Sorsunk - V.D.T.A.

Gyermekvédelem vagy ideológia

Sat, 25 Apr 2026 08:05:00 +0000

FÖLDI KOVÁCS ANDREA

Az Európai Unió Bírósága döntése a magyar gyermekvédelmi törvény ügyében messze túlmutat egy jogtechnikai vitán. Valójában arról szól, hogy ki határozhatja meg a gyermeknevelés alapelveit: a szülők és a nemzeti közösségek, vagy egy egységes ideológiai keretrendszer Brüsszelből.

A kérdés nem az, hogy tiszteletben kell-e tartani minden ember méltóságát – ez evidens. A kérdés az, hogy hol húzódik a határ, vagy mi a prioritási sorrend a különböző szexuális kisebbségek jogainak védelme, a diszkrimináció tilalma és a gyermekek fejlődésének védelme között.

A gyermekvédelem nem diszkrimináció

A kritika központi eleme, hogy a törvény „hátrányosan megkülönböztet” egyes szexuális csoportokat. Ez azonban félrevezető értelmezés. A gyermekvédelem logikája minden európai jogrendszerben ugyanaz: a gyermek nem „kis felnőtt”, hanem fejlődésben lévő személy, akit bizonyos tartalmaktól – életkorának megfelelően – védeni kell. Ezért van: korhatár-besorolás filmeknél, korlátozás alkohol, dohány esetében, vagy éppen szülői kontroll az oktatás tartalma felett. A magyar szabályozás ebbe a sorba illeszkedik: nem tiltja a heteroszaxuálistól eltérő szexuális irányultságokat, hanem korlátozza azok célzott bemutatását kiskorúak számára.

Szülői jogok és tagállami mozgástér

A vita egyik neuralgikus pontja tehát a szülői jogok és a nevelési autonómia. Az európai joggyakorlat egyik alapelve, hogy a gyermeknevelés területén – különösen erkölcsi és kulturális kérdésekben – a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Ennek oka többes, mégis egyszerű: nincs egységes európai konszenzus.

Ebben a keretben a szülők elsődleges nevelői szerepe nem pusztán elvi kijelentés, hanem jogilag is védett kiindulópont. A kérdés tehát az: meddig terjedhet az uniós beavatkozás anélkül, hogy sértené a nemzeti sajátosságokat és a családi autonómiát?

Kerülőúton a hatáskörön túlra

A helyzet az, hogy a fentiek okán a gyermeknevelés, a szülői autonómia és a kulturálisan érzékeny kérdések – egyelőre még védett - területén az Európai Unió Bírósága sem léphetne fel nyíltan. Így aztán nem is innen támad. Ehelyett kerülőútra megy: a szolgáltatások szabad áramlására, a médiapiaci szabályokra és a GDPR adatvédelmi elveire hivatkozva jut el ugyanoda, ahová közvetlenül nem tudna. Vagyis miközben formálisan tiszteletben tartja a határokat, tartalmilag mégis átlépi azokat – technikai jogi érvek mögé rejtve egy alapvetően értelmezési és hatalmi kérdést. Ez nem pusztán jogértelmezés: ez a játéktér újrarajzolása.

A döntés ára

A testület a médiatartalmak korlátozását azért minősítette jogsértőnek, mert azt egy adott csoporthoz (LMBTQ) kötve diszkriminatívnak értelmezte, a pedofil elkövetők nyilvántartásánál pedig az adatkezelés működési módját találta aránytalannak. De bármi is legyen a hivatkozási alap, a következmény ugyanaz lehet: a döntés – ha tagállami ellenállásba a jövőben nem ütközik - a gyermekvédelem eszközei tekintetében a gyakorlatban jelentősen beszűkíti Magyarország – vagy bármely európai uniós állam - mozgásterét.

Tartalomról van szó, nem emberekről

A magyar szabályozás azonban nem embereket korlátoz, hanem tartalmakat. Nem tiltja senki létezését, nem büntet orientációt, és nem zár ki senkit a társadalomból. Csupán annyit tesz, hogy kiskorúak számára korlátoz bizonyos szexuális tartalmakat.

A kérdés tehát továbbra is áll a magyar szabályozást kifogásoló uniós testületek és fórumok felé: mióta számít diszkriminációnak az, hogy egy gyermek nem kap meg minden tartalmat idő előtt?

Az uniós értelmezés szerint ez „stigmatizál”. Ez azonban nem tény, hanem egy sajátos „jogértelmezés”. Vagy szándékos csúsztatás, amely abban tettenérhető, hogy a tartalomszabályozást azonosítják az emberek elutasításával.

Európai példák: nem magyar „különút”

Gyakran úgy állítják be, mintha Magyarország egyedül menne szembe Európával. Ez egyszerűen nem igaz. Több országban is zajlik korrekció, nem feltételezések mentén, hanem a már megélt tapasztalatokból levont következtetésekből kiindulva.

Számos nyugat-európai tagállam jelentős növekedést mért a nemi diszfóriával kapcsolatos ellátások iránti igényben. Az Egyesült Királyság esetében a 2010 körüli, évi néhány tucat esetről 2019-re több mint 2500-ra emelkedett a jelentkezők száma, de Svédországban sem jobb a helyzet, ahol a serdülő lányok körében tízszeres növekedést dokumentáltak ugyanezen a téren.

A jelenség okairól nincs teljes konszenzus. Egyes kutatók a társadalmi elfogadás növekedését hangsúlyozzák, mások a szociokulturális tényezők – például kortárscsoportok, közösségi média és identitáskrízisek – szerepére hívják fel a figyelmet. Ez a bizonytalanság azonban önmagában is indokolhat egy óvatosabb, gyermekvédelmi megközelítést.

Európa már óvatosabb

Miközben Brüsszel egységes értelmezést képvisel, több ország egészségügyi gyakorlata épp az ellenkező irányba mozdult. Svédország 2022-ben korlátozta a hormonkezelések rutinszerű alkalmazását kiskorúaknál, Finnország pedig a fiatalkori nemváltó kezelések protokolljában szigorított - pszichoterápiás megközelítést helyezett előtérbe. Az Egyesült Királyság esetében a Tavistock genderklinika (GIDS) ügyében komoly szakmai kritikák merültek fel a gyakorlatokkal szemben; Cass-jelentés a bizonyítékok korlátozottságára hívta fel a figyelmet, és nagyobb körültekintést javasolt.

Ezek az országok nem „konzervatív ideológiai alapon”, hanem orvosi és pszichológiai kockázatok miatt léptek. A gyermekek védelmét helyezik előtérbe egy tudományosan még nem teljesen tisztázott területen.

Az átfogó szexuális nevelés dilemmája

Az egyik lehetséges következmény egy jogi úton kikényszerített változtatás nyomán az, hogy várhatóan nagyobb teret kapnának az iskolákban a különböző átfogó szexuális nevelési programok (comprehensive sex Education). A CSE kapcsán több kritika is megfogalmazódott: túl korai életkorban jelennek meg komplex identitáskérdések, relativizálják a biológiai nemet, háttérbe szorítják a szülő szerepét. A kérdés nem az, hogy legyen-e felvilágosítás. Hanem az, hogy ki, mikor és milyen tartalommal végzi azt.

További következmény, hogy egyes civil szervezetek – köztük LMBTQ fókuszú érzékenyítő programokat kínáló csoportok – foglalkozásai is szabadabban jelenhetnének meg akár iskolai környezetben, akárcsak a gyermek- és ifjúsági könyvpiacon az úgynevezett identitásközpontú érzékenyítő tartalmak. Mindez amellett, hogy fokozhatja a világnézeti és nevelési különbségekből fakadó feszültségeket - különösen akkor, ha a különböző értékrendek eltérően ítélik meg az életkorhoz illeszkedő tartalmak és a gyermekek fejlődésének optimális kereteit –, még nem látott, de a nyugati példák alapján baljósan körvonalazódó következményekkel járhat a felnövekvő generációra nézve.

A kérdés: valódi sokszínűség vagy uniformizálás?

Az EU döntésének legmélyebb problémája egyébiránt nem jogi, sokkal inkább filozófiai: Lehetnek-e különböző nevelési modellek Európában? Vagy minden tagállamnak ugyanazt kell gondolnia identitásról, nemről, családról? Ha az utóbbi, akkor az már nem pluralizmus, hanem ideológiai egységesítés. Ez pedig veszélyes folyamatokat indíthat el, ha ugyanis egy állam vagy egy nemzetközi intézmény megkerüli – az eddig evidensnek számító - „a szülő az elsődleges nevelő” tételt , akkor nem egyszerűen egy törvényt módosít, hanem felborít egy alapvető társadalmi rendet.

Kiállunk, vagy meghátrálunk?

Az uniós kifogások, kritika, jogi ellehetetlenítés és kényszerítés ellenére azonban újból és még határozottabban le kell szögezzük, hogy a gyermekvédelmi törvény alapfelvetése legitim: a gyermekek védelme elsőbbséget élvez, a szülők joga nem megkerülhető, a gyors társadalmi változások közepette pedig szükség van óvatosságra. Ez a helyzet egyben próbatétel is: most válhat mindenki számára láthatóvá, hogy egy kormány valóban értékalapon politizál-e. Az Európai Bíróság döntése utáni lépések ugyanis nemcsak jogi, hanem politikai és erkölcsi értelemben is egyértelműen feltárják egy kabinet valódi arcélét.

A magyar kormány reakciója a végleges fejlemények tekintetében most kulcskérdés! Mit kíván tenni, hogyan lép az Európai Bíróság döntése után?

