Gyárfás
András – 2026 márciusának idusán
Nagydob
Agybénítóan, fülsiketítően hangosan dübörög a kampány, valahogy
emlékeztet az ötvenes évek elejére, amikor a Marosvásárhelyi Állami
Filharmóniához kineveztek egy megbízható elvtársurat, és, hogy megmutassák az
új időket, egy ultramodern magnetofont is küldtek vele. Már az első este
felvett egy hegedű-hangversenyt, és másnap összehívta az adminisztratív
vezetőséget: - Íme, elvtársuraim, most
lejátszom Önöknek, hogyan kellett volna szólnia a tegnapi cincogásnak, amelyet
élvezhetetlenné tett a sok halk, elhaló hegedű. És megindult, és a modern
technika behozta az üstdobot és száműzte a hegedűt és harsogott, ordított a
káosz meg a butaság…
Ez van itt ma minálunk. Ordít, hörög, igazságot követel az ellenzék,
csak a bosszút akarja, és nem tudja, hogy a bosszú után nem az igazság jön,
hanem a megtorlás ocsmány kéje, és ha ez is megvan, ott lesz a NIHIL. Nem tudni,
merre-hová, lehet átkozni azt, amit szétvertek és a nép elé tárni a szörnyű
gazdasági helyzetet, ami furcsa mód most, hogy ők vették át a hatalmat,
hirtelen eluralkodott, De kész, nincs visszaút és nincs tovább, szét lehet
osztani egymás közt a brüsszeli, beígért jutalmakat, aztán futás!
Nem lesz idő aranybudikat építeni, de nem is szükséges, mert az arany-
dugulás-elhárítást már intézményesítették. Megtelt, lerepedt, szivárog, majd
elönti a mosdót, konyhát a förtelem, jaj be jó. Itt a hirdetés: - Ne veszítse el
fejét, az erre szakosodott cégünk azonnal jön. És jönnek és szétszednek csövet,
mindent, és amikor plafonig ér az elviselhetetlen, akkor jóindulatúan
figyelmeztetik a tulajt, hogy ez bizony nem kis pénzbe fog kerülni talán
számla nélkül, úgy hat-hétszázezer forintból kijönnek, de ha nem, hát nem,
kérnénk kifizetni a százezer kiszállási díjat és ők már mennek is...
Igen, ez már a ránk váró új világ előszele. Számla nélkül.
Megteltek a patakparti óriás plakátok friss biztatásokkal. A határon túli
magyarok már több mint ötszázezren jelentkeztek, de mi, a Tisza, a DK
felháborodunk, kuss jár nekik… És vannak, akik hiszik. És ez fáj. Akik ezt hiszik,
bizonyára nem olvasnak, mert minek az. Ők mindent (is) tudnak. Bíznak a
jószomszédságban, ki majd, ha kell, órákon belül lerohan Európa legnagyobb és
legjobban felszerelt hadseregével. És akkor?
Nem tudom, senki sem tudja, tehát hajrá, szóljon az üstdob...
Baj van
Valami nagy,
nagyon nagy baj van. Még ha nyerünk is
(biztos, hogy igen…), olyan mélyre ható változásokat kell az új/régi kormánynak
véghezvinni, hogy az egy békés, vértelen forradalom nélkül lehetetlen.
De menjünk vissza
nagyon, de nagyon régre. Hogy is kezdődött?
Az emberek
kijöttek a barlangból és nekiláttak élelmet szerezni, a férfiak vadásztak, a
nők gyűjtögettek, aztán az erősebbek vezetni kezdték a gyengék tömegét. Mert hiába tudta már akkor az ember, hogy mit
akar, de ahogy tömegbe kerül, elveszti ezt a képességét, ezért vezér kell.
Hamarosan jött
egy okos, aki kitalálta, hogy az erőt egy hegyesre csiszolt doronggal (avagy
szuronnyal) ragyogóan lehet helyettesíteni, csak hát, ahogy nőtt a tömeg,
nagyobb segítségre volt szüksége, és kitalálta az isteneket.
Az emberek
külön-külön nagyon jól tudják, hogy mit akarnak, de a kitalált olimposzi
parlament messze is van, meg nehézkes is az odavezet út, megállapodtak hát az
Agorán, először a leggazdagabbak, majd hozzájuk csapódtak a legokosabbak is, és
feltalálták a Demokráciát mint szavazógépet, ahol jóvá hagyták a gazdagok és
okosak döntéseit. Hogy hova fejlődött ez az egész, láthatjuk ma. A demokrácia
őshazája államadósságban fulladt, de jöttek a Cézárok, és ma, szerte a világon,
ahány ország, annyi változata van.
Amerika a pénz
demokráciáját műveli, szegénynek lenni szégyen, Svájc a minőség uralma alatt
demokratizálódott, nem ismernek más munkát, csak a tökéletesen elvégzettet, s
ez valahogy magával vonzza a jólétet. Mi itt a teljes szabadság jeligéje alatt
elszabadítottuk a csőcselék beleszólását, és a hazugságok demokráciája fog
irányítani, ha a választás balul sül el.
Most lassan
(bár csak lassan lenne) mindez háttérbe szorul, mert dühöng a HÁBORÚ. Félős,
hogy a május végére tervezett hatvanöt éves érettségi találkozónk
Marosvásárhelyen, a Bolyaiban is odautazási nehézségek miatt… na de ..
Inkább foglalkozzunk
a mindennapiakkal. Egy ismerősünk meséli: barátnője elszánta magát és elment a
világhírű dietetikushoz, hogy valamit kellene tenni, mert a fölös kilók bosszantják.
