Gyárfás
András - 2026, február.
Választások
II.
Vajúdok, gyötrődök, már-már kapkodok. A nyakunkon április, és én évek óta
tudtam, hogy kire- mire szavazok, de hát most tanácsok, parancsok jönnek az
egész világból, és hol van az én bátyám, aki annak idején előttünk járt és
tudta, megmondta. (Csak úgy, zárójelben jegyzem
meg: ma már óvatosan kell valakit „bátyám”-nak nevezni, mert az illető esetleg
„néném”-nek nevezi magát, és ezt ugye tiszteletben kell tartani.)
Szóval, akkor még más volt a helyzet, és a bátyám, amikor hazajött az
első szocialista szavazásról, elmondta, hogy a szavazás után odaléptek hozzá a
mikrofonnal és megkérdezték: - Na, hogy érzi magát? Ő meg ezt felelte: - Hát
édesapám nekem még régebb mondta, hogy az első eset után várjak két-három napot,
és ha viszketni kezd, menjek orvoshoz. Erre a mikrofont elkapták az orrom elől
és kirúgtak: - Hülye!
Magamra vagyok utalva. S azt már tudom, hogy kampány van, és amiket
mondanak, ígérnek, azt nem kell komolyan venni, hanem a véletlenül elejtett
apró kis gesztusokból, akár mosolyból, homlokráncolásból, elejtett szavakból
kell okosodni. Így például az egyik párt fő-fő-ideológusa, főnöke jelenlétében
oktatott ki: - Ha valamimért többet kell fizetni, az a jó!
Megvan. hurrá, hurrá! Hagyjanak nekem békét a mesével, hogy így meg úgy,
Brüsszel felé megvédik a nemzeti vagyont (benne az enyémet is) és itthon adókat
csökkentenek, meg ilyen-olyan juttatásokkal segítenek öreget, fiatalt, rászorultakat,
és mindezt most azonnal... Á, á, blábláblá, én többet akarok fizetni, értik, az
a jó! Végre tiszta vizet öntöttek a pohárba. (Vagy talán rumot?)
Azon is el lehet gondolkodni, hogy politikusaink, miniszterek,
államtitkárok és, és… négy éven át napi huszonnégy órában gondolkodnak,
dolgoznak, utaznak, vitatkoznak, nyilatkoznak, hogy nekem jobb legyen, én pedig
négy évente egyszer kell x-et kell húzzak valahova, és ha rossz helyre teszem, akkor
újabb négy évig vajúdhatok, gyötrődhetek.
Hát hülye vagyok én?
Pless-Schmidt
1940 tavasz kezdetén, de nem, inkább a tél végén, egy füstös kávéházban
Budapesten Mária Sándor még nem akarja elhinni, hogy a józan emberi emlékezet
ennyire rövid, és alig múltak el az első világháború szörnyűségének nyomai, máris
itt kopog - nem is kopog, dübörög - a második. Megpróbálja hát a lehetetlent. Kitalálja,
életre kelti Pless-Schmidt dán magánembert, az európai embertömeg követét, és
elküldi egy béketervvel Berlinbe, majd Londonba. A lehető legegyszerűbb
érvekkel a háború ellen és a béke mellett. Az eredmény - akár Orbán Viktor
látogatásai Kijevben, Moszkvában, Pekingben, Isztambulban, Washingtonban. De,
míg Pless-Schmidt megússza azzal, hogy kimondatik, ő nem létezik, a magyar miniszterelnököt
komoly bírálatok és fenyegetések érik az EU-s fennhatóságoktól… Furcsa világ.
Hát akkor én is furcsálkodjak egy kicsit.
Nagy-Britannia kilép az EU-ból, hogy hogyan és hogy miért, ezt most
hagyjuk, ám amikor összeül az egész Európa által kiizgult béketárgyalás és egyetlen
ember halála nélkül véget is érhetne a borzalom, az angol fő-fő jön és megtiltja
az ukrán ripacs-elnöknek, hogy békét kössön: - Tarts ki, küldünk fegyvereket, pénzt, paripát. Nyerni fogsz!
Na, hogy is van ez? Kinek a megbízásából jött? Hát nem furcsa? - ugye van
miért furcsálkodnom. Az angol fő-fő, miután elvált Európától és otthon is hasra
esett, kapott az alkalmon, hogy betartson Európának. És betartott. Ragyogó
alkalom az állandó örömmámorban úszó EU-s főnökasszony számára, végre valami
eltereli a figyelmet a koszos vakcinás üzelmeiről.
