Gyárfás András, 2025 augusztusának végén

  Egy tojás

A patak partját óriásplakát rondítja. Két tojásból ukrán és hazai ikertestvére kel ki.

Erről a kínai százéves tojás jut eszembe. Svájci turistának hittek (üzleti ügyben jártam ott), és majd minden este megkínáltak vele. Hogy az milyen élmény!... De valahogy nem ment. Először is az ára meg az állaga… hát csak nem számolhatok ok el a napidíjban százéves tojást, és hát nekem még dolgom van, és haza sem könnyű az út. Hát elmaradt. De nem ez az egyetlen tojáshoz fűződő élményem.

A negyvenes évek végén és ötvenes évek elején gyakran hallottam édesanyámat, az iskolából hazarohanva: - Régina, fuss át a temető-őrökékhez, és kérj egy tojást.

Régina, teljes nevén Szentháromsági Berecky Regina, a házunk előtt vajúdva, cselédnek kérezkedett be még a bombázások idején, hogy ott szülhesse meg a korán jött(halott) magzatát, és hálából le akarta szolgálni a jót, amit vele édesanyám tett. Aztán lett belőle közel ötven év, amikor mint nyugdíjas háztartási alkalmazott hazament Szentháromságra.

Na de vissza a tojáshoz. Az az egy tojás kellett a salátaleveshez, és nem volt. Aztán jöttek jobb idők is, amikor már nem a román temető sírjai között kapirgáló tyúkok szülték meg a rántáshoz és egyebekhez el nem maradhatót, hanem a sajátjaink a mi udvarunkról, vagy akár a piacról is. Valahogy normalizálódtak rövid időre a fizetések és árak, de Csau alatt visszaköszöntek újra az „egytojás”-os napok. Olyan szabályok voltak, hogyha a textilüzletbe bementél gombot, cérnát vagy akár tűt és ruhaanyagot venni, le kellett adni hat vagy több tojást. Már nem emlékszem, hogyan számolták be a vásárolt áruk ellenértékébe, és mennyi ideig is tartott ez az őrület, de ugyanolyan kellemetlen érzést kelt ennek emléke, mint ma a Rákos patak parti óriás plakát két tojása.

Hát nem kellene inkább a Hameln-i patkányfogó furulyás képét kitenni, hogy emlékeztesse a „népet”, hogy valamikor jött egy varázsló (?) belefújt a sípjába, és megszűnt a patkány-borzalom Hamelnben. A sípszóra követték a közeli tóba és oda fulladt a kártékony had. De miután a városvezetők megtagadták az előre beígért jutalmat kifizetni, hát újra szólt a síp, és most a gyermekek követték a bűbájost, és elnyelte őket a hegy, és a város jövő nélkül elpusztult.

Ami számomra vonzó ebben a legendában, az az, hogy a hegy túlsó oldalán, messze-messze Hamelntől, a barlang és a gyermekek, kiszabadulva a bűbájból, benépesítették Erdélyt!

Ha a mostani furulyást rajongói hada vakon követi (és követik - látjuk halljuk - egyetemi professzorok is), nehogy az legyen a vége, hogy Erdély és Magyarország is elnéptelenedik, és ide ér Afrika!

      Hrrrrr

Kényszer alatt írok, és nem tudom, hova forduljak. „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” – írták ezt már sokan, de sokkal kevesebben olvasták és értették.

Több mint öt éve, eltévedve, „fától fáig” baktatva keresem a DEMOKRÁCIÁT. Áttelepedésünkkor ezt ígérték. Igaz, tudtam, hogy ne keressem azt, amit Svájcban hagyok, hanem élvezzem egy újszülött gügyögését, botladozásának varázsát. és amennyire erőmből telik, hát támogassam.

Csakhogy itt valami megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség azt magyarázza, hogy halva született a DEMOKRÁCIA. Megbocsájtóan és megértően közelítve rájöhetünk, hogy másképp nem is lehetett, hisz, több száz évre visszagondolva, először megszülettek a kapitalisták, erősödtek, hatalmasakká váltak, és lett kapitalizmus. Aztán jöttek a szocialisták, lett szocializmus, majd kommunizmus. Náluk az állam, azaz a mindenkori kormány kijelentette, hogy mától kezdve DEMOKRÁCIA van. És mi lett?

A nép, az istenadta boldogan elfogadta, hogy „beszélhetek”, „mondhatok akármit”, és semmi sem kötelező. Ha dolgozok, jó, ha nem, majd lesz valahogy, a DEMOKRÁCIA eltart. Az ügyesebbek, akik ott voltak a nagy fazék mellett, kikanalazták a sűrűjét, hisz most már lehet magánvagyon, megteremtették kisbirtokaikat, demokrata- diktátorként.

Futóhomokra szigetek épülnek és ígérnek fűt és fát,és termelnek parlagfüvet, megfojtva a még itt-ott csörgedező patakokat.

Urak, meg kell végre tanulni, hogy a DEMOKRÁCIA alapja a DEMOKRATA ember, és az iskolában nem lehet tanítani, csak otthon és utcán.

Igen fiam, szabad vagy, azt mondhatsz amit akarsz, de olyat ne, ami neked is fájna, ha rád fogják. És csak olyat, amit tényleg bizonyítani tudsz, és nem arra alapozva, hogy „azt mesélik, hogy”… Nyisd ki a szemed, lásd, mi van körülötted, és ha választanod kell majd, hogy maradjon amit elértünk, vagy választod az üres ígéreteket egy szélhámostól … hát válassz okosan/szabadon. Találkozzanak már végre azok az itt-ott csörgedező patakok, és lepjék el a „parlagfüves” szigeteket, de MOST, mert már a tegnap is késő..

Az írásaimra már kötelező poén pedig az lenne, hogy a parlagfű-fertőzte levegő a hahaha-t majd hrrrrrrr-ré torzítja…

    Szervusz világ

Alaszkában történt: - Szervusz Donald. - Szervusz Vlagyimir. -,Na, milyen volt az utazás? - Hogy vagy? - ezt mind a kettő egyszerre…..- Te is azért jöttél, amiért én? - Hát persze, mi másért?

- Hát akkor jó. Gyerünk vacsorázni, s adjunk egy kis sajtótájékoztatót, hogy célunkat elértük, és hamarosan jön a következő, még nagyobb találka. Még nem tudjuk, hogy hol és kikkel, és úgy egyáltalán miért is, de ez maradjon a mi dolgunk. Jól is nézne ki ha… Szóval tudod, te Vlagyimir, Donald, a világ a fontos, nem mi ketten, és a világ ostoba (ezt nem mondjuk ki, de jól tudjuk mindketten), és jól van ez így. De azért azt a régi ügyet el kéne már intézni, mert az atombombáink rothadnak a föld alatti raktárakban és nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen mire képesek… Na jó, ti valamit sejtetek Hirosima meg Nagaszaki óta, de hát azok kis ünnepi tűzijátékok, petárdák a maiakhoz képest, és előbb-utóbb lejár a szavatossági idő, és akkor mi lesz? Eladhatnám, Észak-Korea állandó vevő, és neki szabad Dél-Korea fölött az óceánba lőni, és most még elég jól céloznak, s ez megnyugtat, de mi lesz, ha Kínát eltalálják… Szerinted Kína nem Koreára fog visszalőni?! Hogy látod ezt, te Donald… és te, Vlagyimir?

- Hát akkor mégis fogadalmunk ellenére egyezzünk meg valamiben… Ha az az őrült ott Észak-Koreából eltalálja Kínát, hát te is… mi is bejelentjük, hogy ebből elég, eddig és ne tovább, és célba vesszük Koreát, és… Istenem, az ember tévedhet, és akkor lebombázzuk Kínát?

Na de erről egy szót sem, csak a túláradó boldogságot lássa a sajtó, hogy megegyeztünk! Na. - Szervusz Vlagyimir! - Szervusz Donald! Vakulj Világ!

    U.I.

- Kína helyett ne inkább Európát? - Mondasz valamit, de nehéz választani. Én azt mondanám, mindkettőt!

- De tudod, van ott egy kis ország valahol a középen, és azok eddig… na, tudod… - Hát akkor várjuk ki, ott választások lesznek, és ha kiderül, hogy a hülyék nyernek, akkor mehet az is a levesbe.

- Igaz, Donald! - Jó étvágyat, Vlagyimir!

   Lenin

Tanulni, tanulni, tanulni. Ugye Leninnek tudjuk be ezt az örök bölcsességet? Teljesen mindegy. Igaza van. Volt.

Még nem késtük le, tanuljuk meg a diplomáciai szövegek értelmezését.

Tehát: - A találkozás rendkívül termékeny, hasznos és építő jellegű volt. Egy új fejezet nyílt meg, a megoldandó, nyitva maradt kérdések majd kellő időben és helyen a lehető leghamarabb és mindenki számára megnyugtatóan lesznek rendezve, hiszen a világ legokosabb és leghatalmasabb emberei figyelnek, és … na szóval… Lefordítom: - Nem értünk el semmit.

Hát ez így van. Alaszkában, amikor Putyin a sajtótájékoztatón elővette az azelőtt már egy héttel teleírt tíz oldalt és felolvasta, mint a nagyon eredményes találkozó eredményét, és Trump bólintott rá, én hátradőltem és tiszta szívből örvendtem, csak a mai napig nem tudom minek. Talán mint a bolond a …ának.

Aztán jött a csúcs, Washington. Egy kis bohózat, írhatnám. Inkább röhej, mert nevetni nem igazán lehetett azon, hogy a világ hatalmasai (szerencsénkre nem mind) összerepültek olyan tíz-tizenöt milliárd forintot (repülők, szálódák, és fejenként harminc vagy még ennél is több kísérő-őrző személyzet stb.), és elérték, hogy a háború mehet tovább. Nekünk meg eladták, hogy sürgősen ki kell dolgozniuk egy garanciatervet, hogy Ukrajnát ne fenyegethesse többé ilyen háború. Oroszországot igen, bárki és bármikor, becsületesen, igazságosan, á’la Brüsszel.

Ragyogóan folyt a találkozó, csupán egy kis bökkenő történt, amikor Ursula betolakodott a Macronnak kijelölt helyre, és a francia elnök a feleségével a megszokott reptéri fogadásokhoz híven, egyszerűen a sor végére lökték, de hát ez nem is tűnt fel senkinek, amúgy is Ursula olyan fuss ki - öblítsd ki szerepet vitt…

A tárgyalás soha nem látott feszültségben folyt, és amikor a nyolc jelentkező közül hat már elmondta, hogy mennyire megtisztelő és és és… a meghívás (Trump kicsit csodálkozott, mert ő nem hívott meg senkit), akkor egy pillanatra magára hagyta az igen tisztelt társaságot azzal, hogy Putyint is meg kell kérdezze ebben a fázisban, és negyven percnyi pillanat után visszaült és lehetett folytatni a házigazda méltatását. Egy óvatlan kis szünetben Trump megsúgta a mellette ülő Macronnak, hogy mit is beszélt Putyinnal. Szerencsénkre a mikrofon nem volt lezárva, így ország-világ hallhatta, persze csak foszlányokban, de a vájt fülűek abból is messzemenő következtetéseket tudtak levonni.

Ezt hallhattuk: - Biztos? – Biztos. - Egészen biztos? - Egészen biztos. -Becsszó? Ja, vagy ezt hagyjuk. Megesküszöl? Á ezt is hagyjuk…- S akkor találkoztok? – Persze. - Mikor és hol? - Egyszerre csak egyet kérdezz, jó! - Sajnálom, most vissza kell mennem, el kell búcsúznom Európától. Visszaült és csinnadratta bum bumm bumm, repülhettek haza a nagyméltóságúak. Aztán másnap összeültek, hogy tájékoztassák a nagyérdeműt, és hogy bejelentsék a tizenkilencedik büntetőcsomagot Oroszország ellen.

Valamikor, hála a Vörös Zászló újságnak, Marosvásárhelyen tiszta képet kaphattam a vietnámi háborúról, ahol az USA hadserege, országa szuverenitását és népe szabadságát védve napalm-bombákkal támadt az őserdőben menekülést kereső fegyvertelen gyermekekre, öregekre. Az egyik harci repülőjük eltévedt és berepült a Kínai Népköztársaság légterébe, az újság pedig lehozta nagy betűkkel, az első oldalon, hogy: „Kína a kétezer hatszáznyolcvanhetedik komoly figyelmeztetésben részesíti az USA hadseregét.” Valahogy így fog hatni a tizenkilencedik csomag is Putyinra.

