Ágoston András blogja

jogász, újságíró, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alapítója, a Magyar Köztársaság Éremkeresztének és a Tőkés Lászó -díjnak tulajdonosa.

Ágoston András júliusi jegyzetei

Az ellenzék a globalisták megjelenítője

Nem mintha eddig valami más lett volna. Csakhogy, most minden eddiginél nagyobb erőbevetéssel és magyar Péter útján néhány új fogással gazdagítva indul a régi csatába.

Két „fogást” külön is érdemes kiemelni.

Az egyik a politikai háttér munkálkodása. A Tisza-vezér mindent készen kap: pénzt, paripát, s a választási kampány napi szlogen -szolgáltatást is magában foglaló eszmei felépítését.

A másik, hogy számolnunk kell a zűrzavar, a káoszteremtés készen szállított, netán törvényellenes eszközeivel (pride) is.

Ezt a sok irányból érkező nyomást, a magyar szuverenitást védelmező kormánnyal az élen, megfelelő ellenállással lehet csak kivédeni.

A kemény, minél szélesebb rétegekben megnyilvánuló, tudatos ellenállásra már most, a Tisza-kampány indulásával egyidejűleg szükség van.

A cél az újabb kétharmad. Van hozzá ész, erő és önvédelmi akarat. A veszély nagyságának felismerése ugyan még nem általános, de jó úton haladunk. A lényeg: alkalmazkodni kell a politikai nyomás különböző formáinak elhárítára. Nem majd, nem esetlegesen, hanem a támadással egyidejűleg. Nem heherészve, kézlegyintéssel, hanem az igazságunkra alapuló kemény, megalkuvás nélküli ellentartással érhetünk célt.

Jó példa erre Varga Juditnak minapi, az ellenzéki újságírók hordájával szemben tanúsított eszmeileg világos, erkölcsi fölénnyel végbe vitt sikeres kiállása és nagyszerű győzelme. Reméljük, folytatja.

Így érik az új kétharmad. Csak így.

Egy a zászló, egy a tábor!

Július 7.

Az amerikai Robert Lansing Intézet cikkéről

Orbán Viktor közelmúltbeli erdélyi látogatását és annak geopolitikai következményeit elemzi az Adevarul, amely szerint Orbán retorikája, amely támogatást ígér a határon túli magyar kisebbségeknek, irredentista narratívát tükröz, és felveti a hibrid magyar műveletek lehetőségét Romániában.

Az amerikai Robert Lansing Intézet szerint Orbán üzenetei, bár kulturális gesztusként vannak prezentálva, valójában a magyar nemzeti identitás határokon túli erősítését célozzák, ami növelheti a feszültséget Magyarország és Románia között.

A cikk megjegyzi, a magyar kormány lépései, mint az állampolgárság megadása és kulturális támogatások, a trianoni szerződés következményeinek informális revízióját sugallhatják. (mandiner.hu)

Feltehetőleg az Ukrajna körüli találgatásokból kiindulva az örökifjú téma tárgyalása során a szupersemleges intézet a szokásos irredenta következtetésre jut. A román Adevarul szövege mögé bújva, mintegy magánvádat emel a magyar miniszterelnök ellen.

Szerinte „Orbán üzenetei, bár kulturális gesztusként vannak prezentálva, valójában a magyar nemzeti identitás határokon túli erősítését célozzák, ami növelheti a feszültséget Magyarország és Románia között”.

Ugyan már!

A történelmi VMDK-ban, már 1992-ben dokumentumba foglaltuk: síkraszállunk a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért. Nem sokkal később elfogadtuk, hogy ennek legjobb eszköze a határmódosítást nem követelő magyar (perszonális) autonómia. Ennek körvonalai a szervezet egyik első dokumentumában még ebben az évben megjelentek.

A történelmi VMDK eszmei és politikai örököse a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) programjában már jelen volt a magyar (perszonális) autonómia modellje s nemzeti integrációnk másik pillérje, a kettős állampolgárságra vonatkozó igény is. Mi ezzel határoztuk meg, mit értünk a nemzeti integráció alatt.

Jól emlékszem, e politikai mozgások miatt a helyi többség hosszú ideig berzenkedett. Nem tudtak rajtunk fogást találni.

Ha jól működik a magyar szomszédságpolitika, érkeznek a többség számára is hasznos támogatások. A hatás a feszültség csökkenése, ma használatos szóval a politikai relaxáció.

A Vajdaságban azt tapasztaljuk, a hadra fogható értelmes autonómiakoncepció megléte mégis hasznos. Ez a szárazon tartott puskapor.

A máig érzékelhető, az autonómia kérdése a többségi hatalom szolgálatára „szerződött” megalkuvó balliberálisok és a nemzeti oldalon álló magyarok közé húzott vörös vonal. Nenad Canak a Vajdasági Szociáldemokrata Liga élén már-már elveszik a történelem ködében, de a magyar autonómia legfőbb szerb ellenzőjeként egy ideig még intő jel marad számunkra. Magyar hívei pedig a jelenlegi szerb ellenzék kiszolgálóiként tengetik politikai életüket.

A magyar-szerb kapcsolatok állása nem azt mutatja, hogy a kisebbségi ügyek együttműködésbe simuló tárgyalása nemcsak Szerbiában, de a többi utódországban is, növelné a feszültséget. Ellenkezőleg: az önmérséklet, s a felmerülő gondok higgadt megvitatása inkább a megértés, az együttműködés felé irányítja a felelős politikusokat. Az amerikai Robert Lansing Intézet igyekezete, hogy beavatkozzon az államközi kapcsolatok alakulásába egyszerűen kontraproduktív. Hagyjanak fel vele.

(Július 11.)

Közben ezrek halnak meg

Nem vitás: ami Ukrajnában a toborzás során rendszerszinten zajlik, az nem a háború szükségszerű velejárója, hanem emberellenes cselekmények sokasága, melynek a háború után következménye kell legyen.

Sebestyén József agyonverése, a körülményeket és a hivatalos ukrán magyarázatokat szem előtt tartva, magyar-, egyben emberellenes cselekedet volt. Ismétlődően az.

Ideje, hogy legalább szakértői szinten az elemzők legalább három dologban egyezségre jussanak.

Az egyik, hogy az orosz agressziót Ukrajnában hosszú, súlyos atrocitásokkal teli időszak előzte meg.

Másodszor, maga az ukrán oroszellenes provokációk sorozata összefonódott az érdekelt nemzetközi magántőke felbujtó tevékenységével (lásd Majdan, 2013. november 21-én kezdődött Kijevben lezajlott tüntetéssorozat).

Harmadszor, mára látszik, nagyhatalmi balhitnek bizonyult, hogy eljött az orosz medvével való leszámolás ideje.

Keserű tapasztalat, hogy a konfliktusnak, az atomháború kockáztatása nélkül nincs megoldása a csatatéren. Felmerül a kérdés, mire várnak a felek?

A hadi helyzet szemmel látható orosz fölényt mutat. Ennek ellenére Európa nagyjai, felelősségük tudatában mentenék a menthetőt, folytatják a háborút. Bíznak a hadiszerencse forgandóságában.

Mi magyarok, saját tapasztalataink ismeretében, jó vezetőinknek köszönhetően most is úgy látjuk: tűzszünet, majd béketárgyalások.

Figyelemmel arra, hogy a felelősek egyszerűen mellőzik a szenvedő ukránok tömegeinek harctéri és hátországi kínjait, legvalószínűbb, mindkét oldal a másik tartalékai kimerülésére vár.

Mi magyarok, igyekszünk mindebből kimaradni. A legkisebb veszteségek árán. Remélhetjük, sikeresen.

Július 17.

Mondjon le

A történelemből tudjuk: az autokrata hatalomtartók általában nem szoktak lemondáshoz folyamodni. Zelenszkij is inkább trükkökhöz folyamodik. A kormányátalakítást követően jött a törvény, az ukrán korrupcióellenes hatóságok függetlenségének felszámolása.

Az ukrán tömegek tűrőképességének határa gyorsan megmutatkozott. A diákok, némi súgás eredményeként, az utcára vonultak. Egyszerre több városban is.

Jól látható: eresztékeiben ropog Zelenszkij rendszere. Ami végtére nem csoda, hiszen az angol-uniós gyenge alapokra épült támogatási rendszer kezdettől fogva gyengélkedik.

A lényeg, hogy az eddig vállveregető, puszikat osztogató magállami és uniós vezetők Zelenszkijt semmiképp sem szeretnék követni a most megkezdett útján. Mert tudják, hogy az hova vezet. Változnak a szelek a nyugati médiába. Két nagy lap is megállapítja úgyszólván egyidejűleg: Zelenszkij pedig mondjon le.

Úgy látszik, kész az ítélet, csak éppen végre kell hajtani. S ez az, amitől megfagy a vér az érintettek ereiben. S elfogja a nyugtalanság az eddigi nagy támogatókat is. Sötét idők jönnek.

Július 25.