És most itt vagyunk. Gyakorlatilag nem lehet abbahagyni. Ukrajna abból él
(ha életnek lehet ezt nevezni), hogy Európa fut a pénze után, és elhiszik, hogy
Oroszországot le lehet győzni (eddig, több száz év alatt nem sikerült), s majd
a már befagyasztott pénzeket szétosztani. Mert ugye ha már legyőztük, hát istenem,
jöhet a szabadrablás. Hej, azok a régi szép idők, azok a jó idők, trallala.
Ha annak idején nem létezett, most ki kell találni és életre kelteni
négyszázmillió Pless-Schmidtet, de ha nem megy, higgyenek annak az egy szál Orbán
Viktornak!
Logarléc
A tegnap este éjjelbe nyúlóan szem- fül- és szívtanúja lehettem a téli
olimpia minden idők legszebb és leg-leg-legebb nyitóünnepségének. Mégis
hiányzott valami. Hiányzott egy ország, bár sportolói más államok színeiben ott
is vannak. De nem azon egyeztünk meg mi emberek, hogy az Olimpiák idejére
elhallgatnak a fegyverek? És akkor?
Az olaszok, elkerülve a nacionalizmust, de olaszosan üvöltve, mindent
elkövettek, hogy soha nem látott és halott élményekkel gazdagítsák a stadionban
és a TV-ernyők előtt ülő százezreket, pardon, több mint egy milliárd embert.
De mielőtt tovább zengeném a dicshimnuszt, hogy kerül ide a logarléc? És
hogy kerül a síbakancs a paplan alá?
Utóbbira megvan a válasz a marha
férjjel, aki váratlanul hazajött, és az ügyes
asszonyka az otthonról sízni kérezkedett barátot még épp, hogy be tudta begyömöszölni a ruhásszekrénybe, de a síbakancsok
ott maradtak a megvetett ágy mellett, ezeket meg hopp, be a paplan alá..
Ami pedig a logarlécet illeti, amelyik napok óta szúrja a szemem az
íróasztalon, tulajdonképpen mire is volt jó? Valami rémlik, hogy nagyon régen szorozni,
osztani, gyököt vonni és még egy csomó mindent lehetett vagy muszáj volt (a
tanár kérte) vele csinálni, de én ezer esztendeje csak vonalzónak használom, és
azt is talán egyszer egy évben, s akkor mi legyen vele, mert
el nem dobhatom. Na, ezt sem tudom…
Ezek után merül fel bennem a kérdés, hogy mire való mindaz, ami idehaza
folyik „kampány” címe alatt.
Aludtam egyet az álomszép ünnepség0re, és végre megértettem, hogy bakancs
ide, logarléc oda, de mekkora baromság is ez a kampány!
Könyörgöm, mától kezdve a TV-k ismételgessék a tegnap estét, és kész,
semmi hírek és hírmagyarázatok. Esetleg, ha jól odafigyeltünk, látunk majd egy
színésznőt, aki szavak nélkül elmondja, ahogy csak az olaszok tudják, hol és mi
fáj. Kezdjük hát őt hallgatni, és tudjuk majd, kire fogjuk húzni az x-et.
Ha valakinek nagyon kell egy logarléc, fájó szível, de odaadom, jöjjön,
vigye. De bakancsom, az nincs.
