Gyárfás András 2025 decemberének végén

          MI

Nyílt küzdelem folyik a MI és a józan értelem között, és, egyértelmű, ki nyer. Nem tudom, miért nem hiszünk a kerekesszékhez láncolt, béna és már néma zseninek (Stephen Hawking - a szerk.), aki nem megjósolta, de megmondta: „Ne engedjétek szabadon a szellemet, mert megöl”.

Megmentésre vár a józan, emberi lét, és várja/kéri a feladatokat, rajta hát:

• Csinálj fából vaskarikát. - Négyszögesítsd a kört. - Hozz közös nevezőre pártprogramokat. - Esetleg világbékét? Tiszta kabaré!

Késő estig törte a fejét az ifjú kutató, hogy mivel is bízza meg a Szellemet (MI). Otthagyta a nyitott gépet az asztalon, és bár csak egy gondolat volt a másnapi feladat, az MI önállóan tovább dolgozott. Aztán másnap, amikor munkához akart látni, és kitette az asztalra az állandóan magával hordozott revolverét, megszólalt a gép: Készen vagyunk. Azt akartad, hogy a tárgyak önálló életet éljenek. Megteremtettem az ember által láthatatlan és érzékelhetetlen környezetet, és nézd, a revolvered felemelkedik és céloz… ne fuss, ne bújj… jaj, ez nem jó... és bumm!

A dörrenésre a szomszéd teremből be akartak rohanni az ott dolgozók, de az ajtó, mint mindig, most is belülről volt kulcsra zárva. Mentők, rendőrség, tűzoltók, és aztán egyértelmű: egy öngyilkos kutató. Kissé zavaró volt ugyan, hogy a lövés a hátán érte, és mintha az ablak fele menekült volna a gyilkos, de az ügyet le kellett zárni.

A szellem nem ment vissza a palackba, itt van velünk, nem akar gyilkolni, de segíteni sem, és ez a legnagyobb baj. Ö sem tudja, mit akar. Hagyjuk hát békén, ha egyáltalán még lehet. Vezéreljen minket a józan ész, de siessünk, mert fogytán.

                      EU

Felmentjük Ukrajnát a nagy feladat alól, a továbbiakban Európát már nem kell védenie, csak önmagára összpontosítson. És azonnal olyan hatalmas haderő fog a betolakodó oroszokra zúdulni, hogy Kína határáig kergeti, mi (Európa) pedig elkezdhetjük a védelmi hadsereget toborozni.

Egyszerűbb lenne úgy tenni, ahogy ezelőtt hetvenöt évvel láttam Székelyudvarhely határában. A sziú és apacs indiánok felhúztak egy hatalmas wigwamot, olyan ötven-hatvan néző gyúródott be banikért, és láthatta, hallhatta, hogyan kel békét kötni. A sátor közepén egy ügyes kis tűz köré kilenc/tíz indián kuporodott le, mindeniken a kötelező toll-fejdísz, csak a két főnök viselt közel földig érő koszorút. Egy hosszú tajtékpipát adtak kézről, azaz szájról szájra, a főnök meg mormolt valami olyat, hogy: - Bunga zapparé hej bunga szavaré. A pipa körbejárt, majd felemelkedtek a harcosok és fél-terpesz ugrásokkal a tűz körül most már hangosan énekelték-üvöltözték: -Bunga bunga bunga. Majd lekuporodtak, kialudt a tűz és a pipa, béke lett és mindenki mehetett a dolgára.

Egy szót sem értettünk a varázsszavakból, mert akkoriban az iskolában a dák és trák, na meg a román nyelvet erőszakolták a sziú és apacs helyett, mégis tapsoltunk és boldogan mentünk haza. Így kellene tennünk ma is, egy nagy-nagy tüzet kellene rakni (de ezt már leírták többen is), és rajta, bunga-bunga…

Rá tíz évre már egy hatalmas bálnát, Moby Dicket bámulhattuk meg ugyanabban a sátorban, kissé büdös volt és nem banikat, hanem lejeket kellett fizetni, de megérte.

Hát kérem, ma is elmennék, immár euróval fizetve, a kitömött EU-elnökséget megtapsolni. És tele torokból énekelnénk: Pace, Béke, Frieden, Peace, Mir! Vagy inkább bunga-bunga?

          BUÉK

Alig néhány nap, és vége az évnek, ezért (de miért is?... ) össze kellene hoznom egy leltárt, olyan könyvelői mérleget, hogy hát mégis csak… szóval izé…

Hát ami a tárgyi akármiket illeti, azokat a Deák tér mellett kiállították Retro cím alatt, és most kínos bevallani, de tény, hogy a dió-mák-húsőrlők és úgy összevissza a konyhai, háztartási cikkek nálunk részben még üzemben vannak vagy legalább is félre vannak valahova téve, mert hátha nem lesz villany vagy gáz, szóval teccik ugye érteni, FSZK úr…

A mai fiatalok számára ezek felesleges terhet jelentenek, hiszen ezek bekapcsolásához fel kellett álljanak, és mennyivel jobb nekik a távirányítóikkal… Hát jobbnak jobb, csak hát sem a tárgyakat, sem minket nem lehetett távirányítókkal irányítgatni, és ennek köszönhetitek kedves fiatalok, hogy egyáltalán vagytok.

Esetleg még annyit, hogy a mi időnkben az utcán (nem a TV-ben vagy rádióban) a cselédek emígy szitkozódtak, civakodtak: - Menny el te liba, tyúk, disznó… Az egész majorság és istálló lakossága szóba került, mígnem az egyik kivágta az aduászt: - Te beszélsz, te, te NORMÁLIS! Visítás, sírás, zsebkendő száj elé kapása, és futtából a válasz: - Na, ezt megkeserülőd!

Ami még is hiányzik – és nem csak a mi utcánkból, de az egész világból, emberekből, politikusok sokaságból - az a tanulni vágyás. Mert ott áll ugyan előttünk a pontosan leírt, vitathatatlanul megélt történelem, még sem hajlandók a nagyok belátni, hogy a háborút valójában megnyerni nem lehet, mert emberi életekkel fizetünk mindkét oldalon, és az élet pótolhatatlan veszteség.

Na, ezt most hova írjam, a könyvelői mérlegbe, vagy a leltárba? Talán a FSZK. úr tudni fogja…

BÚÉK!

Gyárfás András 2025 decemberének elején.

  Ábel

Mióta a világ egy diribdarabra tört világocska, az emberek (talán inkább a népek, mert az nem ugyanaz)) - szóval a népek vezetőket választanak, az egyiket kirántott karddal lóra ültették és kardlappal a hátára csaptak, a másik „Fáklyát” fog és világít a sötét jövőbe, ennek meg hátat fordítanak vagy kioltják a fáklyát, vagy a jobbak gyertyára cserélik, s mindkét végét meggyújtják. Megbolondult a cserepeire bomlott valóság.

Valami kapaszkodó kellene, de ebben a moslék, katyvasz világban még nekitámaszkodni sincs minek/kinek. Talán az ezeréves közmondásokban lehet rálelni egy biztos pihenőre.

   Lássuk csak:

-Jobb félni, mint megijedni. Ezzel aztán igazán nincs semmi baj, és ha jól belegondolok, nekünk minden nappal több a félnivalónk, tehát minden nappal jobb és jobb nekünk!?! Vagy valamit félreértek? Vagy már én is áldozatául estem annak, hogy:

-Egy bolond százat csinál… De hát ez már tényleg nem igaz, mert nem százat, de ezreket, sőt már-már százezreket csinál.

Nem, nem tudom merre, hova és hogyan. Valahogy Tamási Ábelje Amerikában érezhette így magát, amikor végső bódultságában betévedt egy néger imaközpontba, ahol a mormoló-éneklők körében egy fiatal vonaglott a padlón, epilepsziás rohamban szabadult meg az ördögtől, a többiek meg bíztatták a megtisztulás felé. Amikor kitámolygott az épület elé, Ábel megkérdezte tőle: Mond, miért vagyunk mi itt a földön? –Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ábel megfordult, vonat, hajó, újra vonat, a végén szekér, és leszállt a Hargitán.

Akkor még volt a népeknek, embereknek hite és Hargitája. Ma viszont hova, merre, és hogyan?

  Szabadság

Vajúdik, szenved a demokrácia, és ha a tömegőrület tovább terjed, jövő tavasszal megszüli gyilkosát a SZABADSÁG-ot. Hiszen eskü alatt beígérték: -A választást kell megnyernünk, utána mindent lehet. Nem más ez, mint a demokrácia halála, maga a káosz, amikor mindent szabad, amit lehet.

A színházakban már elkezdődött, vagy előbb sem tudták (?) elsődleges kötelességüket, hogy a közönséget nevelni kell, darabtól darabra emelni az igényességet, hogy úgy menjen haza az előadás után a közönség: megértettem, és most már tudom, hogy száz vagy még több évvel ezelőtt azért történt minden, mert mi emberek vakon hittünk egy ígéretben. Ma a színház lennebb viszi a színvonalat, a pletykaéhes csőcseléknek ad élvezeteket: férfi játszik egy női szerepet, aki egy ismert közügyi személyességre hasonlít, akit utálni kell, mert megbocsájthatatlanul művelt, ezért ládába kell zárni, botokkal agyonütni, és megvan az elégtétel, ne akarjon senki nálunk okosabb lenni!

Valaha rend volt, na jó, nem mindig emberbaráti, de volt valami, amihez tartani kellett magad ,és akkor túlélhetted, vagy akár kibúvót is kaphattál.

Emlékszem, az ötvenes évek elején Marosvásárhely központjában ragyogott a Lázár Ödön park. Népség-katonaság ingyen bemehetett és a kukoricakórókból összerakott labirintusban eleget tettek a gyárak, üzemek, iskolák falain ordító felhívásnak: Világ proletárjai egyesüljetek!

Nekünk leskelődő suhancunknak nagy örömére itt meg is tették, de ma nyolcvanon felül jövök rá, hogy mekkora kárt okoztak. Úgy nőttünk fel, hogy ez a bizonyos ”egyesülés” csak férfi és nő között történhetett, és ezzel megfosztottak a mai, szerte oktatott LMBTQ- örömöktől. Jaj. jaj, mea culpa, mea maxima culpa.

Az eljövendő nagy marha szabadság végre lehetővé teszi azt, amin diákkoromban csak röhögni mertünk. Délben az egyetemi menzán óriási sorokban tolongtunk és toltuk a tálcánkat a leves, második és harmadik fogásokat kínáló pultok előtt, mert egyszerűen éhesek voltunk. Az egyik asztalnál a tulajra hírtelen rájött a mosdóba menés szüksége, és a rendet megőrizendő az egyik tálcára, egy cetlire ráírta: - Vigyázz beleköptem. Mire visszajött, minden érintetlen volt, csupán a cetlire volt ráírva: - Mi is…

Hát ezt a szabadságot nem kívánom vissza. Nekem ne köpjön bele senki a levesembe!

   Harc

Sainte-Beuve szerint sokáig kell élni, hogy az ember mindent meglásson és mindennek az ellenkezőjét is. Vagy elég, ha nyitott szemmel jár és plakátokat olvas.

Egy kórházi váróterem falán olvasható: Aki durváskodik a gyógyszerésszel… aki durváskodik az orvossal …aki durváskodik az ápolókkal … öt év börtönnel büntethető. Nekem nagyon hiányzik egy negyedik: Aki durváskodik a beteggel… Javaslom az életfogytiglani eltiltást. Na de ne durváskodjak a kórházzal, ők csak jobban tudják, és amúgy is sok a beteg, kevés a személyzet.