Nem számít. Hajrá, a békéért mindent, a józan agyunkat is, ha kell!

Gyárfás András, 2025 július - augusztus

  Vannak még hibák

Égbekiáltó, felháborító vagy felkiáltó és égbeháborító és még fokozhatnám, de ítéljék meg Önök, kedves olvasók.

Mesterségek tűnnek el, és most nem az utcákat járó és hangosan „oblokos”-t kiáltó tótra gondolok, hátán a fakeretben az egész és a törött ablaküvegek kilóival. Értük is kár, hiszen az ablak ugye betörik egy szél vagy a széplány pajkos udvarlója nyomán, de jön majd az „oblokos” és olcsón beteszi, meg rág egy pofa gittet is, és kész, beragasztva, a töredéket meg a hátára, valahol jó lesz egy kisebb résre. Nem, az egész társadalmat érintő veszteségekre gondolok. Leginkább a női társadalmat, de ha a nők érintettek, a férfiak szenvednek, így marad az egész társadalom.

Szóval nem vagyok benne biztos, hogy csak azóta tűnnek el a mesterségek, amióta ez a kormány van hatalmon, vagy már azelőtt is így volt, de ez nem is érdekes, mert biztos, hogy ezért is a NER a felelős. Tehát: nincs kérem, nincs SZEMFELSZEDŐNŐ.

Fel tetszenek ezt fogni, kérem? Észre sem vettük, mikor és hogyan számolták fel, és ezzel nők anyák, lányok, de még nagyanyák és nagynénik százezreit fosztották meg lételemüktől. Ha valaki ebben a modern, ocsmány korban éri el a harisnyás kort, nem is tudja, hogy mi, azaz ki volt egy SZEMFELSZEDŐNŐ. Felidézem a fiatalságom gyönyörű élményeit, amikor egy hölgy harisnyáján felszaladt a szál, és nem a 112-t kellett hívni, azaz nem minden alkalommal, mert volt, hogy valakit olyan váratlanul ért ez a mocskos orvtámadás, hogy bizony orvost kellett hívni, és csak azután sorban állni a majdnem minden utcasarkon a két négyzetméteres műhelyében dolgozó SZEMFELSZEDŐNŐ pultja előtt. Egy szék, egy gömbölyű fejben végződő rúd, na meg a polc, ahova a beérkezés sorrendjében, a tulajdonos nevével jelzett cetlivel kerültek fel a sebzett harisnyák. Na persze voltak sürgősségi esetek is, amikor ez volt az egyetlen strimfli, és így nem lehetett hazamenni, mert a mama megkérdte, hogy mégis hogyan ment vagy futott fel az a szem, lányom? Mennyi tragédiába, öngyilkosságba kergető szem! Na persze nem csak a harisnya szemei, hanem a szomszédságnak a város erkölcsére vigyázó, pletykaéhes szemei.

És most mindez nincs, mert alattomosan felszámolták a SZEMFELSZEDŐNŐI mesterséget, ahelyett, hogy csak bekamerázták volna, és akkor hallhatnánk, mit mond a nép szemfelszedés közben, de ettől fél ez a hatalom! Szóval fel vagyok háborodva és égbe kiáltok: tessék újra kaptafához, vagy sámfához vagy mittudoménmihez juttatni a SZEMFELSZEDŐNŐKET!

   Beszédek és beszélyek

Megvolt, meghallgattam, megértettem és magamévá tettem a Tusványoson elhangzott miniszterelnöki gondolatokat. Természetesen nem én voltam az egyedüli, mert a kihívó titán is, mint mindig, megvárta, hogy törjön ki a tapsvihar és már készen is volt a világrengető beszélye. A recept már-már két éves, de működők, szóról szóra ugyanazokat a hazugságokat kell felsorolni, és a rajongók el lesznek bűvölve. Még egy kis cseresznye a hab tetejére: újból kihívni a miniszterelnököt egy nyílt vitára, esetleg a választásokat előre hozatni. Jelöltek nincsenek, de az nem számít, és hajrá!

Csak azt nem értem, hogy ezen a „nyílt vitán” miről akar gondolatokat cserélni, hisz a miniszterelnök nem hallgatta le a feleségét és senki mást sem, és nem lopott telefont, nem árulta el a gazdákat és a magyar hazát Brüsszelben., akkor hát…?

Jaj, bocs, elnézés és pardon meg minden más, hát hogy merészelem így megsérteni az ország legtisztábban látó időjósát! Több ez mint merénylet, hisz az alávaló kormány nem hitte el neki, hogy a Ferihegyi repteret csak egy enyhe nyári, kellemes zivatar lepi meg, és elindította a mentőszolgálatokat, és tessék, még ma is takarítani kell a romokat. Hát nem lett volna jobb a messiásra hallgatni? És ez így lesz mindvégig, míg a józan észt részesítjük előnyben a zsenialitással szemben.

Le kell szögeznünk: nyolcmilliárdnál többen élünk a földön, és lehetetlen, hogy mindenkinek igaza legyen. De valahogyan mégis csak egyezségre kell törekednünk, mert ha nem, hát kiderül, hogy senkinek sincs igaza, csak mindenkinek! Éljen, hurrá, én benne vagyok.

És még valami. A mai naptól kezdve ne adjanak nevet az orvosok a halál okának: szív, tüdő, epe, májbetegség, baleset meg önkezűség… Inkább mondassék ki: meghalt, mert megszületett. Kész, ennyi! Ebben benne van minden.

Egyszóval: ki van mellette és még mellettébb? Bocs. ezt sem tudom helyesen leírni, hiszen én sem tudhatok mindent, nem vagyok én izé, na.... Lám, ezt sem tudom…

   Vallomás

Vajúdok, vajúdok, és sehol semmi, pedig még egy hegy is megszülte volna a kis egeret ennyi idő alatt. De érzem, hogy vallanom kell, és ez soha nem ment csak úgy magától.

Gyermekkoromban édesanyám úgy nevelt (nem tanított, azt az iskolában tette, itthon valahogy a szó titkos és több ezer éves értelmében „nevelt”), hogy András, ha bánt valami, nézz a szemembe és mondd el („valld be” – de ezt sem mondta), és meglátod, hogy megkönnyebbülsz és megadod a lehetőségét annak is, hogy helyrehozd, vagy hozzuk…

Igen, de ez a mai nem olyan ”bűn” vagy hiba, amiről Ő beszélt, és nem is szerelem, amiről viszont bátyám, Gyárfás L. Miklós humorista (így van benne a Googleban) és a családban a szerelem és velejáróinak tudója.

Szóval azt mondta: - Ide hallgass Öcsi (valójában azt mondta, hogy „hülye gyerek”, de ezt most hagyjuk), ha egy lány azt kérdi suttogva, repesve, remegőn az ágy szélén, hogy „szeretsz?, nehogy azt válaszold, hogy IGEN, mert aztán hallhatod éveken át, hogy „de akkor azt mondtad”. Hanem azt kell mondanod, ugyancsak suttogva és remegőn: - Itt és most csak Te vagy…

Úgy vagyok ezekkel a vallomásokkal, mint az öreg székely. Az 50. házassági évfordulón az asszony: - Ember, 50 éve nem mondta, hogy szeret. - Asszony, akkor megmondtam, s ha valami változás lesz, majd szólok. ((Régi vicc, na és akkor?)

Ám most nem vagyok se szerelmes és bűnt sem követtem el. Hibát esetleg igen, de azt hiszem, megbocsáthatót. Vagy nem?

TV-t nézek! Most, hogy ezt leírtam, bele is pirulok. Pfuj. Na de ha már kimondtam, azt is bevallom, hogy kettőt is. A konyhait örököltük attól, aki a lakást eladta, és a falról nehezebb lett volna leszerelni és a helyet/sebet gyógyítani, így hát maradt, a másikat pedig a társalgóba magunkkal hoztuk.

Na, most ez úgy van, hogy reggel bekapcsoljuk mind a kettőt, hang nélkül, és várjuk a sportot és a híreket, ebben a fontossági sorrendben, és közben azt csináljuk, amit a másik akar. (Most ünnepeltük a hatvanéves házassági évfordulónkat - ezt csak úgy zárójelben.) És ömlik a fényszemét a lakásba, több száz csatornán, magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul, és én megpihenek néha félórákra is a kínai adón. Hát az valami csodálatos, nem értek egy szót sem, se írva, se mondva, de látok valami káprázatos táncot és hallok elbűvölő zenét, és nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.(Vagy ezt már valaki leírta?)

Eredetileg a TV-adásokról szerettem volna írni, de nem érdemes, nem használ senkinek. Marad a bűn /szégyen-tudat, az az enyém, aztán valahogy kijövök magammal.

   Géza bácsi

Botos kocogás a parton, és hirtelen villámcsapásként egy név: Dr. Kiss Géza. Jog- és alkotmánytan-tanár, pedellus, pedagógus, bentlakási nevelő és és és … Mindezek együtt: Géza bácsi, a Bolyai líceum, Kozma Béla igazgatóval együtt… Forma és tartalom adója.

Amikor elindultam sétálni, a rádióban újra az LMBTQ- iskola melletti és elleni vita foszlányai mentek, és a patakparton nyilallt belém: ezt már egyszer átéltem, igaz, ellenkező előjellel. Géza bácsit akarták kitiltani az elvtársak az ötvenes évek elején, mint a múlt kártékony örökségét, mert illemre, kulturált együttlétre tanított. Ami akkor ismeretlen volt az országban.

A földrajz és történelem tantárgyként már elintézve. Édesanyám tanárnőként újra kellett tanulja mind a kettőt. - András, a történelemmel nincs baj, egyszerű, minden, ami 1944. augusztus 23 előtt volt, rossz, és azután minden jóra fordult. De hogy a Kárpátok hogyan kerültek más helyre, azt nem tudom.

Az iskola megszervezte a tánctanítást is. Két arisztokrata hölgy irányította, származásukat letagadva, és azt is, hogy valaha Vásárhely főterén ők nyújtották át a virágcsokrokat a bevonuló Horthy Miklósnak. Egy tüdőbajos, annak idején még cigány, ma roma asszony harmonikával szolgáltatta a zenét. Hetente vagy kéthetente egy délutánon a könyvtárszobában összetoltuk a székeket-asztalokat, és nem szabadon választva, hanem számomra ismeretlen módon párosítva, kasztanyetta-csattintások mellett ment az egykéthánégy, előre-vissza, ritmust tarts, és ne rángasd a lányt, de ne is ölelgesd.

Géza bácsi volt az, aki megtanított, hogyan kell levelet írni: - Megszólítás, tárgy, elköszönés. Hogyan ülünk az asztalnál, hogyan fogjuk és használjuk az evőeszközöket, szalvétát, ha van (ritka dolog volt ez akkoriban és fölösleges is). A belépés egy helységbe, a köszönéstől az elköszönésig és kilépésig, mindent. Hogy a háziaknak ne kelljen utánunk azt mondani: - Na, ez is aztán… el tudom képzelni az anyját, apját…

Ő mondta egyszer, és nem fenyegetésként, hogy vigyázzunk, mit teszünk, mert valamikor mindennel el kell számolnunk, önmagunkkal mindenképp. Ami kegyetlen lesz… Ezért rákérdeztem most magamra: - András, el tudsz te számolni a nyolcvankét éveddel?

Őszinte leszek, még az utolsó kettővel sem. Valahogy úgy kellene ezt az egész életet rendezni, hogy kezdjük például nyolcvankettővel, és menjünk visszafele. Ami megszabadítana az elszámolástól, és biztosítaná a végére a mennybe érkezést, az édesanyánk ölében.

Na, ez lenne a jó, és még szép is.

Gyárfás András 2025 júliusának végén

  Naiv ima

Vonul a büszkeség, és a teherautó színpaddá alakított platóján vonaglik valaki/valami, kinek sem nemét, sem igenét meghatározni nem lehet, de megbámulni sem lehet.

Egy bámuló a másiknak: - Te, ezek a pestiek tiszta hülyék! Kicsivel odébb: - Te, ezek a budaiak tiszta hülyék! Még hallótávolságban: - Mondd, te hova valósi vagy, Pest vagy Buda? - Én Budapesti vagyok!