Ágoston András augusztusi jegyzetei

Feszültségkeltés

Magyarországnak, miniszterelnökünknek a rendszerszintű, állandó feszültségkeltéssel szembeni napi ellenállás szinte napi teendőjévé vált. Ahogy közeledik a 2026 évi parlamenti választás, az ellenzék részéről ideges kampányaktivitás egyre fokozódik.

Olyan eddig nem, vagy nemigen látott fogásokkal él a fogott politikus Magyar Péter brüsszeli stábja, melyeket nem lehet sopánkodással, vagy a bolond lukból bolond szél fúj népi bölcsességgel elhárítani.

Ha a magyarok nem akarnak kockáztatni, ezek közül többeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Az intézményes hazudozás, az EU-támadások hullámokban érkező, az ideológiai alapú kettős mérce fortélyainak szinte folyamatos hullámai – akarjuk, nem akarjuk – a legnyugodtabb politikusainkat mégis reakcióra késztetik.

Miközben kiindulópontként, továbbra érvényesül a „stratégiai nyugalom” magatartásforma, nem hiányzik a határozott rendszerben érvényesülő a támadásokat jól semlegesítő védekezés is.

Leginkább a még alig érzékelhető, de igen veszélyes folyamatok (blokkosodás) korai felismerése időbeni változásokat hoz Magyarország gazdasági politikájában (keleti nyitás, stratégiai együttműködés, kiegyensúlyozott viszonyulás a nagyhatalmakhoz). A kicsi, de ütésálló gazdasági és társadalmi berendezkedés eredményeket hoz (szuverenitásvédelem érvényesülése), máris előnyökkel jár, melyeket nem lehet mással helyettesíteni.

A jövő évi választásokat megelőző kampány, melyben az eredmény, a nemzetépítésre alkalmas hatalmi modell fennmaradása biztosított, jó összpontosítást, kitartást, megnövekedett innovációs hajlamot és eredményességet hoz.

Feszültségkeltés ide vagy oda, a lényeg a választási harc kimenetele: a meggyőző többség, amely nem lesz kisebb az eddigi 2/3-nál.

08.07.

Az obsitos. Jelenség?

Magyar Pétert mindkét politikai tábor – a maga módján – jelenségként érzékeli.

A balliberálisok ha nem is az ég küldöttjének, de afféle, a messzi Brüsszel követének tartják. Aki számukra a politikai győzelmük letéteményese. Így van ez akkor is, ha őt a dendi, vagy éppen a nagyvilági ficsúr talmi fénye ragyogja be. Nem kevésbé amolyan hídnak tekintik az idegen valóság és a távoli csoda, Brüsszel között.

A nemzeti oldalon, s ez nem érthetetlen, amolyan nagyot mondó obsitosnak látják. Üres hazudozónak.

Garay János újra leírhatná a jellemzését:

„Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán,

Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.”

Megmaradhatna a vers címe is: AZ OBSITOS.

A nemzeti oldal már teszi a dolgát. Magyar Péter megmarad annak ami.

Ő a brüsszelita nagyot mondó obsitos.

08.09.

A patrióták ereje

Miközben rezeg a léc, s várható, hogy az EU-harcosok háborús uszítása a tényleges politikai helyzet folytán kifulladni látszik, úgy tűnik, a narancsos forradalom erői főleg belső gyengeségük miatt vesztésre állnak.

A szerb köztársasági elnök ellenállása, s ezzel összefüggésben stratégiai nyugalma meghozza gyümölcsét. Ha sikerül működésbe hozni a bejelentett gazdasági és szociális intézkedéseket – ezeket egyelőre senki sem veszélyezteti – a szerb állam az új évet a révbe érés jegyében ünnepelheti.

Történhet mindez Vucic szavazók felől érkező támogatottsága, az elnök jól vezetett nemzetközi fellépései, nemkülönben a jó együttműködés eredményeként, amelyet Szerbia Magyarország és Szlovákia a közös érdekű kérdésekben évek óta erősítenek.

A mélyállam és a balliberális támadások során a három állam a helyi viszonyoknak megfelelő politizálása egyre hasznosabbnak bizonyul. Segíti az együttműködést, a szuverenitást védelmező akciókat az egyre nyilvánvalóbb tény, hogy a balliberális külföld csatlósaként megjelenő ellenzéküknek nincs egyetlen hadra fogható ötlete sem. Hogy holmi vízióra hajazó, koherens politikai stratégiáról ne is beszéljünk.

Az évek óta kedvhervasztó ellenzékiség egyik országban sem jó tanácsadó. Marad a gyűlölködés. Ami magában gúzsba köti az innovatív gondolkodást.

Nő a patrióták ereje, s ez biztató.

08.25.

Ki kinek a bajszát…

Ha jobban megnézzük, mindkét oldal, Zelenszkij és a nyugati „vállalkozók” is éppen hogy Trump nem létező bajszát rángatják. Miközben azok hamvában holt ötletekkel igyekeznek irreális céljaik felé, az USA elnökét egyre inkább zavarja mindkét kötekedő. Itt tartunk most.

Zelenszkij mindent követel: minél több pénzt, fegyvereket, a 800 ezres hadseregének és magának az államnak a fenntartásához szükséges pénz folyamatos érkezését. Helyébe az egész Európa védelmét kínálja. Ahogy eddig is tette. A 800 ezres jól felszerelt hadseregével. A demokrácia nagyabb dicsőségére.

Az oroszok legfontosabb követelései elejétől fogva közismertek: NATO-tagság nem, a megszerzett területek végleges vagy részleges birtokbavétele, az orosz nyelv és az ortodoxia jogaiba történő visszahelyezése.

Csakhogy borulhat minden elképzelés, mert orosz részről hangsúlyossá vált a legitimitás kérdése. Miszerint Zelenszkij nem legitim vezető.

Patt, mondhatná egy tapasztalt sakkozó. Vagy egérút Trupnak, hogy kilépjen a közvetítői szerepből is, legalább addig, míg mindkét oldalról nem kezdenek könyörögni, hogy ne hagyja el őket, mint szent Pál az oláhokat.

Az interregnumban pedig mindenki azt teszi, amit jónak lát. Felkészülhet a további küzdelmekre.

08.28.

Ágoston András újabb jegyzetei

A negyedik kétharmad

Tény, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) az Orbán-kormány három kétharmados országlása egyik fő céljaként uralta a magyar közvéleményt, de a valóságot is.

Tény az is, hogy a jövő évi választások előtt a magyar kormánykoalíció fenntartotta és a lehetőségeket rendre kihasználva felemelte a nemzetet, nem mellékesen a maga tekintélyét is.

Haladás tapasztalható belföldön, a nemzet egészében csakúgy, mint nemzetközi síkon is.

A legjelentősebb pénzügyi értékelők egybehangzó véleménye szerint Magyarország ezekben a vészterhes időkben is – a maga erejéből – vonzza a világ legigényesebb befektetőit. Mi más ez, mint nemzetközi elismerése Magyarország eredményeinek.

A magyar kormányfő az ország sikereire alapozott nemzetközi tevékenységének csak egyik szárba szökkenő eredménye a Patrióták. A magyar elképzelés látványos sikere a széles néptömegek egyre világosabb követelésére alapul. Benne fogalmazódik meg a balliberálisok évtizedes súlyos baklövéseinek bírálata, mindenekelőtt a migránskérdés országokat nyomasztó terhe, meg a wok-őrületnek az érintett nemzeteket sorvasztó, egyre hangosabb ellenérzéseket kiváltó hullámzása.

Talán nem véletlen, hogy a magyarországi zsibbadt, tehetetlen ellenzék jobb híján a NER fogalmával illeti mindazokat számára megfoghatatlan eredményeket, amelyeket negatív keretben értelmezve, a menjen Orbán, hisztérikus követelésében jelenít meg.

A parlamenti választásokkal nem lehet játszani. A kampányban máris láthatunk mindent. Az egyik oldalon az elért eredmények és a rájuk épülő nemzetpolitika uralja a közbeszédet, a másikon a kibékíthetetlenül elégedetlen dühös ellenzék.

Mondvacsinált árok van közöttük? Van, de nem mondvacsinált.

Az a különbség, amely megmutatkozik a szuverenitás, a bevándorlás iránti viszonyban, vagy a keresztény alapok védelmében, egész Európában észlelhető. Magyarországon ehhez még társulnak a balliberálisok külső befolyásolás keltette nyomása, sőt az utóbbi időben a felháborító kémügyek. Az ukrán, máris veszélyes fenyegetések pedig, jól megágyaznak az ellenzéki elégedetlenség és a kormánykoalíció közötti szembenállásnak.

Csakhogy, nem oda Buda!

A magyarok nem akarnak meghalni Ukrajnáért. Nem akarjuk, hogy a gyerekeink a frontról koporsóban jöjjenek vissza, és hogy a magyarok pénze Ukrajnába menjen!

Orbán Viktor és a kormánykoalíció szerencsére a megkezdte a negyedik kétharmad megszerzésének folyamatát. A NER tehát marad!

(Június 12.)

Felálltak

A nemzetközi folyamatokból következtetni lehet: felálltak az erők, amelyek Ukrajna és a háború folytatását tűzték ki célul.