KÖR ELŐTTEM KÖD UTÁNAM

Sat, 18 Apr 2026 07:20:00 +0000

KISS GYÖNGYI

Az érzelmi politizálásról olvastam a minap, aminek létét számtalan ok támaszthatja alá, ugye. Hiszen a hatalom sokszor manipulál bennünket, szép ügyesen kihasználja szenvedélyeinket, sőt, visszaél jogos érzelmeinkkel. Így aztán sommásan megállapíthatjuk, hogy egy terjedelmes értekezés sokkal kevésbé hatásos összefoglalása gondjainknak, mint egy jó nagy ordítás. A csendes természetűek mindenképpen hátrányba kerülnek, nekik marad a szemérmes tűnődés az élet dolgai fölött, bár az elmúlt hetek rettenetes kampányviharában úgy tűnt, mintha számuk lassan már a nullához közelítene. Kicsit kacskaringós észjárásom miatt fentiek csak azért jutottak eszembe, mert van olyan ismerősöm, aki politikai alapon nem kérte a gondosórát. Ideje pedig lett volna rá, négy évvel ezelőtt indult ez a csodaszolgáltatás. 2022. március 9-én adták át az első okos eszközöket, s ma már nagyjából egy millió 65 év feletti ember használja. Minden magyar állampolgár számára ingyenesen elérhető ez a digitális jelzőkészülék, a hozzá tartozó diszpécserközpont éjjel-nappal, nulla huszonnégyben elérhető. A vonal végén kedves, segítőkész, türelmes emberek, akkor sem idegesek, ha a kütyü leesik a földre, rálép a nagytestű házőrző kutya a hívógombra és emiatt kell közbelépni. A juttatás folyamatosan bővül, a 80 év felettieknek már igényelniük sem kell, és legújabban már a hozzátartozók applikáción keresztül figyelhetik az idősek mozgását, akik természetesen, ameddig lehet, a saját otthonukban szeretnének élni.

Hát, ha nem kell a gondosóra, akkor nem kell. Ez is érzelmi politizálás, bár az elmúlt sűrű napok eredményeihez képest ez kétségtelenül a csendesebb fajtából való. A köd már mögöttünk, előttünk a pirkadó horizont. Tárgyilagosan nézve pedig rendkívüli eredmény, hogy kiderült, mégsem katonai huntában éltünk 16 évig, de még a szervezett és tervezett polgárháborút is megúsztuk.

Új idők kapujában állunk, még az is lehet, hogy a gondosóra is kukába kerül. Na nem ez a kedves kis kütyü, csak a mögötte álló, pénzbe kerülő diszpécserszolgálat, mondjuk. Semmi baj, a mai digitális világ mindent megold. Ki ne szembesült volna vele, hogy a sok okos eszközzel a zsebünkben, házunkban, autónkban, mindent tudnak rólunk azok, akik kíváncsiak ránk, ilyen-olyan érdek mentén. Tegnap találkoztam például azzal, hogy fürge agyak, gondos kezek már 2 nap alatt piacra dobták a Tisza csokoládét, hogy édesebb legyen a behódolás. Nyilván azt is tudták valahonnan, hogy biztos keresletre van fedezet, magyarul veszik majd a nyalánkságot, áradó tömeg vágyik az előttünk álló unalmas hónapok felpörgetésére. Azt is tapasztaljuk nap mint nap a világhálón, olvasgatás közben, hogy még csak vélekedünk valamiről, de már másodpercek alatt feljön elénk a reklám, ami a gondolatra hajaz. Persze, vannak még kisiklások, semmi sem tökéletes. Csak arra utalok, hogy nyoma veszett Ukrajnában a Barátság kőolajvezeték ellenőrzésére létrehozott uniós küldöttségnek. A vizsgálóbizottság már hetekkel ezelőtt Kijevbe utazott, azóta nem tudunk róluk semmit. Kár, hogy nem az Európai Bizottsággal történt mindez, tán még imádkoznánk is, hogy elő ne kerüljenek, soha többé.

Nevetünk, nevetgélhetünk ezeken a történeteken, de rámegy az életünk. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt lelkesen befordultunk a digitális világ ketrecébe és most már ránk csapódott a zár, ülünk a kalodában, nem látszik a kiút. Nagyon nem, a rettenetes rémületen csak a hipnózis segít, semmi más. Sátáni tervező elmék segítségével létrehoztuk a képek, jelek világát. Ezek elfedik a valóságot, sötétség-világosság között eltűnik a különbség a sebesség miatt. Hozzáértők állítják, hogy a fiatalok ma nyolc és fél másodperc alatt továbbpörgetik az információt, jöhet a következő. Ennyi idő alatt esély sincs arra, hogy végiggondolják: igaz-e, vagy hamis a hír? Azt is tudósok állítják: az impulzusszerű üzenetet, ha kellő mennyiségben injekciózzák a tudatba, akkor az ott megköt, mint a beton.

Így aztán itt állunk, a modellek által generált, hamis valóság kellős közepén, eredet, valódi tényállás nélkül. Választott buborék viszont van hozzá, kinek-kinek melyik tetszik. Ezek közül az egyikben lakik az a trágár szavú, ifjúbarbár tömeg, amelyik választást ünnepelt a minap Budapest utcáin. Az ápolatlanság nem saját találmány, nem reked meg a Kárpát-medencében, nemzetközi, kíméletlen és strapabíró, rideg, hajthatatlan szabályai megtörhetetlenek. Az igazság is vajúdott egy kicsit az elmúlt időkben, világra hozott pár újat, bármelyik szabadon választható. Belefutottam a minap, hogy ismerőseim mit láttak, hallottak a médiában, a konkrét interjút az egyik élőben követte. A másik csak hallott róla, de homlokegyenest mást állított. Ne tévedjünk, ez marad a fejében és erre is hivatkozik majd, később bármikor, megfellebbezhetetlenül.

A hamis valóság ketrecét nehéz lesz lecserélni, hiszen még csak a felfutó szakaszban járunk. Az eredmények már látszanak, itthon sikerült szimulákrum, közösségi platform alapján odaajándékozni a kormányrudat egy ködből jött látomás-figurának, aki viszont, ne tévedjünk, majd valóságosan, mindent visz.

Az algoritmus is. A szavazati jogot például, ha jól belegondolunk, már elvitte. Nem irányra, célra voksoltunk, hanem arra, hogy a technika valóságai közül melyik az igazi. Még néhány év, és ránk már nem is lesz szükség. Ahogy a nóta mondja: „Elballagok lombhullásban, köd előttem, köd utánam.”

Panyinak tanúvallomást kell tennie!

Sat, 28 Mar 2026 10:42:00 +0000

FÖLDI LÁSZLÓ

A titkosszolgálat egy veszélyes üzem mindazoknak, akik benne vannak és azoknak is, akik nem tagjai a szervezetnek. A veszély éppen az, hogy mi is mondható el a munkájukról, céljaikról. Semmi! Mert, akik tagjai, őket titoktartás kötelez, akik meg kívülről spekulálnak, akár politikai pozícióból is, rá sem láthatnak arra, ami a mindenkit mindig is izgató „falak” mögött zajlik.

Hogy a csizma - persze nem először - mégis az asztalon topog, annak oka egy újabb botrány szagú történet, mégpedig Panyi Szabolcs újságíró esete a titkok világával. Eme mindig jól értesült sajtós mondandója – bármi is legyen annak tartalma - mindaddig nem releváns, amíg nem kerül tisztázásra azon állítása, hogy ő külföldi titkosszolgálattól milyen körülmények között kap információt és milyen céllal. Ha bármikor együttműködésre kérte bármelyik külföldi szolgálat, azt a magyar elhárításnak jelentenie kellett volna. Ennek elmaradása felveti annak a gyanúját, hogy elfogadta a „felkérést” a meg nem engedett tevékenységre. A közte és egy külföldi szolgálat közötti együttműködés tényét egyébként saját maga állította, kimerítve a törvényi tényállást. Amennyiben csak blöfföl és saját magát fényezi az ismerősei előtt, milyen alapon hivatkozik és ezzel járat le külföldi szolgálatokat. Ráadásul azt állítja, a nem tisztázott forrásból származó információk arra utalnak, hogy magyar politikusok, idegen hatalom – ez esetben orosz - képviselőivel tartanak fenn operatív együttműködést.

Ilyen elsődleges információk esetén, az azokhoz hozzáférő személynek szintén a magyar elhárítást kell azon nyomban felkeresni, jelezve a felmerült tételeket. Minden dokumentumot át kell adnia az információs forrásokkal egyetemben. Amennyiben ezt elmulasztja, ráadásul a törvényes eljárás helyett a sajtóban szivárogtat feltételezéseket, szintén bűncselekményt követ el. Ilyen típusú elsődleges információk esetén az illetékes szolgálatok operatív ellenőrzést végeznek megállapítandó, hogy mi is történt valójában. Amennyiben a hír nyilvánosságra kerül, korábban, mint hogy az operatív munka elkezdődne, gyakorlatilag lenullázza annak lehetőségét, hogy a szolgálatok eredményt tudjanak felmutatni a vizsgálatuk során. Hiszen az érintettek, amennyiben törvénytelenül jártak el, eltüntethetik a nyomokat. A szakmai vizsgálat elmaradása esetén az újságíró állításai hamis vádként kerülhetnek a bíróság elé.