Ilyenkor a vén zsidó könyörgése visszhangzik a fülembe több mint ezer évvel ezelőttről: „Meddig, ó uram”? Nem kérdi, hogy „miért”? Jól tudja, hogy rosszat tett ő valamikor, lehet, hogy tegnap, de az is lehet, hogy valamelyik őse, ötszáz évvel ezelőtt.

Mi is elrontottunk valamit, hisz mi neveltük fel ezt a nagysikerű könnyűzene-énekest is , aki már háromszor tömte tele a Puskás stadiont rajongóival, és most nem is tudom milyen véglényeknek nevezi a Fidesz szavazóit. Annyit sem tud, hogy ha én elégedetlen vagyok egy rendszerrel, akkor nem a választóit, hanem vezetőit szidom, de azt nem lehet, mert tőlük kapom a stadiont és egyebeket…

E zsírleszívott tábornok jellemében pedig az önbírálatnak legapróbb nyoma sincs. Igen, ez az, amiért méltó tagja lett annak a pártnak, melynek vezére ezt világbajnoki szintre emelte. Meddig, ó Uram?

A legnagyobb csapástól, attól, hogy „ezek” hatalomra jussanak, megvéd a józan Kormányfőnk, de e hagymázas álomból mikor ébred a gyűlöletnek behódolt tömeg?

Bízunk, és majd szavazunk.

Akik még nem tudták, most megtanulhatták

Tényleg nem tudom, hol rontottam el. Hetek óta fohászkodom egy kis hűvösségért, esőért, erre még nagyobb meleg jött. Segítségért először a MI -hoz fordultam, de valami rosszat üthettem be, mert kiderült, hogy nem tud magyarul, pedig a hirdetés magyarul van. Aztán tovább kutattam, utána olvastam, és megtudtam, hogy M. Vopson kutató szerint életünk egy számítógépes szimuláció. Vissza az elejére.

De lám csak, valami félremehetett, mert tényleg másodperceken belül jött a szél és eső, de mennyi… Az erkélyen felborított mindent, kerti bútorok, több száz kilós virágos ládák, és amikor kirohantam, hogy a szétsodort dolgok közül nehogy valami az alsókra zuhanjon, engem vágott oda a korlátnak. És most újfent hálát adhattam a sorsnak, hogy hatvan évvel ezelőtt megnősültem, mert nejem az ajtóban - inkább belül, mint kívül - állva fél kézzel berántott a szobába.

Igen ám, de azonnal olvashattam is, hogy ne csináljak akkora cirkuszt, hiszen Ferihegyről üzent a „messiás”, hogy a kormány egy kis eső miatt megbénítja a repülőforgalmat. Felejtek hát mindent, mert ha Ö mondja, nem is történt semmi az erkélyen, én hiszek Őbenne, és az esti hírek, hogy háztetőket kapott le, fákat csavart ki tövestől, több százezer ember maradt áram nélkül, meg a vasút…. á, ez mind propaganda, és itt az idő, hogy rá szavazzunk… És ha mégis kételkednénk, akkor tényleg elvakult véglények vagyunk.

Ami még vígasztal, az a kínai tanítás, miszerint a gondolkodás nem az agyban, hanem a gyomorban, sőt egyre lejjebb, talán a végbélben történik, és akkor mégis van létjogosultságunk, csak nem itt, hanem Kínában. E filozófia mentén az aranyér is megkapja az őt megillető helyet és magyarázatát, hogy miért is arany! A parlamentben pedig, különösen az európaiban, kötelezni kellene a képviselőket, hogy a feneküket tartsák a pad fölé és azzal szavazzanak csendben, vagy ha úgy kérik, akkor hangosan. Hiába na, „az intelligencia komplex képesség, ami a problémamegoldásra irányul.”

Aztán, ha valaki némileg intelligens és megvan a képessége, hogy éljen is vele, az az ő baja. Ha pedig Ő!-belőle hiányzik az a iciri-piciri valami, hogy először nézzen ki az ablakon és utána adjon le meteorológiai jelentést, és ha ezek után is vonul a tömeg, akkor nagy baj van. Hogy ne legyen még nagyobb, hát jövőre jól kell szavaznunk! A választék megvan.

Akik még nem tudták, most megtanulhatták.

         Járom az utam

Mostanában, ahogy egyre hamarabb világosodik (legalább is nekem úgy tűnik, persze ez nem biztos, na de…), világosabb fejjel nézem a patakparton velem egyszerre mozgó valakiket. Szándékosan nem írok embereket, mert ez még sértő lehet egyikükre-másikukra, és nem akarok vitát már kora reggel…

De térjek a lényegre (?). Észrevettem, hogy mindegyik úgy lép, hogy egyik lábát teszi a másik elé, és utána a másikat az egyik elé, de ezt nem akarattal (gondolom én). Valahogy az egész mégis össze-vissza megy, hiszen ha az egyik az egyik lábát, a másik a másik lábát teszi előre, vagy fordítva, vagy az is megtörténik, hogy többen teszik az egyiket majd a másikat, de valahogy menet közben összezavarják, és ahelyett, hogy valaki „megállj”-t kiáltana és aztán újra kezdenék a véletlenül egyszerre indulást, csökönyösen mennek tovább… De azon is elgondolkodtam, (mert én nem csak megyek, én figyelek is, és ha eljön majd az ideje, majd szólok, most még nincs itt, most még csak írok), tehát azon töprengek, hogy mit fogok majd mondani először is nekik, midőn a….(hogy is van a vers vagy sláger?) De ezt már tényleg megfogalmazták, és a neten is fenn van, akit érdekel, nézzen utána, és akkor megtudja, hogy én mit fogok tenni. Én is utánanézek. ..

Most csak annyit, mi lenne, ha nem állandóan hol az egyik, hol a másik lábunkat tennék előre azért, hogy haladjunk, hanem csinálnánk valami mást, valami újat, hisz új idők új módszereket követelnek, ne ragadjunk le ilyen ósdi/ősi, apáinktól örökölt mozdulatoknál...

Mindez nekem már kicsit késő, így nyolcvan felett csak örvendek, ha azt a mindennapi háromnegyed órát a patak partján le és fel… De tényleg, meg kellene próbálnom egyszer keresztbe…

Akkor itt abba is hagyom, holnap újra jelentkezem, vagy én, vagy a zuglói napilap. Izgatottan várom. Majdnem annyira, hogy mikor lépünk már egyszerre, ha külön lábakkal is, de legalább egy irányba, kedves zuglóiak, és ti többiek!

  Új világ

Mégis mit tettem, hallottam, láttam, szagoltam, éreztem, gondoltam, mondtam, írtam, és mindezeket miért?

Hazudtam okosan/hasznosan, őszinte voltam bután/ön ártalmasan, és nem, nem, nem… De igen, igen, igen, és igen! Értve vagyok, vagy írjam le újból? És mi az, ami érthetetlen?

Ma a nők (a modernek, a haladók, az úttőrök) a szeméremajkukat átműtik az arcukra, és valós a veszély, hogy önálló pártot alapítanak, melynek programját le lehet olvasni az arcukról, és követőik is adva vannak (hisz a választók fele-fele arányban megosztottak)…

De hát akkor mi marad a férfiaknak? Miután az utazási láz a hölgyek többségét elvitte Pompeibe, és ott a több mint egyezer éves úszómester méretei egy az egyben mutatják a mértékegységet (Pompei egyik ősi köves útján egy kőbe vésett hímtag mutatja az irányt a valamikori örömház felé - a szerk.) - hát rajta… Azért a zöldek csak átveszik az uralmat, és minden a helyére kerül.

Fuj, ez már nekem is sok, de hát az abszurd világ kényszerének nem tudok ellenállni. Vagy vehetjük úgy, hogy legyőztem önmagamat, mert én ilyeneket nem akarok írni, de megtettem, tehát hős vagyok, mert aki önmagát legyőzi… Na, teccik érteni…?!

Kérem, ne kövessenek, és ne kövezzenek meg!

   Ez is van

Egy nagyváros Bülbül utcájában és a szomszédos Tamtam utcában azonos napon születik Marika és Márton. Eleinte minden úgy megy, ahogy azt az ósdi generációk tudták és akaratukon kívül tették. Azonban alig telik el két- három év, és a Tamtam utcában Márton undorodva fordítja a szüleihez a fejét, ha Marcinak, Marcikának szólítják, és messzire dobja a kisautót, kardot, puskát meg a többi fiús játékszereket, ehelyett nővére régi babáit szorongatja sírva: - Én Majika, Majika és Majika lenni, brübrübrű! A Bülbül utcában meg Marika követeli, hogy Marci legyen, és adjanak neki kardot, puskát, kisautót, és ne babákat.

Minkét utcai szülők imádják gyermekeiket és vallják, hogy hát ez csak egy kisgyermek-kori izé, és ráhagyják Marcira a lányruhákat és lányos hajat, Marikát meg verekedni tanítják rövidnadrágban, kopaszon.

És következik az iskola, ahol megtanulják, hogy mindez a legtermészetesebb dolog, és szeretni, tisztelni kell. És az egyikből országos hírű divattervező lesz (született Marika, de most Márton), a másikból bokszbajnok (született Márton, de most Marika). És a VIP-találkozók összehozzák őket, és tessék, a természet győz, pár lesznek. A nászéjszaka viszont ráébresztette őket a szörnyű hibára, de a szerelem a természetnél is erősebb, és az orvostudomány mindenekfelett, és be a műtőbe két asztalt egymás mellé, és amit itt lenyisszentenek, ott felvarrják és fordítva, és most már végérvényesen Márton Marika, Marika meg Márton. És alig telik el két hét, és úgy megunják egymást, utána meg magukat, hogy… De nem folytatom tovább.

A váróban véletlenül mellettük ültem foghúzásra várva, és hallhattam: - Semmit nem ér az egész élet, csak fiatalnak érdemes lenni… Előtted az élet, és mindegy, hogy fiú vagy lány vagy, csak fiatal legyél.

Beszólítottak, így nem mondhattam el, hogy: - Fiúk, lányok, csak idősnek lenni érdemes. Látjátok, a fiatalság átka, hogy mulandó, a korral viszont egyre idősebb leszel. És, mivel az évek száma mind nagyobb lesz, a mennyiségi változás, a természet örök törvénye szerint, egyszer majd minőségi változást hoz. Na, ezt kell kivárni, és akkor ihaj-csuhaj!

-Doktor úr, fájni fog?

Gyárfás András 2025 június végén

  Tout comprendre, c’est tout pardonner* -

 vallották valamikor réges-rég, legalább negyven vagy talán ötven évvel ezelőtt, amikor még meg tudták különböztetni a jót a rossztól. Mára már a rossz annyi álarcot vett fel, hogy képtelenség biztos és nyugodt lelkiismerettel azt állítani, igen, ismerem a miértjét, megbocsájtok. De hát átéltem, kell emlékeznem rá.

Igen, volt a nagy háború, és úgy tűnt, mindenki tanult, és a szépre törekedtünk, a rosszat félretettük a verőfényesebb időkre. Amikor semmink sem volt, akkor is meg tudtuk különböztetni a szépet a csúftól, és a természetes szépség uralkodott. Igazságtalan volt ez azokkal a lányokkal szemben, akik nem a filmekből, színpadról megszabott normák/szabályok szerint születtek, nőttek, de segítettek rajtuk, jöttek a frizurák, először a rövid (bubi, mert hosszú haj rövid ész), na meg a szoknyahossz. Nekünk, fiuknak nem volt ezzel gondunk, mert olvastuk a verset, hogy „milyen férfit szeretnek a nők?” Lehet gazdagabb-szegényebb, magasabb-alacsonyabb, soványabb-kövérebb, okosabb-butább, fiatalabb-öregebb, bátrabb-gyávább, stb-stb…, csak más legyen, mint a férj”. És ez máig sem változott. Pardon, nálam hülyébb ne legyen, ph-ph-ph - vissza mindent…

Nem is tudom, Fszk. úr, folytassam-e? Ön többnyire megért, tehát megbocsájt. Én nem ezt akartam mondani, én… izé, na, szóval olyan, hogy igen-igen, azaz nem-nem, és mégis-mégis… Furcsa dolog ez, szegény királynék sosem boldogok....