Amúgy is közelednek a választások, és utána majd minden lehet, még meg is gyógyulhatunk, mint azt az egyik ismert magánkórház naponta kiáltja: „Jöjjön be hozzánk itt meg is gyógyulhat”!

Hát igen, …”hat”, de biztosra azért ne vegyük, csak jöjjön be negyven-ötvenezer forintért, el is küldjük ilyen-olyan vizsgálatra, aztán jön a pingpong, egyik specialista a másikhoz, és vissza, és ha közben nem gyógyult meg és neadjisten nem patkolt el, hát majd kezdjük elölről, míg a zsebe ki nem ürül.

Egyszerűbb, ha nem hallgatunk a hirdetésre és lemegyünk egy jó vidéki orvoshoz, ott még van olyan, hogy „orvos” és „gyógyít” és nem „…hat” hanem valóban hat.

A választásokról ma csak annyit, hogy a demokrácia rákfenéje, a többség hatalma kivédhetetlen. Kér tökfej többet nyom az urnában, mint egy lángész. (Tulajdonképpen lángeszekben nem állunk rosszul - de….na ezt hagyjuk.)

Lovon, kivont karddal ne rohanjunk a lövészárokban gépfegyverekkel ránk várókra, ez csak egyszer sikerült. A magyar lovasság utoljára a második világháborúban Nyikolajev városánál bocsátkozott harcba 1941. augusztus 16-án. Szerencsénkre a lövészárokban a szovjet katonák még a keleti népek ló-bűvöletében éltek, és inkább visszavonultak, mintsem a szent állatot lemészárolják.

Ma nem keleti, hanem itthoni agymosott emberek állnak velünk szemben.

   Illem

Többszöri nekifutás után utoljára próbálkozom. Meg szeretném írni az idősek illemkönyvét. Hogy miért? Abba ne menjünk bele, talán azért, mert ilyen még nincs. Ja, hogy nem is kell? Na, erről azért…

Visszaemlékszem, úgy hatéves koromtól a nyári vakáció legalább egy hónapját rendszeresen távoli rokonoknál vagy édesanyám hálás tanítványainál töltöttem. Búcsúzáskor édesanyám csak ennyit mondott: - András, aztán viselkedj. Édesapám még hozzátette:- Rendesen! Csíkszentsimoni kántortanító, iskolaigazgató nagyapám pedig: - Aztán a híred nehogy hamarabb hazaérjen, mint te!

Késsel és villával enni nem tanítottak, másoltuk, hogy ők hogyan csinálják, és esküszöm, amikor a sorsom (valójában nem is a sors, hanem a bridzs) a spanyol és angol udvar magas rangú tagjaival hozott egy asztalhoz, nem kellett magam szégyellnem. A többi meg úgy jött magától, az ősi recept pedig ez volt: - Ha valami új helyen vagy, várj néhány másodpercet és utánozd azokat, akik otthon vannak. És bejött.

De most tényleg hagyjuk azt az illemkönyvet, inkább igyekezzünk valamit átadni abból, amit az eltelt több mint nyolcvan év alatt megtanultunk, és óvjuk meg a mai fiatalokat a kellemetlen tapasztalatoktól.

Például, mi ma már tudjuk, hogy kiket szeretnek a nők, jól figyeljetek hát, gyermekek. - Lehet a férfi magasabb, alacsonyabb, szőke vagy barna, karcsú vagy kövér, sportos vagy tunya, okos vagy buta, fiatal vagy kicsit idős, és így tovább, sorolhatom az összes férfi-tulajdonságot, egy a lényeg: más legyen, mint a hölgy férje!

Bevallom, ez a bölcs mondás nem is tőlem van, egy középkori francia költő (vagy dalnok, már nem tudom) vallotta ezt, az én magánvéleményem pedig úgy sem érdekel senkit, így aztán mára ennyii.

Kellemes ünnepeket a Sorsunk olvasóinak, és ... na jó, a többieknek is!

Gyárfás András, 2025 októberének végén

              Világvége

Kész! Vége! Ennyi volt!

Nem az a világ halt meg, amiben születtünk és hittünk (?), hanem a VILÁG!  Vele pedig a HUMOR!

Valamikor, a zsidó naptár szerint közel hatezer éve az Úr megteremtette Ádámot és örök életet adott neki. Ádám számára ez túl hosszú volt, ezért kért és kapott: Évát, kígyót, tudás fáját. A sorrendben nem vagyok biztos, nem tudom, hogy az almafa már ott volt-e Éva előtt vagy sem, de mindegy is, mert Ádámot szerelmetes állapotában nem érdekelte a tudás. Volt ebben az egészben egy adag HUMOR, hát harapott az almába, és tessék, elkezdődött. Nagy baj még nem volt, mert a gonosz csak csatákat nyer, de háborút soha. Mára viszont… Íme:

Két szomszédos állam a Duna két oldaláról találkozik, ünnepelnek egy több mint száz éves hidat, amit a világháborúk kétszer is leromboltak, de most áll, és mindkét állam örvend, és szól az egyik (a túloldali): - Köszönöm, hogy meghívtak, és végre normális emberek között érezhetem magam, és beszélhetek normális emberekkel….

Az amerikai, mindenható elnök meghívja az izraeli háborúzó (védekező?) vezetőt, hogy döntsön végre  a háború vagy mittudoménmi között. Felolvas egy huszonegy pontból álló javaslatot (?), és mielőtt még választ kapna Izraeltől, a HÁMÁSZ már közhírré teszi a még senki által sem ismert feltételekre, hogy: -Izrael azonnal vonjon vissza minden haderőt, és biztosítsa, hogy ők biztonságos helyekre vihessék a túszokat.  Teccik érteni, szó sincs a túszok szabadon bocsátásáról, hanem…..És ez a mai humor.

Marosvásárhelyen voltunk, sírok szokásos rendbetétele, és egyik meglepetés a másikat érte,. Az a tisztaság!... Míg csak szóba nem álltunk valakivel, aki maga volt a vásárhelyi szellem: - Tessék mondani (persze románul), ) van itt valamerre egy kávézó? - kérdeztük ezt a Kövesdombon, mert ott évente átrendezik az üzleteket, most éppen bank és patika, majd újra bank és újra patika, s ez amíg a szem ellát. - Hát a főút végén van egy. - Közelebb semmi? - Van itt egy, közvetlenül a túloldalon, de azt nem ajánlom, mert nagyon drága, és magyar. - Köszönöm. Ezt már magyarul mondtam.

Éppen nem köpött le, de az undor és utálat, amit a testbeszéd kifejezhet…          Kész. Ennyi.

                                            TV

TV-t nézek, talán túl sokat, még többet olvasok, így nyolcvan fölött van időm rá. Tömegrendezvényekre nem járok, mert a hozzáértők bírálatait olvasva azt kapom, hogy „soha meg nem ismétlődő siker” - hát akkor minek menjek oda, ha meg nekik nem tetszik, akkor meg pláne minek? Marad a könyv, a Rákos patak parti reggeli kétbotos bandukolás, és egyszerre két TV nézése, nehogy valamit elszalajtsunk.

Gyerünk hát ki a patakpartra, a két botot profi mód használva tolom magam előre az ösvényen és nem hajolok le tízméterenként, hogy az eldobott ilyen-olyan szemetet begyűjtsem és elvigyem a legközelebbi kukához. Esetleg belerúgok...  jaj nem, hisz akkor begurul a patakba … Szóval ott kell hagyni, majd jön valaki az önkormányzattól, lefényképezi, és a legközelebbi gyűlésen majd  bemutatja, hogy a kormány már megint, és állandóan… Én meg szlalomozni fogok a szemétkupacok között és hálás leszek, hogy az önkormányzat és a tudatos lakosság megszabadít az ösvényjárást unalmasságától. .

Na de vissza a TV-nézéshez. Az utóbbi időben óriási kampány indult a gyermekek védelmében, és több meghívott - természetesen szakértő - , meg az u.n. influenszerek beszélnek a gyerekek káros befolyásáról. A megkérdezett hivatalnok ujjongva mondja, hogy sikerült bejutniuk a kisiskolások közé is, és nem leckéket, hanem beszélgetéseket tartanak az osztályokban, és a gyermekek egyre többen vallják, hogy nem hisznek abban, amit a TV-ben hallanak. Remek, és remélem, hogy ezt az őszinte, még romlatlan gyereki agy arra a szövegre is ráérti ezt, amit a szakértők mondanak. A siker óriási lesz, felnő egy nemzedék, amelyik semmiben sem hisz.

Na de most összpontosítsunk arra, hogy mi lesz majd, ha jönnek az oroszok. Mert csak az agyukat vesztettek nem látják, hogy amint végeznek a következő kétszáz évben az ukránokkal, mi következünk!

Tessék nézni a TV-t, de ne kapcsolják be!

                                          Nem igaz

Tudom, nem szép, nem illik hallgatózni (pedig mekkora karriert lehet manapság belőle csinálni?), de én akaratlan, ártatlan tanúja voltam az zsúfolt földalattin egy beszélgetésnek.

-Nézd, Kicsim, kihasználom az alkalmat, hogy kettesben (?) vagyunk és anyád nincs itt, hogy beleszóljon. Van valami, amit jó, ha még most, a házasságunk elején tisztázunk, Valahogy nagyon bánt, hogy bármit is mondok, jön Tőled a „nem igaz”, s persze otthon, azaz nálatok az anyád (hangsúlyosan nem „édesanyád” - tőlem e zárójeles kiemelés) nem csak igazat ad neked, hanem: - Látod lányom, megmondtam, megmondtam, de veled aztán… - Nem igaz, anyu, csak jót akar, és te…

-Hát nekem ne akarjon jót, mondja a férfi, de most nem róla van szó, hanem a te állandó ”nemigaz”-adról… Ha azt mondom, fekete, jön a nemigaz, fehér , a fehérre meg a nemigaz, fekete.. Próbáld megérteni, erre rámehet a házasságunk…

-Nem igaz! Csak te nem hallgatsz sohase végig, és még egyszer sem tudtam egy gondolatom kifejteni, amióta együtt vagyunk..

-Nem igaz! Egyéb sincs, mint hogy Te állandóan kijelented, persze anyáddal együtt, hogy nekem nincs igazam. És most is mit csinálsz?...

-Nem igaz! Nem, nem és nem, igenis én egy meg nem értett feleség vagyok már három hónapja..

-Nem igaz!

-Mi nem igaz?                         

-Semmi sem igaz, egy szó sem!

- Maga meg mit hallgatózik? (Ez már nekem szólt.)

-Elnézést, de egymásba vagyunk gyömöszölve, én igazán nem akarom az önök intim beszélgetését kihallgatni, de..

-Kicsim, ne hallgasd, az ilyen emberektől mennek tönkre a házasságok manapság.        

-Gyere szálljunk le, majd a mamával megbeszéljük!

-Jó édes, gyere!

-Igazad van!

                                  Izé

Ilyen és Olyan Magyarország. Igen, ez kell nekünk, és tessék abbahagyni ezt az idegőrlő kampányt. Próbáljuk ki, és egy-két év múlva (vagy Istenem, egy kicsivel több, mondjuk száz) eldől, hogy Ilyenek vagy Olyanok akarunk lenni. És az a néhány millió, aki nem tudja, hogy ki az Ilyen és ki az Olyan, és aki ma Ilyen, holnap meg Olyan, hát az olyan, mint a párt vezére, és kész.