A
választások meg én
Azzal akartam kezdeni, hogy amikor úgy éreztem, hogy az események azt igazolják, hogy a világgal minden rendben
van és csak bennem van a hiba, és az nem baj, azaz ha mégis baj van, az csak
nekem baj, de tényleg, mi köze van a Világnak hozzám, és tessék nekem
megválaszolni néhány kérdést ami gyötör, és ha Önnek, a világnak sikerül, akkor
tovább is mehetünk, de amíg nem tudom, hogy az ellenzék miniszterelnök-önjelöltje
közös megegyezéssel tárja elém és Ön elé, Világ –úr (de mégis, miért ennyi idő
elteltével) a nemi életét, hát mégis, de aztán tényleg, ezek után kire is
szavazzak, de mondjuk ez csak egy kis (habár egyáltalán nem részlet)-kérdés,
mert ott van például az Olimpia, amit agyondicsértem a megnyitója után, hogy
semmi náci , és elkezdődtek a játékok és tombol a nemzeti dicsőség, és ebben
példaadó az az állam (Jueszéj), amelyik nem is nemzeti (de tényleg, van olyan
nemzet, hogy amerikai?), sakkor, na tessék ezen egy kicsit elrágódni, de
tanulni is, mert mindegy, hogy a versenyzőjük a harminckilencedik helyen végez
holtversenyben, a rajongóik
önkívűletben üvöltik a jueszéj-t és
lobogtatnak zászlót és molinót és sapkát és gatyát (ja, ma már rájöttem, hogy
ez nem is a sportolónak meg a nemzetnek szól, hanem fel kell kerülni a
képernyőre minden áron), és ha már olimpia, nem a sportnak kellene főszereplőnek
lenni ?, viszont az tényleg sport, hogy tíz centire a jég felett egy vacak
lapon százharminc kilométeres sebességgel száguldanak egy csőben, vagy többszörös
halálugrással sível, korcsolyával, és ha nem sikerül, hát istenem, majd
összerakják a darabokra tört testrészeket, de addig is az első oldalon lesz a
hírekben, és kit érdekel, hogy hányadik lett, ha kiderül, hogy megcsalta a
félve imádott hölgyet, és most a célba érve kér és hála Istennek nem kap
bocsánatot, és a másik a barátnője bankkártyáját hamisítja és vásárol be
teljesen fölösleges dolgokat, és a műkorcsolyázóknak több mint fele orosz, kiknek
valami teljesen idióta döntés nyomán nem szabad itt lenni, de sok a jószívű
állam, amelyik egy aranyéremért gyorsan állampolgárrá nyilvánítja… és folytatnám a sporttal, de minek is, amikor
itt tátong a legfrissebb „kérdés”, hogy Európa miért tapsol felállva a Müncheni
Biztonsági Tárgyaláson az ukrán megváltónak, aki szent fogadalommal ígéri, hogy
ezentúl havonta ötvenezer oroszt fog megölni, csak küldjék a fegyvereket és a
pénzt, és ha mi, magyarok nem viselkedünk rendesen, ahogy azt az ellenzékünk
miniszterelnök-jelöltje megfogadta (de könyörgöm, mit keresett ott, ki küldte,
ki hatalmazta fel…) hát két perc alatt lerohannak minket, NATO-tagokat, és erre
is tapsol Európa meg a NATO, és- és-és, de ami a legfurcsább, hogy ma, amikor
teljes a nemek közötti egyenlőség, akkor az özvegyasszonyok miért élnek többet,
mint férjeik?
Esdeklem, válaszoljanak, T. Olvasók!
Háború
A Világ
válaszolt. Kevesekkel történik meg, vagy inkább csak kevesek veszik észre, de a
Világ számon tart mindannyiunkat, és ha kérdezünk, hát válaszol. Igaz, most nekem a leg közhelyesebb módján
teszi - visszakérdez: -András, félsz?
Hát a
közhelyektől nekem hányingerem van, és ami még rosszabb, unom őket. De
megkérdeztek, s én nem tehetem meg, hogy a Világgal kötekedni kezdjek – feleltem.
És hogy én félnék? Hahaha, én és a
félelem? Kisgyermek- koromban már énekeltették velem a felnőttjeim, hogy: Nem
félünk a farkastól, farkastól, nem esz meg csak megkóstol,trálálá...
Igaz,
akkor még nem láttam farkast, és most, bár rács mögül vicsorog rám, hát a
„kóstolástól” kissé idegenkedem. Szóval nem félek, csak aggályaim vannak, ha
lehet, tartózkodnék, és minél távolabb, de ne szaporítsam a szót, nem félek,
csak tele van a gatyám.
Háborúban
születtem, és ha Marosvásárhelyen a Nagyállomásra kellett mennem rokonvárásra. hát
a földig lerombolt, több hektáros terület sokáig figyelmeztetett, hogy ott
valamikor emberek éltek, dolgoztak. Hogy mi volt pontosan, valami olajraktár
vagy finomító, nem tudom, mert sem szüleim, sem mások nem beszéltek ezekről
soha: a háborúval ne foglalkozz, csináld meg a leckét és tanulj. Aztán
begyógyultak a sebek az utcákon, de a felnőttek mindent elfogadtak,
szocializmust, kommunizmus hajnalát, csak háború ne legyen. És a háború
bevonult a frontról a családok négy fala közé, havonta bukkantak fel halottnak
hitt emberárnyékok, az orosz hadifogságot túlélt megnyomorított „élő” rokonok,
munkát kereste, pedig lábon is alig tudtak egyensúlyozni, de a munka megmentette
őket még a táborok iszonyú, pusztító, alattomos mindennapjaiban. A szomszéd
bácsink, ki hét év múlva - én már kamasz voltam tudom, láttam -, elszegődött a
Törvényszékre a pincében a régi iratokat rendezni. Annyi volt a feladata, hogy
a több tíz éve zajlott per lapjaiból kitépje a még egyik oldalán üres lapokat
és adja fel az irodákba, mert akkor éppen papír hiány volt. Egyik szombaton
kicsit elbóbiskolhatott a raktárban, és házmester, ahogy elő volt írva, bezárt
minden ajtót, majd hétfő reggel újra jön és nyitott. Hogy otthon miért nem
hiányolták, nem tudom, de hétfő hajnalban ott volt a polcok között és
rakosgatott: - De hát Miki bácsi, miért nem dörömbölt vagy kiáltott, és hogy
bírta ki étlen-szomjan? – Fiam, hagyjuk, mennem kell a mosdóba….