Tegyünk itt pontot, és ha valaki megértette mindezt, akkor az meg is bocsájt. Én, mint annyi mindent, ezt sem értettem, de hát ez maradjon az é   n ügyem, az én sorsom.net

*Az együttérzés a megbocsátás kulcsa. (L. Tolsztoj)

   Utazás

Sok száz kilométer autós utazás, Magyarország és Svájc oda vissza, na meg németországi rokonlátogatás és osztrák éjszaka - bőséges élmények, változó ízlések… Mindez arra kötelez , hogy megosszam őket másokkal, hátha akad még egy vén őrült, aki rászánja magát és kocsiba ül megmutatni jó magyar szokás szerint, hogy Ő nem egy hét alatt teszi meg az utat, hanem két, vagy - na jó, három nap alatt.

Tehát kezdjük a legfontosabbal. Ha autóval, hát abba benzin kell, még az olyan hibridbe is, mint amilyennel mi mentünk (elektromos autókról majd különha nem felejtem el), és azt még mindig benzinkutaknál osztják. És itt jön a megnyugtató újság: Budapesttől Luzernig magyarul beszél minden kút, azaz a kiszolgáló csapat. A különbség csak annyi, hogy Budapesttől a határig háttal áll feléd a kasszánál és éppen beszélget a konyhással, vagy „ne tessék siettetni”, „mit akar?”. A határon túl, mivel valamelyik meghallotta, hogy magyarul irányítjuk egymást a mosdó felé, hát „tessék ide hozzám jönni” „ilyen- olyan ajándékcsomagocska is van, meg árengedmény”. És „honnan hova?”, és aztán elbeszéli, hogy ő, azaz ők, mert többnyire az egész család ott van, a férj szobafestő és négyezer-ötszáz eurót keres havonta, az édesapa a benzinkutat takarítja, a mama meg a konyhán, és ha megjön a baba és összegyűl a nem tudom mennyi, akkor hazamennek. Addig reggel hattól este nem tudom meddig szombat/vasárnap is, mert hát úgysem csinálnának semmit itt a falu végén és... Ami ott nincs: szemét, koldus/hajléktalan az útszélén, gödör az utakon, tíz kilométernyi útjavítás (egy sávval kevesebb, ötven kilométerrel lassabb), az újságokban tömény háború/politika.

Abban Svájcban és Németországban is megegyeznek, hogy Orbán egy oligarcha/diktátor, és nem értik, hogy én mégis rá szavazok, ha majd sor kerül rá. Amíg itt laktam Svájcban, becsületsértés lett volna rákérdezni, annyira magánügy ez, de most távolról jövök, hát rajta. És hiába bizonygatom, hogy nekem jó a rendszer, a legjobb, melyek közül választani lehet. Te meg itt a svájci nyugdíjaddal a felső tízezer közé tartozol, és nem törődsz az elesettekkel, és nem állsz ki a demokrácia védelme mellett… Na, itt aztán elfajult a beszélgetés, mert nem hajlandóak elhinni, hogy Magyarországon demokrácia van. Ők úgy tudják, és azt egész biztos forrásokból, hogy nincs szólásszabadság, és az ellenzék teljesen kiszorítva a politikai életből, és és és... Képtelenség építő jelleggel vitatkozni, így én is elveszítem az önellenőrzést és kijelentem, hogy az, hogy ti azt hiszitek, hogy a demokráciának csak egy formája van és az a svájci, az csak azt jelzi, hogy ami a kínai dinasztiák kultúráival hétszáz évente történik, az van itt is: degenerálódott, ideje felfrissülni. Nézzük csak a tegnap esti TV-vitát, ahol a hét Bundesrat (kormánytag) osztotta az észt arról, hogy Svájc népszavazás elé engedje-e az EU-val már kidolgozott villanyáram-közösülést. És egy óra múlva még mindig ott tartottak, hogy abba két ősi kanton biztosan nem megy bele, hogy a karácsonyi teljes falú-kivilágítást decembertől márciusig szűkítsék le, mert Spanyolországnak kell az áram. A vége felé a műsorvezető bátran megkérdezte a miniszter uraktól, hogy melyikük olvasta végig a százkét oldalas egyezményt, és miután egy sem akadt, akkor mégis mire szavazzon az istenadta nép?

A háborúkról is beszélgettünk, és egyértelmű volt, hogy a galád Oroszország minden előzmény nélkül csak úgy lerohanta a szegény, védtelen Ukrajnát, és elképesztő, hogy Irán visszalő Izraelre, na de….

Volt valami, aminek talán nem csak szimbolikus értéke lett a szememben, hanem visszaadta a reményt, hogy megvan még az az Európa, amelyikben én hiszek. A visszaút kb. 600. km-énél letértünk az útról és csak úgy bele az osztrák fürdővároskák egyik mesés-giccses egyikébe. Véletlenül volt egy éjszakára szabad szoba zárt parkolóval, Ferenc Ferdinánd főhercegről elnevezett establissement-el, és míg nejem kipakolt, én az ablakban néztem a pont alattunk levő kerthelyiségbe igyekvő kerékpáros idős urat. Beillesztette milliméteres pontossággal a kerékpárt az arra kijelölt és felszerelt helyre, majd levette a két csíptetőt a pantallóról és betette a kis csomagtartóba az ülés mögé, azután jött a sapka szakszerű összehajtogatása és ugyanoda ahova a csíptetők, majd elővette belső zsebéből a csontfésűt, maga elé igazította a kormányról a visszapillantó tükröt és megfésülködött, közben a pincér már vitte is a törzshelyre a centire kimért habbal a sört.

Történik ez abban az országban, ahol pár nappal azelőtt tíz gyermek esett áldozatául egy iskolai ámokfutásnak.

Vagy még sincs már meg az az Európa, amiben és hiszek?

   Választások

Sietek, nagyon sietek, Fszk. úr, és lehet, hogy a szokásosnál is több hibát követek el, de most nem ez a lényeg, mert ha nem lépünk idejében, igen Ön, és én is, meg annyian mások, és még azon kívül is… És már is késésben vagyunk…

Választások lesznek, már egy év sincs hátra, és nem az a baj, hogy egy megrészegült, vakon vesztébe rohanó tömeg  áll szemben egy józan, kimért, de szerénykedő tömeggel, hanem van egy harmadik fél is, és kellene valami, amiben közösen higgyünk, aztán ki-ki jobbra vagy balra vagy mittudomén hova…

Gondolkodtam becsszó, és utána olvastam… és megvan, Heuréka, Heuréka…

Konfucius: - Úri emberekkel kell kormányoztatni magunkat! Több mint kétezer évvel (vagy hárommal?) ezelőtt mondta az, akinek nyugodt szívvel hihetünk, mert népe világhatalommá vált, csak azért, mert hitt neki.

Most már csak meg kellene határozni, ki az „ÚRIEMBER” . Nem olyan nehéz ez, mint hogy mi a jogállam, fog ez menni.

Hát nem az a lényeg, hogy tudjon késsel-villával enni (az se árt), de olyan valaki legyen, aki ha délelőtt valamire azt mondja, hogy fekete, kora délutánra ne legyen fehér. NE HAZUDJON! Nem kell alázatos legyen, ne alázza meg magát, de mást se. Legyen szerény!

Nekem már ez a kettő is elég. Hogy ne lopjon? Hát istenem, most arról írjak tanulmányt, hogy mi a lopás és mi az eltulajdonítás? Tényleg, mi a különbség? Na nem, ez már sok…

Fszk. úr, én meg vagyok győződve, ha ezt kiírjuk óriásplakátokra és naponta bemondjuk a hírek előtt-után, és tőlem még helyette is, a jövő évben fütyörészve megyünk az urnák elé.

Úriemberekkel kell kormányoztatunk magunkat!

   Rádió

Most, hogy a budapesti autós közlekedés átlagos sebességét leszűkítették (azaz lezüllesztették) egy, azaz - írd és mondd - óránként egy kilométeresre, hát nem marad más, mint türelemmel (élvezettel - de az valahogy ne megy) hallgatnunk a rádiót. De melyiket? Teljesen mindegy, mindegyik büszkén hirdeti, hogy Ö, igen csak Ö a leg.. és legebb…

Van, amelyik el merte mondani, hogy őket többen hallgatják, mint ahányan belebeszélnek, és ez tényleg,…

Minket - harsogja a legebb - az tett naggyá, hogy olyan embereket - mit embereket, legendákat, ikonokat! hívunk meg, akik… na de erről beszéljen a vendégünk, akinek a nevét most nem áruljuk el, hisz ahogy a hangját meg tetszenek hallani, azonnal mindenkinek feltűnik a tizennyolc éves állócsillag, aki mert egy merészt álmodni, rátette az életét, és vasakarattal kitartott, nem törődve a hiú és csábító világ által eléje aljas módon nap mint nap kihelyezett aknákkal, akadályokkal. És igen, most és örökre tündököl a zene, és szándékosan nem mondjuk, hogy „könnyű”- zene, hanem univerzális muzsika a világban. Na, de itt is van, átadjuk neki a szót!

-Hát igen, ahogy fogalmaztatok, életem tizennyolc éve azzal telt, hogy álmodtam és nem törődtem az aljas világ elém gördített aknáival, csábításaival, csak a zenének és zenével éltem, és íme, megérte, az álmaim valóra váltak, nem volt könnyű, bár szüleim mindent megtettek amit ők tehettek (mert legyünk őszinték, egy szülő mit tud csinálni, hisz ő még a múlt terméke). Reggel édesanyám behozta az ágyba a reggelit, utána apám megmosta a fogam, testvéreim előkészítették a könnyű házi ruhát, és én (hiába hívott az iskola) csak álmodtam és álmodtam, a fogadott tanárt négy éves koromban rádöbbentettem a valóságra, hogy ö engem tanítani nem tud, hisz én - szóval na, nem akarok dicsekedni, mert ha valami távol áll tőlem, az a büszkeség - szóval büszkén állítom, hogy én a szerénységemre vagyok a legbüszkébb.

Rajongóimnak még csak annyit, hogy hamarosan nevet változtatok, és Szerényi Szendre név alatt lehet majd a nagylemezeimet megvásárolni, de jobb megrendelni, és vigyázat, mert nagyon korlátolt számban, alig hetvenmillió lesz az első sorozat, és senkit se tévesszen meg, hogy az ókorban volt egy Szörényi nevű valamiféle zenész, én nem vagyok se rokona, sem ismerőse senkinek, vagyok fenség, Észak-fok, titok, messzi fény, és szeretném ha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié...

Hoppá, kijutottam a városból, de most hova-merre, mert ahova indultam, már rég bezárt… Na mindegy, átkapcsolok egy másik állomásra: -Mi vagyunk a leg….-

Gyárfás András   2025 május vége felé

                        Unoka

Úgy rémlik, valaki már megírta ezt az „unokás” valamit, de mivel ugye egy tóba nem lehet ugyanúgy kétszer belépni, hát akkor mégis…

Sakkozni tanítom a távoli jövő generáció jeles tagját.

-Tata azt mond, ami a lényeg. Ki nyer? - Hát az nem ilyen egyszerű, mert vannak stratégiák és mindenekelőtt szabályok. -Tata, ki nyer? - Na jó, hát az, aki mattot ad. - Az mi? - Hát aki leveszi/leüti/mozgásképtelenné teszi a másik királyát.

-Na kezdjed, Tata!

Előretolom a parasztot a D izéről a D izére. Az unokám átnyúl, leveszi a királyom, és rohan a konyhába:  - Mama, megvertem Tatát sakkban! - Kicsi lelkem,, brávó!  Hát nem aranyos a kis okos!?

-Ugye Tata, nem hagytad magad? - Nem, becsszó nem, csak hát a szabályok…    Na de mindegy.

Ebben a pillanatban megszólal a TV - Hírek. Budapesten újra tüntetnek a tüntetés betiltása ellen, most már nem is tudom hányadszor és szabadon…

Hogy is van ez, mit csinálnak a mi ellen? Az unokámnak teljesen igaza van. Nyert.

                                     Ecce Homo

Igen, ez kellene. Szavazzuk meg, válasszuk meg, vagy fesse fel nekünk valaki azt az etalont, a hiteles mintapéldányt, akihez igazodhatunk, akiben jelen van minden erény és gyarlóság/tökéletlenség is, hisz „emberek vagyunk”. Vegyük sorra a föld összes, nyolcmilliárdnyi lakóját. Egy kis időbe bele fog telni, de megéri, hogy rájöjjünk: vagy egy sincs ilyen, vagy mindenki ilyen.