De nem kell megijednünk, volt már ilyen, és nem is akárhol. Franciaországban a negyvenes évek elején kikiáltották a Vichy köztársaságot, melynek közel öt millió hűséges lakosa nyilatkozatot adott ki, miszerint a közelében kommunista vagy zsidó jellemű emberek (lények) laknak, és vagyonukat azonnal el kell kobozni és a tisztességes franciának odaadni. Ez az ötmillió több volt, mint az összlakosság tíz százaléka, ami a mostani Magyarországhoz hasonló megosztottságot jelent. Na persze a háború véget ért, és jöttek a bosszúállók, és az úgynevezett kollaboránsokkal sokat nem cicaficáztak, bitóra vagy golyó elé velük, és kész.

Mára már nagyon sokat fejlődtünk, van kérem szépen EU és van Parlamentje, igaz, tele bűnözőkkel, de kicsire nem adunk, majd ők eligazítanak minket, az Ilyeneket.

Én igazán - de igazán - csak azt szeretném Fszk. Úrtól kérni, hogy hasson oda, és az ilyen írásokat közöljék vagy ne közöljék, és izé, de tényleg izé…    Na, mára csak ennyi.

               Ábel

Mióta a világ egy dirib-darabra tört világocska, a népek vezetőket választanak. Az egyiket kivont karddal lóra ültették és az „Utánam” vezényszót várták, ma az „Előre” hangzik, a tisztelt a kardlappal a népek hátára csap, ők meg ennek is örülnek. Ismét egy másik „Fáklyát” fog és világít előre, a sötét jövőbe, ennek meg hátat fordítanak, vagy kioltják a fáklyát. A jobbak ezt gyertyára cserélik, s mindkét végét meggyújtják, Megbolondult a cserepeire bomlott valóság.

Valami kapaszkodó kellene, de minden csak moslék és katyvasz, még nekitámaszkodni sincs minek/kinek. Talán az ezer éves  közmondásokban lehet  rálelni egy biztos pihenőre.

De lássuk csak: -„Jobb félni, mint megijedni”.. Hát ezzel aztán igazán nincs semmi baj, és ha jól belegondolok, nekünk minden nappal több a félni valónk, tehát minden nappal jobb és jobb lesz nekünk.

Vagy valamit félreértek? Vagy már én is áldozatául estem annak, hogy „Egy bolond százat csinál”? De hát ez már tényleg nem igaz, mert nem százat, de ezreket, sőt már százezreket csinál.

Nem, nem tudom, merre, hova és hogyan. Talán Tamási Ábelje Amerikában érezhette így magát, és végső bódultságában betévedt egy néger imaközpontba, ahol a mormolók körében egy fiatal vonaglott a padlón, epilepsziás rohamban szabadult meg az ördögtől, és a többiek biztatták a megtisztulás felé, aztán, amikor kitámolygott az épület elé, Ábel megkérdezte tőle: - Mondd, miért vagyunk mi itt a földön? – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ábel megfordult, vonat, hajó és újra vonat, a végén szekér, és leszállt a Hargitán.

Akkor még volt a népeknek, embereknek hite és Hargitája. És ma hova, merre, és hogyan?

Gyárfás András, 2025 szeptemberének közepén

  Lenin

Tanulni, tanulni, tanulni… Ugye Leninnek tudjuk be ezt az örök bölcsességet? Teljesen mindegy. Igaza van. Volt.

Még nem késtük le, tanuljuk meg a diplomáciai szövegek értelmezését.

Tehát: - A találkozás rendkívül termékeny, hasznos és építő jellegű volt. Egy új fejezet nyílt meg, a megoldandó, nyitva maradt kérdések majd kellő időben és helyen a lehető leghamarabb és mindenki számára megnyugtatóan lesznek rendezve, hiszen a világ legokosabb és leghatalmasabb emberei figyelnek, és… na szóval… Lefordítom: - Nem értünk el semmit.

Hát ez így van. Alaszkában, amikor Putyin a sajtótájékoztatón elővette az azelőtt már egy héttel teleírt tíz oldalt és felolvasta, mint a nagyon eredményes találkozó eredményét, és Trump bólintott rá, én hátradőltem és tiszta szívből örvendtem, csak a mai napig nem tudom minek. Talán mint a bolond a …ának.

Aztán jött a csúcs, Washington. Egy kis bohózat, írhatnám. Inkább röhej, mert nevetni nem igazán lehetett azon, hogy a világ hatalmasai (szerencsénkre nem mind) összerepültek olyan tíz-tizenöt milliárd forintot (repülők, szálódák, és fejenként harminc vagy még ennél is több kísérő-őrző személyzet stb.), és elérték, hogy a háború mehet tovább. Nekünk meg eladták, hogy sürgősen ki kell dolgozniuk egy garanciatervet, hogy Ukrajnát ne fenyegethesse többé ilyen háború. Oroszországot igen, bárki és bármikor, becsületesen, igazságosan, á’la Brüsszel.

Ragyogóan folyt a találkozó, csupán egy kis bökkenő történt, amikor Ursula betolakodott a Macronnak kijelölt helyre, és a francia elnök a feleségével a megszokott reptéri fogadásokhoz híven, egyszerűen a sor végére lökték, de hát ez nem is tűnt fel senkinek, amúgy is Ursula olyan fuss ki - öblítsd ki szerepet vitt…

A tárgyalás soha nem látott feszültségben folyt, és amikor a nyolc jelentkező közül hat már elmondta, hogy mennyire megtisztelő és és és… a meghívás (Trump kicsit csodálkozott, mert ő nem hívott meg senkit), akkor egy pillanatra magára hagyta az igen tisztelt társaságot azzal, hogy Putyint is meg kell kérdezze ebben a fázisban, és negyven percnyi pillanat után visszaült és lehetett folytatni a házigazda méltatását. Egy óvatlan kis szünetben Trump megsúgta a mellette ülő Macronnak, hogy mit is beszélt Putyinnal. Szerencsénkre a mikrofon nem volt lezárva, így ország-világ hallhatta, persze csak foszlányokban, de a vájt fülűek abból is messzemenő következtetéseket tudtak levonni.

Ezt hallhattuk: - Biztos? – Biztos. - Egészen biztos? - Egészen biztos. -Becsszó? Ja, vagy ezt hagyjuk. Megesküszöl? Á, ezt is hagyjuk…- S akkor találkoztok? – Persze. - Mikor és hol? - Egyszerre csak egyet kérdezz, jó! - Sajnálom, most vissza kell mennem, el kell búcsúznom Európától. Visszaült és csinnadratta bum bumm bumm, repülhettek haza a nagyméltóságúak. Aztán másnap összeültek, hogy tájékoztassák a nagyérdeműt, és hogy bejelentsék a tizenkilencedik büntetőcsomagot Oroszország ellen.

Valamikor, hála a Vörös Zászló újságnak, Marosvásárhelyen tiszta képet kaphattam a vietnámi háborúról, ahol az USA hadserege, országa szuverenitását és népe szabadságát védve, napalm-bombákkal támadt az őserdőben menekülést kereső fegyvertelen gyermekekre, öregekre. Az egyik harci repülőjük eltévedt és berepült a Kínai Népköztársaság légterébe, az újság pedig lehozta nagy betűkkel, az első oldalon, hogy: „Kína a kétezer hatszáznyolcvanhetedik komoly figyelmeztetésben részesíti az USA hadseregét.” Valahogy így fog hatni a tizenkilencedik csomag is Putyinra.

Nem számít. Hajrá, a békéért mindent, a józan agyunkat is, ha kell!

  Felszólok

Oda kell figyelni, nem lehet csak úgy, egy pillantásra messzemenő következtetéseket levonni, elhinni, majd elhitetni azokat.

Kétbotozok a patak partján, és hoppá, már messziről ordít egy új óriásplakát: - KÉSELÉSI BIZTOSÍTÁS. Száz méterről már olvasható, nem is megyek közelebb, inkább a másik irányba botladozom, mert, míg nem tudom, hogy a késelőt vagy a megkéseltet biztatják, jobb a környéket elkerülni. Valami azért nincs itt rendben, itt még nem tartunk, még messze a választás, és na… szóval… De tényleg, nem KÉSELÉS, hanem KÉSLEKEDÉS áll ott, micsoda különbség, de azért felmerül a kérdés: ez is mi?

Biztosítanak, hogy a vonat vagy mittudoménmi késni fog. És biztosan. Hát ha biztosan, akkor jó, mert akkor késve megyek oda, de ha pontosan jön, akkor ki fizet kinek? Talán el kellene olvasni a sok apróbb betűt… Á, nem érdekel, nem is értem, minek ennyit is írni erről, hisz annyi izgalmas, az egész országot érintő esemény özönlik a képernyőről:

Görgetik a hordót faluról falura, és felkapaszkodik a Táltos: - Emberek, jó világot hozok nektek. Most még nem mondom meg, hogy mit is, de majd ha megválasztotok, meglátjátok. És ne higgyetek abban, ami van, hisz csalnak, lopnak, csak ti nem látjátok. Hallgassatok rám, és nagyon jó lesz (nekem biztosan.)

Ki akarok törni ebből mocskos politikai bilincsből, de képtelenség. Ha megnyitod a TV-t, ordít, az utcák tele plakátokkal. Újság? Na ne…

Le kellene zárni a témát, ahogy valamikor a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem pártgyűlésén. Először a román prof. szólalt fel: - Abba kell hagyni, hogy ez vagy amaz becsületes vagy gazember, közöttünk is vannak becsületesek, és maguk között is gazemberek. Egyformák vagyunk! Majd a magyar prof.: - Igen, ahány magyar gazember, annyi becsületes román. Egyformák vagyunk, tényleg!

Na, ezt kellene óriásplakátra kiírni az itteni jobb - és bal oldalra, értse ki ahogy akarja, de legyen vége a hergelésnek… És hagyják a patakpartot békében, mert már nem is tudom. mit akarok.

De mégis tudom: adjanak alám hordót, hangszórót a kezembe, akkor csendben elhallgatom magam, és még bólintok is rá…

   Öngól

Ha elfogynak az észérvek, jön az erőszak.

Tamási Áron egy elbeszélésében leír egy kocsmai jelenetet. Két asztaltársaság, kifogyva egymás gyalázásából, keresi az alkalmat vagy a kezdő szót, hogy előjöhessen a kacor meg a fokos, aztán meglátjuk, kinek van igaza. Mit ad isten, az egyik szószoló a négylábú légyről fogalmaz, emígyen: - A légynek hat lába van! - Nem igaz, négy! - Hat! - Négy! Erre már jöhet a kacor és a fokos, és hamarosan az egyik vezér vérben fürdik, és a háború véget ér, elcsendesednek. A hatos tábor vezére megfog egy vérbe ragadt legyet és felmutatja: - Látjátok, hat! - Ez egy hamis légy- jön a válasz, és elölről mindent!

Mindezt tessék beszorozni ezerrel, és az erdélyi kocsmából jöjjünk át valamelyik itthoni gyülekezőhelyre. De ha már Anyaország, hát fogjunk egy darazsat, de csak miután kettéválasztottuk az országot és megnyomorítottunk jó néhány ártatlan embert.

Na jó, tudom, ez már politika, és a politikában más törvények uralkodnak, nem kocsmai történések. Persze nem a kocsmai nívó felettiek, sőt…, de hagyjuk…. De ne hagyjuk, mert már nincs lejjebb. és szerencsére nem egyen múlik a merre és a meddig. Aztán odaát a baloldalt a hátára vette valaki, akinek térdei rogyadoznak ugyan, de a hátán vígan vannak.