Az elmúlt napok média cunamija során előkerült „úgynevezett” bizonyítékokkal kapcsolatban is sok kérdőjel, félreértésre okot adó tétel merült fel. Az, hogy Szijjártó Péter magyar és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter telefonon beszélget, valóban figyelmet érdemlő, de hol van itt az elfogadhatatlan operatív helyzet? Diplomáciai érintkezés nélkül hogyan lehetne kapcsolatot tartani a nemzetközi térben? Panyi értelmezésében elképesztően vérforraló az a tény, mi szerint magyar-orosz, magyar-amerikai, amerikai-orosz vagy bármilyen együttműködésről hír keletkezik. Ezek az egyeztetések nem törvénytelen eljárások, nem operatív ügyek és nem csámcsogásra alkalmas témák. Hogy ilyen kapcsolattartás folytatható-e telefonon, azt a témán túl az érintettek viszonya dönti el. A nemzetközi világban nem barátság és ellenségeskedés az illő kapcsolati forma, hanem az érdekek mentén történő együttműködés pozitív és időnként negatív attitűdje. Még pontosabban: az egyik és a másik féle csak akkor hajlandó érdemben beszélni és együttműködni partnerével, ha az közös érdeken alapul.

Egyéb iránt ezt teszik az Európa Unió egyes tagországainak illetékesei is például akkor, amikor a „hajlandók koalíciója” zárt körben egyeztet jó néhány tagországot kihagyva a megbeszélésből. Illik ezt vagy sem, ez legyen az ő értékrendjük szerint. De az biztos, senki nem vethet a másik szemére semmit azon ügyben, hogy ki kivel tárgyal anélkül, hogy a többieket erről mondjuk érdemben szó szerint tájékoztatná. Ráadásul, a világban ma három olyan főváros van, akikkel jó viszonyt fenntartani a legfontosabb külpolitikai érdek: Washington, Moszkva és Peking. A többpólusú világ meghatározói és mint ilyenek a magyar külügyminisztérium, és annak vezetője, Szijjártó Péter munkájának célirányai. Csak sajnálni lehet mindazokat, akik elvakultságból, vagy éppen felkészületlenség okán ezt nem látják, nem akarják tudomásul venni, miközben csak Brüsszel szekerére kívánnak fölkapaszkodni.

Ami pedig a Panyi ügyet illeti, a szakmai protokoll egyértelműen fogalmaz ilyen esetekben. A jól értesült újságírót hivatalosan ki kell hallgatni, mint tanút. Jegyzőkönyvet kell felvenni, amit aláírásával hitelesít, majd a tanúvállalás alapján kell eldönteni a további teendőket, esetleg szankciók formájában is. Ennek nem lehet alternatívája akkor sem, ha egyesek a törvényeket liberálisan akarják értelmezni és abban reménykednek, hogy az őket támogató külföldi szolgálatok védelmét élvezik a magyar joggyakorlattal szemben. Mivel ebben a konkrét esetben egy tervezett botrányt és a jelenlegi magyar kormány lejáratására alkalmas befolyási akciót látunk erős média vízhang kiséretében, még inkább lényeges, hogy az illetékes hatóságok a végére járjanak a felmerült állításoknak. Nyilván, meg lehet kísérelni megtudni, hogy vajon melyik szolgálat lehet a háttérben, amelyik Panyit beszervezte. Ez viszont sosem fog hitelt érdemlően kiderülni, mivel egyetlen szolgálat sem jelentkezik önként, és mindent tagad abban az esetben is, ha esetleg hitelt érdemlő bizonyíték kerülne elő. Ez a rend ezen szervezeteknél. Hogy mindez tisztességes-e vagy sem, az nem etikai, hanem biztonsági kérdés. Azok pedig, akik bármely szolgálat hálójába kerülnek - önként vagy kényszer által - jó, ha előbb átgondolják, mit tegyenek, és főleg azt, hogy mit ne, mert a végén csak és kizárólag rajtuk csattan az ostor.

Úgy tűnik, ezt az alapszabályt sokan nem értik, hisz korunkban egyre többször találkozunk titkosszolgálatokkal összefüggő botrányokkal, amelyek sosem lesznek igazán megfejthetők. Miközben cirkuszra alkalmasak, elfogadhatatlan módon gyengítik, egy ország nemzetbiztonsági védelmét.

Hatalmas kamu az állítólagos oroszveszély.

Sat, 21 Mar 2026 11:22:00 +0000

HORVÁTH JÓZSEF

Úgy írnak, nyilatkoznak manapság oknyomozónak nevezett újságírók, Oroszország-szakértők, orosz dezinformáció-kutatók, titkosszolgálati ügyek tudorai, hogy a végén csak kapkodom a fejem. Itt van ez az állítólagos orosz befolyásolási történet a magyar választások hajrájában. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy egészen egyszerűen felhasználják őket. Tégláról téglára velük rakatnak fel egy falat, ami már az alapoktól hazugságokra épül. Hasonlóan jártak el az Egyesült Államokban Donald Trump első választási kampányában, majd első elnöki ciklusa során. Orosz üzleti, sőt titkosszolgálati kapcsolatokkal sározták, koptatták nagyon tudatosan az elnök tekintélyét. Amihez sajnos asszisztáltak az amerikai titkosszolgálatok is.

Azóta egyértelműen kiderült, hogy az egy jól felépített lejárató kampány volt, amelyet még Barack Obama rendelt meg.

Ma már tudjuk, hogy semmi sem volt igaz, de sikeresen akadályozták meg 2020-ban Trump újraválasztását. Utólag hiába derült ki az igazság, isteni csoda is kellett ahhoz, hogy mindezek ellenére négy esztendő múlva mégis győzzön az igazság és Trump.

Most pedig nézzük meg, hogy mit is raktak össze az elmúlt pár hétben a mi „szakértőink”!

A brit The Financial Timesben jelenik meg egy írás arról, hogy orosz ügynökök érkeztek Magyarországra azért, hogy beavatkozzanak a választásokba. Ez máris elég ahhoz, hogy a hazai szakértők, kutatók elkezdjék kibontani a témát. Csak tőlük tudjuk, hogy hárman érkeztek hazánkba, akik legutóbb a moldáv választásokba is beavatkoztak. Igaz, hogy ott kudarcot vallottak, de majd nálunk kiköszörülik ezt a csorbát. Mert persze Putyin is ezt várja tőlük, ezért jöttek mind a hárman. Akik már a budapesti orosz nagykövetségen lázasan dolgoznak. Vagy nem, mert az is lehet, hogy külföldről teszik majd a dolgukat. Aztán már azt is tudják az oknyomozók, hogy mi hangzott el a parlament nemzetbiztonsági bizottságának zárt (!) ülésén. Eszerint egy külföldi szolgálat is figyelmeztetett bennünket. Majd hosszú és nagyon szakszerűnek felfestett tanulmányban szedi pontokba egy Oroszországot megszakértő fiatalember, hogy milyen formában, milyen módszerekkel dolgoznak az oroszok. A végén pedig felteszi arra a bizonyos i-re a pontot a legeslegnagyobb szakértő: komolyan kell mindezt venni, elvégre élt itt egyszer egy Szemjon Mogiljevics, aki majd harminc éve biztosan beszervezett, megzsarolt mindenkit. Az összes olyan szakértőnek nevezett emberüket felsorakoztatták, aki legalább egy oroszt látott már életében.

Sajnálattal közlöm, hogy amit itt látunk, olvasunk, az egy tipikus dezinformációs kampány, amit a választásokra időzítettek.

Egy hitelesnek tűnő külföldi lap (brit!) elindítja a történetet. Amire itthon már úgy lehet hivatkozni, mint egy megbízható, megalapozott forrásra. Aztán már ki-ki tovább csűri-csavarja a semmit. Ennyi, nem több ez az egész. Hiszen számtalan külföldi szervezet, alapítvány, kormány, NGO, sőt titkosszolgálat is megmozdul azért, hogy befolyásolja a választás kimenetelét. Csak négy évvel ezelőttre emlékezzünk: guruló dollárok, mikrónak hazudott adományok, USAID, Nyílt Társadalom Alapítvány, Soros György stb. Most pedig már azt is tisztán látjuk, hogy Brüsszel alapítványokon átmosott pénzzel, Kijev pedig fenyegetéssel, olajcsapelzárással, sőt látható és tapasztalható titkosszolgálati művelettel akarja megbuktatni Orbán Viktort. Az okok, mozgatórugók ismertek, sokszor leírták ezeket. Mindezek fényében érdemes nézni ezt az orosz történetet. A cél az, hogy ne beszéljünk Ursuláék euróiról és Zelenszkij durvuló fenyegetéseiről. Ahogy arról se, hogy a Tisza körül milyen ukrán titkosszolgálati, informatikai befolyás tűnik fel időről időre.

Próbált itt már több titkosszolgálat is aktívan beavatkozni az életünkbe az elmúlt évtizedekben. Ebben nincsenek egyedül az oroszok. Egyébként pedig három mindenre elszánt állítólagos ügynöktől azért még nem kell félteni bennünket. Zárásként azt írja ifjú és lelkes Oroszország-szakértőnk, hogy az eredmény a miénk, amíg a szavazólapokat meg nem hamisítják. Ezzel pedig ráerősít a többi hasonszőrű szakértőre, azt sejtetve, hogy csak csalással nyerhet a kormánypárt, ami már a választások utáni zűrzavar megalapozását szolgálja. Ez a szponzorok B terve április közepére, ha az eredeti forgatókönyv kudarcot vallana.

Hát ilyen egy tipikus befolyásolási művelet. Aminek során sokszor az abban résztvevők sem tudják pontosan, hogy csupán epizódszereplők voltak a gyengécske történetben.