Így hirtelenjében, több példát is fel tudok sorakoztatni, hogy ki nem az, de ez nem oldja meg a nagy kérdést, hogy ki az?!

Visszaemlékszem, még Luzernben történt. A frissen épült parkolóház falát áttörte egy autó, a fele kilógott az utcára. Állítólag aki benne ült, összetévesztette a gázt a fékkel, és bumm. Na, mondtam: „hát ember az ilyen?” De aztán lehozták az újságok a fényképét is az illetőnek, és igazat adtam magamnak, mert egy szőke nő volt, és a nők, ha szőkék. hát…

Hát ez elárulja, hogy erdélyi vagyok, mert ott még ma is, ha bejön a kocsmába a fiatal férj és elújságolja, hogy „szült a feleségem”, rögtön jön a kérdés: - Gyermek lett, vagy leányka?

Szóval, ki lenne az, akit nyugodtan odaállíthatnánk, hogy „Ecce Homo!”

           Vegyük sora.

Jómagam? Na ne! A helyzet az, hogy csak nyaktól lefele ismerem önmagam, ettől felfele csak tükörből látom, és a tükör az ugye csal, mégis meg tudom ítélni, hogy erre a szerepre nem igazán vagyok alkalmas. Talán a Fszk. úr?  Ismerve szerénységét, biztosan visszautasít. Hoppá, megvan, halleluja! A sorsunk.net OLVASÓJA!  Igaz, hogy egyet sem ismerek a sok ezerből, mégis tudom, Ő az. Ezennel felkérném a Mesterséges Intelligenciát, hogy mesterségesen szaporítsa őket.

Ezek után talán eltűnnek majd azok a hamis prédikátorok, akik telekürtölik a sajtót, hogy hamarosan valami olyan hangfelvételt mutatnak be, amitől a Kormány azonnal lemond. Aztán úgy járnak, mint a csodarabbi, aki bejelentette: - Emberek, Lembergben tűz van! Igaz, később kiderült, hogy tűz nem volt, de rajongói továbbra is csodálták: - Az a csodálatos messzelátás, az igen!

Hát kérem, itt sem volt robbanás, de olyan tisztán mondta ki az Üdvöske, hogy a Kormány hazudik, hogy az valami csoda! Ez kell nekünk! Ő a mi emberünk. És kész! Na!

                                            Ez van

A történések rengetegében vagy eltéved, vagy lebénul a tudósító. Még szerencse, hogy ha nem is percenként, de elég sűrűn jön egy-egy őszinte, üdítő reklám. Egy hitelező bank hívja fel magára naponként százszor a figyelmet, hogy íme, Jani, aki csodagyermekként már a kerékpárra született és díjat díjra halmozott, amikor családot alapított, abbahagyta, de most, valószínűleg ennek a reklámnak a hatására, újra nyeregbe pattant. Nyilván miután felvette a csak jót ígérő kölcsönt, és most egy erdő közepén, terpeszállásban próbálja kipihenni az izomlázat. Nahát, ha valaki ettől nem kap kedvet a kölcsönre, hát az igazán…

Na de jön a mindent elsöprő óriás tett, megvan a magyar Gandhi vagy Mao, „a nagy gyaloglás” hazai hőse, a Nagy Péter.

Útja még nem ért véget, amikor rájött, hogy rajongói agyhalottak, az ellenség pedig (az ellenfél szót nem ismeri) patkányok, csak hát akkor a következő választás nyerteseként végül is kiket fog vezetni, és hova?

Meg vagyok viszont győződve arról, hogy mindent helyrehoz majd azzal, hogy a visszavezető utat háttal teszi meg, és azt kiabálja a hordóról: - Gásdabasz, gásdabasz, manátu!  A józan emberek milliói remélhetőleg józanul döntenek majd az urnák előtt, addig is szórakozzunk az One Man Show kifogyhatatlan, öngyilkos ötletein. És nem fog segíteni rajta a most még teljes mellszélességgel őt szentté avató Európai néppárt sem, mert fogy a levegő körülöttük is, és erősen köhögnek.

Néhány szót ejtsünk még a most nyíltan színt valló akadémikus urainkról is (tisztelet a kivételnek), akik gyalázzák a jelent, miközben még a legtávolibb rokonaikat is sikerült maguk közé becsempészni és a TUDÓS jelzővel feldíszíteni. Sajnos ez még nem elég, mert a tudatlan személyek tömegei eredményeket várnak el tőlük. Pedig ők kutatnak és kutatnak és kutatnak, és hagyjuk őket kutatni, hisz a kutatásnak szentelték az életüket és a mi zsebeinket. Na!

Szóval: Hajrá. És nem Árjah.

                                             Más világ

Ki kell mozdulni otthonról, ezt hajtogatom állandóan, hiszen a kép, amit a TV mutat, torz és többnyire szándékoltan színesebb vagy ijesztőbb.

Villámtalálkozóra hívtak Balatonfüredre, és olyan valakik, hogy nem lehetett nemet mondani. Köszönet nekik utólag, mert olyan élményben volt részünk, amit el sem hinnénk, ha más mondja (na persze az is attól függ, hogy ki vagy kik.) Na de térjünk a lényegre.

Magyarországon jártunk, méghozzá ott, ahova ezelőtt őt évvel Svájcból boldogan átköltözni készültünk, aztán valahogy Budapesten, Zugló kertvárosban kötöttünk ki. 

Hát szóval.. Tényleg sehol egy eldobott csikk, de még egy félig égett gyufaszál sem, ragyog az utca és a házak, és az EMBEREK. Bár a GPS új, a sok most épített út elterelt, így aztán félrehúztam a járda széléhez, leengedtem az ablakot, és az első arra járót megkérdeztük, hova, merre, hogyan. Majdnem beült a kocsiba, majd valósággal futott mellettünk az első olyan kanyarig, hogy ott megint ne csak megmagyarázza, hanem megmutassa, merre és meddig.

A Csopak vendéglő (Vígmolnár Csárda), mellesleg Michelin díjas (ez utólag derült ki), ahova véletlenül beültünk, feledtetett minden nagyképű és hírű pestit. A pincér azonnal jött és biztatott, hagyjunk időt magunknak, itt az itallap, aztán ha döntöttünk, hozza az étlapot is, vagy ha akarjuk, most rögtön. Érezzük magunkat vendégségben, ahol a vendég az úr, és esetleg még egy párnát, és ha a másik asztal jobban tetszik, hát csak szóljunk. Ugyanezt kaptuk a Tagore sétányon is, majd fel az Apátsághoz, és nem hittünk a szemünknek, mi minden épült és szépült, olyan öt év alatt. És az emberek itt nem politizálnak, hanem dolgoznak… Hát így is lehet.

És következett a találka régi emberekkel, nyugodt, tiszta eszű és ingű személyekkel. És felejtsd el a zuglói nagy üzlet raktára melletti patkányokat - valószínűleg ezeket látta az ukrán kém is, amikor itt járt.

Késő van, gyerünk vissza, alig egy másfél óra, és máris a budapesti dugóban vagyunk, ismét másfél óra dühös dudálások és káromkodások közt. Vissza a valóságba.

           Istenem, be jó volt egy másik világban.

Gyárfás András – 2025  áprilisában

EU

Álljunk már férfiasan oda vagy mellé vagy mögé vagy belé ehhez a  Pride ügyhöz.  De talán tisztázzuk előbb, mi is az a férfi. Vagy meddig férfi a férfi. Mert ha megnősül, akkor már FÉRJ, és az, nem mondom, hogy több vagy kevesebb, de azért valami más. Na de ez maradjon költői kérdés, és különben is valami másról akartam megosztani… Fszk. úr, kérem segítsen, mit is akartam…?

Ja igen, tessék csak rám bízni, eszembe jutott. Hogy is világosítottak fel bennünket, fiukat, ezelőtt hetven évvel, hogy a lányokkal… izé… Szóval az na... szóval teccik tudni…

Itt gyorsan beszúrom, hogy milyen érdekes, a lányokat nem kellett sem az iskolában, sem máshol felvilágosítani, a lányok tudtak mindent. Ahogy a két osztályt végzett cselédünk - pardon háztartási alkalmazottunk - megfogalmazta, a lányok „születve születtek”, ők valami különleges tulajdonsággal rendelkeznek.  ”Születve születtek”.

Na de vissza a fiukra. A felvilágosítás magas iskolája volt az évenkénti sorozás. Sárgaköves domb Marosvásárhelyen a vártemplom mellett, a sorozás helye. Két szekérnyi cigánylegény és jány, utánuk a cigánymuzsikusok  (na jó, roma,,de cigányzenét húztak), és mielőtt a fiukat berángatták volna a nagy kapun, ahonnan aztán két évig se ki se be, hát még egyszer utoljára szeressük egymást gyerekek, és be a bokorba, és a szabadon maradt nézőhelyekre mi suhancok zsúfolódtunk és nevelődtünk.

Ezzel ez a része a szerelemnek tiszta volt számunkra, maradt az udvarlás mikéntje és hogyanja. Erre a nagyobbik bátyám, hírhedt nőfaló, amikor felnőttem a témához, magához hívott az udvar egyik eldugott sarkába és tanított:

-Öcsi, sohase kertelj s pláné ne vallj szerelmet. Marrrrhaság. Állj elébe és kérdezd meg: mikor akarsz az enyém lenni? Na most, ha azt mondja, soha. akkor jössz te a nagyágyúval: Never say never. Ettől kiájulnak, ez valami olyan, mint az I love You, és te meg is magyarázod, hogy a „soha” az csak egy időegység, és mi a fenének húzni az időt, és ha erre se dőlnek be, akkor hadd a francba és keress egy másikat…

De tényleg, a jányokon a mai napig sem tudok eligazodni: hogy lehet az, hogy az esküvő előtt minden tiltva volt, és azután ők mégis mindent tudtak…? És az is hogy lehet, hogy állandóan szemünkre hányják, hogy mi a szemeinkkel levetkőztetjük őket, és közben úgy öltöznek, hogy nincs is mit levetni.

Na de felnőttünk és megtanultuk, hogy a Never say never az egy „ This expression was first recorded in Charles Dickens’s Pickwick Papers (1837)”, és még később Justin Bieber slágere, na meg persze az örök Winston Churchill: „Never give up. Never. Never. Never”. Ezt a napi egy liter wiskhy elfogyasztása után válaszolta arra a kérdésre, hogy mikor hagyja abba a második világháborút. Ő viszont úgy értette kérdést, hogy mikor hagyja abba az ivást.

Még folytatnám a témát, de szeretném betartani az EU-s tanácsokat, és miután a beszerzett háromnapi túlélőcsomagból megettünk egy napra valót, most futok, hogy pótoljam, na meg a bunkerépítésbe is bele akarok fogni, de itt, a negyedik emeleten valahogy nehéz lesz. De nem riadunk vissza, mert az EU az EU…..

                                                 Bovi/iovi

Mára világossá vált: van egy számottevő tömeg, az elégedetlenek társasága. Elégedetlenek voltak a régi rendszerrel, elégedetlenek a mostanival, és biztosan elégedetlenek lesznek az újjal is, mert ők az ELÉGEDETLENEK. A programjuk az elégedetlenség. Nincs szólásszabadság - üvöltik habzó szájjal, és büntetlenül olyan jelzőket harsognak, melyekért, ha az utcán találkoznánk és rám ragasztanák, hát én béketűrő állampolgár lévén is két dolog között választanék a nonverbális érvek közül: vagy ütnék, vagy rúgnék. 

Ugyanezek tüntetnek, hidakat zárnak le önkényesen, hogy megmutassák országnak-világnak, hogy itt nem lehet tüntetni. Ne legyünk tévedésben, nem a hajléktalanok, tanulatlanok állnak be a sorba, lépnek igazságot hirdető teherautó-platókra, de a sikertelen művészek, írók, akár tudósok is itt sorakoznak, kiknek művei megbuktak és nem hajlandóak elhinni, hogy az ő hibájukból, és sokkal kényelmesebb és főleg látványosabb ezt a rendszerre fogni.

És van egy EU, amelyik teljes mellszélességgel melléjük áll, sőt most már az is elhangzott, hogy ha a kormány nem engedi meg az undorító-fajtalankadó nyílt vonaglást Budapest főutcáján, hát akkor hajlandóak ők is eljönni, és a volt amerikai nagykövethez hasonlóan, az első sorban vinni az óriásplakátot:  „Demokráciát akarunk”, A Szeretetért vonulunk mi is”, „Olyanok vagyunk, mint ti, ne féljetek”….