Be jó lenne örvendezni, például egy idegenben elért foci-döntetlennek. Ami a győzelem magunktól történt elrúgása után jött, a válogatott mindent megtett, hogy ne nyerjen. Öngólt ugyan nem lőtt, ezt dicséretére lehet mondani, na de majd a visszavágón!

Jaj, nehogy félreértsenek és öngólt lőjenek! Fszk. Úr, ezen utóbbit tessék kihagyni, az ellenség nem alszik…

  Civilizáció

Most már tiszta a kép. Meghallgattam egy harmadosztályú ripacs előadónő szóló-délutánját az Európai Tanács Elnökének a szerepében, és igen, meg kell mentenünk Ukrajnát, hát robbantsuk ki a harmadik világháborút.

Gyárfás András, 2025 augusztusának végén

  Egy tojás

A patak partját óriásplakát rondítja. Két tojásból ukrán és hazai ikertestvére kel ki.

Erről a kínai százéves tojás jut eszembe. Svájci turistának hittek (üzleti ügyben jártam ott), és majd minden este megkínáltak vele. Hogy az milyen élmény!... De valahogy nem ment. Először is az ára meg az állaga… hát csak nem számolhatok ok el a napidíjban százéves tojást, és hát nekem még dolgom van, és haza sem könnyű az út. Hát elmaradt. De nem ez az egyetlen tojáshoz fűződő élményem.

A negyvenes évek végén és ötvenes évek elején gyakran hallottam édesanyámat, az iskolából hazarohanva: - Régina, fuss át a temető-őrökékhez, és kérj egy tojást.

Régina, teljes nevén Szentháromsági Berecky Regina, a házunk előtt vajúdva, cselédnek kérezkedett be még a bombázások idején, hogy ott szülhesse meg a korán jött(halott) magzatát, és hálából le akarta szolgálni a jót, amit vele édesanyám tett. Aztán lett belőle közel ötven év, amikor mint nyugdíjas háztartási alkalmazott hazament Szentháromságra.

Na de vissza a tojáshoz. Az az egy tojás kellett a salátaleveshez, és nem volt. Aztán jöttek jobb idők is, amikor már nem a román temető sírjai között kapirgáló tyúkok szülték meg a rántáshoz és egyebekhez el nem maradhatót, hanem a sajátjaink a mi udvarunkról, vagy akár a piacról is. Valahogy normalizálódtak rövid időre a fizetések és árak, de Csau alatt visszaköszöntek újra az „egytojás”-os napok. Olyan szabályok voltak, hogyha a textilüzletbe bementél gombot, cérnát vagy akár tűt és ruhaanyagot venni, le kellett adni hat vagy több tojást. Már nem emlékszem, hogyan számolták be a vásárolt áruk ellenértékébe, és mennyi ideig is tartott ez az őrület, de ugyanolyan kellemetlen érzést kelt ennek emléke, mint ma a Rákos patak parti óriás plakát két tojása.

Hát nem kellene inkább a Hameln-i patkányfogó furulyás képét kitenni, hogy emlékeztesse a „népet”, hogy valamikor jött egy varázsló (?) belefújt a sípjába, és megszűnt a patkány-borzalom Hamelnben. A sípszóra követték a közeli tóba és oda fulladt a kártékony had. De miután a városvezetők megtagadták az előre beígért jutalmat kifizetni, hát újra szólt a síp, és most a gyermekek követték a bűbájost, és elnyelte őket a hegy, és a város jövő nélkül elpusztult.

Ami számomra vonzó ebben a legendában, az az, hogy a hegy túlsó oldalán, messze-messze Hamelntől, a barlang és a gyermekek, kiszabadulva a bűbájból, benépesítették Erdélyt!

Ha a mostani furulyást rajongói hada vakon követi (és követik - látjuk halljuk - egyetemi professzorok is), nehogy az legyen a vége, hogy Erdély és Magyarország is elnéptelenedik, és ide ér Afrika!

      Hrrrrr

Kényszer alatt írok, és nem tudom, hova forduljak. „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” – írták ezt már sokan, de sokkal kevesebben olvasták és értették.

Több mint öt éve, eltévedve, „fától fáig” baktatva keresem a DEMOKRÁCIÁT. Áttelepedésünkkor ezt ígérték. Igaz, tudtam, hogy ne keressem azt, amit Svájcban hagyok, hanem élvezzem egy újszülött gügyögését, botladozásának varázsát. és amennyire erőmből telik, hát támogassam.

Csakhogy itt valami megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség azt magyarázza, hogy halva született a DEMOKRÁCIA. Megbocsájtóan és megértően közelítve rájöhetünk, hogy másképp nem is lehetett, hisz, több száz évre visszagondolva, először megszülettek a kapitalisták, erősödtek, hatalmasakká váltak, és lett kapitalizmus. Aztán jöttek a szocialisták, lett szocializmus, majd kommunizmus. Náluk az állam, azaz a mindenkori kormány kijelentette, hogy mától kezdve DEMOKRÁCIA van. És mi lett?

A nép, az istenadta boldogan elfogadta, hogy „beszélhetek”, „mondhatok akármit”, és semmi sem kötelező. Ha dolgozok, jó, ha nem, majd lesz valahogy, a DEMOKRÁCIA eltart. Az ügyesebbek, akik ott voltak a nagy fazék mellett, kikanalazták a sűrűjét, hisz most már lehet magánvagyon, megteremtették kisbirtokaikat, demokrata- diktátorként.

Futóhomokra szigetek épülnek és ígérnek fűt és fát,és termelnek parlagfüvet, megfojtva a még itt-ott csörgedező patakokat.

Urak, meg kell végre tanulni, hogy a DEMOKRÁCIA alapja a DEMOKRATA ember, és az iskolában nem lehet tanítani, csak otthon és utcán.

Igen fiam, szabad vagy, azt mondhatsz amit akarsz, de olyat ne, ami neked is fájna, ha rád fogják. És csak olyat, amit tényleg bizonyítani tudsz, és nem arra alapozva, hogy „azt mesélik, hogy”… Nyisd ki a szemed, lásd, mi van körülötted, és ha választanod kell majd, hogy maradjon amit elértünk, vagy választod az üres ígéreteket egy szélhámostól … hát válassz okosan/szabadon. Találkozzanak már végre azok az itt-ott csörgedező patakok, és lepjék el a „parlagfüves” szigeteket, de MOST, mert már a tegnap is késő..

Az írásaimra már kötelező poén pedig az lenne, hogy a parlagfű-fertőzte levegő a hahaha-t majd hrrrrrrr-ré torzítja…

    Szervusz világ

Alaszkában történt: - Szervusz Donald. - Szervusz Vlagyimir. -,Na, milyen volt az utazás? - Hogy vagy? - ezt mind a kettő egyszerre…..- Te is azért jöttél, amiért én? - Hát persze, mi másért?

- Hát akkor jó. Gyerünk vacsorázni, s adjunk egy kis sajtótájékoztatót, hogy célunkat elértük, és hamarosan jön a következő, még nagyobb találka. Még nem tudjuk, hogy hol és kikkel, és úgy egyáltalán miért is, de ez maradjon a mi dolgunk. Jól is nézne ki ha… Szóval tudod, te Vlagyimir, Donald, a világ a fontos, nem mi ketten, és a világ ostoba (ezt nem mondjuk ki, de jól tudjuk mindketten), és jól van ez így. De azért azt a régi ügyet el kéne már intézni, mert az atombombáink rothadnak a föld alatti raktárakban és nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen mire képesek… Na jó, ti valamit sejtetek Hirosima meg Nagaszaki óta, de hát azok kis ünnepi tűzijátékok, petárdák a maiakhoz képest, és előbb-utóbb lejár a szavatossági idő, és akkor mi lesz? Eladhatnám, Észak-Korea állandó vevő, és neki szabad Dél-Korea fölött az óceánba lőni, és most még elég jól céloznak, s ez megnyugtat, de mi lesz, ha Kínát eltalálják… Szerinted Kína nem Koreára fog visszalőni?! Hogy látod ezt, te Donald… és te, Vlagyimir?

- Hát akkor mégis fogadalmunk ellenére egyezzünk meg valamiben… Ha az az őrült ott Észak-Koreából eltalálja Kínát, hát te is… mi is bejelentjük, hogy ebből elég, eddig és ne tovább, és célba vesszük Koreát, és… Istenem, az ember tévedhet, és akkor lebombázzuk Kínát?

Na de erről egy szót sem, csak a túláradó boldogságot lássa a sajtó, hogy megegyeztünk! Na. - Szervusz Vlagyimir! - Szervusz Donald! Vakulj Világ!

    U.I.

- Kína helyett ne inkább Európát? - Mondasz valamit, de nehéz választani. Én azt mondanám, mindkettőt!

- De tudod, van ott egy kis ország valahol a középen, és azok eddig… na, tudod… - Hát akkor várjuk ki, ott választások lesznek, és ha kiderül, hogy a hülyék nyernek, akkor mehet az is a levesbe.

- Igaz, Donald! - Jó étvágyat, Vlagyimir!

   Lenin

Tanulni, tanulni, tanulni. Ugye Leninnek tudjuk be ezt az örök bölcsességet? Teljesen mindegy. Igaza van. Volt.

Még nem késtük le, tanuljuk meg a diplomáciai szövegek értelmezését.

Tehát: - A találkozás rendkívül termékeny, hasznos és építő jellegű volt. Egy új fejezet nyílt meg, a megoldandó, nyitva maradt kérdések majd kellő időben és helyen a lehető leghamarabb és mindenki számára megnyugtatóan lesznek rendezve, hiszen a világ legokosabb és leghatalmasabb emberei figyelnek, és … na szóval… Lefordítom: - Nem értünk el semmit.

Hát ez így van. Alaszkában, amikor Putyin a sajtótájékoztatón elővette az azelőtt már egy héttel teleírt tíz oldalt és felolvasta, mint a nagyon eredményes találkozó eredményét, és Trump bólintott rá, én hátradőltem és tiszta szívből örvendtem, csak a mai napig nem tudom minek. Talán mint a bolond a …ának.

Aztán jött a csúcs, Washington. Egy kis bohózat, írhatnám. Inkább röhej, mert nevetni nem igazán lehetett azon, hogy a világ hatalmasai (szerencsénkre nem mind) összerepültek olyan tíz-tizenöt milliárd forintot (repülők, szálódák, és fejenként harminc vagy még ennél is több kísérő-őrző személyzet stb.), és elérték, hogy a háború mehet tovább. Nekünk meg eladták, hogy sürgősen ki kell dolgozniuk egy garanciatervet, hogy Ukrajnát ne fenyegethesse többé ilyen háború. Oroszországot igen, bárki és bármikor, becsületesen, igazságosan, á’la Brüsszel.

Ragyogóan folyt a találkozó, csupán egy kis bökkenő történt, amikor Ursula betolakodott a Macronnak kijelölt helyre, és a francia elnök a feleségével a megszokott reptéri fogadásokhoz híven, egyszerűen a sor végére lökték, de hát ez nem is tűnt fel senkinek, amúgy is Ursula olyan fuss ki - öblítsd ki szerepet vitt…

A tárgyalás soha nem látott feszültségben folyt, és amikor a nyolc jelentkező közül hat már elmondta, hogy mennyire megtisztelő és és és… a meghívás (Trump kicsit csodálkozott, mert ő nem hívott meg senkit), akkor egy pillanatra magára hagyta az igen tisztelt társaságot azzal, hogy Putyint is meg kell kérdezze ebben a fázisban, és negyven percnyi pillanat után visszaült és lehetett folytatni a házigazda méltatását. Egy óvatlan kis szünetben Trump megsúgta a mellette ülő Macronnak, hogy mit is beszélt Putyinnal. Szerencsénkre a mikrofon nem volt lezárva, így ország-világ hallhatta, persze csak foszlányokban, de a vájt fülűek abból is messzemenő következtetéseket tudtak levonni.