Az Európai Unió (EU) nagyjai, Anglia (a volt gyarmattartók), meg a felelősségre vonás árnyékában Zelenszkij és a többi ukrajnai érdekelt vezető, most már biztos, egy követ fújnak. A háború oldalán, együttes erővel akarják lenyomni Magyarországot, elsősorban Orbánt, meg a többi (növekvő erejű) patriótát. Az unió megnyomorító javaslatokkal jön elő, Zelenszkij meg Szerbia és Magyarország sunyi szembefordításával próbálkozik. A Tisza csahol, s a főnökök fenyegetéseit visszhangozza.

Mintha Trump nem is létezne. Tudják ugyan, hogy él és virul, csak éppen az otthoni ügyeit intézi, hogy a többi rendszerváltó témáról most ne is szóljunk. Verseny ez az idővel.

Már régen megmutatkozott, az idő a béke érdekében tevékenykedő patrióta tábornak dolgozik: miközben a nyugatiak tüsténkednek, az oroszok lassan, de biztosan törnek előre. Hogy Ukrajnából végül már ne két, hanem akár négy megyét is követeljenek.

Most van szükség a magyar miniszterelnök által bejelentett stratégiára. Nem akarjuk, hogy a magyar katonák koporsóban jöjjenek haza az ukrán frontról.

A stratégiai nyugalomra van most szükség. Ennek az ideje jött el.

Patrióták, szerencse fel.

(Június 13.)

Orbán – Zelenszkij

Zelenszkij és az övéi végső elkeseredésükben (2 millió nem, a többszöri kétharmad, s a tény, hogy a magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz) nagyot, túl nagyot akartak mondani. Úgy vélik, a történelem és az idő Ukrajna oldalán áll. Következésképp, sem Orbán, sem Oroszország nem tudja megállítani az ország európai integrációját.

Nos, a zárójelről nem nyitok vitát, az már eldőlt.

Kérdéses viszont az állítás, hogy sem Orbán, sem Oroszország nem tudja megállítani Ukrajna EU-integrációját. Nem-e?

Kérdezzünk! Miért kell ide keverni Oroszországot? Putin szerint a NATO nem, az EU felőlük mehet? Persze, ő is tudja: frigyben Ukrajnával az EU egy nagy süllyedő hajó. Nem lesz sem nagyobb, sem erősebb!

Akkor meg minek? Hogy az EU magállamai, a volt gyarmattartók a bővítéssel megtarthassák a volt nagyságuknak legalább a látszatát? Ami lehetséges, de nem ez fő ok.

Talán a szükségtelenül nagyra nőtt EU Közép- és Kelet-Európai tagjainak – Ukrajna segítségével történő – végleges megzabolázása? Ez reálisnak tűnhet, ha a mag-Európa talmi urai az elefántcsonttoronyból letekintve hisznek abban, amit nem látnak. Mondjuk, hogy az iszlám már-már nincs benn Európában?

S az állításuk, hogy „a történelem és az idő Ukrajna oldalán áll”, reálisnak látszhat-e? Dehogyis! Elfelejtették volna Angela Merkel vésztjósló szavait: "wir schaffen das"?

Ilyen emlékeztető lesz a számukra a jövő évi újabb kétharmad. Kijózanító.

Adhatunk kéretlenül, de még időben egy jó tanácsot a gyűlölködő ukránoknak?

Több tiszteletet a hozzájuk sok fontos ponton közeli magyaroknak. Az erősködés nem jó tanácsadó. Ezt ma már Zelenszkij is tudhatja.

(Június 27.)

Ágoston András újabb jegyzetei

A dezinformációs kampány

Ukrajna az ismert okokból dezinformációs kampányt indított Magyarország ellen. A vesztésre álló háborús fél kapkod a veszett fejsze nyele után. Felbujtóival, a brüsszeli fejesekkel együtt Ukrajna mielőbb EU-tag szeretne lenni. Csakhogy a művelet részvevői időzavarba kerültek.

Maga a dezinformációs kampány láthatóan két céllal indult. Mindenekelőtt rá kell ijeszteni Magyarországra. Azzal, amit most már el lehet mondani (lásd kémbotrány), még inkább azzal, amit egyelőre senki sem akar kimondani (mi lesz akkor, ha a háború véget ér, s az elkeseredett bősz leszerelt katonák, szervezett formában, bűnözőként rohanják meg előbb a magyarokat Kárpátalján, majd, vagy egyidőben a magyarországi magyarokat is).

Közben mindenki teszi a dolgát. A mag-Európa volt gyarmattartó vezetői, nemkülönben a titkosszolgálatok, az elhárítás, s minden, ami mozog. A feszültséget harapni lehet.

Marad az orbáni taktika, a nyugalom, s maga a politikai küzdelem legalkalmasabb eszközei. Főleg a háborús időkben legfontosabb „stratégiai nyugalom”. Meg a meggyőződés, hogy mi magyarok jó kezekben vagyunk.

Általában is. (Figyelemmel arra, hogy Soros elvesztette Washingtont, de egyelőre tartja Brüsszelt.) Egyik fél sem enged: úgy gondolja, az idő neki dolgozik.

Hogy a halogatás, a tények mellőzése az ukrán katonák kárára van?

Sajnos, ez eddig sem volt perdöntő argumentum.

(Május 11.)

A küzdelem marad

Két jele is van annak, hogy a Trump-győzelem után a globalizmus erői felocsúdva első bénultságukból, ellenállást szervezve újabb őrhelyeket igyekeznek, ha nem is elfoglalni, de megerősíteni.

Támogatják az ukrajnai háború folytatását. Kerül, amibe kerül. Az utolsó ukránig. A nagy gyarmatbirodalmak maradványa az Európai Unióban (EU) megerősítette állásait, s játssza a kollektív geopolitikai szereplők egyikét. Ez majdhogynem nevetséges. (Nem maradt hoppon Macron a Vatikánban a nevezetes Trump-Zelenszkij tizenöt perces találkozó előtt? Dehogynem.)

Ez a kisiklás még elmenne, ha nem lennének nagyobbak is: az eddig egyeduralkodó globalistáknak nem jut szék a nagy hármas (USA, Kína és az oroszok) egyre szorosabb együttműködését jelző találkozóin sem).

Regionális szinten legfeljebb látszateredmények vannak. A brit, a francia, a német és a lengyel vezetők a minap nagy csinnadrattával Kijevbe utaztak, hogy nyomást gyakoroljanak Oroszországra, egy harminc napra szóló fegyverszünet érdekében. Hasztalan próbálkozás.

Az EU tagok felé is igyekeznek erőt mutatni. Ez is csak részleges siker. Magyarország nem enged. Ugocsa non coronat. Ahogy ez már történelmi tapasztalat.

Más a helyzet a hajlékony Romániával.

Előbb a patrióták irányába tapogattak, szélsőséges csomaggal. Az első próbálkozásokat valaki, meg az alkotmánybíróság, nagy hatalommal megakadályozta. A vérmes remények ellenére, a sírgyalázók próbálkozása sem sikerült.

A magyar-magyar vitát a vezetők tisztázták.

Mégis, mi lett volna, ha George Simion győz? Csak találgathatunk. Egy biztos: az EU-ban a magyar miniszterelnök jó eséllyel fékezhette volna a román elnök szélsőséges lendületét.

Most, hogy Nicusor Dan győzött? Ő biztos nem a patriótákhoz fog csatlakozni, inkább a von der Leyen oldalára áll.

Ezek után mit várhatnak az erdélyi magyarok? A saját erejükön felül, s a jószerencsén túlmenően?

Talán valamit mégis. Ami folytatódik, az a magyarországi támogatás.

S ez így van rendjén.

(Május 20.)

Momentum

Cseh Katalin a minap akaratlanul is rámutatott, milyen csapás a balliberális oldalnak az átláthatósági vagy szuverenitási törvény. Mert a Momentumhoz hasonló „civilek” elhallgattatását célozza. E párt számára ugyanis kétessé vált, várhatja-e egyáltalán, hogy a lényegében eredménytelen tevékenységét valaki továbbra is a befolyásra törekvő külföldi céladományokból fedezze.

Kibújt a szög a zsákból: a Momentum magyar nemzeti érdekkel ellentétes szolgálatainak értéke megkopott. Mert az anyagi juttatások ellenére a politikai siker elmaradt. A kétharmadok minden eredményét semmissé tették.

Ha az EU bürokraták nem tudják, vagy nem akarják fedezni a Trump adminisztráció által megszüntetett amerikai forrásokat, nincs tovább.

A pénzosztó szerepbe került brüsszeliek – lévén, hogy most a süllyedő Ukrajna fenntartásával vannak elfoglalva – nemigen boldogulnak. A társadalom mélyrétegeiben gyülemlő elégedetlenség pedig nőttön nő. Így arra szorítkoznak, hogy a számukra fontos romboló magyarországi belpolitikai ellenzéket megújítsák, vagy jobb híján segítséggel kecsegtessék. Ebből pedig nemigen lehet megélni.

Miközben a patrióták egyre sikeresebb akciói serkentik az EU tagállamaiban jelentkező tektonikus mozgások kiváltotta feszültséget, eltűnőben van a tíz-tizenöt évvel ezelőtti, már akkor is alaptalan, „wir schaffen das” optimizmusa. Még Németországban is.