Miki
bácsi megtanulta a leckét, tűrt, hallgatott, mert átélt egy háborút, és azt
hihette, hogy ez egy újabb, és más nincs mit tenni a kisembernek, mint tűrni,
hallgatni, beletörődni…
Na, ez
nekem nem kell, és ha van egy kormány, amelyik ne is ígérjen/tegyen semmi mást,
csak azt, hogy távol tart az állandóan az ördögöt a falra festő Nyugattól, hát
beállok mögéjük/melléjük. És ha még emellett feltudja sorolni minden ígéretét,
amit tett a megválasztásakor, és mindegyik után hallhatóan, érthetően kijelenti:
TELJESÍTETTÜK - már nem félek.
Agybénítóan, fülsiketítően hangosan dübörög a
kampány, valahogy emlékeztet az ötvenes évek elejére, amikor a Marosvásárhelyi
Állami Filharmóniához kineveztek egy megbízható elvtársurat, és, hogy
megmutassák az új időket, egy ultramodern magnetofont is küldtek vele. Már az
első este felvett egy hegedűhangversenyt, és másnap összehívta az
adminisztratív vezetőséget: -
Íme, elvtársuraim, most lejátszom Önöknek, hogyan
kellett volna szólnia a tegnapi cincogásnak, amelyet élvezhetetlenné tett a sok
halk, elhaló hegedű. És megindult, és a modern technika behozta az üstdobot és
száműzte a hegedűt és harsogott, ordított a káosz meg a butaság…
Ez van itt ma minálunk. Ordít,
hörög, igazságot követel az ellenzék, csak a bosszút akarja, és nem
tudja, hogy a bosszú után nem az igazság jön, hanem a megtorlás ocsmány kéje,
és ha ez is megvan, ott lesz a NIHIL. Nem tudni, merre- hová, lehet
átkozni azt, amit szétvertek és a nép elé tárni a szörnyű gazdasági helyzetet,
ami furcsa mód most, hogy ők vették át a hatalmat, hirtelen eluralkodott, De
kész, nincs visszaút és nincs tovább, szét lehet osztani egymás közt a brüsszeli,
beígért jutalmakat, aztán futás!
Nem lesz idő aranybudikat építeni, de nem is szükséges, mert az arany-
dugulás-elhárítást már intézményesítették. Megtelt, lerepedt, szivárog, majd
elönti a mosdót, konyhát a förtelem, jaj be jó. Itt a hirdetés: - Ne veszítse el
fejét, az erre szakosodott cégünk azonnal jön. És jönnek és szétszednek csövet,
mindent, és amikor plafonig ér az elviselhetetlen, akkor jóindulatúan
figyelmeztetik a tulaj, hogy ez bizony nem kis pénzbe fog kerülni talán
számla nélkül, úgy hat-hétszázezer forintból kijönnek, de ha nem, hát nem,
kérnénk kifizetni a százezer kiszállási díjat és ők már mennek is...
Igen, ez már a ránk váró új világ előszele. Számla nélkül.
Megteltek a patakparti óriás plakátok friss biztatásokkal. A Határon túli
magyarok már több mint ötszázezren jelentkeztek, de mi a Tisza, a DK… És vannak,
akik hiszik. és ez fáj. Akik ezt hiszik,
bizolnyára nem olvasnak, mert minekaz. Ők mindent (is) tudnak. Bíznak a
jószomszédságban, ki majd, ha kell, órákon belül lerohan Európa legnagyobb és
legjobban felszerelt hadseregével. És akkor?
Nem
tudom, senki sem tudja, tehát hajrá, szóljon az üstdob...