Ezt hallhattuk: - Biztos? – Biztos. - Egészen biztos? - Egészen biztos. -Becsszó? Ja, vagy ezt hagyjuk. Megesküszöl? Á ezt is hagyjuk…- S akkor találkoztok? – Persze. - Mikor és hol? - Egyszerre csak egyet kérdezz, jó! - Sajnálom, most vissza kell mennem, el kell búcsúznom Európától. Visszaült és csinnadratta bum bumm bumm, repülhettek haza a nagyméltóságúak. Aztán másnap összeültek, hogy tájékoztassák a nagyérdeműt, és hogy bejelentsék a tizenkilencedik büntetőcsomagot Oroszország ellen.

Valamikor, hála a Vörös Zászló újságnak, Marosvásárhelyen tiszta képet kaphattam a vietnámi háborúról, ahol az USA hadserege, országa szuverenitását és népe szabadságát védve napalm-bombákkal támadt az őserdőben menekülést kereső fegyvertelen gyermekekre, öregekre. Az egyik harci repülőjük eltévedt és berepült a Kínai Népköztársaság légterébe, az újság pedig lehozta nagy betűkkel, az első oldalon, hogy: „Kína a kétezer hatszáznyolcvanhetedik komoly figyelmeztetésben részesíti az USA hadseregét.” Valahogy így fog hatni a tizenkilencedik csomag is Putyinra.

Nem számít. Hajrá, a békéért mindent, a józan agyunkat is, ha kell!

Gyárfás András, 2025 július - augusztus

  Vannak még hibák

Égbekiáltó, felháborító vagy felkiáltó és égbeháborító és még fokozhatnám, de ítéljék meg Önök, kedves olvasók.

Mesterségek tűnnek el, és most nem az utcákat járó és hangosan „oblokos”-t kiáltó tótra gondolok, hátán a fakeretben az egész és a törött ablaküvegek kilóival. Értük is kár, hiszen az ablak ugye betörik egy szél vagy a széplány pajkos udvarlója nyomán, de jön majd az „oblokos” és olcsón beteszi, meg rág egy pofa gittet is, és kész, beragasztva, a töredéket meg a hátára, valahol jó lesz egy kisebb résre. Nem, az egész társadalmat érintő veszteségekre gondolok. Leginkább a női társadalmat, de ha a nők érintettek, a férfiak szenvednek, így marad az egész társadalom.

Szóval nem vagyok benne biztos, hogy csak azóta tűnnek el a mesterségek, amióta ez a kormány van hatalmon, vagy már azelőtt is így volt, de ez nem is érdekes, mert biztos, hogy ezért is a NER a felelős. Tehát: nincs kérem, nincs SZEMFELSZEDŐNŐ.

Fel tetszenek ezt fogni, kérem? Észre sem vettük, mikor és hogyan számolták fel, és ezzel nők anyák, lányok, de még nagyanyák és nagynénik százezreit fosztották meg lételemüktől. Ha valaki ebben a modern, ocsmány korban éri el a harisnyás kort, nem is tudja, hogy mi, azaz ki volt egy SZEMFELSZEDŐNŐ. Felidézem a fiatalságom gyönyörű élményeit, amikor egy hölgy harisnyáján felszaladt a szál, és nem a 112-t kellett hívni, azaz nem minden alkalommal, mert volt, hogy valakit olyan váratlanul ért ez a mocskos orvtámadás, hogy bizony orvost kellett hívni, és csak azután sorban állni a majdnem minden utcasarkon a két négyzetméteres műhelyében dolgozó SZEMFELSZEDŐNŐ pultja előtt. Egy szék, egy gömbölyű fejben végződő rúd, na meg a polc, ahova a beérkezés sorrendjében, a tulajdonos nevével jelzett cetlivel kerültek fel a sebzett harisnyák. Na persze voltak sürgősségi esetek is, amikor ez volt az egyetlen strimfli, és így nem lehetett hazamenni, mert a mama megkérdte, hogy mégis hogyan ment vagy futott fel az a szem, lányom? Mennyi tragédiába, öngyilkosságba kergető szem! Na persze nem csak a harisnya szemei, hanem a szomszédságnak a város erkölcsére vigyázó, pletykaéhes szemei.

És most mindez nincs, mert alattomosan felszámolták a SZEMFELSZEDŐNŐI mesterséget, ahelyett, hogy csak bekamerázták volna, és akkor hallhatnánk, mit mond a nép szemfelszedés közben, de ettől fél ez a hatalom! Szóval fel vagyok háborodva és égbe kiáltok: tessék újra kaptafához, vagy sámfához vagy mittudoménmihez juttatni a SZEMFELSZEDŐNŐKET!

   Beszédek és beszélyek

Megvolt, meghallgattam, megértettem és magamévá tettem a Tusványoson elhangzott miniszterelnöki gondolatokat. Természetesen nem én voltam az egyedüli, mert a kihívó titán is, mint mindig, megvárta, hogy törjön ki a tapsvihar és már készen is volt a világrengető beszélye. A recept már-már két éves, de működők, szóról szóra ugyanazokat a hazugságokat kell felsorolni, és a rajongók el lesznek bűvölve. Még egy kis cseresznye a hab tetejére: újból kihívni a miniszterelnököt egy nyílt vitára, esetleg a választásokat előre hozatni. Jelöltek nincsenek, de az nem számít, és hajrá!

Csak azt nem értem, hogy ezen a „nyílt vitán” miről akar gondolatokat cserélni, hisz a miniszterelnök nem hallgatta le a feleségét és senki mást sem, és nem lopott telefont, nem árulta el a gazdákat és a magyar hazát Brüsszelben., akkor hát…?

Jaj, bocs, elnézés és pardon meg minden más, hát hogy merészelem így megsérteni az ország legtisztábban látó időjósát! Több ez mint merénylet, hisz az alávaló kormány nem hitte el neki, hogy a Ferihegyi repteret csak egy enyhe nyári, kellemes zivatar lepi meg, és elindította a mentőszolgálatokat, és tessék, még ma is takarítani kell a romokat. Hát nem lett volna jobb a messiásra hallgatni? És ez így lesz mindvégig, míg a józan észt részesítjük előnyben a zsenialitással szemben.

Le kell szögeznünk: nyolcmilliárdnál többen élünk a földön, és lehetetlen, hogy mindenkinek igaza legyen. De valahogyan mégis csak egyezségre kell törekednünk, mert ha nem, hát kiderül, hogy senkinek sincs igaza, csak mindenkinek! Éljen, hurrá, én benne vagyok.

És még valami. A mai naptól kezdve ne adjanak nevet az orvosok a halál okának: szív, tüdő, epe, májbetegség, baleset meg önkezűség… Inkább mondassék ki: meghalt, mert megszületett. Kész, ennyi! Ebben benne van minden.

Egyszóval: ki van mellette és még mellettébb? Bocs. ezt sem tudom helyesen leírni, hiszen én sem tudhatok mindent, nem vagyok én izé, na.... Lám, ezt sem tudom…

   Vallomás

Vajúdok, vajúdok, és sehol semmi, pedig még egy hegy is megszülte volna a kis egeret ennyi idő alatt. De érzem, hogy vallanom kell, és ez soha nem ment csak úgy magától.

Gyermekkoromban édesanyám úgy nevelt (nem tanított, azt az iskolában tette, itthon valahogy a szó titkos és több ezer éves értelmében „nevelt”), hogy András, ha bánt valami, nézz a szemembe és mondd el („valld be” – de ezt sem mondta), és meglátod, hogy megkönnyebbülsz és megadod a lehetőségét annak is, hogy helyrehozd, vagy hozzuk…

Igen, de ez a mai nem olyan ”bűn” vagy hiba, amiről Ő beszélt, és nem is szerelem, amiről viszont bátyám, Gyárfás L. Miklós humorista (így van benne a Googleban) és a családban a szerelem és velejáróinak tudója.

Szóval azt mondta: - Ide hallgass Öcsi (valójában azt mondta, hogy „hülye gyerek”, de ezt most hagyjuk), ha egy lány azt kérdi suttogva, repesve, remegőn az ágy szélén, hogy „szeretsz?, nehogy azt válaszold, hogy IGEN, mert aztán hallhatod éveken át, hogy „de akkor azt mondtad”. Hanem azt kell mondanod, ugyancsak suttogva és remegőn: - Itt és most csak Te vagy…

Úgy vagyok ezekkel a vallomásokkal, mint az öreg székely. Az 50. házassági évfordulón az asszony: - Ember, 50 éve nem mondta, hogy szeret. - Asszony, akkor megmondtam, s ha valami változás lesz, majd szólok. ((Régi vicc, na és akkor?)

Ám most nem vagyok se szerelmes és bűnt sem követtem el. Hibát esetleg igen, de azt hiszem, megbocsáthatót. Vagy nem?

TV-t nézek! Most, hogy ezt leírtam, bele is pirulok. Pfuj. Na de ha már kimondtam, azt is bevallom, hogy kettőt is. A konyhait örököltük attól, aki a lakást eladta, és a falról nehezebb lett volna leszerelni és a helyet/sebet gyógyítani, így hát maradt, a másikat pedig a társalgóba magunkkal hoztuk.

Na, most ez úgy van, hogy reggel bekapcsoljuk mind a kettőt, hang nélkül, és várjuk a sportot és a híreket, ebben a fontossági sorrendben, és közben azt csináljuk, amit a másik akar. (Most ünnepeltük a hatvanéves házassági évfordulónkat - ezt csak úgy zárójelben.) És ömlik a fényszemét a lakásba, több száz csatornán, magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul, és én megpihenek néha félórákra is a kínai adón. Hát az valami csodálatos, nem értek egy szót sem, se írva, se mondva, de látok valami káprázatos táncot és hallok elbűvölő zenét, és nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.(Vagy ezt már valaki leírta?)

Eredetileg a TV-adásokról szerettem volna írni, de nem érdemes, nem használ senkinek. Marad a bűn /szégyen-tudat, az az enyém, aztán valahogy kijövök magammal.

   Géza bácsi

Botos kocogás a parton, és hirtelen villámcsapásként egy név: Dr. Kiss Géza. Jog- és alkotmánytan-tanár, pedellus, pedagógus, bentlakási nevelő és és és … Mindezek együtt: Géza bácsi, a Bolyai líceum, Kozma Béla igazgatóval együtt… Forma és tartalom adója.

Amikor elindultam sétálni, a rádióban újra az LMBTQ- iskola melletti és elleni vita foszlányai mentek, és a patakparton nyilallt belém: ezt már egyszer átéltem, igaz, ellenkező előjellel. Géza bácsit akarták kitiltani az elvtársak az ötvenes évek elején, mint a múlt kártékony örökségét, mert illemre, kulturált együttlétre tanított. Ami akkor ismeretlen volt az országban.

A földrajz és történelem tantárgyként már elintézve. Édesanyám tanárnőként újra kellett tanulja mind a kettőt. - András, a történelemmel nincs baj, egyszerű, minden, ami 1944. augusztus 23 előtt volt, rossz, és azután minden jóra fordult. De hogy a Kárpátok hogyan kerültek más helyre, azt nem tudom.