Ezért is várjuk kíváncsian a magyar titkosszolgálati jelentést az ukrán beavatkozási, finanszírozási műveletekről. Reméljük, mihamarabb feloldják a titkosítást, mert akkor tisztulhat ez a most még igencsak zavarosnak tűnő kép.

Végül pedig néhány tény. Az első Orbán-kormány alatt miniszterelnöki utasításra több szervezet összehangolt munkájának köszönhetően sikerült kiszorítani az orosz–ukrán szervezett bűnözői csoportokat Magyarországról. Jómagam az első és második Orbán-kormány alatt dolgozhattam a polgári és katonai titkosszolgálatoknál mint műveleti főigazgató-helyettes. Több ország ellenérdekelt vagy akár baráti titkosszolgálatának magyar érdekek ellen dolgozó hírszerzőjét, ügynökét sikerült beazonosítanunk ezalatt. Minden ilyen esetben egyértelmű volt a kormányzati döntés: meg kell szakítani a tevékenységet, határozottan fel kell lépni az ilyen személyekkel szemben.

Mindig a nemzeti szuverenitás védelme volt az első, mérlegelés nélkül.

Aki mást mond vagy sejtet, az hazudik. Ennyit mára a szakértelemről és szakértőkről.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója

CSŐLÁTÓK

Sat, 14 Mar 2026 10:18:00 +0000

KISS GYÖNGYI

Megállított minap a szomszéd, mondta, kérdezne valamit. S már dőlt is belőle a szó: mit riogatnak bennünket, hol van itt háború? Mondtam, lángokban áll a Közel-Kelet és hát Ukrajnában, a szomszédban is lőnek, már sajnos több mint 4 éve. Dühösen válaszolt, ha körülnéz, nincs itt semmi látnivaló, a messzi távol meg nem érdekli, szóval ne fenyegessenek!

Az orvoslás ismeri a problémát: Az észlelés beszűkülése egy olyan tünet, amely során a látótér perifériája, vagy bizonyos részei kiesnek, mintha alagútban vagy csőben látnánk. Ez a jelenség komoly szembetegségre vagy neurológiai rendellenességre utalhat, ezért azonnali szakorvosi vizsgálatot igényel. Kétségkívül fájdalmas egyéni probléma, de szerencsére viszonylag keveseket érint. A korlátolt, szemellenzős magatartás azonban társadalmi ragály napjainkban, az elkényeztetett európai tömegember tagad mindent, ami megzavarja a komfortérzetét. A transzhumanizmus szószólói szerint a „boldogság nem más, mint kellemes érzetek a testben”, aktívan utasítsunk hát ki mindent a tudatból, ami ezt gyengíteni igyekszik. Fejet a homokba – szól a parancs, amikor az embert elárasztja a fenyegető valóság.

Európa addig küzdött, amíg idegen érdekeket kiszolgáló, senkiházi zsoldosai közreműködésével a szellemi halál állapotába hajszolta magát, bár ezt a csőlátók természetesen élénken tagadják. De ha a megvezetettek ablakot nyitnának, s beengednék szellemi udvarukba a friss levegőt, az értelmes, haladó, előrevivő gondolatokat, talán gyorsabban találnánk megoldást közös bajainkra. De nem, hiszen a gőg civilizációjában élünk, a luxus alapjog, így aztán bőszen alkalmazzák a pszichológiai elhárító mechanizmust, hogy önvédelmi okokból kelljen tudomásul venni a tragikus eseményeket, fájdalmas igazságot.

Tehetős hazánkfiai telekürtölik a közösségi médiát Dubajból, itt minden szép, nincs felhő az égen, tobzódik a kényelem, aztán megrettenve kuksolnak a repülőtéren, miközben várják az utazást és csak méterek választják el a terminált a rakéta becsapódásától. Lám, mégiscsak van következménye az Irán elleni háborúnak, tapasztalataik után nekik ezt már nehéz letagadni. Vannak sokan, természetesen, akik azon dolgoznak, hogy elmenekülhessenek a fanyalgók is, hogy a korlátolt látóterű honfitársakat se érje baj, hogy mégiscsak legyen hová hazatérniük, mert nekik is a legjobb ezek szerint: itthon. A látók látnak, szerencsére, hazánkban is számos egyesület dolgozik komoly felelősségérzettel azért, hogy nemzeti sorskérdésekben, értékek mentén állást foglaljon. Hogy legyen jövője gyermekeinknek, unokáinknak, maradjon nekik haza itt, a Kárpát medencében. Semmi sem hiábavaló, minden csepp hozzátesz a nagy egészhez, de azért az is érthető, ha néha az emberen erőt vesz a lehangoltság.

Köztudott, hogy manapság a veszélyek, kihívások korát éljük, óriási szükségünk lenne az összekapaszkodásra. De nem, hazát árulnak közülünk néhányan, ki tudja, a beszűkült tudat, vagy talán a 30 ezüstpénz okán. A modern idők kedveznek nekik, a szólásszabadság fennhéjázóan menetel elől, a jog csak bukdácsolva követi, a mai Hegedüs hadnagyok sztárok, akik vidáman, és következmények nélkül korteskednek a nemzetünket fenyegető latorállam mellett. Sőt, hűségnyilatkozatot is tesznek Ukrajna támogatásáról, csapataikat is szívesen látnák Magyarországon, hadd tanítsa móresre a másképpen gondolkodókat az idegen ármádia.

Van hozzá hátszél, minta, méghozzá jó erős. Nyugat-Európa óriás államainak mai vezetői, mintha kitiltották volna a kontinensről Valóság Nagybátyánkat. Mit is mondott a német kancellár a februári müncheni Biztonsági Konferencián? Még mi, civilek is tudjuk, hogy gondok vannak az 1949-ben alapított észak-amerikai és európai országok közötti politikai és katonai szervezettel, Friedrich Merz mégis így fogalmazott: „Nem írjuk le a NATO-t, hanem erős, önfenntartó európai pillért építünk a szövetségen belül.”. Aggódva várjuk, hiszen Brüsszel hadiállapotot hirdetett, bízik abban, hogy az idők végezetéig folytatódik az ukrajnai háború. Nekem felrémlik írónk, Márai Sándor megállapítása a helyzetről: „Ahol a vér és szenvedély beszélnek, nincs sok szava az értelemnek”.

Mi ez, ha nem csőlátás? Milliárdok mennek el védelemre, mégis hibás rakéták, műszaki gondok és lőszerhiány jellemzi az európai NATO-haderőket. Elrettentés papíron címmel többrészes beszámolót olvashatunk a szövetség állapotáról. Az kétségtelen, hogy politikai állásfoglalás szintjén a kontinens felébredt, de ez elég kevés. Londonban európai katonák ukrajnai bevetéséről vízionálnak, nyilatkozgatnak és írnak alá ezt-azt, miközben egy többnemzetiségű hadi koalíció összeállítása, megszervezése, logisztikai rendszerének kiépítése, bevetése és hosszú távú fenntartása rendkívül összetett, és számos katonai képességet igénylő művelet. Számos komoly szakember véleménye szerint, az Észak-Atlanti Szövetség európai szárnya nem rendelkezik elég készlettel, működő rendszerrel és nincs elég politikai akarat a kényelmetlen döntésekhez. Vannak viszont hadihajók, amelyek nem bírják a meleg tengervizet, műszaki hibás rakéták és problémás repülőgép-anyahordozók. Védelmi fordulatról álmodozni felelőtlenség, hiszen nincs hozzá elég ember, hivatásos katona és önkéntes.

Kár tagadni, tényleg háborúban állunk. A legnagyobb ütközet vár ránk, ami valaha várt emberre, meg kell küzdenünk saját magunkkal. Igazi radikalizmusra van szükség, szembefordulásra a korszellemmel. Ha nem tesszük, mindannyian jól tudjuk, hogy elveszik Európa. Létezik csodaszer is hozzá, az alázat, amely egycsapásra meggyógyíthatja a csőlátást. Vissza kell fordulnunk az úton, amelyen eltévedtünk és lesüllyedtünk. Olvasom e témában Czopf Áron eszmetörténész írását, aki megfogalmazza a reményt. „Sok erénye lehetne a modern emberiségnek, ha ezzel az alapvető igazsággal meg tudna békélni. És bár szinte lehetetlen kívánság arra várni, mikor a modern ember felismeri az alázat jelentőségét, nem csupán civilizációnk fennmaradása, hanem a lelkünk örök sorsa is múlik ezen a radikális fordulaton.”

Egészen friss hír, hogy az Európai Parlament Európai Érdemrenddel tüntette ki Angela Merkelt és Volodimir Zelenszkijt. „Európa iránti elkötelezettségük ünneplést érdemel. A kitüntetéssel azokat tiszteljük meg, akik nemcsak hittek Európában, hanem aktívan hozzájárultak annak felépítéséhez is” - méltatta a politikusokat a testület elnöke. Roberta Metsola hozzátette: a kontinens története arról szól, hogy az emberek hidakat építenek a megosztottság fölött.

Hosszú út áll előttünk, lehet, hogy eljött az újkori 100 éves háború ideje.

A LENGYEL JÖVŐKÉP nem a leszerelésre és a békére irányul

Fri, 27 Feb 2026 15:55:00 +0000

FÖLDI LÁSZLÓ

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója jelenleg alapvetően nem Washington, hanem a londoni City.

