bizonyosságával távozott közülünk dr. Péter Mihály egyetemi tanár, mikrobiológus, a marosvásárhelyi orvosképzés jeles képviselője, fontos tudomány- és egyetemtörténeti kiadványok megírója. Szép példa számunkra, hogy élete párjával olyan alapvető orvostörténeti művek szerzője, amelyek sok évtizedre, akár több száz esztendőre visszatekintenek, és ezáltal is előrevetítik, hogy majdan róluk se feledkezzen meg a hálás-hálátlan utókor.

Péter Mihály Heinrich 1929. május 11-én Sóváradon született. Iskoláit Vajdaszentiványon, Szászrégenben, majd a marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban végezte, ahol 1948-ban érettségizett. Érdemoklevéllel fejezte be a marosvásárhelyi orvosegyetemet, majd két évnyi körorvoskodást követően (Bögöz, Mezőcsávás) visszahívták az alma materbe. Több mint négy évtizeden át a MOGYI-MOGYE Mikrobiológiai Tanszékének oktatója, éveken át tanszékvezető professzora. Kutatási tevékenysége a bakteriológia, vírustan, mikológia, orvostörténelem számos területére terjedt ki. Szaktanulmányain kívül olyan hiánypótló orvostörténelmi kutatásokat folytatott, feleségével együtt, amelyek kiterjedtek a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre, az erdélyi fogorvoslás történetére, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységére. A Genersich-emlékkönyv társszerkesztője, több jelentős kiadvány, fejezet szerzője (Hivatás és tudomány, Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között, Teremtő életek). A kilencvenes évek elején újjáalakult  Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik országos alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Érdemei elismeréseként megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, Marosvásárhely díszpolgára lett és további tucatnyi díjban, elismerésben részesült.

Dr. Péter Mihály egyetemi tanár vitathatatlan érdemeivel, teljessé vált életpályájával hozzájárult a marosvásárhelyi orvosképzés kibontakozásához. Következetes kiállásáért súlyos atrocitások érték 1990-ben, így - amiről kevésbé beszélünk – ő maga is a  fekete màrcius àldozata lett. Szakmai és oktatói tevékenységén túli közösségi feladatvállalásáért is illesse hát tisztelet! És nem feledjük követendő emberi tartását, méltóságát, orvosi pèldamutatását, apáskodását, nyílt és őszinte véleménynyilvánítását, rendszeres koncertlátogatásait, a barna öltönyt és nyakkendőt!

Dr. Péter Mihály professzor személyében a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (később Egyetem) doyenjének távozásával, a marosvásárhelyi orvosképzés egykori szellemiségét képviselők számának csökkenésével immár új időszámítás kezdődik a 2025-ben nyolcvan éves egyetem történetében. Talán odafent ùjraalakulhat a MOGYE – neves tanári közösséggel és jól bevált módszerekkel!

Óesztendő utolsó napjàn veszünk végső búcsút a földi lètből a szellemi örökkévalóság felé tartó dr. Péter Mihálytól. Vajon ez annak jele, hogy a régi rendszer értékrendjét és tartását megtestesítő utolsó marosvásárhelyi orvosprofesszorok egyike, vagy inkább annak, hogy újesztendő küszöbén bizalommal tekintsünk a jövő felé. Munkatársai, tanítványai, barátai, tisztelői, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanárai és diákjai, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának választmánya és tagsága őszinte részvétüket fejezik ki a gyászoló családnak, egyúttal köszönetüket és hálájukat ezért a gazdag életpályáért. Emléke legyen áldott!