Az iskola megszervezte a tánctanítást is. Két arisztokrata hölgy irányította, származásukat letagadva, és azt is, hogy valaha Vásárhely főterén ők nyújtották át a virágcsokrokat a bevonuló Horthy Miklósnak. Egy tüdőbajos, annak idején még cigány, ma roma asszony harmonikával szolgáltatta a zenét. Hetente vagy kéthetente egy délutánon a könyvtárszobában összetoltuk a székeket-asztalokat, és nem szabadon választva, hanem számomra ismeretlen módon párosítva, kasztanyetta-csattintások mellett ment az egykéthánégy, előre-vissza, ritmust tarts, és ne rángasd a lányt, de ne is ölelgesd.

Géza bácsi volt az, aki megtanított, hogyan kell levelet írni: - Megszólítás, tárgy, elköszönés. Hogyan ülünk az asztalnál, hogyan fogjuk és használjuk az evőeszközöket, szalvétát, ha van (ritka dolog volt ez akkoriban és fölösleges is). A belépés egy helységbe, a köszönéstől az elköszönésig és kilépésig, mindent. Hogy a háziaknak ne kelljen utánunk azt mondani: - Na, ez is aztán… el tudom képzelni az anyját, apját…

Ő mondta egyszer, és nem fenyegetésként, hogy vigyázzunk, mit teszünk, mert valamikor mindennel el kell számolnunk, önmagunkkal mindenképp. Ami kegyetlen lesz… Ezért rákérdeztem most magamra: - András, el tudsz te számolni a nyolcvankét éveddel?

Őszinte leszek, még az utolsó kettővel sem. Valahogy úgy kellene ezt az egész életet rendezni, hogy kezdjük például nyolcvankettővel, és menjünk visszafele. Ami megszabadítana az elszámolástól, és biztosítaná a végére a mennybe érkezést, az édesanyánk ölében.

Na, ez lenne a jó, és még szép is.

Gyárfás András 2025 júliusának végén

  Naiv ima

Vonul a büszkeség, és a teherautó színpaddá alakított platóján vonaglik valaki/valami, kinek sem nemét, sem igenét meghatározni nem lehet, de megbámulni sem lehet.

Egy bámuló a másiknak: - Te, ezek a pestiek tiszta hülyék! Kicsivel odébb: - Te, ezek a budaiak tiszta hülyék! Még hallótávolságban: - Mondd, te hova valósi vagy, Pest vagy Buda? - Én Budapesti vagyok!

Ilyenkor a vén zsidó könyörgése visszhangzik a fülembe több mint ezer évvel ezelőttről: „Meddig, ó uram”? Nem kérdi, hogy „miért”? Jól tudja, hogy rosszat tett ő valamikor, lehet, hogy tegnap, de az is lehet, hogy valamelyik őse, ötszáz évvel ezelőtt.

Mi is elrontottunk valamit, hisz mi neveltük fel ezt a nagysikerű könnyűzene-énekest is , aki már háromszor tömte tele a Puskás stadiont rajongóival, és most nem is tudom milyen véglényeknek nevezi a Fidesz szavazóit. Annyit sem tud, hogy ha én elégedetlen vagyok egy rendszerrel, akkor nem a választóit, hanem vezetőit szidom, de azt nem lehet, mert tőlük kapom a stadiont és egyebeket…

E zsírleszívott tábornok jellemében pedig az önbírálatnak legapróbb nyoma sincs. Igen, ez az, amiért méltó tagja lett annak a pártnak, melynek vezére ezt világbajnoki szintre emelte. Meddig, ó Uram?

A legnagyobb csapástól, attól, hogy „ezek” hatalomra jussanak, megvéd a józan Kormányfőnk, de e hagymázas álomból mikor ébred a gyűlöletnek behódolt tömeg?

Bízunk, és majd szavazunk.

Akik még nem tudták, most megtanulhatták

Tényleg nem tudom, hol rontottam el. Hetek óta fohászkodom egy kis hűvösségért, esőért, erre még nagyobb meleg jött. Segítségért először a MI -hoz fordultam, de valami rosszat üthettem be, mert kiderült, hogy nem tud magyarul, pedig a hirdetés magyarul van. Aztán tovább kutattam, utána olvastam, és megtudtam, hogy M. Vopson kutató szerint életünk egy számítógépes szimuláció. Vissza az elejére.

De lám csak, valami félremehetett, mert tényleg másodperceken belül jött a szél és eső, de mennyi… Az erkélyen felborított mindent, kerti bútorok, több száz kilós virágos ládák, és amikor kirohantam, hogy a szétsodort dolgok közül nehogy valami az alsókra zuhanjon, engem vágott oda a korlátnak. És most újfent hálát adhattam a sorsnak, hogy hatvan évvel ezelőtt megnősültem, mert nejem az ajtóban - inkább belül, mint kívül - állva fél kézzel berántott a szobába.

Igen ám, de azonnal olvashattam is, hogy ne csináljak akkora cirkuszt, hiszen Ferihegyről üzent a „messiás”, hogy a kormány egy kis eső miatt megbénítja a repülőforgalmat. Felejtek hát mindent, mert ha Ö mondja, nem is történt semmi az erkélyen, én hiszek Őbenne, és az esti hírek, hogy háztetőket kapott le, fákat csavart ki tövestől, több százezer ember maradt áram nélkül, meg a vasút…. á, ez mind propaganda, és itt az idő, hogy rá szavazzunk… És ha mégis kételkednénk, akkor tényleg elvakult véglények vagyunk.

Ami még vígasztal, az a kínai tanítás, miszerint a gondolkodás nem az agyban, hanem a gyomorban, sőt egyre lejjebb, talán a végbélben történik, és akkor mégis van létjogosultságunk, csak nem itt, hanem Kínában. E filozófia mentén az aranyér is megkapja az őt megillető helyet és magyarázatát, hogy miért is arany! A parlamentben pedig, különösen az európaiban, kötelezni kellene a képviselőket, hogy a feneküket tartsák a pad fölé és azzal szavazzanak csendben, vagy ha úgy kérik, akkor hangosan. Hiába na, „az intelligencia komplex képesség, ami a problémamegoldásra irányul.”

Aztán, ha valaki némileg intelligens és megvan a képessége, hogy éljen is vele, az az ő baja. Ha pedig Ő!-belőle hiányzik az a iciri-piciri valami, hogy először nézzen ki az ablakon és utána adjon le meteorológiai jelentést, és ha ezek után is vonul a tömeg, akkor nagy baj van. Hogy ne legyen még nagyobb, hát jövőre jól kell szavaznunk! A választék megvan.

Akik még nem tudták, most megtanulhatták.

         Járom az utam

Mostanában, ahogy egyre hamarabb világosodik (legalább is nekem úgy tűnik, persze ez nem biztos, na de…), világosabb fejjel nézem a patakparton velem egyszerre mozgó valakiket. Szándékosan nem írok embereket, mert ez még sértő lehet egyikükre-másikukra, és nem akarok vitát már kora reggel…

De térjek a lényegre (?). Észrevettem, hogy mindegyik úgy lép, hogy egyik lábát teszi a másik elé, és utána a másikat az egyik elé, de ezt nem akarattal (gondolom én). Valahogy az egész mégis össze-vissza megy, hiszen ha az egyik az egyik lábát, a másik a másik lábát teszi előre, vagy fordítva, vagy az is megtörténik, hogy többen teszik az egyiket majd a másikat, de valahogy menet közben összezavarják, és ahelyett, hogy valaki „megállj”-t kiáltana és aztán újra kezdenék a véletlenül egyszerre indulást, csökönyösen mennek tovább… De azon is elgondolkodtam, (mert én nem csak megyek, én figyelek is, és ha eljön majd az ideje, majd szólok, most még nincs itt, most még csak írok), tehát azon töprengek, hogy mit fogok majd mondani először is nekik, midőn a….(hogy is van a vers vagy sláger?) De ezt már tényleg megfogalmazták, és a neten is fenn van, akit érdekel, nézzen utána, és akkor megtudja, hogy én mit fogok tenni. Én is utánanézek. ..

Most csak annyit, mi lenne, ha nem állandóan hol az egyik, hol a másik lábunkat tennék előre azért, hogy haladjunk, hanem csinálnánk valami mást, valami újat, hisz új idők új módszereket követelnek, ne ragadjunk le ilyen ósdi/ősi, apáinktól örökölt mozdulatoknál...

Mindez nekem már kicsit késő, így nyolcvan felett csak örvendek, ha azt a mindennapi háromnegyed órát a patak partján le és fel… De tényleg, meg kellene próbálnom egyszer keresztbe…

Akkor itt abba is hagyom, holnap újra jelentkezem, vagy én, vagy a zuglói napilap. Izgatottan várom. Majdnem annyira, hogy mikor lépünk már egyszerre, ha külön lábakkal is, de legalább egy irányba, kedves zuglóiak, és ti többiek!

  Új világ

Mégis mit tettem, hallottam, láttam, szagoltam, éreztem, gondoltam, mondtam, írtam, és mindezeket miért?

Hazudtam okosan/hasznosan, őszinte voltam bután/ön ártalmasan, és nem, nem, nem… De igen, igen, igen, és igen! Értve vagyok, vagy írjam le újból? És mi az, ami érthetetlen?

Ma a nők (a modernek, a haladók, az úttőrök) a szeméremajkukat átműtik az arcukra, és valós a veszély, hogy önálló pártot alapítanak, melynek programját le lehet olvasni az arcukról, és követőik is adva vannak (hisz a választók fele-fele arányban megosztottak)…

De hát akkor mi marad a férfiaknak? Miután az utazási láz a hölgyek többségét elvitte Pompeibe, és ott a több mint egyezer éves úszómester méretei egy az egyben mutatják a mértékegységet (Pompei egyik ősi köves útján egy kőbe vésett hímtag mutatja az irányt a valamikori örömház felé - a szerk.) - hát rajta… Azért a zöldek csak átveszik az uralmat, és minden a helyére kerül.

Fuj, ez már nekem is sok, de hát az abszurd világ kényszerének nem tudok ellenállni. Vagy vehetjük úgy, hogy legyőztem önmagamat, mert én ilyeneket nem akarok írni, de megtettem, tehát hős vagyok, mert aki önmagát legyőzi… Na, teccik érteni…?!

Kérem, ne kövessenek, és ne kövezzenek meg!

   Ez is van

Egy nagyváros Bülbül utcájában és a szomszédos Tamtam utcában azonos napon születik Marika és Márton. Eleinte minden úgy megy, ahogy azt az ósdi generációk tudták és akaratukon kívül tették. Azonban alig telik el két- három év, és a Tamtam utcában Márton undorodva fordítja a szüleihez a fejét, ha Marcinak, Marcikának szólítják, és messzire dobja a kisautót, kardot, puskát meg a többi fiús játékszereket, ehelyett nővére régi babáit szorongatja sírva: - Én Majika, Majika és Majika lenni, brübrübrű! A Bülbül utcában meg Marika követeli, hogy Marci legyen, és adjanak neki kardot, puskát, kisautót, és ne babákat.

Minkét utcai szülők imádják gyermekeiket és vallják, hogy hát ez csak egy kisgyermek-kori izé, és ráhagyják Marcira a lányruhákat és lányos hajat, Marikát meg verekedni tanítják rövidnadrágban, kopaszon.