Mert nincs, és talán sosem volt semleges tér, közömbös élethelyzet és megalkuvásra alkalmas időszak az emberiség történetében, ebből következően nem létezik „senkiföldje vidék”. A korunkat alapvetően meghatározó szellemi világháború egyértelműen az emberről szól és az emberi élet átalakításáról. Amiből viszont az is következik, hogy eme szellemi összecsapás – jó és rossz harca – origójában élünk. Vajon a tudás – itt az információkhoz történő hozzáférésről van szó – segít-e megérteni, elfogadni, illetve felszabadultan élvezni a társadalmak működését?

Az információ hatalom, és ebből következően ma már egyértelmű, hogy olyan hatalom, amely a teljes zűrzavar kiváltója is egyben.

A manipuláció, a félreértelmezettség, a szándékosan szubjektív válogatás a hírek között nem felvilágosítja, hanem szinte totális sötétségbe taszítja az eligazodást kereső embert. Mintha már senki nem is akarná az egyébként létező objektivitás felé irányítani figyelmünket.

A legfőbb probléma, hogy a politikai-hatalmi szereplők – tudatos stratégia mentén – saját szempontjaikat és érdekeiket kizárólagos formában érvényesítik. Elvétve látni a szűk érdekeken túlmutató jövőképeket. Az információ cunamivilágában pillanatnyi reakciókra van idő, mivel folyamatosan újabb és újabb – őrültségtől sem mentes – adattömeg zúdul a világra, mint amilyen például a Varsóban fölröppent politikai jövőkép.

A lengyel államfő, Karol Nawrocki ugyanis kijelentette: Lengyelország „közvetlenül egy fegyveres konfliktus szélén áll”. Vélelmezhető, hogy a lengyel vezető nem a szellemi világháborúhoz való csatlakozásra utalt. Jóllehet, ebbe a lengyeleknek nem is kell belépni, hisz nyakig benne vannak.

Főleg, amióta a lengyel politikai elit jelentős részét Brüsszelből irányítják a modern, például az LMBTQ-értékrend alapján. Ugye milyen régen is volt, amikor egy nagy formátumú lengyel születésű pápa, Szent II. János Pál – Karol Józef Wojtyla – csak és kizárólag a békéről tanított, sőt komoly eredményeket is elért a nemzetközi politika pozitív befolyásolásában. Ezért is rendkívüli, vagyis figyelmet érdemlő, egyben elkeserítő az elnöki nyilatkozat.

Az elmúlt években, összefüggésben az ukrán válsággal, gyakran szerették volna, ha Oroszország katonai stratégiájában ott szerepelne Lengyelország lerohanása. Kívánságuk spekulációja hátterében a kiengesztelhetetlen történelmi ellenszenv áll Oroszország irányában. Bár ki tudja, hogy a lengyel nép is így van-e ezzel, vagy külső érdek adja a lengyel politikai vezetés szájába ezt a narratívát?

Akármi is a háttér, az biztos, hogy ezt a meglepő harciasságot a NATO védelme alatt kívánják realizálni. Ami viszont messze nem fair a többi – harcolni nem, de Oroszországgal kereskedni annál inkább akaró – NATO-tagországgal szemben.

Természetesen az is fényévekre van az elfogadható gondolattól, hogy nem lengyel, hanem „csak” mások atomarzenáljából telepítsenek néhány töltetet Lengyelország keleti határa közelébe.

Most lépjünk túl azon a felvetésen, hogy Oroszország előbb kezd egy valódi NATO-provokáció esetén Berlin, London, Párizs bombázásába, mielőtt a lengyel területre vetné szemét. Ezt nyilván Varsóban is felmérték. Ezért, a mostani harci kürtök megfújása előtt új narratívát találtak, amely reményeik szerint magasabb besorolásba helyezi Lengyelországot Moszkva szemében. Az új direktíva lényege ugyanis az, hogy országukban a nukleáris arzenál fejlesztésébe kell kezdeni. Miért, hogyan, mi célból? Hasonló frázisokat – no persze a világbéke érdekében – nyugati országok államfői és kormányaik vezetői harsognak biztonságos óvóhelyek rejtekéből.

Ha már a lengyelek minden áron történelmet akarnak csinálni – legalábbis fontos szerepre ácsingóznak –, legyenek a teljes nukleáris leszerelés szószólói. Az ország adottsága meglenne hozzá. Majdnem negyvenmilliós közép-európai ország, ahol – az ukrán migránsokat kivéve – nincs migránsválság a társadalom szintjén. A területi adottságai kiválóak ahhoz, hogy a lengyelek önálló identitásukat növeljék

és ne legyenek rászorulva – ahogy sajnos mindig is kényszert éreztek erre – a nagyobbak támogatására, barátságára. Az ország rendelkezik tengeri kikötőkkel, és az ásványkincsvagyona éppen olyan jelentős, mint a szénkészletei, amelyek még akkor is létezni fognak, amikor egyéb energiaforrások kimerülni látszanak majd. A külpolitikai stratégiájukban szerepet kaphatna egy közép-európai, laza egység létrehozása akár nyolc-kilenc ország bevonásával. Ami leginkább arra lenne jó, hogy összekötő korridort hozzon létre Európa békés jövőjének biztosítása érdekében, mivel

Európa – tetszik vagy sem – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó hatalmas területen fekszik, jelképezve Kelet és Nyugat egységét. A lengyelek vezette közép-európai térség pedig mediátor szerepet játszhatna a feszültségek konszolidálása során.

Ma két atomhatalom néz farkasszemet egymással: Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok. Más módon értelmezve, az amerikai és az európai földrész lenne pusztulásra ítélve egy kirobbantott atomháború esetén. A többi kontinens sem fog kimaradni, de Európa területének kétharmada azonnal az enyészetté válna. Mindenből következően értelmesebb jövőkép a leszerelés és nem a felfegyverzés az általunk, magyarok által is lakott térségben. És ami egyébiránt meglepő felismerés lesz – rövidesen – Varsó számára, hogy sem az amerikai, sem az orosz vezetés nem akarja növelni az atomfeszültséget.

Lengyelország harci kedvének felpiszkálója alapvetően – a mai stratégiák közepette – nem Washington, hanem a londoni City, a pénztőke, amely szeretne újabb területet megszerezni. Amennyiben ugyanis a lengyel gazdaságon belül jelentősebb hangsúlyt kap a hadiipar, ahhoz sok pénz, azaz befektetés kell, amit a City örömmel finanszírozna, garanciaként megkapva a lengyel földet, ahogy Ukrajnában ezt már elérte.

Mindezeken túl, ha a lengyel elnök az elfogadhatatlan jövőkép helyett valóban a béke pártjára állna, mi itt, Magyarországon is újra büszkék lehetnénk a magyar–lengyel történelmi barátságra.

A becstelenség kénköves bábja

Sun, 15 Feb 2026 10:34:00 +0000

KISS GYÖNGYI

Olvasom sokadszor egy könyv hátoldalán, hogy vannak emberek, akik időről időre a világ legkülönbözőbb tájairól térnek vissza Szarajevóba, mert fontos számukra a pokolbéli túlélés mindennapi lenyomata. A boszniai háború éveiben a blokád alatt vergődő főváros kihegyezett lét szélén billegő lakossága olyan tapasztalatokra tett szert, melyek örökre vele maradnak, ha akarja, ha nem. A XX. század végén átélt borzalmak nem feledhetők, és nemcsak a lelkekbe, de a település köveibe is beépültek. Jól emlékszem magam is - akit a háború végén öt évre odasodort a személyes sors - az utcákon fellelhető „ruzsicákra”, Szarajevó rózsáira. A vörös gyantával kiöntött útburkolati sérülésekre, melyeket az aknavető gránátok okoztak az aszfalton. A nagyhatalmak és a kultúrák ütköző pontjában fekvő metropoliszra két ilyen orvtámadás is zúdult. A zsúfolt központi piac, a Markale gyanútlan vásárlóira csaptak le a robbanó lövedékek 1994 februárjában és egy évvel később, 1995 nyarán. Ennek már több mint 30 éve és ma sem tudjuk pontosan, hogy ki volt a valódi elkövető. A fővádlott a Boszniai Szerb Hadsereg, az egyik merényletet az ő állásaikról, a Lukavica hegyéről indították, a másikat vitatják. Azt azonban lehetetlen cáfolni, hogy a két csapás mérlege 111 halott és 219 sebesült. A vándor, ha arra jár a belvárosban, óvatosan kikerüli a vörös aszfaltrózsákat és megrendülten gondol a tragédiára, azokra, akik itt néztek szembe ártatlanul a kérlelhetetlen megsemmisüléssel.

Eltelt három évtized, Európában megint öldökölnek. Süllyedünk, merülünk, szállunk alá nap mint nap. Kábultan tapasztaljuk, hogy a világ hatalmasai mindent bevetnek ellenünk. Céljuk elérése számukra szentebb mindennél, fennkölt ideológiákba és mézes-mázos szavakba csomagolva a legaljasabb gazságokat is képesek elkövetni ellenünk. Az ukrajnai háborúban sincs sok újdonság. A piac mindennél előrébb való, látjuk nap, mint nap virágzik a korrupció, mindent beborít. Eddig nem értettük, hogy miért nem akarják egyesek, hogy végre befejeződjön. Most napvilágra került, bárki olvashatja a neten, hogy 2024 végén, alig 3 héttel azután, hogy Donald Trump megnyerte az Egyesült Államok 60. elnökválasztását, egy hamburgi kikötőben, egy brit repülőgép-hordozó hajón sietve találkoztak bizonyos európai és nagybritanniai hadiipari vállalatok vezetői. A titkos találkán eldöntötték, hogy annak ellenére, hogy nyert Amerikában a békepárti elnök, a háborút nem befejezni, hanem folytatni és eszkalálni kell. Rá kell venni Brüsszelt, hogy jelentősen emelje a hadikiadásokat, valamint, ha nem jön több támogatás a tengerentúlról, akkor az Európai Unió finanszírozza tovább Ukrajna háborúját. Azt is kijelentették, szó szerint leszögezték, hogy 2029-ben az Európai Unió háborúzni fog Oroszországgal, punktum.