Dr. Ábrám Zoltán                

Volt egyszer egy karácsony

1989 decemberében az advent szorongással, aggódással köszöntött ránk. Riasztó hírek érkeztek a bánsági Temesvárról: a szülőhazájáért aggódó, hívei életét és szabadságát féltő református lelkész, Tőkés László prédikációiban, külföldi újságíróknak adott nyilatkozataiban nyíltan vádolta a kommunista diktátort, a népét megalázó, nyomorba taszító pártfőtitkárt, Nicolae Ceausescut. A rendszer ezt nem tűrhette, hívei hiába vették körül templomukat és papjuk otthonát, a diktátor emberei rátörtek, és családjával együtt várandós feleségét se kínélve ismeretlen helyre hurcolták. (Mint utólag megtudtuk, Szilágymenyőbe.)

A nép nyomorgott, nélkülözött. („üres az istálló és a jászol / idén se lesz nálunk karácsony / hiába vártok / nem jönnek a három királyok”) Már nem lehetett megfélemlíteni az utcán gyülekező tömeget. Temesváron valóságos népfelkelés kezdődött december 15-én. És lassan egész Erdélyben kiegyenesedtek, felemelték fejüket az emberek. Ezért súlyos árat kellett fizetni, a hatalom fegyverrel válaszolt, halottak százai maradtak az utcán. A diktátor a szokásos módon válaszolt: huligánoknak, fasisztáknak, lázadóknak nevezte az embereket, és hatalmának tudatában december 21-ére Bukarestben hatalmas tömegdemonstrációra adott parancsot, hogy a tömeggel elítéltesse a temesvári felkelést. Kezdetben minden a szokásos forgatókönyv szerint történt: az emberek éltették a pártfőtitkárt, a román kommunista pártot éljenző táblákat emeltek a magasba, a főtitkárt és feleségét éljenző kórusok harsogtak. Ám ma sem tudni, milyen jelzésre, talán felrobbant a közelben egy petárda, vagy elsült egy puska, vagy begerjedt egy hangszóró, de az egyetemes hangzavarban, a mesterségesen szított pánikban minden ellentüntetésbe csapott át. A tömeg, erejét érezve, a diktatúrát készült eltaposni. A szónokló főtitkár szava lassan elhalt, tekintetéből értetlenség (ővele harmincéves karriere alatt soha ilyen nem esett meg), majd rémület sugárzott. Emberei hirtelen elvitték a mikrofon elől, a tömeg megindult a párt hatalmát demonstráló gyűlölt épület felé.

Mindez már történelem. Ami ezután következett, a máig se tisztázott események ezrek halálát okozták. Ma sem tudjuk, kik folytatták tovább az öldöklést, kik terjesztették a terroristákról szóló rémhíreket, miért kellett meghalnia annyi embernek még a diktátor elmenekülése után is, amikor ő már nem adhatott parancsot a sortüzekre Temesváron, Kolozsváron, Nagyszebenben, Bukarestben, Marosvásárhelyen, miért és hogyan próbálták eltűntetni a halottakat, és főleg kik? Kik kerültek szinte azonnal hatalomra, miféle összeesküvés volt a háttérben?

         Szorongva követtük a televízióban a szinte óráról órára élőben közvetített eseményeket. A tudósítók se tudtak semmi biztosat, csak azt mondták, amit láttak, kinek fordult volna meg a fejében, hogy sok esetben jól szervezett szemfényvesztésnek vagyunk tanúi.

Az ünnepi előkészületek megakadtak, már nem volt fontos sem a kalács, sem a töltött káposzta. A gyűlölt diktátor kivégzését a televízió december 25-én „élőben” közvetítette, bár lehet, hogy már korábban halott volt. Egy régóta tartogatott francia pezsgőt vettem elő, nagy becsben rejtegettem eddig, mert valami nagy esemény hírére akartam felbontani. A pezsgő csalódást okozott, bugyborékolt, savanyú szagot árasztott, ihatatlan volt, csak kidobni lehetett, ez se az volt, aminek hittük.