És ne tessék mindezt a pártokra fogni, hisz független polgár, politikus szervezi, és állatorvosként tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit akar a sok szarvasmarha, legyen az akár szürke, akár barna, és a csorda elejére áll, és még ostor sem kell, követik. És ha rákérdezel, a fejét az aszfaltba gyúró alak sem tudja, hogy miért is zárjuk el a tízezernyi ember elől az utat, hogy fáradtan, az elvégzett munka után hazamehessen vagy ne adj Isten gyógyszert visz az arra váró gyermekének/ szüleinek…

A független bíróság az ő oldalukon áll, mert annak idején a törvényeket meghozó parlament arra nem gondolt, hogy eljön majd az idő, amikor az oktalanok tömege ilyesmire vetemedik. És lám, nincs ellene törvény, tehát szabad, és így van ez az élet minden területén. Ebben a rosszul értelmezett demokráciában már csak az ötlettől is, hogy ezt orvosolni kellene, egyeseknek Hitler, Sztálin, Rákosi Mátyás jut eszébe.

Amerikai példát akarunk követni több téren is, de be kellene várjuk, hogy ott hogy megy, és csak utána másolni. És ne feledjük: a „Quod licet Iovi, non licet bovi” * még a demokráciákra is érvényes.

*Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek

                                         Hídfoglalás

Magyar hídfoglalás, német autópálya-lezárás. Vegyük sorra, előbb az utóbbit.

Közel két éve egy több-tíztonnás, romlandó árut szállító teherautó vezetőjét egy egész éjszakai vezetés után, félórával a cél előtt leállították, mert ifjú forradalmárok (klímaaktivisták) az úttestre ragasztották tenyerüket és követelték a világpolitika azonnali megváltoztatását. A sofőr leszállt a gépről: -Né fiuk, ha fél órán belül nem érkezem meg az árúval, ilyen és olyan beláthatatlan következményei lesznek, kérlek, legalább egy kis folyosót egy pár percre… De a fiuk kinevették: - Mi az, ami minket eltántorítana, amikor mi a világ… így meg úgy… És ekkor a sofőr elvesztette a fejét és föltépte egymás után a „világ jótevőinek”  kezét, és odarakta őket az út szélére.

Elképzelni is rossz a fájdalmakat, amit a tenyérnyúzás okozott, hisz a sötét középkorban, amikor a teljes nyúzás volt a vallatás egyik eszköze, az ártatlan is magára vállalt minden bűnt, és csak azt kérte, hogy akasszák fel vagy üssék agyon, de ezt ne tovább.

Na, szóval joggal perelték be a sofőrt a nyolc napon túl gyógyuló sebek okán, és a bíróság az első fokon tényleg hozott is valami büntető ítéletet, de a védők azonnal fellebbeztek és tudomására hozták a törvényszéknek, hogy a védencük az egyik forradalmárban egy AFD ügynököt ismert fel.  Hja, ha AFD, akkor az Alkotmánybíróság elé kell vinni a pert, és ott döntik el, hogy a sofőrrel fogják megfizettetni az aszfaltra ragadt tenyérbőrök letakarítását, vagy még azt sem.

Most ezt vetítsük ki az Erzsébet hídra. A gyerekeinek sürgős gyógyszert vivő apa kiszáll az autóból és könyörög:  - Uram , menjen egy másik hídra. Jön a megértő válasz a tüntetést szervező állatorvostól. - Jó, odamegyek. De mire odaér, már azt is elfoglalták, és ezt még háromszor, és még egy trombitás hazai forradalmár is szítja a dühöt, és akkor az apa nem bír magával és szép lassan belehajt a sorfalba, és az épp akkor hangszóróval tüntető ifjú lány, aki amúgy is híresen hírhedt magas műveltségéről és gyönyörű magyar szókincséről, kificamítja a kisujját, és innen az út a brüsszeli méltóságok fele nyitott, mert bizonyított tény, hogy a feldühödött autós Fidesz-szimpatizáns, és akkor azonnal be kell indítani a nyolcvannyolcadik cikkelyt és elvenni a vétójogot meg kizárni az EU-ból Magyarországot, és megkérni (de nagyon szépen, valósággal könyörögve) Ukrajnát, ha szíveskedne már most belépni a gittegyletbe…

Hát ezt akarjuk? Ugye, hogy nem.

Felejtsük el, hogy „navigare necesse est”, és inkább azt a részt vegyük komolyan , hogy „vivere necesse est”.

      Kimegyek a hídra

Mit lehet tenni a lebénított fővárosban? Még szerencse, hogy a TV-csatornák szabadok és ott a rengeteg sportközvetítés. Hajrá!

Hát nem éppen így képzeltem el, de mit tehetnék, ez van, szereted, nem szereted, ezt egyed. Megkezdődik a nagyon izgalmas mérkőzés (mindegy, hogy melyik), a legizgalmasabb pillanatban – hoppá, beugrik a REKLÁM, és ha van türelmed (mert mégis csak érdekel, hogy mi lesz az eredmény), a meccs végéig több reklámot nézel mint játékot, és még ez sem lenne baj, de ugyanazt az ostobaságot megismétlik számtalanszor.

Például: A H. férj (a H. az lehet hülye, hűséges, házát szerető stb.) áll a fürdőszobában,   megpróbál fogat mosni, de a H. feleség (itt a H. kizárólag hűségest jelent) a hátára mászik és lóbál valami tisztító permetezőt. A férj, miután nem tud behajolni a kagyló fölé, hát szétköpködi a fogmosó krémet, tűkörre, csapra, minden közeli tárgyra, de semmi baj, int mosolyogva a H. feleség, mert pillanatokon belül a csodaszertől minden újra ragyog, még a konyhakályha teteje is, és a kilincsek is a szobában, és kint is ragyog az égbolt…

Megismétlik a jelenetet, majd jön az azonnali felhívás, a LIDL és az ALDI közösen rendkívüli árakat hirdet, de kimondottan csak egy napra, és, miután ezt is megismételték, csak el kellett hinnem, hogy április 4.-re szól a meghívó, és ma április 7. van. Most akkor ki néz kit hülyének?

Megpróbáltam a felhívni azt a társaságot (az utóbbi négy évben a cím háromszor változott), akitől jön az áldás, és miután  félórán át kellett halljam, hogy a mottójuk a  „náluk minden pillanat számít”, és egy automata folyamatosan biztosított, hogy mindent elraktároznak mittudomén hány évre, már nem bírtam tovább, és mivel amúgy is be kellett mennem a hivatalba, mert a legutolsó, befizetet összeget valahogy elvesztették, ezért kaptam öt napot, hogy újra befizessem. Hát egy csillogó-villogó teremben számtalan ügyfélre váró fiatal hivatalnok ül. Rajtam kívül sehol egy ügyfél, de sorszámot kell húznom (rend a lelke mindennek), és várok a 115 –el, és kigyúl a tábla: 116. Ránézek a jegyemre és nagy betűkkel ott áll a sorszám, a 115. Kimaradtam.  Bumm. És ennél a cégnél minden pillanat számít. Na de csak sorra kerülők, mutatom az okostelefonomon, hogy mikor és mennyit fizettem, és tényleg, nahát, azok a irodások, de azonnal intézkedünk, nyugodtan menjek haza , ez el van intézve, és tényleg, másnap meg is jött az új számla, de most már 600 forint késedelmi büntetés is van rajta.

Vissza a céghez, és minden elölről, újabb elnézés-kérés: teccik tudni, egy új fiú volt a tegnap, és ő is csak ember, hibázhat… Hát persze, még én kérek bocsánatot.

           Jaj, az eszem… Azt hiszem, én is kimegyek a hídra.

Gyárfás András – 2025 márciusának végén

Ukrajna

Lóg a levegőben, bármelyik pillanatban lecsaphat, jön-jön a kérdés, és nekem felelnem kell. Mondanám, hogy ismerem önmagamat (hehehe,) és felelni is fogok, mert úgy neveltek, na nem az iskolában, hanem otthon, hogy ez a legelemibb kötelességem, ha embertársam kérdez, én válaszolok.

Az iskolában kissé másképp volt, ott a kérdésre adott feleletet osztályozták, ezért aztán el kellett döntenem, hogy én András vagy Andrei vagyok. Tudomásul kellett vennem, hogy, amennyiben hivatalos úton jön a kérdés, akkor Andrei vagyok. Megpróbáltam a születési bizonyítványommal igazolni, hogy szüleim Andrásnak kereszteltek, mert Erdélyben akkor, 1943-ban így ment, de aztán, tízen-valahány éves koromban, az iskolában ezzel kellett szembesülnöm: -Tine-ti gura si iesi afara, Andréi.  (Fogd be a szád és mars ki, Andrej. A szerk.)

Na de csak azért is! Ezért aztán: - Édesanyám arra kérem/ Mosson ki egy inget nékem/ Inkább megyek az erdőbe/ Mint egy ukrán temetőbe! (A dallam a Fszk. úr fülébe dúdolva.)

Szóval, el kell döntenem, akarom vagy nem akarom, hogy az ukránok EU- tagok legyenek. Nem tudom, na, nem tudom, mert ahhoz először abba kellene hagyni a háborút, és ez Ukrajna részéről öngyilkosságot jelentene, hisz több mint egy évtizede abból él, és én Ursulával együtt jót akarok nekik, tehát a háborúnak folytatódnia kell tovább, és addig tartson, amíg tart, ahogy azt a háborúk szokták.

Béke? Ugyan már, hol van ma béke a világon? Szíria megszabadult az őt állandó félelemben tartó diktatúrától, és a szabad szír nép szabad vezetője már ki is állt a nép és világ elé: - Vége a félelemnek, és ezt értse meg mindenki, mert aki nem, hát az majd a saját bőrén fogja megérezni! Tiszta beszéd. Magam sajnos nem tudok a Közel-kelet kérdéseihez hozzászólni, először is, mert meg sem kérdeztek, másodszorra meg nekem nincs sem a közelhez, sem a kelethez semmi közöm.

De íme, itt a PRIDE, és itt az Andrássy út, melyhez, úgy érzem, már csak van valami közöm, mert ugye András lennék én is… Szóval, minden jó, és minden szép, és a demokráciának is vannak torzszülöttjei, és ezekkel együtt kell élnünk, és világos, hogy kutya- (demokrata) kötelességünk egyenrangúként magunk közé fogadnunk a félresikerült gyermekeinket is, de hogy magunk fölé… Hát azt már nem, és különösen nem, amikor azt verik az orromhoz, hogy aki ott vonaglik Budapest főutcáján, az olyan ember, mint én … Na ne! Hogy valaki ember vagy sem, azt nem az után ítélem meg, hogy ugyanannyi keze-lába-szeme-szája van mint nekem, hanem ugye léteznek bizonyos erkölcsi normák, amelyek meghatározzák az EMBER-t.

Na, szóval STOP, és: csak csendesen, ne hallja senki sem..! Aztán az akácos úton hadd haladjunk mi, Emberek!

                                       Hip-hip-hurrá!

Már azon voltam, hogy „nincs semmi, csak kedd, szerda… csütörtök… péntek… szombat, elég volt” (Karinthy Frigyes). És akkor, hipp –hipp- hurrá! - események lavinája zúdult rám. Egyszerre több nemzet ünnepelt, s mind magyar. Csak úgy ugráltam csatornáról csatornára, és ’48 címere alatt kampányoltak ’26- ra.

Meglepő volt, hogy reggel csupán egy zászlófelvonás és katonai tisztelgés volt, és a „zsíros” tábornok telefontolvaj főnökével együtt nem lovagolt be a Kossuth térre. Nagy kihagyás volt, lehet, erre megy rá majd a választás.. Ki tudja…

Tényleg, nem lehetne, hogy a nemzeti ünnepeket együtt ünnepeljük, s beszélhet akárki, mert szólásszabadság az van, ajjaj, még túl sok is van!

És nemzeti színű füstbe borult a Parlament (szerb mintára,) és egy DK-s képviselőt úgy megijesztettek, hogy tévedésből megszavazta a Pride betiltását. Vissza az egészet, és a füstölő forradalmi ifjakat ki kell tüntetni, igen, örökre ki, a Parlamentből.