Hajlok rá, hogy ahol ember működik, ott lassan, de biztosan közelít a kárhozat, az örök szenvedés, mert a poklot, napról-napra, mi magunk építjük ki magunknak. Pedig vagyunk sokan, akik törekszünk a jóra, teszünk is érte. Mégis azt látjuk, hogy szűkebb pátriánk, Európa elvesztette a lelkét, úszik a bűntudatban. Hibát hibára halmoz, tagadja múltját, a nemzetet jelentő, hivatást vállaló közösségi szellemet, s ahogy külügyminiszterünk megfogalmazta egy interjúban: manapság „a józan ész a legkeményebb valuta”. Bajban vagyunk azért is, mert a mai ifjak bátran bármire diktatúrát kiáltanak, s nekik a háború nem több jópofa virtuális játéknál. Nincs tapasztalat, bele sem tudnak gondolni abba, hogy hetekig vagy tovább nincs mit enni, hogy skorbut ellen az egyetlen megoldás, ha káposztát ültet az egész város, ahová csak lehet. Hogy a mészárlás vérrel is jár, velőtrázó sikolyokkal, és egyáltalán, nem működik többé a „velem ez nem történhet meg” állítása.

Dehogynem. Boszniában is megtörtént, hogy a főváros 1992-től évekig nem csinált mást, mint túlélt, és úgy ment ki az utcára bárki élelmet szerezni, hogy nem tudhatta, hazaér-e épségben. Százezer embernek ez nem is sikerült, ennyien haltak meg az összetűzésekben. Láttam Mostar egyik utcáját csipkésre lőve, a még álló falakon az üzenettel: lőni öröm, pusztítani szórakozás. Jártam az elaknásított erdőszéleken, ahol sárga szalag tudatta az óvatlan ott járóval: vigyázz, mert felrobbanhatsz!

Szarajevó ostromlott utcáin a legenda szerint megtörtént más is. Három évtizeddel a véres délszláv háború lezárása után Európa egyik legsötétebb titka került az igazságszolgáltatás célkeresztjébe – ezzel a felütéssel adott hírt a hétvégén a média valami rettenetesről.

Ott élő, későbbi szemtanúként, a háború összegzéseként bőven volt nekem is mit feldolgozni, valamennyire elfogadni. Azt, hogy 1995 júliusában, Szrebrenica városában 7800 bosnyák férfit, fiút végeztek ki ENSZ jelenléttel. A holland kéksisakosok megszeppenve nézték végig a szerbek öldöklését, a halottak tömegét, a bokáig tocsogó, meleg vért, mert nem hitték el, hogy ez megtörténhet. Egészséges, empatikus női minőség ezt egészen egyszerűen nem tűri el. Nem is tűrte, a Szrebrenicai Anyák Egyesülete a mai napig küzd, hogy minden halott nevét hozzák nyilvánosságra és kapja meg a végtisztességet. Keringtek mendemondák arról, hogy ez az iszonyat politikai alku következménye volt, ez nem derült ki. Az sem, hogy az egymással harcban álló felek, a háborúra fittyet hányva, nagy egyetértésben működtek együtt a fegyverkereskedésben.

De ez a mostani gyanú mindent visz. Óvatos vagyok, egyelőre nem bizonyított, hogy jómódú európaiak, olaszok, osztrákok, németek hétvégékre Szarajevóba utaztak volna, egy kis lövöldözésre, mozgó emberi célpontokra, adrenalinszint emelése céljából. Mindenesetre egy szlovén filmrendező még 2022-ben dokumentumfilmmel állt elő Sarajevo Safari címmel, melyben bemutatta a gyomorforgató gyakorlatot, miszerint vastag pénztárcájú külföldiek fizettek a gyilkolás jogáért. Akkor ebből semmi sem következett. Annyi tény azonban, hogy most a milánói ügyészség megindította a nyomozást egy olasz író feljelentése nyomán, Ezio Gavazzeninek márciusban könyve is megjelenik a „hétvégi mesterlövészekről”.

Ha igaz az állítás, ha nem, a döbbenet csöndje erre az egyetlen válasz. A gyanú felmerülése is kiállít rólunk valamilyen rettenetes bizonyítványt. Az emberről, aki, ha hamis is a vád, de képes ilyesmit feltételezni a másikról. Ha meg megtörtént, akkor sunnyogva sütöm le a szemem, hiszen az állatvilágból kiemelkedő értelmi, erkölcsi lények lennénk. Van méltóságunk, kultúraalkotó képességünk, gondolkodunk és beszélünk. De mindent elhajítunk, alászállunk és a kénköves poklot is megteremtjük magunknak.

Pimaszok kora

Fri, 23 Jan 2026 10:10:00 +0000

KISS GYÖNGYI

Szilveszter éjjelén rendesen rálépett a lábunkra a tél, behavazott táj köszöntötte a másnap reggelt. Megrepedt az égi paplan, és a kihulló, táncoló hópihék megadóan takarták be a világ szennyesét, igyekeztek elhitetni velünk, hogy helyreállhat a rend. Gyönyörű szimbólum, jelkép, egy percig azt hihettük, hogy tiszta lappal, mindent feledve kezdhetjük 2026-ot, az új évet. Tél Tábornok azóta is támad, de már elröppent a varázslat. Valahogy úgy jártunk, mint a városok a szűz hóval, másnapra már alig marad belőle más, mint a sár, a latyak. Rafinált korban élünk, Európa korifeusai naponta harsogják a képünkbe, hogy úgy van, ahogy ők akarják. Egy remek cikkben olvastam: „ma már nem a tank a módi -, ha nagyon ugrálsz, akkor szabotázzsal tesznek tönkre.” Beköszöntött az állandó bizonytalanság, a félelem minden napos kellék az élethez, Brüsszel pedig ügyesen, hatáskör túllépéssel ötödik sebességbe kapcsolta Középkelet-Európa gyarmatosítását, kirablását.

Lopni tudni kell, de kell hozzá egy jó adag pimaszság is. Régen volt, de soha nem feledem: éppen Athénban voltam, egy taxiban ültem, amikor meghalt Melina Mercouri. A sofőr elsírta magát, amikor a rádió bemondta a hírt. A világhírű színésznő a görögség nagyasszonya volt, szeretett híresség, nemzeti ikon. Melina 1981-ben politikai szerepet vállalt, kulturális és sportminiszterként 8 évig oroszlánként harcolt azért, hogy Görögország visszakapja az Akropolisz dombjáról elrabolt ókori kulturális kincseket. Sajnos nem sikerült, a londoni nagykövet, Lord Elgin bravúros húzással eltulajdonított leletegyüttese a British Museumban maradt, a frízek nem kerültek haza, eredeti helyükre, a Parthenón templomára.

Zsákmánnyal teli a világ, Bécsben is van belőle bőven. A bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi a legtöbb hiteles corvinát a világon. Hunyadi Mátyás híres gyűjteménye az első reneszánsz uralkodói díszkönyvtár volt Európában, Itálián kívül. Igazságos királyunk uralkodásának utolsó éveiben jött létre a páratlan szellemi színvonalat képviselő kódexegyüttes, a korszak vezető szellemi irányzata, a humanizmus elvei alapján. A XVI. század elején aztán a bécsi humanisták Budáról Bécsbe vitték a kötetek jelentős részét. A hozzáértők azt állítják, hogy még hálásak is lehetünk érte, mert óriási szerencsének bizonyult, hogy az értékes könyvek így megmenekültek a későbbi török pusztítástól. Az új év nekünk ezügyben ajándékot hozott, az osztrák Nemzeti Könyvtár az általa őrzött negyven corvinát most odaajándékozta az Országos Széchenyi Könyvtárnak. Na nem az eredeti példányokat, csak a digitális másolatokat. Szép ez a virtuális „mintha”- világ, még boldognak is érezhetjük magunkat. Mint az örmények, akik fővárosukból, Jerevánból, ha szép az idő, láthatják szent hegyüket, az Ararátot. Ötezres csúcsáról majdnem rájuk csepeg a hólé, olyan közel van, de mégis Törökországban.

A minket érintő rablás pimasz központja manapság az EU-ban sűrűsödik. A sértően gőgös, gátlástalan vezető gárda folyamatosan provokál, nem tartja be a társadalmi normákat, és már azzal sem törődik, hogy elrejtse a nyilvánvalót. Ha lebukik, csak decens mosollyal megrándítja a vállát, nem érdeli, ha kibújik a szög a zsákból. A Bizottság nemrég kijelentette, hogy „örökre” kitiltja az orosz energiahordozókat az Unióból. Az év elején közzétett jelentés szerint azonban 2025-ben az orosz LNG továbbra is hatalmas mennyiségben érkezett Európába, milliárdos bevételt biztosítva Moszkvának. A kontinens ellátásában továbbra is kulcsszerepet játszik az Oroszországból származó gáz, miközben az évtizedes rutinba belecsontosodott uniós vezetők éppen az ellenkezőjét harsogják. A gazdák sem érik el Brüsszel ingerküszöbét, hiába tiltakoznak, hogy tönkremennek, ha rájuk szabadítják Ukrajna és Dél-Amerika mezőgazdaságát. A Bizottság elnökasszonya fülvédőt ölt és elutazik gyorsan Paraguayba, hogy aláírja a Mercosur-megállapodást.