         Barátaink, akik mind őseik szülőföldjére, Erdélyre figyelve, aggódva követték az eseményeket, azonnal szervezkedni kezdtek, Németországból, Ausztriából és innen Magyarországból érkeztek adományokkal megrakott autókban. Tizenkét autóval indultunk december 27-én hajnali 3 órakor Budapestről mindenféle segélyt vinni, elsősorban gyógyszert, könyveket, karácsonyi édességet. Magánautókból, teherautókból álló konvojok százai indultak a magyar-román határ felé. Mindössze három nap alatt minden megváltozott: vámolás nem volt (pedig korábban milyen kutatás, zabrálás zajlott a határnál, a román vámosok „éhsége” nem ismert határt!), a román nemzeti zászló címer nélkül lengedezett, az ország nevéből eltűnt a „szocialista” jelző, az ország már csak köztársaság volt, a vámosok és határőrök hirtelen már mind tudtak magyarul. A Királyhágóhoz közelítve a legbizarrabb látvány volt a román harckocsi tetején a kis karácsonyfa. (Tudni kell, hogy évtizedekig tilos volt a karácsonyfa állítása, télapó-ünnep dívott helyette, a karácsonyfát, ha mégis létezett, télifának nevezték) A kiskatona zavartan mosolygott, amikor megkértem, hogy a harci jármű belsejét megnézhessem, ilyenből rángatták ki a pártfőtitkárt elfogása után a targovistei laktanya udvarán. Olyan természetességgel tessékelt be a harckocsiba engem, az idegen állampolgárt, mintha ez mindig is lehetséges lett volna.

A eddigi hiánycikkeket látva, a régóta nélkülöző lakosság tudni akarta, hogy hova, kikhez kerülnek a csomagok, élelmiszer, gyógyszer, ruhanemű, az adományokhoz hol lehet hozzájutni. („megértjük persze mit tehetnénk / de olyan sötétek az esték / s a szeretetnek / hiánya nagyon diderget”)

A hirtelen felálló új hivatal válasza az volt, hogy a segélycsomagokat az üzletekben megvásárolhatják lejért, a befolyt összegeket az állam a felújításra fordítja majd. Ebben a pillanatban már megszületett és virágba szökkent a korrupció, ügyeskedés, üzérkedés.

         Kolozsvárra érve megálltunk a pár nappal korábbi tüntetés helyén, ahol a diktatúra védői embereket lőttek agyon. Az utcán csonttá fagyott fekete kenyérbe állított gyertya állt, rajta felirat: „Ceausescu féle kenyér”, mellette a fehér kenyér: „Ilyent szeretnénk enni!”. Gyógyszert hoztunk, egész éjjel azt csomagoltuk kisebb adagokba orvos barátaink utasítása szerint, közben az egyetemisták beszámolóit hallgattuk az eseményekről. Majd szinte alvás nélkül indultunk tovább, már harmadik napja „laktam” abban az autóban, melybe engem beosztottak. (A gépkocsi vezetőjét, egy erdélyi arisztokrata család leszármazottját azóta is barátomnak tarthatom, mélyen elkötelezett nemzeti érzelmű.)

Torda után Aranyosmedgyesen egy szegényes kapu előtt álldogáló idős embertől románul vizet kértem, ő akadozva, de magyarul köszönte meg Magyarországnak az adományokat. Kutyfalván háza előtt álló román asszony magyarul beszélő fia segítségével hívott be egy pohár borra. Elhárítva az invitálást, egy doboz szaloncukorral kívántam nekik boldog újévet.