– Hölgyem, kérem, álljon rá a mérlegre, ott a magasságát is megméri a gép, és
óriási szerencsénkre most jött Amerikából (Amerika… hát akkor ájulás) egy AI
program, amelyik ki is nyomtatja: Az Ön adatai alapján, ha nagyon szigorúan
betartja az AI által előírt diétát, hetvenöt évet is megélhet. Nem nagyszerű?
Különben hány éves, Hölgyem? - Nyolcvanöt.
Csak
Elég volt a viccelődésből, ennél
komolyabb a nemzetközi izé…
Azt szeretném mondani, hogy nagyon elegem
van az ostoba (?), akarattal félremagyarázható újságírói kérdésekből (jobban
mondva nem a kérdésekből, hanem a rá adható válaszokból). Hosszas, nagyon
hosszas (közel egy percnyi) gondolkodás után rájöttem, mi lenne az a válasz,
amivel elkerülhetnénk a kínos utómagyarázkodásokat, sőt még egyebeket is (Ezen
a „sőt-ön” tessék elgondolkozni, nehogy mindent nekem kelljen megválaszolni).
Szóval ott állunk - repülőtéren,
színpadon, vagy akár az utcasarkon - és elénk dugnak egy mikrofont: - Miért mondta
ezt meg azt, vagy tette azt meg ezt, valami világrengető dolgot? Mély lélegzetet kell venni és félhangosan, de
nyomatékosan ezt kell válaszolni: CSAK! Ennyi! Na, ezt aztán magyarázzák!
De nehogy elmenjünk a jelen életbe
vágóan fontos, és sajnos valós története mellett: dúlnak a háborúk! És nem
lehet szemet hunyni, állást kell foglalni, na nem a fronton, csak úgy békésen.
Bennem, mint a marosvásárhelyiek
többségében, székely vér csörgedez. És ugyan mit csinál a székely legény, amikor
besorozzák? Odaáll a tábornok elé és: - Tábornok úr kérem, a tegnap azt teccet
mondani, hogy tízszeres ellenséggel állunk szemben, hát és holnap átmegyek és
levágom a rám eső tízet, és megyek haza, mert vár a munka meg az asszony... Ezt
hallva a falubeli cigánylegény is sietve odaáll: - Tábornok Úr, tessék má
megmutatni, melyik az én ellenségem, mert én oda megyek és kibékülők vele, engem
vár otthon a hegedűm meg a purdéknak is enni kell adni...
Hát mit mondjak, kicsit mintha
szégyellném magam, de én inkább a békülés oldalára állok.
Az ilyen halálosan komoly kérdések
végén nem tudom elkerülni, hogy magára a halálra abból az egyperces
gondolkodásból ne szánjak néhány másodpercet. (Többet nem érdemel.) Nyolcvan-valahány
évem alatt, ha nem is akartam, akkor is megfigyelhettem, hogy mindig mások
haltak meg. S akkor?
Fszk. Úr, ha most azt kérdi, hogy
minek hordok össze itt hetet és havat, amikor odakint ordít a tavasz,
csörgedeznek a patakok és rügyet esznek a fák meg minden…? Hát azt válaszolom: CSAK!
Stop
Na, eddig s ne tovább. Vagy ne így, mert ez már fájt. Egy képviselő Úr a város
főterén a színpadra áll fáklyás menet elé, és azt mondja: - Dantesz (mondja ő!)
ezelőtt négy vagy ötszáz évvel, Babits fordításban írja: „Ó boldog
Magyarország, ne hagyd magad többé gyötretni!” (Paradicsom XIX. 142–143.
sor)
Hát igen, Babits így fordította, de nem Edmond Dantest, aki id. Alexandre
Dumas világirodalmi klasszikusának, a Monte Cristo grófja című
regénynek a főhőse, Dante Alighieri pedig jó hétszáz évvel ezelőtt írta az
Isteni Színjátékot.
És akkor fellép egy másik igen felkészült képviselő, és arra kéri a
Kormányfőnket, hogy tegyen végre egy háromszáz hatvan fokos fordulatot, mert ez
így nem mehet tovább. Ezt a fordulatot valamikor a német külügyasszony is
tanácsolta Putyinnak, aztán otthon elküldték az ENSZ-be egy még magasabb és
felelősségteljesebb állásba. Ezt csak úgy, zárójelben. És ha ezt a fordulatot
úgy értette, hogy tegye egymásután sokszor és gyorsan, hát annak már lenne némi
értelme.
És most vissza hozzám, mi fáj nekem. Mind a két és még jó pár tucat
képviselő többször is elmondja: - Mindenki tudja blá blá blá… hogy csalnak,
lopnak, hazát árulnak.
Ezek után nyilván nálam a baj. Mert ha ők azt mondják, hogy mindenki, hát
abban én is benne vagyok, nem tartom magam föltétlenül valakinek, de a mindenki
részének igen. És ha mindenki, akkor nekem is tudnom kellene, hogy lopnak,
csalnak, stb., de jaj, nem tudom. Nyilván elfelejtettem, mert a politikusok
vitán felül állnak, nem hazudnak! És, mint a fenti idézetek is bizonyítják, memóriájuk
és képzelőerejük százas!
Plakátáradat, amitől már nem
lehet átlátni az utca túloldalára. A Tisza jelöltjei nem jelenhetnek meg
magukban, csak párosban a főnökükkel. Sokat mond ez számomra, aztán úgy érzem,
nagyon hiányzik egy óriásplakát, melyen ott sorakozna, hogy miket ért el a
mostani kormány, mellette meg a kihívó, rajta a teljesítményei: feleségét
lehallgatta és két éve szüntelenül hazudik.
Kész, ennyi.
Gyerünk az urnákhoz!