Hol járunk most?

Azzal kezdődött, hogy az amerikai Demokraták és Brüsszel Magyarországon pénzadományokkal egy fiatalokból álló pártot, a Momentumot állította rivaldafénybe. A Momentum első és egyetlen eredménye az Olimpia megszervezésére irányuló kormányzati szándék meghiúsítása volt. Ez a párt számára akkor meghozta az anyagi támogatást, de az ma csupán esélytelen választási megmérettetésre elegendő. S az is olyan, mint a kutya vacsorája.

Hol van már a tavalyi hó?

Eszmei megalapozottság híján a Momentum egyre csak töpörödik. Míg a vezetői a minap arról hoztak felemás határozatot, hogy a jövő évi magyar parlamenti választásokon már el sem is indulnak.

A párt egyik utolsó önálló akciója, az egyik vezető, Gerencsér Ferenc ukrajnai útja. Milyen küldetésben? Nem tudjuk de, hogy nem a balliberális párt önálló politikai akciójáról van szó az biztos.

Cseh Katalinnak igaza van, azaz nem egészen. Politikai iránytű és jelentős anyagi támogatás nélkül a Momentum nem képes tovább politizálni. Másrészt, s ezt sem lehet szem elől téveszteni, a párt gyorsan felemelkedő, erősnek tűnő ellenfelet kapott. Ám a Tisza a készséges beolvadási kísérleteiket is csak ímmel-ámmal fogadja.

S itt a vége. (Május 31.)

Ágoston András újabb jegyzetei

Igazodni!

A brüsszeli központ vezetői, félretéve az egységre vonatkozó az Unió belső szilárságát szavatoló alapértékeket (pédául: az egyetértésen alapuló döntéshozatalt), mintha vesztüket éreznék, nyíltan kimondják: igazodni!

A volt gyarmattartók a mindenkori birodalmi szemléletnek megfelelően, az európai hétköznapokban parancsokat és fenyegetéseket osztogatva kísérelnek meg az „elszántak koalíciójaként” új társadalmi és politikai modellt alkotni.

Ha tartják magukat e kijelölt célhoz, maguk robbantják szét a minden eresztékében recsegő, ropogó „szövetséget”, az Európai Uniót.

Az örök „közeledésre ítélt” Szerbiának megtiltják, hogy ha jót akar, ne menjen el a május 9-én esedékes nagy moszkvai győzelmi találkozóra. Ez nem jó jel. Van ennél rosszabb is.

Az örökös nyugati darabont Csehország – nehogy kimaradjon jóból – elébe megy a dolgoknak. Azzal már nem tűnhet ki, hogy a moszkvai dzsemborit kihagyja, Danuše Nerudová az Európai Parlamentben igyekszik letenni a jó tanuló névjegyét. Nagyot mondva kinyilatkoztatja: „Orbán Viktor egy aranyásó, mert megtagadja, hogy pénzt küldjön Ukrajnának, nem hajlandó katonailag segíteni Ukrajnát. De ha valami történik, azonnal az EU-hoz rohan és pénzt akar kéregetni”.

A zöldségeket beszélő cseh képviselő netán arra számít, hogy ez bekövetkezhet?

Aligha. Tudja ő is, a magyar miniszterelnöknek nem igaza van, hanem igaza lesz. Mégis, mi lehet a célja a sem nem igaz, sem nem reális vélekedésével?

Netán azt bizonygatja, ő a cseh képviselő, hogy igenis ott van a elszántak nagy koalíciójában. Tudjuk, az "Elszántak Koalíciója" (Coalition of the Willing), az európai „nagyok” gyülekezete, amely most a közös európai védekezésre, beleértve Ukrajnát is, összpontosít. E politikai tömörülés nem lesz hosszú életű. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, tartja a közmondás.

A tárgyaló nagyhatalmak az Uniót meg sem hívták asztalukhoz. Minek is? Hiszen a háború egyik felelősének, a volt nagyok számára a béke nem hozhat dicsőséget. A várható osztozkodáskor pedig az angol-ukrán száz éves szerződés ellenére, nem ülhetnek oda a nagyhatalmak asztalához.

Legfeljebb egy ideig, a csehekkel egyetemben, élvezhetik még a rivaldafényt. Ennyi.

(Április 18.)

Utolsó esély?

Körvonalazódik a mag-Európa?

Az új világrend keretei régiónkban. Ezzel a címmel írtam e helyen két héttel ezelőtt a nagyok egyezkedéséről. Ukrajna ügyében.

Miközben e folyamatot egyelőre az jellemzi, hogy az Európai Unió nagyjai kimaradnak belőle, két német politikus két irányból akar beleszólni, mi legyen Magyarországgal. Ursula von der Leyen kiéheztetéssel próbálkozik, a leendő német külügyminiszter „kínálja a sárgarépát”.

Mindkettejük célja az egyesült Európa, amelyben legalább akkora befolyással bírnak, mint annak idején Mami (Angela Merkel).

Csakhogy, nem oda Buda.

A magyarok, élükön a nemzeti kormánnyal nehéz diónak bizonyulnak. Így volt ez eddig is, s nincs okunk rá, hogy a szuverenitás szorgalmazói megváltozzanak, vagy behódoljanak.

Egyáltalán nem biztos, hogy számunkra és a többi, szuverenitását védő politikai erő részére nem kínálkozik más, csak a mag-Európa, az egyetlen lehetséges „új keret”. Nem bizony.

Van két reményre jogosító történés Szlovákiában, s ami talán a legfontosabb, Amerikában is. A konnektivitás az, ami út lehet a szuverenisták közössége, az új világhatalmi pozíciókat építő Trump Amerikája felé. Persze, ha úgy alakul, tájékozódhatunk a mag-Európa irányában is.

Tudomásul kell tehát vennünk amit Wadephul, a leendő német külügyminszter mond. Nevezetesen, a most alakuló német kormány még egy kísérletet tesz Magyarország „együttműködésbe” való bevonására. Ha ez sem megy, a rebellisek ne várjanak „újabb próbálkozásra”. Akkor pedig megnézhetjük magunkat?

Jelentem, megértettük. Majd meglátjuk. Július 1-jétől Magyarország lesz a Visegrádi Négyek soros elnöke.

(Április 29.)

Szentlélek jöjj, a világ vár

A pápaválasztás is választás. Közeledtével, ahogy ez várható volt, igen élénkké vált az esélyek latolgatásába átcsapó érdeklődés. A nemzetközi sajtóban, de az Egyházhoz közel álló körökben is.

Az már látszik, hogy a világban jól érezhető a konzervatívokat és a globalistákat elválasztó dichotómia, ami kevésbé érzékelhetően, de tagolja a római katolikusokat is.

Érthető, hogy Erdő Péter a magyar bíboros, prímás, teológus, kánonjogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Vatikánban is tartózkodó, szakismereteivel nem kérkedő, ugyanakkor erkölcsi súlyával jelen levő tudós ott van a szóba jöhető pápajelöltek között.

Ő és a másik nagy magyar, az immár a világpolitikában is a saját súlyánál fogva politikai-erkölcsi tényezőként tevékeny kormányfő Orbán Viktor, vállvetve jelenítik meg a nemzetünk, nem mellékesen Ferenc pápa magyarországi látogatásaival is bizonyított tényleges értékeit. Megjelenítik világunk fejlődésének lehetséges irányait.

Nagyjaink mozgató tandemként, emelik a pápaválasztás amúgy is nagy jelentőségét.

Ne legyünk álszerények: a chatbot szoftveralkalmazás sem lepődött meg, amikor a média szembesítette a kérdéssel, „mekkora az esélye, hogy Erdő Pétert választják pápának?”

A megkérdezett szoftver, talán nem véletlenül, „vállalta” a feladatot, de meglehetősen tartózkodó volt. Felsorolva az érvek és ellenérvek koszorúját, nem látja lehetetlennek, de érzékelteti, a jelölt jelenleg mérsékelten esélyes.

Magyar részről el tudjuk képzelni, hogy a politikai szféra konzervatív-ellenes oldalán vannak, akik úgy gondolják, jó dolog lenne, ha a két magyar, katolikus és református, egymással szembekerülve akár a globalisták részére is kikaparna néhány gesztenyét.

Hiú ábránd ez, hiszen a két nagyot sem együtt, sem külön-külön, senki nem veheti rá, hogy az ellenfél érdekében végezzen el bármilyen munkát. Ők a maguk módján a világunkat akarják jobbá tenni.

Szentlélek jöjj, a világ vár!

Ágoston András újabb jegyzetei (2025. március-április)

Bajban az árulók

Rájár a rúd az árulókra. Eddig viszonylag könnyű volt a dolguk. A vége felé, miközben már érezhették, hogy nagy a baj, szinte nyilvánosan űzték az ipart: a nagyotmondó, nem ritkán hazug megmondó ember szerepében kezdtek mutatkozni.