Marosvásárhelyhez közeledve katonák tereltek volna le az útról, hogy egy megadott helyen adjuk le segélycsomagjainkat. Mi már értesülve arról, hogy mi zajlik a csomagosztások körül, inkább plébániákra, parókiákra, orvosok falusi rendelőibe vittük el adományainkat, végig a Székelyföldön. A városban a december 21-én lezajlott tragédiák helyszíne fogadott, a főtéren kiégett ablakú szálloda, mécsesek, keresztek, koszorúk, az áldozatok fényképei, gyertyák mindenütt. Mélyen megérintett amit láttam, ez itt hajdani életem tere, utcák, melyeket naponta jártam. A pártházról már hiányzott a gyűlölt címer, tépett iratok maradékait sodorta még mindig a szél. (A diktátor elmenekülésének, halálának hírére az elégtételre vágyó tömeg feldúlta a pártházat, kidobálta az ablakon az iratokat, az államvédelem székházában ugyanez történt, a börtönajtókat is kinyitották.) Felnéztem a gyönyörű század eleji épületre, talán újra városháza lehet majd. Az emberek boldogok, felszabadultak, de gyanakodva figyelnek, várnak, kik kerülnek ezekben a napokban az ország, a város élére, kik fognak dönteni ott fent, Bukarestben a kisebbségek jövőjéről? Én nem értettem az aggodalmaskodást, ők azonban többet láttak, hallottak, a román szomszéd már a liftből kilépve nem köszön a szomszédjának. Már nyíltan alakult a nacionalista Vatra, a rossz emlékű, kisebbségeket kirekesztő párt, amely majd levezényli a hamarosan erődemonstrációs „fekete márciust”. Érezték volna ezt barátaim, akiket felkerestem, amikor rám bízták bőröndjeiket, már felkészülve a Magyarországra való átköltözésre? Aggódva hallgattam beszámolóikat, arra gondoltam, mennyi mindent éltek át, vágynak a biztonságra. („előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak”…) Kányádi Sándor verse szorongató fájdalmat, keserűséget és felemelő szépséget fejez ki. A Megváltó születése örökre biztosítja az embernek a karácsonyt, a megszületést, de vannak idők, amikor a lélek elbizonytalanodik, olyasmit él át, annyit tapasztal a rosszból, hogy attól fél, elmarad a karácsony. Mert nehéz élni, amikor „üres az istálló a jászol”, lélek és test egyaránt vágyik a szeretetre.

December 31-én érkeztünk vissza Budapestre, csak rám vártak barátaink a pezsgővel, de én egyszerre éreztem örömet és fájdalmat, a nagy kérdésre, hogy mi lesz ezután, nem tudtam válaszolni. Ám alig két hét elteltével újra Marosvásárhelyen voltam újabb adományokkal, ezúttal régi iskolámat kerestem fel. Azt reméltem, hogy „bár messzi a csillag / mindenüvé nem világíthat”, talán mégis vet egy pillantást az erdélyi magyarságra.

(Az idézett sorok Kányádi Sándor Isten háta mögött című verséből valók.)

Serdült Benke Éva, 2021. november

Elhunyt B. Kis Béla, a budapesti Erdélyi Magyarok Egyesületének elnöke

Ritkulnak soraink. Egyre kevesebben vannak azok, akik a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején erdélyi menekültként érkeztek Magyarországra, mert elegük lett a román terrorból, a megaláztatásból, a kettős elnyomásból.

B. Kis Béla 1987-ben érkezett meg Budapestre, hivatalos útlevéllel. Úgy érezte, hogy itt többet tehet sorstársaiért, mint otthon. 1988-ban létrehozta az Erdélyi Magyarok Egyesületét, amelynek haláláig elnöke maradt.

2024. augusztus 8-án, hosszas betegség után hagyott itt bennünket. Nyugodjék békében. Temetése 2024. szeptember 13-án 12 órakor lesz a Fiumei úti sírkertben.

Az Interjú rovatban közölt, 2015-ben készült beszélgetéssel az erdélyi menekültekért és az otthonmaradottakért kifejtett tevékenységéből szeretnénk bemutatni egy szeletet.

                                                                          Spaller Árpád.

 2006. szeptember 30-án halt meg Sütő András. Utolsó írott üzenete:

„Ha igyekezetemnek és álmatlan éjszakáim írott gyötrelmeinek csak oly zsenge nyoma, emléke marad bár, mint friss havon a fölszálló madáré: ez talán mentség arra, hogy kis ideig én is itt voltam, itt éltem e földön veletek, sorstársaimmal együtt egy térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségben, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán.”

(Forrás: ifj. Sütő András dr.)