A régi ház.
Kellemes félhomály van ide bent, nézem ezt a képet, egy kétszárnyas ablakon beszűrődik a fény. Látom a szüleimet fiatal korukban a régi ház udvarán, anyám apám átszellemült vonásait, ott a verondás ház előtt úgy 1953- ban. Annyiszor felidézem én sokszor ezt a képet, egy- egy éjszakán, hallom anyám apám hangját, mintha most is ott élnék közöttük. Eltelt sok évtized, látom a viharvert arcukat, és a mély barázdák, száz és száz történeteket mesélnek.
Ma már a szél is másként fúj, a fák levelei is úgy zörögnek mint megannyi ezüst pénz. Úgy érzem sokszor hogy kék fekete szempár figyel mikor hirtelen elsötétedik minden körülöttem. 
Egyszerűen az Ő életükről nagyon sokat kéne én meséljek, lehet hogy nem mindenkit érdekel, és nagyon kevés órát szánok rá.
Vannak éjszakák mikor a sok emlék nem hagy aludni, lehunyom a szemem és érzem hogy a szívverésem számlája a múló perceket. Felkelek az ágyból óvatosan. és nézem az alvó várost, járok egyet mivel a szobában félsötétség van., be világítanak a lámpionok az utcáról.
Ha vissza emlékezek azokra a nyarakra, mikor anyám mesélt nekem és olvasott a nyitott ablaknál, hallatszott hogy hogyan járnak az emberek az utcán, vártuk hogy haza jöjjön apám a munkából, mintha csak a tegnap történt volna. Ha rá gondolok azokra a bizonyos estékre, mintha messzi csillagokat néznék, és látom saját magamat ahogyan apám a vállamra teszi kezét, saját gondolataim rabja vagyok.
Nehezen indultak ők az életben mint fiatal házasok, anyám huszonkét éves , apám huszonnégy volt mikor össze házasottak a semmibe. Anyám el kellet jöjjön a szülői háztól mivel a bátya nem tűrte meg, mint fiatal házasokat, volt ott szoba elég, lakást béreltek a Kraszna utcán Pető néninél Terna Zsiga anyósánál. Egy kicsi szobájuk volt a ház végében, közös konyhával a mamával. Majdnem hogy csak ágyra járók voltak. Egy pár hónap után után apám talált a Tudor Vladimirescu utcában 16 szám alatt az Alszegen egy rozzant házat, amit bérbe adott Herceg Kálmán a tulajdonos. De nem sokáig mivel a gazda túl akart adni a rozzant házon és áruba bocsátotta hogy szabaduljon tőle. Én ott születtem a Mikulás hozott december hatodikán, hat órakor. Nehéz szülés volt, a bába mikor megszülettem mondta apámnak , szaladjon hamar a kórházba hozza Fricz doktor urat , mert ha nem , nem érem meg a reggelt. A doktor megérkezésekor rögtön meleg vizet melegítetett a bábával és egy teknőbe, hol hideg hol meleg vízbe mártottak, egy ídő után megjött a színem és elkezdtem sírni. Utána be pojáltak erősen csak a szemem látszott ki, és ki vittek a szabadba a friss levegőre. Így kezdődött az én életem.
A házra ahol laktunk nem került vevő, így apám a jól menő üzlet keresetéből pénzt gyűjtött, és megvették, a mellettük lévő házat Lukácsiéktól, mivel az édesanyja ott lakot és meghalt, a ház eladásra került. Régi ház volt az is, de volt két szobája és egy konyhája, ott már a maguk gazdája voltak. Közben örököltek a Récsén, a Somosoldalon, és a Nagymálon szőlőt, a Kövicsesen pedig szántó földet, mindjárt meg tollasodtak. Közben apám még vett három pászma szőlőt a Németiben. Még ma is emlékszem hogy kiktől vették, az alsó lápban Dálnokiéktól, a középső szőlőt Szőlősiéktől, és a felsőt Szlankáéktól. A jó menő üzlet és a bór termésből gyűjtöttek pénzt és új házat képzeltek a fejük felé.
Most is látom a szemem előtt hogy hogyan számolta apám a pénzt amit egy cipős dobozban tartott, hogy megvalósuljon az álmuk, és új házat építsenek a régi helyén.
Egy kora tavasszal le is bontották, egy új terv után megkezdődött az építkezés ami tartott egész decemberig, amikor be tudtak költözni. Addig a Pince padlásán laktunk , mivel az elején új pincét építtetett apám az egy hektár szőlőnek termését legyen hol raktározni, közben kellett venni hordót , kádat, prést, darálót, mindent a saját erőből. A pince látszik a kép hátsó felén.
Mikor minden rendben volt, akkor jöttek a csapások,, egy reggel mikor ment apám hogy ki nyitsa az üzletet, saját épülete volt Gyalaiéktól vette a fő utcán, le volt pecsételve államosították. Semmi kártérítést nem kapott érte, sem az épületért sem a berendezésért.
Utána jött a kolektivizálás minden elvettek még a pincéből a hordókat kádat is elvitték, semmit sem adtak érte.
Írom tovább apám 1973 -ban megbetegedett, és hirtelen itt hagyott bennünket, utolsó szava az volt vigyáz anyádra soha sem hagyd el, mert igazi szerető jó asszony volt.
Még kaptunk a komcsiktól még egy kegyetlen igazi ütést, a szép házunkat államosították és lebontották., anyámat be dugták egy tömb házba. Ott élt még negyven két évet apám halála után. De meghalni nem akart a tömb házban ,az utolsó heteit a fiam Kövicsesi házában élte meg az őseik BIRTOKÁN. Mondta Ő nekem vigyetek oda ,mert ott könnyebben halok én meg. Apám vette ezt a földet, még fiatal korában.
Nekem anyám emléke,és egész lénye lélegzetelállító, minden más valaki csak utánzat számomra. Az Ő szépsége és jósága az emlékezetemben Isteni csoda. Sötét idők voltak azok akkor, de remény nélkül és a sötétség nélkül még a csillagok sem látszanak.
Minden nap előttem van a régi ház, az emlékek tönbkelege, anyám mindig magyarázta hogy mily boldogok voltak, az első közös házuk megvételekor, hát még az új ház felépítésekor. Ki űzni szívemből a sok megpróbáltatás emlékét nem lehet sohasem, ami sokszor keservesen fojtogatja az életem.
Ahogy írom ezeket a sorokat egy régi prédikáció jut eszembe, amit régen hallottam a református templomban és megmaradt bennem, ahogyan a lelkész prédikált a gyászról a szeretetről beszélt, és az emberi szellem legyőzhetetlenségéről, ha Isten házában jár az ember.
Ismerős még most is a régi ház, tornáca ami a képen jól látható, a virágok az udvaron, szobája, konyhája, képzeletben sokszor behunyom a szemem, és ismét otthon vagyok a régi házban. A megidézett emléktől szinte sistereg körülöttem minden.
A szüleim mindenkor a reményt a jövőbe vetették. Mikor elhatároztuk hogy házat építünk a fiamnak a Kövicsesen, a drága anyám azonnal mellénk állt. Igen csináljuk tovább sose adjuk fel, de csak itt a szülőföldön itt a mi hazánk akár merre is tolják a határt.
Balabás István
Zilah. 2o21.11. 17.