Az embernek az volt az érzése, hogy ezek vesztüket érzik. Magyarországon elég csak az egybehangzó balliberális felmérésekre mutatni, melyek szemtelenül sorra a Brüsszel Péter nagy vagy nagyobb népszerűségét mutatták ki.

S akkor Trump képében jött a sokk. A nevével fémjelzett amerikai hadjárat a balliberális hazugságokat dollárkötegekkel alátámasztó, mindent átható propaganda felszámolásának vészes folyamata.

Így most a büszke balliberális politikusok és véleményvezérek európai serege a kerge bárányok farmjára emlékeztető karámjában az érdeklődőnek a tülekedő rémült sokaság képét mutatják. S ez így nem is baj.

Nálunk, jó hogy éppen nálunk, egy új jelenséggel találkozhatunk. A karámból elkeseredetten menekülő vezetők kénytelenek kézbe venni pártjuk belső biztoságát is.

Emlékszem, a történelmi VMDK-ban, amikor már túl sok oldalról érkeztek a támadások, Vékás János javaslatára nyakunkba vettük a „terepet”, s a helyi találkozókból merítettünk erőt a továbblépésre. A derűs nyugalom, ma már látom, azok esélye, akik terjedni látják az eszmét, amelyet meggyőződéssel hirdetnek.

Nem lehet véletlen Magyar Péter egyre nagyobb zavarodottsága, amikor bukni látja a politikai víziót, amelyet pénzért vállalt, s az most a tények formájában vele szembe jön.

Árulók alkonya a Trump amerikai kampánya következményeként? Talán igen. Ez lenne nemzetünk érdeke is.

Március 11.

Álmodik a nyomor

Méghogy nem működik a globális mélyállam! Dehogyis nem.

Bizonyította ezt a „tettre készek koalíciójának” párizsi tanácskozása is. A volt gyarmattartók unokái a régi dicsőség ma is tartó bódulatából ébredezve az ukrán elnököt fegyvercsörgető határozatokkal biztatták kitartásra. Zelenszkij, maga is mámoros magabiztossággal a tennivalók rendszerezésével, mintegy részt kért a nemigen reményteli jövő alakításából.

Korunk egyik utolsó lézengő rittere a háború végén még egyszer rivaldafényben akarta előadni a nagymonológot. Amivel – a saját véleménye ez –, sikeres hadvezér szerepében eddig valahogy játékban maradt. Az utolsó ukránig? Álmodik a nyomor.

Mi jön ezután? A háborúzó fél számára a fegyverek elhallgatását követően a vesztesek további szenvedésének újabb sorozata. Miközben a kezdeményezők újabb beavatkozásokat terveznek.

Mi más?

(Március 26.)

Messze még a cél

A nyugatiak, angol és francia vezetéssel, Ukrajna területi épségének megőrzéséért folytatnák a háborút. Az oroszok Putin irányításával céljukhoz közelítenek. A „Luhanszki Népköztársaságnak” a 99, a „Donyecki Népköztársaságnak”, Herszon és Zaporizzsja megyének pedig a 70 százaléka már „felszabadult”. A végső cél pedig, Oroszország és a régió biztonsága. Ami még odébb van.

Ezt az ukrajnai választások nélkül nehéz lesz megközelíteni.

Putin kiinduló pontja, hogy Donald Trump amerikai elnök őszintén véget akar vetni az ukrán konfliktusnak. Meg, hogy „együtt fog működni minden olyan partnerrel, aki erre törekszik”.

Közöttük azonban nincs ott a kardcsörtető az angol-francia „tettre készek koalíciója”. Orosz vélemény szerint, az bizony Zelenszkij kottájából játszik.

Kin van a lépés sora? Ez a nagy kérdés. Nagyösszegű politikai játszmáról van szó.

Putyin ideiglenes igazgatás alá helyezné Ukrajnát. Azt már nem – így Zelenszkij – tudni való, kivel kell tárgyalni.

Folytatódik a háború, közben arat a halál.

Trump úgy látszik kétközben van. Végül is neki kell kivágnia magát.

(Március 29.)

Közelítenek a lényghez

Két jele is van annak, hogy az amerikai-orosz tárgyalások során a kisebbségek kérdése is terítékre kerül.

Az egyik kruciális hír, hogy a németországi amerikai bázisról irányították a az olyan ukrajnai sikereket, mint amilyen az orosz cirkáló elsűllyesztése volt. Ezzel kiderült, amit már korábban is tudtunk, hogy lényegében orosz-amerikai összecsapásról van szó. Amelyben ma az oroszoknak áll a zászló. Ennek ellenére kettőjükön áll az ukrajnai rendezés felelőssége.

A másik fontos hír magától Lavrov, orosz külügyminisztertő származik: “Emlékeztetett rá, hogy Zelenszkij egy – a Le Figarónak adott – interjújában azt mondta, hogy elsősorban az oroszok iránti gyűlölet hajtja”. „Amikor megkérdezték tőle, hogy személyesen (Vlagyimir) Putyin orosz elnöknek (szól-e a gyűlölete), azt mondta: Nem, minden orosznak. ‘Mindannyijukat gyűlölöm.’ Tehát akár csak elméletileg is felmerülhet-e, hogy egy ilyen embernek odaadjuk ezeket az embereket? Semmiképp és sohasem!”

„És ennek a megértése a Trump-kormányzatban is megvan, amely nyilvánosan többször is kijelentette, hogy Zelenszkijnek meg kell békélnie a területi kérdéssel” – hangoztatta az orosz diplomácia vezetője”.

Nem kétséges, a két nagyhatalom képviselői – ahogy ez várható is volt – kezükbe vették az ukrán háboró befejezésének kérdését.

Csak sikerüljön nekik. Akár Zelenszi nélkül is.

(Április 12.)

Az új világrend keretei régiónkban

Egyelőre a feszültség növekedése jellemzi a legfontosabb nemzetközi politikai folyamatokat.

Ugyanakkor mind több a jele annak, hogy az USA és az oroszok, érvényesítve érdekeieket, a régióban területileg is új helyzetet teremtsenek, ismertessenek el. Annál is inkább, mivel az orosz kisebbség helyzete Lavrov által vázolt rendezése az USA vezetői számára is elfogadhatónak látszik. Miért? Mert figyelemmel vannak az orosz „különleges katonai műveletet” kiváltó tényleges okokra is.

Mindazonáltal, Ukrajna és a régió problémái egyikük számára sem bír prioritással.

A területi kérdésekkel és a bányakincsekkel együtt azonban előkerül a többi nemzeti kisebbség nyílt és megoldatlan kérdése is.

A két nagyhatalom közötti most alakuló, újraszabott viszonyrendszer vélhetően tartósnak ígérkezik. Így ebbe nem egészen mellékesen belekerülhet a kisebbségi jogok rendezése is.

Mit jelent mindez? Azt, hogy Ukrajnában megkezdődik az új világrend kiakulása.

Ami rendjén is van.

(Április 14,)

Ágoston András újabb jegyzetei (február 16-március 10.)

Aki késik, kimarad…

Akár úgy is mondhatnánk, Európa egy részének történetéből. Ennek a megállapításnak legalább két oldala van. Azok, akik sietnek, például Románia, szeletet akarnak maguknak az elbukott Ukrajna korábban uralt részeiből. Mások, a nyugat-európai nagyok sértődötten, mert mellőzve érzik magukat, vízió hiányában csak izgatottan toporognak. Egyelőre Franciaország vezetésével saját kiindulópontot szeretnének maguknak eszkábálni.

Tudjuk, a sértődés nem hasznos politikai eszköz. A tárgyalásokban székhez jutni lehet, de ehhez jól meg kellene emelni a honvédelmi kiadásokat. Nem szólva a három csapásirányról: No migration! No gender! No war! E nélkül nem megy.

Különben – ahogy Trump különmegbízottja mondta – Európa nem lesz részese az orosz-ukrán béketárgyalásoknak, így pedig a legújabb kori világtörténelemnek sem.

Ez az új irányegyüttes. Tetszik ez valakinek vagy sem.

Ebbe a keretbe kellene elhelyezkedni Zelenszkijnek, aki Putinról Münchenben kijelentette: „Ő egy gyilkos, és soha nem fog megváltozni. És ezért ez egy terroristával folytatott párbeszéd lenne. Egyedül nincs elég erőm, hogy kiszorítsam őt Ukrajnából, ezért kell beszélnem róla, hogy a szövetségeseim erőt adjanak ehhez.” Mi tagadás, ebbe a politikai keretbe ő nem tud helyet találni.

Volt már ilyen eset a világtörténelemben.

Február 16.

Mit bizonyít a magállamok párizsi konzultációja?

Legalább két dolgot.

Először is, hogy egyelőre ténylegesen kibékíthetetlen az ellentét Európa és az USA Orosz Föderáció Ukrajnával összefüggő nézetei között.

Meg azt is, hogy indokolt a nagyhatalmak igyekezete, hogy maguk rendezzék a háború hagyatékát.

A globális, végletesen megosztó ellentétnek, ha figyelünk a történelemre, nemigen van megegyezéses kimenetele. Valamelyik félnek győznie kell. Vagy az erő, vagy ha erejük és a háborúshozáshoz való kedvük közelíti őket egymáshoz. Ahogy nagyritkán, a konszenzusos megoldáshoz is.