És következik az iskola, ahol megtanulják, hogy mindez a legtermészetesebb dolog, és szeretni, tisztelni kell. És az egyikből országos hírű divattervező lesz (született Marika, de most Márton), a másikból bokszbajnok (született Márton, de most Marika). És a VIP-találkozók összehozzák őket, és tessék, a természet győz, pár lesznek. A nászéjszaka viszont ráébresztette őket a szörnyű hibára, de a szerelem a természetnél is erősebb, és az orvostudomány mindenekfelett, és be a műtőbe két asztalt egymás mellé, és amit itt lenyisszentenek, ott felvarrják és fordítva, és most már végérvényesen Márton Marika, Marika meg Márton. És alig telik el két hét, és úgy megunják egymást, utána meg magukat, hogy… De nem folytatom tovább.

A váróban véletlenül mellettük ültem foghúzásra várva, és hallhattam: - Semmit nem ér az egész élet, csak fiatalnak érdemes lenni… Előtted az élet, és mindegy, hogy fiú vagy lány vagy, csak fiatal legyél.

Beszólítottak, így nem mondhattam el, hogy: - Fiúk, lányok, csak idősnek lenni érdemes. Látjátok, a fiatalság átka, hogy mulandó, a korral viszont egyre idősebb leszel. És, mivel az évek száma mind nagyobb lesz, a mennyiségi változás, a természet örök törvénye szerint, egyszer majd minőségi változást hoz. Na, ezt kell kivárni, és akkor ihaj-csuhaj!

-Doktor úr, fájni fog?

Gyárfás András 2025 június végén

  Tout comprendre, c’est tout pardonner* -

 vallották valamikor réges-rég, legalább negyven vagy talán ötven évvel ezelőtt, amikor még meg tudták különböztetni a jót a rossztól. Mára már a rossz annyi álarcot vett fel, hogy képtelenség biztos és nyugodt lelkiismerettel azt állítani, igen, ismerem a miértjét, megbocsájtok. De hát átéltem, kell emlékeznem rá.

Igen, volt a nagy háború, és úgy tűnt, mindenki tanult, és a szépre törekedtünk, a rosszat félretettük a verőfényesebb időkre. Amikor semmink sem volt, akkor is meg tudtuk különböztetni a szépet a csúftól, és a természetes szépség uralkodott. Igazságtalan volt ez azokkal a lányokkal szemben, akik nem a filmekből, színpadról megszabott normák/szabályok szerint születtek, nőttek, de segítettek rajtuk, jöttek a frizurák, először a rövid (bubi, mert hosszú haj rövid ész), na meg a szoknyahossz. Nekünk, fiuknak nem volt ezzel gondunk, mert olvastuk a verset, hogy „milyen férfit szeretnek a nők?” Lehet gazdagabb-szegényebb, magasabb-alacsonyabb, soványabb-kövérebb, okosabb-butább, fiatalabb-öregebb, bátrabb-gyávább, stb-stb…, csak más legyen, mint a férj”. És ez máig sem változott. Pardon, nálam hülyébb ne legyen, ph-ph-ph - vissza mindent…

Nem is tudom, Fszk. úr, folytassam-e? Ön többnyire megért, tehát megbocsájt. Én nem ezt akartam mondani, én… izé, na, szóval olyan, hogy igen-igen, azaz nem-nem, és mégis-mégis… Furcsa dolog ez, szegény királynék sosem boldogok....

Tegyünk itt pontot, és ha valaki megértette mindezt, akkor az meg is bocsájt. Én, mint annyi mindent, ezt sem értettem, de hát ez maradjon az é   n ügyem, az én sorsom.net

*Az együttérzés a megbocsátás kulcsa. (L. Tolsztoj)

   Utazás

Sok száz kilométer autós utazás, Magyarország és Svájc oda vissza, na meg németországi rokonlátogatás és osztrák éjszaka - bőséges élmények, változó ízlések… Mindez arra kötelez , hogy megosszam őket másokkal, hátha akad még egy vén őrült, aki rászánja magát és kocsiba ül megmutatni jó magyar szokás szerint, hogy Ő nem egy hét alatt teszi meg az utat, hanem két, vagy - na jó, három nap alatt.

Tehát kezdjük a legfontosabbal. Ha autóval, hát abba benzin kell, még az olyan hibridbe is, mint amilyennel mi mentünk (elektromos autókról majd különha nem felejtem el), és azt még mindig benzinkutaknál osztják. És itt jön a megnyugtató újság: Budapesttől Luzernig magyarul beszél minden kút, azaz a kiszolgáló csapat. A különbség csak annyi, hogy Budapesttől a határig háttal áll feléd a kasszánál és éppen beszélget a konyhással, vagy „ne tessék siettetni”, „mit akar?”. A határon túl, mivel valamelyik meghallotta, hogy magyarul irányítjuk egymást a mosdó felé, hát „tessék ide hozzám jönni” „ilyen- olyan ajándékcsomagocska is van, meg árengedmény”. És „honnan hova?”, és aztán elbeszéli, hogy ő, azaz ők, mert többnyire az egész család ott van, a férj szobafestő és négyezer-ötszáz eurót keres havonta, az édesapa a benzinkutat takarítja, a mama meg a konyhán, és ha megjön a baba és összegyűl a nem tudom mennyi, akkor hazamennek. Addig reggel hattól este nem tudom meddig szombat/vasárnap is, mert hát úgysem csinálnának semmit itt a falu végén és... Ami ott nincs: szemét, koldus/hajléktalan az útszélén, gödör az utakon, tíz kilométernyi útjavítás (egy sávval kevesebb, ötven kilométerrel lassabb), az újságokban tömény háború/politika.

Abban Svájcban és Németországban is megegyeznek, hogy Orbán egy oligarcha/diktátor, és nem értik, hogy én mégis rá szavazok, ha majd sor kerül rá. Amíg itt laktam Svájcban, becsületsértés lett volna rákérdezni, annyira magánügy ez, de most távolról jövök, hát rajta. És hiába bizonygatom, hogy nekem jó a rendszer, a legjobb, melyek közül választani lehet. Te meg itt a svájci nyugdíjaddal a felső tízezer közé tartozol, és nem törődsz az elesettekkel, és nem állsz ki a demokrácia védelme mellett… Na, itt aztán elfajult a beszélgetés, mert nem hajlandóak elhinni, hogy Magyarországon demokrácia van. Ők úgy tudják, és azt egész biztos forrásokból, hogy nincs szólásszabadság, és az ellenzék teljesen kiszorítva a politikai életből, és és és... Képtelenség építő jelleggel vitatkozni, így én is elveszítem az önellenőrzést és kijelentem, hogy az, hogy ti azt hiszitek, hogy a demokráciának csak egy formája van és az a svájci, az csak azt jelzi, hogy ami a kínai dinasztiák kultúráival hétszáz évente történik, az van itt is: degenerálódott, ideje felfrissülni. Nézzük csak a tegnap esti TV-vitát, ahol a hét Bundesrat (kormánytag) osztotta az észt arról, hogy Svájc népszavazás elé engedje-e az EU-val már kidolgozott villanyáram-közösülést. És egy óra múlva még mindig ott tartottak, hogy abba két ősi kanton biztosan nem megy bele, hogy a karácsonyi teljes falú-kivilágítást decembertől márciusig szűkítsék le, mert Spanyolországnak kell az áram. A vége felé a műsorvezető bátran megkérdezte a miniszter uraktól, hogy melyikük olvasta végig a százkét oldalas egyezményt, és miután egy sem akadt, akkor mégis mire szavazzon az istenadta nép?

A háborúkról is beszélgettünk, és egyértelmű volt, hogy a galád Oroszország minden előzmény nélkül csak úgy lerohanta a szegény, védtelen Ukrajnát, és elképesztő, hogy Irán visszalő Izraelre, na de….

Volt valami, aminek talán nem csak szimbolikus értéke lett a szememben, hanem visszaadta a reményt, hogy megvan még az az Európa, amelyikben én hiszek. A visszaút kb. 600. km-énél letértünk az útról és csak úgy bele az osztrák fürdővároskák egyik mesés-giccses egyikébe. Véletlenül volt egy éjszakára szabad szoba zárt parkolóval, Ferenc Ferdinánd főhercegről elnevezett establissement-el, és míg nejem kipakolt, én az ablakban néztem a pont alattunk levő kerthelyiségbe igyekvő kerékpáros idős urat. Beillesztette milliméteres pontossággal a kerékpárt az arra kijelölt és felszerelt helyre, majd levette a két csíptetőt a pantallóról és betette a kis csomagtartóba az ülés mögé, azután jött a sapka szakszerű összehajtogatása és ugyanoda ahova a csíptetők, majd elővette belső zsebéből a csontfésűt, maga elé igazította a kormányról a visszapillantó tükröt és megfésülködött, közben a pincér már vitte is a törzshelyre a centire kimért habbal a sört.

Történik ez abban az országban, ahol pár nappal azelőtt tíz gyermek esett áldozatául egy iskolai ámokfutásnak.

Vagy még sincs már meg az az Európa, amiben és hiszek?

   Választások

Sietek, nagyon sietek, Fszk. úr, és lehet, hogy a szokásosnál is több hibát követek el, de most nem ez a lényeg, mert ha nem lépünk idejében, igen Ön, és én is, meg annyian mások, és még azon kívül is… És már is késésben vagyunk…

Választások lesznek, már egy év sincs hátra, és nem az a baj, hogy egy megrészegült, vakon vesztébe rohanó tömeg  áll szemben egy józan, kimért, de szerénykedő tömeggel, hanem van egy harmadik fél is, és kellene valami, amiben közösen higgyünk, aztán ki-ki jobbra vagy balra vagy mittudomén hova…

Gondolkodtam becsszó, és utána olvastam… és megvan, Heuréka, Heuréka…

Konfucius: - Úri emberekkel kell kormányoztatni magunkat! Több mint kétezer évvel (vagy hárommal?) ezelőtt mondta az, akinek nyugodt szívvel hihetünk, mert népe világhatalommá vált, csak azért, mert hitt neki.

Most már csak meg kellene határozni, ki az „ÚRIEMBER” . Nem olyan nehéz ez, mint hogy mi a jogállam, fog ez menni.

Hát nem az a lényeg, hogy tudjon késsel-villával enni (az se árt), de olyan valaki legyen, aki ha délelőtt valamire azt mondja, hogy fekete, kora délutánra ne legyen fehér. NE HAZUDJON! Nem kell alázatos legyen, ne alázza meg magát, de mást se. Legyen szerény!

Nekem már ez a kettő is elég. Hogy ne lopjon? Hát istenem, most arról írjak tanulmányt, hogy mi a lopás és mi az eltulajdonítás? Tényleg, mi a különbség? Na nem, ez már sok…

Fszk. úr, én meg vagyok győződve, ha ezt kiírjuk óriásplakátokra és naponta bemondjuk a hírek előtt-után, és tőlem még helyette is, a jövő évben fütyörészve megyünk az urnák elé.

Úriemberekkel kell kormányoztatunk magunkat!