Az Európai Uniónak nincs semmi, mi fontosabb, mint a háború folytatása és a gátlástalan pénzégetés, miközben Ukrajna fuldoklik a korrupciós ügyekben. A Nemzeti Korrupcióellenes Hivatal már vizsgálódik, Zelenszkij emiatt egy-két fontos személyt kénytelen volt leváltani. Aztán mit látunk? Andrij Jermák és Rusztem Umerov, a két elnöki bizalmas a tárgyaló delegáció tagjaként elutazik az Egyesült Államokba, hogy a békéről egyeztessen. Az ukrán Állami Vagyonalap egyik vezetője is figyelmet érdemel. Melnyik úr elfelejtette bevallani, hogy nagyjából 80 millió euró értékű aranyrúd is a birtokában van. Kis napi szürreális játék lenne kitalálni, hogy hol dugdossa. A legmerészebb válaszoló nyer, ugyanis a vagyonocskát 2012 óta egy orosz cég őrzi, Moszkvában.

Negyven parlamenti képviselő ellen is vizsgálat folyik, a gyanú szerint kenőpénzt fogadtak el szavazatért cserébe. S hogy ki fizetett nekik? Hát például a volt miniszterelnök. Julija Timosenko is bekerült a korrupcióval vádolt gyülekezetbe. Nem bízta a véletlenre, hogy miként alakul a voksolás. Ahogy a nyomozók fogalmaztak a vádiratban, Julija a parlamenti lojalitást biztosító, hosszú távra berendezkedő rendszert alakított ki. Mindjárt érthető, hogy miért: a bájos, búzaszőke, fonott hajkoronájáról, orosz-fóbiájáról és üzleti trükkjeiről ismert asszonyka az európai fősodor kedvence is. 2025 áprilisában Manfred Weber oldalán tündökölt, miközben felszólalt az Európai Néppárt kongresszusán. Természetesen Ukrajna jövőjéről, a háborúról és az európai integrációról szónokolt.

Az ukrán elnöknek szeme sem rebben, sem orcája, sem szégyene nincs. Ahogy az ízes magyar népnyelv mondja: alázatos, mint a tejen kapatott agár. A hibát el lehet nézni, javítani is lehet, de a pofátlanságot sajnos nem. A magabiztos elnököt semmi sem ingatja meg, pénzt követel, mindjárt 800 milliárd dollárt. Mindenre elszánt védangyala, von der Leyen asszony máris bejelentette, hogy 90 milliárd euró hitelt vesz fel az Unió a pimasz vezér megsegítésére. Sokszor nézem Ursulát, ezt a fonnyadt, lassan elszáradó, csendesen erőszakos teremtést és az jut eszembe, hogy a hatalmat birtokló nők sokszor kegyetlenebbek, mint a férfiak. De az is lehet, hogy ismerősömnek van igaza, aki szerint Brüsszel elsőszámú vezetője nem android, nem gólem, nem gonosz gép, hanem egyszerűen pszichopata.

Jó lenne kiszállni, de nem lehet. Állnunk kell a pimaszok ostromát. Ellenálló képességet Hamvas Béla könyveiből meríthetünk. Például azt, hogy az erkölcs, a jó nem vita tárgya, az iránytűt szigorúan őrizni kell. Mert „létrontást nem lehet néha és egy kicsit elkövetni. És nem lehet elrejteni.” „De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani.”

Ragaszkodjunk a rendhez, akárhány pimasz törekszik is azt tönkrezúzni. „Az idők végén,mondják, a kezdet visszatér.”

Bal-jobb-bal-jobb..

Sat, 10 Jan 2026 10:37:00 +0000

KISS GYÖNGYI

Bal, jobb, bal, jobb, lépteket hallok – sokan emlékszünk gyermekkorunkból a mókás és ütemes mondókára, amellyel az aprónépek koordinációs tanítása zajlott az óvodákban. Kulcsfontosságú képesség egész életünkben a mindennapokban, a testmozgások idegrendszeri szabályozásának hatékonysága múlik rajta, alapvetően fontos például a biztonságos közlekedéshez. Lehet, hogy a korszerű digitális világ erre is kitalált valami formabontót, én nem tudom, de azt igen, hogy ma már semmi sem az, aminek látszik. Kiderült például, hogy minden téves, amit a jobb és a bal agyféltekéről gondoltunk. Ezt Dr. Iain McGilchrist hozta tudomásunkra a múlt év végén, amikor Budapesten járt. A remek pszichiáter, idegtudós és filozófus alkotta meg a nevéhez fűződő félteke-elméletet. Komoly kutatásai szerint az a vélekedés, hogy a bal agyfélteke a gondolkodás alapja, ez kontrollálja és manipulálja a világot, nos, ez sajnos óriási pusztítást eredményez majd, mert erre építettük föl a civilizációnkat. A részletekkel nem terhelem az olvasót, de a professzor állítása igazán figyelemre méltó: a jobb agyfélteke sokkal mélyrehatóbban és többet lát. A legtöbb ember, aki a természetben él, ezt a látásmódot használja, de a gyökerektől elszakadt, nagyvárosi létbe vonuló lakosság már egy bürokratikus, személytelen és bizony, lelketlen világot teremtett magának. Ennek következménye a képzelőerőtől megfosztott lineáris valóság, ahol felerősödik a bal agyfélteke szemléletmódja, ennek csúcsán a mesterséges intelligenciával. Ha komolyan belegondolunk, különbség van tudás és megismerés között, tudni valamit nem ugyanaz, mint a tapasztalat alapján megismerni. De mi megérkeztünk a digitális hedonizmus korába, az öröm forrása lassan nem a szél illatában, a havazás csöndjében, vagy egy érintés gyengédségében lapul, hanem a virtuális világ buborékjában.

Ismét egy esztendő hanyatlott a sírba, nézhetünk utána nevetve, vagy sírva – mondja bölcsen és visszafogottan a székely köszöntő. 2025-ben bőven volt, ami könnyeket csalt a szemünkbe. A sós kávé például. Új divat terjed, természetesen a szuperegészség jegyében, ha sózzuk a fekete levest, akkor édesebbnek érezzük az ízét, tehát nem fogyasztunk cukrot, hurrá, nem hízunk. Na de a vese, szegény, meg a többi szervünk, amit észrevétlenül kinyírunk a kábító itallal!

Másfajta indíttatású könnyet törölhettem a szememből, amikor a Télapó kisöprésének szándékáról olvastam. Svédországban, az adófizetők pénzéből dotált tudomány ugyanis lelkesen munkálkodik azon, hogy a karácsonyi ünnepkör utolsó bástyáit is ledöntse. A skandináv progresszív elit újabb frontot nyitott a csatatéren, a normalitás elleni háborúban, ezúttal az egyik legkedvesebb jelképet, a Mikulást vette célba. A Lundi Egyetem magát komolynak gondoló professzora szerint a piros sipkás figura a társadalmi egyenlőtlenségek és a férfiuralom megtestesítője. Vajon kit indítanak majd Lappföldről a gyermekek örömére, idén decemberben? A multikulti dicsőségére egy szivárványos szír szakállas doktornőt?

Németországban Derrick felügyelőt teszik a sírba. A legendás bűnügyi filmet generációk nézték Európa-szerte. Nálunk éppen mostanában látható egy-egy epizód hétfőnként, és a sorozat, a premier után 52 évvel is hozza a 70-es, 80-as évek Münchenjének hangulatát. Talán ez a baj, ezért kell mennie a hazai képernyőkről. A főszereplő a „jó német” megtestesítője, férfiasan kemény, józan, higgadt és tiszteletet parancsoló. Horst Tappert két évtizedig, 281 epizódban alakította a szolid, becsületes, megingathatatlan vezetőt, aztán halála után öt évvel kitalálták, hogy a második világháborúban a Wehrmachtnál szolgált, ahogy sokan mások is tették arrafelé. Figurája, környezete kikopott a valóságból, ma már egy kissé idegen, távoli Németországot mutat. Olyat, ahol rend van, a törvényeket betartják, a bűnt üldözik, az erkölcs a honpolgárok napi betevője, az emberek tisztelik egymást és nincs kerítés a házak között, meg szemét az utcákon. Mindez tovatűnt, elszállt, mint az idő, helyette viszont az elmúlt évtizedekben szélsebesen haladt előre a bal agyféltekés világkép tökéletesítése.