A győztes keretezi a problémát: mindent becsomagol, mindent megmagyaráz. A következő összeütközésig.

Mindeközben mitől félnek a kisemberek, ha Ukrajna kerül szóba?

Például attól, hogy a valószínű háborús vereség után Ukrajna már a béke első napjaitól fogva acsarkodó, erős, zabolátlan rablóállammá válik. Veszélyeztetve ezzel saját békés helyreállításának folyamatait, nem kevésbé a szomszédos kisállamok nyugalmát, biztonságát.

Remélhető, hogy a békefolyamat kivitelezői a többi között ügyelnek majd Ukrajna legalább viszonylag békés civilizációs visszatérésére.

Remélhetőleg.

Február 17.-

Hova? Tovább!

„Recseg-ropog a második világháború utáni nemzetközi rendszer, alapjaiban változhat meg Amerika és Európa viszonya” sopánkodik az egyik eddig kivételezett, függetlenobjektív portál kommentátora. A kérdés jó, felelet nincs.

Legfeljebb találgatások. Íme, egy ilyen.

Tétel mondatokban: A két nagyhatalom egymással tárgyal. Részben mert csak ők akarnak békét, a többi szereplő meg nem. Másrészt a geopolitikai témáikat nem is vitathatják meg másként.

Az Európai Unió (EU) vezetői, az Ukrajnában bekövetkező béke esetén, félnek a már meglevő sávok mentén bekövetkező összeomlástól. Innen a nagy irreális ígéreteik a támogatások megtartására.

A mag-Európa még a drága energia és a nyersanyagok ellenére is az USA védőernyője alatt a túlélésben reménykedik.

Miben reménykedhetünk mi? A békében nyíló további lehetőségekben: elsősorban, hogy nem lesz újabb Jalta. Hisszük, a konnektivitás, az összekapcsolhatóság eszméjének térnyerésével párhuzamosan az érdekelt kelet-európai kisállamok is beilleszkedhetnek a két nagyhatalom közös geopolitikai terveibe.

Úgy legyen.

Március 4.

Komoly gesztus – amerikai katonák Magyarországon

Körvonalazódik, hogy az USA és az Orosz Föderáció közeledése, valamint a „csendestársként” befogadott Kína világpolitikai háromszög lesz a jegecesedési pont, ami körül végül kialakul az új, összekapcsolhatóságra épülő geopolitikai szerkezet, melyben a nemzeti érdekek egyeztetése háború nélküli együttműködéssel zajló folyamatokban nyilvánul meg és válik dominánssá. E folyamatokban a befolyásolási övezetek diszperziója, ezen belül Ukrajna felosztása, valamint az energia és általában a természeti erőforrások globális felosztása folyton változó, nagyjából a gazdasági versennyel meghatározott keretek között zajlik.

Íme, az új világ, melynek bekövetkeztét, részben a múlt béklyóival a lábukon, a nagyok és a volt nagyok képlékenynek érzékelt helyzetben egészen másképp képzelik el.

Zelenszkij látványos bukása a Fehér Ház Ovális Irodájában történt megjelenésekor, hirtelen felpörgette a térségünket érintő események részvevőit, kicsiket, nagyokat.

Maga Zelenszkij amerikai látogatása a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlott, még sincs egyetértés a megfigyelők között, legalább két tekintetben. Megrendezett politikai esemény játszódott le a szemünk előtt, vagy sem? Ki győzött? A látogatást követő londoni találkozóra is figyelemmel további kérdések merültek fel. A legfontosabb: Anglia tüsténkedése mellett vagy annak köszönhetően kiharcolhatja-e a helyet az EU vagy annak nagyjai a tárgyalóasztalnál? Részesei lesznek-e a nagyok egyezkedésének, vagy csak közvetlen szemlélői?

Ez utóbbi kérdés közben tisztázódni látszik. Orbán vétója után az EU vezetői csak a huszonhatok kezdeményezésével léphetnek fel. Feltételezve, hogy gyorsan összeadják, vagy legalább hihetővé teszik a nagy pénzösszeg előteremtését. Különben a szemlélői státus is elúszhat.

Látnunk kell azt is, hogy ha a fegyvercsörgető európaiak ne adj isten sikerrel járnának, az is csak a háború folytatásának ígérete lenne.

Szurkolhatunk. Tekintettel arra, hogy ez is csupán csenevész ígéret lehet, van remény.

Voltaképpen mellékág, de számunkra létfontosságú: az Európából visszavont amerikai katonák kellő nagyságrendben itt maradnak-e Magyarországon? A továbbra is veszélyes ukrán szomszédság miatt az elrettentő erőre szükségünk lenne. Trump és a magyar miniszterelnök kialakult kapcsolatainak köszönhetően remélhetjük az ország számára megnyugtató megoldást.

S ez így lenne rendjén.

Március 10.

Ágoston András

A XII. évfolyam

A KIFO Hírlevél 12. évfolyamába léptünk.

Most elkezdem, a kérdés az, meddig még. A felelet egyszerű ameddig bírom, illetve amíg lesz miről írni. Ez utóbbi felől nincs semmi kétségem: téma mindig van, akár érdekes is.

A hír:

„Akcióba lendült Matteo Salvini pártja: az Északi Liga a La Repubblica nyomtatásban megjelent cikke alapján azon dolgozik, hogy az Európai Parlament szavazzon egy Magyarország védelmét szolgáló dokumentumról.

A tanulság: nem az a legény, aki üt, hanem aki állja. Úgy is mondhatnám, aki ésszel és szívvel küzd, s emellett kitartó.

Az sem érdektelen, hogy a Salvini pártja Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság (EB) elnökét támadja, nem is rossz oldalról. Az EB-elnök felé így pont a jogállamiság, s ami még kellemetlenebb, az anyagiak felől fúj a jeges szél.

Mintha olasz barátunk tudná: a várhatóan széles politikai platformról jól jönne a Magyarországon lezajlott nemzeti konzultációnak ad támogatást. Nemzetközi politikai érvénnyel. Jó időben jó helyen. Napokkal a megválasztott amerikai elnök beiktatása előtt. Tudatva Trump elnökkel, miben rejlik az ingó-bingó Európai Ház alapvető gyengesége.

Az év elején már látszik: lesz mivel foglalkozni a nemzeti oldalon hadakozó újságíróknak.

Erre mondaná néhai atyai jóbarátom, Csorba István, a Magyar Szó hőskorában szerkesztőm, „nem elég, ha valakinek a tarsolyában a téma, ha nem tudja, vagy éppen nem meri közreadni”.

Mit lehet ehhez hozzátenni?

Vágjunk hát bele. Az új évben is.

2025. január 3.

A felemelkedés éve

A folytatás következhet

Mindenki láthatja: a magyar miniszterelnöknek igaza lesz. Előbb utóbb.

Az ok egyszerű, Orbán Viktor és nagy értékű csapata vezetésével kialakult az ország politikai filozófiája. Az anya nő, az apa férfi, csak legális úton lehet az ország területére lépni, s a háborút se így, se úgy nem támogatjuk.

A magyar kormány évek óta, erős választási győzelmekkel a háta mögött, a viharos nemzetközi ellenállás közepette viszi a magyar állami politikát. S ami nem mellékes, egyre magasabb politikai szférákban. Az Európai Unióban nagy változásra van szükség.

Mindennek eredményeként mi magyarok felemelkedő szakaszban vagyunk. Országszerte, a Kárpát-medencében és úgy általában a nemzetközi politikában egyaránt.

Nem mások ellenében, de a magunk jól felfogott nemzeti érdekei mentén a következő években is.

Mert Magyarország meg tudja csinálni.

Január 4.

Tülekedés

Nagy a tülekedés európa „nagyjai” között. Nem csoda, szinte kivétel nélkül arra kell vállalkozniuk, hogy egyik napról a másikra tábort változtassanak. Sokan járnak a damaszkuszi úton.

Óriási az ideológiai és mondjuk ki az erkölcsi ellentét közöttük, meg a „vakációzó” Orbán Viktor között.

A politikában két útja van annak, ha valaki eredményesen akar kitűnni. Az egyik a rátermettség, az ész meg a sok munka. A másik meg a várakozás és a tolakodás a politikai vásáron. Ez utóbbi nem csak nagy rámenősséget követel, s nem is mindig jár tartós eredménnyel.

Mi magyarok örülhetünk: miniszterelnökünk, ahogy maga mondja egészséges s január 17-én szeretne munkába állni. Vár rá szokásos miniszterelnöki interjú a Kossuth Rádióban. Meg a többi nagy feladat.

Nincs szüksége felmenni a damaszkuszi útra.

Jó, az sem baj, ha a nemzetközi helyzet is alkalmas a helyes választásra. Hogy a kiválóság s a maradandó értékek tisztelete könnyebben megmutatkozhasson.

Január 7.

Az új idők jelei

Egyre általánosabb a vélemény, vagy a megérzés, hogy Trump belépésével nagy változásoknak nézünk elébe. Akár a mindennapi életünkben is. Akkor is, ha a változásokat egyelőre csak Amerikában láthatjuk. Azaz nem egészen. A zavarodottság jelei, a tanácstalanság megjelennek az európai csúcsokon is.