   Rádió

Most, hogy a budapesti autós közlekedés átlagos sebességét leszűkítették (azaz lezüllesztették) egy, azaz - írd és mondd - óránként egy kilométeresre, hát nem marad más, mint türelemmel (élvezettel - de az valahogy ne megy) hallgatnunk a rádiót. De melyiket? Teljesen mindegy, mindegyik büszkén hirdeti, hogy Ö, igen csak Ö a leg.. és legebb…

Van, amelyik el merte mondani, hogy őket többen hallgatják, mint ahányan belebeszélnek, és ez tényleg,…

Minket - harsogja a legebb - az tett naggyá, hogy olyan embereket - mit embereket, legendákat, ikonokat! hívunk meg, akik… na de erről beszéljen a vendégünk, akinek a nevét most nem áruljuk el, hisz ahogy a hangját meg tetszenek hallani, azonnal mindenkinek feltűnik a tizennyolc éves állócsillag, aki mert egy merészt álmodni, rátette az életét, és vasakarattal kitartott, nem törődve a hiú és csábító világ által eléje aljas módon nap mint nap kihelyezett aknákkal, akadályokkal. És igen, most és örökre tündököl a zene, és szándékosan nem mondjuk, hogy „könnyű”- zene, hanem univerzális muzsika a világban. Na, de itt is van, átadjuk neki a szót!

-Hát igen, ahogy fogalmaztatok, életem tizennyolc éve azzal telt, hogy álmodtam és nem törődtem az aljas világ elém gördített aknáival, csábításaival, csak a zenének és zenével éltem, és íme, megérte, az álmaim valóra váltak, nem volt könnyű, bár szüleim mindent megtettek amit ők tehettek (mert legyünk őszinték, egy szülő mit tud csinálni, hisz ő még a múlt terméke). Reggel édesanyám behozta az ágyba a reggelit, utána apám megmosta a fogam, testvéreim előkészítették a könnyű házi ruhát, és én (hiába hívott az iskola) csak álmodtam és álmodtam, a fogadott tanárt négy éves koromban rádöbbentettem a valóságra, hogy ö engem tanítani nem tud, hisz én - szóval na, nem akarok dicsekedni, mert ha valami távol áll tőlem, az a büszkeség - szóval büszkén állítom, hogy én a szerénységemre vagyok a legbüszkébb.

Rajongóimnak még csak annyit, hogy hamarosan nevet változtatok, és Szerényi Szendre név alatt lehet majd a nagylemezeimet megvásárolni, de jobb megrendelni, és vigyázat, mert nagyon korlátolt számban, alig hetvenmillió lesz az első sorozat, és senkit se tévesszen meg, hogy az ókorban volt egy Szörényi nevű valamiféle zenész, én nem vagyok se rokona, sem ismerőse senkinek, vagyok fenség, Észak-fok, titok, messzi fény, és szeretném ha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié...

Hoppá, kijutottam a városból, de most hova-merre, mert ahova indultam, már rég bezárt… Na mindegy, átkapcsolok egy másik állomásra: -Mi vagyunk a leg….-

Gyárfás András   2025 május vége felé

                        Unoka

Úgy rémlik, valaki már megírta ezt az „unokás” valamit, de mivel ugye egy tóba nem lehet ugyanúgy kétszer belépni, hát akkor mégis…

Sakkozni tanítom a távoli jövő generáció jeles tagját.

-Tata azt mond, ami a lényeg. Ki nyer? - Hát az nem ilyen egyszerű, mert vannak stratégiák és mindenekelőtt szabályok. -Tata, ki nyer? - Na jó, hát az, aki mattot ad. - Az mi? - Hát aki leveszi/leüti/mozgásképtelenné teszi a másik királyát.

-Na kezdjed, Tata!

Előretolom a parasztot a D izéről a D izére. Az unokám átnyúl, leveszi a királyom, és rohan a konyhába:  - Mama, megvertem Tatát sakkban! - Kicsi lelkem,, brávó!  Hát nem aranyos a kis okos!?

-Ugye Tata, nem hagytad magad? - Nem, becsszó nem, csak hát a szabályok…    Na de mindegy.

Ebben a pillanatban megszólal a TV - Hírek. Budapesten újra tüntetnek a tüntetés betiltása ellen, most már nem is tudom hányadszor és szabadon…

Hogy is van ez, mit csinálnak a mi ellen? Az unokámnak teljesen igaza van. Nyert.

                                     Ecce Homo

Igen, ez kellene. Szavazzuk meg, válasszuk meg, vagy fesse fel nekünk valaki azt az etalont, a hiteles mintapéldányt, akihez igazodhatunk, akiben jelen van minden erény és gyarlóság/tökéletlenség is, hisz „emberek vagyunk”. Vegyük sorra a föld összes, nyolcmilliárdnyi lakóját. Egy kis időbe bele fog telni, de megéri, hogy rájöjjünk: vagy egy sincs ilyen, vagy mindenki ilyen.

Így hirtelenjében, több példát is fel tudok sorakoztatni, hogy ki nem az, de ez nem oldja meg a nagy kérdést, hogy ki az?!

Visszaemlékszem, még Luzernben történt. A frissen épült parkolóház falát áttörte egy autó, a fele kilógott az utcára. Állítólag aki benne ült, összetévesztette a gázt a fékkel, és bumm. Na, mondtam: „hát ember az ilyen?” De aztán lehozták az újságok a fényképét is az illetőnek, és igazat adtam magamnak, mert egy szőke nő volt, és a nők, ha szőkék. hát…

Hát ez elárulja, hogy erdélyi vagyok, mert ott még ma is, ha bejön a kocsmába a fiatal férj és elújságolja, hogy „szült a feleségem”, rögtön jön a kérdés: - Gyermek lett, vagy leányka?

Szóval, ki lenne az, akit nyugodtan odaállíthatnánk, hogy „Ecce Homo!”

           Vegyük sora.

Jómagam? Na ne! A helyzet az, hogy csak nyaktól lefele ismerem önmagam, ettől felfele csak tükörből látom, és a tükör az ugye csal, mégis meg tudom ítélni, hogy erre a szerepre nem igazán vagyok alkalmas. Talán a Fszk. úr?  Ismerve szerénységét, biztosan visszautasít. Hoppá, megvan, halleluja! A sorsunk.net OLVASÓJA!  Igaz, hogy egyet sem ismerek a sok ezerből, mégis tudom, Ő az. Ezennel felkérném a Mesterséges Intelligenciát, hogy mesterségesen szaporítsa őket.

Ezek után talán eltűnnek majd azok a hamis prédikátorok, akik telekürtölik a sajtót, hogy hamarosan valami olyan hangfelvételt mutatnak be, amitől a Kormány azonnal lemond. Aztán úgy járnak, mint a csodarabbi, aki bejelentette: - Emberek, Lembergben tűz van! Igaz, később kiderült, hogy tűz nem volt, de rajongói továbbra is csodálták: - Az a csodálatos messzelátás, az igen!

Hát kérem, itt sem volt robbanás, de olyan tisztán mondta ki az Üdvöske, hogy a Kormány hazudik, hogy az valami csoda! Ez kell nekünk! Ő a mi emberünk. És kész! Na!

                                            Ez van

A történések rengetegében vagy eltéved, vagy lebénul a tudósító. Még szerencse, hogy ha nem is percenként, de elég sűrűn jön egy-egy őszinte, üdítő reklám. Egy hitelező bank hívja fel magára naponként százszor a figyelmet, hogy íme, Jani, aki csodagyermekként már a kerékpárra született és díjat díjra halmozott, amikor családot alapított, abbahagyta, de most, valószínűleg ennek a reklámnak a hatására, újra nyeregbe pattant. Nyilván miután felvette a csak jót ígérő kölcsönt, és most egy erdő közepén, terpeszállásban próbálja kipihenni az izomlázat. Nahát, ha valaki ettől nem kap kedvet a kölcsönre, hát az igazán…

Na de jön a mindent elsöprő óriás tett, megvan a magyar Gandhi vagy Mao, „a nagy gyaloglás” hazai hőse, a Nagy Péter.

Útja még nem ért véget, amikor rájött, hogy rajongói agyhalottak, az ellenség pedig (az ellenfél szót nem ismeri) patkányok, csak hát akkor a következő választás nyerteseként végül is kiket fog vezetni, és hova?

Meg vagyok viszont győződve arról, hogy mindent helyrehoz majd azzal, hogy a visszavezető utat háttal teszi meg, és azt kiabálja a hordóról: - Gásdabasz, gásdabasz, manátu!  A józan emberek milliói remélhetőleg józanul döntenek majd az urnák előtt, addig is szórakozzunk az One Man Show kifogyhatatlan, öngyilkos ötletein. És nem fog segíteni rajta a most még teljes mellszélességgel őt szentté avató Európai néppárt sem, mert fogy a levegő körülöttük is, és erősen köhögnek.

Néhány szót ejtsünk még a most nyíltan színt valló akadémikus urainkról is (tisztelet a kivételnek), akik gyalázzák a jelent, miközben még a legtávolibb rokonaikat is sikerült maguk közé becsempészni és a TUDÓS jelzővel feldíszíteni. Sajnos ez még nem elég, mert a tudatlan személyek tömegei eredményeket várnak el tőlük. Pedig ők kutatnak és kutatnak és kutatnak, és hagyjuk őket kutatni, hisz a kutatásnak szentelték az életüket és a mi zsebeinket. Na!

Szóval: Hajrá. És nem Árjah.

                                             Más világ

Ki kell mozdulni otthonról, ezt hajtogatom állandóan, hiszen a kép, amit a TV mutat, torz és többnyire szándékoltan színesebb vagy ijesztőbb.

Villámtalálkozóra hívtak Balatonfüredre, és olyan valakik, hogy nem lehetett nemet mondani. Köszönet nekik utólag, mert olyan élményben volt részünk, amit el sem hinnénk, ha más mondja (na persze az is attól függ, hogy ki vagy kik.) Na de térjünk a lényegre.

Magyarországon jártunk, méghozzá ott, ahova ezelőtt őt évvel Svájcból boldogan átköltözni készültünk, aztán valahogy Budapesten, Zugló kertvárosban kötöttünk ki. 

Hát szóval.. Tényleg sehol egy eldobott csikk, de még egy félig égett gyufaszál sem, ragyog az utca és a házak, és az EMBEREK. Bár a GPS új, a sok most épített út elterelt, így aztán félrehúztam a járda széléhez, leengedtem az ablakot, és az első arra járót megkérdeztük, hova, merre, hogyan. Majdnem beült a kocsiba, majd valósággal futott mellettünk az első olyan kanyarig, hogy ott megint ne csak megmagyarázza, hanem megmutassa, merre és meddig.

A Csopak vendéglő (Vígmolnár Csárda), mellesleg Michelin díjas (ez utólag derült ki), ahova véletlenül beültünk, feledtetett minden nagyképű és hírű pestit. A pincér azonnal jött és biztatott, hagyjunk időt magunknak, itt az itallap, aztán ha döntöttünk, hozza az étlapot is, vagy ha akarjuk, most rögtön. Érezzük magunkat vendégségben, ahol a vendég az úr, és esetleg még egy párnát, és ha a másik asztal jobban tetszik, hát csak szóljunk. Ugyanezt kaptuk a Tagore sétányon is, majd fel az Apátsághoz, és nem hittünk a szemünknek, mi minden épült és szépült, olyan öt év alatt. És az emberek itt nem politizálnak, hanem dolgoznak… Hát így is lehet.

És következett a találka régi emberekkel, nyugodt, tiszta eszű és ingű személyekkel. És felejtsd el a zuglói nagy üzlet raktára melletti patkányokat - valószínűleg ezeket látta az ukrán kém is, amikor itt járt.

Késő van, gyerünk vissza, alig egy másfél óra, és máris a budapesti dugóban vagyunk, ismét másfél óra dühös dudálások és káromkodások közt. Vissza a valóságba.

           Istenem, be jó volt egy másik világban.