Nyugat-Európa, úgy tűnik a jelekből, hogy már lehúzta a rolót. A hitehagyott, gőgös központ, Brüsszel, mint megriadt, zilált nyáj vágtat, tör-zúz és tapossa ész nélkül a zöld vetést. A politikát is tönkre tette, mert azt is a bal agyféltekére építette. „Az elkorcsosult államformák ellentmondanak az emberi természetnek és semmibe veszik a politikai közösség természetadta rendeltetését. Függetlenül attól, hogy névlegesen hányan vannak hatalmon, az elkorcsosult politikai közösséget mindig arról lehet felismerni, hogy a közjót alacsonyabb rendű, Instrumentális javakkal helyettesítik, következésképpen az ember úgy él, mintha nem is polisz-polgár lenne, hanem csupán egy túlméretezett háztartás hasznos tartozéka, vagyis mai kifejezéssel élve: humánerőforrás” - ezt Czopf Áron filozófus cikkében olvastam, és a látlelet tökéletesen illik az Ursula - Manfred - Volodimir trojkára. Az Uniós Gólem egy milliárd forintnyi támogatást ad gyermek nem-átalakító műtétekre. Harsogva hirdeti sajátként az Unión kívüli ukrajnai háborút, de nincs rá pénze, így ravaszul megtervezte a gigantikus orosz vagyon ellopását. Ez most még nem sikerült neki, de a karácsonyi hosszú hétvége alatt viszont valakik ügyesebbek voltak, Németország történelmének egyik legnagyobb rablását hajtották végre, Gelsenkirchenben, egy bankban 30 millió eurónyi vagyontárgyat lovasítottak meg.

A karácsony nálunk jobban alakult. Volt hozzá biztonság, fenyőfa, közös asztal és áhítat. December 25-én este fél tízkor Magyarország fölött tűzgömb szállt át az égbolton. Egy miskolci meteorológiai kamera rögzítette a sziporkázó meteort, melynek fényessége meghaladta a Vénusz bolygó ragyogását. Lehet, hogy ideröppent hozzánk Attila, akit január 23-tól, az elmúlt 40 év legjelentősebb, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő tárlatán mutat be a Magyar Nemzeti Múzeum. Ideje is ennek, mert a magyar emlékezet a hun királyt már jó régen a magáénak érzi, és azt se feledjük, hogy a barbárnak, „Isten ostorának” kikiáltott, legyőzhetetlen uralkodó 452-ben, Ravenna közelében találkozott I. Leó pápával, megkegyelmezett Rómának, és esélyt adott Európának, benne a kereszténység ezer évre szóló megerősödésének.

2025-ben az év szava a hit volt. Messze még az újabb összegzés, a szavazás. Jó lenne, sőt egyenesen üdvözítő, ha béke lenne a „szívredőben”, a hazában, meg Ukrajnában. Az európai fősodor meg kaphatna végre egy gellert, hogy a hatalom gyakorlása irányt váltson, jó erősen a jobb agyfélteke felé. Hogy az orránál tovább is lásson és belásson ezt-azt, amit elrontott. Az év szava meg 2026-ban lehetne a hála. Hogy ez megvalósuljon, ezt kívánom tiszta erőből barátnak, ellenfélnek.

Széthúzás vagy összefogás

Sat, 03 Jan 2026 17:04:00 +0000

FÖLDI LÁSZLÓ

Széthúzás vagy összefogás
– Mohács után ötszáz évvel

2026-ot írunk, ötszáz évvel Mohács, a mohácsi vész után. Úgy hírlik, ha sokan és sokat imádkoznak a 2026. augusztus 29-re meghirdetett napon, az ötszáz éves átok elmúlhat. Valóban csak sikertelenség lett volna az utolsó ötszáz év? Miközben még mindig létezünk, és a jövőnk is kizárólag tőlünk függ? A felvetés közhelynek tűnhet, ugyanakkor esély is a sanda érdekkel szemben.

Az utolsó ötszáz év története visszafelé számlálva sok mindenről beszél, például arról, hogyan létezhettünk egy olyan világban, ahol elrabolható volt az ország kétharmada vagy akár egy egész nemzet önbecsülése.

Mert most, az 501. évben – a mohácsi csata után – az önbecsülésünk a tét. Látszólag 2026 semmi különöset nem tartogat. Circus Maximus a nemzetközi térben, a pénz erejének újabb fitogtatása a gazdaságok útvesztőjében, valamint az emberi értékek további leépítésének dühödt kísérlete. Bár ha jobban meggondoljuk, lesz eltérés az eddig megszokott formuláktól és kihívásoktól. Elvégre a fordulatok éve is lehet 2026, mivel folytatódik a világ újratervezése, átalakítása. Erőterek az erőterek ellen vagy éppen mellett, hogy még nagyobb káosszal takarják el a szokásos, január elsejéken megfogalmazott remények esélyeit.

Háború ez a világban, amely a befolyásolás, megvezetés, kétszínű ígérgetés és – egyszerűbben mondva – az átverés harci alakzatában testesül majd meg. Jóllehet megtanultunk illúziók nélkül létezni, erős tartással a földön állva, de van egy dolog, mely meghaladja a józanságunk képességét és befolyással van a mindennapjainkra. A széthúzás adottsága. Fura módon mindig olyankor bukkant elő, amikor az élet látszatra konszolidált volt és elfogadható formát ölthetett.

Ha így közelítünk, akkor 2026 vajon mit rejt számunkra?

A jól ismert széthúzást vagy az elpusztításunkra ácsingózó külső erők általi támadás elleni összefogás lesz életünk jellemzője? Az is alternatíva, ha a kétféle élethelyzet egyszerre tör ránk a most kezdődő új esztendőben. Ráadásul fokozza potenciális zűrzavarunkat, hogy az elmúlt években „bezzegország” lettünk. „Bezzeg a magyarok nem engednek a brüsszeli őrültségeknek a migránsok szétosztása ügyében, és harcolni sem hajlandók ukrán földön az értelmetlen halál obsitja érdekében, ráadásul Washingtonnal, Moszkvával vagy Pekinggel egyformán jó kapcsolatra törekszenek” – hangzik az elkeseredett uniós polgárok szájából.

Miközben Európa népei Budapest széljárását figyelik, addig a magyar emberek ne lennének tisztában a saját jól felfogott érdekükkel? De akkor mi ez az utcai acsarkodás bárki ellen vagy éppen mellett, mely lehetetlenné teheti az ötszáz éves átok feloldását? A józanság egyre nehezebben, de mégiscsak lefordítandó a politika nyelvére akkor is, ha nem felejthetjük el, hogy a pénz uralma mindent képes felemelni vagy éppen ledönteni, figyelmen kívül hagyva minden más érdeket. A pénzuralom nem elvont tétel, ahogy régebbi időkben még a rációval volt vegyítve. Mindennapjaink célja, értelme és a vágyaink netovábbja lett a manna. Bárkit elérhet vírussá vált formája, amely így elkapható és súlyos tünetek közepette vezethet veszélyes és végzetes vizekre.

Az úgynevezett „felsőklub” tagjai nagyban játsszák és kimondhatatlan összegekkel zsonglőrködnek a Circus Maximus szabályai szerint. A politikát és benne a politikust már nem befolyásolja a pénz ereje, hanem egyszerűen kényszeríti, mit tegyen, és azt is, miként. A társadalmi viták központjában nem az értelem, a bölcs érdek vagy a szükségszerű jelenik meg, hanem az, hogy kinek mennyije van, honnan szerezte és főként: nekem miért nincs? Pénz nélkül létezik emberi élet. Ember nélkül viszont a pénz csak egy papírdarab, vagy modern korunk digitalizált, értéktelen számsora. Amikor már a politikában sem narratívák vitája folyik, hanem vagyontárgyak lesznek főszereplők és a „korrupció” válik vezérszólammá, ott érdemes lenne paradigmát váltani. Arccal a korrupció ellen – mondják egyre többen a nép hangjaként. De miként definiálhatjuk a korrupció közszájon forgó tartalmát? Amit ugyanis korrupciónak mondunk, önmagában értelmezhetetlen, hiszen vagy köztörvényes csalás, lopás, sikkasztás, amiről beszélnek, vagy bűncselekménynek nem nevezhető érdekérvényesítés.

Természetesen mindkét kitétel megjelenhet a politika környezetében. A bűnesetek üldözendők, amit az illetékes szervezeteknek és jogi lépéseknek kell követniük, bárki is legyen érintett, személy vagy beosztás.

Az viszont csupán politikai technika – mindenhol a világon –, hogy a hatalomban lévő erőtér saját érdekeltségeit hozza helyzetbe.

Mindebből következően a korrupció emlegetésével semmit nem állítunk, viszont totális zűrzavart okozhatunk a társadalom ítélőképességében. Ha valaki bűncselekményt követett el, felelnie kell, ami nem lehet vita tárgya. Azonban ha arról van szó, hogy csupán más kap lehetőséget, az nem bűnügy, hanem politikai érdekérvényesítés. Olyan dolog, mely mindig volt/van/lesz, bárki is legyen a bársonyszék pillanatnyi birtokosa.

Mindezek fényében úgy tűnik, az elkövetkező újabb ötszáz év megkezdésének dátumában Magyarországnak nincs más esélye, mint hogy az országon belül a pénz összefogjon a pénzzel. Magyarország vagyona vagy magyar lesz, vagy külföldi körök szerzik meg.

Hogy Magyarország magyar maradjon, annak nem lehet alternatívája!

Ez viszont úgy érhető el, ha a gazdaságban létező erőterek – bármely politikai kurzust is „ácsingózzák” – vágyaiktól függetlenül együttműködjenek. Nem kell félretenniük politikai meggyőződésüket, de most úgy alakult – sajnos vagy sem, az mindegy is –, hogy a magyar „pénznek” – annak birtoklóit értve alatta – kell megmenteni a magyar értékeket. Ha viszont ezt elmulasztják a megmentők, akkor ugyanők Magyarország elveszejtői lesznek. A benyomulni kész külföldi tőke pedig mindent visz, függetlenül attól, hogy a magyar pénzemberek közül ki milyen politikai platformon állt az elmúlt néhány évben. Amiből viszont egyetlen dolog következhet: Magyarország volt, van, de nem lesz.