Meg Ukrajnában. Zelenszkij miután harmadszori intervenció után sem sikerült bejutnia a Trump beiktatásával járó izgalmas, új összetételű kiválasztottak körébe, beláthatja, saját sorsát illetően elkövetkezett az utolsónak látszó felvonás. Szembe kell néznie az általa elkövetett hibákkal, megfogalmazhatja a felismerést, hogy számára nincs egérút.

Az ukrán vezető elmúlt napokban indított kezdeményezéseinek sikertelensége s a foszló remények további, elkerülhetetlen folyamata ráébresztheti, zavarodottsága bizony indokolt. Úgy látszik, a nagyok mégis nélküle kívánnak dönteni a háború kimeneteléről.

Az EU vezetése megbolygatott méhkasra emlékeztet. Ahogy az európai nagyhatalmi csúcsokon tapasztalható fejetlenség is. Még a mindenhatónak tartott összejövetel, a davosi bölcsek csúcsa sem tudott mást tenni, minthogy megváltoztatta a napirendjét. Nyilvánossá téve ezzel a felhőkben járók általános tanácstalanságát is.

A Trump elnök által foganatosított intézkedések okozta bénultság közben eluralja mind a nemzetközi, mind az európai politika színtereit.

A pár napos, Trump által kiváltott csend azonban csak látszólagos. Az Amerikában zajló belső építkezés a háttérben folyó nagy küzdelem kimenetelét Európában kémlelő, erőltetett nyugalom nem más, mint tétova kapkodás. Csak a lázas kiútkeresőket leplezi. Több-kevesebb sikerrel.

A bennünket is foglalkoztató igazi nagy dilemma a következő: ki dönt Ukrajna ügyében? Pontosabban, a kérdés csupán az, vajon a döntéshozók Zelenszkij nélkül, vagy vele ülnek asztalhoz. Nem úgy néz ki, mintha vele számolna bárki is a nagyok közül. Mi több, ez idő szerint valószínűsíthető, az EU fejesei sem rúgnak labdába. Örülhetnek, ha az „aktorok” konzultálnak velük.

Maradnak az oroszok. Ők kötik az ebet a karóhoz. Meggyőződésük, hogy az amerikaiak szorításában fogtak a „különleges hadműveletbe”. S a hadszíntéri helyzet alakulása folytán most nem kívánják megengedni, hogy ezúttal bárki is kisemmizze őket. Elmúltak azok az idők, amikor a részeges Jelcin elnököt könnyen lépre lehetett csalni.

Két vélekedés látszik fontosnak, ha azt latolgatjuk, mi következik.

Remélhető, Trump elnök sem becsüli alá a törekvést, hogy a jó béke az, amely tartósnak bizonyul. Kell hozzá bölcsesség, de nem lehetetlen célt érni.

Második oknak itt van az idő-faktor. Jó lenne, ha a kétségtelenül nagy gubancot nem hagynák savanyodni. Úgy fél év alatt legalább a megegyezés szakaszáig el kellene jutni a tárgyalóknak. Azoknak, akik ténylegesen részesei a döntéshozatalnak.

Egyszerű? Bizony nem az. Bízzunk benne, hogy a nekirugaszkodás mégis sikerül.

Január 24.

Soros bajban

Nem, nem a vagyona van veszélyben, ő sem vesztett el nagy pénzügyi csörtéket. A baj nagyobb.

Szinte érthetetlen, de igaz. Soros szervezetei pókhálóként terjeszkedtek ki Európa meg Eurázsia minden belső és egymás közötti konfliktusokkal terhelt régióira. Ennek ellenére ma szinte mindenütt visszaszorulóban vannak. A szavazók előre törnek.

Talán az egy kivétel Brüsszel, ahol Sorosék tartják magukat. Az ottani vezetők görcsös védekezése azonban egyre erőtlenebb.

A lényeget érintő ellenállás előbb csak Magyarországon, a magyar kormány részéről nyilvánult meg. Ma már a helyzet.

Soros Szlovákiában az eredményes nyílt ellenállás folytán is vesztésre áll. A Fico kijelentéseit követően a két ország Szlovákia és Csehország között hirtelen keletkezett, nagy feszültséget a cseh oldalon szító vezetők vesztésre állnak. A legmagasabb körökben lezajlott pengeváltások után Fico győzelme bontakozik ki.

A balliberális erők oldalán vitézkedő Soros-lovagok Trump győzelme után Szerbiában is utóvédharcokba kezdetek: Vicicot nem tuják megbuktatni, s az esélyeik nem nőnek, inkább csökkennek.

Sorosék a nem kevésbé fontos gender - és migránsügyben is érzékeny veszteségeket szenvednek el. Amerikában, de a legfontosabb európai nagyhatalmak határain belül is. Ha a hónap végén Németországban összefog az AfD meg a CDU, tektonikus változásokra, a szuverenisták térhódítására kerülhet sor más európai feszültséggubancok esetében is.

Például Ukrajnában. Ahol a külső intervenció egy ország népét kergette a megsemmisülés szélére, a feltétel nélküli megadás közelébe.

Megvilágosodnak a háború részvevői, a nagy nyugati balliberális ihletők és segítők is. Látniuk kell, a különleges katonai művelet elején az oroszokkal kialakult kompromisszumot csak részben az angol nyomásra kellett felrúgni. Ma a megmaradt egyetlen vétkesre, Zelenszkijre vár a fekete leves. Ki fog tűnni, nagyrészt az ő mérhetetlen becsvágya és rossz helyzetfelmérése vezetett a mai helyzethez.

Következik a felelősséggel való konkrét szembenézés Zerenszkij és az övéi számára. A nagy átalakulás. Soros és az amerikai globalisták nélkül.

Február 2.

Van kiút!

Miközben a világ- és az európai közvélemény a németek és a franciák Ukrajnára, a nagyok telefonbeszélgetéseire figyelnek, migránsügyben az erőszakos cselekményekre felelve sopánkodnak, a nemzetközi sajtó elsiklik egy különösen fontos fejlemény mellett. A nagy nyugati államokban egyre inkább erejükre ébrednek, s mintha egyre szervezettebben lépnének fel a jogalap nélkül államellenesen meghúzódó migránsok tömegei. Az új honfoglalók?

Ezzel párhuzamosan a helybeliek a közbiztonságot romboló idegenek dühödt grasszálásával szemben, a fásultság határán, legfeljebb erőtlen tüntetéseken adnak hangot elégedetlenségüknek.

Hozzá kell tenni, hogy ez „őslakosok” a másfél évtizedes globalista médianyomástól kábultan, reális helyzetfelmérés hiányában nem látják, vagy alig érzékelik a kiutat, nos, ők tömegükben még mindig irányíthatónak bizonyulnak.

Miután Amerikában a globalisták megbuktak, Trump megválasztása kedvezhet a lázadóknak. Bármilyen gyengék voltak eddig, most ők jelenthetik a fényt az alagút végén.

Az Orbán-kormány, a Patrióták Európáért képviselőcsoport az Európai Parlamentben, valamint Trump földindulásszerű győzelme az Egyesült Államokban, meg néhány más politikai párt mozgolódása, elindította a változásokat. Most már csak ütni kell a vasat. Kitartóan.

Küzdelmük nem lesz sétagalopp, de az eddigi eredmények nagy reményekre jogosítanak. Aki nem akar jogalap nélküli bevándorlást, aki ellenáll a gender-propagandának, s nem akar háborút, reménykedhet.

Köszönet a bátraknak. Február 14.

Ágoston András

Már kezdődik

Trump máris megkezdte ígéreteinek betartását. Elsőnek az ukrajnai háborút veszi célba. Emellett érvényesíteni kívánja az elgondolását, hogy az amerikai kormány ismét csak két nemet, a férfiakat és a nőket ismerje el.

Kell-e jobb, hatékonyabb kezdet? Nem.

S ha hozzátesszük, hogy Putyin orosz elnök jelezte, hajlandó Trump társaságában keresni az ukrajnai konfliktus rendezését, no meg az előrejelzést, hogy gyorsan elapadhatnak a pénzcsapok, akár azt is remélhetjük, hogy nem sokára vége szakadhat az értelmetlen vérontásnak Ukrajnában.

Hogy az új amerikai elnök diadalmenete akadályokba is ütközhet, nos, ezt sem zárhatjuk ki. Csak, ha figyeljük a pénz útját, meg a mérhetetlenül nagy és általános politikai sokkot a másik oldalon, mégis reménykedhetünk.

Ahogy abban is, hogy az eddigi tevékenysége a magyar kormányt is kedvező helyzetbe hozta: lehet szerény, mert ennek meg van az alapja.

Ha mindezt figyelembe vesszük, s meghallottuk a magyar miniszterelnök uniós csúcsot követő záróbeszédét már a jövő év első felében nagy változásoknak lehetünk szemtanúi. A nemzeti oldal, a szuverenisták, meg minden jó érzésű Európát féltő polgár.