Na de ennél fontosabb dolgok is történtek. Donald Trump és Vlagyimir Putyin egyetértettek abban, hogy tűzszünetet kell bevezetni Ukrajnában. Hogy mikor, azt majd máskor döntik el, ne legyünk kapzsiak, és hallgassunk az ukrán harcosra, aki idézett az alkotmányukból, ahol tisztán le van írva, hogy Ukrajna EU-tag kell legyen, és tessenek fegyvereket küldeni, mert a tűzszünet fegyver nélkül nem megy, és mindenki és azonnal pofa be, jobbra át, indulj!

És újra az EU gyűléstermébe. Megvan, megvan, nyolcszázmilliárd (az mégis mennyi? - nekem még leírni is sok) euró adósságot veszünk fel és felfegyverkezünk, mert másképp nem tudjuk megindítani a harmadik világháborút, és az kell a világnak. Nekem ne tessék mást mondani, ez az ukrán- orosz csetepaté nem elég, de mégis, ki ad ennyi pénzt? Hát ki? Hát az USA, és aztán vehetünk rajta tőle fegyvereket, mert Európa majd csak olyan öt-tíz év múlva fog tudni maga is gyártani.

Ez olyan, mint ahogy Brassóban volt ezelőtt olyan hatvan évvel. Nem mentem be az egyetemre az előadásra, mert beteg voltam, és a bentlakásban nyomtam az ágyat, amikor megjelent Zsan (egy igazi hamiskártyás, nagy vagány), és odaült mellém az ágyra: - Nincs kedved játszani? Véletlenül van nálam egy pakli… - Ne haragudj Zsan, kedvem lenne, de nincs egy vasam se, holnap adják az ösztöndíjat. - Ne foglalkozz azzal, itt van, kapsz tőlem ötven lejt, s játszunk.  Villámgyorsan elúszott az ötven, és most már én kértem, adjon még százat. Futottam a pénzem után, a legősibb és legnagyobb hülyesége ez egy kártyásnak. És másnap az ösztöndíjam a Zsan zsebébe vándorolt, és egy hónapig a kantinból hazavitt száraz kenyérrel csillapítottam az éhségem.

Na, így lesz azzal az irdatlan sok euróval is, még az unokáink is törleszteni fogják, hacsak nem sikerül kirobbantani a harmadik világháborút, mert akkor kész, probléma megoldva.

Végignéztem/élveztem/örvendtem a nagy Díjátadást, és a végén arra gondoltam, mi lenne, ha egyszer Nagy Kossuth-díjat adnának az Ismeretlen Magyarnak.

Itt le kell írnom az ötven éves érettségi találkozónk oszifői óráját, amikor mindenki beszámolt, hogy mit tett az évek alatt, és még olyan is volt, aki megmászta a Himaláját, és és és.. Aztán rákerült a sor egy vékonyka asszonykára, aki szerényen ült az utolsó sorban, és szégyenkezve mondta, hogy hát ő nem csinált semmit, férjhez ment, szült és felnevelt négy gyermeket, dolgozott, maga mellé vette édesanyját amikor az megözvegyült, és ápolásra szorul, még most is nála van százegy évesen, férje elég rég elment. Szóval ennyi.

Na, rá gondoltam a Nagy Díjjal kapcsolatban.

                             LMBTQ

Mindennapi kérdéssé vált az LMBTQ… és tényleg itt az ideje, hogy ne csak elutasító véleményeket halljunk, hanem valaki (hozzáértő, mert gondolom a brit tudósokon kívül már mások is foglalkoznak a jelenséggel) vigyen közelebb a témához, undor és előítéletek nélkül. Hogy végül is mi van, hogy is van.

A minap egy, most már nem tudom mit írjak, férfi vagy nő, annyi biztos, hogy harminc éves, hosszasan elbeszélgetett a facebookon a világgal: - Én egy férfitestben született nő vagyok, és engem  miért tiltanak, mitől vagyok én rosszabb, mint más? És dőlt a panasz és a vád…

Nahát, kedves félresikerült kísérlete a természetnek, nincsen semmi baj, a társadalom elfogad téged, de ma még olyan maradi, hogy nem érti, miért kell ezt nagydobra verni, és valami ronda jelmezbe burkolva végigvonaglanod a főutcákon, gondolom, megértő társra vágyva.

Ennek megvannak a több ezer év óta jól bevált módszerei: „férfi testben született nő keresi női testben született férfi társaságát, házasság céljából”. És ott az FB, tiktok meg még tucatnyi más lehetőség, és eleget tesztek a Nagy Természet parancsának és jöhetnek az utódok, és ugyancsak a Nagy Természet eldönti, jobbak-e mint a mai, ócska százezer éves módszerrel nemzettek, és akkor rajta, de nem akarom elhinni, amit mondtál, hogy te nem kívánsz gyermeket…! Mert akkor vége lesz a legfőbb parancsnak: Az életet halhatatlanná kell tenni!

De hiszen akkor ti, ilyen vagy olyan testben született ilyen vagy olyanok, selejtjei vagytok a Teremtésnek, és a selejtet a Nagy Természet így vagy úgy, de kiközösíti, majd pusztulásra ítéli. (??!!)

Jaj ne, inkább hozzatok utódokat, és mutassátok meg, hogy megszületett a tökéletes ember, aki a nők bámulatos érzékenységével és a férfiak erejével és bátorságával egy felsőbb szintre emelte a fajt. De mindezt ne csömört keltve tegyétek, hanem csendesen, négy fal között, ahogy, amióta világ a világ, születettek a korszakalkotó felfedezések.

Hajrá, suttogom. És szóljatok, ha meglesz!

                                        Háború és Béke

Kezdjük a megnyugtató, jó hírekkel, hisz arra szomjazunk/éhezünk évek óta,: az USA tárgyal Oroszországgal és Ukrajnával (persze még külön-külön), vezetőik  írják, mondják, kürtölik, harsogják: - Meglátjuk, mi történik, mélyreható megbeszéléseket folytatunk Oroszországgal és Ukrajnával. Azt mondanám, hogy jól haladunk. Nahát, kell ennél több?  A kép tiszta, csupán néhány millió naiv ember szeretné megtudni, hogy mégis mikor és hogyan ér véget a háború.

Korunk Nagy Sándor-a szétvágja a gordiuszi csomót? De miért is ne, hisz kísértetiesen ismétlődnek a bibliai legendák.

Valamikor Pilátus azt kérdezte: - Hát kit bocsássak el, Barrabást, vagy a Názáretit? És akkor ő intett nekik. És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: „Barrabást!” (A Biblia és Karinthy után szabadon.)  És egymásra néztek és csodálkoztak, hisz ők tisztán kiáltották: „a Názáretit”…

És most az EU fejedelemasszonya (Pilátusné) megkérdezi a Parlamentet: - Hát mit akartok, Háborút vagy Békét?  - És zúg a terem: - War, Krieg, Guerre, Vojna, és még valakik a Marsról: HÁBORÚT… És egyetlen ember hangját, a magyar miniszterelnökét, aki már évek óta BÉKÉT kiállt, elnémítják. Pedig a tárgyalás előtt a folyosón mindenki odasimult O.V-hoz és biztosította, hogy békét fog kiáltani.

Valamikor, olyan hatvan-hetven évvel ezelőtt, amikor bandákba tömörültünk, az elv/eskü az volt: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Most pedig az EU-banda egyetlen egy ellen fordult, és válságba kergette Európa leggazdagabb országait.

Franciaországban, Németországban, Hollandiában és talán még két-három államban felkérték a lakosságot, hogy biztosítsanak maguknak legalább hetvenkét órára vizet és élelmet. Nem mondták ki, hogy háborúra, hanem csak vészhelyzetre, mert ugye kitör egy vulkán Párizsban vagy Berlinben, vagy egy üstökös rohan Európára, és na, szóval legyünk őszinték, Oroszország, ahogy végez Ukrajnával, azonnal indul Anglia ellen, és amit útközben talál, hát na… és még azt is tudni kell, hogy Amerikára, a NATO-ra nem lehet számítani.

Csak azt nem tudom, ha ezek közül egyik is bekövetkezik, akkor hetvenkét óra után mit csinálunk? Szerencsénkre mi kicsiny ország vagyunk, mellettünk, felettünk elhúz majd minden, s maradunk egy józan miniszterelnökkel, és csupán a poloskákkal kell harcba szállnunk.

Mi az ablakon már leengedtük a dróthálót.

Gyárfás András – 2025 március

                                                               Világbéke

     Heuréka,  heuréka, megvan, megvan, BÉKE lesz.

Minket (EU) ne fenyegessen Amerika, hogy asztalhoz sem ültetnek, mert már most tele a gatyánk, és a tárgyalást állandóan félbe kell szakítani, mert az EU a mellékhelyiségben van. És csak csodálkozom, hogy eddig senkinek eszébe sem jutott, hogy ne az einsteini relativitáselmélet alapján ítélkezzünk, hisz ott van a – sajnos - az iskolákban sem tanított Heisenberg-féle határozatlansági elv. (Nem tanították, mert a tanárelvtársak se értették.)

A Heisenberg-féle határozatlansági elv a kvantummechanika egyik alapvető elve, amelyet Werner Heisenberg német fizikus fogalmazott meg 1927-ben. Ez az elv azt állítja, hogy bizonyos párosított fizikai mennyiségek, például a részecske helyzete és impulzusa, vagy az energia és az idő közötti kapcsolatok nem határozhatók meg egyszerre teljes pontossággal. Egyszerűbben: ha például tanulmányozni szeretnék egy golyót, akkor azt a környezete nélkül vagy pontos időpont nélkül nem lehet meghatározni, márpedig az idő és a környezet is állandóan változik.

Na tehát, ha Európában nem a szólásszabadságot emelnénk piedesztálra, hanem a gondolat szabadságát, akkor már rég meglenne a megoldás. Ha belép Putyin az EU-ba, s vele együtt Ukrajna, Törökország és a Balkán ...és és és, na persze egyidejűleg kilépünk a NATO-ból (vigye őket Trump haza), és megalakítjuk az európai hadsereget és vérszövetséget. Na, akkor mi lesz? Egyelőre az Uralnál húznánk egy  láthatatlan vonalat, azon túl lesz Kelet- Oroszország, és egy év múlva (vagy kettő, tőlem három is lehet) megalakítjuk az Európai Egyesült Államokat, és hajrá…

És utána létrejöhet a KIU (Kína, India meg ami még marad) Unió, de ebbe most nem megyek bele, mert valaki még elkezd ábrándozni, hogy akkor létrejöhet egy Egyesült Magyarország is (nem a  néhairől van szó, hanem a mai, megosztott egyesülne), de ez sajnos kizárt, mert a Heisenbergi Elméletet itt minden ember ismeri, és na szóval...

De zárjuk egy meglepő hírrel. Döbbenetes felfedezést tettek az orvosok egy indiai kórházban, amikor egy 32 éves kismama rutinvizsgálatra érkezett. Az ultrahangos felvételen ugyanis kiderült, hogy a nő méhében fejlődő kisfiú hasában két másik magzat is jelen van. Ez igen, akkor egyszerre megszüli a gyermekét és két unokáját is. Na, ezt kellene valahogy ide importálni, akkor pár év alatt újra tizenötmillió magyar lenne a mostani kilenc valamennyi helyett, itt, Bucsu és Ártánd között.

Ja, hogy esetleg Trump begurul és elindítja a harmadik (érdekes, itt a harmadik lesz az aranyérmes) világháborút? Sakkor mi van? Akkor is megoldódnak a kérdések. Amúgy.

                                   Igen, igen, igen

Igen, igen, és megint csak igen! Elérkezett az a lélektani pillanat, amikor az emberek a patakparton, utcán (ez a fősodor), üzletekben, mozikban, színházakban (jaj, ott nem, odáig még nem süllyedtem, mert egy évvel ezelőtt jöttem ki az egyikből másodmagammal, egy pornográf ocsmányságból) beszélik és néha még mondják is, hogy most van az borzalmas vészhelyzet, amikor a meghatározhatatlan idejű csend után kitör az égiháború, és vihar, eső, mennykő és akár földrengés meg tűzvész - amit csak akarsz - zúdul a nyakunkba. Jaj, stenem, stenem mi lesz velünk?!

  Hát én tudom. Igen, én tudom, mert én már átéltem.

Ezerkilencszázhatvanegyben Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas tizenegyedik osztályára rákényszerítették a lélektan-órát, hogy ne csak fizikailag, hanem testben/lélekben legyünk a csúcson, építeni a szocializmust.