Igaz, Brüsszelnek, most már nyíltan Orbán a fő ellenfele, de Ukrajna gondjának átvétele olyan pénzügyi terheket jelent, hogy ez eleve vesztésre ítéli a központosított Európa vízióját.

Küzdelem következik, tehát, de a nemzeti oldal nyerésre áll.

(November 9.)

Lázongások

Ha odafigyelünk a Nyugat-Európában zajló immár nem mindig visszaszorítható, általában az ellenőrzés nélkül beérkezett, erejüket felismerő migránshadak vezette zsidóellenes, palesztin-párti esetenként véres megmozdulásokra, látnunk kell: a kalifátust követelő megnyilvánulásokat immár ugyanazon erők késztetik keményebb fellépésre. Mert tehetik, s mert ez belső társadalmi mozgásaikból ez logikusan következik.

Netán az iszlám előretörése domináns folyamattá válik Európában? Ezek már lázongások?

Jó jel, hogy itt-ott hangot kapnak az ellenző, a zsidó-keresztény eszmeiségű egyelőre csak elméleti síkon mozgó érvek is.

Újabban az amerikai konzervatív erők mozgatta, első látásra tektonikus társadalmi mozgások nagy változásokkal kecsegtetnek. Ez is jó.

Kevésbé jó viszont, hogy nyomaszt bennünket a történelemben nem ismeretlen zűrzavar fenyegetése, a vészterhes idők lehetséges eljövetele is.

Mit lehet itt tenni?

Folytatni az ellenállást. Nekünk, magyaroknak ez nem jelenthet különösebb felismeréseket. Jó, hogy ép ésszel csak támogathatjuk a magyar politikai vezetés immár több évtizedes helyesnek bizonyuló ívét. Amit sokan úgy összegeznek, hogy a magyar miniszterelnöknek nem igaza van, hanem igaza lesz.

Reméljük, ez a politikai támpont tartósnak bizonyul a jövőben is.

(November 17.)

Magyarok és a romániai választások

Frissek még a választási eredmények, de ha magyar szempontból vizsgáljuk az első kör eredményeit, két tendenciát Románia esetében sem lehet nem észrevenni.

Az egyik, hogy kihasználva a számukra kedvező választási körülményeket a magyarellenes erők felemelték a fejüket. Sikerüket a szavazatok száma is mutatja.

Ez az előre törés nem vezethető vissza csak egy okra, de a lehetségesek között ott a tapasztalati tény, hogy zavaros időkben az utódállamokban harciasabbak a magyarellenesek. Ez Romániában akkor is így van, ha Budapestnek jelenleg jó kapcsolatai vannak mind Belgráddal mind Pozsonnyal. Mindkét államban vannak fontos közös érdekeink.

A másik tendencia, hogy egyelőre mi magyarok is fogyunk. Aminek következményei vannak. Ilyenek is.

Ha visszagondolok, annak idején a délszláv háborúk kellős közepén nem volt rossz, hogy a történelmi VMDK-ban előjöttünk az autonómia ötletével. Egy jó kis nem területi autonómia megteszi akkor is, ha a magyar párt útján nem sikerült a legjobb eredményt elérni.

Pedig akkor sem volt rá több esélyünk, mint székely testvéreinknek. A legitim követelés hat akkor is, mi is csak a nem-területi magyar autonómia modelljéig jutottunk el. Mert politikai keretbe foglaltuk, s ez máig nem évült el. Szárazon tartjuk a puskaport. Ha netán…

November 25.

Ukrajna

Válság ez a javából. A vége felé járunk, de mi lesz a vége?

Nem vitás, az oroszok az agresszorok. A nyugati vélemény szerint. Az oroszok alapvetően más nézőponton vannak. Röviden: nehezményezik, hogy a nyugat nem vette figyelembe Oroszország biztonsági aggályait, stratégiai érdekeit, sem pedig a kisebbségben élő oroszok indokolt panaszait. Ezért került sor a „különleges katonai műveletre”.

Van-e igazságos megoldás?

Nehéz megmondani. Tagadhatatlan, a háborún kívül csak a tárgyalások jöhetnek számításba. Úgy, hogy mindkét oldal érveit megvitatják.

Nos, a nehézség pont itt van. A másik oldal érveit a szembenálló felek egyelőre nem hajlandók megvitatni. Az oroszok erőfölényük tudatában. A nyugatiak befolyásuk eddigi mértékében bízva, igyekeznek előnyhöz jutni. A magyar erőfeszítések ez ellentét feloldását célozzák. Miközben a katonák, meg az ukrajnai civilek mérhetetlen szenvedéseknek vannak kitéve. Nem csak saját hibájukból. Igazán nem.

Ezt a gubancot kell valahogy feloldani. Az új amerikai elnök ezt feladatot vállalta. Január huszadika után.

Közvetlen cél, hogy ne teljen el több karácsony a fegyverek árnyékában. A béke esélye az új amerikai adminisztráció politikai irányvonalát tekintve reális tűzszünet kell, s ez kerete lehet a béketárgyalásoknak. Hiszen magyar jelenléttel, új biztonsági rendszer van kialakulóban.

December 13.

A nagy dobbantás

Három nappal a temesvári népfelkelést követően néhányan úgy döntöttünk, hogy bejelentjük a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakítását. A meglehetősen zavaros jugoszláviai belső folyamatokra figyelemmel a tizenegy alapító nevében, csatolva az elképzelés eszmei-politikai indoklását is, 1989. december 18-án, a TANJUG állami hírügynökség újvidéki szerkesztőségében átadtam Kezdeményezésünket.

A Kezdeményezés, mint dokumentum, nemkülönben, mint politikai nagybelépő, zajos dobbantásnak bizonyult.

Növelve a többiek megrökönyödését, a Delo c. szlovén napilap elsőként reagált. Az általa közölt rövid, politikaileg teljes értékű információ nagyot csobbant a zavaros jugoszláviai médianyilvánosság szinte minden szegmensében.

Nem tudtuk, jó-e ez nekünk, kisebbségi magyaroknak, de a kockát elvetettük. Gondoltuk, jó úton járunk. A ránk zúduló viharos támadások sűrűjében, ma is azt látom, hogy a magyar oldalon kirobbanó elégedettség, meg Vékás János kezdeményező társamnak köszönhetően a rögtöni, jól megcélzott pontos védekezés, egy pillanatra sem lankadó, meggyőződésen alapuló szilárd magatartás jó kezdetet volt, amelyet jó folytatás követett.

Erről többet csak a korszak kutatói mondhatnak. Majd, ha eljön az ideje.

Nézzük, mi az, ami biztos.

Bizton állathatjuk, hogy a ma már történelminek mondható VMDK volt az első politikai szervezet, amely, külső támogatás nélkül, sikerrel lépett fel mind a vajdasági, a jugoszláviai mind, pedig a nemzetközi politikai színtéren. Nem mellékes, hogy képviselői a legtöbbször személyesen is kijuthattak a nemzetközi politikai színtérre.

Mi a magyarázat?

Szerintem a Kezdeményezés lényegbevágóan helyes ideológiai megalapozottsága volt a döntő. Mindkét oldalon. Tény, hogy az első pillanattól kezdve a kisebbségi közösség vertikális szerveződésének elvére alapozva léptünk fel. Megfelelő politikai módszerekkel és jól meghatározott politikai céllal. A nemzeti alapokra épülő önálló érdekszervezet létrehozatala ütközött minden addigi kommunista és akármilyen más beidegződéssel.

A szervezetünk elleni politikai cunami végül is sikertelennek bizonyult. Mert a csúcsán ahelyett, hogy megtörtünk volna, tovább léptünk. Előálltunk az autonómia-követeléssel. Különösen az abban az időben sejtelmes személyi elvű kisebbségi önkormányzatra vonatkozó elképzelésünk keltett nemritkán őszinte érdeklődést.

Bízzuk ezt is az utánunk érkező kutatók értékelésére.

Ejtsünk szót a történelmi VMDK politikai és eszmei örököse, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) küzdelmeiről is.

Ha a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációjának eszméjére épülő vertikális szerveződés, meg az ezt kiegészítő kettős állampolgárságra vonatkozó igény megfogalmazása és politikai képviselete, vagy a magyar, perszonális autonómia máig egyedüli modellje jut az eszembe, máris a lényegnél tartok: a történelmi VMDK egyetlen politikai és eszmei örökösének a VMDP bizonyult.

Az általa megfogalmazott autonómiamodell, s a változó társadalmi változásoknak megfelelő törekvés a kettős állampolgárság megvalósítására, lényegében keretbe foglalta a vajdasági magyarság küzdelmeinek egy fontos, máig értelmezhető kezdeti szakaszát.

Ezen a téren is van tehát tere és feladata a vállalkozó szellemű fiatal magyar kutatóknak.

Az igazi eredmény: a vajdasági magyarság a rendszerváltás hullámzásai közepette megalkotta a közösség teljes értékű eszmei és politikai modelljét. A legfontosabb intézményeit mindenképpen. Erre másutt nincs példa. Ahogy a kitartó a jövőt fürkésző politikai és eszmei útkeresésre sem.

December 18.