Még nem léteztek tapasztalt lélekbúvárok, így aztán egy akkor végzett, egészen csinos hölgyikét küldtek a tizennyolc éves kamaszok oroszlánbarlangjába. Fel volt készítve, és valami olyasmivel akarta kezdeni, ami rabul ejtette annak idején az ő évfolyamukat is az egyetemen.

Képzeljük el egy orosz ikerpárt. Egyikük valami egészen regényes körülmények és események nyomán elkerül Németországba, ott nő fel és lesz katona.  A nagy  háború alatt a csapata foglyul ejt egy orosz partizáncsoportot, amelyikben a testvére a főkolompos. Az ítélet már gyakorlat volt minden fronton: a partizánokat azonnal kivégezni! És elővezetik a kezüket-szemüket be- és összekötött rabokat, a falhoz állítják, és a német parancsnok, amikor levéteti velük az álarcot, hogy még kegyetlenebb legyen a bosszúállás, felismeri a testvérét… Na, és most képzeljük el azt a szörnyű lelki harcot! A német parancsnok, mielőtt tüzelj-t vezényelt volna…és itt elhallgatott a tanárnő, hogy időt adjon nekünk, hogy  a mi lelkünkben is feltámadjon az irtózat vihara.

Ezt nem kellett volna, mert a szolgálatos „beszóló” (a XI. B-ben mindig volt) megszólalt: - Vizelj-t vezényelt!

Röhögés az osztályban. Sikoltás a katedrán: - Nem, nem, ő ezt nem csinálja tovább. És kirohant.

A borzalmas feszültséget, a várakozásnak azt a kibírhatatlan kiszámíthatatlanságát megölte a HUMOR.

Hát ez most is jönni fog, bár az atombombával nem jó viccelődni.

                                           BRD, NDK

Megvártam, míg véget ért a parlament nyitó - minek is nevezzem, Ellenzék kontra Valóság? - kabaréja. Nem értem, de tényleg, valaki mondja már meg nekem, ha az Ő idejükben (amíg hatalmon voltak) olyan jó volt minden, akkor ez az eltévedt magyar tömeg miért választja meg újra és újra ezt, ami van?

Ja, választások. A tegnap késő estig, s ma hajnaltól követem a német adókat és hallgatom az elemzéseket. Anno sikerül felépíteni, majd lebontani a néhány km. hosszú berlini falat, most pedig az egész Németországot körbefogó Tűzfalat. Brávó, a távozó zöld külügyminiszter-asszony tanácsát megfogadva nem érdekli őket, hogy mit akar a választó, és  a háromszázhatvan fokos fordulatot is megcsinálják!

És ezt mind a Német demokrácia jeligéje alatt. A második legnagyobb párt, az AFD megkettőzte az előző választási eredményét és egy hónapja százezres tömegeket vitt az utcára tüntetni (demokratikusan). Ezek után mégiscsak döntő tényező kellene, hogy legyen, de nem és nem. Inkább nem lesz dönteni képes kormány a parlamentben, de velük összefogni?

Az AFD volt az egyetlen, amelyik felhőtlen nyugalommal bontott pezsgőt és nyugtázta az eredményt azzal, hogy „na jó, két év múlva, amikor majd ők lesznek a győztesek, másképp lesz. Két évet adnak ennek a kínos, vérszegény kormánynak, hogy legyőzzék Oroszországot, Kínát, Amerikát és a saját országukat is.

Csak ne befolyásolnák sajnálatos módon a mi gazdaságunkat is! Szívesen röhögnék, de valahogy nem megy. Így megelégszem a mi drága ellenzékünk kabaréjával, miniszterelnökünk humorral és józan ésszel teli válaszát követően.

A lényeg számomra, hogy amíg ott most a falépítés a program, a mi miniszterelnökünk meghirdette az Áttörés Évét. És ha csákánnyal nem is, de írásaimmal mellé állok.

                                                  TAVASZ

Jön a tavasz megállíthatatlanul, itt-ott már a gólya is megjelent, és új idők, új emberek vonják maguk után az új botrányokat, na meg a friss, iráni és észak-koreai drónokat Ukrajna egére.

A Washingtoni Fehér Ház Ovális terme előtt is megáll a fekete limuzin, és Trump elnök egy illegális ukrán menekültet üdvözöl. Hát itt valami félrement. Vagy az ukrán elnök hitte azt, hogy ez még midig Clinton  orális terme, vagy nem hallott róla, hogy az USA-ból hetek óta ezrével szállítják vissza a törvénytelen betolakodókat, de az is lehet, hogy farsang lévén, hát csak nem veszik le róla az ADIDAS ajándékát?  

   Kirúgták.

De nincs semmi baj, hisz az esemény hallatára az EU elnök-asszonya és a német bukott külügyminiszternő tárt karokkal várják, és biztosítják, hogy teljes mellszélességgel fogják támogatni. Ahogy ezt a két hölgyet profilból látom, attól félek, szálka megy majd az odaboruló mellébe…

De itthon is dühöng a tavasz, a demokrácia üvöltő szólásszabadságával visszaélve harsog újra a teherautók platójáról a Tisza-virág, elfelejtve, hogy még csak most bújt ki az iszapból, és eszeveszett közvélemény-kutatókban bíznak, igaz, most már nem előnyről, hanem fej-fej melletti csatáról közölnek adatokat.

De micsoda fej és FEJ? Hát itt a buktató, és ezt nem lehet néhány száz(ezer?),  gyűlölettől elvakult „csak más legyen, mindegy ,hogy mi, csak más” rögeszméjét népítéletként terjeszteni.

Á, tavasz lesz és daloljunk, mert ebben aztán erősek vagyunk. Az egy főre eső (zuhanó, sújtó) könnyűzene szerzői és énekesek száma toronymagasan a világ csúcsán van, és mindegyik észbontó és gyönyörű, mély érzelmekkel teli, soha nem látott és hallott és nem is tudom felsorolni amiket a szakavatott többszörös ilyen és olyan díjas zsűritagok a fejükre olvasnak, és ahol a közönség kilence osztályzatot ad, ők hetest, és fordítva, és az jut a döntőbe, aki az ő ízlésüknek megfelel, és mi, a közönség majd hallgathatjuk éveken, át, na nem azt, ami tetszett, hanem amit kapunk. Ami kissé feltűnő. Tudja valaki, hogy hány fajta díjat osztogatnak? Mert én nem.

Én csak úgy kapkodok, hogy hát ilyen is van, és találgatom, melyik érdemel nagyobb tiszteletet vagy ne adj isten pénzt, még akkor is, ha minden kitüntetett azzal kezdi, hogy „hát nem ezért teszi amit tesz”, és majd külön műsorban, hogy tanuljon az ifjúság,elmondják, hogy nem szabad az álmokat feladni, küzdeni kell és hinni önmagunkban.

A hideg is kiráz, hisz ezek a jó tanácsok ezelőtt hatvan évvel az osztályunk falán virítottak, és mindig az éppen uralkodó (bocs, megválasztott) pártelnök nevében, és mindez már akkor közhely volt.

Na, és nem nana, hanem na rajta, örvendjen ki-ki a maga módján. Ugye, hogy így már minden más? Én megmondtam.

 Kész. Ennyi.

                                                 Juhú

          Juhú, olvasom: felvonulások vagy tüntetések lesznek. Nekem mindegy, akkor is az jut eszembe, amiről írni fogok.

Rég volt, még az ötvenes évek elején/közepén. Május 1. Kisiskolások csoportokra osztva, tanító néni vagy bácsi, később osztályfőnök mellettünk a startnál, a főtér alsó sarkán ötös-hatos sorokba állítottak, ellenőrizték a piros nyakkendőket, hogy a bog mekkora, hogy mindig középen legyen, aztán mi húztuk vagy gyömöszöltük, míg az elvtárs azt mondta, jó. Ezután kiosztották a zászlócskákat vagy virágszálat, mikor hogy, és jött a bajnokavatás: a legjobbak (magaviselet, osztályzat, származás) a sorok előtt hat méterrel vitték a rámás fényképeket.

Nekünk olyan nyolc- kilenc berámázott fénykép jutott, évenként kiesett egy-egy elvtárs, s jött valaki más. Én Ana Paukerre, Gróza Péterre, Gheorghe Gheorghiu Dej és Chivu Stoica elvtársakra emlékszem. Aztán volt egy Apostol meg egy Mogyorósi elvtárs is, de én soha nem vihettem képet, mert apám református pap volt, így nekem csak a képek háta jutott, bámulni. De csodálatos, felemelő érzés volt, amikor a tribün elé érve egyszerre teli torokból ordítottuk: - Éljen a Párt, éljen a Párt, éljen a Román Munkás Párt! Hurrá, hurrá, hurrá!

Marx, Engels, Lenin és Sztálin fényképeit az élmunkás elvtársak vitték a menetet nyitó katonai egységek után. Nagy megtiszteltetés volt, felért egy pünkösdi királysággal, csak aztán, amikor a többiek már rohantak a Somostetőre a friss mititéj- és sörsátrak felé, nekik még a képeket kellett a legnagyobb óvatossággal kocsikba rakniuk, s mire felértek, a sorok az erdő szélét is túllépték.

Á, nem is folytatom. Abban a „szép” világban mindenki panaszkodott és valami MÁST kívánt, és nem telt el egy bő évtized sem, és jött a MÁS. Jött Csau, és már senki sem panaszkodott, akkor sem, amikor üresekké váltak az üzletek polcai.

Stenem, mára hogy megváltozott minden! Itt most minden megvan, szabadság, szólásszabadság. Bárhol, bármikor kiállhatok egy kis teherautó platójára, és szavaimmal bárgyú, naiv tömeget gyűjthetek össze, én meg testőrökkel körülvéve ordíthatom, és el is hiszik: - Emberek, nem jó ez a rezsirendszer, titeket csúnyán becsap Orbán, inkább fizessetek akár közel kétszázezret is havonta, de jobb lesz, az EU szerint is! –Hurrá, hurrá, hurrá!

Brrrr, hát ilyen már volt!

Ami viszont rendszertől független, amit a nagy világváltozás hozott ránk, és ami fizikai fájdalmat okoz naponta, az a jel- vagy kódrendszer. Hazajőve a kapu csak bizonyos négyszámjegyű kombinációra nyílik, amit az óvatos házmester havonta megváltoztat, nehogy valakik meglessék és… Ha ki akarok állni a garázsból, megint egy másik négyes, bemegyek az üzletbe vásárolni, kártyával fizetek. Újabb rejtély: megjött a TV, számítógép és telefonok számlája, és ha nem ájultam el azonnal, felhívom a céget, ahol egy tízperces szöveg után, hogy miért is rögzítik a beszélgetést, arra kérnek, üssem be a kódot, majd rögtön jön egy másik automata, amelyik arra kér, hogy a billentyűkkel válasszam ki, kivel szeretnék ezt meg azt, de ha elfelejtettem a kódot, hát adnak egy ideiglenes másikat, és azonnal küldik SMS-ben, és írjam be kétszer, és másodszorra valamit mellé vagy mittudomén mit csináljak a bütykös vén kezemmel, és kezdhetem elölről, de közben elveszítem a fővonalat, és újra jön minden automata, amelyik rögzít és és és…..

Á, inkább a TV, és jön a meglepetés. Meg sem kérdeztek, és megváltoztatták a csatornák sorrendjét, és még rápakoltak valami gyerekvédelmi zárt is, amit feloldani csak egy kóddal lehet, és ehhez fel kell hívnom, vagy írhatok a neten is, de ott is van egy kód, amivel be lehet lépni…

Meg lehet őrülni! Szerencsére valaki kitalálta, hogy segítsen nekünk, szépkorúaknak, ezért meg lehet nyitni egy titkos fiókot, ahova mindent el lehet raktározni, és ha valami hírtelen nem jut eszünkbe (a gép nem vár órákig!), hát ott megtalálható, de természetesen a fiókhoz is kód kell, és nem is akármilyen, legyen benne legalább nyolc betű, kicsi-nagy változva, különleges írásjelek és számok, ügyelve, nehogy a születési adatokat belekeverjük, mert a csalók nagy hada csak arra vár, és ezt is változtassuk legalább hetente, mert ami biztos az biztos… 

           Ó, jöjjön az a MÁS, de ne kóddal és ne kaszával!